MEGTÉPETT FÉSZKEK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-97-9 (online)
MEK-13498

Mondtam én mindig, hogy ne bántsuk az ócska butort. Legjobb, ha lassan megöregszünk együtt, a kik együtt éltük át az ifjuság ragyogó napjait. Ez az én filozófiám. Dehát hiába beszél az ember. Azért a diván, a karos szék idővel megkopik, elveszti a fényét, vagy éppen kimegy a divatból, mint a krinolin s akkor aztán uj kell a helyére, nehogy megszóljanak bennünket. Most, ime, már egyedül csak a nagy, polituros fali óra maradt meg a régi butorzatból, a mivel tizenkét évvel ezelőtt puha, pelyhes kis fészkünket összeróttuk. S egy homályos alkonyaton megáll az elvénhedt óra is. Az Isten tudja, hogy mi lelhette! Talán megérzi, hogy egyedül maradt, vagy pedig nyilván elfáradt az időpusztitó öreg szerszám; barátságos, ismerős ketyegése egyszerre megszakadt. Némán, hangtalanul csügg a falon, mozdulatlanul, mint valami kopott, elgyötört vándor, a ki az árokparti akác árnyékába roskadt, kipihenni a fáradságot.

A mester vésővel, kalapácscsal, harapófogóval fölfegyverkezve, nekigyürkőzött a munkának. Gondos, gyöngéd vigyázattal kiemelte a polituros fakeretből a gépezetet és lefektette az asztalra. Aztán lehajolt hozzá és erősen, teli tüdővel beléfujt az ezer kerékből való szövevénybe, bizonyosan azért, hogy kisöpörje belőle a port, a mit a hosszu vándoruton belélekzett. Akkor fölemelte és megbillentette az ingáját. Az óra lankadtan, mintha sóhajtott volna, megszólalt.

Aztán elhallgatott. Olyan gyámoltalan, olyan nyomorult volt, mint a szélütött ember, a kinek a karja csak akkor mozdul, ha meglökik. Az órás megcsóválta a fejét. Majd össze-vissza srófolta a szögeket, megigazgatta a kerekeket, rugókat, aztán visszatette a gépezetet a fakeretbe s ismét megpróbálta elinditani. Az óra megint megszólalt.

S ujra elhallgatott. A mester letette az asztalra. Ugy feküdt ott, mint a holt ember, szó nélkül, hang nélkül, mozdulatlan. Az órás egy ideig tanakodva, majd megvetően nézett rá, azután visszaakasztotta a helyére s kimondta az itéletet.

Dühös lettem. Az jutott eszembe, hogy hiszen magam is olyan fáradt, pihenni vágyó gép leszek nemsokára. Hát akkor majd engem is ki kell hajitani, mint ezt a megrokkant szerszámot?

- Van olyan része - szólt - a minek még hasznát lehetne venni, más szerkezetben. Öt pengőt megadnék érte.

- Öt pengőt! Aztán elviszik majd, ugy-e, széjjel, a világba, mérni tovább az időt, a napokat, az esztendőket? Hogy minden darabja ujra haljon meg, külön-külön?

Elhallgattunk és sokáig nem szóltunk semmit. A sötét kis szobában egyetlen hang sem hallatszott. Ugy éreztem magamat, mintha valami halott fölött virrasztanék. A halott ott függött a falon, nyugodtan, mozdulatlanul. Vajjon hallja-e, hogy alkuszunk rá?... Fehér, sima lapjáról a fekete római számok ugy bámulnak le, mintha farkas szemet néznének velem. Sorra szedem őket. Egy-kettő, négy-öt, hét-nyolcz, tiz-tizenkettő. Aztán megint elülről kezdeném, de nem tudok a számokra nézni. Szégyenlem magam.

- Látja mester uram, valaha, tizenkét esztendővel ezelőtt, mikor a szőkefürtös, mosolygó menyasszonynyal idekerült, nem ilyen beszédet hallgatott ez az óra! Akkor is homályos alkonyatba borult a kis szobánk, de akkor tele volt melegséggel, dallal, kacagással, szerelmes sóhajtással... Szeretsz? Szeretlek!... S a csókokra csöndesen közbeszólott: tik-tak, tik-tak...

Az órás gondolkozóan nézett rám, mintha valamit akarna mondani. De csak nagyot bólintott a fejével.

- Aztán megint más hangokat hallott, - folytatom. Siró-rivó kis pacsirtát, a kinek gőgicsélő ajka érthetetlen szavakkal köszöntötte a futó időt. Kedves, szelid, altató dajkadalokat a ringó bölcső körül... Azokat is ő mérte ki, ez az elfáradt vén koldus, a kit most az utszélre készülök kihajitani...

- Még dolga akadt, mester. Sápadt, halovány fiatal asszony a kékszalagos ágyon. Száraz ajakán elhaló sóhaj, lázas álmok zagyva kitörése. Azt kellett fölfognia. Ott akadt meg, a kerekei között, az utolsó nyögése is s talán sokáig éppen az mozgatta érzéketlen, rezgő érclelkét, mikor egykedvüen ketyegett: tik-tak, tik-tak...

Hová lettek a fazsindelyes, szalmatetős, alacsony kurtakorcsmák, a mikben beszédes cimbalomszó és néma, teli pohár csengett? A termetes, széles, nagy állások, kocsiszínek, a mikben ekhós szekerek húzódtak meg a zivatar elől? Hová lettek, a faluvégről, az országút mellől? Az Isten tudja. Elmosta az idő, a zápor azokat is, akár csak Vytan-vár falait a bérctetőről. Meghaltak, elmultak; a bánatunkkal meg az örömünkkel, a lelkünk szilaj mámorával. Józanok lettünk módfölött.

A nagy nemzeti éjszaka idején, 1849-ben, még állott Pelsücön a korcsma. Rozzant tető alatt, roskatagon lapult meg éppen a megyeház háta mögött, a nagy hegy tövében, hogy szinte alig látszott. Rongyos volt a neve. A Rongyos. Jól elkeresztelték. Volt a városban más korcsma is, emeletes, parádés vendégfogadó, de oda csak a becirkerek, komitatsrathok, zsandártisztek szálltak. Magyar ember félt abba menni, spiclinek nézték volna.

Karácsony táján, havas, sötét téli alkonyaton két fiatal ember tért be a Rongyosba. Puska volt a vállán s tarisznya mindakettőnek; vadászatról jöttek, a hegyek közül. Garázda Péter, a korcsmáros, csöndes jóestével köszöntötte őket, mintha régi ismerősök volnának. Erős, férfias, edzett két uri gyerek volt, Dúlházáról. Csáthy Ferkó az egyik, aki Schwechat alól egy puskagolyóval került haza, a másik meg Dusza Pista, azelőtt szolgabiró, most egyszerü hatökrös gazda, szántóvető. Az aratókról ne beszéljünk.

A fiatalok körülnéztek az ivóban. Csöndes alakok ültek jobbra-balra, legnagyobbrészt fuvaros paraszt emberek, zsiros ködmenben, megviselt, fehér szűrben. Pipázott valamennyi. Az egyik lócán két zsandár ült, térdhez szoritott fegyverrel, közöttük egy megvasalt ember, aki kanásznak vagy gulyásnak látszott. A vendégek a szomszéd szobába fordultak, a hol vörös abroszszal leteritett asztalok voltak, uri vendégek számára, bizonyosan. Nem szóltak semmit, de azért Garázda Péter, a korcsmáros, egy pint bort állitott az asztalra, meg két poharat. A poharakat tele töltötte, aztán megállott, hátratett kézzel, az asztal előtt.

A vendégek rágyujtottak. Dusza Pista, mig a kovából szikrát csiholt s a taplót nyomkodta a pipájába, a csutora mellől félszemmel az ajtóra sanditott.

- Mondtam már neki eleget, ténsuram. Nem olyan világ van most. Két tinót hajtott el Csengődről.

Gubo Miska hires lókötő volt akkor, azon a vidéken. Szolgabiró korában Dusza Pista is szivesen veretett rá olvasatlan huszonötöt, akármikor. De most, mikor becsületes hazafiakat annyi hazugság czimén fogtak pörbe, nemzeti sérelem volt az is, ha a lókötőt üldözték.

A vendégek összekoccantották a poharakat s kiitták egy hajtásra. Aztán megint töltöttek. Savanyu volt, ardói idei termés, de legalább bor volt, igazán. Ott lappangott benne a bor lelke: a tűz, a mámor. A negyedik pohárnál már lángolt az arcuk. Akkor Garázda Péter észrevétlen kisompolygott a szobából s csak ketten maradtak ott. Meg egy kép a falon: a császáré... Dusza Pista oda mutatott.

S fölhajtott egy pohár bort megint. Csáthy Ferkó csititgatni próbálta, ahogy mámoros emberek szokták, akik sohasem értenek egyet.

Dusza Pista nagyot káromkodott. Gyülölettel tekintett a képre. A császár arczán ott ragyogott az ifjuság és a győzelem imperátori büszkesége s széles mellén egész sor rendjel, nagyszalag meg egyéb fejedelmi ékesség A fiu lángoló szemét elfutotta a vér. Fölkapta fegyverét az arczához és czélzott... Egyenesen oda, a hol a rendjelek csillogtak... S a dörrenés után sürü füstfölleg kerekedett.

Egyetlen szempillantás alatt történt. Mintha a bor rapszodiája tört volna ki a fegyver csövén. Csáthy Ferkó rémülten ugrott föl. Megragadta a füstölgő fegyvert s kirántotta a fiu kezéből.

Már akkor Dusza Pista halálsápadt volt. Indulatosan, daczosan akart felelni, de csak hebegett, össze-vissza. A Csáthy rémülete kijózanitotta.

Nem mondhatta ki azt sem, a szoba ajtaja fölpattant. A két zsandár lépett be, a fegyvert lövésre, szurásra készen tartva. Csáthy Ferkó gyorsan odasugott Duszának.

- Ne szólj semmit. Az öreg édesanyádnak a szive szakadna meg. Ugy sem látta senki, majd én magamra vállalom. Én utánam nem sir senki sem...

Senki. Pedig tudta, hogy valaki sirni fog. Egy szép szőke leány, ott, a dulházai Karády-kurián... Késő már!

Azoknak adtak Waffenpasst, akiknek megengedték, hogy fegyvert tarthassanak. Az sem mindenkinek volt szabad, csak a megbizhatóbbaknak, akikről föltették, hogy csak vadászásra használják. Csáthy Ferkóék is nagy protekczióval jutottak hozzá. Siettek is előmutatni mindaketten.

Azalatt a másik zsandár meglátta a falon a császár képét. Csupa rongy volt az, amint a sörétek összeszakgatták a császár vállán a piros hermelint s mellén az aranytól csillogó rendjeleket. A zsandár levette a képet a falról s megmutatta a társának.

Béklyót vett elő a táskájából és a Csáthy Ferkó kezeit összelánczolta. Dusza Pistára rá sem néztek. A korcsmárostól vásznat kértek, abba becsomagolták, lepecsételték a képet, aztán a Csáthy háta mögé álltak. Az egyik az ajtóra mutatott.

Az ivóban az emberek szótlanul nézték őket. Gubo Miska fölállott a lóczáról s a zsandár intésére odaállott Csáthy mellé. Kezén, lábán csörgött a láncz, a mikor lépett.

A zsandárok vállra kapták a fegyvert. Aztán kiléptek a korcsmából, ki, a havas, sötét, téli éjszakába. Egy darabig utánok néztek a korcsmából. Lassan mozogtak előre az uton s nemsokára elnyelte őket az éjszaka, a tél, a sötétség. Már a lépésük s a bilincs csörgése sem hallatszott s akkor Garázda Péter bezárta a korcsma ajtaját. A Rongyosban elcsöndesedett, elhalt a pohárcsengés.

Reggel volt, mikor egész éjjeli szakadatlan gyalogolás után Kassára értek. Csak kétóránként pihentek egy-egy negyedórát utközben, zsandárszállások, postaállomások istállójában. Ki is voltak merülve mind a négyen. Csáthy Ferkó támolyogva állott meg a börtönfelügyelő előtt. Az is német volt. Nem sokat beszélt. Legelébb is elszedtek tőle mindent, pénzt, pipát, órát s egyéb apróságot.

Csak akkor pirult el, mikor a tárczáját átadta. Finom selyemhimzés volt. A felügyelő meg is nézte minden oldalról. Az egyik belső lapján finom szőke hajszálakból volt kihimezve: Magának és magáért - mindent. Aranka. Dulháza, 1849. decz. 3. - Három héttel ezelőtt ez a névnapi ajándék az üdvösség postája volt. Nem tudott olyat csinálni senki, csak ő. A hosszu, szőke selyemhajából varrta bele a szivét... Egy pillanatra megrohanta a vágy, hogy két szóval visszakövetelje a boldogságát, a szabadságát. Oda akarta kiáltani:

De legyőzte a gyávaságát. Nem, nem lehet. Ő maga ajánlotta ezt a baráti áldozatot. Végig kell azt szenvedni, akármibe kerül is. A felügyelő kivette a pénzt a tárcából, magát a tárcát visszaadta. Ki tudja, mi jutott annak is az eszébe.

Azután még egy kis formalitás volt hátra. Kivallatták, a szokásos módon, a nacionáléjára nézve. Huszonhat esztendős, nőtlen, irni-olvasni tud, beszél magyarul és németül, büntetve nem volt, noha megérdemelte volna, mert a lázadókkal tartott, nemzetőr volt. Rubrikába szedték a haja, a szeme szinét, a fülének, szájának, orrának a formáját, megmérték: milyen magas, milyen kövér. Különös ismertető jele: a melle jobboldalán begyógyult seb, amit Schwechattól hozott. Akkor a felügyelő intett a zsandároknak.

A kerületi börtön nagyon előkelő intézménynyé lett abban az időben: a legkülönb emberek voltak ott elkvártélyozva. Tisztes táblabiró-alakok, régi, történelmi nevek viselői, együtt a pusztai haramiákkal, szegénylegényekkel, hetedhét vármegyében hires Gubo Miskákkal, meg a kereskedői furfang tipikus hőseivel: csalókkal, orgazdákkal, sikkasztókkal. A nemzet szabadságáért küzdő optimateseket igy akarták egy kategoriába sorozni a közönséges gonosztevőkkel. Nem sikerült. Magok az élet hajótöröttjei, az elbukottak nem engedték, ők maguk tettek különbséget a legnagyobb tisztelettel. Pipát, csizmát tisztitottak a számukra, megvetették az ágyukat, mosdóvizet hordtak nekik, mintha cselédjeik lettek volna.

Csáthy Ferkóra is valóságos jótétemény volt a Gubo Miska ismeretsége. Ő tőle hallott meg minden ujságot, amit az ujonnan összefogdosott jövevények behordtak ebbe az élők sirvermébe. Hogy kiket soroztak be a stráfkompániákba s vittek el szanaszéllyel, Temesvárra, Komáromba, Aradra. A reggeli séták alkalmával Gubo Miska mindig tudott valamit mondani. Néha egy-egy fogoly kimaradt a sétáról; Gubo Miska már tudta, hogy öt esztendőre itélték-e vagy tizre s Kufsteinba vitték-e vagy Josefstadtba?

Csak otthonról, Pelsücről, Dulházáról nem tudott semmit. Az első hetekben, hónapokban könnyen megnyugtatgatta türelmetlen szivét azzal, hogy hiszen ugysem tarthat soká a szenvedése. El-elnézegette a tárczát s a szőke hajszálak édes biztatásából meritett reménységet és bizalmat.

De a hónapok csak multak és szaporodtak s a helyzete mégsem változott. Napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra hasztalan várta a napot, amikor majd a biró elé állhat és megtudja, mi a büntetése. De hozzá sem szóltak. Eltöprenkedett rajta. Vajjon szándékosan hagyják-e ebben a bizonytalanságban, hogy a büntetését meghosszabbitsák, vagy megfelejtkeztek róla végképpen? De már erről Gubo Miska sem tudott mondani semmit. A harmadik esztendő közepe táján vigan köszönt jó reggelt Gubo Miska.

Mit üzenjen, mit üzenhetne haza? Semmit. Kifosztott, reménytelen lelkét küldje-e el, vigasztaló szóért vagy szabadulásért könyörögjön? A büszkesége tiltakozott.

- Hát isten áldja meg, Miska. Majd rám is rám kerül a sor. Örökké semmi sem tart.

Nem, örökké nem tart semmi sem. Ámbár a tépelődések, a szerelmi vágyak négy esztendeje csakugyan fölér az örökkévalósággal. Lassan-lassan elfásult a lelke; valami közömbös önmegadással rótta az egyhangu napokat s mig képzeletben el-elkalandozott messze, messze, az álmok szárnyán, a szája szélére szomoru, gunyos mosolygás ült. Biz az beillett volna sirásnak is.

Borongós, meleg tavaszi reggel volt, az ötödik tavasz, mikor a szabadságlevelet a kezébe adták. El sem akarta hinni. Hiszen eleddig még meg sem kérdezték tőle: bünös-e, mit követett el? A nagy amnesztiáról, a fiatal császár házasságáról, ami a kegyelem inditó oka volt, benn az élők nagy temetőjében, a háromszáznegyvenhetesek meg kétszázkilenczvenkettősök nem tudtak semmit. A felügyelő hosszu beszédben magyarázta azt meg Csáthy Ferkónak. Hogy mátul fogva szabad, a felséges császár és felséges hitvese kegyelméből, amiről sohase felejtkezzék meg.

Ferkó bólintott a fejével. Tudja, nem kell többet a császár ő felsége képére lőni.

Mikor a börtönépület kapuján kilépett, alig birt menni s az utczasarkon szédelegve állott meg. A nyüzsgő emberáradat, a szabad mozgás szokatlan kaleidoszkopja elkábitotta s szinte öntudatlanul botorkált utczáról-utczára. Tán az ösztöne vitte éppen a város végére. A hosszan elnyuló ház-sorok között megismerte a felhőkben messziről eléje borongó kék hegyeket, amelyeket annyiszor bebarangolt hajdan, mikor még fiatal szivében a szerelem édes, ábrándos dalai zsongottak. Kitárta a karját, hogy megölelje a rengeteg homályos körvonalait. Aztán sietve vágott az utnak, a merre több mint négy évvel ezelőtt ide hozták vasban.

Minél messzebb jutott a várostól, az országut annál néptelenebb lett s Ferkó annál mohóbban szivta az üde, szabad levegőt. Egy viruló akácz tövében, az árokparton leült. A szive megtelt a szabadság érzésével, a szenvedő szerelem boldog vágyával és fölujuló reménységével. Elővette a tárczát. Olyan régen nem látta már! Könybe lábbadt a szeme, mikor megsimogatta az aranyhajszálakból varrott irást: magának és magáért mindent... Mindent. Lehetetlen, hogy az a kéz hazudjék! Az, amelyik ezt kivarrta, az simogatja majd barázdás homlokát, mig kék szemével rámosolyog.

