Előszó

Ma reggel húszsoros remekművet olvastam. Georges Duhamel írta. Duhamel nagy író és tisztességes ember. Korunk érzelmi és erkölcsi zűrzavarának krónikása és közben az értelem rajongója, a 18. század szellemének francia letéteményese. A hideg barbárság korában forró civilizációpárti és szenvedélyesen védelmezi a józan észt. Legújabb munkája egy meséskönyv. Címe: "Mesék a kertemből". Apró, egy-két oldalas, költőien egyszerű mesékben számol be arról, hogy mi minden történik a kertben, melyet Voltaire szerint kinek-kinek művelnie kell, még a veszedelmes időkben is. Duhamel kertje eleven, friss illatokkal és színekkel bontakozik ki előttünk a maga botanikai valóságában, de amellett jelképes is. Egy európai szellemű ember kertjébe, ha mégoly kicsi is, belefér egész Európa.

A húszsoros remekmű a kötet bevezető meséje. Elmondja benne, hogy vihar készül. Vad szél kerekedik, kénes gázok szállnak, dörgés hallatszik a távolból. A zivatar közeledik. Talán még néhány pillanat és a kertet özönvíz árasztja el. De a kertész rendületlenül áll kertjében és kannájából miniatűr esőt, "értelmes" kis esőt áraszt a növényekre. Mintha még mindig jogosult volna a reménység, mintha el lehetne hinni, hogy a legkisebb virág is örökké fog élni, bizalomban és boldogságban. Ennyi a mese. Engem megrendített szűkszavú szépsége és jelképének húszsoros monumentalitása.

"A kertet művelni kell" - mondta Voltaire a "Candide" végén és igaza volt. De az is igaz, hogy vihar közeledik. Lehet, hogy a kert minden virága és minden fűszála halálraítélt. De az is igaz, hogy vihar közeledik. Lehet, hogy a kert minden virága és minden fűszála halálraítélt. De a kertész ott áll a helyén és a gyilkos özönvíz előtt egy pillanattal még egy kis jótékony vízsugarat bocsát a virágokra és a fűre. Ebben az egész elviselhetetlen, vihar előtti feszültségben, csak az a megnyugtató, hogy akadnak még ilyen kertészek. Duhamel közéjük tartozik, Paul Valéry és a többiek is, akik szintén eljönnek holnap Budapestre a szellemi együttműködés kongresszusára: elsősorban Thomas Mann. Ezek az írók néhány napig Budapesten fognak tanácskozni arról, hogy mitévők legyenek vihar előtt. Azt hiszem, alig mondhatnak mást, mint általánosságokat. Elismételnek majd olyan igazságokat, melyeket mindenki tud, de senki sem követ. De nem tehetnek egyebet: újra és újra el kell ismételniük őket. Nem tehetnek egyebet: "értelmes" kis esővel kell ápolniuk a kertet még akkor is, amikor már biztosra vehető a megsemmisítő zuhatag. Nem szabad meghajolniuk a zivatar fenyegetése előtt, úgy kell viselkedniük, mintha el lehetne hinni, hogy a "legkisebb virág is örökké fog élni". Ezek a virágok holnapra valószínűleg megsemmisülnek. Talán még eltorzult formáikat sem fogja megőrizni a virágágyak helyén kavargó sártenger. Mindegy - a kertészeknek az a hivatásuk, hogy ápolják a növényeket, mindaddig, amíg még van mit ápolni. A megtántorodást nem lehet megbocsátani. Hűséget fogadtak kannájuknak - nem ejthetik ki kezükből anélkül, hogy meg ne gyaláznák önmagukat. Amíg csak egy fűszál egyenesen áll a viharban, nekik mellette a helyük. Utolsónak kell elhagyniuk az elárasztott kertet, mint a kapitánynak a süllyedő hajót és még akkor sem szabad elismerniük a felhőszakadást, ha nem lesz többé talpalatnyi száraz hely a földön.