MARGITAY DEZSŐ: MEGÖLT LELKEK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-00-8 (online)
MEK-13571

Kis terjedelmű, de azért kellemes női hang énekelte a negyedik emelet egyik szobájában, zongora-kiséret mellett.

Az ablak valószinűleg ki volt nyitva, hogy a hang, a csendes esti levegőben szétáradva, nagyobbnak, teljesebbnek tünjék föl. De biz' azon nem sokat segitett sem a nyitott ablak, sem a csönd, mely ebben az utczában este kilencz óra felé rendesen be szokott állani.

Alól, az oldaljárón megállt egy pár férfi, egy pár nő, a kik a város belső része felől hazafelé sétáltak; hallgatták vagy két perczig a gyöngén repkedő kis hangocskát, meg a mellbeteg zongora zümmögését, aztán vállatvonva mentek tovább.

A második emeleten, éppen a negyedik emelet nyitott ablaka alatt, szintén nyitva volt egy ablak. Csinos kis legényszoba ablaka, drapirozott gránátszin függönynyel, piros könyöklővel. A szobában karos gyertyatartóban két gyertya égett s a meg-meglobbanó világosságnál a szoba tulajdonosa öltözött; gyorsan, sietve, de azért mindenre figyelmet forditva.

Éppen fénymázos czipőit húzta volt föl, a mint a negyedik emelet ablakából ujra megcsendült a dal:

Egy pillanatnyi csend, aztán csengő, jókedvű leánynevetés; az ablak becsapódik.

A fiatal ember fölugrik a székről, a hol czipőit húzta volt; egyet-kettőt dobbant a lábával s miközben a tükör elé siet, hogy haját, szakállát rendbehozza, fél hangon tovább folytatja a fent megszakadt dalt:

Annyiszor hallotta már e dalt a negyedik emelet ablakából, hogy könyv nélkül tudta, s most is eldudolta, a nélkül, hogy tudná, mit dudol.

Nem egészen négy hónappal ezelőtt, mikor megcsendült a felső ablakban, a még akkor uj «Azt kérdem tőled, kis madár», a második emeleti fiatal ember érdeklődve futott az ablakhoz, hogy kinyissa; a piros könyöklőre támaszkodva hallgatta végig az operette-szólót; mely akkortájt jött divatba; aztán, ha a dal végeztével nagyobb zaj, kaczagás, vidor leányok hangos beszélgetése hallatszott le, - mit nyomban az ablak bezáródása követett, - ő is sietett bezárni ablakát és futott a zárt folyosóra, mely ajtaja előtt vezetett el; mert tudta, hogy trillázva, nevetkérezve, egy fok helyett kettőt is ugorva, tizennégy és tizennyolcz év közötti lányok fognak ott elhaladni, a kiken ő az ő husz éves, kiváncsi szemeit kedve és kénye szerint legeltethetni fogja.

Egyszerü polgárleánykák s egyéb szegénysorsu szülők gyermekei ezek, a kiknek legfőbb piperéjük eleven szemeikben, fiatalságukban, pajkos fürgeségükben rejlett.

Néha egy apróság is jön velük; a legfiatalabb mindannyi közt, de azért a legpajkosabb, legvakmerőbb, a ki - mig a többiek titkon kunczogva, szemlesütve suhannak el a «csinos fiu» előtt, - lassan páváskodik el mellette, kerek fekete szemeivel dölyfösen, vagy gunyosan, ingerkedő kiváncsiskodással, vagy apáczás komolysággal nézve rajta végig, mig pajkos, piros ajkai remegnek az elfojtott nevetési vágy miatt.

A többiek a lépcső hajlásánál meglassitják lépteiket; titkon nevetve leskődnek vissza rá, aztán hivogatva kiáltják:

Csuhaj meggyorsitja lépteit; csakhamar utóléri a lányokat; csengő kaczajban tör ki s eltűnik társaival.

A fiatal ember erről a csengő kaczagásról ösmeri meg, hogy az «Azt kérdem tőled, kis madár»-t Csuhaj szokta énekelni, s azontúl még nagyobb érdeklődéssel figyel a dalra; utána dudolja azt a kis énekesnőnek, mialatt maga elé képzeli a pajkos gyermekarczot...

Persze, hogy még gyermek; játszi, ugrifüles gyermek, a kitől az ember - ha jó kedve van - csak ingerkedésből kér egy csókot; hanem azért van benne valami, a mi fölötte bájos, merész és nőies; a mi elfeledteti az emberrel, hogy - hiszen még csak gyermek!

A fiatal ember, ha figyelne arra, a mi szobáján kivül történik, tudná nagyon jól, hogy a negyedik emeleti ablak becsapódása után mi következik. - Hallja a folyosón az apró, kopogó lánylépteket; ajtajához nem messze a Csuhaj csengő kaczagását; a többi leányok vidám csevegését - de most nem törődik velük.

Már régebben nem törődik ezzel az ajtó előtt majd minden este elvonuló vidám karavánnal. Körülbelül egy jó hónapja. Most is dudolva öltözködik tovább; rendezi, kefélgeti puha haját, fiatal, fekete szakállkáját; igazgatja nyakkendőjét, aztán fölilleszti fejére magastetejü kalapját, s világos keztyüit huzgálva, fütyörészve hagyja el szobáját, hogy a legközelebb indulandó lóvonatún a Svábhegyre menjen, a hol a Gemlesser nyaralóban ma estély lesz.

Gemlesser Nándor a közlekedésügyi minisztériumban - nem államtitkár - csak miniszteri tanácsos, de azért nagy hatalmú, fontos személy; eszes, magára sokat tartó büszke nagy ur, a ki tudja, hogy az ő jóakarata nélkül a legelőkelőbb czég sem juthat valami jövedelmezőbb középitkezési vállalathoz, ha mindjárt maga az államtitkár, vagy éppen a miniszter állana is a háta mögött.

Igen jó nevü embernek kell annak lenni, a kivel ő méltósága kegyeskedik szóba állani. A neje által rendezett estélyeken csak a főváros legkitünőbbjei: a pénzügyi matadorok, államtitkárok, nehány megválogatott miniszteri tanácsos, a képviselőházból a kormányelnök legbensőbb emberei; pár mágnás s egyéb, ezekhez illő előkelőség vesz részt.

És ezeknek az estélyeknek egyikére - a maira - a második emeleti fiatal ur is meghivót kapott.

Ma délután, mikor hazajött az irodából, mielőtt kalapját letehette volna, nagy, czimer-pecsétes levelet pillantott meg iróasztalán:

A finom, arisztokratikus boriték - mert a levélboritékok is lehetnek arisztokratikusak - a nagy, kettős czimer a pecséten, a sokat sejtető ylang-ylang-illat, mely a levél körül terjengett, egy pillanatra zavarba hozta a fiatal embert; aztán kiváncsian nyitotta föl a boritékot s ott volt kezében az aranyszélü meghivó, «Dr. Kolovráth Emánuel ur részére» a «Gemlesser Nándorné, született felsőhodászi Andó Katinka által, a Gemlesser-nyaralóban rendezett háziestélyre.»

Emánuel tudta, hogy ezekre csak olyan urak szoktak hivatalosak lenni, a kik a saját fogatukon járnak és méltóságosak; vagy ha nem azok, hát legalább is pofaszakállt viselő, aranypápaszemes urak, a kik kemény inggallérban feszesen tartva nyakukat s ujjaikon hanyagul igazitva az ezreket érő gyürüket, per «mi» beszélgetnek.

Neki nem volt sem méltóságos czime, sem arra joga, hogy per «mi» beszéljen; sem még csak magánfogata sem.

Meghökkenve nézte az aranyos szélü meghivót és azon kezdte törni a fejét: mi uton jutott ő e megtiszteltetéshez?

Vilmos bácsi Emánuelnek a főnöke és rokona volt. Már hatodik hónapja, hogy irodáját vezette s tudta, hogy Gemlesser Nándor ur ő méltóságával intim, nagyon intim viszonyban áll; de azért mégis tamáskodva csóválta a fejét arra a föltevésre, hogy talán Vilmos bácsi eszközölte ki neki a meghivót.

Olyan közepes nemes családból származott, mely éppen, mert közepes, nagy aplombbal és teleszájjal szokta emlegetni a Kolovráth nevet. Jónevű családokkal igyekezett házasság által összeköttetésbe jutni, aztán ezeket a jónevü családokat lenézte, kigunyolta; vállbillentve, sajnálkozva, elzüllött koldusoknak nevezte, pedig a Kolovráthok sem voltak gazdagok.

Észben és nagyravágyásban nem szükölködtek. Oh, ha szorgalom, kitartás és képzettség nélkül nagygyá, hiressé, nevezetessé lehetnének az emberek! majd megmutatták volna a Kolovráthok! Különben - bár némi jóakaratu lenézéssel - demokratáknak vallották magukat. Na igen! hát ki nem demokrata ma? De ha valami «nemes gróffal» jöttek össze: kidüllesztették mellüket, méltóságosan köhintettek, aztán orrhangon, pöffeszkedve emlékeztek meg a «nemes gróf» előtt négyes fogatukról (kimustrált katonalovak voltak!), birkanyájaikról (feles juhokat szoktak tartani!), gazdatisztjökről, a ki valósággal afféle paraszt mindenes volt.

Vilmos bácsi ennek a családnak volt legtipikusabb kifejezése. Közép termetü, zömök ember, éles, átható tekintettel, intelligens, jól formált fejjel, érczes, szonór hanggal. Meglehetősen durva és faragatlan, de ezt, a ki közelebbről nem ismeri, a kevély magyar nemes sajátságának tulajdonithatja.

Mindenhez hozzá szokott és tudott is szólani, még pedig igy kezdve a mondatot: Énn! - Tudományos ösmeretei egyáltalán nem voltak. Megesett rajta, hogy egy fiatal orvosjelölttel a tengerről beszélgetvén, azt mondta:

Vilmos bácsi megragadta a fiatal ember kabátgallérját s lenéző jóakarattal susogta:

- Fiatal ember! az istenért! többet ki ne bocsásson ilyesmit a száján. Nem szégyenli, hogy annyit sem tud a fizikából, hogy a czethal ugy nyeldesi az embereket, mint én egy meggy-magot?

Mint nemes ember önként értetődik, hogy jogot végzett, de nem ügyködött; az örökségkép rámaradt vagyont kezelte és itt-ott lókupeczséggel foglalkozott. Jogász is volt egy kicsit, gazda is, kereskedő is, de egyik se igazán. Tetemesebb összegek is megfordultak egyszer-másszor a kezén, de - minthogy egyetlen álma volt: rögtön és munka nélkül meggazdagodni - kapkodó volt mindenben és - nem tette ugyan tönkre magát, de meg sem vagyonosodott.

A hol nem kellett «látszani», fukar volt, de a hol «mutatásról» volt szó - no, ott sem volt esztelen, hanem urnak ur volt, különösen, ha a gesztust és arczkifejezést veszszük, melylyel valamit adott.

Negyvenöt éves korában megindultak az országban azok a mozgalmak, melyek a társulatokat, egyleteket, intézeteket gomba módra teremtették elő a magyar földön. Vilmos bácsit egy ilyen egylet fiókja kérte föl, hogy képviselje az országos alakuló értekezleten. - Hiusága volt érdekelve. Hm! hát mégis csak belátják, hogy ő a vidéken az, a ki legalkalmasabb a reprezentálásra! Más oldalról az a gondolat is hevitette titkon, hogy a központi értekezleten sok nagyságos, méltóságos, sőt tán kegyelmes urral is érintkezésbe jöhet.

Fölutazott a fővárosba, részt vett az értekezleten s hatalmas hangjával lehurrogatott ott egy töredéket, mely opponálni akart a nagynevű urakból álló ideiglenes elnökségnek. Különben is kitünő alak volt, sokat igérő, meg-megvillanó tekintetével, intelligens homlokával. Az elnökség hirtelen beleszúrta a kandidáczionális lisztába egy igazgatósági állásra és a véletlenség szeszélye, vagy a szemben álló pártok daczos egymás ellen törése azt eredményezte, hogy Vilmos bácsi egyszerre csak igazgatósági tagja lett olyan egyesületnek, melynél valóságos főurak és országos notabilitások is szerepeltek mint igazgatósági tagok.

Ez őt magát is meglepte; majd beleszédült. Később beleszokott az uj tisztségbe. A fizetés, mely megjelenési tiszteletdijakból állott, tűrhető volt, s tőle függött, hogy teljes legyen. Fölköltözött és szorgalmasan eljárt az ülésekre - nemcsak azért, hogy a megjelenési dij el ne essék, hanem azért is, hogy hozzá dörgölődhessék a notabilitásokhoz, azokhoz, a kik abban a hirben állanak, hogy a kormánynál befolyásosak s különösen a kiket igy szólithatott meg:

Ebben az időben ösmerkedett meg Gemlesser Nándor urral, a kit csak nem rég neveztek ki miniszteri tanácsosnak, és felsőhodászi Andó Bertalan urral, a ki Magyarország egyik legjobb családjából származó öreg ur volt. Örökös képviselője egy felvidéki kerületnek, páratlan kedélyű «őszszakáll», ipája Gemlesser Nándornak és legmeghittebb bizalmasa a «főúr»-nak, a kormányelnöknek.

Még egy leánya volt odahaza, budavári lakásán: Vikta. Tizennyolcz éves szőke szépség, apró kezekkel, szép termettel, gyönyörü hamvas-szőke hajjal. Magától érthető, hogy sok udvarlója volt, de kérő egyetlen egy se mutatkozott. Mert országvilág tudta, hogy Bertalan ur végtelenül kedves, humánus, nagy tekintélyü és befolyásu ur, de a képviselői fizetésen s azon a nyereségen kivül, melyet esténkint a kormánypárti klubból haza szokott vinni, semmi magánjövedelme nincs.

Vilmos bácsit Gemlesser bemutatta a családnál, értésére adva Viktának, hogy ez az ember az ő barátja, igazgatósági tag ott, a hol ő is az, a mint látszik «vagyonos pugris» és különben is ügyes ember, a kire ő egyetmást bizni szándékozik.

Vikta szivesen fogadta; nem szakitotta félbe egyszer sem, mikor arról beszélt, hogy mit mondott tegnap Szentkáry császári és királyi kamarás barátjának, mikor Marsalnál együtt, bizalmasan ebédelgettek. Vagy mikor fölállva mutatta, hogy a legutolsó egyleti ülésen milyen lesujtó méltósággal intett jobbkezével a kormány által kiküldött miniszteri biztosra, a ki olyan arczczal foglalt helyet az asztalnál, mintha az egész igazgatóságot le akarná nézni.

- Igy: «Jegyezze meg magának a miniszteri biztos ur...» Semmi «tisztelt», semmi czim! Egyszerüen: «Jegyezze meg magának a miniszteri biztos ur...»

- Összevágta a fogát s ugy tett, mintha az igazgatóság jelentését olvasgatná.

Négy hó mulva a lapok szórt betükkel hozták: Kolovráth Vilmos nagybirtokos, több országos egylet igazgatósági tagja, oltár elé vezette felsőhodászi Andó Viktória urhölgyet...

Ha a «megbolondulást» ugy értették, hogy talán beleszeretett nejébe, tévedtek. Vilmos bácsi husz éves korában sem volt olyan bolond, hogy valakibe bele tudott volna bolondulni. Vikta szép, imponáló megjelenésü, igazi urnő volt: kifejlett kebellel, gyönyörü karokkal és büszkén hordott fejjel; leánya a nagy befolyásu Andó Bertalan urnak. Felsőhodászi Andó Viktória volt, és sógornője Gemlesser Nándornak, a közlekedésügyi miniszterium tanácsosának, a ki már kezdett az államtitkár és miniszter nyakára nőni.

Szó sincs róla, hogy ne esett volna jól Vilmos bácsinak egyszer-kétszer körülkarolni neje karcsu derekát a mézes hetekben, hanem ezért magáért nem vette volna el. Összeköttetés, befolyás, meg egy nő, a ki reprezentálni tud! Ez a fő!

Vikta sem azért vállalkozott rá, hogy Kolovráthné legyen, mintha Vilmos bácsi feszelgő lépegetései elbájolták volna! Kérők nem mutatkoztak sehol a láthatáron, a Kolovráth név elég jó név, a viselője tisztességes állásu a társadalomban, «a mint látszik, vagyonos pugris», különben is «ügyes» ember! Mit kivánhat még egyebet manapság egy nagynevü, de szegény kisasszony, a kinek az apja a klubból szokta hazahozni esténkint a holnapi kiadások födözésére szükséges összegeket?

Egyébiránt néhány hónap alatt kiderült, hogy a «pugris» nem gazdag, vagy legalább nem olyan, mint orron keresztül ejtett szavai és peczkes fejhordása után hinni lehetett. Később Vikta az egyszerü együttélés és női tapintat segélyével arra is rájött, hogy biz' az ő férje sokkal többet «akar» és beszél, mintsem tesz; meglehetősen durva és tudatlan; nem föltétlenül megbizható, határtalanul önző, de sok természetes észszel megáldott «ügyes» ember.

Lehetőleg visszavonta magát tőle, s a mi boldogságot a házaséletben nem találhatott, azt a fényes háztartásban, piperében, és reprezentálásban kereste.

Vilmos bácsi az egylet legközelebbi tisztujitó gyülésén még csak kandidáczióba sem jött. Egyszerüen kimaradt. Megsárgult arczczal, villámló szemekkel és fogait csikorgatva hagyta ott az ülést, de csakhamar magához tért és még kevélyebben emelte föl a fejét.

- Azt gondoljátok, dicsőségemnek tartottam, hogy olyan kompániának a tagja lehetek? Egy trupp, innen-onnan összeszedve. Örülök, hogy lerázhattam a nyakamról. Az elit, a valamire való közülök mind jó barátom; ragaszkodnak hozzám... A mint a kandidácziót hallva, megindultam hazafelé, valaki köszöntget az utczán s szalad át hozzám, mindkét kezével integetve. Szentkáry volt, a császári és királyi kamarás. «Vili! - mondja - szervusz! Örülök, hogy veled találkozom. - Igaz, hogy beiratkoztál az ügyvédi kamarába? Ha ezt megtennéd kedves Vilim! Mi, az előkelők, mind hozzád folyamodnánk...» Hogy szeretnek ezek a fiuk! A kik meg nem szeretnek, hogy félnek tőlem!... Beiratkozom a kamarába! Megteszem!

Meg is tette. Fogadott egy ügyes irodavezetőt, a ki értett az ügyek lebonyolitásához; nehány irnokot is... Eleintén bizony nem nagyon ment; egy pár fiatalabb képviselő és mágnás látogatta meg, a kik nagy röviden elmondták az ügyöket, aztán nyomban rá azt kérdezték:

- Megengeded, hogy adandó alkalommal bemutattassam magamat kedves nőd ő nagyságának?

Hazai és külföldi nagy vállalkozók kezdték mind sűrübben látogatni. Vasuti engedélyek, vizszabályozási munkálatok. Neves pénzemberek kértek tőle kihallgatást, a kiknek a közlekedésügyi minisztériumnál volt fontos kieszközölni valójuk.

Vilmos bácsi másfél év mulva a saját kis palotájába költözött; egyenruhás szolgaszemélyzetet és saját fogatot tartott. Nyaralót is szerzett, kettőt; igaz, hogy egyik sem volt olyan szép és pazar fénynyel berendezve, mint a melyet sógora, Gemlesser, a minapában épittetett, hanem azért szép volt, kedves volt és takaros összeget képviselt.

Irodavezetője kezdte sokallani a munkát, ösmeretségeket is kötött irodájában és fizetésemelést követelt. Vilmos bácsi biztatta egy darabig, magyarázta neki, hogy milyen kiszámithatatlan előnyére van, ha ilyen irodában lehet, mint az övé, a hol annyi főemberrel, nagy befolyással van alkalma érintkezhetni.

Azt tanácsolta neki, hogy várja be a jövő képviselőválasztásokat s egyenesen az ő irodájából lépjen föl jelöltül, mert az ő irodafőnökének a megválasztatása kétszer kettő négy.

A fiatal ember mély tisztelettel és szivből jövő hálával köszönte a jóakaratot, de - felmondott a szolgálattal.

Vilmos bácsit ez a hallatlan esztelenség, öngyilkossággal határos bolond gondolat nagyon megrémitette, s mivel semmi áron sem akart a fiatal ember elmerüléséhez azonnal segédkezet nyujtani, figyelmeztette, hogy gondolja meg a dolgot komolyabban.

- Fiatal barátom! Ha én önt összezuzva, semmivé téve, egyszerü kenyeretlen prókátorrá sülyedve akarnám látni, most röviden azt mondanám, hogy: - menjen! - De szivemen viselem sorsát, azért még most nem veszem tudomásul fölmondását. Megfontolta, mit tesz: az én irodámból a választások küszöbén kilépni? - Nem magamért beszélek! Én egyet füttyentek és tiz irodavezérnek való ember koczogtatja meg az ajtómat. - De ön, fiatal ember!

Még aznap utána járt, hogy nem találna-e valami jóravaló fiatal embert a magáé helyett.

Tudomására jött, hogy van itt a fővárosban egy éppen ilyen ember, bizonyos doktor Kolovráth Emánuel, a ki azonban ez idő szerint egy elsőrendü ügyvédi iroda vezetését látja el.

- Dr. Kolovráth Emánuel?! - rántotta föl a vállát és szemöldeit Vilmos bácsi. - Hisz' épp ez kell nekem. Vigye ördög az én kényeskedőmet; rögtön elbocsátom.

Kissé fiatalnak, de különben nagyon kedvére valónak találta; tudatta vele, hogy miért jött, s majd hanyatt esett a csudálkozás miatt, mikor azt válaszolta, hogy bocsásson meg Vilmos bácsi, de nem akarja az által megsérteni főnökét, hogy minden ok nélkül elhagyja. A főnök ugy bánik vele s ugy megbizik benne, mintha tulajdon édes apja volna. Nem hagyhatja el minden ok nélkül.

- Ne bolondozzál, Emma! Hiszen te nem tudod, hogy mit beszélsz. - Hát mi vagy te itt? - Egyszerüen irnok; mig a bátyád irodájában, a «Kolovráth irodában», természet szerinti utódnak fognak tekinteni. Micsoda ösmeretségeket, összeköttetéseket csinálsz itt? - Én az ország előkelőségeivel, nagyjaival hozlak össze, mint öcsémet. Bevezetlek ide is, oda is; nem, mint irodafőnökömet, hanem mint öcsémet. - Tudod mit jelent az, ha én mint öcsémet mutatlak be? Azt, hogy a fővilág egyik tagja vagy s meg van alapitva a jövőd. S ha egyszer betöltöd a huszonnegyedik évedet s a képviselőválasztások beállanak... Én igazán nem tudom: megbolondultál-e, vagy mi, hogy ugy teszel, mintha itt csak egy pillanatnyi ideig is gondolkozni kellene.

- Belátom, Vilmos bácsi; de a főnököm, a ki szeret... Meg anyám is... ugy örül, hogy itt vagyok. Bizonyosan nagyon megszomoritanám, ha elhagynám ezt az irodát, a hol az a kilátásom is van, hogy később társ leszek.

Vilmos bácsi hazakocsizás közben meggondolta, hogy az országban sem találhatna magára nézve alkalmasabb embert, mint Emma. Bizonyosan képzett, szorgalmas fiu, mert különben nem biznának rá ilyen iroda-vezetést. Aztán: Kolovráth! Vér szerinti atyjafia, a mi azt jelenti, hogy föltétlenül rábizhatja magát; bizonyos lehet felőle, hogy hallgatni fog, mint a sir; neki pedig éppen ez a tulajdonság a legmegbecsülhetetlenebb.

Másnap elutazott az Emma anyjához, az idősöcske özvegyasszonyhoz, a ki Komáromban lakott.

- Régóta figyelemmel kisérem a fiut s csak azt vártam, hogy fejlődjék, hogy szerezzen annyi gyakorlatot, hogy az irodámba vehessem. Mert nekem csupa fontos ügyeim vannak: mágnások, milliomos bankárok, nagy vállalkozók. Most elég érettnek látom, hogy magamhoz vegyem; nem hagyom idegennél az atyámfiát. - Egy Kolovráthot csak nem hagyhatok magára, mikor módomban áll a legmagasabb körökkel érintkezésbe hozni! A milyen becsületes, képzett, jó modoru fiu, egy év alatt meg lesz alapitva a szerencséje. - Mert hiszen mire van egyébre szüksége? Csak ösmeretségre, s én épp ebben akarok neki segélyére lenni. Itt jönnek a képviselőválasztások, s ha az nem vonzaná: az én befolyásom a minisztériumoknál, a kormánynál - no! - csak azt mondom, hogy meglehetős; meg én magam, ha vissza találok vonulni az ügyködéstől, a mi nem sokára is megeshetik - kit hagyjak utódomul? Én látom a fiuban a gyönyörü tehetséget, és bizony nem engedem azt elveszni.

Az idősöcske asszony nagy, kerek pápaszemét levéve, pár könyet törült ki szeméből és némán, de kibeszélhetetlen hálával tekintett Vilmos bácsi erélyes, intelligens arczára.

Emma néhány nap mulva kerek, öreg betükkel irott levelet kapott édes anyjától, melyben a többek között szivére kötötték:

Az elfogadás megtörtént; a fizetésjavitást kérő fiatal ember elbocsáttatott: Emma mindazt, a mit az előbbi végzett, Vilmos bácsi nagy megelégedésére intézte, a miért meleg elismeréseket kapott nemesszivü atyjafiától, de a magas állásu ösmerősökkel való megösmertetés napról-napra maradt.

Vilmos bácsi - Isten bünül ne rója neki - szépségesen megfeledkezett erről az egész semmiségről. Azt is csak a puszta véletlennek lehet köszönni, hogy neje - miután Emma már egy hónapig vezette férje irodáját - végre megösmerte.

Sürgős kérvényt kellett valamelyik minisztériumhoz benyujtani, melyet Vilmos bácsi délelőtt elfeledett ellenjegyezni.

Emma négy órakor vette a hiányt észre s mivel a kérvénynek ma öt óráig okvetlen az igtatóban kellett lennie, ámbár tudta, hogy Vilmos bácsi most ebédnél ül, fölszaladt a kérvénynyel az emeletre.

Leoldta nyakáról az asztalkendőt és föl akart kelni, hogy aláirja a kérvényt. De ekkor eszébe jutott, hogy hiszen neje még nem is ösmeri az uj irodavezetőt!

- Nini! - állt meg széke mellett. Hiszen ti még nem is ösmeritek egymást? - Öcsém, - doktor Kolovráth Emma, az uj irodavezér. Nénéd, az én feleségem.

Hirtelen átment a mellékszobába, a hol tinta és penna volt; a két bemutatott rokon pedig ott állt szemben egymással; azaz állani csak Emma állott lesütött fejjel, zavarodottan, kipirult arczczal.

Vikta unatkozást kifejező arczczal ült az asztalfőn, egyik kezével kenyérgolyócskákat gömbölygetve s szemét közönyösen szögezve az előtte üdvözléskép meghajló fiatal emberre.

A bemutatás után figyelmesebben kezdte szemlélni, s mikor látta, hogy mennyire zavarba jött, elpirult, alig észrevehető mosoly kezdett ajkai körül játszani.

Vilmos bácsi visszatért az aláirt kérvénynyel. Emma zavartan, föl nem tekintve távozott.

- Rokonod? - kérdezte Vikta közönyösen, a kenyérgolyócskákkal játszadozva.

- Hogyne? A Kolovráthok mind rokonok. A Kolovráth név nem olyan közönséges, mint a Kis, Nagy. - A Kolovráthok mind rokonok.

Vilmos bácsi nyugtalanul köhintgetett; izgatottan fészkelődött székében, aztán elgondolkozva evegette, a mit a tányérjára szedett. Végre vagy tiz percz mulva megszólalt:

- Azon gondolkoztam, hogy vajjon együgyüség-e az, vagy mi, mikor a nő tisztességes nevü és állásu férje családjáról olyan felsemvevőleg beszél, mint te?

- Igen, te; az én családomról; a Kolovráthokról, a kik pedig egy cseppel sem kevesebbek az Andóknál, ha mindjárt hat prédikatumot irnának is a nevök elé. Neked is Kolovráth keresi a kenyeret, ugy hiszem?

- Vagy azt hiszed, nem értettem meg: mit jelentett az a vállrántás? Mit tartoznak rád a Kolovráthok, ugy-e? Jó helyen vannak az irodában! Mintha bizony ez az egész épület, minden benne levővel, nem szintén Kolovráthé volna! Akarom, hogy ezentul, mikor egyedül étkezünk, még egy teritéket tegyenek az asztalra. Emma Kolovráth-vér; unokaöcscse annak a Kolovráthnak, a kié ez az egész palota és bátyjával fog étkezni.

Viktának megvillant a szeme; egy rövid pillanatig fenyegetőleg nézett férje komor kifejezésü szemei közé, aztán ujra fölrántotta a vállát, és érdektelenül folytatta játékát a kenyér-golyócskákkal.

Másnapra természetesen elfelejtette Vilmos bácsi, a mivel feleségét fenyegette.