- Hess, hess, te csunya, fekete felhő. Add vissza az álmait, a szerelmét. Nekem, aki négy esztendeje várom a dalát, a csókját, a lelkét...

Kézbe kapta a botját, aztán sietett tovább. Sürü őserdőkben, amik az északkeleti Kárpátok alsó hegyhátait koszoruzzák, vezetett az utja mindenütt. Levette a kalapját, ugy ballagott, lehorgasztott fejjel, gondolatokba merülve, az erdőszéli gyalogösvényen, a fák árnyékában. Lelkére leborult az erdő csöndje, a szabad magánosság megnyugtató hangulata s elmerült az erdő lágy susogásában, ami közé fülemüledal és rigófütty vegyült. Nagy, meredek kapaszkodóhoz ért s az ormon megállott. Az ut itt olyan keskeny, hogy két oldalról a fák lombjai összeérnek. Ferkó megrezzent, valami különös zaj ütötte meg a fülét. Mintha puska csörrent volna, aminek a kakasát fölhuzták. Hirtelen az ut másik oldalára pillantott. Terebélyes fának vetve a hátát, egy ember állott ott, puskával a kezében. Éppen czélzott. A fegyver egyenest Ferkónak volt szögezve. Csak egy pillanat hiányzott...

Az ember leeresztette a fegyvert s az utasra nézett meglepődve. Gubo Miska volt. De ugyancsak megviselte az a másfél esztendő, amióta kiszabadult. Rongyos volt, tetőtől-talpig.

- Az irgalmát! - káromkodott. - Szerencséje, hogy megismert a ténsur! Hol jár erre? Mit keres itten?

Az ember lesütötte a fejét s maga elé bámult, gondolkozva. Aztán fölemelte a puskát s dühösen bevágta az erdei bozótba.

- Le, uram. Megfogadtam, hogy elpusztitom, ha az utamba akad, akárki fia lesz is.

- Dehát miért? A becsületes kenyér, ha száraz is, mégis csak különb, mint a lopott kalács, Miska. Miért nem keresett valami becsületes szolgálatot?

- Kerestem én ifjuram, eleget. De ahogy megtudták, ki vagyok, a zsandárok szakadatlan a sarkamban voltak. Kivertek mindenünnen. Már nekem nem hisznek. Igy jutottam ide.

- Semmit. Ez sem nekem való. Az Isten se akarja. Itt lestem az utat, az erdőből naphosszat. De nem jött senki, mintha csak megneszelték volna. Néha, nagy trombitaszóval robogott el a delizsánc, de azon két zsandár van, mindég. A mult héten, estefelé jött egy uri hintó, az is hiába.

- Asszony ült rajta, a dajkával, a gyerekével. Megismertem azt is. A Dusza István ur felesége volt, Dulházáról.

- Azt se tetszik tudni? Meg ám. Épp akkor tájban, mikor én kiszabadultam, másfél esztendeje már, körülbelől. Most talán fürdőre ment a fiatal asszony a gyerekével, a Szepességre, vagy hová. Tele volt ládával a kocsi.

Nem arra hallgatott már Csáthy Ferkó, hogy mennyi láda volt a kocsin. Mély keserüség, undorodás fogta el. Megcsóválta a fejét, hitetlenül. Az utonálló nem vette észre s tovább folytatta.

- Hogy is tudtam volna bántani! Hiszen olyan, akár az angyal! Hányszor ringattam a térdemen, valaha, még mikor akkora volt, mint az öklöm.

A Csáthy Ferkó szeme előtt elsötétült a világ. Ugy érezte, hogy minden vére a szivére tolul s a fejében összezavarodnak kusza gondolatai. Torkon akarta ragadni ezt a zsiványt s kicsikarni tőle a vallomást, hogy hazudik. De megfékezte az öklét. Hiszen miért hazudnék ez az együgyü ember? Valami zsibbadás fogta el, mintha az élet megállott volna az izmaiban, az ereiben. S egy pillanatig reménykedett: hátha nem jól hallott?

- Mit beszél?... A kisasszony. A Karády kisasszony... Az Aranyos... Nem, nem lehet...

- Dehogy nem, ifjuram. Hiszen csak ismerem tán! Három esztendőt szolgáltam Karádyné ténsasszonynál. Még akkor az Aranyos kicsi volt, de ugy emlékszem rá, mintha csak a magam gyermeke lett volna. Bezzeg, menyecske most már. A Dusza István ur felesége...

Aztán még sokáig mormogott, mesélt Gubo Miska. A régi világról, ami elmult. A tekintetes urakról, akik szanaszét széledtek, ki erre, ki arra, némelyik messze, tengerentulra. Az uj rendről, amibe sehogysem tud beletörődni, kivált a falu népe. S a jövevényekről, akik az uri kastélyokban megtelepülnek s akiknek nemcsak a nyelve, de a szive is idegen.

Csáthy Ferkó egy szót sem hallott abból. A szeme elmélyedt az erdő sürüjébe, a lelke az összeomlott álmok sötétségébe. Az az alávalóság, amit hallott, fojtogatta. Majd lángolt, majd elbágyadt. Mintha széttéptek volna a lelkében egyszerre mindent: az álmait, a szerelmét, a reménységét. Hitét, bizalmát, emlékeit. Ugy érezte, mintha éppen olyan rongyos volna, mint ez az utonálló itt. Rongy, rongy, csupa rongy minden. Az élet, a haza, a barátság, a szerelem. S az a hajszálból himzett hazugság is... Elővette a tárczát s odadobta a zsivány puskájához, a bozótba. Aztán nagyot lélekzett.

- Dulházán, az apám elpusztult hajlékában. Ketten csak megférünk benne, kend meg én.

- Miért félnék? Egyforma koldusok vagyunk, Miska. Kivert kutyák vagyunk mindaketten. Kend is, én is.

A zsivány bámészan hallgatta. Nem értette, de megsejtette, hogy valami nagy szerencsétlenség történt ezzel az emberrel, akit meg akart ölni. Hogy nincs már, nem érdemes miről beszélni. S megindultak, lassu, fáradt léptekkel a dombról lefelé. Nem volt miért sietniök. Az erdőre leszállott a tavaszi hüvös alkonyat s az elhagyatott rengeteg föl-fölsóhajtott. A falombok között, az égen, szürke felhők foszladoztak szét. Rongyos felhők usztak a rongyos vándorok feje fölött.

Szeretem én a követ is, de csak addig, mig künn, a hegyek ormán a bérczeket koronázza és fölnyulik az égre, mint a szabad végtelenségnek szánt diadalmas sziklaoltár. Mert erős az és büszke, daczol a nap tüzével és a förgeteg korbácsával. De az emberek széllyelhordják és palotákat, utczákat, városokat épitenek belőle s akkor hideg lesz, szivtelen, csufolódó. Fázom tőle, mert nehéz árnyéka rám borul s a falaiból verejték és könny csillog elő, a mivel bevakolták. Ha meg akarok melegedni, akkor futok én innen, a kövek közül, ki, a vadvizes, nádas, rekettyés pusztaságba, akárhová, csak el innen, a paloták fagyos, kegyetlen kövei közül.

A nagy, széles folyó méltóságos egykedvüen hömpölyög el a lábam előtt. Hová? Ezek a félelmetes, szakadatlan keringő hullámok honnan jönnek és hová mennek? Miért jönnek és miért mennek? Velök tartsak-e, keresve az örökkévalóság kalauzát? Füstölve, zakatolva ringatózik alá a hátán a hajó, megrakva, telirakva kővel... Itt is kő, megint kő, mindenütt kő! Hát nem lehet az elől elfutni soha? A parton a szelid, szabad sikság, a mit emberi szem be nem érhet. Egyforma, nyugodt, hangtalan. Talán ott lakik ő, a csönd, a magány?... Nekiiramodom, versenyt a széllel, tovább, tovább, el, el, messze a kövektől!

Itt nincsen már semmi, csak az ég fölöttem és a róna alattam. A semmit látom, vagyis a mindent s a végtelenség érzése a lelkembe száll. És szinte szállok, röpülök én is. A távolból szelid, árnyékos liget bontakozik előmbe, a mint susogó lombjával összeborul. Mi van ott, a fák mögött, az árnyék alatt? Félve, lopva közeledem hozzá: hátha az is követ rejteget? Nem. Nádfödeles, alacsony vityilló bukkan ki a lombok közül. A falai füzfasövényből vannak fonva és becsapkodva szürke, sötét sárral. Olyan éppen, mint a fecskefészek. Ez, ez a nekem való, ilyenről álmodtam, esztendőszámra, benn a városban, a kövek között, ilyen eldugott zugról, a mi sárból legyen, nem kőből: a hová elbujhassak, félreállva az utból, hogy el ne gázoljanak. A hol ne legyen más senki, csak én... meg a fészkem. S ne lásson más senki, csak a ki mindent lát és én se lássak senkit, csak őt, a mint száll, száll a vihar szárnyán, vagy a verőfény sugaraiban, végig a világon, örök, rettenetes, mindeneket ölelő erejével...

Az ajtón kilép egy ember. Ember, bizonyosan. A karjain fölgyürve az ing, hónaljig. Ez is küzd hát, mert dolgozik. Miért? Itt, a végtelenség csöndjében? A fák közé megy, a hol széles, erős, fehér vászon van kifeszitve az ágakon. Bölcső... Az ember odamegy és megringatja s a vászonbölcsőben álmodó gyerek megmozdul és fölsir... Éppen ugy, mint otthon, az én fészkemben, a hol a gyereksirás hangjaiban a gond, az örök gond ébred és tölti meg a lelkünket tépelődéssel, aggodalommal s barázdákat szánt végig a homlokunkon. Hát nem lehet az elől elbujni sehová? Még ide sem, a csöndbe, a magányba?...

Meg-megringatta a függő bölcsőt, mert a gyerek ébredezni kezdett és kicsi öklével álmosan dörzsölte a szemét, miközben nagyokat sikoltott.

- Már pedig hiába. Mert az anyja oda van, a libákért, az érnél. Mig haza nem jön, addig ríhat, a kis haszontalan.

- No, mert hát nem lakott itt más, ténsuram, emberemlékezet óta. Pesze Boldizsár. A hetvenhetedik nagyapámat is ugy hivták és a hetvenhetedik unokámat is ugy fogják hivni, fogadom!

- Hiszen igaz. Csakhogy ki tudja még most azt, hogy mi lesz ebből a gyerekből?

- Minek törném? Fölcseperedik az magától is. Püspök meg nem lehet belőle ugy sem.

- Minket arra teremtett az Isten, hogy itt őrizzük a két falu legelőjét. Fele Karagyoshoz, fele meg Keszihez való. Egyéb gondom sincs, csak hogy az egyik marhája át ne bitangoljon a másik legelőjére. Elég gond az is.

Egyéb gondja sincs! Az a szörnyü gond, hogy mi lesz a gyerekből, abból, a kiért él, küzd, dolgozik, az meg sem legyinti a lelkét. Az lesz, a mi az apja, nagyapja, hetvenhetedik öregapja volt. Pesze Boldizsár lesz, határcsősz. Mennyiért nem adnám, ha a helyébe lehetnék! Itt, az Isten ölében, a fecskefészek vesszőfonatos, kő nélkül való, meleg sárfalai között. Pesze Boldizsár én is, a fiam is, az unokám is... Irigység fogott el. Ezt, ezt a sárpalotát meg kell szereznem mindenáron! Leheveredtem az eresz alá.

- Tudja mit, kend, Pesze Boldizsár uram? Én szép nagy házban lakom, benn, messze a városban. Kőből való, emeletes házban...

- Czifrára festett, rézkalincsos kapuja van. Az ablaka nagyobb, mint ennek itt az ajtaja. A tornácza oszlopos, a szobákban vasrácsos cserépkályhák, supellátos ágyak...

Az ember rám nézett. Tágra nyitotta a szemét, aztán nyilván gyanakodott, hogy csufolódom, mert hátat forditott. Kapát fogott a kezébe és összekapargatta a ház előtt a sarat, a mi még a vakoláshoz kellett, bizonyosan.

- Hát, mit szól hozzá kigyelmed? - sürgettem. - Sok pénzt adnék érette: ezer pengőt. Azon akár a városban is vehetne házat, másikat, kőből valót, különbet, mint ez.

Abbahagyta a munkát és félkönyökkel a kapanyélre támaszkodott. Csak ugy mormogott, a fogai közül, mintha nem is beszélne, hanem csak gondolkoznék.

- Már hogy is gondolhat olyat a ténsur? Nem kéne igy lóvá tenni a szegény embert! Vagy ha igaz is, akkor is mire való volna? Mit csinálna a ténsur itt, mit csinálnék én amott!

Borongó szemmel néztem végig a sikon, a melyre a nyárvégi alkonyattal könnyü köd ereszkedett. Mint valami fátyolon át, messziről sötétlettek a városi szürke házak, a nagy, hideg kőpaloták s a ködfelhőben hosszu, óriás karokat nyujtogattak felém, a mik átöleltek. Didergő szivemet, ingatag lábaimat huzták, ellenállhatatlanul, vissza, vissza a kövek közé...

Kerepessyné tekintetes asszony fekete harisnyát köt, a hogy özvegyasszonyhoz illik, a leánya meg, Jolánka, fehéret. Pedig a tekintetes asszony haja fehér, mint a hó s a Jolánkáé fekete, mint a holló. Ilyenkor falu ám igazán a falu, Csobánka is, mikor az eső esik s a sötét, haragos felhők beboritják a fákat, a réteket, a virágokat, a kis fehér házakat, hogy szinte elalszik minden, köröskörül. A muskátlivirágos ablakok mögött pereg a rokka, csattog a szövőszék meg a kötőtü: ábrándokat a kikeletről s rózsaszinü álmokat a szerelemről. A falu álmodik.

Jolánka fölpillant. A keze az ölébe hanyatlik öntudatlanul és szép, ragyogó fekete szeme elgondolkozva bámul az anyjára. Odanéz, de nem lát semmit. Mintha a lelke ott usznék, künn, a szakadó hideg záporban, a gomolygó sötét felhők szárnyán, messze, valahová, a hová vágyakozik s a hová nem jut el soha senki... Piros, formás kis szája szinte sirásra áll és végre is kitör belőle a keserüség:

- Persze, hogy ki tehet! Csakhogy ettől megbolondul az ember. Hogy esik, esik, szakadatlanul, örökké esik... Mindig csak esik, aztán semmi egyéb.

- Tudom. De rettenetes rágondolni is, hogy igy kell az életet leélni, szürkén, egyhanguan, csöndesen, a templom és a harisnyakötés között. Mig az eső csak esik, esik, szakadatlanul.

- Nem bolond. Hogy bőrig ázzék? Szép kis királyfi lehet, képzelem, paraplival a hóna alatt, ugy-e? No, háromszor is meggondolná, hogy nekivágjon-e a térdig érő csobánkai vendégmarasztó sárnak!

Kerepessyné letette a kötést az asztalra. Aztán félig tréfásan, félig komolyan nézett a leányra, mintha annak a durczás arczából a titkos gondolatait akarná kiolvasni.

- De édes Jolánkám, Csobánkát nem tolhatjuk borsószemen Budapestre vagy Párisba.

- Még csak az kellene! Amerikába mennék egyenest. A tenger, igen, az aztán valami! Milyen fölséges lehet a vihar, a förgeteg, a hullámzó, végtelen oceán. A recsegő árbocok, a küzködő hajó... Az volna az élet!

- Én nem tudom, hol veszed fiam ezeket a bolond gondolatokat. Tán megint azt a fantaszta Vernét olvastad?

Nyugodtan folytatta a kötést tovább. Megszámolta a szemeket és fürgén csattogtatta meg a hosszu kötőtüket. Aztán hallgattak megint, hosszasan, mindaketten. Néha lopva félrepillantottak, de a tekintetük sohasem találkozott. S odakünn csak esett az eső, egyforma, monoton locsogással. Föl-föltámadt a szél is és az esőt odacsapkodta az ablak üvegéhez. Olykor odatekintettek, azután vissza, a fekete, meg a fehér harisnyára s a pamutgombolyagra. Egyszer valami kutyaugatás hallatszott s nyomban rá tompa kocsizörgés. Jolánka figyelve, hallgatózva nyujtotta előre szép barnafürtös fejecskéjét.

Várakozóan néztek az ajtóra, szinte aggodalmasan. Hátha csalódnak? De künn, a pitvarban lépések hallatszanak s arra mindaketten fölállanak. És alig várja, mindakettő, hogy a szokásos kopogtatásra megszólalhasson.

Csinos fiatalember nyitott be. Nem a mesebeli királyfi, mert parapli nincs a hóna alatt, de azért pirospozsgás, egészséges fiu, a kinek csillogó szeme és pörge bajusza van. S megáll az ajtóban, mosolyogva.

Fürkészően néznek rá, azután egymásra. Gondolatban tanakodva végigfutnak a távollevő, a rég nem látott ismerősök és atyafiak névsorán, de nem boldogulnak sehogysem.

Akkor aztán nagyot kaczagnak mind a hárman. Jolánka még tapsol is, a mint nagy csodálkozva összecsapja a két fehér kis kezét.

Nem bánja azt már Bessenyődy Miklós. Kezet csókol az anyának, de a szeme, a szive csak a leányhoz tér, a bájos, piruló Jolánkához.

- Milyen csiribiri kis lány volt még, mikor utólszor láttam! - sóhajt. - S milyen nagy lány lett... és milyen szép!..

Susogva mondta és lopva nézett a leányra. Azután elhallgattak. Mintha valami boru szállott volna a lelkükre, elkomolyodtak, talán az elősuhanó emlékektől. Itt laktak valaha Bessenyődyék is Csobánkán. Aztán az öregek elmultak, mint a többi falusi ember, észrevétlen s a fiut elsodorta az élet, messze, messze, hirét sem hallották esztendők óta. S most itt van ujra, erősen, fiatalon, vidáman s mintha vele együtt visszatértek volna a falusi verőfény szelid képei is: az álmok és a délibábok, a mik a csobánkai lugas csöndje fölött szállonganak... A fiatalember czigarettát vesz elő.

