A szekularitás kísérlete

A helyzet 1848-ban sok tekintetben megváltozott. Míg ugyanis korábban a felekezeti autonómiaformák részei voltak, részei lehettek egy nacionalista szempontból nem kívánatos központosításnak, a katolikus tanügyigazgatás elleni küzdelem része lehetett a magyar protestantizmus és Habsburg ellenreformáció ütközetének, addig az 1848-ban keletkező magyar felelős kormány idején a probléma szükségszerűen a polgári értelemben vett nemzeti egység és a "feudális" felekezeti széttagoltság alternatívájává fogalmazódott át. A magyar pedagógustársadalom is átlátta, hogy a maga szabadsága és jóléte nem válaszható el a közszabadság ügyétől.

Először is figyelemre méltó, hogy az eredetileg protestáns tanító-összejövetelnek indult mozgalom nem aknázza ki, hogy saját szűkebb felekezeti érdekeinek érvényesítésére sosem tapasztalt tér nyílna, hiszen az 1848-as politikai és kultúrpolitikai elitben messze felülreprezentáltak a protestánsok, a katolikus egyház pedig dinasztiahűségével is, de oktatáspolitikai értelemben is stratégiailag került szembe még a Batthyány-kormány és az országgyűlés katolikusaival is.

E protestáns elit ezt nem használta ki, hanem országos gyűlést hívott életre, mely az oktatásügy szabadságát immár nem az "autonómia" hadállásainak további körülbástyázásában, hanem az állam és egyház elválasztásában látta: a felekezetsemleges állami iskolaszervezésben, a tanítóság kántori és "egyházfi" teendőinek eltörlésében, a felekezetsemleges állami tanterv kiadásában, a hittanoktatás lelkészekre bízásában.

Az új polgári népoktatási törvényjavaslat a hitfelekezeti iskolák állítását mindenkinek megengedte - hiszen ez liberális elv volt -, de ez senkit nem mentesített a községi iskola fenntartására szolgáló öt százalékos iskolaadó alól. (Az iskolaadó a tévedések elkerülése végett sem ekkor, sem a későbbiekben nem azt jelenti, hogy a lakosok jövedelmük bizonyos részét fizették volna az iskoláztatásra, hanem azt, hogy az államnak fizetett jövedelemadó öt százalékát vetették ki községi iskolaadó címen az adófizetőkre.) Ez a finanszírozási logika azt jelenti, hogy a jómódú község elvileg akár teljesen függetlenedhetett a központi költségvetéstől. Ráadásul az 1848-as elképzelés rendkívüli módon kibővítette az oktatásügy forrásait, hiszen ez az alapfokú köziskoláztatást - az éves állami költségvetésen túl - ellátta volna az ország jövedelemadó-bevételének öt százalékával, kötelezővé tette volna olyan községi iskola felállítását, amelybe bármely felekezethez tartozó gyermek fenntartások nélkül járhat (hiszen a vallásoktatás nem iskolai tantárgy, hanem arról a lelkészek gondoskodnak), és ettől teljesen függetlenül biztosított volna lehetőséget az egyházaknak, hogy saját forrásaikból, államsegélyeikből, híveik felekezeti iskolaadójából és a tandíjakból egy alternatív iskolarendszert tartsanak fenn (Hajdú: 1933:107).

Ezáltal a törvény - legalábbis finanszírozási tekintetben - a felekezeti iskolákat ugyanúgy magániskolának nyilvánította, mint ahogyan ez például az Amerikai Egyesült Államokban megvalósult. Az analógia persze sántít, hiszen a felekezetek mint adóbehajtók - ellentétben az amerikai helyzettel - a liberális elképzelések szerint is megkülönböztetett állami segítséget élveztek.

Eötvös eredetileg a községi bizottmánynak nemcsak a felügyeletet, de a vezérlést is meg kívánta hagyni. A parlamenti választmány - a tanítói érdekvédelmi törekvések hatására - csökkentette le ezt a hatáskört felügyeletre, a tanítók elbocsátásának jogát pedig a kerületi bizottmányokra, illetve a VKM-re bízta. A kerületi bizottmányokat megyerendszertől függetlenül - a megyénél kisebb számban létező régiónként - kívánták felállítani. Ez a törvényjavaslat - bár az alsóházban inkább a baloldali radikálisok ellenezték - a felsőházban olyan konzervatív és katolikus egyházi ellenzésre talált, hogy lekerült a napirendről, és ezért nem lett belőle törvény.