PÁSZTOR ÁRPÁD - SZOMAHÁZY ISTVÁN - TÁBORI KORNÉL: PESTI KRÓNIKA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5531-15-6 (online)
MEK-13603

A statisztikai hivatal igazán nem tartozik a legvidámabb mulatóhelyek közé. Rideg számok tömlöce ez, ahonnan a sok kis számból csinált nagy számok kerülnek ki minden mulattató jelleg nélkül. Nemrég azonban még ebben a sivár talajban is kivirágzott a jókedv, egy nem mindennapi eset kapcsán.

A sok komoly hivatalnok közé becsöppent egy könnyebbvérü fiu. Bizony utálta ezt a munkát: számolni, számokat másolni, egyik könyvből a másikba átirni mindenféle rideg dolgokat - de valahogy mégis csak beletörődött.

Egy napon megjelenik a hivatal egyik főembere Vargha Gyulánál, az igazgatónál:

- Az ön tudományos érdeklődését minden bizonynyal fel fogja kelteni az a körülmény, hogy a nők száma Magyarországon erősen fogy.

- De bizony mondom. Legutóbbi adataink szerint az általános népesedés igen kedvező, de a nőállomány egyre csökken. S ez egyike a legszenzációsabb ritkaságoknak... ezt megjelentem külföldön... az Akadémiánál... ezt világgá kell kürtölni!

- No, majd előbb utánajárunk - mosolygott Vargha Gyula - s azzal nekiültek az anyagnak. De maga az igazgató is megdöbbenéssel konstatálta, hogy az embernek igaza van. A nők száma borzasztóan megapadt.

Most nem tudták, mit tegyenek. Egymásra néztek. S ekkor félénk kopogtatás hallatszott.

- Kérem, igazgató úr, - szólt - kihallatszott, amit beszélni tetszett... engem furdal a lelkiismeret... nekem nagyon sok feldolgozni való anyagot adtak... és én bevallom... hogy kevesebb munkám legyen, egy hét óta minden nap harmincezer nőt dobtam a kanálisba...

Amivel aztán alaposan meg volt magyarázva a nőállomány csökkenése hazánkban.

Egy ujságiró nagy szivességre kérte Herczeg Ferencet: hogy legyen a kereszt-papája. És pedig nem afféle irodalmi keresztpapája, aki az első verseskötetet portálja be a halhatatlanságba.

Herczeg Ferenc elvállalta a megbizást és a szükséges előleges eljárások után kocsin hajtattak a székesegyházba a keresztelő-ünnepségre. Az ujságiró igazi ruha-smokk volt, aki a nap minden szakában változtatta a ruháját a szigoru divat-szabályok szerint. Most a lábára pillantott és fölsziszszent:

- Csak most látom, hogy a cipőm sárga!... Mondja kérem, Herczeg úr, lehet keresztelőre sárga cipőben menni?

A hivatalos lapban megjelent egy királyi kézirat, amely szerint ő felsége a legkegyelmesebben megengedi gróf Festetich Taszilónak, hogy a hitbizományára csekély három millió kölcsönt fölvegyen. Oktondi teoretikusok könyveket irnak arról, hogy milyen szükséges volna eltörölni a hitbizományokat. Pedig rá kellene bizni a dolgot a hitbizományos urakra. Majd elintéznék ők, csak kapjanak rá engedelmet.

Ezt a hirt elolvasta egy pénztőzsér is, aki némely jeles üzleteiről nevezetes.

- No, az szép öntől. De nékem ez irányban abszolute nincs szükségem közbenjáróra.

A pénzügynök addig-addig beszélt, amig rávette a grófot, hogy őt bizza meg a kölcsön közvetitésével. Sőt nyomban szerződést is kötött vele, amely szerint kerek nyolcvanezer forintot kap, ha megszerzi a három milliót.

Most már vigan nézett a dolga után az ügynök. De csakhamar keserves csalódás várta. Ugyanis a pénzintézetek, amelyekhez fordult, mind kereken visszautasitották.

Már pedig három millió forintot nem igen lehet csak ugy privát-zsebekből összekapargatni. Még egy Festetich-hitbizományra sem.

Az ügynök kezdett lemondani már a szépséges közvetitői sápról. Hej, pedig sajnálta nagyon. Ekkor ravasz ötlete támadt.

Volt néhány "kuncsaft"-ja a Nemzeti Kaszinóból, akik mindig hajlandók voltak nála egy kis uzsorakölcsönt fölvenni. Ezeknek eldicsekedett. Ilyenformán:

- A báró úr persze azt hiszi, hogy én uzsorás vagyok. Pedig hát lám, maga gróf Festetich Tasziló úr is nálam veszi fel a három milliós kölcsönét!

Festetich Tasziló kényelmetlenül feszengett, pedig ez még semmi volt. De a ravasz ügynök azonfelül még névtelen leveleket is irogatott neki, telve szemrehányással, hogy ilyen csunya uzsorással keveredett össze.

- Kérem, váratlanul pénzhez jutottam és most már nincs szükségem a kölcsönre.

- Hát én most mit csináljak? A pénzt már fölhajszoltam és... és az én közvetitői dijam!...

Egy fiatal ügyvéd, dr. Ács Jenő fontos pörben győzött a törvényszéken s jókedvvel ment hazafelé az Erzsébet-köruton. Egyszerre csak, a Dob-utca sarkán egy szegény, töpörödött asszony szólitotta meg bátortalan, szégyenkező hangon:

A fiatal fiskális szivét elöntötte az adakozó kedv. Belemarkolt a zsebébe és ami aprópénze volt, mind odaadta. Aztán szelid részvéttel kérdezte:

- Mondja, jó asszony, maga ugy-e, nem szokott koldulni? Mert meghallani ám a hangján.

Hah! A fiatal fiskális itt valami nagy kriminalitást sejtett és érdeklődve kérdezte:

Egy igen előkelő társaságban történt pár évvel ezelőtt ez a história, amelyet dr. Ágai Adolf, a szellemes Porzó mesélt el.

A háziur odavezeti. Megtörténik a bemutatkozás. De a neve ugy hangzik, mintha nem valami nagyon régi báró lenne.

- 320.001 koronás? A háromszázezret értem. De mi az a huszezeregy korona? Ez talány.

Felelet helyett a háziur cédulát és plajbászt vesz elő és felirja a következő kimutatást:

Dr. Gyepes Antal ügyvéd minta-alakja a szolgálatkészségnek. A tárgyalásokon ő kinálja meg üléssel a birót. Nincs ember, kit ne kinálna meg ötkrajcáros szivarral és fényes igérettel. Az utóbbival szivesebben, mint az előbbivel. Egyik kartársa feleségét ismételten megkinálta a csillagos éggel és a szivével. A szép asszony mind a kettőt tisztelettel mellőzte.

- A férjemről van szó, - folytatta a szép asszony, haragban égő arccal. - Az a nyomorult megcsal engem.

- Ennél mi sem könnyebb, nagyságos asszony. Ebben a tekintetben a modern teknika... Azt pontosan meg lehet tudni.

- De mennyire! Személyt, helyet, időt, módot... Három nap alatt minden adat kacsói között lesz. Csak bizza reám.

Dr. Gyepes még abban az órában felkereste az egyik jónevü magándetektiv-céget. Beszélt a főnökkel, Magyary-Kossa Gézával:

- A dolog rendkivül fontos. Az én személyem mellékes. A megbizást őnagysága adja. Az eredményt velem tessék közölni. Található vagyok délután 3-5 között a Szabadság-kávéházban. Gavallérosan fizetünk. Kövessen el minden lehetőt.

Harmadnap délután a magándetektiv kis cédulával a kezében felkereste dr. Gyepest a Szabadság-kávéházban. Diszkréten félrehivta. Aztán a fülébe sugta:

Operaházi körökben pár évvel ezelőtt tünt föl egy remekhangu fiatal basszista, Venczell Béla, aki azelőtt a kórus tagja volt és olyan vérmes reményeket füztek az ismeretlen basszista müvészi jövőjéhez, hogy hamar impresszáriója is akadt, aki "lefoglalta" a maga számára.