S Jolánka mosolyog. Kerepessyné tekintetes asszony pedig frissen köpült vajat, puha czipót készit az asztalra, mialatt megered a beszéd. Ezer apróságról, ezer csekélységről, a mi mégis mind olyan nagyon érdekes. Az aratásról, az erdőről, a patakról, a rétről, virágokról, a gazdaságról s a nagy, világrengető változásokról, a mik azóta történtek Csobánkán. Hogy a szolgabiró meghalt s helyébe Tasnádi Józsit választották. A jegyzőék pedig elköltöztek Harangodra, mert örököltek.

Ezt, persze, Jolánka kérdezi, lassu, tétova hangon, mintha többet hallgatna el, mint a mennyit mond.

- Hogyne hinném! Ilyen bájos, kedves kis fészekben lakik a boldogság. Ilyenről álmodoztam, magam is, mindig, mióta a mienket széjjeltépte a vihar. Ilyen helyen laknak a jó emberek. S a szelid, bájos Jolánkák...

- Csufolni? Mintha gyöngyvirágok csilingelnének a fülembe, olyan kedvesen hangzik. A sok Daisy, Edith meg Alice után... Jolánka... Jolánka...

S Jolánka mosolyog, mig a fiu ránéz, hosszasan, melegen. Becsületes szeme hosszu pillantásban mondja el a többit. Hogy nem felejtett el semmit, semmitsem, sem a lepkéket, a miket valaha együtt kergettek, sem az álmokat, a miket együtt szőttek... Az álmokat, a miknek vajjon lesz-e folytatása... Ezt kérdezte mind a két szemével, az egész szivével... S a czigaretta füstje száll, száll a szoba félhomályában és Jolánka mosolyog, derüsen, boldogan.

- Nem is mondtam, ugy-e? Mérnök vagyok ám! Óh, sokszor meglátogatom majd, Jolánka, ha meg nem unnak. Itt dolgozunk most, fölméréseket, a csompolyai vasutnak. Erre visz az utam, majd be-betérek megpihenni.

És visszaköszön, kendővel integet még a kocsiról is, a mely lassan döczög előre a sáros uton és elmerül a ködbe, a borulatba, az alkonyat messzi szürkeségébe. S Jolánka csak néz, néz utána és a hideg, locsogó, utálatos esőt nem is látja. Kinyitja a muskátlivirágos ablakot s azon át lassan, láthatatlan finom felhőkben omlik kifelé a szobából a virágillat és elszáll, messze, messze, a kocsi után, mintha körül akarná azt ölelni; mintha a fehér leánylélek ujra ébredő illuzióinak a szárnya volna.

S Jolánka mosolyog. És fölsóhajt, halkan, szivdobogva, hogy valaki meg ne hallja.

De azért valaki meghallja azt, bizonyosan. És ha meghallja, akkor el is jön, megint, tudom... Talán a gyöngyvirágért.

Az még a legkisebbik baj, hogy a gólyamadár egy siró-rivó kis jószággal megint bekopogtat. A mi azzal együtt jár, azt még mind el lehet ügygyel-bajjal igazitani; a pólyát, a fejkötőket, a fürdőtekenőt, sőt a himlőojtást is. De a fogas kérdés csak azután következik. Mikor arra kerül a sor, akkor rendesen befellegzett a házi békességnek. Igy volt az Marcsuval, Bandival, Böskével, igy lesz bizonyosan ezzel a késői apró jövevénynyel is.

Ezt, természetesen, a feleségem kérdi, halk, reszketeg hangon, a miből kiérzi az ember, hogy ő már jó előre meg is keresztelte, ugy magában, a kis fiut. Töprenkedően hallgatok hát.

- Azt. Vagyis tiz hold nyiri homokot. Hogy a neve mindig emlékeztesse, hogy az legyen az élete czélja. Szerezzen magának munkával, becsülettel, (én ugysem tudok szerezni) tiz hold földet, aztán telepitse vissza a familiámat oda, a honnan elszakadt: Paszabra, Levelekre, egyszerü, jámbor földmüves embereknek.

- Annak. Legalább az unokáim ne érezzék a csalódásoknak, a méltatlanságoknak azokat a gyötrelmeit, a mik a szellemi élet munkásának az utját tüskével, tövissel növik be. Szántsanak, vessenek, ültessenek és - arassanak. Holdvilágos alkonyaton pihenjenek meg az illatos akácztól árnyékos, keskeny tornáczon, verőfényes vasárnapon meg fehér gyolcsban, áhitatos szivvel ballagjanak a harangszóval csengő templom felé. A kis unokákkal. Kiimádkozni tiz hold homokból az Istennek ezer áldását.

Az ebédlő-asztal mellett üldögélve, álmodoztunk igy tovább, a hüvös tavaszi estén. Szabolcs, a ki minderről semmit sem tudott, a fonott kis kocsiban aludt, tarka szalag között és csamcsogó kis ajakával szaporán szivta magába az üde tavaszi levegőt, a mi az ablakon betódult s édes, vadgesztenye-, rezeda- és jázmin-illattal töltötte meg a szobát.

Egyszerre valami gyönge suhanás hallatszott. Mint a villámlás, szinte czikázva röppent be a szobába két kis eleven, fényes tollu fecske. Böske tapsolva köszöntötte őket.

Össze-vissza röpködtek a szobában, mintha helyet keresnének. Megültek az ablakfüggő rudján, a kályha vállán, de mindenünnen csak visszatértek a függőlámpa felső vastányérjára. És csicseregtek, mintha azt magyarázták volna egymásnak, hogy ott, ott van a fészeknek, a fecskefészeknek való hely. De letelepedni nem mertek rá. Bizonyosan az égő lámpavilágtól féltek, a mi erős, hatalmas sugarakat szórt szét a szobában és a fehér tejüvegkorongon át beragyogta fönn a vastányért is. Majd valamelyik nyilván észrevette a szomszéd vendégszoba nyitott ajtaját és akkor gyorsan rebbentek át a vendégszobába s ott a sötét, világtalan lámpa tányérján békésen, nyugodtan megültek.

- Persze. Bizonyosan megkéstek, szegények, a költözködéssel, fészekrakással. Csak nem tölthetik az éjszakát künn, a szabad ég alatt, mint a hajléktalan csavargók, vagy a gonosztevők. Holott talán éppen vendégnek jöttek a keresztelőre.

- No, a parádés butorunkat ugyan megnézhetjük holnap reggel. Tudom, tönkre piszkolják a vendégeid.

- Vendégeim? Hiszen magunk is csak vendégek vagyunk itt, lelkem. Csak éppen, hogy megfizetünk érte.

- Látod - mondom szeliden - mit szólnál hozzá, ha mi is, ilyen megkésett költözködők, megszállnánk, teszem azt, a nyiri homokon, vagy akár Komáromban... És nem találnánk hajlékot, a hol a fejünket álomra hajthatnánk. Ha a legelső eresz alól, a hová megpihenni térünk, kizavarnának, elüldöznének bennünket. Hess, hess, fecskemadár, takarodj ki, a hideg, a sötét éjszakába! Marcsuval, Bandival, Böskével, Szabolcscsal együtt... Jól esnék-e?

Nem szólt rá semmit. Hanem aggódó, félénk pillantással, szinte lopva tekintett a kis fonott kocsi felé, a melyben a kis fiunk, Szabolcs, álmodott rózsaszinü álmokat; ezüstszavu csengőről és száz meg száz röpülő czuczliról, bizonyosan. Ebben a néma hallgatásban, mintha a gyermek álmodó lelke ölelkezett volna láttatlanul, az anya rajongó, óvó szeretetével.

Aztán fölkelt és gyertyát gyujtott. Halkan, óvatos, nesztelen vigyázattal ment a vendégszoba felé. Megfogtam a karját.

S kinyitotta az ajtót. A gyertya haloványan pislogott, de azért gyöngén bevilágitotta a szobát, föl, a boltozatig. A vendégszoba lámpájának a felső vastányérján előbukkant a két fecske. Fázósan, dideregve bujtak össze és bizalmasan dugták elő kicsiny, okos fejecskéjüket. Éppen szembe néztek velünk. Apró csőrük fáradtan, beszélgetve, kérlelve, köszönve csicsergett valamit, ki tudja: mit? Talán fecske-nyelven.

Lám, Szabolcs megérti azt. A kis fonott kocsiban megmozdult. Félálmosan, ébredezve, elkezdett ő is gőgicsélni, éppen, mint a fecskék és megrázta a csengőt, a mi a kezeügyébe esett. A csöndes, tavaszi éjszakában a fecskecsicsergés, a gyermek gőgicsélése és a csörgő csöngése ugy olvadt össze, mint valami templomi himnusz a tavaszról, az alkotásról, a teremtő, örök gondviselésről... Gyönge, erőtelen hang valamennyi, de azért bezengi mind a két szobát s mint az orgonaszóval zsongó imádság, kiszáll a nyitott ablakon, föl, föl a magasságba. Eltalál a nyirségi tiz hold homokhoz, az akáczvirágos tornáczhoz és a földmivelő, jámbor unokákhoz is... Hiszem. S kivülről betódul a tavasz jázminillatos lehellete, a mitől megittasodik a szivünk és a fecskével, a gőgicsélő gyermekkel, a csengővel együtt hozsánnát, hálleluját ujjong...

Annak is Czikó János az oka, hogy télidején már bundában járom a Csallóközt. Ő irta mindig esztendőről-esztendőre, hogy mégis bunda a bunda. Máskülönben eszembe sem jutott volna, hogy bundát vegyek. De ő váltig csak üzengette, névnapi köszöntésképpen:

Pedig hát gazdag embernek való az, a szegény emberről szégyenlősen lekivánkozik. Magam is fáztam benne s alig vártam, hogy levethessem, mikor haza érek. Az igazi melegség itt van, itthon, a tüzhely parazsa körül, nem a bundában. A gyerekek belém kapaszkodnak s az asszony gondosan számon kéri a napot. Messze jártam-e? Rossz volt-e az ut? Leitta-e magát a kocsis?

- Abban is, még jobban. A rozoga, vén batáron, a kifáradt gebékkel, a mik lassan koczogtak a csonttá fagyott csallóközi dülőutakon. Tán még a varjuk is fáztak, tán a kusza füzfák is fáztak s hallottam, mintha a bundámra kiabáltak volna a néma hópusztaságból.

- Valaha. Megfagyott, elpusztult már az az aranykert is. Csak a nagy, lomha ködöt láttam, a mi megállott a rónaság fölött, mintha a szabad sikság megfagyott lélekzete volna. Aztán a fagyos, ködbe borult zord tájék egyszer csak megmozdult előttem. Árnyékok lepték el s lassan huzódtak felém az uton.

- Nem. Parasztemberek voltak, a hetivásárra jöttek, ide, a városba. Nehéz, formátlanul összetákolt, megvasalt lőcsös szekereken, a mik nyikorogtak a fagyban, mintha éhes emberek panaszkodnának. Az egyiken elzsákolt gabona, buza, rozs, talán még kukoricza is, a másikon tüzelőfa, bornyu, csirke, kacsa, lud meg egyéb hasznos házi barom. Összeszednek ilyenkor, tél derekán, mindent, a miből pénzt láthatnak. Pénzt, pénzt! De nem bundára. A kamatra, az adóra nem várnak tovább alkalmasint. S hordják be a falu kincsét, munkáját, verejtékét az örökké éhes városba...

- Nekünk. A megrakott szekereken gubbaszkodnak az emberek. Az egyiknek szüre is van s vaczogó foggal rágja a pipaszárat, de a legtöbb rongyba, pokróczba bujik s összehuzódik dideregve. Az ember azt sem tudja: férfi-e, asszony-e, vagy gyereknép. Egyik-másik szekérről leszállanak s vékonyka ködmenben versenyt futnak a szekérrel, a lőcsbe, a saraglyába kapaszkodva, nyilván, hogy fölmelegedjenek. Tiszta, fajmagyar paraszt valamennyi; azokból való, a kik ezer esztendővel ezelőtt éppen igy huzódtak befelé, erre a fagyos sivatagra, egyik kézzel az igavonókat vezetve, a másikkal buzogányt, kardot, csatabárdot forgatva. Akkor kiomló vérük, most hulló verejtékük fagyott oda, az országutra, a mit pedig ők csináltak mindenképpen, Kaukázustól idáig. Ezért fáztam én a bundában is és fölsóhajtottam önkénytelenül:

Hát ez is tudja? Vagy legalább is érzi, holott nem az ő szenvedése, nem az ő bánata. Honnan tudja? Az iskolában tanulta? Nem hiszem. Maga látta meg, ezekből a szomoru képekből, a mik bizonyosan naponként elhuzódnak előtte, mellette, utána. Égetett a bunda; mintha a törkölyös üveg, a mi a zsebében volt, fölforrott volna, a megfagyott ködben, a didergő szegény parasztok lehelletétől. Az árkon tul rekettye fehérlett, a zuzmarától olyan, mint valami karácsonyfaerdő. Az emberek leszállottak a szekerekről, betakarták a lovakat s tüzet raktak az árokháton és melengették megdermedt kezeiket. Leszálltam én is.

Nehéz báránybőr sapkájuk alól sanditva néznek rám és mogorván, szükszavuan köszöntenek.

A szegény ember. Majd azt gondoltam: a szegény magyar. Odanyujtottam nekik a törkölyös üveget.

Az egyik ember, tisztes, jégcsapos, őszbe csavarodó alak, megsodorta a bajuszát, mintha tanakodnék. Aztán gyanakvóan rám néz.

Benyult a tarisznyájába. Szalonnát, fekete rozskenyeret vett elő, meg fanyelü bicskát.

- Dehogy, dehogy vetem. Hiszen éppen ilyen az én kenyerem is, mintha csak a kigyelmed kemenczéjében sütnék. Jól is fog esni, bizonyosan.

Mig lekanyaritottam a kenyérből, a szalonnából, az ember kézbe fogta a törkölyös üveget s csöndesen rám köszöntötte. Az árokparton már lobogott a száraz giz-gaz, a mit a többi összehordott. Az országuton meg-megcsörrent a fáradt igavonók szájában a zabola s a tüz körül lassan bujdosott, körbe, koczczanás nélkül, a törkölyös üveg és a ködben, a zuzmarában halkan reszketett föl az áldomás:

A feleségem szinte megilletődött. Tévetegen bámult ki az ablakon az utcza téli sötétségébe, mintha a távolból előgomolygó fagyos alakokat várná, lesné vagy látná, a mint dermetegen suhannak el a Csallóköz sürü ködében. A bunda meg ott feküdt a karos széken, büszkén; olyan volt, mint valami kevély, elhizott ember. A gyerekek is hallgattak és bámészan néztek hol ránk, hol a bundára. De az egyik egyszer csak fölugrott, megkapta a botot a sarokban és rávágott vele a büszke, meleg bundára s nagyot kiáltott:

Villogott a szeme haragosan, mikor a botütés zuhanása után rá néztünk. De nem szóltunk rá semmit. Csak hallgattunk, szó nélkül, valamennyien, mig a szivünk hangosan dobogott. Ki tudja mit? Talán valami régi, szomoru nóta jutott az eszünkbe, a mit a bölcsőnk fölött dudolgattak. A szegény, küzködő magyar parasztság himnusza, a miből a Czikó János bundája semmit sem ért.

Gyönyörüség volna az élet, hogyha csak a gyerekek növekednének! Hanem az a baj, hogy a fészekben nemcsak a fiókok, de a gondok is növekednek. Lám, nálunk is, ez idén már Böske is kis iskolás lett, Bandi maholnap gimnáziumba kerül, Marcsuka meg már igazi, valóságos felsőbb leány. Pedig már Szabolcs is szaporitja a czipőkontót, mert két esztendős. Mig estenden mindezt meghánytuk-vetettük, kis szobánkban a fiókok lassacskán elszunnyadtak s fölébredtek ujra a gondjaink és sötét, lomha szárnycsapásokkal meg-megsuhantak a lelkünk körül.

- Öregem, - szólt gondoskodóan az asszony, - látod, itt volna az ideje, hogy azt a gyereket valami muzsikára is tanittassuk.

- Hát bizony itt volna az ideje. Hanem hol vesszük a rá való pénzt, az a kérdés.

- Mindig. Meg aztán, látod, hatvanhat forint hatvanhat krajczár fizetés, havonként! Ezért ugyan érdemes volt megkopaszodnom, ugy-e?

- Talán azt kellene legelőször elhatároznunk, szólt, hogy milyen muzsikára?

Az asszony, persze, a zongora mellett kardoskodott. Csodálatos is, mennyi szivóssággal tudják az asszonyok védelmezni azt a lármás, goromba szerszámot.

- Zongorázni, mindenesetre! szólt. Hiszen azzal növekedik föl minden leány. Csak nézz körül!

Mindjárt el is kezdett az asztalon zongorázni. Az ujjaival, talán öntudatlanul, verte ki valami ócska nótának az ütemeit, miközben a két kezén összecsörrentek a lánczos, csillogó arany karpereczei.

Sohasem szenvedhettem a dobszót meg a katonamuzsikát; ideges lettem miatta most is, tüstént. A bosszu ösztökélt. Éreztem, hogy valami impertinencziát kell tennem, vagy valami maliciát mondanom, hogy elhallgattassam a dobolást is, a zongorát is, a karpereczeket is. Igen, főképp a karpereczeket...

- Hallod, szóltam hirtelen, - a kezeidet gondosabban ápolhatnád. Az ember nem is kiván rájok nézni, ugy megdurvultak.

Nincsen olyan asszony, a ki az ilyen támadásra abba ne hagyná a zongorázást. Abbahagyta a feleségem is. Egy ideig nem felelt semmit, csak rám nézett, szemrehányóan, szomoruan, mintha egyszerre régi szerelmes évődéseink minden elröpült, pajkos emléke visszaszállott volna a lelkébe. A szemei legalább azt beszélték...

- Bezzeg, valaha, ugy-e, nem volt durva? Akkor szivesen simogattad, csókolgattad. Ilyenek vagytok ti, férfiak!

- Persze. Hiszen a hová az a lármás masina befészkelődik, ott ugyan vége van a csöndnek, nyugalomnak az egész utczában, de vége a jó békességnek is, örökre. Mert nincsen az a jámbor, türelmes fül a világon, a melyik a zongoratanulás gyötrelmeit csak egy esztendeig is hallgatag elviselje.

- Miért? A legkedvesebb, a legmagyarabb szerszám az. Mintha az Isten is külön, a magyar nóta számára teremtette volna. Tele van sarkantyupengéssel, szüreti kedvvel, ősmagyar csapongással. Sirva vigad, a ki rajta játszik, sőt maga a czimbalom is mosolyog, kaczag, könnyezik, szinte elmondja a nóta versét is. Olyan, mint a nagyapánk gyöngypártás, piruló, bucsuzó, szemérmes menyasszonya...

