1956-57: új kompromisszum

A forradalom során - az oktatási minisztérium forradalmi bizottsága lehetővé tette a hittanórák látogatását azok számára is, akik a jelentkezést korábban elmulasztották (Protestáns Szemle: 1997:1:59). Ez a hitoktatás radikális liberalizálódását jelentette. (November 4-e után az állam nem lépett fel ez ellen.) (Annak ellenére, hogy Mindszenty - már az amerikai követségen tartózkodva - felfüggesztett 11 békepapot, akik az állammal együttműködtek és ezt az álláspontját azután sem változtatta meg, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a forradalmat leverték.)

A Kádár-kormány november 28-án külön is deklarálta, hogy a megállapodásokat kötelezőnek tartja magára nézve, miszerint biztosítja az iskolai vallásoktatást. A forradalom vívmányát, a hittanórák látogatását azok számára is, akik a jelentkezést korábban elmulasztották, továbbra is engedélyezik (Protestáns Szemle: 1997/1:59).

Az AEH-t épp a kompromisszumos politikának megfelelően a 33-1956. december 31-es rendelet a Művelődésügyi Minisztériumba olvasztotta be. Az 1957. január 5-i kormányprogram sajátos csomagtervet terjesztett elő: eszerint a fakultatív hitoktatás biztosítását az állam a továbbiakban nem valamiféle alapjognak, hanem egy kompromisszumrendszer részének tekinti, hiszen "ezzel szemben" várja el a törvények betartását, a feszültség enyhítését az egyházaktól.

Az 5/1957-es utasítás szerint hittanórán beiratkozás nélkül lehet részt venni. (Azaz a Kádár-kormány formalizálja a forradalmi bizottság októberi döntését. Azonban a korábbi szabályozással ellentétben - a püspöki karnak tett további gesztus gyanánt - a hittan a tanrendi órák között is tartható.) Ugyanakkor látható, hogy az apparátus érdekelt az ellenőrizhetőség fenntartásában, hiszen a rendelet kimondja, hogy az csak az iskolaépületben történhet.

E rendelkezések hatására, no meg a kormányzattal szembeni ellenállás demonstrálására 1957 elején állítólag a tanuló ifjúság 80-90%-a hittanra járt (Protestáns Szemle: 1994/1:45).

Az 1957. január 21-i Zsinati Szent Kongregációs döntéssel azonban a Vatikán a felfüggesztettek egyházi vezető tisztségekre való alkalmatlanságát kimondta, s ezzel lényegében felmondta az állam és egyház közötti 1950-es megegyezés mögött álló politikai kompromisszumot.

A vezető tisztségek körüli MSZMP-Vatikán-konfliktus valamiképpen - ennek pontos története levéltári kutatást igényelne - átgyűrűzött a hitoktatásra is. A február 26-i párthatározat a következőképpen nyilatkozik: "Januárban pl. a klerikális reakció a hitoktatás ürügyén politikai támadást szervezett az iskolákban a népi demokratikus rendszer ellen" (MSZMP hat. és dok., 42). Hogy pontosan miben állt ez a támadás, azt nem tudjuk. A kormánybiztos az októberben született s még januárban is megerősített hittanszabályozást visszavonta azzal, hogy ezután csak azok járhatnak hittanra, akik be vannak iratkozva.

1957. februártól megbeszélések kezdődtek a püspöki karral, amelyről március 7-én már sajtóközlemény jelent meg. Ennek eredményeképpen maga a püspöki kar is elkezdett bekapcsolódni az Országos Békemozgalomba. Ennek ismeretében érthető, hogy a kormány által kiadott 1957. március 24-i kormányrendelet számos kompromisszumos elemet tartalmaz az 1950-56 között érvényben volthoz képest, de szigorít az 1957. januárihoz képest (21-1957. [III. 24.] számú kormányrendelet).

