HEVESI JÓZSEF: BUDDHA VILÁGÁBÓL

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-88-7 (online)
MEK-13522

Subuddhi egy derék állattenyésztőnek volt a fia, aki Majsszurban lakott és az apja amrit mahaljaira, pupos szarvasmarháira vigyázott. Nagyon jeles és jóravaló ficzkó volt ez a Subuddhi, a jelleme teljesen megfelelt a nevének, ami annyit jelent, mint: becsületes. Amellett daliás, szemrevaló legény is volt, akin bizony még a legelőkelőbb brahman kasztból származó leányok is szivesen felejtették a tekintetüket. Csak azt az ostobaságot ne követte volna el, hogy beállott az uj vallás hivei közé. Egy Darja-Dász nevezetü szabó ugyanis felcsapott hindu vallásreformátornak, kimondta, hogy nem kell templom, nem kell bálvány, nem kell rendes imádság. A Védákban, Paránákban, Koránban csupa ostoba fecsegést halmoztak össze. Rájok sem kell hederiteni! Nem kell hinni másban, mint a Szatja Szuhritban, a jól készitett igazságban, ahogy ők az egyedülvaló Istent nevezik.

Valamelyik vándor prófétája a czérnahős Darja-Dásznak téritette el Subuddhit az ősi hindu vallástól, a mi igen sok gyötrődést és szenvedést háritott a derék ifju állattenyésztőre.

Mert tudni kell, hogy Subuddhi fülig szerelmes volt egy gazdag ahirnek, egy gudseráti állattenyésztőnek a gyönyörü szép leányába.

Sita - igy hivták a leányt, aki karcsu volt, mint egy bambuszvessző és bübájosan szép, mint egy nyiló lótuszvirág - tagadhatatlanul kedvét lelte a nyalka Subuddhi hódolatában, némi vonzódást is érzett iránta, de azért az Ibi-Ganim hegynek felhőkkel kaczérkodó csucsai nem állottak magasabban a hindu fensik felett, mint a gazdag ahirnek Sita leánya a szegény Subuddhi felett.

Sita atyjának, Salmalinak állatait falkaszámra hajtották a raval-pindii vásárra: tevéket, dromedárokat, bivalyokat. Egész vagyonnal tért haza Salmali ezekről a vásárokról. Holott Subuddhi bizony nem sokra ment az ő pupos szarvasmarháival.

De nem csupán a nagy vagyonbéli különbözet vont közéjük áthárithatatlannak látszó akadályokat, hanem a szabó-prófétának tanai is.

Az öreg Salmali, aki hitbuzgóan ragaszkodott az ősi valláshoz, dühbe gurult, ha csak emlitették is előtte a Darja-Dász nevét és jaj lett volna annak, aki Darja-Dász hivének vallva magát, mint kérő jelentkezett volna nála.

Sita pedig, még ha erős szenvedelemmel is szerette volna Subuddhit, sokkal félénkebb volt, mint semhogy gőgös atyjával szembeszállni merészkedett volna.

Szegény Subuddhi tehát nem tehetett egyebet, mint azt, amit már évezredek óta minden szerelmes cselekszik vala, aki szerelmének leányrózsáját a szivére nem tüzheti: bunak eresztette magát.

Nagyokat sóhajtozva legeltette pupos szarvasmarháit és a mangoligetben sétálva, Sitára gondolt, a tündérleányra, aki olyan magasan áll felette. Mindig maga előtt látta ugy, amint utoljára találkozott vele a házuk előtt. Gazdagon diszitett kabaya fogta körül a keblét és a csipkéken keresztül látni lehetett világos-barna bőrét. Széles czipőit selyem sarong takarta. Fekete haja vastag kondéba volt fogva. Fekete szemei fölötte nagy, sürü szemöldökök rajzolódtak. Fekete szivárványok.

Sóhajtozott, sóhajtozott szegény Subuddhi és nagy bubánatában Darja-Dásznak tizennyolcz könyvébe mélyedt. De a sürü sorok közül egyre csak két fekete szem nevetett feléje, melyek megzavarták azt a sok áhitatos bölcseséget, mely ezekbe a vallásos könyvekbe le van rakva és igy a fiatal legény ezekben sem talált megnyugvást, hanem szenvedett tovább és egyre fogyott és soványodott ő is, meg pupos szarvasmarhái is.

Egy esti alkonyatkor - oly szomoruan bucsuzott el a nap, mintha fájna neki itthagyni ezt a szép világot. Subuddhi éppen egy rotanpálma alatt ült, melyre buja gazdasággal kuszott föl az aristolochia. Az alkony melankóliája ráborult a lelkére. Boldogtalanságának szomoru melankóliája.

Fölkapta a fejét és egy fakirt pillantott meg, aki ott állott előtte. Tüneményszerü volt a megjelenése. Mert közeledését lépések zaja nem jelezte.

- Subuddhi, ismerem bánatod okát. Tudom, hogy a szived egy leány után eped. Buddha küldött engem hozzád, hogy megvigasztaljalak, hogy bajodon segitsek.

- Igen, a Nagy, a Tökéletes, a már czélhoz jutott. Ő belelát a szivedbe és ámbár te más utra tértél, ő tudja, hogy a te lelked tiszta és hogy a te szerelmed szent érzések gyökerein táplálkozik. Elküldött hozzád, hogy a boldogság világosságát árasszam lelked bánatos éjszakájába.

- Lásd, ez Buddha varázsgyertyája. Mikor a Mester, a teljesen fölébredt, a világ ismerője már befejezte müvét és a Nirvána gyönyörüségébe készült átlépni, halottas ágyát a Kuszinagara ligetében áhitatos hivei állták körül és mindegyik egy kis viaszgyertyát tartott a kezében. A tovaköltöző nagy szellemnek lelke, mikor a földi porhüvelyből elröppent, mint égő láng szállott minden egyes kis viaszgyertyára, melyek meggyuladtak a brahminok kezében. És e kis gyertyácskák lángja sokáig égett és lobogott, anélkül, hogy a viaszk fogyott volna.

Mikor aztán a nagy Buddha felszállott az égbe, a brahminok kegyelettel őrizték meg a kis gyertyácskákat, melyeknek lángját eloltották. De ezeknek a kis viaszgyertyáknak varázslatos erejük van. Aki meggyujt egyet, annak megjelenik Buddha szelleme és teljesiti szivének tiszta vágyát. Értsd meg jól: szivének tiszta vágyát.

És ime Buddha, aki belelátott a te szivedbe és megpillantotta benne harmattiszta szerelmedet egy leány iránt: velem küld neked egy ilyen varázslángot. Menj és gyujtsd meg, meglásd, szived vágya teljesedni fog és mihelyt a láng e kis gyertyácskán föllobban, az a leányka maga hozza el majd neked a szivét.

Mikor a fakir e szavakat elmondta, hirtelen eltünt a levegőben ugy, ahogy jött.

Subuddhi káprázatnak tekintette volna az egész dolgot, szines álomlátásnak. De a kezében ott volt a valóság: Buddha viaszgyertyája!

Természetes, hogy mihelyt a fakir eltünt, Subuddhinak legelső dolga volt próbára tenni Buddha gyertyájának csodaerejét ott mindjárt a rotánpálma alatt. Bezzeg cserben hagyta most már a czérnahős Darja-Dásznak reformált vallását és a szerelem vitorláival tért vissza az ősi valláshoz.

Csakhamar tüzet gyujtott és áhitatos, szent érzéssel gondolva az ő imádott Sitajára, kiváncsi félelemmel gyujtotta meg a kis viaszgyertyát.

A mango-liget szélén, a keskeny ösvényen ringó járással egy nő közeledett, akinek a láttára nagyot dobbant Subuddhinak szerelmes szive.

Igen, Sita volt az a leány, aki eddig olyan félénken huzódozott tőle, aki sohasem felelt neki titkos szerelmi izeneteire és aki ime, most maga jön ide hozzá.

Mert Sita egyenesen a fiatal ember felé tartott. Arczán bájos zavarnak rózsahajnala, édes elfogultságnak félénk habozása.

Subuddhi eleinte azt hitte, hogy ez is csak álomlátás, hogy játékot üz vele valamely kobold.

A fiatal ember áradozó érzéssel tárta feléje a karjait és keblére zárta szivének drága leányát.

A csakora-madárnak ujjongó szerelmi csicsergése nem olyan édes és mámoros, mint ennek a két fiatal szerelmesnek a beszéde volt. Azaz, hogy a beszélgetésre alig is került a sor. Az ajkaik oly nagyon el voltak foglalva a csókolózással, hogy minden kérdésük és minden feleletük egy-egy czuppanás volt. De azért megértették egymást. Szabályos kérdés és értelmes felelet egymást váltotta föl ezekben a csókokban.

Csókszünet csak akkor állott be, mikor Subuddhi azt a kérdést csókolta a leány ajakára, mi inditotta őt arra, hogy végre fölkeresse?

- Magam sem tudom, micsoda ellenállhatatlan büvös erő fogott el és szinte kergetett engem ide tehozzád. Hiszen most már megvallhatom neked, hogy én mindig nagy rokonérzéssel voltam hozzád. A legelső naptól kezdve, hogy téged megláttalak és epedő tekinteteddel az én szemem találkozott, megszerettelek. Sokat kellett emiatt az apámtól szenvedni, mert ő hallani sem akart rólad, aki szegény vagy és aki a vallásunkhoz is hűtelen lettél. Sokat szenvedtem miattad, Subuddhi, de nem volt bátorságom szembeszállni az atyámmal. Mert ő nagyon szigoru és kiméletlen.

- Ma azonban, magam sem tudom, hogy mi történt velem. Az alkonyat már közeledett. Künn voltam a kertemben és a pondamus bóditó illata versenyre kelt a jázmin és a tandzsong izgató lehelletével. És engem egyszerre valami csodálatos, ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy téged lássalak, hogy hallhassam szerelmes szavaidnak epedő zengését. És otthagytam a kertet a muskátfákkal és a pisángfákkal, a papayafákkal és a monggafákkal, az ananas-bokrokkal és ide siettem hozzád...

- És én nem bocsájtalak el többé mellőlem. Atyád haragjával szembe fogunk szállani, ha kell. Vagy pedig addig beszélünk neki szivünk szerelméről, hogy végre is bele fog nyugodni boldogságunkba.

Észre vette, hogy a kis viaszgyertya még mindig lobog. Lehajolt és eloltotta.

Az ifju aztán elmondta neki a fakir megjelenését, a Buddha lángjának történetét.

- Eszerint hát - mondá Sita - ha ezt a gyertyát meggyujtod, minden vágyad teljesedik?

- Szivemnek minden tiszta és nemes vágya. Érted, drága Sitám? És minthogy most már téged birva, minden vágyam teljesedett, erre a kis gyertyára, mely ugyancsak alaposan megfogyott már, nincs többé semmi szükségem.

- De azért csak tegyük el - szólt Sita - a vágyak bimbókat is szoktak hajtani. Talán még szükségünk lehet rá!

Subuddhi és Sita addig könyörgött Salmalinak, hogy ez végre is kénytelen-kelletlen, beleegyezett abba, hogy leánya a szegény állattenyésztő fiué legyen. Subuddhi megigérte neki, hogy Darja-Dászról hallani sem akar többé és hogy az ő vallása ezentul a kis Sita szerelme lészen.

Boldogan éltek tehát kettesben, mint egy ágon fakadt két virág, mint egy fészekben turbékoló két madár, mint a nagy mindenségben egymás mellé kijelölt két ragyogó csillag.

Hanem, hogy az idők lefolydogáltak az örökkévalóság medrében, egyszerre valami nyugtalanság fogta el mind a két szerelmesnek a szivét.

Nem szóltak erről egymásnak, titkolták egymás elől. De érezte mindegyik, hogy valami árnyék fészkelődött közéjük.

Egyik sem adott okot a másiknak arra, hogy boru szálljon a lelkére és mégis... mégis... mintha a régi láng nem hevitené őket többé.

Gondolkodóba esett mind a kettő és egy szép napon rájöttek a titok nyitjára.

Az ő minden bajuk okozója az, aminek ők a boldogságukat köszönhetik: Buddha viaszgyertyája.

- Ha Sita egyszer engem meg talál unni és megszeret egy más férfit, egyszerüen meggyujtja majd azt a gyertyát és szivének ez ujabb vágya bizonyára teljesedni fog. Azért a férfiért aztán elhagy majd engem.

- Ha Subuddhi egyszer engem meg talál unni és megszeret egy más nőt, egyszerüen meggyujtja majd azt a gyertyát és a szivének ez ujabb vágya bizonyára teljesedni fog. Azért a nőért aztán elhagy majd engem.

Mindkettő meg volt most már győződve róla, hogy az ő minden bajuk okozója nem más, mint az a kis gyertya, melynek egykor a boldogságukat köszönhették.

Sita arczára halálos sápadtság ült. Már azt hitte, bekövetkezett, amitől tartott. Subuddhi bizonyára más nő után vágyódik.

- Csak azért, - szólt a férj, - hogy sohase támadhasson szivünknek más vágya, mint egymást szeretni.

És meggyujtották Buddha gyertyáját és tágra meresztett szemekkel nézték, amig az apránként leolvadva, teljesen el nem hamvadt.

A mult esztendőben annak az országnak főkonzuljánál töltöttem el a Szilveszter-éjszakát, mely országban igen sokat szoktam barangolni és amelyet annyi szeretettel keresek fel mindig gondolatban is. A házigazda igen előkelő főur, nevét hazájának legfényesebb nevei közt emlegetik. Neje szintén a legmagasabb arisztokrácziához tartozik. Megjelenése fejedelmi, magas és karcsu, mint egy liliomszál. Bájos és kedves, hogy szinte elbűvöli az embert. Nagyon szivesen járok el hozzájuk és ők is örömmel beszélgetnek el velem a költészet hazájáról, ahonnan ők idekerültek, a klasszikus földről, melybe családfájuk minden gyökereivel van beplántálva, ismerősökről, közös barátokról, vidékiekről és műremekekről... Egyszóval - Itáliáról.

Nagy és előkelő társaság volt együtt Szilveszter éjszakáján a főkonzuléknál és mikor az ebédlőbe benyitottunk, mindnyájunkat elragadott, szinte bámulatba ejtett a rendkivül fényes, teritett hosszu asztal. Egész halmaza a családi kincseknek pompázott a mesés izléssel teritett asztalon. A csodás service minden egyes darabja egy-egy műremek. Régi velenczei üveg-fantáziák karcsu silhouettejei csillogtak a villám szikrázó fényében. Antik evőeszközök régi századok virtuoz ötvösségéről tettek tanuságot. És ezt a sok drága műremeket virágok fogták keretbe. Az abrosz teli volt hintve virágokkal és a karcsu üvegházakban szintén magasszáru virágok mosolyogtak. Chrysantemumok, a legélénkebb szinekben. Nagy, gyapjas, rikitó szinü szirmokkal. Mindegyik egy-egy illatos bomba.

Megcsodáltuk ezeket a virágóriásokat és a háziasszony hálásan mosolygott a kis japán követ felé.

- Kérem, uraim, ez a báró Kókumi érdeme. Tőle kaptam a magvakat és üvegházunkban pompásan tenyészett.

A kis japán báró valami ügyes bókkal viszonozta a háziasszonynak kitüntető hálálkodását és aztán mindenki elfoglalta az asztalnál a számára kijelölt helyet.

A vacsora fényes volt. A társaság igen kedélyes hangulatban. Többnyire a külföldi államok itteni képviselői voltak, akik igy idegenben nagyon összetartanak. Vacsora közben azonban a remek chrysantemumok gyakran lekötötték a figyelmet. Minduntalan beléjük botlott egyikünknek, másikunknak a csodálkozó szeme. És bele-beleszövögették ezeket a fantasztikus virágokat a beszéd szines kedélyességébe, mint ahogy a gobelinekbe bele szokás szőni a messze keletnek csodás virágait.

Az angol követ kezébe vett egy nagy lilaszinü chrysantemumot, karcsu ujjai között megforgatta, azután igy szólott:

- Egyetlen egyszer láttam ehhez hasonló szépségü chrysantemumot, azt is csodás körülmények között.

- Ceylonban láttam, pár év előtt. És pedig azért csodás körülmények között, mert szemem láttára ültették, szemem láttára kelt ki, bontott rügyet, bimbót és fejlődött csodálatos viráglabdává.

Az érdeklődés általános lett és a háziasszony most már izgatottan kérdezte:

- Pár évvel ezelőtt egy indiai fakir csodamutatványait bámultam Ceylonban. A sok csoda között, amit bemutatott és amivel mindnyájunkat bámulatba ejtett, a legmegdöbbentőbb az volt, hogy szemünk láttára bedugott egy pár virágmagvat - chrysantemum magvai voltak - egy virágcserép földjébe. Meglocsolta. Mire a fekete homokból előtört egy kis csira, majd mind jobban és jobban fejlődni kezdett. Nőtt, nőtt, leveles lett, majd rügyezni kezdett és szinte kihányta a szines szirmok gombolyagát. A szemünk láttára született és izmosodott viráglabdává a legszebb chrysantemum, amit valaha láttam.

- De hiszen ez csoda! - szólott egy fiatal attasé, nagyon skeptikus arczkifejezéssel.

- Biz ez csoda! Hanem ezek a fakirok mindenféle csodához értenek. Ez már régi dolog.

És ez a nemzetközi társaság, melynek csaknem minden tagja állandó vándormadara az egész földtekének és csaknem valamennyien sok időt töltöttek exotikus vidékeken, egyszerre átengedte magát a visszaemlékezéseknek és mindenki tudott valamit a fakirok csodatevéseiről. A földbeásott fakirokról, a hónapokig koplaló fakirról, az egyszerre több helyen levő fakirról, a szemünk előtt hirtelen eltünő fakirról, a botból kigyót varázsoló fakirról és arról a fakirról, aki a levegőbe dob egy kötelet, mely aztán függélyesen megáll és a csodaember felkuszik rajta a levegőbe. Mindenkit figyelmesen meghallgattak, de legmélyebb hatást mégis csak egy tengerésztiszt elbeszélése keltett.

- Vagy öt éve lehet, a messze óczeánokon jártam hajómmal, a "Daphne"-val. Sok utasunk volt, mint rendesen. A társaság előkelő volt és többnyire tengeri fürdőbe igyekvő dúsgazdag amerikaiakból állott. Gyönyörüségem tellett benne, mikor az első este a dinernél végignéztem ezt a minden tekintetben fashionable társaságot.

Mindjárt az első éjszaka, hogy Singaporeból elindultunk - meg kell jegyeznem, hogy nagyon szép holdvilágos, csillagsugaras éjszaka volt - tehát mindjárt az első éjszaka, amint a kormányzói hidon szivaromat szivogattam, valami sajátságosan hangzó, előttem teljesen ismeretlen melódiáju dal hangzott bele az éjszakába. A fedélzetről jött ez az ének, valahonnan a hajó elejéről. Feltünt a dallam idegenszerü vadsága, de valami különös ügyet nem vetettem reá. Azt hittem, valamelyik exotikus utasom visszakivánja nyáréji ábrándozásában az elhagyott prairieket és valamely indián dallamon ringatja el a lelkét. De a dal csak nem akart elhallgatni és már szinte idegessé tett. Különösen, mikor az utasok közül is többen panaszszal fordultak hozzám, hogy ez a vad üvöltés zavarja éjjeli álmukat.