Harmadnap egy szükebb körü összejövetelt rendezett Vikta az egyik Kolovráth-nyaralóban, melyre csak az örök vigkedélyü Bertalan ur, Gemlesserék, meg néhány rokon s ezeken kivül a ház legbizalmasabb barátai: pár fiatal mágnás, néhány «vérbeli» képviselő; a Koppsohn et Co. bankárház hajlottkoru, de még mindig «nagy gavallér» főnöke s néhány más notabilitás volt meghiva.

Vilmos bácsi, hogy a vendégek érkezése előtt széttekinthessen a nyaralóban, még délelőtt kikocsizott s meghagyta Emmának, hogy a napi ellenjegyezni valókat estefelé hozza ki hozzá.

Bertalan ur és Gemlesserék még nem érkeztek meg; hanem a «vérbeliek» meg Koppsohn et Co., az ő hátulról előre fésült hajával, villámló kövü gyürüivel, egészen simára borotvált, örökösen mosolygó arczával, már ott voltak.

Csoportosan körbefogva kisérgették a ház urnőjét, a ki krémszin csipke ruhájának uszályát egyik kezében tartva, csevegve, enyelegve, olykor hangosan föl-fölkaczagva sétált velök.

Egyszerre egy fordulónál egy lecsüngő galylyat vett észre, mely ha még egy lépést tesz, arczába csapódik. Félrekapta a fejét, hogy kikerülje, de e mozdulattal elvesztette az egyensulyt s megtántorodott.

A simára borotvált arczu Koppsohn et Co. volt a szerencsés, a ki föltartotta.

Vikta, egyik karjával a «nagy gavallér» vállára támaszkodva s bársonyos nyakát hátraszegve, kaczagott. De ugyanabban a pillanatban - az alig nehány lépésnyire eső nyaraló egyik nyitva levő ablakában - egy fiatal férfiarczra tapadtak szemei, a ki fél testtel kihajolva, bámuló szemekkel nézte a jelenetet, s mikor észrevette, hogy Vikta ránéz, hirtelen, zavarodottan lesütötte tekintetét; lassan elfordult az ablaktól s irományokat véve át férje kezéből, eltünt.

Nem tünt ugy el, hogy Vikta a bokrok nyiladékain át ne látta volna a főuton lesütött fejjel végig haladni a kapu irányában. Látta, mikor a kapuban megállva, visszafordult és lopva körülvizsgálta a kertet.

Vilmos bácsinak egy ösmeretes közvetitővel volt naponkint értekezése, miért is az összes ügyek vezetése kizárólag Emmára nehezedett.

A szegény fiu ugy el volt halmozva munkával, hogy lélegzetet is alig birt venni; de jókedvvel teljesitett mindent, mert ugy okoskodott, hogy ez bátyja föltétlen bizalmának a jele; hanem nemsokára megtudta, hogy csalódott.

A közvetitővel naponkint tartott tárgyalások eredménye az lett, hogy Vilmos bácsi egy nap tizenkét órakor kijelentette, hogy a ma esti gyorsvonattal el fog utazni Erdélybe. Mint Emma később megtudta, valami nagyobb birtok megvételéről volt szó, mely nagyon előnyösnek igérkezett. Nagy erdőségek, a hova fürészmalmokat lehetett állitani, és egy nagy terület, mely abban az alapos gyanuban állott, hogy mesésen gazdag kőszénbányák nyitására alkalmas.

- Ma nem mégy haza ebédelni, Emma; ma vendégem leszesz. Ebéd alatt majd tudatom veled a teendőket.

Hárman ültek az asztalnál, de azért körülbelől annyi volt, mintha csak ketten ültek volna.

Vilmos bácsi számba sem vette, hogy neje is velük van; ugy beszélgetett, mintha senki egyéb nem volna jelen, mint csak ő és irodavezére, a kinek magyaráz és utasitásokat ad.

Vikta maga sem igyekezett közbeszólás, vagy megjegyzések által észrevétetni, hogy ő is az asztalnál ül.

Közönyös arczczal hajolt tányérja fölé, hogy közelebbről lássa az ételt, melyből nem evett, csak csipegetett; vagy szótlanul hátradőlt székében és unottan játszott a kenyérgolyócskákkal, csak nagyon ritkán vetve föl tekintetét, hol férjére, hol az irodavezérre, hogy a beszélgetés egy-egy jelentősebb fordulatánál lássa arczukon a beszéd hatását.

- El kell utaznom, a mint mondtam. Lehet, hogy egy, vagy talán két hétig is oda maradok. Nagyon fontos dolog, a mibe fogtam; nem lehet csak ugy könnyen élét rántani. Százezrekről van a szó, fiu! érted: száz-eze-rek-ről!

- Sikerülni kell neki, sikerülni is fog! Pompásan fog sikerülni! És ha sikerül, fiu, akkor a te szerencséd is meg van alapitva örökre. Egy hatalmas vállalatnak a tiszttartója, teljhatalmu dirigens felügyelője! Mit szólasz hozzá, hé?

- De hisz' én nem tudok a gazdálkodáshoz. Én a jogi pályára képeztem magamat.

- Ejh, mit tesz az?! Egy ügyes jurista mennydörgősmennykő is tud lenni, ha akar. Nézz engem! Mi minden vagyok én! Azt hiszed, nem tudnék hajóskapitány is lenni - ha akarnék? Egyébiránt nem is gazdálkodásról van itt a szó, hanem nagy vállalkozásról; részvényekre alapitott gyárakról, az első magyar gyáripar-részvénytársaság megteremtéséről, mely nekem - érted - «nekem» fogja köszönni létrejövetelét. Majd megmutatom én ezeknek az ostoba, tökfilkó pénzembereknek, hogy mit tesz az erély, a számitani tudás! Hogy mit tud egy magyar nemes - a ki pedig nem járta az ő kereskedelmi iskoláikat - ha hozzá fog! De a kormány is meg fogja ám tőlem kapni a maga porczióját! Meg!

- Tanuld meg, fiu, hogy ha egy igazi gyakorlati ember beszél előtted, akkor ne bocsátkozzál vele vitatkozásba. Mit tudsz te a te Carreyddel egyetemben? Semmit! Éppen azért vettelek az oldalam mellé, hogy faragjak belőled valamit - ha ugyan lehet belőled valamit faragni.

Székében hátravetve magát s végtelen magasságából lefelé nézve, nagy kegygyel mondta ezeket a szavakat.

Emma nem birta volna kiállani az összehunyoritott szemek éles pillantását, a nélkül, hogy hangosan föl ne kaczagjon; lehajtotta hát fejét tányérja fölé s ajkait harapdálva, csak gyöngén mosolygott.

Ha még csak tegnap látta volna először Vilmos bácsit: az az intelligens, komoly fej; pillantásának erélye; hangjának érczes, minden ellenvetést előre is megtiltó csengése elnémitotta, megfélemlitette volna, s ha el nem hitette volna is vele egészen, a mit Vilmos bácsi igért, legalább is azt mondta volna, magában: Ki tudja?!

Vilmos bácsi összevont szemöldökkel vette tudomásul Emma ajkharapdáló mosolygását. De nem szólt azonnal, nem tett semmiféle megjegyzést. Hozzáfogott ujból az evéshez s csak vagy három percz mulva kezdett ismét a beszédhez.

- Távollétem alatt lásd el az ügyeket. Megkértem az ipamat, hogy nézzen el néha az irodába. Ha valamelyik ügyről fölvilágositást kér, szolgálj neki. Ha új dolgok jönnek, fölveszed a tényvázlatot s naponkint bemutatod a feleségemnek. Leszel szives az irodai órák után fölfáradni az emeletre s nőmet kimeritőleg értesiteni az aznap történtekről.

Vikta lassan gömbölygette a kenyérgolyókat az asztalon; fehér ujjai egy pillanatra megszüntek mozogni az utóbbi szavak után; szép, selymesszőke haját hátrarázta arczából; lassan hátradőlt székében s fehér burnuszába takarózva, némán, figyelve nézte az Emma arczát.

Tehát ennyiből állott bátyjának egész benne vetett bizodalma! Egy vigkedélyü öreg semmi s egy asszony ellenőrködése alá helyezni tartja szükségesnek!

Alsó ajkát kegyetlenül megharapva, elpirult; olyan lett, mint a pipacs. De csak néhány pillanatra! Három-négy másodpercz mulva már eltakarodott arczából a vér; fejét fölemelte és nyugodtan, büszkén főnöke szemei közé nézve, azt mondta:

Vikta lassan, közönyös, mitsemmondással a kenyér-golyócskákra csusztatta le tekintetét, aztán rögtön fölállva, jelt adott a fölkelésre.

Vilmos bácsi nem sokáig szokott készülődni, ha utra ment. Az ebéd majdnem egész a vonat indulásáig tartott; a kocsi ott állott a kapu boltozata alatt; a meleg felöltő s a könnyü kézitáska föl volt téve rá. Maga Vilmos bácsi egy pillanatra eltünt, hogy szivartáskáját nyakába akaszsza, angol utazósipkáját fejébe nyomja, aztán visszatért, hogy nejét futólag megcsókolja, Emmának pedig odanyujtsa két keztyüs ujját.

Emma egyedül és szemben állott princzipálisa feleségével, a ki fehér burnuszába takarózva, szó nélkül nézett rá.

A fiatal ember összerezzent, a mint fölpillantott; gyorsan meghajtotta magát.

- Miért nem szólit nevemen? - Kérdezte Vikta, odavetve. - Bátyja szerint rokonok vagyunk.

Az iskola falai között és irodákban nőtt föl. Mint szegény fiu, minden idejét a tanulmányokra forditotta az iskolában és a kezére bizott munkára az irodákban. Se ideje, se alkalma nem volt társaságokban megjelenni; nőkkel csak akkor és annyiban érintkezett, a mikor és a mennyiben azok - ügyes-bajos dolgokban - fölkeresték a princzipálisa irodájában. Ezekkel igen könnyen és udvariasan tudott elbeszélgetni - a peres kérdésekről.

Nem lehet mondani, hogy már régebben észre nem vette volna, hogy a nők szépek; hogy egyik-másik olyan vonzó, mintha mágnes volna a szemében. Aztán sokkal csinosabb fiu is volt, semhogy itt-ott szemet ne vetett volna rá egy-egy pajkos barna, vagy lágy tekintetü szőke.

De hát: szegény fiu volt! A tanulástól, a munkától nem maradt ideje arra, hogy elromoljék. Olyan rövid viszonyoktól, melyek nem kerültek sok idejébe, megőrizte az, hogy nem járhatott a czimborákkal dőzsölni; a durva példák látása nem dörzsölhette le róla a szemérmes félénkség, az elpiruló szüziesség zománczát. Aztán meg büszke is volt. Hiszen Kolovráth vérből származott.

Minthogy azonban mégis csak érezte, hogy a nők szépek, és hogy bennök gyönyörködni kellemetes dolog, hát ugy tett, mint a szegényebb sorsu hölgyek tesznek az ékszerekkel: nem szerezhetik meg, nem is tesznek kisérletet megszerezni, de elsétálnak a kirakatok előtt és kedvökre kigyönyörködik magokat a villogó gyémántokban.

Ő is megsétáltatta az ő szerelemvágyó, husz éves szemeit minden kinálkozó alkalommal; gyönyörködött ezekben a mozgó, fényes ékszerekben, a nélkül, hogy megkisérlette volna: szerezni magának.

Ez az ártatlan «elvbeli» torkosság szokta őt a második emeleti szobából a folyosóra csalni, mikor a negyedik emelet ablaka becsapódott. Ez a pápaszemen át való dőzsölés késztette őt, hogy a dévaj Csuhaj kerek, fekete szemeire, pajkos, piros ajkaira, gömbölyü, gyöngéd állacskájára tapadjon tekintetével.

Neki nem jutott eszébe soha, hogy Csuhaj még gyermek; hogy Csuhaj piros ajkai még nem értek meg a csókra. Ő a női bájt látta azokon, és a lehető legtágabbra nyitott szemekkel élvezte is azt.

Ha valami tudományos kérdésről volna szó, vagy az irodában keresték volna föl, hogy tanácsot kérjenek tőle - daczára fiatalságának - majd megnyitná a száját! De mit mondjon ennek a fehér burnuszába takarózó hölgynek, a ki olyan elegáns, olyan méltóságosan nyugodt, olyan nagyon szép, de szoborszerü, és a mellé olyan közel áll mellette és folyton rá néz, - mit mondjon, mikor azt kérdi tőle:

Még egyszer némán meghajtotta magát s ujabb mozdulatot tett, hogy távozzék.

- Kérem! szólal meg ujra a «nagyon szép szobor», kezével könnyedén egy karosszékre intve, maga pedig egy - jómessze eső - másikra ülve. Nekünk - azt hiszem - némi közleni valónk is volna egymással azok után, a miket bátyja az asztal fölött mondott.

- No igen. Részint azért, mert én gyakran kérdezősködni szoktam az irodai ügyek felől. Néha érdekelnek. (Közönyös hangja meghazudtolta!) Részint pedig egy kissé meg akarta önt fenyiteni, a miért mosolyogni mert reménységei fölött. - Érzékeny, könnyen sérthető ember! - Hiszen önnek jobban kell ismerni; önnek bátyja!

- Legyen! - De reménylem, nem neheztel bátyjára az asztal fölött mondottakért?

Vikta pillantás nélkül nézett a fiatal emberre, mig ez a «nagyságos asszonyom»-at mondta, aztán könnyedén megbillentette a vállát, mintha azt akarta volna mondani:

- Ön nem fog nekem napi jelentéseket tenni; folytatta fenhangon. Mit tud az ügyvédi ügyekhez egy asszony? Aztán engem agyon is untatna vele. Ha apám legközelebb meg találná önt látogatni az irodában - a mi ugyan nem valószinü, mert nagyon sok elfoglaltatása van - lesz szives őt azonnal hozzám küldeni?

Emma hálás pillantást vetett a beszélőre s engedelmessége jeléül némán fejet hajtott.

Vikta észre sem látszott venni a hálás pillantást; még jobban beburkolózva burnuszába, közönyös hangon folytatta:

- Azonban, ha a napi jelentések elmaradnak, ez nem azt teszi, hogy ön is végkép elmaradjon. - Ha néha ideje meg fogja engedni, hogy engem meglátogasson, örülni fogok neki s meg is hallgatom, ha valami mondani valója lenne az irodai ügyek felől. Ez nem udvarias parancs; csak megemlités. - Látogasson meg, ha esetleg más, kellemetesebb foglalkozása nem akad.

Fölállt; egész szorosan összefogta magán a fehér burnuszt, ugy, hogy telt kebele és gyönyörü dereka lineái egészen tisztán voltak kivehetők.

Lassu méltósággal hajtotta meg fejét; megfordult s kiegyenesedett termettel, büszkén fennhordott fejjel az egymásból nyiló szobasoron át a saját lakosztálya felé lépegetett.

Emma hálával gondolt a gyöngédségre, melylyel férje hibáját jóvá akarta tenni, de - ő is Kolovráth volt.

A princzipális meghagyta! Pillanatnyi fölhevülésből, vagy bizalmatlanságból - az egyre megy! Meghagyta, tehát meg kell lenni!

Az irodai órák után jókora csomag tényvázlattal a hóna alatt jelent meg az emeleten.

Vikta éppen zongorája előtt ült; az elmaradhatatlan fehér burnusz mellette, egy karatlan széken; a nyak s a vállak bársonya födetlenül.

Utána nyult a burnusznak, vállára boritotta; némán a székre mutatott, megkinálva Emmát az üléssel s maga tovább játszott.

Gyönyörüen játszott; nagy virtuózitással, hanem kissé szeszélyesen s ügyességében elbizakodva.

Egyszerre egész váratlanul, egy nagy futamnak a közepén abban hagyta a játékot s gyorsan Emma félé fordulva:

A fiatal ember egész odaadással figyelt a szépen előadott operarészletre és meg volt lepetve a rögtöni félbenhagyás által, és megzavarta a váratlan kérdés.

Az irománycsomagra nézett, melyet Emma kezében tartott. Kedvetlenül és unatkozva kelt föl a zongora elől, hogy egy mély karosszékbe üljön s magával szemben - ugy, hogy csak egy kicsi mozaik asztalka választotta el őket, - helyet mutatott Emmának, aztán folyton rá nézve, komolyan kezdte hallgatni előadását.

A fiatal irodafőnök eleintén nyugodtan kezdte fölszámlálni a fel- és alpereseket, a kérvényező bankházakat, vállalkozókat; de végre is az a figyelve rajta pihenő szempár kezdte kihozni a sodrából. Eleintén a számokat tévesztette el; majd a neveket nem találta; végre két ügydarabot is elforditott egyszerre s előadása merőben érthetetlen lett.

Ekkor Vikta - a mint fehér könyökét az asztalka szélére támasztva, ujjaival fejdiszén babrált - karját egyszerre lebocsátotta s az asztalon át rátette kezét az Emmáéra.

- Tudja mit, Emma? - szólt gyöngén mosolyogva. Jobb lesz, ha ön a zongorához ül. Én igazán nagyon unatkozom, ön pedig már egészen kimerült. A zene mindkettőnket föl fog eleveniteni.

Emma nem volt valami kitünő a zongorajátékban; leginkább csak hallás után játszott, de - különösen a magyarokat - olyan érzéssel és pompásan adta elő, hogy nemcsak Viktát birta többszöri elismerő fejbólintásra, mosolygásra, vagy egy-egy olyan mozdulatra, mely belső gyönyörről tanuskodott, hanem magát is egészen fölevenitette.

Mikor Emma észrevette magát... Nem, nem vette észre magát. Azt se tudta, hány óra - nem is törődött vele - mikor fölkelt, hogy távozzék; mindössze annyi volt bizonyos, hogy a zongorateremben gyertyák égtek, a lépcső ki volt volt világitva.

Valószinüleg rég elmult már az az idő, a mikor Csuhajék rendesen el szoktak ajtaja előtt kopogni.

Nem törődött velök; eszébe se jutottak. Mindig csak az forgott az eszében, hogy milyen csodálatosan elegáns urasszony ez az ő rokona. Az első látásra azt véli az ember, hogy száraz, dölyfös, unalmas, holott mennyi gyöngédség, nemesség, báj van benne!

Harmad, vagy negyednap valami szokatlan dolog adta elő magát. Egy belga czég, melynek ügyeit itt, Magyarországon Vilmos bácsi vezette, százötvenezer forintot küldött be bizonyos nagy vállalat bánompénze gyanánt.

Emma, tekintve az összeg nagyságát, át sem merte venni az utalványt tartalmazó levelet, hanem fölment vele bátyja nejéhez.

Vikta mosolyogva hallgatta meg értesitését; fogta az elösmervényt, aláirta, aztán az aláirt elösmervénynyel együtt, férje tüzmentes szekrényének kulcsát is átnyujtotta Emmának.

- Fogja, édes Emma, vegye át az értéket a kijelölt bankháztól, helyezze el bátyja szekrényébe. Ne feledje, hogy délután várom. Megigérte, hogy megtanit arra a magyarra!

Ez a határtalan bizalom s e bizalomnak ez az elegáns, gyöngéd nyilvánitása!

Nem állhatta meg, hogy utközben, a mint hosszan, hálás tisztelettel szemlélgette bátyja nejének aláirását, gyorsan hozzá érintve ajkát, meg ne csókolja.

Sietett is mindent sürgősen rendbehozni a letett százötvenezer forintos ügyben, hogy még délelőtt visszaszolgáltathassa a tüzmentes szekrény kulcsát.

- Ezt ugyan sietve intézte el! Valószinüleg nem is ebédelt miatta? Pedig, a mint tudom: egy óra körül szokott ebédelni. No, én hálából még vagy két órai éhezésre fogom kárhoztatni. Mert velem fog ebédelni. Nos, csak nem akar kifogásokat fölhozni «nénje» akarata ellen?!

Minő kedves, gunyos és mégis szelid mosoly játszotta körül piros ajkait, mialatt a nyomatékkal hangoztatott «nénje» szót kimondta.

Emma nevetett. Már volt bátorsága nevetni ez előtt az asszony előtt, ki csak látszik olyan merevnek, valósággal pedig olyan szelid, nemes és szeretetreméltó.

- Nos? Nem bátyja mondta-e először, hogy «nénéd»? s könnyedén megbillentette a vállát, mintha azt akarta volna mondani:

Különben ez a szó még sok kellemetes enyelgésnek szolgált okul az ezután következett napokon, mikor négykézre irott zenedarabok játszása közben tárgyalás alá került a kérdés: Hogy mondja ezentul Emma Viktának: «néni?» «nénikém?», «nagynéném?»

- Tudja mit? Nevezzen ezután «kis néni»-nek; ez legjobb lesz. Mert csak reménylem, hogy nem fog nagyságolni, ha már ugy akarta a végzet, hogy rokonok legyünk.

S a nélkül, hogy valami feleletre várna, végig futtatta ujjait a billentyükön, aztán a legmélyebb hangokon nagyot ütve, fölkapta fejét és kérdőleg, komolyan, pillantás nélkül nézett Emma szemei közzé.

Az ajtó fölnyilt; a szolga jelentette, hogy Koppsohn ur várakozik az előszobában.

- De hátha... akarta mondani Emma, s félig fölállott, hogy kitérjen a hatalmas pénzarisztokrata elől.

- Óh elég tolakodó, hogy meg ne nehezteljen érte. - Ma nem akarom elrontani a napomat.

Aztán, mintha hirtelen ötlete támadt volna, gondolkozva kezdte nézni Emma arczát. Ránézett, de azért látszott a tekintetéből, hogy nem igen látja.

- No látja! - szólt később. - Én most mégis hibát követtem el, hogy ezt a sima arczu urat elküldtem. El kellett volna fogadnom. - Bemutathattam volna önt. Hiszem, hogy leginkább azért vállalkozott bátyja irodájának vezetésére, - mert ösmeretségeket remélt csinálni?

- Hiszen én ösmerem is Koppsohn urat! - válaszolt Emma, tekintetét elforditva, a figyelve ránéző nőtől.

- Na igen; tudom: az irodából. - Én ugy szerettem volna bemutatni, mint Kolovráthot; mint bátyja öcscsét - Hibát követtem el!

Kevésben mult, hogy meg nem fogta Emma azt a még mindig kezén nyugvó bársony tapintásu kacsót és ajkaihoz nem nyomta. Valami ugy ösztönözte, ugy vágyott erre, de - nem merte.

Emma kiérezte a hangjából, látta a tekintetéből, hogy ez a nő tudja, vagy legalább - ösmerve férjét - bizonyos benne, hogy Vilmos bácsi rábeszélésének egyik legfőbb argumentuma az volt: segiteni foglak, hogy ösmeretséget köss a magasabb társadalom embereivel! És mégis egyetlen szóval sem kárhoztatta a «bátyát» «öcscse» előtt.

Finom tapintata éreztette vele, hogy ez kétszeresen fájna a fiatal embernek. Először szégyenlené magát a bátyjáért; mert hiszen ő is Kolovráth! Másodszor kénytelen volna elpirulni a meghiusult remény miatt; mert az ember mindig elpirul, ha látja, hogy mások is tudják, hogy valamire számitott, aztán csalódott.

Óh még sok, sok alkalma volt ezután is mindinkább meggyőződni, hogy az ő «kis nénje» a legfinomabb, legtökéletesebb, legkedvesebb, legbámulatraméltóbb nők egyike!

Nem mintha benne is nem lett volna némi szeszély; némi megmagyarázhatatlan valami!

Először is az a bágyadt lázasság, mely modorában legtöbbnyire a főjellemvonás volt. Mintha előbb valamiben végtelenül kifáradt volna és most halálosan unná magát. - Emma eleintén, ha ilyen hangulatban találta, félt hozzá közeledni; de később tapasztalta, hogy ez az állapot nem kimerültség vagy valami búskomorság eredménye.

Engedte magát mulattatni; sőt még talán inkább mulattatható volt, mint máskor. Csakhogy egy kissé követelőbb volt: parancsolni szeretett és tekintetéből kellett kitalálni, hogy mi van kedvére.

Másodszor azt is tapasztalta Emma, hogy néha - különösen, ha zenét hall - olyan játszi kedve kerekedik, mintha nem huszonnégy, hanem tizennégy éves volna. Ilyenkor pajzán, csipkelődő, kaczagásra kész asszony volt. Énekelt (még pedig nagyon szépen!); verte a zongorát; orczái kipirultak, szemei ragyogva tapadtak Emma arczára, burnuszát ledobta válláról... hanem néhány pillanat mulva ismét fölvette; szorosan összefogta magán; komor lett; kerülte a tekintetet; fejfájásról panaszkodott s rövid szavakban megkérte Emmát, hogy távozzék.

Mert nem szokta akaratát kerülő uton, példálózva adni tudtára az illetőnek; hanem hozzáfordult és egyenesen beszélt.

S a fiatal embert ez nemhogy megsértette volna, sőt inkább közelebb hozta a «kis nénihez».

Ez a nyilt, udvariaskodás nélküli modor azt éreztette vele, hogy csakugyan a családhoz tartozik; hogy az a komoly arczu nő, a ki olyan szorosan betakargatja magát burnuszába, neki csakugyan nénje, a ki határtalanul jó; a kinek ő őszinte bizalommal, engedelmeskedéssel s a fiatalabb fiutestvérek hizelkedő dédelgetésével tartozik. Dédelgette is; mindent elkövetett, hogy mulattatására legyen, különösen, ha abban a bágyadt, unatkozó lelkiállapotban találta.

Odament a zongorához, fölnyitotta s kérdve nézett a kanapé egyik szegletében fél fekvő helyzetben ülő Viktára:

Vagy leült vele szemben valamelyik alacsony, karatlan székre s előre hajolva, elkezdett neki beszélni: furcsa történeteket, ártatlan adomákat. Mikor azokból kifogyott, elővette a saját élményeit s lehető mulatságos módon adta elő, hogy megnevettesse.

Czélját legtöbbnyire elérte, különösen, ha azokról a hölgyekről beszélt, a kikbe «elvileg» beleszeretett.

Persze azt nem mondta meg eleintén, hogy beléjök szeretett, hanem ékesszólása, szemeinek elevensége elárulta.

A »kis néni» érdeklődni kezdett; kutatott: hogy hivják? leány, vagy már asszony? melyik városrészben lakik?

Kisült, hogy Emma nem tud egyebet felőle, csak hogy nagyon kecses; bizalmasan tud nézni; franczia nyelven is beszél, mert hallotta egyszer, mikor közel utána ment a - korzón.

Egy-egy ilyen elvbeli kedves egész délutánra fölviditotta; mindig körülötte tartotta a társalgást, nevetett és ingerkedett; aztán - Emma is nevetett.

Mikor Vilmos bácsi - jó két hét mulva - ragyogó arczczal, peczkes nyakhordással s még inkább torokból beszélve, mint azelőtt, hazatért Erdélyből, mindent a legnagyobb rendben talált házánál; Emmát is ott találta a zongora előtt, Viktával, négy kézre játszva.

Röviden elmondatott magának mindent, a mi az irodára vonatkozik. Szórakozottan bólintott itt is, ott is egyet a fejével.

Aztán, mikor Emma távozni akart - hiszen már esti tiz óra után volt az idő! - odakiáltott neki zsölyéjéből:

Nem megelégedésének, vagy elismerésének akart ezáltal kifejezést adni! - hiszen az természetes, hogy irodavezére, a kit busásan fizet, teljesiti kötelességét! - hanem a hideg, nyugodt, kevés szavu Viktán kivül még más valakit is akart megfogni hallgatóságnak arra a pöffeszkedő, hetvenkedő, pattogó elbeszélésre, melylyel elő fogja adni, hogy miként akarták lefőzni ebben az erdélyi birtokvásárlási ügyben. Hanem ő egyet hunyoritott a szemével; kiegyenesedett és megköszörülte a torkát:

- Ni, barátom! Hát olyan együgyünek nézek én ki, hogy baleknek akar fogni?

Ha láttátok volna: egyszerre mint meglapultak, hehehe! - Szaladtak utánam; bocsánatot kértek. Akkor én kezdtem számitani, s minthogy tudtam, hogy egyedül én lehetek a vevő, lesrófoltam a dolgot, hogy csak ugy sápadtak belé. No ja! Tudtam, hogy minden áron kénytelenek beleegyezni, mint a hogy bele is egyeztek - hehehe! A modor, barátom, meg a belátás! - Hm! csak ilyenkor érzem, hogy milyen nagy diplomata veszett el bennem s hogy mennyire tudok uralkodni minden mozdulatomon s arczom minden vonása felett.

Ilyen volt Vilmos bácsi; annálfogva Emma nem ok nélkül csóválta meg a fejét, mikor az aranyos szélü meghivóval a kezében - a fölött tanakodva, hogy mi módon juthatott ő e megtiszteltetéshez - azt a kérdést tette föl magának, hogy:

Egyike azoknak a nem késő őszi estéknek, a melyeknek köde «még» - tikkasztó melege «már» nincs.

Az égen nagyszemü csillagok ragyogtak; a földön kevés harmat; a levegőben a frissen kaszált fű kesernyés szaga összevegyült az érő gyümölcsök illatával.

Emma, a mint leszállott a lóvonaturól, keskeny hegyi ösvényen haladt végig a nem messze eső Gemlesser nyaralóhoz.