- Nem bánom, - szólt engedékenyen. - Maradjunk hát a czimbalomnál, ha neked jobban tetszik. Sokba kerül?

Mennyibe kerül, persze! Megint csak ott vagyunk, a hol elkezdtük. Pedig hát száz pengőbe belekerül legalább is. Mennyi verejték, mennyi küzködés bére megint! Csak ugy fojtogatta a torkomat a szó.

S a nehéz sóhajtásra hosszu hallgatással feleltünk mind a ketten. És elmerültünk, ujra, a gondban. Garasos szivarom füstje kékes szürke felhőkben gomolygott szerte a szobában, majd ki, az ablakon, és a tekintetem önkénytelenül szállott utána, föl, föl, a szelid, csillagfényes magasságba, a hol nincsenek gondok... A hol csak sugár, csak illat, csak csönd és nyugalom van. Az asszony lesütötte a szemét és a két csörgő, lánczos arany karpereczére nézett, mig azzal játszadozott a keze is. Egyszer aztán, talán akarva, talán nem akarva, lekapcsolódott róla mind a kettő. Akkor fölkelt s lassan odament a szekrényéhez. Abban őrizgeti a megmaradt ékszereit, családi emlékeket, kegyeletes évfordulók révén kapott szegényes ajándékokat. Kivette onnan a két karperecz tokját, belé tette az ékszereket és odatolta az asztalon, éppen elémbe.

- Add el ezeket... Az árából megvehetjük a czimbalmot. Ugy-e?... Marcsukának.

- Nem, nem, tiltakoztam ijedten. Hogy is gondolsz olyat? Hiszen ahhoz tán jogom sincsen!

Tiszta, nyugodt szemmel nézett rám, talán még mosolygott is. Szinte hallottam, hogy dobog, hogy ver a szive; anya volt, édes anya, nemes, nagy, igaz, hősies. Éreztem, hogy a szemem könnybe lábbad s gyöngéden, szeretettel simogattam meg fehér kezeit, mig lehajoltam, hogy megcsókolgassam őket. Ugy mint valaha...

- Milyen szép kezed van! Milyen fehér, milyen puha, milyen gyöngéd és milyen jóságos! Igazán, most is éppen olyan, mint akkor volt, mikor legelőször megcsókoltam...

Lassan fölkapcsolgattam rá a csörgő, lánczos karpereczeket, talán észre sem vette, szegény. Mig sima kezein babrálgattam, ragyogó, elmélázó szeméből kiolvastam, hogy akkor is bizonyosan csak arra gondolt, hogy czimbalmot veszünk - Marcsukának...

Egyszóval: uj megyeházat kell épiteni; a régire kimondták az utolsó szentencziát még az őszi közgyülésen. Persze, nagyon tetszett az mindenkinek. Mert a főispánnak tiz szobás, az alispánnak nyolcz szobás, a várnagynak három szobás lakása lesz az uj megyeházban, az már nem is politika, hanem hazafiság, becsület kérdése nyilván. Nem is szólt az ellen egyetlen árva hangot sem, senki fia.

Kivéve Csörnök Istvánt, az öreg hajdut, de arra ki hallgatna? Az ilyen vén cseléd már egyebet sem tud, csak zsörtölődni; hetvenhét esztendő alatt annyit tanult.

- Hogy Isten ellen való vétek elbontani azokat a vén falakat, holott eltartanának még száz esztendeig is. Azután meg miért is? Hogy nem férnek el benne a nagyságos urak? Bezzeg, elfértek hajdan, mikor még tekintetes urak voltak.

Ilyeneket beszélt Csörnök István. Kivált reggelenként. Végigjárja a hivatalszobákat, a hogy szokta, negyven esztendő óta, szakadatlan. Kisöpörtek-e; nem törték-e ki az ablakokat; nem sikkadt-e el toll, kalamáris, lénia? Hogy annyi enyves kezü ember megfordul az ilyen helyen. S csak csóválgatja a fejét, szobáról szobára és nagy, patkószöges csizmája meg-megkoppan a folyosók téglakoczkáin. No, nem sokáig kopog, attól félek.

Legelőször is kiköltözködik a vén megyeházból a tömérdek irás. Nagy, tágas szekereken elczipelik a sulyos, avatag irattartókat, asztalokat, szekrényeket, majd a gyülésterem drága ereklyéire kerül a sor: a koronás fejedelmek, a sarkantyus, párduczbőrös főispánok aranyrámás képeire, az ezüstcsipkébe öltözött fehér királyasszonyéra, a ki legendává lett még életében... Eleget álmélkodik Csörnök István, de mindhiába. A hatszáz esztendős falak egy reggelre végképpen megnémulnak. S akkor az öreg hajdu bekopogtat a várnagyhoz.

Az udvar végén rozoga ház van, kopott nádtetővel. Üresen áll már esztendők óta. Valaha, mikor még a tekintetes vármegye tömlöcztartó is volt, nagy vaskondérokban kását, borsót, gombóczot főztek s a kemenczében sürü, fekete kenyeret sütöttek ott - a raboknak. A rabok konyhájának hivják azt a házat most is. Oda mutatott a várnagy, az ablakon át.

S csöndesen kisomfordált az udvarra. Már akkor az épitő pallér ott rendezkedett. Plajbászszal, papirossal számitgatta a bontást s bizonyosan azt is, hogy mennyi zsindely, tégla, gerenda kerül ki a halálra itélt megyeházból. Legelébb is a zsindelyt szedték le róla, azután az ajtókat, ablakokat. Csupaszon álltak a kemény falak, mintha az elmulást, a csákányt várnák s a tető szúrágott gerendái szégyenkezve meredtek össze, mintha lekivánkoznának onnan, a magasból ők is. A pallér kiosztotta a parancsokat. Aztán ácsok, napszámosok és kőmüvesek lepték el a tetőt; ugy nyüzsögtek fönn, a gerendák között, mint valami pusztitó sáskasereg. Lenn, a háztól husz-harmincz lépésre megállott a pallér s föltekintett rájuk tanakodva. Hogy ilyen nehéz munkába kerül elpusztitani azt a makacs, vén házat! Tán arra gondolt. Csörnök István odament hozzá.

- Hát a nemzetőrség? Negyvennyolczban. A honvédség? Hetvenkettőben. Meg installácziók idején a bandériumok? A táblabirák, a Minkeyek, Szentkirályiak, a Fáyak, meg a Bornemiszák; a Csolthay, Török, meg a Torbágyi fiuk! Azok még urak voltak. Urak. Mégis elfértek.

- Urak? A kik csak engedelmeskedni tudnak, pedig sokszor azt sem tudják, hogy kinek? Amazok parancsoltak!...

Akkor ért oda hozzájuk a viczispán, Párdányi Miklós. Éppen jókor. Bizonyosan a bontást jött megnézni. Az öreg hajdu süvegelve köszöntötte és tisztességtudóan félreállott. De a vicispán odament hozzá s megveregette a vállát, a hogy az ilyen régi cselédnek szokták.

Még egyebet is akart mondani, olyanformát, a minőt az épitő pallérnak az imént mondott, de félbecsuklott a szava hirtelen. Olyan ismerős, mégis különös hang ütötte meg a fülét. A megyeházi öreg harangé, a mi megcsendült fönn, a bomladó tetőn. Valami pajkos kőmüves-inas rángatta a kötelét, a ki észrevette, hogy ott felejtették, a gerendák között. Az öreg hajdu meglepődve tekintett föl s megállottak a munkások is és abbahagyták a bontást. S a harang csengett, szeliden, szomoruan; mintha utolsó kongásával a megyeház tüzes lelke is elszállana, messze, szanaszét, ki tudja hová? Valaha, régen, mikor igy megkondult, daliák, tekintetes, nemes és nemzetes urak sereglettek össze a szavára! Atillában, sarkantyus csizmában, kipirult arczczal. Meg fönnen dobogó magyar szivvel... S ime, mintha most is, utoljára tán, előrobognának és odaállanának. Nem a viczispán, hanem az öreg hajdu mellé...

És Csörnök István leveszi a fejéről a hajdu sapkát; magasra nyujtja öreg kezével, ugy integet föl, a tetőre, feleletképpen a harangszónak. Aztán megindul, a kapu felé.

Sarkon fordult s fáradtan tipegett ki a megyeház kapuján. A harang csak kongott, kongott utána és utána nézett a viczispán is. Valami szomoruság fogta el. Ugy érezte, mintha temetésen volna. Mintha azt a hetvenhét esztendős öreg hajdut temetnék, a kinek most a rabok konyháján akartak szállást adni. S a kivel együtt elmennek a Minkeyek, Szentkirályiak, a Fáyak meg a Bornemiszák; a Csolthay, Török meg a Torbágyi fiuk is... Mert a régi megyeházán már el nem férnek.

Kipusztitották a világból a pandurt is végképpen, akárcsak a koppantót. Ásatag, özönviz előttről való fogalommá lett mind a kettő. Pedig Kása Pál is pandur volt, még pedig Komáromban. Elmondhatnám róla azt is, hogy Dadon született, anno ezer... de hát ki tudná? Annyi bizonyos, hogy a csicsói bucsun, korcsmabéli csetepaté közben ugy pofon teremtett egy drótostótot, hogy ez az eget is bőgőnek nézte s az istenadta talán még ma is arról koldul, ha ugyan vannak még drótostótok - Európában.

No, Kása Pálnak erősebb fegyvere is volt az öklénél: a gyilkos tekintetü két szeme. A kire ránézett, ugy megverte vele, hogy a boszorkányokkal czimboráló, keresztutakon tanyázó, seprünyélen nyargaló javasasszony sem különben. Szörnyü kancsal volt mind a két szemére. De ugy tudta forgatni, kimereszteni, összehuzni, hogy csupa kész betegség volt azt még nézni is. Közönséges halandó hideglelős, nyavalyatörős lett tőle, menten.

A provizórium idejében volt pandur, 1861-ben. Már akkor egy kicsit lélekzett az ország. Legalább sirni, káromkodni szabad volt. A csaszlaui verklisek helyébe magyar emberek kerültek a vármegye élére. A közgyüléseken föl-fölhangzottak a háromszázesztendős nemzeti gravámenek ujra s reklamálták az 1790-iki törvényeket, meg az 1848-as alkotmányt. Őszszel, októberben tartották meg a megyegyülést, Nádasdy Lipót gróf örökös és valóságos főispán elnöklésével. A székház nagy utczai kapujának mind a két szárnya tárva-nyitva volt, özönlött be rajta a nép. Nem, a nemzet. A gyülésterem zsufolásig megtelt diszruhás, bársonykardos, kaczagányos leventékkel s tüzes jelszavakkal és sulyos orácziókkal.

Két megyei hajdu kivont karddal a gyülésterem ajtaja előtt állott diszőrséget. A többi megyeházi fegyverviselő a szobák takaritásával, paripák csutakolásával volt elfoglalva, mert a legtöbb megyebeli gyökeres nagyurnak rendes kompetens szállása volt a megyeházán, lovastól, mindenestől. Még szerencse, hogy a szolgabirák, csendbiztosok huszárral, pandurral járnak a gyülésre, legalább a kapu alá is jut ordonáncznak. Igy került oda Kása Pál is.

Sarkantyus csizmában jött a szolgabiróval. Már akkor hire futott, hogy az ország több vármegyéjében a helytartótanács karhatalommal kergette szét a megyegyülést. Az urak gyanakodtak: nem készül-e itt is efajta attentátum. A kapu alatt a szolgabiró megállitotta Kása Pált, a pandurt. Ölnyi magas, széles vállu, robusztus alak volt.

- Kása Pál! - kiáltott rá. - Ide áll kend a kapubejárathoz, ordonáncznak. Senki emberfiának a parancsára el nem mozdul kend, a mig én nem mondom. A ki bántja, azt ütheti kend. Megértette kend, Kása Pál?

A főszolgabiró ment föl az emeletre, a gyülésre s Kása Pál megállott a kapu mellett, mint a czövek, egyenesen, mozdulatlanul. A hogy a szolgabiró parancsolta.

Odafönn már javában állott a gyülés. A főispán csöndes hangon, nyugodtan nyitotta meg, mintha minden rendben volna. Mintha egyéb sem készülne, mint hogy igazságot tegyenek a csallóközi urbéresek kommasszaczionális pörpatvaraiban. Komoly, higgadt megfontolással párosult tanácskozmányra hivta föl a jelenvalókat, a hogy a jegyzőkönyvben olvasható. Maga is mosolygott rajta. Mintha csak az égő házat kérlelte volna, szép hegedüszóval, hogy ne égjen.

Persze, a legelső tárgynál fölrobbant az egész puskaporos hordó. Egymásután olvasták föl a helytartótanács törvényellenes leiratait, rendeleteit. Hogy a vármegyét eltiltja az adók kivetésétől és beszedésétől. Kegyelmes udvari rendeletet czitálva, megparancsolja, hogy a megyei tisztviselők számára igazoló jegyeket kérjenek. Hogy a gyülések jegyzőkönyvét nyolcz nap alatt terjeszszék föl. Hogy szüntessék meg, tüstént, a honvédsegitő-egyesületet. Hogy jelentsék be a budai császári királyi hadfőparancsnokságnak, hogy ki árulja Komáromban a puskaport.

Minden egyes leiratra indulatosnál indulatosabb beszédek hangzottak el. A távollevő, meg nem markolható ellenséget, a helytartótanácsot, karddal, puskagolyóval nem lehetett elérni, hát körmondatokkal lövöldöztek rá. Az is valami. Kivált, ha olyan emberek fenik a fegyvert, mint Ghyczy Kálmán, Sárközy József első alispán, Madarassy Móricz másodalispán, Waldstein János gróf, Zichy Miklós gróf. A főjegyzői penna az Ordódy Pál kezében volt, a ki később miniszterré lett. Az udvardi meg a tatai járásbeli mágnások, az ezer holdas falusi oligarchák, csöndesebbek, diplomatikusabbak voltak s a szót a gesztesiek meg a csallóköziek vitték. Kukkónia nádasai közül, a hogy a Csallóközt nevezték, kerültek elő a legkeserübb kifakadások. Szidták a nagyméltóságu helytartótanácsot, mint a bokrot. Minden rendeletére az a határozat, hogy mint törvény- és alkotmányellenes, egyszerüen félretétetik. Még a szokásos mézes madzagot is elhagyják. Nem tisztelettel tétetik félre, csak egyszerüen.

A megyeház kapujához azalatt uj vendég érkezett. Torkos ezredes, komáromi császári királyi térparancsnok, teljes katonai diszben. Magyar ember volt, szegény. Kár értte. Mindössze egyetlenegy szál gyalogos közlegény jött utána, teljes fegyverzetben. Valami jámbor tót legény lehetett. Az ezredes megállitotta a kapu alatt, lármás vezényszóval, mintha az egész brigádát kommandirozná. A legény összeütött bokával, vállra vetett fegyverrel megállott, éppen szemközt Kása Pállal, a pandurral.

- Infanteriszt! - kiáltotta az ezredes. - Kend itt marad, a mig én mást nem parancsolok. Ha valaki bántja, akkor lőhet, szurhat. Megértette kend?

A legény tisztelgett, az ezredes hanyagul a csákójához emelte az egyik ujját, sarkon fordult és sietett föl, egyenesen a megyegyülésbe. Éppen arról tanakodtak ott, hogy miután betiltották az adószedést, hát miképpen szerezzenek pénzt a fenékig üres megyei kasszába. Elhatározták, hogy fölszólitják a módosabb urakat, hogy adjanak pénzt kölcsön a tekintetes vármegyének. Nemzeti kölcsönt, hat százalék hazafiui kamatra.

Akkor nyilt ki a terem ajtaja s belépett Torkos ezredes. Csöndesség lett abban a pillanatban. Csak az ezredes sarkantyujának a pengése hallatszott, a mig odament az asztalfőhöz. Megállott, szemben a főispánnal, mereven, katonásan.

- A császár nevében! - kiáltotta. - A gyülést föloszlatom. Fölhivom az urakat, hogy engedelmeskedjenek és hagyják abba a tanácskozást, tüstént.

- Ezredes ur, - szólt tettetett nyugalommal, - a gyülés csak az erőszaknak enged.

- Már alkalmaztam az erőszakot. A haderő lenn van a kapuban. Remélem, tudomásul veszik az urak?

Fölösleges lett volna vitatkozni rajta. Formalitás volt az egész. A tekintetes közgyülésnek ugyan mindegy volt, hogy a kapuban van-e a haderő, vagy a várban. Ellenszegülni igy is, ugy is hiábavaló volna. A közgyülés talpra állott. Hátul, az igmándi kékbeli kurtanemesek rázenditették, teli torokkal: Isten áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel... Aztán énekelve, összefogózva vonultak kifelé az ajtón. A megyeháza csak ugy zengett az énektől, mindenki dalolt. Néha, közbe egy-egy kurjantás hangzott: hunczut a német! S a csallóköziek káromkodtak. A szétriadt, csoportokba szakadt gyülés, a lépcsőn, a kapu alatt még énekelt: megbünhödte már e nép a multat s jövendőt... mikor egyszerre a kapunál elhalt az ének s az emberek megállapodtak. Senkisem tudta, miért. Zsibongott az egész sokaság.

Leghátul érkezett az ezredes s a hir hallatára előre furakodott. Sejtette mindjárt, hogy a katonájának esett baja. Csakugyan. A szegény tót baka ott feküdt a földön, elnyulva, mint a halott. A puskáját a vállához szoritotta, azon feküdt, arczczal a földre borulva. Szemközt, a bejárat másik oldalán meg Kása Pál, a pandur, állott, mint a sóbálvány. Meg sem mozdult, csak a két kancsal szeme szórta akkor is a villámot, jobbra, balra. Torkos ezredes arcza kipirult a dühtől.

Elősietett hamarosan mind a kettő. A szolgabiró egyenest a pandurra förmedt:

- Az irgalmát! - fakadt ki a szolgabiró, - hát akkor mi az istennyilát csináltak kendtek?

A Kása Pál két kancsal szeme már akkor vérben forgott. Nyilván azt akarta mutatni, hogy miképpen néztek egymásra. Bozontos szemöldöke összehuzódott, majd föl, a homloka közepére. A körülte állók, a kik ismerték, már mosolyogtak s valaki odaszólt:

Ezt aztán tovább suttogták. A megyei főorvos azalatt megvizsgálta a földön fekvő katonát, eret is vágott rajta, de hiába. Végre is jelentést tett az ezredesnek, hogy a katona meghalt. Nem talált rajta semmi külső sérülést. Alkalmasint a guta ütötte meg.