Nem igen szerettem az utasokkal kapitányi tekintélyemet éreztetni és vártam egy darabig abban a reményben, hogy egyszer majd csak elunja már azt a szörnyü dallamot és pihenni tér. De bizony nem fáradt bele. Ott állott a hajó végén és kihajolva nézte a holdfényben csillogó sima tengert és szinte torkaszakadtából kiabálta azt a monoton, artikulátlan vonitást, mely olyan fájó volt, mint a sebzett sakály nyöszörgése.

Végre is nem türhettem tovább. Utasaim nyugalmáról volt szó. Magam mentem oda az éneklő dervishez, hogy valamiképen tapintatosan elhallgattassam.

Magas fiatalember volt, fekete körszakállal. Széles homlokát, minthogy kalap nem volt rajta, még fehérebbé tette a hold sápadt fénye és fürtös fekete hajába belekapaszkodott a tengeren mindig lebegő fuvalom.

Tekintetében volt valami fantasztikus, valami fájó, valami bánatos. Első pillanatban egy szelid őrültet láttam benne.

Udvariasan köszöntöttem. Ő első pillanatban tétovázott, mintha megjelenésem egy messze régióból hozta volna vissza a lelkét.

- Hova gondol kapitány ur! - szólt ő szinte kedélyes hangon - még nem fekhetem. Hiszen még várnom kell őt... Még várnom kell...

- Lussiniát, az én élő virágomat. Ő fel fog bukkanni a habok közül. És el fog jönni hozzám. El fog jönni, ha a Pantsatantra versét ezredikszer eléneklem. Már hatszáznegyvenhétszer kiáltottam le neki. Még sok van hátra. De ha ezredikszer leénekelem a habokba, hát ő feljön hozzám. Az élővirág. Lussinia...

Most már tisztában voltam vele, hogy utasomnak meghibbant az esze. De hangja olyan rokonszenves, arcza olyan szánalmat gerjesztő volt, hogy megsajnáltam. Hogy elhallgattassam énekét, ahhoz a cselhez folyamodtam, hogy beszédbe elegyedtem vele. Eleinte türelmetlenül fogadta kérdéseimet, később azonban lépre ment. Beszélni kezdett.

- Ön nem ismeri, kapitány ur, Lussiniát. Az élővirágot. Honnan is ismerné... Hiszen alig ismeri őt valaki. Csak Mundi, a gonosz fakir, meg én, aki láttam őt születni, láttam őt nőni, kis bimbóból gyönyörü virággá. És tudja-e kapitány ur, hogy mennyi idő alatt nőtt ő csecsemőből hajadonná, mennyi idő alatt lett a bimbóból virág? Alig egy félóra alatt... Igen, a furfangos Mundi fakir keze varázsolta őt hajadonná. Előbb egy virágmagot tett egy cserépbe, a virágmag csirázni kezdett és aztán felbontotta a termőföldet, levelezni kezdett a kis gyönge növény, majd izmosabb és izmosabb lett, aztán bimbózni kezdett és a bimbó kinyillott és egy pompás nagy csodavirág nőtt ki belőle... mindenki megcsodálta. Azután elővette ezt a virágot és beletette egy indiai fonásu kosárba. Egy dalt énekelt a Pantsatantrából és a virág egyszerre élni kezdett és mikor jobban szemügyre vettük, egy kis rózsásképü csecsemő mosolygott a kosárban. És a kis csecsemő szemem láttára fejlődni kezdett, bájos csitri lánynyá. A fakir aztán valami selyemfelhőt bocsátott elénk és mikor a rózsaszinü felhő szétoszlott, a kis csitri leány már igéző leánybimbó volt. Majd egy sárga pillangót bocsájtott fel a levegőbe és azt mondta, hogy ez a virág lelke, mely most a csillagok felé röpül. Mindnyájan a libegő pillangó felé tekintettünk, mely bájosan lengett az ablak felé és hirtelen elröppent.

Mikor visszatekintettünk a fakirra, hát egy gyönyörü hajadon lány állott ott mellette. Olyan szép volt, olyan szép volt, mint a menyország legszebb virágszála...

A fakir ott állott mellette és simogatta fejének hullámzó aranykoronáját.

Senki sem akart hinni ebben a csodában. Az élő virágban. A fakir intett, hogy lépjek melléje. Győződjem meg róla, hogy nem káprázat játszik a szememmel. Odaléptem mellé és megfogtam Lussinia drága kis kezét. Mintha rózsalevelet érintettem volna. Ez az érintés valami csodálatos érzést lopott szivembe és én azóta kéjes mámorral érzem kis kezének illatos melegét...

Másnap fölkerestem a fakirt és szinte őrjöngve követeltem tőle Lussiniát... adja ide nekem az élő virágot.

- Lussinia a pillangó után ment... A pillangó felszállott a csillagok közé, Lussiniát pedig a tenger tündérei őrzik. De ha komolyan föl akarod őt találni, menj a tengerre és holdvilágos éjszakán énekeld el neki a Pantsatantra versét... (megmondotta a verset is!) de ezerszer!... Az ezredik elmondásnál ő ott hagyja majd a tenger tündéreit... és fölszáll hozzád...

Kedves kapitány ur... jaj Istenem... most már nem is emlékszem reá, hogy hányszor énekeltem azt a verset... az Istenre kérem, hagyjon magamra kapitány ur... most ujra kell kezdenem! Mert Lussinia... az élő virág csak akkor jön fel hozzám, ha ezerszer elénekelem a szent verset...

Aztán hátat forditott nekem és ismét énekelni kezdte siránkozó fájdalmas hangon azt a szörnyü dalt, melytől az ember vére is megfagyott.

Természetes, hogy a szegény embert a legelső kikötőben kórházba szállittattam.

A bűbájos szép Laksminak, a tenger habjaiból született istennőnek ünnepe volt. Minden igazhivő az ő templomának oltárához sietett, hogy minél több lángot gyujtson a hatalmas Visnu feleségének. Mert minél több láng lobog a világok és az istenek anyjának, Laksminak vagy Má-nak tiszteletére, annál több boldogságot fog a jövő esztendő hozni.

Egymásután gyujtogatta apró kis viaszgyertyáit egy sudra leány, akinek termete vetekedett a pálma karcsuságával. Szerény öltözete árulta el, hogy a sudra-osztályhoz tartozik, ahhoz az alacsony népfajhoz, mely a szent hagyományok szerint Brahmának, a hatalmas Purusának lábából származott és a melynek e földön az a rendeltetése, hogy a harmadik kasztnak, a vaisiáknak szolgája legyen.

Igéző volt minden mozdulata, amint az oltár előtt áhitatát végezte. Az arczát ugyan óvatosan rejtette el a sürü sári-fátyol, de minden mozdulatában csábitó harmónia reszketett. A formáit, gyönyörü szép formáit hiába takarta el irigyen az esetlen ruha, mely egész testét körülfogta. Testének vonalai isteni eredetet árultak el, a természet remeklését, vérpezsditő sejtelmeket, melyek mámorba ejtik a férfi-lelket, mint a halhatatlanságot nyujtó amrita-ital.

Sokáig nézte mámoros tekintettel az imbolygó lótuszvirágot a templom egy rejtett zugából egy marczona vitéz. Gyönyörüséggel legeltette a szemeit a kecses apró kis kezeken, a gömbölyü vállakon, a ringó csipőkön. Lobogó vágyak czikáztak a szemeiben a gyönyörü női test silhouettejének izgató sejtelmeitől. Igazi Apsaras-t látott benne, Indrának tánczos papnőjét, akinek az a föladata, hogy Isten szolgáit buja szépségével kisértésbe hozza.

Mikor már valamennyi kis gyertyáját meggyujtotta volt és áhitatos imáját elvégezve távozni készült: a vitéz harczos utját állta.

A leány lehajtotta fejét és látni lehetett orczájának pirulását. Sudra-leány volt, a sári, a fátyol nem igen kötelezte.

Az idegen harczos - sürü és hosszu fekete szakáll fogta körül az arczát, mely marczona volt és komoly, azon felül pedig egy lezajlott ifjuságról beszélt - kegyesen nézett a piruló leányra és barátságosan biztatta:

- Meghallgatott? Hogyan, te kétszer született hatalmas ksátrie, meghallgatott volna? A jóságos Shri istenasszony engem meghallgatott volna?

A leány jobban szemügyre vette és tagadólag intett a fejével. Keleti módra.

- Az is vagy, leányom, igazi granátvirág. Én meg, tudd meg, hogy ki vagyok. Hallottad már hirét Akbárnak?

- A császárod vagyok, kis Granátvirág. Te pedig ettől a pillanattól fogva az én zenanámnak vagy legszebb virágszála. Menj azonnal és jelentkezzél palotámban, a Kiszlár agánál és mutasd meg neki ezt a gyürüt.

A gyürüben a szerelem istenének, Kamának czimere volt látható: a makara nevü tengeri szörnyeteg.

Átadta a leánynak és gyönyörüséggel nézte a remekszép teremtés mélységes zavarát.

Csakugyan a hatalmas Akbár császár volt. India császárjai között, akit első helyen emlit a történet vitézi tetteiért, hóditásaiért, uralkodásának nagy bölcseségeért. Harczi dicsőségből tért haza Akbár, akinek neve tulajdonképpen Dselaleddin-Mohammed volt. Gujerat meg volt hóditva és a mogul most egymagában járta be a vidéket, hogy a fényes győzelem emlékére épitendő városnak, Fotephur-Sikrinek alkalmas helyet szemeljen ki.

Igy jutott el Laksmi templomához, hol a feltünően szép sudra-leányt, Anar Kálit, a Granátvirágot megpillantotta.

Látására hirtelen érzés lobbant fel szivében a negyedik kasztnak e gyönyörü virágjáért és igazi gyönyörüséggel nézte a leány nagy zavarát. Csakhogy nagy tévedésben volt a hatalmas mogul, mikor a lány zavarát a reászakadt nagy kitüntetésnek tulajdonitotta. Hogy talán azért reszketett, remegett ugy, mert ő most bejuthat a hatalmas császár zenanájába, háremébe, hogy majd kedveltje lesz a nagy világhóditónak.

Oh, ha beláthat vala a fiatal leánynak a szivébe: abból kétségbeesést, fájdalmat és bánatot olvasott volna ki. De nem ujjongó örömet.

Az a gyürü, melyet a leánynak átnyujtott, nem az ő vágyai birodalmának kapuját nyitotta meg. Mélységes félelem szállotta meg fiatal szivét, mert tudta, hogy ha egyszer a mogul zenanájának ajtaja bezárul mögötte, akkor örökre vége van az ő álomországának.

Egy reggel ugyanis künn dolgozott a mezőn. A juárt aratták, a czukornádszerü, sudárnövésü növényt, melyből lisztet csinálnak.

Anar Káli a csépelők között volt. Mert a cséplés az asszonyok dolga. A munkában kimerülve, a melegtől elernyedve, egy hatalmas tékfa lombjai alatt keresett árnyékot a déli pihenő idején.

És amint tekintete a szemhatár szélén röpülő pelikánon megakadt, észrevette, hogy az országuton egy lovascsapat közeledik.

És amint Anar Káli felé közeledtek, a leány a csapat élén álló tisztről azt hitte, hogy az indiai vallás ember-istene, vagy talán maga a nagy Surja, a napisten.

Mikor a Ganges partján parázsszinü virágok bóditó illata mellett a samsaráról, a lélekvándorlásról álmodozott és a kövér fűben hemperegve a pálmák legyezői hűsitették forró homlokát: akkor jelent meg lelkének kék álmában ilyen csodálatos szép lovag és menyei gyönyörök szikráit szórta feléje dióbarna szemeinek lobogó tekintete.

És ezt a megálmodott lovagot mindig magával hordozta lelkében. Mindig látta, valahányszor lehunyta szemeit az aravelli hegyek magnolia-, aucuba-, skimnia-bokrai között, a bambuszrengetegben, ha sétált, vagy a czédrusok és shoreák árnyékában.

És ez a megálmodott lovag ime egyszerre csak megjelent előtte, mint egy élő varázslat.

És amint ott ellovagolt a kiséretével együtt, a Granátvirág közelségében, csodálatos szép dióbarna szemeinek lobogó tekintete a mennyei gyönyörök szikráit szórta feléje.

És ugy tetszett neki, mintha egyszerre még fényesebb világosság lobbant volna fel körülötte. Mintha maga Maru, az aranyból és drágakövekből alkotott csodahegy közeledett volna feléje, valamennyi ragyogó csillagával, melyek folyton ott szikráznak fölötte.

Hiába bujta a buja erdőket, hiába hallgatta a tropikus szinekben lángoló madarak énekét, hiába lehellte feléje bóditó illatát az őserdők virágos lélegzete, hiába enyelegtek előtte buja szerelmeskedéssel a kaczér pillangók: vigasztalás nem költözött be háborgó lelkébe, nyugalmat nem talált szivének vulkánikus láza.

Csak őt látta folyvást: azt a daliás, szép lovagot, azt az ember-istent, a gyönyörökben lobogó dióbarna szemeket.

Elment tehát Laksmi ünnepén a csodatevő szerelem istennőjéhez és lángokat gyujtott a tiszteletére és lelke mélységes mélyéből fohászkodott hozzá szerelmi üdvösségért, nyugalomért, boldogságért.

Egész lelkében lesujtotta tehát a hatalmas Akbárnak kéjsóvár kegyessége.

Granátvirágot a nagymogul zenanájában Szomoruvirágnak nevezték el a császár hölgyei.

Attól a percztől kezdve, hogy a zenana ajtaján a császár gyürüjével a Kiszlár agánál jelentkezett, senkisem látta őt mosolyogni.

Ezek a gyönyörü asszonyvirágok, még maguk a fehérbőrü memsahibok is mindmegannyian lelket maró féltékenységgel lesték ennek az egyszerü sudra-leánynak fokozatos haladását a hatalmas császár kegyében.

Akbárnak első kérdése, mihelyt a zenanába lépett, mindig Granátvirág volt.

Granátvirág pedig meghajolt a reá pazarolt fejedelmi kegyek gyöngéd terhe alatt, hiven és odaadással engedte át magát a világ legnagyobb ura kivánságainak, de szép arcza olyan hideg volt, mint Szoma, a holdvilág. Mosolygás sohasem festett reá rózsaszinü rajzokat.

Akbárt pedig végtelenül bántotta Granátvirág sötét szomorusága. Egyetlen mosolygásáért a golkondai bányák összes gyémántjait, Madurának, Travankornak, Ceylonnak összes gyöngyeit a lábához szórta volna. De hiába árasztotta reá gazdag kincstárának legértékesebb klenodiumait: Granátvirág orczáin csak nem akart megjelenni egyetlen mosolynak fényes, meleg sugara sem.

Mert Granátvirág mindig csak az ő ember-istenére gondolt, arra a daliás, ragyogó fényes lovagra, aki bizonyosan valami radsput volt, egy vitéz királyfi, vagy csakugyan maga a nap ragyogó istene.

Hát amint egyszer egy délután a zenanában egy márvány szökőkut mellett merengve hallgatta a viz csobogását, az apró kavicsokkal boritott uton lépések zaját hallotta.

A Kiszlár aga volt, aki sietett jelenteni, hogy jön a hatalmas Akbár mogul és pedig nem is egyedül, hanem fia, Salim trónörökös társaságában.

Granátvirág közönyösen hallgatta a hárem rettegett parancsnokának jelentését és aztán megint mély hallgatásba merült.

Ugyan mit is locsoghatnak azok a vizcseppek, melyek a mesebeli Tarkaszin-pávát ábrázoló madár szájából bugyogtak elő és permetezve hullottak alá a márványmedenczébe? Ugyan kiről beszélhetnek igy zokogó csobogással a szomoru Granátvirágnak?

Ott látta maga előtt a megálmodott ember-istent, a nap-istent, a dióbarna szemü radsputot, szerelmes szivének ragyogó királyfiát.

Igen, ő volt az a királyfi, akit akkor délután megpillantott, akiért a szive lángot fogott, akiről folyton-folyvást álmodozott.

És amiért a félelmetes, hatalmas, világot megremegtető nagy császár hiába könyörgött neki: Anar Káli arczán egy boldog, egy ragyogó, egy derüs, egy menyországot hirdető mosoly jelent meg.

Pedig csak egyetlen pillantást váltott Salimmal, a király fiával, az ő szivének nap-istenével.

De Akbár császárnak figyelmét nem kerülte el ez a pillantás, melyért odaadta volna szivesen mind a két születésének üdvösségét és észrevette azt a virágos mosolyt is, melyben benne volt az összes világok lélekvándorlása.

És a nagy Akbár lelkét egyszerre körülfonta a kicsinyes féltékenység rettenetes kigyója.

Kisietett a zenanából és szörnyü parancsot adott a kegyetlen Kiszlár agának.

Ott a márványkut mellett, a mesebeli Tarkaszin-páva közelében, a császár parancsára gödröt ástak és abba elevenen temették el a szerelmes Anar Kálit, aki karcsu volt, mint egy fiatal pálma és aki szerelmes volt, mint maga Laksmi, a szerelem istennője.

Akbár halála után, Salám, aki Dzsehangis név alatt uralkodott, remekszép sirba tétette azt a gyönyörüséges szép leányt, aki iránt az ő szive is egyszeriben szerelemre lobbant.

Aztán egy gyönyörü persa vers hirdeti Granátvirágnak csuda szépségét, csuda szerelmét.

Őszi alkonyatkor a vadászlak nyitott ablakából szeliden ábrándos pillangói egy melankólikus dalnak röpködtek ki az erdő lombjai közé. Valaki zongorán játszott. Nem is valami határozott dalt. Az ujjak a lélek csapongásait követték csupán és a zongora valami borongó bánatnak nagy fájdalmát zokogta. Artikulátlan, egybe nem füzött ritmusok voltak ezek, amelyek ugy sirtak bele a levegőbe, meg nem határozott zenei frázisokban. Mint ahogy a könnyek peregnek...

Olykor ugy tetszett, mintha szerette volna kiragadni magát a lelkén borongó hangulatból. Szilajabb hangokat ütött meg és hallani lehetett egy háborgó szivnek följajdulásait, a fiatal vérnek föllángolását... de sokáig nem győzte erővel. Visszaesett csakhamar abba a bus melódiába, amely olyan szomoruan zokogott bele az őszi alkonyatba, amely olyan mélabus volt és szomoru, mint a sárguló levelek hullása...

Amikor pár nap előtt nyári barangolásából hazatért, az apja egészen megdöbbent. Olyan vánnyadt, halovány, megtörött volt.

