A koalíciós korszak állam-egyház-oktatás-viszonyának értékeléséhez

Az oktatáspolitika és egyházpolitika újraformálódásának néhány általános kérdése

Ha áttekintjük a magyar polgári állam és az egyházak oktatáspolitikai törekvéseinek évszázados kapcsolatát néhány - az 1945-ös rendszerváltáson átívelő összefüggés fogalmazható meg:

a) Az egyházak olyan nagyobb iskolarendszert működtettek, amely erejüket meghaladta, államsegélyt és az állami beavatkozást bármikor lehetővé tette; ez a helyzet nem 1945 után, az egyházi birtokok elvesztése után keletkezett, de valóban akkor vált véglegessé;

b) Mivel a sokfelekezetűség és a kistelepülések jelenléte egyaránt jellemzi Magyarországot - a tömeges felekezeti iskolafenntartás soha, semmilyen rendszerben nem érhette el az állami-községi iskolafenntartás hatékonyságát, hiszen többfelekezetűség miatt a kis falvakban is fenntartottak egy katolikus és egy protestáns iskolát - noha az alacsony gyereklétszám miatt az egyetlen, de felekezetsemleges, tehát állami vagy községi iskola gazdaságosabb is, hatékonyabb is lett volna. Az elemi iskolák helyébe a háború utáni gazdasági helyzetben kellett általános iskolákat szervezni - így végképp lehetetlenné vált a nyolcosztályos protestáns és nyolcosztályos katolikus iskolák párhuzamos kiépítése. A különböző felekezetű falusi kisiskolák 1946-os összevonása egy-egy közös iskolává így "ideológiasemleges" módon adódott - ugyanakkor ez a majdani államosítás első konkrét lépése volt;

c) A tanügyigazgatás mindig korlátozni akarta a felekezetek autonómiáját. Ehhez politikai támogatást azonban csak akkor kapott, ha erre az oktatási szférán kívüli politikai okok voltak: a kultúrharc idején, a nemzetiségi törekvésekkel szemben, az egységes nemzeti világnézet megteremtésekor, vagy a katolikus egyház és a köztársasági államforma konfliktusának részeként;

d) Az egyházi alkalmazott pedagógusok mindig is késznek mutatkoztak arra, hogy köztisztviselői besorolásáért, állami fizetésgaranciáért, stb. cserébe szembeforduljanak a fenntartókkal - s ezt a mindenkori politikai hatalom fel is használta - a koalíciós kori politikai élet nem előzmények nélkül teremtette meg a felekezeti fenntartók ellen bevethető pedagógusaktivisták típusát.

A legszélesebb értelemben vett politizáló társadalom tudatában az iskolai hitoktatás, s általában az egyházak iskolai jelenléte - fentebb kifejtett tulajdonságai révén - többféle értelemben is összefonódott a Horthy korszakkal és az 1944-45-ös esztendő traumájával.

a) Részt vett a nemzetfogalom olyan alakításában, amely a magyar szakmunkásság és értelmiség politikailag a kormánnyal szemben álló, ill. zsidótörvények által érintett részét személyében is sértette, más részét mindennapi kompromisszumokra kényszerítette, valamint - e két körnél bizonyíthatóan szélesebb kör számára - a nacionalizmust az 1944-es nemzeti tragédia felelősévé tette.

b) Részt vett a kereszténység-fogalom olyan alakításában, amely a katolicizmust és a protestantizmust - sőt magát a felekezeties vallásosságot - mintegy hozzákötötte a politikai konzervativizmushoz és a konzervatív társadalom-politikához, a fennálló struktúrákhoz.

c) Az egész hitoktatásra jellemző antijudaista tanítások, számos hitoktató antiszemita politikai mozgalmakban való részvétele, és az áttérésekhez szükséges hittani vizsgák révén a hitoktatás felelőssége még a holokauszttal kapcsolatban is érdemben vetődött föl. (Az antijudaizmus persze másutt is jellemezte a hitoktatást, de Majsai Tamás felhívta a figyelmünket a hazai antijudaista felfogás speciális ellentmondásosságára, vagyis arra, hogy a hittankönyvek azért találják elítélendőnek a bibliai zsidóságot, mert politikai királyságot, világi megváltót remélvén nem ismerték fel a Messiást. "Itt és most" az egész ország a politikai a messianizmus irányában haladt.) Az izraelita felekezetű tanulók a felekezeti rendszert domináló katolikus szférából gyorsabban szorultak ki, mint ahogy azt az állami törvények megkövetelték, az evangélikusok pedig a két háború között jelentősen megnövelték az izraelita szülőktől beszedendő középiskolai tandíjakat (Karády: 1997).

