Bevezetés

Jubiláló munkástársaink nem egyszerre töltötték be munkásságuk ötvenedik esztendejét. Közülök egyik-másik már néhány esztendővel túlhaladta a félszázadot. Csak vártuk a háború végét, lestük mikor vonul el az a rettenetes vihar, mely lángba borította az egész világot. De tovább nem várhatunk, egyrészt mert az évek folyamán hatra szaporodott azok száma, akik félszázadnyi munkásélet terhével vállukon dolgoztak közöttünk és szinte lelkiismereti furdalást éreztünk amiatt, hogy amikor oly kevesen érik meg társaink közül e hosszú időt, még csak meg se emlékeztünk e ritka alkalommal róluk, másrészt pedig, mert... mert... no igen, ha hosszú is az élet, mégis nagyon rövid ahhoz, hogy valamit megvárjunk. Más keretben, más körülmények között szerettük volna öreg szaktársaink irányában leróni a megbecsülés adóját. Oh, de napról-napra, hónapról-hónapra, évről-évre mindjobban eltompult szívünk, mindjobban éreztük a rettenetes pusztulás hatását, mindnyájan szenvedünk, mindannyiunk lelkéből elszáll az ismeretlen messzeségbe egy-egy fájó sóhaj, egy jeltelen sír felé, hol egy-egy kedves halottunk alussza örök álmát.

Ilyen az életünk, ilyen hangulat hatja át lelkünket, amikor örömünnepet kellene ülnünk!

Napsugarat kell keresnünk a viharban!

Jubiláló szaktársaink életrajzát kronologikus sorrendben közöljük. Elsőnek Fejérvizy Mártonét, ki annyival is kiemelkedik, mert ezúttal másodszor jubilál: először 1907-ben, amikor nyomdászságának ötven, és ma, amikor hatvanegyedik évét tölti a szedőszekrény mellett. Őt követi a betöltött évek szerint Schuster János, ki 1915 július havában, Kisfalusy Károly, ki 1916 július havában, Reiter József, ki 1918 március havában, Jesztrabszky Antal, ki 1918 augusztusában töltötte be nyomdászságának ötvenedik esztendejét és végül Roth Samu, ki bár évek szerint (1916 április) megelőzné jubiláló szaktársait, de különös kívánságának teszek eleget, amikor utolsó helyre juttatom önmaga fogalmazta biográfiáját.