Torkos ezredes bosszusan nézett körül. Majd oda ment a szolgabiróhoz, a ki Kása Pált vallatta.

- Aztán egyszer csak elkezdett rángatózni, a nyavalyás. Majd elsápadt s összeesett. Azóta ugy van, a hogy most.

- Jelentem alássan: engem nem bántott. Azt tetszett parancsolni, hogy csak azt üthetem...

Az ezredes a pandur szeme közé nézett. De lesütötte a szemét nyomban. Nem birta kiállani a gyilkos, félelmes tekintetét. Mellette állott a megyei főorvos, a haláleset okait magyarázgatva, fontoskodóan. Az ezredes karonfogta.

Elgondolkozva, sápadtan indult kifelé a kapun. Máskor daliás alakja most csüggetegen meghajolt, mintha az isten, a magyarok Istenének a fenyegető ujját érezné. S mintha el akart volna bujni a Kása Pál szemének kancsal villáma elől.

Csakugyan meghalt Pénzes Malom Bálint is, Nagy-Karándon. Ki hitte volna! Hiszen még tavaly is száz esztendőt jósoltak, kivántak neki, mikor a népbanki igazgatóság huszonöt esztendős jubileumát ünnepelte, nagy, fényes, torkos ebédeléssel, a mire kilencz tál ételt hordatott föl, az összegyült nagy-karándi potentátoknak. Azt mondják: kerek százhetven pengőjébe került az az egy ebéd. De azért még ma is fölhánytorgatják, hogy pezsgő sem volt, a tiz filléres kuba-szivarra meg rá sem kivántak gyujtani.

Hát hogy az a nagy fösvénység is hiábavaló. Csak el kell takarodnia neki is. Igaz, hogy szép temetéssel. Nagy, babér leveles koszoruk voltak a koporsóján. Az már a népbanktól, a várostól, kaszinótól kidukál az ilyen nevezetes, nagy halottnak. Mert ki tudja, melyikre mennyit testált? És kikisérte az egész város, minden tisztességgel. Ámbár fájdalmas zokogás, vagy csak egy csöppentés keserü, gyászoló könyü sem esett azon a temetésen. De az ilyesmi talán nem is a Pénzes Malom Bálint sirjára való.

Már most kinek jut az a tömérdek pénz, a mi utána maradt? Mindenki csak azt kérdezgeti. Sem feleség, sem gyerek, csak a sok, töméntelen sok, százezernyi pénz. Mennyi szegény ember boldoggá lehetne belőle! De jussa nincsen hozzá senkinek sem. Árvaszéken, hol elkezelgethetik jó néhány esztendeig, mig a tizedik, huszadik vármegyéből előkeritenek valami szerencsés ügyefogyottat, akinek a Pénzes Malom Bálinthoz való atyafiságos származását kisütik majd a törvénytudó, élelmes fiskálisok. Tán össze is vesznek rajta. Jó pénzért, persze.

Otthon aztán el is tusakodtunk a Pénzes Malom Bálint életén, temetésén, magunk is.

- Furcsa. Hogy eddig még mindig volt Pénzes Malom Bálint, most meg már nincsen. És nem is lesz többet. S nem lesz többé más valamilyen sem a Pénzes Malom Bálint fajtájából. Különös. Ha az ember meggondolja, hogy időtlen idők óta mindig volt valamilyen Pénzes Malom; a hetvenhetedik nagyapja tán kövér volt, annak a fia talán sovány; az utána következő vörös, fekete haju, sápadt, vagy pirospozsgás, de azért mégis csak mindegyik abból a fajtából való Pénzes Malom volt, Jóska, István vagy Péter, de mégis csak Pénzes Malom, az apja fia. Most meg már soha sem lesz többet semmiféle Pénzes Malom, sem szőke, sem barna, sem kövér, sem sovány; sem István, sem Jóska, sem Péter. Hát az örökkévaló alkotónak, aki semmit sem teremtett ok nélkül, már többé nem kell a Pénzes Malomék fajtája? Miért? Nincsen rá semmi szükség? Hát akkor tücsök minek van a világon? Még az is különb, mint Pénzes Malom Bálint? Mert annak a fajtájából mindig volt és lesz is, bizonyosan. Meg a százezer féle állat, fü, fa, virág fajtájának mindegyikéből is. Hiszen csak azt sem értenők meg, ha egyszer csak seholsem találnánk muskátlit, puszpángot, gyöngyvirágot, rozmaringot. Vagy akár tücsköt, egeret, pókot, csörgőszarkát. Az mindegyik volt és bizonyosan lesz ezután is. Pénzes Malom is volt eddig mindig, de ime, mától fogva már nincsen és nem is lesz többet, soha, soha. Akkor hát minek is élt Pénzes Malom Bálint? Én bizony sajnálom értte az istenadtát!

- Már csak hagyhatott volna vagy egy ezerest a kis fiunknak! Mennyit eljátszott vele!

Nagyot nevettem. Mert hol is akad arra fiskális, hogy kipöröljön a Pénzes Malom Bálint kincseiből ezer pengőt, annak a fejében, hogy sokat játszott a kis fiunkkal!

- Örökség! Neked is mindig azon jár az eszed. Tudhatnád pedig, hogy az a virág nem nekünk terem.

- Tudom, tudom. De hát elkeseredik az ember, hogy hiába küzdi végig az életét, sohasem lesz semmije sem.

A kis fiunk akkor élesen közbesivalkodott. Az élet legelső válságának a pontján volt éppen, mikor a tizenegy hónapos apróság elszakad az anyakebeltől. A legelső változás, a legelső fájdalom, a legelső gond. Ezen kezd legelsőbben eltünődni. Látja, érzi, hogy az élete fordulópontra jutott. Hogy igazságtalanság történik vele, mert elveszik tőle, amihez joga van. Ehhez bizony tizenegy hónap alatt nem is szokhatott hozzá szegényke: hiszen magam is csak most kezdek hozzászokni. Kicsiny agyvelejében az ösztönök még nem finomodtak át eszméletté, értelemmé. Nem tud semmit. Csak érzi a méltatlanság bánatát. És sir, sir, sir miatta, sokat, keservesen. Mintha az elmult teljes, tökéletes, boldog öntudatlanságot siratná, aminek a menyországából egyszerre idebukkant, az első gond elébe.

Nagy csititgatás után végre elhallgatott. Az anyja kávét adott neki, a mit a kis jószág kedvetlenül, csamcsogva szürcsölgetett, miközben el-elsirta magát, panaszosan. Bizonyosan nem értette, hogy miért kap most mást, mint a mit kiván. S tán az is eszébe jutott, hogy az a másik kávé, a mit ezelőtt kapott, mennyivel különb eledel volt!... S mikor a csésze fenekére ért, apró, husos kezecskéivel durczásan tolta el magától az üres csészét. Aztán angyali öntudatlansággal, tünődve bámult maga elé; ki tudja: hová, ki tudja: mit? Bámész, fehér homlokán keskeny, hosszu barázda huzódott keresztül: az eszmélő, gondolkozó ember aggódásának, a legelső gondnak legelső nyoma... Az anyja szinte megijedt tőle.

- Nézd, nézd ezt a gyereket! Milyen ráncz van a kis homlokán. Mintha csak a te homlokodat látnám, mikor ugy mélyen töprenkedel, talán a mi sorsunkon...

- Az, az a barázda az, csakugyan. Ugyanazt láttam valaha, sokszor, az apám homlokán, mikor az édes anyámmal, a kandalló pislogó parazsa mellett üldögélve számonszedte, hogy az idei termésből mennyit hagyott még meg a jégverés, a fagy, meg egyéb istencsapás... Hogy mennyi kell majd nekünk, gyerekeknek, ruhára, könyvre, patikára. És ugyanez a barázda az, a mit borus reggelenként a saját homlokomon is látok, mikor a tükör előtt, a jövendőnkön töprenkedve, szántogatom azt a hatvanhárom dércsipett hajszálat, a mi e fölött a barázda fölött a fejemen még megmaradt... A Pénzes Malom Bálint homlokán nem láttam azt a barázdát soha.

- Az, lelkem, az. A munka, a küzdés, az élet gondja. De az legalább apáról-fiura, unokára száll... Elcserélnéd-e a Pénzes Malom Bálint gazdátlan kincseivel?

Az asszony szótlanul szoritotta szivéhez a kis fiut, majd összecsókolgatta annak piros arczocskáját. Reszketett a szája, de a két szeme is, mig halkan, csöndesen, megnyugodva tiltakozott.

Harmadnapra a kiállitás megnyitása után már mindenki tisztában volt vele, hogy az állami nagy dijat a Torbágyi Ödön Dejanirája nyerte meg. A fehér márványból való mesés leányalak ámulatba ejtette az embereket, kimondhatatlan szép volt. Sarkig érő peploszban nem is állott, hanem valami elképzelhetetlenül graciózus mozdulattal szinte szállani látszott Dejanira, az etóliai szűz királyleány, Heraklesznak az ideálja, a kiért Achelooszszal, az isteni bikával, megbirkózott. Ez, ez az, csakugyan. A bűbáj, a nőiesség; hihetetlen valóság és vakmerő poézis, együtt. Márványba vésett szerelmi dala, hajnali álma a férfierő istenének.

A moraj, a mi a hatása nyomában kélt, végigzsongott a szalónokon, a szerkesztőségeken és a bohémtanyákon. Kicsoda, micsoda, honnan jött ez az istenáldotta csodatalentum? S élő asszony-e Dejanira, vagy művészi álom? A közvélemény izgatottan sürgette, hogy minderről adjanak számot. Hasztalan. Az ujságok csak magasztalták, körmönfont szuperlativuszokban, de egyebet nem tudtak mondani sem Dejaniráról, sem a müvészéről, csak a mi a szobor talapzatára volt irva: Dejanira, Torbágyi Ödön műve. Szinte titkosan, a teljes ismeretlenség mélyéből dobták oda ezt a káprázatos remekművet, melyet valami külvárosi obskurus kis szatócs helyezett el a kiállitáson. Magát a művészt nem találták sehol.

S mig a művészgárda felső régióiban fürkészték az uj csillagot, azalatt Torbágyi Ödön nap-nap mellett ott őgyelgett a kiváncsi ezerek között, a kik a szobrát lelkesedve körülrajongták. Egy pár napig mulattatta a láz, a mit fölszított, aztán ujra a lelkébe, a szemébe lopózott az a homályos, alaktalan árnyék, a mi a munka közben is annyiszor megsuhant körülötte. A csüggedés, a kétség, a miről nem is tudta biztosan, hogy a nagy, a legnagyobb, a legelső müvészi erőfeszitésnek vagy a sikernek, a diadalnak a mámora-e? Fiatal volt még, jóformán gyerekember. Megnyugtatta magát azzal, hogy fáradt és ideges. De az árnyék csak suhant utána, hasztalan futott előle, a kiállitásra, az utczára. Az nem hagyta el sehol.

Ott sem, a külvárosban, a negyedik emeleten, a hová alkonyattáján menekült, égő homlokkal, dobogó szivvel. Ott lakott az a külvárosi kis szatócs. Meg a huga: Dejanira, vagyis Tátray Katinka. Ugy véletlenül, utczán, kávéházban, a ligetben vagy hol találkoztak s összesodorta őket az élet, ebben a nagy, vásári zürzavarban. Azt sem tudták, miképpen, csak egymásra találtak. S az emberi vadonban összedobbant a szivök. A két fiatal lélek álmából, tüzéből lett a kiállitás titokzatos Dejanirája.

Az igazi: Katinka, talán még szebb, mint maga a szobor. Az arcza, a szeme, az alakja, a járása valóságos melódia; mint egy tavaszi álom, a negyedik emeleten. Mosolyogva, frissen, vidáman megy a művész elébe. De már az első pillanatban meglátja annak az arczán a gyötrődést. S szép nagy homloka elborul.

- Ezt a lármát. Az ugynevezett sikert, dicsőséget vagy mit. Az alkotást, a tapsot, a formákat, a mesterségemet. Mindent. Mintha mindez hazugság volna. A létező, volt, vagy elképzelt dolgoknak a meghamisitása vagy utánzása a fantázia és a kéz közös ügyeskedésével. Mintha a művészet csak fondorkodás, csak látszat, csak káprázat volna, mely tőrbe ejti a milliók tudatlanságát. S a félrevezetett, megtévesztett, megcsalt tömeg még tapsol ennek a furfangnak!...

- Nem magát értem, Katinka. Ott, Dejanira előtt tolonganak az emberek. Ez a plasztika! Ez a kifejező erő! Ez a bátorság! Ilyeneket beszélnek, csodálkozva és elragadtatással. Holott fogadni mernék rá: egyik sem tudja, mi az a plasztika, mi az a kifejező erő, mi az a bátorság?

- Nem tudhatják! - kiáltott. - Hogy tudhatnák, mikor magam sem tudom! Gondoltam is én arra, hogy ennek vagy annak igy vagy ugy kell lennie, mert a plasztika, az erő, a bátorság kivánja! Eszembe sem jutott soha. Ugy kell lennie, mert másképpen nem lehet. És ezért nem értem ezt az egész sikert, a mit mindenből magyaráznak, csak abból nem, a miből való.

Gyöngéden megsimogatta fehér kezével a művész lázas homlokát és a szemébe mosolygott.

- Ne, ne mosolyogjon, Katinka. Hiszen maga tudja. Mig az a márvány a kezem alatt formát öltött, szünetlenül a maga édes alakja volt a lelkem, a szemem előtt. A maga alakja és a Dejaniráé, a maga szeme, arcza, lelke és a Dejaniráé végképpen egygyé olvadt égő agyvelőmben, mig összegyurtam ezt a csodálatos márványálmot, a miről előre tudtam, hogy remekmü lesz. S most meggyilkol, megfojt ez a kétség: kit szeretek én? Kit szeret maga?

- Ugy-e? - kiáltott a művész keserüen. Vagyis a művészetemet. Pedig azt nem akarom, éppen. Azt akarom, hogy engem szeressen, azt a fakó, szürke, szintelen valakit, a ki e mögött a délibáb mögött van. S hogy én meg magát szeressem, magát egyedül, igy, a hogy van, nem azzal a fehér, hideg márványhazugsággal...

- Látja, Katinka, - lihegett a fiu, - most még senkisem tudja, ki az a Dejanira, ki az a Torbágyi Ödön. Hagyjuk itt ezt az egész lármát. Hagyjunk itt mindent. És gyerünk el, el, messze, valahová, valami vadonba, a hol senkise találjon ránk. A hol elhajithatok magamtól mindent, s csak az leszek, a mi a művészi alkotáson, az álmokon kivül vagyok. A szürke, fakó ember, én magam...

- Az nem lehet. Az nem szabad. Hogy én rántsam le a magaslatról, a melyre fölrepült? Hogy mikor már szárnyai vannak, levágjam azokat és mankót adjak a kezébe? Hogy elsikkaszszam a maga nagyságát, dicsőségét, művészi lelkét?... Soha! Soha! Nem is volna asszony, nem is szeretné magát, a ki ezt meg tudná tenni!

A leány szeme fölragyogott. S a lelkében fölébredt az igazi Asszony, a szerelem. Egy pillanat alatt Dejanira lett, a legerősebb férfi ideálja. Érezte, hogy koczkán forog most minden: a dicsőség, a szerelem, a boldogság. Minden, minden. Asszonyi vad indulat ragadta meg a lelkét, hogy viaskodásra keljen a művészet démonával, a mi az üdvösségére tette karmait. Átkulcsolta a művész nyakát s megcsókolta egyszer, tizszer, százszor. A homlokát, a szemét, a száját. A csókok dobzódása volt az. Lángoltak s elaléltak bele mind a ketten. S a leány suttogott a férfi fülébe. Még a hangja, a szava is mintha csók lett volna, lázas, tüzes, lángoló csók.

- Te... te... te... Szerelmem, üdvösségem, álmom! Tudod-e már, kit szeretsz? Hogy melyik az igazi Dejanira?

Égő, suttogó ajka odatapadt a férfi lángoló ajakához. S az fölvetette a szemét. Mig fölszivta a leány csókját és a szerelem tüzében vonaglott, reszketve a gyönyörtől, sugta vissza:

Bizony mi megint csak kiszármaztunk a faluvégre, a szegény emberek közé. A mivel a feleségem nem is tudott megbékülni, sehogysem. Naphosszat egyre csak azon zsörtölődött.

- Mit szólnak hozzá? Hogy itt lakunk, az istenháta mögött, a hol egyetlen uriember sem lakik? Hiszen mindenki benn lakik a városban, az uri utczán, emeleten, vagy künn a sétatéren, villában, nyaralóban!

- Meg aztán a gyerekek! Hogy járnak majd az iskolába télviz idején, két kilométer távolságra, innen, a hol kövezet sincsen, csak a sár, a nagy, utálatos, bokáig érő sár! Szegény kis bogaraim!

Hogy mit szólnak hozzá, azzal vajmi keveset törődtem. Hanem a gyerekek miatt, meg a sár és a két kilométer miatt, az igazat megvallva, magam is nagyot csuklottam. De azért csak vigasztalgattam az asszonyt.

- Hadd szokjanak hozzá. Ugy sem lesz azokból méltóságos ur, soha, egyikből sem. Nem ugy válogattuk össze a tisztelt őseinket, meg az atyafiságunkat. Csak szegény napszámos, dolgos ember, mint az apjok, nagyapjok, a kit elnyuznak időnap előtt a munkával; a ki dolgozik és szenved, a mig bir, hogy mások pihenhessenek és mulathassanak. Szokjanak hát hozzá, jó előre. Bocskorban keresni, csizmában költeni. Azt tartotta az öreg apám. Ámbár, mondhatom, nem emlékszem rá, hogy nálunk valaha a csizmára került volna a sor.

De hát csak éppen igy élnek itt a szomszédok is. Az egyik oldalról a kis boltos. No, az sem utolsó ember ezen a környéken. Tele van a boltja czukorral, liszttel, mandolával, rizskásával, szappannal, gyertyával, keményitővel, meg egyéb mindenféle megélni való füszerrel, csemegével. Mégis csak gyalog jár, ugyanabban a nagy sárban, iskolába a gyereke. Pedig abból legalább is boltos lesz, bizonyosan. S a másik oldalról való szomszéd: Vojnarek Péter, az sem különb. Jóllehet, az igaz, nem méri gyalogszerrel az utcza sarát, hanem hintón jár be a városba. Mert komfortáblis. Az egyetlen igazi tekintély az egész Czitrom-utczában.