d) A hitoktatás "érdekköre" egyháztársadalmi részarányához képest - legalábbis a hittankönyvek és a hitoktatók lapjai cikkeinek tanúsága szerint - csak kevéssé vett részt a katolikus és protestáns szociális mozgalmakban, s még kevésbé a liberalizmus felé is nyitott katolikus ill. protestáns szerveződésekben.

e) Az egységesen kötelező hitoktatás (együttesen az iskolai istentiszteletjárási kötelezettséggel és a megfelelő valláserkölcsi magatartás iskolai követelményével) összekapcsolódott azzal a ténnyel, hogy az iskola és az állam - a szülők (elsősorban a magánalkalmazottak és a szakmunkásság) - saját istentiszteletjárási gyakoriságánál nagyobb mértékben kényszerített vallásos nevelést a diákokra. Az iskolai hittan a társadalom szekularizálódó része szemében a keresztény kurzus azon eleme volt, amelyből a legkevésbé lehetett "kimaradni".

Az 1945 előtti korszakkal kapcsolatos közvetlen történelmi emlékezet tehát meghatározó módon érinti az emberek hittanhoz való viszonyát. És megfordítva: nincs olyan történelmi élmény, amely lehetővé tenné, hogy a közoktatáspolitika és a hittan viszonya ne mint társadalmi-nagypolitikai kérdés vetődjön fel.

Az állam és egyház viszonyának újraformálódása a koalíciós időszakban az oktatáspolitikai elit átformálódásának s részleges generációváltásának közege is. Átalakulási, átformálódási közeg ez azoknak, akik 1945 előtt is pedagógusok és a tanügyigazgatás munkatársai voltak, s azoknak is, akik csak 1945 után kapcsolódtak be az oktatáspolitikába - s nem feltétlenül egzisztenciálisan is az oktatásügyhöz kötöttként, hanem helyi politikai aktivistaként, vagy az ifjúság politikai nevelésével foglalkozóként.

A "régi nemzedék" szempontjából fontos megértenünk, hogy az 1935 utáni tanügyigazgatás, illetve iskolatípus-politika már nem a polgári pluralizmus viszonyaira "készült", s így természetesen nem volt "fogadóképes" arra a rövid 1945 utáni időszakra, amikor az oktatáspolitikai döntések több centrumban születtek. A tanügyigazgatás, mely akkor már tíz éve (részben az értékmentes igazgatás helyett) meghatározott, s fő vonalaiban 1935 és 1944 között alapvetően folyamatosnak tekinthető ideológiai értékek ellenőrzésével, a tanárok egyetlen kormánypárt érdekeit figyelembe vevő minősítésével, az egyházakkal való konfliktus burkolásával foglalkozott, ill. az iskolatípus-politika, mely a három párhuzamos út körülbástyázásával, a szelekció technikáinak pontos kiépítésével foglalkozott, nem tudott mit kezdeni azzal az 1945 utáni helyzettel, hogy

1. A különböző koalíciós kormánypártok eltérő ideológiai, oktatáspolitikai nézeteket vallottak, ilyen manifeszt oktatáspolitikai pluralizmus kormánypárton belül ugyanis korábban nem volt.

2. A korábbi lényegi folyamatossággal szemben a miniszter személye és pártállása szinte tanévről tanévre változott, s ráadásul az sem kiszámítható, milyen szellemi közegből, sőt milyen felekezeti elkötelezettségi körből (mennyire formálisan és mennyire ténylegesen katolikus) kerül ki a miniszter.

3. A hagyományos (iskolatípusokra, illetve tanügyigazgatásra specializált) minisztériumi osztályokkal szemben a VKM-en belül újabb politikai alközpontok (pl. nevelési főosztály) szerveződnek, sajátos, a tanügyigazgatás szempontjából kezelhetetlen - egyházakra is vonatkozó - szakmai ideológiákkal.

4. Az ágazati problémákat felvető, de ideológiai-politikai igazodásban egymással versengő (ugyanakkor felekezetileg beazonosítható) harmincas évekbeli tanár- és tanítóegyletek helyett egyetlen, zömében kommunista vezetésű, a minisztériumi vezetéstől, szakapparátustól mindenképpen eltérő pártállású szakszervezettel kellett számolniuk.

5. A falusi egyházi kisiskolák összevonása, illetve a "latinháború" (a tanügyigazgatási nyomásra 5-8 általános iskolai osztállyá átalakuló volt szerzetesiskolák rendszeren belüli elkülönülésüket, a népiskolákból fejlődött általános iskolától való különbözőségüket a latintanítás segítségével próbálták fenntartani, amit a kormányzat végül betiltott) következtében a keresztény és nemzeti legitimáció összecsúszása helyén az egyházakkal állandó s immár mindkét oldalon néven nevezett, de se a nyílt államosítást, se a kötelező hittan eltörlését nyíltan fel nem vállaló konfliktus alakult ki, hanem a harmincas évekbeli burkolt visszaszorítás.

