Tanszabadság és vallásszabadság

A magyar tanszabadság, illetve az e szempontból vizsgált magyar egyház-állam-viszony szükségszerűen különbözött számos külföldi mintától, hiszen a magyar társadalom többfelekezetű volt, a többségi vallás kiemelt jogait a liberális államnak inkább kurtítani, mint támogatni állt érdekében. Ugyanakkor - sajátos ellentmondásként - a századforduló után egyidejűleg erősödtek meg a társadalomban a szekularizációs törekvések és az állam illetve egyes kormánypártok klerikalizációs törekvései. A tanszabadság, a magániskolák alapításának kérdése tehát a századfordulóra a valláserkölcs-mentes iskola (legalábbis elvi) lehetőségét jelentette.

Míg az iskoláztatási kötelezettség behajtásakor a legalsóbb társadalmi csoportokkal kellett konfliktust vállalni, a tanszabadság, a magánoktatás jogának megadása vagy eltiltása a középrétegek szellemi irányításának eszköze volt. A magántanítást 1868-ban minden megkötés nélkül engedélyezték - s természetesen nyilvános intézetben történő vizsga segítségével ellenőrizték. A magániskolák működtetése a tanítói végzettségűek számára alanyi jogként jelent meg. E végzettség nélkül is nyithattak ilyen intézetet, ha a tankerületi iskolai tanács és a kormány erre őket alkalmasnak ismerte el. Ha tantervük és kellékeik az államiakkal azonosak voltak - melyek megállapítására a tankerületi iskolatanács volt hivatott -, nyilvánossági jogot kaptak (1868: 38. tc.). Ha saját tantervet szándékoztak követni, erre is joguk volt, de kötelező nyilvános vizsgáikon mind a tanfelügyelő, mind az iskolaszék képviseltette magát. A magánintézetek finanszírozását a kormány jogává tették. E joggal a dualizmus korában éltek is a kormányok, a későbbiekben azonban már nem. A kormány a közigazgatási bizottság útján léphetett fel a tanintézet bezáratása érdekében (A törvényhatósági: 1880:127).

A szülői háznál folyó tanulás legalizálása végett a professzionalitás és liberalizmus egyidejű érvényesítésével rendelet állapította meg, hogy a háznál való tanítás csak képzett tanító által történhet. E rendelkezéssel bővíteni kívánták a tanítók elhelyezkedési lehetőségeit is, ugyanakkor egyértelműen kimondták: "több szülő mint társulat magántanintézet felállítására jogosítványt nyerhet" (VKM: 1878:9456). Amikor a tanítók nyomására a községi, majd felekezeti iskolai tanítókat köztisztviselővé, illetve "kvázi-köztisztviselővé" nyilvánították, a magániskolai tanítók ebből a szabályozásból - szintén a liberális elvek érvényesülésének eredményeképpen - kimaradtak. (VKM: 1886:41874.)

Mivel a radikális mozgalomban maguk a magántanítók elég jelentős szerepet töltöttek be, 1918-ban elérték, hogy a forradalom után köztisztviselőkké nyilvánítsák őket. Ez a másik oldalról, az ellenforradalom szempontjából, a magániskolák fenntartóinak korlátozása oldaláról jött kapóra, így a magániskolai tanítók jövedelmét államigazgatási úton a többi tanítóval hozták egy szintre. E jövedelmek behajtását a közigazgatás garantálta. S az eddigi határozott időre szóló alkalmazás helyett életfogytig alkalmazták a magániskolai tanítókat is. 1924-től a Nemállami Tanszemélyzet Országos Nyugdíjintézete kényszerítette a magániskola tanítóját, hogy legyen tagja ezen intézménynek, s 1926-tól kezdve a tanügyigazgatás a magán népiskola megszüntetését is megakadályozhatta. 1933-tól a közalkalmazott tanítók nem indíthattak magántanfolyamokat. A magántanulók felkészítésére a tanfelügyelőtől kellett egy állástalan tanítót kérni (VKM: 1922:700; 1926: 7. tc.; VKM: 1933:3842). Ha az iskolaállítás és házitanítás szabadságát a tanügyigazgatás és politikai szövetségesei fokozatosan be is szűkíthették, egyelőre nem volt erejük ahhoz, hogy az iskolaválasztás szabadságát veszélyeztessék.