Az 1950-es párthatározat

A következő hónapok során a katolikus egyház és a hatalom közötti konfliktus elmélyült. Ez vezetett az 1950-es, Révai József keze nyomát viselő párthatározathoz, amely "a klerikális reakció elleni harcról" szólt. A "klerikális reakció" - egészen pontosan a katolikus püspöki kar - tevékenységét "elemző" 1950 június 1-i határozat azok közé a politikai dokumentumok közé tartozik, amelyeket az elmúlt évtizedekben nem vettek részletes elemzés alá. Korábban - mondjuk 1989 előtt - azért nem, mert a történetírás az ötvenes évek elején kibontakozott diktatórikus politikai gyakorlatot tette bírálat, illetve elemzés tárgyává, s a kor frazeológiájának megfelelően e határozat eszmei tartalmát egyszerűen a "szektás dogmatikus" jelzővel illette.

Az 1989 utáni elemzések jó része viszont eleve abból indult ki, hogy mivel marxista politikai erők voltak hatalmon, ezért a hitoktatás üldözése természetes jelenség volt, a motivációk további elemzésének nincsen értelme. Úgy vélem, hogy mégis van értelme. Ugyanis az 1989 előtti megközelítés mögötti eszmei kontextus - tudniillik a reformszocialisták küzdelme a reform ellenzőivel - a mai olvasó számára nyilvánvalóan már csak historiográfiai érdekesség, illetve az 1970-es és 1980-as évek eszmetörténetének dokumentuma. A "szektásság, dogmatikusság" már csak azért sem kielégítő magyarázat egy történetszociológiai értelemben is egzakt elemzéshez, mert a szövegek megfogalmazói - Révai, éppúgy mint munkatársai - az azt megelőző (és követő) évtizedben óriási mértékű politikai és ideológiai rugalmasságról tettek tanúbizonyságot, óriási mértékben voltak képesek mindenkori hatalomtechnikai céljaikhoz igazítani ideológiai-filozófiai érveiket. A szó értékmentes történetszociológiai értelmében nem voltak "szektásak": nem volt valamiféle "párthittankönyvben" eleve megadva, hogy miről mit mondjanak. Érdemes tehát elemezni, hogy az adott helyzetben mit mondtak.

A második - 1989 utáni, mintegy a közmegegyezés szintjén létező - magyarázat viszont intellektuálisan nem sokkal jobb, mint az a fajta vulgármarxista érvelés, hogy az állam úgyis a burzsoázia érdekeit szolgálja, a törvények úgyis az uralkodó osztály érdekeit követik, kár tehát azzal foglalkozni, hogy egy polgári államban van-e törvényesség vagy nincsen. A szocialista antiklerikalizmus időbeli tagolását, illetve egyazon időpontban létező különböző rétegeit kulcsfontosságú megértenünk - s nemcsak történészként, hanem azért is mert a különböző rétegek, különböző korcsoportok mai tudatállapotát az antiklerikalizmus, materializmus, ateizmus, stb. különböző rétegei befolyásolták.

A szöveg talán túl részletesnek tűnő elemzését az indokolja, hogy számos visszaemlékező tanúsága szerint a szöveg valóban így hatott: a politizáló társadalom jó része szűk baráti, családi körben sorról sorra rágta végig a szöveget - hiszen ez, akárcsak egy polgári világban egy adótörvény-szöveg - kommunikálta azt, hogy mit tehet és mit nem tehet valaki, ha esetleg vallásos mivolta ellenére el akarná kerülni az összeütközést a rendszerrel, illetve ez kommunikálta a középszintű munkahelyi, iskolai, tanácsi stb. vezetőkkel. Azt kommunikálta, hogy hogyan kell megítélni alávetettjeik esetleges vallási aktivitását, hitoktatás iránti igényét.