Akárki fiával Vojnarek Péter szóba sem áll. Ugy tekint le kevélyen, a magas hintóbakról, mintha a Czitrom-utcza büszke kiskirálya volna. S még a lovát is Tündérnek hivja, pedig annak is régen lehetett a keresztelője. De azért a Bandi fiam azt mondja, hogy nincsen olyan gyönyörü, sárgaszőrü paripa hetedhét országon, mint a Tündér.

Nagy rettentő jó barátságban is vannak egymással, mind a hárman. A gyerek, a hogy először meglátta, a deszkapalánk hasitékán át, leskelődve, a szomszédot, Vojnarek Pétert, meg a gyönyörü paripáját, attól fogva egyre csak azon járt az esze. Sokszor már gond is ütött miatta: tán a Bandi gyerek is a komfortáblis pályára készül? Hacsak szerit ejthette, mindig ugy intézte a sorát, hogy akkor indulhasson az iskolába is, mikor Vojnarek Péter indult kifelé, a stáczióra. Addig csak tett-vett, a mi a kezeügyébe esett, csakhogy huzza az időt. Egy sötét, zord téli reggelen, az anyja meg is sürgette.

Vojnarek bácsi volt már ekkor, vagy egy hónap óta, az óramutató is. Mikor aztán a szomszédból áthallatszott a kocsizörgés, akkor egyszerre, persze, sietős lett a gyerek utja. Vállára kapta a táskáját, nagyot harapott a karéj kenyerébe, azután előre, ki, az iskolába!

A kapu előtt megállt. Vojnarek uram már akkor becsukta a kaput s éppen szuszogva kapaszkodott föl a hintóbakra. A szél üvöltött kegyetlenül s rázta, tépte a zuzmarás fákat. Bandi fölhajtotta a kabátja gallérját, aztán megállt a kocsi előtt. A fogai vaczogtak ugyan a hidegtől, de azért gyönyörködve szólt oda a kocsisnak.

Vojnarek bácsi büszkén nézett le a gyerekre. Már a kezében volt a gyeplő, de akkor a szél egy marék havat a szemébe vágott. Először hát azt letörölte. Akkor megint a bámészkodó gyerekre nézett, a ki éppen indulni készült.

És azután valahányszor esős, havas vagy zimankós idő volt, olyankor Vojnarek uram mindig megismételte a szives kinálkozást.

Az ifjur, persze, nem sokat kérette magát. Csodáltam is a gyereket, hogy nincsen benne egy garas ára büszkeség; ilyen ingyen szivességből uraskodni, az egész télen! No, ez ugyan nem az apja fia. Meg is mondtam neki egy reggel.

- Már én csak inkább gyalog járnék, hallod. Vojnarek bátyád szegény ember, mig téged kocsikáztat, azalatt is keresne valamicskét.

Benyult a zsebébe és kimarkolt onnan egy csomó czukordarabot. Szép, fehér, ropogós koczkaczukor volt, a szomszéd boltjából való bizonyosan; olyan, a milyet a kávéba szoktunk tenni, hogy édes legyen. Aztán visszatette a czukrot a zsebébe s vállra vetett táskával rohant ki az ajtón, mert már hallatszott a Vojnarek bácsi kocsijának a gördülése. A feleségem mosolygott.

- Minden reggel a Tündérnek viszi a kávéba való czukorját. Inkább ugy issza meg a reggelijét, keserüen.

Megcsóváltam a fejemet s kinéztem az ablakon. A kapu előtt állt a Vojnarek Péter kocsija. A gyerek egyenest a sárgaszőrü Tündérhez ment s a tenyeréből czukrot adott neki. A Tündér előre nyujtotta a nyakát s a nyelvével csöndesen, egymásután szedegette el a gyerek kezéből a czukorkoczkákat, mig Vojnarek szomszéd megeresztette a gyeplőt és mosolyogva nézte a vén paripa nyalánkoskodását. Aztán, hogy elfogyott az abrak, Bandi föl akart ugrani a kocsira, de a táskaszijja megakadt a sárhányóban, azért elkezdett azzal bibelődni, hogy kiszabaditsa. Vojnarek szomszéd nem vette észre, azt hitte, hogy a gyerek már benn ül a kocsiban s az ostorával nagyot suhintott a paripa fölött.

Ha ebben a pillanatban szót fogad a Tündér, a kocsi okvetetlen lerántja, elgázolja a gyereket, ugy állt éppen a kocsi mellett, fél lábával a kocsi alatt, bajlódva a táskaszijjal. A vér is meghült bennem. Föl akartam szakitani az ablakot, hogy rájuk kiáltsak. De a Tündér meg sem mozdult. A Vojnarek uram ostorsuhintásának oda sem hederitett. Okos, nagy fejét hátraforditotta, ugy nézte nyugodtan, közömbösen a gyereket, a mint az a táskaszijjal küzködik. Isten ne vegye vétkül: én bizony ekkor arra gondoltam, hogy tán nem is ló ez a Tündér, hanem ember, annyi értelem látszott a két nagy szeméből. Aztán mikor a gyerek rendbe hozta a táskáját s beugrott a kocsiba, akkor a Tündér minden nógatás nélkül előre rántotta a zabolát s lassan, pókos lábaival kapálva, csöndesen megindult, a stáczió felé. Vidáman koczogott a szük utczán, a szegényes, apró, fehér házak között, a hol egyetlen uri ember sem lakik. Legföljebb Vojnarek Péter.

Minálunk ezidén nem volt karácsonyfa. Estvéli gyertyagyujtásig hasztalan vártuk a kis Jézuskát. A gyerekek suttogni kezdtek, mig végre Böske türelmetlenül meg is kérdezte:

- Tudod, Böském, most nagy hó esett, aztán a kis Jézus aranyos szánkója megakadt a hóban. Azért nem jöhet. De ha jó leszel, várj csak, ujesztendőre majd ideér.

Ezen aztán csöndesen elbóbiskoltak s lefektettük őket. Magunk átmentünk Garabos Ferenczékhez. Oda bizonyosan megérkezett a Jézuska is.

Olyan akkurátus ember Garabos Ferencz, hogy messze földön alig tudom párját. Módos és tisztességtudó s takaros rendben van a háza tájéka is, noha az istenáldás egy csöppet sem fukarkodott ezen a környéken. Tizenegy eleven gyerek jár ki a pitvarából. Az ember, ha ezt a nyüzsgő gyereksereget látja, szinte azt hinné, hogy valami kisdedóvó vagy iskola a Garabos Ferencz uram háza, ugy dől a gyerek belőle. Pedig csak jámbor földmivelő.

Kilencz szép hajadon. Tulipán, liliom, muskátli, fehér rózsa, piros rózsa, viola, teljes szegfü, majoránna; mind ott virit a leányok pirospozsgás arczán, mosolygó, ragyogó két szemében. Ilyen bokrétával sem akárkinek ékes a háza. Meg két fiu. Ott sürög-forog valamennyi a tüzhely meg az asztal körül, a mi már majdhogy roskadozik a sok füszeres étel alatt.

- Köszönöm kérdésit, semmi baj, hál' istennek. Juliska, az már menyecske; tavaly ment férjhez a bogáti jegyzőhöz. Egész uri asszony, de azért itt van az is az urával. Erzsike bizony csak szegény parasztasszony maradt; Galambos István a hites ura, ha tetszik ismerni. No, semmi. Szántóvetőre is szükség van a világon.

Mert Garabos Ferencz mindent az Istennel kezd és az Istennel végez. Meg is látszik rajta.

- A fiuk? Azok már diákok, ténsuram. Kollégyomba járnak. De erre a napra hazajöttek ők is.

- Igenis, instálom. Szolgabiró vagy tanfelügyelő. Vagy olyan, aki történeteket csinál az ujságba, mint a ténsur. Hogy ne éljenek annyi bajjal, mint a magamfajta szegény parasztember.

- Dehogy nem. Mikor az ember naphosszat is elszántogat egyetlen árva pengőért. Az ur már mégis csak könnyebben él.

- De bizony mi is elszántogatunk, sokszor éjszaka is. Hozzá még: rendszerint hiába. Itt meg, hálistennek, elég bőviben vannak minden jónak. Bezzeg, nálunk az idén karácsonyfára sem jutott. Ilyen az uri élet!

- Hogy lehet az? Hiszen hát megir a ténsur egy történetet, aztán dől értte a pénz.

- Dől. Mindjárt elmondom, hogy hogy dől. Most éppen a nyáron, hogy költözködőben voltunk, az utolsó garasig elfogyott a pénzecskénk, a mi megvolt. Gondolhatja kigyelmed: ilyen hosszu uton nem hurczolják ingyen az embert. Irtam hát, a mint kigyelmed mondja, egy történetet az ujságba és a huszonöt pengőt, a mit érette adtak, gondosan félretettük. Karácsonyra, ha majd a kis Jézus hozzánk is ellátogat, a gyereknép közé, ne jőjjön üres kézzel.

- Várjon csak kigyelmed! Az volt a baj, hogy kifelejtettük a szeptember hónapot a kalendáriomból. Akkor kezdődik az iskola. A gyermekeknek ruha kell, czipő kell, meg sok-sok, töméntelen könyv. Ma sem tudom, hogy telt ki mind a négynek, de annyi szent, hogy a huszonöt pengőből egy árva garas nem sok, annyi sem jutott a kis Jézusnak.

- Én nem tudom. Hanem azért a presbitérium a nyakamra küldte az irást, egyenest a végrehajtó volt a postása. Hogy fizessek huszonöt pengőt, egyházi adóra. De tüstént.

- Megkértem. Irtam az egyik presbiternek. Hatalmas, gazdag ember, a pénz majd fölveti. Gondoltam: annyi kincs között egy kis sziv is megakad talán... Elsoroltam, mennyi gondom, bajom van, költözködéssel, keresztelővel, a gyerekek iskolázásával.

- Rendben. Azt felelte rá, amit kigyelmed kérdezett az elébb, hogy mi köze ahhoz neki? Igaza is van. Mi köze volna a más bajához? Kivált ha neki magának semmi baja sincs. Ámbár Jézus Krisztus, ha jól tudom, nem éppen erre oktatta a presbitereket. Dehát az régen volt. Elég az hozzá: a huszonöt pengőt megint csak el kellett fizetni. Keservesebb pénzt, azt hiszem, sohasem adtak még isten dicsőségére.

- Meg én, Garabos uram. Sebtiben hamarosan, mert a karácsony már nagyon közeledett. Megjött a huszonöt pengő azért is.

- Azt sóhajtottam én is, mikor az ötpecsétes levelet elhozták a könyves mühelyből, ahol az ujságot csinálják. Megbeszéltük a feleségemmel, mi minden telik a huszonöt pengőből. Marcsukának keztyüt, levélpapirost veszünk, (könyvet magam irtam neki), Bandinak számológépet, fejtörő koczkát; Böskének czifra szoknyás bábut; Szabolcsnak csörgősapkás, vidám pojáczát, akivel versenyt kaczagjon. Azonfölül a karácsonyfára aranyos diót, almát, vérbélü narancsot, ropogó czukrot, csokoládét, fügét, ezüstből pókhálót, szines, csillogó viaszgyertyát. Lesz itt öröm! Három nap, három éjjel, tán egész ujesztendeig még a Cirmos is a karácsonyfáról dorombol majd.

- Éppenugy. - Karácsony szombatján, reggel, mialatt a feleségem készülődött, hogy együtt mehessünk be a városba, sorra járni a czifra boltokat, összeválogatni a kis Jézus málháját, azalatt az én szobámba egy emberséges ember kopogtatott be. Hivatalban van ő is, mint én. Bizonyosan éppen olyan ur is, mint én... Azzal a különbséggel, hogy kétszer annyi gyereke van, mint nekem és feleannyi fizetése. Szepegve mondta el, bizalmasan, hogy egy árva garasa sincs, pedig a nyolcz gyerek ugyancsak várja a karácsonyfát. Egyszóval: kerek huszonöt pengő kéne...

- Az áldóját! - káromkodta el magát Garabos Ferencz uram, - csak nem adta tán oda neki a ténsur?

- Már hogyne adtam volna! Először is az én házamnál csak négy gyerek sir a karácsonyfa után; az övénél nyolcz...

- Igazság szerint senkinek sem kellene sirnia, Garabos Ferencz uram... Aztán pedig mit gondol kigyelmed, ha én azt mondtam volna, hogy nincsen huszonöt pengőm?... No, vége is lenne egyszerre minden becsületnek! Mert tudhatja azt kigyelmed nagyon jól: az embert nem azért szokták megbecsülni, mert nincsen huszonöt pengője, hanem azért, hogy van...

A sarokban már ekkor Garabos Ferenczné, meg a bogáti jegyző felesége fölgyujtotta a karácsonyfát. Szines, tarka lángjai beragyogták a szobát hittel, áhitattal, mindenféle drágasággal. A gyerekek betódultak és hamarosan széjjelkapkodták a kincses tárat. A két diáknak is hozott Jézuska sok becses iskolai szerszámot: czirkalmat, lineát, rézfödeles, rugóra járó tintatartót, ezüstös plajbászt, aranyvágásu könyvet, irótollat. Ilyen megrakott szekérrel mennyivel könnyebb lehetett az utja! Garabos Ferencz nem győzött betelni az örömükkel.

- Látja, ténsuram, mindent megadok nekik, a mi szükséges. Hogy boldoguljanak.

Látom, látom, Garabos Ferencz uram. Hanem valaha, ilyen karácsonyestén, engem is ennyi sok parádés szerszámmal inditott el az édes apám, isten nyugosztalja! Azóta, hogy javarészét megjártam az utnak, azzal a pennával, czirkalommal mennyit összemértem, mennyit összeirtam! Földet, virágot, huszonöt pengőket... másnak. Magamnak annyit se, a mivel a betlehemi fát a gyermekeimnek meggyujthassam... Azért ne is haragudjék kigyelmed, de most is csak azt kivánom, hogy a fiai is olyan derék, jámbor földmives emberek legyenek, a milyen kigyelmed. Bizony mondhatom, hogy a saját gyermekeimnek sem tudnék különb isten áldást leimádkozni!

A Szentkatolnay-palotában mulatnak. Bál van. A folyosókon sétálnak, néhány szobában kártyáznak, sőt lenn, az ugynevezett nagy lovagteremben még tánczolnak is. A müvészi izléssel csoportositott ligetek között bizalmas párok pletykáznak tea mellett, s az inasok megrakott tálczával járják sorra az asztalokat, pihenés nélkül, gyümölcsöt, parfét, konyakot kinálgatva, meg kaviárt, tengeri rákot, szivart, czigarettát. A sürgő-forgó, tánczoló, elsuhanó, beszélő, kaczagó uri nép zsongásán diszkréten verődik keresztül a muzsikaszó, s szerte szállong, kavarog a csipke, a virág és a százféle parfüm illata.

Fönn, a korridóron jókedvü férfitársaság ül a kis, kerek márványasztal körül, a melyen bor, pezsgő, konyak meg egy skatulya czigaretta van. A szót, persze, Dormándy Jenő viszi, a nagy utazó. Blazirt és czinikus, de kellemes, mert nyugodt ez a modern Epikur, a ki valóságos teóriát csinál a földi gyönyörökből s hivatást a mámorból.

- Mit akartok? - szólt. - Az ember idecsöppen erre a bolond világra s komoly pofát vág hozzá, mintha valami nagy dolog volna. Nincs nevetségesebb a józan embernél. Annál, a ki nem tudja, hogy csak a csókért, ölelésért, a szerelemért érdemes élni. A többi szamárság.

Fölhajtott egy pohár pezsgőt Zádory gróf, képviselő, a delegáczió tagja, ugy tett, mintha oda sem hallgatna s csak a Radnay professzor, a tudós akadémikus hosszadalmas fejtegetésére ügyelne, a ki éppen a katonai büntetőjog reformálásának alapelveit magyarázta, a mire Básthy százados előkelő nyugalommal keresztbe tette a lábát s fanyarul mosolygott. Csak a legfiatalabb kaszinó-tagok lesték a Dormándy szavát, a szinházi öltözők s a versenytér ismert lovagjai: Bényey, Telek, Szalóczy s a kis Bihar, a miniszteri titkár, a ki mindig az ujságiró barátait emlegette. Szalóczy közbeszólt:

- Szamárság? Miért? Az asszony utóvégre is asszony. Egyforma valamennyi, s a csókja, az ölelése, a szerelme is.

- Én soha sem tudnék egygyel megelégedni. S azt hiszem, hogy a millióféle asszonyért való sóvárgó vágyakozás, ez az örök tüz, a világ kezdetétől fogva lángol vagy lappang bennünk, közöttünk, minden emberben. És hogy egy kicsit hipokriták vagytok, fiaim, ha el akarjátok tagadni az égetését, vagy pedig leönteni egy pohár limonádéval: a házassággal. Ámitás. Ámitjátok magatokat is, a világot is.

- S te soha sem érezted, hogy lehet, hogy van, a ki szebb, különb, kedvesebb valamennyinél?

- Csakugyan utközben volt. Tizenhat órai utnak indultam, gyorsvonaton, este. Az utazó-kocsiban is, a háló kocsiban is fülkét béreltem jó előre, hát az éjjeli nyugodalom miatt nem kellett aggódnom, noha tömve volt a vonat utasokkal. Az étkező kocsiban megvacsoráltam s elszivtam egy szivart. De a társaság, csupa ásitozó filiszter nép, álmos és unalmas volt, hát otthagytam hamarosan őket. Lefeküdni még korán lett volna, behuzódtam a kocsifülkémbe. Gyönyörü, derült este volt, poétáknak való s majd hogy nem verset irtam róla magam is. A második állomáson szállott föl a vonatra, éppen az én kocsimba: ő, az Álom. Fiatal és szép volt, talpig fekete gyászban, csak a fehér arcza és a két szeme ragyogott, mint az a csillagsugáros este, a minek a félhomályából előbukkant. A kalauz mentegetőzve magyarázta neki, hogy egyetlen üres ülőhely sincs az egész vonaton, de ő nem szólt rá semmit. Leült a folyosó végén arra az ülésre, a mi a kalauz számára van. Aztán összedugta a keztyüs kis kezeit, s bámult ki az ablakon, a csillagos éjszakába, a hol a robogó vonat mellett gyorsan tüntek el a változó tájak. Hegy-völgyes, erdős vidékek, szundikáló, fehér falvakkal: néha egy-egy hid, gyárkémény, vöröslámpásos apró őrházak. Láttam, hogy az asszony szemei elsiklanak az éjszakai képek fölött, a nélkül, hogy észrevenné őket. Fáradtan sóhajtott s a szeme lezáródott. Biztosan tudtam, hogy eszeágában sincs, hogy aludjék. Az a ravasz, csalóka félszendergés lopózott a lelkére, a miben az életet, ezt a különös és érthetetlen utat, mindig másfélének látjuk, mint a milyen. A vonat rohanása és zakatolása alatt az agy és a sziv valami csodálatos mámoros munkát végez. Kaleidoszkópokat teremt, álmodik, gondolkozik, fest, dalol és képzelődik szakadatlanul. Az örök tüz lázong, öntudatlan... Az emberen erőt vesz a röpülés vágya; lassunak tartja a legvakmerőbb gyorsaságot is és a gondolatok szárnyán elébe vág...

