Előszó

Láttam egy szegény, kalitkába zárt barázdabillegetőt: félénk, szomorú és beteges volt; bátortalanul tekintgetett ránk; majd kalitkájának egyik szögletébe húzódott s szomorú, hogy ne mondjam, könyes szemekkel nézett a többi madarak után, amelyek a zöld mezőben, vagy a kék égen csicseregtek. De nem mert fellázadni, nem merte megkísérleni, hogy szétrombolja a kalitkát, a mely őt fogva tartotta; szegény fogolyka. Pedig börtönőrei szerették őt, a kedves gyermekek játéknak tartották fájdalmait és szomorúságáért kenyérmorzsákkal, gyöngéd szavakkal fizettek neki. A szegény barázdabillegető igyekezett beletörődni sorsába; nem volt gonosz, nem akart még fájdalmával sem szomorúságot okozni nekik, hisz, kelletlenül bár, de hozzá-hozzákapott a kendermaghoz, a kenyérmorzsákhoz; de lenyelni már nem birta azokat. Két nap mulva fejecskéjét szárnyai alá hajtotta s másnap megmeredve találták őt börtönében.

Meghalt a szegény barázdabillegető! Pedig válúcskája tele volt. Meghalt, mert kis testében volt valami, a minek nem volt elég a kendermag, a mit az éhségen és a szomjúságon kivül más fájdalom is gyötört.

Mikor aztán a két gyermeknek, a szegény madárka ez ártatlan és kegyetlen bakóinak anyja elbeszélte nekem egy szerencsétlen leányka történetét, a kinek testét a zárda falai tartották rabságban, lelkét pedig a rajongás és a szerelem emésztették: egy olyan történetet, a mely naponként észrevétlenül megy végbe, egy gyöngéd, félénk szívnek történetét, a mely szeretett, sírt és imádkozott, a nélkül, hogy könyeit mutatni, vagy könyörgéseit hallatni merte volna, míg végre fájdalmába zárkózott és meghalt: eszembe jutott a szegény barázdabillegető, a mely börtönének hézagain keresztül az eget nézte, a mely nem énekelt, a mely szomorúan szedegette a kendermagot, a mely fejecskéjét szárnyai alá hajtotta és meghalt.

Íme, ezért adtam e történetnek azt a czímet: Egy barázdabillegető története