MAKAY BÉLA: HEGYEN-VÖLGYÖN

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-61-9 (online)
MEK-13493

Az áfonyabokrok és májmohos sziklatömbök között egymás után sompolyognak elő a fáradt kopók. «Zahraj», a vezérkopó olyan lucskos, hogy a gránittömbökön hagyogatja maga után vizes talpának a nyomát. Bizonyos, hogy a Krahulcsó-völgy rohanó patakjában is gázolt az üldözött vad után. Nyomában a dalia «Csárdás». Meg-megáll. Reszkető, kilógó nyelve és ziháló horpasza mutatja, hogy mennyire fáradt, kimerült ez a legkitartóbb kopó is. Nemes életpárja, a kecses «Diana», valahol elmaradt; talán valamelyik távoli völgyben dermedt vadon lakmározik. «Plutó»-n meg «Bábi« ténsasszonyon, a szürke tiroli tacskópáron, mely nagy ravaszul kellő távolban most hever le a süppeteg fűbe, bizony meg se látszik az erős hajtás. Ennek alighanem oka lesz. A mint a fűből sunyi módon kiütögetik a fejüket, hamiskásan rángatódzó szemöldökükkel mintha oda intenének a többinek, hogy: No bolondok! kellett a sok lótás-futás, sok semmiért? Hiszen rövidebb úton is vissza lehetett jönni ide, a honnan kiindultunk. Ez a két «ördögfajzat» bizonyos, hogy kiállt a hajtásból, mert hát csak a biztosat, a «meleg» nyomot szeretik, a mikor az orruk előtt a vad.

Beérkezik az utolsó kopó is: «Fogas», az izmos, erős, disznós kutya. Biztos tehát, hogy a hajtásban vaddisznó nem esett, mert különben most azt strázsálná. Pedig vaddisznót szerettünk volna megállítani a Kriván alatt, a Krahulcsó vizenyős, dágványos völgyében.

Vége a hajtásnak mára. Vállamra vetem Manlicheremet. Mehetünk. A «Pri Sztudni»-völgyi vadőr, Uhorcsan Brezina Misó, czorkára füzi a kutyákat és a lánczos ötösfogat csakhamar nyomomban csörömpöl a meredek völgyoldalban, fel a tetőre. Háznagyságú sziklatömbökön kuszunk. A hol már a szegesczipő sem segít, ott térdünket feszítjük neki kétoldalt a sziklafalnak, melynek a kapaszkodás közben lefejtett mohos bundája minduntalan a kezünkben marad. A sziklatömbök közeit, hézagait bujántenyésző áfonyabokrok töltik ki. A hasadékokban és sziklaölén, mint óriási gránit edényekben, egész virágerdeje fészkel a hanga, csarap, ragyabura és azalea-féléknek. Ha csak a sziklák mohköpönyege vagy egy marék «havasi rózsa» marad kapaszkodó kezünkben, az még hagyján; mert lábunknak van támasza. De Isten legyen annak irgalmas, a ki a csalogató, illatos virágok közé lép. Akár csak gyanutlanul farkasverembe lépett volna. Az még szerencsés, a ki a virágostól, mindenestől együtt mélyebbre leszakadó, nedves televénybe derékig süpped s nem egyenesen a másvilágba lép, vagy legalább is nem a lábát töri. Azt se mondhatom, hogy: «kutyának való út», mert ez ellen meg az egymást ránczigáló kopófalka emelne alapos kifogásokat. Hiszen annyira csetlenek-botlanak, hogy a czorkát is meg kell oldanunk és úgy tologatnunk fel egyik szikláról a másikra «ő kutyaságaikat», mintha bizony valami piramisokat mászó ángliusok volnának. A fáradságos út elég hosszú, de rövid idő alatt eljuthatni rajta a másvilágra.

Kerülgetjük is a hol csak lehet a virágos «halálvermeket». A vadszeder indája is mintegy óva-intve szúrós rostélyt vert a virágos gödrökre, hogy még inkább elmenjen a kedvünk arrafelé járni.

Olyan ez a csupa rengeteg kőtömbökből álló «kövön-kő» völgyoldal, mintha nem is az özönviz jégárja, hanem az egetvívó titánok, hegymagas óriások hordták volna össze garmadába parittyaköveknek, valami démoni harczra. A vörösáfonya bokroknak vérszinű apró bogyói meg a fényes zöld leveleken úgy festenek, mint szerte-széjjel frecsegett millió vércsepp.

A mint egy sziklatömbön megpihenve, magamban félhangosan így gondolkozom, rábólint mellettem Uhorcsan Miso: Biz úgy van az, uram!

Vékony vizsugár szökel egy repcsénynyel befuttatott mohos szikla hasadékából és szivárványszinű kristálycseppjei tótkalapnagyságú medenczébe hullanak. Reszelőssé száradt torkomat szeretném megnedvesíteni. Megmerítem a jéghideg tókában črpákom (ivópoharam)-at, de Misó ijedten kérlel:

Mondok, talán bizony valami mocsaras dágványból, erjedő hegyi láp vizéből szivárog, a melyben redőslevelű mérges záspa és fekete hunyor ázik és rothad; azért óv.

Misó elhalványodva kapja le a fejéről a kalapját, szaporán keresztet vet és szinte könyörög: Ne kaczagj a Krahulcso-völgyben, uram, ha kedves az életed!

Minden völgytorokból, sziklafokról öblös hangon nem is kaczagnak, de üvöltenek vissza reám. S mikor már azt hiszem, hogy a gonosz visszhang a pokoli gúnykaczajba belefult, a messze bérczekről még egyszer gúnyosan felkaczag: Ha-ha!...

A megrezzenéstől a talpalatnyi sziklán megcsuszom s bizonyosan lezuhanok valami virágos sirgödörbe, ha Uhorcsan még idejekorán meg nem ragadja a karomat. A víz is kiloccsant a poharamból.

- Mondtam uram! Nevet a Gonosz. Oly komolyan mondta ezt Misó, hogy habár legkevésbé sem vagyok babonás, borzongás fut végig rajtam, mintha valami nedves völgy halálhideg szele csapott volna meg.

- Pán velkomozsnye. Istent kisértesz! Szerencsétlen hely ez. A ki ennek a vizéből iszik és felkaczagja a Gonoszt, az menten szörnyet hal; ijesztget tovább Misó és otthagyva engem a faképnél, igazabban a sziklák közt, a hogy csak bir, iparkodik felkapaszkodni a tetőre, hogy mihamarabb kivül legyen a veszedelmes hely büvkörén.

Csak a tetőn értem utól, a mikor a szivszakasztó kapaszkodástól kimerülten már erősen nekigombolkozva, ingujjban üldögélt a maga alá gyürt «kamizol»-ján (bundabőrből készült bekecs) és hol pipáját tömögette, hol verejtékező arczát törölgette. Szegény ördög - gondoltam magamban - nagyon megijedhetett.

- Nem tréfa az, a mit mondtam. Nem tréfálhat az, a kinek a felesége, az én szépséges Markám, szörnyet halva itt zuhant le a Krahulcso-völgybe; mert felkaczagta a Gonoszt és ivott a vizéből.

- No, hát csak ülj le uram; itt már elmondhatom. Úgy is meg kell várnunk a többieket. Itt megpihenhetünk.

Hullott száraz fenyőgalyakból rőzsét gyüjtött. A felgyuladó rőzserakásból csakhamar opálkék füstoszlop emelkedik zsinóregyenesen az azurkék levegőégbe. Mintha a fölöttünk lassan uszó tarajos felhő szivná magába a fenyőfa illatos áldozás-füstjét.

Misó megtömött pipáját bedugja a parázsba; majd mikor már a beletömött bagóval együtt izzani kezd, kiveszi; lefujja róla a hamut, pernyét; hüvelykujjával megest megnyomkodja a bagót; egyet-kettőt szippant, csak úgy próbaképen; ugyanannyit szittyant csak úgy fogvégről; megtörli a homlokát ingujjával, a száját meg csak úgy marokkal; foghegyre kapja szortyogó pipáját, - így készülődik a szóra.

Ha Misó pöfékel, magam is rágyujthatok. A Krahulcso-völgyben nincsenek «tudákos vadászok», a kik lexikonokból czitálnák rám a rosszul alkalmazott paragrafusokat a vadászás alatti dohányzás miatt.

A meredek kapaszkodón fárasztó izommunkát végzett térdem még reszket, de szemem már a völgyoldal sziklapárkányáról elém táruló remek képet csodálja.

Alattam sötétlik a vadkanjárta Krahulcso mocsaras völgye, mely - valahonnan a bérczekről leszabadult, óriási sziklatömbjeivel és egymásra omlott ősfenyőivel - olyan vad, a milyen csak a pokol tornácza lehet. Azt hinném innen felülről, hogy nyitott mély sirban ezer és ezer óriás koponyája fehérlik; pedig csak a sötét völgyfenéken egymáson heverő görgeteg kövek, melyeket a hegyoldalból leszivárgó vadvizek csobogó patakja gömbölyít és mosogat zugó mormolással.

Körülöttem a fenséges Tátra égbenyuló bérczei emelnek megvíhatatlan kőfalat.

A magas fennsikról is óriási arányokban felülemelkedett és mérhetetlen kőtömegük sulyával nyomasztólag ható Tátra-bérczek sorában élesen kiválnak: a mélység fölé hajló, ferdehátu vén Kriván; a kopár Szoliszko tömege; az élesgerinczű, zergenyájas Osztri; a törpefenyővel borított, lapos Placsnik: a kövön-kő Kopki; a simahátú, meztelen Tupa; a csipkéspárkányú, ezüstkoronás Tátracsúcs; a szénapetrenczeformájú Oszterva és közöttük, hatalmas, széleshátú bástya gyanánt a fenyvesaljú Bástya.

Mintha nem is csak otromba, érzéketlen kőtömegek lennének. Szinte érzem hatalmas szivük dobogását, mely megrepeszti kőbörtönének falát.

Olyanok, mint megannyi egymásra omlott, harczban elhullott, kővé vált óriás.

- Bizony uram, azok. Óriások temetőjében vagyunk. Óriások voltak ezek a hegyek mind. Nekik is az okozta vesztüket, a ki az én Markámat megölte. Kettecskén, csendes boldogságban laktunk a völgy kis házában, tudod uram, ott a tavacska mellett, a melyből a Fehér-Vág egyik ága fakad. Nem kerestünk senkit; nem keresett senki. Akkor még nem vadásztak annyit errefelé az urak.

- Mitől, kitől, uram? Hej! pedig szép asszony volt Marka! Gömbölyü arcza rózsaszin, mintha rózsagyökérben mosdott volna. Szeme nefelejtskék, mint a tengerszem, melybe belémosolyog az ég. Lazán fonott haja aranyos napsugárnyaláb. Ingó-ringó, könnyű járása volt, mint az őzikének; a mohán lépte nyomot se hagyott. De ha kellett, zergekönnyüséggel ugrott át széles sziklahasadékokat, a melyekben a halál leselkedik.

- Együtt járta velem az erdőket, bérczeket. Ismert minden hegyet, völgyet, forrást, tavat, ösvényt. Csak a Krahulcso-völgyet és a Gonosz vizét nem. Megmutattam neki merre van, de arra kértem, hogy ide ne jöjjön soha. Itt ne kaczagjon soha.

- Ennek is meg van a maga oka, uram. Majd, ha elmondom, elhiszed, hogy a Tátra-bérczek hajdan mind élő emberek voltak. Olyanok, mint jómagunk; csakhogy óriások.

- Régen, nagyon régen, - mikor még mi szegény apró emberek, nem éltünk a földön, - tündérvilág volt ezen a vidéken; - fordított egyet Misó a Marka történetén és belekezdett a Tátra-bérczek meséjébe.

Az illatos alpesi fű közé hanyatt heveredve egy ideig nyitott szemmel csak hallgattam a vezetőm ajkairól folyó történetet; de aztán az izzasztó őszi nap melege, az ózondús hegyi levegő és a mámorító virágillat annyira elbágyasztott és megrészegített, hogy ma már igazán nem tudom, hogy: csak hallottam-e, vagy csak álmodtam-e a Tátra-bérczek regéjét.

Az öreg tündérkirálynak két leánya maradt. Gonosz az idősebb, Jószív a fiatalabb. A koromfekete-hajú, éjfeketeszemű néne: csupa büszkeség, uralkodni vágyás, szívtelenség. Az aranyszőke-hajú, égszínkék-szemű hug: maga a szendeség, szerénység, szivesség.

Az idősebbik leány az öreg király halála után, menten magához szerette volna ragadni atyjaura koronáját. De hát - így szólt a tündérek törvénye - csak az követheti a királyt a trónon és választhat feleséget a két nővér között, a ki megtalálja az öreg király halálakor a hegybe sülyedt, óriási, ragyogó «Karbunkulus» követ. Mert hát, míg ez a kő a föld alatt pihen, nincs világító napja se a sötét gyászba sülyedt, szomorú, nagy Tündérországnak.

Eljutott a hire aranyos Jószívnek, fent a magas Északon lakó óriás Tátrik országa deli királyfiához.

Nosza, kapja magát Tátra királyfi, összegyüjti legkedvesebb testőreit; a többek közt: az óriások közt is óriás Tömeget (Szoliszko), az éles baltájú Élest (Osztri), a tömzsi Tompát (Tupa), a laposmellű Lapost (Placsnik), a görbehátú Görbét (Kriván) és mindezeknek vezérét, leghűbb Bástyá-ját. Hetet léptek hét mérföldes csizmájukkal és «hipp, hopp, ott leszek, a hol akarok!» máris ott állottak leánykérőben a tündérkirálylányok előtt.

Hát bizony Tátra királyfi olyan szép volt, hogy tüstént beleszeretett Jószív is, meg Gonosz is. A királyfinak azonban teste-lelke csak a Jószivet kívánta.

Jaj, de hát hogy találja meg Tündérországnak sziklába rejtett napját, a ragyogó Karbunkulust.

Történt, hogy a mint egyszer Tátra királyfi fát vágott a nap hijján már fonnyadó, száradó tündérligetben, véletlenül olyan mélyen belevágta a baltáját a kemény kősziklába, hogy csak látja, látja, hogy a vágás nyomában támadt hasadékból valami ragyogó fény festi veresre Jószív aranyszőke haját. Hát bizony ez nem volt más, mint a «Karbunkulus».

Neki is fogtak az óriások a sziklarepesztéshez és alig telt el hét nap meg hét éj, már fennen ragyogott Tündérország felett karbunkulus napja.

Jószív sirt örömében. Gonosz sirt dühében. Mind a két királylánynak megvolt a tündérek közt a maga pártja is.

S így esett, hogy mielőtt Tátra és Jószív elmondták volna egymásnak a «holtomiglan-holtodiglant», Gonosz megtámadta gonoszaival a Tátrikat: ha övé nem lehet Tátra, hát ne legyen másé se; senki se ölelhesse keblére soha.

A Tátrik hősiesen védelmezték magukat és védték a királyfit. Halomra gyüjtötték parittyaköveknek a szerteheverő kavicsokat és bősz üvöltéssel ostromolták a Jószivet is fogvatartó gonosz tündéreket.

Zeng az ég az óriások üvöltésétől és mennydörgés minden lábdobbanásuk. Villámok czikkáznak szemükből. Recsegve roppan össze fényes Tündérország, a hová lesujtanak. Bástya vezér elesik. Hatalmas teste feltartóztatja a fürge tündéreket.

Már-már elérik és megszabadítják Jószivet a Tátrik, mikor Gonosz rávág tündérvesszejével a karbunkuluskőre és egyszerre összeomlik fényes Tündérország és kövön-kő lesz minden, a miben eddig élet volt.

Kialudt a karbunkulusnap vöröségő tüze. Most csak kopár, piszkos, szürke, ormótlan kőtömeg a Zöldtó felett.

A közelgő zivatar előhirnökének, az égzengésnek hangjára felocsudtam félálmomból. Megváltozott az idő körülöttem. Azt se tudom, meddig aludtam.

- Látod uram! Egy kaczagás csak a Krahulcso-völgyben s máris vihart hoz. Jár a gonosz tündér. Felköltötte a kaczagásod. Vihar a visszhangja.

- Az ám! Dühében már üvölt a kővévált Tátrik közt. Jajongása szélsüvítés. Sirása zuhogó zápor, köveket hengergető fergeteg. Lehelete szurós zuzmara, velőfagyasztó, metsző hideg. Ha egyet sóhajt, a hegyóriások közt deres lesz mindnek az üstöke és Tátra királyfi opálkék palástjának ránczaiban csillogni fog már a kora-őszi hó. Jószív ellenben suttogó szellő képében jár búsan a kővévált óriások között. Ha langyos fuvalat éri arczodat, selymes keze simogatását érzed. Ha a lombok zizegnek, susognak, sóhajtását hallod. Leheletéből köd támad s ezzel törölgeti a harmatot izzadó bérczek homlokát. A csendesen csobogó, duruzsoló kristály patakocskákból panaszos szavát hallod. Ezt álmodtam én Jószívről és Gonoszról Misó.

- Igazad van, uram. Magam is így tudom; csakhogy te szebben tudod elmondani. Nézd uram ezt a tengersok áfonya bogyót. A vörösáfonya bogyója a hős Tátrik elhullott vércseppjei. A fekete áfonyabogyó ott terem, a hol gonosz tündér vérzett. Jószív is, Gonosz is sirdogálnak örökké. Mindketten Tátra királyfit siratják; kiki saját szive érzése szerint. A merre csak járnak, mindenütt apró vizerek támadnak hulló könnyeikből. Könnyeikkel öntözik a hegyóriásokat. Jószív könnye üdítő, kristálytiszta víz; Gonoszé mérgező, mocsaras dágványokat teremt, mérges növényeket éltet és magában hordja a sorvasztó kórokat. Gonosz a sötét sziklák közt feketélő «Poprádi tavat» sirja tele. Jószív könnyeiből gyarapodik a kristályvizü «Csorbai tó». Az alpesek tengerszemei mind a Tátrikba szerelmes tündérek könnyei.

- Hej uram! Óvtam, intettem az asszonyt, hogy kerülje a Krahulcso-völgyet mérges vizével és gonosz visszhangjával. De hiába! Kiváncsi a fehérnép mind a hány - vette fel Misó ismét felesége szerencsétlen esete történetének fonalát.

- Bizony most már elhiszem, hogy ha egy-egy vadászatra hajtónak hivtak és otthon kellett hagynom az asszonyt, eljárogatott a Krahulcso sziklái közé. Már pedig - igaz, a mi igaz - ezt azért se szerettem, mert néha azt a szoknyakergető Duba Misót is arrafelé láttam kujtorogni. Misónak hivták a gonoszt, mint engem. Hej! csak egyszer ölre mehettem volna vele; magam se tudom, miért kivántam ezt olyan nagyon!

Elborult Misó homloka, mintha valami sötét gondolat fellege ült volna rá s aztán hévvel folytatta:

- Egyszer - úgy mint ma is - valamivel korábban fújták le a hajtást; talán épen ezen a tájon. Alighogy lepihentünk, ismerős csengésü kaczagás és hivó hang üti meg a fülemet: Misó! Misó! Az a! Szakasztott a feleségem hangja; így szokott hivni, keresni, ha a fenyvesekben el-elmaradt tőlem. Talán valami baj érte?

- Felugrottam. Szaladtam, rohantam kövön-bokron át a hang irányában. Innen, a Krahulcso-völgy oldalából, a forrástól jött. A szakadék párkányáról letekintve látom, hogy alattam áll Markám egy kiugró kőtömbön: mint egy Mária-szobor. Nem merek rákiáltani. Velem szemben a hegyszakadék túlsó oldalában meg Duba Misót látom. Rám néz a gonosz; rám vigyorog szemtelen pofával; aztán gunyosan felkaczag, hogy a pokol völgye a hahota visszhangzásában majd megszakad. A hahotázásra megrezzen, felnéz reám szegény feleségem és rémes sikoltással lefordul az éles sziklatömbökkel párnázott mélységbe...

- Bizonyosan megrémült az asszony, - ugye Uhorcsan - hogy az a Misó olyan hirtelen meglepte?

- Azt hiszem, uram. Meg hát bizonyos, hogy ha kaczagott, kiváncsiságból ivott is a Gonosz vizéből.

Hm!? Lehet. A bizalom, megnyugvás, hit sokat ér; nem is zavarom hát szegény Uhorcsan Misót.

Bizonyos-e az, hogy az asszony, a Gonosz forrásánál is nem tiltott boldogság cseppjeit szürcsölte-e?

De hadd maradjon meg hitében legalább az egyik Misó. Talán szerencsésebb mint a másik, a ki mindent tud. S ne zavarjuk a halott nyugalmát.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mind a ketten elhallgattunk és az az egy bizonyos, hogy mind a ketten mást gondoltunk az esetről.

- Tudom uram; megirtad már, hogy vertek huszonötöt a «szarvasölő» Zabaka Danira azért, mert álomból ébredve a megsebzett szarvas koronáját összetörte s mindezért a csalogató «vodnik»-ot, a viziembert okolta. Tudom, hogy megirtad Lach Rapos Jano históriáját is, a mikor a pálinkászsidó mintakofferjét a vadász urak ebédjéhez felczipelte a hegyre. Ird meg hát Tátra meséjével Markámnak a történetét is, hogy minden errevetődő ember, a kinek kedves az élete, tudja, hogy: ne igyék a Gonosz vizéből és ne kaczagjon a Krahulcso-völgyben.

Az egész éjjel fujt metsző északi szél - ha lehet - még simábbra gyalulta a havat, mely most villódzva világít a hajnali szürkületben.

Gödröt, göröngyöt gondosan elegyenget a végtelen, sehol meg nem szaggatott hólepel. Semmi sem árulja el: hol van alatta szántás, vagy tarló; friss vetés zöldje, vagy gazos ugar.

A hólepel elsimítja az egyenetlenségeket s kiegyenlíti az ellentéteket. Örömet, fájdalmat, - élőt, holtat egyformán eltakar.

Friss havazás után az éjjeli szél a lankás domboldalak fennsíkján összesöpörte a havat; sikot csinált a völgyből s dombot a lapályon. Hullámvonalak jelzik a hótengeren a hófuvást.

Útnak, csapásnak nyoma nincs; olyan a mező, mintha teremtett lélek erre soha nem járt volna.

Az azurkék égboltozat óriási, áttetsző üvegbura gyanánt borul a nagy fehérségre, mintha senkit se ki- se beereszteni nem akarna. Az ég azurja a zeniten a legsötétebb s lefelé, a látóhatárhoz közelebb, mind világosabb kék. Keleten világos zöldeskék fényes sáv hasad a mesteri üvegbura szélén.

A mennyboltozat milliónyi apró mécse már kialudt. Csak a hajnali csillag szelid fénye pislog még és halványul mindinkább, a mint keleten az ég alján a zöldeskék fénysáv helyén előbb hideg sárgaság, majd narancspirosság ömlik el.

Kémlelve pislant le a «hajnali őrtálló» kelet felé: ugyan hol késik, jön-e már hatalmas ura, a nap, melynek kiapadhatatlan fényéből rövidke uralomra ő is ragyogást merít.

Ott is mintha hazafelé sietne «valaki». A hómezőn kósza alak baktat. Nagyokat vet magán: meg-megül. Megdörzsöli zuzmarás bajszát, megrázza havas bundáját, egyet rug a havon és eszeveszetten nekiiramodik a fehér semminek. Vén lump, egy kujtorgó nyulférj siet haza. Valami muri lehetett az éjjel. Kicsit megkésett; azaz hogy nagyon is «korán» kerül haza s a mámi alighanem családi patáliával fogadja. No de úgyis eléggé havas, zuzmarás őkelmének a bundája; nem árt neki egy kis kiporolás. Hm! kissé lassan megy a sietés. Bele-beleszakad a hóba; néha alig bir kikeczmeregni a gödörből. Bizony erősen havazott azóta, hogy az este elkerült hazulról.

Rózsaszínű lángocskák röpködnek az azurkék égen. Lecsusznak a levegőürbe. Imbolyognak, tánczolnak. Majd czérnaszál-vékonyra foszlanak, s meglippennek ágon, bokron, völgyhajlatban, dombtetőn.

Rózsaszínű határvonalak élesítik a tárgyak alakját. Minden dombhajlat, minden fa és bokor, melyet zuzmara és hó borít, rózsaszínű szegélyt kap, mely a hó fehérségén át kékes árnyékba vész.

A messze látóhatárról nagy tűz fénye verődik ide. Lángba borul a hómező.

Most bukott fel a nap biborkorongja a havas látóhatár peremén. A fehér egyszínnek csalékony távlata oly közel hozza, mintha a tüzes korong rögvest a hómezőre dőlne.

Vérben fürdik a nap, de már a zenit alatt szelid aranyrózsaszínben olvadt fel a látóhatár peremén, keleten biboros hómező. Minden határozottabb alakot nyer. Mindennek szine rózsaszín és sejtelmes lilás árnyékok surrannak végig a hómezőn s ölelkeznek a csupasz kis erdő kékes homályával.

A nap kiemelkedik vérfürdőjéből; piros, telt arcza sápadozni kezd és aranysárga hétköznapi öltözetében indul megszabott útjára.

Az izzó lávafolyam jeges hideget sugároz. Nem meleg, hanem metsző hideg ömlik szét megjelenése után a mezőn. Hová lett a nap perzselő nyári heve! Bizony, bizony az «öreg úr» az égen tán maga is fázik és lábzsákot huzott köszvényes lábaira; mert mintha némi felhő gomolyogna alatta.

A nap korongja már nem is sárga; csak a széle, körülete. Magja olyan, mint a fehérré fakult réztányér, mely a szél borbélyczégére gyanánt fityeg az azurkék égboltozaton. Valóban, a napkelte nyomában támadt szél szinte végigborotválja a mezőt s metsző élével az eleven húsba vág. Könnyet sajtol a szemből.

Olyan, mint a mikor úgy érzi az ember, hogy orrát-fülét tüzes vassal sütögeti valami s ha ijedtében hozzákap, mégis azt hiszi, hogy semmit se fogott.

Hideget sugároz a hó; hideget maga a fakó nap is és minden lélekzetvétel zuzmarás ködpárába burkolja azt, a kinek meleg vére van.

A mint a nap emelkedik, a légmozgás csendesül, a szél elül, de a hideg csak nem szünik.

De hisz most már látszik, hogy az erdőcske se kopasz. Fehér lombozatként fedi a zuzmara s fantasztikus, mesebeli alakokat teremtett a kopasz fákból a tél, a természet czukrászlegénye. Minden fát roskadásig czukorjegeczekkel hintett be. A néma fehér erdő ölelkező ágai közt sejtelmes, kékes homály, - de ezen kívül az egész mezőn más szín nincs, mint szűz fehér, melynek árnyalata nincs.

S e nagy fehérség felett a «megfagyott csend» honol. Tündér erdő-mező, melynek elvarázsolt területén egy időre a hang is megfagyott. Életnek semmi nyoma.

Ohó! dehogy is nincs! csak keressük a nyomokat, majd mindjárt megszólal maga a néma mező, áruló szűzi leple, mely eladja az ártatlanságával visszaélő, telhetetlen embert.

Horpadások vannak a friss hóban, jobbra-balra, egyenes vonalban. Mintha lépések volnának. Otromba nagy, parasztcsizma gyurta le a szűz hóréteget a szántásig. Helylyel-közzel még a sarjadozó vetés zöldje is kilátszik. Fáj nézni, hogy tiporta sárba a természet szüzességét a patkós sarok.

A lépések a kis erdő felé vezetnek. Dombon fel, hajlásba le. Úgy kell neki! Itt elvágódott a kószáló. Megbotlott valami rejtett kukoriczatorzsán, a mit hóbuczka takar. Az egész alak mélyen rajzolódik a puha hóban. Ijedten kapaszkodott a fagyos semmibe, mert a hóban kiterjesztett karjának is ott van hű lenyomata.

Fejszéje is volt vagy mi, mert az elhasalt alak mellett ennek is ott maradt a hóban «hült helye», amint kapkodtában kezéből kiejtette. Sapkája is leröpült fejéről; de ez már nem sülyedt mélyen a hóba; alig sértette meg a kissé keményebb felső réteget. A magányos vándor feltápászkodott és a mint a nyomok mutatják, folytatta útját a kis erdő felé. Bizonyos, hogy hatalmasan elkáromkodta magát; mert különben a domb alatt, onnan a tüske alá kapart vaczkából nem ugrott volna fel az a vén kani, mely fülét hegyezve ott dobálja most magát, hosszat, előre a hómezőn. Megült. Hátsó két lábára áll s úgy neszel hátra: «Hátha nem vettek észre? Tán nem is kéne messze futni? Milyen jó kis helyem is volt!» Úgy meglapul a hóban, hogy a füle is alig látszik ki. Aztán egyszerre csak ismét felpattan; kettőt-hármat oldalt ugrik s kirug, hogy a hótakaró csak úgy sziporkázik bele. Vesd el magad! fut ki a világból; de már a harmadik ugrásra úgy eltünik, mintha a hó nyelte volna el. Valami dombhajlat mögé került, melynek határvonalát az árnyék nélküli nagy fehérség meglopta.

No lám, ott baktat az első úttaposó a hómezőn. Ez elől iszkolt a tapsifüles. Csakugyan az a két otromba parasztcsizma! A gazdája akár albérletbe is adhatná, mégis elég helye volna benne. Benne van a gazda is és ugyancsak nehezen emelgeti a rátapadt, fagyott hótól félmázsás «mértföldjárók»-at. Most megáll. Valamit nézeget a hóban. Ott keresztezi útját a nyulnyom; ütheti már bottal. Megcsóválja fejét, de nem tétováz tovább, mert a nyomon végignézve látja, hogy kivezet a világból. Ezen nincs mit keresnie. De hát mi járatban lehet? Éjjeli lump - ha «ember» - nem a mezőn botorkál; messze van ide a korcsma tájéka. Az is bizonyos, hogy nem hajnali kirándulás kedvéért iparkodik a kis erdő felé. Mert, hogy nagyon is oda iparkodik. Hóna alatt szorongatja fejszéjét. Azt lehetne hinni, hogy fáért megy az erdőre. De hát miért ily korán, miért ily loppal? Más járatban lesz, tilosban botorkál ő kelme.

Megáll a kis erdő szélén. Bizony nem csodálni jött ide, pedig volna mit. De érzéketlenül hagyja a fehér csoda. Oda se néz neki. Az erdő tövében most eszébe se jut, hogy valaha zöld lombok fedték. Ragyogó zuzmara fedi az ágak szövevényét; olyan az erdő, mintha fehér üvegcsipkéből vert takaró borulna a kopasz ágakra. A vastagabb ágak s a faderék hónalját puha hóréteg borítja. Galambtollal van behintve az egész erdő. Nincs oly rongyos, száraz levél, - alaktalan gaz, - kóczos, csitri bokor, - a melyet a zuzmara csodás alakú hóvirággá ne formált volna. A csipkebokor aszott gyümölcse fázva piroslik a zuzmara közt s fagyos kökény hamvas kékje ütögeti ki magát a bokrok szövevénye közül. Zizeg az erdő, csengő hangot ad a zuzmara. Fehér galambok röpködnek a galyakról s megülnek a keményre fagyott hóleplen. A csillogó hókristályok pislogva nézik: mit akar ez az ember, miért zavarja az elvarázsolt erdőt? Itt is, ott is pislog a hó. Isten szeme gyul ki minden hókristályban, úgy figyeli: mit művel a szűzi hómezőn a «sárból gyurt».

Miért is mondjuk, miért is hisszük hát, hogy a teremtés ura «az ember», a megvetett sárból van gyurva, a hová a világ minden piszka, szennye összefoly? Avagy lehetett-e valaha a föld, e sárgolyó tisztább, mint ma? Ha igen, úgy a sarat is csak az ember lelke mocskolta be, mely Istenétől elfajzott, sülyedt, romlott. S mégis hány lélekben sülyedt ember kerülgeti a sarat, irtózik a sárba lépni; kényes czipője fényére, míg lelke sáros, gondolata szennyes.

A hó ragyogó fehérsége az ártatlanság, a szűziesség maga. A megtisztult, makulátlan embernek hóból kellene gyurva lennie. A hó minden egyes kristályából az Isten szeme ragyog, lélek van benne minden szenvedély nélkül. Szenvedély! Ez az, a mi a sárból gyurt embert a föld sarába visszaviszi. Ez az, a mi a hóból gyurt embert megolvasztaná.

A báránybőrsüveges kémlelve figyel arra felé, a merről jött. Semmi nesz; kihalt az egész mező. Aztán végigvizsgálja az erdő szélében a hómezőt. Sima az, mint a lecsiszolt márvány; nincs nyoma rajta állatnak, embernek. Leguggol aztán a zuzmarás bokrok között s a havas gaz közt kotorgálni kezd. Valamit talált. Egy üres dróthurkot. Ohó, hát nem favágás, hanem vadorzás hozta a mezőre. Most nézegeti sorra az erdőszélben a vadváltáson lerakott hurkokat. Üres biz az mind. A nagy havazásban egyetlen fáczán se járt erre az éjjel. Behuzódtak azok a kis erdő védettebb tisztásaira. Dörmögve ereszti vissza a gyilkos hurkokat. Hej! de hiába is fagyosodik. Pedig majd megveszi az Isten hidege.

A hókristályok milliónyi apró szeme örömtől ragyog az ember csalódása miatt.

Rikácsoló hang töri meg a csendet az erdő felett s a visszhangos boltozat visszafelel. Az ember megrezzen. «Kár, kár.» Csak egy lomha pápista varju uszik az ég tengerén. Friss szántást, magot, reggelit kémlel a hótakaró alatt. A sereg előhirnöke. A kvártélycsináló. Jön utána a többi is. Valamit észrevett; lassú lendüléssel libben a dombhát felé, melyet a verőfényes havon egy kupaczban fekete göröngyök fednek. Egyszerre csak a göröngyök gurulni kezdenek. Kaparászó, összebujt, félig meggémberedett fogolycsapat ez, mely a károgó fekete lovagot szintén észrevette. Nem igen biztosak szegénykék a röpülésben, szárnyuk csaknem csonttá fagyott; apró tipegéssel, cserregve iparkodnak a völgyhajlat zuzmarás gaza közé, melynek oltalma alatt csakhamar eltünnek az erdő szélében.

A varju lelibben a soványan terített asztalhoz; oda se néz a menekülő foglyoknak. Illegeti szárnyait s méltóságosan lépegetve, egyet-egyet csip az apró lábaktól felkapart havas tarlón. Észre se veszi, hogy «valaki» nagyon is kerülgeti. Barna folt uszik rézsút felette az ég azurján; aztán nekiereszkedik s csaknem vízszintesen suhan feléje. Rőtt gunyájú kopott réti héjja a «pusztai betyár», mely most megütközött a «fekete lovag»-gal. A meglepett varju a fejbekólintás elől félreugrott és erős csőrével bátran oda is vágott már a «rongyos gatyájú» felé. Ez se hagyja magát, nekivitorlázik; zuhogó szárnyaival verdesi a varjut és karmaival a hátába iparkodik ragaszkodni. Dühében tátva a csőre és karikázik a szeme. Legjobban szeretné felzavarni a hóról, fel a támasz nélküli levegőégbe, ott majd könnyebben elbánna a gyászvitézzel. Innen is, tulnan is röpködnek a tollak; károg a varju, vijjog a héjja. Alaposan megtépázzák egymást. Hohó, mintha a károgásra felelnének. «Kár, kár, kaár.» Rettenetes zenebona támad az erdőcske felől. Jön a felmentő fekete sereg, mint sötét felhő s ott is kóvályog már a harczolók felett. A megszorult héjja menekülni szeretne; bizony már csak pökhendi henczegésből mer szembeszállni a tömött csapattal. Inkább csak rést akar törni rajta, hogy föléje emelkedjék a magasba, a hová a lomha röpülésű varjak már követni nem tudják.

Minden oldalról csapkodják, püfölik a póruljárt «kapczabetyár»-t, melynek most már szégyenszemre sikerült menekülnie. A fekete sereg rikácsolva körötte kereng, üldözőbe veszi. Az üldözött és az üldöző sereg mindjobban elvonul, károgásuk hangja is lassanként elhal. Kékes árnyak suhannak végig a hómezőn. A küzdelem helyét csak a felkapart hó, libegő tollak s a havon pirosló vércseppek jelzik.

Az ember ümmögve, morgolódva rendezgeti a hurkokat, oda se hederített a nagy zenebonának, de most egyszerre csak megszeppenve bámul a nagy fehérségbe; még a szemével is hallgatózik: «Az a; kocsizörgés! Hm, alighanem az erdész lesz.» Beugrik az erdőszélbe s mindjárt nyakába zúdul a szúrós zuzmara. Most nem ér rá lerázni magáról; törtet befelé s a merre megy, nyomában az erdőcske hamvaskék homályát a fákról hulló hólavina világítja meg. Milliónyi hulló hókristály csillog, ragyog s árulón jelzi a menekülő «hurokvető» útját. A ki keresi, nyomában lehet.

Az ember sárosra tiport havat hagyott maga után az erdőszélben. A szűzi hóleplen sárfolt feketéllik.

Bandukolok a magyaródi berek határsánczán. Lord itt oldalog mellettem. Néha-néha leszalad a sánczárok gazos fenekére; meg-megzörgeti a törékenynyé száradt törpe fűzbokrokat, beleszagol a nyirkos haraszt közé, de nem talál sehol semmi élőt, semmi izgatót, semmit, a mi finnyás orrát kielégítené. Kedvetlenül oldalog mögém s bizonyosan azt gondolja magában: ha te úgy, én is úgy, hosszat elnyujtott testtel, komolyan lépeget utánam.

Bizony kutyám, magam is azon gondolkozom, hogy jó lesz sietni, mert mit csinálunk mi ma egész nap, ha a köd leszáll? Pedig úgy látom, ez már nem fog sokáig váratni magára; legfeljebb addig, míg a nap magasabbra nem hág légi útján. Nyirkos a levegő; a napot a felettünk imbolygó köd takarja el és sápadt fénye csak olykor-olykor vet egy-egy világos foltot a rőt avarra, a mikor a berki lágy fuvalom a lenge ködfelhőket megkavarja. De ez már nem a juliusi ragyogó nap; nincs benne fiatalos tűz, életöröm, mint a sejtelmes érett hajadonban; nem hozza pezsgésbe a vért, bolondos jókedvre nem hangol. Langymatag, komor, hidegfényű novemberi nap, mely - mint a vérszegény, sápadt aggszűz - ködfátyolt borít ványadt arczára, nehogy kora vénülését lássuk. Mindhiába. Megujhodó elmúlását el nem tagadhatja, ködfátyolával el nem takarhatja; mert teste melegét már nem érezzük; izzó lávafolyamának, gyehennájának tűze már nem perzsel; fénye el nem vakít. Vénülő kisasszony, a kinek ránczosodó testéből távoltartó hideg sugárzik; megborzongat; pettyhüdött ereibe akadozó dobogásu szívéből már nem pezseg, csak lassan lüktet a vér, s bátran szeme közé is merünk már nézni.

Hiszen néznék én, néznék; de mikor ez a fátyolos arczú «donna Sol» most nem igen mutogatja sápadt ábrázatját.

Szürkeség lebeg felettem; szinte látom hol, milyen magasságban kezdődik a sűrűbb ködréteg, s onnan felülről lefelé mennyivel ritkább, megszürtebb a levegő. De még a ködnek súlya nincs; még nem nehezedik a földre. Magasan sűrűsödnek a párák.

A milyen fakó az ég, olyan a berek is. Hol van már virághimes pázsitja, élénk aranyzöld rekettyése, haragoszöld náderdeje, bujazöld bokrétás zsombikja? Fakó minden. Uralkodó szín a fakózöld és rozsdabarna. Az ereszkedő köd azonban minden színt máris szürke tónusba olvaszt egybe és elmossa a szinek éles határvonalait.

Sietek a sánczon előre, hogy ködszállta előtt még kijussak a zsombikosból az árokpartra, a hová társam a tulsó oldalról iparkodik. Ott adtunk egymásnak találkozót a vén fűz alatt, a gulyásos bogrács mellett. Ilyenkor őszszel, - mikor már megfogyott a vörsi vágásban a mag, lekaszálva a rét s feltárva buja füvének ezer rejteke, - szívesen átvált a fáczán a zsombikosba s ennek boruló, védelmet nyujtó sásfüve alatt lakmározik a kipergett magon. Terített asztal várja a zsombikosban; no meg néha, mint például ma is, egypár gyilkos puskacső.

Meggyorsítom lépteimet. Erre Lord is aprózó koczogással, farkcsóválva elibém kerül. Jól ismeri a kópé itt a járást; tudja már, hogy az öreg hidnál, mely a berek vízvezető árkán van verve, mindjárt letérünk a zsombikok közé: a berek rejtett, puszta világába, a hangtalan magány irdatlan területére.

Óvatosan lépegetek végig a hidnak csufolt keskeny, gyalulatlan gerendán, a mely a hid padlójából még megmaradt. Mert bizony a padlódeszkákat a sásgyüjtés után alighanem felszedték maguk után azok, a kik legutoljára errefelé jártak. Szó szoros értelmében «felszedték maguk után a hidat». Karfája, - no, az még ugyan megvan; a mi arra is jó lesz, hogy nádvágáshoz belőle tüzet lehessen a télen rakni.

Lord nem szeret bizonytalan utakon járni. A hidnál megáll. Farkcsóválással ad jelt nemtetszésének az ingó alkotmány láttára. Leszalad az árokba s átveti magát a gazos, sekély vizű csatornán. Aztán - se szó, se beszéd, - nekivág egyenesen a zsombikosnak.

Ijedtében egy pár béka czuppan erre a vízbe s csak messze merik fejüket újból kiütni.

A köd már apró gyöngyszemekben ül a zsombik füvén. Lord nyakába kis zápor zúdul. Prüszköl tőle s megrázza fejét, aztán csuszik beljebb.

A lágyan simogató reggeli szellő elült. Ereszkedik a köd. Alig van már nehány méternyire a zsombikos fölött. De embermagasságban még annyira-amennyire tisztán látok; meg tudom olvasni a sánczon túl a zsombikos testvérét, a legelőt szegélyező, égnek meredő, kopasz nyárfákat is, melyeknek csucsa azonban már az ereszkedő ködbe vész. A távlat, hegy, ég és föld már fakó kékes-szürke szinbe egybefoly s mindinkább szűkebb lesz a világ körülöttem.

E szűkebb világban csak ketten vagyunk: Lord és én. Itt feltétlenül övé az elsőbbség, mert ő magában is csak el tudna vadászgatni, én azonban, - biztos, hogy zsákmány nélkül maradnék, sőt a mi még rosszabb, - a ködben talán haza se igen tudnék találni. Nem is rontom a kedvét, mert hogy ma legnagyobb szenvedélyének: fáczánvadászatnak áldozhat.