Ellentmondásosabb a helyzet, ha a miniszteri végrehajtási utasítással együtt vizsgáljuk a rendeletet. A rendelet az állampolgárok "kizárólagos magánügyének" minősíti a vallásoktatást. A büntetőjogi beavatkozást a következő esetekben helyezi kilátásba:

- akkor, ha a vallásoktatást a Magyar Népköztársaság állami, társadalmi vagy gazdasági rendje ellen politikai célokra használják fel;

- akkor, ha valaki erőszakkal, fenyegetéssel vagy megtévesztéssel a vallásoktatáson való részvételre vagy részt nem vételre vonatkozó elhatározást befolyásolni törekszik. Ez a jogszabály különösen a "megtévesztés" fogalom bekapcsolásával elvileg lehetőséget nyújtott a hitoktatás melletti egyházi propaganda üldözésére;

- akkor (és ez kifejezetten újdonság a rendeletben), ha valaki erőszakkal vagy fenyegetéssel akadályozza a vallásoktatást, illetve az abban való részvételt. Ilyen értelemben a rendelet az ateista agitáció illetve az adminisztratív szervek felől védte a hitoktatást.

A miniszteri utasítás a szülő vagy gyám által tett panasz kivizsgálását és orvoslását a megyei (megyei jogú városi) vb. művelődésügyi (fővárosi oktatási) osztálya vezetőjének hatáskörébe utalta. Az ügy eldöntése tehát oktatásügyi apparátuson belül maradt. Jellemző módon a rendelet csak a két utóbbi esetben tételezett fel szülői panaszt - a politikai aggodalmak felvetését láthatólag nem várták el a vallásos emberektől, akiket pedig a deklaráció szerint a Népköztársaság egyenjogú polgárának tekintettek.

A "leendő munkásosztály védelme" a vallási befolyástól továbbra is alapvető cél maradt. Erre utal az a tény, hogy a jogszabályban változatlan maradt, hogy a szakképző intézményekből - beleértve a nem általános irányú gimnáziumot is - a hitoktatást kizárta. (A hitoktatás felsőfokon természetesen fel sem merült.) Ez a korlátozás különösen fontossá válik, ha megvizsgáljuk az egyes középfokú intézményekbe járók arányát. Kiderül ugyanis, hogy a középfokú intézményekbe járók egy-egy évfolyamának közel kétharmada nem általános gimnáziumba járt - így az ő "klerikális befolyásolásukat" a rendelet eleve lehetetlenné tette. (Donáth Péter hívta fel a figyelmünket arra, hogy a pedagógusképzés szakirányú gimnáziumban folyván a tanítóképzést már akkor sikerült elszigetelni a hittantól.)

Liberalizálódás tapasztalható a hitoktatással kapcsolatos három alapvető kérdésben: a hitoktatás szigorú helyhez kötöttségének, az időpont megválasztásának és a csoportlétszámnak a kérdésében. A liberalizálódás jele volt, hogy ha az iskola igazgatója tanteremhiány miatt a vallásoktatásra jelentkezettek egy részének nem tud az iskolában megfelelő helyiséget biztosítani, ezek számára a vallásórák megtartása egyházi helyiségben is engedélyezhető. (Más kérdés, hogy ez nem lett alanyi jog és a miniszteri utasítás a megyei hatóságok hatáskörébe adta ezt a nyilvánvalóan politikai kérdést.) Az utasítás az egyházakat ellenérdekeltté kívánta tenni ebben a megoldásban, kimondván, hogy az egyházi helyiségek használatával felmerült költségek - térítés nélkül - az illetékes egyházat terhelik.

A vallásórákat az igazgatói rendelkezésnek megfelelően az órarend szerinti első tanítási óra előtt vagy az utolsó tanítási óra után - váltakozó tanítás esetén váltás között is - heti két órában kellett megtartani. A hitoktatók kérésére (ez az újdonság) a heti két óra együtt is megtartható, ha ez az iskola rendjét, munkáját nem zavarja. Amennyiben a heti két vallásórát egyházi helyiségben tartják, a vallásórák időpontját ugyancsak az iskolai renddel összeegyeztetve kell kijelölni; ez a helyiségre vonatkozó liberalizálásból következett.