Az ifju csak ugy lopva nézett arra a nagy, komoly emberre, az édesapjára, az ő leghüségesebb barátjára, az ő legbizalmasabb testvérére... De nem szólott semmit.

Az apa pedig, a hires zenevirtuóz, nemcsak a hegedün tudott játszani, hanem azon a másik drága hangszeren is, amit szivnek szokás nevezni.

És a nagy legény, az embernyi ember, aki már maga is megkóstolta a siker mámorát, kerekre tágult szemekkel csodálta az apját.

- Vedd el feleségül... Vagy talán nem méltó hozzád? Ha talán nagyon szegény?... Az nem baj!

- Gazdag?... Az sem baj! Oh, tehozzád képest koldus, ha még annyi kincse volna is. Tudod, hogy apai szivem sohasem tett elfogulttá. Tudod, hogy gyöngédségem mellett sohasem voltam annyira gyönge, hogy szemtől-szembe dicsérjelek. De te gazdagabb vagy Krőzusnál, édes fiam, gazdagabb vagy a királyoknál, - mert fiatal vagy, mert a lelkednek szárnyai vannak, mert nyitva áll előtted a művészet kincseskamarája és nemsokára eljövend az idő, amikor két kézzel fogod szórni a dicsőség szikrázó aranyait, drágaköveit.

- Nem tudom, apám, ugy érzem, a lelkemnek azt sugja valami, hogy attól a pillanattól kezdve, ahogy tekintetünk először összefogózott, egymásra talált a lelkünk.

- De az ő lelke talán nem tud együtt szállni a tiéddel... talán lehuzza őt aranyainak sulya... és nincs ereje eldobni magától, hogy szabadon röpülhessen?

- Hát milyen?... Talán olyan emaillal kiigazitott luxus-hölgy?... Olyan... olyan...

- Ne folytasd, apám, ő maga a szelidség, maga a szendeség, olyan, mint a manucodiata, az isten madara, amelynek nincsenek lábai és a profán földet sohasem érinti. Halvány rózsaszinü az arcza és ha mosolyog, csábitó örvények nyilnak meg orczáján, nids a baiser... Bayreuthban ismerkedtem meg vele. A lelkem tovaszárnyalt a zene isteni alkotásainak gyönyörüséges régióiban és ott találkoztam az ő fehér lelkével... Megszerettem...

- Nincsen tovább... Meghallgatott, amikor a lelkemet előtte kitártam... de akik a sorsát intézik, azok nem találnak engem hozzá méltónak.

- Rázd le azt a gyászfelhőt a lelkedről. És röpülj előre, föl a magasba. Röpülj művészeted szárnyain. Dolgozzál. Ha az a leány szeret, eldob majd magától mindent, hogy ne akadályozza őt semmi sem a röpülésben. Hogy fölszállhasson hozzád. Fejezd be nagy művedet, az "Uzász"-t. Vonulj vissza a magányba. Tégy ugy, mint az erdei szalonka, amely maga gyógyitja be a rajta ejtett sebeket. Menj el a bátyámhoz. Ott az ő erdejében van egy kis vadászlak. Ott huzódjál meg és dolgozzál. Ebben a szent magányban engem is sokszor megszállott az alkotás szent ihlete... És ha majd neved körül ragyogni fog a dicsőség glóriája... meg fog jelenni a te Uzászod is és...

És az ifju a vadászlak áhitatos magányában hiába akarta felidézni Uzászt, a hajnalpir istennőjét, az indusok szent Auroráját. Hiába hivta lelke elé a szilaj istennőt, aki vörhenyes szinü paripákon vágtat és kezében égő fáklyát lobogtat. Ujra meg ujra elolvasta a Rigonédák szent költeményeit, amelyek olyan magasztosan zengenek róla, a hajnal istennőjéről... az ő lelke előtt egy szelid leány-arcz lebegett mindig, halvány mosolylyal, kék szemeiben a csendes mennyországgal. Minden virágban csak őt látta, minden csillagból ő szikrázott feléje és az erdő csendje csak az ő nevét sugta.

Amikor aztán hozzá akart látni az alkotáshoz, amikor érezte, hogy megszállta a költészet szent ihlete, hiába volt minden igyekezete. Nem tudott szabadulni a csöndesen zajongó melankóliától. Csöndes zsarátnok izzott a lelkében, pedig Uzász szerelmét szilaj, lobogó lánggal akarta megzengeni.

Órákig elüldögélt a zongora mellett és ujjai lelkének borongó felhőit rajzolták meg csupán. Szeliden ábrándos dallamok sirtak bele az erdő csendjébe...

Oh, ha ő szeretné! Ha szeretné! Ha el tudná dobni azokat a ragyogó korlátokat, a melyek tőle elválasztják! Ha megjelennék előtte mint Uzász, szilaj paripákon és kitárná a karjait és igy szólna:

- Itt vagyok, mindent, mindent elhagytam érted, mert szeretlek!... Beteg vagyok nélküled, egy hervadó virág... És a virágnak a fény ad szint... és az én fényességem te vagy!...

Ha megjelennék előtte... az ő szép kis istenmadara és ezeket dalolná neki!...

Az ujjai lágyan siklottak végig a billentyükön és az a borongó dal sirt tovább.

De ime, egyszerre a lombok között valami csodálatos hang szólalt meg... Madárdal... óh nem, nem... madarat ő még igy dalolni nem hallott... Talán, talán mégis? Ez az istenmadara lesz, a manucodiata, amely idetévedt valahonnan a Sunda-szigetekről. Vagy ő volna ez... az a leány, annak a leánynak a daloló lelke?! Hogy zeng, hogy csattog, hogy ujjong, a szerelem himnuszának részegitő mámorában.

És a zeneköltő előtt megjelenik az a szelid szép leány. Uzásznak, a hajnal istennőjének tüzes paripáival.

És egyszerre megtörik a melankóliának bénitó varázsa. És ugy érzi, hogy lobogni kezd ereiben a vér és a lelke lángoló szárnyakat ölt magára. Vadul üt a fehér billentyük közé és ime, vágtatni kezdenek a dallamok tüzes paripái és tüzek kezdenek égni az erdő lombjain és szikrák pattannak a levegőben, szines zengő szikrák. És Uzász istennő vágtatni kezd lobogó fáklyájával a dicsőség végtelen égboltján és ő ott ül a ragyogó szekéren és szorosan öleli magához az ő daloló kis madarát... azt a szelidarczu, kékszemü leánykát.

A Mena House-Hotelben, abban a gyönyörü szép szállóban, melyet a modern szellem varázsolt a gizehi pyramisok közvetlen szomszédságába, vége volt a dinernek. A vendégek kisiettek a nagy terrászra, mert a nagy dining-roomban türhetetlen volt a hőség.

Csakhogy a szabadban sem igen találtak üdülésre, mert a sivatagból ide csapott a khamsin, a Sahara fojtó szelének forró lehelete, melytől minden homlokon kiüt a verejték.

Az égen méla szelidséggel kaczérkodott a hold, az ő ezüst sugárkoszorujában és mystikus nagy udvarában.

Vibráló fénye ráesett a sok ezeresztendős csodaalkotásokra, a három pyramisra: a Cheopsra, a Chefrencere és a Menkanránra, melyek alatt Fáraók aludták álmukat és miglen lelkük Osirisben, Aalu boldog mezőin üdvözült a fényes örökkévalóságban, azalatt testük, gondosan bebalzsamozott mumiájuk szerencsésen eljutott Kairóba, a gizehi muzeumba.

És a hold fényének ezüstös mysticismusában bontakoztak ki sejtelmes körvonalai az oroszlántestü, emberfejü sphinxnek is, Ra Harmachis nap-isten ábrázolójának, mely némán hallgatott, mint egy rejtelmes nagy titok.

A nemzetközi társaság, mely a terrászra egybegyült a pompás diner után, átengedte magát a tavaszi est varázsának, melyben évezredek sejtelmei reszkettek. Alig beszélgettek. Rabja volt mindenki a lelket megejtő holdvilágos estnek, melynek titokzatos csendjében mintha évezredek elköltözött szellemei suttogtak volna.

Csak messziről, nagyon messziről a sykomorok sötét erdeiből hallatszott néha a sakálok hátborzongató üvöltése.

Egy kényelmes rocking-chairben, szintén az est bűvös sejtelmeinek hatása alatt, mondhatni nesztelenül himbálózott a terraszon miss Mabel, egy pálmanövésü, lótusz szépségü angol leány. Nagy kék szemei szinte foszforeszkáltak a holdvilágos levegőben, amint álmatagul nézték az ezüsttel leöntött nagy talányt, a sphinxet.

- Az est nagyon szép és minthogy holnap már utazunk, melancholikus érzéssel néztem ezt a mystikus világot. De azért csak maradjon mr. Walter.

- Tudok róla, miss Mabel, hogy önök már holnap elutaznak innen és ezért akartam magával beszélni.

- A lelkemet viszi el magával, miss Mabel, ha innen eltávozik. Mert hiszen megmondtam már magának - és magának éreznie is kell - hogy ön az én életem élete. Arra akartam kérni, ne távozzék el innen a nélkül, hogy reményt nyujtana nekem a viszontlátásra.

- Én azt hiszem, - szólt miss Mabel kissé meghatottan - hogy ennek a rejtelmes világnak a szelleme ejtette meg magát, mister Walter. Ön hamis világitásban lát itt engem. Meglehet, hogy nem is nekem szól ez a maga gyöngéd érzése...

- Tudom is én? Talán éppen annak a csodálatos egyiptomi tündérnek, a szép Neitakernek, akiről mindenki tudja, hogy évezredek óta itt lebeg minden este a gulák körül és mint egy ókori Loreley, elcsábitja és veszedelembe dönti a férfiakat.

- Miss Mabel, ne üzzön tréfát velem. Maga nagyon jól tudja, hogy hódolatom magának szól. Maga az én Neitaker tündérem, akinek látása megbűvölt engem és mosolygása megigézett. Ne legyen olyan kegyetlen, mint az a titokzatos tündérasszony, aki talán Rhodopis szelleme... ne engedje elhamvadni lelkemet a vágy izzó tüzében!

A nagy, kék szemek egészen kitágultak és mint két kék csillag szikráztak bele a holdvilágos éjszakába.

Mister Walter a nagy Sphynxre nézett. Kaján mosolyt vélt látni rejtelmes ábrázatán.

- Ha elmegy, a lelkem követni fogja, mint a Bennümadár, aki elhamvad saját szenvedélyének tüzében és csak egy tündér mosolyának varázsa alatt kel ki ujra hamvaiból. Csak annyit mondjon, hogy Angliában fölkereshetem, ha majd elhagyhatom ezt az országot és... és...

- Mister Walter, kérem, ne folytassa. Maga olyan melegen beszél, mintha a hangjába belevette volna magát a sivatag khámsinja. Megperzseli szavaival a lelkemet. Én... én igazán nem tudom, hogy mit mondjak magának...

- Lehet, hogy igaza van! Néha magam is olyan rejtelmesnek találom az egész lényemet. Meg magát az életet is, különösen mióta itt vagyok Egyiptomban, ebben a csodaországban, ahol a Kemi-föld minden titokzatossága fog körül. A mythos varázsa alatt állok. Osiris, Isis, Horus, Hathor isteneinek megnyilatkozását hallom lépten-nyomon. Ra isten fénysugarai megkápráztatják a nézésemet és álmaimban a kék lótusz-virágok zengőbongó nyelven beszélnek hozzám.

Miss Mabel nem hallotta ezt a közbeszólást. Szinte átszellemülve folytatta:

- Én azt hiszem, hogy a mumiák lelke sürög itt körülöttünk, a sykomorok komor lombjai között; az oázisok királyának, a pálmának zöld koronájában, mely fa a lábait a vizbe, fejét az ég tüzébe mártja; a sivatag forró lélekzetében, a muzsikáló Memnon-szobrokban, a rejtelmes sphinxben, a szent Nilus-folyó kék tükrében, a lótuszvirágban és az obeliszkek titokzatos hieroglypháiban.

Aztán, mintha csak most vette volna észre a fiatal ember jelenlétét, egész más, szinte fakó hangon szólott hozzá:

Mintha a hatalmas Cheops-pyramis zuhant volna fejére, olyan fájdalmat érzett a fiatal ember.

- Azzal a férfiuval vagyok eljegyezve, aki mátkagyürümért egy szál zengő lótuszvirágot ad majd nekem cserébe.

Kis szünet állott be. Valaki arra sétált az egymással beszélgető pár felé.

- Nézze csak, milyen csodálatosan világitja meg a hold a sphinxet. Nem ugy tetszik, mintha kajánul mosolyognának kőajkai?...

- Igaz. A daloló virág. Álmot láttam, mister Walter, különös álmot. Hiszen ez itten a Faraók óta az álmok országa. És amióta én a lábamat erre a földre rátettem és megpillantottam pirosas szinbe játszó kék tükrét a Nilusnak, a sürü pálmaerdők közül előkandikáló ormait a fehér mecseteknek és szent siroknak, a pyramisokat és a sphinxet, azóta az álmok, a mesék szines világában élek. Abban a világban, mely benne él a szegény fellahok fekete szemének rejtelmes mélységében, az arabok álmatag tekintetében és szomoru, méla, elandalitó dalaikban.

Az álmot Isis küldte reám, akinek saisi fátyola mögé még senki halandó nem tekintett. Küldötte reám pedig azért, mert a gizehi muzeumban levő szobrára virágáldozatot tettem pár nap előtt.

- Én az érdemes Ti-nek, aki három uralkodónak volt tanácsosa, titkaiknak ura, vagyok a felesége. A nevem Noser-hoteps, ami a ti nyelveteken azt jelenti: "szép a békéje". Mert az uram pa-himt-u-jában, női lakosztályában méltósággal viseltem a neb-t-em-pa tisztét, előkelő urnője voltam a háznak, Isis megkedvelt és gyakran küld engem kedves megbizatással. Hozzád is ő küldött és ime halld a szavait: "Köszönöm neked, te idegen sápadt csillag, hogy virágokkal kedveskedtél az én szobromnak. Beleláttam a lelkedbe és tudom, hogy milyen nagy tépelődéseid vannak. Tudni szeretnéd, érdemes-e az a férfi, aki szerelemről beszél neked, arra, hogy a szivedbe fogadd? Megkérdeztem istentestvéreimet a te sorsod felől. És megtudtam, hogy az a férfiu dicsekedhetik majd el azzal, hogy te az ő bentmerut cheft he-si-je, vagyis az ő szeretetének a pálmája leszel, aki eléd tudja majd egykoron varázsolni a zengő lótuszvirágot. Azokat a kék istenvirágokat, melyeknek kelyheiből lágy dallam csendül meg, mikor őket a hajnali napsugár szüzi csókja érinti".

Félénken kérdeztem meg Noser-hotepstól, akinek mosolygó, jóságos arcza éppenséggel nem árulta el, hogy már hatezer esztendők előtte tért meg Aalu boldog mezőire, megkérdeztem tőle, hogy merre található az a zengő lótuszvirág? Mert én még sohasem hallottam a hirét.

- Ezt is megizente neked Isis, - szólt ő kegyesen. - Thebában nyugszik Ahmes király felesége, Nefertari, aki istennek asszonya volt. Földi hüvelye mellett rá fog majd akadni a szent virág gyökereire az, aki a te kedvedért ezt a sirhelyet fölásatja. Évezredek nem ártottak meg nekik, nem rabolták el termő erejüket és ha a szent tóban megfürdetik, egy pár nap alatt csirát hajtanak és virágokkal pompáznak...

Ime, ezeket mondta nekem Noser-hoteps és én elhatároztam, hogy követni fogom a csodálatos álom rejtelmes intését. Az lesz a férjem, aki napfényre hozza majd nekem Nefertarinak, az istenasszonynak sirjából a zengő lótuszt és annak adom oda mátkagyürümet, aki cserébe egy ilyen éneklő virágot ad nekem.

Mister Walternek a rémülettől tágra nyiltak a szemei és szinte izgatottan lármázott bele a mystikus csendbe:

- De hisz ez őrület, miss Mabel! Ez tiszta őrület! Egy ilyen groteszk álomtól teszi ön függővé a saját boldogságát? Az én boldogságomat?... Vagy visszhangra talál az ön szivében lelkem nagy érzése, vagy -

- Ne folytassa, mister Walter, tudom, mit akar mondani. De józan okoskodás nem megy semmire az érzések világában. Én Isis kivánsága szerint döntök. Ha megszólaltatja a szent tavon a kék lótusz csengő-bongó zenéjét, akkor a magáé leszek... És most -

- Jó éjszakát, kedves mister Walter, már késő van. És a szüleim aggódni fognak, hogy ilyen sokáig künn maradtam a terraszon. Isten önnel és a nagy Isis és Osiris. Várom az ön értesitéseit Angliában. Ha a szent virágok megfogantak, hivjon és én jönni fogok...

Mister Walter az első napokban képtelenségnek tartotta miss Mabel kivánságát. Talán szeszély, talán tréfa, talán évődés e különös leány részéről ez a kivánság, hogy neki a zengő virágokat előteremtse? Vagy talán csak próbára akarja őt tenni?

De mindezekre a kérdésekre semmi választ sem kaphatott, mert miss Mabel másnap csakugyan elutazott és ama holdvilágos este óta nem láthatta többé.

Sokáig töprenkedett magában, mi tevő legyen? Sértette a leány képtelen kivánsága. Azonban, amikor a gyönyörü miss Mabelre gondolt, fölmentette őt minden vád alól. Érezte, hogy ennek az országnak a mystikus levegője bóditotta el azt a leányt és ime most elbóditja őt is. Ha szeszély volt a leány részéről: miért ne teljesitené? Ha tréfa volt: miért ne váltaná komoly valóságra? Ha évődni akart vele miss Mabel: ez csak lelkének hajlandóságát mutatná iránta. Ha pedig próbára akarta volna őt tenni: szabad-e neki csak egy pillanatig is haboznia?

És mint minden bolond szerelmes, nyomban hozzálátott a leány kivánságának megvalósitásához.

Mister Walter magasrangu állást töltött be a katonai kormányzóságnál és könnyü szerrel megkapta az engedélyt, hogy Thebában ásatásokat kezdjen.

Elég sok tudós egyiptológussal volt ismeretségben, akik megadták neki a kellő utbaigazitásokat, sőt készséggel segédkeztek is neki ebben a vállalkozásban. Mert amihez ők a kormány hozzájárulását eddig hiába sürgették, ime most megkezdhették egy nagy multnak a földeritését.

Thebában már történtek ásatások, de egy idő óta nem folytatták. Már napfényre került az ugynevezett mastaba, ahogy a sirkamarákat nevezik, melyeknek kelet felé nyilik a bejárójuk.

Most mister Walter folytatta a kutatást, az istenek asszonyának, Nefertarinak a mumiáját kereste. Nem kellett sokáig kutatni, csak folytatni ott, ahol angol egyiptológusok pár év előtt a munkát abbahagyták.

