Az állam-egyház-kapcsolat és az egyházak belső világának összefüggései

A Horthy-korszakban az oktatási-nevelési tevékenység deklarált valláserkölcsi célkitűzése egyre erőteljesebbé vált. Az iskolatípus céljait körvonalazó törvény preambulumok - legyen szó akár középiskoláról, akár polgáriról - mindig hangsúlyozták, hogy az iskolai nevelés (egyik) célja a valláserkölcsi nevelés (1924:11. tc., 1927:12. tc.). Mindez természetes módon azt jelentette, hogy a történelmi eszményekre, iskolai ünnepekre vonatkozó miniszteriális dokumentumok megfogalmazásakor a kereszt(y)én(y)ségre éppúgy egyre nagyobb hangsúly került, mint a tankönyvek - természetesen főleg a történelem és irodalom tankönyvek - bírálatára (OL: K 592, Unger:1976, Szebenyi). A kereszt(y)én(y) egyházak ambíciója iskolai szellemiséget meghatározó szerepük ideológiai növelésére - az egyre nagyobb mértékben szekularizálódó társadalomban - ugyanakkor egyre inkább rászorult a nacionalizmus eszmei támaszára.

A társadalmi szekularizációnak mérhető jegyei voltak ebben a hangsúlyozottan kereszt(y)én(y) közéletet élő országban: a templomba-járás aránya a városiasodással csökkent, 1939-40-ben például a hat évesnél idősebb katolikusoknak már csak 43%-a vett részt a vasárnapi szentmiséken (Tomka: 1991:160). Ezt megerősíti az adat, miszerint az 1990-es években közvélemény-kutatás során megkérdezett 1910-es, 1920-as, 1930-as években született emberek emlékei azt mutatják, hogy az egymást követő nemzedékek szülei - tehát az akkori felnőttek - egyre kisebb vallási aktivitására emlékeznek vissza - ahogy erről a későbbiekben szó lesz. A vegyesházasságok aránya már igen magas: 1928-ban a vőlegény vallásához viszonyítva a katolikusoknál 13%, a reformátusoknál 33%, az evangélikusoknál 42% kötött vegyes házasságot (MSÉ: 1928:21). Amikor a házasság előtti kötelező orvosi tanácsadást bevezették, kiderült, hogy a házasság előtti nemi kapcsolatok aránya a nőknél is sokkal magasabb, mint vélték (Forrai Judit közlése). E szekularizációs jelek alapján a "keresztény" nevelés érdekkörei csak úgy tarthatták ellenőrzésük alatt az egyre nagyobb mértékben városban élő, és egyre több szekularizációs hatásnak kitett fiatalokat, ha erőiket egyesítették a "nemzeti" nevelés érdekköreivel. A nacionalizmus és a kereszténység közös elemeinek hangsúlyozása pedig a nevében - és a 19. század gyakorlatában is - egyetemes katolikus hagyomány partikularizálódását is elősegítette. A "melyik az igazi magyar vallás" kérdésfeltevése, s az a tény, hogy a Magyar Kultúra Köre megkísérelte ennek a címnek a megszerzését a katolicizmus számára - ezt markánsan bizonyítja.

A (tradíciójában jelentős részben német) evangélikus egyház magyar nemzeti keretek közé hátrált - a kálvinizmusnak való fokozatos alárendelődése is elősegítette ezt. (Németország jó részén már a 19. században létrejött a kálvinista és evangélikus egyház egyesülése - ott persze az utóbbi volt az integráló.) Természetesen a református egyház sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a dualizmus korában még egyensúlyban lévő kettős történelemképét - a protestantizmus mint hagyomány európai alternatívákhoz kötődése, és nemzeti vallás mivolta - az utóbbi javára egyirányúsítsa. Furcsamód - noha a keresztény-nemzeti ideológiához igazán sohasem lehetett teljes értékű partner - az izraelita egyház fő gondja is a hazafiság hangsúlyozása volt. Az új szövetséges, a nacionalizmus összefonódása az antidemokratikus hagyománnyal, kapóra jött azoknak is, akik az egyházakon belüli pluralizációt és demokráciát ellenezték: a századfordulón még aktív - és kultuszminiszteri támogatással is erősödő - katolikus autonómia-mozgalom végletesen legyengült, s a protestáns egyházakban is megerősödött a papi elem súlya a választott testületekkel szemben (Gergely: 1977, Kónya: 1975, Török: 1941).