A másik liberalizálás a csoportlétszámokkal volt kapcsolatos. A vallásoktatásra jelentkezett tanulókat általában az iskolai osztályok létszámának megfelelő tanulócsoportokba kellett összevonni. Ha az egyes iskolákban kevés tanuló jelentkezett vallásoktatásra, akkor a tanulócsoportokat több iskola tanulóiból kell kialakítani - ahogyan ez 1950 óta szokásos volt. Azonban ha a jelentkezett tanulók száma a lehetséges összevonások után sem érte el az átlagos osztálylétszámot, vagy az iskolák egymástól való távolsága az összevonást nem tette lehetővé, a tanulócsoport létszáma az átlagos osztálylétszámnál kisebb lehetett.

A hittanbeíratások liberalizálása a kormányrendelet (nyilván a háttérben az állam és a katolikus püspöki kar közötti alkudozás húzódott meg) egyik legfontosabb célja lehetett, viszont - nyilván nem véletlenül - ellentmondásosan sikerült.

Az adminisztratív kényszereket alkalmazó helyi apparátus elleni garanciákat fogalmazott meg a kormányrendelet amikor kimondta, hogy a beiratkozást minden évben legkésőbb egy héttel az iskolai beiratkozások után meg kell tartani. Ennek pontos idejéről a sajtó, a rádió, valamint az iskolák igazgatói kötelesek tájékoztatást adni. Nem tudjuk pontosan mi történik a rendelet és az utasítás megjelenése között: mindenesetre a miniszteri utasítás már kimondja, hogy a miniszter által meghatározott napon történhet a hittanbeíratás. A hittanbeíratást egyértelműen az iskolai helyiségekhez rendeli hozzá, s a pedagógusok feladatává teszi. Ez azt jelenti, hogy az eredetileg a hívők számára garanciálisnak tűnő jogszabály az ellenőrzés fokozásának eszközévé vált.

Az 1950-es szabályozáshoz hasonlóan továbbra is biztosítja az ellenőrzöttséget azzal, hogy a beiratkozás csak azokban az iskolákban történhet, ahol a tanulók a rendes iskolai beiratkozás kötelezettségének eleget tettek. A "hittanra járók listája" a miniszteri utasítás legfontosabb újdonsága a kormányrendelethez képest.

A vallásoktatásra beírt tanulókat osztályonként jegyzékbe kell venni. A jegyzék rovatai: sorszám, név, anyja neve, felekezet. Minthogy az iskolai hittantanítás nem osztályonként folyik - még csak nem is feltétlenül korcsoportonként - a tanulók osztályonkénti nyilvántartása nem a vallásoktatás szervezését, hanem az egyes osztályok világnézeti arculatának rögzítését, illetve a hittanra járás és egyéb (osztályonként szerveződő) iskolai feladatok összekapcsolását szolgálta. Az "anyja neve" rovat felvétele az egyéni azonosítás lehetőségét biztosította minden nyilvántartásban.

Bárki ellenünk vetheti, hogy e lista nem feltétlenül az egyének nyilvántartását szolgálja, elképzelhető, hogy a hitoktatáshoz nyújt technikai segítséget. Valóban erre utal, hogy az igazgató a vallásoktatásra beírt tanulóknak csak a számát jelenti be a megyei tanács vb. művelődésügyi osztályához a beírást követő napon. A tanulók névsorát, a rendelet indoklása szerint a hitoktatói megbízások kiadása érdekében, minden év szeptember hó 1. napjáig az igazgató köteles elküldeni a helyileg illetékes egyházi hatósághoz. (A rendelet homályban hagyja, hogy ehhez miért van egyáltalán szükség nevekre. A kortársak számára viszont világos lehetett, hogy néhány évvel korábban már voltak abból botrányok, hogy be nem írt tanulók jártak hittanra.)

Ez tehát azt is jelenthetné, hogy a személyre szóló nyilvántartás az iskolánál ezzel meg is szűnhet. Ez azonban nem így van. Ez abból derül ki, hogy iskolaváltás esetén az igazgató a szülő kérésére igazolja, hogy a tanuló hitoktatásra beiratkozott-e vagy sem. Ez azt jelenti, hogy a beiratkozási listának folyamatosan rendelkezésre kell állnia az iskolában. (Pedagógusok, igazgatók visszaemlékezése szerint ez így is volt.)

