A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu
Elektronikus változat:
Budapest :
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az
Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-615-5531-41-5 (online)
MEK-13665
TARTALOM
Hispánia, Hispánia
Federico Garcia Lorca
Ősz és halál
Nyugtalan órán
Trisztánnal ültem...
Csütörtök
A "Meredek út" egyik példányára
Koranyár
Dal
Szerelmes vers
Alkonyat
Két töredék
Lángok lobognak...
Együgyű dal a feleségről
Mint a halál
Tajtékos ég
Talán...
Emlékeimben...
Tarkómon jobbkezeddel
Veresmart
Eső esik. Fölszárad...
Az undor virágaiból
Mivégre
Két karodban
Második ecloga
Péntek
Csodálkozol barátném...
Harmadik ecloga
Zápor
Csak csont és bőr és fájdalom
Nyugtalan őszül
Hasonlatok
Naptár
Ha rámfigyelsz...
Egy verselőre
Bájoló
Rejtettelek
Rímpárok holdas éjszakán
Száll a tavasz...
Egyszer csak
Éjszaka
Virágének
Októbervégi hexameterek
Kecskék
Téli napsütés
Negyedik Ecloga
Tétova óda
Kolumbusz
Ifjuság
A félelmetes angyal
Páris
A mécsvirág kinyílik
Nyugtalan éj
Mint észrevétlenül
Ötödik Ecloga
Nem tudhatom...
Gyerekkor
Nem bírta hát...
Papírszeletek
Ó, régi börtönök
Zsivajgó pálmafán
Sem emlék, sem varázslat
A bujdosó
Majális
Álomi táj
Töredék
Levél a hitveshez
Hetedik Ecloga
Nyolcadik Ecloga
Erőltetett menet
A la recherche
Két napja így zuhog s hogy ablakom
nyitom,
Páris tetői fénylenek,
felhő telepszik asztalomra
s
arcomra nedves fény pereg.
Házak fölött, de mélyben állok mégis
itt,
rámsír az esővert korom,
s szégyenkezem e lomha sártól
s
hírektől mocskos alkonyon.
Ó suhogó, feketeszárnyu
háború,
szomszédból szálló rémület!
nem vetnek már, nem is
aratnak
és nincsen ott többé szüret.
Madárfió se szól, az égből nap se
tűz,
anyáknak sincsen már fia,
csupán véres folyóid
futnak
tajtékosan, Hispánia!
De jönnek új hadak, ha kell a
semmiből,
akár a vad forgószelek,
sebzett földekről és a
bányák
mélyéről induló sereg.
Népek kiáltják sorsodat, szabadság!
ma
délután is érted szállt az ének;
nehéz szavakkal harcod
énekelték
az ázottarcu párisi szegények.
1937
Mert szeretett Hispánia
s versed
mondták a szeretők, -
mikor jöttek, mást mit is tehettek,
költő
voltál, - megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled
víjja,
hej, Federico García!
1937
Nagy Etel emlékének
Hány súlyos őszt és hány halált,
halálok
vad sorát értem meg eddig én!
a süppedő avar szagával
mindig
tömjén is száll felém.
Száll? inkább csak lejt, szalad,
míg
rá nem hull a hó,
földönfutó és tömzsi páros illat,
kettős
búcsuztató!
Az alkony most is két emléket ringat,
a
földrehulló nyár futó szagát
s egy jámbor illatét...
lejtett
utánad az, mikor a hűtlen ég
tested a hűvös földnek adta át.
*
Az erdő vetkezik
és síkos már a
rét,
körötted hét szép csillag ég,
hét csillag ég körötted
és
tested körül most hirtelen
suhogó kört szalad
hét
bársonyos vakond a föld alatt.
*
Ó, honnan táncoltál a fényre te?
falak
tövéből, nyirkos, mély sötétből!
S miféle szárnyas akarat
emelt?
mit láthattál, micsoda égi jelt?
S mi lett belőled, mondd?
te lélekűzte
test,
te röppenő és dobbanó!
a gyertyák lángja és a
friss
lehellet táncol most helyetted s - érted is.
Mi lett belőled lélekűzte test?
te
dobbanó és röppenő!
ki könnyü voltál, mint a szellő,
súlyos
vagy, mint a kő.
*
Most rejt a föld.
S nem úgy, mint
mókust rejti odva,
vagy magvait a televény
csak télen át,
-
örökre! mint emlékedet
e tépett költemény.
1939
Magasban éltem, szélben, a nap
sütött,
most völgybe zárod tört fiad, ó hazám!
Árnyékba
burkolsz, s nem vigasztal
alkonyi
tájakon égi játék.
Sziklák fölöttem, távol a fényes ég,
a
mélyben élek, néma kövek között.
Némuljak
én is el? mi izgat
versre
ma, mondd! a halál? - ki kérdi?
ki kéri tőled számon az életed,
s e
költeményt itt, hogy töredék maradt?
Tudd
hát! egyetlen jaj se hangzik,
sírba
se tesznek, a völgy se ringat,
szétszór a szél és - mégis a
sziklaszál
ha nem ma, - holnap visszadalolja majd,
mit
néki mondok és megértik
nagyranövő
fiak és leányok.
1939 jan. 10
Trisztánnal
ültem egyszer ott a part fölött,
hány éve már?
hisz akkor ép a
Kingen hősködött!
Vörösborunk világitott az asztalon,
feljött
a hold.
A vízre csillagok csorogtak,
mert este volt.
"Matróz
lehetnél" - szólt, - "szélfútta, tiszta szív,
s
élhetnél ott
az alkonyok s a tenger kék között!"
Az is
vagyok, - nevettem, ó a költő
minden lehet!
és minden is,
mit szónokolsz,
mindjárt varázsolok: huhh! s azt sem tudod
hol
kél a nap, hogy merre van kelet!
"Jó,
jó, tudom. De tudod-é?" Tudom!
"Dehogy tudod!"
-
nézett rám megvetőn s kezét fölemelé:
"ott arra távol,
- még távolabb,
a Kettős Zátonyok felé
szigetek ringatóznak,
fényes bóbiták.
S közöttük Borneo, mint egy sötét virág!
Odamegyünk!"
- Hörpintett. "Jössz velünk?
olyat se láttál még, te zöld
varázsló!"
Borát kiissza, pohara talpa csattan.
Elképzelem,
- feleltem és maradtam.
Elment
s szigetek intettek feléje
a Kettős Zátonyoknál, fényes
bóbiták.
És intenek azóta folyton,
s mint egy sötét
virág,
közöttük Borneo is integet.
S
az ég a tengert tükrözi,
a tenger az eget.
1939
New-Yorkban egy kis szállodában
hurkot
kötött nyakára T,
ki annyi éve bolyg hazátlan,
tovább
bolyonghat-é?
Prágában J M ölte meg magát,
honában
hontalan maradt,
P R sem ír egy éve már,
talán halott egy holt
gyökér alatt.
Költő volt és Hispániába ment,
köd
szállt szemére ott, a bánaté;
s ki költő és szabad szeretne
lenni,
egy fényes kés előtt kiálthat-é?
Kiálthat-é a végtelen előtt,
ha véges
útja véget ért;
a hontalan vagy láncon élő
kiálthat-é az
életért?
Mikor harapni kezd a bárány
s a búgó
gerle véres húson él,
mikor kigyó fütyül az úton,
s vijjogva
fujni kezd a szél.
1939 máj. 26
A "Meredek út" egyik példányára
Költő vagyok és senkinek se
kellek,
akkor se, hogyha szótlan dünnyögök:
◡ – ◡ – ◡ –
sebaj, hisz énekelnek
helyettem kandi
ördögök.
S higgyétek el, higgyétek nékem
el,
joggal legyez az óvatos gyanu!
költő vagyok, ki csak
máglyára jó,
mert az igazra tanu.
Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó,
piros
a vér és piros a pipacs.
És a pipacs szöszöske szára zöld.
Olyan, kit végül is megölnek,
mert
maga sosem ölt.
1939 jún. 1
1
Kis réten ülök, vállig ér a fű
s
zizegve ring. Egy lepke kószál.
S zizegve bomlik bánatom, a
nap
felé az útról könnyü por száll.
Leül a fű is, fényes szél taszítja,
az
égi kékség ráncot vet fölöttem,
apró neszek s apró szöszök
repülnek
a fák közt, merre verset írva jöttem.