Müller Károly, a kis kopasz ügynök, aki Blériot Louist is idehozta, manegelte a fiatal énekest és meg volt győződve róla, hogy e nagy hanganyagba fektetett tőke meg fogja hozni busás kamatait. De hát egyelőre nehéz dolog volt az ismeretlen énekessel tért hóditani.

A jó impresszárió ilyenkor nem riad vissza apró furfangoktól sem, hogy a crack-jét "versenybe hozza".

Az elmult nyáron egy arisztokrata-társaság megbizta, hogy rendezzen a Tátrában elit-hangversenyt. Az impresszárió összeállitott egy előkelő müvészi névsort, amelyben az ifju Venczell Bélát is javaslatba hozta a mágnás-hangversenyen való közremüködésre. A rendezőbizottságnak ez nem tetszett:

- Nem kell! Ismeretlen ember nekünk nem kell! Nekünk nevek kellenek! Nevezetességek! Hozzon mást!

Az impresszárió távozott és két nap mulva titokzatos arccal kereste fel a rendezőbizottság elnökét:

- Méltóságos uram, egy óriási attrakcióról van szó! Ilyen még nem volt!

- Egy énekes... Nagy titok... Amatőr... Dusgazdag ember... Honoráriumot el se fogad és ki van zárva, hogy egynél több számot énekeljen...

Az impresszárió körülnézett, vajjon nem hallgatózik-e valaki, azután odahajolt a rendezőbizottsági elnök füléhez és belesugta:

Talán fölösleges is konstatálnunk, hogy a "dusgazdag amatőr" a két nappal azelőtt visszautasitott - Venczell Béla volt. Fellépett a hangversenyen, elénekelt egy dalt és olyan viharos sikert aratott, hogy a rendezőség tagjai menten körülfogták a furfangos Müllert és valósággal könyörögtek neki:

Amikor aztán megkapta az ezer koronát és Venczell elénekelt még egy dalt, Müller bünbánóan leleplezte - Maróczyt.

Ahol szeretik a jó tréfát és megbecsülik az aranyos kedélyt, ott dicsőséges neve van Fuchs Lajosnak, a "Magyar-Francia" biztositó-társaság vezérigazgatójának.

A minap bankettet adott a Lipótvárosi Kaszinóban, ahol megjelent a Lipótváros valamennyi notabilitása. Sőt ott voltak az összes exótikus országok, Uruguay, Argentina, San-Marinó, stb. konzuljai is.

A bankett kitünő volt, de a legizletesebb fogás mégis csak a házigazda humoros felköszöntője volt. Fölemelkedett és ünnepélyesen mondta:

- Tisztelt uraim, végtelenül boldog vagyok, hogy ily diszes számban jelentek meg szerény vacsorámon. Ime, itt vannak a társadalmi, közgazdasági élet számos kitünőségei, sőt eljöttek a budapesti diplomáciai kar összes mértékadó és -

Itt könnyed mozdulattal Tiller Mórra, a kitünő szabóra és San-Marinó méltóságteljes konzulára mutatva, folytatta:

A májusi bérnegyed előtt egy ujságiró-kollegánk, akinek a felesége két hónapon át keresett és nem talált lakást, - hogy családjával ne kerüljön az utcára - nehéz szivvel bár, de elhatározta, hogy maga néz lakás után.

Korán reggel fölkelt és a nyakába vette a várost. Délután két óra tájban érkezett haza holtrafáradtan, de örömtől ragyogó arccal. A felesége is nagyon jókedvüen fogadta.

- Én is! - felelte nem kisebb büszkeséggel a felesége. - Délután együtt megyünk megnézni, adtam a házmesternek tiz koronát, hogy addig, míg nem jövünk, ne adja ki!

- Fölösleges, - folytatta a férj - én már ki is vettem egy lakást. Sőt, kiturtam belőle valakit. Száz koronánkba kerül évenként, de megéri. Valakinek már ezerötszáz koronáért odaigérték a lakást, én azonban ezerhatszázat igértem, adtam a házmesternek husz koronát ajándékba, erre megkaptam.

- ... és gáz, - folytatta az asszony - második emelet, lépcsőházi bejárat a József-köruton...

- Honnan tudom, te szerencsétlen! Hiszen engem stájeroltál ki, nekem akarták ezerötszáz koronáért kiadni... És még tiz korona borravalót is adtam, te meg huszat...

Még egy lakástörténet. Egy kistájerolt "partáj"-ról szól az ének, aki bosszut esküdött a kapzsi háziur ellen.

Február elseje óta, amióta a házbéremelés miatt felmondta a lakását, egyre-másra csengettek be hozzá a lakáskeresők. A lakás szép, jó "beosztásu", nagyobbára mindenkinek megtetszett, mégse vette ki senki. Még pedig azért nem, mert a mostani bérlő, mikor a lakásnézők azzal a sztereotip kérdéssel fordultak hozzá, hogy hát miért távozik a szép lakásból, mélabusan felelgette:

Egy hét alatt körülbelül száz lakáskeresőnek mondotta el szelid sóhajjal:

A háziurat gondolkodóba ejtette a dolog, hogy egy hét alatt nem akadt bérlője a szép lakásnak. Felkereste a régi bérlőt és egyezkedni próbált vele.

A háziur, aki egyébként is gyötörte és szekirozta mindig a lakóit, olyan mértékben stájgerolt, hogy a lakói kivétel nélkül mind felmondták a lakást.

Amint közeledett a májusi negyed és a költözködés ideje, a háziur sorra járta a lakásokat, megvizsgált minden zeget-zugot és ha valami kis hibát talált - egy darabka leesett vakolatot, egy kis megrongált tapétát vagy rosszul müködő függönyt - menten kijelentette:

- Addig nem engedem meg a kihurcolkodást, amig a lakást lakható állapotba nem helyezik!

Az egyik lakónál, egy jókedvü ügynöknél a háziur - valószinüleg nagy bosszuságára - nem talált semmi hibát vagy javitani valót a lakásban.

- Figyelmeztetem, hogy a lakást abban az állapotban kell átadnia, amelyben átvette!

- Azért, mert hol az ördögbe szerzek én most annyi poloskát, amennyit itt találtam a maga piszkos házában, amikor beköltöztem?!

Feljött valahonnan vidékről egy szegényesen öltözött, majdnem rongyos, tincses zsidó. Elment Budára, egy ismert kékfestő-gyár tulajdonosához, s ott mindenki ámulatára reggeltől délig egyebet se csinált, mint készpénzzel vásárolt. Délben aztán belefáradt a válogatásba. Kifizetett tizezer koronát és igy szólt:

- Kérem, mondja ekkor a rongyosan öltözött izraelita - ajánljon nekem valami jó rituális vendéglőt, mert én nem tudok más kosztot enni.

- Oh, - mond a gyáros - nagyon egyszerü a dolog. Itt átmegy a hidon, aztán jobbra, aztán balra...

És megmagyarázta neki, hogy hogyan juthat el egy ismert és előkelő dunaparti rituális vendéglőbe. A zsidó megindult, s némi gyaloglások után megtalálja a vendéglőt. Leül egy asztalhoz és vár.

Meglátja ezt a vendéglős. Nem tetszik neki a rongyos ember. Rászól a pincérre:

Ugy is lőn. A szegényes külsejü ember hiába csöngetett, zörgött, szólongatta a pincért, nem szolgálták ki. Hát elment nagy busan, éhesen, egyenest vissza Budára, a gyároshoz. Ez udvariasan fogadta:

- Sehogyse ebédeltem. Hiába hivtam a pincért, nem szolgáltak ki. Ugy látszik, a kaftánom, a szakállam, meg a pájeszem nem tetszett nekik...