És csakhamar ráakadtak a szertartások kamarájára, melyben a halottnak áldozatokat hoztak, ételt és italt hordtak össze és a halotti imáikat mondták el füstölések közepette. Azután egy kisebb fülke következett, az ugynevezett sardâb, vagyis üres tér, melyben hű képmása volt az elhunytnak gránitból faragva. A két kamarát csak keskeny fal választotta el egymástól és egy kis nyiláson át az áldozat füstje behuzódott a sardâb-ba, az elhunyt szobrához.

Egész halom edényre, ruhára, piperetárgyra, játékra, usebti-figurára akadtak itt. Ezek az egyiptomiak véleménye szerint kellemessé tették az örök alvónak pihenőhelyét.

Maga a holttest gyönyörü művű koporsóban pihent. A mumia csodálatosan tartotta magát és az isten asszonyának vonásait egy csöppet sem kezdték ki az évezredek. A nyakában lógott a dudu-amulet, mely sykomorfából volt faragva és mely megnyitotta előtte a megdicsőülés házának kapuit. A szivén pedig egy szent scarabeus a halottas imával.

Mély meghatottság vett erőt mister Walteren és a tudós kutatókon, mikor erre a leletre bukkantak. Ime, tehát miss Mabelnek igazat jelentett álmában Ti felesége, Noser-hoteps.

Ástak tovább, amiglen végre két egymást teljesen fedő cseréptáblára akadtak. Szinte légmentesen borultak egymásra.

Mister Walter izgatottan nyitotta őket széjjel és ime, elszáradt növénygyökerek voltak benne, melyeknek száráról még nem hullottak le a levelek.

Ujjongani szeretett volna örömében. De egy hanggal sem árulta el magát a többiek előtt.

A sok ezeresztendős ékszert, ruhát, csecsebecsét ott hagyta nekik. A gyökereket azonban vitte magával.

És utközben, mikor a szentelt tó felé tartott, egyre csak azon töprenkedett, vajjon az élet csirája nem halt-e ki végleg ezekből a gyökérszálakból annyi ezeresztendők multán?

És eszébe jutott, hogy a mumiák mellett talált buzaszemekről hallotta, hogy azok sok ezer esztendő után is kicsiráztak és kalászba szöktek.

Hiszen minden olyan csodaszerü volt, ami eddig vele történt... Oh, nagy Isis, ha megszólalnának majd csengő-bongó hangon a szent lótuszvirágok!

Ptah, az idő istene még háromszázszor sem görgette a napot az égen végig, mikor mister Walter sürgönyt küldhetett miss Mabelnek:

És egy tavaszi hajnalhasadáskor a szent tó partján állott miss Mabel és mister Walter.

Szép volt a leány, sugárzó szép, mint a Nilus karcsu tündére... az arcza ragyogott, mint a Ra isten kertjében mosolygó liliom.

Mister Walter gyönyörüséggel nézte, szinte megrészegedett a tekintetétől, mintha csak a hoptoszi édes bort szürcsölgette volna.

Szent áhitattal nézték a kék tó tükrén uszó lótuszt, melynek levelei között virágbimbók kék sejtelmei mutatkoztak.

Aztán lesték a hasadó hajnalt, amint piros vérével végigöntötte a kelet kapuit.

Várták, várták az első napsugarat, mely fölpattantja majd a lótusz-bimbókat.

A szemeikben mennyei sejtelmek villantak meg és tekintetük egymást csókolta.

Mister Walter ideges volt és izgatott. Mintha most kerülne Horus és Anubis istenek elé, akik az igazság mérlegére teszik a szivét, hogy döntsenek az üdvössége fölött.

- És mondja csak, Mabel, mi lesz akkor, ha ezek a virágok nem zendülnének dalra? Akkor ön megtagadja majd tőlem a szerelmét?

- Akkor én nem vagyok magának szánva. Én a mátkagyürüt Isis rendelése szerint csak egy zengő lótuszvirágért adhatom cserébe.

Mister Walter arcza e szavak hallatára olyan fakó lett, mint a tünő reménység. A kétségbeesés elkeseredésével zokogta:

- Nohát akkor, miss Mabel, az én boldogságomnak befellegzett. Én nem a pogány Isistől várom a boldogságomat, hanem öntől, akit szeretek. És az igazat megvallva, én itt nem a lótusz zendülését várom, hanem, hogy az ön szivében szólaljon meg végre a szerelem dala... De az ön szive Mabel, néma és érzéketlen... És ha ön nem szeret, Mabel, mire való nekem ezeknek a virágoknak a megszólalása?

És kirántotta hüvelyéből a kardját és összevissza kaszabolta a viz tükrén ringó lótuszokat.

A nemrég megnyitott Heremitage szálló terraszán ültünk és vártuk az ebéd idejét. A kilátás gyönyörü szép innen, erről a magas hegyre épitett tündérpalotáról. Alattunk Nizza városa, szembe velünk a Mont-Boron, melynek ormán a temető fehér sirkövei csillognak a napfényben és a messze távolban a gyönyörü kék tenger.

A terraszon nemzetközi keveredett társaság zsibong. Francziák, angolok, németek, oroszok, lengyelek, egy-két magyar, de még egy japán is.

Az idő pompás volt. Február elején zsendülő tavasz. A levegőben ibolya illata. A szellő langyosmeleg volt. Tavaszi sejtelmek bóditották meg az ember lelkét.

Hideg, fagyos, havas télből aznap érkeztem ebbe a paradicsomba és nem tudtam betelni a levegővel, a napfénynyel, a virággal, a tengerrel, az ég azurjával.

Az étkezőterem felé mentem. Kissé kiváncsi voltam, hogy kinek a szomszédságába jutok, mint uj jövevény. Hát bizony, igen kellemes meglepetés várt rám. A japán mellé kerültem, akiről kisült csakhamar, hogy kollégám: tollforgató ember. Dolgozótársa egy nagy japán ujságnak.

- Nem olyan öreg ugyan - mondotta szerénykedve - mint a Kin-Pavu, az ezeresztendős kinai ujság, de azért az én ujságom is egy pár századra tekinthet már vissza.

A kolléga kitünően beszélt francziául - hiszen ezek a japánok a czivilizáczió élén haladnak! - és pompás társalkodó volt. Mindenről tudott beszélni és mindenről érdekesen, vonzóan, az ujságiró elevenségével, szabatosságával, szines nyelvezetével.

Daimis kolléga megérezte, hogy milyen szivesen hallgatom és ő is valamelyes rokonérzésen kaphatta magát én irányomban.

Együtt maradtunk a reggeli ebéd után is. Együtt sétáltunk a gyönyörü parkban és aztán szinte elválaszthatatlanok lettünk.

Együtt mentünk kirándulásra, együtt jártunk szinházba, közös kocsiban vettünk részt a virágcsatában és egyéb farsangi bohóságban.

És én nem tudtam betelni az ő sajátságos, messze világokból, előttem ismeretlen emberekről, viszonyokról szóló szines történeteivel.

Egy este az Olimpia-szinházban voltunk és egy nagyon népszerü revüt néztünk végig. A szerző a többek között szinpadra vitt egy exotikus fejedelmet, aki akkoriban Párisban járt, magával hozván a háremét is. Természetes, hogy ezek a pepo-hoan-fajhoz tartozó leányok, amikké a show-girlök átvedlettek, az ő hiányos toalettjükben, mely nagyon is sokat árult el a bronzszinüre festett testből, minden szinházi messzelátót foglalkoztattak.

Még nekünk is, viharedzett férfiaknak kissé sok volt... azaz, hogy a ruhából nagyon kevés.

Az én Daimis barátom is serényen üvegezett és egyszerre csak a meglepetés hangján kiáltott föl:

- Ha nem tudnám, hogy ezek itt hamisitatlan franczia kardalosnők, esküt mernék tenni arra a harmadik hölgyre ott jobbról, hogy az nem más, mint Tabu kisasszony.

- Igaz, még nem beszéltem önnek erről a hölgyről. Pedig igen érdekes kalandom volt vele. Majd később, az előadás után, juttassa kérem eszembe.

Az előadást végig vártuk és aztán elmentünk a Taverne Russebe, egy bok müncheni sörre.

Daimis pompás étvágygyal evett meg egykét keményre főtt hideg tojást. A sör is nagyon izlett neki.

- Igaz - mondotta - ezt el kell mondanom önnek. Azt hiszem, érdekes kis történet. Hallgassa meg.

A történet szinhelye Formóza szigete, mely iránt Japánország mindig nagyon élénken érdeklődött.

A leány, akiről szó van, atajal nemzetségü, szintén ilyen hiányos öltözetü urhölgy, akinek az igazi nevét nem is tudom. Tabu kisasszonynak neveztük el, mert szokatlanul kényes volt tisztesség dolgában. Tabu pedig annyit jelent a polinéziai népeknél, mint szent, sérthetetlen, tilos.

Talán emlékszik rá, hogy 1895-ben Japánország elfoglalta Formóza szigetét, a Kina ellen viselt háboruban. E hadjárat után kiküldött engem az én ujságom, hogy ezt a szigetet, melynek kámforfa erdői különösen érdeklik Japánországot, alaposan áttanulmányozzam.

Tudnia kell, hogy a benszülöttek a maláji fajhoz tartoznak. Van ott atajal, vonum, csu, csalizen, pajvan, pujuma, amis nemzetség. Ezeknek nagyobb része behódolt már a kinaiaknak és nekünk, japánoknak. De azért egymás között folytonos harczban élnek. Csak az atajalok nem akarnak meghódolni és állandóan rettegtetik azokat a munkásokat, akik a kámforerdőkben dolgoznak.

Hogy gátat vessünk e rakonczátlan faj pusztitásának, kénytelenek voltunk országunkat ágyusházakból álló kordonnal körülfogni, melyekben japán tisztek és altisztek parancsnoksága alatt lévő katonaság tanyázik.

Egy ilyen ágyuházban laktam én is, mikor Formóza-szigetén tartózkodtam és magam is gyakran vettem részt a támadó atajalok visszaverésében.

Máskülönben nagyon érdekes ez a kinai tengerben lévő nagysziget a maga trópikus jellegü növényzetével.

Én egész nap barangoltam, vadászgattam és akárhányszor eljutottam a Tam-szui-ki folyóhoz, meg a Tikához, ahol már nagyon forró volt lábam alatt a föld, mert gyakran abban a veszedelemben forogtam, hogy - itteni szokás szerint - valamelyik embertársam a koponyámra kivánkozik, hogy vele a város bejáratát földiszitse.

Amint egy napon vadászpuskámmal a közeli erdőben kószáltam, egyszerre csak a sürüségből fájdalmas sikoltást hallottam. Odarohantam és szörnyü látványnak voltam tanuja. Egy nagy csörgőkigyó egy fiatal atajal leány szinte mezitelen teste köré tekerődzött.

Nem haboztam egy pillanatig sem. Odaugrottam és vadászkésemmel kettévágtam a rettenetes bestiát, mely már megmarta a fiatal leány védekező karját.

Az állat természetesen kimult. Nagynehezen lecsavartam félelmetes testét a leányról. Kiszivattam a leánynyal a seb helyét s aztán a nálam lévő szeszes italból kináltam meg. Addig itattam, amig mámoros nem lett. Annyit értek az orvosi tudományhoz, hogy a kigyómarás ellen igy kell védekezni. Természetes, hogy kellő óvatossággal erős szoritó kötést is alkalmaztam a karjára, hogy a méreg a keringés utján tovább ne terjedjen.

Aztán fölkaptam a leányt és a karjaim között elhurczoltam a legközelebbi ágyusházhoz, a lakásomra.

A leány élete meg volt mentve. A méreg nem terjedt tovább és nem számitva némi kis aléltságot, a kis vad leány eléggé jól érezte magát. Beszélni nem tudtam vele, de egy kinai katona, aki már sokszor összetüzött ennek a leánynak a nemzetségével, az atajalokkal, értett a nyelvén.

Megtudtuk, hogy a kisasszony a kukoriczaföldeken járt, aztán egy fáczánt kergetve, az erdőbe jutott és itt érte utól a baj.

Különben pedig - itteni fogalmak szerint - nagyon érdekes leány volt ez a kis atajala. Kóczos fejét pántlikák diszitették. Az arcza nem volt festve, mint a férfiaké, akik a homlokukra, meg az állukra festéket mázolnak, a felső metszőfogai sem hiányoztak, mint a férfiaknak. A teste üde volt és arányos. A szeme pedig feketén égő parázs.

Nagyon hálásnak mutatkozott irántam, a megmentője iránt és mikor látta, hogy jól bánunk vele, nem volt többé olyan vadócz és félénk.

A katonák természetesen évődni kezdtek vele, de már ekkor olyanná vált, akár a kis tigris. A tolmácsunk pedig rájuk förmedt: ne bántsák, mert ez a leány - tabu. Tilos! Még magunkra zuditjuk az egész vad törzset, ha a leányt bántalmazzák.

Nem is bántották Tabu kisasszonyt, akit pár óra mulva visszakisértettem városának bambusz-kunyhói közé.

Egészen jól érezte magát és végtelen hálás pillantásokkal vett bucsut tőlem, mikor az erdő szélén tőle elváltam.

A nagy, csöndes magányban aztán sokszor eszembe jutott nekem még Tabu, a bronzszinü kis leány. Égő pillantásai, melyekkel tőlem elbucsuzott, nyomot hagytak a lelkemben. Olyan tiszta volt a tekintete, mint a gazelláé.

De az idő telt és én szorgalmasan tanulmányoztam a szigetet és vállra vetett fegyverrel gyakran barangoltam be a buja, tropikus vidéket.

Egy napon - két héttel az első találkozás után - lelkendezve futott felém az erdőben Tabu kisasszony.

Egyenesen odafutott hozzám és fölindultan hadart és gesztikulált valamit. Én természetesen egy szót sem értettem belőle, ami őt még türelmetlenebbé tette. Hol a fejére mutatott, hol a nyakára, aztán a meghalást mimelte. Minthogy semmiképen sem tudtam eligazodni rajta: hazasiettem a tolmácsért.

Csakhamar visszatértünk és megtudtuk, hogy szerelmi dráma készül a bambuszkunyhók között, melynek egyik szenvedő hőse én lettem volna.

Tabu kisasszonyért ugyanis két derék atajal levente versengett. A formózai atajalok között tudomásom szerint az anyakönyvi viszonyok még nincsenek ugyan rendezve, szerelmi kodexükben vágy és teljesülés ikertestvérek, de, ugy látszik, Tabu csakugyan szentnek, sérthetetlennek, tilosnak tekinthette magát, mert a két imádó élethalálharczra ment érte.

Hazai törvények, hagyományok szerint ugyanis, ha két atajal embernek pöre van egymással s ügyüket békésen elintézni nem tudják, akkor mind a kettő elhagyja a várost s aki hamarább tér vissza versenytársa fejével, vagy bármely ellenséges emberfejjel, melyet aztán a város bejáratánál tüznek ki, az nyerte meg a pört.

És képzelhető-e elkeseredettebb pörbeszállás, mint az asszonyért vivott harcz! A természet vad gyermekeinek, vagy mint a kinaiak őket nevezik: a szang-fanoknak szerelmi féltékenysége pedig irtózatos vérengzéssel jár.

Tabu kisasszony bevallotta, hogy az ő szive Pongé és retteg attól, hogy Kong tér majd vissza elsőnek a diadaljelvénynyel.

Mert a két férfi elhatározta, hogy elhagyja a várost és nem tér vissza ellenséges koponya nélkül.

És Tabu azért sietett hozzám, hogy tudomásomra adjon egy rettenetes titkot. Az a gaz Kong ugyanis az én becses koponyámra vetette a szemét és azzal akarja az ő kezét meghóditani. Elárulta otthon bizalmasan, hogy engem meg fog lesni az erdőben és haza viszi majd magával a fejemet. De Tabu hálát érzett irántam és gyülöletet Kong iránt. Eljött, hogy engem figyelmeztessen: vigyázzak magamra.

Nem értette meg. Hogy is értené meg egy fiatal leányzó a szerelem fogalmát!

A leány szeme fölvillant. Ah, ugy látszik, már ismerte ennek az ördöngős szerszámnak a rettenetes erejét.

- Vedd ezt a pisztolyt és add oda Pongnak. Ő majd aztán tudni fogja, hogy mit kell tennie.

A kinai tolmácsom még külön megmagyarázta a fegyverrel való bánásmódot és aztán elbucsuztunk a kis Tabutól.

Harmadnap boldogságtól ragyogó arczczal állitott be ágyusházunkba Tabu kisasszony, most már madame Pong.

Visszaadta a forgópisztolyomat és ajándék gyanánt egy drótból szőtt fejvédő süveget ajánlott föl.

Kongnak ugyanis már nem volt rá szüksége; mert a feje tegnap a város bejáratát diszitette.

Hardship lord igen szenvedélyes régiséggyüjtő volt és a palotáját méltán lehetett muzeumnak nevezni. Sok nevezetes, érdekes és értékes tárgy volt ott fölhalmozva, melyeket jórészt maga Hardship lord hordott össze, mikor a földtekét körülutazta. Nagy jövedelmeinek jelentékeny részét erre az ő muzeumára forditotta és az volt a legnagyobb büszkesége, ha tudósok mentek hozzá megcsodálni a gyüjteményét, vagy tudományos folyóiratok foglalkoztak muzeumának egyik-másik unikumával. Leginkább egyptológiával foglalkozott, de a legnagyobb összegtől sem riadt vissza, ha egyéb érdekes ó-kori leletet kaparithatott meg a gyüjteménye számára.

Őt magát éppenséggel nem elégitette ki a sok ereklye és régiség, melyet összehalmozott.

Gyakran, ha ábrándozásnak ereszthette a lelkét, csodálatos muzeumról álmodozott. Ha ő egy olyan muzeumot tudna létesiteni, aminőt ő szeretne!

Ott volna elsősorban az a darabka kő, mely letörött a tizparancsolat táblájáról, mikor Mózes dühében a földhöz vágta, látván az aranyborju körül tánczoló zsidókat. Ott volna egy koczkája az Urim-nak és Tumim-nak, melyet Áron főpap viselt a mellén. Azután egy kis üvegszekrényben Érisz aranyalmája mellett heverne a Párkák ollója. Diszhelyen állana Sappho aranylantja és Circe varázsvesszője, mellyel az embereket állatokká változtatta át. Magas emelvényre helyezné Odin isten Hlidskialf nevü trónusát, melyről az egész világon végig lehet tekinteni. Azután a Szibillák könyvei következnének, ezek mellett Hekate három kulcsa, mellyel az eget lehet megnyitni. A szent grál mellett, ama csodálatos tál mellett, mely egyetlen darab smaragdból van csiszolva és mely Sába királynő ajándéka gyanánt először Salamon király birtokában volt, ott volna Damoklesz kardja és Pandora szelenczéje.