Ott van ni! Bujja is már a zsombikost. Csak győzzek utána sietni a sikos hompok közt. Az ám! Ha ez valami nagyon könnyen menne. A kiszáradt zsombikosban járni, helyesebben zsombikról zsombikra ugrálni tudni nem kis ügyesség kell. No, meg fiatal, könnyű test, hajlékony derék, ruganyos lábak és megfelelő elszántság arra, hogy egy-egy elhibázott ugrás után - ha nem mélyebb - legalább is bokánfelül, novemberi, hideg lábfürdőbe részesedjék a szenvedélyes vadász. Meg egy kis bokarándulás ellen se volna rossz bebiztosítani magát az embernek. Pedig látom, hogy az ugrálásban nekem is alighanem részem lesz, mert a zsombikos tavai ugyan kiszáradtak, de még se annyira, hogy a fenék közepén s az apró tocsogókban egy kis víz ne maradt volna. Kezdődik a tornázás. Lordot erősen húzza valami az orránál fogva. Oda se néz már a harmatnak. Mintha zsinóron húznák, oly egyenesen s hosszat elnyulva merev léptekkel megy - inkább csuszik - végig a repedezett tófenéken. Buksi fejét előre nyujtja, orrczimpája idegesen remeg, pislantani se mer. Most ismét beért a zsombikok közé. Ott van a csalogató. Fut is már előtte. Mint a kígyó kanyarog Lord a friss nyomon, a szikkadt hompok pupjain boruló, aszott zsombikok közt. Én utána. Egyik zsombikról a másikra ugrálok; mert így még könnyebb, mint ha közöttük csetleném-botlanám. A zsombik pupja olyan, mintha generális tollbokrétája formájára boruló sásfüvet félméternyire feltöltenénk. Tessék valakinek ilyen földpupok közt emelgetni a lábát vagy egy-két óráig. Tudom Istenem, estére kenegettetni fogja a vékonyát a tapasztalatlan vállalkozó.

Előttem fekszik az egész zsombikos. Nádas része már a köd homályába vész. De elég, a mit a zsombikosból látok, ha arra gondolok, hogy hátha ezt mind végig kell ugrálnom. Ugyan hányszor vágódom hasra?

Lord eltünt előlem a zsombikok közt. Nagyon előre sietett az ipse. A köd ereszkedő sűrűsége erősíti a föld színén terjedő hangot; hamarabb megneszeli a vad a kutyát s menekül előle.

Sietek toronyiránt utána. Egyszer csak majd fellököm, úgy belebotlottam a «kővévált szenvedély»-be. Még csak meg se mocczan. Három lábon áll, - mellső ballábát behajlítva emeli - ugyancsak kényelmetlen helyzetben. Oldalról kapván a megült vadról szimatot, futtában toppant meg s hirtelenében balra kapta fejét. Biztos, hogy itt gémberedett volna meg, ha rá nem találok. Pedig hol van már azóta az a bolondító fáczánkakas! Mert hogy kakas után húzott, arra mérget merek venni.

Biztatom: «Alo, such!» Erre megelevenedik s gyors iramban fut, ugrál, csetlik-botlik, hempereg a zsombikok közt a bujkáló tarka gavallér után.

«Kakat, kakat, kat.» Felröpült. Lord ijedtében hasravágódik, olyan gyorsan droppolt. A ködös félhomályban igazán csaknem vaktában lövök s ha csak egy másodperczig habozom, a felrebbent kiszinezett kakas az ereszkedő ködfelhő átláthatatlan rétegébe kerül.

Nagy az öröme Lordnak: ügetve hozza elém s teszi le lábaimhoz a zsákmányt. Aztán farkcsóválva nevetően rámvicsorog. Megsimogatom buksi, csuromvíz fejét. Erre körülüget, jókedvében végig-végig vág farkával a lábszáramon s majd eldönt a bizonytalan csúszós talajon, úgy nekem dörgölőzik széles jókedvében.

Meg vagyok elégedve vele is, magammal is. Szép, tarka, örvös kakast fűzhettem aggatékra. Akad ilyen a sávolyi fáczánosban több is. Amíg pedig ott van, lesz a mogyoródi zsombikosban is.

A szürke világba az ékes tollazatú kakas egész kis tarkaságot hozott. De aztán ennél egyebet ugyancsak nem látok; mert míg egy helyben forogva zsákmányommal el voltam foglalva, nyakamba szakadt a köd. Most aztán tessék megmondani: merre van ki, merre be?

Szűkre szorult a világ körülöttem. Alig látok messzebb az orrom hegyénél. Előttem, mögöttem, jobbra, balra, mindenütt egyforma zsombik. Igazi útvesztő.

Olyan a levegő, mint az olvadt opál. Fölöttem átlátszatlan sűrű tejopál; a miben állok, szines áttetsző nemes opál, melyben a napnak a földről visszaverődő sugarai rózsa-, kék- és ibolyaszinekben törnek meg.

Embermagasságban már nem látok semmit. Derékig tejopálban állok. Csak ha lebukom, látom a zsombikok pupján megtörött napfényt. S ez olyan, mint a kaleidoszkop szines képe. Szivárványból van minden fűszál és ezüst pókhálószálakkal van minden zsombik egymáshoz kötözve. Apró gyöngyökben függnek rajtok a harmatcseppek. A mint megnagyobbodik a legfelső gyöngycsepp, megindul a lejtős úton s az egész gyöngysoron végig szalad. Egyesül a második, harmadik s többi cseppel és mikor megdagad, nehezebb lesz, elereszti a lenge pókhálószálat. Potty. Leesik a nyirkos földre.

Kopognak a hulló harmatcseppek. A mély csendben csak egyhangú potyogásuk az egyetlen hang.

El is feledkeztem, hogy tán már indulni is kellene valamerre. Gondolkozva nézdegélem a futó harmatcseppeket. Minden csepp elmúlása egy-egy élet lefolyását jelzi. Megszületik az első ragyogó csepp; futtában felszedi a többit. Ezek az évek. S a mint növekszenek az évek, az élet gyenge pókhálófonala végre el nem bírja, - a legragyogóbb csepp, a legfényesebb tehetség is visszatér a föld szürke sarába. A szürkeség pedig beföd, eltakar idővel mindent.

Még a penészes síri szag se hiányzik. Dohos párázat fojtogat a zsombikos aszott füve és fonnyadt sása közt.

Ez a legszükebb világ is, a melyet a nyomasztó köd határol körülöttem, az élet mulandóságát példázgatja a múló harmatcseppekkel.

A zajgó, forrongó, lüktető nagy világban egy emberélet csak egy szertefolyó harmatcsepp, a melyet a föld szürke sara magába szív.

Talán szürke kép; szürke szintelen gondolatok, de mikor oly szürke a világ is körülöttem.

Fény nem hatol át a sűrű ködrétegen. A mit körülöttem belátok, az csak az én világom. Borongó szürke köd, mely minden lélekzetvétellel mellemre száll és szívemet is ködbe burkolja.

Nyomasztó érzés támad bensőmben. Magam se tudom mért, de olyan búbánatos leszek egyszerre. Azt hiszem, ezt a köd okozza, mely belém fészkeli magát és mintha múló szertefolyó harmatcseppé akarna változtatni.

Nehezemre esik a lélekzés is, szinte fojtogat a köd láthatatlan nyirkos hideg keze. Ólomsúlylyal nehezedik rám és nyom a földre a köd könnyű teste.

A természet nagy mozdulatlansága rám ragadt. Mintha magam is köddé válnék. Megborzogat. Dideregni kezdek. Jó lesz már megindulni, hiszen már csatakos vagyok.

De merre, hova? Lord se tud tanácsot adni. Ő is tőlem vár utasítást. Kérdőleg néz rám.

Összevissza forogtam, tipegtem szűk világomban, elvesztettem a helyes irányt, nem tudom merre vágjak neki a zsombikosnak.

Keresem táskámban az iránytűt. Hát persze, hogy otthon feledtem. Amint megindulok, máris belebotlom a legelső zsombikba. Szép dolog.

Egy darabig bukdácsolok a hompok közt, de a mint lehajlok, a nyomokon csakhamar észrevettem, hogy: hisz erre már jártam. Tessék megfordulni. Vissza ugyanazon úton, a merre idáig jöttem. Ismét csak ott vagyunk, a hol a fáczánt lőttem.

Dühös leszek szegény fáczánra, mert neki tulajdonítom a késedelmet, mely miatt a leszállt köd a zsombikosban ért. S még jobban elönt a méreg, mikor surrogó szárnycsapással felrebben előttem valami nagy madár. «Kakat, kakat.» Itt van ni! hát nem bosszantó? röpködnek a fáczánkakasok és a nagy ködtől semmit se látok még a farkuk végéből sem. Lord is nyihogni kezd bosszuságában. Nem tudja mire vélni, hogy a madarat hallja, de nem láthatja.

Most meg majd lever valami a lábamról, a mint egy zsombikra lépek. Bizonyosan egy, a csuhiba meghúzódott tapsifülest vertem fel pihenéséből. Lord is észrevette. Usgyi utána. Úgy neki szalad a zsombiknak, hogy a pofája csak úgy sajog bele, s majd csak hogy keresztül nem bukfenczezik a hompon.

Hát minden összeesküdt ellenem, vagy a zsombik ördöge űz gonosz tréfát velem?

Szeretnék futni. De a zsombikok közt még járni is alig lehet; de nem is igen tanácsos, mert a zsombikok közt megállott pocsétákban czipőm már eddig is alaposan átázott. Ismét neki gyürkőzöm az ugráláshoz. De ez a mesterség is nagyon kétes értékű lesz; mert biztos, hogy elszámítom magamat a minden optikai törvényt fejtetőre állító csalékony, vak ködben.

Hopp, megvan! Hogy ez előbb eszembe nem jutott. Hiszen puska lóg a vállamon, vagy mi? Lövök egymásután hármat-négyet.

Csakugyan. Lőtt. Válaszolt. Nem is vagyok már tőle nagyon messze. Sietek a hang irányába.

Még egy pár botlás, megcsuszás és hál' Istennek, a zsombikos szélén ritkuló ködben a határárok partján ott látom állani társamat kinyujtott puskával kezében. «Halló! Imre ide ne lőjj!» Meg se mozdul, nem is felel. «Ne bolondozz, vigyázz!» Mintha hangomat se hallaná. Egyre czéloz.

Elszántan ugrálok felé a zsombikokon. A vége természetesen alapos hasravágódás, hogy csak úgy nyekkenek bele.

Végre megállok előtte, - azaz, hogy egy ágas-bogas partifűz előtt, mely kaczagó pofát vág, mintha rajtam nevetne.

Ezt is jó, hogy senki meg nem látta. Mégis csak van valami, mit jó, ha a köd eltakar.

Most már biztos, hogy jó irányban járok. A ködön át lobogó tűz fénye szűrődik. Ott a tanyánk. Már várnak. Alágyujtottak a gulyásos bográcsnak. A tejszínű ködben a bogrács tüzét szivárványszínű gloria veszi körül. Szortyog már a pompás meleg leves. Hm! mintha már a szagát is érezném. Didergő, gémberedett testemnek hej be jó is lesz egy kis felmelegítő.

Szaporázom lépteimet. Megint elibém kerül egy görcsös fűzfa. No most már be nem csapsz többet. Még egy nagy ugrás és - zsupsz, nem kint az árokparton, de bent vagyok egy tócsa kellő közepében, térdig csatakosan s csodálkozva támaszkodom neki két kézzel az árokpartnak. Mert, mintha a fűzfa megmozdult volna. De sőt kaczagni is kezd és meg is szólal:

- Hát te vagy az, Imre? Csak most csusztam meg először ebben az ördög zsombikban.

Az első előttit s a többit emberszem nem látta. Lord pedig nem árulkodik és a fűzfa - ha nevet is, de - nem beszél.

A mesebeli királyfi most csókolta fel mély álmából a kis Csipkerózsát. Az álomoszlató szerelmes csókra a hasadó hajnal rózsaszinébe borul a hamvas arcz; a tágranyilt szemekből a végtelen ég nefelejts-kéksége mosolyg és éneket fakaszt a csók az eddig néma ajkakon.

A tavaszi napsugár szerelmesen simogatja, csókolgatja a téli álmában megdermedt földet; a langymeleg napsugarakra lüktetni kezd a nagy természet életere, mozgásba jön az őserő; erdő-mező fakó ábrázatáról rózsaszin ködök foszladoznak; az álomból ébredő nagy természetre a derült ég nefelejts-kéksége mosolyog alá és édesen csicsergő madárhanggal van tele a balzsamos levegő.

Csipkerózsa felébredt mély álmából, ajkán még bizsereg, ég a szerelmes ifju csókja s szivében máris rügy fakad: a szerelem.

A föld felébredt téli álmából, megmozdul, felsóhajt és sóhajtására zsongitó hangulat ömlik el, melynek nyomában uj élet fakad. Élni óhajt, élni siet minden teremtett lény: ember, állat, növény. S ami a földön élő, az a zsongitó, balzsamos levegőtől mind mámoros lesz.

Vérünk lüktet, pezseg, duzzadó erünk megfeszül, szűk lesz a négy fal téli börtöne, kicsalogat a napsugár, a szabadba hi, vonz valami ismeretlen erő, dagadó tüdőnk kint mohón szivja magába a részegitő, balzsamos léget, és szeretnénk futni, futni, - mint a tömlöczből menekült rab - mig csak a fáradságtól össze nem roskadunk.

Te vagy ennek oka rügyfakasztó, ibolyanyitó, isteni kikelet; te Tavasz, aki megujhodással emlékezteted a földön alvajáró embert, hogy: él.

Ha megjöttél, munkába fog a gazdaember, hangos lesz a munkától a mező. A vándormadár szerelmi vágygyal ismét fészkére talál, madárhangos lesz az erdő néma völgye, hűs liget és zöldelő mező. Szerelmes lesz tőled tavasz az egész világ; nászruhát ölt magára minden vedlő állat és madár. Készül a szerelmes kis fészek, kotort már a nászvaczok. Hegyen-völgyön lakodalom, szeretkezés mindenütt.

S bár tilalom alatt van minden vad, neked még a vadász is örül, mert a fajdkakas szerelmi dürgésén ott lehet s a nászuton levő szalonkát szerelmi mámorában lophatja meg.

Bemosolyog ablakomon az ég nefelejtskéksége, aranyos verőfény játszik előttem a fehér papirlapon, szerelmes levelet ír reá a bájos tavasz. Csalogat, hí, vonz, csábít, hí a szabadba, hol balzsamos a lég és szerelmes minden, ami él.

S én oly könnyen engedek. Megyek! futok, mint a gyermek s míg tüdőm zihálva, telhetetlenül fogyasztja a mámorító üde levegőt, a tavasz bársonyos csókját érzem kipirult arczomon. A nagy természet rügyfakadása a legszebb lírai költemény, csupa harmónia, melyben nincsen egyetlen zavaró hang. Gyönyörrel tanulom e verset és érzem, miként olvad össze egész valóm a tavasz harmóniájával.

Lihegve állok meg a jégpánczéltól megszabadult, vígan csobogó patak partján és gyöngyöző homlokomat a partifűz kizöldült hajlós ága törli le. A part zsenge pázsitját pihenőül kinálgatja, szinte vonz, hogy leheveredjem s meg nem állhatom, hogy a bársonyos, hűs gyepet meg ne simogassam. A csörgedező kristálypatak szerelmesen susogja el, mit üzen az öreg bükkös, melyben forrása van. Vár. Megyek. A barnás lila szántás és a zsenge zöld vetés keskeny táblái kékesbarna falnak futnak neki. Az ott az erdő, az én kedves bükkösöm. Oda tartok. A zöldelő füzes ölelte kanyargó kis patak mutatja az utat.

A kéken mosolygó kis patak tulfelén zsenge füves rét terül, vizenyős lapályán aranysárga mocsári-gólyahir virít. Nagy foltokban sárga tőle a rét, mintha ezernyi ezer korán megjött sárgarigó gyűléseznék a fű között.

Szőrös, lilaszinü réti kökörcsin ütögeti ki tulipánfejét a fű közül; biborvörös berki rokona az erdő szélében huzódott meg.

A fákon még alig van virág, a természet igazi tavaszi színpompába még nem öltözött, bódító illattól még nem fojtó, de már üde, balzsamos a lég; minden fa, cserje, bokor az ujjászületés sejtelmes gondolatait kelti, - fakad a rügy.

A mosolygó, derült kék ég alatt aranyporral, madárdallal, fakadó rügygyel van tele a márcziusvégi, aczélos levegő.

Bóbitás pipiske tyütyürüzik előttem a barázdában; az omlós, nedves hantokon negédesen illeg-billeg a barázdabillegető s a hűvös bársonyként simogató tavaszi szellő szertehordja a mezőn a fészke felett lebegő pacsirta szerelmi énekét.

Csokoládébarna pettyes lepke röppen fel a parti füzekről, fekete pontként imbolyog felettem a támasznélküli levegőégben, míg végre pár lépéssel tovább, előttem egy fűzfán újra meglippen. Ez a korai lepke csak a nappali pávaszem lehet, a fűzfán élő száznyolczvan és egynehány lepke egyike.

Hűs fuvalom lengedez körül és simogatja a gyors járás-menésben kipirult arczomat.

Belépek a mohos oldalú gótikus oszlopok közé s egyszerre a verőfényes mező balzsamos földszaga után nyirkos penészszag csapja meg az orromat. A sátordísz nélkül meredő, gótikus oszlopok alatt kripta van; itt még el van temetve a tavasz. - Az ezeroszlopú templom magasbanyuló tetőzete beomlott; sátordísze, lombozata nyirkos rozsdabarna, süppeteg alom, melyen még semmi zöld nem él. Az egymásba fonódott, magasba boruló ágak, - mint a beomlott bolthajtás megmaradt csipkés bordázata között - átszürődik a tavaszi verőfény és bekandikál az ég kék szeme. A ritkásabb korona, mint a kerek ablakrózsa, bővebben beereszt egy-egy fénynyalábot, mely aranybronzra festi a korhadó almot.

Opálos félhomály dereng a szürke gotikus oszlopok között s ott, a hol a homály mély kékeslilába vész, hosszú nyilások hasadnak a fák sudarai közt és bevilágít rajta a bükkös tisztása.

Térdig gázolok a vízmosás nyirkos alomjában és dohos szagot szabadítok fel minden léptemmel, a mint felkavarom a rothadó leveleket.

Térdig a sírban állok, az enyészeten taposok, míg felettem a magasba boruló gallyakon már az új élet rügye fakad.

A templomi csendben kérő, panaszló búgás hangja olvasztja fel nyomasztó érzésemet. Szól a szerelmes vadgalamb. Sötét árnyak suhannak ki a gótikus oszlopok között, szárnyrebbenés visszhangzik a bolthajtás alatt. Moszatolásomra az erdő tisztása felé sietnek a szerelmes nyögdécselők. A menekülő vadgalamb búgása után vígan csevetel az erdei pinty.

A bükkös szálerdő elfogyott, a gótikus templom küszöbéről kilépek az erdő tisztására.

A domboldalban előttem mered százados bükköm. Ősz óta nem láttam kedves tanyám.

Áldólag terjeszti fölém toronymagasban meztelen karjait. Zöldmohos oldalán bükkfagomba nőtt, mely - mint a szenteltvíztartó a gót templom oszlopán - kinálja magát. Hűsítő hóviz áll benne. Piros-fekete bogár, az isten-tehénke mászkál a gomba szélein. Rozsdabarna levélcsomók fityegnek a száraz ágakon s ha nem látnám pirosló rügyecskéit, melyek rózsás fénynyel hintik be az ágakat; azt hinném, hogy öreg barátom már nem él. Elmulása már messze nincs. Csaknem könnyezik szemem, midőn látom, hogy legvastagabb ágát a tisztáson végigzúgott irtó fergeteg tövében csavarta ki s a félig elhalt ág - mint a szélütöttnek karja - bénán lóg le oldalán.

Hová járok pihenni tavaszszal, nyáron, őszszel, - bükkfám - ha te kidőlsz?!

Meg nem állhatom, hogy le ne heveredjem s kéjesen végig ne nyujtózkodjam a tisztás bársonyos, üdezöld szőnyegén, a melyet ez évben emberláb még nem tapodt.

Pázsitja már üdén zöldel. A legédesebb remény zöld szine csak ilyen lehet. De szines virághimet még nem szőtt belé a természet mesteri keze. Kutató szemem virágot keres. A ki keres, talál! A domboldalban két sárga virág virít: a tavaszi hérics és a tavaszi kankalin. Alig pár lépésnyire tőlem pedig a zörgő avar és hullott bükkmakk alatt féltenyérnyi zöldlevelek közül szerényen pislog az ibolya kék szeme.

A tisztást barna szálakon zöld gyöngyfüzérek környezik; apró rügyek a bokrok hajlós ágain. A bükkös csupasz koronája pirosló rügyeitől a hajnal rózsás fényében ragyog. A boróka most is csak oly zöld, mint volt a hó alatt; csak ott világosabb, üdébb a szín az ágak csucsain, a hol friss rügy fakad.

Hamvas-ezüst barkáját kinálja a korán virágzó kecskefűz, a husvét előhirnöke, mely virágvasárnapján pálma helyett megszentelésre vár.

Áttörtmívű bronz ékszeren szivárványszín gyöngyök között égő rubin ragyog. A csipkerózsa fonnyadt piros bogyóját zsendülő cserjék gyöngyöző rügyei környezik. S míg a szertekúszó szederinda tüskesánczokkal védte meg a rubincseppeket, maga kopasz lett a télen; levelein éhes őzike lakmározott.

Lent az aljban ezüst oszlopok törnek az ég felé. Rezgőnyárfák fehér sudarán ezüstösen törik meg a napsugár s arany foltokat rajzol tövében a száraz avarra.

Egyik pillanatban még nevet, a másikban már a völgy mélyéből hófehér hab tornyosodik a levegőégbe s gomolyogva űzőbe vesz, el akar fogni egy apró szürke felleget.

A futó felhőcske a feltolakodott óriás alá kerül - megijed, pityeregni kezd s minden könnycseppje a szivárvány hét színében ragyog. Millió gyémántcsepp sziporkázik a rügyező bokrokon. De nem soká, mert a felhőcske könnyeit millió napsugár mohón csókolja fel és a rövid borulat után ismét derült kék ég nevet alá.

Ilyen a tavaszi ég! Egyik perczben még siratja a multat, a másikban már a jövő elé kaczag.

Ilyen az ember! A mult bánata még fájó emlékkel tölti el s máris epedő örömmel várja a bizonytalan jövőt.

Alighogy elmult a tél: kedélyünk még a nagy elmulás borongós hangulatától nyomott s a megújhodó természetnek, a verőfényes kikeletnek máris örül. Pedig, hej! ki tudja, milyen gyümölcsöt hoz majd az a rügy, a mely most fakad?

Valamerre a lankás hegyoldal napsütötte tisztásán, rügyező cserjék között rózsaszín hab lebeg a zsendülő pázsiton.

Ibolyát keres egy kis leány. Millió napsugár köríti a kipirult arcz rózsaszín bársonyát. Aranyszőke haja színétől a ragyogó napot lopta meg.

Nedves kék szeméből nefelejts mosolyog alá, s míg a fák csak rügyeznek, picziny ajkain máris érett cseresznye hasad és leszakasztásra vár.

Szűzies illatot áraszt magából a pihegő kebel s mohón szívják fel a rügyező cserjék ölelő ágai. Virágaik számára gyüjtik a szűzi illatot.

A rózsaszín habruhában bolyongó kis leány maga a megtestesült, legüdébb tavasz, a kinek nyomában ezer vágy támad, ezer friss rügy fakad.

Mámoros lesz tőle, ellankad az aczélos levegő; mámoros lesz a szerényen bujkáló kis virág és mindegyik esengve kinálja magát: Itt vagyok, engem szakaszsz le, reám leheld csókodat, hagy én pihenjek kebleden.

A kis leány picziny kacsója illatos virággal van tele; vajjon a virággal kit boldogít?

Valamerre a lankás hegyoldal alatt, mohoshátú kövek között vígan csobog a kis patak. A partnak zsendülő zöld gyepén a kis leányra vár egy serdülő legény.

Szerelmesen búg a vadgalamb, hangos az erdő a pintyőke csengő szavától, rókapille párjával tánczol az aranyporral tele levegőben és mindezen az ifjú úgy elandalog, hogy azt hiszi, csak édeset álmodik, mikor két bársonypuha kacsó fogja be hátulról a szemét. A picziny kéz az ifjú kezében fogoly marad s a mint a leány nevető szemébe hátra feltekint, olyan, mintha kék tengerszem csendes vízébe tüzes parázs hullana.

De vízbe hullott a parázs, tüze a lányka szívéig még nem hatolt. Gyerekpajtásban, a kivel együtt bujta az erdőt-mezőt szüntelen, a tapasztalatlan kis leány a férfit még nem látta meg.

Kaczagva ugrik fel a két gyerek; az erdő két madárral hangosabb. Egymást kergetik a bársonyos gyepen; az erdő két ragyogó lepkével gazdagabb.

Az elfáradt kis leány végre a patak partján pihegve megáll; az ifjú ott terem oldalán és ölébe kapja az édes tehert, hogy a mohos köveken a tulsó partra átvigye, mint azt megszokta tenni rendesen.

A leányka átöleli az ifjú nyakát. Az aczélizmú serdülő fiú a terhet nem, csak az ölelést érzi; fejébe száll a leányka vállára tüzött ibolyának, vagy talán a pihegő testének illata; elbódul tőle, mintha egész nyaláb ibolyát vinne a tulsó partra át és a mohos kövön megcsúszik...

Ijedten sikolt fel a megrezzent kis leány és szorosabban öleli magához az ifjú mámoros fejét.

Hol van az az ifjú legény, a ki egy tavaszon két ölelésre férfi nem leszen? Hol van az a férfi, a ki ölelésre nem forró csókkal felel?

Nem! Csókcsattanást hallani nem lehet, pedig a hangos erdő is most némán figyel, hogy visszhangozhassa a csókot, a legédesebb szót, dalt, költeményt, mely csak szerelmes ajakról fakad.

Hosszú, néma, tüzes csók ég, a leányka meleg, bársonynyakán s ott ég még hosszasan, soká, soká, akkor is, mikor édes zavarban, lesütött szemekkel, a túlsó parton egymással szemben állanak.

Megindult a patakon át két gyerek s mire átértek, most férfi áll a nő előtt.

Szótalan állanak az ártatlan bűnösök; ismeretlen gyönyörtől remeg a leány, ismeretlen tűztől hevül a fiú; mindegyik érzi, hogy a másik váltotta meg. Meghalt volna az ifjú, ha a leánykát nem csókolhatja meg s újjá nem született volna a leány, ha nem tudja mi a csók.

Ki kezdjen most beszélni s mi legyen a beszéd? mikor többet mondanak a beszélő szemek és a néma hallgatás.

Engesztelő hangon kérdi a szerelmes fiú: Mi bajod? Tele szívvel felel a szerelmes leány: Nem tudom.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Sárga lángnyelvek nyaldossák a tűzhely gránit tuskóját. Illatos fenyühasábok sisteregnek, ropognak, pattognak a máglyán, melynek fel-fellobogó élesztett lángja fantasztikus fényvonalakban rögzíti meg a fenyühasábokból összetákolt szük koliba mély szuroksötétségében alvó vadászokat, hajtókat és tarisznyahordókat. Illatos fenyőgalyakból van vetve ágyuk és békés nyugalom közös takarójuk. Lent a völgyek és a haza téres sikjainak kőbörtönei közt nemzetiségi és politikai ádáz harczok dúlnak; ellenség lesz a jóbarát és becsületével kufárkodik sok ősi név; az elv olcsó áruczikké sülyed s csak nyelvet - nem egyuttal szivet is - követel a magyar.

Mind magasabbra emelkednek a társadalmi válaszfalak. A vakolat még alighogy megszáradt rajtuk s máris meg nem ismerik azt a habarcstörmeléket, a melyből emelkedtek. A ki tegnap még névtelen polgár volt, ma már büszke ős, ki szégyenli, hogy paticsfalas vityillóban született.

Te szűk, kis koliba! Mennyi békesség megfér a fahasábjaid által bezárt, alig néhány négyszögméternyi térségen. Nyugodtan alszanak szorosan egymás mellett, a kiket az életben a legkülönbözőbb társadalmi állás, rang, politika és nyelv választ el egymástól. Testük melege egymást melegíti és talán álmuk is egy és ugyanaz. Közösen táplálják a máglya faéhes tüzét és a koliba fenyühasábjainak lágy mohával kitöltött hézagai nem eresztik be a szűk hazába a dermesztő hideget és a metsző, sivító szelet.

Csendesen pihennek mellettem társaim, mig én - ki már aludni nem tudok - könyökömre támaszkodva a pislogó zsarátnokba bámulok és várom ébredésüket.

A tarisznyahordozó tót-czigány álmában vicsorog, tüskés bajsza nevetősen rángatózik. Alighanem arról álmodik, hogy libapecsenyét süt; pedig csak «czigánypecsenyét» melegít a tűznél: meztelen talpait csiklandozza a tűz melege és vigyorogva ránt egyet-egyet kinyujtott lábán. Ő van megbízva a tűz élesztésével, de mélyen alszik a jámbor s nincs lelke senkinek, hogy álmából felverje a nyomorultat, a ki talán éppen most méret lábára soha nem látott fáin kordován csizmát.

Napestig mezitláb mászta velünk a legmeredekebb hegyeket, csetlett-botlott az éles szirteken és kőgörgetegek közt s meztelen lábának talpkérge annyit se kopott, mint a mi szegestalpu hegymászó czipőnk.

A koliba szélellenes oldalán a nyilt héj alatt a hajnali szürkület dereng. Hagyom kialudni a tüzet. Nemsokára tovább megyünk; hült helyünk lesz, mire megvirrad.

A kialudt tűz altató melege nyomába a koliba feltárt ajtaján át beözönlik a hajnali friss levegő. Sőt ez már több a frissnél; ez már hideg. Ha nem tudnám biztosan, hogy a kalendárium julius hetedikét mutat, bizony el sem hinném, hogy nem kora tavasz járja, úgy hóolvadás után. De a havasalji völgyben még tavasz van a nyárban. Tegnap zivatar volt; eső után pedig különösen hidegek az éjjelek és hüvös, nyirkos a hajnal.

- Upre more! - Ébred a gazda. Felköltötte az üde, friss levegő, sorban felugrálnak a többiek is és mindegyik puskája, tarisznyája után nyul. Álmosan dörzsöli szemét a czigány és álmában még mosolygó arczával olyan savanyu pofát vág, mintha az álmában sütött libapecsenyét a tűzbe ejtette volna. Nagyot nyel a képzelt pecsenye után.

Falatozunk egy pár harapást abból, a mi még tegnapról megmaradt. Egy kis szalonna, tüzdelt hidegsült, háromféle sajt: pompás bozzai parenicza, száraz csorbai ostyepka, zsiros vázseczi brinza. Aztán ki a szabadba! a tüdőtágító hegyi levegőre, egy üdítő korty hideg vizet inni ott, a hol a Vág ered.

A mint a kolibából kilépek, szembe találom magammal az öreg, ferde vállu Krivánt, a ki láthatatlan karjaival éppen most kergeti el magáról a pirkadó hajnal lenge ködfelhőit. Szemközt vele az Osztricsucs pipázik s az öreg asztmás Kriván felé fujja a bodor füstfelhőket. A vén hegyóriásnak csak rózsás tar-koponyája látszik, melyen a boszantás miatt ezer haragos ráncz támad; mindmegannyi mély hegyszakadék. A sötétkék oldalu Osztri vállain a völgyből felszálló ködpára úgy megül, mintha tető nélküli szürke kalap karimája szakadt volna a nyakába.

A lapályon már tánczol a napsugár, olvadt arany ömlik el a mezőn, hosszú árnyak feküsznek a melegedő földre és futnak a mezőre siető emberek után. De itt, a másfélezer méter magasan fekvő sötét völgy ölében, mint mély kráterben, még a hajnal kékesszürke félhomálya dereng. Felettem már kék az ég és a hegyóriásoknak felhőkarczoló ormótlan bérczei arany napsugárban fürdenek.

A Kriván és Osztri csucsok mély völgyében legyőzött Kyklops zöldszinű óriás szeme pihen, melyből vékonyka patakként foly a kristálytiszta könny. Sirva fut a kis patak görgő kövek között, s minél messzebb szalad, minél több követ mos, annál jobban zokog. Kanyarog a patak hűs völgyben, sik mezőn; csobog mohos sziklán és fövenyes fenéken lágyan folydogál; partokat szaggat és szerelmesen csókolgatja a reá hajló virágokat; virágszirom ring fodros hullámain és tutajokat visz alá széles hátán. Egy buggyanás a forrásnál és széles folyó, mire a Dunához ér: a Vág.

Itt állok a két ágból eredő Vág egyik forrásánál. A Fehér-Vág forrása ez. Aprócska, alig ötven hektónyi tóban bugyog a kristálytiszta forrás, mely vékony csermely gyanánt siet le a völgyből hosszú útjára.

Megmerítem a fából faragott črpákot, ivópoharat a forrásban és a kristálytiszta jéghideg italt a havasokra köszöntöm.

- Légy üdvöz öreg Kriván és zergenyájas bérczeid! Köszöntelek, szomszéd Osztri csucs! Fenyőszakállas kopasz fej: hatalmas Bástya, Liptó határhegye te, szólok tehozzád is! A felszálló ködfelhők közt nem látlak még, de - üdvözöllek - tudom hol bujkálsz a Bástya és Szoliszkó közt, te havasoldalu Csorbacsucs! Hozzád száll gondolatom csipkés taraju, meredek Kopki és csodálatom a tied, bámulatom hozzád tapad, a többiek közt a legnagyobb, az óriásokat lenéző, te hatalmas, kék-fehér Tátracsucs, az örök hónak csendes országa.

- Kriván, Osztri, Szoliszkó, Bástya, Csorba, Kopki, Tátra! hasadó hajnalon üde nektáratokkal, a Vág forrásvizével köszöntlek, mely megaczélosítja izmaimat és pezsgésbe hozza véremet, mint az olymposi isteneknek tempevölgyi nektára!

S most, az üdítő álom és ital után bátran nekiindulhatunk kóbor vadkan és csalóka őznyomot hajhászni, cserkészni.

Előttem, lent a völgyben szürke kép. Foszladozó ködfelhő gomolyog a liptói felföldön. Mögöttem kékesszürkén emelkedik égnek a Kriván kopasz gránit-bércze.

A nagy természet festőművésze: a nap, palettáján a színeket most keveri, hogy a szürke alaptónusra rárakhassa a világ legragyogóbb színeinek végtelen skáláját.

A hegyormok még csak ködös, szürke körvonalakban látszanak. S oly csalóka e kép. Megmozdul a hegy és zöldes árnyékot ölt a felhő. Hegynek néztem a felhőt s felhőnek a hegyet. Fut az egész vidék körülöttem. Felkerekednek a mozdulatlan óriások és hömpölyögnek le a völgybe, Zólyom felé. Az Alpok vajudása ez. De semmi zaj; bődülő dübörgés nem kél a hegyek gördülése nyomán.

Csak a hegyóriás ködfelhők mozdultak meg a frissen támadt reggeli szellő nyomán, mely a csipkés, tornyos bérczfokok felett előbukkanó sápadt napkorong előhirnöke.

Egyszerre csak fényes sáv, fehérizzó lángpallos hasítja át a szürke képet. A nap izzó korongja kibukott a felhők szürke köpönyege mögül és hatalmas fénykévéi ketté osztják a szürkeséget. Kezdődik a fény harcza az árnnyal. A kép felső része szines, az alsónak csak szürke alaptónusa lett mélyebb kék. A kék szin skálája egészen a lilafeketéig.

A hegyormok szinte előrebuknak a szürke alapról, a mint hirtelen elönti a fény s megvilágítja, élesen körvonalazza minden idomukat. A gránitsziklák csupasz oldalainak tompa rózsaszinét kék és enyhe lila árnyékok határolják. Mély kékeslilába merül a völgy sejtelmes hajlata. Haragoszöld a félárnyékban levő fenyőerdő; kékesfekete, a melyikhez nem fér a nap és világoszölden válik el a sötétebb háttértől a vörösfenyővel borított napsütötte hegygerincz. Élénkzöld havasalji legelők tenyérnyi foltonként tarkítják az ezredéves patinával bevont szirtoldalakat és a magas hegység világoskék hegyoldalainak hasadékaiban felcsillan a ragyogó, vakító fehérségű, szűztiszta «örök-hó».

Mikor a Csorba, Tátra és Kopki árnyas, mély szakadékaiban és völgyeiben felcsillan az örök hó, jele, hogy a fény legyőzte az árnyat.

Örök hó! - A végnélküli gyönyörü fehérség árnynélküli szine: Te! A szivárvány hét szinével ragyogó tájat feledem és semmit mást nem látok, csak téged. Sóvár szememmel csókolgatlak, ha te feltünsz a kékes bérczek ormain. Te, boldog, fagyott könnye a földnek, mely elérhetetlen magasságban ragyogsz minden földi szenny felett! Mily szép még lassu haldoklásod is, mely csörgedező, kristálytiszta patakokkal árasztja el a kopár bérczek sziklás hegyoldalait. Látásod nem kelti bennem a jég hideg érzetét, hanem szivemet még jobban hevülni érzem és kielégíthetetlen vágy, végtelen csodálatom száll tehozzád. Légy örökre érintetlen, tiszta, szűz!

Fehér paróka fedi a Tátra égbenyuló ormait s a szakadékok szűz hava mindmegannyi lelógó varkocs, fehér hajfonat. Az alpesi regió alatt mély zöld öv köríti a hegyet; ez már a földönkuszó henyefenyő országa, melyet sűrün, pázsitként borít az áfonya.

Körülöttem mélységes fenyvesek; alacsony, fiatal vágások; évtizedes irtások, melyeken ott korhad a hátrahagyott tönk; buja füvü, virágos rétek; kövér, tejet adó, meredek alpesi legelők és mohoshátu sziklákkal, gránittömbökkel, görgeteg kövekkel borított omladék völgyek; semlyékes, mocsaras rétek.

Alattam, másfélezer méternyi mélységben, hegyen-völgyön tul, nyugaton Liptó soványföldü fennsíkja terül, melynek mezein nem peng még a kasza; még csak most érik a rozs.

Két tavaszt értem meg egy esztendőben; kétszer tavaszodott a természet. Szinte magam is érzem, hogy az ózondús alpesi levegőben a fenyőország mélységes csendjében entavaszom is ujra virít.

Bocskorszagu tót vezetőmet szótlanul hátraintem s megindulok egymagam felfelé.

Fel a magasba! erdők irdatlan mélységeibe, napsütötte tisztásokra és szédületes, kopár hegyormokra. Feljebb, feljebb, hogy mindjobban elmaradjon tőlem az emberjárta föld; oda, a hol csak vadnyomot lát a szem.

Buja réten vezet át utam. Selymes füve térdemet ölelgeti s kanyargó ösvény nyilik utánam a letört fű nyomán. Az enyhe reggeli fuvallattól hullámokat vet a fűtenger felszine és ezernyi-ezer óriás Margitvirág hajladozik felém. Hegyi arnika és pitypang sárga virága csillog a sűrü fű között, a pázsitos lapályból pedig, rózsaszin dombocskák felől, kakukfü illatát küldi a rét. Kék-bugáju csengetyűke reggeli harangszóval köszönt az ezeroszlopos, fenyőillatu, hűs templom küszöbén. Méhecske döngicsél a biborpiros kosbor mézajakán és hiába kinálgatja aranyvirágát a magasra nőtt réti boglárka.

Bódító illat fekszi meg a rétet; becsipetten imbolyog a virágok felett a vörösövü szerecsenpillangó, a sikkantyu zigena lepke pedig már korán reggel formálisan «be van állítva», oly nehézkesen, ügyetlenül röpül.

Erősen pörköl már a nap. A felmelegedett bódító illatok oly édesek, mint az ürmös. Bizony még magam is becsipek, ha árnyékba nem sietek.

Vadgalamb búgása irányában keskeny ösvényen neki vágok egy pirosvirágu fiatal keresztesfenyő erdőnek. Ez még emberjárta hely, a hol a rizike-gomba terem. A keresztcsőrü pinty pöröléssel is fogad és figyelmezteti a szajkót, hogy hivatlan vendég érkezett. Csak tovább, tovább! - Lankás, borókás, sarjadzó fenyves hegyoldalban, vizenyős semlyék közt haladok felfelé és szertemállik kezeim közt az elmaradt redves fenyőtuskó, a mint csúszás közben belekapaszkodom. A hóolvadás vize ereszkedik itt le a völgybe, honnan mint vigan duruzsoló kis patak siet lejebb a vízgyüjtő Vágba. Süppeteg tőzegmoh borítja a nedves talajt, melyet százados fenyők korhatag tetemei alkotnak. Őserdőkön járok, százados multat taposok, melyből már egyetlen fa sem él a földszinén. A mult emlékeül egy-egy gránit obeliszk mered, mely a Krivánról világlátni indult kiváncsian a völgybe le s aztán elfáradtan ittrekedt.

Lucskosan, szortyogó czipőben czammogok tovább a hegyhátra fel, hol hatalmas gránitépület tetejéről félig elszáradt óriás erdei fenyő, a hegytető őrállója int felém. Gyökerei alatt termőföld nincs; azt a kevéske földet, a mit a hegyvihar a sziklára szórt, még magkorában felélte és most öles gyökereit átfúrja a gránit szivén, hogy életnedvhez jusson. Kő ad a fenyőnek életet. A fenyő idővel szétrepeszti a gránitot s ez szertehullva gördül tovább a völgy kékes mélyébe le.

Vajjon igaz-e hát a példaszó, mely «kőszivű»-nek nevezi azt, a ki embertársán nem segít?

Kipihenem magamat a bodros szőrű májmohhal borított gránitsziklán, melynél semmiféle süppedő szmirnaszőnyeg sem puhább, sem selymesebb.

Testem, lelkem pihen; magasan minden szenvedély és emberi gyarlóság felett nyugalmam oly teljes, mint soha. Csak szemem nem tud pihenni, nem tud betelni azzal, a mit lát, ha mindjárt - mint a légynek - száz szemem volna is.

Alattam fenyvesek borította szeszélyes hegygerinczek között a fenyő élénk és haragos zöld szine mély kékségű völgyek homályába vész. Ott alant az Osztri és Kriván völgyében olvadt smaragdként csillan meg a Zöld-tó, a Fehér-Vág forrása s apró gyermekjáték-házikó gyanánt lapul meg a réten kolibánk, a hol éjjeleztünk. Gyorsan futó, pajkos hegyipatakok csörgedeznek az omladékok és ledőlt szálfák között; tompa mormolásukba az erdő széléről beleszól a kakuk.

Szeszélyes jósmadár hiába fecsegsz most, nem kérdem: meddig élek? hiszen itt az évezredek honában egy-két év már számításba se jön. Egy emberélet egy percz csak itt!