2
Szavak érintik arcomat: kökörcsin,
-
suttogom, - s te csillogó, te kankalin,
Szent György virága,
Péter kulcsa te!
hullámos folt az árok partjain!
S ha elvirítsz, majd jön helyedre
más,
törökszegfű jön, apró villanás!
3
Fölállok és a rét föláll velem.
A szél
elült. Egy kankalin kacsint.
Elindulok s a másik oldalon
a
hullószirmu törpe körtefák
hirdetik, hogy úgysincs irgalom.
4
De jön helyükre más. Megyek
és jön
helyemre más. Csak ennyi hát?
akárha vékony lába tűnő csillagát
a
hóban ittfeledné egy madár...
Micsoda téli kép e nyárra készülésben!
és
szinte pattog ujra már a nyár.
*
Bokor mozdul s a fúvó napsugáron
egy
kismadár megrémült tolla száll.
1939 jún. 4
Búbánattól ütötten
járkálok most
naponta
hazámban számüzötten;
s oly mindegy merre, meddig,
jövök,
megyek, vagy ülök,
hisz ellenem sereglik
az égi csillag is,
az égi csillag is
felhő mögé
buvik,
sötétben bukdosom
a szittyós partokig,
a szittyós partokig
már senki sem
kisér,
már régen nem kisér
a táncos szenvedély,
már régen nem követ
a bársonyorru
őz,
mocsárban lábalok,
szinéről száll a gőz,
szinéről száll a gőz
és egyre
süppedek,
fölöttem nedvesen
egy kondorpár lebeg.
1939 jún. 7
Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap
áll még,
majd hűvösen int s tovaúszik.
És itt a szemedben a
gyöngyszinü, gyönge verőfény
permetegén ragyog által a
kék.
Sárgán fut az ösvény,
vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a
szobákban
már csöppen a csönd a falakról,
engedd fel a
válladon álmodozó kicsi gerlét,
hull a levél, közelít a fagy
és
eldől a merev rét,
hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de
szeretlek!
s nem szeretek már soha mást.
1939 okt. 2
Hanga, - mondom, nézd, az hanga ott,
jól
nézd meg, ritka erre.
Hanga? - kérdi s odanéz a gyermek.
A
füvek vékonyka hangon énekelnek.
Hallod? - kérdezem. - Mit? - kérdi nagy,
kerek
szemmel a gyermek.
Apró, arany láng ugrik,
nézd csak,
fecskefű! - kiáltok.
A fecske hű? - csodálkozik,
-
hisz ősszel Afrikába vándorol!
S elhallgat. Hallgatok már én is.
Az
estikék kinyílnak körbe mégis.
Hallgatok, pedig szivemben nő az
árnyék.
A gyermek futna már,
de illedelmes. És unottan áll
még.
1939 nov. 6
1
Az este loccsant és a hosszu fák
elúsztak
benne s már a köd mögött
az ébredő Nagy Medve dörmögött,
sötét lett és téged se látlak itt,
pedig
mellettem állsz e lomb alatt,
de elrepülsz, kibontod szárnyaid.
Már tested sincsen. Angyal vagy
talán?
hiába hagysz itt, visszatérsz, tudom.
Már tested sincs?
rád is szitál a köd
s megősziti hajad a homlokod fölött.
2
S mint bánya mélyén rejlő barnaszén,
úgy
rejtezik a lomb is most a ködben,
megbillen néha és arcomba
csöppen
egy-egy sötét csöpp róla hűvösen.
Gondolj a köd mögé! - borzongatom
magam,
örülj, hogy a világ most ködbe öltözött
és semmit se
látsz! - Semmit se látnék?
Hiába ringat és hiába leng felém
a
fényes gombaillat, ó jaj!
hiába áll körém a köd!
Hűvös, rothadó avarban állok,
kibomló
látomásaim között.
1939 nov. 23
Lángok lobognak és kihúnynak lassan s
mindörökre
katonák
lelke száll most a fényes délkörökre;
egyforma lelkek! ó,
mindegy, hogy ez, vagy az ki volt, mi volt,
míg
itt a hőség hajlong, amott a fagy sikolt;
a hánykódó hajók
ágyúinál honvágytól részeg
és
sárga félelemtől rókázó tengerészek!
aknák lebegnek mindenütt,
virraszt az érzékeny halál
s
dagálykor néha síkos testével partraszáll;
holt férfiak kisérik
ringva és széttépett delfinek,
a
hajnal ott is fölkél, de nem kell senkinek;
egy gép dörögve száll
az égen és sötét árnyéka lenn
némán
kiséri röptét a sanda tengeren;
örvény sziszeg felé, jelek
szaladnak szét a víz felett,
a
zátony vért virágzik tüskés koral helyett;
egész nap bőg a vész,
olaj csorog a pontos gépeken,
mögöttük
vak düh bujkál s visszhangzó félelem,
majd füstbe fúl a nap s
akár a hosszuszárú fájdalom,
úgy
hajladoz a hold már a másik oldalon
s lángok lobognak és
kihúnynak lassan s mindörökre
katonák
lelke száll most a fényes délkörökre.
1939 dec. 20
Az ajtó kaccan egyet, hogy belép,
topogni
kezd a sok virágcserép
s hajában egy kis álmos szőke
folt
csipogva szól, mint egy riadt veréb.
A vén villanyzsinór is felrikolt,
sodorja
lomha testét már felé
s minden kering, jegyezni sem birom.
Most érkezett, egész nap messze
járt,
kezében egy nagy mákvirágszirom
s elűzi azzal tőlem a
halált.
1940 jan. 5
Csönd ül szívemen és lomha sötét
takar,
halkan koccan a fagy, pattog az erdei
út mentén a
folyó, tükre sajogva
megáll
s
döfködi partját.
Meddig tart ez a tél? fázik a föld
alatt
régi, szép szeretők csontja s el is reped.
Mély
barlangja ölén borzas a medve,
jajong,
sír
a kis őz is.
Sírdogál a kis őz, ónos a téli ég,
felhők
rojtja libeg, fúja hideg sötét,
meg-megvillan a hold, szálldos a
hószinü rém
s
rázza a fákat.
Lassan játszik a fagy s mint a halál
komoly,
jégből gyönge virág pattan az ablakon,
hinnéd, csipke
csak és súlyosan omlik
alá,
mint
a verejték.
Így lépdelget eléd most ez a versem
is,
halkan toppan a szó, majd röpül és zuhan,
ép úgy mint a
halál. És suhogó, teli
csönd
hallgat
utána.
1940 febr. 27
Tajtékos égen ring a hold,
csodálkozom,
hogy élek.
Szorgos halál kutatja ezt a kort
s akikre rálel,
mind olyan fehérek.
Körülnéz néha s felsikolt az
év,
körülnéz, aztán elalél.
Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
s
micsoda fájdalomtól tompa tél!
Vérzett az erdő és a forgó
időben
vérzett minden óra.
Nagy és sötétlő számokat
írkált a szél a
hóra.
Megértem azt is, ezt is,
súlyosnak
érzem a levegőt,
neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
mint
születésem előtt.
Megállok itt a fa tövében,
lombját
zúgatja mérgesen.
Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
nem vagyok
gyáva, gyönge sem,
csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
némán
motoz hajamban és ijedten.
Feledni kellene, de én
soha még
semmit sem feledtem.
A holdra tajték zúdúl, az égen
sötétzöld
sávot von a méreg.
Cigarettát sodrok magamnak,
lassan,
gondosan. Élek.
1940 jún. 8
Talán ha gyermek lennék ujra...
Vagy
tán bolond lehetnék?
A világ egyre tágasabb.
Már játszanék,
lebegnék,
már ujra tűz a nap,
már fényben ég a távol.
A rend hálója enged,
majd újra
összezárul.
*
Gyermek lennék, ámde fáj az emlék.
Csalán
csíp, apró ujjaimban szálka.
S az eperfán nagyon magas a lomb.
Vagy talán szíves bolond lehetnék
s
élhetnék fenn a sárga házban sárga
virágok közt, nyakamban kis
kolomp...
S csak nézelődöm. Itt az árok.
Járok,
tünődöm, állok, ujra járok.
És egyre hosszabb telekre várok.
Palinódia
És mégse hagyj el karcsu Ész!
ne
éljek esztelen.
Ne hagyj el meggyalázott,
édes
Értelem.
Ne hagyj el, hadd haljak merész
és
tiszta, szép halált,
akár az Etna kráterébe hulló
mosolygó
Empedoklész!