De Hardship lord álma még ezzel sem teljes. Muzeumában szeretné látni az északi mitologiának Gleipsnir nevü széttéphetetlen varázsszalagját, mely asszonyok szakállából, medvék idegeiből, macskaléptek neszéből, madarak nyálából, halak hangjából és a hegyek gyökereiből készült. Azután sorra következnék Abarisz arany-nyila, melyen étlen-szomjan tudott országról-országra röpülni. Egy toll a stimtáli madarak érczszárnyaiból; egy fürt Berenice aranyhajából; egy evező a bolygó hollandi hajójáról; egy nilusi korsó, mely Kanobusz istent ábrázolta; Janusz kulcsa; Merkur botja; a gordiusi csomó; Vénusz öve; Nizusz király biborszinü szerencse-hajaszála, melyet az istenek adtak neki és melyet leánya ellopott tőle, a bőség szaruja, e cornu copiae, melyet Amáltea kapott a fiatal Zeusztól, amiért gyümölcscsel töltve fölajánlotta neki annak a kecskének letörött szarvát, mely a gyermek-Zeuszt egykoron tejével táplálta; a kis Szindri törpétől készitett Miölner nevü rettenetes kalapács.

Ez mind-mind benne volna abban a muzeumban, melyről Hardship lord álmodozott és még sok minden egyéb, amiről csodákat mesél a rege és a hagyomány.

Csodálatosképpen azonban a régiségek ez a szenvedélyes gyüjtője, mikor a házaséletre szánta el magát, egy nagyon fiatal, szép leányt vett feleségül. A lord bizony már maga is az ó-kor felé kezdett lépkedni, a felesége azonban még a legujabb kornak muzeumában is feltünést keltett volna.

A házassága nem is ment olyan könnyen. Miss Amaranthe szegény leány volt ugyan, de azért a deres szakállu milliomos lordnak nem a maga jószántából lett a felesége. A szülei kényszeritették rá, akik telebeszélték a fejét, hogy ez a házasság milyen nagy szerencse lesz - ő rájok. A lord igen jelentékeny összeggel biztositotta a szülők jövőjét és Amaranthe föláldozta az élete boldogságát a szülei jóvoltáért. Ő mást szeretett, egy becsületes, szegény ifjut. És férjhez kellett mennie egy öreg milliomoshoz.

Megtette, mert nem akart hálátlan gyermek lenni. Mert nem nézhette az anyjának könyeit, nem birta el apjának sóhajtozását az örökös nyomorról.

És Hardship lord nászutra indult muzeumának e legszebb gyöngyszemével, gyönyörüséges, karcsu, lótusz szépségü feleségével.

Azonban Hardship lord még a nászuton is megmaradt régiséggyüjtőnek. Minden város régiségboltjait végigjárta fiatal feleségével és egész napokat töltött a dohos, mohos, penészes régiségek között. Genovában a Corso Szolferinón egy öreg antikváriust keresett föl a nászutazó régész. Ismerte régebbről ezt a boltost; több izben vásárolt nála muzeumi tárgyakat.

Signor Ermellino is nagyon megörvendezett, mikor régi vevőjét, Hardship lordot megpillantotta.

- Egy skarabeusz. Egy csodaszép egyptomi skarabeusz, remek papirusszal együtt, mely származását megmagyarázza.

A lord szeme megvillogott, mikor az antikvárius eléje tette a skarabeuszt a papirusszal együtt.

- Amint láthatja, ez egy bogarat ábrázol, Ptah isten állatját, melyet az egyptomiak szentnek tartottak, mert benne a jelen és a jövő képét látták. Kétféle skarabeuszt ismerünk: vallásos, azaz halottak részére készült skarabeuszt és olyant, melyet többnyire pecsétgyürünek használtak. A halotti skarabeuszt a mumiák halotti lepedőjére tették, a sziv helyére, melyet a balzsamozás alkalmával a halottból kivettek. Vannak olcsó anyagból: égetett földből, zöld homokkőből készült skarabeuszok, ezeket a szegényebb halottak mellé tették. Vannak azonban drágakövekből készült ilyen halotti ereklyék, mint ez is, mely, mondhatom, igen szép példány.

- Ez a papirusz elmondja. Hitelesen lefordittattam egy orientálista tudóssal. Ha tetszik, elolvasom.

- Előre kell bocsátanom - kezdte az antikvárius - hogy a szakértők egybehangzóan azon a véleményen vannak, hogy ez a papirusz a II. dinasztiához tartozó Szondu király korából való és egy Nofrit nevü leányka mondja el szomoru történetét halotti könyörgésében, mely szóról-szóra igy hangzik: "Üdv nektek, istenek, itt az Igazság és Igazságosság termében, kiknek keblében nem lakozik hazugság, akik abból az igazságból éltek, a mely Ón-ban honol és abból tápláljátok sziveteket a naptányérában lakozó Isten-király szine előtt. Én a szegény kis Nofrit vagyok, aki nem lehettem a szegény Hunié, akit szerettem, hanem egy másé, akit nem tudok hamis lélekkel megcsalni. Ezért haltam meg a magam akaratából. Mentsetek meg, ó fenséges hatóságok az utolsó itéletnek e napján Tifontól, aki az ember beleivel táplálkozik; engedjétek magatokhoz a halottat, őt, aki ártatlan, aki nem tud hazudni s aki nem követett el semmi rosszat soha, nem vétkezett, nem tett hamis tanubizonyságot, aki nem terhelte magát semmivel, hanem igazságból él és igazságosságból táplálkozik. Ő az istennel kibékült a szeretetben; ő kenyeret adott az éhezőnek, vizet a szomjuhozónak, ruhát a meztelennek, áldozatot nyujtott az isteneknek, halotti lakomát az elhunytaknak. Mentsétek meg őt önmagától, ne valljatok ellene a halottak fejedelme előtt, mert az ő szája tiszta és tiszta az ő két keze."

- Igen. Ezt már bizonyosan a lord ur is el tudja olvasni. Csaknem valamennyi skarabeusznak ez a fölirása: "Oh, szivem, aki anyámtól eredsz, ne fordulj ellenem az itélet napján!"

- Ugy van, ugy van - vélekedik a lord. - Ez a rendes, megszokott fölirás. Némelyiken igy is szokott lenni: "Szivem anyámtól ered, szivem velem van elváltozásaiban." Ezt már ismerem.

- Oh, hiszen a lord ur nagyon járatos az egyptológiában! - udvariaskodott a kereskedő.

A lordnak nagyon tetszett a skarabeusz is, meg a papirusz is, büszkén gondolt rá, hogy muzeumát egy ujabb kincscsel fogja gazdagitani és megvette az egyptomi régiségeket.

A skarabeuszt odaajándékozta a feleségének, a papiruszt pedig gondosan eltette.

Az egyiptomi Nofrit-leányzónak skarabeuszát pedig rátette a fiatal asszonynak golyóval átlyukasztott szivére.

Csodálatosan ragyogó aranyhaja volt Sifnek, Thor isten feleségének, a skandináv mythologia Ceresének. Hajának varázslatos aranyhálója kész veszedelem minden fiatal ember szivének. Az ifju Loki is foglya lett Észak Loreley-jának. Halálosan beleszeretett. De mikor megtudta, hogy a kaczér Sif egy fiatal harczostól sem tagadta meg kegyeit, egy pásztoróra alkalmával...

A modern Sifnek a neve Geraldine volt. A férje nem tartozott az istenek közé. Előkelő állása volt egy miniszteriumban, ahol legfölebb csak félistennek tekintették.

És ez a félisten szintén rabja lett Geraldinnek. Hajának aranyhálójába keveredett és onnan nem volt többé szabadulása.

A szőke csodának különben is hódolt az egész aranyifjuság. Kegyeiért egész sereg ifju sziv vérzett vágyakozva. És a kaczér démonról azt suttogták, hogy van szive. Nagyon is van szive.

Arany hajszálai bűvös igézettel kötözték meg áldozatait. De ezeknek az áldozatoknak a vértanusága megdicsőülés volt, ha azokra a gyönyörökre gondoltak, amelyektől Geraldine hajának arany sátra alatt részük jutott.

A férj - a miniszterium félistene - a szinházban látta meg legelőször Geraldinét.

Faustinának, Antonius feleségének hajviseletét utánozta. Előhaja a homlok fölött fölfelé emelkedett és az oldalhajakkal egyesülve hullámszerü modulácziókban omlott alá a halántékokon a fülig, hol eltünt, a fül előtt egy-két gyürüdző fürtöcskét hagyva. Ebbe a hajba gyöngysor volt fonva, mely a hajat két részre osztotta. A homlokon a haj alsó része simán oszlott kétfelé, felette pedig a hajból készült fonat illeszkedett. A hátsó haj a nyaktól kezdve föl volt fésülve és a fejbubon egy csomóban csucsosodott össze. A nyakon apró kis hajfürtök kaczérkodtak.

Ebben a csodálatos frizurában, a páholy peremére hajolva, büszke szépségében Geraldine olyan volt, mint egy klasszikus istennő.

Az nem lett volna baj, hogy Geraldine egy előkelő állásu férfiunak lett a felesége. A baj az volt, hogy nem üres szivvel vonult be az államférfiu házába.

Egy fiatal festő arcza is benn volt az ő szivében. Ez a művész sokszor megfestette a szép tündérleányt és szenvedélyesen megszerette ragyogó szép modelljét. Ugy érezte, mint ha ennek a nőnek a láttára ihlet szállná meg, mintha a szinek intenzivebb hatással ragyognának, mintha fantáziája kéjes izgalomban lángolna, mintha... Eh, maga sem tudta, mit érez.

Amit erről a nőről festett, minden képnek varázslatos ereje volt, mely neki dicsőséget és hirnevet szerzett. Dicsőségnél és hirnévnél is többet: boldogságot.

Geraldinenek is nagyon tetszett ez a szenvedélyes, viharos szivü művész, aki egész lelkével, művészi geniejének minden szárnyalásával az ő szépségének volt rajongó bámulója.

Mikor azonban az élet brutális prózája szólalt meg s egy nem álmodott szerencse kopogtatott az ajtaján, mikor arról esett szó, hogy szédületes magasságban csillogtathatja veszedelmes szépségét: nem habozott egy perczig sem.

Elvált a festőtől, akit kétségbeejtett. Mert a szegény művész imádta a gyönyörü leányt, az ő Muzsáját és ugy érezte, hogy elvesztvén a leányt, most már összetörheti ecsetjét, palettáját.

Geraldine nagyon megsajnálta a szegény művészt és szivében a művész képével vonult be az előkelő államférfiu palotájába.

Az sem lett volna baj, ha Geraldine, férje mellett egy művész-ifjunak képét szerelmesen őrzi meg a lelkében.

A baj az volt - és ez már aztán nagyon sulyosan megbosszulta magát - hogy a kaczér nő nem érte be férje gyöngédségével, áldozatkészségével, nem érte be a festőművész titkos szerelmével, hanem kaczérságának telhetetlenségével ujabb hódolók tömjénfüstjére áhitozott.

A férj, akit e csodálatos szépségü asszony birásának már a tudata is boldoggá tett, nem igen vetett ügyet Geraldine kaczérkodásaira, hódoló hadjárataira.

A festő Árgus-szemekkel őrizte az imádott asszony minden lépését és titkos találkozásaikor mindig keserü, sőt fenyegető szemrehányásokkal figyelmeztette Geraldinet esztelen hütlenségére.

Minden alatt pedig egy fiatal harczossal, egy mágnáscsalád hadnagyi rangban levő sarjadékával folytatott flirtje értendő.

A férjet figyelmeztették rá. Vállat vont. Ő nem féltékeny. Csak hadd élje világát az ő szőke istennője.

A szerető azonban - az emlékein fájdalmasan csüngő festőművész - egész lelkében föllázadt a kaczér asszony ujabb hütlenségén.

Megtizszerezett éberséggel ügyelt most már ideálja minden lépésére és a könnyelmü, elbizakodott, kaczér asszony bünéről csakhamar kétségtelen bizonyitékai voltak.

Verőfényes, napsugaras, ragyogó tavaszi délelőtt a festő atelierje csupa fény volt, csupa világosság.

A festő nagy léptekkel járt fel és alá műtermében és izgatottan nézett ki a nagy ablakon, mely egy kertre nyilott. A virágok most fesledeztek tavaszi szüzességben és a pázsitok zöld bársonya szinte nevetett a napsugárban.

A művész idegesen dobolt az ablakon, aztán megint megkezdte izgatott sétáját a nagy műteremben. Egyszerre csak, mikor éppen egy váza előtt állt, melyben rózsaszinü cseresznyevirágok illatoztak, megszólalt a villamos csengetyü.

Ragyogó szépségben, a tavaszi üde levegőtől kipirult arczczal állott előtte - Geraldine.

Ha Geraldine nem annyira elbizakodott, talán ki is olvashatta volna a művész szemeiből a veszedelmet, melyben forog.

- Igen, Geraldine, - szólt a művész. - Nagyon szeretnélek megfesteni, mint egy Sifet.

- Mint Sifet. Sif, a skandináv hitrege szerint, Thor istennek volt a felesége. És annak is olyan csodálatosan bűvölő, szép aranyhaja volt, mint neked...

- Sif, milyen furcsa név! Hát most egy skandináv istennő legyek?... És mit kell tennem?

- Egészen fel kell bontanod a hajadat, hogy ujra lefesthessem ezt az omló aranyzuhatagot.

Geraldine, aki már ismételten ült modellt, csakhamar beletalálta magát a helyzetbe. A haját lebontotta a festő kivánsága szerint és odaült a modellek emelvényére.

A művész megigazitotta a staffeleit. Aztán odalépett Geraldinehez, hogy a kellő poseba helyezze.

A szép asszony engedte magát. Engedte, hogy a művész beletemesse ujjait puha, buja, tömör hajába s csak éppen, hogy mondjon valamit, megkérdezte:

- Az egy nagyon kaczér, hütlen teremtés volt. A férjét, a derék Thor istent megcsalta egy fiatal emberrel, a daliás Lokival. De ez nem volt elég. A nyomorult asszonynak megtetszett egy fiatal hadnagy... izé... egy fiatal harczos és ezt is kegyeiben részesitette. De ez okozta aztán vesztét. A derék Loki megbosszulta magát a kaczér asszonyon.

- Azt tette, amit én cselekszem most teveled. Tövéből levágta a csalfa szirénnek veszedelmes fegyverét: csábitó aranyhaját.

És amig a festő ezeket a szavakat mondta, egy kis ollóval, melyet a zsebében rejtett volt, dus aratást tartott Geraldine hajában, melynek csodálatos fürtjei egymásután hullottak alá a földre, mint aranypatakok az ötvös-művész kohójából.

Aranyhaja, erejének, csábitásának veszedelmes fegyvere ott hevert már mind a földön.

A skandináv mythologia szerint Thor isten mikor meglátta Sifnek minden ékességtől megkopasztott fejét, mint aféle bárgyu, pipogya férj, kényszeritette Lokit, hogy az elfekkel uj aranyhajat szövessen Sifnek.

Lea, aki mint egykoron Ruth, árpafejeket szedett az aratók után, belefáradva a sok görnyedező hajlongásba, egy pillanatra kiegyenesedett. És csak most lehetett látni, hogy milyen remekbe teremtett leány ez a Lea. Olyan karcsu volt, szinte mint az árpakalász, melyet marokba gyüjtött. És itt a Garizim hegy tövében, bizony önkénytelenül az Énekek éneke gyönyörüséges menyasszonyának látszott. Sáronnak rózsája. A nyaka, mint az elefánttetemből csinált torony, a turris eburnea, a szemei, mint az Esbonbeli halastók, ami pedig a fejére tétetett - hogy folytassuk a Sir hasirim költőjének hasonlatait - hasonló a Karmelhez és a haja fonatékja olyan, mint a szederjes bársony: akármely király is megköttetnék az ő járásában.

Bizony ilyen gyönyörüséges leányzó volt a bibliai földön, a Garizim hegy tövében kalászokat szedegető Lea.

A sok görnyedezésben kifáradva, egy pillanatra fölegyenesedett és most csakugyan ugy láttatott, mint egy hajnal, szép, mint a nap és olyan üde, mint a tavaszszal bimbózó mandragóravirág.

De az orra éppenséggel nem hasonlitott a Libánus tornyához és nem is nézett Damaskus felé. Inkább a szomszédos árpatábla felé, ahol az aratókkal éppen most és elég hangosan rendelkezett egy fiatal legény.

Gad volt, a leggazdagabb samaritánusnak a fia, Lea szivének választottja. Szép, daliás legény volt, büszkesége egész Dsebel-et-Tornak és környékének. Mert az apjának tekintélyes vagyona volt. A Garizim-hegy tetején lévő romok széles, nagy árpaföldekre tekintettek alá és ezek mind Gersonéi voltak és volt neki számos kecskéje, juha, lova és szamara.

És Lea és Gad szerették egymást. Gerson azonban, aki éppen olyan gőgös volt, mint a minő gazdag, hallani sem akart arról, hogy az ő büszkesége, az ő daliás, szép fia egy földhöz ragadt szegény leányzót hozzon a házhoz.

A mesgyénél találkoztak egy kő mellett, melybe kufi nyelven rejtelmes sorok voltak bevésve.

Már alkonyodott és a romokon, melyeket Johannes Hyrcanus a dicső templomból a Garizim hegyen meghagyott, rajta pihent a bucsuzó nap aranya.

- Nemcsak beszéltem, de össze is különböztem vele. Megesküdtem neki, hogy én rajtad kivül soha senkit sem akarok feleségül.

- De ő erre, azt mondta, hogy akkor nem is hozhatok hát az ő házához asszonyt. Én daczosan azt válaszoltam neki, hogy majd megleszek én te veled az ő házán kivül is, mire ő nagyon megharagudott. Először kikergetett az udvarra, majd később utánam jött, - azt hiszem, megijedt egy kicsit a nagy szigoruságától, - utánam jött és engesztelékeny hangon mondá: csak olyan nagyon szegény ne volna. Csak legalább harmincz kecskegödölye bégetne az apja udvarán... De... de... de... És aztán mindenfélét kezdett beszélni az ő vagyonáról, amit olyan keservesen gyüjtöttek az ő apái s dédapái...

- Akkor hát, Gad, talán jobb is lesz, ha a mi utaink elválnak... nézz te egy gazdag leány után, én meg majd elmegyek messze innen... messze innen... a Jozafát völgyébe... a temető völgyébe... az örök álom világába.

- Már hogy mennél én drága Leám, már hogy mennél?! Te itt fogsz maradni... és mi boldogok leszünk... és nekem nem kell az apám földje, juha, kecskéje, lova, szamara... és nem kérdezem, hogy mekeg-e az udvarotokon harmincz kecskegödölye?... Mert csak te kellesz nekem, Lea, te vagy az én minden kincsem, lelkemnek mennybéli gyönyörüsége...

Holott a tarlón boldogan ismételgette a bujdosó fürj: Pitypalaty! Pitypalaty!