Már az ut közepe táján megpillantotta a a dóri oszlopokon nyugvó homlokzatot; a magas ablakokat, melyek ragyogtak a villamfénytől, melylyel az egész nyaraló világitva volt.

Az épülettől jobbra, az orgona- és thuja-bokrok között, állottak és vártak a vendégek fogatai: fénylő kupék, nyitott faetonok, öblös landauerek; szunyókáló, meg füleiket hegyező paripák. Itt-ott, tarka csoportokra oszolva, mindenféle livrés inasok, kocsisok: hosszu szárnyu frakk; sárga zsinóros huszárdolmány; egészen simára borotvált német pofa, nyalkán kipödrött fekete bajusz.

A homlokzat alatt, a tágas lépcsőházban fehér nyakkendős, fehér keztyüs és fekete frakkos szolgák mozogtak.

Emma, még jó távol a kert öntöttvas rácsától, egy mogyoró-bokor árnyában habozva, kételkedve állapodott meg.

Nem jobb lenne innen visszafordulni? Hogy fog az inasok előtt megjelenni igy egyszerüen gyalogszerrel? Még talán be se akarják majd bocsátani? Aztán: hátha csak merő tévedésből jutott hozzá a meghivó? Mit fog mondani Vilmos bácsi, ha megpillantja a termekben? Nem fogja-e húsos szemöldeit összeránczolni haragos szemei fölött és sárgára sápadni, miközben susogva kérdezi:

S a háziur, meg a háziasszony? Mit fognak azok mondani, ha egy idegen embert látnak maguk előtt, a kivel még sehol sem találkoztak?

Egy pár nyugodt, de nyájas pillantásu szemet látott maga előtt. Ezek a szemek kérdőleg néztek rá. Sem nem biztatnak, sem nem tiltakoznak. Csak mintha azt mondanák:

Emma fölkapta a fejét; belépett a nyitva álló kapun; fölsietett a lépcsőzeten s oda nyujtva az egyik szolgának a karjára vetett őszi felöltőt, mig a másik kezében - mintha véletlenül történnék - megcsillogtatta az aranyos szélü meghivót, s fölsietett az emeletbe.

A virágokkal ékesitett folyosókon s az egymásba nyiló termekben sokan mozogtak már föl s alá. Az egyik ajtó közelében Vilmos bácsit pillantotta meg, a ki egy furcsa urnak (fölfelé fésült szálkás, ritka, impertinens-szőke haj; fölfelé fésült kenderszerü pofaszakáll; fölfelé fésült szintelen bajusz; pisze orr; mindig fütyölésre álló ajkak; örökké rángatózó lábak, derék és karok, mintha vitustánczban volna) ugy elébe plántálta magát, hogy az semmiféleképen sem szabadulhatott tőle, pedig ugyancsak fütyörészett, mig ez valamit magyarázott neki magáról.

Emma agyában egy pillanatra megfordult a gondolat, hogy az ellenkező oldalon fog belépni a terembe; de aztán megint csak fölkapta a fejét s neki indult annak az ajtónak, hol bátyja állott.

A vitustánczos ur, használva a jó alkalmat, mig Vilmos bácsi hátrapillantott, fütyörészve, rángatózó derékkal ugy elszaladt, mintha attól félt volna, hogy hátulról meg akarja valaki fogni a kabátját.

Vilmos bácsi egy pillanatig meredten, meglepetve bámult öcscsére, a ki bátran fölemelt fejjel ment egyenesen neki. De a pillanat multával ő is fölemelte fejét s pártfogó-helyeslő arczkifejezéssel tett pár lépést elébe.

- Itt vagy? Eljöttél? Jól tetted; nagyon jól tetted! Az embernek nem szabad a sutra bujni ebben a világban, ha valamire vinni akarja. Nézz meg engem! Ha én a sutra bujtam volna! De talán még nem is ösmered a sógoromat, a háziurat? Éppen amott jön; megállj, mindjárt bemutatlak.

Igen! ott jött. Az ajtó felé tartott, hátul összetett kezekkel. Kövér-forma kis emberke volt, széles homlokkal, kacsafark formán előre kunkoritott hunczutkákkal, melyek feketék voltak, mint a szén; az állon kiborotvált s csak két oldalt meghagyott pofaszakállal; az is fekete volt, mint a szén; erős, húsos orr; húsos, kiülő ajkak, melyek mindig és mindent fitymálni látszanak; kegyetlen tekintetü szürke szemek s az inggallérba belevágódó dölyfös toka.

Bizony korosacska ur lehetett már; hanem azért azt tartják felőle, hogy nem veti meg a szép nemet. Most is olyan elegáns domboru hasára feszülő fehér mellényében, az azon keresztül fityegő nehéz óralánczával, melyről középtáján drága csecsebohóságok csillannak a szembe, és nagy gonddal fésült fekete hajával, fekete pofaszakállával, melynek a szine gyanus, nagyon gyanus!

- Hrm! - köhintett egyet Vilmos bácsi, mig balkezével - ugy visszájára - egyet legyintett öcscse felé: Az öcsém, Kolovráth Emma.

A méltóságos ur, a ki különben eltürte azt is, hogy egyszer-másszor «kegyelmes uram»-nak szólitották, végig nézett Emmán, egyszer lefelé, másodszor fölfelé, aztán ő is köhintett egyet:

A bemutatás megtörtént. A hatalmas tanácsos ur, hátul összefogott kézzel tovább feszelgett, ott hagyva mind a bemutatót, mind a bemutatottat.

Vilmos bácsi azonban nem az az ember volt, a ki ilyen könnyedén le engedte volna magát rázatni valakinek a nyakáról. Utána sietett sógorának, a kiről gyakran ajkbiggyesztve mondta az irodában:

Utána szaladt ennek az ő belé annyira kapaszkodó Gemlessernek, rábizva Emmára, hogy csináljon, a mit akar.

A fiatal ember megdöbbenve nézett utánuk; aztán körülpillantott a teremben az idegen embereken. Feszelgő, affektáló férfiak; kaczér és páváskodó nők, a kiken nem volt egy szemernyi természetesség. Egyetlen egy arczot se látott, mely bizalmat kelthetett volna benne, vagy mely már előbbről ismeretes lett volna előtte.

Egymás mellett jöttek, egyenlő lassu, méltóságos lépéssel; mind a kettő magasra emelve hordta a fejét; mind a kettő szép s nagyon hasonlit egymáshoz; csakhogy az egyik kissé kövérebb, teltebb, valamivel idősebb s szemeiben nincs az a figyelő, még el nem határozott, tartózkodó kifejezés, mely a másikat lányosabbá teszi.

Szabadon, mindenkit jól megnézve tekintget széjjel; erre is, arra is könnyed üdvözleteket küld legyezőjének alig észrevehető meglibbentése által. Nagyon elegáns, egyenesen a magas légkör számára született uriasszony.

Ugy beszélik róla, hogy virtuóz a hóditásban, a férfiak elbájolásában; hogy ennek előtte egy magas, nagyon magas állásu egyént évek hosszu során át tartott lánczaiban s hogy férje is ennek köszönheti állását s azt, hogy bár gyors és kérkedve fitogtatott vagyonosodása sokaknak szemet szurt, nem szólal föl ellene senki és nem tesznek semmit, a mi neki kellemetlenséget okozna.

Emma az első pillantásra fölismerte a két nőt. Az a fiatalabbik, jobbról az ő «kis nénje»; a másik nem lehet más, mint felsőhodászi Andó Katinka, Gemlesser Nándor ur ő méltóságának a neje s Viktának a nénje.

Messziről fölismerte őket, de a tapasztaltak után nem mert feléjök közeledni.

Azon gondolkozott, hogy nem lenne-e jobb szép csendesen leballagni a lépcsőházba; átvenni a szolgától őszi felöltőjét; fütyörészve hazasétálni a holdvilágos éj alatt s holnap kijelenteni Vilmos bácsinak az irodában, hogy keressen magának más irodavezért, mert ő a felmondási időn tul egy napig sem maradhat.

Rábólintott fejével a gondolatra s talán már meg is mozdult, hogy kiviteléhez fogjon, mikor gyöngéd legyezőérintést érzett a vállán.

- Tekintsen hát föl, hogy bemutathassam. Kolovráth Emánuel, férjem rokona. Katinka nővérem.

Emma mélyen meghajtotta magát a méltóságos asszony előtt, a ki éppen ugy, mint férje, először fölülről lefelé, aztán alulról fölfelé végigvizsgálta a fiatal embert.

Csakhogy a két végigtekintés között ég és föld volt a különbség; mert mig Gemlesser ur hideg, szürke szemei a vizsgálóbiró vallató, bünjel után nyomozó pillantásával siklottak rajta végig, addig a méltóságos asszony fényes tekintete ugy rezgett rajta, mint a mükedvelőé az elébe állitott képen, melyről azt mondták neki, hogy Ticzián festménye, és valóban csinosnak is találja, hanem még nem tudja egész határozottan, hogy nem egyszerü utánzat-e?

Ugy hiszem, hogy még a szemét is összehunyoritotta egy kissé, mikor az előtte meghajló ifjut még egyszer végignézte.

- Nagyon szép tőle, hogy nem tette félre meghivómat. Vikta figyelmeztetett rá. De, mivel csak későn küldhettem el, attól tartottam, hogy nem kapja meg idejében s nem lesz alkalmam megösmerni.

- Azaz... Bátyja ohajtása, hogy megforduljon a jobb társaságokban! - igazitotta ki Vikta nénje szavait.

- No igen, igen! - kétségkivül a bátyja akarata. De hát meg kell vallanod, hogy kissé szórakozott az öregebb Kolovráth ur, s ha te nem emlited... Nem tesz semmit! A hiba helyre van ütve s én igen örülök, hogy megösmerhettem. Van a jelenlevő férfiak között valaki, a kit közelebbről ösmer? - Nincs? - Nem tesz semmit! Éppen amott látom apát; neki az egész világ ösmerőse. Füződjék csak a karjába édes Kolovráth, ő egy óra alatt egész Magyarországgal megösmerteti.

S legyezőjének egy alig észrevehető libbenésével magához intette az éppen arra közeledő felső-hodászi Andó Bertalan urat.

- Nézd, apa, be akarom neked mutatni Kolovráth Emánuel urat, a ki - gondolom - éppen most kért és kapott tőlem egy túrtánczot. Pártfogoltam a jelenlevők közül alig ismer valakit. Nem lennél szives őt barátaid egynémelyikének bemutatni?

Az öreg, deli-szép, magas termetü uri ember, gyöngéden piros, egészséges arczával, hófehér haju kerek fejével, hosszu ősz szakállával, nyájas tekintetü savószin szemeivel, olyan kifogástalanul öltözve, mint akármelyik jóizlésü gavallér az elitbálok valamelyikén, - barátságosan fordult Emmához s teketória nélkül nyujtva neki jobbját, szólt:

Karon fogta s elvitte magával, hogy megösmertesse vele ezt az ő «csinált világukat.»

Az öreg ur, lapoczkáihoz lágyan odasimuló fekete frakkjával, kivágott fehér mellényével, egyik kezében valamelyik hölgyvendégtől meghóditott atlasz-legyezőjével maga is ehhez a «csinált» világhoz látszott tartozni; de, mint Emma nemsokára meggyőződhetett, nem egészen tartozott oda.

Fölvette ennek a világnak az öltözetét, holott hosszu ősz szakállához, szép kerek fejéhez, magas, deli termetéhez szinte kivánta a szem a mentét, forgós kalpagot és drágakövekkel kirakott diszkardot; - megtanulta azokat a nyájas, haszontalan, semmitmondó szavakat, melyek itt forgalomban voltak, pedig sokkal jobban illett volna hozzá valami ékes, férfias dikczió a zöld asztalok valamelyike mellett; - pikáns, de nem sértő röpszavakat kiáltott oda a mellette elhaladó, barázdabillegető, vagy medvényi sulylyal czammogó főfőméltóságoknak, s pajkos «valamiket» sugdosott a hölgyek füleibe, a kik aztán mosolygó dobbantással, vagy kaczér legyezőérintéssel fizettek meg neki érte; pedig, ha fölemelte fejét, mintha látszott volna férfias arczán, hogy maga sem tartja magához méltónak ezt az univerzális «kedves vén fiu» szerepet.

Meglehet, hogy nem tartotta; meglehet, hogy néha gondolt arra az időre, mikor Andó Zakariás trencséni Csák Mátéval fútta a követ Róbert Károly ellen; vagy arra, mikor Andó Keresztély olyan fénynyel fogadta József császárt várkastélyában, hogy ez mosolyogva jegyezte meg, a kiséretében volt katonai méltóság felé fordulva:

- Csodálom, hogy ennek a fejedelemnek a követét még soha sem vettem észre udvaromban!

Meglehet, hogy «egyszer» nagyon is sokat gondolt ezekre a dolgokra, de most... Scsavniczáról, Zselezsnyikről, Sztropkóról nem küldték a tisztek a jövedelmeket; az élet nagy mester: beletanitja a «házi barát» szerepébe azokat is, a kik hajdan magok tartottak házi barátokat.

Ma nem kell dikczió, nem kell mente; a müvelt, eszmékkel küzdő kornak nincs szüksége konspiráló Andó Zakariásokra, s mivel az Andó Keresztélyek utóda mégis csak nem lehet egyszerre «Andó Mihály lakatos mester», élni pedig kell, sőt a felnőtt leányokat is férjhez kell adni: - lesz belőle «kedves vén fiu», a ki az egész világgal jól van; benső megbizottja a «főur»-nak; megszokott, diszére váló alakja a szalonoknak; közvetitője a nála kisebb, kenyér nélkül maradt «néhai»-aknak; reprezentánsa egy pár sport klubnak, egy pár vérszegény pénzintézetnek. Mindenütt ott található «jó arcz», a ki belenyugszik a dolgok folyásába, mert nem tehet mást.

Bertalan ur bemutatja Emmát egy fél óra alatt vagy ötven «kitünőségnek» és vagy ugyanannyi «legszebb»-nek. Nem ugy, mint Vilmos bácsi tenné, bal kezével hátrafelé legyintve:

Hanem szivesen, barátságosan, mint a ki elég magas születésü ahhoz, hogy akárkit mutat be, nyájas főhajtással fogadtassék; és elég becsületes és jó, hogy igazán szivből javát akarja annak a fiatal embernek, a kit pártfogásába ajánlottak.

- Hohó, nagy uram! Hova sétáltatod azt a büszkén hátraszegett nyakat? Nem tekinthetnél egy kicsit lefelé is? Legalább addig, mig bemutatnám méltóságos úri személyednek az öcsémet: Kolovráth Emánuelt?

- Fekete szem, pajkos szem; szürke megigéző. - Ne pillantson föl! De engedje meg, hogy bemutassam öcsémet: Kolovráth Emánuelt, a ki ugy tánczol, mint... Ott van! - ránézett! Most már nem én leszek oka, ha egy becsületes lépést sem fog tenni a kotilionban a szegény fiu.

Emmának nem volt szüksége erre a mentegetőzésre, mert csakugyan ügyesen tánczolt s különben is csinos jelenség volt.

Igaz, hogy táncz után nem igen tudott folyékonyan beszélni ezekkel az urhölgyekkel; egy kissé dadogott, ha válaszolni kellett; ha szemei egy pár szürke szemmel egyenes vonalban találkoztak: elforditotta tekintetét s könnyedén elpirult.

De ez mind nem vált hátrányára a hölgyek előtt; kezdtek jobban érdeklődni iránta; nyájasabban mosolyogni felé, a mit ő nem igen vett észre, vagy, ha észrevette, megzavarta, megszégyenitette s arra ösztönözte, hogy hagyja ott a tánczolók termét s keressen valami magányos helyet, vagy a büffében, vagy abban a gömbölyü szobában, mely most melegházi növényekkel, bokrokkal télikertté van alakitva.

Csupán egyetlenegy tartotta vissza a teremben: Vikta, a ki szokott egykedvü modorában vett részt a tánczban.

Folyton tánczolt; orczái meglehetősen föl voltak hevülve; felelt tánczosának, ha ez megszólitotta, de azért sokszor fogadni lehetett volna, hogy nem tudja: kivel tánczol? Tánczosa vállán keresztül, mintegy véletlenül arra nézett, a hol Emma állt, a ki tánczosnéjától vett búcsút; ketten is meglassitották mellette lépteiket; jóakarattal pillantva felé s talán várva, hogy hátha odafordúl? Emma azonban éppen nénjét, Katinkát vitte a tánczba, a ki kecsesen helyezte karját az ifjú vállára. Vikta szemei megvillantak; könnyü mosoly simult el ajkai körül, aztán nyugodtan tovább tánczolt.

Nyilván jól esett neki, hogy pártfogoltját olyan szivesen fogadták a hölgyek. De ezt egyáltalában nem akarta elárulni, s ugy tett, mintha az a fiatal ember, a kinek ő eszközölte ki a meghivót, s a kit ő igyekezett forgalomba hozni ebben a világban, reá semmiképen nem tartozó idegen volna, a ki még talán be sincs neki mutatva.

Kerülte a ránézést, a róla való beszédet s ha maga felé látta közeledni, valószinüleg azzal a czéllal, hogy tánczra kérje - a legközelebb álló tánczosnak, akár kérte az föl, akár nem, karját nyujtotta s a jövő pillanatban már röpült.

Nem vehette azt észre senki, maga Emma sem, hogy czélzatosan kerülik; hanem azért a fiatal embernek mégis rosszul esett ez a boszantó véletlen, hogy az egész este alatt egyetlen egyszer sem közeledhetett ahhoz, a kinek pedig el akarta volna mondani...

Köszönetét, hogy itt egy csomó idegen asszonynyal tánczolhat? - Hogy villamfény mellett unhatja magát? Hogy érezheti azt az egyre növekvő, ismeretlen okból származó izgatottságot, mely arra ösztönzi, hogy ebből a zajból, mely olyan üres, hogy ezek közül a tarka pillangók közül, a kik magokon hordják a csinált virág gyári illatát, e nevetségesen mereszkedő, vagy léhán hajlongó alakok közül elszaladjon valahová?

Hazugság volna, ha azt mondaná, hogy ezért köszönettel tartozik; de ha mondani akarná is, kinek mondja? Hiszen a «kis néni» tiltakozik az ellen, mintha ő Emmára való tekintetből eszközölte volna ki a meghivót.

A bemutatót Gemlesserné ő méltósága szerezte a számára. - Vikta rá sem nézett egész este, még véletlenségből sem! S ugy viseli magát, hogy ha nem tudnák, hogy Kolovráthné, meg lehetne kérdezni tőle:

Kedvetlenül hagyta oda a tánczolók termét; a melegházi növényekkel telerakott kerek szobába vonta magát s egy nagy ernyő-pálma alatt a gulába rakott s virágokkal teljes azalea bokrokat szemlélte.

Egyszerre könnyü ruhasuhogást hallott a háta mögött, s mielőtt még megfordulhatott volna, meleg, puha kéz érintette a kezét s valamit szoritott markába.

Valószinüleg a szomszédos büfféből jöttek; mert mind a hárman valami nyalánkságot ettek. Emmát nem vették észre, legalább egyik sem nézett rá; Gemlesserné a másik oldalon csoportositott, virágzásban levő floxokra figyelmeztette az idegen társat, s befordultak a hajlásnál, a nélkül, hogy Emmára csak egy is közülök visszapillantott volna.

Mikor egyedül maradt, kinyitotta a kezét s megnézte, a mit a markába nyomtak.

Egy darabka kétszersült! Mi akar ez lenni? Azt egészen bizonyosnak tartotta, hogy Vikta nyomta a kezébe, mikor mellette elhaladva, titkon kezéhez érintette kezét. - De mi a jelentése?

Nem érkezett rá sokáig találgatni. Ujra ruhasuhogást hallott s előtte állott Vikta.

Kezével önkénytelenül keble felé nyult, mintha az örök burnuszt akarná összefogni magán; de a burnusz nem volt ott s a bársonyos nyakat és vállakat semmi sem takarta.

- Csak egy pillanatra jöttem. - Azt hiszik, hogy hajékemet igazitom. - Csak azért jöttem vissza, hogy megkérjem...

- Ne maradjon tovább! - Sugta Vikta s ugyanabban a pillanatban már eltünt a bokrok közt; a fordulónál pedig megvillant a méltóságos asszony ruhája.

Természetes, hogy nem maradt tovább. - Mint a hogy már korábban látta, hogy nehány az urak közül szépen, szó nélkül lesettenkedett az emeletről, ő is végigsompolygott a középső termen, a hol, nagyobb társaság közepett, Vikta is ott állt és legyezőjével játszott; le a lépcsőn; átvette felöltőjét és csaknem szaladva hagyta el a kertet.

Ez a három szó volt betetőzése mindannak, a mit nem értett. Ezt a három szót forgatta elméjében az egész uton. Magyarázgatta igy is, ugy is; még akkor is, mikor hazaérve, már ágyában feküdt. Ez a három szó jutott másnap reggel, mikor fölébredt, legelőször az eszébe.

Gyermeknek tekintették, a kit figyelmeztetni kell? Vagy Vilmos bácsinak volt ellenére, hogy még mindig ott látja? Talán valami kellemetlenségtől akarta megkimélni nénje az által, hogy távozásra intette.

- No fiu, az első lépést szerencsésen megtettük. Most gyorsan fog következni a többi egymásután; azért én állok jót. - Hohó! fél év alatt magad is elcsodálkozol majd, hogy mit faragtam belőled. Mert az én befolyásommal, népszerüségemmel - különösen, ha valami alkalmas ember akad a kezem közé! Te pedig az vagy, meg kell adnom, hogy az vagy, s nem is érdemelnéd meg, hogy Kolovráthnak hivjanak, ha az nem volnál...

Nem egyszer volt azon a ponton, hogy magához Viktához forduljon a kérdéssel.

Persze, hogy ez a legegyszerűbb lett volna s volt is rá alkalom elegendő, mert Vilmos bácsi az utóbbi időben gyakran volt kénytelen hosszabb utazásokat tenni a megvásárolt erdélyi birtok ügyében: - nagyszerű épitkezések; az egész uradalomnak újra rendezése; kőszénbánya - részvény-társaság; fűrészmalmokat-felállitó szövetkezet... ohó. Meg kell mutatnunk Anglia vállalkozóinak, hogy mit tudunk mi, magyarok!

S ezek alatt az utazások alatt hetekig egymásra voltak utalva Vikta és Emma. - Volt, bőven volt alkalom, hogy az öcs a kérdést föltegye «kis néni»-jének. De a «kis néni»-hez nem könnyen lehetett olyan kérdést intézni, melyet ő nem akart! Mintha kiolvasta volna az emberből, mielőtt a nyelve hegyére jutott.

Akármilyen derült, közlékeny, szelid és jóságos volt, hirtelen egy szemvillanás, a burnusz összefogva a kebel fölött - s oda volt az alkalom, hogy valamit kérdezzen tőle az ember.

Máskülönben Emmával szemben megtartotta régi modorát: jó, szelid, bizalmas volt iránta; nem egyszer olyan párbeszédek folytak közöttük, melyeket, ha idegen a függönyök valamelyike mögött hallgat, azt fogja mondani: az idősebb nővér beszél a fiatalabb öcscsel.

De kettőt gondosan kikerült a nő: - A visszaemlékezést a Gemlesser-estélyre s az alkalmat, hogy Emma elvi szerelmeskedéseit szóba hozza.

Egy ólomszürke őszi délután - mert már nagyon előrehaladt az idő - Emma sokkal korábban hagyta el dolgozószobáját s ment föl az emeletre, mint rendesen. Valami kiválóan sürgős tenni való nem volt, unta is a munkát, boszantotta az ablakon beszürődő szürke fény s lassankint valami lappangó izgatottság vett rajta erőt, mely ingerültséggé, kiállhatlan türelmetlenséggé fokozódott.

Kezeit összetéve, fején kalappal, meleg őszi köpenybe burkolózva állt ott, olyanformán, mintha az utolsó pillanatban lepte volna meg a habozás, hogy menjen-e, vagy nem?

Mikor Emmát megpillantotta, gondolkozó arcza földerült, szemei megelevenedtek.

- Igen. Ez elől a szürke világosság elől. - Akár mit tettem, mindig a temető forgott az eszemben. Sokáig törtem a fejemet, hogy mit tegyek? Katinkánál délelőtt voltam. Más valakit meglátogatni? Unalmas! Koppsohn, Szentkáry kérték ki az engedelmet, hogy a délutánt nálam tölthessék; fázom a gondolatától is, hogy itthon foghatnának... Sürgősen elküldtem bérkocsiért.

- Vágyom a lombvesztett fákat látni. S mig kocsizom és sétálok, Koppsohn és Szentkáry urak bizonyosan megunják: rám várni.

- De e nedves hidegben, a sáros utakon járkálni, csak azért, hogy a lombvesztett fákat lássa és Koppsohn meg Szentkáry urakat kikerülje!

- Óh már tudom, hogy mit csinálok! - szólt egészen megelevenedve Vikta. - Kitünő gondolat. - De magára is számitok, Emma. - Meddig lesz elfoglalva az irodában?

A fiatal embernek nem volt szándéka ma visszatérni az irodába, de a kérdés emlékeztette, hogy még ugyancsak korán van.

- Nem sokáig. - Azt hiszem: nem nagyon sokáig. Néhány lemásolt ügyiratot veszek át; pár beadványt küldök el. - Ennyi az egész.

Alulról a kapu előtt megállapodó kocsi dübörgése hangzott föl. Vikta aggódó sietéssel szaladt az ablakhoz, és leskelődve tekintett le az utczára.

- Hál'istennek! - Nem magánfogat; csak az én bérkocsim. Ne várasson magára sokáig!

Kezet nyujtott Emmának, aztán szaladt le a lépcsőn és eltünt a bérkocsi becsapódó ajtaja mögött.

Az unalmas idő, az az izgatottság, mely most még inkább erőt vett a fiatal emberen, s az a tény, hogy valósággal nem volt munka, mely csak némileg is le birta volna figyelmét kötni, érthetővé teszik, hogy Viktának csakugyan nem sokáig kellett várakoznia az ő pártfogoltjára.

Még semmi esetre sem volt fél órája, hogy megérkezett a nyaralóba, melyre egy nagyothalló, féllábu kiszolgált katona ügyelt fel.

Kiszállva a kocsiból, intett a kocsisnak, hogy álljon tovább a kaputól; maga pedig csengetett. Sokáig kellett csengetnie, mig az öreg katona meghallotta. Mogorván és kedvetlenül biczékelt elő a kert mélyében épült kis kertészlakásból, falábával lassu taktusban kopogva végig a főut koczka-kövezetén.

Már az urasági nyaraló előtt szeme fölé emelte tenyerét, hogy jobban lássa az alkalmatlankodót; valószinüleg már ott el akarta kezdeni a káromkodást, de felösmerve urasszonyát, befogta a száját s némán kaput nyitott.

- Kérem, nyissa föl a nyaraló főajtaját, aztán ne törődjék velem. Tudom, hogy ilyen időben fájdalmakat érez a lábában.

- Annál inkább. Majd, ha távozni akarok, odateszem a nyaraló kulcsát az ablakába. A kertajtó meg ugy is bezáródik magától, ha becsapják. Hát csak pihenjen, mintha itt sem volnék.

A vén katona kinyitotta a nyaraló főajtaját, mely az oszlopos, tágas verandára szolgált, aztán falábát nehezen emelgetve, vissza biczékelt a kertész-lakba, a hol - mikor kivül «kutyaidők» jártak - család nélkül, pipaszó mellett egykedvü elmélkedésének élt.

Vikta mindenekelőtt bejárta a kertet, azokat a helyeket, a hol nyárban szép virágu, kúszó növények szoktak az alájok helyezett padokra kellemetes árnyékot vetni. Most elhervadva, nedvesen, a rájok ülepedő őszi ködtől csepegve csüngtek alá a levéltelen indák. A bronzhattyú nyakát átkaroló kis fiu hátára most nem permetez vissza a szökőkút vize. A kis fiu meg van dermedve, meztelen testének látására önkéntelenül összeborzad az ember; a hattyú a muzeumbeli kitömött madarakat juttatja az ember eszébe. A vizfogó medencze alja tele van barnára aszott, lucskos levelekkel.

Minden olyan elhalt, lucskos, erjedésnek indult; a fák lekonyuló gallyairól is csepeg az őszi nyirkosság; a föld nehézszagu gőzöket lehel ki, melyek vagy közel a felszinhez mindjárt megsürüsödnek s visszaesve nyálkássá teszik az utakat; vagy összeverődve, nehézkes gomolyokban emelkednek följebb-följebb, nem nagyon magasra, de azért mégis elég távol a földtől, hogy ha valami kósza légáramlat össze találja kavarni, végére-várhatatlan esővé váljanak.

Vikta meleg köpenyét egyre szorosabban összefogva, az őszi kép vigasztalansága által valósággal megfélemlitve, siető léptekkel menekült a kert belsejéből a rácsozat felé, mely az előtért a vadgesztenyés uttól elkülönitette. Megfogta a rács vasdárdáinak egyikét s kiváncsian lesett ki az utra.