1940 júl. 12
Emlékeimben lépdelő virágok...
meglebbenő
esőben álldogálok,
két nő jön nedves, villogó
fogakkal,
majd két
galamb. Kövér,
fontoskodó begyük egész a földig ér.
Egy éve már. Senlis felé az úton,
langy,
esős alkonyat volt s furcsa módon
egy pillanatra boldog voltam
ujra;
köröttem zöld
falak,
páfrányos erdők hajladoztak hallgatag
s Ermenonville felől a fiatalka
nyíres
futott elénk, akár egy balga
fehérszoknyás kislány s a
fordulónál
katona állt
a sár
felfénylő fodrain. Foga közt rózsaszál.
Az égen mintha fényesség suhanna...
Gyula
ült szemközt és szelíd Zsuzsanna,
mellettem Fanni, kék szemén a
tájék
vonult s fejünk
fölött
a gépkocsi vidám sörénye röpködött
s estére várt reánk a drága
Páris.
Elzúgott arra már a gyors halál is
azóta és megszedte
tarka csokrát.
A nyíres
még meleg
holtak közt véresen s pirulva ténfereg
s a katona, hűs vermek hős lakósa
hanyatt
fekszik s szivéből hajt a rózsa.
Hazája ég. A lángok közt
tünődő
temetők
ringanak,
körül görcshúzta fák és izzadó falak.
Fölöttük kormosan csak ég az ég is,
a
csillagok megjönnek este mégis
s harmattal rívó hajnalok
szaladnak
a néma nap
felé.
Ha kérdeném, a táj vajjon felelne-é?
Emlékeimben lépdelő virágok...
meglebbenő
esőben álldogálok;
asszonyhad jő az úton
gyermekekkel,
fölöttük
égi füst,
felhőfodor. Már oszlik. Könnyü és ezüst.
1940
Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az
éjjel,
a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd
el;
hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.
Tizenkettő felé járt s elöntött már az
álom,
oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,
pihés
gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.
Meséled, még nem is volt egészen három
óra,
mikor már felriadtam rémülten és felültem,
motyogtam,
majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,
a két karom kitártam, mint félelemtől
borzas
madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.
Hová
készültem? merre? milyen halál ijesztett?
Te csittitottál drága s én ülve-alva
tűrtem,
s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
S
továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.
1941 ápr. 6
Megcsöndesült az út és rajta mint
egy
terhes asszony, holló billeg át.
Sóhajt az út, - no végre
holló!
és ellocsogja néki bánatát.
Hallgatja őt a megsebzett vetés,
a
harcra tört vidék pillája rebben,
még nem felejtett, bár az
alkonyat
altatja egyre s folyton édesebben.
Apró veremben apró akna bú,
méregtől
csillog, szétröppenne, de
már nem merészel. Őrzi rosszalón
a
káposzták sötét tekintete.
S a bölcsrekókadt napraforgók
mögött
és ott az ifju fák tövén
acélkék köd lebeg vízszintesen:
a
vérre váró sűrü drótsövény.
De hajnalban, ha harmat üli meg
(szelíd
gyujtózsinór a szára)
nagy óvatosan közte kúszik el
s kinyit a
tök arany virága.
S a csönd majd ujra permetezni kezd,
a
sáncok ormán néha gólya áll,
a futóárok nyúl tanyája ma
s már
holnap átszánt rajta Flórián.
És visszatérnek mind a mívesek,
aki
takács volt, ujra szőni fog
és éjjel szép fonállal álmodik,
míg
fel nem keltik gyöngyös hajnalok.
S az asszonyok is hajladoznak
ujra,
lábuknál nődögél egy új világ,
hiú, mákszínruhás lánykák
zajongnak
s kicsiny fiúk, kis öklelő gidák.
S a föld bölcs rendje visszatér, amit
ó
csillagok szakállas fénye áztat;
állatok s kalászok rendje ez,
nehéz
s mégis szelíd szolgálati szabályzat.
1941 jan. 17
Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló
nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.
Egy műhely mélyén lámpa ég, macska
nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.
Uborkát esznek. Harsan. S csattog az
olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.
A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a
hitvesét is ismerem szagárul.
Elődje vén volt már. Meghalt. S mint
bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.
Feledni tudnak jól. A tegnapi
halott
szíveikben mára szépen megfagyott.
Egy ujságlap repül: most csákót hord a
szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.
Még kávéházba jár. Látom
hébe-korba,
sötét ruhája válla csupa korpa.
Mit írjak még e versben? Ejtsem el
talán,
mint vén levelét a vetkező platán?
Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem
segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.
1941 jan. 30
Egy hírlapíróra
Úgy nyögdécseltél, panaszolkodtál,
nyavalyogtál,
mint
aki már nem is él.
Szántalak is, hisz rút, fecsegő humanista
vagyok csak,
könnyen
békülök én.
Meggyógyultál és nyakig ülsz te megint a
mocsokban
és
amit írsz, ujra
nagy
pofonért kiabál.
Most is hát kiderült, hogy joggal utáltalak
eddig:
elvihetett
volna
s
undorodott a halál.
1941 febr. 11
Felnőtt vagy, - szólok undorodva néha,
és
nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza, - szól egy hang
ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.
Nem tudsz már?
- kérdi s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak! balra Kína
és
jobbra lóherés, örök vadászmezők.
Ó, hol vagy régi, indiáni
gőg?
Nem érdekel már, honnan fú a szél? -
Az ember egyre
vénül, verset ír, tanít...
"Csak ülj a földre és beszélj az
égre."
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő és azt se tudja,
hogy mivégre.
1941 márc. 15
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két
karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek
vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy
te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két
karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a
halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy
álmon
átesem.
1941 ápr. 20
Repülő:
Jó messzi jártunk éjjel,
dühömben már nevettem,
méhrajként zümmögött a sok vadász
felettem,
a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
míg
végül új rajunk feltünt a láthatáron.
Kis híja volt s leszednek s
lenn összesöprögetnek,
de visszajöttem nézd! és holnap ujra
retteg
s pincékbe bú előlem a gyáva Európa...
no, hagyjuk már,
elég! Irtál-e tegnap óta?
Költő:
Irtam, mit is tehetnék? A
költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska
ikrát
ürít kacéran. Mindent megírok én,
akár neked, hogy fönn is tudd
hogy' élek én,
mikor a robbanó és beomló házsorok
között
a véreres hold fénye támolyog
és feltüremlenek mind, rémülten a
terek,
a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
s a gépek egyre
jönnek, eltünnek s ujra mint
a hörgő őrület lecsapnak ujra
mind!
Irok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
ha
tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
mert bátorság ez
is, lásd, a költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis
halacska -
s a többi... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
a
gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
ne is tagadd,
barátod! és összenőtt veled.
Miről gondolkodol, míg szállsz
fejünk felett?
Repülő:
Nevess ki. Félek ott fönn. S
a kedvesemre vágyom
s lehunyva két szemem, heverni lenn egy
ágyon.
Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
a
kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
Ha fönn vagyok, lejönnék! s
lenn ujra szállni vágyom,
nincs nékem már helyem e nékem gyúrt
világon.
S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
igaz,
de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten...
De hisz tudod! s
megírod! és nem lesz majd titok,
emberként éltem én is, ki most
csak pusztitok,
ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti
meg...
Irsz rólam?
Költő:
Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.
1941 ápr. 27
Az április megőrült,
még nem sütött a
nap,
egy hétig folyton ittam,
így lettem józanabb.
Az április megőrült,
fagyot suhint ma
rád,
egy író ír s hetente
eladja a hazát.
Az április megőrült,
csikorgó hó
esett,
sokan már elfutottak
s a szívük megrepedt.
Az április megőrült,
vonít a fagy
felett,
három barátom elment
s mindhárom elveszett.
Az április megőrült,
vad zápor hullt
időnként,
az egyik él, bolond,
s nem sejti, hogy mi történt.
Az április megőrült,
s kiöntött sok
folyó,
a másik, az nem él már,
agyában két golyó.
Négy napja, hogy megölték.
A harmadik
fogoly.
Gyümölcseink lefagynak.
Szájam körül mosoly.
Vigyázz magadra, - hallom,
hogy
mindent megtorolj!
1941 máj. 18
Csodálkozol barátném, - miért vagyok
sovány,
világok gondja rajtam, világok gondja fáj.
Vajúdik
fönn a hegység, a hágók omlanak,
és itt e völgyben is már
repednek a falak.
