Az egyházpolitikai magyarázat

Ha az egyházpolitika tényei hatnának a hittanban résztvevőkre, akkor több olyan dátum is volna, melynek hatással kellene lennie a hittanra járókra. Ilyen az AEH függetlenségének visszaállása, tehát a helyi tanácsi egyházi funkcionáriusok hatalmának megerősödése 1959-ben. Ekkoriban (1959. február 17-én) tiltakozik a katolikus püspöki kar a hitoktatással kapcsolatos sérelmei ügyében. Hatnia kellett a PB 1960. március 1-i határozatának, amely ugyan a hittanról nem szólt, de az egyházak megengedhetetlenül megnövekedett aktivitásáról igen. Ezekben az években már alig vannak politikai perek, de az 1960-61-es egyházi perek sorában, 1961. június 19-én - a Budapesti Fővárosi Bíróság "a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésnek" minősíti az iskolán kívüli hitoktatást, és több éves börtönbüntetéseket oszt. (A katolikus püspöki kar a lelkészekhez írott levelében elhatárolódik a felelőtlen elemektől.) Az 1962-es amnesztiának viszont elvileg társadalmi felbátorodáshoz kellene vezetnie. 1964-ben a megállapodás a Vatikánnal - s ennek nyilvános megjelenése - bátorítólag kellene, hogy hasson. Az 1965-ös ideológiai KB-határozat demonstratívan hátrasorolta a vallásellenes harcot a célok közül, mondván, hogy ez szintén gyengítené a hittan visszaszorítására törekvők mögötti párton belüli támogatást. Mi több, új fogalom jelent meg az egyházpolitikával kapcsolatos ideológiában: "a politikai együttműködés". (MSZMP, 1963-66:144.) 1966-ban a katolikus püspöki kar mellett működő Országos Hitoktatási Bizottság megalakulása, mely ellenőrzi az egyházmegyei hitoktatási bizottságok működését, illetve az, hogy e központi szerv létrehozását az állam nyilvánvalóan engedélyezte, információval szolgálhatott a helyi tanácsi vezetők számára. A KB 1967. július 4-i határozata kimondta, hogy a népfrontszervezés során több figyelmet kell fordítani az egyházak bevonására. Ennek nyomán a papok közéleti aktivitásának megélénkülése szerte az országban nyilvánvalóan az aggodalmak oszlása irányába kellett, hogy hasson. Hatnia kellett volna az 1970. április 14-i KB agitprop bizottsági határozatnak, miszerint "a magyar sajtó és könyvkiadás fejlődésével lépést tartva rendszeresebbé és céltudatosabbá kell tenni az elméleti polémiát, a fontos és nyilvánosság előtt is tárgyalható egyházpolitikai témák elemzését a vita erősítse és ne gyengítse a párt szövetségi politikájának bázisát, fokozza a differenciálódást az egyházak soraiban, serkentse az egyházak beilleszkedési törekvéseit, történelmi önkritikájukat és a beilleszkedés teológiai igazolására irányuló törekvéseket" (Id.: Mészáros: 112).

A Mindszenty-probléma 1971 eleji rendezése, melynek nemcsak Mindszenty távozása, hanem a neki adott állami kegyelem is a része volt, még azt is mutathatta, hogy a párt és kormány még a rendszer legneuralgikusabb pontja - azaz "56 emléke" - kérdésében is kész alávetni magát a nemzetközi és belpolitikai "enyhülés" (azaz a gazdasági reformhoz nélkülözhetetlen nyugati támogatás és belpolitikai együttműködés megszerzése) érdekeinek. A hiányzó püspökök kinevezése a hetvenes évek folyamán, valamint Kádár János vatikáni látogatása 1977-ben, nyilvánvalóan nem bátoríthatta az egyházzal - vagy a hitoktatókkal, a hitoktatásra járókkal - konfrontálni szándékozókat. A nyolcvanas évek látványos politikai enyhülése, a nagy nyilvánosság előtt megrendezett filozófiai és történeti konferenciák, a vezető egyházi tisztviselők egymást érő kitüntetései, a papképviselők - a hetvenes évek eleje óta Vatikán által is támogatott - "politikai" aktivitása - ki kellett, hogy hasson a félelem múlására.

Mindezek az események azonban nem változtatnak a hittanra járók számának egyenletes csökkenésén. Úgy tűnik, hogy az állam és egyház viszonya, az egyházpolitika "puhulása" nem hatottak ki a hittanra járók számának változására.