Bizony Dán, Dsebel-et-Tor főpapja nagyon szegény ember volt. Nem hogy harmincz, de bizony egyetlen kecskegödölye sem bégetett az ő udvarán. Jámbor, istenfélő ember volt és egész életét az istenes tudományoknak szentelte. Kicsiny hitközsége bizony alig adott neki annyit, hogy abból az életét eltengethesse.

Csodálatos, hogy ezek a samaritánusok, noha törzsüket annyi balsors érte, még mindig nem haltak ki és Nabulusban még most is akad néhány száz belőlük. Ezek tulajdonképpen utódai azoknak az assziroknak, kikkel az asszir királyok betelepitették volt Izrael országát, melynek előkelőbb lakosait fogságba hurczoltak és utódai ama zsidóknak, akiket az asszirok otthon meghagytak. Samariának nevezték el ezt a kis földrészt és az uj lakosok is Jehova tisztelői lettek. Mikor a babiloni fogságból visszaköltözött zsidók ujra épitették a jeruzsálemi templomot, a samaritánusok részt akartak venni ebben az ő munkájukban, de a zsidók megtagadtak tőlük minden közösséget és a két felekezet között, - minthogy árulkodás is történt - nagy gyülölködés támadt. A samaritánusok aztán Garizim hegyén épitettek egy templomot, melyet Kr. e. 129-ben Johannes Hyrcanus pusztitott el.

A samaritánusok még ma is - Pierre Loti néhány év előtt még 2-300-ra akadt - az ősi vallásban élnek, egyedül Mózes öt könyvét ismerik el szentirásnak és valamely Messiásra várnak, aki majdan fölépiti a Garizim hegyén elpusztult templomukat. Már régen kihaltnak tartották őket - hiszen kétezer esztendőre tekint vissza a történetük! - mikor a tizennegyedik században Tudelai Benjamin rájuk akadt.

Ennek a szegény, jámbor kis községnek volt a főpapja Dán, aki bizony nem bővelkedett földi javakban és akinek lelke tele volt az eljövendő Messiás fényességével.

Egyelőre azonban nagy szomoruságot okozott neki az ő Lea leányának, szive egész teljességének bánatos sorsa.

Végigsimogatta szederjes bársonyhoz hasonló hajának fonatékját, átkarolta leányának gömbölyü, puha vállát és megnyugtatni iparkodott őt:

- Harmincz kecskegödölye, igaz, hogy nem mekeg az udvaromon, de én nem adnálak Salamon templomának minden kincseért sem. Mert te különb vagy Sába királynőjénél és Jahva a világ gyönyörüségére teremtett téged. És ha az a fiu, az a Gad, azt hiszi, hogy az ő boldogságához legalább harmincz kecskegödölye szükségeltetik, hát akkor -

- Nem ő hiszi azt édes jó apám, nem Gad hiszi. Hanem az apja kivánja. Követeli. Gad szeret engem. És megesküdött, hogy más nem lesz a felesége.

- Ha szeret, akkor igazán nem lesz más a felesége. Bizzál istenben, jó leányom, harmincz kecskegödölye nélkül is boldogság vár reád. Mert megérdemled.

- Akkor jó helyen jársz, Naraksai Dán főpap én vagyok. Légy üdvöz idegen és foglald el a házamat.

- A házadban béke legyen és égi szerencse. Messze idegenből való vagyok én és egyenesen hozzátok vezetett az utam tengerentuli országokból, hogy megismerjem a te kis törzsedet és azt a régi, régi szent ereklyét, melyet őriztek.

- Törzsünk bizony az idők hosszu válságában nagyon csekélyre leolvadt már. Alig vagyunk már néhányan Manasse utódai. Ami pedig azt a szent ereklyét illeti, a bibliát, Mózes öt könyvét, a legrégibbet, mely e föld kerekségén megmaradt, szintén megmutathatom neked.

- Nagy hálára kötelezel, jó pap, ha alkalmat nyujtasz nekem arra, hogy megtekinthessem azt a féltve őrzött Pentateuchot.

- Jöjj, lépj be velem a templomba, - hiszen annak az udvarában vagyunk - és megismerheted a mi kétezeresztendős bibliánkat.

Az a biblia pedig, mely iránt az az idegen - egy angol gyüjtő - oly élénken érdeklődött, a világ legrégibb bibliája. Krisztus születése előtti ötödik századból való. Valóságos csoda, hogy ez a kis törzs kétezerháromszáz esztendőn keresztül mind e mai napig képes volt megőrizni. Hiszen mondhatatlan nagy az értéke!

Fehér selyembe van göngyölve egy bronzhenger, melybe különféle alakok vannak vésve. Azután zöld, antik selyemből kerül elő a szinte végtelen tekercs, mely rejtelmes betükkel van teleszántva: phoeniciai irásjelek ezek, melyeket a babyloni fogság előtt a zsidók használtak. Pierre Loti szerint több méter hosszuságu sorokban vannak itt egymás alá irva Mózes könyvei. Az embert önkénytelenül valami varázslatos igézet fogja el az ősrégi szentség láttára, mely egy szinte teljesen kiirtott néptörzs egyetlen történeti emléke, bizonyitéka, talizmánja.

Milyen messzire áll ettől a maszoráh, mely a thorának hiteles szövege és melyet szinte egy ezredév választ el a samaritánusok e csodás ereklyéjétől.

- Biz ez jó régi könyv. Megérdemelné, hogy másutt őrizzék. Hiszen igy könnyen elkallódhatik. El is lophatják. El is rabolhatják tőletek. Őrizetbe kellene ezt valahová tenni.

- Több, mint kétezer esztendő óta őrizzük mi ezt már, uram, - szólt a főpap, - és lám, megmaradt köztünk. Dehogy adnók ki a kezeinkből. Hiszen ez tart össze bennünket.

- Szegények vagyunk, nyomorgunk, nincsenek földi javaink, de Ábrahám, Izsák és Jákob istene csodálatosképpen megtartott bennünket eddig és meg fog bennünket tartani ezután is.

- Pedig - igy csábitott a daemon, - ezért a thoráért igen sok pénzt kapnátok. Igen sok pénzt. Hányan vagytok? Két-háromszázan? Ennek a bibliának a váltságdija megváltana benneteket mind a szegénységtől, a nyomortól, a nélkülözéstől! Gondtalan, derült, boldog életet biztositana mindnyájatoknak... Nem adnátok el?

- Te a leányodat nem tudod férjhez adni, mert nincs harmincz kecskegödölyéd, - ne tagadd, hiszen csak az imént hallottam, - egyszerre nagy vagyonra tennél szert és boldoggá tehetnéd a leányodat, ha ráveszed a hitsorsosaidat, hogy a pentateuchtokat eladják!

- De hiszen nem kérek én tőled semmit, ami becstelen. Csak beszéld rá a hitsorsosaidat, hogy eladják. Hiszen mindenki jól fog járni...

- Nem, nem, nem! - szólt a főpap. - Annyi volna ez, mintha rábeszélném őket, hogy rohanjanak mindnyájan a biztos elpusztulás karjai közé. Ez a könyv a mi csodaerőnk, a mi életfeltételünk, a mi talizmánunk, mely több, mint kétezer esztendő óta tart fenn bennünket csodamódra. Ha ezt a könyvet kiadjuk a kezeink közül, megszüntünk. Megszünt a samaritánusok törzse. Nem, uram, ez a könyv nem eladó.

- De gondolj a leányod boldogságára, jámbor férfiu... szép leányod boldogságára!

- Arra gondolok, jó idegen és azért maradok hü istenemhez, régi hagyományainkhoz és szent ereklyénkhez.

Bucsut intett a látogatónak és eltünt a pentateuch-hal együtt a templom homályában.

Milyen könnyen boldoggá tehetné most a leányát. Hogy odaléphetne most Gersonhoz, Gad apjához, mondván: Te harmincz kecskegödölyét kivántál a leányomtól, ime, nézd, annyi itt a pénz, hogy egy nagy nyájat és földeket és legelőket adhatok a leányomnak.

Istenem, de csak boldog is lenne az ő kis Leája! És egész éjjel nyugtalanul hánykolódott kemény nyugvóhelyén Dán főpap.

Hajnaltájban aztán, mikor már éppen el akart szunditani, valami különös zaj ébresztette föl: kolompok csöngése, kecskegödölyék bégetése...

Az udvarban egy kis nyáj kecskegödölye volt összeverődve és minden egyes más-más hangon, szinte gyermekrimánkodással fordult feléje.

- Fogadj el bennünket és hadd legyen boldog a te szép, szerelmetes Lea leányod!

A főpap összetépte az ördög irását. Kinyitotta a nagy kaput, aztán egy nagy vesszőt vett a kezébe és szinte elkeseredett dühvel kergette ki onnan a harmincz mekegő, bégető kis gödölyét, melyek bizonyosan nem értették, hogy mi lelte a dühöngő főpapot.

Dán főpap aztán bevonult a templomba, elővette a szent, a régi, a kétezeresztendős bibliát, megcsókolta, megsimogatta, a kebléhez szoritotta és ugy imádkozott a nagy, az igaz, az ős Jahvához, az ő egyetlen Lea leányának a boldogságáért.

A hajnalhasadáskor megszólaló Memnon-szoborra évezredek óta vésegetnek emléksorokat, kik hozzá elzarándokolnak. Egy latin versnek a történetét fogom itt elbeszélni:

Hadriánusz császár büszke volt ugyan elődjének, Trajánusz császárnak, az ő szeretett nagybátyjának dicsőségére, de azért kissé irigyelte, hogy az volt a hire, hogy az egész világot átépitette. Nagyon a szivére vette Konstantinusz mondását, aki azt állitotta Trajánuszról, hogy olyan, "mint a falakon viruló sárga viola (fajtlinka) virág, mert neve mindenütt feltünik épületeinek falain." Nem is nyugodott addig Hadriánusz, mig ki nem vivta magának ő is már kortársai részéről a "Világ gazdagitója" melléknevet, amire bőven rászolgált azzal, hogy a történet tanusága szerint "kötelességtudásból és tudományszomjból, meg azért, hogy mindent saját szemeivel láthasson, számos éven át gyalog, avagy lóháton járta be a birodalom majdnem valamennyi tartományát. Mindenütt tanult, mindenütt segitett a bajokon és jótéteményeket osztogatott." A tartományok sokféleképpen fejezték ki jóltevőjük iránt táplált hálájukat és számos emlékérem még ma is hirdeti a "Világ gazdagitójának" bőkezüségét.

Vágy fogta el egyszer Hadriánuszt, hogy Egyiptomba is ellátogasson. Ádáz harczot vivott ez időben Judeával, hol az utolsó zsidó hős, Bar-Kohba próbálta meg visszahóditani Zsidóország függetlenségét.

Hadriánusznak oly sokat meséltek Egyiptomról, Rómának e gabonaszállitó tartományáról, hova sok ideig még római polgárnak sem volt szabad a lábát betennie, nehogy Róma e gabonakamaráját veszélyeztesse; oly élénk szinekben festették le előtte ezt a csodás országot, mesés épületeivel, piramisaival, szent helyeivel, csodás vallásával, isteni állataival, minők: Hermopolisban a halhatatlan ibisz, Memfiszben az ápisz-ökör, Szuhoszban a szelid krokodilus, hogy a hatalmas császár nem tudott többé ellentállni az utazás vágyának. Neki látnia kell ezt a csodás országot obeliszkjeivel és piramisaival, szent kutaival és rejtelmes templomaival.

Legkedvesebb emberével, Antinoosszal, a Klaudiopoliszból származó, szépségéről örök hirre vergődött ifjuval, aki őt minden utjában elkisérte, megbeszélte előbb a dolgot és csakhamar kiadták azt a rendeletet, hogy tegyék meg az előkészületeket a császár egyiptomi utazásához.

Antinoosz, aki eddig is kisérője volt Hadriánusz császárnak minden utjában, aki vele járta be Gallián keresztül a germán határokat, Norikumot és Pannóniát, Aelia Mursát (Eszéket) és Aelium Aquincumot (Ó-Budát), Napocát (Kolozsvárt), majd Britanniát, Hispániát, Kis-Ázsiát és Sziriát, örömest indult neki az egyiptomi utnak, minden sejtelme nélkül annak, hogy olyan szomoruan fogja ebben az országban befejezni sikerekben gazdag pályafutását.

Őt is izgatta a Nilus országa, a gyönyörü szép és istenné avatott ifjut. Annyi misztikusat hallott erről az országról, annak népéről, népének vallásáról, a csodás istenekről, Ptahról, Rahról és Amunról, hogy készörömest követte császári jóakaróját.

Hiszen titokban ő maga is rajongott Iziszért és Szerapiszért, kiknek tiszteletére Domiciánusz Rómában templomokat épittetett.

Alexandria rengeteg emberforgalma, az öbölben egymás mellé sorakozó hajók, melyek Spanyolországból, Szárdiniából, Afrikából, Cipruszból, Föniciából szállitották ide az árukat, mélységes hatással voltak rá. Azután a szent folyó, mely áradás idején egész Alsó-Egyiptomot tengerré varázsolta, a lotosszal virágzó tavak, a csodás állatok és madarak mintha a meseországot mutatták volna neki. Hát még kolosszális emlékművei, sziklahegyei, templomai és óriási palotái, a rejtelmes fölirásokkal ékes gulái és oszlopai!

Hadriánusz hosszabb időt töltött Konobuszban, ezen a gyönyörü üdülő helyen és különös kedvét találta abban, hogy az alexandriai muzeum nagyhirü tudósaival vitába bocsátkozzék, majd Téba romjáig fölhajózván a Niluson, mindjobban belemerült a sok ezer éves műemlékek csodálatába.

Antinoosz ezalatt a vidéken barangolt és életének végzete azon a kis szigeten érte utól, melyet az arabok ma is anâs el vogûd-nak, a király gyönyöreinek neveznek. Ezen a csodaszép szigeten templom állott Izisz tiszteletére. Egy napsugaras reggel pillantotta meg Antinoosz a gyönyörü szigetet, melyet a szent folyam hullámai csókolnak körül. Hatalmas pilonok, hosszu oszlopsorok kandikáltak elő a pálmák lombjai közül, fantasztikusan épitett templomok ives tetői csillogtak a ragyogó napsugárban. És a buja lombok között Antinoosz egy papnőt pillantott meg, aki nem vette észre a közeledését és nem takarta el idején az arczát.

Ez az arcz pedig bübájosan szép volt és olyan ragyogó, mint a nap tányérja. A termete kecses volt és hajlékony, mint egy flamingóé. A szemeiből Hathornak, a szépség és szerelem istennőjének varázsnyilai sugároztak elő.

Antinoosz, Rómának legszebb ifja, szerelemittasan borult eléje és áhitatos imádattal tárta feléje a karjait.

A papnő ijedten rebbent föl mélázásából, mikor a szerelmes ifjut megpillantotta. Első dolga volt, hogy arczát egy fátyollal elfödje, azután parancsoló, elutasitó mozdulattal távozásra intette a tolakodót.

- Menj, távozz innen, vakmerő idegen! Nem látod, ki áll előtted? Én Kamta herczegnő vagyok, papnője Izisznek, az életadónak, Abaton főistennőjének, Ilak urnőjének és parancsolójának, a déli tartományok urának. Egyenes leszármazottja vagyok Amen-em-Apetnek, aki legyezőtartója volt az örökké élő Ptolemeusznak, Ptah kedveltjének, akit a nap teremtett. Hogy mersz te közeledni hozzám?

Antinoosz keresztbe tette két karját a mellén, a földig hajtotta a fejét és csak ezt rebegte:

És Izisz papnőjének lehanyatlott a karja. A homlokát összeránczolta és szigoru hangon kérdezé a férfi-ideáltól:

Csodálkozva nézett Kamta herczegnő, Ptolemeusz legyezőtartójának egyenes leszármazottja Róma legszebb ifjára.

Antinoosz egy ideig megmaradt hódoló helyzetében. Mikor pár pillanat mulva föltekintett: az isteni látomány eltünt előle.

A földön egy isuireht pillantott meg, egy kigyót ábrázoló karkötőt, melyet az imént még Kamta herczegnő karján látott.

Antinoosz ettől a naptól kezdve - ha csak a császártól elszabadulhatott - itt barangolt órákon keresztül a király gyönyörének szigetén és leste, leste aggódó szivvel, vajjon viszontlátná-e azt a tüneményes szép egyiptomi papnőt, aki most már egészen betöltötte az ő szivét?

A császár gyakran nyugtalankodott is az ő kedvelt apródja miatt, aki folyvást szomoru volt és egyre zaklatta kérdéseivel, hogy hol kóriczál az esze? Talán megbabonázta valamelyik egyiptomi isten? Vagy tán beleszeretett az aranykoszoru nagy királynőjébe?

Antinoosz kitérő választ adott; de lobogó lelkében szebbnek találta Kamta herczegnőt az aranykoszoru nagy királynőjénél is.

Azonban nem adatott meg neki, hogy Izisz papnőjét viszontláthassa. Hiába barangolt mindennap a király gyönyöreinek szigetén. A papnőnek nem volt szabad idegen férfiu előtt mutatkoznia.

Egy napon a császárral együtt Memnon zengő szobrához ment. Csodás érzéseket csalt ki az ifju szivéből a kőszobor belsejéből hajnalhasadtával megszólaló panaszos siralom. Mintha egy hur pattanása sirna bele a levegőbe. Mintha Tithon és Aurora fiának, Memnonnak zokogása hallatszanék, aki anyját, Aurórát naponta üdvözli, amiért egykoron a lelkét szebb világba vitte magával.

Antinoosz szivébe mélyen belemarkoltak a kőszobor siró hangjai. Ugy érezte, hogy az ő lelkének a följajdulása szólal meg a lithos phtengomenoszból.

Órákig elüldögélt a szobor lábához simuló Mut-em-na királynő térdén és nézte, nézte az üres messzeséget, a sárga sivatagot.

A császár és a felesége, Szabina belevésette a nevét a szoborba, látogatásának emlékezetéül. Antinoosz pedig egy verset karczolt bele, melyet az imádott nőhöz intézett:

Azután egy nyári alkonyaton a kataraktákhoz ment, oda, ahol a legsodróbb a viz esése, még egyszer megcsókolta a karkötőt, Izisz papnőjének isuirehjét és Kamta nevével ajakán beledobta magát a szent folyóba.

Igy lelte halálát Róma legszebb ifja, Hadriánusz császár kedveltje, az istenné avatott férfiszépség...

Pár év mulva Kamta herczegnő meglátogatta a Memnon szobrát és elolvasta Antinoosz versét, mely neki szólott. Csak most tudta meg, hogy az ifju milyen szomoru halált szenvedett, mert őt reménytelenül szerette.

Kamta herczegnő nem tért többé vissza a király gyönyörének szigetére, Izisz templomához.