S holnapra tán a szőke tehénkék nem lelik
a
langyos aklot este s kinn bőgnek reggelig,
amíg a gazda mocskos,
kis árkokban lapul,
s fölötte érthetetlen rend és halál az úr.
És
árván üldögélnek, erdőkben, fák alatt,
idegen pitvarokban, a
hűvös hold alatt
a vérük váró csöndes, magános
asszonyok,
sápadtan ülnek s érzik, a gyomruk hánytorog
s
dalolnak összegyűlvén, akár az angyalok.
Ó, bárha azt hihetném,
futóbolond vagyok,
rögeszméim között ím lobogva futkosok,
de
háború van, látod s utána rom, mocsok
marad csak és oly mindegy:
átélem? meghalok?
az álom nem vigasztal, a hulló hajnalok
ébren
találnak folyton, soványabb így leszek,
a fény fáradt szememben
fájdalmasan rezeg,
s mosolygok néha mégis, mosolygok néha, mert
a
földbebútt mag is csak örül, hogy áttelelt.
Rád gondolok barátném
s szerelem, szerelem,
egy tigrisléptü álmos szeszély játszik
velem.
1941 máj. 20
Pásztori Múzsám, légy velem itt, bár most
csak egy álmos
kávéházban ülök, odakinn fut a fény, a
mezőkön
némán túr a vakond, kis púpjai nőnek a földnek
és
széptestü, fehérfogu barna halászok alusznak
hajnali munka után a
halas ladikok sikos alján.
Pásztori Múzsám, légy velem itt is e
városi berken,
hét ügynök ricsajoz, de e hét se riasszon el
innen,
most is, hidd el, a gond üli szívüket, árva legények...
s
nézd azokat jobbról, mind jogtudor és furulyázni
nem tud ugyan
közülük már senki, de hogy szivaroznak!
Légy velem itt! tanitok s két óra között
berohantam
elmélkedni a füst szárnyán a csodás szerelemről.
Mint
a kiszáradt fát egy kancsali, csöppnyi madárfütty,
ujraszül, azt
hittem s fölemelt a magasba, az ifju
régi tetőkre, a vágy
kamaszos vadonába röpített.
Pásztori Múzsa, segíts! Most róla
rikoltnak a hajnal
kürtjei mind! párás teli hangon zengik
alakját,
hogy süt a teste, szemén hogy villan a nyurga
mosolygás,
ajkán táncos, okos léptekkel hogy jön a sóhaj,
hogy
mozdul, hogy ölel, hogy nézi a holdat az égen!
Pásztori Múzsa, segíts! szerelemről
zengjem a dalt már,
karmol folyton a bú, új fájdalom űz a
világban,
mindíg, újra csak új! elpusztulok itt hamar én is.
Görbén nőnek a fák, sóbányák szája
beomlik,
falban a tégla sikolt; így álmodom én, ha elalszom.
Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e
korban a költők...
csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom
porainkat,
sem nemesívű szép, görög urna nem őrzi, de
egy-két
versünk hogyha marad... szerelemről írhatok én
még?
Csillog a teste felém, ó pásztori Múzsa, segíts hát!
1941 jún. 12
Jókor menekülsz! A patak csupa
bánat.
Felborzad a szél. Kiszakadnak a felhők.
Csattanva
lezúdul a zápor a vízre.
Elporlik a csöpp. Nézek utánad.
Elporlik a csöpp. De a test csak
utánad
nyújtózik, az izmok erős szövedéke
még őrzi a vad
szoritást, a szerelmet!
Emlékezik és gyötri a bánat.
Úgy gyötri a testet utánad a bánat,
úgy
röppen a lélek utánad, elébed,
ó, semmi, de semmise már! ez a
zápor
sem mossa le rólam a vágyat utánad.
1941 júl. 2
Babits Mihály halálára
1
Látjátok, annyi szenvedés után most
pihen
e hűvös, barna test.
Csak csont és bőr és fájdalom.
S akár a
megtépett, kidőlt fatörzs
évgyűrüit mutatja,
bevallja ő is
gyötrött éveit.
Csak csont és bőr e test.
De most a nemzeté
is
csak csont és bőr és fájdalom. Ime,
Balázs, kihez
könyörgött, vedd karodba!
Ó, requiem aeternam dona ei... Domine!
2
Szavak jöjjetek köré,
ti fájdalom
tajtékai!
ti mind, a gyásztól tompa értelem
homályán bukdosó
szavak,
maradjatok velem:
gyászold omló göröngy,
sírj
rá a sírra most!
jöjj, könnyü testü fátyol,
ó,
takard be,
s akit már régen elhagyott a hang, -
gyászold
meg őt, te konduló harang,
lebegő lélek és gömbölyü
gyöngy,
s gyászolj megint
te csilla szó, te csillag,
te
lassu pillantásu szó, te hold,
s ti többiek! ti mind!
3
Tudtuk már rég, minden hiába,
rák
marcangol és szemedben ott ragyog
egy messzi és örök
dolgokból font világ,
s hogy oly időtlen vagy te, mint a
csillagok.
Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis
oly
árván maradtunk most a Művel itt.
Nagysága példa. És
magasság.
És szédület. Szivet dobogtató.
4
Ki nézi most tollat fogó kezünket,
ha
betegen, fáradtan is, de mégis...
ki lesz az élő Mérték most
nekünk?
Hogy összetörte már a fájdalom,
nézd, ezt a költeményt
is.
Mit szólnál hozzá? - lám az
eljövő
költőnek is, ki félve lép még,
most már a Mű a mérték.
S nem érti árvaságunk,
ha bólintunk:
halott már...
nem ismert téged, ágyadnál nem ült,
s nem ült az
asztalodnál.
Nem tudja majd, mi fáj...
s nem kérdi
és nem kérdik tőle sem, -
mint egymástól mi, - évek óta már,
mint
jelszót, hogy: "ki járt kint nála?
Ki tudja mondd, hogy van
Babits Mihály?"
5
Halott keze nem fogja már a
tollat,
béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
Örök világosság,
kibomló égi láng
röppen felé a földi füstön át.
1941
Vasszinü, vad lobogói közül
nyugtalanul
gomolyog ki a nap,
gőzei dőlnek; az ellebegő fény
hulló ködbe
harap.
Borzas a felleg, az ég tükörét
már
fodrozza a szél, a kék tovaszáll.
Felsikitó betüt ír
alacsony röpüléssel
s készül a fecskemadár.
Nyugtalan őszül, emelkedik,
süllyed a
lombon a rozsda,
hűvös az égi lehellet;
nem melegít, csak
füstöl az ég,
csak sóhaja van ma a napnak.
Gyík surran a nagy temetők fala mellett
s
húsraboló dühe dong,
izzik az őszi nyalánk darazsaknak.
Férfiak ülnek az árkok
partjain és a
halál
mély tüzeit figyelik,
szálldos a vastag avar szaga már.
Szálldos az úton a láng
s lebben! fele
fény, fele vér!
lebben a szélben az égő
barna levél.
És súlyos a fürt, a kacsok
zsugorodnak,
zörren a sárga virágok
szára, a mag kipereg.
Úszik az alkonyi ködben a rét
s a
távoli, vad szekerek
zörgése lerázza a fák
maradék levelét.
Aludni tér a vidék,
száll a halál
fehér,
szép suhanással, az ég
dajkálja a kertet.
Hajadban
nézd! arany őszi levél,
ág sírt feletted.
Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál
fölé,
s emelj föl engem is Édes;
légy szerelemre okos
ma,
csókra okos, álomra is éhes.
Szeress vidáman, ne hagyj el, az
álom
sötét egébe is zuhanj velem.
Aludjunk. Alszik már odakinn
a rigó,
avarra hull le ma már a dió,
nem koppan. S bomlik az
értelem.
1941 okt. 10
Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha
rámhajolsz,
s rejtelmes ízü vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrüző idő,
oly
izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,
olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s
nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,
és kék vagy olykor s félek, el ne
hagyj,
csavargó, nyurga füst -
és néha félek tőled én,
ha
villámszínü vagy,
s mint napsütötte égiháború:
sötétarany,
-
ha megharagszol, ép
olyan vagy, mint az ú,
mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s
ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.
1941 nov. 16
Január
Későn kel a nap, teli van még
csordúltig
az ég sűrü sötéttel.
Oly feketén teli még,
szinte
lecseppen.
Roppan a jégen a hajnal
lépte a szürke hidegben.