Hegy hátán hegy, a sűrű erdőt puszta irtás váltja fel és a mohos oldalu szürke gránitbérczek tövétől a magas hegység lábáig a remény zöld szinének ezer skálája foly.

Derült kék ég mosolyog felettem; tiszta a távlat, messze ellát szabadon is szemem. Délen, a liptói fennsíkon - zöld posztón fehér pontokat - apró pettyekként látom: Csorbát, Vágfalvát, s mögöttük a turóczi, zólyomi hegylánczokat.

A szemhatár pereme az óriási távlat miatt homorúan emelkedik, mintha katlan közepén állanék. S ott, messze-messze nyugaton, ködös homályból felhősáv felett kékellik a Chocs, Liptó és Árva határhegye.

Keleten a buksifejű Bástya oldalában sűrű fenyőerdő széles öve felett a bájos Csorbató tornyos villái látszanak; csaknem oly közel, hogy azt vélném: csak karomat kell kinyujtanom, hogy háromórányi távolságról az apró játékházikókat tarisznyámba rakhassam.

Felettem, északon a vén Kriván. Még mindig oly magas, mintha hegyoldalának kétharmadán nem is lennék még túl. Hegyszakadékai, hóvizmosta-vájta feneketlen repedései olyanok, mint óriás sebek, melyeket titánok szöges ostorral szaggattak az élő húsba, mielőtt az öröklét évezredei előtt megkövült. Csupasz hátát most a nap lángsugarai paskolják és csak apró sötétzöld rongyokként borítja a sziklákon kúszó henyefenyő.

Itt, a hol pihenek, a szirten őrálló fenyő azt mondja magasbatörő társainak: Ne tovább! - Ez a havasalji táj határa. Itt már terebélyesen díszlik a henyefenyő s innentől felfelé már más fenyőt hiába keressz. A vörös-áfonya örökzöld sűrű cserjéje, nehány moh és zuzmó a havas növényzete. A fényes zöldlevelü fekete-áfonya már megelégszik az alsóbb régiókkal és a havasi-zuzmót se igen látogatja az alhavasi zuzmó bagoly-lepkéje.

Valahonnan szirtisast rezzentettem fel. Itt kereng felettem. Nagy iveket rajzol az ég kékjére lassu lendüléssel. Feljebb, a Kriván szirtormára már ez se iparkodik, óriási lendüléssel a Mlinicza völgye felé hasít utat a levegőégben.

A Kriván és Szoliszkó háta mögül piszkosszürke felhő emelkedik és viharturbánt köt a Kriván tar fejébe.

Ijedtében belekékül a hegy; sötét árnyék fut végig az ezerszínű képen. Olyan, mintha kék-tinta ömlött volna drága mesterműre. A kék folt terjed, szertefoly. Sötét árnyék suhan végig a hegyen. A havason már esik, de alatta még napsütésben állok. Sír és nevet az ég.

Ereszkedik a felhő és pásztás eső fut végig felettem is. Reggeli vendég, nem maradós.

Megindulok. Millió sziporkázó gyémántcseppet verek le a henyefenyő tüleveleiről, midőn a meredek lejtőn félig guggonülve leereszkedem. Sarlófarku nyirfajd rebben fel előttem. Védi a törvény, utána nem lőhetek.

Százados irtás süppedő, puha talaja meglopja lépteim neszét. A mult temetőjében járok, melyben ezer síremlék gyanánt merednek a fehérre meztelenített, elhagyott fenyőtönkök. A gyepes sziklák és törzsek tövében szamócza bogyója piroslik és barnakalapos kis társaság üldögél: a vargánya-gomba.

Vígan csergedező, csobogó, zuhogó patakokat lépek és ugrom át. Egy, kettő, három, - - öt, - tíz, - - nem is számlálom már tovább, hiszen vége-hossza sincs; a havas minden vize elszabadult, mintha vízözönt küldene a népre, mely magyarul nem érez, nem beszél.

Őserdő áll előttem; mohhal fedett faóriások. Árnyékos ódon templom, ezernyi-ezer karcsu oszlopos. Egyik faóriás sűrű ágai a földet seprik, míg csúcsa magasról néz le a többire; a másiknak dereka csaknem csúcsáig meztelen és sebes oldalából illatos gyanta foly; tüskésszőrű száz karját rémülten emeli a magasba, amott a harmadik és dúsruháju rokona áldólag terjeszti föléje védő karjait. Leghatalmasabb, legdíszesebb köztük a halványnagy jegenye vagy keresztesfenyő, de alig hiányzik a rokonságból egyetlen is. Lucz, erdei, vörös, szurokfenyő, sőt a ritka czirbolyafenyő is itt van a díszes társaságban. Kidőlt, korhadt, mohos ősök törzsei hevernek a talajon, melyet minél beljebb haladunk az őserdő szivébe, a mélységes árnyékban, annál kevesebb növényzet borít, - csak megpörkölt, törékennyé száradt rozsdabarna tülevél milliárdjai: az alom.

Az őserdő ritkás, zsombékos széle kék a nefelejtstől; az irtvány oldalán lefutott hóvíz itt megállt. Zsurló, bürök, haraszt és páfrányerdő borul a tőzegmohos dágványra, melynek zöldmoszatos sarában vén agyaras szokott hüselni. Most is nem régen erre járt. Az erdeifenyő meztelen vörös oldalán látom dörgölődzésének sáros nyomát. A mocsaras erdei láp áruló sara még azt is elmondja, hogy merre ment; a mérges záspa széles leveleit is rongygyá taposta a letiport fű között.

Elkéstem. - Kiváncsian nézi, kérdi a csipkefinom vörösfenyő ágán ugrándozó bubos fenyvesczinke:

Gunyosan fütyöl a léprigó, csicseregve kontrázik neki a keresztcsőrü pinty s a hatalmas fenyvesek legparányibb madara, a piczinyke királyka is itt ugrál kiváncsian körülöttem.

Semmit sem keresek. Nem megyek a vadkan csalogató nyomába, hiszen semmiben se találhatok nagyobb élvezetet, mint benned gigászi hegyek és óriási fák hatalmas országa. Hatalmas arányaid lenyügöznek, - akaratom nincs, - öntudatlanul odaadom magamat delejes vonzalmu erődnek, mely rajtam, alföldi emberen is teljesen uralkodik; kerget hegyre föl, húz völgybe le, feltol sziklák meredélyein és átugrat vélem pokolmély szakadékokat. Vadregényes tájad, sötét fenyvesed, kopasz bérczeid nem zordak nekem. A mi szines, az zord nem lehet. Csak parányiságomat érzem a kő és faóriások közt.

Az alföldi délibábos róna végtelen pusztaságán teljesen érvényesül a legkisebb emberben az Én, - mig a felhőkarczoló alpok között a leghatalmasabb ember is csak egy porszem, melyet minden pillanatban szétmorzsolhat egy megindult, gördülő, ostoba sziklatömb.

S vajjon lehet-e, van-e szebb kripta, mint az Alpok szakadéka, melyet évezredek vájtak, repesztettek a sziklafalba s a mely fölött a Tátracsúcs áll örök síremlék gyanánt.

A dágványos fölött, az őserdő szélében, mohos sziklatömböt ölelő luczfenyő alatt keresek leshelyet. A fiatalosból az irtáson át erre vált a vad; bakőzet lőni - úgy mondták - itt biztosan fogok. Leülök a csillagmohos süppeteg talajra.

Mélázva hallgatom a zúgó hegyipatak örök mormolását, mozdulatlan nézem tovatűnő futó habjait. Ősidőktől fogva simítja, gömbölyíti a görgeteg követ, mely, mint napsütötte koponya, olyan fehér. Habzik a víz, a mint kőről-kőre mélyebb mederbe zuhog és a szőkelő vízsugár sziporkázva egymást keresztezve, kergetve megtörik. Marék nefelejtset dobok a smaragdzöld patakba. Egy szempillantás és már messze sodorja a rohanó ár.

Bolyhos fenyőbagoly-lepke nesztelenül repdes felettem és a luczfenyő mohos ágán meglippen. Czifra társa a szemespillangó most lendül ki a fenyves kékopálos sűrűjéből s ott libeg a dágvány buja növényzete felett.

Merengésemből arra ébredek, hogy egy pillanatig két ragyogó, nagy fekete szem bámul meglepetve rám s aztán a sűrű fenyvesbe dobja magát egy aranysárga test.

Egy dörrenés, a mire tízszer visszamorog a Kriván és Osztri szirtfala, mintha egymáshoz dobálnák a hangokat.

Az erdő szélében keresztes bakőz halódik, üvegesedő szép szeme a vén Krivánra mered.

Téli álmából lassan ébred a természet. A hosszú farsang után még álmos, mámoros s ha egy-egy kicsit ki is nyitja leragadt szemét, zsémbes böjti szél-duruzsolással, fázósan rántja magára a már lecsúszott vékony hótakarót. Mit neki a kalendárium, hogy már egy hete itt a hivatalos tavasz. Ha meg nagy a zúgolódás ellene, félnapig veresre paskolja hátunkat tüzes napsugár-korbácscsal, aztán a verés helyét azon melegiben hirtelen záporral hűtözi le s ha még ez sem elég, nyakunkba küld egy kis tavaszi hóvihart, hogy az egész levegőég csak úgy kavarog bele.

Csak lopva szökik meg egy-egy tavaszi napsugár a felhőbörtönökből, az újraéledés örömkönnyeit visszafojtja az ág, nem mer fakadni a rügy és a szerelmes kis pacsirta ajkain megfagyott az ének, nem lebeg a magasban, alacsonyan röpköd a hideg fészekben didergő párja felett.

Gonosz kis áprilisi idő, szeszélyesebbet képzelni még asszonyban sem lehet.

De hát vajjon melyik nagyobb: az idő szeszélyessége, vagy az ember türelmetlensége, mely alig várja már a feltámadást: a természet megujhodását.

A tavasz, ha késik is, el nem marad s az első dérbefagyott, korai, meleg napsugár, elfonnyadt rügyek és didergő vándormadarak sorsa megtaníthatott volna már arra, hogy jobb várni, mint sietni. Hja! de a türelmetlen, élni siető, fáradt ember még meg sem halt, máris várja a feltámadást.

Mindez azonban nekem nem valami nagy vigasztalás; mert tény, a mi tény, hogy ime április elején még rókamálas bekecsben is dideregve bandukolok az esti szalonkalesre.

A vén Mátráról gomolygó hófelhők szállnak fel és egymás fölébe tolakodva sietnek erre délnyugat felé. Ólomszürke az ég és a lomposan csüngő fellegek szinte söprik a valkói Páloshegy gerinczét, a mint keresztülbuknak rajta a völgybe le.

Sötét árnyék jár a felhők nyomában, kékbe borul a vidék; csak arrafelé nyugaton, a rákosi lapályon ragyog nehány aranyzöld folt, az üde vetés friss zöldszine a lilabarna szántások és rozsdasárga ugar között.

Borzogat a bőjti szél, felkavarja a felszikkadt út lisztporát s belesodorja a mezőt végigseprő fellegek közé. Csinos kis fergeteg támad körülöttem, míg az úton előttem száraz levéllel, gazzal tele, nyári boszorkányszél forog, szalad.

A hópihével tömött felhőket valamerre felhasogathatta az erdős hegygerincz, mert tömött pamatokban kezd a tavaszi hó hullani. Az első pihe meglippen bajszomon, megcsiklandozza ajkamat s mire odakapok, már csak egy vízcseppet morzsolhatnak szét ujjaim. Lord kutyám is meg-megrázza a fejét és mellső lábával arrafelé kapkod, merthogy finnyás orrát neki is csiklandozza a hópihe.

Egy csapat lomha varjú vált át a mezőn és kiterjesztett szárnyakkal ereszkednek le a friss szántásra, a hol aligha nem azon tanakodnak, hogy: - hát már meg mi lesz? Visszatér a tél? Mikor ugyis fogytán van már a szükös élelem.

Az ugar hegyoldalban két nyúlfi hévvel udvarolgat egy nyúlhölgyikének, a ki nagyban szabódik a dupla szerelmeskedéstől, mert hogy már aligha nem anyai örömöknek néz elé. Lord kutyám reszket mögöttem, mint a kocsonya. Meg-megáll; kővé mered; lassan tesz egy-egy hosszú lépést a mulató társaság felé.

Amint az egyik kani megpillant, a nagy bakfittyelés közepette megül, majd kétlábra áll, idesandít rám hátrafelé, aztán, ucczu vesd el magad! az erdőszélig meg sem áll. A másik szeladon is menti az irháját, nekiiramodik a hegyoldalnak és meghúzódik egy tüskés szederbokor alatt. Szinte örülni kezdek, hogy megakadályoztam egy csaknem tettenért házasságtörést. A hoppon maradt reményteljes hölgyike kissé rendbeszedi megtépázott toilettejét s aztán nagy kört írván le, lassan bandukolni kezd - a szederbokor felé. - Szépen vagyunk! No várj csak, te hűtelen!

Csaknem egészen fehér, olyan vagyok, mint egy czukorporral behintett Mikulás. Úgy kell leráznom magamról a lágy pihét, mert a már csöndesülő szél nem söpri le.

A kis félóráig tartó fióktél után keleten szakadozni kezdenek a fellegek s a bolyhos hófelhő most a Rákos mezeje felett lebeg.

Körülöttem nyoma se látszik a hónak, csak az útszéli zsendülő pázsiton ragyog még néhány színes gyöngygyé vált hópehely. A kék hegyek színesedni kezdenek, bár lombtalan erdeiknek színt nem a levél zöldszíne ad, hanem a felhők mögött nyugvóra térő nap egy-egy elszabadult sugára fest aranylila színfoltokat a sötét alapra.

Mintha megemberelné magát az idő, a csípős bőjti szél elült. Langyos tavaszesti fuvalmak sugdosnak fülembe édes biztatást és most, hogy a hegy derekán túl vagyok, bár estére is vált az idő, kezd a bélelt bekecs kissé terhemre lenni. Hiába, nagy a hév, - tüzel az esti les reménye. No! meg a mi igaz, az igaz: neki is melegedtem a hegymászásban.

Az útszélén hatalmas, árva tölgyfa áll magában. Tetőtől-talpig csupasz. Nincs viharrázta, esőverte száraz ágain egyetlen fonnyadt levél se s vajh' ki tudja, fog-e fakadni még rügye. Szinte látszik, hogy a letarolt öreg erdő ez elmaradt «magfája» már az élet és halál szélén áll. Az útszéli vén őrálló szétterjeszti csupa-könyök száz fekete karját felém, mintha intene:

- Itt a határ! Ne tovább! A tomboló élet zajából itt a fenséges csend honába lépsz. Ide csak az igazak léphetnek be: a természetimádók. A kik megértik az erdők suttogását, a visszhangos völgyek minden sóhajtását, a pajkos hegyipatak csacska locsogását, állatok panaszát, madár dalolását.

- Megtanulom, vén tölgy, csak eressz tovább. Hisz' az erdők szívét, völgyek mélyét csak az igazságért keresem. Ők nem hazudnak soha. Csak tőlük tanulok és ők jobban megértenek, mint az emberek, a kik félnek és gyűlölnek, mert velük hazudni nem tudok.

Elhagyom a kocsiutat, melyen nagybátran kapargál egy színes fáczánkakas, míg félénk tyúkocskája a bokros erdőszéle felé szalad. Siet megmenteni a reményteljes jövőt. Befordulok a vén tölgy mellett a Páloshegy széles cserkészútjára, melyen jókedvűen vagdossa földhöz magát Lord kutyám, mert hát már teljesen itthon érzi magát.

Tavaszesti szürkületben a csend országában járok. Kékes homályban vész el a cserkészút, melynek két oldalán sűrű, fiatal vágás emelkedik és déli része lankásan ereszkedik a völgybe le.

A mint a gyepes út széléről le-letérek, a buja avarfű zizegő tengerében erdei vilik láthatatlan kezei ragadnak meg és rántanak magukhoz. Földönkúszó szederinda tüskés ágai ejtenek rabul s úgy kell kifejtenem magam az ölelő karok közül; tartóztat minden ág és bokor, mintha meg akarnának akadályozni valami elkövetendő tettemben.

A cserkészút egyszerre hirtelen eséssel a hidegleheletű völgynek szalad s itt már süppeteg nedves alomlevélben ereszkedem le, a melyet az őszi hervadás után a pagonyból a szél sepert ki az útra.

Előttem északon a fiatal vágás ritkás fái sötétlenek a kékesszürke háttér világosabb alapján. Keleten az Iharos gerincze nyúlik el egyes vén fáival. Mögöttem délen az elfogyott vágás bokros erdőrésze a völgybe ereszkedik, hogy fölötte messze ellátok a sötétkék határhegyek felé. Fölöttem, nyugaton, a cserkészút nyilásán végiglátom a hegytetőt.

Körülöttem csend mindenütt s e csendes tájképre felhőtől megtisztult, villódzó mély kék ég borul.

A nyugvóra térő nap utolsó aranypiros csókját most küldi szerteszét. A hegygerincz csupasz fái olyanok, mintha a pokolnak vörösizzó vasseprői merednének a magas égre fel; az Iharos fáinak fejébe pedig, a melyen még rajta lóg a tavalyi elszáradt levél, aranybronz koronákat rak egy odatévedt izzó napsugár. A néma csend olvadni kezd. - «Kakat, kakat», hangzik alattam a völgyben mindenütt. A fáczánkakas párja mellett éjjeli nyugvóhelyet keres. Szerelmes nyögdécseléssel búg a kékgalamb. A nászéjszakák titkos szállásaira családi örömök reménye vonzza az erdők vadjait.

Még egy pillanat és aranyszélű lilafelhő mögé húzódott vissza az utolsó napsugárnyaláb is. Erre nyugaton lángba borult az ég s a pagonyon rémes tűzvész színe szűrődik át. Bíborköpenyt ölt hátára a sötétkék erdős hegygerincz.

A napnak «dísze» van. Holnapra ismét szelet kapunk, pedig hát ebből már ma volt elég.

A tájkép színe ismét változik. Az izzó pirosság helyét az égen kékeszöldszín váltja fel, melyre éles határvonalakban rajzolódnak le a tájkép fekete árnyékai.

Nedves föld szaga száll a kóbor esti szellő szárnyán szerteszét s az erdő dohos alomjának fojtó kriptaszagát elfojtják a tavaszi illatok. Valamerre ibolya nyílik a közelben, tele tüdővel szívom be édes illatát, mely szinte megrészegít. Mámoromban tánczot lejtő Nymphákat látok alattam a hűs völgyben, amint lassan kígyózva, terjengve úszik utánuk lenge ködfátyoluk.

Szaggatott «kaholás» rezzent a valóra. Valamerre a gerinczen túl az Iharosban kujtorgó «vörösbundás» vakog és a Babati-erdő felől gyenge visszhang felel. Ez már nem a szeretkezési vágy hívó hangja; nem is nászéneket tutol az «ibolyaillatú» trubadur, hiszen már talán szoptat is a kölykes szuka; - azt se gondolnám, hogy az ezüst felhőrongyokba akadt «elsőnegyedet» ugatná, a mely ki-kikandikál a felhők mögül, mintha a mennyország pékinasának rongyos batyujából egy óriási ezüst kifli lógna ki. Rókakoma időváltozást érez, azért ugat.

Szemem lassanként kezd hozzászokni a mindinkább világosodó félhomályhoz s az erdőszélben heverő kidőlt szilfát - melyet fehérre hántottak a nyulak, őzek, - sem nézem már ijesztgető csontváznak.

A felhőtlen égen fényesen ragyog a holdvilág sarlója és szaporán pislog a fényes esthajnalcsillag.

De hát nem is azért várok én itt olyan türelmesen, hogy minden fekete bokorban vaddisznót lássak és lehántott ágak ijesztgessenek kisértet gyanánt; de meg azért se, hogy rókavakogás hangversenyében gyönyörködjem.

Nem akarok én most mást látni, mint egy bagolyröpülésű, buksifejű madarat. Nem akarok mást hallani, mint egy jól ismert, de nem éppen konczertképes «korrogást.»

Te vadászok ideálja. Te össze-vissza pettyegetett, sárgabarna tollazatú - bagolyformájú - buksifejű - gilisztacsőrü otromba kis madár. Nem egy szenvedélyes vadász akad, a ki nagyobb élvezetet talál az esti (különösen a szerencsés) szalonkalesben, mint egy szarvasbika lelövésében (mert ebben talán része sincs!).

Márczius-áprilisi langyos tavaszi esték gyönyörűsége, szerelmi légyottra «húzó» szalonka, te! gyilkos vágygyal vár minden vadász.

Szegény buksifejű! Te, ki szerelmes gerjedelemmel tele, csak titkon, loppal, mikor már az erdő minden vadja pihenni tért, suhansz nesztelen szárnyakon az édes pásztorórára, az óvatos vadásznak mégis elárulod magad, a mikor vigyázatlanul «korrogva» vagy «pisszegve» jelzed párodnak jöttödet. Éhes szemmel figyel a lesben álló, merre húzasz erdőszélben, tisztáson át és mielőtt elérted volna czélodat, felvillan a sötétben egy tűzsugár, a mennydörgő aczélcső halálos magot ültet szerelmes kis szivedbe és kialszik benne a kielégítetlen vágy, - kialszik az ártatlan élet, mely a gyilkos vadásznak nem ártott soha. Sőt csak hasznunkra van a kis féregpusztító. Hosszú csőrét a földbe szúrja s forog, «dorombol», míg a férgek álczáit, a földi gilisztát és kukaczokat, e kiváló finom csemegéit a fúrt lyukon kicsipegeti.

Mégis csak szívtelen a vadász, hogy minden közvetlen személyes okok nélkül, orvul gyilkol akkor, a mikor gondatlanul és vigyázatlanul az édes pásztorórára sietsz. Ilyen kegyetlen csak az ember lehet. Az ember, a ki a természetet is csak önzésből élvezi, a ki hasznos vadjait önzésből nem kiméli és a kártékonyakat önzésből óvja. S még írigykedve gratulálnak a társak annak a szerencsésnek, a kinek sikerült csellel, kitartással, ügyességgel, vagy véletlenül minél több erdei szalonkát aggatékra fűzni. Pedig szegény hosszúcsőrű, míg vándorutadon arra a rövidke időre nálunk megpihensz, eléggé meggyötör eső, fagy, szél, zord idő.

De ha ilyen gondolatok motoszkálnak a fejemben, ugyan minek is állok itt az erdőszélben mozdulatlanul, meredt szemmel, mint egy kőszent, hogy már a lábam is belegémberedik és majd kinézem a szemem.

Hohó! úgy veszem észre, hogy nagy őszinteségemben magamat is alaposan leszidtam. A lágyszivű természetimádó kezd bennem veszekedni a szenvedélyes vadászszal.

- Minek neked az a sovány kis madár? Bántott téged? Nem sajnálod orvul, lesben legyilkolni azt a ragyogófekete, «gazellaszemű» kis védtelent? Nem fáj szíved özvegygyé tenni párját, gyászbaborítani egy családot? Nem szégyenlesz elpusztítani vak szenvedélyből egy hasznos madarat?

Rámpislog szelíden a fényes esthajnalcsillag, mintha ő is könyörögne az ártatlan életért. Körülötte lassan kigyuladó társai, a titokzatos nagy ég ezer csillagszeme is kiváncsian figyelnek reám, hogy mivel védi magát a vádak ellen a vadász.

Bizony a vadász hallgat és örül a sötétségnek és magánynak, melyben nem látja senki, hogy megadja magát.

Mellettem pihenő Lord kutyám hirtelen felkapja fejét és feszülten figyel az égre fel.

Elnyújtott, tompa korrogás hangja üti meg fülem, majd «pszvszt-pszvszt» élesen szól egy felettem húzó szárnyas, fekete árnyék.

S éppen akkor, a mikor belátom, hogy a természetimádónak igaza van és vesztes bennem a vadász, - hirtelen megfordulok s utánalövök a suhanó árnyéknak.

Szegény «buksifejű» bukfenczet vet a levegőben s holtan hull a sötét bokrok közé.

Európának csaknem kétharmadrésze óriási, irdatlan jégmező, százhúszezer négyzetmértföldet foglalnak el a jégkorszaknak gletserképződményei, melyek évezredeken át lassan lecsúsztak egészen a délszaki vidékekig. A triasz, jura és kréta-korszak őshüllői, ormótlan szörnyei bűzös mocsaraikba fagytak.

A méter hosszú, csontpánczélos fejű masztodonszaurusz, a hétméter hosszú, krokodilfejű, tarajos belodon és tízméteres zanklodon, a krokodilalakú, rendkivül hosszú arczorrú, hétméteres, pánczéllal fedett teleoszaurusz s a tengereken véle együtt uralkodott, óriási, hattyunyakú plezioszaurusz, a hatalmas húszméteres brontoszaurusz, a tízméteres halgyik, a kerékszemű ichtioszaurusz, a rövidfarkú, vaskoscsőrű óriási sárkánygyik, a pterodaktilusz, a madarak félig hüllő, félig madár őse, a gyikfarkú archeopterix s végül az összes korszakok hüllőinek óriása, a harminczméter hosszú, tízméter magas atlantoszaurusz, valamennyien jól el vannak raktározva a gletserek jégkamráiba. A hatsugaras hexaktinia korall, a tüskebőrűek, csigák és kagylók, köztük a kocsikerék nagyságú ezerféle ammonitesz, a dorong nagyságú kúpos belemnitesz, a nautilida kagyló, a rövid potrohú óriási erion rák már kagylómész, mészkő, dolomit és liasz-márga sirjaikban porladnak. A karbonkorszak óriási zsurlói, köztük a hétméter magas equisetum arenaceum, a triaszkorszak virágos növényei, pálmanagyságú páfrányai, rengeteg kiterjedésű tűlevelű erdőségei, a czikadeák, a szágópálmák mélyen a jégmezők alatt, részben láp és tőzegfölddé alakultak, részben pedig már csak kőzetek őrzik lenyomataikat.

A délszaki éghajlat termékenyítő melegét mind lejebb, délre szorítja a dermesztő hideg és a polustól Észak-Itáliáig velőfagyasztó északi szél szánkázik végig a végtelen jégmezőn.

Megindul a gletser és egy bujanövényzetű, hüllőkben, állatokban gazdag félvilágot temet a jégsirba.

Igen, az ember! mert már ember is van. Az idő végtelenségét tekintve, alig hogy kialakult a föld sarából, máris nincs maradása a földön. Földanya nem tűri meg hátán engedetlen gyermekét.

Jégburok borítja szivét. Az ember, a befejezett teremtés dicsősége, fut, menekül az ormótlan buta vadakkal délre, a hol még van élet a földön, van egy kis zug az elveszett paradicsomból.

- Jer! Fussunk! Arra, a merre a fagyasztó sarki szél kerget. Oda, a hol buja virágok közt ajkunkon a csók meg nem fagy. Addig, a mig csipkés páfrányból nem készíthetünk magunknak nászvaczkot. Fussunk! Én fázom.

Megindul két ember. Vándorútra kel a déli tropikus vidék felé. Egy férfi és egy nő...

Aranylila párázat lebeg a zafirkék oczeán felett, mely a távlat végtelenségeig oly simán terül el, mint egy óriási csiszolt drágakő. Drágakő, melynek foglalatja finoman faragott smaragd. Örökzöld borostyán, cziprus és tobzos, tűlevelű erdők, tölgy és bükk rengetegek terülnek el a parton, melyet a legbujább, legváltozatosabb délszaki flóra borít. Az óriási mammutfa mellett tulipánfa virágzik; hatalmas pálmák koronái borulnak a finomcsipkézetű páfránybokrokra; szágófák kinálgatják éléstárukat, fügefák mézédes érett gyümölcseiket, fahéjfák izgató fűszerüket; platánok, pandaneák és ginkofák díszlenek vegyesen lianokkal egybefűzve a terebélyes dió, a nyár és a fűzfákkal; ámbraillatú, ezerszinű csodavirágos növények himes mintákat szőnek a talajt sűrűn fedő százféle zsurló és korpafű közé. Végtelen skálája a gyönyörű, üde zöld színnek mindenütt.

De az erdők rengetegeiben egyetlen madárfütty sem hallatszik; sejtelmes útvesztőiben rémes némaság honol. Az erdő kaczagni még nem tud.

A levegőég aranylila párázata lassankint pirkadni kezd s egyszerre csak hatalmas izzó vérvörös fényhasáb lövel fel az oczeánból a zenitig.

Hasad a hajnal? Rózsásujjú Eos szekere emelkedik ki vajjon a szemhatáron az oczeán habjaiból, hogy megelőzze tüzes paripáin testvérét, a napisten Heliost?

Nem, ez nem hajnalhasadás! Tengeralatti tűzhányó működik; elrontott gyomrán könnyít. Az évezredek óta vajudó föld beteg. Fehér gőzfelhők, cseppesülő párák gomolyognak a fényhasáb nyomán. Megremeg a föld. Tompa dübörgés visszhangzik a susogó erdők reszkető lombjai közt.

A simára csiszolt zafiron millió repedés támad és véres tarajú hullámok csapnak ki a partra.

Az északi vidék fáradt vándora borzongó remegéssel szökik fel hatalmas pandanus alá páfrányokból vaczkolt és bódító virágokkal behintett, csipkés fekhelyéről.

Asszony... Mellette párjának fekhelye üres és már hideg. A férj korán kelt; szarvaslesre ment.

Az ijedtség jajszavát a visszhangos erdő megismétli, tovább adja. Előbb megtanult az erdő jajgatni, mint kaczagni.

Édes álmából rémülettel ébredt a fiatal nő. Iszonyodva takarja el arczát kezeivel s lábikráig leomló, dús hajzata alatt teste remeg, mint a nyárfalevél.

De az, a kiről álmodott, az nem a férj. Álmában idegen, deli, napsütötte férfi jelent meg. Üstöke nem durva, rőt, kóczos serte mint férjeé. Csigákba omló kékesfényü sötét fürtök verdesik izmos vállait. Férjénél hősebb, bátrabb, erősebb. Olyan, a kinek férje a másvilágon csak szolgája lehet; maga azonban az álomképnek máris teljesen rabja lett. Mintha álma nem is lenne csak álom, és semmi más. Az ő vad és durva emberéhez képest az csak félisten lehet, a ki dörgés, villámlás közt jelen meg még álomban is. Ezt a félistent már látnia kellett; mert álma oly hű és éber volt, mint egy édes visszaemlékezés.

Kezei lassan siklanak le arczáról és elfojtott sóhajt fakaszt a még remegő kebel. Jobban sajnálja, hogy az édes álomnak vége van, mint azt, hogy párja búcsucsók nélkül hagyta el. Hiszen az álomban kapott tüzes csókoktól orczája még most is lángolóbb pirban ég, mint a már hasadó hajnaltól lángban álló mennyboltozat.

Tűzben áll az egész világ. A fiatal nő bensejét is sejtelmes, eddig még ismeretlen érzések lángfolyama tölti el. Mintha az új világban újjászületett volna. Ujra éled a gyönyörnyujtó édes álom után. De oly nehéz még a félálomból is az ébredés.

Végre magához tér és ezer szerelmes virág csókja közt siet a partra, hogy izzó testét a tenger hűs hullámaiban hűtözze le.

A fiatal nő testét egyetlen szál ruhadarab sem födi. A teremtő remekén, a mesterkéletlen szépségen, nincs semmi takarni való. Az ős ártatlanság a szégyenpirt még nem ismeri.

A mint belép az elsimult oczeán tükröző vizébe, olyan, mintha óriási zafirtükrön Vénusnak rózsaszin korálból faragott, szikrázó aranyhajú bálványszobra állana. Észak asszonya itt a te igazi helyed. Az izzó szenvedélyek szerelmes világa s nem a csókfagyasztó, pusztító gletserek hona.

Várt itt reád évezredek óta minden fű, fa, virág s a bájos testedet tükröző, áruló oczeán.

A zafirkék oczeán aranyos porondján millió nummulitesz kagyló hever szerteszét és ezüsthasú halacskák ficzánkolnak az élő szobor körül, mely mozdulatlan áll a mohállatok süppeteg szőnyegén.

Sóvár szemekkel tekint körül: édes álomképét vajjon a valóságban nem látja-e?

Valamerre a babér- és pálmaerdőkön túl, a melyekben még talán egy-egy elkésett hatalmas masztodon és dinoterium tanyáz a diluvium őselefántjával: a mammuttal, a százados tölgyes ős rengetegeiben nemes vadra cserkészik a Dél hatalmas embere.

A csupa-izom ember a semlyékes partján mint a kigyó siklik az öles páfrányok, karvastagságu zsurlók és szívósszárú kúszónövények között. Nincs más mez bronzszobor testén, mint egy derekára kötött pettyes párduczbőr. Nincs más fegyvere, mint ginkofa-husáng végébe ékelt obszidián lándzsa. Veszedelmes fegyver ez, ha erős kézből röpül.

Az óvatosan csúszó ember a tölgyes tisztásának szélében megáll, mintha a sziklatömbök között maga se volna más. Csak ajka remeg s a tisztásra meredt szeme villog vad lázban.

Hatalmas bőgéstől kong az erdő. A szerelmi vágy követelő, hívó hangja ez.

Az agancsosok őse, a cervus megaceros legel előtte gyanútlanul, jó széllel, vagy egy dárdavetésnyire. Mégis valamit neszelni kezd, mert hirtelen felveti hatalmas koronáját, hogy azt vélnéd: az óriás szarvas fejével a földből valami mammuttölgy gyökerét szaggatta ki. Lapátokban végződő foszlott agancsának távolsága jól megüti a három métert. Még egy pillanat és megugrásra kész, de erős kézből búgva röpül a biztos szemmel irányított gyilkos kopja és a nemes ősvad lapoczkájában rengve megáll, hogy a csont csakúgy ropog. A megsebzett szarvas fájdalmában bőgve térdre rogy, a szerencsés vadász hegyébe megy s a kopját a halálos sebbe még mélyebbre veri.

- Két szarvasfoggal lesz több a füzérben új asszonyom nyakán! - szól a győzedelmes vadász és sietve nekivág az erdőnek, arra, a merről jött, valami biztos czél felé.

A bikabőgésre csörtetés hallatszik a rengeteg alig áthatolhatatlan sűrűjéből. Lihegve, fujtató szuszogással a nagy futás után, vadkülsejű ember bukkan ki a tisztásra. Meztelen testét durva, rövid szőrzet fedi; csak széles lágyékáról lóg le valami vedlett medvebőrdarab. Állatias, rút arczába, melyet összevérezett a tűlevél, csapzottan lóg befonott rőt üstöke és elvegyül a kóczos szakáll közé.

Baljában dárdanyél; jobbjában kőbaltát szorít. Ijesztő alak az Észak embere. Hja! Aphroditenek férje csak Hephaistos lehet.

A mint megpillantja az erdő tisztásán a szarvasbika hulláját, dühösen felordít: Megkéstem! Megelőzött! Pedig azt hittem: ma kettős zsákmányom lesz.

Csak siess szegény ember haza, mert oda is későn érkezel s habár nem te ejtetted el a czímerest, hatalmas «agancsait» mégis te viszed haza.

Észak asszonya vígan lubiczkol a zafirkék oczeán hűs hullámaiban. Bele-belemerül az ezüstös habokba s a mint az apró hullámok elsimulnak és látja, hogy a kék tükörben pajkos képmása minden mozdulatát utánozza és rámosolyog, csengő kaczajjal rázza meg napsugaras fejét. Millió gyöngyszem pereg le dús aranyvörös hajáról, mely selyemsátor gyanánt borul nedves testére.

Most már az erdő is vele kaczag, sőt tovább kaczag még akkor is, a mikor ő már elhallgatott. Az életrekelt kaczaj forrón, szerelmesen ölelni is tud. Dél embere izzó szenvedélylyel öleli izmos karjai közé a vízben meglepett nőt.

Észak asszonya felsikolt. Menekülni nem tud. Ereje elveszett. Csak merően néz a férfi villogó szemébe s nincs a ki megmondhatná: vajjon arczán nagyobb-e az ijedtség, mint a váratlan öröm. Eszébe jut álma... az édes álomkép... Ez ő!

Sok mondani valójuk van egymásnak, habár a másiknak nyelvét egyik sem érti meg. De ugyan minek, hisz a szerelem nyelve ősidőktől fogva egy - örök.

A férfi szarvasfog-füzért old le nyakáról és jegyajándokul kínálja fel. Mohó örömmel nyúl utána a nő, de egyszerre elhal ajkán a mosoly, rémesen felsikolt és merev karral mutat az erdő sűrűje felé.

Most lép ki onnan a felszarvazott üldöző férj. Dühében földhöz vágja az elorzott agancsokat és rettenetes bődüléssel - a melytől az erdő minden vadja ijedten menekül - dobja kovaszilánkos dárdáját a csábító felé.

Dél embere elereszti szerelmesét, a suhogó dárdát félkézzel elkapja és hatalmas erővel röpíti vissza a támadóra. Melle közepén járja át a saját fegyvere Észak emberét és odaszögezi egy hatalmas pálma sudár derekához.

A csapodár asszony nem a haldoklóhoz siet, a ki neki eddig hűséges párja volt, hanem Dél embere elé omlik és megadás jeléül a férfi keze alá hajtja alázatos fejét: Te bátor! Te erős! Te hatalmas! Szolgálód leszek.

A fához szegezett halott eltorzult arcza rémesen vigyorog, vértől habzó ajka mintha azt mondaná:

- Dél embere! hallani fogja még utánad megannyi más. Nekem is így mondta ezt egyszer ott fenn, a magas Északon.

Az Urnak 19.. esztendejében a «Gazette de Nice» egyik szenzácziós száma a következő pikáns históriát közölte a rivierai társaságból:

«Il principe Meridion», a kitünő vívó és bátor sportsman, a kit napsütötte arcza és csigákba omló kékesfekete fürtei révén «bronz Adonisz»-nak nevezett az exclusive társaság, párbajban keresztül szúrta Cap M... fürdő legszebb asszonyának, az «Észak csillagá»-nak férjét, gróf Polarszkyt, a rútságáról híres lengyel természetbúvárt.

Herczeg Meridion azonnal elutazott és - a mi nem volt minden feltünés nélküli véletlen eset - ugyanazzal a vonattal utazott el az aranyhajú «Észak csillaga» is.

Az események előzményeül néhány biztos adattal szolgálhatunk azoknak, a kik kívül állnak Cap M... kinai fallal körülvett exclusiv társaságán.

Gróf Polarszkyt, a szenvedélyes természetbúvárt, - annak a kérdésnek megoldásával foglalkozván, hogy délen meddig terjedtek a föld jégkorszakának gletserképződményei, - a tengeri fürdő egyik félreeső öblének diluviális lősz partoldalában rendezett ásatása egy «cervus megaceros», óriási ős szarvas hatalmas agancsához juttatta. Ezen ásatás révén azonban véletlenül egy másik, kellemetlen felfedezéshez is jutott. Ugyanis, a mint a lősz parthasadékon letekintett a zafirkék tengerre, az öbölben messze kiúszott fürdőző párt pillantott meg egymáshoz igen bizalmas közelségben. Az egyik a nemes grófhoz is igen «közelálló» volt, a másik pedig valódi «bronz Adonisz.»

A tapasztaltak után a gróf természetesen azt a magyarázatot nem fogadhatta el, hogy: a herczeg - ismervén a grófnőnek a szarvasfog gyüjtésben nyilvánuló szokatlan szenvedélyét - olyan helyre óhajtotta vezetni őt, a hol a lősz tengerpart csekély vizében már talált néhány kimosott ősszarvasfogat.

Gondolható, hogy a gróf ezek után a ritka «agancsok»-nak sem örült meg valami nagyon, a melyek különben is igen kellemetlen, czélzatos «qui pro quo»-ra adtak alkalmat a társaságnak.

A gróf holtan maradt a párbaj színhelyén, formálisan odaszögezve egy fához, a meddig a herczeg védhetetlen szúrásai elől hátrált.

Gróf Polarszky halála nagy veszteség a tudományos világra nézve, mert ugyancsak ő volt az, a ki egy Cap M...-ban feltárt másik leletét - egy férfi és egy nő csontvázát - ismertetvén, azt állította, hogy a diluviális korból a délszaki vidék népe között északi néptörzs jelenléte is mutatkozik.

A híres természettudós állítása felett, különösen a szomorú esetre való tekintettel, nem vitatkozunk. Akadtak azonban malicziózus fantáziájú egyének, a kik azt a mesét szőtték, hogy a családi életében rövidlátó gróf esete talán nem is olyan új. Valamelyik délre leszorult özönvíz előtti őse is az alatt tehetett szert a kritikus «agancsokra» mialatt párjának valamelyik délvidéki gavallér szarvasfognyakékkel hódolt.

Ez lehet fantázia, lehet való. Lehet, hogy volt özönvíz; lehet, hogy lesz még egy második. Változhatnak az idők és bennük az emberek. Egy azonban bizonyos, hogy - mig a világ világ - soha nem változik: az örök asszonyi.

A vázseczi erdőkerülő, Uhorcsan Miso korán reggel azzal a hírrel verte fel a vadászkompániát, hogy egy szarvasbika háremével a Sztará-Pila völgyében mulat. A nyársas apródokkal lehet a falka vagy hat-hét darab. Több se kellett ennél, kirukkolt az egész haderő; hat puskás, kilencz kutya, négy pötyögős, piszkosfehér szürposztó ruha. Nota bene! a ruhák felül egy-egy óriási, zsiros tótkalapban, alul pedig két-két bocskorban végződnek s ráadásul a ruhában - hogy egészen üresek ne maradjanak - egy-egy bizonytalankoru, csupasz ábrázatú tót lötyög, a ki lánczos czorkán vezeti a szertehuzó kutyafalkát.

A vén «Csárdást», a fáradhatatlan kopót, a melyik soha el nem hagyja az egyszer felvett nyomot, a házasság rózsalánczán kivül egy czorka fűzi össze nemes életpárjával: «Dianával».

Csemetéjüknek, a még kissé szeles «Csárdásko»-nak «Kontrás» abban is hű társa, hogy a vezető tótot elbuktatni iparkodik. A jószimatú «Zahraj», a legfrissebb szerzeménynyel, «Sultánnal» van egy kenyéren. «Fogas»-t, a mélyhangú disznóhajtót - a mint dukál - külön czorkán vezeti a kerülő. «Plutó» meg «Bábi» ténsasszony, a szürke tiroli tacskó pár is sunyi pofával itt lődörög a nekik idegen kopótársaságban.

Borus, ködös reggelen, metsző északi szél ellen küzködve kapaszkodunk fel a Vrchcesli (dombos út) lankás oldalán s ott, a hol lehet, felhasználjuk az ölfát és cserhéjat fuvarozók keskeny szekérútját is. Ez még emberjárta hely. Az őserdők irtásain pásztor legeltet, míg le nem száll a hó és kaszások járnak, míg a buja rétek illatos szénáját a kolibákba nem gyüjtik.

Csak tovább, tovább! a Sztará-Pila felé, a hol a finnyás szarvasorr szimatját emberszag nem igen szokta bántani.