- Oh nagy Ptah! Oh szent Izisz! Minden halottáldozáskor halotti áldozatokat hoztam és áldoztam az ujév ünnepén, a napév első napjának ünnepén, a nagy és kis esztendő ünnepén, a nagy panegirisz ünnepén, a nagy és a kis forróság ünnepén, az öt szökőnap ünnepén, a sketa-sa ünnepén, a tizenkét hónap ünnepén, a tizenkét félhónap ünnepén, a völgynek és a hegynek minden ünnepén. Miért hogy te szivemet még sem egyesitetted szerelmes ifjamnak a szivével?... Óh, életadó szent Izisz, miért nem adtál nekem boldogságot?...

Igy zokogott Kamta herczegnő mindennap Memnon szobránál, mikor a szobor megszólalt. És mindennap csókokkal boritotta Antinoosz panaszos versét, miglen egyszer halva nem találták a Memnon-szobor lábánál Kamta herczegnőt, aki egyenes leszármazottja volt Amen-em-Apetnek, az örökké élő Ptolemeusz, Ptah kedveltje legyezőtartójának.

IV. Artaxerxes, ki a királyok királyának nevezte magát, a Ktesiphon romjain épült Madainból, ahol udvartartásával a téli hónapokat töltötte, nagy hadsereggel indult el Mesopotámiába, hogy ezt a tartományt, mely egykoron már Perzsiához tartozott volt, ujból a jogara alá hajtsa. Nagykivánó fejedelem volt IV. Artaxerxes és álmainak álma, vágyainak vágya volt, hogy Perzsiának régi dicsőségét, fényes nagyságát visszaszerezze és meghóditsa mindazokat az országokat, melyekben Ormuzdnak és Ahrimánnak, az iránok e hatalmas isteneinek régebben oltárokat emeltek.

Nem volt könnyü dolog megküzdeni a harczedzett néppel és Artaxerxes seregének sok vitéz daliája esett el a Chaborasz és Kordesz folyók mentén, amig Edessza, Karrhai, Kirkesion városokat elfoglalva, egész Mesopotámiát megadásra kényszeritették és a Maziosz hegy csucsára a perzsa lobogót kitüzhették.

Bizony egy esztendőnél tovább tartott ez a hadjárat és mikor Artaxerxes a diadal koszorujával hazájába tért vissza, már vége volt a télnek és gyönyörü szép nyaralójának, Ekbatanának kertjében már buján virágzott a mirtus és a jázmin, a sürü bokrok között pedig szerelemtől lihegve danolászott a Jynix-madár.

IV. Artaxerxes szivében lázas érzéseket ébresztett a szerelmes madár epedő dala.

A hatalmas uralkodó a harcz nemes tüzében nem ért rá időt szentelni a szerelemnek. Minden izében katona volt és háboru idején nem a madarak szerelmes turbékolásában, hanem a gyilkos fegyverek összezörrenésében tellett gyönyörüsége.

Az asszonynépnek távol kellett maradnia a seregtől. Ő nem követte más uralkodók és hadvezérek példáját, akik legszebb asszonyaikat armamaxákon, négy rabszolgától czipelt hordozható székeken vitték magukkal a háboruba. Mikor a had istenének hódolt, nem gondolt a szerelem istenére.

De hogy most egy évi távollét után koszorus fővel, diadalmasan tért vissza hazájába és az ekbatanai berkekben meghallotta a Jynix-madárnak a szerelem gyönyörlázától remegő nászdalát: a vére bizseregni kezdett és a szemei előtt virágtánczot lejtett a felkorbácsolt vágyakozás.

A parsismus isteneinek áldozatokat hozatott, elrebegték a Yest-sadénak nevezett kis Avesta kilenczvenhét imádságát, azután sietett, hogy a gyönyörök kelyhét kiüritse. Sietett az ő kis menyországába, hol már bizonyára epekedve várt reá Mydzouris, a liliomkaru fönicziai leány és szivének másik kis gyöngyös galambja, Leila, kinek a csókja édesebb és illatosabb, mint a Kyprosz hegységből eredő oianthe és a Phaselisból származó rózsaviz.

A szerelem mennyei lugasában azonban nagyon nagy csalódás várakozott IV. Artaxerxesre.

Hiába volt ő a királyok királya, hiába volt a hatalmas perzsa birodalom rettegett uralkodója, hiába emlegették nevét szent félelemmel a Ganu-hegység alján éppen ugy, mint a Kevir nagy sós pusztaságán: itt az asszonyok országában, két asszonynak féltékenykedő szeszélyével szemben egy ideig egészen tehetetlennek érezte magát.

Éhes szivvel lépett be abba a világba, ahol a gyönyör virágait akarta tépdesni, lobogó vágyakozással áhitotta a lilomkaru Mydzourist és az édescsóku Leilát...

A hatalmas uralkodó végignézett asszonybirodalmában, a sok gyönyörre csábitó, kéjeket igérő fiatal teremtés között, akik mind-megannyian sóvár szemekkel, félő meghunyászkodással esdekeltek a fejedelmi kegy egyetlen sugaráért: azok, akik legkedvesebbek voltak a szivének és akikre a hadjárat fárasztó sanyaruságai között is gyakran gondolt gyönyörüséggel, mikor tábori sátrában nyugalomra tért, Mydzourist és Leilát nem látta sehol.

- Hatalmas királyom, azalatt, amig Te távol voltál, egészen kiélesedett az ellenségeskedés Leila és Mydzouris között. Ne sujts engem haragod villámával, hogy a két asszonyt megszeliditeni nem voltam képes. De olyan mély a gyülölet közöttük és az elszántságuk olyan haláltmegvető, hogy minden tekintélyem, hatalmam, cselvetésem megtörött az ő makacsságukon.

- Hatalmas királyom, bizonyára te is észrevetted, hogy két kiválasztott asszonyod sohasem tudott megférni egymással. Folytonos volt közöttük a versengés a te kegyeidért és ha az egyiket kitüntetted, a másik a féltékenység maró mérgét érezte a szivében. A te nagy bölcseséged és hatalmad méltósága ezeket a keserü ellentéteket mindig ki tudta egyenliteni, vagy legalább is egy időre elsimitani. Előtted meghunyászkodtak, nyájaskodtak, sőt egymás iránt némi kis szeretetet is mutattak. De a hátad mögött villogó szemekkel mérték egymást végig és nem egyszer kellett közbelépnem, hogy a karmolásra kész kezeket megakadályozzam abban, hogy egymás szemeit kikaparják.

A nagy király sötét arczán mintha kis derü mutatkozott volna. A főeunuch folytatta:

- Hogy azonban hosszabb ideig oda voltál és dicsőséges fejed köré ujabb győzelmi koszorut fontál, a két asszony között, akik igy magukra maradtak, a legelkeseredettebb háboruskodás ütött ki és engem a legkinosabb helyzetbe hoztak, mert hiszen nem léphettem fel nagy szigorusággal uram és hatalmas királyom legkedvesebb hölgyeivel szemben. Sokáig türtem asszonyi indulataikat és csak arra kértem a hatalmas Ormuzdot, hogy téged, királyok királya, minél előbb vezessen már vissza közénk, hogy nagy bölcseségeddel véget vess ezeknek a türhetetlen állapotoknak.

- Mikor hire járt, hogy diadalmas utadról már visszatérőben vagy, oh nagy király, a két asszonynyal már éppenséggel nem lehetett birni. Mindegyik megesküdött, hogy nem türi meg a másikat, ha bele is kell halnia. Elhatározták, hogy reád bizzák a döntést. Melyik a kettő közül áll legközelebb a szivedhez?

- Akit először fogsz meglátogatni a termeiben, azé lesz a diadal, azé lesz az elsőség. Nem jöttek hát elébed és most tőled függ, nagy és bölcs király, hogy a kettő közül melyiket tünteted ki az elsőséggel? Én hiába fenyegettem, hogy rabszolgáimmal fogom őket eléd hurczoltatni, nem birtam velük. Most tehát itt állok tehetetlenül és várom a te parancsaidat.

IV. Artaxerxes figyelmesen hallgatta végig hű és odaadó szolgáját. Végigsimogatta gondosan ápolt fekete szakállát és elgondolkozott.

Bölcs és okos király volt IV. Artaxerxes. Egy pillanat alatt tisztában állott előtte a helyzet. Világos volt előtte, hogy könnyebb volt neki Mesopotámia vad harczosait leküzdeni, ezer ellenséget rabszijra füzni, mint két asszonyt megtörni. Erőszakhoz is nyulhatott volna ugyan, de ő nem a hatalmát akarta mutatni, IV. Artaxerxes - szerelmet akart.

Körültekintett a sok gyönyörü, szép fiatal leány között, akik ott állottak körülötte és akiknek lelkében az a titokzatos vágy égett, hogy valamikor az ő kegyeibe juthassanak.

Közvetlenül mellette egy bájos kis leányka állott, akinek remek idomai rózsaszinben ragyogtak keresztül a himzett peploszon. Szőke volt és a szemei kékek, mint a tavaszi mennybolt.

- Szép gyermek vagy, Anthisz - szólt a királyok királya. - Tetszel nekem. Mit tudsz?

És a szőkehaju, kékszemü Anthisz járni kezdte a tánczot, bübájos mozdulatokkal, kecses hajlongásokkal, buja érzékiséggel, vágyakat fakasztó szilajsággal.

És a királyok királyának szemlátomást több és több gyönyörüsége tellett a csodaszép görög leányban. És mikor a krotálok szilaj hangja már lobogó szenvedélybe csapott át, IV. Artaxerxes rászólt a főeunuchra:

- Döntöttem. Az a két asszony ne jöjjön többé a szemem elé! Ezentul Anthiszt ismerjétek el urnőtöknek.

Miss May, akinél tökéletesebb angol szépséget Gainsborough sem festett és aki gyönyörü fejével, finom aetheri vonásával, egy menyországot tükröző kék szemeivel különben is nagyon emlékeztetett a nagy angol festőnek ama csodás alkotásához, mely mrs. Siddonost ábrázolja: miss May csudálkozó meglepetéssel nézte egy est-alkonyatkor azt a szines, tarka, zsibongó életet, mely Bombay korzóján lezajlott.

Csak most jött át Angliából a férjével, egy nagy bankczég megbizottjával és noha el volt rá készülve, hogy itt buja szinekben dőzsöl a természet és a tropikus vegetáczió csodás költeményeket himez a vidékre: a kép, mely most eléje tárult, egészen elkápráztatta. A szceneria olyan volt, minőt még a Covent-Garden legfantasztikusabb darabjaiban sem varázsolnak a szinpadra. Olyan ragyogó, olyan fényes, olyan csillogó. A tenger, a délszaki növényzet, a nap, melynek itt olyan különös, intenziv piros a fénye. Aztán meg a gazdag, szines, festői szép közönség. Az előkelőség, mely csodás formáju fogatokon hajtat föl, a bakon turbános szolgákkal, a gyalogosok keleti viseletben, lenn a tengerparton indus nők heten-tizen összefogódzkodva bizarr szinü és szabásu ruhákban, álmatag tekintetü szemekkel, meztelen nyakkal...

Milyen más világ van itt, mint otthon a Piccadillyn vagy a Regent-streeten, vagy az Oxford-streeten! A ködös világban!... Itt minden csupa fény, ragyogás! Itt csodás szinekben szikrázik az élet.

Egészen belemerült a szindus képbe és alig hallotta az őt kisérő idősebb nőnek, egyetlen itteni ismerősének magyarázgatását.

- Ezek a kaftános emberek, fejükön a magas lakkos tiarával, nem papok ám, hanem előkelő parszik.

- Persze, persze, maga nem tudja, miss May, hogy itt Bombayben a leggazdagabb emberek a parszik vagy a gebrek, akik különösen a hinduk között játszanak nagy szerepet. Majd megismerkedik velük hamarosan, mert az előkelő parszikat elfogadják a mi uri köreink is.

- Hogyne! Különösen a modernek, akik átmennek Angliába és Francziaországba, hogy az európai kulturát megtanulják. Vigyázzon csak, éppen most jön a legtekintélyesebb parszi. Az öreg Kadsar. Azon a nagy batáron. Látja?

Egy hatalmas jármű közeledett, mely elé gyönyörü két ezüsttel felkantározott fekete ló volt fogva. A bakon két barnabőrü kocsis. Hátul turbános legyezőtartó. A kocsisok egyike folyvást csönget egy kis ezüstcsengetyüvel, hogy a járókelőket az utból leintse.

Egy tagbaszakadt idősebb ur fontoskodó grandezzával dült hátra a kocsi puha párnáira. Szintén a parszi viselet volt rajta. De rettenetesen csunya volt.

- Ez Kadsar! - magyarázgatta miss May kisérője. Bombay leghatalmasabb és legtekintélyesebb bankárja.

A bennülő Kadsar megpillantotta a gyönyörü miss Mayt és kedves, barátságos mosolylyal intett feléje.

- Milyen borzasztó csunya ember! - szólt May ugy, hogy Kadsar is meghallhatta.

De a hatalmas parszit ezek a szavak nem hozták zavarba, ugy látszik, már megszokhatta az ilyen megjegyzéseket. Egyre mosolygott miss Mayre. És sokáig vissza is fordult, mikor fogata már elhaladt a szép angol nő mellett.

Két héttel későbben a presidency kormányzójának, a governornak estélyén mutatták be Kadsar urat miss Maynek.

A szép angol nő, aki általános feltünést keltett gyönyörü megjelenésével, egész a nyakáig elpirult, mikor a hatalmas Kadsar bókolt előtte.

- Egyszer láttam önt, miss May, a korzón. És éppen ugy nem felejtettem el önt, mint ahogy - az elpirulásból itélve - ön is visszaemlékezik énreám.

- Csakhogy mig önt csodálatos szépsége véste be az én emlékezetembe, ön asszonyom bizonyára az én feltünő rutságomra emlékezhetik vissza.

- Oh kérem, hiszen jól hallottam a kedves megjegyzését. De ne féljen. Egy csöppet sem neheztelek érte. Már megszoktam. Akármerre járok - odaát a maguk világrészén is - mindig csak azt hallom: "Jaj de csuf ember! Milyen majomképe van!" Oh, megszoktam már ezeket a megjegyzéseket. Sőt éppen ugy elvárom, mint ahogy egy szép asszony - például ön, miss May - megköveteli a csodálkozó meglepetés felkiáltásait. Szépsége bámulását.

- Oh, ne tiltakozzék, kérem! Ez igy van. A szépség és rutság sok tekintetben egyenlő hatásokat vált ki. Egy csöpp jéghideg viz éppen ugy hat az emberi test érzékeny részén, akár egy csöpp forró viz. Az ember meg sem tudja különböztetni, jéghideg csöpp égette-e meg, vagy egy forró csöpp? Én csak a szürke, semmitmondó középszerüségeket nem szeretem. Ha valaki szép, akkor legyen büvölő szép, mint ön, asszonyom...

- És ha valaki rut, legyen förtelmesen, izgatóan rut, mint én vagyok. A hatás majdnem egy és ugyanaz.

- Hiába nevet, asszonyom. Lássa, én épp olyan elbizakodott vagyok a rutságomért, mint aminő ön lehetne ragyogó szépségeért. Mert nekem is vannak sikereim. Egy asszony sem tud elmenni mellettem megjegyzés nélkül, mint ahogy ön mellett egy férfi sem mehet el észrevétel nélkül. És minthogy dicsekedő természetü vagyok, hát bevallom, hogy rutságommal éppen ugy lebilincselem a nőket és éppen annyi sikerem van náluk, mint önnek a férfiaknál.

- Oh, hiába szerénykedik. Nem képzelek férfit, akinek látó szeme van, hogy a vére lángra ne lobbanjon, ha önt megpillantja. Ezt érzem magamról is és boldog volnék teoriámat megerősiteni azzal, hogy ha az én rutságom önre is hasonló hatással volna.

- Ne higyje, kérem, én nem tréfálok. Sőt, mondhatom, elbizakodott vagyok. Az ellentétek nagy vonzódása folytán mindig a legszebb asszonyok után vágyódom és vágyaim - ezzel már eldicsekedhetem - nem sokáig maradnak vágyak. Az igaz, hogy gazdagságom varázsa engesztelő fátyolt borit a rutságomra és a szép asszonyok az arany glóriájában minden férfit szépnek tartanak. Ahogy maga is megbékült most az én rutságommal, miss May, mikor ezt a két fekete gyöngyöt csodálja az ingemben.

- Ceylonban halászták. Egy londoni ékszerész azt mondta róluk, hogy nincs párjuk az egész világon. Tetszenek magának, ugy-e?

- Pedig feketék. És nem csillognak. De mert ritkák, hát értékesek. Mint a ritka nagy szépség és a ritka nagy rutság. Miss May, vigyázzon magára. Én meg akarom és meg fogom magát hóditani.

A kormányzó felesége lépett hozzájuk és pár percz mulva magával czipelte a parszi nábobot.

Mikor a bankár megpillantotta a szép angol nőt, megállittatta hatalmas batárját és leczihelődött kényelmes üléséből.

- Látja kérem, ez fejedelmi találkozás - kezdé enyelgését. - A majomkirály találkozott a szépség királynőjével.

- Igen. Nekem mindig ezen jár az eszem. Sőt mindig önön jár az eszem. És elgondoltam a minap, hogy milyen csudálatos dolog a szépség és a rutság: Ha nekem a pofacsontom csak egy pár milliméternyire állana beljebb, az állam egy pár milliméternyivel volna rövidebb, az orrom egy gondolattal vékonyabb, egész akczeptábilis legény lennék, talán maga Antonius és ha önnek - amitől isten ments! - egy pár milliméternyi elhajlást mutatna gyönyörü orrocskája, hát nem dobogna a szivem az ön láttára. Mondja kérem, nem abszurdum ez? A szépség és rutság közötti nagy végtelenség mindössze egy pár milliméter! Igaz, még mindig tetszenek a gyöngyeim?

- Azóta folyvást magamnál hordom őket. Most is itt vannak. Hadd legyen velem mindig az, amin az ön szép szemei tetszéssel pihentek.

- Milyen szép boutonokat csináltathatnék ezekből a gyöngyökből, miss May. És milyen remekül illenék az ön kis kármincsiga-füleibe.

- Ezzel igazán boldoggá tenne. A harag már haladás. Minden esetre többet ér a közönynél vagy pláne az utálatnál. És ami a gyöngyöket illeti, ismétlem, igen szép boutonokat lehetne belőlük késziteni. És ön föl is próbálhatná őket. Nálam. A villámban. A Malabar-hillen. Tudja mindenki, hogy melyik az. A Kadsar-villa.

- Isten ments. Csak hódolok. És hódolattal szeretnék hóditani is. Hiszen megmondtam már önnek, hogy én meg akarom és meg fogom önt hóditani.

- Most nem lehetek rut, miss May, mert az ön szépsége vet reám fényességet. Tehát ne felejtse. Malabar-hill. A Kadsar-villa. A londoni ékszerészem azt mondta, hogy nincs párjuk a világon. Mint az ön kék szemének. Várom önt, miss May. Good by!

És miss May, aki valamikor show-girl volt egy londoni operett-szinházban és aki most egy angol magántisztviselőnek volt legbecsületesebb felesége, addig hányta-forgatta lelkében a dolgot, hogy végre is nem tudott ellentállani a két fekete gyöngy izgató varázsának. Rászánta magát arra, hogy fölkeresi a Kadsar-villát, a Malabar-hillen.

