Bernáth Zsolt
Mind: egy
TARTALOM, BEVEZETÉS
Tartalom
CSALÁDFAKUTATÁS (1)
A MESTER KÉZIRATA (1)
CSALÁDFAKUTATÁS (2)
A SZERZETES ÉS A KISLÁNY (1)
A MESTER KÉZIRATA (2)
CSALÁDFAKUTATÁS (3)
A SZERZETES ÉS A KISLÁNY (2)
A MESTER KÉZIRATA (3)
A SZERZETES ÉS A KISLÁNY (3)
A MESTER KÉZIRATA (4)
CSALÁDFAKUTATÁS (4)
A ZARÁNDOKLAT
ZÁRÓKÉP
Bevezetés
A családfakutatás - ha az ember személyesen jár utána a dolgoknak - elég körülményes, és nem is feltétlenül kecsegtet sikerrel. A történész, akit végül megbíztam ezzel a fontos feladattal, azt is elmondta, hogy miért. Először is, közel sem biztos, hogy az egyszerű halandó hozzáférhet a régi anyakönyvekhez, az pedig egyenesen valószínűsíthető, hogy képtelen lesz elolvasni a kezdetben magyar, egyre hátrafelé haladva az időben pedig német, illetve latin nyelvű írásokat. Nem is beszélve a valamikori írástudók esetleges tévedéseiről, amiket az adott rubrikákban ejtettek: a nevek elírásairól (hiszen többnyire bemondásra jegyezték fel a születettek, megkereszteltek, házasulandók és elhunytak neveit), és arról sem, hogy a történelem viharai olykor ismeretlen helyre sodorták ezeket a régi dokumentumokat.
Egy dolog biztos - tette hozzá a genealógus -, mindössze két-háromszáz év családtörténete tárható fel ily módon, merthogy az anyakönyvezés az emberi írott történelem egészéhez viszonyítva csupán a közelmúltban vált kötelezővé, legalábbis az esetben, ha az ember nem valamely nemesi, netán királyi családhoz tartozott: az egyszerű embereknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy életük eseményeit dokumentálják.
Persze ez is óriási eredmény: borzongató a tudat, hogy a kezemben tarthatom saját leszármazási táblázatomat, több tucat olyan embert ismerhetek meg ily módon - kicsit legyőzve az idő által felhúzott falakat -, és emlékezhetek rájuk. Ők azért születtek, szenvedtek, örültek és haltak meg, hogy a beláthatatlan jövőben én megszülethessek. Valamit örököltem mindenkitől biztosan: talán a hajam színe, vastagsága, orrom formája, körmöm fénye, vagy indulataim erőssége, esetenkénti ok nélküli szomorkás hangulataim, talán mind-mind egy-egy túlélő tulajdonság, kicsiny időkapszulába zárt morzsa a múltból - valakiből, akivel soha nem találkozhattam.
Kis híján negyvenéves voltam már ekkor, és mondhatni életem kétharmadát azzal töltöttem, hogy összeszedjem a családomat. Tudom, nem vagyok egyedül ezzel a tünetegyüttessel, és persze sokan ügyet sem vetnek ilyesmire, de én kora gyerekkoromtól fogva valami megmagyarázhatatlanul erős késztetést éreztem arra, hogy megvilágítsam a családtörténetemben sötétlő fekete lyukakat. Bizsergető öröm fogott el, amikor megtalálni véltem, s a helyére illesztettem egy-egy újabb mozaikdarabkát: mintha a világ rendje állt volna helyre egyúttal. Nevet, arcot, sorsot kapott ismét valaki, aki addig árnyékba húzódva rejtőzött valahol a feledés homályában.
Édesapámat tizenhat évesen láttam először, féltestvéreimet tizennégy és hat éves korukban ismertem meg, anyai nagyapám pedig a nyolcvanadikba lépett, amikor találkoztunk. És persze még sorolhatnám, hiszen oly mértékben szanaszét szórta családtagjaimat a sors, hogy bőven akadt munkám ezen a téren húszas és harmincas éveimben is.
A monumentális kirakósjáték egyre összeszedettebb, egyre érvényesebb lett, az arcok egyre büszkébbek és láthatóbbak. És mire látszólag véget ért a feladat, mire elégedetten hátradőlhettem volna, máris újabb útelágazáshoz értem és elindulhattam újra visszafelé az időben.
Erről szól ez a könyv.