A sikamlós, sáros talajú gerinczen egyszerre csak a társaság megáll. Nyomok, áruló nyomok vannak a degetes sárban.

- Mi az? Talán borznyom? mert turást láttam a gyepen - kérdi az elmaradt, hátul kullogó vadász.

- Szarvastiprás! Erre váltott át a falka a Sztará-Pila felé; úgylátszik a Fekete-Vághoz siet.

Öklömnyi csülöknyomok mélyednek a sárba össze-vissza; egyik-másik betévedt a fiatalosba is, de mindenütt jól kiválik közülök a szarvasbika, a hárembasa erős, hosszú lépésének mély nyoma.

Zahraj már félig behunyt szemmel szivja fel magasra emelt orrán a kedves vadillatot, a kiváncsi Bábi ténsasszony pedig hirtelenében keresztülbuvik a meglepett Zabaka Dani lábszára közt s aló, vesd el magad! csaknem az orrán szánkázik már, úgy szimatol. Szegény megrémült, istenadta tót azt se tudja mit csináljon: a kutyát tartsa-e, vagy a hátára kötözött pinczetokot védje. A fiatal Csárdáskó is kalamajkát kezd járni vezetője körül s úgy rácsavarja ennek lábszáraira a czorka lánczát, mintha talpig vasban Illaván ülne. Mozdulni se tud. Mikor már Csárdáskónak is nyakára szorult a czorka, kaffogni kezd, Kontrás pedig kiséri.

- Kuss!! - No ezt még a tót anyanyelvü kutya is megérti. A gazda erélyes szava egyszerre csendet teremt a nyugtalankodó, összekavarodott társaságban, melyben minden második ember: kutya. Hiába! ezen nincs megütközni való, mert a hajtásban a kopó emberszámba megy. Ő dolgozik, izzad, fárad, szimatol, keres-kutat, sőt számít és okoskodik helyettünk, míg mi kényelmesen várjuk, hogy a puskacső elé hajtsa a megriadt vadat. A hajtásban a kopó megbecsülhetetlen első személy, a ki igazán «emberséges» munkát végez; a lesen álló vadász csak türelmét teszi próbára. Türelmes lenni pedig - no nem akarom mondani, de - a birka is tud.

A házigazdák - «tátrai» az egyik, «alföldi» a másik - rendelkezni kezdenek: Te ide állsz, te oda állsz. Engem nagy szeretettel egyszerre három helyre is állítanak. Mindegyik váltig azt akarja, hogy ma szarvasbikát lőjjek. Csak az a baj, hogy a helyre nézve a Tátra nem tud az Alfölddel megegyezni. Gyula barátom, a tátrai, a ki közöttünk olyan, mint az irtás fiatal fenyőhajtásai közt az erdő dísze, a bálványnagy jegenyefenyő - igen ajánlja, hogy a völgybe álljak el, mert ebben a «rossz szélben» a völgybe, a Fekete-Vág felé tör ki a szarvas és átmenekül a «kincstáriba». Az alföldi róna köpczösebb fiának, Guszti barátomnak ez sehogy se tetszik, ő jobbat akar. - Tudod mit, te ide állsz a szálerdő szélébe. Nem! oda állsz a «Hármas»-fához, a gerinczen; harmadéve is arra váltott a visszatört bika.

Zabaka Dani, a borostásképű peczér is úgy látszik megértett valamit a beszédből, mert idesompolyog hozzám s fontoskodva tanácsolja:

- Uram! Ne menj te le a völgybe, szerencsétlen hely a Fekete-Vág partja; ott tanyázik a csalogató hasztrman, a vodnik, a vizben lakó ember. Csunyául megtréfált engem is egyszer. Ott pihentem a fekete vizparton. Elnyomott az álom s mikor felébredtem, hát az a gonosz vodnik épen akkor tutajozott át kalapomban a vizen.

Nagy lurkó vagy te Zabaka Dani - gondoltam magamban - hiszen mintha nem egészen így, de már hallottam volna ezt az esetet. A mint a czorkáról eleresztetted a kopókat, leheveredtél a buja, süppedő pázsitra, aztán elnyomott a buzgóság s csak akkor ébredtél fel, a mikor a megsebesített menekülő szarvasbika megtiport. Akkor esett a te zsiros tótkalapod a vizbe, - akkor verted te agyba-főbe a megroggyant bikát, - akkor törted össze remek koronáját, - akkor huztak le téged menten mind a tiz körmödről és akkor, - óh akkor! huztak rád statarialiter olvasatlanul jóféle huszonötöt.

A peczérek a kutyákkal leereszkedtek a Sztará-Pilát bekerítő völgybe, a Fekete-Vág partjához, a honnan a hajtás kezdődik.

Előttem emelkedik égnek a Sztará-Pila (Vén fürész) meredek bércze, melyen vén luczfenyő szálerdő váltakozik irtásokkal és fiatal vágással. Valóban olyan a hegy gerincze, mint egy csorba fogú, óriási vén fürész. A hegy mintha nőne. Minél közelebb jutok hozzá, annál magasabbnak látom. De fel a gerinczre, a honnét két völgybe látok le!

A vágás tisztásainak sarjufüves rétje, mely kasza alá már nem kerül, még üde zöld és piros-lila őszi kikiricsek ezreivel van tele himezve. Egy-egy fehér bokréta is el-elhullott a réten, virágzik még a pipitér.

A szürkészöld szálerdő szélében pelyvás vadócz és redős levelü záspa vert tanyát a dudva és gaz közt, melyeknek jó termő talaj a telivér humussá vált lehullott tűlevél.

A fel-feltámadó szélvihar kegyetlenül megrázza a gyenge száron lógó lila csengettyüke apró harangvirágait: Itt vagyok; reszkessetek kései virágok, a kik még élni vágytok! Fent jártam a Magas-Tátra hófedte csúcsain, szivemben fagyot hozok és havas palástom söpri már utánam a bérczeket!

A sárga-lila árvácska szomorú szemébe deres könnycsepp lopódzik, hogy a zord északi szél hozzá ily mostoha.

A varjuszem szerencsésebb; már könnyezni nem tud, nem érez, elszáradt négyes szirmát érzéketlenül tépi le a durva szél.

Ostromolni kezdem a szivszakasztó hegyet, lihegve kapaszkodom szikláról-sziklára a keresztül-kasul heverő, ledöntött, korhadt szálfák között. De az elszabadult, neveletlen szélkölykek: Zetes és Kalais, a zord északi szél: Boreas és a reggeli köd: Oreithiának pajkos gyermekei ide-oda czibálnak, lökdösnek. Egyik alulról tol fel, a másik belém kapaszkodva visszaránt, hogy sokszor csak féllábbal állok a mohos, csuszamlós sziklatömbökön, melyek közt a bércz vize lassan csörgedez az aljba le.

Féluton lélekzetet venni megállok egy csúcsáig csaknem meztelen sudaru, óriás erdei fenyő alatt, melynek magja tudj' Isten mikor tévedt a kövirózsás, mohos sziklák közé ide.

A merre csak nézek, hegy hátán hegy. Négy-öt fenyves hegygerincz is emelkedik egymás fölé. Sötét, néma fenyvesek, zord rovátkás gránit-ormok, mélyen kéklő hegyek mindenütt és mindent szürke, gomolygó hófelhő sulya nyom.

Szürke párázat gőzölög alattam a semlyékes, vizenyős Hluboka völgyében, melyből, mintha a Kohleng és Pod-Havranka (Hollókő alatt) fenyőkoszoruzta, tornyos gránitbérczei a ködfüggönyök mögött most születnének meg. Kékeszöld a Majdrovje hegyháta és ködöt lehel az agyaras kedves otthona, a vizmosásos, meredek Tokareny (Eszterga).

Messze délen, hegyen-völgyön túl, a szemhatár peremén, a Királyhegy havas hegygerincze lapul meg és fehér öv gyanánt választja el a kék hegyeket a szürke égtől. Ott ered a Fekete-Vág.

Rohanvást sietnek dél felé a terhes fellegek. Egyik felhőgomoly siettében elnyeli a másikat és hogy már jóllakott, még sötétebb lesz. Kékesfekete árnyak suhannak végig a fenyves hegygerinczeken és buknak le a sötét mély völgyekbe. - A kép csak három szinnel van festve: kék, zöld, szürke s e három szin perczenként, mint a kaleidoszkop szinképe ezer árnyalatban változik, hogy szinte káprázik a szemem és forog körülöttem az egész világ.

Meg is indulok fölfelé, mert a csuszamlós, mohos sziklákon veszedelmes a bámészkodás.

Az araszvastagságú, süppeteg májmoh-szőnyeggel borított sziklás gerinczről lelátok a Fekete-Vág völgyébe, melyből fenyvestarajú hatalmas kék hegyek emelkednek és elzárják előlem nyugaton a kilátást. A kincstári erdőségek ezek. Észak felé nyilt a völgy és kegyetlen csipősen fuj, bömböl száz völgytorokból a hideg, északi fagyasztó szélvihar. A gerincz irtásának elmaradt, magasbatörő, ős bálványfenyői a tisztás vadócz pelyváját borotváló orkán ellen itt alant semmi védelmet nem nyujtanak.

Óriási karos gyertyatartó meredez előttem a rombadőlt ezeroszlopos templom megcsonkult kincse gyanánt.

Ez a «Hármasfa». Egyetlen törzsből nőtt hármassudarú óriás jegenyefenyő. Valódi csoda! Már nem él; tetőtől-talpig meztelen; keresztes ágait is már régen letördelte a pusztító szélvihar, duló fergeteg.

Tövében már más vendéget is találok. Vörös-derekú, hasas, mérges kis legény; félrecsapva ül fején a barna kalap. Ördöghullajtotta sátángomba csirázik a holt fenyő gyökerei közt. Felrugom. Mit keressz te itt, a hol bár minden talpalatnyi föld a fák alatt izletes vargányával és rizikével volna tele.

Borzogat a szél. Közelebb huzódom a csendes szálerdő tövébe és onnan figyelem a meredek hegyoldalt.

A szélkölykek után jönnek már az öregek is minden nemzetségükkel. Boreas a szél-apa és ősei az egetostromló titánok. Piszkos-szürke, fehértarajú felhőgomolyokat löknek fel az égre s a mint a visszakergetett, megbomlott gomoly visszahull és mint a pihétől dagadó párna széthasad, sűrű, tömött pamatokban kezd a szűz hó hullani. Az első fehér pihe meglippen fenyőn, földön, bajszomon. De élete rövid. Volt - nincs! Kristálytiszta könnycsepp marad utána.

Mindjobban, szakadatlanul hull a hó, zúg a szélvihar, titánok harcza folyik a levegőégben s csak azt várom, mikor dobálják démoni indulatukban a hegyeket az égre fel.

A tájkép szinei már erősen megfogytak, szürkésfehér lesz körülöttem minden, sőt a szürke is lassankint fogyni kezd.

Fehér már a világ, a melynek még csak az imént ezer árnyalat volt egyetlen szinében is.

Tegnap még ősz volt; virághimes a rét, ma már zord tél, mely mindent fehér lepellel borít.

Fonnyadtan, fagyosan függ vékony szárán a hótakaró felett az árvácska és csengettyüke virága, melyet tegnap még októberi őszi napsugár csókolgatott.

Az orkán néha elcsendesül, mintha lélekzete elfogyott volna, de aztán újból még erősebben kitör.

Kezdődik a hajtás, nyomon vannak már a kopók. Most résen legyünk! De uramfia mit csináljak, mikor arczomba ver az apróra váltott hó tűszilánkja és szemem-szám az egymást ölelgető zugó fenyők lombjairól hulló hóval lesz tele. Söpri a feltámadt orkán újból a havat, felragadja a levegőégbe és hólavinát zudít a völgyekbe le. Szurós tűhegyekkel van tele a levegő; a lágy pihe parányi jégszilánkokká fagyott; szikrázik körülöttem minden, mintha czukorporral hintette volna be az ég. Pengő zizegéssel hull a hókristály, mintha erdei vilik dorombolnának a havas fenyők alatt. Fertelmes zimankóssá vált az idő, tombol az orkán, még a szirthasadékokból is fuj a szél. Földig hajlik a megsárgult vadócz, üreszab és ebfarkperje pelyvás feje és csak hajlékony száruknak köszönhetik, hogy a söprő szélvihar derékban meg nem töri.

Ezerszeresen próbára teszi türelmemet a várakozás, mert a fel-feltámadó szélben a kopók élvezetes konczertjét csak elvétve hallhatom.

- «Nyiff-nyaff-nyaff.» Éles diskantja a szálerdő szélében visszhangzik és túlsivítja a csendesülő szelet. - «Nyiff-nyaff-nyaff», csahol vissza a kincstári erdő.

Most vált át a vad a fiatalosba s csak egy pillanatra látom, a mint a havas áfonyabokrokon átdobván magát, a fenyőcsemeték közt eltünik. Őz volt. Csak őz! Golyót utána, hogy a távolság miatt a serét hiábavaló kárt ne tegyen. Fütyül a golyó és recsegő ropogás támad nyomában, mintha minden hegyoldal a másikhoz vágná a belé ütődő, repesztő hangokat, míg végre lassankint a távolban elfogynak. Az őz nyomán biztos szimattal jön «Zahraj». A lövés helyén megáll, odaszagol valamihez a havon és csaholás nélkül tovább megy a nyomon.

- Mi volt, mi volt? Hol van, jaj hol van?! - jajong «Bábi» ténsasszony «Zahraj» nyomán, aztán mikor a lövés helyén semmit se talál, idesompolyog hozzám, felrántja szemöldökét, megül mellettem és félszemmel rámpislogva, sunyi pofával mintha azt mondaná: «Megették előlem a hunczutok».

A havazás elállt, az orkán mintha elfáradt volna, elpihent; északon tisztulni kezd az ég alja és a magasan rohanó ködfelhők mögül már-már áttetszik a nap sápadt korongja, mely olyan, mint az invalidus szürke waffenrokján a pakfong medália. Ámde mikor egy-egy röpke pillanatra a ködfelhő meghasad s a téli képre őszi napsugár ragyog, a büvös-bájos jelenség megkapó. Ha pedig az Isten keze félrehuzza a ködfüggönyt, arra, ott északon, a hol örökhó borítja a zergenyájas Magas-Tátra csipkés, rovátkás ormait s a rávetődő fénynyaláb végighasítja a szürke felleget - óh akkor azt hiszem, hogy a hasadékon át maga az ezüstös menyország ragyog!

Gyönyörüségemből mély basszus hang ver fel: «Hun-hun? Hun-hun?» - csahol «Fogas» a hegyoldalban és kvartettben kisérik nyomon «Pluto», «Diana» és «Sultán». Ohó, ezek előtt nagy vad lehet! «Fogas» nem hiába csahol, annyit legalább is ér, a mit nyomoz, mint egy agyaras, a mit ebben a hajtásban nem is várunk.

Rettenetes zenebona támad alattam a völgyben, a hol mind a négy kutya találkozott, aztán egy dübörgő robaj, egy visszhangos fegyverdörrenés - utána mélységes csend...

Piros vér a havon. - Bőven ömlött, lágy részen kapta a lövést, messze nem vitte el. Csak ki ne kezdték volna eddig a kutyák.

Lankás domboldalban kocsival járható, széles cserkészút kanyarodik fel a tetőre. Kétoldalt fiatal vágás terül el, a melyből elvétve egy-egy elmaradt vén magfa emelkedik a törpe utódok fölé. A fiatal erdő lombtalan; sőt a februárvégi napsugár langyos csókja rügyet sem fakasztott még a száraz ágakon. Ez a csók még hamis. Ma már meleg, de lehet, hogy holnap még fagyot lehel. A csupasz erdő olyan, mintha ezernyi-ezer dorongfa végében nyirfaseprő meredne száraz sövény gyanánt. Rozsdabarna köntöse keresztül-kasul likas és átmosolyog rajta a felhőtlen ég nefelejtskéksége. Arany pókhálószálakat sző a nap a fák ritkás koronája közé és az égnek meredő ágak hónalját pajkosan csiklandozza a be-bekukkanó napsugárnyaláb.

Bizony még nekem se hagy békét a derült égről lemosolygó, jókedvű «öreg». Nyalábra fogott aranyvesszejével végig-végig paskol a hátamon és mintha összeesküdtek volna ellenem, a langyos déli szél még melegebbre fújja a verés helyét.

Mégis csak ők győztek ketten. Lekanyarítom nyakamból a rókamállal bélelt bekecset s így megkönnyebbülve bandukolok a cserkész-uton tovább, felfelé.

Zsendülő, halványzöld fű verte fel már a szikkadó utat, de az árnyékos oldalban és mélyútban még fehéren ott ragyog az összefagyott hó. Csipkerózsabokor tüskés ágain piros bogyóit lógatja le az út fölé.

A csipkerózsa piros bogyója már fonnyadt, lehullni kész. (Korán porbahullt sok nemes buzgalom.)

Mocskos lesz a szűz hó fehérsége, ha olvadni kezd s a föld sarával egyesül. (Szent elvek tisztaságát rút önérdek alkuvással fertőzi meg.) S a zsendülő fű reményzöldje még oly igen sápadt, halavány... (Mintha meg sem érne már több tavaszt.)

Keserű gondolatok; zárjelbe veletek! Hisz körülöttem a termékenyítő, szerelmes tavasz korai langyos fuvallata lengedez; a mosolygó nap szebb jövőt igér és édes gyümölcsöt fog hozni az az aprócska rügy, melynek nedve most fakad. De meg hát nem keseregni jöttem én ide, a valkói koronauradalom Páloshegyére. Nem is a pálosbarátok monostorának a romját keresem, mely ott lehet valahol az irtott rengeteg közepén, a hol a sűrű pagonyban, védett helyen várandós őzsuta pihen. Oculi is még messze van, szalonkázni se lehet, mert hogy még itt sincsenek a várvavárt vándorok. Az agyarast és duvadat kivévén pedig minden más vad apraja-nagyja tilalom alatt vagyon. Minden vad, csak egy nem; de ez az egy akár talán vadszámba se menjen, hiszen oly ártatlan üldözött kis állat, hogy vadabb az a szenvedély, mely csak azért tenyészti, hogy a vadász a tilalmi időben is szabadon áldozhasson Nimródnak.

Ma rossz napjuk lesz a páloshegyi barlanglakóknak, mert hogy: üreginyulra vadászunk, a nyulnemzetség kitagadott, üldözött páriáira, mely soha nincs vadászati tilalom alatt.

A puskások már helyükön állanak. Kezdődik mindjárt a hajtás. Magam is kitűzött helyemre sietek.

A cserkészút nekiszalad mélyútszerű, gyepesfenekű, széles ároknak, melynek tulsó partja lankásan hajlik le a völgybe. A dombháton végigvonuló vízmosás, teremtő kezealkotta műnek látszik, pedig hát úgy mondják, hogy ez a Csörszárok, mely a Tiszáig vonul. Régi ismerősöm vagy! Találkoztam már veled Tarna-Bod alatt s ah de szépet álmodtam akkor, Délibábról, Csörsz vezérről, gyepes, kakukfüves partodon.

Megállok! Ez itt az én helyem. Golyót bocsátok fegyverem egyik csövébe, mert ha agyaras lesz a hajtásban, az árkon végig erre visz az útja a völgybe le. A másik csőbe csak apró serétet, mely «szélesen borít». Ez kell az üreginyulnak, mely oly fürge s annyi cselvetéssel futkos, míg «kotorék»-ra nem talál, hogy az öregszemű seréttel bizonytalan a találás. Elsőrangú biztos lövők mulathatnak az üreginyul vadászaton, mely legalább is annyi czélzási gyakorlatot követel, mint a zeg-zugba czikázó sárszalonka lövése.

Az üreginyul vadász szempontból az a négylábú apróvadak között, a mi a sárszalonka a madarak közt. Mind a kettő jó lövőt kiván.

De mindhiába a legjobb lövő is, mert az üreginyul, a hol egyszer meghonosodott és elszaporodott, alig irtható, alig fogy. Egyrészt azért, mert többszörannyi illan be a kotorékok «folyosóiba», mint a mennyi terítékre kerül. Másrészt azért, mert nagyon szapora az istenadta. Még a szerelmes nyulnemzetség között is páratlan a maga nemében. Rettenetes nagy a szerelem ezekben az apró állatokban. A nyulmámi februártól késő őszig csaknem minden öthétben anyai örömöknek néz elébe. Nem igen van ideje nyaralni, sok dolgot ad a szoptatás, gyermeknevelés. A mi nem is csoda, hisz' egy-egy alkalommal a gondos mama 6-10 fianyullal lepi meg a telhetetlen papát - no meg a házibarátokat.

Most tessék elképzelni, milyen össze-vissza fúrt, aláásott lehet az a terület, a melynek kotorékjaiban egypár ezerre vagy egypár tizezerre szaporodott üreginyul lakik.

Kürtszó hangja recseg a völgyben a pagonyon túlról. Kezdődik a hajtás. Visszaveri a hangokat a kékeshomályú szálerdő, aztán mélységes csend lesz körülöttem. Nehéz, néma csend, melyet szajkólárma, rigófütty meg nem szakít, sőt a melyben még csak egy árva bogár sem zümmög. Csak a szeretkezés legédesebb pillanataiban ilyen mély a csend, a mikor két sóvárgó ajak kéjes hosszú csókba egybeforr, a melynek végén nem hallatszik áruló csókcsattanás.

Szerelmes tavaszi szellő simogatja izzó arczomat és bársony ajkak csókja bizsereg ajkamon. Édes gyönyörök emlékeitől pezsegni, hevülni érzem langymatag véremet, majd zsongító érzés bágyasztja el minden tagom. A nap aranyos himporától mámoros leszek... Szerelem van a levegőben. Kezdődik a lakzi az aranybronz pagonyok sejtelmes mélyében. Szeretkezik ember és állat, a föld felett, földön és föld alatt, - mindenütt, a hol a szerelmes him párjára talál.

«Kakat, kakat» - párjával zúg el felettem a pagonyból felrebbent szines fáczánkakas és mozdulatlan, kiterjesztett szárnyakon rézsut ereszkedik le az árnyékos, hűs völgybe, hogy udvarlását zavartalanul folytathassa. Hej! pedig nem jó helyre menekültek. Vén bükkfáról valami fehérhasú nagy madár utánuk vetette magát s ott kereng már a völgy felett. Valami erdei betyár, gatyás ölyv lehet.

Ijedten, villámként suhan el előtte három korán érkezett kékgalamb. Egyre-másra riadoznak az erdőben a tyukok és az erdőszélben kinyújtott nyakkal futkosnak előttem a hajtók zörejétől megrezzent kakasok. Ezek majd csak az utolsó perczben fognak felröpülni, mikor már nyakukon a veszély. Pedig dehogy is lesz, hiszen már védi a törvény; lőni nem szabad.

A fáczánrebbenésre magam is megrezzenek: elszáll a mámor és körülnézek lövőhelyemen.

Usgyi! Ott van ni! Megkéstem. Most surrant el valami fürge apró állat az erdőszélben, a térdigérő, kaszálatlan, avar pöndörfű között. Úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Hát biz' az nyelte el. A hajszolt üreginyulak előfutárja illant be kotorékjába. Amott jön utána a második; csak úgy hányja-veti magát a rozsdabarna levelesen és iszkol ez is a kotorék folyosója felé. Odapörkölök. Épen a lyuk szája előtt vágódik el. Szegény kani! ez már meg nem fogja érni az apai örömeket s a mámi, a kotorék «katlanjában» puha hasgyapjúból vaczkolt fészkén, hiába várja haza a kujtorgó lumpot.

Kezdődik a mulatság. Minél jobban közelednek a lármázó, zörgő hajtók, annál több «barlanglakó» iparkodik hazafelé. Sőt némelyik rémületében már azt se tudja, merre van «haza», lopva ott bujkál az erdőszélben, a csupasz galagonya-bokrok és tüskés szederindák között, melyek kékesszürke, tömött gyapját ugyancsak megtépázzák. Ha a nyilt tisztásra kijönni nem mer és kotorékot nem talál, szent igaz, hogy valamelyik hajtó, a kibe egy kis vadászszenvedély szorult, alaposan fültövön fogja dobni «muttersrófos», vagy réztöltényvégű botjával. Bizony megesik, hogy az ügyesen dobó hajtó több üreginyulat hoz így terítékre, mint egynémely vadász. De az se ritka eset, hogy a rossz lövő, vagy peches puskás megalkuszik az ép' oly élelmes, mint ügyes hajtóval és ez megrendelésre «szállítja» a vadászó (nem «vadász», mert nem minden «vadászó» érdemli meg a vadász czímet) javára a fültövön dobott nyulfiakat.

Csörtetést hallok a pagony száraz avarján; valami nagy test tolakodik előre. Ez talán a Pálos-hegy «vén remetéje» lehet, a magában kóborló tapasztalt agyaras, mely most erre veszi az útját a Csörszárokban felém. Oda se nézek most a fürgén futkosó nyusziknak; a fel-felrebbenő fáczánok röpülését se kisérem sóváran szemmel, minden figyelmem csak a törtetés helyére irányul. Szinte hallani vélem már az agyaras szuszmogó fujtatását. Hm, de egyszerre a csörtetés elhallgat, majd erős dobbanás hangja üti meg a fülemet, mintha valami nehezebb testű állat vetette volna magát az árokba. Ez még se agyaras lesz. Most az árok süppeteg, dohos alomlevelesében hallom az ütemes lépéseket, a mint az állat az összegyülemlett száraz levelest maga előtt tolván errefelé siet. Egyszerre csak alig pár lépésnyire előttem áll a vad.

Egy szempillantásra megáll. Rám bámul csodálkozó nagy fekete szemével. Aztán hatalmas szökéssel az árokparton terem és meg-megroggyanva ereszkedik le a völgybe.

Erre se lőhetek. Úgy érzem magam, mintha nagy táblánál ülnék; előttem minden jó, izes falat, a mit csak szemem-szám megkiván, de minden oldalamon nagyképű orvos áll s a mint valamit megizlelni szeretnék, megfogják kezemet: Nem szabad! - Mikor vadéhes vagyok, pirított kenyérrel kinálnak. Őz, szarvas, agyaras, fáczán van a hajtásban és: - Tessék üreginyul!

Manlicheremből az utolsó golyót is kilőttem. Láttam, mind a négy golyó talált s mégis akárcsak cseresznyemaggal lődöztem volna, a vérszomjas bestia még csak vastag bundáját se rázta meg. Itt állok előtte teljesen védtelenül, üres fegyverrel. Hideg verejték gyöngyözik homlokomon, gyökeret vertek ólomsúlyú lábaim, bénaság nehezedik leejtett karjaimra. Nincs erőm újra tölteni. A hang belém fagyott. Úgy érzem, mintha kőszoborrá váltam volna és önsúlyomtól mozdulni nem tudok. Csak szorongó szivem dobogását érzem, mintha kínos vergődésében kőtestem falához vagdosná magát.

A két hátulsó lábára emelkedett hatalmas medve vérbeforgó szemekkel halálraszorító karjait tárja már felém.

Irgalmas Isten! Nem az volt az én vágyam, hogy ilyen ölelésben leljem a halálomat.

Már közvetlen közelből hallom fujtató szuszogását és érzem vért habzó tátott szája bűzét...

Mély kábultság vesz erőt rajtam, szemem elhomályosodik. A bestia szorítását még nem érzem, csak szuszogását hallom. Ah! Most megráz. De milyen gyöngéden tud rázni, mintha nem is az ő karmai lennének, melyekkel fenyőtönköket hasít egy csapásra végig és hánt meztelenné, mikor hangyaboly-csemege után kutat.

- Dobre rano, pán velkomozsnye! Jo reggelt kivanom nacssagozs uram! A zéjjeli vonat meghozta üzenet. A Csorba-Hradky alatt, Krahulcso völgyiben járja medve, tessek hajnali vonattal sietnyi - ver fel boszorkánynyomásos hajnali álmomból egy borízű hang. Medve?! Az ám, az állomási podgyászhordó, a ki soha jobbkor nem jöhetett volna.

Most már meg van a gazdája is annak a borszagú szuszogásnak, a mely álmomban nyakamra hozta a golyóálló medvét.

Egy pillanat alatt kiment az álom a szememből. Egy-kettőre nyakamba hánytam gunyámat, aztán: Elő a Manlicherrel, meg egy serétes puskát is. Hol a töltés? Hát már meg hová tettétek a töltéstáskát? Add ide a vadászszékem! Tedd ezt a hátizsákba.

Alaposan felforgattam százféle rendelkezésemmel a felvert, talpratermett házat.

Aztán a nélkül, hogy csak egy kupicza pálinkát is ittam volna előre a medve bőrére, siettem ki a legközelebbi hajnali vonathoz, hogy a Tátra alá, a harmadik határba vigyen.

Kedves vadászkompániám tárt karokkal és szilvóriumos butykossal fogadott. Még a kopók is nyakamba estek.

Zabaka Dani, a borostáspofájú «szarvasölő» peczér pisze orra alatt a nagy szíves mosolygástól akkora hasadás támad, hogy «Bábi» ténsasszony, a híres tacskó, rókalyuknak vélvén, vicsorogva menten neki rohan a rokonszenves tótnak.

Szegény Danit a tüszőjéhez lánczolt közös czorkán élő két pár kopó erre ijedtében négyfelé akarja hasítani, úgy, hogy a vesztére örülő Danit a nagy kavarodásból az erdőkerülőnek, Uhorcsan Brezina Misónak kell kiszabadítani. De csakhamar megvigasztalom az öreget egy zsebembe darabokra törött szivarral. Mit is csinálna vele, ha egész volna? Azt is csak össze kellene morzsolnia, hogy pipájába tömhesse.

Mikor aztán vagy egy kis óráig meg se állt a szóáradat (a miből azonban még semmit sem értettem) és jól kiörültük magunkat egymásnak, a «gazduram»-tól vártam a komoly választ arra, hogy: Mi lesz?

- Medve van. Jó, jó - mondok - van. A «van» most kevesebb, mint a «lesz». De hát nagyon biztattak, hogy valami turistaszellemű «vastagbundás» csakugyan a Csorbai-tó alatt kujtorog s a Krahulcsó völgyében a pásztorok már nem is mernek legeltetni. Meg a mult napokban Jalóczon is megette Baánéknak két birkáját.

Megindultunk a Csorba-Hradky felé. Fel, fel a magasba! Csak úgy toronyirányt, csergedező hegyi patakokon, görgeteg kőmezőkön, süppeteg semlyéken, vizenyős réteken át, fenyveskoszorúzta csorbagerinczű hegyhátakra.

A hegy lába alatt a rét öregfüve már kolibákba van gyüjtve. Smaragdzöld, alacsony sarjúfű borítja a talajt. Belesüpped lábunk a selymes szőnyegbe, mely meglopja lépteink neszét. Csend ül a hegy lábánál. Csendes a társaság is. Olyan helyen járunk, a hol már könnyen megugorhatik egy-egy lent legelő őz. A ritkás fenyves sarjerdő kaszálóját a lankás oldalban fiatal, fehéreszöld luczfenyő-vágás váltja fel. A vágás fölött bálványnagy jegenyefenyő-szálerdő emelkedik. Egynehány terebélyes erdeifenyő és hullólevelű vörösfenyő is odatévedt és ott maradt a «magas társaságban, a felső tízezrek» között.

Lilásszürke homály honol a magasbaboruló fenyves csupasz sudarai közt, melyek karcsú oszlopként tartják a sötét keresztes boltiveket. A fiatal vágás ezer illatos virága a hűs, gótikus templom küszöbén túl maradt; rozsdabarna, száraz tűlevél borítja a talajt. A süppeteg alomban, melyre ritkán fest aranyfoltokat a kizárt napsugár, virág nem tenyészik; csak a tisztásokon tengődik valami hitvány korpafű s helylyel-közzel némi mohos folt: a Hypnum. Áhitatos csend honol a természet e fenséges templomában. A homályos dóm hátterében, tulnan az irtás szélén, mintha keskeny, magas, csúcsíves ablakokon át valami gyenge fény piroslanék, ott, a fenyősudarak keskeny hasadékain át.

Rózsás ujju Eos előtt hajnali szellő sepri az utat. Végigseper az égbenyúló fenyvesen és megborzolja, megsuhogtatja a zizegő tűleveleket.

A szürkederekú, mohos fenyőszálfákból mindmegannyi ezüstdrót hárfahúrból zengő-bongó hangok búgnak végig a visszhangos boltozat alatt. A nagy természet szent miséjéhez ez az orgonakiséret.

A fenyőerdő magasztos zenéje kisér ki az irtásra. Templomból a temetőbe. - Az erdőszélben a lilaszín harangvirágú csengettyűke most fog bele a csendítésbe. Hatalmas fenyőtönkök fehérlenek a csillagmohos, hepe-hupás talajon, melyet gidres-gödrössé tett az immár humussá vált temérdek elkorhadt ág és el nem szállított faderék. Dús haraszt fészkel a fenyőtönkök tövében, mint a sírhant fejfája mellett a szomorúfűz. Zamatos gyümölcsű málna és fényes, sötétzöldlevelű, fekete áfonya-bokrok borítják a talajt. Háznagyságú, gömbölyített gránit sziklatömbök hevernek szerteszét ezer apróbb között, mint valami kővé vált óriási, fehér birkanyáj.

Ezek a görgeteg kövek: a Morénák. Talán nem is a jégkorszakbeli gletserek hozták le ide őket a Bástya, Osztri vagy Kriván csúcsáról, hanem az egetvívó Titánok dobálództak ilyen fiókhegy parittyakövekkel, melyeket a Csorbacsúcs gerinczéről tördeltek le, úgy hogy az csorba azóta lett.

Fenséges Tátrabérczek, kik oly méltóságosan néztek le reám, a homokos Alföld porszemére, meghatottan állok alattatok és szerelmesen tekintek fel reátok, mint valami elérhetetlen ideál után! A nagyság, óriási méretek, hatalmas tömegek ez országában oly parányinak érzem magamat. Ember! a teremtés remeke, a föld ura, mi vagy te a Tátra egetvívó bérczei mellett? Sárgöröngy, melyet egy legördülő szirtdarab is porrá morzsol; míg ő, az ostoba kő, helyedben évezredeken át minden emberi bölcseséget és hatalmat kigunyolva - mint sírkő, intő emlékül sértetlenül megmarad.

Hiába! már az úgy van, hogy én a Tátrában még medvevadászaton is ódákat zengek a nagy természethez. De hát most másról van szó. Valamit nagyon vizsgálnak egy meghasgatott fenyőtönkön. Az a! csakugyan «medvenyom». Még pedig friss, a harmadnapos eső után; mert egészen száraz a pudvás tönk hangyabolyos bele. A «loncsos-farkú» a hangyabolyt bizonyosan ebéd után gyomorrontás ellen szóda-bikarbona helyett szedte be. Erősen fel van járva a talaj, megbolygatva nemcsak egy fenyőtönk és széttaposvák az áfonyabokrok. Összezúzott bogyóik szertefröccsent nedve sötétvörös vércseppekként hullott a fehér, görgeteg kövekre.

Vége az ódának, meg a természetfestésnek. Zsebbe az ecsettel meg a rímmel és hadd szóljon a Manlicher!

A peczérek előre vezetik a nyöszörgő, izgatott kutyákat és állásomra sietek magam is.

Megrövidítem utamat, nehogy még útban találjon a várvavárt kopókonczert első nyiffantása.

Átvágok a Csorbai-tóról a Podbanszkára vezető turistaúton. Ugyancsak vesztemre. Uram Isten! minek is van ilyen út a világon. Valami moszatolásra befelé tartok a sűrű luczfenyvesbe és a félhomályban setét alakot látok négykézláb ide-oda tipegni. Medve! - Az ám, hogy az Isten büntesse meg! vén czigányasszony, a ki már a medvének se kell, nyugodtan rizike-gombát szedeget. Majd odapörköltem. Még a «devlá»-val is hiába vitettem, mert a vázseczi «czigány» annyira «tót», hogy czigányul még az ördögöt se ismeri.

Nekem hát megesett. Egy bálványfenyő leghegyében kaczag is már rajtam a hunczut cserszajkó. Ilyen szerencsés találkozás után most már akár mérget vehetek arra, hogy medvét ugyan nem lövök.

A magában álló kúpalakú Hradky gerinczén megpihenek. Itt van «állás»-om a csipkésszirtű hegypárkány alatt, egy százados veres jegenyefenyő tövében, mely óriás az óriások között. Kuszált ágait és lompos, tűlevelű lombozatát kiverte az idő moha. A szürkészöld lombozat oly tiszteletkeltő, mint egy sokat tapasztalt aggnak vállatverő ősz fürtei. Apró unokák, sarjadzó fenyők szeretettel környezik az aggot, mely fejem felett is védőleg terjeszti ki hatalmas karjait. Pedig szegény vén fenyő inkább te szorulnál védelemre az irtó fejsze ellen, mely alatt egykorú társaid sorban elhulltanak.

Magasra hágott már a juliusvégi nyári nap. De mintha ragyogása nem volna egészen tiszta, őszinte. Hamis a fénye, páratelt a levegő. Bizony-bizony már ez is kendőzi magát és lenge fátyollal rejtegeti hervadó bájait. Az örökízzó kohó lángfolyama mintha apadóban volna, már nem is tüzes sugárnyaláb paskolja a százféle zöld fenyvesek zizegő lombjait, hanem csak arany hajszálak ereszkednek le a levegőégből és lippennek meg a tűleveles ágakon.

Óriási máglya gomolygó füstje száll fel a sötétkék, mély völgyekből. Lomha ködfelhők emelkednek a megaranyozott csipkés hegycsúcsok fölé. A ködbe burkolt vén Kriván, a buksifejű Bástya, a taréjos Osztri és a világoskék Csorbacsúcs egy csomóban olyan pöfékelést visznek véghez, mint valami pipázó kártyakompánia. Szemben velem kopár irtás és sötétzöld fenyves szálerdő felett a Csorbai-tó, a tátrabérczek összegyült kristálykönnye. Ezüstös, lenge fátyol úszik a cseppé vált gyöngyön s a mint a fátyol a kósza szellőtől hajtva szertefoszlik, szétszakad és apró foszlányokba tépetten a magasban libeg, a sötét fenyves között a tetőn ki-kicsillan a bájos nyaralótelep villáinak megaranyozott fala.

Felszáll a lenge köd. De hiába, nekem nem tetszik az idő. Naplementére esőt jósolok. Arra nyugaton, Árva határán a Chocs fején nehéz ködturbán ül és az ég alján sötétlila felhő emelkedik.

Kezdődik a hajtás. A vezérkopó, a vén Csárdás nyiffog. Még mélyen lent van a völgyben, de jól hallom ismert hangján, hogy már felvette a vadat. De «milyen» vadat? - Nyiff-nyaff. - Nyiff-nyaff-nyaff, «meleg» nyomon van. Előtte szökik a vad. Ez mégse medve lesz. Most eresztik el a második kopót, a kecses «Dianát» s már duettben nyiffog «Csárdás»-sal egy nyomon. Lőttek. Aztán utána ismét mélységes altató csend, melyből a hegyoldalban alattam riadozó bak böffenése ver fel. A mint a «váltó»-nál megfordult és oldalt tört a völgybe le, csak egy pillantásra látom a megugrott bakot és szöktében amúgy bizonytalanra utána küldök egy golyót. A vad nyomán cseng már «Zahraj» éles diszkantja is és nagy kiváncsian kérdezgeti hű párja «Sultán»: «Hun, hun, hun»? Valamire alighanem ráakadtak alattam; mert a kedves házaspár egyetértően elhallgatott, míg csak a közibök tötyögő «Bábi»-val össze nem marakodtak.

Hohó! ennek oka van. Jó lesz utána nézni, hogy nekem is jusson valami; ha más nem is, de legalább az agancs.

Kapitális havasi bakőz agancsa, melynek rózsáin és gyöngyözésén még látni, hogy néhai viselője háncsát a borókabokrokon dörzsölte le, fent a havasi régiókban, a hol a szálerdőnek már vége van és csak boróka meg törpefenyő tenyészik a sziklabérczeken.

Folyik a vadászkompánia orravére. Mindenki hallgatagon szíjja a fogát. Már négy hajtásban láttuk a medvének csak a - nyomát.

Két pár kutya a faképnél hagyott és medve helyett, - mely van (valahol), de nem lesz (terítéken), - saját szakállára a Krahulcsó völgyében felvett vaddisznó-nyomot hajszolja.

Lassanként meri csak mindegyik sorban bevallani, hogy ezen a szerencsétlen napon mit «látott», mire «puskázott».

- Láttam egy fiatal hiuzt. (Most már értem «ki» elől menekültek lefelé a véderdőből a havasi bakok.)

- Puskáztam egy ravasz, vén rókára. (Finom disztinkcziója annak, hogy nem talált.)

De azért még se vagyunk olyan szegények; mert hiszen mind a három peczér egy-egy erős bak alatt görnyed. Zabaka Dani menten földre is lódítja a magáét, mert hát: olyan nehéz, hogy az Istennek se viszi tovább kizsigerelés nélkül.

- No, no Dániel! - mondok - ne hepcziáskodjál. Csak nincs olyan nehéz, mint a «pálinkásláda».

Gyilkos szemeket vet rám az öreg, - még a reggeli szivart is elfelejtette - mert hát nem jót emlegettem. Furcsa kis eset is volt az. Vadászkompánia érkezett a vágfalvi állomásra. Velök együtt szállt le a vonatról valami «likőrben utazó» vigécz is, a kit az urak - nem lévén az övéken kívül több rendelt kocsi az állomáson - szivességből bevittek magukkal a faluba. Mikor pedig a vázseczi hegyek közé felvonultak hajtóvadászatra, Zabaka Daninak meg Lach Rapos Janónak meghagyták, hogy az elemózsiát délre a Sztará-Pilá-ra vigyék fel. Ott lesz a pihenő. No, az volt is ám! Megérkeznek a hajtásról nagyéhesen délben az urak. A kitűzött helyen csak nincs senki. Várnak, várnak. Mindhiába.

Végre úgy jó délután felé czammog a két tót atyafi majd megszakadva a nagy teher alatt. Nagyokat fuj Dani és miközben ujjatlan báránybőr lajbijából (mert az van rekkenő nyárban is a boldogtalanon) kilógó ingujjával törölgeti homlokát, szemrehányóan sóhajt egyet: «Sak eztet nem megvan jól, kettő embernek ennyi czipelnyi.» Volt aztán óriási kaczagás, mikor meglátták az «elemózsiát». A szerencsétlen Dániel felvitte a hegyre a likőrös zsidónak a mintakofferjét is.

Hogy a vigécz mit csinált e nélkül, maig se tudom. De az bizonyos, hogy Zabaka Dániel azóta még dühösebben - issza a pálinkát.

A Zabaka Dániel esetére való emlékezés egy kis vígságot öntött az elszontyolodott társaságba, mely látta, hogy: sokat markolt, de keveset fogott.

Nagyon lecsúszott már a nap az égről; a hegyek közt, a mély völgyekben korán este lesz. Szó se lehet a hazamenetelről.