Február
Ujra lebeg, majd letelepszik a
földre,
végül elolvad a hó;
csordul, utat váj.
Megvillan a
nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér
hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé s cserren
már a veréb.
Március
Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,
vidám,
kamaszfiús
szellőkkel jár a fák alatt
s zajong a március.
A
fázós rügy nem bújt ki még,
hálót se sző a pók,
de futnak már
a kiscsibék,
sárgás aranygolyók.
Április
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
s
féllábon elszalad.
Ó április, ó április,
a nap se süt, nem
bomlanak
a folyton nedvesorru kis rügyek se még
a füttyös ég
alatt.
Május
Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlő
illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog,
lépkednek
benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék
gyertyái fénylenek.
Június
Nézz csak körül, most dél van és csodát
látsz,
az ég derüs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik
mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes
levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testü
nagy szitakötő.
Július
Düh csikarja fenn a
felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas
záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestü
hőség ül a
fényesarcu fák felett.
Augusztus
A harsány napsütésben
oly csapzott már
a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.
Mókus
sivít már és a büszke
vadgesztenyén is szúr a tüske.
Szeptember
Ó hány szeptembert értem eddig
ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék.
Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet
ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló
konttyal jő az édes ősz.
Október
Hűvös arany szél lobog,
leülnek a
vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden
aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem
meri,
hát lengeti a tengeri.
November
Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a
holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna
fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát
hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.
December
Délben ezüst telihold
a nap és csak
sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.
Éjjel a hó esik
és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély
havon át a halál.
1941
Lélekzetem gyorsan tünő
ködöt lehell
az ablakon;
homálya holdja egyre nő,
ahogy magamat
faggatom.
Mi hozhat még nekem vigaszt?
Szerelmem is
bogozhatatlan,
sugárzik mint a fájdalom
és éjjelenként
fölriaszt.
Kabátom belső balzsebében,
épen szivem
fölött a tiszta toll.
Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen
s
ki gondol rám, ha most az égre néz?
s ki válaszol? magamban van
honom.
Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy,
mint hullámverte
zátonyon
berajzolt testü tengerész.
Kéken lebeg az ég felettem
s ázott
esernyők bánata csorog
bennem ma hajnal óta már.
Hiába ég a
nap felettem,
lehangol, mint a másnapos szakáll.
Sötét a bánat kútja s mint a jég,
de
tükrén mégis ott borzong az ég,
mélységbe hullott életem elé
is
így tartja védő két kezét a kék.
A bánat így emel fel égre
mégis.
(S nem tart soká. Ha rámfigyelsz,
majd
egyre égibb hangot hall füled.
S a végső szó után meséld el,
hogy
bordán roppantott a rémület.)
1942 jan. 15
1. "Költői" verseny
Írj jó verseket és Szentendy lerángat a
sárba,
cikkeket ír
névvel s névtelenül - levelet.
Ír napilapba, folyóiratokba s ha
nem hagyod abba:
rendőrségre
szalad s ott melegen beajánl.
2.
Világfi
Félre ne értsd, nem szent, Szentendy:
világfi. Miért az?
Rágalmaz,
gyanusít, - ámde világfi azért!
Undorodó szegfűt tart ujjai közt,
feje búbján
szürke
keménykalap ül s öltönye is pepita.
3.
Megnyugtatásul
Csússz, mássz lábam alatt, nézd! el se
taposlak, - utállak!
Féreg
vagy s férget irtani undorodom.
1942 jan. 25
Rebbenő szemmel
ülök a
fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény
is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn
a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje
lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a
házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az
inged,
mossa az eső
össze szívünket.
1942 febr. 1
Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért
gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a
józan jég virága
virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit
jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is
őrzöm már szivemben,
s bordáid szép ivét is
oly hűvösen
csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélekző csodákon.
És
mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli
isten
szorítlak száz karomban.
1942 febr. 20
Az ablakok keresztjén hold csöpög,
a
borzas macskák apró ördögök.
A háztetőn a fény aranyburok,
jönnek
komor, sötétlő kandurok.
Rezzenve jönnek, vonják lábukat,
hét
eb van itt, de távol száz ugat.
S reszel, sikong, mint gép, ha nincs
olaj,
ebek fölött a kényes macskajaj.
S nem értik, hogy miért e fájdalom,
miért
virágzik fény a házfalon?
S nem értik, - hisz semmit sem ért az
eb,
ha fönn a hold egy kissé véresebb.
A macska más; a násszal jóllakik
s
árnyat vadászgat vígan hajnalig.
1942 febr. 25
Előhang az Eclogákhoz
Csúszik a jég a folyón, foltosra sötétül
a part is,
olvad a hó, a nyulak meg az őzek lábanyomán már
kis
pocsolyákban a nap csecsemőnyi sugára lubickol.
Száll a tavasz
kibomolt hajjal, heverő hegyek ormán,
tárnák mélyein és a
vakondok túrta lyukakban,
fák gyökerén fut, a rügy gyöngéd
hónalja tövében,
s csiklandós levelek szárán pihen és
tovaszáguld.
S szerte a réten, a domb fodrán, fodros tavakon
kék
lánggal lobban az
ég.
Száll a tavasz kibomolt hajjal, de a régi
szabadság
angyala nem száll már vele, alszik a mélyben, a
sárga
sárba fagyottan, alélt gyökerek közt fekszik aléltan,
nem
lát fényt odalent, sem a cserjén pöndörödő kis
zöld levelek
hadait nem látja, hiába! nem ébred.
Rab. S a rabok feketén
gyürüző vad bánata csobban
álmaiban s föld és fagyos éj nehezült
a szivére.
Álmodik és mellét nem emelgeti sóhaja sem
még,
lent nem pattan a
jég.
Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok
éles
hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal!
rázd
a sörényed, ló! bömbölj bika, ríjj patak ágya!
ébredj
már aluvó!
1942 ápr. 11
Egyszer csak egy éjszaka mozdul a
fal,
beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül.
Megsajdul a
borda, mögötte a bajra szokott
dobogás
is elül.
Némán emelődik a test, csak a fal kiabál.
S tudja a
szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál,
a
halál.
Mint fegyházban a villany ha
kacsint,
tudják bent a rabok s tudja az őr odakint,
hogy az
áram mind egy testbe fut össze,
hallgat a körte, a cellán árnyék
szalad át,
s érzik ilyenkor az őrök, a foglyok, a férgek a
perzselt
emberi hús
szagát.
1942 ápr. 20
Alszik a szív és alszik a szívben az
aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd
van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a
fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik
a pergő búzaszemekben a nyár;
alszik a holdban a láng, hideg érem
az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
1942 jún. 1
Fölötted egy almafa ága,
szirmok
hullnak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a
hajadra, szemedre.
Nézem egész nap a szádat,
szemedre
hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tünő tünemény.
Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik
a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét
valahonnan.
Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a
néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna
világra.
Nagyvárad, Csapatkórház 1942 aug. 25
Táncosmedrü, fehérnevetésü patak fut a
hegyről,
táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.
Nézd
csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron
s villog a
fényben a kis füvek éle öreg remegéssel.
Még süt a nap, de oly
érett már, csak a lassu okosság
tartja az égen, hogy le ne
hulljon: félti arannyát.
Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos
ragyogásban,
féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,
téli
ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben
s mint a lehellet
futja be tükreit, árad az álmos
bánat a kék ragyogásban, a szádon
a mondat elalszik
s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél,
feketélnek
sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák
léptei
már sikosak. Gyere hát elaludni az esték
hosszu szakálla alá;
nézd, gyermeked is vagyok én, de
felnőtt, nagy fiad és szeretőd,
fele gondra is érett,
nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s
hallgatom éji
füllel a szíveden alvó gond ütemét a
sötétben.
Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka
ősszel
szállni tanulván meg-megbillen az égen,
forgok a bő heverőn. S
lassan tovaszállok a jajjal.
Átveszem és ütemes dobogása elaltat,
elalszunk, -
ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az
éjben
hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.
1942 szept. 28 - nov. 14
A felhők fátylasodnak,
elejtik
színüket már,
a fű között sötétül;
a kis gidák kövérlő
lágy
teste még világít
s elválik a sötéttül.
Egy szürke kecske állong,
szőrén a
fény kialszik,
szemén kigyúl az álom,
nagy tőgyén
napsütötte
füvek hatalma duzzad
s túlnéz a langy karámon.