Embert - valakit, a ki él és mozog - szeretett volna látni: de az egész vidék elhagyatott volt, s ha itt-ott valami nesz támadt, az nem élőlény nesze volt, hanem egy elkésetten leszakadt vadgesztenye czuppanása, vagy egy csomó nyirkosság permetezése, mely valamely megrázódó fáról alálocsogott.

Szorongva gondolt rá, hogy egyedül van, mert a vén katona bent, a kert mélyén, bezárkózva szobájába, annyi, mintha nem is lett volna. Aggódó pillantással fürkészett kocsija után.

Talán lovait ment megitatni a kocsis? vagy talán azt gondolta, hogy tehet egy nagyobb fordulót, mig vendége a kertben időzik?

Egyszerre csobogó locsogást hall hátamögött. Egy elázott társaskocsi állapodott meg a kapu irányában az uton s belőle az egyetlen utas leugorván, egykedvü locs-pocsolással zötyögött tovább.

- Emma! Hál' istennek, hogy megérkezett. Óh, beh végtelenül sokáig váratott magára.

- Óh, azt hiszem, hogy négynél is több. Éppen arra gondoltam, hogy visszatérek, de kocsimat nem látom sehol.

- Igaz! És ön olyan könnyen van öltözve, Emma. Nyujtsa karját; a nyaralót kinyittattam; bevonulunk az eső elől, s ha majd eláll, lesz szives utána nézni a kocsinak.

Az eső csakugyan - eleintén lanyhán, később egyre erősödve - kövér cseppekben kezdett hullani. Vikta az Emma karján gyorsan belől termett a kert kapuján; de a rohamosan növekedő eső, mely egyre kövérebb cseppekben kezdte paskolni a földet, arra kényszeritette őket, hogy a rácskeritéstől még jó távol eső nyaralóig szaladva tegyék meg az utat.

Nevetve és a futástól kipirult arczczal ugrott Vikta a veranda oszlopai alá s nevetve várta be Emmát, a ki utközben pár pillanatra hátramaradt, mert a «kis nénje» által elejtett fél keztyüt kellett fölvennie.

- Sajnálom, hogy még a másikat is el nem ejtettem! Jöjjön be hamar; hisz ott még mindig éri az eső. Soha se hittem volna, hogy még ma nevetni is fogok s csak annyira is fölmelegszem, mint a mennyire fölmelegedtem.

Leült a veranda egy lóczájára s megelevenült, kerekre nyitott szemekkel nézte a zuhogó esőt.

De nem sokára kissé összeborzadt és Emmára nézett, a ki kalapjáról rázogatta a nedvességet.

- Itt légvonat van; érzem a nedves hideget s ön sokkal könnyebben van öltözve, mint én. - Menjünk be.

Fölkelt s előlmenve, bevezette Emmát a csinosan berendezett kis ebédlőbe, melyet csak akkor szoktak használni, ha a férj és feleség, vagy legfölebb még pár bizalmas embere a családnak jött össze.

Hanem ez a kis, kerek szoba, mely nyárban éppen azért volt kellemetes, mert hüvös és félhomályos volt, most ridegnek és sötétnek tetszett.

Az ó-német asztal és székek barna fája; a magas, tornyos hátu kredencz komor, oltárszerü kinézése; az ólomkoczkás ablaktáblák festett üvege; az alacsony, szintén barnára szinezett porczellán kandalló, melynek tetején alvó oroszlán heverészett; az egyik végén magas táblázattal ellátott alacsony és szögletes hencser, mely fekete medvebőrrel volt letakarva, nem tették nyájassá, hivogatóbbá most a nedves-hideg őszi estszürkületben.

Vikta - a ki abban a tudatban, hogy kedvencz szobájába megy - kissé megnedvesedett kalapját is leoldta, mielőtt az ajtón átlépett, meghökkenve állapodott meg a küszöbön.

- Óh ezen lehet segiteni! - lépett előre Emma. Ott a kandalló mellett fás kosarat látok s ez a mennyezetről lenyuló hosszu cső légszeszvezető.

Néhány pillanat mulva vigan repeső lángtaraj szórta szét a szobában eleven fényét, s alig tiz perczre rá a kandallóban is mormolt a tüz; az oroszlán zöld-fényü szemei villogtak s a szoba levegője csakhamar megtelt azzal a jóleső meleggel, nyájas tüzfénynyel, melyért a kandallók nyirkos őszi estéken annyira megbecsülhetlenek.

- Nem hallja a hideg eső kopogását az ablaktáblákon? - Még csak most kezdődött meg igazán. - Óh, hogy didereghet most odakint minden!

A kandalló elé szaladt és nevetve dörzsölte kezeit. Kalapja már nem volt fején, most köpenyét is levetette.

Emma készségesen engedelmeskedett; aztán odaszaladt a kredenczhez, melyből a «kis néni» üvegeket, evőeszközöket, kemény czukorsüteményeket és egyéb nem könnyen romló nyalánkságokat szedett ki.

Egymással versenyezve teritették meg a kis asztalt, mindent olyan izléssel állitva fel, mintha olyan gyakorlott pinczér rendezte volna, a ki hosszu éveken át szolgálta a vendégeket valami kis kedélyes kabin-szeparéban.

Vigan nevetkérezve ültek az asztal mellett; Emma poharában gyöngyözött a pezsgő, Vikta meg malagát mártogatott piskótával.

Kint egyre csurgott az eső lefelé; az ablaktáblák szines üvegkoczkái már régebben elsötétedtek; a tüz a kandallóban hamvadozni kezdett, most még áthatóbb meleget lehelve ki magából.

Vikta alacsony karosszékében hátraszegezve szép fejét, piros ajkát nyalakodva mártogatta az édes malagába.

Az Emma «elvbeli» szerelmei kerültek szóba. Vikta gyermekes jókedvvel, ingerkedve fakgatta a «szelid Don Juan»-t, hogy nem kerekedett-e kedve, kezét valamelyik imádott kezéhez érinteni?

Aztán a hajszinek birálatára került a sor. A kis néninek meglehetősen kicsinylő nézetei voltak az ő hamvasszőke szinü hajáról.

- Szösz; semmi egyéb. A szép, fényes fekete, az a haj; föltéve, hogy nem durva.

Emma védelmére kelt a szőke hajaknak. - Minő bársonyosak, puhák a szőke hajak! És rendesen dus növésüek is. Mikor a Gemlesser estélyén hozzájött a «kis néni» a téli kertben, le volt bomolva az egyik hajfonata; még most is emlékszik rá, hogy ragyogtak azok a hamvasszőke szálak.

Vikta szivesen hallgatott szavaira. Nem haragudott rá, hogy megnézte és emlékezetében tartotta a lebomlott hajfürt ragyogását. Alkalmilag az is eszébe jutott, hogy akkor egy darabka kétszersültet nyomott az Emma kezébe. Kiváncsian kérdezte, hogy mit gondolt: miért nyomta a kezébe? Mit tett vele?

Vikta, székében hátradőlve kaczagott, hogy szép orczái egészen fölhevültek bele.

- De nekem még valami kérdezni valóm is van, kis néni. Régen szerettem volna már megkérdezni, de sohasem mertem; ha már számon volt a kérdés, valami félelem forma fogott el. Mért küldött akkor este haza?

Vikta olyan szép volt e pillanatban; orczái ragyogtak a melegségtől; de nem válaszolt. Behunyta a szemét és hallgatott.

Később lassan nyitogatni kezdte szempilláit és ravaszdi pillantást vetett az egész lelkével rávesző öcsre.

- Beh furcsa volna, ha most hirtelen fölpattanna az ajtó s valaki belépne rajta!

- Hohó, kedves öcsémuram! Megijedtünk? Nyugodjék meg; most az egyszer jó helyen van. Nénikéjével vacsorázik.

- Dehogy! - Hanem azért mégis kiváncsi volnék látni, hogy mit csinálna, ha helyettem azoknak a nőknek egyike ülne itt, a kikbe sétaközben beleszeretett s egyszerre csak benyitna a férj. Komoly arczczal, rettenetes tekintettel...

Emma érezte, hogy habár Vikta most még nem nevet is, (a malagás poharat tartja szája előtt s az üvegen át mosolygós kiváncsisággal pislogat rá) közel áll hozzá, hogy hangos kaczajban törjön ki. Érezte, hogy valami megalázó, kicsinylő van azokban a szavakban, melyeket ez az asszony mosolyogva intézett hozzá.

Elpirult, de azért nevetve nézett a szemközt magát székén himbáló asszony szeme közé.

- Képzelje csak. A férj! - Baljóslatu arczczal! - Képzelje, mintha én volnék a remegő asszony - halaványan...

- Majd megmondom én. Fölugornék - igy. Az asztal mellett állna s szemét lesütve, zavarodottan várná, hogy megszólitsa a férj.

Mint a csik, meghajlott derékkal siklott ki az asztal mellől, ruhája fölvágott ujjával érintve elmenet közben Emma arczát, hogy a hencser fölött függő képet, mely Kurzbauer «utolért szökevényeinek» rézkarcza volt, a falról leakaszsza.

Hasztalanul nyujtózkodott; keble fölött hasztalanul feszült meg a ruha; gömbölyü karjai, melyekről visszatüremlett a fölvágott ruhaujj, hasztalanul nyultak föl; - a széles hencsertől nem birta elérni a képet; föl akart térdelni rá; egyik lábát fölemelte, de a medvebőr megcsuszott térde alatt s hanyatt a szőnyegre bukott volna, ha Emma, a ki lélekzetfogyottan nézett utána, oda nem ugrik és karjaiba nem szoritja.

Vikta, a mint kebelén feküdt, nevetve forditotta hozzá pajkos kedvtől ragyogó arczát, ingerkedő pillantásu szemeit s a malagától még most is fényes ajkát.

- Nem, azt sem tenném - tudod! - mondta az öcs, mindkét karjával magához szoritva az asszonyt s ajkával keresve az övét, hogy azt is rászoritsa.

Miután Vikta meggyürődött ruháját lesimitotta s a tükör elé állva, lebomlott hamvasszőke haját feltüzte, komor arczczal fordult Emmához s olyan hangon, a milyenen még sohasem beszélt vele, szólt:

- Menjen, keresse föl kocsimat. Ha nem találná, szerezzen másikat - akármit, - mindegy! haza akarok indulni azonnal.

Emma gyorsan, lesütött fejjel ment ki. A még mindig szakadó esőben beszaladozta a vadgesztenyékkel szegélyezett utat végig-hosszig, a nélkül, hogy valahol kocsit látott volna.

A régi lövöldetéren végre egy éjiszállására czammogó társaskocsira bukkant.

A kocsis, letürt kalapja alól - lekonyult fülü, lucskos lovait nógatva - megvető mosolylyal pillantott a feléje szaladó fiatal emberre, a ki arra kérte, hogy ne menjen haza; tegyen még egy utat.

- Hány tarisznya bankója van, mi? - Mert ilyen kutya időben, tiz óra után nem kocsikázunk füttyért - hm!

Igazán tiz óra volt! Sőt több. A terézvárosi árvaházi templom tornyán épp most ütötte a féltizenegyet.

A kocsis természetesen csak a képlet kedvéért beszélt a tarisznya bankóról; egyetlen egy bankó is meginditotta emberbaráti szivét s odaállitotta a nyaraló kapuja elé.

Emma besietett az ebédlőbe, hogy tudósitsa a nőt. Vikta, ki köpenyben és kalappal a fején, a szoba közepén állott, nem várta, hogy szóljon. Kevélyen, senkit sem látva, megindult. A szoba egészen abban a rendben volt, melyben találták, mikor bejöttek: az asztal leszedve, a kandalló ajtaja bezárva, a medvebőr visszateritve a hencserre, a légszeszláng leszoritva.

- A kulcsot a felügyelő ablakába kell tenni. - A kertkapu magától bezáródik, ha becsapják.

E rövid utasitás után megindult a sötétben, a minden lépésre tocsogó kövezeten, nem törődve a kalapjára és köpenyére hulló esővel.

A kocsis, mikor Emma - félénken, alig érve hozzá - fölsegitette az ülésbe s maga is mellé ugrott, a mennyire a halvány utczai lámpa világánál tehette, jól megnézte féloldalra forditott fejü paszasirját.

Mikor a szép termetet elnyelte a kocsi, szemtelenül hunyoritott egyet a szemével, aztán elnevetve magát, közécsapott a lovaknak.

Mikor a Kolovráth-féle kis palotához már közeljártak, akkor ütötte a felet tizenkettőre.

Mindkettő némán és a nélkül ült egymás mellett, hogy egyik a másikat érintette, vagy csak rá nézett volna is. Nehány pillanattal előbb, mintsem a kocsi megállott, Emma dobogó szivvel, félénken, mintegy bűnbánatát jelezve és Vikta bocsánatáért esedezve, tette kezét az asszonyéra, mely kettőjök között, az ülésen nyugodott.

A nő megrezzent, de nem vette el a kezét, engedte, hogy Emma szoritsa, a nélkül, hogy visszaszoritotta volna. Mikor a kocsi megállt, Vikta hirtelen kinyitotta az ajtót; erősen, fürkésző tekintettel szembe nézte a fiút, s Emma érezte, hogy az addig lanyha ujjak megelevenülnek, összefogják az övéit és megszoritják.

Ugyanabban a pillanatban már becsapódott a kocsiajtó s hallható volt, a mint a kövezeten álló asszony odakiáltja a kocsisnak:

Különben megjegyzendő, hogy Vilmos bácsi éppen ezen a napon tért haza Erdélyből s alig másfél órával előbb szállt ki kocsijából ugyanazon a helyen, a hol neje a társaskocsiból most kiugrott.

Unatkozva, hogy nincs, a kinek elbeszélje diadalmas utját a megvett uradalomhoz tartozó falvakon, a hol a jó emberek kalaplevéve éljenezték, s a hol ő kegyes, komoly arczczal megbiztatott mindenkit, hogy ne féljenek, csak bizzanak benne: két év alatt ide fogja ő hozni Alsó-Ausztria legtekintélyesebb gyártelepeit; lesz jól fizetett munka, pénz, jólét, - ujjaival türelmetlenül dobolva és várva valakire, a kinek mindezt ellenvetést nem tűrő hangján elmondhatja, az ablaknál állott, és nézte, mikor neje a társaskocsiból kiugrott.

- Hol a mennydörgőben jártál te társaskocsin? kérdezte, mikor Vikta, nedves kalappal és köpenyben belépett a terembe.

- A nyaralóban voltam; válaszolt a nő, bátran, nyugodtan férje szeme közé pillantva. - A bérkocsis nyilván rosszul értette utasitásomat; ott hagyott és én társaskocsin voltam kénytelen hazajönni.

- Kisért. - Emma kisért haza. - Ő keritette a kocsit is, mert különben gyalog kellett volna hazajönnöm a sárban és esőben.

Vikta még néhány pillanatig mozdulatlanul maradt a helyén, mialatt folyton komolyan férje szemei közé nézett. Talán várt még valami kérdést és talán el is volt határozva őszintén megfelelni rá; legalább bátor, szembenéző tekintete azt mutatta.

De Vilmos bácsi csak tovább nevetett és nem tett több kérdést. - Kezével egyet legyintett a levegőben.

- No fiu, te ugyancsak lekötelezted tegnap a nénidet! Ha nem vagy, taposhatta volna a sarat a nyaralótól hazáig. - Hanem hát az asszonyokon soha sem esik komoly szerencsétlenség! Az asszony minden bajból kivágja magát. - Én tudom! Én ösmerem az asszonyokat legjobban! Volt velök elég dolgom, igy is, ugy is - hehehe!

Nagyon természetesen! Mert Vilmos bácsi mindent legjobban tudott a világon; mindent megpróbált; lángelméje mindent egyszeriben fölfogott, s csalhatatlan szemei előtt nem maradhatott titok semmi, ha ő jól megnézte emberét.

Óh, ha Emma nem volna éppen az öcscse s a mellé tacskó, a ki fölött fenn kell tartani a tekintélyt, majd mesélne ő mindjárt annyit az asszonyokról, a saját tapasztalataiból - hogy a száját is nyitva felejtené rá a hallgatója.

Mulattasd és ismét mulattasd; mert az asszony mindig mulatni akar. - Ez a titka az egésznek!

Utasitja Emmát, hogy adja elő, a mik az irodában távolléte alatt történtek. Maga egy nagy karosszékben foglal helyet, lábait kinyujtva s fejét hátrabocsátva. Szigoru, komoly arczczal hallgat, folyton és erősen Emma arczát fixirozva. Emma ugy kezdi sejteni, hogy bátyja gondolatai nem a perek körül forognak, hanem más valamivel vannak elfoglalva.

Arczát kezdi elhagyni a vér, aztán megint hirtelen kipirul; kezdi nem látni a betüket s valószinüleg el is akad, ha Vilmos bácsi hirtelen a homlokára nem csap a tenyerével, s félbe nem szakitja:

Emmának több másodperczre van szüksége, hogy magához jöjjön és képes legyen a feleletre.

- Nem bizonyos, Vilmos bácsi. A minisztérium leirata által ismét három hónapra van elodázva.

- Kitünő! Elég. Majd valamikor beszélünk a többi ügy felől. Most fontosabb dolgom van; hagyj magamra.

Hanem az a «máskor» sehogy sem akart előkerülni. Vilmos bácsi egész napokon borzasztóan el volt halmozva az erdélyi birtokügyre vonatkozó munkálatokkal.

Gépészek, mérnökök, épitészek, egyetemi geológus tanárok jártak hozzá; sokszor egész tele volt velök a szobája; tanácskoztak, kombináltak és kiabáltak; majd rajzolni kezdtek; számoltak s legtöbb esetben összevesztek, mielőtt szétmentek volna.

Más napokon Vilmos bácsi ment el hazulról bizonyos alakuló, szervezkedő, alapszabályokat készitő, előleges, ünnepélyes, bizalmas értekezésekre.

- A kislelkü nyomorultak! Én nem tudom, hogy születhetnek ilyen barmok emberképpel! Nem tudják a kétszerkettőt sem, mégis pénzembereknek nevezik magokat. No, de majd megmutatom én nekik! Mind rakásra buktatom, valahány van. Kezemben a kedveseknek az üstöke!

- Fiu! Megalapitottam a szerencsédet. Most jövök a gyülésről. Egyik igazgatónak minden áron téged foglak kineveztetni. Ez a kopasz Koppsohn ugyan erősen dolgozik ellene, de belátok a veséjébe; engem akar kijátszani, azt akarja, hogy nekem ne legyen emberem az igazgatóságban. De hát éppen emberére akadt - mi? hehehe? Tudod, a kik részvényt venni képesek: hogy imádnak engem mind! Mindenesetre téged neveztetlek ki egyik igazgatónak, mert te, tudom, mindent pontosan közölni fogsz velem, a mit ők el szeretnének hallgatni. Hehehe, Koppsohn uram! Nagyon jó helyen kerestük a balekot - mi? Meglehet, hogy az első évekre le kell mondanod az igazgatói fizetésről, hogy bejuss, de a jövő! Érted? A jö-vő!

Emma lehajolt, mintha valamit akarna fölvenni a földről, hogy Vilmos bácsi meg ne lássa mosolyát.

Vilmos bácsi téli kabátban, kalappal a fején, fel s alá járkálva folytatta tovább:

- Még most persze szóba sem hozlak, még most nincs ideje. De ha egyszer ki lesz mondva, hogy: no, hát alakuljunk meg! Ha mindenki kijelenti, hogy hány részvényre kötelezi magát... Bizd csak rám. Bizd rám magadat! Hiszen bátyád vagyok! Aztán nekem is érdekemben áll, hogy az igazgatóság egyik tagja az én emberem legyen, mikor arról lesz szó, hogy mennyiért veszi át a társaság az uradalmat tőlem.

Hasztalan lett volna minden bizás! A részvény-társaságot sehogy sem lehetett összehozni. A kopasz, aranykeretes szemüveget viselő urak eleintén mosolyogva, nyájasan hajlongva, drága gyürüs ujjaikat udvariasan dörzsölgetve jelentek meg a «kijelölt helyen», ha meghivták őket; később eltagadtatták magukat, vagy «okvetlenül» el kellett utazniok, ha a megbizott jött, a ki a meghivást hozta.

Vilmos bácsi dühtől sápadtan tért haza az ülésről, a hol rajta s néhány ügynökön kivül senki sem ült. De azért nem fogott ki rajta a pénzembereknek ez a «csodálatos butasága»! - Nem telt bele egy negyed, érczes, lármás hangja, termetének kihivó, méltóságos tartása visszatért; ott marasztotta ebédre Emmát s a levestől a csemegéig mindegyre növő meggyőződéssel kezdte magyarázni neki és Viktának (a ki hideg, közönyös pillantását csak néha emelte rá) hogy tulajdonképen mennyire nagy szerencse rá nézve a társasági terv meghiusulása.

- Nem jobb-e nekem, ha egyedül szedem föl a jövedelmet s nem rontják el mások, a mit én jól megcsinálok? És te, Emma, te sem leszesz idegenek szolgája! Mert mégis nyomorult állás az: egy, ki tudja honnan idevetődött vezérigazgató alatt szolgálni; ki tudja meddig nem huzni fizetést s ki tudja minő jövő reményében? Mert a jövő mindig kétes ilyen eszeveszett részvénytársulatoknál!

Emma szó nélkül hallgatta végig; sőt tovább is ment: néha helyeslőleg is bólintott a fejével - persze nem tudta, mire. Mert ő - ha csak feltünés nélkül tehette - tekintetével folyton a Vikta arczán időzött.

- Vigyázz! - szokta neki mondani néha a «kis néni», ha egyedül maradtak, a mi nem ritkán megtörtént. - Szemeid csacskák; pillantásod többet mond, mint a mennyi elég. Gondold meg, hogy hátha észrevennék?

- Nem azért, mintha «tőle» félnék. «Vele» nem törődöm. - Sőt akkor, mikor a nyaralóból hazajöttünk, szerettem volna, ha kérdez. Megmondtam volna neki mindent. - Roppantul megaláz, hogy hazudnom kell. Várva vártam a legelső alkalmat. Elhatároztam, hogy visszalököm és röviden megmondom neki az igazat; - de akkor elhagyott bátorságom. Eszembe jutott, hogy milyen boszuálló, nemtelen. Tönkre fogja tenni nevemet a világ előtt. - Visszalöktem, de néma maradtam.

- Nagyon, Emma! - A világ neki adna igazat. Pedig a világ itélete nagy dolog.

Nem felelt azonnal; hosszan nézett öcscse szerelmes szemébe, aztán eltolta magától.

Emma kénytelen volt beérni annyival, a mennyit kis nénje engedett neki. Ő volt kettőjök közül a fiatalabb, az alárendeltebb.

Mindezek arra kényszeritették, hogy szerény, várakozó legyen szerelmében. Hiszen Vikta különben sem tette nagyon próbára türelmét. Ő maga is mind szenvedélyesebb és szenvedélyesebb lett. Neki is, mint az igazi katona-temperamentumnak, harcz közben jött meg a bátorsága; sokszor azt hihette volna felőle az ember, hogy önként keresi a veszélyt; gyönyört talál abban, ha a meredély szélére ülhet, hogy alkalma legyen csodás erő kifejtésével menekülni.

Néha ő intette Emmát a vigyázatra, máskor meg kikaczagva, gyávának nevezte.

Meglehet, hogy mindez csak azért történt, mert Vilmos bácsi olyan macska volt most, a ki mellett kedvökre játszhattak az egerek.

Az ő nagy, sokat mondó és vesékig látó szemei most Erdélyen függöttek. Nagy fontosságu nemzetgazdasági kérdések fölött vitatkozott. A kormánynak s az egész pénzvilágnak akarta megmutatni, hogy: mi lesz?

Sokkal gyakrabban, mint azelőtt, gyüjtötte össze maga körül Viktát és Emmát hallgatóságnak. Néha sikerült neki, hogy Gemlessernét - a ki hugát olykor meglátogatta - szintén ott foghatta.

- Kételkedtek a sikereimben - tudom! - Férjed is kételkedik; hasztalan mosolyogtok. Jertek velem utazásomra! Meg fogjátok látni, hogy mint rajong értem a nép. S jegyezzétek meg, hogy én mondtam, ma mondtam, hogy egy pár év mulva nemcsak a Kolovráth-telep, Vilmos-telep gyárai fogják azt kiabálni a magyar pénzembereknek, hogy «szamarak!» hanem a választók egy nagy része is az én utasitásom szerint fog képviselőt küldeni. Igen, egy nagy része, mert érdekemben van, hogy annak a «hatalmas urnak» udvariasan azt mondhassam: kegyelmes uram - én igy «akarom» - hehehe!

Gemlesserné elnyomott mosolylyal nézi az egymás mellett hallgató «gyermekeket»; legyezőjével megveregeti sógorának a vállát.

Mert most egymást érték az utazások; a vonatvezetők mind szinről-szinre ösmerték a «nagyságos urat»; már messziről, leemelt sipkával szaladtak kocsit nyitni neki, ha meglátták, ott hagyva akárkit várakozni a vágányok között, habár miniszteri tanácsos lett volna is.

És ez a megkülömböztetés - mi tagadás - nagyon, nagyon jól esett Vilmos bácsi szivének.

Vilmos bácsi sürgősen épittette az épittetni valókat. Kanálisokat huzatott, falakat emeltetett, legelőket sajátitott ki.

A nép néha elleneszegült terveinek; nem akarták türni, hogy fölturkálják legjobb marhalegelőiket s falvaik fölé vezessék a vizet, a honnan félni lehetett, hogy a nyakukba ömlik.

- Ez a barom, buta csőcselék! Azt hiszi, hogy velem daczolhat! Eltiprom őket! - Pert akasztok a nyakukba, hogy koldusbotra jussanak mind!

Sietve meg is inditotta a pert, abbanhagyva az épitkezést s nagy hangon fenyegetőzve és magyarázva a munkásoknak, hogy mindazt a mulasztásból származó, ezrekre menő kárt, melyet szenvedni fog, ezeken az ellentálló rongyos akasztófáravalókon fogja behajtani. Aztán kipirult arczczal fenyegette a biróságokat, melyek olyan lassan mozdultak meg; szaladt a fővárosba panaszt emelni ellenök...

Végre, mikor tárgyalásra került a sor, birói egyezségre lépett az «akasztófáravalókkal», a kik igazán buta módra nem akarták, hogy vagy egy kanálnyi viz a nyakukba locscsanjon, holott az ő hasznuk lett volna, mert ott lett volna a gyár a szájukban.

- Ejh! Hát mit is kezdjen az ember ezekkel az önző szamarakkal, a kik azt sem képesek fölfogni, hogy mi szolgál a javukra?

Bele is unt már ebbe az egész dologba. Megindittatta ugyan ujból a munkát egy más terv szerint; de - megvallva az igazat - beleunt már ebbe az egész dologba.

Hanem: benne van! Menni kell tovább! Nem szabad mutatni, hogy beleunt. Az épitkezésnek folyni kell a legnagyobb - látszólagos - sietséggel. Majd csinál ő tervet, mely szép kis nyereségecskével megszabaditja ettől az istenverte görbe dominiumtól.

Egyedül volt. Kényelmesen beledőlve a kocsi egyik szögletébe, intelligens fejét pedig angol utazósipkájával együtt az oldalvánkoshoz nyomva, elkezdett gondolkozni.

Még nem is érkezett meg a fővárosba, mikor már mindenestől - részleteiben is - készen volt a csalhatatlan terv. Hangosan elnevette magát, mikor még egyszer átgondolta, aztán élénken, ragyogó arczczal kapaszkodott föl egy bérkocsira, hogy hazahajtasson.

Derülten, fütyölésre csucsoritott szájjal, mosolygós kiváncsisággal tekintgetett ki a kocsiablakon; jól esett neki, hogy háromheti távollét után ujra láthatta ezt a fővárosi fel- s aláhullámzó embertömeget; a nedves oldaljárókról visszatükröződő gázfény csillogását. Jól esett hallani a kocsik robogását és önkéntelenül elmosolyodva gondolt rá, hogy: hátha éppen ezeknek a kocsiknak valamelyikében ül, nagy pöffeszkedve, saját üzleti tudományában elbizakodva az a hájas pénzügyi nagyság, a kit ő, a pompásan kifőzött tervecske szerint, kevesebb, mint három hónap alatt, a «görbe dominium» boldog tulajdonosává fog tenni?

Egy bérkocsi robogott el közel mellette, melybe a tuloldalt eső utczai lámpa egész erővel belesütött.

Vilmos bácsi a szájongók esetleges pillantásával nézett be a kocsiba. - Férfi és nő ültek benne. A nő, oldalt a férfira borult arczczal; a férfi átkarolta s a mint látszott, sugdosott neki valamit, mire a nő kissé lejebb bocsátotta a fejét, s Vilmos bácsi egy futó pillanatra mintha látta volna a férfi arczát.

Nevetve vetette vissza magát az ülésre és örvendezve kezdte dörzsölgetni a kezeit.

Vilmos bácsiban mindenből volt egy jókora adag. A törvényhozóból, a gazdászból, a diplomatából, a pénzemberből, a politikusból, - tehát kellett, hogy legyen a rendőrből is.

Neki ugy tetszett, hogy az a férfi-arcz, melyet megpillantott, hasonlitott az Emma öcsénk arczához.

