A felekezeti csoportok és a középiskolázottság

Az alsó-középiskolába járásban, a felső-középiskolába járásban és a 4-6-8 középiskolai osztály végzettségben megmutatkozó felekezeti egyenlőtlenségek külön-külön bőséges elemzést igényelnének. E kérdéskört Karády Viktor rendkívül alapos és kiterjedt elemzésekkel dokumentálta (Karády: 1994, 1995, 1997, 2000). Karády fő témája a mennyiségi és minőségi túliskolázás, leginkább annak a problémának a körüljárása, hogy az izraeliták lakossági arányuknál nagyobb arányban vettek részt a középiskolázásban és a felsőoktatásban, s jobban is tanultak. Kisebb mértékű túliskolázás jellemző az evangélikusokra, s a kis létszámú unitáriusságra. A mennyiségi túliskolázás természetesen összefügg a zsidóság (és evangélikusság) társadalmi szerkezetével, de akkor is marad, különösen a 20. század első harmadára nézvést túliskolázás, ha a zsidó szülők az átlagnál előnyösebb urbanizációs szintjét, illetve foglalkozási-vagyoni helyzetét számításainkba bekalkuláljuk. A túliskolázás és az, hogy egy-egy zsidó csoport ortodox-e vagy neológ, vallásos vagy (különféle jegyekből következtethetően) szekularizált, szeparálódott vagy asszimilált, német vagy magyar anyanyelvű, évszázadok óta Magyarországon élő, vagy frissen érkezett bevándorló, okként és okozatként is összefügg. A vallási intellektualizmus magasabb szintje általában támogatja és csak bizonyos esetekben akadályozza a modern iskolai tudást, illetve a tanulást.

A magyar oktatáspolitika (és persze a magyar társadalom, a magyar középosztály) liberális, konzervatív és (későbbi) szélsőjobboldali korszakai nem olyan egyszerűen függenek össze az iskolai részvétellel, mint hinnénk. Például a közalkalmazotti állások megszerzésének nyilvánvaló reménytelensége ellenére népszerű a harmincas évek zsidó fiataljai körében a bölcsészkar. További kutatásokra vár annak megmagyarázása, hogy hogyan alakul ez az iskolázás fenntartók szerint. Azaz mikor és miért barátságosabb a légkör a domináns felekezetek (tehát a katolikus és a református) iskoláiban, mikor a "másik a kisebbség" az evangélikusság körében, s mikor a fővárosi és mikor az állami intézményekben. A válasz itt is erősen változik az időtengely mentén, de nem feltétlenül az előzetesen várt irányban. Például az antiszemita állami politika idején is nyitottabbak maradnak az állami intézmények, mint amennyire a katolikusok és az evangélikusok, a két háború között akik a növekvő tandíj körülményei között is nyitottságot biztosítanak a középiskolákban, de numerus nullust teremtenek a tanítóképzőikben. A középiskolai és felsőfokú túliskolázás egymáshoz viszonyított aránya is változik. Hiába csökken az utóbbi a numerus clausus következtében, az előbbi tovább növekszik.

A minőségi túliskoláztatás több alapvető kérdésre is választ ad: jobb az izraelita tanulók tanulmányi eredménye - pontosabban kevesebb a bukás - az alapfokon is, ahol (legalábbis a harmincas évekre, és városi viszonyok között) mennyiségi túliskolázásról nem beszélhetünk. A zsidók a nehezebb iskolatípusokat, illetve szakokat választják. Szignifikánsan jobb a zsidók eredménye magyarban, latinban, németben, azaz a nemzeti identitás bizonyítékául szolgáló, a középosztály szimbolikus műveltségét biztosító és a nemzetközi életben gyakorlatilag leginkább hasznosítható tárgyakban. Az izraelita felekezet iskolafenntartó tevékenysége a túliskolázással sajátos módon függ össze. Gondolok itt a (tanügyigazgatási műszóval) zugiskolák nagy számára éppúgy, mint az államilag elismert - a magyar átlagnál jobb kondíciókkal fenntartott - izraelita elemi iskolákra, de legalább olyan mértékben arra a tényre, hogy a nagy felekezetek közül egyedül az izraelita nem tart fenn saját középiskola-hálózatot. (S talán nem érdektelen, hogy a két világháború között létrejövő izraelita iskolák is csak a zsidóság alsóbb csoportjait vonzzák.) Míg a túliskolázás egyéb kérdéseiben az evangélikusok története párhuzamos, itt ellentétes az izraelitákéval, hiszen nemcsak az evangélikus hívők létszáma felülreprezentált a diákok között, de az evangélikus egyházi intézmények száma, illetve diáklétszámuk, pedagóguslétszámuk is meghaladja az evangélikusság - 1910-ben például mindössze hét százalékos - országos arányát.

Karády döntően az izraelita és evangélikus népesség sajátosságaira koncentrál - a domináns felekezetek, mármint a katolikus és református közötti különbségek így minimálisnak tűnnek. Karády fenti megállapításait osztva, a felekezeti túliskolázottságot csak néhány egyszerű számmal érzékeltethetjük. Itt szeretném megköszönni Karády személyes segítségét amit e tanulmány véglegesítésekor nyújtott.