A Paulován lesz éjjeli tanyánk, az Isten szabad ege alatt; mert koliba nincs az alhavason, a közelben sehol.

Fenségesen vad helyen járunk. Élő fenyőnek az egész területen nyoma sincs. Szikláról-sziklára ugrálunk az úttalan úton. Mázsás sziklatömbök, korhatag ősfenyő tönkök hevernek egymás hátán s közöttük, hogy alig látni mit fednek el, gyümölcscsel dúsan megrakott málnaerdő zöldel. Repcsény és télizöld ölelgeti a korhatag tönköket. Szertekúszó szederinda kapaszkodik lábszárunkba s tovább alig ereszt. Apró tisztásokon paradicsomi növényzet virul s az ózondús hegyi levegőt részegítő virágillat tölti el. A virágos oázisok olyanok, mint egy-egy ezerszínű élő szőnyeg. A derékigérő buja fű közül egész erdeje emelkedik ki a rózsaszínű hanga (erica) és csarap (calluna) féléknek. Margitvirág fehérlik a sárga hegyi arnika mellett és piros tölcsérű ragyabura (rhododendron) meg bajnócza bokrok fészkelnek a mohos sziklák tövében, a hol akad még hely a lilaszinű sisakvirágnak és piros havasi rózsának is.

Felséges virágkiállítás. Kegyetlen rossz út. Ilyen csak a mennyország tüskés-köves fáradságos útja lehet. Jaj! háromszor jaj itt annak a lábnak, a melyen tyukszem van.

Ez a Paulova-Polana a ferdehátú vén Kriván alpesi regiója és a véderdő alatt. Ennek szélén lejebb a fenyvesben lesz éjjeli tanyánk.

A szállás egy-kettőre elkészül. Dolgozik a valacska (fokos). Egymásután ledöntenek egypár szép sudár fenyőt. Százados vén jegenyefenyő lombsátora alatt, ezekből készül a tanya északi oldala. Fenyőgaly a fekvőhelyünk; egyik fülünk a párnánk, a másik a takarónk. Garderób a vén fenyő ágai.

Magasan lobog az illatos fenyőhasábokból rakott máglya és a félrehúzott parázson serczeg a lábasban a vacsora. Ha ugyan a déli nagy trakta után félredobott szalonna zsírjában pirított kenyeret «vacsorá»-nak lehet nevezni. De ha más nincs, ez is jó! S még hozzá Uhorcsan és társai milyen finom kis favillát faragcsálnak illatos fenyőgalyból. Még a villát is megszoptuk a pompás banket után. Már az igaz, hogy ez a kis pirított kenyér nagy «pompával» készült.

Leheveredünk békésen, sorban egymásmellé az illatos alomra s míg fáradt társaim már édesdeden szunyókálnak, magam egy ideig még a felhők közt bujkáló teleholdat nézem.

Nem tetszik az idő sehogysem; nagyon lehült a levegő. Rakják is a tótok a hálószoba kandallóját hatalmasan. Sistereg, pattog, dohog, mint a gyehenna tüze.

Zabaka Dani csak akkor kezdi hinni, mikor már szépen megered a csendes eső. De aztán szentül meg is van ám győződve arról, hogy valami «csernoknyazsnyik», garaboncziás vagyok, a ki sárkányon röpül, a fák koronáját zúzza-rázza és könyvből idézi az esőt. Persze! talán a vázlatkönyvemet látta. Különben, hogy is tudtam volna megjósolni, hogy még ma esni fog; hiszen reggel felszállt a köd.

Esik szépen, csendesen. A vén fenyő teleivódott mohos lombjairól is csepeg már az esővíz. A kinek egyik oldala megázik, a másikra fordul.

Lesz ebből holnap a három bakőzre és két mókusbőrre ráadásul hatalmas nátha.

Az igazak álmát aluszsza már a fáradt vadászkompánia. Oda se hederít egyik se a még mindig szitáló csendes esőnek. Csak Zabaka Dani rúg néha-néha egyet bocskoros lábával az izzó zsarátnok felé, mert hát nagyon csiklandozza a meleg. Bizonyosan arról álmodik, hogy valami vadméh-rajba lépett; vagy talán a «likőrös ládán» tölti ki álmában bosszuját.

A telebendőjű «Csárdás» álmában fel-felnyiffan és odakap a hiába hajszolt medve felé, a mire dühös vicsorgással «négy» talpon terem «Bábi» szomszéd és «Csárdás» lábszárába harap. Már hogyis ne, mikor álmában éppen azon az elesett őz tetemén lakmározott, a melyikről őt ébren «Csárdás» elűzte.

A zsarátnok még mindig ízzik, s a tűz már kikezdte a faderekakból alkotott erdei kandalló oldalát is. Fantasztikus, sárgapiros tűzfény rezeg az egész környezeten. Néha-néha a zsarátnok csúfolódva nyújtogatja felém apró lángnyelveit. (Bizonyosan a «medvebőr» miatt.)

Képzeljünk el olyan nagy kókuszdiót, a melynek fél átmérője is valamivel több, mint hatezer kilométer és súlya ötezerkilenczszáztrillió, egynéhány billió és milliócska tonna, a mi számjegyekben kiírva nem kevesebb, mint huszonkét tagból álló számsor lenne. Ez az igazi «kimondhatatlan.»

A kókuszdiónak tejnemű folyékony belseje, a magja, a diónak csonthéjja alatt, vagy egy negyedében már keményebb; de ennek az ezerötszáz kilométer vastagságú keményebb buroknak a belsejében még benne lötyög a mag híg leve. Tessék aztán ezt a diót feltörni! De ezt nem tanácsképpen mondom, mert a bátor vállalkozó aligha olthatná a szomját hűs kókuszdiótejjel - s ezért kissé sántikál is a hasonlat, hanem igenis, bömbölve, egeketrázó pukkanásokkal és rémséges kataklysmossal a nyakába ömlenék ezer pokolnak hatványozott tüzes, dohogó, sistergő, szortyogó, vakitóan izzó lángfolyama: a föld belső folyékony magja.

S ettől a tizenkétezer kilométeres átmérőjű pokoltól csak ezerötszáz kilométer vastagságú kemény burok véd. Veszedelmesen vékony pánczél. Nem jó lesz ezt még csak meg is kaparni; mert a pokolban «az ördög nem alszik.» De sőt, hogy biztosabbnak érezzük magunk alatt a talajt, nem ártana erre a bizonytalan sárgolyóbisra még vagy egynéhány ezer kilométer vastagságú maltert kenni, vagy még inkább aczélpánczélt kovácsolni.

Mert hát a nagy Mindenségen uralkodó örök Idő is csak úgy kenegette az évek milliói alatt földünk izzónfolyó gömbjére az egyes korszakok megkeményedett rétegeit.

A mint a cseppfolyós izzó mag lehülő felszínén az első szilárd földkéreg képződött, megindult az «élet» a földön.

De az Idő, a mindeneket megsemmisítő, megirigyli a teremtő természet munkáját: nosza! fogja a vakolókanalat, összehabarja az életet egyszer egy kis fekete agyagpalával, homokkővel, máskor meg kőszénnel s a mint a kihalt és eltemetett világot a földön más élő világ váltja fel, meg újra újabb rétegeket mázol a keményedő földgolyóbisra.

Az egyes rétegekbe eltemetett növény és állatvilág némely példányai a szó legszorosabb értelmében túlszárnyalják a legképtelenebb hétfejű-sárkányos gyermekmeséket is.

A szörnyalakú sárkánygyíkok, az óriási repülő gyíkok, a «rettenetes» gyíkok, a rengeteg testtömegű «mennydörgős» gyíkok, a tarajas «vérengző» gyíkok és óriási krokodilusfélék, mindmegannyi ormótlan, idomtalan szörnyek rétege felett, a barna kőszénné vált őserdőkben örök álmukat aluszszák a hatalmas agyarú ormányosok, őstevék és az ingoványok ragadozó őslovai.

A kihalt állatokat a termő természet újakkal pótolja. Az ős orrmányos Masztodon helyébe a lompos szőrbundával fedett Mammut lép. Óriási lajhárok lustálkodnak a fák ágain. Ősbölények és óriási szarvasok bőgnek az áthatolhatatlan erdőségek sűrűjében s a letünt korszaknak még élő ragadozói megszaporodnak a barlangi medvével.

A romboló Időnek azonban mindez még nem elég. Meglódítja irtó kezével az északi vidékek hatalmas jégmezőit és irdatlan gletserek csúsznak le a délszaki vidékek felé. Nyomukban pusztulás, rombolás, halál.

A meleg délszaki éghajlat alatt metsző hideg északi szél sivít, mely a csontba fagyasztja a velőt és rejtett barlangokba kergeti a melegvérű állatokat. Csak a Mammutot védi bundája a jégmezők dermesztő fagyától. A zuzmarás, elfagyott erdők és befagyott mocsarak vadjai gyáván menekülnek mindinkább délfelé; oda, a hol dermedt tagjaikban újra pezsgésnek indul a vér.

Óriási földterületet borítanak a jégmezők, melyeken halálos csend, rémítő magány honol.

De előbb még egy «remekmunkát» végzett. Megteremtette a buja paradicsomi élet és végtelen nyomor határán, a földképződés legkétségbeejtőbb korszakában életrehozta a legtökéletesebb állatot, a «teremtés remekét», a «homo sapiens»-t: az «eszes Embert».

Mert hát az Ember tökéletessége kifogástalan! Egyesíti magában minden állati elődjének kiváló tulajdonságait. Tud bátor lenni, mint az oroszlán és gyáva, mint a nyúl; kegyetlen, mint a hiéna; tüzes, mint a ló és lusta, mint a lajhár; s bár a mástól kapott leghosszabb «orrokat« is türelmesen elviseli, mint az elefánt a magáét, máskülönben jobban tud «agyarkodni», mint a mammut; homlokán sokszor hord jól kiérdemelt nagyobb «agancsok»-at, mint a milyeneket a Teremtő az ősszarvasnak adott. És ha úgy kell, tud négykézláb csúszni-mászni, vagy két lábon járni, mint a medve.

Mindenesetre azonban veleszületett kiváló tulajdonsága: «az óvatosság» megkülönbözteti a többi állatoktól, mert addig meg nem jelent a föld szinén, a míg a mélyében dühöngő pokol felett a föld kérge jól meg nem vastagodott. Gondosan megválasztotta az Ember a talpa alatt a talajt.

S a teremtő Természet nyakába akasztotta első gúnyául a földanyaszülte meztelen embernek: a «szabadakaratot»:

- Ember! Menj. Szeress és gyülölj. Örülj és szenvedj. Tápláld és ruházd magad. Élj, halj. Akarnod szabad.

A romboló Idő pedig belefáradván a sok munkába, pihenni tért; hisz itt van már az Ember a földön, ennek a pusztítása után neki már sok dolga nem akad.

Az Ember, a teremtés remeke pedig szerelmes párjával, mint nyomorult koldus indul hosszú útjára, a betevő falat és meleg gunyáért.

Nyomasztó, vak sötétség nehezedik a vidékre. A hajnali szürkületnek semmi jele sem égen, sem földön. De hol az ég és hol a föld? Vajjon az ég-e az a szurokfekete, mérhetetlen magasság, melynek bár teste nincs, mégis súlya, mint a gondnak, oly nehéz? És föld-e ez a kietlen hely, melynek dermesztő hideg levegőjében az élet is megfagyott?

Elmosódott körvonalú kékesfakó szörnyalakok merednek fel a levegőég fekete mélységébe, s a jó titoktartó még hálára is érdemes, hogy azt el nem árulja, a mit oly gondosan eltakar. De hát áruló azért mindig akad. Mintha hosszúcsóvás üstökös, a természet rendjét megbontva, most a földről az égre futna fel, a messzetávolban időszakonként működő tűzhányó veres-izzó tűzoszlopot lövel a magasba. A lángbaborult nehéz felhőkből rózsaszín visszfény hull a néma tájra, mely, míg a pokol tüze az eget ostromolja, megvilágosodik.

Rózsaszínű erdők, rózsaszínű patakok, rózsaszín tarajú zafirkék és aranylila hegyek között.

Csak az első emberpár édenkertje lehet ilyen, a mit a koromsötét éjszaka eddig irigyen eltakart.

De hát honnan van ez a velőfagyasztó hideg, mikor a szinek oly melegek és az egész világ lángokban áll?

Tegnap még gyümölcsérlelő nyár volt; rózsaszínű ködök lebegtek a délszaki buja flóra felett - s ma már a sarkvidék örök telének dermesztő hidege úr a Föld felén.

Tegnap még örök nyár - ma már örök tél. De «a tegnap» és «a ma» az idő végtelenségében mindegyik számos ezredév.

Tegnap még a nap lángsugaraitól izzó volt a lég - ma az irdatlan jégmezőkön és hósivatagokon nincs már egy meleg zugocska se sehol.

Talán valamerre a zafirkék hegyek odvas belsejében, a földrengések szülte barlangok mélyén mégis van egy védettebb hely, egy még lakott sarok.

Ambraillatú, ezerszínű hervadt virág óriási szirmaiból, gyengelevelű páfrányból, meg hajlékony korpafű és bambusznád bugájának puha pihéjéből vaczkolt fekhelyen párjával az «Ember» hever. A folyton emelkedő dermesztő hideg elől menekültek a barlangba; de már ennek is annyira lesülyedt a hőmérséke, hogy testük melegével se tudják egymást felmelegíteni.

Az ősemberpárt alig födi valami mez; a mi rajtunk van, a jobb időkben, a mikor még tropikus volt a meleg, inkább csak díszül szolgált - de nem ruha. Lágyékuk táján van csak némi növényrostokból készült hiányos függelék. Csak az ősasszony fejéről omlik le hosszat valami veresszőke palást: aranyhullámos hajtengere, mely lábikráját verdesné, ha ölelő Emberével meg nem osztaná az istenadta, egyetlen, selymes takarót.

Az Asszony összeborzad; a fagyos hidegtől opálos teste megremeg; rámereszti fátyolozott nagy szemeit kétségbeesett párjára és szederjes, reszkető ajakkal suttogja fülébe:

- Ember! Fázom. Éhezem. Szomjazom. Mi lesz azzal, a kit szivem alatt hordok, ha erre a világra jön?

Az ember felocsudik fásultságából, kibontakozik az ölelő karok közül, gondosan betakargatja párját illatos avarfűvel, lágy fagyapottal és miközben szívós liánrostokból csavart övébe kezdetleges mívű kőkését beletűzi, bátor hittel búcsúzik asszonyától:

- Hozok meleg takaró ruhát, ha a Nap tüzes palástjából kellene is tépnem. Hozok falatot, a mivel éhséged csillapítsd s ha mást nem találok, enczombomat áldozom. Hozok italt szikkadt ajkaidnak, ha az egetborító felhőkből kellene is facsarnom, hogy csókod - mint a fahéjfa füszere - ismét édesen izgató legyen.

A lomha felhőtakaró lassan a zenit felé emelkedik, s a mint a látóhatár peremétől elválik, az égboltozat alján narancssárga rés hasad.

A meghasadt égboltozat repedésén megolvadt arany lángfolyama ömlik a tájra, s a kékesfehér félhomályban lassanként minden tárgy határozottabb alakot nyer. Bíborszegély fut végig a hamvas erdők koronáján, a kékeszöld szirtek párkányán és a tűzszalag csak ott szakad meg, a hol az opálszínű havas hegységek és rózsásan átlátszó zöldtestű jéghegyek lába kékes árnyékú, feneketlen mélységekbe vész.

A messze látóhatár lila ködében ismét sugaras lángkévék szöknek fel a bíbortaréjos felhők közé. Ez már nem földi tűzhányó égretörő tüze.

Közeledő égi nagyhatalom küldte előre lángostorait, hogy alázatossá korbácsolják a megrémült lázadó Földet, a mikorra ő maga is megjelen.

Lángbaborul az egész vidék. Tüzes korong emelkedik a látóhatár pereme fölé.

A barlang sötét torkában pedig ott áll az ősember mozdulatlanul, mint egy aranybronz szobor. A csodás látványtól és megdöbbenéstől gyökeret vertek lábai és réveteg szeme az irdatlan hómezőkre mered.

Örökzöld borostyánt nem fon többé koszorúba fején Asszonya; a tulipánfa pompás virágát hajába többé nem tüzdeli; a fügefa mézédes gyümölcse fanyar vaczkorrá fagyott és a fahéjfa füszeres kérgét jeges pánczél fedi. A pálmaerdők hatalmas óriásai szomorúan lógatják dércsípte, zuzmarás koronáikat és a rostosszárú lianokkal behálózott rengetegek roskadoznak a hótakaró súlya alatt. Csillogó jégpánczél alatt nem duruzsol a völgyben a kis patak; a járhatatlan, vadvizes ingovány pedig fenékig aczéllá fagyott.

Maga a Nap is belesápad, mikor a megfagyott világra néz. Piros ábrázatján fakó szín ömlik el és jeges hideget sugározva, fázósan menekül a bolyhos hófelhők mögé.

Az Ember megmozdul s a szökni készülő bujkáló Nappal szembeszállva, magasba emeli ökölbe szorított kezét és a megfagyott édenkert miatt átkot mond arra, a kit eddig Istenként imádott:

- Nap! Te vén csaló! Többé nem szolgálok neked! Megállj, ne szökjél! Hadd tépjem le fényes köntösöd! Hadd szegezzelek dárdám hegyével az égboltozatra fel, hogy örökké bámuld ezt a Földet, a melynek urat akkor adtál, a mikor mindkettőn gonosz rontásod megfogant.

A Nap még egy utolsó sugarat lövel a Földre, s bár e napsugár egy pókháló szálánál alig vastagabb, szembesujtja a vakmerő lázadót.

Térdreesve káprázó szeméhez kap az Ember; megtörten és megbánóan kérleli a Napot:

- Hatalmas Napisten, hódolok neked - aztán útnak indul élelmet és gúnyát keresni.

Mammut-bődülés hallatszik fel a hegyszakadékból - van hát még «más» élet is a földön! - és hallani, hogy törik-ropog az óriási hústömeg nehéz lépései alatt a zuzmarás avarfű, fagyott páfránylevél, szivárványos jégburok.

A zsákmányéhes Ember felneszel és megindul a völgybe le. Derékig süpped a ropogós hóba, mely véresre sebzi lilára fagyott lábszárait; el-elcsúszik a sikamlós jégmezőn, melyen talpbőre is ott marad; de az éhség és hideg, párjának panaszos szava, vadan űzi-hajtja előre. Hisz' előtte sincs biztosabb halál annál, a mi reá mögötte vár.

A mint egy kiálló sziklapárkányra leereszkedik, hirtelen, megtorpanva, megáll s a mozdulatlan sziklatömbök közt maga is csaknem kővé mered. Szemben vele lompos fenevad szaglászik felfelé. Bozontos bundájú ősmedve. Nyilván orrába hozta a szél a csiklandó emberillatot és korgó gyomra most kergeti a nyomon. Ha elég szerencsés, a barlangban ízes falatot meg puha vaczkot is talál. Az ősember vakmerő; hisz alig pár lépésnyire tőle a bunda és pecsenye. De az éhes állat is azt gondolja magában, a mit az Ember:

Vagy te eszel meg engem, vagy én téged! Az Ember megingat, meglódít egy hatalmas szirtdarabot, mely a fagyos növényeket törve-zúzva, visszhangos dübörgéssel gurul le a lejtős hegyoldalon és orronüti az éhes fenevadat. A hatalmas orrkoppintásban részesült medve bezúzott orral és vértől csapzott pofával emelkedik két hátulsó lábára, mellső lábaival pedig felragadja a lehullott sziklatömböt és vaktában a támadó Ember felé dobja. Ha az Ember az ostoba kő elől hirtelen félre nem ugrik, menten a halál fia. Rémesen bőg kínjában a megsebzett bestia és roncsolt orrával dühében a havat túrja.

Az Ember a vértócsában fetrengő állathoz lopódzik és alkalmas pillanatban nyele feléig döfi kétkézre kapott dárdáját a medve bozontos oldalába. A felnyársalt vad - bár szívét járta át a kovaszilánkos dárdavég - hirtelen az Ember után kap s a földön hanyatfetrengve is karjai közé öleli. Irtózatos küzdelem támad ember és állat között. Ebben a küzdelemben dől el a Föld sorsa is. A győzőé a jövő!

Szinte hallani, hogy ropog a küzdő Ember ziháló mellkasa a medve aczélkarjai közt; míg az Ember vasmarkát a véres habot köpködő, fújó bestia torkán összébb-összébb szorítja és izmos térdét nekifeszíti a hempergő állat mellének, hogy a halálos ölelésből kiszabaduljon. A küzdőket könnyű párázat burkolja be, füstölögnek a dermesztő hidegben is, annyira kiizzadtak az élet-halál harczban. Végre fulladozó, hörgő hangok törnek fel a sok vért vesztett bestia melléből; ölelő karjai lankadni kezdenek, majd elernyedten hullnak le az Ember véres hátáról.

A kimerült ősember, alig hogy kiegyenesítgette megropogtatott derekát, máris a medve megnyúzásához fog; mert látja, hogy a zsákmányt így egészben a barlanghoz fel nem vonszolhatja. Nehezen, lassan megy a dolog; pedig ugyancsak iparkodik, nehogy valami más, még élő, kóbor bestiával a pecsenyén osztozni legyen kénytelen. Lenyiszálja a hátulsó medveczombokat, - bizony, éhezett medvétől már kissé sovány falat, - a megnyúzott dögöt elrejti a hóval borított fagyos avarfű közé és a lefejtett bozontos medvebőrt azonmód melegen és félig véresen, bundaként, panyókásan a vállára veti; fejébe húzza az otromba medvefőt és a mancsos lábbőrt a mellén összeköti. A délczeg alakon nem is rosszul fest az első medvebunda.

Valamerre lent a hósivatagban ismét felhangzik a mammut hosszat elnyujtott bőgése, melyre a havas sziklaoldalak és jéghegyek ezerszeresen visszamennydörögnek.

Talán éhes a mammut; - de lehet, hogy harsona hangján a győzedelmes Embert üdvözli, a ki őt is egy veszedelmes ellenségtől mentette meg.

Zihálva ér fel az Ember a barlanghoz vezető sziklaösvényre s a mint itt egy pillanatra súlyos terhe alatt megpihen, rémülten látja, hogy lábcsapása mellett «más», újabb nyomok vezetnek a barlang felé. Erre, azóta, hogy Asszonyát elhagyta, «másik» Ember járt. Hát más Ember is él? Először most érez szívében féltést; mert eddig azt hitte, hogy élő ember e vidéken egyedül csak ő és Asszonyáért véle senki sem versenyez. A féltés űzi, hajtja haza és akkor ér a barlang tátongó torka elé, a mikor éppen belépni készül az embernyomon idáig csapázott Embertárs, a kire bősz dühhel rárivall:

- Megállj! Egy lépést se tégy tovább, ha késemre nem éhezel! Ez a Föld az enyém! Távozz! Félre utamból! Asszonyom várja az élelmet és a ruhát.

Az Embertárs egy pillanatra meghökken s azt hiszi, hogy kétlábon járó, beszélő medve támadta meg, a mint a medvebőrös Ember véle szembeszállt; de aztán korgó gyomrától és dermedt testétől észbe kap: hisz ő is gúnyát és élelmet keres. Asszony pedig? no, az se lenne tán rossz ráadás. Végső szükségben még meg is lehetne enni is. Követ ragad és homlokon dobja az Embert, mint a hogy ez előbb az éhes bestiát.

A fájdalomtól megroggyant Ember kezéből kihull a dárdanyél s most már támadó Embertársa ellen más védelme nincs, mint a silány kő-kés és a lankadt, nyers erő.

Megújra kezdődik a harcz az életért, sovány falat és rongyos bunda miatt. De most ember küzd ember ellen. Ám a czél és ok nem más most sem, mint volt a támadó állaté: az üres gyomor. A gyomor, ez az örök felbujtó és lázító, a mely miatt az Ember először is bűnbe esett s azóta miatta számtalan bűnt bűnre halmozott.

A medvét legyőzte diadalmas vadászatban az Ember; a hősies birkózástól már elernyedt izmú Embert megölte orvtámadásban az Embertárs.

Ott vonaglik a kegyetlen fojtogatástól elkékült arczú, halódó Ember, a ki a nehéz zsákmányt másnak szerezte meg.

A testvérgyilkos Ember pedig vállára veti a kétszer zsákmányolt medvebőrt és mohón falva a fagyos medveczombot, kettős zsákmánynyal távozik.

Talán még egy «harmadikra» is szert tehet. Ott van a barlangban az Asszony, a ki fázva és éhezve várja párját és gyermeke atyját.

A barlang mélyén vaczkolt fekhelyen, a nádbuga puha pihéje közül gyermeksírás hangzik és a fiatal anya pár csepp tejével csitítja sírdogáló porontyát:

- Kis Ember! pihenj, aludj csendesen. Haragszik az Úr, az én Emberem, a te apád, - ha sírás fogadja nevetés helyett.

De hát az újszülött mintha jobban tudná, hogy most inkább sírásra van oka.

Ott áll már a megárvult fészek előtt a gyilkos, a ki egyszerre ölt meg testvért, férjet, atyát és megejtően odakínálja a könnyű zsákmányt a nőnek:

- Legyőztem párodat, de hoztam ételt és ruhát. Életet adok neked, de cserébe a tied most az enyém.

S az Asszony, a gyenge, mit is tehetne mást? - hisz mindig úgy lesz, míg a világ fennáll, hogy a győztes fejéről sokszor letépik a babért és a nő meghódol az álnok férfinak - alázatosan megadja magát:

A vén föld hat kontinensének hegyóriásain épült obszervatóriumok igazgatói közt élénk sürgönyváltás folyik. Eurazia, Oczeánia, Afrika, Észak-Amerika, Dél-Amerika és az utóbbi évezredekben teljesen ismertté lett déli sarkvidék: Antarktisz, valami világraszóló nagy esemény szinhelye lehet. A Mont-Blanc, Gaurizankár, Illéshegy (Mont-Elias), Aconcagua, Kilima-Ndzsáro, Mauna-Loa, Aorangi (Mount-Cook) figyelő-tornyainak érzékeny mikrofonjai egymásután adják le jelentéseiket a föld legmagasabb hegycsúcsán, az euráziai Árpád- (ezelőtt Ferencz József-) csúcson trónoló központi obszervatóriumnak. A tizezerméteres Árpád-csúcs, a földnek évezredek előtt legmagasabb hegyét, az akkori Ázsia Gaurizankárját is ezerszázhatvan méterrel verte le az által, hogy csekély kétezerhatszázhatvanhárom méter magas szirttömegét a föld gyehennájának forrongása, az utóbbi évezredek rettenetes erupcziói, több mint hétezer méterrel magasabbra tolták ki az őskőzetekből.

Csodás elmult világról regélnek a felszínre került rétegek. A Földállam legelső tudósai, a legnagyobb muzeumok föld- és őslénytani gyűjteményei alapján mesebeli lények nyomait állapították meg a letünt korszakokból. Állatokét, és pedig a kőzetekbe jól elraktározott: őzek, szarvasok, medvék, zergék, madarakon kívül a többek közt csodás állatokét, mint például: a tehén, a juh, a kecske, melyeken az ősembernek csak meg kellett húzni a csengettyűhúzót és erre azok engedelmesen italul és eledelül szolgáló folyadékot, - a hogy a tudományos könyvekből megállapíttatott - úgynevezett tejet adtak. Az akkori bolondos ember a juhnak gyapjából ezerféle mesterséggel ruhát csinált magának; az állatoknak a sajátmagáéval azonos anyagú húsát vérengző módon megette; orrfacsaró, bűzös pancsolással kikészített (akkor, ha igaz: ezt a manipulácziót cserzésnek hívták) bőrüket pedig kezére-lábára húzta fel.

Hát nem bolond eset ez? No, kaczagott is ezen a világraszóló felfedezésen az egész Földállam minden, még a legkomolyabb polgára is.

De hát ez még mind semmi se volt ahhoz képest, a mikor valami ősember-tanyán kaparászó tudós, egy megkövesült furcsa kis szárnyasállat mellett, apró, ovális-alakú, meszes golyóbisokat talált. Nagy buzgalmában egyet szerencsésen a földre is ejtett. Támadt is körülötte menten olyan irtóztató penetráns bűz, mint a mikor vagy tizezer esztendőcskével ezelőtt a szakácsnő meszes palos tojást tört fel. Hát bizony! azok a meszes földrétegekbe beraktározott, hosszúkás golyóbisok - a mint szintén hivatalosan, nagy tudományos apparátussal megállapíttatott - nem is voltak egyebek, mint egy ős háziszárnyasnak bizonyos nyilásán, testéből kivált és szaporodását elősegítő váladéka, - vulgo: tyuktojás. Ebből pedig bizonyos idő mulva vagy csirke bujt ki, vagy nem bujt ki; a mindenre éhes akkori ember azonban - így is, úgy is: csirkéstől vagy a nélkül - de mindenesetre megette.

No, de már hát hogyne kaczagott volna mindezeken a Földállam, a mikor elsőrangú tudósai is ilyen hihetetlen történeteket akartak vele az évezredek óta gyűjtött tudományos mesekönyvekből megemésztetni.

Hiszen most a Földön állatot, más élőlényt az emberen kívül, nem ismernek. A tehén, juh, kecske, őz, szarvas stb. ősállatok kövületei vagy összeállított csontvázai is csak ott vannak elraktározva, az őslénytani intézetek muzeumaiban, a husz-harminczezer és még több éves óriási sárkánygyikok, krokodilusok, hatalmas masztodonok, dinoteriumok, mammutok, ősbölények, barlangi medvék mellett. És a tizezeréves tyúk csontvázát is együtt mutogatja egy hires euraziai sziget (valamikor Angolország lehetett) muzeuma a tizszer idősebb ősmadárnak: az Archeopterixnek csontvázával.

A Földállam embere nem ismer sem táplálékot, sem italt, sem ruhát, sem bármiféle készítményt, a mely akár állati, akár növényi termékből származnék. Törvényei szigorúan tiltják az életet fejlődésében megakadályozni. De nincs is szüksége semmiféle ilyen termékekre, hiszen a hat Földrész közül - a melyek most közös elnök főnöksége alatt alkotott államtanácsot képező külön-külön választott elnökök kormányzása alatt állanak - a Földállam szükségleteinek előteremtésében mindegyiknek megvan a maga feladata. Inni pedig csak vizet iszik a Földállam polgára és még prédikálni sem bort szokott! Dél-Amerika hatalmas vegyészeti gyárai látják el az egész Földállamot azokkal a borsónagyságú golyócskákkal, a melyek a legváltozatosabb, különböző ízű és összetételű konczentrált ételeket tartalmazzák. Hasonló apró golyóbisokat halommal találtak az őskorszakok földrétegeiben is. De az agyonkóstoló tudósok ma is vitatkoznak rajta, hogy: mik lehetnek? A tudományos feljegyzések alapján régi gyógyszert, orvosi pilulát ismertek fel bennük. S bizony igen rossznéven vették egy fiatal tudósnak azt a megkoczkáztatott véleményét, hogy: hátha ezeknek a piruláknak állati eredete van!

Észak-Amerika csodás gépipara szolgáltatja a gépeket; - a gépeknek pedig semmi se lehetetlen.

Eurazia - a mely földrész a hajdani Európa és Ázsiából alakult egyesült földrészszé - ma is vezet az «örökké élő» divat terén. Gyártja azt az emberi foglalkozások és állások szerint az államtanács által alkotott törvényekkel, különböző szinekben megállapított, érczes csillogású, könnyű anyagot, a melyet csak magára kell ölteni az embernek és mindenkire egyformán illik, mindenkin egyformán szép, mindenkinek egyformán jó.

Eurazia nyugati része (a régi Európa) a tudományos világ működésének szintere. A leghiresebb tudósok, nagyhirű állami intézetekben itt határozzák meg, hogy az «állami anyák» által kötelességszerűen «szállított» (már kérem ez így van, nem tehetek róla!) új állampolgárt, tehetségeinek csirája, milyen foglalkozásra és állásra való nevelésre jelöli. A tehetségeknek csiráját a tudományos intézetek hivatottak fejleszteni, a melyek kiképzett, szakszerűen «kidolgozott», kész embert szállítanak az egyes földrészek számára. S miután mindenki okos ember, soha, míg a világ fennáll, nem lehet, bizony megtörténik, hogy a tudományos intézetekből néha - tizezer év előtti kifejezéssel szólván - úgynevezett «szamarak» kerülnek ki. (Ez az egyetlen tizezer év előtti állat a Földállamban, s ez az állat is: ember!) De hát az a fő, hogy «hivatalosan kinevezve»! A mi - tekintve azt, hogy ezeknek ép úgy nincs semmi dolguk, mint nem volt tizezer év előtt - nem is valami megvetendő állás. Tekintve pedig a pályázók nagy számát, bizonyos esetekben erre is alighanem úgy segít a «protekczió», mint segített tízezer év előtt!

Afrika hajdani sívó homokja helyén rengeteg őserdők diszlenek s ma már csak dajkamese-számba megy, hogy a Földállam legszebb parkja, tizezer év előtt puszta homoksivatag: a Sahara volt. Pedig ennek a hajdani Saharának, a mai Földállam földszintje alatt öt-hat kilométer mélységből bányászott kristályos homokjában rejlik a Földállam hatalmának legnagyobb erőssége. A kovakövet már százféle elemekre tudják bontani, s ezek között a legbecsesebb a «lurulin», a melyből csodakönnyű, villámgyors, villanydelejes röpülőgépeket gyártanak. Ez a kincsesbánya állami védelem alatt áll és rendkívül bonyodalmas szerkezetű jelzőkészülékek védik a Naprendszer többi bolygójának, azaz külön államainak, esetleges támadásaitól. Rendes katonasága - kötéllel fogott, úgynevezett: önkéntesei - a Földállamnak nincs; mert a jelzőkészülékek minden eseményt, esetleg támadást is pontosan jelentenek, úgy az egyes földrészek kormányának, mint az államtanács elnökének, - s minden esemény az államtörténet nyilvántartási hivatalában automaticze följegyződik. De ha kell, minden egyes állampolgár az első jelre, szó nélkül készen áll.

Oczeánia (a régi Ausztrália szigeteivel), folyton működő tűzhányóinak és a Napnak hatalmas készülékekkel összegyűjtött melegével, az egész Földállamon egyenletes hőmérséket tart fenn, a miben azonban - akkor a mikor kell - rengeteg jégtömegeivel Antarktisz is segítségére van.

Antarktisz! Ez a legfiatalabb földrész, a most már teljesen ismert Föld legzordabb helye, megvetett zuga. Ide szállítják az egyes földrészek azokat a bűnösöket, a kik a jelzőkészülékek hiradásai szerint (mert a készülékek még az ember tetteit is megfigyelik) az emberi társadalom törvényei ellen bármi tekintetben súlyosabban vétettek. Az a büntetésük, hogy az örök jég országában még jobban érezzék az emberi szeretet melegének hiányát. A bűnösök jeget vágnak és jeget szállítanak.

Így él az emberi méltóság és ész legmagasabb fokára jutott ember a Földállam hat földrészén; mert nem nézik, - mint tizezer év előtt - hogy: kaukázusi, mongol, maláji, avagy néger fajhoz tartozik-e; nem vizsgálják, hogy: indogermán, ural-altaji, kaukázusi, maláji, polinéziai, kinai, japán, koreai, hamita, szemita, bantu, néger, dravida, avagy indián nyelven beszél-e. Nincs különbség népfajban, nincs nyelvben. Egy nép, egy nyelv! - s a Földállam minden egyes polgára csak arra büszke, hogy: ember, emberi módon teljesíti kötelességeit s emberies emlékeket hagyhat maga után, ha a mindenkire nézve egyformán megszabott magas életkort elérvén, teste a vegyi műhelyekben elemeire bontatik szét.

A Földállam tanácsának rendkívüli képzettségű elnöke éppen egy oczeániai szép leánynak: Gyöngynek a dallamos beszédében gyönyörködött a mikrofonon, a mikor az árpádhegyi obszervatórium igazgatója a Földállam legelső tudósával együtt személyesen jelentkezett kihallgatásra, hogy a figyelőtornyok egybehangzó jelentései alapján a feltünő észleletről előterjesztést tegyen.

A megzavart elnök kissé kedvetlenül zárta el a beszélőgép lemezét és fontos állásának teljes komolyságával fordult a jelentkezőkhöz, hogy pontos felvilágosítást kapjon arról a személyesen is észlelt eseményről, a mely egy földi nap lefolyása alatt a Földállam több évezredes nyugalmát annyira megzavarta.

Hisz ily esemény nem volt azóta, hogy a Földállam légjárói segélyével a Mars bolygóval érintkezésbe lépett.

Ugyan mi volt hát az a földrengető, fontos esemény? Vajjon talán a Földállamnak paragrafusokba szedett polgárai lázadtak fel; vagy talán valamely szomszéd bolygó támadását jelezték az obszervatóriumok?

Az árpádhegyi obszervatórium igazgatója azt jelentette, hogy az egybehangzó észleletek szerint, az emberen kívül más élőlény is van a földön. S ez az élőlény, - mely nem nagyobb az emberi hüvelykujj utolsó izületénél, - gyorsabb, mint a leggyorsabb légjáró; mert egy és ugyanazon nap látta mind a hat földrész obszervatóriuma. Ez az apró lény tehát «röpül». Elfogni azonban különös utasítás hiányában nem merte senki. A tudós pedig előterjesztette a tudósok tanácsának azt a véleményét, hogy a sürgősen megejtett kutatások alapján biztosan állíthatják, hogy ez a röpülő élőlény tizezer év előtt: a «madarak» közé tartozott. A begyén és homlokán ragyogó arany, kék, zöld, piros szinekben pompázó, hosszú vékonycsőrű, apró madárnak kitünő fénykép- és hangfelvételekben hű képét, sőt még zümmögő hangocskáját is bemutatták az elnöknek, a ki valóban mély gondolatokba merült a hallottak miatt és szinte szórakozottan kérdezte:

- Mi a neve? (Hej, ha tudták volna a jelentéstevők, hogy az elnök azt az oczeániai szép leányt érti, a kiben ezer- és ezerkilométer távolságból titkon gyönyörködött!)

- Trochilus minimus - másként «piczi kolibri» - sietett kedveskedni a tudós. (Ezen alighanem nevetnének a tizezer év előtti vadászok; már hogy mit is kereshetne egy kolibri tizezer év után a földön? De hát efölött ne velem veszekedjenek, hanem a kolibrival vagy a tudósokkal.) Az elnök is azt mondta, hogy:

- Lehetetlen! Hisz ilyen nevet a mi nyelvünkön nem ismerek. De hát neki még mindig a szép leány járt az eszében s ha az emberi nyilvántartó intézet finom készülékei a gondolatokat is megrögzítik, bizony fura kis történetet olvashat majd a késő utókor a Földállam jelenlegi elnökéről. Az igazgató és tudós bizony össze is néztek és tizezer év előtt alighanem olyasvalamit mondtak volna, hogy: az elnöknél hiányzik egy kerék!

Valóban, hiányzott neki valami: a nyugalom s ezért cserébe egy érzéssel több volt benne, mint a Földállam más emberében. Egy érzés, melyet az újabb törvények és társadalmi szokások már nem ismernek s a Mindenség tudja csak, hogy az állami nevelő- és tudománygyárban észre nem vett, miféle «tizezeréves csira» fogamzott meg a szivében. A Földállamban ennek az érzelemnek már neve nincs; de hajdan, évezredek előtt még «szerelem»-nek hívták. Bizony az elnök úr szive egy idő óta hevesebben dobog az államtörvényekben megszabott mértéknél; azt lehetne hinni, hogy kissé megzavarta az oczeániai leány. Hiszen éppen azon is törte a fejét: (ez is bizonyos fokú szívgyengeségre mutat, hogy ilyen tizezeréves emberi szokás bűnébe esett) hogy és miként juthatna birtokába annak a csak a távrólérző s távrólhalló készülékek segélyével ismert «oczeángyöngyének», a ki az állami «pármeghatározó intézet» itélete folytán: ki tudja, melyik ember párja lesz?

Az elnök pillanatnyi elfogódottsága megszünt s rendelkezést tett, hogy az államtanács egy órán belül összeüljön.

Igen ám! de hogyan? Élve, vagy halva? A tudósok kutatásaik alapján megczáfolhatatlanul kimutatták, hogy évezredek előtt «röpülő vad»-ra (bizony soh'se hitte volna a piczi kolibri, hogy röpülése révén valaha «vad»-számba fogják venni!) korrekt vadász csak «lőfegyver»-rel vadászott. Ebből a furcsa holmiból egy lövésre tuczatszám lőttek lyukat: a levegőbe - és nem egyszer az úgynevezett: «hajtók»-ba is; de csak az «orvvadászok» fogták meg elevenen - tőrrel, léppel - a madarat. Arra azonban, hogy ez a hiressé vált «vad» holtan kerüljön kézre, már azért sem lehetett gondolni, mert a Földállam törvényei értelmében: az életet kioltani tilos. Életet csak «beoltani» szabad s pedig ezt is csak a tudósok reczeptje szerint. (Erről se én tehetek, hogy így van.)

Már-már restelkedni kezdett az államtanács, szaktudósaival egyetemben, hogy szégyenszemre orvvadászatot kénytelen elrendelni, a min tizezerév előtt megint minden vérbeli vadász kaczagott volna, a mikor az elnök váratlanul új javaslattal lépett fel:

- Rendeztessék az ősidőkbeli röpülő vadra hajtóvadászat (helyesebben agarászás a levegőégben), a melyen résztvehet elnöke utján mind a hat földrész, bármiféle röpülőgéppel. (Nem lehetetlen, hogy a tizezer év előtti paragrafusok szerint vadászók között ezt nehányan nevetségesnek találnák, de hát ezek megint ne velem, hanem a Földállam tanácsának az elnökével vitatkozzanak.)

Részt fog venni a légbeli agarászatban - a melyen a röpülőgépek fogják el a madarat - maga az államtanács elnöke is, a ki ravaszul azzal toldotta meg javaslatát, hogy: ha a szerencsés vadász nőtelen, dija Oczeánia szép leánya legyen.

Minthogy pedig az államtanács elnöke aznap ünnepelte a tizenegyedik milleniumát annak, hogy Eurázia legszebb részét, a hajdani Európa szivét, ősei Árpád vezér alatt meghódították, a fennálló szabályoktól némileg eltérő javaslata kivételesen elfogadtatott.

Ez a határozat erősen emlékeztet bizonyos tizezerév előtt divatos «formulák»-ra; mert hát a javaslattevő jól tudta, hogy az élő tiszteletdijért csak Eurázia és Oczeánia nőtelen elnökeivel kell a versenyt felvennie.

