Fülszöveg

Közismert dolog, hogy az írók általában a saját regényüket vetik papírra. Persze, nem egyes szám első személyben. Pintér István is úgy beszél magáról, mint egy idegen emberről. Az eseményeket barátja éles szemével láttatja, s a kép azért tiszta, mert ez a kívülálló személyként feltüntetett valaki - a másik éne. Eme formai bravúr fantasztikus lehetőségekhez juttatja, hisz nemcsak azt hozhatja tudomásunkra, hogy mit csinált, hanem azt is, hogy mit szeretett volna. Ítélet és feloldozás tehát egy kézben van, ez pedig nyerő páros. Az olvasó mindenképpen profitál, ugyanis így a lélek legkisebb rezdülése se marad homályban.

A műfajként rég elfeledett ballada kerete különleges, a háttérben ugyanis egy véglegesen lezárult korszak sejlik fel. A Gutenberg-galaxis csillagai kihunytak, a nyomdák többé nem tekintélyt parancsoló épületek, és hiányoznak belőlük a megszokott zajok. A szedőgép már nem kopog, nem is csilingel, a sorvágó fűrész nem sivít, s a tégelysajtó se dübörög. A melegszedés, a magasnyomás, a kézi könyvkötés immár a múlté. Bizony, ezek a szakmák hamarabb mentek el, mint a művelőik. A "munkásarisztokrácia" elbocsátott légióiból mindössze nyomdafestékes emlékek maradtak.

Maga a történet halovány, tudniillik alárendelődik a vidáman tálalt rekviemnek. Itt nincs helye szerelmi bánatnak, csak kuncogó erotikának. Az előadás azonban nem szokványos, mert nem bársonyülőkés páholyból szemlélődünk. Csupán annyit tudhatunk, amennyi egy jó barátra tartozik. A dolgokat magunknak kell összerakni, és a mondanivaló megfogalmazása is reánk hárul.

Szál László