Az oktatáspolitikai magyarázat

Az 1961-es oktatási törvény (és a mögötte álló párthatározatok és nemzetközi minták) nyomán az iskolai "világnézeti nevelés" olyan átfogó támogatottságot kap, olyan egyértelmű követelménnyé válik, amely mindenképpen témánkhoz tartozik, s nyilvánvalóan magyarázhatná a világnézeti nevelésért felelőssé tett iskolák hittannal szembeni toleranciájának csökkenését. (A hatvanas évek oktatáspolitikáját jellemző szerzők, például Halász vagy Setényi az ideologikusságot tartják a hatvanas évekbeli politika egyik lényegének.)

A hatvanas évek elejének pedagógiai tankönyvei és pedagógiai szakirodalma a világnézeti nevelést elsősorban a vallásos neveléssel szemben határozta meg. A vallásellenességet ez a pedagógiai felfogás az egész nevelési folyamat egyik lényegévé tette. Mindez egy olyan oktatási rendszerhez illeszkedett, ahol a "nevelésnek" deklaráltan nagyobb volt a "becsülete", mint az "oktatásnak", az oktatásirányításban nagyobb volt az általános tanulmányi felügyelők befolyása, mint a szaktárgyi szakembereké. Az oktatási rendszernek nem volt feladata alkalmazkodni a jelen társadalmi valóságához, hiszen abból kellett kiindulni, hogy a ma iskolába járó gyerekek már a kommunizmus idején lesznek felnőttek. (Lásd pl. Halász, Setényi.)

A hatvanas évek közepén azonban nyilvánvaló fordulat következik be. Jelen tanulmányom nem kíván részletesen vitatkozni Mészáros István Ateista nevelés című könyvével, és a Kimaradt tananyag című háromkötetes monográfiájával, de úgy vélem, hogy a folytonosság az ott idézett dokumentumok alapján sem igazolható, nemhogy az 1948-1989-es időszak, de még az 1958-1972-es időszak vonatkozásában sem.

A hatvanas évek közepétől ugyanis az iskolában megnövekszik az egyes szaktárgyak súlya, a tantárgy-pedagógiák becsülete, azt is mondhatjuk, relatív autonómiája. A történelem, a fizika, a biológia tanítása természetesen továbbra is része a világnézeti nevelésnek, de immár nem csak annak a része, hanem saját tudományos paradigmája által is determinált. Pontosan ennek, vagyis az iskolai tantárgyak meginduló "dezideológizálódásának" nyilvánvaló következménye a "Világnézetünk alapjai" című középiskolai tantárgy kísérleti (1965), majd az arra felkészült helyeken véglegesnek szánt (1969) bevezetése. (Lásd Pedagógiai Szemle 1968-as évfolyama.) Elkülönült világnézeti tárgyra csak akkor lehet szükség, ha az oktatási rendszer egésze már nem egyetlen hatalmas világnézeti nevelés, hanem sokféle tudományág ismereteinek és sokféle nevelési hatásnak az összessége. E szaktudományosság hatása olyan erős, hogy még a világnézet-oktatók egy része is filozófiatörténet-oktatássá akarná alakítani a tárgyat. A tárgy kezdeményezői ezt a törekvést elhárították, amire véleményünk szerint két okuk lehetett: 1) tarthattak attól, hogy a szintetizáló jelleg ezzel megszűnne; 2) tarthattak attól, hogy egy ilyen tárgy esetében nem a pozitív összefüggő világkép, az egyetlennek hitt tudományos világnézet bemutatásának szakmai koherenciája, a korábban tanult ismeretekkel való tantárgyi koncentráció lesz a cél, hanem ismét azoké lesz a szó, akik egyik vagy másik világnézet bűnös ill. téves mivoltának bemutatásában jeleskedtek, jelezvén konfliktust ott, ahol a Párt már régen nem akart konfliktusokat generálni.