6. A tárca meggyengülése következtében elveszítették szakoktatási intézményeiket, s várható volt, hogy így a középfokú expanziót nem a VKM-tanügyigazgatás által ellenőrzött intézmények fogják elvinni.

7. A 8 osztályos általános iskola kiépülése, a szelekciós preferenciarendszer eltűnése az iskolarendszer gerincének tekintett középiskolai szféra zsugorodását, illetve a "színvonalvédelem" alapvető tanügyigazgatási eszközének kihullását eredményezte.

Az 1945-48 időszak ezen hétféle diszkontinuitása a korábbi időszakhoz képest bénítólag hatott a tanügyigazgatásra. Amikor azonban - 1948 után - egypártivá vált a rendszer, a miniszter személye stabilizálódott, az iskolák államosítása megindult, az iskolaszerkezet átmenetisége megszűnt, a szakoktatási intézmények "visszaszerződtek", a hagyományosan társadalmi alapú szelekció (fordított előjellel) ismét érvénybe lépett, a pedagógus-szakszervezet és a kormányzat azonos pártállásúvá vált, a tanügyigazgatás régi technikái ismét értelmet nyertek. Mivel a tanügyigazgatás 1949-es átszervezését - megyei keretekhez igazítását, ami egyben a tanfelügyelet-tankerületi igazgatás kettősségének felszámolódását is jelentette az 1935-ös célok kiteljesedésével - politikai személycserékkel is egybe lehetett kötni, a régi rendszer azon sajátossága is visszaállt, hogy a tanügyigazgatás emberei a politikailag legmegbízhatóbbak közül kerültek ki. S mivel a tartalmi ellenőrzés, a tanfelügyeleti és szakfelügyeleti tevékenység intenzitását fokozni már alig lehetett, a magyar tanügyigazgatás és tanfelügyelet - lényegében a maga 1935-1945 között kiépült formájában - beépülhetett az ötvenes években kialakuló magyar pártállamba.

A hitoktatás "jövője" szempontjából legalább ennyire érdekes az új erők viszonya a hitoktatáshoz. Az "új erők" aránya a politizáló - és oktatáspolitikai szempontból releváns - társadalmon belül ugyanis sokkal nagyobb, mint gondolnánk. Ha összehasonlítjuk az 1945-1949-es időszakban az oktatáspolitikai erőtérbe lépők számát bármely korábbi fél évtizedben belépőkkel, lényegesen magasabb számot kapunk. Így az ő későbbi jelenlétük is aránytalanul fontosabb, mint a korábbi nemzedékek jelenléte. Ennek egyik oka, hogy a hatalmat gyakorló és az ellenzéki pártok (pártszociológiai értelemben) sokkal inkább pártok, mint az 1945 előtti időszak pártjai, tehát sokkal több olyan pártaktivista van, akiknek oktatási kérdésekkel kell foglalkozniuk. A másik ok, hogy a helyi nemzeti bizottságok, majd a "normál" közigazgatás választott képviselőinek sokkal markánsabban eltérő oktatáspolitikai érdekei és értékei voltak a tanügyigazgatástól és a pedagógus-társadalomtól, mint az 1945 előtt hasonló funkciókban lévőknek, így az 1945-49-es helyi politikai elitek oktatáspolitikai jelentősége is nagyobb, mint a megelőző korszak elitjéé. A harmadik ok, hogy az oktatáspolitika "jelentősége" a béke időszakában természetes módon nagyobb volt, mint például az 1941-1945-ös háborús időszakban - ez pedig nagyobb mértékben vonzotta ide a politikai elitek aktívabb tagjait. A negyedik ok, hogy az oktatáspolitika teljesen sajátos új feladatai - mindenekelőtt az iskolák újjáépítése, illetve a keletkezett károk pótlása társadalmi aktivitással, a dolgozók iskoláinak beindítása - olyan erőket is (pl. gyári szakszervezeti funkcionáriusok) az oktatáspolitikai erőtérbe emelt, akiknek korábban semmi közük nem volt az oktatásügyhöz. Az ötödik ok, hogy az ifjúság politikai befolyásolásának jelentősége hihetetlenül megnőtt a "mozgalmi" politizálásra épített közéletben, tehát szinte minden politikai pozíciót betöltő személy szembesülhetett azzal, hogy a számára fontos fiatalokat (az egyházi vagy nem egyházi) iskola és a hitoktató hogyan befolyásolta. A hatodik ok, hogy míg az egyház és állam közötti (nem oktatáspolitikai) kérdések 1945 előtt jobbára kívül maradtak az iskolán, addig a földreform, a köztársasági államforma és más kérdések vitatása óhatatlanul begyűrűzött az iskolába, a "nagypolitikai" kérdésekkel foglalkozó eliteknek fél szemüket mindig az iskolán kellett tartaniuk.