- Ejnye, ejnye! Majd megmutatom én magának, hogy kiszolgálják. Most átmegyünk együtt Pestre, abba a rituális vendéglőbe.

- Szegény? Ma délelőtt tizezer koronát tett le készpénzben az irodámban...

- Igen ám, - mond a gyáros - de az egy önérzetes ember. Mondjon neki valami tapintatos, ügyes kifogást arra, hogy miért nem szolgálták ki.

- Csak tessék rám bizni. Nyugodt lehet a nagyságos úr, olyan kifogást mondok, ami hizelgő is lesz rá nézve...

Azzal visszamennek az asztalhoz, ahol a kaftános félénken hunyorgatva ül. A vendéglős odamegy hozzá, meghajol és ragyogó arccal, mint aki most ki fogja vágni a rezet, ezt mondja:

- Kérem, bocsásson meg, hogy az imént, mikor egyedül volt itt, nem szolgáltuk ki. De ez az én vendéglőm zsidó vendéglő és nem mertem önt ezzel a koszttal megkinálni, mert... mert azt hittem, hogy ön a kalocsai érsek...

Az a bizonyos nagyon lerongyolódott és nagyon pájeszes izraelita polgártársunk nagy lihegve rontott be a szatmári pályaudvarra, egy perccel a gyorsvonat indulása előtt. Körülnézett s egyenest egy szalonkocsi felé vette utját, mely a vonatnak az utolsó kocsija volt. Fel is kapaszkodott a hátsóra, de itt szembetalálta magával a kalauzt, aki ráförmedt:

- Hát nem látja, hogy ez nem közönséges kupé, hanem szalonkocsi? Ez le van foglalva a szatmári püspök ő eminenciájának!

Vampeticsnek, a nyári vendéglősök hatalmas királyának pár évvel ezelőtt konkurrense akadt - Kovács. Vampetics ugyan szuverén gőggel kijelentette, hogy nem törődik a konkurrenciával, sőt mikor az egyik vendége Kovácsot emlegette neki, nagylelküen mondotta:

De Vampetics leghivebb vendége, Ujházy Ede, nem volt ily türelmes. Ő kereken kijelentette az asztalánál:

A fiuk meg is jegyezték jól maguknak ezt az intelmet és a diskurzus folyamán az egyik - éppen egy közmondást citálva - igy szólt:

Két ifju - két ismert pesti kávéházi alak - pisztolypárbajt vivott egymással. Kibaktattak hajnalban Promontor felé, s egy domb mellett a segédek felállitották őket. De alig tették meg az első intézkedéseket, csendőrök tüntek fel a láthatáron. Tehát másfelé kellett helyet keresni. Innen egy nagy mezőségre vonultak, de alig mérték ki a lépéseket, a kakastollas legények ismét megjelentek. Azt mondja az egyik segéd:

- Uraim, ugy látszik, ezek akadékoskodni akarnak. Nekem van itt egy kertész-ismerősöm, menjünk el annak a faiskolájába.

Elmentek a kertészhez. De itt is üldözte őket a balszerencse, mert egyszerre csak zuhogni kezdett az eső. Meghalni készek voltak, - de megázni nem, s igy valamennyien bemenekültek egy üvegházba.

- Kitünő! - kiáltott fel az egyik segéd, nagyokat lépve az üvegházon végig, - ez az üvegház épp harminc lépés hosszu! Itt mindjárt megtarthatnók a párbajt!

Általános helyeslés. A felek felállnak. A vezetősegéd kiveszi az óráját és számol. Mind a két pisztoly hatalmasat dördül. Általános fellélekzés. Egyik fél sem sebesült meg. A felek kibékülnek. Percnyi csönd, aztán egyszerre általános, harsogó - nevetés.

Két lövés történt és az üvegház egyetlen üvegtáblája se tört össze... Jaj, azok a vaktöltések!...

Eötvös Károly felszállott egy villamos kocsira. A történeti hüség kedvéért fel kell jegyezni, hogy a Közuti Társaság egyik kocsijára a Váci-köruton.

A vajda kényelmesen elhelyezkedett az ablakok alatt elhuzódó hosszu padon, ahol tudvalévően kilenc olyan embernek van helye, aki ülés közben nem foglal el száztiz centiméternél szélesebb helyet.

A legközelebbi megállóhelynél megtelt a kocsi és a kalauz arra a padra, ahol Eötvös Károly ült, még egy utast is igyekezett beszoritani. De igyekezetét nem koronázta siker, mert a vajda éppen két ember helyett ült. Hét utast még csak begyömöszölt a kalauz nagynehezen, de a nyolcadiknál már csődöt mondott minden feszitési kisérlet. Végre is, tekintettel a szent és sérthetetlen szabályzatra, a kalauz odaszólt a nyugodtan és szétterjeszkedve üldögélő Eötvöshöz:

- Kérem szépen, itt kilenc utasnak van helye! Tessék helyet engedni még egy utasnak!

- Ide már nem fér több ember. Persze, mikor ezeket a helyeket kimérték, akkor a kalauzokat ültették ide egymás mellé. Azt elhiszem, hogy kilenc kalauz elfért ezen a szük padon. De miért nem ültettek a kalauzok helyébe - részvényeseket, akkor a kimérésnél bizonyosan csak heten fértek volna el a kilenc helyén!

F., az előkelő társaság egyik kedvelt tagja egy szép asszony körül csapta a szelet és egy napon fölsóhajtott:

- No, ha csak ennyi az ambiciója, ezt könnyen elérheti! Beszegődhetik hozzám kocsisnak!

- Tán azt hiszi, hogy meg nem teszem? Fogadjunk, hogy holnap a sétakocsizásnál livrês ruhában ülök ki a maga kocsijának a bakjára!

Nem árulom el, hogy mibe fogadtak, de nagyon értékes fogadás lehetett, mert a lovagnak már előre is csillogott a szeme a győzelem reményében. Másnap délután tényleg föl is ült a kocsi bakjára, nikkelgombos frakkban, kokárdás cilinderben. A szép asszony is csak akkor ismert rá, mikor megszólitotta:

A kocsizás pompásan ment eleinte. A lovag mereven nézett maga elé és az elegáns kocsizó nép észre sem vette. Szóval ugy látszott, hogy jól fog végződni minden.

De egyszerre csak közbelépett a véletlen, mely egyébként pedig a szerelmesek pártján szokott lenni. Javában robogott a kocsi, amikor az egyik ló hirtelen összerogyott. Persze megállott egyszerre az egész kocsisor és a lovag leugrott a bakról, hogy fölsegitse a lovat. A kocsisok is mind segitségére gyültek és egy öreg kocsis rátámadt keményen:

- Ügyetlen, buta fickó! Hát igy kell hajtani a lovat, he?... Igazán gyalázat, hogy már mindenki kocsis akar lenni!... Szégyeld magadat!

A többi kocsis is buzgón segitett a szidásban és az előkelő közönség gyönyörködve nézte a jelenetet. A lovag összegubbaszkodva türte és az orráig huzta a cilinderét, hogy föl ne ismerjék valahogy. Visszakapaszkodott a bakra és szégyenkezve dörmögte:

- Az öregnek igaza van, nem vagyok kocsisnak való... Hát Isten neki! maradok továbbra is csak - ur.

Egy előkelő fővárosi gyárosnak nagyon házsártos a felesége. Az még megjárja, hogy a férjével házsártoskodik, a férje nem mondhat föl neki két hétre. De hogy a cselédjeivel is ugyanezt tette, ennek az lett a következése, hogy ugyszólván napról-napra változott a szolgaszemélyzet a házában. Szegény férjét minden délben ujabb meglepetés várta: egy-egy uj cselédarc.

Nemrég a derék hölgy olyan állapotban volt, amit érdekesnek szokás nevezni, de ez nem gátolta őt abban, hogy ne folytassa régi szenvedélyét: a házsártoskodást. Egyszer a szobalányát bőszitette föl annyira, hogy a leány azon hevenyében összepakkolózott és elbucsuzott a nagyságától:

- Isten megáldja, jó egészséget kivánok a nagyságának, meg a kis fiucskának is.