Érdemi liberalizálódás a hitoktató kinevezése körül történt. A hitoktató kinevezése tanácsiból egyházi kézbe került, a tanács számára a hozzájárulás jogát kötötték ki. "Az önálló és óraadó hitoktatói működéshez szükséges hozzájárulást megtagadhatja, a már megadott hozzájárulást pedig bármikor megvonhatja a megyei (megyei jogú városi) tanács vb. művelődésügyi (fővárosi oktatási) osztályának vezetője attól a hitoktatótól, aki a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendjével szemben ellenséges magatartást tanúsít. A hozzájárulás megvonása ellen a művelődésügyi miniszterhez jogorvoslattal lehet élni." A változás 1950-hez képest egyrészt a jogorvoslati lehetőség, másrészt a szöveg egyértelműbbé válása: már nem kizáró ok az ellentétes álláspont, csak az ellenséges magatartás.

Fontos újdonság, hogy a vallásoktatás egyházak részéről történő ellenőrzésére csak az egyházak által megbízott, képesítéssel rendelkező és a tanács vb. művelődési osztályának hozzájárulásával rendelkező személyek lettek jogosultak. Ilyen értelemben kiiktatták az igazgatót, a tanulmányi felügyelőt, a szülőket és a pedagógusokat az ellenőrzési folyamatból. A minisztérium azonban indokoltnak tartotta az igazgató "védelmét", ezért leszögezte, hogy az egyházi ellenőrzés időpontját az iskolák igazgatóival előzetesen közölni kell.

A hitoktatás tartalmáról és formájáról a miniszter az 1950-es hagyományokat megőrizve intézkedett. A hitoktató köteles volt a művelődésügyi miniszter által jóváhagyott tankönyv alapján oktatni, sőt arról külön haladási naplót kellett vezetnie (ez még 1950-ben sem szerepelt a rendeletben) és teljes mértékben alkalmazkodnia kellett az iskolában kialakított rendhez és fegyelemhez.

A hitoktatót az egyéb iskolai tevékenységektől az utasítás pontosan olyan távol tartja, mint az 1950-es: a hitoktató nem tagja a tantestületnek, ezért őt a vallásoktatáson kívül egyéb iskolai munkára (helyettesítésre, felügyeletre kiránduláson vagy óraközben stb.) beosztani nem lehetett. Nem vehetett részt a hitoktató a tantestület értekezletein, és az iskola épületében csak a vallásoktatás ideje alatt tartózkodhatott (Magyar Közlöny: 1957. márc. 24., 35. szám.; Művelődésügyi Közlöny: I. évfolyam, 5. szám).

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a rendelet két alapvető vonás (hittanoktatók kinevezése, és az állami folyamatellenőrzés megszüntetése) és számos technikai-adminisztratív kérdésben liberalizálta az 1950-es rendeletet. Ugyanakkor, különösen a végrehajtási utasítás - a hitoktatás szervezésében megerősítette az igazgató és a megyei oktatásügyi apparátusok hatalmát - (ezt később sem érintette, hogy a járási, városi, megyei oktatási jogkörök viszonya egymáshoz képest hogyan változott). Ugyanakkor lehetővé tette a diákok lajstromozását.

A rendelet lényegében fenntartotta a hittan részleges integrálását az iskola életébe, illetve a tanügyigazgatásba. A végrehajtási utasítás legjellegzetesebb pontja valószínűleg a hittanra járók iskolai listába vétele.

A kompromisszum a hitoktatókat kinevező egyházi funkcionáriusok felé gesztus - a nyilvántartás viszont tovább csökkenti a hívők lelkiismereti és vallásszabadságát. Ez a paradoxon sok mindent előrevetít a Kádár-korszak egyházpolitikájának történetéből.

Az első nagy dokumentum, amely a párt és a vallás (áttételesen az állam és egyház, az állam és a hitoktatás) viszonyát újraszabályozta, 1958. július 22-én született meg. A határozat alkalmas arra, hogy azokat az igazodási pontokat megmutassa, melyek alapján a tanácsi apparátus, az iskolaigazgatók eljárhattak.