Feldobja ujra habját
az alkony és
kilobban
az ég alján eredt vér;
virágot csíp ledéren
egy
bak s kétlábra állván
a hold elé nevetgél.
S mint szellem jár a másik,
vigyázva
lép a gyepben,
mekeg s a hangja ében,
szakálla leng s
csomóstul
apró, sötét golyókat
szór szerteszét az éjben.
Nagytelekmajor, 1942 nov. 12
Az olvadt hó beroskad
és
szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sülttökök.
A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már
nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égrenéz.
S ott fönn az égi polcon
hátrább
csuszott a hó,
kevésbeszédü lettem
s ritkán vitatkozó.
Ebédre várok-é, vagy
talán meg is
halok?
lélekként szálldosom majd
horzsolván éjt s napot?
Árnyékom rámtekint, míg
borong a téli
nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.
1942 dec. 26
Költő:
Kérdeztél volna csak magzat
koromban...
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem, nem kell a
világ! goromba!
tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!
És
megmaradtam. A fejem rég kemény.
S tüdőm erősödött csak, hogy
annyit bőgtem én.
A Hang:
S a vörheny és a kanyaró
vörös
hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni, - aztán
kiköpött a tó.
Mit gondolsz, mért vett mégis karjára az idő?
S
a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes
gépezet
hogy szolgál... ó miért? s a rettentő virág
nem nyílik
még husodban tán a rák.
Költő:
Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt
vagyok,
Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
Szabad
szerettem volna lenni mindig
s őrök kisértek végig az uton.
A Hang:
Jártál szellőtől fényes csúcsokon,
s
láttál, ha este jött, a hegyre töppedt
bokrok közt térdepelni egy
jámbor őz-sutát;
láttál napfényben álló fatörzsön
gyantacsöppet,
s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni
s
egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár...
Költő:
Rabságból ezt se látni már.
Hegy
lettem volna, vagy növény, madár...
vigasztaló, pillangó
gondolat,
tünő istenkedés. Segíts szabadság,
ó hadd leljem meg
végre honnomat!
A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és
bokrokat,
a lélek szélben égő szárnyait!
És megszületni ujra
új világra,
mikor arany gőzök közül vakít
s új hajnalokra kél
a nap világa.
Még csönd van, csönd, de már a vihar
lehell,
érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
A lepkét könnyü
szél sodorja, száll.
A fák között már fuvall a halál.
És már tudom, halálra érek én is,
emelt
s leejt a hullámzó idő;
rab voltam és magányom lassan
növekszik,
mint a hold karéja nő.
Szabad leszek, a föld feloldoz,
s az
összetört világ a föld felett
lassan lobog. Az írótáblák
elrepedtek.
Szállj fel, te súlyos szárnyú képzelet!
A Hang:
Ring a gyümölcs, lehull, ha
megérik;
elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
De haragod
füstje még szálljon az égig,
s az égre írj, ha minden összetört!
1943 márc. 15
Mióta készülök, hogy elmondjam
neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak
talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a
lét
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a
megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s
zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom
elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó
tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s
eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek
én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg
csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem,
hosszu volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s
téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje
hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s
magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S
talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre
vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd
visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad
kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya
lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom
én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy
változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs
vonal
hűs
tenyeredben.
1943 máj. 26
"In Nomine Domini Nostri Jhesu
Christi"
így kezdte régen s most nem ér rá naplót írni.
A
könyvben szél lapoz. Otthagyja, másra gondol,
fölötte vad,
feszes, nagykarmu ég dorombol.
Kolumbusz szétvetett lábakkal áll s az
éjben
négy lázadó kuporg az árbocok tövében,
s hintál a nagy
hajó és zeng a sok vitorla.
Tévedne Rodrigo? Lehet... S szűk lesz a
torka.
Dehát a fűcsomók nem földközelt mutatnak?
és láttam én
magam, madárraj szállt nyugatnak,
tegnap meg egy galamb.
S
"föld! föld!" - üvölt a hang.
És péntek volt, két óra
és sötét a hajnal,
"Laudetur" - mormolták s álltak
levett kalappal.
1943 jún. 1
Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra
lépett
s követték társai, az ittas tengerészek,
szagos szél
támadt és lábához hullt egy fészek,
s egy zöld majom szaladt
feléje s rázta öklét:
érezte már, hogyan kezdődik az
öröklét.
Megvillant nagy szeme, fáradt szemhéja
égett.
Legyintett. S hátraszólt valami semmiséget.
1943 máj. 29
A félelmetes angyal ma láthatatlan
és
hallgat bennem, nem sikolt.
De nesz hallatszik, felfigyelsz,
csak
annyi, mintha szöcske pattan,
szétnézel s nem tudod ki volt.
Ő
az. Csak ujra óvatos ma. Készül.
Védj meg, hiszen szeretsz.
Szeress vitézül.
Ha vélem vagy, lapul, de bátor
mihelyt
magamra hagysz. Kikél a lélek
aljából és sikongva vádol.
Az
őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
s csak néha alszik.
Bennem él,
de rajtam kívül is. Mikor fehér
a holdas éj, suhogó
saruban
fut a réten s anyám sírjában is motoz.
Érdemes volt-e?
- kérdi tőle folyton
s felveri. Suttog neki, lázítva,
fojtón:
megszülted és belehaltál!
Rámnéz néha s előre letépi a
naptár
sorjukra váró lapjait.
Már tőle függ örökre
meddig s
hová. Szava
mint vízbe kő, hullott szivembe
tegnap
éjszaka
gyűrűzve, lengve és pörögve.
Nyugodni készülődtem
épen,
te már aludtál. Meztelen
álltam, mikor megjött az
éjben
s vitázni kezdett halkan itt velem.
Valami furcsa illat
szállt s hideg
lehellet ért fülön. "Vetkezz tovább! -
így
bíztatott, - ne védjen bőr sem,
nyers hús vagy úgyis és pucér
ideg.
Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
ki bőrével, mint
börtönével henceg.
Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
nem
fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!"
S az asztalon felébredt s villogott a kés.
1943 aug. 4
A Boulevard St Michel s a Rue
Cujas
sarkán egy kissé lejt a járda.
Nem hagytalak el gyönyörű
vad
ifjuságom, hangod mintha tárna
visszhangzana, szivemben szól ma
még.
A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék.
S balról, a park nagy fái közt
az
egyik úgy sárgált az égre, mintha
előre látná már az
őszt.
Szabadság, hosszucombu drága nimfa,
aranyló alkonyatba
öltözött,
bujkálsz-e még a fátylas fák között?
Mint hadsereg vonult a nyár,
port vert
az úton és dobolva izzadt,
hűs pára szállt utána már
s
kétoldalt szerteszét lengett az illat.
Délben még nyár volt s
délután esős
homlokkal vendégségbe jött az édes ősz.
Úgy éltem akkor, mint gyerek,
kedvemre,
s úgy is, mint tudóskodó
öreg, ki tudja már: a föld kerek.
Zöld
voltam még s szakállam mint a hó.
Sétáltam és kinek volt gondja
rá?
Később leszálltam én a forró föld alá.
Hol vagytok ó, felzengő
állomások:
CHÂTELET - CITÉ - St MICHEL - ODÉON!
s
DENFERT-ROCHEREAU, - úgy hangzol mint egy átok.
Térkép virágzott
foltos nagy falon.
Hol vagytok ó! - kiáltok. Hallgatózom.
És
zúgni kezd a testszag és az ózon.
S az éjszakák! az éji vándorút
a
végekről a Quartier felé!
Páris felett a furcsán elborult
hajnal
mégegyszer felszürkéllik-é
mikor a versírástól részegen
és
félig alva már aludni vetkezem?
Ó,
visszatérni, tűnő életem
nehéz sodrából
lesz-e még erőm?
A lent bűzölgő olcsó étterem
macskája párzott
fönt a háztetőn.
Hogy nyávogott! Mégegyszer hallom-é?
Akkor
tanultam meg, hogy hajdanán milyen
ricsajban úszhatott a hold
alatt Noé.
1943 aug. 14
A mécsvirág kinyílik
s a húnyó
láthatárnak
könyörg a napraforgó;
a tücskök már
riszálnak,
odvában dong a dongó
s álmos kedvét a
bársony
estében égre írta
egy röppenő pacsirta;
s ott
messzebb, kint a réten,
a permeteg sötétben
borzong a
félreugró
nyulak nyomán a fűszál,
a nyír ezüstös ingben
immár
avarban kószál,
s holnap vidékeinken
újból a sárga ősz jár.