Nemcsak a világiak és az egyházi hierarchia ellentéte ez: a klerikusok alsóbb csoportjainak püspökkari megregulázásához is segítséget nyújtott az állami szabályozás. 1935 után a katolikus szerzetesrendi autonómia szorult vissza a püspöki karnak és az államnak alávetett Katolikus Középiskolai Főigazgatósággal, Katolikus Tankönyvügyi Bizottsággal, Katolikus Tanügyi Tanáccsal szemben. Huszti József, a neves katolikus tudós tanügyigazgatási koncepciója eredetileg az volt, hogy az összes nem elemi szintű katolikus iskola fölé egy vagy három katolikus főigazgatóság alakítását javasolta; e fölött állt volna a Katolikus Iskolai Hatóság a hercegprímás elnökletével (OL: K. 592 811. cs.). Végső megvitatás után bontakozott ki, a megoldás, amely a katolikus főigazgatóságok szerzetesrendi iskolák feletti hatalmát döntő mértékben garantálta (PPK 1938. okt. 4., 15). A katolikus tanügyi tanács eredetileg a püspöki kar tanácsadó szerve volt, 1940 után pedig már az is a VKM mellett működő tanácsok közé számított. Elnöke az a kassai megyéspüspök volt, aki közvetlenül a VKM I. osztályának az éléről, az állam kívánságára került abba a pozícióba, melynek létét - illetve hozzáférhetőségét a magyar egyházi hierarchia számára - eleve csak a területi revízióra törekvő állami politika tette lehetővé. Másodelnök Huszti József, az állami tanügyigazgatás és a katolikus egyház közötti közvetítésről ismert tudós, az ügyvezető alelnök Simon Károly gimnáziumi igazgató. Hivatalból tagok voltak az egyház által elismert katolikus tanügyi egyesületek képviselői, a Katolikus Hittanárok és Hitoktatók Egyesülete, a Katolikus Középiskolai Tanáregyesület, a Katolikus Tanárnők és Tanítónők Országos Egyesülete, a Katolikus Tanítóegyesületek Országos Szövetsége. Tag volt az Actio Catholica képviselője, aki Gévay Wolf Nándor, az A. C. kulturális szakosztályának országos elnöke volt. A katolikus iskolai hatóságok vezetői, a főigazgatók és valamennyi egyházmegye főtanfelügyelője is részt vettek. A katolikus Ifjúsági Irodalmi Bizottság elnöke, Alszeghy Zsolt is tag volt. Körülbelül ugyanennyi tagot nevezett ki a hercegprímás is a tanügyigazgatásból és a gyakorló tanárok közül, valamint egy egészségügyi főtanácsost (ugyanazt, aki az OKT-nak is tagja volt), és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége egyik vezetőjét, valamint valakit a hitoktató-egyesület vezetői közül. A Katolikus Tankönyvi Bizottságban csupa tanár és igazgató ült, a 14 tag között csupán egyetlen szerzetes akadt. A katolikus Ifjúsági Irodalmi bizottság nyolc tagja között egyetlen szerzetest találunk.