A tájékozódási pontokra nyilvánvalóan nagy szüksége volt mindenkinek, aki a rendszerben politikai karriert akart csinálni. Igen bonyolult dolgot kellett megérteni, azt, hogy minden más esetben a forradalomban való aktív részvételért nemcsak a személyekre, hanem a szervezetekre is lesújtott a Párt. Csak az egyházak élték ezt túl intézményként. A társadalmi pluralizmus intézményrendszerének teljes hiányát a Párt láthatólag nem átmeneti, "ellenforradalom utáni" jelenségnek, hanem a szocializmus lényegi részének tekintette - közben azonban az egyházak intézményesen is jelen lehettek. Fel sem merülhetett, hogy bármely tudományos vagy társadalmi egyesület, baráti kör, formálisan vagy informálisan a rendszerrel ellenséges vezetőt mondhasson magáénak. A katolikus egyház legalitását, vezetőinek nyilvános megnyilatkozási lehetőségeit viszont, ha akadályozta is, de nem tette lehetetlenné Mindszenty József jelenléte az amerikai nagykövetségen. Nyilvánvaló, hogy e helyzetet értelmező pontos igazodási iránymutatásra volt szükség. Másfelől az 1956 utáni nagyarányú ideológiai ellentámadás - amit a Táncsics-kör nevével lehet fémjelezni - során sokak számára egyre nehezebben vált értelmezhetővé "a vallásszabadság és ateista felvilágosítás dialektikája".

A vallást a határozat három felől közelíti meg:

1. Világossá teszi, hogy a vallás ismeretelméleti alapjának, akárcsak a húszas-harmincas évek szovjet ideológusai, továbbra is egyszerűen "a tudatlanság"-ot tekinti.

2. A vallásos ideológia gyökereit mélynek tekinti, s a klasszikus nagyipari proletariátuson kívül minden rétegre jellemzőnek tartja.

3. A vallást reakciós világnézetnek tartja.

Az első és különösen a harmadik állítással a Párt magának a vallásnak a lényegi elfogadhatatlanságát is kellően megindokolja, mind tagjai, mind az "útitársnak" kiszemelt rétegek felé. Egy így definiált vallás elutasításának elfogadásához, a szembenállás interiorizálásához és közvetítéséhez nem kell birtokában lenni a marxizmusnak: elegendő a "mindennapi racionalitás", a proletariátus iránti társadalmi elkötelezettség és a "reakció elleni harccal" való politikai azonosulás. Magyarán a vallás el nem fogadásához nem kell materialistának lenni, nem szükséges belátni "a vallási tanítások hamis" mivoltát, nem szükséges megérteni a vallás társadalmi okaival kapcsolatos marxista magyarázatot, stb.

A vallásellenesség tehát - a határozat logikája szerint - erkölcsileg és történelmileg a nem materialisták számára is elfogadható, a tolerancia ideológiai szempontból nem megengedhető. Ebből viszont az következik, hogy a vallással való együttélés szükségességét kell megindokolnia a határozatnak. A vallással való együttélésnek az oka az érvelés szerint nem az, hogy lehet találni közös értékeket a szocializmus és a vallás hívei között (ez csak egy évtized múlva kerül be az érvelésbe, s válik uralkodóvá a korai nyolcvanas évekre), hanem az, hogy a vallásosság bizonyos rétegekben nagyon mélyen gyökerezik, belátható időn belül nem szüntethető meg - ezért tehát a velük (ezen rétegekkel) való együttélés feltétele a vallás valamiféle elviselése.

Másrészt a vallásos dolgozókkal kapcsolatban megjelenik egy új kifejezés: ők nem egyszerűen elfogadói, hívei, támogatói a népi demokráciának - ezt már Révai is állította róluk - hanem akarják a szocializmust.

Nem tekinthető véletlennek, hogy a határozat nem használja a "nép ópiuma" klasszikus marxi érvelését. Megítélésünk szerint ezt azért nem használja, mert pontosan ezt az "ópium funkciót" szánja a magyarországi egyházaknak: azaz a társadalom és állam közötti konfliktusok lecsendesítését, a forradalom leverése által okozott sebek enyhítését, a diktatúra elviselésének megkönnyítését.