A "világnézetünk alapjai" bevezetése, tehát nem folytatása a hatvanas évek elején "dúló" monolit világnézeti nevelésnek, s ezen kívül - ebben is vitám van Mészáros Istvánnal - már csak azért sem tekinthető valamiféle "materialista hittanoktatásnak", mert a tanulmányok végén, összefoglaló jelleggel szerveződik - ilyen értelemben "a világnézetünk alapjai", mint 18 évesek számára szervezett tárgy nemcsak a leginkább általános iskolában zajló iskolai fakultatív hittannak nem konkurense vagy ellenpontja, hanem a többi gyermekkori vallási hatásnak sem. A "Világnézetünk alapjai" tantárgy - a hatvanas évek végéhez adekvát világnézeti nevelési forma - nem is nevezi meg a vallásos világnézetet kitüntetett ellenfélként. Ellenfele már nem a vallásosság - a korábbi rend -, hanem az "új világ", az ideológiai bizonytalanság, "káosz", mely a legkülönbözőbb szellemi áramlatok által befolyásolt tinédzserek világképét jellemzi. (Emlékezzünk vissza, az 1965-ös párthatározat is szükségesnek látja hangsúlyozni, hogy a vallásosság elvesztése még nem azonos a marxista világnézet felépülésével.)

A vallás értelmezésében és a világnézeti nevelésben már lezajlott fordulatot utólag erősíti meg, s teszi lényegében hivatalossá az MSZMP KB Aczél György vezette Agit-Prop. Bizottságának - az egyházpolitika kapcsán már idézett - 1970. április 14-i határozata. E szerint a vallásellenes propagandát "fokozatosan a marxista- leninista világnézet pozitív és polemikus formában történő megvilágításává kell átalakítani" (id.: Mészáros: 1994:111). Az 1972-ben egy PB ülésen mondott Aczél-referátum bizonyos baloldali fordulatot tükröz. "Az eddigieknél nagyobb eredményeket kell elérnünk abban, hogy az iskolai tananyag egésze marxista világnézetünket közvetítse." Ez a követelmény az iskola egészének reideologizálását jelentette. Mindez szoros összefüggésben állt - ahogy az egész 1972-es párthatározat is - a reformmal szemben kibontakozott támadásnak, mely végül magát Aczélt is félreállította. (Persze nem a feledésbe, hanem csak a miniszterelnök-helyettesi pozícióig.) (Révész)

Rendkívül figyelemreméltó azonban, hogy a "világnézetünk alapjai" tanításának hatásfokával elégedetlen pártvezető szerint a "világnézetünk alapjai tananyagának is közelebb kell kerülnie társadalmi életünkhöz, mai társadalmi valóságunkhoz, jobban választ kell keresnie és találnia a ma kérdéseire, jobban kell ösztönöznie a gyakorlati aktivitásra, a társadalmi elkötelezettségre". Azaz a marxista filozófiának indult tárgyat nemhogy még világnézetibbé nem akarta tenni Aczél, hanem kifejezetten az aktuálpolitika népszerűsítését szánta neki. Utóbbi még csökkentette is a tárgy materialista világnézeti, s ekképpen "objektíve" ateista és vallásellenes hatásrendszerét. Az 1972-es párthatározat után azután teljes erővel megindult az oktatási rendszer reideologizálása. "A világnézeti-politikai nevelés a felsőoktatás folyamatában" igénye az akadémikus, illetve egyetemi szaktudományossággal szemben előretört. (A belső folyamatok mellett tudnunk kell, hogy a szocialista országok művelődési minisztereinek 1970-es berlini konferenciája elhatározta, hogy közös nemzetközi vizsgálatban dolgozza fel a felsőoktatási intézményekben tanuló fiatalok kommunista nevelésének témakörét. A célt nyilván alaposan indokolta, hogy Kelet-Európa egyetemi ifjúsága meglepően érzékeny volt Párizs 1968-as jelszavaira, s ugyanakkor fennhangon tiltakozott a prágai tavasz egyesített eltiprásával szemben.)