- Ejha! - gondolta. - Kaland! - Ennek végére kell járnom, hogy legyen mivel rápiritanom az urfira adandó alkalommal. Hehe! Majd meghivom egyszer ebédre s Vikta előtt fakgatom ki. Hehehe! Pompás mulatság lesz! - Kocsis, el ne téveszszük!

A férfi valósággal ott ugrott ki, az előtt a négyemeletes ház előtt, melynek a második emeletében Emma lakott.

Vilmos bácsi néma kaczajjal ugrott föl üléséről s leeresztette az első ablakot.

- Kocsis! - Az után a kocsi után! El ne téveszszük!... No lám, a tacskó, szeretőt is tart! - Vajjon nem az én tárczámra? - Meg kell tudnom legalább azt, hogy hol száll ki a nő. Kocsis! el ne téveszszük!

Utczán föl, utczán le! - Ugy látszik, hogy az első kocsi észrevette, hogy követik. Keresztül robog a belvároson, aztán egy kanyarodással a sugárutnak vágtat ki egyenesen. A kocsis közé vág a lovaknak; a lovak patkói verik a szikrát a kövezetből; a kocsi robban, lebben, repül - egyszerre csak eltünik.

- Bizonyosan valamelyik szűk utczába kanyarodott be s ott megállt, - szól be az ablakon, kalap emelintve. - Ne koczogjak végig, hogy a mellékutczákba benézzek?

Utközben boszankodik, hogy nem sikerült a fogás; de csakhamar megvigasztalja magát:

- Még jobb, sokkal jobb igy! Ki tudja: nem hirtelenkedtem volna-e el a dolgot? Most tapogatózni fogok s ki tudja: mire bukkanok? Mert mostanában minden az ő kezén volt és nem egyszer ütődtem meg, hogy olyan kevés, a mi befolyt.

Fejcsóválva megy föl a lépcsőn s mint egy felbundázott hordó, egyenesen abba a szobába nyit be, a melyben Vikta szokta tölteni az estéket.

Szétvillantja szemeit a szobában, hogy már, mint bizonyost adja elő Emma hütlen pénzkezelését; hogy mindezekért egyenesen az «asszonyt» támadja meg: mért nem tudta az irodavezért szigorubban ellenőrizni? - De látja, hogy az asszony nincs a szobában.

Nyugtalanul megy ki az előszobába; átadja bundáját s utazó angol-sipkáját az inasnak, maga visszamegy a terembe, komoran odaplántálja magát az egyik ablak elé s izgatottan várja neje hazaérkeztét.

Vikta azonban nem jön haza, csak másnap reggel. A férj már akkor nem izgatott; olyan arcza van, mint a milyet sokszor mutatott, mikor arról tartott előadást, hogy mekkora diplomata van ő benne.

- Nyájasan; jámbor arczczal; mintha vizet se tudnék zavarni, hajlom meg emberem előtt. «Kérem - izé. - Óh, én igazán bámulom.»

- Tegnap délután a nyaralóban voltam kint. Este Gemlessernéhez mentem s nála töltöttem az éjet.

Vikta szemei megvillantak; egy pillanatig merőn nézett férje szemei közé, aztán elfordult és száraz hangon vetette oda.

Vilmos bácsi leszaladt az irodába, Emmához. Közönyösen kérdezősködött tőle a folyamatban levő ügyekről s egyszerre - mintha csak éppen most jutna eszébe - hozzáfordult:

Emma a meglepetésnek, vagy zavarodottságnak legcsekélyebb jelét se mutatta. De még annyira nem ment, hogy szembe nézni is képes lett volna.

Az univerzális lángész néhány másodperczig gondolkozva nézett öcscsére, aztán megfordult és ujból közönyös dolgokról kezdett beszélni, végül pedig szokott rendelkező hangján odavetette:

Nem volt semmiféle adni való utasitása. Az ő «diplomatikus» arczával ült az asztalhoz; azon volt, hogy a legközönyösebb tárgyakról folyjék a beszélgetés, mikor egyszerre Viktához fordult:

A nő felpillantott férjére s hosszan, merőn nézett arczába. Szemei, melyek eleintén csak hidegen néztek, lassanként a megvetés kifejezését öltötték magukra.

- Igen! - erősitette Emma röviden, szintén bátyjára nézve, olyan pillantással, melyből, ha akarta az ember valami ünnepélyes elhatározottságot, ha nem akarta: egyszerü csodálkozást olvashatott ki.

A nagy emberösmerő ilyen bátor, legkevésbé sem hunyorgó tekintetek közé kerülvén, elforditotta rólok szemeit; megbillentette a vállát és nevetett.

S ámbátor ujra közönyös tárgyakra terelte a társalgást s ugy tett, mintha soha sem jött volna szóba az az alkalom nélküli kérdés, megtartotta diplomatikus arczát s délután - tanácsot ülve magával - erősen elhatározta, hogy komolyan, kellő tapintatossággal és apparátussal utána fog látni a dolognak.

Másnap reggel is erősen állott még határozata mellett s föltette magában, hogy ha mégis netalán valaminek jönne a nyomára, eltapossa ezeket a nyomorultakat, mint két szemtelen férget.

Délben azonban, a mint hazajött a közlekedésügyi minisztériumtól, a hol Gemlesserrel akart beszélni; komoran és haragos tekinteteket vetve maga körül, sietett föl a lépcsőn az emeletbe; egyenesen neje szobájába ment.

- No hiszen szép kis história, mondhatom! kezdte, dühös és egyszersmind végtelenül megvető pillantással Viktára, a ki figyelve fordult felé, a mint a szobába betoppant. - Mondhatom, szép história!

Egy pillanatig feleletre várt, aztán megbillentette a vállát és szánakozó lenézéssel elfordult a hallgató asszonytól.

- Az a gyönyörüséges mákvirág: Bojtor, a ki egyebet se tud, mint marakodni, interpellálta a házban a kereskedelemügyi minisztert, hogy van-é tudomása Gemlesser rabló monopóliumáról - igy! «rabló monopóliumáról?» - Az elnök rendreutasitotta a szólót; a miniszter hatalmas beszédet penderitett arról, hogy milyen polgári erény a közhivatalnokok hirnevét be nem szennyezni. - Hanem azért megérem, hogy el fogják csapni a sógorodat.

Vilmos bácsi maga nem hitte, a mit mondott. Gondolta, hogy a lárma elnyomása kedvéért majd tartanak egy kis elnöki széttekintést, melyben miniszterelnöki küldetésből valószinüleg Bertalan ur is részt fog venni; az elnöki széttekintés napnál világosabban ki fogja deriteni, hogy minden lárma, kiabálás rosszakaratu rágalom, s az érdemes ősz hivatalnok valami «dijmentesen adományozott» rendecskével rehabilitáltatni fog.

Hanem mindennek daczára mégis izgatta őt ez a dolog; legfőképen azért, mert Gemlesser szóba se állt vele; idegesen utasitotta el:

Nem ér rá vele bibelődni! Ez dühössé tette s látva, hogy Vikta megzavarodott a hirre, még egyszer ismételte:

Bizott az élet igazságszolgáltatásában, melyet ő még furfangosabbnak látott, mint a minő valóban; bizott sógora magas állásában; bizott Bertalan ur befolyásában - és nem jutott eszébe a közmondás: nem jó az ördögöt a falra festeni!

A miniszter ur a körmönfont beszéd után, melyben kimutatta, hogy mennyire káros és veszélyes az államra a közhivatalnokok hirnevének meghurczolása, vegyes bizottságot küldött ki a Gemlesser-ügyek megvizsgálására, melyben maga a «gyönyörüséges mákvirág» Bojtor is benne volt.

Vilmos bácsi halavány lett e hirre; szemei szikráztak, fogait csikorgatta és egész napokon át folyton ott kujtorgott a közlekedésügyi minisztérium nagy épületében.

Ha haza ment, szótalan volt; nem emlegette sem az erdélyi «Vilmos-telep»-et, sem a «szamár» pénzembereket; kidüllesztett mellel nem hivatkozott sem a népre, sem a méltóságosokra, a kik őt ugy szeretik.

Most az ő édes személye: az az intelligens fej, az a jó husban levő test forgott szóban, mely legközvetlenebb tulajdona minden élő embernek.

Mikor befejeztetett a Gemlesser elleni nyomozat - este kilencz óra után - arczából kikelve futott haza. Nem ment föl az emeletbe, hanem a mindig zsebében hordott főnöki kulcscsal kinyitva az irodát, ugy, a mint volt: téli kabátostól, magastetejü kalapostól odaszaladt az iratokat tartalmazó szekrényhez, kikereste közülök azokat az iratokat, a melyek arra a bizonyos százötvenezer forintos letéti pénzre vonatkoztak és a saját, külön főnöki szobájába szaladt velük. Később fölment az emeletre, a hálószobájába; mikor a szolga érte ment, hogy az estelihez hivja, nagy lépésekkel sétált ott föl s alá; rávetette haragtól lángoló szemeit, csikorgatta a fogát.

- Nem megyek! - kiáltott rá, miközben ökölre szoritott kezei reszkettek az indulattól.

Féltizenegy óra tájban ismét fölnyilt az ajtó. Vikta lépett be, halaványabban a rendesnél, de fölemelt fővel és bátran.

Vilmos bácsi odapattant elibe és - összeszoritott fogakkal - ugy nézett rá, mint a bika néz az előtte lebegtetett vörös kendőre.

Vilmos bácsinak meg kellett előbb rázni reszkető ökleit, mintha valakit halálra akarna zöcskölni, aztán rekedtes hangon válaszolt:

- A gazember - a te sógorod - Gemlesser... Hallod! az a gazember sógorod, a ki téged a nyakamba varrt... El fogják csapni. - Minden kisült rá, a butára, a pöffeszkedő hülyére! - A bizottsági elnök tudtára adta, hogy jó lesz beadni lemondását. Holnap vagy holnapután más fogja átvenni az általa kezelt ügyeket és akkor...

A nő összerázkódott; de a helyett, hogy engedelmeskedett volna férje parancsának, vagy megrettent volna emberevő tekintetétől, még jobban felemelve fejét, közelebb lépett hozzá s most már nem fojtott, hanem erélyes hangon szólt:

Vilmos bácsi neki ment s vérben forgó szemeit rámeresztve, dühtől remegő ökleit pedig orra alatt rázva, hörögte:

- Nem fogsz széttépni. - Dühöd nem rémit meg, mint a hogy hóbortosságod nem hatott rám. - Megvetlek. - De azt a nevet viselem, a melyet te, s habár köztünk semmi viszony, a világ szemei előtt mégis feleséged vagyok. Jogom van tudni, hogy mit tettél - mert tettél! - a mi nevemet gyalázattal fenyegeti?

Vilmos bácsi elkezdett a szobában körülszaladni, miközben gyér haját markolászva, tördelte:

Végül kimerülve rogyott a divánra, s mind két kezével eltakarva arczát, nyögni kezdett.

Vikta ráforditotta az ajtóra a kulcsot, hogy be ne jöjjön valaki. Tudta, hogy férjénél a dühroham ezzel a nyögéssel végződik.

Negyed óra mulva sápadtan rántotta föl az ajtót; kilépett férje szobájából; átment a saját lakosztályába, a hol szobaleánya várta.

Maga ezalatt kalapot és felöltőt vett magára. A leány visszajött jelenteni, hogy nyitva a kapu.

S a nélkül, hogy csak egy szóval is indokolná a bámuló szobaleány előtt ilyen szokatlan időben való távozását, látszólag nyugodtan lehaladt a lépcsőn s kilépett az utczára.

A közeli szögleten szoktak állani a bérkocsik; egyet az éjjeli szolgálaton levők közül előintett.

A Bajvivó-utcza hét számu ház volt az, melyben Emma lakott a második emeleten.

Emma, mint egy huszonegy éves ember, a ki nappal lelkiismeretesen dolgozni szokott, aztán még hozzá szerelmes, még pedig boldog szerelmes, mélyen és nyugodtan aludt, mikor ajtaján valaki, a ki igen türelmetlen lehetett, megrántotta a csengőt.

- Ki lehet és mit jelenthet? - kérdezte magától. Fölugrott; hálókabátot öltött, gyertyát gyujtott és fölnyitotta az ajtót. Vikta állott előtte.

- Igen, barátom. Csak bocsáss be mentől hamarabb, mert megláthatnának az ajtód előtt.

Emma félreugrott az ajtóból s miután Vikta belépett, ideges gyorsasággal zárta be és forditotta rá kétszer a kulcsot.

A nő vállán keresztül visszapillantva nézte a fiu mohó gyorsaságát és egy rövid ideig tartó mosoly villant meg ajkai körül.

Bement a kicsiny, keskeny előszobaféléből a szobába. Levetette a felöltőt, leoldta kalapját s egy széket vonva a kemencze elé, melyben már nem igen volt tüz, mosolyogva nézett föl Emmára.

- Tudod, hogy szeszélyes vagyok. Mindig olyanra vágyom, a mit még nem ízleltem. Minden olyan nő, a ki arra az utra lépett, melyre én, ilyen természetü. Ha csakugyan nem vagy álmos, ülj le ide, velem szembe.

Emma felszökkent székéről s vérhagyott arczczal nézett Vikta szemei közé.

A nő most másodizben mosolyogta el magát ugy, mint először az ajtóbezárásnál. Szemét behunyva, némán himbálta magát a széken néhány másodperczig, aztán közönyös arczczal, de Emma tekintetét kerülve, szólt:

- Igen, mindent tud. Vagy legalább azt hiszem, hogy mindent tud. Mikor utoljára a nyaralóban voltunk, ő volt az, a ki üzőbe vette kocsimat. Már akkor is sejtettem; most egész bizonyossággal tudom. Hanem azért ülj le és ne izgasd magadat.

- Nos, hát ülj le. Nem azért jöttem, hogy izgassalak. Beszéljünk más tárgyról. Tudod, hogy anya vagyok?

Vikta összevágta fogait arra a hangra, melyen Emma ez egyetlen szót kiejtette. Tekintetét ölébe bocsátott kezeire sülyesztette, mert félt, hogy nagyon megvető talál az lenni; pedig most először: a fájdalomról érezte, hogy igazán szereti ezt a fiut.

Majd egy egész percznyi idő telt el hallgatásban. Emma megdöbbenve, sajátmaga által sem értett alattomos félelemmel meredt maga elébe; Vikta pedig folyton a kezeire nézett, melyekkel ölében játszott.

Végre is Vikta lett az, a ki előbb vergődött önuralomra. Fölnézett Emmára és elkaczagta magát.

- Na, azért ne halj meg rémületedben! Jer ide; térdelj a lábaim elé. Hiszen csak nem szüntél meg szeretni, azért, hogy anya vagyok?

Vikta hozzáhajolva, szemei közé mosolygott és fürteivel játszott, miközben susogva beszélt:

- Lásd, én minden lehető következményt számitásba vettem és elfogadtam akkor, mikor a társaskocsiban megszoritottam a kezedet! Ha akkor férjem kérdőre von, azt mondtam volna neki, hogy az egész eseményt én, akarva idéztem elő. Pedig hidd meg, akkor még nagyon ártatlan voltam! Lehet, hogy szerettelek, - de nagyon ártatlan voltam!

Emma előbb a kezeit, később a karjait csókolgatta, mint egy huszonegy éves fiu, a ki minden veszélyt, minden félelmet feled az édes szerelem szavára - mig a szó tart.

Vikta gyöngéden hátrább tolta őt magától s mélyen, komolyan tekintve szemeibe, folytatta:

- Nagyon becsületes nő lettem volna, ha oly férj oldala mellé kerülök, a kit, ha nem szerettem volna is, tudtam volna legalább becsülni. Undorral fordultam el a nőktől, a kik szerelmi viszonyt szőttek titkon, a férj előtt pedig gyáván képmutatóskodtak. Óh, ha akkor kérdőre von!... De nem tette - s belőlem is szerető lett, a ki - mert el van keseredve, most boszut akar magáért állani, mert azt hiszi, hogy kárpótlással tartozik neki a sors - idegen férfi karjai közt keres feledést...

Vikta pillanatra elfordult; ugy tett, mintha egy fürt hajat simitana vissza a homlokáról a zsebkendőjével, de arczát is megtörölte s a zsebkendő nedves maradt.

- Ugy, mert igaz. - Ki tudja: magad is hiszel-e bennem, vagy vállrántva azt gondolod magadban: szeretőm volt!

- Mert te jómódban élsz s kényelemhez vagy szokva, én pedig még pálya nélkül vagyok.

- Óh, az olyan jellemü nőt, mint én, nem riasztja vissza a kényelemről való lemondás.

- Van. - Én több válópört vezettem már; te nem tennéd ki magadat egy ilyen per megalázó mozzanatainak; a birák, az ügyvédek, a tanúk arczpiritó bámulásainak, s ha te nem irtóznál is tőle - mert nem ösmered - nem engedném én, hogy kitedd magadat. - Tudom: arra sem volnál hajlandó, hogy, mint meg nem esketett asszony élj velem - mert ösmerem büszkeségedet; asszonyi és családi hirnevedre nagyon sokat tartó voltodat.

- Igazad van; jól ismersz. - De, ha azt mondanám, hogy idegen országba menjünk?

- Igen, igen! - szólt közbe Vikta türelmetlenül, mi közben szemei nagyot villantak. - Igen, anya vagyok, de...

Emma fölállott; kérdőleg nézett a nőre. Eddig a jogász beszélt belőle, a ki azt gondolta: arról van csak a szó, hogy «ha» Vikta azt mondaná; most ugy kezdte sejteni, hogy Vikta talán «már» mondja is.

- Akkor nekünk nincs jogunk a gyermeket megfosztani attól, hogy törvényes neve legyen. Vagy az a gondolat sérti büszkeségedet, hogy meglopjuk férjedet? Ha a dolgok mostani folyamatukban maradnak, a te férjed nem marad gazdag.

Vikta hátravetette magát székében. Szeretett volna fölállni s föl s alá járkálni a szobában, de ez azt árulta volna el, hogy izgatott; az ő büszkesége pedig ezt nem engedte meg.

Arra nem gondolt, hogy ennek a fiunak, a ki még nem férfi, de a ki már annyit tapasztalt és gondolkozott az anyagi dolgokról, - mert hiszen saját fentartásáról is mindig magának kellett gondoskodnia - igaza is van. Csak arra gondolt, hogy gyáva, mert nem meri inditványba hozni kedvese előtt - a ki pedig maga emlékezteti rá, - hogy:

- Jer velem. Meglehet, hogy nélkülöznünk kell majd, de, ha szeretsz, jer velem!

Azonban a türelmetlen, a büszke nő, - a ki szégyenli magát, hogy hazudnia kell a világnak; a ki pokolban érzi magát a férje oldala mellett - alig mondja ki a vádat, hogy gyáva, már előáll benne a szerető s védeni kezdi kedvesét.

Nevetve tárja ki karjait; ujból letérdeplésre kényszeriti Emmát, és ölébe fektetve fejét, csaknem anyai gyöngédséggel veregeti az orczáit.

- Te szakállas gyermek! - Te, én fiúcskám! - Milyen borzasztó okos vagy, mikor az életről van szó! - Hanem az életnek egyik mozgatója a szerelem s a szerelemben tudod mi a szép, okos és elragadó? A lelkesülő, a nem gondolkozó eszeveszettség. - Próbára tettem az eszedet s te kiálltad emberül. - Most már tudom, hogy akármilyen asszony szeretőd lesz ezentul...

- Lesz! - S az asszonyok, a kik szeretőkké lesznek, az első csókkal olyan utra lépnek, a melyen egyre növekvő rohanással megy az ember. Gyönyör nekik a veszély; büszkék rá, hogy szeretővé lehettek s egy bizonyos időben mind szökésre gondol. - Persze most nem vagy veszélyben... Jer, csókolj meg.

Gondtalannak, vidornak, szerelemvágyónak mutatta magát, pedig szivében most még inkább zúgott az a lelki vihar, mely arczáról minden életszint elsöpört, mikor férje szobájából kilépett.

Hogy mennyit mondott meg Vilmos bácsi a valóból? nem bizonyos; de az bizonyos, hogy Vikta körülbelől kitalálta, hogy nem kis bajról van szó; hitte, hogy férje képes olyan cselekedetre is, mely megbecsteleniti nevét és nem bizott benne, hogy jóvá legyen képes tenni valamit.

A bekövetkező megbecstelenittetés félelmétől elkábulva lépett ki férje szobájából. Emmára gondolt és megvillant szemei előtt valami, a mi a menekülés reménysugarához hasonlitott.

Most már el kellett ejtenie ezt a «talán»-t is. Gondtalanságot hazudva taposott rá. - Nem szerelemvágyból, hanem izgatottságból s mert azt hitte, hogy a gyönyörben feledést talál - nevetve tárja ki karjait:

Most már egyáltalán nem törődik Vilmos bácsival; az ő jelenlétében is kész megszoritani Emma kezét. Az öcs szorongva huzza vissza a magáét; Vikta hangos nevetésre fakad.

Talán sejti, hogy Vilmos bácsinak mély pillantásu szemei most nem igen látnak? Mert azok a nagy, kifejezésteljes szemek, most, mintha be volnának hunyva; mintha - mikor az irodában, vagy az emeleti teremben sétál is - mindig a közlekedésügyi minisztérium egyik hivatalos szobájába nézne, a hol ügyiratokat forgatnak, végzéseket hoznak, utasitásokat adnak ki.

Különben most nem igen sétál sem az irodában, sem az emeleti teremben. A nappalok - sőt az éjek legnagyobb részét is - házon kivül szokta tölteni.

Emma azt hiszi, hogy megint a «fürészmalmokat felállitó részvénytársulat», «első magyar kőszén-bányász és finomitó szövetkezet», «legelső hazai kőszén-, kő-, faipar és mindent olvasztó kereskedelmi gyár egyesület»-ek megalakitásán kezd dolgozni, mert veszi is észre, meg hallja is, hogy folyton egyik bankártól a másikhoz, s egyik pénzintézettől a másikhoz hajtat; ha hazajön, ügynökök követik, a kikkel bezárkózik a szobájába; mikor pedig elmennek, számokkal teleirkált papirok maradnak szanaszét a szobában, a szőnyegen, asztalokon.

Ugy látszik: a pénzemberek még mindig «buták», mert - ámbár most nem mondja Vilmos bácsi, prófétai szemével az előtte álló vállán felül, a fényes jövőbe merülve - de mindig levert és gyakran dühösen csikorgatja fogát, mikor egy-egy fél napig tartó kocsikázásából hazatér.

Később azt is hallja Emma, mikor az irodában az egyik irnok a másiknak titkon suttogni kezdi, hogy Pickrohn, a nagy közvetitő irnoka megsugta neki, hogy az «öreg» az erdélyi birtokot, meg a maga ősiségét, sőt még ezt a házat is áruba bocsátotta; minden áron, mentől hamarabb el akarja adni. Pickrohn ur nagyon csodálkozik és nem tudja mire vélni a dolgot, különösen, mivel tudja, hogy nem egyedül ő van megbizva az üzlettel.

Emma haragosan kiált az irnokra az iratállvány mögül, hogy fogja be a száját.

Ugyan ekkor lép be egy elegáns uri ember az irodába, a ki a főnök urat keresi. Emma bevezeti a maga szobájába, remélvén, hogy talán ő is elintézheti vele az ügyet.

- Én Belgiumból érkeztem a mai gyorsvonattal s egy belga czég képviseletében keresem a főnök urat.

- Nem lehetnék talán szolgálatára én, a ki vezetője vagyok ennek az irodának?

- Nincsen?! - Az aranykeretes szemüveg egyet villan. - Körülbelől hol lehet, hogy utána hajtassak?

Emma vállatvonva nézett utána. Végezte a dolgait nyugodtan tovább és várta Vilmos bácsi hazatértét.

Későn: három óra után volt már az idő, mikor megérkezett. Egyenesen az irodába ment s megpillantva Emmát, látható megelégedéssel sietett hozzá.

- Mindegy. - Velem fogsz ebédelni; jer. - Sürgős megbizásom van, melyet csak te végezhetsz el.

Vilmos bácsi ki nem állhatta, ha késlekedtek, mikor ő sietett. Bizony örökös kár, hogy az emberi tervek keresztülviteléhez idő, néha hosszabb idő kivántatik; mert ha például az erdélyi «Vilmos-telepet», «Kolovráth-telepet» annyi idő alatt föl lehetett volna épiteni, mint a mennyi a tervük elmondásához elegendő; ha a képviselőket választó kerületek nagyobb részét egy fél óra alatt kapaczitálni lehetett volna, a hatalmas miniszterelnök úr pedig tiz percz alatt meghökkent volna, a «nem az ő intésétől függő képviselők» látására: Vilmos bácsi ma egyike a legbefolyásosabb hatalmasságoknak.

Fölvezette az ebédlőbe s minthogy még nem volt asztalon a leves s Vikta sem jelent még meg a teremben: összeszidta az inast; megrendelte, hogy rögtön hivják a nagyságos asszonyt, tálalják a levest s tegyenek még egy teritéket az asztalra.

Maga az asztal mellé ült; fölkötötte az álla alá az asztalkendőt, hogy azzal se teljék idő, ha a leves itt lesz.

- Azért vártam Vilmos bácsit, mert Belgiumból egy ur érkezett meg, valamelyik czég képviseletében, a ki sürgősen ohajt Vilmos bácsival beszélni.

A főnök arcza elsápadt; arisztokratikus orra szemlátomást megnyult. Emma meglepetve bámult rá; azt gondolta, hogy hirtelen szédülés fogta el. Csalódott.

Vilmos bácsi szemei alig pár pillanatra az elsárgulás után villámlani kezdtek s olyan dühvel, mintha sirni akarna, csapott öklével az asztalra.

- Mért nem lökted ki az ajtón? - Mért nem rugtad hátba a semmirekellőt? - Hát nem látjátok, hogy lélegzetet is alig birok venni?! - Szándékosan meg akartok ölni?

Emma kicsiben mult, hogy el nem nevette magát. Milyen furcsa lenne, ha az ügyvédek ugy kezdenék fogadni az ügyes-bajos embert, hogy a hajába ragadnának és hátbarugva, kilöknék az ajtón!

A főnök fölpillantott a faliórára; néma dühvel fölugrott az asztal mellől; lerántotta álla alól az asztalkendőt és... De nem tehetett még egy mozdulatot se, mikor fölnyilt az ajtó; a szolga lépett be, hogy valakit, a kinek a névjegyét egy tányéron hozta, bejelentsen. - A valaki a hátamögött volt s vele egyszerre lépett a szobába.

Vilmos bácsi a nagyon sarokba szoritott ember tekintetével villantotta végig szemeit a névjegyen s az ajtó közelében álló idegenen, aztán egyszerre kiegyenesedett; arcza méltóságos kifejezést öltött; hideg, kevély pillantással mérte még egyszer végig az önkénytelenül meghunyászkodó idegent és szólt:

- A mint látja, uram, én éppen ebédelni fogok. De reménylem, hogy rövid lesz. Kérem, kövessen dolgozószobámba. - Te, Emma, csak maradj; mindjárt visszatérek.

Vikta lépett be. Először meglepetve, aztán örvendező mosolygással vette tudomásul, hogy Emma is itt van. - Hozzá sietett. Később az ablakok egyikéhez vezette, a hol félig eltakarta őket a függöny.

Ingerkedve, láthatólag szerelemre gyúladni szándékozva, susogott Emma fülébe, aztán pajkosan hozzáérintette illatos hamvasszőke haját az ifju arczához.

Nem vette észre egyik sem az oldalt eső s nyitva levő termeken át - lassan, megtörten, összegörnyedve s két karját fejére kulcsolva - közeledő emberi alakot.

Arcza, magas, intelligens homloka fakószürke szinű volt, mint a földből kiásott koponya; szemei körül meglöttyedt a hús. Homlokcsontja kiült, vagy talán szemei estek beljebb?

Nem veszik észre Vilmos bácsit, a ki, mióta eltávozott, tiz évvel lett öregebb és most - lábait fáradtan húzva maga után - nem az étterem előszobáján át, hanem a nyitott termeken keresztül lopakodik előbbre.

Nem veszik észre; egymás ragyogó, szerelemtől hevülő szemeibe vesznek; a két arcz összehajlik, az ajkak összetapadnak.

Vilmos bácsi, mintha valami lágy ruhasuhogást hallana; megrettentő pillantással villan körül s tekintete odamered a függöny fehér fátyola mögött ölelkezőkre. Szemei megvillannak; mintha egy kis emberi szin kerekednék szürkés-sárga arczára; fogai összeszorulnak s utálatos mosoly játsza körül szederjes ajkait.

Nem a boszu, vagy a gyülölet, vagy a fölvillanó harag néma nevetése az! - Neki most eszébe sem jut ezt a két embert gyülölni; csak azért tünik fel előtte, hogy csókolóznak, mert titkon, a függöny oltalma alatt teszik. Különben tán eszébe se jutna azon megütközni. Mert most ránézve nem létezik se Vikta, se Emma; nem létezik senki más, csak ő maga és nincs semmi izgalom, a mely rá hatni képes volna, azon kivül, mely már összetörte.

Lopva oldalra vonul, a hol nem látják meg és ott küzd magával, mert még nem tudja, hogy mitevő legyen?