Sziklai Kornél városligeti Kis-Szinházában nagy sikerrel adták elő délutánonként "A csibész" cimü darabot. Nemsokára jubiláltak is a szinmüvel. Sziklait, akár csak valamelyik kőszinházban, melegen ünnepelték a kulisszák mögött is. Egyszerre egész sereg idegen özönlötte el a szinpadot. Tizennégy-tizenöt éves suhanc vezette őket, aki virágbokrétát tartott a kezében.

Az ünneplés jól esik, bárhonnan jő és Sziklai büszkén düllesztette ki mellét a deputáció előtt. A bokrétás ifju igy szavalt:

- Üdvözölni jöttünk a főcsibészt, Sziklai Kornél kiváló müvész urat. Olyan hiven játszott, mintha közülünk való volna. Isten éltesse!

Ezzel átnyujtotta a virágot és Sziklai természetesen meghatva mondott köszönetet.

Bezárták az összes ajtókat, leszaladtak az inspekciós rendőrtisztviselőért, aki két detektivvel a szinpadra sietett. Alighogy belépett, meglepetve mondta:

Közrefogták a küldöttséget s bekisérték a közeli őrszobába. Szerencsére még az órát is megtalálták az egyik "deputáns"-nál.

Az "ünnepelt" kérte, hogy ne büntessék meg őket, de egyben elhatározta, hogy nem fogad több deputációt a szinpadon. De a történtek még sem multak el nyomtalanul, mert Sziklai kijelentette:

- Darabot iratok, amelyben ez a küldöttség is szerepelni fog. Én játszom a "szónokot". Micsoda hatás lesz!

Tudvalevő, hogy a nagy politikai zürzavarok idején estéről-reggelre születnek uj államférfiak, politikai személyiségek, magasrangu hivatalnokok. Persze, csak papiroson: ujságpapiroson és életük legfeljebb kétszer huszonnégy óráig tart.

Tavaly, amikor az ujságok politikai rovatai hemzsegtek a miniszter-önjelöltek neveitől: egy politikailag könnyü fajsulyu képviselőnek az a kitünő ideája támadt, hogy önjelöltetési alapon lendit egyet a magánviszonyain. Éppen akkoriban válófélben volt a feleségétől (sikerült elérnie, hogy az asszony inditsa meg ellene a válópört) és serényen buzgólkodott egy uj párti érdekében: egy nagyon gazdag hölgyet akart feleségül venni és ez a második házassága nagy pozicióhoz juttatta volna.

Ámde az uj, "nagy" párti még nem volt nyélbe ütve: a menyasszonyjelölt családja keveselte a képviselő pozicióját. A képviselő tehát fogta magát és egy hozzá közelálló ujságban (akkoriban mi sem volt könnyebb!) jelöltette magát - államtitkárnak.

Ez gyönyörüen hangzott és tényleg kellő feltünést keltett a képviselő jövendőbeli családja körében.

Csakhogy - és erre nem gondolt az "államtitkár úr" - azt a hirt elolvasta a válófélben levő első felesége is, aki másnap a következő kis levéllel lepte meg a képviselő urat:

"Örömmel olvastam, hogy ki fognak nevezni államtitkárnak. Mivel én méltóságos asszony akarok lenni, értesitlek, hogy a válópört - visszavontam!

- A Tátrába akartunk utazni. A feleségem hihetetlenül sokáig bibelődött az utiruhájával, ugy hogy végre lekéstünk a gyorsvonatról, épp az orrunk előtt robogott el. Amint ott állunk a nagy sietségtől lihegve, gyöngéd szemrehányás hangján ezt mondom:

- Látod, édesem, ha nem öltöztél volna olyan sokáig, nem késtünk volna le a vonatról.

- És ha mi nem rohantunk volna igy, lóhalálában, most a következő vonatra nem kellene annyit várnunk...

Egy pestmegyei kastélyban nagy vadászmulatságra gyültek össze a fővárosi gavallérok. Vacsora után a vendégek az előcsarnokban vették felöltőjüket és bucsuzni kezdtek. Csak az egyik gavallér állott tétován. Az inas zavartan mondta neki:

- Nagyságos úr, nem értem, hogyan történhetett, de a felöltő elveszett... nem találom!...

A gavallér, aki hires arról, hogy tizszer olyan gazdagnak szeret látszani, mint amilyen, előkelő mosolylyal válaszolta jó hangosan, hogy mindenki meghallhassa:

- Oh, semmi baj, kezét csókolom! Az egészben csak az a kellemetlen, hogy ebben a hónapban nem mehetek Londonba!

- No igen, mert az én ruháimat Londonban szoktam megrendelni és oda szoktam utazni a szabómhoz, hogy mértéket vegyen rólam!

E pillanatban örvendezve szaladt be az udvarról egy cselédlány, egy felöltőt lobogtatva kezében harci jelnek:

A szabócég szokásos védjegyén ez állott: "Zahler férfiszabó - Budapest."

Adalék a jó pincér természetrajzához. Jellemzi egy kicsit azt is, hogy mennyire kávéházak városa ez a mi szép és uj Budapestünk.

A kávéházba belép egy úr, körülnéz és keres valakit. Elfog egy mellette elrohanó pincért:

Van Budapesten egy vállalat, amely egy bizonyos országos nevü gyógyszer árusitásával foglalkozik. Ezt a gyógyszert nem szokás jó társaságban megnevezni, de ha nincs is neki bevett neve, a gyógyszert annál buzgóbban szokták bevenni mindazok, akiknek nincs rendben az emésztésük.

Ez a vállalat kocsit is tart, amely a gyógyszereket szokta házhoz szállitani. A kocsin óriási betük hirdetik a gyógyszer nevét.

A minap ezt a kocsit elragadták a lovak és vadul vágtattak végig az Andrássy-uton. A rendőr fölirta a kocsi nevét és másnap már meg is büntették a vállalatot husz forintra rendőri kihágásért.

Az üzlettulajdonos ragyogó arccal fizette ki a husz forintot és amint hazaért, ráparancsolt a könyvelőjére:

- Kérem, Stern úr, legyen szives hirdetést tenni közzé a lapokban, hogy a rendőrség husz forintra büntetett meg engem - gyors hajtásért.

A tavaszszal egy délelőtt hirtelen szélroham süvitett végig a Lipótvároson. Különösen a külső részekben garázdálkodott; néhány hölgynek lekapta a kalapját, néhány ablak csörömpölve hullott a kövezetre.

A szél lerántotta egy kis üzlet cégtábláját is. A cégtáblán eddig a Kohn Mór neve diszlett. Forditva esett a földre és a másik oldalán az összesereglő szomszédok nagy meglepetéssel olvasták: - Kohn Mórné.

- Mi az, Kohn ur - kérdezték a boltost, - miért iratta a cégtábla hátuljára a felesége nevét?

- Furcsa kérdés! - felelte természetes hangon Kohn. - Az ember nem egy évre csináltatja a cégtáblát, de az egész életre!

Vidám társaság ment a város felé a minap a Rákóczi-uton. Csupa jókedvü szinész, - köztük a kifogyhatatlan kedélyességü Rózsahegyi Kálmán. A pesti rendőrökről beszéltek és mindenki elmondta egy ifjukori stiklijét, melynek következtében akkoriban meggyült a baja a rendőrséggel.

- Hát én fogadok veletek akármennyibe, hogy ha akarom, ez a rendőr felszólit, hogy menjek vele a kapitányságra, anélkül, hogy egy árva szóval is megsérteném...