- Fölajánlottam neki a kupémat. De nem akarta elfogadni. Bántott a visszautasitása s megmagyaráztam, hogy tartozom ezzel az előzékenységgel s neki nincs joga azt el nem fogadni. Végre igazat adott s helyet cseréltünk. Azután... azután...

Megakadt az elbeszélésében. A korridór korlátjára könyökölve, merev szemmel bámult a lépcsőre, a melyen sugár, magas, szőke nő haladt fölfelé. Egyik kezével a fekete selyem ruháját fogta, hogy meg ne botoljék benne, a másikban a legyezőjét. Semmi disz, semmi ékszer a ruhán, csak a kivágott derékon, a keble fölött egy havasi gyopár s a párja, ugyanolyan, a dus, szőke aranyhajában, opálból meg gyémántból. Az arcza haloványpiros, a karjai, a vállai fehérek, mint a hó. Fejedelmi szépségének tiszta, cziczoma nélkül való, gracziózus egyszerüségével szinte kivált a sok aranyos, fodros, csipkés báli alak közül s méltóságos egykedvüen, lesütve a fejét, lépett egyik lépcsőfokról a másikra, mintha nem is akarná látni, hogy mindenki őt nézi. Dormándy elsápadt. Izgatottan, sürgetően kérdezte:

- Dulházy Beáta, - szólt az ujságirók barátja. - A meghódithatatlan, a márványasszony. Még nem volt tizennyolcz éves, mikor az apja erővel férjhez adta egy dusgazdag vén rouéhoz, Ónody báróhoz, a ki az esküvő után egy évvel agyonlőtte magát. Valami két esztendeje lehet, körülbelül.

- Ki tudja? Akkoriban azt beszélték, hogy az egy évi házasélet alatt sem tudta kicsikarni a feleségétől az első csókot... Annyi bizonyos, hogy ezt az asszonyt sohasem látta mosolyogni vagy fölhevülni senkisem. Az örök tüzet ez nem ismeri. Olyan, mint a márvány.

- Ejh! Hát nincs vége. Néztük az éjszakát, a csillagokat, a röpülő tájakat. Ő a kocsiból, én a folyosóról...

Sarkon fordult és elsietett. A tarka báli sokaság hullámzott, zsongott s a korridóron megcsörrentek a pezsgős poharak.

- Elviszed Ónody bárónénak. Siess, még ott találod a bálon, a Szentkatolnay-palotában.

Azzal sietett a vonathoz, a mi már indulásra készen állott. Beült. Azután Bécsig csak nézte a röpülő tájakat, a csillagokat, az őrházakat, éppen mint akkor, az első, az egyetlen csók éjszakáján. Mikor a fiakker megállott vele a Hotel előtt, a portás sietett eléje és egy táviratot adott át. Dormándy reszkető kézzel tépte föl. Két rövid szó volt benne:

Bölcső talán már nincs is a világon. Pedig azelőtt, hajdan, a ház legszebb ékessége volt az, a mi ott rengett-ringott a kandalló mellett s anyai szeretet virrasztott és édes dajkadalok zendültek fölötte, dicsőségére annak, a ki a bölcsőbeli álmokat kormányozza. A bölcső, ha kikerült belőle a gyerek, ott maradt azért a szobában, várni az uj jövevényt... De ma már másképpen van. Selyem ernyős, rugókon gördülő kocsiban álmodja a gyerek az első álmait, a kandalló is kipusztult és a dajkadalokat lassanként végképpen elfelejtjük. Nem csoda hát, ha olyan nagy fejtörésbe kerül, hogy mit csináljunk a kis kocsival, most, a mikor már Szabolcs is, a legkisebbik, kicseperedett belőle.

Hiszen igaz: Mikulás hozott helyette parádés, délczeg fa-paripát, piros nyereggel, szattyánból való bőr-kantárral, dehát az mind csak nappalra való, a tollforgós huszárcsákóval együtt. Aludni, álmodni, a paripa hátán nem lehet. Mit csináljunk hát a gyerekkocsival?

Marcsuka, persze, nem szavaz. Az ilyen nagy leánynak már, ki tudja, hol jár az esze. Bandi azt javasolja, hogy adjuk el a kocsit az ószeresnek és az árát tegyük be a takarékpénztárba Szabolcsnak. (Az isten őrizze meg tőle: tán tőkepénzes lesz ebből a gyerekből?) De erre meg Böske sirva fakad, mert ő is abban a kocsiban álmodott valaha s tiltakozik, hogy a kis kocsi nem az ószeresnek való. Tán igaza is van.

- No már pörpatvar lesz belőle, látom, - szól a vitába türelmetlenül az asszony.

- A padlásra? Háromszor vitettük már föl, háromszor kellett lehozni megint...

Erre aztán elgondolkoztunk valamennyien. Csak Szabolcs, a kit pedig legjobban érdekel a dolog, oda sem néz. Rézcifrás huszárcsákóval a fején, büszkén sarkantyuzza a paripáját és az ostorával nagyot suhint.

S vágtat, mint a szélvész, képzeletben bizonyosan Bergengócia felé. Valamelyik testvérkéje odasomfordál hozzá s homlokon csókolja, aztán a fülébe sugja:

De a kis fiu hallani sem akar róla. Kövér arczocskája kipirul, mialatt a hintázó fa-paripáját sarkantyuzza.

Talán mégis megnyugosznak hát békességesen. De azért nem megy az olyan könnyen. Mert ha kocsiformája van is, mégis csak bölcső a bölcső. Akármicsoda butort visznek is ki a szobából, egyiknek a helye sem marad olyan nagyon üres, mint a bölcsőé. Hát előbb ki kell azt okoskodni, hogy mit teszünk majd a helyére. Kis ágyat, persze. De hová? A bölcső elfér akármelyik sarokban, de már a kis ágynak hely kell. Aztán a bölcsőbeli ember csak gyerekszámba megyen, olyan, mintha ott sem volna, de egy ágygyal több: az már valami. Egy emberrel több a hálószobában, a mi pedig nem lesz attól nagyobb semmivel sem. S a kérdést megint csak nekem kell eldöntenem.

- Nem lehet másképpen, Bandi költözködjék át hozzám a másik szobába, ágyastól, mindenestől. S annak a helyére uj ágyat kell tenni, Szabolcsnak. A kis kocsit meg föl, a padlásra.

- Nem, nem. Este nem jó a szobából kivinni semmit sem. Utána megyen valaki, örökre...

- Csak még ezt az egy éjszakát hadd töltse itt velünk! A kis fiu is jobban alszik benne bizonyosan.

- Jól van hát, maradjon még az éjjel. De reggel aztán egy szó se legyen róla, föl kell vinni. Szokjék az ágyba az a kis Rontó Pál!

Rontó Pál impozáns nevére a gyereknép megcsöndesedik. Böske, Bandi hosszukat pislog, mig Marcsu elsuttogja nekik a rendes estéli mesét Aranyos Erzsikéről, Többsincs királyfiról. Azon aztán lassacskán elszenderednek. Már csak Böske sóhajtgat félálmosan:

Azután elhallgat ő is, a fészek álomba merül. Láthatatlan angyalok szárnya suhogása hallatszik a félhomályban, a mint körülröpdösik az álmodó gyermeklelkeket. Az egyik sóhajt, a másik fölkaczag, a harmadik nyugtalanul hánykódik, mintha az aranyfán csüggő aranyalma után kapaszkodnék, a mit kicsi kezével el nem érhet. Máskor óraszámra elhallgatjuk az asszonynyal a szomszéd szobából az álmodásukat s tünődve találgatjuk: melyiknek hol jár a lelke, Angyalország álomvilágának melyik tájékán. De most minduntalan visszatér és odatapad a lelkünk a kis kocsihoz, a mit már háromszor vittek föl a padlásra és háromszor hoztak le onnan megint. Az asszony nagyot sóhajt.

- Igen. Meg mikor Szabolcs csöngetett a fecskéknek? Versenyt a templom harangjával?...

Az éjjel is szüntelen ez forog a fejünkben. Álomország tündérei vállra emelik a kis kocsit és viszik a padlásra, vagy még magasabbra. Mi meg föl-fölriadva szállunk utána: nem maradt-e benne ő is, Szabolcs, vagy valamelyik másik, akármelyik a négy közül. Mert azt nem bocsátjuk, nem, nem, egyiket sem... Viszik a kis kocsit...

Reggel aztán alig várjuk, hogy az álmok elröpüljenek. Az első napsugárban vidáman köszöntjük az életet, a valóságot. A hajnali sürgés-forgással megkezdődik az uj rendezkedés. Szabolcs már pattog az ostorával és a kis kocsiból szedik kifelé a csipkés vánkost, a himzett takarót, mindent, mindent, a mi a bölcsőbeli álomhoz való.

Üres már, ime, a kis kocsi, emelik az ajtón kifelé. De a kis fiu észreveszi. Mintha parányi gyereklelkével megérezné, hogy elvesznek tőle valamit, a mi az övé s a mit nem adnak vissza többé soha... Előbb bámészan mereszti a szemét az anyjára, aztán odafut a kocsihoz, majd két kis kezével beléje kapaszkodik. Le kell azt tenni okvetetlen, addig rángatja.

Nagy küzködéssel felmászik rá s kémlelve, kutatva tekint beléje köröskörül. A kis kocsi csak áll ott előtte némán, mozdulatlanul, üresen s a gyerek picziny ajka pityergésre huzódik. Eltörött a mécses, bizony még sirva fakad. Ha ilyen vén ember nem volnék, nem szégyenlenék vele sirni magam is; siratni a csipkés párnát, a himzett takarót, az aranyvirágos gyermekálmokat... A mikkel együtt viszik, viszik a kis kocsit kifelé a házból, a lelkünkből; viszik negyedszer, utóljára.

Közönséges történet; Bakóczy Tamáshoz való, a kit háromesztendei házasélet után elhagyott a felesége. A hites felesége, a szép Tardossy Eliz, a ki nem felejtette el, hogy magával vigye Karády Luciánt, miután a fiatal ember a kártyán és a lóversenyeken végképpen tönkrement. Ellenben a szép szökevény kétesztendős, angyalarczu, szőke leánykáját, Emmit, otthagyta az urának, Bakóczy Tamásnak, emlékül.

Tizenhat esztendeje már annak. El is felejtette, régen, mindenki. Csak Bakóczy Tamás nem. Vad, komor rajongással ölelte körül a gyermeket, az egyetlent, a mi ifjusága tavaszából megmaradt. Maga nevelte, maga tanitotta. Szakitott a világgal, csak azért, hogy egyedül, teljesen a gyereknek élhessen. Nem is törődött, nem is gondolt egyébbel. Barázdás homloka mögött szüntelenül ott égett az a makacs rögeszme, hogy ezt a leányt az igazi, a tökéletes tisztaságban neveli föl. Minden szót, minden gondolatot kiválogatott a számára. Okosan, sőt óvatosan, hogy a világ csak ugy haloványan derengjen be hozzá, az apa lelkén, gondján szigoruan megszürve.

Mindig együtt voltak; tizenhat év óta mindennap. Éppen, mint ma. A reggeli után még az asztal mellett ültek. Bakóczy Tamás a szokottnál is kedvetlenebb volt, csaknem fanyar. Emmi észre is vette azt mindjárt.

- Rossz. Nagyon rossz. Az este valami régi ujságban lapozgattam s egy borzasztó képen felejtettem az eszemet. Még álmomban sem tudtam tőle megszabadulni.

- Nem, annál is sötétebb. Lengyel piktor festette. Azok a lengyel festők! Csodálatos, mennyi szomoruságot festenek. Mintha nemzeti gyászuk tónusa rezegné keresztül még müvészi alkotásaikat is.

- Hiszen igaz: az élet színekből van. Tarka, rakonczátlan, kiabáló, hallgatag és sötét szinekből. De ez mégis szertelenség, igy kiválogatni. Képzeld. Rettenetes sziklahasadék van rajta megfestve, tátongó, borzalmasan sötét mélységgel. Az ég is sötét és komor, sulyos felhőkkel boritva. A tájon hollók röpülnek át. A mélység fölött meredek kőszikla, a minek az oldalába keskeny, kanyargós gyalogut van vágva. Egyik oldalon a sziklafal, a másikon a mélység. S az ut telistele ezerágu, szurós, éles tövissel... Nincs hová lépni, vagy a tövisbe, vagy a mélységbe. Ezen a rettenetes uton halad egy bájos, fiatal asszony, vagy leány, mezitláb. A kezét imára kulcsolja, a szemét az égre függeszti. Feje körül gloriola fénylik...

Bakóczy Tamás elsápadt. Előre hajolt, a leány felé, mintha valami hihetetlen dolgot hallott volna. De a megdöbbenéstől szólni sem tudott. A leány odament hozzá, redős homlokát gyöngéden megsimogatta, majd megcsókolta. S szeliden a szemébe mosolygott.

- Rosszat, nagyon rosszat! - lobbant föl indulatosan az apa. - A leggonoszabb, a leggyülöletesebb szót.

- Az. A tüz szine. Éget, ha hallom, éget, ha rágondolok is. Hol vetted, hol, azt az utálatos szót?

Ellágyult a hangja és lesütötte a szemét. S azután hallgattak, sokáig. Nem néztek egymásra, pedig mind a kettő a másikra gondolt. A kályhában mérges lánggal zugott a tüz, morogva, mintha kóbor lelkek pörlekednének benne. Bakóczy Tamás fölpillantott. Meglátta a leány finom, fehér kezét az asztalon és megfogta azt, a két keze közé, gyöngéden, mintha erre a keskeny öt ujjacskára még a simogatást is durvaságnak tartaná. A hangja reszketett, mint a roskatag öreg ember utolsó nótája, halkan, fáradtan. Félig dal, félig susogás. De szomoru, szomoru egészen. Mint az őszi lombhullás. Mint az elmulás legelső lehellete, mely a hervadó virágok fölött végigsuhan.

- A színek! Igen. A fehéren kezdődnek, a gyermekkoron, mikor még tiszta, hófehér minden; a test, a lélek, a sziv, az agy. Azt akartam, hogy olyan maradj mindig, vagy legalább a meddig csak lehet. Hogy aztán, valamikor, későn, lassan, észrevétlen lépj át belőle a szürkeségbe, a nyugodt, csöndes életbe, a miben ne legyen más szin, csak szürke. Sem piros, sem fekete. Csak szürke, egyhangu nyugalom, a mit sohase égessen meg annak a szónak a szerencsétlen tüze. Nyugalom, igen. Ez a szürke bárányfelhő, ami szélcsöndes alkonyaton meglepi az eget. Nincs benne égető napsugár, de villám és förgeteg sincs. A fény és az árnyék bántó ellentéte nem viaskodik rajta. Szürke minden. A távolság, a levegő, az ég, a föld...

- Az is, mert nyugodt. Mert nem zaklatja semmi indulat. Az ilyen élet szép igazán. És kedves.

- Az örökös alkonyat, - szólt csöndesen. - Rózsaszinü hajnal és fekete éjszaka nélkül.

- Nem, nem, - tiltakozott az apa. - Minden megvan benne, a szürkeségben. Csak minden szeliden, enyhén. S csak az az egy nincs... az a rettenetes, az a hazug tüz...

Az a tüz ott lángolt már akkor a leány arczán. Okos, szép fejét büszkén, határozottan vetette föl s az apja szemébe nézett.

A Bakóczy Tamás keze ökölre szorult. Az ellen a láthatatlan ördög ellen, a minek még a nevétől is óvta, hosszu tizenhat éven át, összetört lelkének vigasztaló bálványát, ezt a leányt. Ha lesujthatna rá! A szerelemre! Ha szétzuzhatná, egyetlen csapással és kiragadhatná az öleléséből! Ki, ki, a szürkeségbe, az örökös, bárányfelhős alkonyatba. Átvillant a lelkén annak a másiknak az emléke, a kit a szürke hajnalból ugyanez a rózsapiros lidércz csalt el tőle. Ez a hazug lidércz, a melyiket nem akart bebocsátani, mégis visszajött az s itt van, ime, a leányért is...

Emmi hizelkedően, kedveskedve fonta át gömbölyü karjával az apja nyakát. És a szivéhez szoritotta a fejét, szinte szenvedelmesen. A férfi megreszketett. Ebből az ölelésből érezte meg, hogy az már nem neki, nem az apának szól. Nem. Másnak. Annak a tüznek, a mit ő hiába üldözött s a mit el nem üzhet ő sem, senkisem. Nagyot sóhajtott.

S egy szót sem szóltak többet. A leány lelke előtt a hajnal biborpiros verőfénye ragyogott. Tele dallal és virággal, rózsaszinnel is. Csak feketével nem. A férfi pedig arra az éjszakára gondolt, a minek a sötétségében, keskeny sziklaoldal utján, tövisek között, vérző lábbal, megyen a fehér leány, szomoru szép feje körül aranysugaras glóriával.

Scitovszky János még alig egy félesztendő óta volt esztergomi herczegprimás, mikor Zachlukál Iván beállitott hozzá. A nevét meg sem mondta az előszobában ácsorgó cselédeknek, azok meg nem kérdezték. Látták a reverendájáról, hogy pap, hát bejelentették. Alázatosan kezet csókolt a primásnak s halkan rebegte el a szokásos latin köszöntést. A primás csak akkor kérdezte meg.

Bizonyosan azt értette ezalatt, hogy hol plébános Zachlukál Iván. De az csak vállat vont.

A primást erre a névre egyszerre olyan köhögés fogta el, hogy majd megfult belé. Mintha valami csont akadt volna a torkán. Alig tudott szólni is. Csak a fejével bólintgatott.

Csöndes, falusi plébániákon, a hol bérmautjában meg-megszállott, sokat emlegették Zachlukál Ivánt akkor, a szabadságharcz nagy tragédiája után. Minden véres csatáját végigharczolta a pap, kereszttel a kezében. És a fegyvercsattogás, a halálhörgés, a dobok és trombiták riadója között, a véren és füstön keresztülharsogott a szava:

Halovány arczu sápadt kispapok, a kik tiszteletére összesereglettek, sokat beszéltek arról a primásnak, kipirult arczczal, fölragyogó szemmel. S elmondták azt is, hogy Haynau is nagyon érdeklődik Zachlukál Ivánért, hogy vajjon merre járhat. Ime hát, itt van. A primás végignézte kétszer is, háromszor is. Majd hosszu hallgatás után megkérdezte:

- Valami gazdátlan plébániát, kegyelmes atyám, - szólt csöndesen a jövevény, - a hová félrehuzódhassam. A legkisebb, a legszegényebb plébániát, valahol, messze az országuttól. A hová a főtisztelendő kollégáim közül senki sem vágyakozik.