Bizonytalanságából az menti ki, hogy az egymásba nyiló termeken át még egy másik ember közeledik.

Nagyuri láb-földhöz-csapkodással jár, karjait hátul összefogva. Kissé összehunyoritott szürke szemei már messziről megpillantják az idősb Kolovráthot s üdvözlésképen megköszörüli a torkát:

Vilmos bácsi egy pillanat alatt összeszedi magát; oldalt, a falak mellett közönyös arczczal megy sógora elé.

Most már nincs szükség rá, hogy valami tüntető előzékenységgel fogadja. Nem bélyegezték ugyan meg, csak elfogadták lemondását s nyugdij nélküli nyugalomba helyezték, de hát végre is bukott ember.

Igaz ugyan az is, hogy, mint afféle ravasz róka, mielőtt formaszerint elrendelték volna ellene a nyomozatot, minden ingatlanságát a neje nevére iratta s igy most nyugdij nélkül is kényelemben élhet, fényes házat tarthat és lépéseket tehet, hogy ujra megválasztassa magát képviselőnek, de hát azért mégis csak bukott ember!

Még egyszer, most már sokkal hangosabban és biztosabb hanghordással kiáltja neki oda, hogy:

- Itthon van Vikta? A feleségem küld. Családi ügyben jöttem hozzátok! - Kezdi a beszédet Gemlesser, az étterembe érve, Viktának két ujját nyujtva s a fiatalabb Kolovráthot összehunyoritott szemmel megnézve.

Vilmos bácsi láthatólag azon van, hogy igen nyájas legyen, mikor Emmához fordul és - rá nem nézve - szól:

- Bocsáss meg... a mint hallod... Ma már különben sem lesz rád szükségem.

- Velünk fogsz ebédelni? - fordul aztán gyorsan Gemlesserhez. - Reménylem, velünk fogsz ebédelni?

- Óh nem. Hanem azért ti csak egyetek; a közben is elintézhetjük az ügyet. Rövid akarok lenni.

S hátrafogott karokkal, szemben az asztalhoz ülő idősb Kolovráthtal, röviden vetette neki oda a kérdést:

- Intézkedtél-e már a telekkönyvben, hogy ingatlanaid a Vikta nevére irassanak?

Vilmos bácsi ugy tett, mintha a forró leves gőzén valami nagyon érdekes látnivaló volna.

- Ugy látszik a pénzt akarja, miután a miniszterium az óvadékot végleg visszautasitotta.

- Én nem is vettem át tulajdonképen. Azt hiszem: Vikta vette át; aztán - ugy tudom - Emmának adta, a pénztár kulcsával együtt - a mi, mellesleg mondva, nagy könnyelmüség, vagy: én nem tudom, mi?

Vikta sápadtan, reszketve ugrott föl, feldöntve a tányérában érintetlenül párolgó levest. Rémületében alig birta kidadogni:

Ekkorára már férje is talpon állott. Egy gyilkosságra elszánt ember tekintetével meredt az asszonyra; egész testében reszketett a dühtől; görcsösen összeszoritott öklét fölemelte, mintha fejbe akarná ütni.

- Hazudol! Vagy te, vagy a szeretőd sikkasztotta el - ha nincs meg. A pénztár kulcsa a ti kezeteken járt.

Vikta sikoltva szaladt ki a teremből; Kolovráth utána akart rohanni, de Gemlesser megelőzte s a menekülő asszony mögött becsapódó ajtó elé állt.

- Megállj, eszeveszett! Ugy tudom, hogy nem sok időd van a menekülésre; de még talán van. Menekülj!

Aztán, mintha a düh, erély s a kiállott izgatottság végkép kimeritették volna, ismét összegörnyedt, mint mikor a termeken settenkedett végig.

A belga czég képviselője a rendőri közegekkel már ott állt a lépcsőházban, mig az az ur, a ki a törvényszék részéről volt kiküldve, az emeletre ment, hogy az ügyvédi iroda főnökét a földszintre, dolgozószobájába kérje.

Az irnokokat mindenekelőtt elküldték láb alól, aztán fölnyitották a tüzmentes szekrényt s az értéktartóban nem találtak többet, mint huszonötezer forintot, vagy, talán pár százzal többet; hasztalan keresték: a százötvenezer forintnak nyomára se lehetett akadni, még a rá vonatkozó okmányok sem voltak a többi okmányok között.

Ezalatt Vikta bódultan feküdt a zongoraszoba divánján. Hirtelen keletkező kocsirobogás ébresztette föl, mely csattogva dübörgött végig a kicsi palota előtt. Összerázkódva ugrott föl; hirtelen kalapot, köpenyt öltött magára; végig ment szobáin, minden ajtót kulcscsal bezárva maga után; lekerült a hátulsó lépcsőre; kisiklott az utczára; a szögleten álló bérkocsik legelsőjébe beleugrott s oda kiáltotta a kocsisnak:

A kocsis megtette a magáét: nem kimélte az ostort a lovaktól és a lovak sem kimélték lábaikat, hanem nekinyulva vágtattak előre, de hát mindhiába! Vikta nem futhatott föl a második emeleti lakásba; nem kiálthatta oda rémült arczczal kedvesének, hogy:

A vizsgálóbiró által elküldött rendőrbiztos, a ki nem egész tiz perczczel indulhatott el előtte, éppen akkor vezette ki a kapu alól Emmát karonfogva, mikor Vikta már kinyitotta az ajtót, hogy kiugorjék a kocsiból.

Emma körülnézte magát. A nem messze álló kocsi ablakán hölgyet pillantott meg, a ki fehér zsebkendőjébe rejtve arczát, hanyatt dőlve zokogott.

Megösmerte és mosolygó, biztató tekintettel akarta megvigasztalni, de az nem nézett rá. Elfogulatlanul, könnyedén lépett a fiatal ember a rendőrbiztos kocsijába. Rá nézve a kocsiban zokogó urhölgyön kivül nem volt senki más észrevenni való.

Hát az a kis, meg fejletlen, tizenöt éves forma leány, könybelábbadt kerek szemeivel, elpityeredő piros szájacskájával; a kit annyiszor megnézett annakelőtte a második emelet folyosóján; a kinek csengő kaczajában annyiszor gyönyörködött... Hát ennek a lánynak lassan kigördülő könyei nem érdemelték meg, hogy meglássa?

Emma nem veszi észre a kis Csuhajt; mindig csak Viktára gondol és mentől többet gondol rá, annál bátrabbnak, nyugodtabbnak érzi magát. Mikor a Kolovráth-ház előtt kiszáll a kocsiból s mikor belép az irodába, a hol a vizsgálóbiró, Gemlesser és bátyja vannak, egészen elfogulatlan és derült az arcza.

- Ön az alatt a gyanu alatt áll, - kezdi merőn a szeme közé nézve a vizsgálóbiró - hogy bátyja és főnöke szekrényéből egy bizonyos, ott letett összeget: százötvenezer forintot sikkasztott el.

Vilmos bácsi hallgat egy pillanatig, aztán rekedtes, de azért elhatározott hangon kezd szólani, a nélkül azonban, hogy Emmára pillantana:

- Nőm könnyelmü bizalomból - ohajtom hinni, hogy könnyelmü bizalomból - gyakran adta át neki szekrényem kulcsát, mikor távol voltam a háztól. - Az átvételt is ők ketten eszközölték. Nőm irta alá az elösmervényt; öcsém vette át s tette a szekrénybe a pénzt. Én nem is néztem utána.

- Hármunkon kivül senki sem juthatott a kasszához, - kezdte megint Vilmos bácsi, mint egy beszélő automat. Én nem sikkasztottam el, mert meg is feledkeztem róla, hogy ott van. Nőmet - azt hiszem - öcsém sem akarja gyanusitani. - Gyanum azért fordul leginkább szerencsétlen öcsém felé, mert az utóbbi időben azt vettem észre, hogy asszonyokkal adta össze magát. A minap is egy asszonynyal pillantván meg egy kocsiban, követtem őket s meggyőződtem, hogy csakugyan öcsém szállt ki a nő kocsijából.

- Vizsgálóbiró ur, engedje meg nekem, nagyon megszomorodott embernek, hogy pár szót válthassak négyszemközt szerencsétlen öcsémmel.

- Hátha a nagyobb rész megvolna még a fiunál s bátyja kérelmére előadná?

Az idősebbik Kolovráth ezalatt, mint egy megtört, összerogygyant agg koldus, lesütött szemmel járult öcscse elé.

- Emma, gondold meg, hogy én vagyok a Kolovráthok közt az egyetlen, a ki ennyire vittem; (nem a sikkasztást értette!) hogy feleségem van, a kinek a neve szent előttem; hogy gyermekem is lehet, a kiért jóvá kell tennem mindent. Gondold meg, hogy ha én menten maradhatok: befolyásommal, népszerüségemmel, - mert mindenki szeret, becsül, s a ki nem szeret, fél tőlem, mint az égő tüztől...

Vilmos bácsi kissé összébb huzta husos szemöldökét, de azért maradt tovább is a kérlelő hangnál.

- Emma, gondold meg: eltemessem-e feleségemet, a ki, mint sikkasztó felesége, nem maradhatna az élők közt; megöljem-e gyermekemet, ha születni találna?

- Gondold meg, hogy nem csak a Kolovráth nevet mented meg - mert én képes leszek elsimitani mindent - hanem Viktát is megmented a gyalázattól.

- Vizsgálóbiró ur! - dadogta Emma. - Rosszul érzem magamat. - Vitessen el. - Rosszul érzem magamat... Én... Vitessen el a - fogházba.

Erővesztetten dőlt a behivott rendőr vállára s roskadozva vitette ki magát a kocsihoz.

Vilmos bácsi, mikor egyedül maradt az irodában, egy székre rogyott; nagy, intelligens feje előre csuklott, s mint egy vizkór következtében fölpuffadt hülye, üres tekintettel bámult a semmiségbe.

De nem sokára fölugrott, összecsikoritotta fogát, ökölbe szoritott kezeit elkezdte a levegőben rázni s mintha valakivel - a ki előtte a levegőben ugrál - veszekednék, hörögte:

- Én meg azt kérdem tőled, Pepi: hogy jut eszedbe, ilyen tiz éves nótát énekelni?

A lány, a tükör előtt, kaczagva fordul vissza a meggörnyedt öreg ember felé, a ki a rongyosacska bőr-karosszékében ül, a kemencze mellett, s piros, kis száját elgörbitve, kerek, fekete szemeit pedig csalfán összehunyoritva, könnyelmü vállrángatásokkal feleli:

- Tudom is én! - Annyi bizonyos, hogy te tanitottál rá, apám, ezelőtt tiz esztendővel; mikor még primadonnát akartál belőlem csinálni.

- Hát nem vagy-e csakugyan primadonna? Igaz, hogy nem olyan, mint a milyet én vártam belőled, de azért mégis csak primadonna vagy!

Pepi trillázva czeperlizett a székhez, melynek a karjára oda volt készitve angoltüllel és hamisarany zsinórzattal ékesitett ruhája, és nem válaszolt.

Megadni nem akarta, de kisebbitni sem kisebbithette magát, mert csakugyan primadonna volt - nem az operában, nem is a népszinház deszkáin, hanem az «Elizeum» kis szinpadán, még pedig olyan kedvelt és népszerü, hogy mikor ő énekelt, az urak mind becsődültek s a nagy teremben még a pinczéreknek sem maradt ut, a melyen valamelyik asztalhoz juthattak volna.

Tüzoltóparancsnoki sisakját megrázva fején, kipirult arczczal kap a kaucsukcső után:

A második versszaknál már hunyorogva nevetnek pajkos, kerek szemei; pezsgővel telt poharat tánczoltat a feje fölött és soha, mióta a főváros fennáll, olyan csókolni való, mámoros tüzoltó-parancsnok nem imbolygott bizonytalan lépésü lábain, mint Arany Alma kisasszony, a hogy az öles magas falragaszok nevezik.

Az a meggörnyedt öreg ember odahaza, a ki nem tudni, mire született voltaképen: filozófusnak? pénzintézeti igazgatónak, vagy nagy urnak? de a ki karvezető volt egy kisvárosi szinháznál, - ez az öreg ember Pepinek nevezi; a leánypajtásai néha Csuhajnak, néha Pipiskének szólitják; de mikor tapsolják, csak ugy kiáltják neki:

Mikor ének-részeit a deszkákon befejezte, ugy tizenkét óra után, s lejön a terembe, a hol az urak föltett kalappal ülik körül az asztalokat és vigan csengenek össze a poharak: minden asztaltól tele torokkal, egymást tulkiabálva csalogatják:

Jobbra fordul, balra fordul a csalogatásra; szimatol erre, szimatol arra, mint valami elkényeztetett paripa, aztán egyet perdül és lecsapódik egy olyan asztalhoz, a honnan nem biztatták sem zsardinettóval, sem malagával.

Hanem azért, a mint leül, elhozza egyiket is, a másikat is a pinczér. A többi asztalok mellett ülő urak, kalapemelintve járulnak azokhoz, a kiket a Muczi szeszélye mára kiválasztott:

S tiz percz alatt annyi asztalt tolnak a Mókus körül össze, a mennyit csak lehet. - Gyuszi pedig kaczag, mint egy igazi, elfogulatlan baba.

Minden estére választ magának az urak közül «saját külön szeretőt», a kit egy csókkal avat föl s abban gyökeredzik leglényegesebben hivatalos állása, hogy kifizeti a Rizsa zsardinettó és malaga-kontóját.

Mert ehhez jog kell; jog és czim nélkül «furcsát látna» a fizetni akaró, mint a hogy «furcsát látnak" azok is, a kik teszem dereka felé nyulnak, vagy egyébként hivatlanul pákoszkodni akarnak.

A törzsvendégek ismerik már Arany Almát, azért nem kivánnak tőle egyebet, mint hogy asztaluk mellé hozza kecses kis termetét, hogy csengő kaczagásában, piros ajkainak most pintyőkés, majd egérhegyes formájában meg gyorsan szórt, mindig talpraesett válaszaiban gyönyörködhessenek.

- Nagyon szikrázó vagyok piczikém; tele villanynyal. Ha hozzám érnek - pikk! - csattan.

Nem is látszik többnek, mint legfeljebb tizenhatnak, pedig leány-pajtásai, a kik közül egy páran az «Elizeum» női karában mint kardalnoknők szerepelnek, hitelesen állitják, hogy huszonnégy éves.

- Csak nem igaz, hogy az «Elizeumba» engednéd szerződni Pepit? - kérdezgették apjától a barátai, mielőtt még szerződött.

A barátok gondolták, hogy hóbortos apa ez a volt karvezető! és hallgattak. Pepi kezdte Arany Alma név alatt a diadalokat aratni.

S ha a hazahozni szokott pénz egyszer nem huszonöt, hanem öt, vagy ötszáz forint lett volna, az apa akkor sem ütötte volna föl a fejét csodálkozva és nem kérdezte volna gyanakodó tekintettel:

De a lány is alkalmasint nagyot nézett volna, ha apjának egyszer eszébe jut, hogy: Hiszen lányom ez a lány, vagy mi. Annál fogva élni akarok apai tekintélyemmel.

Ohó! Csuhaj nem volt az a lány, a ki ezt eltürte volna. Zabolához nem szokott, szeszélyes, kényén felnőtt vadmacska volt, fényes, sima bőrrel, mindenünnen talpra eső ügyességgel és két kerek, villogó szemmel - ez az egész.

Most is, mikor szinpadi ruháját felöltötte magára s fius kalapját kaczéran felilleszti: még egy hosszu, földig érő köpenyt vet vállaira s egyet ugorva, mint valami hetyke szarka, meglenditi kezét apja felé:

- Szervusz, apám! Ördög tudja: mi lelt, hogy olyan jókedvem kerekedett. - Azt hiszem: ma egy kicsit leiszom magamat. - Pá!

Kiugrott a szobából; végig kopogott a folyosón s lepergett a lépcsőházba. Éppen ki akar szaladni az utczára, mikor egy gyermekkori barátnője toppan elibe, a ki együtt tanult vele énekelni; azóta asszony lett, de férje nem birta megkeresni a mindennapi kenyeret s most az «Elizeum» női karába szeretett volna bejutni.

Mig férjének jól ment, addig néma fejbillentéssel szokott köszönni Csuhajnak az utczán; most megemlékezett, hogy hiszen az «Elizeum» kis divája az ő régi barátnéja, a kinek nagy befolyása van az igazgatóságnál. Megkérte, hogy ajánlja be a karba, Csuhaj pedig - a ki a fejbillegésen nevetett volt s igen szerette, ha pártfogolhatott valakit, a kinek nem volt kenyere, örömmel igérte meg a barátnénak minden befolyását.

És ha Csuhaj megigért valamit, az nem volt puszta szó. Mint a szorgalmatos méh, ha el akar kergetni valakit a kastól: addig-addig mesterkedett, addig-addig csapdosott a czélhoz, addig-addig dongta, hogy «de bizony!» hogy végre is elérte, a mit akart.

A fordulónál, a kis, emeletes házon innen, mely előtt csinos kertecske terült el - Csuhajék ablakaiból éppen e házra és kertre lehetett látni - meg kellett állapodniok.

Nyitott hintó állott a ház előtt. A hintóba éppen most segitett föl egy elegáns, kissé kaczéran öltözött hölgyet egy pápaszemes, horgas orru, korosacska ur, a kinek az egészen simára borotvált arczából a horgas orr és duzzadt ajkak tüntek ki leginkább.

Hátuk mögött, az utolsó lépcsőn állott a harmadik ember hajadon fővel. Elhizásra hajlandó közepes termet; kopaszodó intelligens fej; nagy, fénylő, uri szemek. Érzik rajta, hogy fejét hátraszegezve szeretné tartani s mellét kidüllesztve, orrán keresztül kegygyel ejteni a szót.

Hanem most igen nyájasan - hehehe! - dörzsöli a kezét - hehehe! - a kocsira ülők háta mögött s csak akkor vet utánok egy dühös, fenyegető tekintetet, mikor a kalapját fejebubján viselő ember beszökken a már nem éppen fiatal, de nagyon szép asszony mellé a hintóba s kezével - hátrafelé intve - oda legyint:

A hintó kirobog a rácskapun. Csuhaj megvillanó, dühös tekintettel pillantja végig a fölötte elnéző hölgyet és szánakozó tekintetet vet a lépcsőn maradt ember felé.

- Ügyvéd vagy micsoda - a gyáva. Kolovráthnak hivják. Egyszer a maga palotájában lakott, hanem aztán kidobták. - Hej ha én csak rövid ideig a helyén lennék!

Csuhaj szemei ujra megvillantak; duzzadt táskáját, melyben a jelmezeket, és apróságokat vitte, megrázta feje fölött.

Egy lassan lépkedő ember ment végig előttök az utczán; kopott, sárgás máncseszter kabát volt rajta, melynek az ujjai olyan rövidek voltak, hogy száraz kézcsuklói hosszan kilógtak belőle; rozzant kemény kalap födte a fejét; kóczos, őszbe csavarodó haj; a torzonborz szakállal összefolyó, elhanyagolt bajusz.

Szédelegve ment előre; mikor meghallotta a hintó robogását, megállt és hátra pillantott. Egy pillanatig ugy állt az oldaljáró közepén, mintha megmeredt volna a rémülettől, aztán el akart szaladni, de neki bukott arczczal a mellette levő falnak, ugy, hogy kalapja hátraesett a kövezetre.

Ez a jelenet állitotta meg Csuhajt egy pillanatra, de aztán majdnem szaladva indult meg.

Az ember lassan visszafordult a faltól; egy szemöldök alól vetett tekintettel legelőbb is azt nézte meg, hogy messze robog-e már a hintó? Aztán - rá sem nézve Csuhajra - vette ki kezéből a kalapot.

- Hagyd menni. - Én ösmerem ezt az embert; irnivalót keresett abban az irodában, a hol férjem dolgozik. Persze, kikergették. - A minap meg a kereskedésbe csapódott be, a hol éppen ott voltam. Azt kérdezte, hogy nem fogadhatnák-e föl boltot seperni? - Gondolhatod, hogy sietett a kereskedő mentől hamarabb kiforgatni a boltból.

- Hogy meglopja? - Hiszen láthatja, a kinek szeme van, hogy legalább is Váczról mászott be a fővárosba! - Én nem is tudom: hogy nem tiltják meg az ilyen embereknek az idejövetelt?

- Ejh! - Hát a tömlöczből kikerült embernek nem kell enni? Hogy éljen meg, ha nem adnak neki munkát? - Ha minden embert bezárnának, a ki hibát tesz, az egész világ tömlöczből kikerült ember volna. És én szeretném is, hogy mind onnan kikerült emberek legyünk; akkor nem lenne miért oldalognunk egymástól és nem lenne kénytelen a tömlöczből kikerült ember lopni a kenyeret.

- Én részemről nem kérek a tömlöczből s nem is teszek olyast, hogy oda jussak.

- Nem? - Nem dugtad még soha zsebre, ha többet adott vissza a kereskedő, mint a mennyi dukált? Nem vettél fel hatost az utczán, melyet valaki elejtett? Nem kaczérkodtál soha egy férfival sem, mióta férjhez mentél? És nem fogsz leülni senkivel az «Elizeumban» vacsorálni, ha meghivnak?

- Tessék. - De azért, ha biró volnék, vallatás nélkül is magamra venném, hogy bezárassalak téged is meg azt a kereskedőt is, a ki kiforgatta boltjából azt a szegény embert.

- Talán fel kellett volna fogadni azt, a ki az előtt tiz perczczel négy krajczárért a bérkocsikat mosta, aztán ugrott a szomszéd pálinkaboltba, hogy megigya a négy krajczárt?

- Holnapután meg a szemetet fogja piszkálni, hogy nem talál-e benne egy darab kilökött főtt krumplit? - Csuhajnak megvillant a szeme.

- Van nálam egy hatos; odaadom neki a táskámat, hadd hozza utánam; - s meggyorsitva lépteit, csakhamar utólérte a máncseszter-kabátost.

Az ember ráemelte tekintetét; szemei kissé tágabbra nyiltak. Mintha emlékezni akarna valamire; csakhamar egykedvüvé válik s utána nyul a kinált táskának. Indultak.

- Mért nem tér vissza arra a pályára, a mit tanult? Lehetetlen, hogy meg ne tudná szerezni a kenyerét.

- De csunyán tud maga nevetni, hallja! Én azt hiszem, hogy maga valami tömlöczből kerülhetett ki?

- Nem én! Én szeretem a tömlöczből kikerült embereket. Van rajtuk valami vad, keserü. - Maga micsoda bünt követett el? - Ugy-e, hogy nem csalt: - tán inkább valami boltot tört fel?

Odaértek az «Elizeum» oszlopos előcsarnokához; a rongyos át akarta adni a táskát a bejárat előtt; tudta, hogy a kertbe, meg az épületbe «idegeneknek tilos a bemenet!»

Egy fiatal ember sebbel-lobbal jött ki az épületből; látszott, hogy siet. A felső kabátját sem ért rá odabent begombolni.

- Hova olyan nagy sietve? - kérdezte Csuhaj az előtte nagy reverencziával kitérő fiatal embertől.

- Összeveszett a zongorajátszó a princzipálissal; fejéhez vágta a kótákat. Most szaladok, hogy keressek valakit estére.

Csuhaj nevetett; mert a princzipálisnak a baján még a legártatlanabb müvész is nevetni szokott; aztán ösztönszerüleg kinyujtotta a kezét, hogy átvegye a rongyostól a táskát. Már tett is egy pár lépést a bejárat felé, mikor hátulról megfogják a karját.

Csuhaj elpirul; eszébe jut, hogy nem adta még oda a hatost a táskahozásért; gyorsan keresgélni kezdi.

- Nem azért szólitottam meg. Az a fiatal ur azt mondta, hogy a zongorajátszó összeveszett a princzipálissal s most estére mást kell keresni. Én tudnék valamit a zongorán, ha ilyen veszettül rongyos nem volnék.

Istenem! Milyen furcsa volna, ha - mikor ő fényes tüzoltó ruhában, délczeg dobbantással megjelen a deszkákon, hogy rákezdje: «Tra dra! Recscsen, lobban, ropog a tüz...» ez a rongyos ember ütné meg a hangot a zongorán!

- Jöjjön csak velem, barátom. De hát igazán tud zongorázni? - Ki ne nevettessen!

- Ugy hallom, hogy Kracza itt hagyta a zongorát; én hozok egyet, a ki ma estére helyettesiteni akarja.

A princzipális megrőkönyödik s kicsibe mulik, hogy hanyatt nem vágja magát ijedtében, mikor a máncseszter kabátost megpillantja, a kinek majd félkönyökig kilóg a száraz kézcsuklója a kurta kabátujjból.

Csuhaj kaczagva dől egy oszlophoz, de pillantást vetve az összevont szemöldökkel előttük álló «ur»-ra, megsajnálja a nyomorultat és komoly arczczal, követelő pillantással tekint a princzipálisra.

- Mért nem? - Próbát csak tehet s ha csakugyan beválik, van magának olyan ruhája, a melyet ráadhat erre az estére.

- Igen de, kedves! - susogja a princzipális. Hisz ez az «ur» csak éppen most futhatott ki valamelyik tömlöczből!

- Hja, barátom! Azok ügyes gazemberek. Azoknak az arczán, ruháján nem látszik meg. De ennek az «ur»-nak az arcza - hm!

- Háttal ül a publikumnak. Meg - ha igazán szükség van olcsó kisegitőre, hát itt van.

Ezek az érvek fontosak és gyakorlatiak voltak. A princzipális leültette a rongyos urat a zongorához a kis szinpad előtt. Alma kisasszony a sötét szinpadra ment; a sugó bodécskájának a tetejére kuporodott, szemben a zongorával. A princzipális pedig a kisegitő háta mögé állva, fejcsóválva, «hm»-getve tett elébe néhány hangjegyet.

- Ezekbe nem vagyok begyakorolva! - mondta halkan, késlekedve a kisegitő, miután végig nézte a hangjegyeket. Ezek merő uj dalok; ezeket nem ösmerem.

- Uj dalok?! Hiszen öt esztendő óta dalolják uton utfélen. Minden verkliben benne van. - Hát hol töltötte maga az idejét, hogy ezeket uj nótáknak tartja? Hát mit akar maga játszani, ha kisegitőnek jött? - Hát melyek azok a nóták, a melyek a maga idejéből valók?

A kisegitő végigfuttatta ujjait a billentyükön, mintegy keresgélve a hangok közt, hogy nem jutna-e eszébe valami?

Végre megtalált egy dallamot, utána egy másikat, harmadikat... Mind rég elfeledett dalok voltak.

Alma kisasszony, a sugó bodé tetején kuporogva, körmeit rágicsálva nézett a játékába merülőre, mint egy vadmacska, a ki meghuzta valami halmocska tetején magát, s némán les maga elé, az ürgelyukra, hogy nyakon csipje, ha kibuvik az állat.

A rongyos nem figyel senkire; nyilván rég nem ülhetett már zongora előtt. - Ujjai meg-megbotlanak; egyszerre egy hangfutammal bele rökken:

Csuhaj kerek szemei megvillannak; fölugrik a sugóbodéról és előre nyujtja a nyakát, mint ha igazán vadmacska volna s már ugorni akarna. A kisegitő észreveszi, hogy mozognak körülte: nagyot ütve a billentyükre, abban hagyja a játékot s önkéntelenül összeránduló szemöldökkel pillant a sötét szinpad felé.

Alma kisasszony már nem tartja rajta kerek szemeit; begyeskedve jár alá s fel a meg nem gyujtott lámpák előtt s kényeskedve folytatja a dalt: «Ne-em hal-lád-e tő-őle ne-evemet?»

Aztán fölkaczag, élénken, gyermekesen; azzal a csengő kaczagással, mint tiz évvel ezelőtt; mintha most sem birná megállani, hogy ezt a szentimentális dalt kaczajjal ne fejezze be.

- Hát ezeket a nótákat akarja nekem ma játszani? - kérdezte a princzipális a felálló kisegitőtől.

- Mért ne? - toppant elő Csuhaj egész komolyan. - Én ezt az «Azt kérdem tőled kis madár»-t apródnak öltözve, gyeppadon fekve fogom énekelni. - Aztán ott van az a másik, hogy: «Végig mentem Kenderesin, csuhaj-ha!» - azt árvalány-hajas kalappal, czifra szürben adom elő. - Tudom ám én ezt mind s isten ugyse! olyan estét csapok belőlök, hogy egy hétig nem fogunk mást énekelhetni.

A kisegitő kimosakodva, kifésülködve - (nem a direktor ruhájában, mert az poczakos ember volt, hanem egy, hirtelenében kölcsön vett fekete öltözőben) odaült a zongora elé, megütötte a jeladó csengőt; föllebbent a függöny s a vacsoráló urak oda nézve: a fényes tüzoltó parancsnok helyett, árvalányhaj-bokrétás, fokossal hadonázó szegénylegényt láttak a deszkákon, a ki a «fenegyerekek» legféktelenebb kedvével kezdte énekelni, hogy:

A zongora néha nyögött, de a Gyuszi észbontó kacsintással kisért rikkantása: «Csuhaj-ha!» - elpalástolt mindent s olyan kitörő jókedvet keltett a teremben, hogy a második versszaknál már száz torok kiáltotta, poharakat rázva, az asztaltól fölugrálva: «Csuhaj-ha!»