Fogadtak. Rózsahegyi erre szép lassan keresztül ment a Rákóczi-uton, egészen a villamos vasút sinjéig. Mikor a sinhez ért, udvariasan kalapot emelt a rendőr előtt és szerény hangon igy szólt hozzá:

- Ezen a folyóvizen, - mondja Rózsahegyi és a villamos-sinre mutat. Sőt rá is lép és visszakapja a lábát, mint aki hideg vizbe lépett. A rendőr nézi egy ideig, aztán ezt mondja neki:

És a társaság hangos hahotázása közben megindultak ketten a kapitányság felé. A rendőr sajnálkozva mondta a társaságnak Rózsahegyire mutatva:

A Dob-utca egy bérkaszárnyájában uj cselédet fogadott a nagyságos asszony.

...Este nyolc felé csöngetnek az előszoba ajtaján. A cseléd kinéz s látja, hogy egy hordár áll künn. Berohan a szalonba, ahol a nagyságos asszony éppen a zongora előtt ábrándozik.

Van itt Pesten egy uri klub, melynek tagjai kártya helyett férfias testedző sportokat üznek.

A többi között volt ebben a klubban egy "dzsiu-dzsicu-kurzus" is és sok tag - egy hozzáértő külföldi mester vezetése alatt - tökéletesen kimüvelte magát a japán birkózásban, melynek tudvalevően különös fogásai vannak mind a támadásban, mind a védekezésben.

Különös tökéletességre tett szert a dzsiu-dzsicuzásban egy fiatal fővárosi ügyvéd, aki oly nagy rajongója lett ennek a sportnak, hogy boldog-boldogtalant minduntalan felszólitott, hogy birkózzék vele. Le is győzött mindenkit, aki csak kiállott vele a porondra.

Egy este, egy győzelmes est után, nagyon jókedvüen ment haza a klubból. Amikor a házmester - magas, erőteljes alak - kinyitotta a kaput, az ügyvéd vidáman megkérdezte tőle:

- Az egy nagyszerü dolog. Ha akarja: mutatok magának néhány fogást. Például: üssön engem pofon!

- Soh'se szabadkozzék... Csak üssön engem pofon! Hiszen ugyse üthet, ha én nem akarom! Majd meglátja! Na rajta!

A "három" után egy - rettenetesen nagy pofon csattan el az ügyvéd arcán. Megtántorodott és eleredt az orra vére.

- Mi volt ez? Mi volt ez? - hebegte az ügyvéd és a zsebkendőjével törülgette az arcát - hiszen pontosan védekeztem!

- Jobbfelé védekezett a nagyságos ur, - felelte csöndesen a házmester - én pedig balkezes vagyok.

Titkos drámairók kesergő panaszait ugyan kár volna készpénznek venni, de az a panaszuk könnyen talál hivőkre, hogy a Nemzeti Szinház drámabiráló bizottsága nem olvassa végig azokat a klasszikus faju tragédiákat és verses vigjátékokat, amelyeket a névtelen irók oly dus reményekkel küldözgetnek be.

Talán van is benne valami. Elvégre emberek vagyunk mindnyájan. Még a drámabiráló is ember, pedig azt inkább valami emberevő Minotaurusnak képzelik el a titkos drámairók.

De az a biráló, akiről most lesz szó, mindenesetre dicséretes kivétel. Egy terjedelmes tragédiát kapott Tóth Imrétől elolvasásra. Hazavitte a könyvet és buzgó lelkiismerettel kezdett az olvasásába.

Egy darabig simán ment a munka, de a 86-ik oldalon a következő derüs kis epizódot találta:

Alfonz (hévvel): És mondd, oh szivem szép szerelme, mit szólsz e marhához, aki most olvas bennünket?

Irén: Bizonyára épp olyan ő, mint a többi biráló. Az elején becsapja a könyvet és azt hazudja, hogy végig olvasta a darabot. Piha.

Alfonz: A fejünk tetejére állhatunk, az a marha mégse vesz tudomást rólunk... Majd még bolond leszek továbbra is jámbusokba beszélni! Á-bé-cé-dé-é-ef...

Alfonz (tőrét markolatig döfi keblébe. Elhaló hangon): ...En-o-pé-ku-er-es-té!...

A pesti főpincérek fejedelme, a kitünő és vidám Reisz Gyula, - aki a Newyork-kávéházban uralkodik - kétségbeesetten konstatálta, hogy egy hosszuhaju bohém-ifju minden áldott este pokoli pontossággal megjelenik a kávéházban, megiszik egy feketekávét - és egy árva krajcárt se fizet. Mindig büszkén távozik és kimenőben odakiáltja a főpincérnek:

A főpincér bizalommal türte ezt két hétig. De miután a barnafürtü ifju semmi hajlandóságot nem mutatott a fizetésre, hát elhatározta, hogy szigoruan fog vele szemben föllépni.

Az ifju másnap este is megjelent a kávéházban, megitta a feketekávéját és megint el akart menni e kiáltással:

- Uram, és sokat forogtam iróemberek közt és tudom, hogy a legtöbb iró csak ugy tud irni, ha feketekávét iszik. De azt igazán nem értem, hogy ha a feketét folyton ön iszsza, miért irjak mindig én?

A pincérről azt mondják hogy nagy emberismerő. De a pincér sem mind egyforma. A Palermó-kávéház főpincére például valóságos antitalentum az emberismeret terén. A minap délután bejön egy rendkivül csinos arcu, elegáns hölgy a kávéházba s megkérdi a főpincértől:

A pincér bámul, gondolkozik, töri a fejét s a vak is látja, hogy szeretne visszaemlékezni, de nem tud. Egyszerre friss ötlete támad.

- A férjemet... na persze... Ejnye no, a nyelvem végén van no... No nézze meg az ember, elfelejtettem a nevét. Hanem tudja mit, hozzon egy kávét, míg jön, mert biztosan el fog jönni. Megigérte.

A Hitelbank egy vidéki fiókintézetének egyik főhivatalnokát néhány hónappal ezelőtt berendelték a központba, Budapestre.

Ez az áthelyezés sok előnyt jelentett a hivatalnokra, aki már amugy is évek óta vágyott a fővárosba. Azonban a vidéki városban is kitünő volt a poziciója, azonfelül meg kis gyermekeit már beiratta az odavaló iskolába és igy az iskola év végéig a feleségét - aki nagyon szép asszony - ott kellett hagynia a vidéki városban.

A vidéki fiókintézetben a kollégái, de különösen a főnöke minden igyekezetükkel rá akarták birni, hogy maradjon és ne fogadja el a fővárosi állást. De ő hajthatatlan maradt és minden érvre talált ellenérvet.

Végre aztán a főnöke kivágta az utolsó nagy érvet, hogy maradásra birja:

- Nézd, barátom, most itt hagyod majdnem egy évre egyedül a feleségedet, ugy-e? Szép asszony és sokan próbáltak már neki udvarolni. Mit csinálsz, ha megcsal a feleséged?

- Kedves barátom, - felelte a hivatalnok rövid gondolkozás után mosolyogva - ez már temperamentum dolga. Van olyan ember, aki amikor megtudja, hogy a felesége megcsalta, revolvert ragad és lelövi az asszonyt, vagy a csábitót vagy magát. De van olyan ember is, - és azt hiszem, én ilyen vagyok - aki a szörnyü hir hallatára bemegy egy vendéglőbe és nyugodtan megeszik mondjuk, egy paprikás csirkét... Én nem félek... Elsején elfoglalom a pesti állást.

Igy is történt. Körülbelül öt hónapja van a férj Pesten, pompásan érezte magát egy garzonlakásban és várta a tanév végét, hogy felhozhassa a családját is.

A minap azonban egy kis fordulat állott be az életében. A fordulatot egy távirat okozta.

A táviratot a vidéki városból kapta volt kollégáitól és csak ennyi állott benne:

Van a Belvárosban egy fotografus, a kitünő Erdélyi Mór, aki arról nevezetes, hogy nemcsak jó fényképész, hanem jó emberismerő is. Ami tulajdonképpen a legszükségesebb fényképész-tulajdonságok egyike.