A határozat alaphangja szerint azonban a vallás elleni átfogó küzdelem is szükséges.

A kétfrontos harc hívószava itt is előjön: a vallás elleni harc lebecsülése és elhanyagolása, e kérdés "liberális kezelése" jobboldali opportunizmus (1958 nyarán, Nagy Imréék kivégzésének hónapjaiban pedig igazán nem kell magyarázni az embereknek, hogy milyen következménnyel jár, ha valaki ilyen hírbe keveredik). Ugyanis a határozat érvelése szerint a "klerikális reakció" és a vallás mégiscsak összefügg.

A "klerikális reakció elleni harc" és a vallás elleni küzdelem összekeverése mindennek ellenére baloldali szektás viselkedés. A vallás és a klerikális reakció közötti különbségek ugyanis mégiscsak pregnánsan meghatározhatók.

Először is, a "klerikális reakció" sajátossága, hogy leválasztható jelenlegi hordozójáról, az egyházakról, amely utóbbiakkal viszont egy egész történelmi korszakon át együtt kell élnie a szocializmusnak. A vallásosság sajátossága, hogy - legalábbis belátható időn belül - nem választható le azokról a tömegekről, amelyeket a Párt meg kíván nyerni, és akik egyébként is (nem győzzük hangoztatni ennek újszerűségét) akarják a szocializmust. Másrészt a "klerikális reakcióval" szemben az adminisztratív eszközök alkalmazása megengedett, sőt kívánatos - a vallásossággal szemben az érvelő, felvilágosító munkának, a propagandának van helye. (Ez a megkülönböztetés nem egyszerűen frázis: azt jelenti, hogy a párt és az államapparátus más-más csoportjai, más KB-titkárok, más KB-osztályok, más minisztériumok, más tanácsi osztályok felelősek a két kérdésben). Megjegyzendő, hogy e történetben az egyházak mindkét jelenséghez - tehát a felvilágosítással és az adminisztratív úton leküzdendőhöz is - kapcsolódnak, s a legbuzgóbb funkcionárius sem könnyen dönthette el, mikor melyik arcukat mutatják. Például látszólag a vallásosos szertartás végzése pontosan az a hely, ahol a szocializmus is természetesnek látja az egyházak tevékenységét, a dolog mégis "reakciós" kontextust kap, mert a határozatból kiderül, hogy "bizonyos társadalmi csoportok, elsősorban a volt uralkodó osztályok deklasszált elemei, reakciós politikai beállítottságból, tüntetésként vesznek részt vallásos szertartásokon."

Az eszmei harc fejezetébe tartozik, hogy az egyházak növelik hitéleti tevékenységüket; "kísérleteket tesznek a vallás és a marxizmus-leninizmus eszméi között meglevő antagonisztikus ellentét leplezésére, ködösítésére" - ez tehát nem az adminisztratív osztályok birodalma, hanem az ideológusoké, a propagandistáké. Csakhogy a határozat szerint a vallásos világnézet arra szolgál, hogy a "klerikális reakció politikai befolyás alá vonhassa a hívő embereket." Aki tehát - mindegy, hogy reakciós szándékkal vagy anélkül - terjeszti a vallásosságot, az objektíve növeli a "klerikális reakció" mozgásterét. Ezzel együtt azonban a világnézeti harc, sőt az egyházi befolyás elleni küzdelem is alárendelendő az aktuálpolitikának, a szocializmus építésének. Minthogy a szocializmus építését a "klerikális reakció" ellenzi (a nép meg ugye támogatja), ezért ellene a vallásos emberek, sőt egyházi személyek is felhasználandók.