Szűkebb témánk szempontjából ugyanis hangsúlyozni kell, hogy nemcsak a politikai légkört, a tanácsok és pártfunkcionáriusok igazodási irányait befolyásolta nagymértékben a határozat, ami általában is kedvezett a vallásoktatás visszaszorításának, de a határozat a hitoktatással kapcsolatban konkrét megjegyzéseket is tartalmazott. A szövegnek a hitoktatás szempontjából három nyilvánvaló célcsoportja van: 1.) a párttag-szülők és azok a szülők, akik meg akarnak felelni a Párt elvárásainak; 2) az oktatásirányítók és pedagógusok; 3) a papság, illetve "az" egyház. Az állásfoglalás mindenképpen "többlépcsőssé" teszi a szülőkkel szembeni elvárást:

- A pártfunkcionáriusoktól és középkáderektől elvárja, hogy gyerekeiket ne járassák hittanra. Az ilyen "klerikális befolyás alatt álló" funkcionáriusok lecserélését, leváltását is kilátásba helyezi;

- A népnevelők és a vidéki pártszervezetek "passzivitásának" felszámolását és bevonásukat a "klerikális reakció" elleni harcba tűzi ki célul;

- Célul tűzi ki, hogy a párttagok megértsék, hogy a gyerekek hittanra küldése "politikai állásfoglalás", amelyet a "klerikális reakció" fegyverként használ fel;

- A pártonkívüli vallásos dolgozó tömegeket "le kell választani" a "klerikális reakcióról".

A szöveg folyamatosan hangsúlyozza, hogy a vallás állami szempontból magánügy, hogy el kell kerülni a baloldali túlzásokat, stb. Úgy tűnik tehát, hogy a határozat célja azt közölni a politikai társadalommal, hogy a hittannal kapcsolatos elvárások az egyén a társadalmi-politikai piramisban, pontosabban a "koncentrikus körökben" elfoglalt helyével állnak kapcsolatban. A piramis csúcsán (a legbelső körben) áll a vallásos világnézettől mentes, minden más tekintetben is az autentikus marxizmust képviselő "Belső Párt" (A kifejezés persze csak Orwell után jut az ember eszébe, a szöveg nem használja). Ez a Belső Párt hozza ugyanis magát a határozatot. (Ez a belső párt nem egyszerűen a marxizmus, vagy a tudományos világnézet nevében, hanem a "szocializmus építése" nevében tevékenykedik, hiszen a klerikális reakció elleni küzdelmet néven nevezve alárendeli hatalompolitikai céljainak.) A Belső Párt körül egyre szélesebb körgyűrűkben helyezkednek el a funkcionáriusok, a népművelők, az egyszerű párttagok és a dolgozó nép egyéb gyermekei. Ahogy kifelé haladunk a körön, egyre csökken a hittan elutasításának mértékével kapcsolatos követelmény. A szöveg sajátossága azonban, hogy az egyszerű párttagokkal kapcsolatos elemzése áttételesen felszólít a pártonkívüliekkel szemben követendő magatartásra is. Ugyanis ha a "klerikális reakció" (bár a határozat szerint hamisan) azt állítja, hogy a "gyermekeiket hittanra küldő kommunisták" "valójában ellenfelei a népi demokráciának", sőt, (s ezt már nem a klerikális reakció állítja, hanem maga a határozat) az "egyházi életben való részvétel" objektíve "politikai állásfoglalás", akkor ez nyilvánvalóan igaz a pártonkívüli dolgozókra is. Miért van ennek jelentősége? Azért, mert a pártonkívüli dolgozókat egyetlen tanácselnöknek, vagy párttitkárnak, rendőrnek s bírónak sem feladata zaklatnia, csak azért, mert nem kommunisták. A "népi demokrácia ellenfeleit" támogató "politikai állásfoglalást" viszont saját törvényei szerint joggal - s az erőszakszervezetekben dolgozók felől nézve kötelességszerűen - üldözi a "nép állama", a "nép rendőrsége".

A határozat - Révai gondolatmenete nyomán - ezzel megoldotta azt a problémát, hogyan lehet egyszerre megőrizni a fakultatív hittanra járás lehetőségét (aminek deklarációja az egyházakkal való együttműködés minimuma volt) és megfogalmazni a fakultatív hitoktatáson való részt nem vétel állami preferálását.

A határozat üzenetének második rétege az oktatásirányítóknak és a pedagógusoknak szólt. Először is összefüggést hozott létre az oktatáspolitika szelekcióellenessége és a klerikalizmusellenes harc között. Az oktatáspolitika már kialakult, 1945 óta kormányszinten is begyakorlott, egyébként pedig (pedagógus körben is) évszázados hagyománnyal rendelkező egyenlőségelvű társadalompolitikai célrendszerével legitimálta az egyház elleni küzdelmet, mondván, hogy az egyházak akadályozni igyekeznek a társadalmi mobilitást. Az oktatáspolitika új eszközeiben az úttörőszövetségben, ifjúsági szövetségben érdekeltté tett pártcsoportoknak és pedagóguscsoportoknak is felmutatta, hogy a klerikális reakció fenyegeti befolyásukat. A konkurensek, "az egyházi egyesületek" hatósági ellenőrzés alá vonását is megígéri nekik. A szülői tekintély, a családi béke védelmében lép fel. Látni fogjuk hogyan vonja majd be a rendelet a szülői munkaközösségeket a harcba.