Függöny-lebocsátás után a princzipális kézdörzsölgötve, ragyogó arczczal szaladt föl a szinpadra, Alma kisasszonyhoz.

- Édes, drága kisasszonykám, gratulálok; adja ide a kezét, hadd csókolom meg.

- Állandó játszónak?! - Hová gondol? Megesküszöm, hogy tiz esztendeig ült börtönben. - Bizonyosan gyilkolt.

- Kár; mert akkor nem hallják többet tőlem a «Csuhaj»-t. Én csak ennek az embernek a játéka mellett tudom énekelni.

- De az istenért! Hiszen csak nem akarja, hogy majd azt mondjak: az «Elizeum» rablók gyilkosok menhelye?

- Ezt a ruhát viselhetné holnapig; holnapra meg vehetne előlegképen neki egy öltözőt. Mert én csak ennek az embernek a játéka mellett tudom énekelni a «Csuhaj»-t.

Az est kitünően sikerült. Előadás után Muczi, épp ugy, mint máskor, lement a terembe, de mielőtt valamelyik asztalhoz ült volna, a zongorajátszóhoz ment s ráütött a vállára.

- Brávó, József! Megmentettük az Elizeum hirnevét. Menjen a princzipálishoz; ugy vettem észre, hogy szerződtetni akarja. Fukari ur; azt hiszi, hogy negyvenöt forintért is megkapja... Később, ha az ideje megengedné, hogy hazakisérjen, megvárhatna. Pont kettőkor szoktam indulni.

Aztán dudolva fordult meg; libegve tett egy pár lépést; kaczérkodva csettentett az ujjaival a csalogatásokra.

Öt percz mulva nagy asztalvárral körülkeritve, malagáját mártogatva, kaczagva hallgatta, a mint vagy száz férfitorok, az ő kacsintását, gyujtó mozdulatait utánozva, harsogta, hogy: «Végig mentem Kenderesin...»

Két órakor vállán volt a köpeny, kezében a táska; egy pillanatra széttekintve állapodott meg a teremajtóban, mintha azt várná, hogy valaki kiveszi kezéből a táskát.

Rendesen maga szokta vinni az egyfogatu kocsiig, mely - az igazgatóság költségére - az oszlopos kijárat előtt várt rá. Tehát nem volt hozzá szokva, hogy kivegyék kezéből a táskát. Most mégis rosszul esett neki, hogy nem volt senki, a ki kivegye.

Fölbigyesztette az ajkát; egyet fordult a sarkán és sietett az oszlopos homlokzat elé.

Épp inteni akart a kocsisnak, hogy hajtson elő, mikor az oszlopok közül, az egyik lépcsőfokról ember állott föl.

A Csuhaj figyelmes szemei, mintha azt vették volna észre, hogy az ő pártfogoltja nem egész biztos a járásban.

A lány összevonta szemöldökét; nem szólt többet hozzá; a mint csak lehetett, sietett hazafelé. Mikor a Bajvivó-utczába beért, meglassitotta lépteit. Ugy látszott, mintha kedve volna ujra szóba keveredni az utána kullogó emberrel, de nem tudja, hogy kezdjen belé.

- De megromlott ember lehet maga, hallja. Mióta él a vörös tehenek tejével?

- Csengessen. Felhozza utánam a táskámat. Van egy udvari szobánk, a hol a limlomokat tartom; az lesz a maga szobája. Fizet érte valamit, mikor a gázsiját kikapja. Szükségem van esténként valakire, a ki haza kisérjen. Apám derék vén czimbora; alaposan érti a zenét, meg nagyon megbizható ember: akármennyi pénzt rá lehet bizni a kezére. Egy vén zongoránk is van; azon gyakorolhatja magát az ujabb nótákban s a gázsit, mikor kikapja, mindig oda fogja adni az apámnak, hogy betegye a takarékpénztárba. Semmi szó! Nem fogunk a kapus előtt huzakodni. Előttem! - Mars fel a lépcsőn!

S mint valami ujdonsült, begyes kis káplár, a ki az első ujonczot sétáltatja maga előtt, hetykén talpalt az előtte kullogó ember után.

Az öreg mindig ébren szokott várni leányára, mig az hazajön a «munkából.» Most is ott ül a kemencze mellett, rongyos ócska karosszékében s lámpa mellett olvassa az ujságokat.

A lány tipeg-topog; ide is tesz valamit, meg oda is; lassan leemeli kalapját a fejéről s titkon apjára pillantgat, mintha azt várná tőle, hogy majd kérdést intéz hozzá.

A hóbortos apa nem kérdezősködik. Térdére bocsátja az ujságlapot; hamis arany foglalatu pápaszemét derült homlokára tolja s ugy néz a lányára.

- Állj föl már, apám! - Be akarom neked mutatni, a kit magammal hoztam. Ott kuporog szegény az előszobában.

- Nem. Ember. Alkalmasint börtönből kikerült ember. Mért tekintesz olyan furcsán rám? Nem hiszem, hogy azért ne nézd embernek. - Az udvari szobát akarom neki kiadni s téged megkérni, hogy a gázsiját mindig vedd el tőle, mert különben megissza; mind megissza. Mert iszik - pálinkát iszik - mint a gődény. Tudod: ne mutass neki rossz arczot és ne kérdezősködjél tőle.

Egyik kérelemre sem volt szükség. Az öreg egy cseppel sem volt kevésbé hóbortos, mint a lánya. Hiában volt neki olyan tiszta, uras arcza; olyan előkelő, száraz, magas termete és finom, keskeny, fehér keze, nem röstelte azt odanyujtani az előszobában álló embernek, miután egy pillantást vetett szeme közé.

Érezte rajta a pálinkabüzt, mert éles szaglása volt; hanem azért nem fordult el tőle lenéző tekintettel.

Alkalmasint sok mindenféle emberrel érintkezhetett életében; alkalmasint több, börtönből kikerült embert ösmerhetett; kérdezősködhetett tőlök a multról; láthatta őket összerezzenni az emberek megvető tekintetére, hallhatta talán sirni éjszaka, mikor azt hitték, hogy senki se figyel rájok - s ez tompitotta el benne a jobb érzést; a nyomorult, bünös férgek iránt keletkezni szokott méltó undort.

Nagyon laza erkölcsü volt! Nem röstelt kezet nyujtani a «valószinüleg börtönből kikerült ember»-nek; aztán ugy bánt vele, mintha már régen ösmerné s nem volna tőle semmi kérdeznivalója.

Később, egy-két hét mulva is ugy bánt vele. Még a vezetékneve után sem tudakozódott. József se hálás pillantásokat nem vetegetett rá ezért, se nem mutatta, mintha meglepő volna rá nézve valami.

Mikor először kezet nyujtott neki az öreg, részeg volt; mikor másodszor látta, ugy tett, mintha már esztendők óta ösmerné.

Reggel rendesen korán elment hazulról; mikor visszatért, be volt pálinkázva. Valamit hozott a kabátja zsebében rejtegetve: valami üvegfélét. Később a hóna alatt is hozott holmi irományokat. Bezárta magát a szobájába s legtöbbnyire estig ki se mozdult.

Mikor először kapott havi gázsit, bement az öreghez, s mintha már előre kontraktusban lett volna kikötve, szó nélkül odatette elébe a bankjegyeket. Negyvenöt forint volt, hiány nélkül.

Mikor délutánonkint észrevette, hogy Csuhaj elhagyta a lakást, besompolygott az egyedül maradt öreghez. A hóbortos ember zaj nélkül fogadta; se nem udvariaskodott, se nem mutatta, mintha pártfogolni akarna valakit. Ugy bánt vele, mintha a családhoz tartozó lenne, a ki a másik szobából bejött. Beszélgetett közönyös dolgokról; régi emlékeiről; néha, ha kivel dolga volt, engedelem-kéregélés nélkül magában hagyta a szobában.

Mikor visszatért, Józsefet csaknem mindig az egyik ablak előtt találta; legtöbbnyire nagy figyelemmel nézett le a szomszéd, egyemeletes uri lakra, mely előtt az utczára dülő kert terült el.

Néha rögtön észrevette, hogy nyilik a hátamögött az ajtó; máskor, mintha elvesztette volna érzékeit: csak állt, csak nézett lefelé.

Ha ilyenkor visszakapta fejét, mintha düh és undorodás volna az arczában; volt néha szelidebb kifejezése is; de mindig izgatott volt; zavarodva sütötte le az öreg előtt tekintetét; kisietett a szobából, a magáéba, a hová bezárkózott.

- És mit csinál ott olyankor? - kérdi Pepi nagy figyelemmel, körmeit rágcsálva, az apjától, a ki mindezt elbeszéli neki.

- Hát biz az iszik; nagyon iszik. - Néha az ajtón át is hallatszik az üveg kotyogása, a mint iszik.

Ugyanez nap este, mikor az «Elizeum»-ból hazafelé jöttek, - Csuhaj elől, a bő köpenybe burkolózva, József vagy két lépéssel utóbb, a táskát hozva - egy zárt hintó dübörgött utánuk lassu járással a Bajvivó-utcza befordulójánál.

Az Elizeumbeli kis primadonna önkénytelenül visszapillantott. A hintó errülső ablaka le volt bocsátva s egy kilencz-tiz éves forma kis lány hajolt ki rajta, ugy, hogy majdnem fél testtel az ablakon kivül volt. Bent a hátulsó ülésen a szomszéd egyemeletes lak urasszonya s a horgasorru, czilinderes ur ültek egymás mellett.

A horgasorru ur mintha valamit kérdezett volna a nőtől; ez kedvetlenül forditotta el róla tekintetét s a helyett, hogy válaszolt volna, hevesen visszarántotta a kihajló gyermeket az ablakból és méltatlankodva kiáltott rá:

Az oldaljárón József is megállapodott a kocsizajra, éppen ugy, mint a kis primadonna. Csuhaj őt is látta ugyanazon pillantással, melylyel a kocsira nézett. - Eleintén előrenyujtott nyakkal bámult a kocsira, különösen pedig az ablakon kihajló gyermekre; de mikor az urnő visszarántotta és rákiáltott, a kis lány pedig lesütött fejjel, megfélemülve állott vele szemben, József hirtelen lebocsátotta a táskát maga mellé a kövezetre és mozdulatot tett, mintha a kocsi ajtaja mellé akarna ugrani. A kocsi tovább robogott; József egyik karjával a szomszéd falhoz támaszkodott, mintha megszédült volna.

- Semmi, - válaszolt a férfi. Fölvette a táskát és lassan, szó nélkül haladt előre az Elizeumbeli énekesnő mellett.

Nem lehetett rajta észrevenni semmi jelét a felindultságnak, vagy valami kedélyváltozásnak; se szomorubb, se élénkebb nem volt. De Csuhaj a legközelebbi utcza-lámpánál mégis azt hitte, hogy még a szokottnál is püffedtebb és sárgább arczunak látszik.

Lehet, hogy csak képzelte; hogy mindaz, a mit látott, egyszerü, jelentőség nélküli volt; hogy József karja elfáradt, azért tette le a táskát; vagy hogy éppen megszédült, mert hisz' az efféle iszákos embereknél ez nem ritkaság!

És mégis, mikor már szobájában volt; mikor már atyja lefeküdt s ő is ott ült ágya szélén, hogy czipőjét levesse, nem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy a kocsizó urasszony és az ő táskahordozója között valami titkos összeköttetésnek kell lenni.

- Hazudott, mikor azt mondta, hogy «semmi», - gondolta, körmeit rágicsálva. - És ha akkor hazudott, most, mikor magában van, nem hazudik magának. - Ha lefeküdt, vagy nyugodtan van: csalódtam; ha pedig nem csalódtam, akkor ez az asszony az oka, hogy iszik.

Fölugrott, magára kapta köpenyét s mint a macska, mikor a fűben a madarat akarja megközeliteni: óvatosan és nesz nélkül settenkedett ki a folyosóra s a folyosón arra a végső szögletre, melyre a József udvari szobájának ablaka nyilt.

A belső fatáblák össze voltak lökve az ablak előtt, de nem voltak bezárva; jó egy tenyérnyi nyilás maradt közöttük. A szobában zöld papirernyővel lefödött lámpa égett, mindjárt ott, az ablak elé helyezett kis asztalkán, melyen - szanaszét szórva - pecsétes, régi okiratok, kész másolatcsomók hevertek.

József az asztal előtt ült és egy félig elkészitett másolaton dolgozott. Izgatottan, görcsös sietséggel, magát mintegy erővel nyomva le az asztalhoz, dolgozott. Tolla sebesen siklott végig a sorokon, aztán kapkodva ütögette bele a tintatartóba és irt, irt tovább.

Egyszerre ellökte a tollat; fölugrott s összevont szemöldökkel, haragosan fénylő pillantással meredt a lámpalángba, aztán mohón nyult le az asztal mellé a padlózatra s egy jókora czilindert vett föl onnan.

Ivott, ivott, ivott, hogy Csuhaj összeszoruló öklével majdnem beütötte rá az ablakot. - Az üveg félignél lejebb kiürült; József visszaesett a székre; mindkét karjával felkönyökölt az asztalra s fejét tenyereibe támasztva, tekintetével a semmibe meredt. Most nézhette kénye, kedve szerint a feléje forditott sárga, püffedt arczot; a jóformán megderesedett szakállt, bajuszt, felborzolt, puha hajat, mely egykor - tiz év előtt, olyan fényesfekete volt. Nézhette azokat a meredt tekintetü, fátyolozott szemeket, még most is finom és nemes, de petyhüdt vonásokat, melyek egykor olyan beszédesek, életteljesek, elevenek voltak. Nézhette azt a nem nagyon magas, de derült, értelmes homlokot, melyen egyszer, lent a kapu előtt, mikor a rendőrbiztos kiséretében ment le a lépcsőn, az éppen akkor odaérkező kocsi felé forditva olyan daczos, derült, férfias bátorságot látott fényleni, hogy ekkoráig sem birta elfelejteni...

- Nem nő ült abban az éppen akkor megérkező kocsiban, a mely felé «ő» forditotta derült, biztató tekintetét, bátorságot sugárzó homlokát?

Már nem tud rá tisztán emlékezni. Hiszen szeles kis lány volt még akkor, a ki nem kutatott a különböző dolgok között eshetőleges összefüggést; de mégis ugy rémlik előtte, hogy nő volt, a ki hátrahajolt a kocsiban és nem szállt ki. József ujra fölemelte az üveget s torkába öntötte, a mi pálinka maradék még volt benne, föl akart kelni, de nem birt; megint csak visszarogyott a székre; szempillái bágyadtan bocsátkoztak alá, feje lekonyult. Megint fölrakta karjait az asztalra, aztán arczczal rájuk borult. Aludt.

Csuhaj visszalopózott szobájába. Reggel, mikor fölébredt, gyorsan felöltözködött és leszaladt a földszintre, egyenesen a házfelügyelőhöz.

- Kérem, házfelügyelő ur, szoktak maguk jegyzéket vezetni a lakók neveiről? Nyolcz, tiz évről?

Ha tiz esztendővel előbb látta volna azt az asszonyt, mondjuk: annak a napnak az alkonyatán, a mikor a rendőrbiztos a «csinos második emeleti»-t elszállitotta a Bajvivó-utcza hetedik számu házából. Az intelligens fejü férj akkor ott fetrengett akkori irodájának egyik karosszékében: arcza halálosan sárga és püffedt volt; szemei ki voltak dülledve üregeikből; fogait csikorgatta s ökleit föl-fölkapva, rázta maga előtt, mint a ki okvetlen meg akar gyilkolni valakit. Egyszerre fölszakitották az ajtót s neje állott előtte halványan, de kiegyenesedve és kevély megvető tekintettel.

- Nem akartam megbecsteleniteni mindnyájunk nevét! csikorgatta a fogát. Látszott a szemeiből, hogy még mást is akar, még pedig nagyobb hangon, kiáltva mondani, csak arra vár, hogy a nő olyasmit válaszoljon, a mire aztán odavághatja szeme közé azt a «más valamit.»

- Nem kérdezem tőled, hogy mit akartál. Csak azt kérdezem: akarod és birod-e kimenteni s megtisztitani?

- Igen, akarom és ki fogom menteni! - Én ne tudnám? Én! - Holnap, legfeljebb holnapután már egészen bizonyosan kezemben a pénz. Ma is itt lett volna már, de az a nyomorult Koppsohn mindent elkövetett, hogy terveimet meghiusitsa. - Meg fogom ölni! - Tönkre teszem! A kezemben az üstöke a gazembernek. Be fogom rá bizonyitani, hogy hamis utalványok forgalomba hozásával kerülte ki a csődöt.

- Holnap el fogsz adni mindent; ha kell, ezt a házat is. Én átadom ékszereimet, butoraimat, mindent a mivel birok. - El fogok menni a biróságokhoz, ha kell, hogy megakadályozzam a kihallgatásokat, a tárgyalást.

A férj megragadta kezét, fenyegető tekintetet vetett rá s elfojtott hangon mondta neki:

- Mindened eladhatod, de a biróságokhoz nem fogsz járkálni - Azt nem teszed.

Néhány pillanat mulva, kiegyenesedve és minden segélyajánlást lenéző hangon tette utána:

- Egyébiránt nem is lesz rá szükség. A mit tenni kell, elvégzem én. - Az az ember végre is öcsém. - Kolovráth! - Nem fogja senki mondhatni, hogy Kolovráth Vilmos összedugott kézzel nézte öcscse zaklattatását. - A birák egytől-egyig szeretnek; tiszteletben tartják nevemet; a kik titkon rosszakaróim volnának, félnek tőlem, mint a tüztől. - Már különben az egész terv készen van nálam, a mit követni akarok.

És mindenki elhiheti, hogy csakugyan készen volt; jó volt, csalhatatlan volt. S ha Vikta nem engedte magát egyszerre áthatni a bizalom melege által; ha másnap reggel korán ismét benyitotta rá az ajtót s kérdő tekintetével elébe állott, az csak azt bizonyitotta, hogy nem ösmeri férje nagyakaró tehetségét. Persze, hogy indult. Az éjjel, a mint sohajtozva forgolódott az ágyban, még jobban kifőzte magában a tervet. Látta is lelki szemeivel, a mint Emmát szabadon bocsátják: a mint a fiu lekonyuló fejjel, de nagyon hálásan meg fog jelenni előtte és zavarban lesz: nem tudja, hogy köszönetet rebegjen-e vagy mentegető szavakat makogjon? Vilmos bácsi hátraszegett fejjel, hidegen méri végig a gyereket; nem azért, mintha haragudnék rá! hanem, mert ez a helyzettel vele jár, - s röviden végez vele:

- Ne hálálkodjál! Nem érted tettem; a Kolovráth nevet nem hagyhattam szennyben. - Áldozatokat hoztam; nagy áldozatokat,- de ne beszéljünk erről! - Most összepakolsz és el fogod hagyni a fővárost. - Érted? - Örökre.

S a lebonyolitott kényes ügy e végjelenete annyira kielégitette Vilmos bácsit, hogy neje méltóságosan fölemelt fejjel, mosolyogva és kezeit örömteljesen dörzsölgetve találta, mikor rányitotta az ajtót. Persze, hogy indult. Önmagában való nagy bizakodással; minden lehető akadályt lenézve indult. Másnap, ötöd, tized, huszad nap is indult, de már akkor mind jobban és jobban csikorgatta fogát s minden este, mikor hazatért, más, más ember tönkretevését határozta el magában.

- El! El kell csapatnom, mindenekelőtt el kell csapatnom a törvényszéki elnököt. - A királyi ügyész barom; az sem érdemli meg a helyét. Majd gondoskodom a czudarról. - Fel van neve jegyezve nálam!

Két hónap mulva megint a «hamisitó» Koppsohnra és a «buta» pénzemberekre került a sor; ezeknek a neveit kezdte jegyezgetni magának.

Más oldalról Vikta sem maradt tétlenül odahaza. Hol Gemlesserhez, hol atyjához, az örök jókedélyü Bertalan urhoz, hol az egyik, hol a másik befolyásos barátnőjéhez kocsizott. Megmozgatott minden megmozgathatót az Emma érdekében. Gemlesserék lassanként unni kezdték a sok eredménytelen futkosást. Hidegedni kezdtek a sógorék iránt. Vilmos bácsit már el se fogadták; Viktával vállvonogatva beszéltek.

- Mi megtettük, a mit lehetett. Férjedért nem tehetjük tönkre magunkat. Az a fiu meg... Hát hiszen jobb, hogy ő sikkasztott, mintha férjedet csukták volna be, mert akkor ki fogadná el a tömlöczben ülő férj nejét? Nyugodt lehetsz: azt már kicsináltuk, hogy ha elitélik, egy lap sem fog róla megemlékezni.

Viktának egy barátnője, egy javakorát haladott asszonyság, a ki abban a hirben állott, hogy tiz-tizenkét évvel előbb, akármit ki tudott eszközölni a hatóságoknál, mosolyogva azt a tanácsot ejtette volt el, hogy hátha a «sármánt» Dinatti Elemér igazságügyi tanácsoshoz menne pártfogoltja ügyében?

Akkor elvetette a tanácsot; most egyenesen odahajtatott Gemlessertől a «sármánt» tanácsoshoz.

- Nyugodjék meg, nagyságos asszonyom! Rögtön, még ma lépéseket teszek az ügyben. Nagyon értem, hogy kellemetlen nagyságodra nézve, hogy a fiatal ember is éppen azt a nevet viseli, melyet férje... Megengedi, hogy az eredményről személyesen tudósithassam?

Hasztalan volt megengedni. Egy hét mulva nem személyesen, hanem levélben tudatta:

Vikta, maga sem tudva, hogy mit tesz? szaladt be férje irodájába; a nyitott levelet még mindig kezében tartotta; kétségbeesett tekintettel állott eléje a sápadtan föl s alá futkosó Vilmos bácsinak.

- Igaz! Beadta a gazember; - beadta a csőd iránti kérvényt. De ezzel mentett meg; mert most már nem kimélek senkit. Érted? Senkit!

Az ezután következő napok zivataros, gyorsan változó, hol egészen elborult, hol fenyegető villámokkal teljes, hol olyan napok lettek, a mikor egy-egy pillanatra kividul, mintha tavasz akarna lenni, de csak rövid időre.

Vikta ágyba esett. Kicsi, gyönge, sirni is csak alig tudó leánykának adott életet.

Nem fogadta senki örvendezve. Vikta nagyon beteg volt; élet-halál között lebegett. Közönyösen és fáradtan forditotta bágyadt tekintetét a sárga arczu kis jövevény felé, mikor a kövér «asszonyság» gyügyögtetve, kelletve először odamutatta neki.

Vilmos bácsi jóformán tudomásul sem vette, hogy van. A legnagyobb bajok éppen ekkor zudultak a nyakába. Szaladoznia kellett erre, arra. A pénzemberekhez, a kik felhasználva zaklatott helyzetét, nyomoruságos árakat kináltak az erdélyi uradalomért, az ősi birtokocskáért, a házért és nyaralókért. - Meg akarták rabolni, - a gazemberek! A törvényszékhez, a hol az ellenfél ügyvédei nem akarták halasztani a csőd-kérvény tárgyalását, melyet a belga czég nyujtott be ellene. Ezek az apró kutyó-ügyvédek, most, hogy beteg az oroszlán, kárörvendve ugatták meg, - a nyomorultak!

A peresfelek: a nagyvállalkozók, tekintélyes bankházak, a melyek annakelőtte, mihelyt kormányi jóváhagyás kellett valamelyik ügyükben, csak a Kolovráth irodába szaladtak, most, mióta Gemlesser nyugalomba ment, de legkülönösebben, mióta ez a százötvenezer forintos tévedés fordult elő, egyenkint maradoztak el. - A kishitü, garasreszelő, fondor kutyák!

- Félnek tőlem a gazok! Azért vannak azon, hogy tönkre menjek, mert tudják, hogy ha még egyszer talpra állok, mint a port elfuvom őket erről a földről.

- Minek kereszteljük a gyereket, kérem alássan - és kiket irassunk be keresztszüléknek?

- Miféle gyereket? - Vagy ugy! - Legyen Károly, János, vagy - valami. Keresztanyának - azt gondolom - legjobb lesz, ha beiratják az asszony nővérét: felsőhodászi Andó Katalina - vagy ilyesmi.

A kövér «asszonyság» ugy gondolta, hogy ha már a keresztanya Katalina, ő még sem fogja a kis lányt Károlynak vagy Jánosnak kereszteltetni, hanem hadd viselje a keresztanyja nevét.

Három hónap mulva végre elhagyhatta az ágyat a beteg asszony. Fürdőt tanácsoltak neki az orvosok s ő olyan részvétlenül ült fel a kocsiba, mintha nem is ő volna, a ki utazik.

Vilmos bácsi szánakozó, elborult tekintettel nézett a kocsiban fáradtan hátradülő asszony után. Mert Vilmos bácsi véghetetlen szánakozó, résztvevő és érzékeny szivü ember volt alapjában. Annyira hatott rá minden, hogy ha szenvedő, vagy éhező embert látott, futott, menekült közelükből. Most is a megkönnyebbülés sohajával fordult vissza, mikor az alig lézengő asszony végre kivül volt a házon.

- Mikorára visszajösz, - gondolta magában - majd meglátod, hogy minden rosszakarat és gazság daczára is ki vagyok én? - Ne félj! Neked is el fogok feledni mindent. Meg annak a fiunak is megbocsátok. - Meg!

S mikor Vikta megerősödve, megszépülve, de rideg fejtartását, büszke, lenéző tekintetét el nem vesztve, csakugyan hazajött a fürdőből?

Régi tapasztalati tény már az ezen a világon, hogy a rosszakarat és gazság hamarabb diadalt ül, mint akármilyen jó igyekezet. Vilmos bácsinak csalhatatlan tervei voltak, nem egy! több rendbeli s mikor látta, hogy az egyik nem akar sikerülni, gyorsan és szorgalmasan fogott a másikhoz, harmadikhoz, de végre is - a gazság, a butaság, a kislelküség! - kit nem képesek ezek leverni a lábáról?

Mikor Vikta hazajött, a csőd annyi, mintha ki lett volna mondva; a nyaralók zár alatt; az ősi birtok elárverezve; az erdélyi dominiumot gondnok kezelte; a kis palota butorai birói foglalás alatt.

Vilmos bácsi összetörve, pár hó alatt tiz esztendőt vénülve ült egy karosszékben az irnoktalan irodában, mikor neje megérkezett. Ámbár hallotta a kocsizörgést, meg se mozdult. Szemeit, ezeket a különben olyan fényes tekintetü szemeket, behunyta, s fejét, melyen ugyancsak erősen kezdett gyérülni a haj, fáradtan hátra bocsátotta a szék vánkosára.

Végre is, estefelé nejének kellett hozzá lejönni az emeletről, hogy megtudja: nem halt-e meg?

Csendesen, nyugodtan ment az ajtó felé; de mielőtt kinyitotta volna, még egyszer visszafordult.

- Nem érdekel ugyan, hogy mit fog ezentul csinálni? De miután nevét viselem, nem akarnám, hogy magára hagyatva, egészen elsülyedjen, megkinálom egy teritékkel asztalomnál, egy szobával lakásomon.

Vilmos bácsi hirtelen elkapta róla tekintetét és nyugtalanul kezdett fészkelődni székében. Vikta megdöbbenve nézett rá darabig, aztán hozzáment, megragadta vállát és megrázta.

Más körülmények között kétségkivül fölugrott volna Vilmos bácsi s fogcsikorgatva, szikrázó tekintettel fenyegette volna meg feleségét hasonló kérdésért. Most elfordult tőle és elnyomott hangon szólt:

- Az utolsó szükség: fürdői kiadásaid; a háztartás s a legnyomasztóbb tartozások födözésére kellett. - Bizonyos voltam benne, hogy visszavásárolhatom, de hát... Nem fejezte be a mondatot; térdére ütött tenyerével és ernyedetten mellére bocsátotta fejét.

A megrémült asszony némán, sápadtan állott széke előtt. Most már nem volt olyan nyugodtan közönyös, méltóságos, olyan rendithetetlen, mint néhány pillanattal előbb.

Ajkai remegtek, mintha beszélne, de egy hangja sem volt; csak ijedt tekintetéből lehetett kiolvasni a kérdést: Mi lesz velem?

- Tönkre vagyunk; nincs menekülés. Csupán egyetlen egy mód volt még. Ezt a módot Koppsohn ajánlotta.

Vilmos bácsi eleintén azon volt, hogy kikerülje neje pillantását; később fölnézett rá: - tekintete bus és engesztelő kifejezésü volt.

- Ugy gondolta, hogy átveszi a nyaralókat, házat és az erdélyi birtokot. Az összes terheket kifizeti. A butorokat meghagyja neked...

- Egy bizonyos életjáradékot biztosit számunkra - némi föltételek alatt. De az egész szerződést csak az esetben akarná megkötni, ha te előbb elfogadod, hogy a módozatokat megbeszélhesse veled és aláirod az okmányokat.

Vikta bámulva nézett férje arczába; a férj lassan lesütötte szemeit és röstelkedve nézett maga elé; a nő szemei megvillantak, termete kiegyenesedett, feje hátraszegült.