1943 aug. 26
Egy kácsa ölyvvel álmodott s most
felriad,
totyog, farát mozgatja, meg-megáll,
majd hármat hápog
és elalszik ujra,
de már a pelyhes csöndet szertedúlta.
Sötét
szél ébred borzas ég alatt
és álmokat fodrozva átszalad
lélekző
ólak, istállók felett,
s ficánkol alvó kiscsikók helyett.
Susogni
kezd, mi eddig néma volt,
lassan leszáll s az alvó bodza
sűrű,
fehérlő illatában ring a hold.
1943 szept. 12
Mint észrevétlenül álomba hull az
ember,
úgy hull az ifjukorból a férfikorba át;
már multja van
s leül szemközt komoly szeszekkel
s apányi lett körötte már egyre
több barát.
Apa és kisfia most együtt látogatják,
s
a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt,
ki érti még lobos
szivének sok kalandját,
s kijátsszák lent a padlón a hintázó
időt.
De mégis néhanap felnőttként pénzt keres
már,
megrendelésre fordít, eladja verseit,
már szerződést
bogoz, számolgat és protestál,
s megélni néki is csak a mellékes
segít.
Sikerre nem kacsint, mert tudja,
egyremegy,
e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor érkezett;
-
kedvence már a mák s a bíborhúsu meggy,
a bús kamaszt igéző
méz és dió helyett.
És tudja, nyáron is lehullhat egy
levél,
hiába táncol és csal a forró emberész,
s minden
megméretik, ha egyszer majd nem él;
sportbajnok nem lehet már,
sem kóbor tengerész,
de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a
toll,
s ugyancsak nyaktörő az, ha méltón peng a lant,
s hogy
eljut így is ő mindenhová, ahol
mezítlen él a szándék és perzsel
a kaland.
És míg tollára dől, a gyermekekre
gondol,
és nincs nehéz szivében most semmiféle gőg,
mert értük
dolgozik, akár a néma portól
csikorgó gyárban élők s műhelyben
görnyedők.
1943 nov. 15
Töredék
Bálint György emlékére
Drága barátom, hogy dideregtem e vers
hidegétől,
hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem
előle.
Félsorokat róttam.
Másról,
másról igyekeztem
írni, hiába! az éj, ez a rémes,
rejtekező éj
rámszól: róla
beszélj.
És
felriadok, de a hang már
hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a
holtak.
Eltüntél.
S
ez az ősz se hozott hírt
rólad.
Az
erdőn
ujra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos
fellegek
és hóval teli ujra megállnak az égen.
Élsz-e, ki
tudja?
ma
már én sem tudom, én se dühöngök,
hogyha legyintenek és
fájdalmasan elfödik arcuk.
S nem tudnak
semmit.
De
te élsz? S csak megsebesültél?
Jársz az avarban az erdei sár sürü
illata közt, vagy
illat vagy magad
is?
Már
szálldos a hó a mezőkön.
Eltűnt, - koppan a
hír.
És
dobban, dermed a szív bent.
Két bordám közt már feszülő, rossz
fájdalom ébred,
reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen
élnek
régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
mint a
halottakét -
Mégsem
tudok írni ma rólad!
1943 nov. 21
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit
jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország,
messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből
gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon
vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is,
virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s
tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról
csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e
táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit
rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt,
tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és
szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt,
füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki
halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az
bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében,
körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és
ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol
méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy
ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e
kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi
nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek
dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő
az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg
jelt nem ír hazánkra ujból a béke ujja,
s fojtott szavunkra
majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
1944 jan. 17
Már mozdulatlanul lapult az indián,
de
izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán,
s a szél forgatta még a
puskaporszagot.
Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,
s
a törzsön szédelegve tornázott egy bogár.
Rézbőrü volt az alkony.
És hősi a halál.
1944 jan. 25
Dési Huber István emlékére
Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s
tüdő
a multat és e bomlott éveken
virrasztó gondokat, hitet,
csalódást,
nem bírta más, csupán az értelem,
s az bírta volna még. De megszökött a
test,
szived megállt, a festék megmeredt,
üres marad a karton
és a vászon,
kezed nem méláz már a lap felett;
árván maradt világod és világunk,
sötéten
színes, fölmért s tág világ;
bivaly, ló, munkás, költő sír
utánad
s a dési templom és a dési fák.
A sorsod ellenére voltál mester
és
példakép. Hivő, igaz, okos;
a munkáló idő emel ma már,
hiába
omlik rád sír földje most,
a dolgozók nehézkes népe feldobott,
-
csodálatos roncsát a szörnyü tenger,
hű voltál hozzá s
hozzád az kegyetlen,
de megtanul majd s többé nem felejt el.
S ha megtanult, úgy látja majd, ahogy
te,
a külvárost, a tájat, társait;
mindegy, koporsót, korsót
mond a kép,
vagy tűzfalat, mert minden arra int:
"Ember vigyázz, figyeld meg jól
világod:
ez volt a mult, emez a vad jelen, -
hordozd
szivedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell
tenned érte,
hogy
más legyen."
1944 febr. 29
Engedj
Engedj meghalnom, Édes!
És gyujts majd
nagy tüzet, éhes
lángokkal égess meg! égess!
Engedj meghalnom,
Édes!
Virág
Kis
nyelvtan
Én én vagyok magamnak
s néked
én te vagyok,
s te én vagy magadnak,
két külön
hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.
Tél
Hóbafagyott levelet
kaparász dideregve
a szellő.
Duzzadt, mint tele zsák:
hóval telik ujra a
felhő.
Nincsen csillag, a fák
feketéllő törzse
hatalmas.
Megfagy az őz nyoma is.
Készül le a völgybe a
farkas.
Halott
Hogy megnőtt a halott,
lábujja eléri
az ágyfát.
Fekszik, mint aki most,
most érte el élete vágyát.
Kisfiú
Ordít a napfényben.
Üstöke bronz,
szeme láng.
Csak neki szolgál már
rég a fehér elefánt.
Hasonlat
Fázol? olyan vagy, mint
hóval teli
bokron az árva madárfütty.
Mese
Csöndesen alszik a hegy
kicsi
barlangjában a béke;
még csecsemőnyi csupán,
szelíd őz
szoptatja naponta
s rejteni szép hálót
fon a pók a bejárat
elébe.
Éjtszaka
Fekszik a test, de a sok
lebegő árny
áll a falaknál.
Jár a zsebóra, mereng
a pohár víz, hallgat a
naptár.
Erdő
A lomb között arany kard,
napfény
zuhant át,
megsebzett egy fatörzset
s az halkan sírni
kezdett
aranylófényü gyantát.
1941-1944
Ó, régi börtönök nyugalma, szép
és
régimódi szenvedés, halál,
költőhalál, fennkölt és hősi
kép,
tagolt beszéd, mely
hallgatót talál, -
mily messzi már. A semmiségbe lép,
ki
most mozdulni mer. A köd szitál.
A valóság, mint megrepedt
cserép,
nem tart már formát
és csak arra vár,
hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.
Mi
lesz most azzal, aki míg csak él,
amíg
csak élhet, formában beszél
s arról, mi van, -
ítélni így tanít.
S
tanítna még. De minden szétesett.
Hát
ül és néz. Mert semmit sem tehet.
1944 márc. 27
Zsivajgó pálmafán
ülnék
legszívesebben,
didergő földi testben
kuporgó égi lélek.
Tudós majmok körében
ülhetnék fenn a
fán
és éles hangjuk fényes
záporként hullna rám;
tanulnám dallamuk
és vélük
zengenék,
csodálkoznék vidáman,
hogy orruk és faruk
egyforma
kék.
És óriás nap égne
a megszállt fák
felett,
s szégyenleném magam
az emberfaj helyett;
a majmok értenének,
bennük még ép az
elme,
s talán ha köztük élnék,
nekem is megadatnék
a jó
halál kegyelme.
1944 ápr. 5
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett
harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy
egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s
megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra
ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis
holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű
szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az
másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy
messzefénylő, szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem
nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben
nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár
tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd
szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek
vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat,
- baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el
és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán
most senki sincs.
1944 ápr. 30
Az ablakból egy hegyre
látok,
engem nem lát a
hegy;
búvok, tollamból vers szivárog,
bár
minden egyre megy;
s látom, de nem tudom mivégre
a
régimódi kegy:
mint hajdan, hold leng most az égre
s
virágot bont a meggy.