- Nincs párjuk az egész világon - mondta a londoni ékszerész. És miss May a csiga fekete könyeit majd rózsaszinü csigafülébe illesztheti.

És becsengetett a főbejáratnál. És átadta névjegyét az inasnak. És várakozott.

Pár percz mulva megjelent a turbános szolga és egy kis levélkét adott át neki.

És a gyönyörü szép miss Mayt csalták, csábitották a fekete gyöngyök, amelyeknek nincs párjuk az egész világon. És már ismerte is a járást a Malabar-hillen, a Kadsar-villában.

És estefelé lopva surrant be a bambusz-rácson és háromszor kopogott egy kis zöld ajtón.

És a kis zöld ajtó hirtelen megnyilott és miss May előtt a turbános szolga bókolgatott és mély hajlongással egy kis csomagot adott át.

Menekülni akart a vérét ivó, velejét emésztő, idegeit ernyesztő szenvedélytől, mely vámpir gyanánt feküdte meg a lelkét és kiszivta életének erejét. Véget akart vetni annak a lobogó érzésnek, mely pusztitotta és mint éhes fenevad falta, habzsolta a szive vérét. De Circe fogva tartotta arany hajának hálójában, két karjának édes bilincseiben, szemeinek bübájával, csábitó hangjának szirén szavaival.

Tudta, érezte, hogy belepusztul ennek az asszonynak szenvedélyébe, szeretett is volna tőle szabadulni, de Circe varázsa fogva tartotta. Hermes pedig nem volt hozzá olyan kegyes, mint egykoron Odisszeuszhoz, nem adott neki a mólü-füből, melylyel Circe varázsát megsemmisithette volna és a fiatal Helmeczy Gábor vergődhetett a gyönyörü asszony csábitásainak veszedelmes hálójában.

Azonban mindig rajtavesztett. Circének annyi varázs volt a szemeiben, olyan forró volt az ölelése és olyan bóditó kéjbe ringató, részegitő a csókja.

Hasztalan minden kisérleted. Enyém vagy és én nem bocsájtalak el. Ha megszöknél tőlem, visszakivánkoznál hozzám, mint kalitkájába a madár. Visszavágyódnál hozzám, az ölelésemhez, a csókjaimhoz, szerelemtől lázas éjszakáinkhoz. Ha pedig nem jönnél, én mennék utánad és fölkeresnélek, megtalálnálak a föld legelrejtettebb zugában. Rád akadnék mindenütt. Mert kivánlak és szeretlek. És egy szerelmes asszony elől az északi és a déli pólus között nincs olyan rejtett zug, ahová a férfi menekülni tudna. Mert a női szivet a szerelem mágnese irányitja a helyes nyom felé.

Helmeczy Gábor aztán mikor egyszer rajtakapta magát a delirium paroxismusában, hirtelen elhatározással megugrott hazulról. A szó szoros értelmében megszökött. Kiszakitotta magát Circe őnagyságának fojtó karjai közül és világgá ment.

És elment - mint már ilyenkor szokás - oroszlánvadászatra, ámbátor ettől a vadásztól Afrika sivatagjainak összes oroszlánjai igazán nyugodtan alhattak egyetlen gramm bróm nélkül is.

És Helmeczy Gábor bizony isten, nagyot lélekzett, mikor pár heti utazás után Észak-Afrikában huzhatta meg magát egy kis arab faluban, távol minden czivilizácziótól, asszonyi mosolygástól és Circe gyönyörre áhitozó piros ajkaitól, apró, fehér, harapós fogaitól.

Olyan nyugodtan érezte itt magát Tibesztiben, a kultura zérus-fokán és szinte fanatikus buzgalommal adta át magát a tuaregek, tibbuk, berberek és egyéb primitiv embertörzsek néprajzának tanulmányozására El-Arej homokbuczkáin, a hammadák kövecses fensikjain, a vádik müveltebb területein.

Az oroszlánok, a hiénák, sakálok és gepárdok bizony észre sem vették, hogy egy puskás európai ur érkezett az ő végtelen homokbirodalmukba és vigan élték továbbra is biblikus idilljüket.

Helmeczy Gábor pompásan érezte magát ebben a kezdetleges világban, nyugodtan nézte a sok homokot, mely a Szahara homokóráján bőven pergett alá és egyelőre ki volt törülve lelkének szótárából ez a fogalom: asszony. Néha-néha ugyan, ha nagyon be talált csipni a méz-sörtől és többet evett a kelleténél, megnyomta egy kissé az álom lidércze. És akkor szörnyü módon szenvedett.

Circét látta álmában, amint fehér, hegyes fogait feléje vicsorgatta, a szemeiből pedig az érzéki vágyak kék lángjai csaptak feléje, a két karjával szinte megfojtotta, ugy ölelte és a fülében érezte forró lehelletét, mikor megismételte előtte szörnyü fenyegetését:

"Ha vissza nem jönnél, én mennék utánad és fölkeresnélek és megtalálnálak a föld legelrejtettebb zugában... Nincs olyan rejtett zug, hová egy szerelmes asszony elől menekülni lehetne."

Hideg verejték gyöngyözött Helmeczy Gábor homlokán, mikor szörnyü álmából fölébredt és nagyot sóhajtva mondá:

Hanem azért pár hónap multával Helmeczy Gábor ur szive nagy éhséget kezdett érezni. Vagy hogy Heine kifejezésével éljek: fogfájást érzett a szivében.

A kis Hágár, akinek növése olyan volt, mint a pálmáé, sudár és karcsu, akinek ajka a granátalma belére emlékeztetett, a két szeme pedig szikrázó karbunkulusokra, a kis Hágár lopott uj szikrát szivének elhamvadt parázsába.

A forrás mellett találkozott vele legelőször. Ugy mint bibliai ősanyjával, Hágárral, egykoron az urnak Angyala. Talán éppen a Surra menő ut mellett levő forrás volt ez, melyet Ábrahám szolgálója Hágár Lakhairóinak nevezett el, mely vagyon Kádes és Béred között.

Az Urnak Angyala, azaz, hogy Helmeczy Gábor szóbaelegyedett a karcsu, szép, arab leánynyal és monda neki sok kedvességet, melyektől a fiatal Hágár lesüté vala a szemeit és elpirula.

És ettől a naptól kezdve Helmeczy Gábor minden alkonyatkor megjelent vala a forrás mellett és várta a karcsu, barna őzikét, hogy megjelenjen a viz mellett formás korsójával és vizet meritsen.

A leányka mindig megijedt, - mint egy félénk őzike - valahányszor a fehér embert a forrás mellett megpillantotta. És mindig elpirult, valahányszor az szóla hozzá, olyan szép és kedves szavakat, melyeket mohón fogadott be két kis piros fülecskéje és vitte le magával a lelkének kellő közepébe.

Igen. Hágárnak hivták és egy beduin-családhoz tartozott, mely nagyon sok karavánnak volt már a vesztére. Mert bizony arabs harámyk voltak ő kigyelmék, jól magyarul haramiák, amit ezen a homokos vidéken nem is tartanak valami lealacsonyitó foglalkozásnak, mert sok vitézi sujtással vagyon kiékesitve. Hágár nem is röstelkedett miatta egy homokszemnyit sem. Ugy beszélt a familiája foglalkozásáról, mintha azt mondta volna róluk, hogy teszem azt, automobil-gyárosok.

Helmeczy Gábor mindjobban belekámforodott a gyönyörü szép leányba. Szerelemről beszélt neki, epedő szemmel nézett a leány szemébe, nagyokat sóhajtozott, ha a tibbi nyelv tudományának szókincse nem futotta. Sőt át is karolta a leány karcsu derekát.

Hágár azonban nagyon megneheztelt ezért és nem jelentkezett - egész másnapig.

Helmeczyt pedig nagy éhsége olyan merésszé tette, mint nálunk télen a kiéhezett farkasokat.

Rabolni szeretett volna. Csókot és szerelmet. De Hágár megközelithetetlen volt.

A fiatal ember mindenféle igérettel akarta csábitani magához, az ő lakására.

- Hogy gondolsz ilyent?! Hiszen megcsipnek és akkor véged van. Rabiet leszesz, vagyis elfogott. Megkötözik a kezed-lábad és belefektetnek egy számodra ásott gödörbe és onnan ki nem szabadulsz addig, mig valaki nagy váltságdijat nem fizet érted. A világért se merd megpróbálni!

A leány egyre igent bólintott a fejével, a mi pedig a sivatag jelképes beszédében mindig nemet jelentett.

Történt vala pediglen, hogy mikoron egy alkonyatkor a szép Hágár az ő félénk őzikelépéseivel megint a kuthoz érkezék és Helmeczy Gábor még a szokottnál is hevesebben ostromolni kezdte:

A leány nem bólintott igent a fejével, hanem mozdulatlanul állt meg a helyén és némán nézte a forrás ezüst-vizét.

Bübájos bimbói az égi gyönyörüségnek kezdtek fakadozni az ifju szivében.

Az arczát egész közel vitte a leány arczához. Szinte érezte a szemérem lángolását.

És az arab leányka szemében egyszer valami pajkos sugár villant meg. A menyországnak villogása volt ez. És akadozva mondá:

- Éjfélkor, mikor már nyugalomra tért mindenki, gyere ki a hét pálmafához.

Meg akarta ölelni. De a lány ügyesen kisurrant a karjai közül és futásnak eredt.

Az ifju sokáig nézett utána és szeme gyönyörüséggel csodálta a gazellamódra tovaszökellő leánykát.

Az életnek semmi nesze. Csak a földnek halk lélekzetvétele. A legyezőpálmának reszkető zizegése rengeteg messzeségbe hallatszik.

Nincs madárdal. Csak nagyon, nagyon messziről vakkant bele a siket csendbe a sakál kaffogása és megfagyasztja az ember vérét a mértföldekre elhallatszó orditása egy vadászó oroszlánnak.

Jóval éjfél előtt a mi szerelmes lovagunk már ott volt a hét pálmafa ligetében. Izgatottan sétált föl s alá és kémlelte a messze távolságot.

Végre tehát el fog jönni! Végre tehát a karjai közé szorithatja! Végre tehát rányomhatja piros ajakára szerelmes csókjának égő pecsétjét!

Megállott, egy pálmafához támaszkodott és ugy kémlelte az irányt, amerről a leánynak jönnie kell.

Az est gyönyörü szép volt. A holdvilág, mint aggódó uzsorás, egy felhő mögé rejtette el ezüstjét.

És a messze távolságban az imádott leánykának gyönyörü vonalait pillantotta meg. Hogy sietett! Hogy lebegett az ezüstös félhomályban.

Eléje sietett. Hogy minél előbb a keblére szorithassa. Szinte futott. Rohanvást rohanva.

Gábor a fátyolt csókolta össze-vissza. Aztán mohó vágyának extázisában, szinte tépni kezdte a nő arczáról a fátyolt.

És a sivatag mélységes csendjébe egy gyönyörü ezüst-trilla kaczagott bele.

- Én vagyok! Én vagyok, a te Circéd! A te Circéd! Látod, látod, hogy nem bujhattál el előlem. Látod, hogy a szivem mágnese ide irányitott hozzád! Hát csókolj meg! Csókolj meg!

És Helmeczy Gábor, akinek ugy gyötörte már szivét a szerelem éhsége, vad, tüzes, forró csókokkal halmozta el Circét, aki utána ment a világ végére.

Az öreg sir Tom Powder bizony kicsiny hija, hogy föl nem robbant (nem hiába puskapor a neve!), mikor Hot Benjamin szemtelen kérését meghallotta.

- Azért jöttem, sir Tom, hogy megkérjem a leányának, miss Nicenek a kezét.

- No ez már a legnagyobb impudence, ami csak képzelhető - förmedt rá az öreg farmer. - Ki maga? Mi maga? Hogy meri maga megkérni Tom Powdernek a leányát?

- Ugyan mit tetteti magát, sir Tom?! Hiszen jól tudja, hogy én Hot Benjamin vagyok, hogy szomszédja, sir Hampshire sheep-farmjának az igazgatója vagyok és hogy azért kérem meg miss Nice kezét, mert szeretem és mert ő is szeret engem.

- Nem rossz, maga a szomszédom sheep-farmjának, juh-aklának az igazgatója. Más szóval: egy közönséges juhászbojtár. És oly szemtelen, hogy a szemtelen szemét az én leányomra, Tom Powder leányára meri emelni. Takarodjék ki innen Hot Benjamin igazgató ur. És ha még egyszer beteszi a lábát az én farmomba, hát akkor ráuszitom a dingómat - hiszen ismeri jól ezt a vérebet! - és megkóstoltatom vele, milyen ize van a maga vastaghusának.

Kinyitotta az ajtót és mereven kinyujtott karral mutatta, hogy künn milyen szép tágas a vidék.

- Bátor vagyok szives figyelmébe ajánlani, sir Tom Powder, hogy miss Nice szeret engem, hogy az ő tudtával jöttem önhöz és hogy semmi sem akadályozhat meg minket abban, hogy egymásé legyünk. Ha másképp nem megy, hát majd megszöktetem.

- Én meg bátor vagyok a szives figyelmébe ajánlani, juh-akol igazgató ur, hogy Dingónak igen éles fogai vannak és hogy ezentul egész éjszaka szabadon lesz bocsátva. Ne felejtse el, hogy Dingó különösen nagy gourmet a vastaghust illetőleg.

Sir Tom Powder ettől a percztől kezdve a legszigorubb felügyelet alá helyezte egyetlen leányát, miss Nicet.

Természetes, hogy apa és leány között előbb igen heves jelenetek folytak le. Az apa a leghatározottabban kijelentette, hogy ő sohasem adja oda a leányát egy birka-igazgatónak, a leány pedig a legfagyasztóbb makacssággal adta tudtára, hogy a legelső alkalommal megszökik hazulról és elfoglalja majd helyét Hot Benjamin házi tüzhelyénél.

Sir Tom tehát kiadta a parancsot, hogy miss Nicenak nem szabad távoznia a farmból és lelövéssel fenyegette meg összes cselédeit, ha a kisasszonynak megszöknie sikerülne.

Ezenkivül rendeletet adott, hogy lefekvéskor bocsássák szabadon Dingót, azt a lompos farku, nagy ausztráliai vérebet, melyről már tudunk annyit, hogy különös előszeretettel van a vastaghus iránt.

Ettől a Dingótól pedig nagy volt a félelem az egész farmban, mert veszedelmes, harapós egy kutya volt. Fajának igazi réme, mely egymaga egész juhnyájat képes volt leöldökölni.

Most meg, hogy pár év óta lánczon tartották, éppenséggel meg volt vadulva és a gazdáján és etető béresén kivül jaj lett volna annak, aki hozzá közeledni merészkedik.

Nem is merte szobájából kitenni a lábát senki a farmban, mig Dingó szabadon járt.

Nem hiába volt Hot Benjamin egy sheep-farm igazgatója, tuljárt ő Dingó eszén.

Az öreg Tom Powder dühöngött, káromkodott, tört, zuzott, mindenkit lelövéssel fenyegetett.

Miss Nicenak bizony hült helyét találták. Azaz hogy egy pár sornyi irást is találtak tőle:

Romba látta dőlni nagy és szép terveit. Nice leányának ő egészen másfajta férjet szánt. Valami magasállásu nagyurat: egy képviselőt, egy szenátort, szóval valami előkelő férfiut, aki egykoron az ő szép nagy vagyonát örökölni fogja.

És most mindennek vége! Egy juhászbojtár, vagy mi, egy birka-igazgató lett az ő veje! Ez képtelenség!

Nice több izben tett kisérletet, hogy az öreg urat kibékitse, hogy valamiképpen rábirja, nyugodjék bele, amin már változtatni nem lehet.

De sir Tom visszautasitotta a közeledésnek minden kisérletét. Semmit sem akart tudni többé a leányáról, meg a bojtár urról.

Komoran, mogorván, házsártosan töltötte öreg napjait a farmban és senkinek sem volt szabad miss Nice nevét előtte még csak emliteni sem.

És ime egyszer - másfél esztendő mult már el ama szökés óta - egyszer csak beállit sir Tomhoz az ő megszökött leánya.

Mikor az öreg ur megpillantotta az ő szerelmes szép leányát elványadtan, könyek között fuldokolva, a kemény, marczona embernek egyszerre meglágyult a szive.

A menyecske egy heves összezördülés után otthagyta az urát és hazamenekült a szülei házhoz.

Nem akar többé tudni sem arról az emberről, aki őt annyira megbántotta. Tasmaniában volt. Azt mondta, hogy vásárra megy. De ő megtudta róla, hogy ott mulatozott és a buja "karrobori"-tánczosnőket nézte. Megszökött hát tőle és visszajött az ő apuskájához.

Az öreg ur dörmögve sétált fel és alá a szobában és egyszerre csak hirtelen megállott a leánya előtt.

- Jól van, itt maradhatsz. De figyelmeztetlek, hogy nem ismerek többé tréfát. Most négy dingó-kutya van az udvaromon. Ezeket minden éjjel szabadon bocsájtatom. Ha az az ember még egyszer ide be meri tenni a lábát, ezek menten széjjeltépik!

Annyi elkeseredett guny, megvetés, büszkeség sivitott ki ez egyetlen szóból, hogy sir Tom egészen megnyugodott.

- Menj a leánykori szobádba - szólt gyöngéd hangon. Aztán kisietett a szobából. Röstelkedett, hogy annyira ellágyult.

Két héttel későbben az öreg sir Tom Powder a farmban egy kis tasmániai négerleánnyal találkozott. Nem emlékezett reá, hogy valaha az ő farmjában dolgozott volna.

A kis buta leány nem sokat értett a tettetéshez. Hamar megvallotta az igazat.

A kis néger leány egy pillanatig habozott, de aztán odaadta a kis összehajtott papirost.

Nagyokat szuszogva járt a farmban. Most volt csak igazán megakadva! Mitevő legyen? Ezek - mi tagadás benne? - szeretik egymást. Az a Benjamin, az a bojtár-igazgató mégis csak ördöngős egy legény! És mit is tehetne ő most már a leányával? Mikor az a kis jószág is jönni fog!

Jött a kis tasmániai fekete leány. Sir Tom elvette a levelét. A bojtár-igazgató levelét.

Ahá, pedzi már! - gondolta magában az öreg Tom. És várta a leánya válaszát.

Az öreg visszaadta a néger leánynak a levelet. Aztán megelégedetten dörmögte magában:

Este sir Tom Powder kiadta a parancsolatot a dingókat etető szolgának, hogy az éjszaka a kutyák lánczon maradjanak. Ki ne merje őket szabaditani.

Boldogan élvezte a kibékülés mámoros pillanatait férjével, a birka-igazgatóval, azzal az ördöngős Hot Benjaminnal.

A Powder-farm udvarán pedig másnap reggel vigan ugrándozott négy fehér kis bárányka.