Egy fiatal leány volt a mütermében nemrég. Sehogy se tudta tőle azt az ugynevezett barátságos mosolyt megkapni, amire a fényképésznél szükség van. Hát segitett magán. Támadt egy ötlete és azontul a következő párbeszéd hangzott el a masina előtt.

A fényképész: Láttam nagysádat a mult vasárnap az egyetemi templomban, egy esküvőn.

A fényképész: Egy barátnőjével volt ott. Bocsásson meg, de a barátnőjén... kérem csak kissé feljebb a fejet... ugy... most jó... a barátnőjén rettenetes ruha volt... izléstelen...

A fényképész: Köszönöm. Azt hiszem, ilyen kedves, mosolygós képet még nem csinált önről senki, mint amilyen ez lesz...

A hirszolgálat ma már Budapesten is annyira ki van fejlődve, hogy a reporterek sokszor az ujság két-három oldalát is megtöltik szenzációkkal. A fődolog náluk már nem is a hirek megszerzése, hanem az egymás elől való eltitkolás: a lemarasztalás.

A minap egy csodarabbiról csinált reportot az egyik reporter-kartel. Megsejditette ezt a másik kartel egyik tagja, akit nevezzünk Vidám Jánosnak. Éjjel a redakcióba menet faggatni kezdte egyik kollégáját, hogy áruljon el valamit a hirből.

Az utóbbi kérette magát sokáig, míg végre lassankint kibökött egyet-mást. Másnap aztán a Vidám úr lapja is megemlékezett a szóbanlevő reportról, még pedig ilyenformán:

Vidám urnak másnap feltünt a dolog, hogy egész sereg ujság másképpen irt a csodarabbiról, de nem törődött vele. Fő, hogy neki is megvolt a hir! Csak akkor képpedt el, amikor nagy kacagás között megmagyarázták neki a rejtelmes zsidó szavak igazi jelentését.

Nem lehet elég szükszavuan megirni, oly röviden, oly kevés szóval történt az alábbi idillikus jelenet az Andrássy-uton. Egy sarkon áll egy rikkancs és unottan ordit:

Erre a pereces szó nélkül átad egy perecet az ujságosnak, az ujságos szó nélkül átad egy ujságot a perecesnek. És a pereces tovább megy az est sötétjében, kiáltva:

Van egy rikkancs Pesten, akiben van valami a hires párisi camelot-humorból. A szerkesztők és kiadók szeretik is és gyakran szóba állanak vele, mert mindig értékes tapasztalatokat hallani tőle. A minap is megszólitotta egy krajcáros, de kormánypárti ujság kiadója:

- Mondd csak, öreg. Hogy van az, hogy amióta kormánypárti a lap, kevesebbet adsz el belőle?

A rikkancs ránéz a csomó ujságra, amit a markában tart és keserü ábrázattal feleli:

- Kérem... a lap akkor jó, ha olyan, mint a rikkancs. De mit csináljak én ezzel a csöndes kormánypárti lappal? Én orditok, ő meg hallgat... Nem passzolunk össze mi ketten...

Ujházi Edénél népszerübb ember kevés van Budapesten. Sokan szeretik a mestert, de a vendéglősök egyszerüen imádják. Nem szolgálnak ugy ki vendéget Pesten semelyik vendéglőben, mint Ujházi Edét. Ahova pedig sokat jár, ott a ő kedvelt ételeit főzik neki, az ő kedvelt italait hordják elébe. Nyáron mindennap a Wampeticsben ebédel. És amint a pincér meglátja, hanyatthomlok rohan a konyhára és hozza neki az Ujházi-levest, a borfiu pedig lóhalálában száguld a söntésbe és kéri az Ujházi-fröcscsöt.

Az Ujházi-leves igazán kitünő találmány. Van abban minden, ami jó; tészta, tojás, paradicsom, zeller, zöldborsó, csirke-aprólék, kakastaréj, csibemáj, zuza... Valóságos kis összetömöritett ebéd ez az Ujházi-leves, amivel a mester az ebédjét meg szokta kezdeni.

Bemegy egy délelőtt a vendéglő kertjébe és elfoglalja szokott helyét a terraszon. Az ételhordó rohanva hozza az Ujházi-levest. Ujházi megnézi az étlapot és a szemébe ötlik ez a csábitó sor:

- Mert ti ehettek ebből a finom zöldborsólevesből... fájdalom, én nem ehetem belőle... engem arra kötelez a népszerüség, hogy Ujházi-levest egyem... nézzétek, már hozza is a pincér... Ujházi-levest, minden áldott nap Ujházi-levest, folyton Ujházi-levest...

És gyülölettel nézett a párolgó Ujházi-levesre, melyet boldog vigyorgással tett elébe a pincér.

Egy lipótvárosi kereskedőnek igen csunya a felesége. Ez még nem volna följegyzésre méltó tény, ha a férj nem volna hires a csunya feleségéről. Mert hires volt, éppugy, ahogy némely férj a szépasszony-feleségéről hires. Ha társaságban kérdik: "Ki az az ember?" - ez a válasz:

Egy nagyon intim barátjával beszélgetett a minap a kereskedő a feleségéről.

- Tudom, - mondta - hogy többen kérték a kezét, mielőtt hozzám feleségül jött. Most már nem bánnám, ha máshoz ment volna.

A Lipótvárosban van egy előkelő, prédikátumos gazdag uriasszony, akinek a gazdagsága régibb keletü, mint a prédikátuma.

Hát biz ő fiatal korában nem igen vett még részt az előkelő társaság ezernyi szokásaiban, ugy hogy most százával kerengenek róla az apró, kedves botlások. Például ő volt az, aki, mikor a Kereskedelmi Csarnok bálján bemutatták a királynak, a rövid párbeszéd után e nyájas szavakkal vált meg ő felségétől:

Aztán ő volt az, aki, amint megérkezett Abbáziába és megszállott a hotel-lakásban, igy szólott a szobaleányának:

Legutóbb pedig bement egy Andrássy-úti füszeresboltba és igy szólott a segédnek:

A Lipótvárosban egy előkelő uri dáma vacsorát rendezett, amelyre az etikettszerü francia meghivóval hivta meg vendégeit, ilyenformán:

Egy udvari tanácsos, a régi világból való bácsi, aki még se meg nem magyarosodott, se el nem franciásodott, szintén megkapta a francia meghivót s illendőnek tartotta, hogy franciául is feleljen rá.

Egy lipótvárosi nő ment az utcán leányával, aki igazi kis jukker leány volt és ugy huzta maga után a "slepp"-jét, mint valami királynő. Az anyja szigoruan mondta neki:

Ez a kis kaland a Lipótváros egy elismert szépségével esett meg, akinek aranyszőke haja és üde, hamvas arca oly szép, mintha csak - festve volna. De ez csak aféle szólásmód. Valódi ott minden.

Nizza felé utazott és egymagában ült az elsőosztályban. A szobaleánya a második osztályban volt. Egy kis provencei állomáson beszállott egy idősebb és egy fiatalabb hölgy, végignézték hidegen és beültek a tulsó sarokba. Ott aztán elkezdtek beszélgetni magyarul.

Az asszonyka ugy gondolta, hogy legokosabb lesz, ha nem törődik velük. Boszankodva nézett ki az ablakon és ugy tett, mintha nem is figyelne rájuk. Azok pedig csak beszéltek tovább:

Dejszen ezt már nem állotta ki szó nélkül az asszonyka. Fölpattant, kezét csipőjére illesztette és dühösen mondta:

...Mert a lipótvárosiak mind szögedi dialektusban beszélnek, ha külföldön vannak...

Egy deresedő fejü börziáner boldogan ujságolta boldog-boldogtalannak a börzén, hogy fia született. És büszkén tette hozzá, hogy négy leánygyermeke után ez az első fia.