1944 máj. 9
A hangraforgó zeng a fű között,
s
hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyett a
lányok
kerítik, mint tüzes virágok.
Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a
háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s
oly szürke, mint ott fönt a fellegek.
Fiúk guggolnak és parázslanak,
az
ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny
siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.
Lehetnének talán még emberek,
hisz
megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó
értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.
1944 máj. 10
Clemens Brentano emlékének
Ha az éjszaka korma lecsöppen,
ha
lehervad az alkonyi, égi szeszély:
fonogatja fölöttem a mélyvízi
csöndben
csillagkoszorúit az éj.
Ha a hold feje vérzik az égen
s
gyürüző köröket ver a tóban a fény:
átkelnek az árnyak a sárga
vidéken
s felkúsznak a domb peremén.
S míg táncra libegnek az
erdőn,
toppantva, riadtszivü fészkek alatt,
lengő levelek
szeme nézi merengőn
a tükörre csapó halakat.
Majd hirtelenül tovalebben,
nagy
szárnyakon úszik az álomi táj;
sodródik a felleges égen
ijedten
egy féleleműzte madár,
s a magány szelidebb a szivemben
s
rokonabb a halál.
1943 okt. 27 - 1944 máj. 16
Oly korban éltem én e földön,
mikor az
ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak
parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták
életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön,
mikor
besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s
ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték,
akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki
szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az
ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és
mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön,
mikor
gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha
elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott
asztalán a sűrü méregoldat.
. . . . .
Oly korban éltem én e földön,
mikor a
költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra
-
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő
szavak tudósa, Ésaiás.
. . . . .
1944 máj. 19
A mélyben néma, hallgató virágok,
üvölt
a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a
távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod
befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom, -
hát
hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke
páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki
biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly
szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most
bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az
elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába
visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s
hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, -
remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az
vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy. Túl három vad
határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A
csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk
elfeledtem,
bombázó rajok húznak el felettem;
szemed kékjét
csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a
gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok.
Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok
hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát, -
s országok útjait; bíbor parázson,
ha
kell zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis
visszatérek;
ha kell szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a
folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat
érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a kétszerkettő
józansága hull rám.
1944 aug. - szept. Bor
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal
beszegett, vad
tölgykerités, barak oly lebegő, felszívja az
este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az
ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a
képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az
álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul
ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a
foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó
otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán?
s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg,
aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik
e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá
tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy
élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát,
könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd
száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt
francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a
hegyekben,
szétdarabolt, lázas test s mégis egy életet él
itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s
várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly
állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott
már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy
nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s
fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a
fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka
hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak
az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra
elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt
cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az
álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se
nélküled immár.
1944 aug. Bor
Költő:
Üdvözlégy, jól bírod e vad hegyi úton a
járást
szép öregember, szárny emel-é, avagy üldöz az
ellen?
Szárny emel, indulat űz s a szemedből lobban a
villám,
üdvözlégy, agg férfiu, látom már, hogy a régi
nagyharagú
próféták egyike vagy, de melyik, mondd?
Próféta:
Hogy melyik-é? Náhum vagyok, Elkós városa
szült és
zengtem a szót asszír Ninivé buja városa ellen,
zengtem
az isteni szót, a harag teli zsákja valék én!
Költő:
Ismerem ős dühödet, mert fennmaradott, amit írtál.
Próféta:
Fennmaradott. De a bűn szaporább, mint
annak előtte,
s hogy mi a célja az Úrnak, senkise tudja ma sem
még.
Mert megmondta az Úr, hogy a bő folyamok kiapadnak,
hogy
megroggyan a Kármel, a Básán és a Libánon
dísze lehervad, a hegy
megrendül, a tűz elemészt majd
mindent. S úgy is lőn.
Költő:
Gyors
nemzetek öldösik egymást,
s mint Ninivé, úgy meztelenül le az
emberi lélek.
Mit használtak a szózatok és a falánk, fene
sáskák
zöld felhője mit ért? hisz az ember az állatok
alja!
Falhoz verdesik itt is, amott is a pötty
csecsemőket,
fáklya a templom tornya, kemence a ház, a
lakója
megsűl benne, a gyártelepek fölszállnak a füstben.
Égő
néppel az utca rohan, majd búgva elájul,
s fortyan a bomba nagy
ágya, kiröppen a súlyos ereszték
s mint legelőkön a marhalepény,
úgy megzsugorodva
szertehevernek a holtak a város térein,
ismét
úgy lőn minden, ahogy te megírtad. Az ősi gomolyból
mondd,
mi hozott most mégis e földre?
Próféta:
A
düh. Hogy az ember
ujra s azóta is árva az emberforma
pogányok
hadseregében. - S látni szeretném ujra a bűnös
várak
elestét s mint tanu szólni a kései kornak.
Költő:
Már szóltál. S megmondta az Úr régen
szavaidban,
hogy jaj a prédával teli várnak, ahol tetemekből
épül
a bástya, de mondd, évezredek óta lehet, hogy
így él benned a
düh? ilyen égi, konok lobogással?
Próféta:
Hajdan az én torz számat is érintette,
akárcsak
bölcs Izaiásét, szénnel az Úr, lebegő parazsával
úgy
vallatta a szívem; a szén izzó, eleven volt,
angyal fogta fogóval
s: "nézd, imhol vagyok én, hívj
engem is el hirdetni
igédet", - szóltam utána.
És akit egyszer az Úr elküldött,
nincs kora annak,
s nincs nyugodalma, a szén, az az angyali,
égeti ajkát.
S mennyi az Úrnak, mondd, ezer év? csak pille idő
az!
Költő:
Mily fiatal vagy atyám! irigyellek. Az én
kis időmet
mérném szörnyü korodhoz? akár vadsodru
patakban
gömbölyödő kavicsot, már koptat e röpke idő is.
Próféta:
Csak hiszed. Ismerem újabb verseid. Éltet
a méreg.
Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek,
s
innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar, míg
eljön az ország, amit
igért amaz ifju tanítvány,
rabbi, ki bétöltötte a törvényt és
szavainkat.
Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az az óra,
már
születőben az ország. Hogy mi a célja az Úrnak, -
kérdém? lásd az
az ország. Útrakelünk, gyere, gyüjtsük
össze a népet, hozd
feleséged s mess botokat már.
Vándornak jó társa a bot, nézd, add
ide azt ott,
az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha
göcsörtös.
1944 aug. 23 Bor
Bolond, ki földre rogyván
fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként
mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,
mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,
maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még
visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony
s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,
mert ott az otthonok
fölött régóta már csak
a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,
eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos
a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:
nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,
s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor
a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,
míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna
az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök
ringnának nesztelen
és Fanni várna szőkén
a rőt sövény előtt
s árnyékot írna lassan
a lassu délelőtt,
de hisz lehet talán még!
a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,
kiálts rám! s fölkelek!
1944 szept. 15, Bor
Régi, szelíd esték, ti is emlékké
nemesedtek!
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklő
asztal, hova csúszol a multak iszapján?
hol van az éj, amikor még
vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu
pohárból?
Verssorok úsztak a lámpák fénye körül,
ragyogó, zöld
jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
éltek
a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
drága barátok,
verseket írtak a rég elesettek,
szívükön Ukrajna, Hispánia,
Flandria földje.
Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak
a tűzben,
s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
s
míg horkolva aludt körülöttük a század a mocskos
éj fedezéke
alatt, a szobájuk járt az eszükben,
mely sziget és barlang volt
nékik e társadalomban.
Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban
utaztak,
dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
s
volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
némán, mert
tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, -
s most a szabadság
angyala őrzi nagy álmuk az éjben.
S volt ahová... mindegy. Hova tüntek a
bölcs borozások?
szálltak a gyors behivók, szaporodtak a
verstöredékek,
és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal
nők
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü
leányok a háboru hallgatag évei közben.
Hol van az éj, az a kocsma, a hársak
alatt az az asztal?
és akik élnek még, hol vannak a
harcratiportak?
hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük
szoritását,
művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
s
mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán.
Hol van az éj? az az éj már vissza se jő
soha többé,
mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már.
-
Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában
és beleisznak
majd poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen
legelőkön alusznak.
1944 aug. - szept. Bor