Miközben a polgári alkotmányossággal összeférő tervből, a katolikus autonómiából semmi sem lett, a felekezeti autonómiát történetileg hordozó intézmények, a szerzetesrendek befolyása is csökkent a katolikus oktatáspolitika irányítására. A történetileg szintén erős tanítóképzős érdekkörnek sem engedte meg a kormányzat, hogy külön főigazgatóságuk legyen. A katolikus tanügyigazgatás fölött már nem a katolikus püspöki kar állt, melynek tagjai önálló személyiségek, nagyhatalmú püspökök voltak, hanem a Katolikus Iskolai Főhatóság, amelyben kizárólagosan érvényesült a hercegprímás befolyása. A katolikus egyházon belüli valamennyi autonómia-forma jelentősége csökkent a hivatalos és professzionális katolikus főigazgatósággal szemben. Csökkent a protestáns igazgatók (tantestület általi) választásának demokratizmusa is. A református egyház új egyházi törvényei megnövelték a zsinati elnökség hatáskörét, kiszélesítették a református népiskola-igazgató hatáskörét, csökkentették a középfokú iskolai igazgató választásának demokratizmusát. (Korábban hat évre választottak, ezután ez először két évre, majd életfogytiglanra módosul. Az 1938-as szabályozás kizárta a fiatalokat és a más pályáról érkezett, feltehetően a tanügyigazgatáshoz kevésbé kötődő értelmiségieket.) Általában megnövekedett az apparátus befolyása a "nem hivatásos" testületekkel szemben (A magyarországi református: 158). Az egyházon belüli egységesítésnek olyan előzményei voltak, mint Imre Sándornak a zsinat részére készített bizalmas tanulmánya a harmincas évek elejéről (RZSL: 2 A fond. 115. doboz), amely szerint hatásköröket vonnának el az egyházközségektől egy centralizált egyházi döntéshozás javára. Az egyházon belüli erőkoncentráció eredményei voltak a tanulmányi bizottság új alapszabálya (RZSL, 2 A fond. 115. doboz 185/1937), illetve az egyetemes konvent 1942-es elképzelése egy "központi javadalmi pénztár" felállításáról.

A kereszt(y)én(y) nemzeti egységnek alárendelődött a konfesszionális pluralizmus is. Országos Közoktatási Tanácsbeli alkukban kopott meg a protestáns vagy katolikus történelemszemlélet markánssága, s született meg a felekezeti autonómiát alig engedő hivatalos álláspont Pázmányról, Báthoryról, Szent Istvánról vagy Bethlen Gáborról. Ha megfigyeljük azokat az éles különbségeket, amelyek például az államilag megfogalmazott és hirdetett Szent István-portré, valamint a katolikus egyház hivatalos Szent Istvánja között voltak, azonnal nyilvánvaló lesz, hogy a Szent István Emlékév az egyház és az állam szempontjából más-más eszmények jegyében telt el. "Szent István úgy áll előttünk, mint egy öreg, bölcs, jóságos Szent Király, amilyennek az egyházi tanításból ismerjük" - mondta 1937 szilveszterén a miniszterelnök - "az állam és nemzet szempontjából azonban kitűnő hadvezér, kemény katona. A belső ellenállásokat, a felforgató törekvéseket ma sokszor kegyetlennek látszó eszközökkel is elfojtotta, egészen sajátszerű, különleges magyar birodalmat alapított" (Magyarország évkönyve: 1937).

A változások ellenére nincsen visszaút egy nem-katolikus történetszemlélethez: az 1936-os nagy központi iskolai eszménykép például a katolikus Báthory, akinek személye kiválóan alkalmas volt az erdélyi gondolat propagálására, a hagyományos irredenta propaganda felfrissítésére az önálló, magyar vezetés alatt álló Erdély képével. Báthory személye egyébként is jó analógia volt, hiszen hasonlóan Magyarország kormányzójához, ifjú éveit egy Habsburg uralkodó udvarában töltötte; azután a nemzeti ügyekért harcolt saját korának "világháborújában", s az akkori Habsburg-párt ellenzésével választották fejedelemmé. (Ne felejtsük el, hogy éleződik a konfliktus a harmincas évek legitimistáival!) A lengyel kapcsolat is rendkívül aktuális, és az is, hogy Báthory egy erős magyar-erdélyi-lengyel államszövetséget akart alkotni, a hatalmas - és mindenképpen, pogányként leverendő - keleti nagyhatalom és a túlzott hatalmi aspirációkkal rendelkező "német nagyhatalom" ellen (PML: TF 380/1937, HK: 1936:355).