Kimondhatatlan megvetéssel mérte egyszer-kétszer végig az összetört, meggörnyedve ülő embert, aztán megfordult s a nélkül, hogy csak még egy szóra méltatta volna, eltávozott.

Lassankint elkövetkeztek az árverések. Előbb a nyaralók, aztán a csinos kis egyemeletes palota esett a Koppsohn markába.

Gemlesser izgatottan, veszekedő hangon pattogva, mintha Viktát tenné felelőssé mindazért, a mi történt, karikázott föl s alá a zongora-teremben.

- Micsoda esztelenség.! Micsoda könnyelmüség! Magatok idéztétek elő. Maholnap a butorokra is rákerül a sor; de jobb is, mert hová hurczoltathatnátok? Mit fogsz csinálni? Apád nyakára csak nem mégy? Maga is alig képes megélni. Ez a szégyen!... A saját személyedre, mig másként nem intézkedel, lesz házamnál egy ágy, meg egy kanál leves.

Nem lett. Koppsohn fekete frakkban, fekete mellénynyel, sok, sok ragyogó gyürüvel az ujjain, behajtatott a kis palota udvarába; elégedett, mosolygós arczczal sétált föl a lépcsőn az emeletre.

Néhány hónapra rá kihurczolkodtak a kis palotából - abba az egyemeletes házba a Bajvivó-utcza szögletén.

Vikta rövid viziteket csapott ösmerőseinél - Gemlesseréknél is - és kesernyés tréfálkozással mondta el, hogy ezentul remete-életet fog élni.

Kezdett öltözködni; uj ösmeretségeket kötött. Esténkint - ha valamelyik ösmerősénél nem időzött - most egyik, majd a másik szinházban lehetett látni. Már várták, lesték a habitüék, hogy mikor nyilik föl páholyának ajtaja az első felvonás vége felé.

Vilmos bácsi ujra dolgozni kezd, mint ügyvéd, mint tervekben és eszmékben kifogyhatatlan finanszié; nem egyszer ujra és ujra megint emelkedni kezd feje; szemei megvillannak.

- Na, igen, igen. - Hiszen tudom én, hogy a kerék forogni szokott. Most egy kissé lefelé zökkentem. De - majd meglássuk! - ki tudja: nem fognak-e ezek a kis agyvelejü pénzemberek holnap szemet mereszteni, mint a birka? - Csak ez a Koppsohn ne lenne olyan kishitü!

Mert bár a hajótörés óta igen intim barátja Vilmos bácsinak, meg kell vallani, hogy Koppsohn mégis igen kishitü. Csak nevet, ha Vilmos bácsi - mindkét kabátgallérát megfogva - egy-egy izmos, merész tervvel előáll.

- Mit? Kételkedik benne? - Jöjjön. Itt a czeruza, papiros. - A kétszerkettő nem csal. - Csak érti tán a kétszerkettőt? - Jöjjön, bebizonyitom.

- Csak hagyja, barátocskám. Most nem érek rá - dáma preczédit. A spanyol Del Péna hangversenyére kell kisérnem a feleségét. - Nem jön maga is? Nagyon szép muzsika.

És ez a vén szamár még pénzembernek meri magát nevezni! Az évek pörögnek lefelé egymásután, Vikta több-több időt kezd tölteni az öltözőasztalnál, a mi nem azt teszi, hogy csunyulna, mert most, hogy érettebb és méltóságosabb, talán még nyert vonzóságban, tekintélyben. Koppsohn néha el-elmarad az esti visztpártikról - sok dolga van! - hanem annál inkább ohajtja, hogy Vikta mentől többet kocsikázzék vele nyilt hintóban. Azt is sürgeti gyakran, hogy bizalmas estélyeket adjon és ilyen estélyeken vele megjelenjék - gróf Töröcskeynél, Hombeles bárónál, a kik nagyon előkelő és vig fiuk.

Vilmos bácsi nem vesz részt se pró, se kontra a kettő között folyó küzdelemben; ő nagy tervvel van most elfoglalva, a mitől nem lehet látni semmit.

Arról van szó, hogy egy feneketlen nagy bankot alapit, melyhez csak az első százezer forint kell, hogy beczégeztethesse a firmát s kibocsáthassa az egy millió névértékű hitellevelet. - Minden kölcsönvevő ingatlan birtokából ujabb hitelalap képeztetik és igy mentől több kölcsönt ad ki a bank, annál több hitelalapot szerez és annál több millió hitellevelet bocsáthat ki törvény szerint. Megmérhetetlen arányokban fog növekedni a vállalat napról napra, mindaddig, mig az egész ország ingatlanai együtt, egy nagy hitelalapot fognak képezni. A pénzlábat két perczentre fogja leverni; a pénzemberek mind hanyatt fognak vágódni; az osztrák-magyar nemzeti bank be fogja szüntetni műveleteit, mert ezzel a kolosszussal nem lehet lesz megállani a versenytéren. Már készen van a terv; az alapszabály, sőt az üzleti szabályzat is részletesen - a Vilmos bácsi koponyájában. Leirva még nincs, de minden szó olyan mélyen be van vésve emlékezetébe, mintha ki volna nyomtatva. Czime a vállalatnak: «A Nap». (Nem jobb lenne igy: «A ragyogó nap»?) Mert nap lesz az, mely életre ébreszt, virágzásra kényszerit mindeneket. Már sok, sok árkus papiros be van irva apró, egymás mellé szoruló számokkal, előmunkálatképen, s Vilmos bácsi lelki szemeivel gyönyörködve látja ragyogni nagy aranybetükkel a legbüszkébb paloták homlokzatán: «A «Nap, egyetemes bank.» És kéjelegve látja magát az igazgatósági diszteremben, a tanácsasztal mellett, az elnöki piros bársonyszékben, a mint kimerültséget, elegáns közönyt mutatva, fáradt hangon mondja az elnöki megnyitó beszédet a tizedik évi közgyülésen. «Uraim! Énn, a ki sohasem estem kétségbe nemzetünk jövője fölött, parányi tehetségemet latba vetve...» Hosszan tartó éljenzés; diszkardok csörgése. A «volt» pénzemberek, ezek a lefülelt barmok, félénk tekintetekkel vonulnak a teremből kifelé. Hehehe!

Nem kell egyéb semmi hozzá, csak a legelső pár ezer forint, meg vagy ötezer, az előleges költségekre, propaganda-csinálásra. Az előbbire nézve Koppsohnra számit. Mert ha az eszmét ugyszólván megtestesitve, nagy propagandával a hátamögött hozzák elébe, két kézzel fog utána kapni. De az utóbbit? Ha legalább csak annyira rá tudná venni, hogy forgasson neki egy ötezer forintos váltót. Hiszen mikor a fizetési idő bekövetkeznék, már volna pénz! Meg se látná az aláirását...

Gemlesserék, mióta Vikta estélyeket ad, egészen visszavonták magukat tőlük. Vikta se látogatja őket meg soha, csak Katinkát küldi el néha hozzájok a bonnal, később a guvernántforma kisasszonynyal. Most legutóbb elbocsátották ezt a kisasszonyt. A leányka nevelését komolyabb kezekre, egy fiatal emberre bizták, a ki orvosnövendék volt, de nem végezte a kurzust; nagy, fekete szemei vannak; keveset beszél; nagyon finom és sok tudományos ösmerete van. Kitünően tanitja Katinkát.

Gyuszi, Muczi, Csuhaj, Arany Alma kisasszony csudálkozó meglepetett arczczal perdült ki a házfelügyelő lakásából. Okos fejét gyakran megrázogatva, hogy fiusan nyirt fekete haja csak ugy hullámzott; ödöngve ment föl a lépcsőn a negyedik emeletre. Legelőször is az ablak elé állott, melyből a szomszéd házra lehetett kilátni; hosszasan nézegette az oszlopos verandát; a nagy, tükörüvegü ablakokat, melyeken át néha a szép, fekete szemü fiatal embert, néha a halványka arczu, unatkozó Katinkát lehetett látni, a mint az ablakhoz közelebb jöttek. Ujra megrázta a mélyen gondolkozók módjára előre billent kis fejét s elkezdett a szobában föl s alá sétálni. A séta nem sokáig tartott. Széket vont az ablak-mélyedésbe és körmeit rágicsálva, ujból figyelmesen kezdte nézni a házat, az előtte elterülő kis kertet s a hátulsó udvart.

Ezentul kedvencz napi foglalkozásává lett ez a szemlélődés. Mindent látott, a mit kivülről látni lehetett: a vendégeket, a kik jöttek és távoztak; az urat, a ki sebes-döczögve szokott járni, pedig ugyancsak nehézkesek a lépései; az urasszonyt, a ki mindig csak füzkődve, fésülve, csipkésen és keztyüsen látható; a fiatal embert, a ki soha se mutatja magát kint, ha az asszonyság kilép: a kis leányt, a ki félénken lapul meg, ha a mamát megpillantja, sőt még az inast is, a ki a barna fiatal emberrel - ugy látszik - bizodalmas lábon áll. Mindent lát, mindent megfigyel és hozzávetések, találgatások utján igyekszik egészszé olvasztani észleleteit.

A vendégek között meglepően kevés a nő. A férfiak közül azok, a kik magukat hintázva járnak, vagy negédesen billegnek (néha kényeskedésből, legtöbbnyire pedig a csúzos fájdalmak elleplezése végett) az urasszony vendégei. Az urhoz állig begombolkozott, kopott, sebbel-lobbal járó urak szoktak járni. A fiatal embernek nem igen vannak ismerősei. Az inassal azonban már egy párszor látott egy idegen embert beszélgetni. Nem vehetni jól ki az alakját, mert leginkább késő alkonyatkor szokott megjelenni a kapunál; ott megáll s a rá váró inassal tereferél. Nagyon óvatos embernek látszik; ha valaki jön, hirtelen eltünik; senki sem éri rajta, hogy az inassal beszélget. De mégis egyszer... Egy kocsi fordult be a kertté alakitott udvarra; a meggyujtott kocsilámpa ráveti világát az idegenre... Csuhaj meglepetve ugrik föl székéről.

Semmi nesz. Kiszalad a lépcsőházba; egy ajtómélyedésbe huzódva, leskelődve várakozik. Tiz percz mulva József jön föl a lépcsőn, fáradtan, komoran, kimerülve. Ez a fölfedezés kedvetlenné, majdnem dühössé tette a kis divát, a minek az elismerő közönség egy pompás estét köszönhetett; mert a Gyuszi dühössége abban nyert kifejezést, hogy soha olyan féktelen, ragyogó kedvünek, olyan pikánsnak és harapósnak nem látták, mint éppen az este. Különben föltette magában szent fogadással, hogy többé nem fog gondolni ezzel a hóbortos emberrel, a ki nemcsak elég bolond magát agyon inni egy gyülöletes asszonyért (hiszen ő már mindent tud!), hanem még most is azon van, hogy legalább az ablakaira leshessen, mikor azok ki vannak világitva. És ő még azzal a gondolattal foglalkozott, hogy kigyógyitja! Nem! A szomszéd házra sem fog lenézni többé!

Meg is állta egész harmadnap reggelig; de már akkor - véletlenül - mégis le talált tekinteni. A kis házban szokatlan dolgok történtek. Diszitők jelentek meg; ajtók, ablakok tárva-nyitva; a cselédek mind elhalmozva munkával. A diszitők szőnyegeket vertek föl a falakra; délövi virágokat, diszbokrokat czipeltek föl az emeletre. Finom sütő mühelyekből nagy papirdobozok, selyempapirral leboritott tálak érkeztek. Az emeleten lakók közül nem volt látható senki, az urat kivéve; ez lesütött fejjel néha megjelent az egyik nyitott ablaknál; vagy hajadonfővel kijött sétálni a verandára.

- Itt valami nagyobbszerü mulatságra készülnek! - gondolta magában Gyuszi. - No ezt mégis csak végig kell néznem!

Megint leült az ablak elé huzott székre és végig nézte a készülődést. Estefelé véget ért minden. Az ablakok bezáródtak; a munkás emberek eltávoztak; a nagy teremben az inas kezdte gyujtogatni a gyertyákat s az első hintó a nyitott rácskapun át odarobogott a veranda elé. Csuhaj kicsinylőleg csettentett a nyelvével; fölugrott a székről s gyorsan öltözködni kezdett, mert már nagy ideje volt, hogy a «munkába» induljon. József hallgatagon - mint rendesen, vitte utána a táskát. Gyuszi, a mint begyesen tipegett az előtte haladó férfi után, egy párszor figyelmesen nézte annak a járását. - Mintha nem volna olyan bizonytalan, mint máskor! Mikor az Elizeumban átvette tőle a táskát, szándékosan közvetlenül elébe állott és kérdést intézett hozzá. - József rá nem nézve felelt: lehellete nem volt pálinkaszagu. A begyes kis diva ingerült tekintetet vetett rá, mintha bele akarna veszni, a miért józanul mert maradni. De csak összeszoritotta ajkait s megperdülve, otthagyta Józsefet a faképnél. Minek veszekedjék vele most? Majd fényesebben megboszulhatja magát a szinpadról! A legelső botlásánál a zongorán, lekiált a pinczérekre:

- Hé, Zsáni! Egy üveg rumot a zongoramester urnak. - Ugy látszik: lámpásra van szüksége.

Fellebben a függöny, Arany Alma k. a. német szentimentális gavallérnak öltözve, a ki egy mennykő nagy bokrétát hoz a szeretőjének, áll a szinpadon, holdvilágot kereső szemekkel. A zongora-játszónak meg kell ütni a hangot, hogy:

A princzipális majd hanyatt dült a szinfalak között ijedtében. - Muczi szemei megvillantak, egyet dobbantott a lábával, de aztán elnevette magát s rákezdte nagy epekedéssel, hogy:

Mennyi pohár tört össze az este a nagy kocczintásban! S milyen asztal-vár kerekedett «Pakom-erte» körül az utolsó énekrész után. És mi volt a köszönet a József részéről, hogy kivágta abból a bajból, mely állása elvesztését vonhatta maga után? Tizenkét óra után rögtön otthagyta az «Elizeumot», Gyuszit és a táskát. Senkinek nem szólva megszökött.

A bajvivó-utczai egy emeletes házban ezalatt szintén folyt a mulatság. Afféle nagyobb estély volt csak, a melyen zenészek is játszottak és egy kis tánczot is hevenyésztek. Nő nem sok volt, de a kik voltak, nagyon szépek voltak. Nagyon kedvesen, fesz nélküli jókedvvel folyt a mulatság. A hölgyek minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a férfiak vigsága ne csökkenjen, mindenki otthonosan érezte magát. Szivesen, nyájasan elpajzánkodtak; nevetve fogták körül Koppsohnt és itatták. Csintalanul tánczba vonták ketten is az éltesecske Szentkáry kegyelmes urat, a kinek fénytelen sárgára festett haja felborzolódott a hölgyek csipkéitől.

Habzott a pezsgő, csengett a pohár, pengett a czimbalom, a hölgyek kaczagtak hozzá. - Tizenkét óra körül kezdtek előállani a hintók; a hölgyek az urak karjára támaszkodva, bizalmasan csevegve, legyezőikkel a kezökre koppintva, vagy félig elfödve arczukat, hogy csak pajkosan nevető szemeik ragyogtak ki alóla, lassan, lassan széledni kezdtek. Vikta, a ki fehér csipkeöltözetében ugy nézett ki, mintha egy csomó szappanhab vette volna körül, kissé fölhevült arczával, fénylő szemeivel, méltóságos járásával rendkivül szép volt. Ugy látszik: kedvére töltötte el az estét; elragadt rá a társaság pajzán jókedve. Kecses mosolylyal üdvözölte, a kik bucsuzva távoztak; másokat szó nélkül engedett. Végre, mikor már csak néhány férfi maradt még a termekben, mosolyogva haladt el a kis csoport mellett, melyet férje, Koppsohn, Szentkáry s még pár hajlottkoru, de még mindig telhetetlen szemü ur formált és visszavonult öltözőjébe, hol a csipke öltönyt, szobaleánya segélyével, kecses pongyolával cserélte föl.

A szobaleány meghajtotta magát és távozott. Vikta a tükör elé állt és szép, hamvasszőke haját kezdte lebontani. Baloldalról könnyü nesz: egy ajtó fölnyilása s a szőnyeg által eltompitott lépés recscsenése hallatszott. Vikta hallotta a neszt; elmosolyodott, de nem fordult meg.

- Minő vakmerőség! - susogta maga elé mosolyogva s a nélkül, hogy hátra nézne. - Alszik Katinka?

A nő megdöbbenve fordult a hang felé. Meredten nézte egy ideig az oldalajtó előtt álló Elizeumbeli zongorajátszót, a ki püffedt, sárga arczával ugy nézett ki, mint valami ravataláról megszökött halott; de lenéző, szemrehányó, meg-meglobbanó szemei meghazudtolták az arcz mozdulatlan, petyhüdt, erélytelen kifejezését, mert azok éltek és fenyegettek.

- Emma! - tolakodott a lélegzetfogyott sikoltás Vikta ajkaira s pár lépést tett előre, mintha hozzá akarna rohanni, de aztán megtántorodott és a kerek támláju fésülködő székbe rogyott.

- Ugy hivtak, mig volt nevem. De nem azért jöttem, hogy szemrehányásokat tegyek. Méltán szemembe kaczaghatnál, ha komoly hangon kezdenék egy olyan személylyel, mint te, beszélni.

- Azért jöttél vissza, hogy megtörd a szivemet halott arczoddal és méltatlan rágalmakat szórj szemembe?

- A halottnak nem lehet élő arcza. - Engedtem magamat élve eltemettetni, hogy megmentsem a te és a gyermek nevét. Most pedig nem azért jöttem, hogy számon kérjem tőled: hogy használtad föl ezt az én áldozatomat? - Hiszen nem egyszer láttalak kocsizni Koppsohn urral! - Utána jártam, hogy milyen helyekre visz, hogy kérkedhessék veled? - Tudom, hogy kik azok a hölgyek, a kik mai estélyeden is részt vettek? De én nem törődöm veled. Ha csak te volnál szóban, utálattal fordultam volna meg és itt hagytam volna Budapestet, mert én csak fegyencz vagyok, a ki kiálltam büntetésemet, mig te...

Mindkét tenyerét arczára tapasztva, görcsös fuldoklás vett rajta erőt. Néhány pillanatnyi csend állott be, mely alatt lebocsátotta karjait; feje lassankint fölemelkedett s a régi erély töredékével forditotta tekintetét Emma felé:

- Itélni könnyü! - Elitélni, a nélkül, hogy az okokat számba vennénk - gyávaság. Te gyáva voltál mindig; mert ha gyáva nem lettél volna, megmenthettél volna egy szavaddal, mikor éjjel fölkerestelek lakásodon. És gyáva vagy most is, mert elitélsz, holott tudod, hogy a te bátyád volt a férjem.

- Nem kérek tőled semmit számon. - Sem el nem itéllek, sem föl nem mentelek. - Semmi közünk egymáshoz. Hol van a gyermek?

- Te csak szülted, de nem éreztél iránta soha anyai szeretetet. Láttam, mikor visszarántottad a kocsiablakból; láttam többször, mikor ijedve bujt el előled.

- Nem voltam szerető anyja, mert első bukásomra emlékeztetett; mert kiüldözött otthonomból a vágy, hogy feledjem magamat; mert nem mertem vele egyedül maradni a szobában: féltem, hogy okos szemeivel leolvassa arczomról, hogy ki vagyok? - De nem fogom megengedni, hogy elszállittasd tőlem. Mivel indokolhatnád? - Csak nem tartasz olyan gyávának, hogy kompromittáltatni engedjem magamat védelem nélkül?

- Tehát csak védd magadat. Én a gyermeket nem hagyom az eladott nő karjai közt.

Vikta, mintha meglőtték volna, fölsikoltott és sápadtan, de villogó tekintettel meredt a beszélőre, a ki még sárgább volt nála; püffedt arczán az indulatnak, vagy életnek semmi jele nem mutatkozott, de zöldes fényben égő szemei mutatták, hogy tüz van belül, mely ha kicsap, égetni fog. Pillanatnyi csend állott be, mely alatt a két küzdő egymás arczát leste. Ekkor óvatosan, zaj nélkül fölnyilt a főajtó, mely a termek felé vezetett s a küszöbön megjelent Koppsohn, pezsgőtől szines arczczal s hunyorogva mosolygó szemekkel. Megpillantva a férfit, meglepetve állapodott meg; az ajtót is elfeledte maga után behuzni.

- Ah! - szólt Koppsohn, mérges gunynyal hajtogatva magát az ajtóban. Egy, a ki megelőzött? - Már régebben sejtem, hogy pénzemen valami vetélytársat dédelgetek.

A fiatalabbik Kolovráth összerezzent s beesett, tüzelő szemeivel a gunyosan nyikogó emberre meredt. Vikta kinyujtotta karját, mintha meg akarná akadályozni a mozgásban.

A «fegyencz» odaszökött hozzá, egy hatalmasan csattanó ütést mért az arczára s valószinüleg még másként is ellátta volna, ha Koppsohn hirtelen ki nem szökken az ajtón s egyik oldalon feltünően kipirositva, hatalmasan kinyujtott lábakkal el nem hordja magát. Az előszoba előtti teremben Vilmos bácsira bukkant, a ki izgatottan járkált ott föl s alá. Mikor megpillantotta Koppsohnt, mintha meghökkent volna, de azért gyorsan hozzá karikázott s frakkja két gallérját megfogva, elébe plántálta magát:

- Koppsohn ur; kedves barátom! Egy kis tévedésemet kell tudtára adnom, mielőtt holnap... Baráti bizalmam ön iránt...

Azzal kiugrott az előszobába, becsapva maga után az ajtót, hogy csak ugy rengett bele a fal. Vilmos bácsi elsápadva meredt utána; majd megvillantak mandula vágásu szemei; fogait csikorgatni kezdte; kezei ökölbe szorultak. Gyilkos tekintetet vetett az előszoba ajtaja felé, aztán megfordult és ügyetlen szaladással topogott Vikta öltözője felé; dühösen belökte az ajtót s ott állt nejével szemben.

Vilmos bácsi elszisszentette magát s felrántotta mind a két könyökét, mintha szegbe lépett volna.

Vikta előrenyujtott nyakkal rámeredt, mintha valami furcsa, még sohse látott állatot látna benne. Ajkai mozogtak s gépiesen mondta férje után:

Nem végezte be a mondatot; elfordult s el akarta hagyni a szobát, de a jobb oldali ajtó fölnyilt. Emma lépett be sárga, püffedt arczával; nem nézett Vilmos bácsira, a ki a neszre önkénytelenül visszafordult s aztán meglátva Emma halottas arczát - hátratántorodott. Emma a meredten álló Viktához beszélve, szólt:

- Be van zárva az ajtó. Nem akarom feltörni; a cselédeket föllármázni. - Ha holnap reggel hozzám nem küldöd a gyermeket, feljelentelek a hatóságnál; megbélyegezlek s törvény segélyével szabaditom ki körmeid közül.

S aztán - egy pillanatra sem méltatva bátyját, mintha nem is léteznék - eltávozott arra, a merről jött. Vilmos bácsi is kilopta magát a szobából. Borzadozva, hátrálva csuszott ki. Vikta előre nyújtott nyakkal, mozdulatlanúl állva maradt a szoba közepén, később egyik kezével babrálni kezdte lebontott, bársonyos, hamvasszőke haját.

Fölütötte a fejét; körülnézte magát, aztán elől összekapva uszályos pongyoláját, neki szaladt az egyik ablaknak; föl akarta nyitni, de nem tudta: kezei reszkettek és nemsokára valaki le fogta karjait hátulról.

A nő ajkain olyan szörnyü mosoly villant meg, a minőt a szelid tébolyodottak ajkain lát néha az ember. A hátamögött álló barna fiatal ember karjai közé vetette magát.

- Szeret! - Hát mégis nőnek tart, a kit szeretni lehet? - Követsz, ha én szököm?

- Jer, jer! - Szedjük össze ékszereimet... A gyémántok... Menj, hozz kocsit. - Két nap alatt kikötőt érhetünk...! Nem fogtok megbélyegezhetni! - Élni akarok! Élni!...

Világos reggel volt már, mikor Emma a negyedik emeleti udvari szobába benyitott. Nem is nézett szét maga körül, csak ment egyenesen a rozzant szekrényhez, melynek az ajtaja csak egy mozgó, görbe szeggel volt beakasztva. Kinyitotta s nagy czilinder pálinkát véve ki belőle, inni akart.

Egyszerre csak ezer darabra törve csörömpölt le az üveg a kezéből; a pálinka végiglocscsant fekete öltözőjén s tócsába futott össze a szőnyegtelen padlózaton. Meglepetve, dühösen tekintett hátra: Gyuszi állt előtte; Gyuszi, bal kezét a csipőjére tüzve, jobbjában pedig még most is tartva a deszkadarabot, melylyel a czilindert kiütötte a József kezéből. Kicsi, makacs fejét hátraszegezve, nagy kerek szemeivel pedig kihivón pillantva a férfi arczába, állott József mellett és harczrakészen várta huszáros ütésére a feleletet. Az elizeumbeli zongorajátszó szemei lassan lesiklottak róla a földre; lekonyult fejjel, némán állott előtte. Gyuszi most megmozdult; hátrálva és tekintetét le nem véve Józsefről, egész az ablakig vonult vissza; ott fölvetette magát az asztalra s egyik lábát az asztal mellett álló székre helyezve, mintha trónusról beszélne, szólt:

- Eddig csak türtem, hallja, a maga ostobaságait; de már vége a türelemnek. - Először is nem fog többet soha pálinkát inni - Értjük?

József hallgatott. Gyuszi a széken nyugvó lábával haragosan dobbantott; még szinte a sarkantyúpengést is hallani vélte az ember, olyan huszáros volt ez a dobbantás.

- Nem vagyok én magának Alma kisasszony. A korhelyek, mint maga, ugyis gyülölik a gyümölcsöt. Majd korbács kisasszony leszek én magának, ha még egyszer pálinkaszagot veszek észre rajta. Mindennap este és reggel be fog jönni hozzám raportra és az orrom alá huhukol - érti?

József megint csak hallgatott. Gyuszi dobolni kezdett piczi lábával a faülésü széken s egy parányit félreforditva a fejét, folytatta:

- Aztán - még más ordré is van... Nem fog járni többé annak az egyemeletes háznak az udvarára, az inashoz... Nem illik az, hogy Kolovráth Emma a bátyja inasával fujja a követ. Ha meg azért nyujtogatja a kezét, hogy pákoszkodjék, - ugy rákoppintok a körmére, hogy hóttig arról koldul. Hiszen az semmirekellő asszony és a maga bátyjának az özvegye - nézze meg az ember!

- Hát honnan jött maga, hogy ezt sem tudja? Bizonyosan megint a vörös tehenet fejte? Csak vissza! Magának ugyan nem sok siratni valója van a bácsikáján. Jól tette, hogy főbe lőtte magát. Akkor mindjárt azt mondtam, mikor az összecsődült emberektől meghallottam.

Keresztet vágott maga előtt a levegőben a deszkával, aztán egy kissé ingerülten, de mégis inkább csufondárosan petyegtette tovább a szavakat:

- Ha meg azért szeretné gyorsan oda ütni az orrát, hogy a drága asszonynénjét vigasztalja: hüm, hüm; czupp, czupp! Hát azt is megmondhatom, hogy kár olyan nagyon törni a termetét, mert biz' az szerencsésen megszökött az éjjel a - nevelő bácsival.

Emmát most már nem tarthatta vissza tovább a levegőben hadonászó deszkadarab. Elvakulva ment Gyuszinak, a ki, mint Leonidás egykor a thermopilei szorosnál, rendületlenül állt és - két kézzel visszalökte az ellenséget.

- Ne aggódjék miatta; ott alszik az én ágyamban. Csak nem hagyhattam ott a zürzavarban az istenadta jószágot.

S látva, hogy Emma visszatántorodik, megkönnyebbülve sohajt föl és ugy néz rá, mintha valami Szüz Mária-kép volna, ajkbiggyesztve és gyanusan pislogva a hallgató emberre, folytatta tovább:

- Aztán... Nem mondanánk meg, hogy mi is nekünk tulajdonképen az a leány, hogy ugy epekedünk utána - mi?

Emma megmozdult; oda lépett Gyuszihoz s kérő tekintettel nyujtotta eléje mindkét kezét.

- No bizony, tán nem régen tudom? Tudok én mindent! Azért mégis kezet nyujtottam magának.

Gyuszi komolyan nézett reá nehány pillanatig, aztán eldobva a deszkadarabot, elkaczagta magát.

Emma zavarodottan mormogott valamit, a mit valószinüleg maga sem értett; de jobbját, melyet kérőleg Gyuszi felé nyujtott volt, nem vonta vissza. Arany Alma megrázta fejét, ujból elnevette magát; huszárosan belecsapott jobbjával a férfi tenyerébe s másik kezével fölpattantva az ajtót, vigan kikiáltott:

- Gyere csak apám. Micsoda bolond dolog történik itt, a hátad mögött! Gyuszi megházasodott... akarom mondani: férjhez ment.