- A neve? - felelte a boldog börzeférfiu. - Ha lanyha volna az üzletmenet, akkor Álmos-nak neveztem volna el, de mert ma, a születése napján, hál' istennek, az irányzat emelkedő: hát Szilárd lesz a neve!

Nem tudom, hogy teljesen uj-e ez az adoma. De ha akad, aki hallotta már, könnyen bosszut állhat: - nem olvassa el.

Lassan, méltóságteljesen vonul el a gyászmenet a Nádor-utcába. Elől feketeruhás gyászvitéz lovagol, azután gyalogos vitézek sorfala között két koszorus-kocsi gördül tovább, aztán jött a pompás érckoporsó, aztán megint koszorus-kocsi, aztán a hintók végtelen sokasága.

Egy börziáner nagy álmélkodással nézte végig a tőzsde kapujából az egész menetet és fejcsóválva mondta:

Egy gabonabiztos fekete szerdát szenvedett. Egyszerre több sulyos üzletét koronázta be egy szerdai délelőtt tökéletes balsikerrel. Sötét kétségbeeséssel meredt maga elé és idegesen dörzsölgette homlokát, amikor elébe toppant egy jó barátja, aki a történtekről mit sem sejtve, vidáman és nagyhangon üdvözölte:

- Szervusz, öregem, hogy vagy? De régen nem láttalak!... Hogy vagytok otthon? Hova mentek a nyáron?

Erre az utolsó kérdésre felütötte a fejét a szomoru ember. Keserü mosolylyal és csöndesen felelte:

T-g, egy nagy bécsi bank igazgatója Budapesten időzött s amint innen hazaérkezett Bécsbe, első dolga volt, hogy előhivatta a főemberét:

- Kérem, - mondta neki - azonnal rohanjon és vásároljon ötezer darab magyar **-i bányarészvényt...

- Nem, nem. Rohanjon és vásároljon... ne ötezret, hanem többet... amennyit csak tud!

- Azért kérem, - feleli a bankdirektor - mert most Pesten voltam és megismerkedtem ennek a bányatársaságnak az igazgatójával. Ha ez az ökör föl tudta virágoztatni azt a vállalatot, akkor az nem vasbánya, hanem aranybánya!

A képes levelezőlap magában véve ártatlan dolog, pláne mikor ilyen egyszerü üzenetek vannak rajta: "Üdvözlet Grácból" - "Szivélyesen üdvözlöm Velencéből" stb. Ilyen levelezőlapot huszat is kap naponta egy-egy szép asszony anélkül, hogy a férjnek a legkisebb oka is volna gyanakodni. Ilyen férjről szól e krónika.

A felesége hüségesen kapott képes levelezőlapokat egy urtól, aki hol innen, hol onnan küldött pár sornyi üdvözletet a házaspárnak. A férj néha maga is zsebre tett egy-egy ilyen képes levelezőlapot és kivitte a feleségének, mondjuk, a Svábhegyre.

Egyszer azonban, hogy, hogy nem, a levelezőlap bélyege beleakadt a férj zsebében a cigarettatárca élébe, a bélyeg lehullott róla, ugy, hogy amikor a férj ujra elővette a lapot, a bélyeg helyén a következő apróbetüs szavakat látta:

A férj ezuttal nem adta át a képes levelezőlapot a feleségének, hanem elfogott még néhány ártatlannak látszó levelezőlapot, amelyeken a bélyegek alól lassankint megtudta, hogy egy agancskiállításon az első dijat nyerhetné el. A képes levelezőlapok a biróság elé jutottak, mert a férj ezek alapján haladéktalanul meginditotta a válópört felesége ellen.

Egy már nem fiatal, "ismert fővárosi kereskedő" annyira kitünőnek tartja a házasságot, mint intézményt, hogy egyszerre - két háztartást is finansziroz.

Az egyik háztartása az otthona. A felesége sem fiatal már, nyugalmas tehát az élete otthon. Ide pihenni jár.

A másik háztartásában a főszerepet egy ifju hölgy játszsza, aki minden este egy énekes szinházban énekel - a lábával. Ide a kereskedő mulatni, pezsgőzni jár s nem csoda, hogy ezt a háztartást némileg jobban is szereti, mint a másikat. A hölgyet, notandum bene: Miminek hivják.

Egy este sokáig kártyázott a Kereskedelmi Csarnokban a vidám öreg úr. Már az összes férjek elfogytak mellőle. Mindenki vacsorázni ment - haza.

Van Budán egy ügyvéd, aki állandóan hatalmas kutyája társaságában jár sétálni. A kutya roppant nagy és félelmes állat: rettegésben tart mindenkit és bár az ügyvéd minden sétája alkalmából elkövet valami huncutságot vagy illetlenséget, senki sem mer vele, sem a gazdájával kikezdeni.

Megtörtént, hogy a nagy kutya, amikor az ügyvéd sétáltatta, egy kis budai mészárszék ajtajából lekapott egy nagy darab borjuhust és elszaladt vele. Kétségtelenül el is fogyasztotta jóizüen.

- Tisztelt ügyvéd úr - kérdezte - ugyebár az állatok tetteiért a tulajdonos a felelős?

- Ez esetben - folytatta a mészáros - legyen szives és fizessen nekem nyolc koronát azért a nagy darab husért, amit a kutyája tegnap a mészárszékről ellopott.

- Rendben van! - hagyta helyben az ügyvéd. - Tehát kapok öntől két koronát!

- Mert ön szerint a hus ára nyolc korona. Az ügyvédi tanácsért pedig, amit tőlem kapott, jár nekem tiz korona. Kapok tehát még két koronát!

Jár az egyik kereskedői kaszinóba egy nagykereskedő, aki az ugynevezett feltápászkodottak közül való. Egyszer már teljesen tönkrement, megbukott, kivándorolt, meggazdagodott és visszajött.

Régi barátaival teljesen szakitott. A bukás keservei közepette megismerte az embereket s most nem kér azokból, akik a keserü napokban elhagyták.

Állandó kisérője egy ügyvéd, akiről senki se tart sokat, de aki a kereskedő mellett jó poziciót csinált magának.

- Mikor csődbe kerültem, mindenki elhagyott. Sőt az összes szamarak eljöttek és rugtak egyet a haldokló oroszlánon. Ez az egy ember volt jó hozzám akkor, mikor haldokoltam.

- Maga naiv ember. Maga nem tudja, hogy vannak okos, számitó szamarak is. Ezek nem rugják meg a haldokló oroszlánt. Ezeknek uj trükkjük van. Ezek elmennek a haldokló oroszlánhoz és - megcsókolják. Hátha felgyógyul!

Egy külvárosi "divatkereskedés" égett le nemrég. Odaégett a teljes felszerelése, minden divatcikke, szóval végleg tönkrement a kis bolt.

A rendőrtisztviselő, aki hivatalból járt künn, a legnagyobb meglepetéssel hallotta, hogy az összes szomszédok ilyen kiáltásokkal fogadták az esetet:

És megdöbbenve látta, hogy általános megelégedés és öröm honol a kis utcában a tüzvészből kifolyólag. Végre odafordul az egyik szomszédhoz:

- Mondja csak, hát annyira utálják itt ezt a szegény embert? Vagy talán rossz ember, hogy mindenki igy örül a kárának?

- Dehogy! - feleli a szomszéd. - Csakhogy szegény mindenkinek tartozik a környéken... és a bolt be volt biztositva... és a dolgot már... egy félév óta igéri, igéri...

Társaságban, melyben feministák is voltak jelen, a legujabb női foglalkozásokról folyt a szó, - beszéltek a női kocsisokról, akik Párisban, és a női rendőrökről, akik Londonban fognak müködni.

A női kocsisokra nézve még valahogy meg tudtak egyezni, de a női rendőrök intézménye nem nagyon fért az urak fejébe.

- Kérem, - mondja az egyik - én nem tudom elképzelni azt, hogy a női rendőr mit csinál például valami részeg emberrel, valami lumppal, aki éjjel orditva megy az utcán...