"Pártunk a vallással kapcsolatos tevékenységét mindenkor az általános politikai harc, az osztályharc érdekeinek rendeli alá. A vallás elleni világnézeti harc az általános osztályharc része. Számunkra nem az a fő kérdés, hogy ki vallásos és ki ateista, mivel ebben az esetben a harc fő frontja a kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentétről a vallásos és nem vallásos dolgozók ellentétére tevődne át. A fő kérdés az, hogy a munkások, dolgozó parasztok és az értelmiség testvéri összefogással, egyetértésben építsék a szocialista jövőt, amelynek győzelme a vallás társadalmi alapjait megszünteti. Mi az embereket nem a hitelveik, hanem osztályhelyzetük, politikai állásfoglalásaik és cselekedeteik alapján ítéljük meg. A vallással kapcsolatos ideológiai feladatainkat mindig ebből a szempontból kell meghatároznunk."

Aki megértette ezt a bonyolult fokozatrendszert, azt, hogy hogyan kell viszonyulnia a vallásos egyénhez, a vallásos tömegekhez, a valláshoz, az egyes egyházi emberekhez, az egyház intézményéhez s végül a klerikális reakcióhoz, a nevelésre vonatkozó eligazítást is kapott.

Kiderül, hogy a proletárdiktatúra államának egyik fő feladata az egész nép szocialista átnevelése. Ebbe beletartozik a vallásos világfelfogás elleni türelmes eszmei harc. A tudományos materialista világnézet terjesztése minden állami iskola feladata. Az állam a tudományos materialista világnézet terjesztésében segítséget nyújt a társadalmi szervezetek és intézmények részére is, biztosítva mindenekelőtt a tudományos materialista világnézet terjesztésének teljes szabadságát. Itt már arról van szó, hogy a szocialista állam nem feltétlenül közvetlenül folytat materialista propagandát - pontosabban ezt a propagandát alárendeli egyéb állami céljainak - de a párt létrehoz erre szakosodott szervezeteket, amelyek erre koncentráltan működnek. (Ennek jelentőségét sokan lebecsülik. Pedig a rendszer politikai működésének egyik kulcseleméről van szó. Pl. gyakran folyt vita a hatvanas években a Világosságban párttag és "útitárs" értelmiségiek között, az Új Ember és a Világosság között. E viták egyike sem lett volna lehetséges, ha maga "a" pártközpont szólal meg a világnézet-politikai kérdésekben.) Akárcsak nyolc évvel korábbi társa, ez a határozat is foglalkozik a párttagok és a vallás viszonyával. Először is az eszmei harcot különböző fokon valamennyi párttagnak folytatnia kell; gyakran az önmaguk gondolkodásában meglévő "téves eszmék" ellen. Az egyszerű párttagokkal szemben a követelményeknek több szintje fogalmazódik meg:

1) adminisztratíve tiltja a párt a leglátványosabb vallási eseményen, a körmeneten való részvételt;

2) elvárja, hogy ne vegyenek részt vallási szertartásokon;

3) elvárja, hogy "ne hozzák be a vallási nézeteket a pártba";

4) elvárja - bár ezt láthatólag csak történelmi távon - hogy fokozatosan szabaduljanak meg vallásos nézeteiktől.

A PB vita jegyzőkönyvéből tudjuk, hogy egy akkori felmérés szerint Somogyban a párttagság 4%-a, Szegeden a párttagság 2%-a íratta be gyerekét fakultatív hittanra. (Az adaton kívül már az is fontos, hogy létezett olyan nyilvántartás, amely azonosította a beiratkozott gyerekek szüleit - pl. párttagság szerint.) (Id.: Protestáns Szemle: 1994/1:45) A "nem egyszerű" párttagokat, azaz a pártfunkcionáriusokat, a pártapparátus függetlenített munkatársait és az alapszervezetek vezetőségi tagjait a határozat:

1. eltiltotta a szertartásokon való aktív részvételtől: ("Az olyan funkcionáriust, aki saját elhatározásából gyermekét megkeresztelteti, hittanra járatja, bérmáltatja, egyházi esküvőt rendez, templomba jár vagy körmeneteken vesz részt, pártfegyelmi úton felelősségre kell vonni, pártfunkciót nem tölthet be.");

2. az elkerülhetetlen társadalmi kötelezettségek esetében náluk is tolerálta az esküvőn, keresztelőn való megjelenést. Utóbbi enyhítést az eredeti elképzeléssel ellentétben Münnich Ferenc javaslatára s az azt követő kádári bólintásra iktatták be a szövegbe.