Az obszervatóriumok jelzése szerint a «felverendő» kolibri épen Afrika felett repdesett; a Földállam «legfelsőbb tizezrei» légjáróikkal tehát mind oda vették útjukat, hogy a földrészek elnökeinek ép oly különös, mint szokatlan vadászata látványosságában gyönyörködjenek. A nézőközönség bájos hölgyeinek sorában (a hogy ezt tizezer év előtt mondanák) ott van már Oczeánia Gyöngye is. Az államtanács «munkaszünetet» adott s így a nép alsóbb rétegeinek is módjában állott, hogy a messzelátók százféle fajtáján az egész vadászat lefolyását figyelemmel kisérjék.

Mind a hat földrész elnöke csaknem egyszerre ért az államtanács elnökével együtt a vadászat szinhelyére. Mindegyiknek villámgyors légjárója az illető földrész nevét viseli, csak az államtanács elnökének díszesebb gépe hord oldalán egy ragyogó, hagyományos, idegen nevet: a «Turul»-t, mely - úgy mondják - valamikor, évezredek előtt, őseinek, egy kicsiny, de bátor nemzetnek: a «magyar»-nak volt vezéri madara.

Észak-Amerika légjárója ugrott ki legelsőnek a sorból. De a gép oly erővel indult az imbolygó drágakő után, hogy egyenesen Antarktisz jéghegyeinek szaladt. Oczeánia gépe meg se indult, hanem szégyenszemre egy helyben kezdett forogni, mint a kerge birka. «Afrika» rézsut utána vágott a gondtalanul repdeső madárnak, de oly vigyázatlanul, hogy Oczeánia Kermadec szigettengerének tizezer méteres fenekéig meg se állt. Ez is kiállhatott már a versenyből. A lucskosan felmerült légjáró tulajdonosát később a rossz nyelvek azzal csufolták, hogy Oczeánia «Gyöngyé»-t a tenger fenekén kereste. Dél-Amerika légjárójának pozitiv villanydelejessége úgy lekötötte a negativ delejességét nem eléggé gyorsan váltó «Antarktisz»-t, hogy a két légjáró egymásnak mozdulatlan foglya lett.

Mind az öt földrész tehát versenyen kívül maradt; a mi méltán megdöbbenést keltett, mert senki se tudta megmagyarázni, hogy miféle ismeretlen erő okozta a gépeknek megzavarodását.

Hátra volt azonban még «Eurazia» és a mindaddig mozdulatlanul álló «Turul».

Egyszerre, lassú mozdulattal indultak útnak az imbolygó pöttöm madár után s most kezdődött meg az igazi verseny a két légjáró között a picziny kolibri után.

A kis madár azonban nem igen törődött az egész hajszával, ott repkedett a nézőközönséghez közel és sóvárgó hang csengett felé Oczeánia Gyöngye ajkáról: Ragyogó drágakő! Jer, légy enyém. Szállj keblemre ékszerül!

Az üldözött madárka egyet gondolt, egyet libbent; összecsapta apró, hegyes szárnyait és édes zümmögéssel, gondtalanul ereszkedett le a légjárója szabad erkélyén álló Oczeánia Gyöngyének picziny tenyerébe.

Ugyanebben a pillanatban ragadta meg a «Turul» tulajdonosa a madárkával együtt a leány kezét, a melyen a kis madár ragyogott, mint gyűrűben a drágakő.

Az összes légjárók diadalmenetben kisérték haza a versenyben győztes elnököt, a ki a fogoly picziny kolibrit arája: Oczeánia Gyöngyének őrizetére bizta. Nem ismert a Földön ennél biztosabb helyet.

Ősemberi bűn fogamzott meg Oczeánia leányának szivében: a hiúság. Nem azért, hogy az államfő nője lesz, a mi a Földállam más leányai által is elérhető, de mert birtokába olyan páratlan kincs jutott: a piczinyke madár, a melyet meg nem szerezhet magának más földi nő.

Oczeánia Gyöngye pálmakertjében szabadon bocsátotta a parányi rabmadarat, maga pedig tünődve ereszkedett le egy süppeteg virágpamlagra. A szárnyrakelt kolibri vigan zümmög a halkan zenélő, kecsesen hajlongó, édes illatú, csodás virágok felett. Azurkék félhomály dereng a pálmakert kupolája alatt, a mely a Napnak nappal összegyüjtött fényét tompítva szűri át. A szép leány ezer kiváncsi kérdéssel faggatja a picziny kolibrit, a ki e mesevilágban is teljesen otthon érezi magát.

A madárka vigan zümmög a bájos leány körül. Talán felel is - de a leány nem érti meg.

- Te parányi élet! Milyen világ az, a hol te élsz? Oh, de szép lehet ott, a hol az Emberen kívül még más is él.

A madárka vigan zümmög a kiváncsi leány körül s mintha illatos virág kelyhéből akarna mézet szivni, a beszélő szájacskára már leszállni készül. De hirtelen meggondolja magát és repeső szárnyakkal verdes nagy örömében valami láthatatlan felé.

- Jőjj velem, - szól egy láthatatlan férfi hangja - s én elviszlek oda, a hol a bolygó gyermeke, mely tudásban messze túlszárnyalja a Földállam emberét, nem ölte ki önző pusztítással maga körül az életet. Jőjj velem s hallani fogsz az én világomban még mást is, mint kolibrizümmögést; mert ott még cseng a madárdal és szerelmesen búg a vadgalamb.

- Láthatatlan lény, ki vagy? Földi ember te nem lehetsz; hisz oly csodás mindaz, a miről beszélsz!

- A «Vénusz» bolygón van az én világom, mely sokkal szebb, mint a ti Földetek. Nálunk még nem rombolt sokat sem ember, sem idő; mert bár évezredek multak el felettünk is: «szivünk» megmaradt. Szív nélkül pedig mitsem ér a tudás. Im, e picziny madár, mely most felismert és vállamon pihen, bolyongásom közben a világürben tőlem elmaradt; s mert az «élet» nálunk még drága, nem volt nyugtom, míg ki nem fürkésztem: hová szökött. Látom, a világon jobb helye, mint nálad, nem lehet, de mivel én még «emberibb» vagyok, mint a Földállam embere: «irigylem» e helyet. Engedd, hogy kis madaram helyett rabod enmagam legyek.

- Vénuszlakó! megzavartad eszem. Oly csodás mindaz, a mit beszélsz. Nem látlak s mégis, - úgy érzem - hogy szivembe vésted képedet.

A Vénuszlakó, a ki a közben vesztette el kis madarát, a mikor új találmányát, a láthatatlan testtel röpülést a világürben próbálgatta, Oczeánia Gyöngye kérésére egy pillanatra emberi alakjában láthatóvá tette magát, széttárta karjait és a keblére omló leánynyal, kolibristől együtt fellebbent az éjsötét levegőégbe. Fel a Vénusz bolygó felé.

Másnap Oczeánia Gyöngyének és a kolibrinek hült helyét találták a Földön s csak a pálmakert virágpamlagára volt helyezve egy óriási «Musa Ensete» levele a következő, reákarczolt sorokkal:

A Földállam tanácsa napokon át permanencziában volt. Az összes tudósok repedésig törték a fejüket, hogy mi igaz van a dologban? De hiába. És soha annyi Földlakót protekczió nélkül ki nem neveztek még «szamár»-nak, mint a hányat ezen eset miatt. Az államtanács elnöke, szégyenében az ellenzék támadásai miatt, lemondott; mert hogy, legalább egyelőre, gondolni se lehetett arra, hogy a Földállamon a Vénuszlakó által ejtett súlyos sérelmet valamiképen megtorolhassa.

Várnunk kell tehát még egy pár ezer évig, a mikorra a Földállam polgárainak tökéletesebb légjárói lesznek.

Magas berki töltésen ereszkedünk le a zimányi zsombikosba. A turfás alkotmányon nyár idején alig dübörög a kocsi; neszfogó talaja a közeledő kocsit nem árulja el; most azonban csontkeménynyé fagyott és csörömpölve zökög a felvágott úton könnyű parasztszekerem. Féderes kocsi nem bírja ki erre a járást. Legfeljebb orvosi rendelésre lehetne használni valami házsártos menyecske «nyelvhibája» ellen; mert tudom istenem, az egész úton ki nem nyitná szájacskáját, ha saját nyelvébe nem akarna harapni.

A hosszú, vízáteresztő hidakkal megszaggatott töltés óriási kigyóként kanyarog le a berekbe s otromba nagy fejét a zsombikosba fúrja.

A zsombikos bereknek kiemelkedő részei kisebb-nagyobb szigeteket alkotnak. A legnagyobbik közöttük a «zimányi sziget», a kigyó feje. Ezen lakik a zsombikossal testvér, száraz berki legelő béresgazdája, a ki az uraságnak a marhák után a legelőbérekről számolni szokott; különben pedig gondtalanul éldegél, mint hal a - zimányi - vízben.

Őt akarom most köszönteni, mielőtt «jégre mennék». Mert hát a szó szoros értelmében jégre fogok menni, a mennyiben az egész zsombikos minden tavával és tocsogójával fenékig befagyott s a zimányi sziget turfás barna földje a jégpánczélból úgy domborodik ki, mint a kocsonyába fagyasztott megpörkölt bürke.

Szenvedély visz a jégre, a vadász-szenvedély. A befagyott berek zsombikerdejében télen könnyebben megközelíthető a vadon tenyésző, dús tollazatú fáczán, mint ősz idején, térdig érő vízben, feneketlen, emberevő iszapban.

Lassan fogy a végtelennek látszó töltés. A kigyó fejét még mindig nem látom a ködös berekben.

Csikorgó hideg van. A kiizzadt, gőzölgő lovak felett könnyű párázat lebeg, mely kristályos zuzmara képében lippen meg a szekéren. Mintha nap nem is sütne az égen. Bizony sütni ugyan nem süt. Izzó lángsugarai, melyek lángostorba fonva a nyáron végig-végig pacskolták a földet és elviselhetetlen kemenczévé hevítették a zsombikost, ma csak mint sárga selyemszálak ereszkednek le a hideg kékségű égboltról; világosságot igen, de meleget nem adnak. A nap hideg, fakó-fehér korongja olyan a kék égbolton, mintha télapónak, a vén invalidusnak kopott, s apró felhőfoltokkal foltozott kék atilláján valami pakfong medália lógna az elmult évszakokban szerzett bokros érdemeiért. Ettől a medáliától azonban most akár menten az orrom is lefagyhatna.

Itt fekszik előttem a zimányi sziget. Alig néhány hold az egész. Öt-hat kopasz, fekete nyárfa meredez rajta nagy elárvultságban s közreveszik az isten kegyelméből úgy-ahogy összetákolt kalyibát.

Mögöttem a zajos nagy világ; előttem a zsombikba fészkelt, rejtelmes kis világ: a pásztornép csendes, egyszerű, de vonzó otthona.

Csak a keskeny berki út köti össze és választja el az ellentéteket. Ide nem hatol a külvilág zaja; a töltés végénél megszünik a társadalmi különbség; a szigetre csak «az ember» léphet.

Míg azon vizsgálódom, hogy orrom-fülem nem fagyott-e le, a vályogból és deszkából összetákolt kalyiba mögül két lompos bundájú, jó magyarfajta juhászkutya rohan elő s hangos ugatással üdvözöl. Hatalmas négy sor fog várja lábikrámat. No de ebben nem vásik fogatok! A hangos csaholásra nyilik a vityilló ajtaja s a meleg szobából kitóduló párázatban megjelen a gazda. Szeme elé tartja kezét, úgy szemlélődik. Megismert. «Adjon Isten jó napot!» Ez nekem szólt. «Csiba te!» Ez a vendégszerető Czerberusoknak szólt. El is értették. Tisztességtudóan sompolyognak el; tudják már, hogy a gazda védelme alatt állok. Leheverednek a vityilló ajtaja elé s a beléjük fojtott elégedetlenségen egy-egy tompa morgással könnyítenek. Hja! legutoljára a dögbőrös zsidó járt erre; azt szabadjára amúgy istenesen megtánczoltathatták.

- Adjon Isten, gazda! - Tisztult a helyzet, bátorságosan leszállhatok. De egy tapodtat se tudok tenni helyemből, mert a kutyák helyett most meg a gazda akaszkodik gomblyukamba s nagy bőbeszédűséggel egyszuszra el akarja mondani mindazt, a mi a zimányi berekben azóta történt, a mióta erre jártam.

Ennek a nagy harangozásnak alighanem más oka is van. Hát persze, hogy van. Zsirolvasztás szaga üti meg az orromat. A sziget közepén, szabad tűzhelyen az asszonynép szaporán kavargatja az akónyi üstöt. Zsirt olvasztanak. A hol zsirt olvasztanak, ott töpörtyű is marad; a pörczre pedig igen kivánatos egy-egy pohárka karczos. Úgy veszem észre, hogy Zimányban ma «igen korán» kezdték a zsirt olvasztani.

Menten meg is invitál a gazda egy pohár idei rezii borra. «Köszönöm; ma nem iszunk. Nézze, ott jönnek már a töltésen a hajtógyerekekkel társaim; ma a zsombikosba készülünk mulatni.» «Hát egy kis pörczöt; nem tetszenék?» tudja a vén ravasz, hogy utána már az itókát kinálni se kell. «Nem, nem». Hátha nagyon is csúszós lenne a torok; már pedig nekünk arra is vigyáznunk kell, hogy a befagyott berekvízben lábunk se csuszszék meg. Az volna aztán a mulatság, ha kótyagosan mennénk a jégre! Hisz a nélkül is lesz ott egypár elhasalásban részünk.

Tíz pár otromba nagy parasztcsizma áll a jégen. Griffon kutyám kiváncsian szaglászsza körül és szinte kérdezni látszik: mit keresnek ezek a zsombikosban? Alig látszanak ki belőlük a hajtógyerekek. Olyikban több a szalmatöltelék, mint a láb; bizonyosan a nagyapó csizmája van az unoka lábán, mert hát a köszvényes, nádrás öreg ilyen télidőben úgyis a bubos mellett, a kuczkóban szipákolja a bagóleves pipaszárát.

De hát semmi becsmérlő szó ne essék ezekről a «tyukszemgyárak»-ról. Nemzedékek vadásztak már ezekben; sokat taposták már a zimányi vizeket, higan is, fagyva is.

Futva, kopogva, csuszkálva mennek szét a csizmák. A zsombikos túlfelére sietnek a hajtógyerekek, hogy szembe jöjjenek velünk.

Mi vadászok is elválunk egymástól s megfelelő távolságban elálljuk a zsombikost.

Előttem a befagyott zsombikos. Ezer hold berek jégpánczél alatt. A meddig a szem ellát a zsombik csapzott, fagyos pöndörfüve borul a jégből kiemelkedő földpupokra. Jéggé vált csatatér a zsombikos, melyen ezernyi-ezer dereshajú, borzas Góliát-fej hever. A deres zuzmarával fedett rőttes pöndörfűnek buja fürtökbe csavarodott szálai lustán terülnek el a jégpánczélon, s a melyik a vízbe ért, az bele is fagyott. Deres, zuzmarás, havas, fagyos itt minden. A zimányi berekben az élet megfagyott. Megdermedt a sejtelmes berek lüktető ere, befagytak vizei. Téli álmát aluszsza csalogató tündére. Csillogó-villogó jégkristály-palotájában, a tófenék mohos zöld bársonyán nyugtatva fejét, hinár-ágyban ringatódzva, dermedtségben álmodik a tüzes nyár szerelméről. Ah, igen! Visszaemlékezem. Jómagamat is orromnál fogva húzott a nyáron a csalfa tündér egy-egy bujkáló fáczánkakas után. Csetlettem-botlottam a zsombik hompjai közt, s majd csak hogy nem a hináros ingoványba vitt. S most? Most a zsombikosnak nyáron alig megközelíthető, rejtelmes tósága itt pihen megjuhászkodva lábaim és a jégpánczél alatt.

Egy «más világ» van alattam, az átlátszó, kristálytiszta jégpánczél mögött. Ha a jég beszakad, hamar a «másvilág»-ra jutok.

Csodás világ él a jég alatt, pedig helylyel-közzel még a tocsogók és tavak is fenékig befagytak s csak a folyóerek közepe jégtől szabad. Csodás világ!

Itt kint, a jég felett, a szárazon minden növényzet fagyos, zörgő, hervatag; rőtt avar és rozsdabarna alom; más szín nincs, mint fakószürke s hideg kék, - míg ellenben a jégpánczélba vízizsurló üde zöldje fagyott, a sás töve zöldel s a hinár szívós szára élettől duzzad. Minden növény üde, él, virul a jég alatt; - enyészet, dermedtség, halál országa csak a jég felett, hol mindent a szenvedély hevít.

Óvatosan lépegetek a tündérvilág felett. Keresem, hol vastagabb a jég, a mit elárulnak a befagyott növények és a jégbe fagyott léghólyagok. Ha élesen kopog a csizmám sarka, tömör a jég, - biztonságban vagyok. Ha tompán dübörög alattam a hóval befútt tóság és recsegve roppan is a jég, - míg nem késő - visszavonulót fuvok s a jégmezőből kimagasló zsombikról-zsombikra ugrálva haladok előre. Bizony megesik néha még az is, hogy a jégrepedés után már nincs időm a visszafordulásra s ilyenkor a recsegő-ropogó jégtáblán úgy röpülök, libegek végig, hogy lábam is alig éri a jeget. Nyomomban a jégen víz fakad s a jégtábla víz alá merül. Csudával határos, hogy lucskos nem leszek.

Hm! Talán a berek tündére nyitogatja a másvilág kapuját és csalogat kristálypalotájába le.

Menekülök a recsegő-ropogó, sikamlós jégmezőről a deres zsombikok közé és zsombikról-zsombikra ugrálva lassan, de biztosabban haladok előre czélom felé.

Jó úton járok; fáczánpihe libeg a zsombik borzas üstökén. Griffon kutyám messze húz a tarka gavallér nyomán.

Megállok a számomra kitűzött helyen, a megfagyott világ kellő közepében. Hideg kék ég borul fölém s az ég kék szinét veri vissza alattam az aczélsima jégtükör. A természet e kék mezét a deres zsombik ragyogó ezüst himzéssel hinti be. Ezüst keresztek libegnek a kékségben. Egymást kergető, játszi halászkák. Más élő állatot a zsombikosban még nem láttam. A zsombik sásfüve között egy-egy elárvult nádszál hajladoz; pelyhes bugája ragyogó hókristálylyal tele s minden ingásra róla gyémántok hullanak; csillog-villog, ragyog körülöttem minden - s mégis minden oly hideg. Úgy érzem, engem is a berek megfagyott tündére ölelget s ajkamon szivem melegét szívja ki. Tetőtől-talpig megborzogat. Mozognom, tipegnem kell, mert ebbe a jégmezőbe magam is menten beléfagyok.

Kopog alattam a jégburok s a messze távolból erre egyszerre csak huszszoros visszhang felel.

Ahá! a tiz pár patkós csizmasarok közelg. Jönnek szemben a hajtógyerekek. Kelnek előttük a megriasztott fáczánok.

A csizmakopogás és hajtás zaja közelg, de most nyomában itt is, ott is apró láng lobog és gomolygó füst száll a szürkülő égre fel.

Minden gyerek hajtás után, szokás szerint a zsombik közé tűzcsóvát dobott. A lánggal égő deres zsombik életre kelti a fagyott levegőt, gyenge szél támad s ez a tűznek utat nyit.

Apró sárga lángnyelvek nyaldossák a zsombikot, melynek fagyott füve sistereg és ropog. Ezernyi-ezer lángocska egyesül; a terjedő tűz lángoszlopa magasra fellobog és piszkos felhőgomolyt lök az égre fel. A terjedő tűz nyomában serczegő, izzó zsarátnok marad; a kristályos jégmezőn korom és hamu, mely alatt lappangva pislog a szunnyadó tűz. A gyehenna megy, lassan kuszik tovább s nyomában izzó kigyóként csavarog az égő zsombikos. Nádbugák izzó pernyéi röpködnek a felébresztett szél szárnyain s menekülnek a tűzből a levegőbe fel. Egy-egy menekvő fáczán phőnixként, mintha a tűz méhéből szállna fel. Az égő berek felett már sötét füstfelhő lebeg, melynek alját a felverődő tűz fénye rózsaszínűre festi meg. A gyehenna sistereg, pattog, zúg, dohog; a jégmező a pokol tüzével harczra kel. Vesztes a pokol. Mert a tűz nyomán az üszkös zsombikos villogó zsarátnoka alatt a jég alighogy megolvadt, máris megfagyott. Pokoli szép látvány az elemek harcza. Ím az ember az általa támasztott pokolnak örül s ennek gátat vetni maga a természet kénytelen.

Tűzben áll a berek s a gyehenna már bennünket is visszaszorít; a zsombikos keserű füstje fojtogat. Jó menedék most a zimányi sziget. Megállunk a lángtenger partjain, a hol a pokol hatalma véget ér, mert a kopár föld a tűznek gátat vet. Innen nézzük a tüzet. Nappali fényben az estszürkület és felettünk piroslik az ég.

A pihenőre siető gazdaember, ha hegyen-völgyön túl a pirosló égre feltekint, látja a tüzet s viszi haza a hirt:

Hajnalhasadta előtt bakőzlesen vagyok. A legatovai és kelecsényi völgyeket elválasztó fenyves hegygerincz, a melyre kapaszkodtam, hosszat nyúlik be előttem a liptói fennsíkra, melyet mélyen alattam még a hajnalszürkület sejtelmes, ködös homálya borít. Lenge, foszlányos ködfelhők úsznak a síkon, a gerincz alatt s a szemhatár pereméig olyan a tájkép, mint egy óriás üst, melyben most fől a gőzölgő ősanyagból a Tátra tündérszép vidéke. Mesteri üvegbura fedi a csodákat rejtő hatalmas üstöt. Villódzó, egyetlen óriási zafirból metszett, mélykékségű égboltozat borul a láthatatlan vidékre s az egyszínű kék mező keleti alján gyémántként ragyog a pihenni készülő, fényes hajnalcsillag. Szaporán pislogat, de mindhiába, szegénynek akkor kell behunyni szemét, a mikor a vidék teljes reggeli pompájában áll.

A Magas-Tátra hatalmas hegyóriásait még szemnek áthatolhatatlan kékesszürke homály fedi, mely lomhán ül a szemhatár peremén. Az Alacsony-Tátrának a közelben terpeszkedő gránitbérczei is csak mint fekete árnyképek rajzolódnak a mindent homályba burkoló szürkeségre.

A hegygerincz tisztására sötétzöld süppeteg szőnyegként virágzó sűrű áfonyabokor és földön kúszó henyefenyő borul; a milliárd hullott tűlevélből vastagon felhalmozódott százados almon pedig kékesfekete fenyősátrak terpeszkednek.

Hatalmas faóriások, égbenyuló fekete alakok környeznek. Sötét ruházatával a földet söpri a jegenye és luczfenyő, míg a csúcsáig meztelen sudarú erdeifenyő a rémülettől égnek meresztett karjaival engem is ijesztgetni akar.

A lilának, kéknek és feketének minden színárnyalatából szőtt sötét burnusába burkolódzott a hűs nyáréjjelen a havasalji táj és reggeli színdús, pompás köntösét még nem öltötte fel. Toilettejéhez hiányzik még a napvilág, a ragyogó napsugárnak aranyos hímpora.

A rigófüttyös, szajkólármás, pintyszózatos sudár oszlopok nyirkos hüsében oly halotti csend, fagyasztó némaság vert éjjelre tanyát, hogy még a hulló tűlevél zizegésére és korhadt ág reccsenésére is meg-megrezzenek.

Ez az erdő csendjének a hangja. - Ide a magasba még a völgy mélyében szakadatlanul duruzsoló hegyipatak csobogása se ér fel, mert útközben fáradtan elpihen.

De szinte kivánatos, jólesik a megrezzenés, mert vérem pezsegni kezd, érzem, hogy élek, hogy a hegygerincz fekete gránittömbjei közt a nagy mozdulatlanságban még magam is kővé nem váltam. Tompa egyenletes kopogás üti meg feszülten hallgató fülemet: mintha abból a májmohos, puha szőnyeggel borított, görgeteg gránittömbből szólna, a melyen mozdulatlanul ülök.

A nagy csendben - a hallgató, néma világban - mily hatalmas hang most ez a tompa dobogás, - az élet hangja - melyet a lármás, zajos, önző világ meghallani nem akar. Hogyisne! Mikor most a hizelgő suttogás hangja is kedvesebb, mint az őszinte szív bátor dobbanása.

Kővévált ember és állatcsoportozat gyanánt rajzolódnak az ég kék hátterére a hegygerincz ormának kopár gránittömbjei és esőmosta ránczos képükkel némán bámulnak le rám. A nagy természet hatalmas alkotóerejének ezredéves szoborműve talán nem is volt mindig élettelen nyers anyag? Olyan a gránitszoborcsoport, mint egy kővévált gigászi vadászjelenet, mely rejtélyes alakjaival megfejtésül jó mulatság most nekem, hogy az altató csendben el ne unjam magam.

Keresgélve, kutatva révedez szemem a szeszélyes, égbetörő, fekete gránitormokon, melyek lassankint világosodni, mozogni, élni kezdenek s olyik már nevető vagy borzalmas pofát is vág.

A sötét árnyak lefutnak a gránittömbökről, mintha a szobrász kész művéről a takaróleplet most rántaná s dobná a völgy mélyébe le.

Még sötétebbek lesznek, még mélyebbre sülyednek egyszerre a hegygerincz aljában keskenyen kanyargó völgyek.

A sötét fenyves nyirkos hidegét langyos szellő fujja el és rohanvást suhannak az árnyak hegyen-völgyön át.

Ibolyaszínű párázatot lehelnek a lassankint feltünedező kék hegyóriások és fénysávok kergetőznek a szinesedő fennsíkon. Keleten már rózsaszínű az égalja.

A koránkelő nyári nap olvadt aranyával mossa le az est sötét színeit és mély árnyait. A vén Poludnicza görbe hátán óriási tűzgolyó pattant szét és vörösízzó lávafolyama lángba borítja az egész hegyhátat, melynek mély szakadékaiban fel-felcsillan az el nem olvadt hó.

Aranylila mezt ölt az egész vidék és pazar reggeli köntösén lenge fátyolba burkolt ametiszt, türkisz, zafir és smaragdkövek a még ködös, égbenyuló hegyek. A díszes pongyolán ezüst szalagként kígyódzik végig a Vág, mely kettészakadtnak látszik ott, a hol Rózsahegy alatt a Revuczával egyesül. A kúpalakú Chocs, mintha bókolna a felkelő nap felé, mely nyugtakor rajta majd megpihen. A Rohács, Gyömbér, meg a többi színjátszó hegyek csipkés ormain veres tüzeket gyújt a nap, de még nem tisztult annyira a levegő, hogy a kelet aranylila ködéből tarfejét kiütné a ránczos vén Kriván, a Magas-Tátra előhegye. Százszor is változik a kép szine a síkon, a hegygerincz alatt, mintha a nap az óriási tégelyben gyémántot olvasztana.

Százféle árnyalata van a fenyvesek zöldjének is és százszor hozza veres-ízzásba a nap tüze az erdeifenyő meztelen sudarát. A napsütötte hegygerincz már a reggeli üde szinek teljes pompájában ragyog, szerte ömlik rajta a napsugár, de a hegyoldalban és mély völgyfenéken még lomha ködök pihennek.

A kelecsényi völgyben, alattam, még nem jött fel a nap. Itt nincs sok látnivaló. Annál több van a bíborbaborult liptói fennsíkon!

Likava vára apró bronz csecsebecse, sötétkék alap, mögötte a sűrű, fenyvesborította hegyoldal. Senki nem mondaná, hogy Rákóczi óta rom a «liptói herczeg», Korvin János várbirtoka. Hatszáz év előtt építtette Csókakői Tamás mester, királyi ajtónálló, a liptói ispán.

Szemben vélem, a Vágon túl, a Havran-hegy alatt, - a melyen valaha a Johannita-vitézek monostora, majd Pongrácz és Komoróczi Péter rablófészke állt, - Szt.-Mária (azelőtt Boldogasszonyfalva) ódon, gótikus temploma is a hajnal bíbortüzében ég; mintha ma is annak a máglyának lángja lobogna, a melyen a XIV. században, Bebek Imre országbíró itélete folytán az okirathamisító Joannes Literatus tűzhalált szenvedett.

Régmult idők emlékei ködfátyolképek gyanánt vonulnak el előttem, a mint a rózsás párázat lassan úszik dél felé.

Éles rikácsolás és visszhangos füttyszó hasogatja meg a fenyves csendjét, a mire a tulajdonos fenyőrigó úgy megijed, hogy menten elhallgat, felrebben és otthagyja helyét.

Csevetelni kezd a keresztcsőrű-pinty és finoman czinczog a búbos fenyőczinke dróthúrú hangja. Egyszerre tele lesz édes trillákkal a lég, mintha tündérujjú hegyinimfa csalná ki a fenyvesen átszűrődő napsugarakból a zengő hangokat.

Alattam a hegyoldalban csengettyű szól, - bizonyosan ott éjjelezett s most ébred valami eltévedt bárány.

Ijedt böffenés hangja üti meg a csengettyűszó után fülemet, - aztán keresztülcsörtet valami alattam az áfonya és boróka bokrokon.

Megijesztette az eltévedt bárány csengettyűje, mely nekem is alaposan beharangozott. Bizony-bizony csak a hajnalhasadásra vadásztam.

A sok hiábavaló várakozás után bosszankodva ereszkedem le a meredek lejtőn, miközben alattam a kelecsényi völgy is kivilágosodott. A kanyargó völgy mély kráterben zárul, a melyből út tovább ki nem vezet. Lent a mélyben, a sziklákon zúgó, tajtékzó kelecsényi patak partján, az üdezöld pázsiton apró házikó támaszkodik neki a fiatal fenyves hegyoldalnak. Valamelyes fehérség, mintha mészporos út nyúlnék el mellette. A baca (számadó-juhász) fenyő kolibája fekszik a mélyben és a kosiar (szárnyék) mellett az eszelős Málika a harmatos füvön vásznat tereget. Örökösen kelengyéjét készíti.

A baca nincs otthon; itt üldögél a hegyoldal irtásának szélében, - már látom is kivillanni a fehér abaposztót a luczfenyő hamvaszöld lombozata közül. Itt vár reám hátrahagyott hegyi vezetőm, a kit nem mertem a lesre magammal vinni, mert félóráig se tud pipaszó nélkül meglenni.

Miközben a harmatos fenyőerdő gyémántcsöppjeit kabátomról lerázom, kedvetlenül, lemondóan szólok oda az öreg Misónak:

- No Misó! de ma legalább pisztrángot fogok a kelecsényi patakban; rostonsültet eszem reggelire. Megfogom a pisztráng-királyt.

- Nem uram, azt itt nem fogsz, - a pisztrángkirályt meg nem fogod, mert megharagszik a vodnik (viziember), szerencsétlenséget hoz rád.

Úgy hiszem, elmosolyogtam magamat, vagy nagyon hitetlen arczot vághattam, mert Misó azzal rémítgetett, hogy ha fel nem hagyok a szándékommal, rögvest akár ölben is átvisz a legatovai völgybe, mert még le se érünk a kelecsényi patakhoz, már is szerencsétlenség ér bennünket.

- Uram, te tán a baklesen is a pisztrángkirályra gondoltál, azért nem volt szerencséd!

- Hej, uram! Minek mondanám el, ugyis nehéz azt elhinni. Nagy sora van annak, a hogy a vodnik a Málikát megrontotta. Akkor fult a Vágba az Ondris is.

Talán a kiváncsiság is bántott egy kicsit, talán érdekesnek is láttam az esetet, de azt hiszem, még inkább azért, hogy könnyítsek az öreg Misó nehéz szívén, biztattam, hogy beszéljen hát a pisztrángkirályról, Málikáról, Ondrisról, meg a viziemberről. Rágyujtottam szivarra, megkináltam egygyel Misót is és oda ültem mint hallgatóság elébe egy csonka fenyőtönkre.

Misó megforgatta, megropogtatta, aztán zsebrevágta a szivart; elővette kialudt, bagóleves pipáját, egyet-kettőt szortyogott a szárán s nagyot köpve, csak amúgy üresen a fogára vette; megemelte zsíros kalapját, hátrasimította homlokán a haját s miután így jól nekikészült, belefogott a pisztrángkirály históriájába.

- Köszönöm uram! - Szép menyecske volt a Málika nagyon. Vagy húsz esztendővel volt fiatalabb nálam. Nem volt neki párja nemcsak a legatovai, de még a vrazsenai völgyben sem. Olyan rózsaszín volt az arcza, mint a szűzhó hajnalhasadáskor; olyan fehér a teste, mint a kelecsényi patak habja. Nem is tudott olyan vásznat fehéríteni, a melyet hamvas fehér karja meg ne szégyenített volna. A szeme olyan kék volt, mintha a kelecsényi völgyben két tengerszemben tükröződött volna a felettünk ragyogó ég. A vörösfenyőn átszűrődő napsugár nem volt aranyosabb a hajánál és nincs a mi fenyvesünkben olyan madár, a melyik Málikától énekelni ne tanulhatott volna. Kint is volt az erdőn-bérczen mindig; hangos volt akkor a most csendes, szomorú kelecsényi völgy, a hová már a madár se igen jár. Akkor... Igen, akkor volt Málika a legszebb, mikor az Ondris a nagyerdő irtásához a favágókhoz kerülőnek jött.

- Derék szál legény volt Ondris - mi adtunk neki szállást - sudáregyenes, mint a jegenyefenyő és széles vállán könnyen, egymaga, görnyedés nélkül elbirta a legnagyobb ledöntött fenyőszálfát.

- Napközben keveset láttam, de a mikor estére vált az idő és a völgyben a fehér ködökből már ágyat vetett magának az este, víg nótázással tért haza. Mindig hozott egy-egy új nótát az asszonynak.

- Egyszerre csak Málika, a kelecsényi völgy éneklő madara, szótalanabb lett, elgondolkozott. Hát hiszen - gondoltam magamban - fiatal asszonynak hároméves házasélet után is lehet oka arra, hogy valami édes reménységen úgy eltöprenghessen. Bizony-bizony magam is szívesen láttam volna már egy iczi-piczi bojtárt.

- Beküldött Lubellára piros szalagért a hajába, - pedig bele se kötötte. Aztán meg a nénjének volt valami sürgős, jelentéktelen üzennivalója, - a mikor bizony sajnáltam szegény asszonyt naphosszat is egymagában hagyni. De hát - gondoltam - vele jár ez az állapottal.

- De egyszer, holdvilágos nyári estén, a mint kettecskén a duruzsoló patak partján a koliba előtt üldögélve vártunk Ondrisra - Isten bocsássa meg neki - valami szörnyűségeset kívánt. Átölelte patyolat karjával a nyakamat s forró lehelettel súgta a fülembe: Misó, édes Misóm, fogd ki nekem a patakból a pisztrángkirályt. - - Nem lett volna a világon olyan kívánsága, a mit megtagadtam volna, de erre mégis kivert a hideg.

- Hosszasan a szemébe néztem, megöleltem és szótlanul elővettem a halászó botot.

- Most szinte magam is inkább óhajtottam, hogy egyedül legyek, mert a pisztráng-király mindig veszedelmet hoz.

- Nézd uram - ott a meredek, kopár, vízmosásos szirtoldalban vetettem be horgomat a patakba. Ott, a hol a szikláról-sziklára szökelő víz fehéren tajtékozva legzajosabban csobog és fölötte ijesztő szirttömbök függenek, lezuhanásra készen. Ott lakik a pisztrángkirály, a hol legjobban tajtékzik a víz és legközelebb a halál.

- Gyönyörű nyári holdvilágos este volt, színes pántlikák úszkáltak, fonódtak egybe a gyűrűdző vizen. Hej! de szerette volna ezeket is az asszony, ha látja. A gonosz vodnik csalogatott. Pántlikákat szokott eregetni a vízre, ezzel csalogatja a pisztráng-halászt és lerántja magához a mélybe azt, a ki a pántlikák után kap. Szinte káprázott a szemem a sok színes pántlikától s egy perczre oda se figyeltem a horog erős rándulására. Istenem segíts! ez a pisztrángkirály, gondoltam magamban. A másik pillanatban ott ficzánkolt a holdfényben a pázsiton a karhosszúságú, ezüstfényű, hatalmas pisztráng. Sebtiben utána kaptam. - Aztán nem emlékszem többé másra, mint Málika rémületes sikoltására és földetreszkető dübörgést kisérő dörgő zuhanásra, melyet testemben metsző fájdalom követett.

Misó a szomorú emlékek hatása alatt elhallgatott, megtörölte verejtékes homlokát és mindszomorúbban folytatta.

- Soká feküdtem, nagy beteg voltam. Mikor lábbadozni kezdtem, tudtam meg csak, hogy a bércz ormáról lezuhant szikla törmeléke alól aléltan szedtek fel a másnap hajnalban munkára menő favágók. Nekem csak lábam törött, azóta biczegek, de Málika - - az én jó Málikám a rémülettől eszelős lett. Azóta folyton esküvőre készül, menyasszonyi ruhájának vásznát fehéríti. Várva-várt «kis bojtárom» holtan jött a világra, azt se láttam, hogy rám hasonlított-e. Ondris a szerencsétlenség után elbújdosott; itthagyott, a mikor mindkettőnknek legnagyobb szüksége lett volna rá. Úgy mondták, pár napra rá, a mint tutajokon fát szállítottak a Felső-Vágról, addig nézegette zavarodott szemekkel a csalogató vodnik színes pántlikáit, míg bele nem szédült a zsilip zugójába. Itt fogták ki hulláját, a hol a kelecsényi patak a Vágba szakad.

- A pisztrángkirály megbosszulta magát, azóta nem látta senki. Azért van annyi pisztráng a kelecsényi völgyben, mert kerüli minden halász. Ne halászsz itt uram!

Lenéztem a völgybe. Az egykor viruló menyecske most koravén ránczosképű banya, az eszelős Málika most is fehéríti, szárítgatja, teregeti ringyes-rongyos vásznát menyasszonyi ruhának.

Az ostoba, de jól irányzott gördüléssel lezuhant szikla már régen szétporladt.

Mindennek oka csak a pisztrángkirály, meg a gonosz vodnik, a viziember, ugy-e?

Lassan világosodik az idő; az ég alján szürke hófelhő tolakodott a nap elé. Elaludt az öreg; télen későn ébred, nincs kedve a dunyha alól kidugni tar fejét, melyről hiányzik télen aranysárga üstöke.

Orrfacsaró, csipős a hideg. Bizsereg az ember ujjahegye s a levegő hidegét szinte harapni lehet. Metsző szél szánt végig a puszta mezőn s a lehengerelt szántásról messze söpri a vékony hótakarót, mely meg-megreked a göröngyösebb szántás barázdáiban. A kiváncsi szél sorra vizsgálja, mi van a hótakaró alatt? Ez itt vetés, már zöldel is. Lefújja róla a fagytól védő takarót, hadd rémüldözzön a gazda, hogy kifagy a mag. Amott gazos ugar. Végig hordja rajta a havat s a gazosban meg-meglippen egy-egy hókristály és remegően kapaszkodva pislákol a vendégmarasztó pöndörfüvön. Csillogó czukorporral hinti be a szántás barázdáit, a mesgye aszott füvét és a dűlőút kopasz bokrait. Hóforgatagot zúdit a kis erdő oldalába; aztán simára végiggyalulja a lerakott hóréteget s mint a pajkos gyerek, - a ki azt hiszi, hogy: no most már mindenek boszantására jól elvégezte a dolgát - megszökik és csinyei után a kis erdőben sunyi módon elül.

A levegőégbe felhajszolt hókristályok lassan, zizegve szállingóznak, pislogó szemekkel keresik szállóhelyüket, de nem találnak haza. Villogó gyémántporral van tele az egész levegő s csakhamar vékony hótakaró fedi azt, a mi a mezőn elébb még puszta volt.

Lomha pápista varju vált át a mezőn; a megfagyott levegőben, mintha szárnyai még nehezebben mozognának. A kis erdő felé tart, de egyszerre csak oldalt félrecsap, nagyot lök magán s visszafordul oda, a merről jött.

Itt is, ott is opálkék, átlátszó füstoszlop emelkedik a fagyos levegőbe és pislogó tűz fénye villan fel a havon. Tipegő-topogó, didergő embersereg melegedik körülötte az erdőszélben.

Valami van készülőben. Mégsem oly elhagyott, puszta a mező. Ennyi ember együtt nem volt még a legnagyobb munkaidőben sem a mezőn.

Azok ott hajtók. Mert, hogy ma van az «utolsó hajtás». Várják a vadászokat; addig melegednek.

Az ügyesebb legényeknek, a kik szuszszal is birják, már vígan lobog a tüze, de az apróbb népség most is nekihasalva pufók pofával fújja, éleszti az alig pislákoló tüzet s könnyező szemekkel nyeli a nedves, fagyos fa keserű füstjét. Mire tüzük lángra lobban, biztos, hogy már a hajtásra kürtölnek. No, de legalább kékre fagyva is azt hiszik, hogy melegedtek.

Mozgolódás támad a hajtók közt. A ki leghamarabb észrevette, megszólal: «Jönnek már a kocsik.»

A tiszta levegőben messziről kocsizörgés, lódobogás hallatszik. Meg lehet különböztetni, melyik az úri kocsi, melyik a parasztszekér, igásfogat. Mert, hogy ilyen is van kettő a közelgő kocsitábor között, melynek első fogata a vendéglátó házigazdával a vert úton most bukkant elő egy dombhajlat mögül. Az igásfogatokra fontos feladat vár. A melyik üresen jön, az roskadásig tele megy haza. A melyik pedig megrakodva jön, ebéd után már csak üres kosarakat, palaczkokat lötyögtet. Egyik a vadhordó, másik az elemózsiás kocsi. Örömmel várják az egyiket itt, a másikat otthon.

Az első könnyű homokfutó megáll az erdőszélben. A megizzadt táltosok gőzt fujtatnak remegő orrlyukaikból s lenge párázatba burkolódzik az egész fogat. Alig látni addig valamit belőle, a mig a gondos kocsis a megizzadt, gőzölgő lovakra pokróczot, bundát nem dob. Mig a vadászatot rendező házigazda a vadőrrel és csőszökkel a hajtás tervét megállapítja, a vendéglátó háznál elköltött bőséges reggeliről egymásután érkeznek a kocsik. Mindegyiken három-négy puskás ül. Valóságos kocsikiállítás. Van itt könnyű bricska, homokfutó, féderes ülésű stájerkocsi; a fiatal tb. főszolgabiró pláne magas kétkerekü gigen himbálódzik; a főtisztelendő esperes úr, a kinek a mai napon gömbölyűségén vörös öv helyett rókaprém karmantyu díszeleg - nyakig lábzsákban - nyitott hintón jött. A vert úton még csak istenesen ment, de a marhajárásos, feltört dűlőúton már majd kettétört a nehéz batár tengelye.

