Hitoktatás az ötvenes években

A fakultatív hitoktatás bevezetése révén a magyar egyházpolitika, illetve az iskolai hitoktatás alkotmányosan hasonló helyzetbe került, mint számos fejlett demokrácia egyházpolitikája és iskolai hitoktatása. Csakhogy a világszínvonalú és a demokratikus jogállamiság elveivel teljesen megegyező alkotmányos szabályozást már egy olyan jogalkalmazás és egy olyan politikai gyakorlat követi, amely a legkevésbé sem a lelkiismereti és vallásszabadság talaján áll, sőt a kiépülő diktatúra eszközéül választja a polgárok közötti világnézeti differenciálást. Szándékosan nem hangsúlyozom azt a közismert tényt, hogy "a rendszer ideológiája üldözte a vallásos világnézetet", mert megítélésem szerint ez bizonyításra szorul, többféle értelemben is.

1) Bizonyítandó, hogy a rendszer valóban ideológiavezérelt. Valószínűsíthető ugyanis, hogy nem ideológiavezérelt rendszerről, hanem hatalomtechnikai eszközökről, "ürügyekről" van szó.

2) Bizonyítandó, hogy valóban a vallásosság üldözéséről van szó, vagy általában az alternatív világnézetek (s ezen belül a vallásosság) üldözéséről. Az "alternatíva-üldöző" rendszer hipotézisét ugyanis alátámasztja, hogy más alternatív ideológiákkal - pl. a szabadkőművességgel - sokkal keményebben számoltak le, mint a vallásossággal.

3) Bizonyítandó azonban az is, hogy valóban egy világnézet üldözéséről van-e szó. Ugyanis valószínű, hogy valójában a társadalom egyik szerveződési módja, tudniillik az "egyházközség" irritál egy totalitárius (vagy arra törő) hatalmat. Közismert, hogy szinte minden társadalmi szerveződési formát felszámoltak, még azokat is, amelyek teljesen apolitikusak, vagy világnézet-semlegesek lévén az egyházaknál, illetve az iskolai hitoktatásnál nyilvánvalóan kevésbé álltak szemben a rendszer deklarált világnézeti céljaival.

4) Bizonyítandó, hogy a belátható időn belül való marginalizálást célul kitűző üldözésről van-e szó. Ugyanis valószínű, hogy az első pillanattól kezdve nemcsak a "furkósbot", hanem a "mézesmadzag" is készenlétben áll: hogy az elsődleges cél az egyházaknak a rendszer szolgálatába állítása. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egyáltalán nem a szovjet minta másolásáról van szó: a Szovjetunió történetének első évtizedeiben a Párt semmilyen "közösséget" nem vállalt az egyházzal, s nemcsak az egyház társadalmi jelenlétét, de a tényleges hitéletet is korlátozni igyekezett, templomokat záratott be, stb. Történetünk idejére is csak "az orosz haza védelme" a párt és az egyház közös ügye. Magyarországgal ellentétben a Szovjetunióban a "szocializmus építése", az "ötéves terv céljainak elősegítése" nem tartozik az egyház - az állam által kijelölt - "feladatai" közé.

***

1949-ben tehát a magyar társadalom a hitoktatás fakultatívvá válásával találkozhatott. A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1949. szeptember 6-ai végrehajtási utasítása értelmében a szülőknek szeptember 15-ig kellett - írásban vagy szóban - nyilatkozniok arról, hogy kívánják-e gyermekeiket vallásoktatásban részesíteni. Tomka Miklós adatai szerint ebben az évben a szülők nyolcvan százaléka beíratta gyerekét hittanra. A végrehajtási utasítás azt is rögzítette, hogy a vallásoktatás költségeit az állam fedezi (TVRGy. 1949. II/2. 1260.).

A fakultatív vallásoktatás bevezetése érthetően nagy visszhangot keltett az egyházi sajtóban. Rónay György "Munka és imádság" c. cikkében többek között azzal hangsúlyozta a katolikus szülők felelősségét, hogy kijelentette: hitoktatás nélkül senki nem válhat igaz katolikussá. (Nehéz: 1986) Az evangélikusok lapja arra mutatott rá, hogy "Meggyőződésünk szerint a törvény jogot adott a szülők kezébe, s a joggal élni lehet. Sőt, a joggal élni kell. A vallástanítás jogával élni pedig minden hívő számára természetes. Nehézségeink lesznek. Technikailag nehezebb lesz papi erőkkel ellátni az iskolai vallásoktatást. De vannak gyülekezeti munkásaink is. És van gyermek-Biblia-kör. És van keresztyén család! Az egyház el fogja végezni a dolgát minden ereje és képessége szerint. És Isten meg fogja áldani a szabad vallásoktatást, ha a szülők is megtették a magukét, megteszik a magukét, s ha a szülők tudnak imádkozni. És főképp, ha a szülők tudnak keresztyén családokat alkotni. És tisztelnünk kell azok lelkiismereti szabadságát, akik most nem íratták be a gyermeküket a vallásoktatásra. Ezek persze továbbra is a missziónk hatáskörében vannak" (Evangélikus Élet: 1949. szeptember 18.).

Lényegében hasonló szellemben írt a fakultatív vallásoktatás bevezetéséről az izraelita sajtó is: "Most próba előtt állunk. Ez a rendelet ma kényszerít bennünket, amit e nélkül is már régen meg kellett volna csinálnunk: ki kell fejteni összes belső erőinket. Nem ülhetünk tétlenül arra várva, hogy a kormányzat majd odakényszeríti a gyermekeket a hittanórákra. Nekünk kell odavinni őket és aztán ott is tartani őket. Ez a munka minden zsidó erőt igénybe vesz, de megéri, mert pontosan mindenről van szó. Nem kétséges, hogy ezt megérti minden zsidó szerv és minden zsidó ember, és teljesíteni fogja kötelességét. Így új fejezet fog kezdődni a hitoktatásban. Ez a fejezet szerves folytatása lesz a réginek: zsidó lesz, fakultatív lesz" (Új Élet: 1949. szeptember 8.).

Bereczky Albert református püspök viszont már előre lát valamit abból, hogy a fakultatív vallásoktatás kereteket, ill. ürügyet fog biztosítani a pártállam és az egyház közötti politikai harc folytatásához: "Óvni akarom egyházunkat, elsősorban annak felelős szolgáit, gyülekezeti és vallásoktató lelkészeit olyan magatartástól, amely a vallástanítás új rendjét politikai agitációra váltja át" (Szabad Nép: 1949. október 14.) (In: Nehéz 1986 144-145.).

Egyébként - még ha ennek nem is tulajdonítunk különös jelentőséget - figyelemreméltó, hogy a 4288/1949 ME megkövetelte, hogy a hitoktatók és egyébként a kongruás papság is a közalkalmazottakhoz hasonlóan letegye az esküt a Magyar Népköztársaság Alkotmányára. Az Alkotmányban közismerten szerepeltek nemcsak az állam és egyház elválasztására, hanem pl. a családjogra vonatkozó olyan szabályok is, amelyek nyilvánvalóan szemben álltak a katolikus egyház tanításaival.