A Párt funkcionáriusai esetében láthatólag jobban tolerálja a vallási életben való részvételt, mint a belső ideológiai elkötelezettséget. Kimondja ugyanis, hogy "Pártfunkciót vallásos ember nem tölthet be." Tudomásom szerint először a magyar kommunista mozgalom történetében megjelenik a "szekták" tagjainak deklarált - azaz nyilvános, s nem csak a rendőri vagy ÁEH-es iratokban létező - negatív megkülönböztetése a nagyegyházi tagoktól. A különböző vallási szektákhoz tartozó emberek nem lehetnek a párt tagjai - a nagyegyházi tagság viszont semmiképpen nem számít a párttagságot kizáró oknak. Feltehetően itt nem az egyházak mérete vagy teológiai nézetei alapján tett különbséget a párt, hanem a nagyegyházi tagságnál erősebb ideológiai elköteleződést, illetve a "szekták" "elsődleges közösség" mivoltát tekintette a párttagságot kizáró oknak. A Párt először fogalmazza meg, hogy míg az egyházakkal, az egyszerű állampolgár vallásosságával kész egy egész történelmi korszakon át együtt élni, addig célul tűzi ki, hogy a pártonkívüliek egyes csoportjainak vallásos meggyőződése belátható időn belül eltűnjön. Ezek a csoportok: fegyveres erők tisztjei, pedagógusok és vezető állami hivatalnokok. A pedagógusokkal szemben az eredeti szöveg kvázi megkövetelte volna a marxista világnézeti elkötelezettséget, ezt Rapai Gyula javaslatára veszik vissza, s lesz belőle a vallásos világnézet fokozatos elhagyásának programja. A kemény vonallal e kérdésben szembenálló 45-ös kommunista Rapai hamarosan (1959-ben) a KB agit-prop osztályának vezetője, a KB póttagja lesz. Egyébként még a "klerikális reakcióra" specializálódottakat - tehát az adminisztratív szerveket - sem mentesíti az eszmei munkától a határozat, mert leszögezi, hogy az adminisztratív rendszabályok ezen a területen is csak akkor hatékonyak, ha azt a tömegek politikai meggyőzése előzi meg, támasztja alá.

Különösen figyelemre méltó, hogy a határozat érvelésében már megjelenik a "szekularizációs élethelyzet". A szekularizációs élethelyzet jellegzetes sajátossága, hogy nem a párttagok materialista világnézetére apellálnak, hanem - ahogy a korábbiakban kifejtettük - politikai és társadalmi értékeikre, azokra hivatkozva kívánják elutasíttatni velük a vallást. Ez csak abban a helyzetben lehetséges, amikor a világnézeti közömbösség a hatalom oldalára húzók között erősödőben van. De úgy tűnik, hogy a túlsó oldal is megváltoztatta az érvelését. Míg ugyanis 1949-ben a hittanra való beíratásnál maga a vallásosság szolgált érvül - miszerint a vallásos embertől elvárható, hogy hittanra járassa a gyereket, hit és erkölcstan nélkül nem lesz jó katolikus, jó zsidó stb. a gyerek, addig most az érvelés megfordul: "nem lehet igazán kulturált ember az - mondják -, aki nem vallásos; a valláserkölcs pozitív szerepét hangsúlyozva azt állítják, hogy a vallás nélkül nincs erkölcs, erkölcsi nevelést igazán csak a vallás ad stb.)" Magyarán most már a kultúra és az erkölcs a cél - s a vallás, a hittan ennek eszköze. Érdekes kísérlet volna - de erre most nem vállalkozom - elemezni az egyházi sajtót, esetleg a prédikációk leírt változatait: valójában mikor történt ez a fordulat.

A határozat az utolsó olyan nyilvános dokumentum, ahol a párt ideológiai ellenségképének centrumában a vallásosság áll - s a legutolsó, ahol a "klerikális reakció" fogalma egyáltalán szerepel.