Nyíri Tamás és Majsai Tamás mélyen elemezték a kereszt(y)én(y) teológiai antijudaizmus és a politikai antiszemitizmus összefonódását. Ez kimutatható az egyházi kiadású hittankönyvek, illetve más tankönyvek jó részében is. A politikai katolicizmus, illetve Baltazár püspök halála után a "politikai protestantizmus" jelenléte az oktatási szférában a húszas évek folyamán inkább a kormányzat jobbszárnyának, mint a dualizmus kori értékekhez ragaszkodóknak volt előnyös. A katolikus folyóirat-irodalom markánsabb - és korszerűtlenebb - jobboldaliságot képviselt, mint például a Magyar Szemle. A történelmi kereszt(y)én(y) egyházak felső vezetésének zsidóellenessége még azt is tolerálhatóvá tette számukra, hogy törvényesen elismert felekezethez tartozók jogkorlátozásáról - először a magyar történelemben - ne rendelet, hanem törvény döntsön. Az 1920-as egyetemi numerus clausus törvény nem módosította sem az Eötvös-korabeli, sem a Csáky-féle egyházpolitikai törvényeket: "a népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozók arányszámának" betartásáról szólt. Miniszteri rendelet szögezte le, hogy az izraelita felekezethez tartozók egyazon népfaj és nemzetiség tagjaiként tekintendők. Az a szigorú magyar törvényes elv, hogy a nemzetiség és a felekezetiség két különböző kategória, a magyar történelmi egyházak ellenzése nélkül miniszteri rendelettel módosíttatott! (Ladányi) Hasonló szimptóma, hogy a történelmi egyházak nem emeltek kifogást az ellen, hogy a "keresztény" jelző a negyvenes évek magyar sajtójában és köznyelvében ne vallásos elkötelezettséget, hanem a "nemzsidó" mivoltot jelölje.

Általában nem része a tanulmánynak, hogy a keresztény egyházak zsidókérdésben elfoglalt - s például az első zsidótörvény vitájában és megszavazásában megjelenő - álláspontját ismertesse, pusztán arra utalunk, hogy a Szent István Társulat által publikált történelem tankönyvek a negyvenes években a magyar jobboldali propagandához és állami tankönyvekhez hasonló módon nyilatkoztak a zsidóságról. Az oktatástörténet írójának nem feladata, hogy értékelje a történelmi egyházak szerepét a szorosabban vett vészkorszak idején, témánkhoz csak az tartozik, hogy 1944 elején a történelmi egyházakban felemelték az áttéréshez szükséges hitoktatás idejét és követelményeit, nehezítve az átmeneti menedéket jelentő áttérést. (Minthogy a koalíció 1945. január elején az egyház hatáskörébe utalta az egyházi személyek igazolását, az egyház megtisztítása és megtisztulása elmaradt, ez nyilvánvalóan lehetetlenné tette, hogy a kisnyilasok kommunista párt általi igazolását hangosan sérelmező demokratikus értelmiség - mármint 1946-47-ben - szövetségest láthasson a kommunista párt által szorongatott egyházakban.) (Gergely, Majsai, Fürj)

A kereszt(y)én(y) gondolat annak ellenére, hogy a szekularizáció előrehaladt a társadalomban, erősebb lett az iskolában. Természetes, hogy rendkívüli árat kellett érte fizetnie: olyan szövetséget kellett kötnie a nacionalizmussal és az antiliberalizmussal, amely - nemcsak az egyházakon belüli szellemi megújulás előtt emelt akadályokat, hanem végig a húszas-harmincas évek folyamán - a hagyományos felekezeti autonómiát is visszaszorította, sőt, a vészkorszak idején a kereszt(y)én(y)ség alapértékeinek vállalását is megnehezítette.