Azt sem tudta, hogy melyik tájékán van szép Magyarországnak. Damjanich, Földváry nem járt arra soha. De éppen azért lesz az jó. Olyan hely az bizonyosan, a hol senki sem ismeri, sem őt, sem a történetét. A primási titkár hamarosan nyélbe is ütötte a dolgot, az is alig várta, hogy az aulát megszabaditsa a kellemetlen látogatótól. Egy óra alatt készen volt minden. Ebédre sem nagyon marasztalgatták Zachlukál Ivánt. A helyett azonban a primás utravalóképpen ellátta kegyes atyai tanácsokkal. S végre csontos ujjait intően emelte föl.

Zachlukál Iván kezet csókolt, fogadalomképpen, azután igyekezett kifelé s meg sem állt Szemeréig. Nagyon tetszett neki a falu. Olyan eldugott, békés kis sárfészek volt az, az északnyugati hegyek között, a minőt ő keresett. Az apró fehér házikók között, szinte a nagy, sárga templom oldalához lapulva, a torony és a dombok örökös árnyékában huzódott meg a csöndes, kis, elhagyatott plébánia, a miben fölütötte a tanyáját. Nem háborgatta senki sem. Mondhatta, a hogy akarta, a kis és nagy miséket, kedve szerint.

Mit is csinált volna egyebet? Akkor, éppen a halál nagy sivatag csöndjében, mikor a nemzet ajakán még a jajszó is megfagyott. Mikor csak az imádság maradt meg ott, az is jobban hasonlitott a zokogáshoz, halotti énekléshez... Zachlukál Iván alig mozdult ki a plébániáról, csak ha haldokló beteghez hivták, vagy a misére. Máskülönben elzárkózott, szóba sem állott senkivel sem. Egyetlenegy dolog volt, a miről szeretett beszélni: a fa. Tudniillik az egész Szemerén, a faluban és a nagy határában nem volt egyetlenegy fa, még egy csenevész akáczfa sem. A nagy lombtalan pusztaságból szinte kiszürkéllettek a házak és a tarlók. Olyan volt a falu, mint a megkopaszodott világszép asszony. Madárszót nem is hallottak ott emberemlékezet óta.

Zachlukál Iván elkezdett fát ültetni, ojtani, nemesiteni. A vasárnapi prédikáczióiban is szünetlen arról beszélt.

- Csak fát ültessetek, sok fát, fiaim! Fa nélkül, látjátok, utálatos a falu. Olyan, mint a süket, olyan, mint a néma ember. Nem hall és nem beszél. A falunak a nyelve, a füle, a szive dobogása: a fa. A madarak szavával sóhajt, dalol és imádkozik...

S mentek, ki, a mezőre, szántani, ültetni, gyomlálni, vetni, aratni. Csak gyümölcsöt nem szedett senki sem. A világszép asszony, a falu, maradt tovább is kopaszon, süketül, némán. Nem hallott és nem beszélt. Csak a béresek ostorával, meg a harangszóval.

El is keseredett azon Zachlukál Iván, de azért nem mutatta. S egy vasárnapi prédikáczió után megint furcsákat beszélt. Nyugodtan, mintha valami közömbös dologról volna szó, hirdette ki a szószékről a templomi sokaságnak, hogy ezentul, a ki házasodni akar, vagy férjhez menni, annak tizenkét fát kell elültetnie vagy ojtania, a faluban. Minden uj párnak együtt tizenkettőt. Mig a tizenkét fa meg nincs, addig Zachlukál Iván meg nem esketi őket. Menjenek a római pápához.

No, oda, persze, senkinek sem volt kedve menni. A falu összesugott. Esténként, a fonóban, váltig esküdöztek a fiatalok.

Hát, ha azt szerette volna látni, hát meg is látta Muzsika János, Tőlts András, Pirók István is. Vőlegény volt éppen mind a három legény. Együtt, egyszerre állitottak be a plébánoshoz.

Beszélhettek aztán, a mit akartak. A plébános ugy tett, mintha nem is hallaná. A legények morogva távoztak el s a pitvarban valamelyik mérgesen nagyot káromkodott.

De nem mutatott meg sem Muzsika János, sem Tőlts András semmit sem. Mert kettőn áll a vásár: a vőlegényen, meg a menyasszonyon. A menyasszonyok pedig kereken megmondták, hogy a fejkötő csak akkor fejkötő, ha rajta van a pap áldása. A nélkül hiába kötik be a leány fejét. Az esküvő pedig csak a tizenkét fa után következhetik, hát annak meg kell lenni, ha a plébános ugy akarja. S addig szó se legyen a lakodalomról.

Be is adta a derekát mind a kettő. Egy hét mulva ott állott a tizenkét fa a Muzsika János portája körül, a másik tizenkettő meg a Tőlts András udvarában. Zachlukál Iván sorba nézte őket; eleven, életerős gyümölcsfa volt valamennyi. S akkor aztán össze is adta a fiatalokat. Virágozzanak, gyümölcsözzenek ők is, a fák is... A szegény, eltiport magyar nemzet is, - gondolta utána magában.

Csak az egy Pirók István nem akart kötélnek állni sehogysem. Háromszor-négyszer is kérlelte már a plébánost. Hogy hol vegyen ő tizenkét fát? Hatot már elültetett, a másik hatra legalább várjon el a jövő tavaszig. Akkor majd csak előkerül valahonnan az is. Zachlukál Iván hamar készen volt a felelettel.

Hát hiszen tudta azt Zachlukál Iván nagyon jól. A három legény menyasszonya között a Pirók Istváné volt a legszebb: Bedécs Zsófika, hetedhét falu legszebb virágszála. Tizenhét tavasz rózsája ragyogott az arczán s a két szemében kékebb nefelejts mosolygott, mint a szemerei határban. Ilyen leányért bizony nem könnyü a várakozás... Csakhogy azt is tudta a plébános, hogy ha egyszer enged, akkor máskor is engednie kell. Ahhoz pedig egy csöppentés kedve sem volt. A nem régen még sivár, szomoru képü falu kezdett már lombosodni; itt is, ott is gyümölcsöt érlelt, árnyékot adott. A világszép asszony nem volt már kopasz; növekedett a haja, a legszebb ékessége s azzal együtt megjött a hangja, a beszéde is. S a madárcsicsergésben dobogott a szive.

Zachlukál Iván csak annál szigorubb lett. Két hét mulva megint beállított Pirók István, még pedig Bedécs Zsófikával. A leány bele is pirult a könyörgésbe.

- Csak nyolcz van, főtisztelendő uram. De azt a négyet már csak elengedheti...

- Egy felet sem engedek, fiaim. Tizenkét fa dukál minden pár után, megmondtam. Nem csalhatok meg a kedvetekért senkit sem.

Akkor azután az történt, hogy többet nem is ment a plébánoshoz sem Pirók István, sem Bedécs Zsófika könyörögni, hogy engedje el a hiányzó négy fát. Egy darabig csodálkozott is rajta Zachlukál Iván eleget. Hónapokig várta, mikor toppan be Pirók István.

De nem toppant be Pirók István s a plébános lassankint meg is felejtkezett róla. A többiek meg csak ültetgették, ojtogatták a tizenkét fát s esküdték a holtomiglan-holtodiglant, a templomban, orgonaszó mellett, mialatt a templom körül már illatoztak az orgonabokrok és csattogtak a fülemülék.

Tán egy esztendő is eltelt, ki tudja? Zachlukál Iván nem a napokat, a fákat számlálgatta. Egyszer csak, karácsony táján, éppen róráté után, beállit a plébániára egy asszony. Zachlukál Iván bizony meg sem ismerte. Fiatal és szép volt pirospozsgás arczczal, telt idomokkal s... mind a két karján egy-egy csecsemővel. Nyilván ikrek voltak.

Zachlukál Iván akkor ismert rá a hangjáról. Bedécs Zsófika volt az, a Pirók István menyasszonya. A plébános majd sóbálványnyá vált ijedtében. Csak hüledezett, szörnyüködött. Fenyegető szemmel nézett a leányra, az istentelenre. S kemény, korholó, megszégyenitő szavakon gondolkozott.

Zsófika a plébánosra nézett. És nem sütötte le a szemét. Csak ugy odapillantott a két karján szendergő csecsemőkre s az arcza lángbaborult és két nefelejts szeme fölragyogott. Az anyaság büszke, boldog szégyenétől. Kebelén a két gyermekkel olyan volt, mint valami fiatal, erős ojtvány, az első termés hatalmasan kifejlett két gyümölcsével. Mosolyogva vonogatta gömbölyü vállait.

- Ki tehet róla? Főtisztelendő uram az oka: miért nem adott össze? Pedig tiz fa már megvan. Igenis, tiz...

Zachlukál Iván kiesett a sodrából, tökéletesen. Erre az egyre bizony nem gondolt. Mit szól majd rá a herczegprimás, ha megtudja?

- Takarodj, takarodj előlem, hamar! - kiáltott a leányra. - És egy félóra mulva itt légy, azt mondom! Azzal a... mit is mondjak? Igen... Pirók Istvánnal együtt!...

Még el sem telt a félóra, mikor már ott volt Bedécs Zsófika, Pirók Istvánnal, meg a két gyerekkel együtt, megint. Már akkorra két templomatyát is odahivatott Zachlukál Iván, tanunak. S egy betüvel sem emlegette a fákat. Csak mikor összeadta a fiatalokat és a matrikulába is beirta, akkor jutott eszébe a tizenkét fa. Azaz a kettő, a mi hiányzott, mert tiz már meg volt.

- A két fát elengedem fiaim, - szólt csöndesen. - El. Mert bár elkéstetek az ültetésével, de a mindenható nem késett el... Sőt...

S megsimogatta, mosolyogva, a két kis fattyu pirospozsgás képét és megkeresztelte őket, nyomban az apjuk meg az anyjuk esküvője után. A fiut Istvánnak, a leányt meg Zsófikának.

Most, bezzeg, van már Szemerén fa, akármennyi. Alma, körte, dió, szilva, berkenye, som, cseresznye, meggy, s még sok másféle izes gyümölcsöt termő sudarak sürü lombjai ölelik körül a tornáczos, fehér házikókat. Valóságos tündérliget a falu; aranyalmával, keményhaju dióval illatos, enyhülést nyujtó terebélyekkel árnyékos Eldorádó kertje nagy messzi vidéknek.

S olyan a temetője is, mintha gyümölcsös kert volna. Mindössze egyetlen egy behorpadt sir van benne, a mire két szomoru fűzfa borul, szeliden, szomoruan. Csak annyit tudnak róla, hogy abban a sirban valaki alszik, a ki valaha plébános volt Szemerén. De a nevét bizony elfelejtette mindenki. Ránczosképü öreg anyókák még emlékeznek rá, hogy azt a két szomoru fűzfát a sirja fölibe Pirók István ültette... meg a felesége, Bedécs Zsófi.

Sohasem láttam boszorkányfüvet és mégis meg vagyok babonázva, mert a kis leányom barna őz-szemét mindig kéknek látom, mióta a lelkembe szivtam a buzavirág üde illatát. Nem részegit, nem mámorit az, mégis ha egyszer megkóstoltad, mindenütt ujra csak azt keresed, azt látod és visszavágyik, visszatér hozzá a szived tengerentulról is, még messzebbről is: a déli növények, pálmák, kaméliák közül; a téli paloták márványos, kristályos falai alól is, vissza, a kisfaludi mezőkre, a hol a kalászok közül harmatos, kék buzavirág mosolyog eléd. A többi virág sir, kaczag, pompázik, hivalkodik; a buzavirág csak mosolyog, szelid, hüséges, igaz szeretettel. S mintha az elhagyott szülőföldnek örökemlékü, nyájas nefelejtse volna, veled marad mindig.

Nincsen ott semmi fönséges, semmi csodaszerü, a hol ő lakik, a buzavirág. Nincsenek sziklatetőn kérkedő, daczos sasfészkek, amik muló évszázadok temető hatalmáról komor regéket hirdessenek; sem hajókat ringató hullámos tengervizek vagy rejtelmes homályu rengetegek, a miknek titkait a nap se világitja be soha. Csak enyhe, nyugodt sikság van ott, sárga tarlóval, verőfényben csillogó harmatos réttel, kolomptól csengő legelővel; kanyargó ér partján hallgató fűzfával, kacagó vadgalambbal. Olcsó drágaságokból, kicsinek látszó nagyszerüségekből összehordott pazar dusgazdagság.

A nagy város fényes palotái között járok, a hová az élet förgetege sodort, a ragyogó emberáradatban is elhagyatottnak, kopott egyedülvalónak. Szótalan és fáradtan megyek, megyek, a merre a többi jár, a sima uton, a melyen egyetlen göröngy sincs, mégis oly könnyü - megbotlani... Sok, sok ember elrohan mellettem, futva, lihegve, tolakodva, és néha, a mint valamelyiknek az arczán észreveszem a gondok lappangó boruját, eltöprenkedem rajta, hogy mit kerget ez az ember? Azt az árnyékot űzi-e, a mi a homlokán ül? Vagy éppen ugy, mint én: keresve kergeti a kisfaludi mezők harmatos buzavirágját?

Az utcasarkon roskatag öreg asszony lép elém. A kezében nagy tálat tart, a mi tele van rakva rózsával; üvegházak és parádés, nagyuri kertek gyönyörüségre való termésével. Ránczos arczán az ősz enyészete, kezében a kikelet kövér életkedve. - Nem is szeretem látni az ilyen erőszakos, durva ellentéteket.

Mindenki rózsát vesz; sárga rózsát, a minek husos, nagy, nehéz virága olyan, mint a tüzes, fekete haju, szerelmes asszony; fehér tubarózsát, a minek hideg, kegyetlen illata megszédit, mint a kevély, márványszép bálkirálynő; vagy halványpiros rózsát: kellemes, finom, muszlinruhás grófkisasszonyt. Csak buzavirágot nem vesz senki sem... De azt nem is kinálgatják, pedig az is van a tálban három csokor. Meglátom én őt, meg, és egyszerre tele van a szemem szelid kék szinével, tele a mezőn termett, csillogó harmatával... És bánatosan fölsir a lelkem: minek, minek hozzátok ide, a pompa, a fény, a czifrálkodás közé? Miért nem hagyjátok ott, a kisfaludi tarlókon, az apró barázdabillegetők és a zümmögő vadméhek társaságában a buzavirágot? Hiszen látjátok, itt, a sárga, fehér, piros rózsák között szepegve huzódik meg, mintha szégyenlené a szegénységét, a származását; mintha Hamupipőke vonulna itt meg, fakó kartonszoknyácskájában, a suhogó selymü, gyémántos, diadémos királyleányok mellett.

Gyertek, gyertek, szegény, lenézett, fakó buzavirág-csokrok! Nem kelletek itt senkinek, csak nekem, a ki sorsotokban a saját szomoru életemet látom. Gyertek, ide, a szivem fölébe, majd elviszlek magammal, vissza, vissza, a kisfaludi mezőkre, ahonnan oly könyörtelenül leszakitottak bennünket.

És a hogy itt vannak már, a szivemhez közel, reszkető kézzel emelem fel őket, hogy megszagoljam. Lágyan, mint a lehellet, simul ajakamhoz a buzavirág s csak éppen egy piczinyke, egy sóhajtásnyi illat száll föl a csokrokból, mintha remegve, szégyenlősen suttognának.

- Bocsáss, bocsáss meg, hogy ilyen keveset adhatunk... De ez legalább onnan van, ez a kevés illat, a kisfaludi tarlók dobogó szivéből...

Elég, elég az nekem, szelid buzavirág! Sőt talán sok is. Illatoddal tele van a szivem, a fejem, az egész lelkem, hogy nem is fér beléje. Sóhajtásod gyöngéd illatában benne van az egész végtelen, kincses mezőség: a balzsamos rét, a nehéz asztag; a virágos luczerna-tábla, a száraz lencse, a vad bükköny és a selyemtermő kender, meg az izmos kukoricza zizegő szála s mintha a fülembe csendülne tőle még a várgedei templom vecsernyére konduló harangszava is és ide kanyarodnék előmbe a füzfapartos ér, melynek rekettyéjében pajkos vadgalambok szerelmes nótákat turbékolnak...

Kimenekülök a zúgó, zajló, rohanó emberáradatból, az idegen, czifra paloták közül, ki, a kakukkfüves mezőkre és a kalapom mellé tüzöm bokrétának a hazatért, szelid buzavirágot. Ott kéklik vidáman, frissen, mint az ég derüjének lelopott darabkája s reggelenként mindig onnan köszönt, a kalapom mellől, beszédes, mosolygós, kék szemével.

Nap nap után mulik, talán már egy hét is és a buzavirág még mindig olyan üdén, olyan frissen, harmatosan mosolyog, mintha csak most hagyta volna el a mezőt, a mit a pacsirta őriz. Talán azért olyan hálás, hogy pártját fogtam az idegenben.

- Milyen sokáig virit, milyen hüséges, - mondom a kis lányomnak, - hogy is lehet, hogy el nem hervad, talán soha. Hiszen ma is olyan friss, mint a milyen akkor volt, mikor idetüztem.

S a gyermek apró, vékony karjával átfonja a nyakam. Barna őz-szemével mosolyogva néz rám, mint a buzavirág.

- Nem az már az, nem. Hogy ugy szereted, hát én szedtem neked azóta minden reggel, friss, harmatos buzavirágot, hogy ébredő szemed mindig rápillantson legelőször...

Velem, velem vagy hát itt is, mindenütt, a lelkemmel, te szelid, bájos buza virágom: édes szülőföldemnek ártatlan nefelejtse, gyöngéd illata; kaczagó vadgalamb turbékolása, gyermekálmok tarka pillangója! Velem vagy s érzem, hogy velem is maradsz, gyermekemnek a mosolygós, barna szemében, a mit én kéknek látok... Mert azt is megbabonáztad az illatoddal, mint az én lelkemet s gyökereddel odakötöztél bennünket a kisfaludi televényföldek fekete göröngyeihez, a honnan szelid, hüséges, igaz szeretettel ránk mosolyogsz... Te hoztál haza engem tengerentulról, vagy tán még messzebbről, nem én téged!