Az 1974. május 28-i agit-prop. osztályülés már elégedetten állapíthatta meg, hogy valamennyi tanszék világnézeti nevelő munkája szerepet játszik a hallgatók világnézeti arculatának kialakításában. Évek óta először ismét első helyre kerül az ellenfelek sorában a vallásosság: "ma is hatnak a legkülönbözőbb forrásokból származó nem marxista nézetek (vallásosság, nacionalista történelemszemlélet, kispolgári egoizmus, stb.)". (Id.: Mészáros: 120)

A fentiektől sok tekintetben függetlenül a "világnézetünk alapjai" tárgyat 1973 őszén bevezették valamennyi iskolában. Az e körül folytatott viták azonban egyértelműen azt tükrözték: a hagyományos vallásosságot egészen elhanyagolhatónak tartják a 18 éves ifjúság körében. (pl. MP: 1975:278-289) A cél nem a vallás cáfolata, hanem mindenképpen a marxista világnézet elsajátítása volt. Mi több, amikor a két koncepció a képviselői egy 1975-ös OPI-beli tanácskozáson együtt léptek fel, a tantárgyakban és a "világnézetünk alapjai"-ban megnyilvánuló világnézeti nevelés teendőiről szólva már nem is esett szó ateista nevelésről, vagy vallásosságról.

Nagyot ugorva az időben felidézhetünk még egy 1982-es általános iskolai felmérést is. A pedagógusok a világnézeti nevelés terén elszenvedett kudarcaik fő okaként 46%-ban a család hatását, 27%-ban a társadalom és a külvilág hatását, 10%-ban más személyek hatását, s mindössze 8%-ban az egyház hatását említették! (Világosság: 1986:370)

Úgy vélem, ha az olvasó túlzottan körmönfontnak tartja is érvelésemet a világnézeti nevelés belső osztóvonalairól, egy nyilvánvaló tényt senki nem tagadhat: a Párt nem állhatott "titkos kapcsolatban" másfélszázezer pedagógussal, azaz a tény, hogy a párt vezetői, illetve vezető orgánumai nem beszéltek arról, hogy az egyházakat, vagy éppen a vallásosságot ellenségesnek tartják, elkerülhetetlenül úgy kellett hasson, hogy az iskolában csökkenjen a motiváció a hittan további visszaszorítására. Másrészt nem tagadható, hogy az iskolai dokumentumok - például történelemtankönyvek, magyartankönyvek, illetve tanári útmutatók, a pedagógusok által eligazítóként olvasott Köznevelés - nyelvezetében is rejtetté válik a vallásellenesség. Harmadrészt általában is csökkent - 1985 után pedig közismerten megszűnt - a helyi tanácsok alkalmazói-munkáltatói hatalma a pedagógusok felett - a Párt és állam kezében tehát meggyengültek azok az eszközök, amelyekkel a hittantanítással szemben kellően fel nem lépő pedagógust megbüntethette volna.

Mindezzel együtt természetesen nem állítom, hogy az oktatáspolitika nem volt hittanellenes. Az oktatáspolitikai központ az volt. A "világnézeti nevelés" érdekköre természetesen konkurensének tekinthette a hittant, a nem vallásos pedagógusok arányának növekedése nyilvánvalóan nem kedvezett a hittannak, a helyi tanácsokban, helyi pártbizottságokban továbbra is ott működtek azok, akik nyomáscsoportot jelentettek a hittan visszaszorítására, stb. Az oktatáspolitika hittanellenességéről azonban bizonyosan nem állítható, hogy egyforma, vagy éppen növekvő lett volna 1958-tól a rendszerváltásig. Ilyen értelemben a hittanra járás folyamatos csökkenését oktatáspolitikai okokkal nem magyarázhatjuk.