A házigazda kiadta a parancsot. A zsíros reggelit még egyszer leöblítik egy kis melegítő szilvóriummal és törkölypálinkával, aztán a kocsitábor tovább indul, a kis erdő túlsó felére. A vadászok itt állanak fel. A hajtók visszamaradnak 50-60 lépésnyire egymástól elszakadozva, félkörbe veszik az erdőt. A sor két szélére egy-egy puskás kerül, egy-egy tehetősebb polgárember, a kinél az is megtisztelés számba megy, hogy az urakkal a hajtók között vadászhat. Ezek a «horgosok,» s az a feladatuk, hogy az oldalt kitörő nyulakat visszariasszák. S bizony nem egyszer megesik, hogy többet lőnek, mint bármelyik úri puskás.

Az erdő túlfelén a kocsitábor ismét megáll és most már a puskások is kiczihelődnek a bundák és lábzsákokból. A hány puskás, annyiféle puska. Egész raktár a legkülönbözőbb öldöklő fegyverekből.

Kétcsövű, háromcsövű; előlkulcsos, hátulkulcsos; tizenkettes, tizenhatos; kakassal meg a nélkül; fényes és barnított; ilyen meg olyan závárzatu. Mind kitünő, agyondicsért fegyver, a melyről gazdája egész legendákat kezd mesélni.

A milyen a fegyver, olyan változatos az öltözet is. Nincs olyan üzlet, mely gazdagságra felülmúlná a társaságot. Egyik bőrsipkás puskás dán iramszarvasbőrkabátban feszít, de koczkás harisnyás lábával máris tipeg-topog a havon. A másik stájerloden kabátját dicséri és térden felül érő, nehéz halina csizmában czammog. A konzervativ, tapasztalt öregeknek azonban jó a zsírozott bagariacsizma és rókaprémmel bélelt bekecs is; hű barátjukról, öreg puskájukról pedig annál kevesebbet beszélnek, minél jobban hord.

No, végre felállanak. A hajtókkal szemben 50-60 lépésnyire egymástól hosszú lánczvonalban elállják a fiatal, ritkás erdőcskét s a határos mezőt. A lánczvonal két vége - mint a hajtóknál - szintén befelé «horgol».

Kékesszürke homály honol a kis erdőben. A csupasz faderekak olyanok, mintha vastag póznák volnának az almon meglapult hóba tüzdelve. Vézna sudaraik közt keresztül fehérlik a mező hótakarója s a csenevész bokrokon meglippent havat a védettebb hajtatokban nem tudta lerázni a hajnali szél. Az erdőt-mezőt nyomok szeldelik keresztül-kasul; áruló nyomok, melyeknek valami barázdában, vagy gazos ugaron meglapult tapsifüles a gazdája. Különösen az erdőszélben van erősen összejárva, felkaparva a hómező, errefelé váltott a legtöbb «hosszúfülű»; jól fog mulatni az a puskás, a ki ide került. S ennek a mulatságnak a felhajszolt, üldözött vad fogja megadni az árát.

A templomban is többet vétkezik az ember, mint a lesben álló vadász. Semmi másra nem gondol, semmi másra nem figyel, mint a vadra, melyet vár. Megrészegíti a vadászmámor s türelemre tanítja a várakozás. Vár és vár. Reménynyel van eltelve mindig. Ha az egyik hajtásban puskavégre nem jött a vad, majd jön a másikban. Ma neked, holnap nekem. Rossz vadász az, a ki a sors ellen zúgolódik. Az igazi vadász nem panaszkodik; mert inkább örül társa egy-egy szép lövésének, mintha maga ráhibázott volna a vadra.

Hófelhőbe pólyázott fejét ki-kiüti néha a lusta nap. Megváltozik ilyenkor a szürke kép. Az erdőben derengő opálos félhomályban aranyszálak szövődnek s a villódzó havon hosszú, kékes árnyékok nőnek ki a fák tövéből. A kopasz fák törzse, lombtalan koronája aranyszegélyt kap s a hamvas szürkeségben láthatatlan kóczos, csitri bokor, útszéli bogáncs, megrekedt ördögszekér is aranyos díszszel válik el a sötétebb alaptól. De ismét felhő tolakodik a fényforrás elé, a nap sárga korongja az úszó felhőréteg mögött már ködös fehér. - A feltámadt szél végigront a mezőn, jajongva belesüvölt az erdőbe, megszaggatja, letépi az aranyos díszeket és kékesszürke festékkel önti le az aranyos hómezőt.

A csendjében meglepett erdő zizeg, száraz ága recseg-ropog és a korona egy-egy dísze földre hull.

Valamerre az erdőszélben a várakozó puskás a metsző szél ellen a faderékhoz lapulva keres menhelyet. Hiába! a szél beleakaszkodik, lábszárát borotválja, nem védi a divatos «lábszárvédő»; csontján rágódik a szél foga és beléfagyasztja a velőt. A puskás muzsikaszó nélkül is tánczolni kezd, aztán a tánczhoz fagyos ujjahegyén furulyáz magának. Majd megveszi az Isten hidege. Brr, de kutya hideg van! Könnyet facsar a szeméből, hogy tíz lépésnyire se lát. No, csak most ne jőjjön a vad, mert a puskás úgy meg van gémberedve az álldogálástól, hogy menten ráhibáz.

Hangok kelnek a mezőn, az erdő túlfelén. Megindult a hajtás, közeledik a lármás sereg; éled a holt mező. A puskás figyelni kezd s lövésre készen áll.

A vaczkában meglapult nyúlfi a lármára fülét hegyezi s gondolkozni kezd: «Hát ez már mi megint? Soh' se lehet már pihenni?» A tiszta levegőben messze szálló lárma kiveri a vaczkából. «Ennek fele se tréfa!» Kipattan a gödörből s lassan bakfittyel az erdőcske felé. Mielőtt beérne, még megáll, megül, majd hátulsó két lábára emelkedve, hegyezett füllel figyel a lárma felé. Bajsza idegesen remeg, nagy szorultságban van az istenadta. Ugyan merre menjen? Hiszen ott a kis erdő szélében a minap már majd csaknem megserétezték. Valahol megdurran az első puska. Na most, uczu vesdd el magad, itt nem lehet soká gondolkozni; mert valami ostoba ólomdarab még bele talál akadni a bundájába. Hátracsapja fülét és eszeveszetten neki iramodik a kis erdő felé, egyenesen neki a gyilkos puskacsőnek. Brumm, brumm. Rádupláztak. «Jaj, végem van!» Keresztül bukfenczezik a fején s elterül a havon. Mintha jégpánczélt repesztenének, olyan recsegő visszhangba ful az erdőben a puskadörej. A nyuszit ez holtában is felijeszti s fel-feldobja magát a véres havon. Hiába, végórája ütött. Ő az első áldozat.

Erdőn-mezőn nagy a kavarodás. Ropog a puska. Egy-egy defilirozó nyulat egész sortűz fogad. Tele torokkal kiabál a hajtósereg s a nekitörő nyulakat visszaijesztgetik a vadászok gyilkos puskacsöve elé.

A nehéz szántás göröngyei közt nyúlkisasszony baktat errefelé, két gavallér is kiséri; most volt az ismerkedés, életre, halálra udvarolnak neki. A bátor lovagok nem hagyják el a halálban sem; vagy legalább is halálig nem. Hej pedig ez most nagyon közel lehet. De hát merre is fussanak? A szerelmes hölgy gyenge idegeit a hajtók ordítozása teljesen megbénítja; arra menekülni nem mer, nekivág hát az erdő felé a mezőnek. Gyilkos sortűz fogadja. Ott kalimpál már a két szeladon között, a kik rémülten fordulnak vissza és hosszatnyúlva hordják el irhájukat és az utolsó édes órák emlékeit. Csunya a futás, de hasznos, még ha a szerelmes hölgyike el is marad. Jaj, de a rögös szántáson nehéz ám a nekiiramodás. Letérnek a gazos tarlóra és hiába a hajtók minden ijesztgetése, kiabálása, úgy kifutnak köztük, mintha a világ végéig meg se akarnának állni. Az utánuk röpített furkósbot csak még eszeveszettebb futásra nógatja a párjavesztett gavallérokat. Egy-egy bátrabb nyulfi, vagy a melyik még inkább elvesztette az eszét, egyenesen nekiront a vadászsornak és közöttük keresi: hol tágasabb odakint. Közöttük iramodik ki - ha sikerül. S bizony, nem egyszer sikerül; mert a meglepett puskás azt se tudja hova, melyikre lőjjön.

A kis erdő egyik gazos, bokros hajlatában «valaki» sunyimódon fülel. Felugrik fekhelyéről s arrafelé sandít, a honnan az az éktelen zaj, kiabálás, puffogtatás hangja erre verődik. «Mi az ördög; ennek fele se tréfa? Úgy látom, itt megszorultam és szépen be vagyok kerítve.» Morfondál a «vörösbundás» és óvatosan, hasmánt csúszik a gazos gödörben végig. Zászlója hosszat söpri utána a havat és tenyérnyi széles vonal jelzi a loppal menekvő útját. Most oda se hederít annak, hogy a bokrokból nyakába zúdul a hó és finnyás orra is havas. Prüszkölni se mer. Csak tovább, tovább! De haj! hiába minden óvatosság, a hajtók megpillantották s ujjongva kiabálják: «Róka, róka! Róka van a hajtásban! Ott megy ni! Ne ereszd ki!» Minden puskás még óvatosabb lesz, s azt hiszi, menten rámegy a ravasz. Egyik-másik azt hiszi, már látta is egy másodperczre felvillanni a fák között. Mégis, mire a hajtók elérik a puskásokat és a hajtásban az utolsó lövés is elhangzott, a kicsúszott «lomposfarkú» már - egyelőre veszedelmen kívül - ott vicsorog valamerre a szomszéd határban, biztosabb búvóhelyen.

A hajtás után lefújnak. A puskások összegyülekeznek s miközben az előállott kocsikra felülnek, hogy a következő hajtás helyére menjenek, mindegyiknek van valami fontos megvitatni valója az eredményt illetőleg.

Az összeszedett zsákmányt a hajtók a vadhordó igásfogat két oldalára alkalmazott rudakra aggatják. Mégis furcsa az a mathematika. Rendesen kevesebb nyúl kerül a rúdra, mint a mennyi a puskások bejelentése szerint esett.

Ezután a meghajtandó terület nagysága szerint délig még két-három hajtás esik; aztán lefujnak az ebédre.

Valahol, védettebb helyen, erdőszélben, vagy szőlők alatt, hatalmas máglyarakás barátságos közelében, az elemózsiás kocsi várja délben a társaságot, mely hideg sertéskaraj és fehérpecsenye, frissen pirított szalonna, töpörtős pogácsa falatozása és szapora poharazgatás közben hangosan vitatkozik a lefolyt hajtásokról. Mulatnak, nevetnek a bűnbakon - mert ilyen mindig akad - és alig várják a rövid délután hajtását, a mely aztán igazán az utolsó hajtás ebben a vadászévadban.

Ugyan melyik vérbeli vadász tudna ilyen biztató meghivást visszautasítani? Hiszen még nekem is - a kinek vadászczimboráim révén nem egy ilyen hivásban és élvezetben volt már részem - úgy a fejembe szaladt a vér az eljövendő élvezet reményében, hogy már nem is 30, de 300, sőt 3000 kakast láttam a táviratban. A nullák csak úgy karikáztak a szemem előtt.

Egy-kettőre készen áll a hátizsák tömve elemózsiával; mert nincs kizárva, hogy a hegyek között valami üres kolibában fogunk éjjelezni, lévén a táviratnak befejezése nem kevésbbé biztató:

Mit? Azt, hogy a Máv.-val összeházasodott Ks. Od. Budapesttől Csorbáig ezt a nyomorult négyszáz és három kilométernyi utacskát, - mikor az ember így a «szomszédba» rucczan talán «egy» kiskakasért - ne kilenczedfélóra alatt tegye meg. Hiszen a türelmetlen vadásznak még az utolsó három kilométer is egész öröklét; mert egy perczre se tud elaludni attól, hogy a vonat kerekeinek a zakatolása közben is folyton a fülébe dürög a kakas.

A «sors keze» jóvoltából azonban, no meg a jobb kezem ügyessége révén - a miről mit sem tud a «szintén adózott» bal - a hosszú úton sincs részem semmiféle alkalmatlan útitársnak, az emberek legkiállhatatlanabb fajtájának, a «homo viator impertinens»-nek czipőlehuzási műveletében, fokhagymás-kolbászos vacsorája csamcsogásában, vagy idegrázkodtató hortyogásában gyönyörködni. Mert sajnos, ezeket az élvezeteket nálunk, még az első osztályú jegyekre is ráadásul adják.

De nincs nyugtom. Egy darabig olvasom az útra összeszedett esti lapokat. Eldobom. Kell is nekem most politika! Hanyattheveredem a kupé bársonypamlagán és belebámulok a pillangó-lángú lámpa sárgás fényébe. Az üvegburás lámpa a szemhéjforma ernyő mögül óriás félszem buta kiváncsiságával bámul le rám. Ezt is hamar megelégelem. Összehuzom a lámpaernyőt. A kyklopsz behunyta óriás szemét. Nem zavar senki, semmi. Most vagyok igazán egyedül... Behuzódom a pamlag sarkába... Gondolkozom, ébren álmodom. A mit álmodom az az enyém; azt nem veheti el tőlem senki. Hohó! Dehogy nem! Hátha már egyikét annak a harmincz nyirfajdkakasnak - a melyről úgy álmodozom, mintha betáblázott jogom lenne rája - már szerencsésen zsákmányul is ejtette valaki, a ki egy vonattal megelőzött. Mert szemesé a világ! Ej, ej! még bizony talán irigykedni kezdek? Nem elég már az a bűnöm, a mit a laikus világ rám ken most azért, mert hogy gyilkos szándékkal keltem útra egy (vagy azt se bánom, ha több!) szerelmes nyirfajd gavallér ellen? A ki ellenem semmit nem vétett! Hm! Kezd bennem motoszkálni a lelkiismeret. Igaz is. Furcsa az eset. X. Y. nyirfajdkakas szerelmi légyottra siet tyukocskájához. Sem a hölgyhez, sem a gavallérhoz semmi közöm. Nem ismerem őket; talán nem is láttam még egyiket sem. S most hivnak sürgősen, nem azzal, hogy: «Tuez la femme!» hanem azzal, hogy: «Lődd le a kakast!» Mit vétett ez ellenem? Mi közöm nekem ahoz, hogy az első szerelem szabad, vagy a házasságtörésnek tilos gyönyöreit élvezik-e? Mi vagyok én? Az erkölcsrendészet utazó hóhérlegénye?

Kegyetlen rendelkezése ethikai szempontból a vadászati törvénynek az, hogy míg a hasznos vadak a szeretkezések idejében védve, tilalom alatt vannak, a fajdkakasokat csak a dürgés idejében szabad lőni; a mikor szerelemtől részegen udvarolnak a mindig oltalom alatt álló tyukocskáknak.

A fajdkakasnak tehát: a szerelem - halál. El lehet mondani: «Meghalt, mert szeretett.»

A nyirfajdkakas még csak vigyáz, sőt nagyon is vigyáz magára, a mikor dürög; mert ilyenkor is olyan éber és óvatos, mintha minden tolla végén szeme-füle volna. Ámde a nagykakas már ismertebb nevét is azért kapta, mert a mikor dürög, párjának udvarol: «siket». Se lát - se hall szerelmi mámorában.

Nem pusztán czéltalan vérontás vágya tüzel engem sem arra, hogy szegény kiskakast szerelmi légyottján meglopjam. Hiszen mikor a vadász védett leshelyről, kellő közelségben, megfelelő lőtávolban látja maga előtt dürögni a kakast, hányszor nem lő; pedig: van jó puskája, éles a szeme és biztos a keze. Vagy talán épen azért. Mert nem felesleges-e az öldökléssé fajuló telhetetlenség a zsákmány után, nem kétes értékü-e az élvezetnek az elejtett vadak darabszáma után való becslése, mikor a jó vadásznak csak akarnia kell, hogy mennyit lőjjön. A vérbeli vadász a biztos zsákmány egy hányadát szivesen feláldozza azért az élvezetes és tanulságos látványért, a melyben a felesleges puskázás helyett így hosszabb ideig része van.

Bizony még oda lyukadok ki, hogy be fogom bizonyítani, hogy ezt a négyszázhárom kilométeres «macskaugrást» is csak azért teszem s az egész éjjelemet csak azért rontom el nemalvással: mert hisz én nem is akarok ám nyirfajdkakast lőni!?

Lassan világosodik az idő. Soká tart a hajnali szürkület; mert köd fekszik a szepesi és liptói fensíkon.

Türelmetlenül állok a vasuti fülke ablakában és várom a jó szerencsét, a mikor a Tátra égbenyuló gránit bérczeit először megpillanthatom.

Pedig dehogy is «először»! Isten tudja, hányadszor látom már s hányszor barangoltam semlyékes rétjein, sötétzöld tűlevelü opálhomályú erdeiben. Hányszor csetlettem-botlottam morénáinak görgeteg sziklatömbjein, - gázoltam a lankás oldalakat behálózó vizereken. Hányszor csusztam meg sima szirtfalain és ragadtam bele a vadkanjárta hűvös, sötét völgyek emberéhes dágványának sarába. Hányszor merült el szemem halálcsendes hegyitavainak mélységébe és hallgattam kristálypatakjainak duruzsoló fecsegését. Hányszor csodáltam áhitattal a csipkés gerinczek és csúcsok ezüstös szűzhavát és gyönyörködtem borzongva a szeges korbácscsal végighasogatott hegyhátakon az elemek harczában, a vihar bömbölésében. Hányszor pihent fáradt testem verőfényes időben virághimes, csendes rétjein és hányszor fáradt ki pihent lelkem a sziklaoldalakon visszhangzó, halálvölgyekbe fuló mennydörgés recsegő-ropogó hangjaitól.

S mégis azt hiszem, hogy mindig először látom. Minden szépsége, élvezete, gyönyörüsége, zordonsága - a mit nyujt - mindig és mindig új.

Az Alacsony- és Magas-Tátra által alkotott völgykatlan: a liptói fennsík, olyan, mint egy óriási üst. Varázsló üstje. Most szortyog, dohog, pöfög benne valami kristályosodó sűrű keverék. Hatalmas felhőgomolyokat lök fel a derengő levegőégbe. Köd száll fel a katlanból; majd szárnyaira veszi a metsző, hideg északi szél s rohanvást ragadja dél felé.

Vonatom beleszalad a ködbe, épen a nagy erupczióba, a midőn a vajudó földanya napvilágra hozza óriás gyermekét. A katlan kékesszürke keverékéből az ég felé gigászi kristályhasábok törnek, melyeknek csúcsán lomhán ül meg a kihülő hegyek párája: a felszálló köd.

Ilyen lehetett első születése is, a mikor a palakőzetben megkristályosodott gránit bérczek egymásra tornyosultak.

A hegyoldalakat derékban szegi az opálszínű ködsáv, melyben elvesznek az egyes hegycsúcsok és mind megannyi sötétzöld fenyves csonka kúp gyanánt terpeszkedik a fennsíkon. Mikor azonban a havas Chocs felől elszabadult északnyugati szél nekifekszik a lassan mozgó ködnek és foszlányokra szaggatja szét; a csonka kúpokból feltörő hatalmas csúcsok megannyi czizellált színezüst bálvány, melyen rózsaszínben törik meg a ködön átszürődő aranyos napsugár.

Május eleje van s mégis csaknem a hegycsúcsok derekát övező fenyves véderdőig hóval borított az egész Magas-Tátra.

Minden egyes hegycsúcs élesen válik el a levegőég kékesszürke hátterétől és színhatásuk oly erős, mintha csak kis órajárásnyira volna a félnapi járás-távolságban huzódó hegyláncz.

A nagyság, a hatalom, a gigászi erő és az évezredek fogalmának megtestesülése, kristályosodása: a Tátrabérczek óriási tömege. S még ebből is észrevehető méltósággal emelkedik ki a többi «nagyhatalom» fölé: az ezüst trónon hermelin palástban ülő, fehér allonge-parókás keményfejü király - a Ferencz József-csúcs.

Szempillantásaimmal végigsimogatom a hegyeket. Századszor megcsodálom a ferdehátú vén Krivánt. Aljában, a Krahulcso-völgyben hajszoltuk a vadkant és a Paulova rétjén áztunk-fáztunk, hóban-fagyban nyár derekán. Az meg ott, keresztben vele, a hosszú gerinczü Osztri és Szoliszko; köztük a zergenyájas Furkota-völgygyel. Ott ül a buksifejű Bástya nyakában a Sátán. Keresem a Csorba-csúcsot. Megvan. Megakad a szemem a színezüst Tátracsúcs csipkézett gerinczén, mely amott huzódik el az Osztervával testvér Tupa és a szakadékos Kopki mögött.

A vonat lassítja futását, közeledünk a csorbai állomáshoz. A nyires-borókás Nemeczkából a vasuti töltésnek szalad egy deres kocsiút. Két gyalogos férfi szaporán szedegeti a lábát, a mint a vonatot megpillantja. Vadászok. Megérezzük egymást. Korán kelhettek. Ezek nyirfajddürgésen voltak. Meglátnak a fülke ablakában és erre diadalmasan lóbálja felém az egyik a már zsákmányul ejtett «kiskakast».

Megelőztek! A harmincz kakasból már «egy» hiányzik. Ezek már kivették a dézsmát.

Másodmagammal botorkálok a sötétben. Nagyon fiatal még az idő; csak éjfélután kettő az óra. Messze még a hajnal pirkadása; de még szürkülete is. Borulásban a Magas-Tátra; mély sötétség gunnyaszt az aljában. Szótlanul rójjuk a jó másfélórai csúszós sziklás utat. Csak a velünk szembefutó Mlinicza duruzsol magában. Deres az út. Csipős északi szél fuj: fagyot lehelnek a havas völgytorkok. Bizony összébb huzom magamon a meleg bekecset. Négyszáz kilométerrel lejebb, arra Budapesten, kevesen hinnék, hogy itt fent frissen hullott hóban járunk; pedig a hegyi vadvizek tavalyi jégpánczélja az árnyas völgyekben még olvadásnak se indult. Deres a Nemeczkának sárgára aszott pöndörfüve is. A rét boróka-bokrai czukorporral vannak behintve. Ide sietünk mi; mert a «kihallgatott» nyirfajdkakasok kronométeri pontossággal hajnali négy órakor itt dürögnek a sudár fenyővel vegyes, satnya, menguszfalvi nyiressel szomszédos Nemeczkában. Ilyen borókás réteken állanak a léczekből és fenyőgallyakból összeeszkábált, lugasforma «ernyők», a miket a szepesi német szomszédság révén a liptói «jó magyarság» is csak «Schirm» néven ismer. Ilyen jó fedezetből biztosan lőhető a rendkivül óvatos kakas - «ha» leszáll.

Beszállásoljuk magunkat egy ilyen fenyőgallyas «palotába» és várjuk a jó szerencsét. Olyan mélységes csend birodalmában vagyunk, hogy szinte halljuk egymás szivének a dobogását. Így üldögélünk az ernyő lóczáján (mert hát erről a kényelemről is gondoskodtak a palotában) pokróczokba burkoltan vagy jó félórát. Közben már világosodni is kezd az ég alja; hajnali szürkület dereng és a sátor lombjai között már megvillan a havas hegycsúcsok fehér köntöse.

A mélységes csendet a távolból valami suhogás töri meg. A hang mind közelebb jön: akár csak valami hajnaltájban hazavetődő virágoskedvü legény kurjogatna a távolban: «Csuhuj, csuhaj!»

A csuhujozást dobolásforma gurgulázó torokhang váltja fel. Ez szerelemre hivó hang. «Dürög a kakas.» Megest más oldalról szól a dürgés. Ketten vannak. Egyik magas, másik mélyebb hangon dürög. Az utóbbi vén kakas lehet.

Hogy a szél seperné el előlem ezeket a csitri, rongyos borókabokrokat! Nem látom tőlük: merre, hol lejti szerelmi tánczát a tüzes gavallér; pedig az ernyő lombhézagai közt majd kinézem a szememet. Végre, még se hiába! Szárnysuhintás nélkül most ereszkedik le az ernyő előtti tisztásra a tyuk. Egy szempillantás alatt az eddig láthatatlan kakasok is ott sátoroznak már a kellemesen meglepett, kapós hölgyike körül. Egyik jobban kelleti magát, mint a másik. Mindegyik nagyon akar tetszeni. A fiatal kakas még tapasztalatlanabb az udvarlásban; no, meg egy kis respektussal is van az öregebb iránt; nem mer nagyon tolakodni. Csak körbe-körbe sátorozva iparkodik «igen szépen» dürögni. Az idősebb kakas se valami «rokkant gavallér» ám; elég még benne a tűz; tapasztalata pedig, meg bátorsága, - talán még több. Illegeti-billegeti magát a pislogó tyukocska előtt. Ireg-forog, hogy csak úgy villog sátorozó szárnyának a fehér tükre. Toporzékol, ágaskodik kurta lábain és hébe-korba méternyire dobja fel aczéloszöld zománczú, fekete, zömök testét. Vörös pápaszemes szeme karikát hány. Legyezőformára kiterjesztett, sarlóalakú farkát negédesen billenti jobbra-balra. Kurta nyaka megduzzad; mert úgy kakatol, a hogy csak a torkán-csőrén kifér.

Mégis, mintha a fiatal tyukocska (alighanem «jércze» lesz a galambom!) a fiatal kakas felé pislogatna.

Nekimegy a reményteljes riválisnak. Összeakaszkodik a két kakas. Csihi-puhi; kopogtatják egymás fejét erős csőreikkel; szárnyaikkal püfölik és karmaikkal tépik egymást; hogy csak úgy röpköd a toll. A tyukocska pedig pislogva várja, hogy: ki győz? Neki mindegy; egyikkel a kettő közül ma mégis lakodalmat tart.

Az öreg a derekabb legény. Megverten, megtépázva vonul félre a fiatal kakas; míg az erősebb, a győzelem és szerelem kettős mámorában, jogait követelve sátoroz az engedelmes odaadással leült tyukocskához.

Bizony igazság szerint így kellett volna ennek most is történni; de hát, sajna! a mit megírtam az mind csak - emlékezés, képzelet.

Csak addig fedi a valóságot, a míg az ernyőben elhelyezkedtünk. Azután félóra mulva, a dürgés helyett megjött az eső; olyan tátrai, jóféle, hideg, csendes eső, melylyel úgy teleszívja-teleiszsza magát még a bekecs is, hogy menten berugott lenne, ha csak egy kis szesz is van az esőben.

Ázva-fázva, pokróczokban várom a lehetetlent: hátha «beszáll» és dürögni fog egy megbomlott kakas?! Talán mégse hiába várok.

Szent Hubertus! Hát mégis van igazság a földön! Dürgés hangjára emlékeztető gurgulázás, sóhajtozás üti meg éber fülemet. Mégis beszállt egy vállalkozóbb kiskakas. Mintha egészen közelemben, az ernyő «tövében» dürögne. Kinézek egy nyiláson. Semmi. Olyan pokoli sötétség van - pedig a kalendárium szerint már kelőben van a nap (de hol?) - hogy tiz lépésnyire se látok a borókás tisztáson. Társamat szólítom; mert hogy «négy szem többet lát.» Dörmögve, álmosan tápászkodik fel a vizes pokróczokról; mert nagy unalmában a «fajdkakas-dürgésen» elbóbiskolt a jámbor.

Mintha egyszerre elmetszették volna a gurgulázó hangokat. A kiskakas felhagyott a «dürgéssel» - no, mert czimborám is felhagyott a «hortyogással.»

Ezek után itt már ugyan nincs mit keresnünk. Nyakunkba keríthetjük a vizes pokróczokat s aztán agyonázva-fázva, vizbefult reményekkel nekivághatunk zuhogó esőben vagy kétórai csuszós, lucskos, nyaktörő útnak.

Kérdezze csak most valaki, hogy: «Mit lőttél; hogy mulattál a Tátrában?»

A téli reggel késik. Lassan világosodik. Pedig a borotvaélességű északi szél a lustánkelő nap útjából már elseperte az utolsó hófelhőfoszlányt is. A levegőég örök vándorának szabad az útja. Jöhet, van mit látnia. Friss hó esett az éjjel. De hát a nap alighanem vissza-visszacsúszik, a mint az égboltozatra felkapaszkodik, mely olyan sima, mint az azurkék, befagyott tenger.

Nincs rajta egyetlen csillagocska sem. Éjjeli virrasztásukban kifáradtan lassanként megszökdöstek, s most pislantotta az utolsót a hajnalcsillag is.

A havas világ végtelen csendben, áhítattal, ünnepies fehér köntösben várja a hatalmas Napot.

A csendnél talán csak a hónak végtelen fehérsége nagyobb. A friss hónak az a makulátlan fehérsége, melynek minden mélysége és végtelensége mellett sincs semmi árnyalata. Hószín, melyet fokozni - fehérebb, legfehérebb - nem lehet; mert «csak» fehér, a melynek más színt csak a rávetődő árnyék ad.

A hervadt levelű rőtzöldes ősz: rikító rongyokban kaczérkodó, fonnyadtkeblű túlérett néni.

És a havas tél? Oh, a tél nekem nem dereshajú csendes anyóka, a kiben «már kihalt» minden szenvedély. Ez a régi hasonlat hamis.

A tél hófehéringes, szűztiszta leányka, a ki csak azért hideg és csendes, mert ártatlan lelkében «még nem él» semmi szenvedély.

Néma, megfagyott, fehér csend várja a tavasznak, a nyárnak, az ősznek szerelmesét, a hódító Napot.

A síkságot vastag, neszfogó szmirnaszőnyeg, puha hótakaró borítja, mely gondosan kiegyenlíti a dombok és hajlatok ellentéteit. A hajnali szürkületben, mielőtt még a derengés villódzó sávja csodás színeket festene az ég aljára, köröskörül fehér síkba folyik össze az egész róna s épp úgy nincs élesen határolt körvonala a havas buczkának, mint a csitri bokornak, tüskés bogáncsnak vagy ágasbogas fának.

A hó hatalmába vette a földet és a levegőég megfagyott oczeánja alatt megalapítja a végtelen csend rövidéletű fehér birodalmát, melyben még felhős éjjel sincs teljes sötétség, mert világít a hó.

Nyugalom honol a hólepte síkságon. A levegőég és föld dermedt. Üres és kihalt.

A világlátott nagy hódítónak is lángba borul teli ábrázatja, a mint a havas szemhatár peremén feltolakodva, a szűz hó birodalmára ráveti a szemét.

Szerelemsóváran ontja sugarait a nap. Ostromolja a szeplőtelen szűz havat, mely ellenáll ugyan a csalóka hideg fénynek, de remegve sziporkázik kristályszeme a mindig győzedelmes Don Juan előtt.

A mint a nap égi útján emelkedik, mindinkább ragyogóbb lesz a hómező. Üdeség árad szét a dermedt természetben. A napsugárban ragyogó hófehérség üde és zsongító, bár teli tüdővel is hiába szívjuk, keressük illatját.

Ám az éltető napsugárnak az üdeségen kívül más is jár nyomában. Árny. Sajnos, árny nélkül nincsen fény!

Elég a szerelmes napnak egyetlen csókja s máris árnyék vetődött a szeplőtelen hó ragyogó fehérségére.

A végtelen, egyenletes fehérségen kékes árnyékok suhannak végig és rögzítődnek meg. A dombhajlatok, buczkák, faderekak, erdők árnyékos oldalai, a hóbokrétás bozótok, bokrok, gazosok élesebb körvonalai egyszeriben átalakítják a hajnali szürkületben még összefolyt végtelen fehérség képét.

A hómező egyszín fehérségén a fény küzd az árnynyal. Minden érintés, minden nyom a sima érintetlen hómezőn: sértő árnyék, fájó seb, mely leplezetlenül feltárja erdő-mező titkait.

A vadak nyomai, melyek mindmegannyi betáblázott bizonyítékai annak, hogy a kihaltnak látszó hólepte síkságon is van élet.

Valamerre a hólepte síkságot fakósárga nádas szegélyezi. Még nem vágták a télen, gyenge a rónavíz jege. A hajlékony nádszálon a hó súlya alatt megdőlve ing-ring a pelyhes nádbuga. Egész guzsalyerdő mered az égnek, telisdetele fonásra kész, puha, fehér gyapottal.

Kihaltnak látszik a sűrű náderdő környéke. Mélyéből sem hallatszik az életnek semmi nesze. Csak a reggeli szél hárfázik a zizegő nádszálakon. Nincs már vizi-szárnyas lakója »Nádország»-nak. A nagyobb komforthoz szokott gázlók rég elhagyták a jégpánczélba szorított rónavizet. A gólya valahol délen kelepel. A gémek is melegebb éghajlat nádasaiban gunyasztanak. A sneffek, a gojzer régen máshol keresik a gilisztákat és délibb vidéken jajong a szeles bibicz is.

A meleg, turfásvizű pocsogót azonban mégis látogatták ma. Néhány úszóhártyás madárláb nyoma süpped körülötte a hóban, mely egy darabon, a be nem fagyott lék szélén, ugyancsak le van tiporva. Nem idevalósiak. Csak jöttmentek. Vendégek látogatójegyei. Alighanem átvonuló tőkeruczák voltak, a kiket a pocsogónak felcsillanó tükre csalogatott le a levegőégből; mert a nyomok nem vezetnek tovább semerre. A levegőég riporterei néhány «kacsahír»-t hagytak hátra, azután: jöttek, mentek.

A nádassal testvér zsombikos, deresfüvű hompjaival a hótakaró alatt olyan, mintha ezer meg ezer óriásnak levágott torzonborz ősz feje heverne szerteszét. Nyáron, magas vízállásnál, a mikor felbuggyan a réten a talajvíz, kedves helye ez a zsombikos gémnek, ruczának. De úgy látszik, most télen sincs lakó nélkül. Mert hát jobbnak híjján nem megvetendő zugocskával kinálkozik a hompokról deres üstökként leboruló pöndörfűnek sátora is. Jó itt a fogolynak, fáczánnak meghuzódni, ha az éles északi szél borotválja a mezőt és sírdombokat hord össze a hófuvás.

Apró keresztek nyoma rajzik a zsombikosban. Egy pöndörfüves homp tövéből indulnak ki a nyomok. Egész falka tyúkocska nagyságú apró szárnyasvad tipegett a réten át a lápvizet levezető csatorna felé. A keresztes útvonalon végig hosszabb-rövidebb vonalrajzok meg arról beszélnek, hogy a falka futásnak eredt és egyesek farktolla végig söpörte a laza hótakarót.

A kik erre jártak, tényleg «tollal» írták be nevüket a hómező vendégkönyvébe.

A csatorna partjáról a szél lefujta a havat; zuzmarás, fűzbokros, turfás partja fehér csipkés szegélyű fekete szalagként húzódik végig a réten. Ilyen sötét foltokat keres az apró szárnyasvad a havon, ha már a hótakaró alatt élelemhez nem fér. Apró, fekete göröngyök gurulnak ide-oda a parton; majd egy kupaczba összeszalad valamennyi és ijedten rebben fel s zúg el a nádas felett a fogolycsapat. Mert hát a «saját lábú» keresztvonásokat, az árokparton kapargáló, messziről göröngyforma foglyok hagyogatták el a hótakarón.

A nádason tört csapa vezet végig ki a rónavízre torkoló csatornáig. A letört nádnak egymásra hajló havas szálai ezüst vesszőkből összetákolt természetes bürüt alkotnak, melyet ezüst zsinegként köt össze a zuzmarás iszalag szívós indájának szövevényes köteléke. «Valaki» végigcsúszott már a bürün, mert a puha hó pamatokban hullott le róla. Ennek a «valaki»-nek - a mint a nádast elhagyta és befordult a havasfenekű árokba - már nyoma is van. Sáros, iszapos nyoma. A gonosz úton járó «valaki»-nek első lépése is mocskot hagyott a szűzi hótakarón. Könnyű lépése alatt is beszakadt a vékony jéghártya és felbuggyant a turfás árok fekete vize. A mellső jobbláb nyoma jó darabon sáros. A puha hóba süppedt egyvonalban haladó nyomok a tacskóéhoz hasonlítanak. Csakhogy hosszúkásak. A mi arra vall, hogy a két középső lábujj nagyon előre áll. De tacskóé nem lehet, mert a lépés hossza nagyobb állatra vall. Hopp! Most a «maszatos lábú» abbahagyta a «kullogás»-t. Megállt. Valami nagyon felkelthette a figyelmét. Talán az, hogy idegen csapa keresztezi kalandos útját. Valódi különlegesség. Minden vadnyomtól úgy elüt, mint a manupropriáktól a padisah «tugrá»-ja. Két hosszabb lábnyom egymás mellett elől; két rövidebb egymás mögött hátul. Baktató nyúl csapája. (A nyúl a hátulsó hosszabb ugróit baktatás közben az egymás elé rakott rövidebb mellső lábai elé rakja, úgy hogy egész talpára esvén a sarokcsontig, hátulsó lábainak nyoma hosszabb.)

De a tapasztalt kujtorgó legkevésbbé sem ezen a csodacsapán tünődik. Sőt még azzal se törődik, hogy a réten át, a hóbokrétás tündérerdő felé vezető nyúlcsapa még érdekesebb. Egyszerre hirtelen megszakad a nyúlnyomok vonala, mintha «nyakigláb» kirugta volna maga alól a földgolyóbist. Pedig hát csaknem úgy is van. Utolsó nyomából két-három lépésnyire dobta el magát előbb jobbra, aztán balra és ilyen zeg-zugos kitéréssel meg újra nyílegyenesen az erdőbeli otthon felé vezet a csapa. Hm! a vén kujon bizony a féltékeny «mámit» szeretné félrevezetni, ha netalán a «ténsasszony» kiváncsiságból úthosszat végig visszafelé nyomozná, hogy: az éjjelező vén lump «merről, kitől» kujtorgott haza.

Az árokban kullogó «valaki» soh' se szokott haragudni, ha nyúlcsapa keresztezi az útját. Most is készséggel és nagyúri vadász-szenvedélylyel követné az érdekes nyomokat, ha csak valamicske reménye is lehetne. De hát be kell látnia, hogy a nyomok tulajdonosának a puha hóban már mindenképen «hült helye» van.

Nem is ez állította meg kullogtában. Mást érez. Magasra tartott izgatott orral nagy kéjesen szimatol, szív magába valami édes illatot. Még a szemét is behunyja, hogy jobban élvezze a látatlant. Igen, igen! onnan az árokpartról száll errefelé az étvágygerjesztő pecsenyeillat. Tessék sietni! Tálalva van!

Izgalmában meglapult. Végighasalt a havon s bármily óvatos is ő kelme, «saját lába irásán» kívül ott hagyta a hóban nagybecsű énjének lompos farkával együtt teljes és hű lenyomatát is. Akárcsak puha viaszba nyomták volna róka komát, olyan áruló a nyom. Mert hát lehet-e más, mint róka ez a «valaki»?

Felkelt az «ipse» s azt hiszi, hogy az áruló lenyomat után jó lesz, ha taktikát és lépést változtat. Lépésben «lappang» a terített asztal felé. Lábnyomai már nem egy vonalban egymás mögött, hanem rézsutosan - egy jobbra, egy balra - vannak egymás mellett és «vitorlája» vonszolásának a nyoma is látható itt-ott a puha havon. Így jár, ha valami után lopakodik.

Sunyi módon közeledik az árokparton kapargáló fogolycsapathoz s mikor a nyomokból itélve már megtoppant, hogy rácsapjon valamelyik gyanutlan tyukocskára vagy idei csibére, a levegőégből lekiált a gonoszra egy felette átváltó, lomha pápista-varjú: «Kár-kár!»

A megrebbent fogolycsapat szárnyra kelt. A felsült róka pedig butácskán bámul: hol az elzúgott fogolycsapat, hol pedig a megmentő «gyászvitéz» után, míg gyomra korog és nyála folyik.

A megmenekült fogolycsapat az erdő szélébe szállt le. Apró nyomaik az irtás rozsdaverte bokrai közt vesznek el.

Hej! sokat beszél ez az erdő széle. Sokat beszélnek a nyomok, a melyek az erdő és mező közt ki- és beváltanak.

Olyan itt a puha hótakaró, mint a vendégkönyv. Csak olvasni kell tudni a «saját lábú» bejegyzéseket, mindjárt megtudjuk: ki volt itt, mit csinált? A dércsipte kökénybokor aljából ólálkodva sompolygó ragadozónak a csapája kanyarodik ki a mezőre a gazos vágásból. Mélyen süppednek a kerekded, éles nyomok a hóba.

Valami hosszufarkú, nagyobb szárnyasvadat csapázott. Ennek meg keresztforma a nyoma, mely azt is elárulja, hogy az illető «sarkantyús» vitéz, kakasféle.

Olyan nagyot ugrott ugyan a bestia, hogy estében féltesttel besüppedt a hóba, mégis bosszúsan pödörgetheti most a bajszát a miatt, hogy karmai között egy elrepült fáczánkakasnak csak hosszú farktolla maradt.

Keresztül-kasul összejárt a mező hótakarója. Egész sereg nyúlnyom vezet róla az erdő mélyébe, a hol a sűrű gazos csenderes ágszövedéke alatt még hótól mentes vaczkot kaparhat magának a «hosszúfülű».

A nyúlnyomok mértani ábrái közül élesen kiválik egy iramodó kétcsülkűnek keresztező mély csapája, mely zsinóregyenesen szalad az alacsony vágásnak.

Őzbak «vonult» ki innen éjjel legelni. Valamitől megriadhatott. Rendes váltóján menekült vissza nappali tanyájára.

A vágásban az őz váltóján vastagderekú, vén magfa áll. Körülötte letaposott a hó. Patkós csizma nyoma vezet a fa alá. Itt olyan valaki ácsorgott, a kiről a lopakodó nyomok azt beszélik, hogy: nem igaz dologban járt. Tilosban vadászó vadorzó lehet. Eldobott, kilőtt töltéshüvelye félig kiáll a puha hóból. A fától vagy húsz lépésnyire, az iramodó őz csapája nyomán, még folytatódnak a csizmás nyomok s a hol az ember megállt, a havon vérrózsák nyílnak a «tűzben» összerogyott bak lenyomata mellett. A tilosban járó valamitől megrezzenhetett, mert kizsigerelés nélkül, sietve a nyakába kerítette a zsákmányt és súlyos léptekkel nekivágott a merre legsűrűbb a vágás bozótja. Hólavina szakadt nyomába, a mint terhével sietve lábalta, turta maga előtt a havat.

Az erdő megfagyott csendjét felverő puskadörejre valaki figyelmessé lett és utána csapázván, elébe került a vadorzónak. S hogy még egyszer nem hiába szólt a puska, arról is beszélnek a nyomok.

Az egymással szembeszállt két ember közül az egyik elvágódott a tisztáson. Két kézzel belemarkolt a hóba. Aztán nehezen feltápászkodott és tántorgó lépésekkel vonszolta magát az erdő mélyén fekvő erdősház felé.