Általános csend. Megszólal egy feminista hölgy a világ legnyugodtabb hangján:

- Tudom, de majd rátérünk arra is. A volt menyasszonyom hosszu levelet irt, amelyben ártatlanságára esküdözik és a sorok szét vannak mosva hulló könnyeivel. Itt a levél.

- Tudom, hisz éppen azért jöttem önhöz. Tudniillik arra akarom kérni, hogy - vegyelemezze ezeket a könnyfoltokat, mert ah én már nem tudok hinni az ő könnyeiben!

A vegyész el is végezte becsületesen a rábizott munkát és a vegyelemzési vélemény a következőképpen hangzott:

"A kérdezett folt-nyomokban sótartalmat nem találtam, csak csekély pepsin-anyagot, amely száj-nyálra enged következtetni."

Rosenberg Gyula szemet vetett egy bernáthegyi kutyára amely a Wampetics tulajdona volt. Hanem igaz is, hogy gyönyörü állat volt. Akkora, mint egy borju, hosszu szőrü és szelid erkölcsü. Ha Wampetics belékezdett a kutya számtalan erényeinek elsorolásába, órákig sem fogyott ki a beszédből.

Jó ideig folyt az alku a kutyára, végre megállapodtak a föltételekben, amelyek szerint Rosenberg Gyula ád Wampeticsnek egy versenylovat (nem a Wampetics konyhája, hanem versenyistállója számára kell a ló), Wampetics viszont odaadja a kutyát és azonfelül még nyolcszáz pengő forintot.

Végre beszállitotta Rosenberg Gyula a versenyparipát és Wampetics ragyogó arccal mutogatta ebédlő vendégeinek. Leste az arcukat, tetszik-e nekik is. Mind dicsérte, csak Kubinyi Géza nézett fitymálva. Wampetics aggódva kérdezte tőle:

- Hát hogy áz első két lábá nem olyán, mint ámilyen á hátulsó kettő - kéne hogy legyen!

A Hungária-úti kaszárnyában az ezredorvos odamegy egy tartalékoshoz, aki levelező egy banknál.

- Mondja csak - szólt hozzá a legnagyobb szeretet hangján, - nem fáj magának valamije?

- Hát én nem vagyok megelégedve az ön állapotával. Jelentkezzék maródinak...

A fiatalember majdnem sirt a meghatottságtól, mikor ezt a gyöngéd gondoskodást látta. Maródinak jelentkezett. Ott meghatottan dadogott:

- Jól van, jól van, fiatalember - mordult rá a doktor, - ne hálálkodjék annyit.

- Ne járjon a szája! Ma huszonnégy beadványt kell intéznem az ezredparancsnoksághoz, és magának jó irása van... Hamar, hamar, üljön neki...

Mikor kipakolt a kaszárnyában, a káplár nézte a müveletet. Egyszerre csak előkerül a holmi közt egy furcsa kis skatulya.

- Bizony nincs. Ki is fogom dobni. Mert a katona csak kétféle port ismer: puskaport és - rovarport.

Szép kis bakfis-leányka ült a Margitsziget egy árnyékos padján és nagy gyönyörüséggel olvasott valami könyvet. Éppen arra ment Bródy Sándor és amint odanézett, látta, hogy az ő egyik regényét olvasgatja a leányka. Megszólitotta hát barátságosan:

- No ennek igazán örvendek, mert én vagyok az a Bródy Sándor, aki ezt a regényt irta... Várjon csak! Adja át egy kicsit azt a könyvet.

Bródy Sándor kivette a zsebéből a ceruzáját és ráirt a könyv fedelére néhánysoros dedikációt a névaláirásával. Gondolta, hadd legyen öröme a kisleánynak.

De a leányka elszontyolodva vette vissza a könyvet és majd hogy sirva nem fakadt, mikor az autogrammot megnézte. Bródy megütközve kérdezte:

- Nem bizony, mert a papám könyvkereskedő és ezt a könyvet a boltból loptam, hogy majd visszalopom!

Sokan irigylik az ujságirót a potyajegyek miatt. Nyilván ugy képzelik a dolgot, hogy az ujságiró naphosszat egyebet se tesz, csak a potyajegyeit élvezi. Pedig hát nem igy áll a dolog. Az ujságiró-jegyeket az ujságiró használja a legkevesebbszer, ellenben szinte elképzelhetetlen, hogy a publikum milyen jogcimeken aspirál ezekre a potyajegyekre.

Egy ujságiróhoz például tegnap beállitott egy uriember, akinek arca némileg ismerős volt, ámbár az ujságiró sehogysem tudott számot adni magának róla, hogy honnan ismeri.

- X. végrehajtó vagyok. Hát már nem emlékszik rám a szerkesztő ur? A mult héten végrehajtottam a szerkesztő urnál.

Az ujságiró belátta, hogy ez olyan jogcim, amit lehetetlen megtagadni és átadta a potyajegyet.

Egy pesti szobrász és három gyermekkel megáldott családapa - akit a történet könnyebb áttekintése miatt Nagy Jánosnak fogunk nevezni - hetek óta keresett a főváros környékén nyári lakást. Nem tudott megfelelőt találni. Végre egy közeli faluban talált egy pompás kis házat, nagyszerü kerttel. Nagynehezen megegyezett a tulajdonossal, egy sváb gazdával az árra nézve és már éppen az előleget számolta le, amikor a sváb megkérdezte tőle:

- Nem adom bérbe magának a házat. Akinek gyereke van, annak nem adom. A gyerekek letapossák a kertet és megeszik a gyümölcsöt.

- Akkor rendben van! - szólt a sváb, átvette az előleget és aláirta a nyugtát.

Két nap mulva a szobrász ládákkal, csomagokkal, ágynemüvel, a feleségével és három gyermekével megjelent a Nagy Ödön által kibérelt ház előtt.

- Hohó! - szólt diadalmasan a szobrász - maga kiadta Nagy Ödönnek a lakást szeptember elsejéig. Itt az irás róla! Ez itt pedig a bérlő: Nagy Ödön...

- Ennek a bérlőnek nincsenek gyermekei. A két nővérével, az anyjával, az apjával költözik be a házba... Ha nem tetszik: menjen panaszra...

Van a külső Erzsébetvárosban, az ugynevezett Csikágóban egy kis kávéház, ahol kétes ekszisztenciák szoktak kártyázni. Akad köztük bőven sipista is. Ebben a kávéházban kártyázás közben hol az egyik, hol a másik játékos szokott felugrani, következetesen mindig ezzel a kiáltással:

Egy csöndes szemlélő, amikor már isten tudja hányadszor hallotta emlegetni a római pápát, kiváncsian megkérdezte az egyik játékostól:

- Miért mondják maguk folyton egymásnak: "játszszék veled a római pápa?" Ez csak nem olyan rossz kívánság!

Az Opera körül épp ugy játszódnak le kis szerelmi drámák és egyéb vidám kulisszakalandok, mint a többi szinház körül. Csak ezekről nem regél annyit a pletyka, mert az intézet ugynevezett komolysága még ezeknek az apróbb históriáknak is diszkrétebb szinezetet ad. A minap azonban onnan is került valami.

Egy kissé idős, nagyon elegáns és fölöttébb magasrangu uriember előfogta Gergely Istvánt, a poétát az Opera folyosóján és keservesen panaszkodott neki:

- Az. Azaz, hogy... nem az. Én itt már évek óta pártfogolok atyailag egy ballethölgyet és most végét szeretnék vetni a dolognak. Szakitani akarok vele, de nagyon, nagyon gavallérosan.

- Ugy, hogy soha többé semmi köze ne legyen hozzá, a nő szabad legyen, s amellett egész életére el legyen látva?

* Szöveghiány! (az elektronikus változat szerk.)

Báróság	300.000	korona
Nemesség	20.000	"
Névmagyarositás	001	"
Összesen:	320.001	korona