A tanár és tanítókollégáikat "cserben hagyó" volt szerzetestanárok lelkészi funkcióba kerülésének felemlegetésével már előre megindokolja, miért kell egyeseket kizárni a leendő hitoktatók sorából. Összeköt egy nyilvánvalóan létező (és a szekularizáció útjára lépett társadalmat, pedagógus-társadalmat nyilvánvalóan zavaró) effektust - azaz a fakultatív hittannal szembeni egyházi fellépést és a hittanra nem járó gyerekek diszkriminálását - egy esetleges és lényegében bizonyíthatatlan jelenséggel: a hittantanítás "reakciós uszításra" használásával. Szembeállítja a magyar pedagógusok zömét (akik szembeszállnak - persze nem a vallásoktatással, hanem az annak ürügyén folytatott "klerikális reakciós lélekmérgezés"-sel) és azt a sok pedagógust, aki segíti a "reakciós hitoktatók aknamunkáját". A szembeállítás világossá teszi, hogy nincsen harmadik út, nem lehetséges a professzionális pedagógusszerep - vagyis az, hogy valaki úgy teszi a dolgát, tartja meg óráit, stb. hogy nem száll szembe a "klerikálisokkal", de nem is segíti a "reakciós hitoktatók" munkáját. Egyértelmű, hogy a pedagógusnak nem adatik meg az a lehetőség, ami a "dolgozó tömegeknek" igen, tehát az, hogy vallásos, sőt egyházának követője is lehet, csak a "klerikális reakciót" nem szabad támogatnia, neki tudniillik támadnia kötelező a "klerikális reakciót".

Ráadásul a határozat - miközben a párt és állam szervei számára előírja, hogy támogassák a "klerikális reakcióval szembeforduló" papokat - azt a lehetőséget meg sem említi, hogy a pedagógus támogathatja a hitoktatót, ha az netán szembefordul a "klerikális reakcióval". A "reakciós hitoktatók" munkáját támogató pedagógusok ellen való fellépést az államigazgatás és a pedagógusok részére egyaránt feladattá teszi. Látni fogjuk, hogyan jelenik ez majd meg a miniszteri rendeletben.

A határozat szól a hitoktatók ellenőrzéséről és minden újabb ellenőrzési tevékenység, a pedagógustársadalom évtizedes tapasztalata szerint valakinek többlethatalmat, felemelkedési lehetőséget, kollégákkal szembeni előnyöket jelent.

A határozat a fakultatív hitoktatásnak a szakképző intézményekből való kizárását és az egyházak szolgálatába való áthelyezését ígéri, amellyel a gimnáziumok és a szakképző intézmények általában vett eltérő megítélését is kommunikálja a pedagógus-társadalommal és a szülő-társadalommal is. Vagyis azt, hogy a hagyományosan kisebb presztízsű szakképző intézmények most az új világban az ideológiai harc élvonalába kerülnek, s ezzel megnő a fontosságuk: a Párt szemében "korszerűbb intézmények" lesznek.

A KV-határozat harmadik rétege a papságnak üzen. Megélhetést és együttműködést ígér a népi demokráciával együttműködőknek és represszióval fenyegeti az együtt nem működőket. Vindikálja a főkegyúri jogot, azaz a püspökkinevezésekbe való állami beleszólás lehetőségét. A határozatot azonban nem követi azonnal a rendelet. A határozat egyik következménye a hitoktatás, illetve az állammal való szembenállás tömegerejének számító szerzetesek és apácák kitelepítése. A határozat másik következménye a papi békemozgalom elindítása. A határozat "mézesmadzagként" szolgáló üzenetei, a durva államigazgatási lépések, az egyházpolitika által szorgalmazott kiépülő potenciális alternatív hierarchiától való félelem, s a katolikus püspöki karon belüli folyamatok együttesen vezetnek az 1950. augusztus 30-i, az állam és a püspöki kar közötti megállapodás aláírásához.