Még egy utolsó istenhozzádot szeretne talán valakinek mondani. Valakinek, - a ki remegve, a ki nagyon, a ki talán hiába várja.

S ha ismét havazni fog, a hó, mely fehér ártatlanságában mindent elárult, a mi rajta nyomot hagyott, épp oly ártatlanul, minden «bestia» nyomát, minden bűnt, gondosan befed, eltitkol, eltemet.

Szaggatott bégetés síró hangja hasogatja a csendet. Azt a fenséges, már nem fokozható abszolut csendet, mely csak az ősfenyőkoszorúzta hegytetők fölött emelkedő alpesi réteken és irtásokon honol. Végig rezeg a siráma az aranyos levegőben, megcsendíti a réteken a csengettyűcske apró kék virágkelyhét, vércseppeket hullajt a fényeslevelű áfonyabokrokra, míg jajongó útjában meg nem akad a bálványnagy fenyők tűlevelű lombjain.

A síró bégetés megismétlődik. Mintha valaki nagyon várna, hívna valakit.

A szakadékos oldalú Szoliszko gránitbércze irdatlan csíkoshátú tigrisként hasal a hegyháton végig; meglapulva figyel és bámul: Ki sír, ki béget? Van is mit bámulnia! És szerencséje annak a tigrisnek, hogy a Szoliszko születésétől fogva felhőkarczoló gránitbércz; mert ha tigris, menten kővé válik, mikor azt látja, hogy «pán Filo», a kinek lelkét huszonnégy medve halála «terheli», a kedvemért felcsapott gidáját hivogató «őzsutá»-nak.

Terebélyes törpefenyő tövében pán Filo béget itt mellettem az őzhívó síppal, vagy a hogy Liptóban magyarán mondanák: «blattol.» (Mert ügyes vadász falevéllel is tudja utánozni az őz síró, hívó, bégető hangját.) Útközben őzhíváson vagyunk. Ez csak pihenő, mert czélban is, hegyben is magasabbra törünk. Az alhavas, a bujafüvű hegyi rétek, a morenás irtások, az illatosvirágú lankások és tetők nem pán Filo régiója. Másfélezer méteres magasság, a mi másnak már pihenő, sőt végczél, neki csak kezdő, kiinduló pont. De azt is elárulom, hogy pán Filo hatvan éven felül van és húsz évvel több nyomja a vállát, mint az enyémet. Azaz, hogy az övét úgy látszik ez se nyomja; semmi se nyomja, - pedig még üresnek épen nem mondható hátizsákom is az ő vállán lóg. Ez a híres medvevadász sincs ám más húsból gyúrva, mint a többi tót. Mert bizony «tót» az Istenadta! Az, de mégis ember, - sőt ember a talpán! A «pán», az «úri» czímzés csak úgy ragadt rá a többi született meg czigánybaójtott tót hajtótól, mert hogy nem halina lötyög rajta, hanem holmi kopott polgári gunya, - nem bocskorszagú, mert czipőt visel, - meg töri egy kissé a - óh! nem a magyar, hanem - német nyelvet is és nem futott meg a «medved» elől sem. «Úr» az, a ki felé két tuczat medve tárta ölelő karjait.

Távcsővel kutatom köröskörül a tisztást. Végigsiklik a szemem az alpesi virágokkal teletűzdelt, himes réten. Az emelkedő hegyháton trónoló gránitormok lábáig már csak elvétve akad meg a szemem egy-egy fehérfenyőbokron, vagy girbe-görbeágú terebélyes törpefenyőn. Innen felülről várom a bakot, mert az alattam fekvő hűs sűrűségekben a nyári forróságban sok a bogár; ezek elől az őzek a bérczek aljába, a henyefenyő alhavasi zónájába húzódnak fel.

Pán Filo béget. Én meg csak a Szoliszko bérczeinek alját vizsgálom távcsövemmel.

Megvan! Zöld bokrok mögül kiemelkedő aranysárga karcsú testen akad meg a messzelátóm. Legelő őz. A luczfenyő rügyeit és az áfonya bogyóit csipegeti. Lépegetés közben a csalsip hangjára neszel. Megáll. Felegyenesedik. Bak. Erős havasi bakőz.

Pán Filo közben folyton rám pislog, mintha valami nagyon fúrná az oldalát, mintha valamit kérdezni akarna. Csak úgy a szememmel kérdem, mit akar? Mikor már azt hiszi, hogy a távolban legelő bakot «beugrás»-ra csalni nem tudja, felém hajolva suttogóan kiváncsiaskodik:

Alighanem ez is hallott már valamit a hajtóktól «esőhordó» híremről. Hagyjuk meg szent hitében.

- Az. Ano. Ja, - mondok. Így talán jobban megérti; pedig bizony ments Isten, hogy ezt a remek augusztusi napot és további tervemet valami hamarosan kerekedő zivatar mossa el!

Ereszkedünk le a Furkota-patak völgyébe. A keresztül-kasul egymáson heverő kidőlt fenyőszálfák és májmohos sziklatömbök között óvatosan keressük lábunkkal a gidres-gödrös oldalban a keményebb talajt, nehogy valami emberéhes «halálverem»-be lépjünk. Csetlünk-botlunk a hepehupás irtás meztelen fenyőtönkjei közt, melyek fehéren meredeznek a virágos tetőkön, mint megannyi pudvásodó, korhadt fejfa a «mult» nagy temetőjében. Óriási gránit obeliszkek, egy darab irdatlan sziklatömbből vésett mauzoleumok emelkednek a szegényes fejfák fölé. Valamikor, évezredek előtt a jégár hordta, görgette le ezeket a csipkés hegyormokról letöredezett csúcsokat.

Apró, lopva szivárgó vízerek hálózzák be a hegyoldalt. Lépéseink alatt szortyog a mohos, ruganyos talaj, mely a bérczek hóolvadásaiból támadt vadvizeket, mint a szivacs felszívja és a lapályos tetők mélyedéseiben megülepedett murvás tavakba gyüjti össze.

A hogy az alhavasról leereszkedünk magasbaboruló luczfenyő szálerdő állja el utunkat. Ez a «véderő». Homályos mélysége hűvösen fogad magába. Az erdőn túl, a selymesfüvű tisztásról már lelátunk a Furkota völgyébe. Le, a színes szalagokkal kivarrott Vágvölgyéig és fel az Osztri és Szoliszko egymásbaforrott bérczei által bezárt Furkota-völgy torkába.

Olvadt aranyban fürdik az egész tájék. Aranyeső hull a fenyvesborította hegyhátak ezerárnyalatú zöldjére, melynek kékfekete mélységei és világos foltjai a rendkívüli tiszta, nagytávlatú levegőben feltűnő plasztikussá teszik az egész tájképet. Az Osztri és Szoliszko opálos gránitfalai óriások megvívhatatlan váraiként ülnek a hegytetőkön. Az ormok csipkés párkányára arany taréjt ver a napsütés. Aranyzöld tisztásokon és ezüstszürke gránittömbök között megolvadt gyémánt-patakok sziporkáznak.

Sötét fenyves mélyéből andalító zene hangját lopja felém a langyos fuvalom. Tündérujjak pengetik a beszűrődő napsugár arany húrjait. Dehogy is! A Csorbai-tó idepirosló nagyszállodájából hangzik fel a zene. Mulatnak. Hej, de vígan is vannak ott lent mindannyian! Pedig dehogy! Szegény Klimo, a bérlő, talán magának huzatja nagy szomorúságában, mert hogy érdemetlenül mellőzték az idén ezt az istenáldotta szépségű tengerszemet.

Vékonyan kígyódzó füst emelkedik a völgyből, fel-fel a tiszta levegőégbe, melynek azurkékségével egybefoly. Ritkás fenyves szélében áldozati tüzet gyujtottak talán valami elmaradt táltosok. Apró alakok mozognak a tűz körül, mely fel-fellobban, mikor illatos fenyőgallyakat dobnak a hamvadó parázsra.

H. G. barátom, - szekszárdi törvényszék érdemes elnöke, - fenyőgally helyett bizonyára egy pár «kutyafáját» - ez kedvencz szavajárása - dobatott a tűzre, attól lobog és duruzsol olyan vígan. Sz. Gy. barátom, a vázseczi sült tótok színmagyar jegyzője, az én régi vadászczimborám meg már látom is, hogy milyen készséggel készíti számunkra a nagy út előtt a harapnivalót.

Itt vagyok. Mehetünk tovább. Fel a Furkota völgyébe. Fel a magasba, a havasok tövébe; szívszakasztó sziklákat, bérczeket mászni, diadalmas zsákmány egy «zergekampó» után!

Megindul a kompánia. - Elől a vezetők: pán Filo és Uhorcsan Brezina Miso, régi ismerősünk, a «Pri-Sztudni» völgyi vadőr. Ez lesz az előörs. Ő fogja a legnagyobb vargabetűt csinálni, a mennyiben ő fog az Osztri éles gerinczén végigsétálni, útközben felvervén a «Sedilko Zavran»-t, a zergetanyás előhegyet. Valóban a csodával határos, milyen fürgén és mégis biztosan ugrál szédületes magasságban csipkés oromról-oromra ez a zömök, csupaizom, csámpás kis ember. Nyomában is, - meg a Szoliszko gerinczére is, - két-három hajtó indul. Mert a zergehajtás onnan felülről lefelé a völgy teknőjének tart.

Mélyen nyúlik be előttünk az Osztri és Szoliszko közé ékelt, enyhén emelkedő, omladékos «Furkota-völgy», melyet magas, amfiteátrumszerű hegypárkány és bércztető zár be.

Ott, a természet legszebb arénájának közepén, a «Wahlenbergi-tavak» alatt lesz az én «állásom». Ott várom a zergét. Igaz ugyan, hogy arénának - porondnak - nevezni az emeletesház nagyságú gránittömbökkel borított völgyfenéket - kissé merész nagyítás.

Egy darabon a Furkota-patak folyásának ellenében, földönkúszó törpefenyők egymásba fonódott, embermagasságú szövevénye között vergődünk keresztül úttalan-úton. Majd eltűnik a görgeteg köveken, mohos sziklák között habzó hegyipatak is és már csak az egymásra omlott gránittömbök alól halljuk feltörő mormoló zúgását. Az egész völgy olyan, mintha óriások hatalmas várainak omladéka lenne. Rombadőlt természeti csodák még csodásabb sok ezeréves emlékei.

Kövön-kő ország, melyben ha nem hallanám itt-ott a «havasi murmutér» jelző fütyülését, azt hinném, hogy kívülünk más nem él. A mint a sziklák közt a humus fogytával a törpefenyő is elmaradt, nincs többé más növényzet, mint nehány kiskosbor, bajuszvirág, havasi gyopár, moha és zuzmó-féle.

Szürkészöld mohával kivert hideg gránittömbök közt egyszerre szürkének látom az egész világot. Lelkemnek legszínesebb képei is szürkére fakulnak. Szürke ebben a halálvölgyben minden. Igaz, hogy itt a minden is csak esőmosta, viharverte gránit, melynek színárnyalata is alig van és más színt csak a fénytől és árnyéktól, a napfény színhatásaitól és a vonuló felhőktől kap kölcsön. Erdőnek-mezőnek, mindegyiknek megvan minden évszakban a maga változatos színpompája s minden színének ezer árnyalata, de a Tátra gránitbérczei közelről csak szürkék.

S most beleszorultam ebbe a szürke világba, mely olyan, mint egy azurkék kristályburával leborított, óriási, oxidált-ezüst czukortartó, telisdetele vágott czukorral. Bezzeg a czukortartóba szorult pákosztos légy legalább addig jól érzi magát, a míg jóllakik.

Szívemen érzem az egetostromló bérczek óriási tömegének nyomását. Érzem, hogyan leszek lépésről-lépésre kisebb a fölém tornyosuló hegyóriások szédületes falai tövében. Minél jobban közeledem, annál magasabbra nőnek.

Gyula barátom északra, a «Furkota-csúcs» felé mutat. Ezzel hamar megmagyarázza az én szürke gondolataimnak az okát. A völgyben már elfogyott a verőfény.

Az Osztri gerincze mögül piszkosszürke felhő emelkedik s még gondolkozásnyi időnk sincs, hogy: mit tegyünk, máris tallérnyi cseppekben kezd az eső hullani.

Siettet állásomra. Mert ha megzendül az ég, ha a mulatságba az ég is beleszól, akkor szöknek a hajtók elől a zergék, nekünk pedig ugyancsak lesz nemulass!

Itt állok az amfiteátrum közepén, a küzdőtér porondján. Fogyó reménynyel várom állásomon a kétes szerencsét.

Megdördül az ég... Belekékülnek a bérczek, mintha a völgybe lehulló felhőgomolyból kék tinta ömlenék és folyna szét rovátkás, szakadékos oldalaikon. A völgy szája még napsütötte, verőfényes tájra bámul, de a völgy torka már sötét, mintha leszállt volna belé a nyirkos este.

Szomorúan, minden reményről lemondva látom, hogyan szöknek már a zergék visszafelé az Osztri gerinczén. Fel, fel a magasba, golyóval is elérhetetlen távolságban. Itt hát ma nem fog a puska szólni. De annál inkább megszólal a haragos ég.

A gránitormok éles taraja beleakad a keresztülbukó sötét felhőbe s hosszában felhasítja a méreggel, tűzzel, vízzel teli dagadó tömlőt. Vakító tűzpatak sistereg végig a meredek bérczfalon; nyomában omlik a szikla; óriási parittyakövek - szikrázó gránitszilánkok - röpködnek szerteszét. A pokoli fényhatás után még pokolibb sötétségbe sülyed a völgy.

Fekete felhő ereszkedik le a völgybe. Valami kopogni, pattogni kezd a sziklatömbökön! Hohó! Ennek már fele sem tréfa: kopog a fejemen, a kezemen is.

Az első villámcsapást valami irtóztató, fütyülő, recsegő, ropogó, sziklarepesztő mennydörgés követi, melyet dühösen vagdosnak egymáshoz a völgy kőbörtönének megrengő falai. A gránittömbök zengenek, zúgnak, csengenek, bömbölnek, mintha megannyi nagyharang volnának. Az égiháború méregfoga kegyetlenül marczangolja a bérczek gerinczét. Villámokból fonott lángostorok hasogatják, korbácsolják a szirtoldalakat. Egy, kettő, három, tíz-húsz... már nem is számlálom, hisz' úgy potyog körülöttem a sistergő istennyila, mintha villámeső hullana, a minek még a szagát is érzem. Egy-egy másodperczre a villám villanására pokolkékes fényben villódzik a völgy s csak ilyenkor látom, hogy a mogyorónagyságú jég már vastagon fedi a talajt és megtölti a sziklák hézagait.

Kíméletlenül paskol a rémes zúgással, süvítéssel, minden villámcsapás után újult erővel szakadó jégeső. Mikor néha kissé megpihen, minden sziklahasadékból ezer veszett vadállat rémes hangján fütyül, ordít, bömböl az orkán. Tép, rángat a vihar; a velőfagyasztó szél még víztől csapzott ruhámat is le akarja borotválni csontig fagyos testemről. Nekifeszítem csuronvíz hátamat a viharnak, de így is alig vagyok képes magamat fedetlen helyzetemben egy álltóhelyemben fenntartani. Istenitélet vonul el felettem.

Az orkán kitombolta magát. Elfáradt. Világosodik az idő. Csak a felhőkergető szél süvít és a szirthasadékok fagyos lehelete borzogat még kegyetlenül. Ráz a hideg. Nincs rajtam fillérnyi száraz ruha sem. Nem «vízálló», hanem «vízben álló» most az én híres «avatott» öltözetem is.

Havas hegyormok emelkednek fel a nyirkos völgyből és sötét hegyek sülyednek, omlanak le a mélységbe. Felkerekedik az egész völgy. Forog körülöttem az egész világ. Csalóka kép. Csak a ködfelhőket ragadja fel magával a szél és foszlányokra tépve dobálja szerteszét a csipkés hegyormokra. Mintha mindegyiknek megfájdult volna a feje az égiháborútól, melengető ködturbánt kötnek homlokukra. Szirtköpenyük ránczaiban felcsillan az égiháború maradványa: a szűzhó.

Rohanvást sietnek a ködfelhők és gőzölgő párázattal töltik meg alattam a völgyeket. Most már lent, az örökzöld fenyvesek között szürke a világ; míg itt fent, a meghasadt futó felhőkön át-áttörő aranyos napsugár már fényes foltokat fest a megmosdatott sziporkázó szirtfalakra.

Apró pontok mozognak az Osztri meredek oldalában. Szédületes gyorsasággal ereszkedik le valaki a gerinczről. Ez Uhorcsan lesz. Nem sodorja őt le semmiféle orkán, jégvihar. A másik meg pán Filo, a ki a vihar közben fölöttem helyezkedett el jó néhány százméternyire, hogy onnan tartson szemmel.

Mindaketten csodálkoznak is, meg elégedettek is, hogy engem még itt találnak állásomon.

Mámoros, zsongító «valami» van a friss márcziusi levegőben. A tele tüdővel beszivott, tiszta, erős levegő előbb felüdít, aztán elbágyaszt. Olyan, mint a tüzes bor, mely a langymatag vért nemcsak pezsgésbe hozza, de mámorossá is tesz, megrészegít. Dagad a mellünk, olyan nagyokat lélekzünk s egyszerre csak azt érezzük, hogy elálmosodunk, ellankadunk, mintha a porusainkon minden életnedvünk kiszivárogna s a kiszívott test petyhüdten menten összeesnék. Erősen megszív a márcziusi levegő; átváltozik, megtisztul egész valónk, ha a márczius szűz levegőjén hosszabb ideig a szabadban vagyunk.

Földanyánk ledobta magáról hótakaróját; a hó elolvadt; födetlen a róna és mező. Naptár szerint ugyan még nincs itt a tavasz, de a nagy természet üde, ifjú gyermeke már megszületett s még csak felöltöztetésre, díszes, keresztelő pólyára vár. Még egy hét és keresztvízre visszük a bájos gyermeket: az ifjú tavaszt.

Ma már itt a tavasz, de lehet, hogy keresztelőjére visszajön az ősz nagyapó, ott lesz a havas tél, mely friss márcziusi hóval mosdatja meg a gyenge kis unokát.

Könnyű homokfutóm himbálódzik a feltört, sáros dülőúton. Mögöttem messze elmaradt a falu s a mezőn bujdosó szellő csak néha-néha hoz felém szaggatott hangokat: kutyaugatást.

A dülőút két oldalán aszott tarló és friss szántás egymást váltja fel. A tompa színek egyhangú skáláját helylyel-közzel zsenge őszi vetés, szemnek jóleső, üde, világos zöldje, élénkíti. Zöld foltok a természet kopott szürke-barna téli gunyáján.

Puszta a mező; a meddig csak ellátok rajta, alig van egy-egy, kopasz akácz határfasor. A mesgyékből is kidobta az eke már a gazt s alig mered néhány tányérvirág száraz torzsája az ugarnak maradt földeken. A döczögős dülőút árkolt is, nem is; mert bizony úgy van az, hogy betömte az árkot, a ki már a mezőre dolgozni jött. Ha magasabb a töltés s az árok alatta mély, fenekére összefagyott hó lapul, melyet nem olvasztott még el a márcziusi nap langymelege.

Oh! még a tavaszi napsugár csókja nem tüzes. Tüzesen, mint a szenvedélyes asszony, csak nyáron csókol. Ez a csók megizzaszt, éget és elemészt. A nap tavaszi csókja még szűzies. Ifjú leányka meleg, bársony ajkán születik e csók, mely lángra nem lobbant, el nem emészt, de megbizsereg tőle egész valónk. Nem az szomjazik ilyen csókra s nem az hevül, a ki kapott, hanem az a kis leány, a ki adott. A tavaszi nap is addig csókolgat, míg nyárra egészen neki hevül s már - mint a tüzes asszony - maga is hevíteni tud.

Az ég nefelejtskékségéről derült nap mosolyog alá s a langyos márcziusi szellő szertehordja a bágyadt szinű mezőn aranyos sugarát.

Aranylila ködben született a tavasz, mámorító a lég, mintha üde ifjú szűzleány testéből áradó illat bódítana el.

A szántásból pacsirta száll egyenesen a magasba fel és édes énekétől mámorító lesz a lég. Kis szívében már szerelmet hozott a tavasz, fészkel a boldog kis madár; mert egyenesen felröpülni csak fészkéről szokott. Ott énekel, lebeg felette a mező édes dalosa s a mint kocsim messzebb haladt, a szántás barázdájába rakott fészkébe máris leszállt.

A szántás barázdájának más lakója is van. Hosszúfarkú, apró, szürkésbarna madárka illeg-billeg a tegnapi esőtől nedves hantokon. A barázdabillegető is megjött már a pacsirta után.

Amott pedig jó puskalövésnyire a barázdában szerelmes pár gondtalanul játszadoz. Nyulfi nagyban csapja imádottjának a szelet. Bakfittyel köröskörül s aztán szerelmesen odasimul a nyulkisasszonyhoz. A kocsi közeledtét észre alig is veszik. De mikor közelbe érünk, van aztán ijedelem. Azt se tudják, merre fussanak. Első a gavallér, a ki megszökik; hátracsapja fülét s a világ végeig tán meg sem áll. A hopponmaradt hölgyike is futásnak ered, aztán meg-megül, fülel, kiváncsian visszapislogat: vajjon gavallérja csakugyan cserbenhagyta-e?

A szerelmi légyottnak végeszakadt. A legény északnak, a leány délnek szaladt.

Néha csaknem elakadunk a kátyus útban s ugyancsak habos lesz a két táltos a nagy erőlködéstől. No, de ennek az útnak is csak végére lyukadunk majd valahol.

A kanyargó, sáros dülőút mintha megunta volna a nyujtózkodást; már-már fogyni, keskenyedni kezd. Neki szalad a tanyának és megáll.

Jobbról-balról kóczos komondorok fogadják a kocsit. Fülüket hegyezve, félrefordított fejjel ügetnek a megugrott táltosok s a lusta kacsák hápogva tötyögnek el az útból. Alig birják el lágy pihés, tele begyüket az árokpartig, a honnan lomhán tottyannak bele az árok zöldmoszatos, piszkosbarna vizébe. «Tács, tács! Háp! He-he-he. Hehehe!» Van aztán nagy locsogás-fecsegés a szerencsés menekülés után. Vidáman rezgetik farkukat a piszkos pocsolya közepén.

A hatalmas, két szép juhászkutya veszekedettül tovább ugat; az ostornak oda se hederít. Egyik a szaladó kocsi alá kerül és dühösen kapkod onnan a lovak hátulsó lába után. A másik meg olyan dühbe gurul, hogy csepp hijja csak, hogy a sáros kerékbe nem akaszkodik. Majd az ijedős lovak elé kerül és keresztbe futkos előttük az úttalan úton. Hát nincs itt senki otthon, vagy mi? hogy a vályogból vert házból a fejét még csak egy fia ember, vagy vászoncseléd se dugja ki. Úgy látszik, hogy nincs. A munkáskéz ott dolgozik a tanya körül, a dohányos földeken. A kihordott trágyát most teregetik a béresek, a kik vendéget munkanap nem várnak; a dühös komondorok pedig majd csak elbánnak azzal, a ki rossz szándékkal kerül erre - a világ végére - ki.

Kikanyarodunk a kutyahangos tanyáról. A káposztás kert se-fű, se-fa, borzas liczeumkerítéséről cserregő szarka menekül a csupasz akáczfasor felé. Utána siet csakhamar párja is, aztán együtt libbennek le a fáról és nagy kanyarodással pörlekedve kerülnek mögénk.

Az akáczfák lombtalan ágain rozsdabarna rongyként fityeg, a mi a tavalyi levélből a fán még megmaradt. Egy sereg veréb gyülésezik a száraz ágakon. Nagy dologról folyik a tanácskozás; az ellenzék erősen obstruál, hogy a kormánypárt a kazal környékét egészen magának foglalta le.

Szegény megrokkant szalmakazal erősen kikezdve féloldalra dől a tanyán s nem is sejti, hogy az ő bőrére folyik a már meddő tanácskozás.

Zúgva röpül el a fákról a madársereg, a mint kocsim az árnyéknélküli akáczfasor tövébe ér. Aztán a liczeum ingó ágain megül.

Egyik komondor idáig még kitartott, aztán megfordul, megáll, vakkant néha egyet és haragosan utánunk morog.

A járt dülőút elfogyott, a tanyán zsák-utczába futott. Előttem fekszik az úttalan rónaság.

A tanyánál a művelt terület is véget ért; a puszta rónaság határán kezdődik igazán a béklyóba nem vert, szabad, nagy természet otthona.

De hát mit keresek én itt? ki a szabadságot már csak papiron ismerem, kit a társadalom ezer nehéz rabbilincse köt, ki csak azt tudom, hogy tennem - szabadság nélkül - mit szabad. Szinte félek, hogy lelkem a puszta rónaságon, a szabadság honában, mint a gyertya lángja tiszta oxygénben ragyogva, tisztán, de - gyorsabban elég.

Mily gyönyörű is a szabadság hazája: a puszta rónaság! Ha eddig a tavaszi levegőtől mámoros lettem, itt valóban részeg leszek.

A természet változó szépségeiben gazdag buja tájképnek csak összbenyomása gyönyörködtet, de a puszta rónaságnak kevés változata a természeti jelenségek apró részleteivel ismertet meg; e részletek megragadják lelkünket és közelebb jutunk ismereteink által a nagy természet lelkéhez, belső életéhez.

Az alföldi rónaságban a természet lelkét, az erdős hegyvidékben a természet testét szeretjük meg. Az egyik az ideális, a másik az érzéki szerelem.

Nekivágunk az úttalan rónának. És pedig a szó teljes értelmében; mert itt, a hol az elmult ősz óta kocsi nem járt, valóban úgy vágjuk az útat a hóolvadástól és esőtől átázott gyepbe. A kerekek mélyen belevágnak. Négy, párhuzamos, kanyargó kerékvágás jelzi utánunk az útat, a mint a gyeptörésben vagy szikesen megállott pocsolyákat kerülgetjük.

A kutyaugatás, kacsahápogás, verébzsivaj elmaradt. Az irdatlan pusztaságban - melyen kivülünk egy teremtett lélek se látható - mélységes csend honol. Teljes a magány.

A márczius délutáni aranyos nap a még hideg talajból lenge ködpárákat csal ki; kékeslila ködök körítik a messze szemhatárt. Aranyban fürdik a kiégett gyep, de már üde foltokban fedi a szikest az idei pázsit zsenge zöldje is. Apró pocsolyák csillámlanak a gyep zöldje között; hóvíz áll a szikesen és a távolban a tavalyi nád és sás torzsája felett nagyobb tocsogók ezüst lemezként fénylenek.

Ezek a «Ludas»-ok. Erre jár este a vadliba, ide készülök én, mert hogy most liba-lesre megyek.

A sík pusztaságon, keletnek, apró domborodás látszik. Az a «hármashatár». Három, község határa ott ölelkezik. Ott a találkozó; odáig fog utánam a gyepbe és a sárrá dagadt szikesbe vágott keréknyom szaladni.

Vándorútra kelt már az északi sark jéghonából őszszel megjött vetési lúd s helyet ad a testesebb vadlúdnak, a mely délvidékről nyaralni és költeni jön ide. Estenden a környék ludasaira húznak a Tiszáról. Jól lehet mulatni a ludasokon, ha holdvilágos tavaszi estén nagy köztük a kavarodás.

Megállunk a hármas határdomb tövében. Még csak magunk vagyunk, három község puskására, úgy látom, még jócskán várhatok. Alig, hogy leszállok a kocsiról, a mely két ittfeledett, csenevész akáczfa alá áll, hangok támadnak a szikes rónaságon. Az öblös hang gazdája nehányad magával már ott közeledik kocsin a legelő felől s kerülgetik a vizes legelő apró pocsolyáit. Szóval tartja most az egész kocsiderekat. Beszéli a nagy eseményt: Szt.-Miklóson agyonszurtak egy legényt. Ez Bandi lesz, a libales-rendező. Kellemes, víg czimbora, különösen addig, míg ki nem fogy a bora. Mert hát szent igaz, hogy a libaleshez puska is csak kell, de biz' nem kevésbbé fontos, hogy a lesgödörben a hosszas várakozás unalmát valami jóféle homoki sillerrel üzhesse el.

Végre együtt a társaság s csakhamar oszolni is kezd, a hány puskás, annyifelé. Három határon vannak a ludasok, a melyekre napnyugtakor libát, ruczát várnak. Mindegyik úri puskás megkapja a maga vezetőjét, valami jóféle puskás polgárembert, a ki utat tapos a dagadó sárban a vizenyős szikföldön át. Nekivágunk gyalogosan a sártengernek, a tocsogók partján ásott lesgödrök felé; mert a szik sara olyan, mint az enyv; a kocsi beleragad s félútban tanácstalanul ott állhatnánk meg a pusztán, se tüled - se tova.

Jó kis félórányira ide, a ködös szemhatár alatt, a szürkésbarna avaron ezüstös sáv hasad. Az az ezüstös sáv ott: a «Nagyludas». A legnagyobb tóka a többi közt. Az én helyem.

Nekifohászkodva dagasztom emberem után a sarat. Lábam néha-néha csaknem beleragad, inam a nagy erőlködéstől majd megszakad. Ezer szerencse még, hogy agyonzsirozott lábbelim a vizet emberül állja és az enyves sár se valami túlságos nagy kolonczokban tapad. Vezetőm csizmája már olyan, mintha az embertörzs sároszlopokból nőne ki. Egy-egy tán már félmázsás is lehet, olyan lomhán emelgeti az otromba sártömeget. Keserves egy darab föld ez a szikes nagyon! «Hej uram - fohászkodik emberem - a jóságos Isten ezt a szentmiklósi földet csak azért dugta ide, hogy a földgolyóbison itt lyuk ne maradjon.» Úgy lehet. Pedig tudom, hogy az elégedetlen sárdagasztó ezt a felpanaszolt földet, szülőhelyét a paradicsomkertjéért sem cserélné el.

Czuppogunk a pocsolyákban, szortyog lábam alatt a sáros talaj és barna hólével telik meg lábnyomom, a mint a marasztgató sárból kihuzom lábamat.

Szürke lett a világ, mire leshelyemre értem. Felhők között ment le a nap. Fele látszik már csak az ég azurjának. Szép história lesz, ha holdvilág helyett még esni is fog talán s mint a kiöntött ürgék mászunk ki a vizes lesgödörből.

Hosszú földnyelv nyulik be a Nagyludas közepéig, annak a végében van a libagödör, az én stáczióm.

Bandi szomszédom éppen most áldja és szenteli fel a magaválasztotta gödröt. Sietett beleugrani, hogy más meg ne előzze s olyan elembe esett, a melyet csak mosdótálban tűr meg. A félhomályban észre sem vette, hogy a gödör fenekére terített szalma alatt félméteres az elmult napok összegyűlt, sáros esővize. Olyan lett szegény, mintha sárban hentergett volna. Csak hamar egy pohárkával abból a jóféle sillerből, aztán mindent feled.

Nyakig ülök az enyves oldalú gödörben; ha nem lenne alattam szalma és pokrócz, szent igaz, úgy beleragadnék, hogy ketten se kaparnának ki.

A nap lement s bizony szürkébb - mint kellene - a teljesen beborult csendes tavaszi est. Előttem az esti szürkületben tompán fénylő víz. Várom a jó szerencsét.

Valamerre lőttek. Alighanem a «Bogárzó»-ban már mulatnak. A «Nagyszikes» ludasa felől is puskadörej hangja verődik ide. Kezdődik a levegőégben az esti nagy czéczó. Ott már vederik a libát.

Szárnyak suhognak felettem elérhetetlen magasban s mégis lehallatszik a tojók sipogása. A ludasokról elzavart vadlibák váltanak el felettem s nagyot kanyarodván a felbomlott ékalak, a tocsogóra elibém készül gyanutlanul leereszkedni. Megvillan a szürkületben puskám tüze s a szürke égboltra rajzolt vaskos fekete keresztek egyike kiválik a többi közül s találva - a víz túlfelére zuhan. A testes vetési lud csak úgy puffan, a mint a magasból a vizenyős gyepre esik. Ez már nem látja meg északi otthonát. Mint a fergeteg, zúg el a csapat.

Fogolykakas cserreg a tocsogó szélén, párját keresi és errefelé tart. Csaknem belebotlik a gödörbe az esteli kalandozó. Megrezzen s aztán szapora cserregéssel rémülten szárnyra kel.

Szól a puska három határban; jönnek-mennek a libák; láthatatlan szárnyak suhognak, zuhognak fejem felett. Szinte érzem arczomon a szárnycsapás szelét, pedig csak a tavaszesti szellő lengedez a vizenyős föld felett, melylyel a gödörből kilátszó fejem egyszinten van.

Réczecsapat zúg el oldalt surrogó szárnyakon: a hang irányában vaktában oda lövök. Persze, hiába volt!

A fekete égbolt a földre ereszkedik, menten öreg este lesz, pedig még csak hétre jár az idő.

Szt.-Miklóson csendítenek. Kiszenvedett a farsangi mulatságban agyonszúrt legény.

A csendítés síró hangja megborzogat, olyan most a lesgödör, mintha frissen ásott sírban állnék.

Hiába most már felettem a libagágogás; a tintafekete sötétben csak azt keresem: merre pislog a kocsi gyertyafénye.

Picziny fénypontot látok a feketeségben. Szent János bogár még nem lehet. Az az apró fény a kocsi lámpásáé. Egyenesen arrafelé tartok.

Komor, szürke az ég; felhő borítja a napot. Felhőbundát kerített nyakába a fázós öreg. Aranysugári a réten nem játszanak. Fakó a rőtt avar. Minden haraszt zörög s a porlepte bogáncs száraz kórója az útszélen, mint rongyos koldus álldogál. A természet téli mezbe még nem öltözött, hó még nem borítja a mezőt. Gunyája már kopott, fakó; üde zöldnek hire-hamva sincs, szürke az egész világ. A fák lombja lehullt, rozsdabarna alom, melyet a metsző szél felkavar és szertehord. A kopasz fák száraz, recsegő ágain fonnyadt levélcsomó piszkos rongyként fityeg; leszakad s maga is a többi közé, a dohos alomra hull. Rajta van mindenen az enyészet keze s a zord időnek hű pribékje, a durva északi szél segít.

Végigszáguld a mezőn, minden giz-gazt összehord s a hol még egy elmaradt zöld fűszálat talál, porral-gazzal borít. Sírhalmot domborít a kései virág fölé. Kinyit és durván becsap ajtót, ablakot. Csörömpöl nyomában az üveg, vagy sóhajtozva rezeg. Befütyül a kulcslyukon s a kéményen át bömbölve megszökik. Megczibálja a háztetőt s borzas lesz utána minden kazal. Nem hagy békében sem embert, sem állatot. Nem véd meg tőle semmiféle gunya. Beférkőzik az ing alá, metszőn harap a lágy húsba be és csontba fagyasztja a velőt.

Barátságtalan az idő; zordabb a tél, ha a természet kopott rongyait üde, fehér hólepellel még nem cserélte fel.

De már lomhán vonulnak a hófelhők, egy-egy pihe tévelyegve röpköd és szállóhelyet keres.

A szél felkapja, megforgatja, tépi, rázza a lágy hópihét s visszakergeti a magasba fel, honnan fáradtan, megtépve hull a kavargó porba le. De alig hogy megpihent, máris elsöpri a szél és reszketve húzódik meg az útszéli gaz között. Onnan villog ki a meggyötört hókristály ragyogó szeme.

A rőtt giz-gaz fölött tüskés akáczbokor; rajta vörös rongy fityeg. Nem véletlenül került oda; a tüske a rongyot nem útszéli koldusról tépte le. Ez útmutató; vándorczigányok jele. Az úton elvonult sátoralja czigány az utánuk jövőknek valamit jelbeszéddel közölni akar. Biztos, hogy itt, a faluvégen lesz a stáczió.

Fonnyadt lapulevél és zörgő kóró között ott látszik a faluvégi, alacsony korcsma piszkos házfala.

Nem «fehérlik», mert hulló vakolatú, esőmosta vályogfalát zöldes penész fedi. Rajta a széltől megbontott nádtető, mint részeg ember fején a süveg, félrecsapva ül s készül a háztövébe le. Kéménybe szalad a rongyos tető, s mégis a füst ajtón, ablakon eresztgeti kékes foszlányait. Két tenyérnyi betört ablaka felét piszkos papir födi, olyan, mintha hályogos szem nézné, hogy a zord időben ki jön. Feldöntött asztal s háromlábú lócza hever az ajtó mellett, a héjj alatt, s nehány kopott, vedlett gunyájú, borzas tyuk keresi a gaz között az elhullott magot.

A lebuj nem üres, hangos vendége van; nagyokat kurjogat s az asztalt is veri; a malaczbandának oda-oda kiált:

- Húzzad, a ki áldója van, nem apád! - Húzza is a more, mert, hogy a vályog befagyott, mit is tehetne mást. Czinczog a kéthúrú hegedű, jajgat a klarinét. A kurjantást és zenét el-elkapkodja a szél. A keresztúton a ház előtt omlatag kőkereszt álldogál. Karjait rémülten terjeszti szét, bántja a korcsmazaj, futna is innen messzire, de már rég gyökeret vertek lábai s így kelletlenül is bár, de hallgatni kell a zsivajt.

A fagyos dülőúton kavarog a por, szürkébb lesz a világ. A szürke porfellegben karaván közelg. Előörs gyanánt a csapat előtt vagy száz lépésnyire czigánylegény halad. Összes ruházata: bocskor, ing és gatya. Kalapja sincs; bozontos, kóczos üstökébe belemarkol a szél s homlokán csörgeti a belefonott ezüst gombokat. Inge elől a zord fagyban is nyitott; bronzmellét paskolja a szél. A legénynek nyomában sátoralja czigány; a rongyosak között is a legrongyosabb világ.

Rongyos kordé előtt görhes szürke koczog. Négy lábára sánta, két szemére vak. Farka volt-nincs. Szőréből a purdék lánczot kötöttek, vagy tán malaczbanda elnyűtt vonóján feszül. De jó ez így is, hisz a szürke lopott s még ajándéklónak se nézik a fogát. A kocsiderékban piszkos rongyok között féltuczat purdé visít s az anya fonnyadt emlőjén lóg a legkisebb more. Hogy mit szopik a gyerek, az isten se mondja meg; mert az emlőkben csak annyi a tej, mint az asszony üres pipájában a dohány.

A rongyos népség fölé rongyos gyékénytető borul, melyen keresztül-kasul sétál a dermesztő hideg. A kordé oldalán ballag az apa; kóczos fejében süveg, mert ő a család feje. Hosszú bottal nógatja a lovat s váltogatja fogán a bagót. A kordé körül is egy sereg purdé szalad. Az ruházza őket, a ki a mezők liliomát.

Egyiknek nyakában hosszú kabát lötyög; a kis gavallér egyébként talpig meztelen. A másik kis meztelen féllábán czipőt s vállán kendőt czipel; mindkettő inkább csak teher, mert a czipőben botlik, a kendő pedig a széltől vitorlává dagad. Nem sok meleget ad a széllelbélelt gunya. A kevés gunyáról is hiányzik minden gomb, ámde minden legkisebb fejen is gombok lógnak a kóczos fürtökön. Visít, czivódik, egymást átkozza a pőre gyereksereg; kenyeret kér a szülőktől egy tuczat éhes gyomor. Egyik közülük vadkörtén rágicsál; majd kitöri a fogát a dércsipte gyümölcs. Meglátja a többi s az éhes csapat, mint fekete sereg a boldog csámcsogó nyakába szakad. Egymáson hempereg az éhes gyereksereg s mikor apjuk a furkósbottal közéjük üt s a gombolyag szétgurul, szertefut, a megtámadott kezében az irigyelt vadkörte helyett, valamelyik hajából csak egy csomó pityke marad.

Mit tehet egyebet erre a megrabolt, mint hogy bőgni kezd s földhöz vágja magát.

Még valaki van a rongyos népség között. Szemét és gaz között vadvirág: egy szép czigányleány. Hajlékony termete, mint lenge nádszál inog; lépése libegő, ringó a dereka. Pihegő kebelén bronzhalmocskák fölé piros pruszlik feszül. Nyakán két sor gyöngy és formás lábszárait a fehér vászon pendel olykor fel-felfödi. Gömbölyű karjait feje fölé hajtja s kékesfekete haján összekulcsolja kezét. Olajbarna arcza komoly és bánatos; nedves szeme ragyog, ámde mikor pislant, mint éjfél, oly sötét. Ajkán nincs mosoly; szívében nincs öröm. Azt sem tudja, hol jár, gondolatban nincs is a karaván között. Csak azt érzi, hogy míg körülötte a világ megfagyott, vére lázban forr, pezseg, bensejét emészti izzó szenvedély. Szerelmes szívében üde virág fakadt. S alighogy kifakadt a korai vadvirág, hűtlen szerelmese máris rátiport.

Czinczog a kéthúrú hegedű, jajgat a klarinét, süvít a zord téli szél és hideg szárnyain víg nóta messze száll.

A czigányleány eszmél, s megdöbbenve megáll. Ismerős a nóta, ismerős a hang. Bíbor fényözönben, csendes alkonyatkor, ezüst holdvilágnál, bűvös nyáréjeken óh hányszor hallgatta ezt. Hányszor suttogott e hang örök igéretet, óh hányszor utána szerelmes csókba fult. Miért is hogy a csók őt akkor nem fojtotta meg. Szerelmes volt akkor rét, erdő és mező, szerelmes lett akkor a szép czigányleány.

Lehullott a virág, a zöld lomb fonnyadt alom; rét és mező kopár s fütyül rajta a szél.

Elszállott a mámor, a leány már hervadni kezd; sajgó szíve sebét e nóta tépi fel.

Megindul; nem! röpül a víg tanya felé s a korcsma ablakán benéz; mert érzi, tudja ő, hogy a rongyos födél alatt ottbent most ki mulat.

Víg világ van ottbent; bor és szerelem. Nyalka parasztlegény tánczol a czigányok előtt s átölelve tartja a hamis csaplárleányt, az új szeretőt. Kint süvölt, jajgat a zord téli szél, megdermeszti a csontban a velőt; bent a csapodár férfi szív kialvó zsarátnokán ismét izzó szenvedély lángja lobog. Szegény czigánylánynak mindezt látni kell, mert az ablakról le nem tudja venni tágra nyitott szemét.

Előre hajoltan ott áll, mint kőszobor, az áruló ablak előtt; szíve dobbanása megáll; keble alig piheg; arczán belső kín váltja fel a rajtülő bánatot. Szeme előtt egyszerre minden összefoly, ökölbe szorult kezét bénultan ejti le s már nem érzi, hogy azt egy erős férfikéz ragadja meg s az ablak alól úgy vonszolja el «vőlegény» jogán a czigánylegény.

Czinczog a kéthúrú hegedű, jajgat, sikong a klarinét s hangjuk közé pajkos leánykaczaj ezüst csengése vegyül.