Radnóti Miklós
Meredek út
VERSEK
CSERÉPFALVI, 1938
Elektronikus változat:
Budapest :
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az
Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-615-5531-59-0 (online)
MEK-13683
TARTALOM
HUSZONNYOLC ÉV
EZ VOLNA HÁT...
ÉJFÉL
ESTE A HEGYEK KÖZÖTT
HÁROM HUNYORÍTÁS
HIMNUSZ A NILUSHOZ
CHARTRES
CARTES POSTALES
HAJNALTÓL ÉJFÉLIG
EMLÉK
PIRANÓI EMLÉK
TOBORZÓ
BÉKE, BORZALOM
HAJNALI KERT
OKTÓBERI ERDŐ
ÉNEK A HALÁLRÓL
ELÉGIA JUHÁSZ GYULA HALÁLÁRA
KESERÉDES
TEGNAP ÉS MA
LAPSZÉLI JEGYZET HABAKUK PRÓFÉTÁHOZ
ALUDJ
IL FAUT LAISSER...
ŐRIZZ ÉS VÉDJ
HIMNUSZ A BÉKÉRŐL
ELSŐ ECLOGA
HUSZONKILENC ÉV
Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret
szülő anyácska, - gyilkosod!
öcsémet halva szülted-é,
vagy élt
öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy
emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki
megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.
Mögöttem két halott,
előttem a
világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván
nőttem én,
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság
tágas és
szeles tetőire.
Milyen mély volt gyerekkorom
s milyen
hüvös.
Hívó szavad helyett kígyó
szisszent felém játékaim
kis
útain, ha este lett
s párnáimon vért láttam én,
a gyermeket
elrémitő,
nagy, hófehér pehely helyett.
Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen
magos az ifjuság!
A két halál megérte-é? -
kiáltottam a kép
felé,
mely ott sütött szobám falán.
Huszonnyolc éves voltál
a k k o r,
a képen huszonöt talán,
ünnepélyes
ifju nő,
komolykodó, tünődő.
Huszonnyolc éves voltál a k k o r,
most
ugyanannyi lettem én,
huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
anyácska!
véres szökevény!
Anyácska, véres áldozat,
a férfikorba
nőttem én,
erősen tűz a nap, vakít,
lepke kezeddel ints
felém,
hogy jól van így, hogy te tudod,
s hogy nem hiába élek
én.
E ritkán szálló szó, e rémület,
ez
volna hát a termő férfikor?
E korban élek, árny az
árnyban;
kiáltottam? már nem tudom mikor.
Ó árny az árnyban, csöndben
némaság.
Sziszeg a toll, míg sort a sorhoz űz.
Vad versre
készülök és rémült csönd kerít.
csak szúnyogoktól zeng a lomha
fűz.
Ó mennyi társ, s a fájdalomban
legtöbbje
mégis úri vendég;
emlékeim közt fekszem itt hanyatt,
hamar
halálra növő növendék.
Bársony sötétség nem vigasztal,
és már
nem oldoz fel tüskés harag,
virrasztva várom és reménytelen,
mikor
derengenek fel a falak.
Reménytelen napokra vénülök,
a régi
villongó költőfiút
konok, nehézkes férfi váltja fel,
akit
ziháltat már a régi út.
Ziháltat s a kacér kapaszkodót
új
váltja fel, halálos, hős orom,
széljárta sziklaszál felé vivő
vad
út, mely túlvisz majd e mély koron.
Már onnan jő a szél és hozza
híreit,
fütyölni kezd a fölriadt eresz;
az ifju asszony arcát
fény legyinti,
felsírja álmát és már ébredez.
Már ébredez, álmos, szelíd szemén
az
éber értelem villan megint,
álmára gondol s készül a vadnál
vadabb
világba, míg körültekint.
Körültekint és védő, hűs keze
néhányszor
végigröppen arcomon,
elalszom, fáradt szívem szíve mellett,
s
szememre fú a jólismert lehellet.
Két
felleg ül az esti ég
nehéz hajában és egymásra dörmög,
éjfél
van, összebotlik ép
siralmas szerda és hitvány csütörtök.
Fű nő,
rügy izzad, hallgatag
gubók ölében készül már a lepke,
halat
pólyálgat a patak,
gyöngy pára száll az álmodó hegyekre.
Gyöngy
pára száll pilládra is,
a szádra szárnyas, könnyütestü
árnyék,
hajadban kislányos,
hamis
fogócska izgató emléke hál még.
Oly
szép vagy és oly fiatal!
s én arra gondolok, amíg
csodállak,
hogy vár talán még
diadal
és várnak még beszédes pálmaágak!
1.
Az este már a fák közt markolász,
mikor
a mélyben feltünik a ház
s a síkos lejtő aljában
tömör
hagymaszaggal s meleggel üdvözöl.
Míg léceim a falnak állitom,
hóförgeteg
fut át a kis hidon,
hajamba kap s az ajtóhoz közel,
akár egy
búcsuzó lány, átölel.
2.
Gőzölnek benn a fáradt emberek,
a kandi
lámpán fenn egy régi ág,
Szilveszterről maradt fagyöngy remeg
s
az esti ablak csupa jégvirág.
Visszatérek hozzád, mert kivánlak
és
úgy kiáltok majd, ahogy az éji
fényben kiált a sarkok
Nansene,
mikor a messzi fénylő célt eléri.
Ó, mily régóta is szeretlek!
két napja
már, hogy nem ölelsz meg!
Körmöm lehellem és már írom
is:
"szeretni foglak túl a síron is!"
Körmöm sikolt a fényes üvegen
szép
neved betüi megmaradnak,
s a ringató betük virágos
alján
érzelmesen könnyezni kezd az ablak.
3.
"Eszem, iszom, iszom, eszem,
mit
is tehetnék én,
szeretnék itt egy-két órát
üldögélni békén..."
S míg dúdolok
a fáradság
lassan
rámszakad.
Foszlik a szó,
s alattam már
alvásra
vár a pad.
4.
Az utak is sötétbe vesztek,
este van s
a fekhelyem kemény.
de tollam még ne maradj veszteg,
épülj
tovább álmos költemény!
5.
Az ember a hóban vándorol,
léceit fel-
és lecsatolja,
betér egy házba, eszik, iszik,
s elernyed,
nincsen semmi dolga.
Az ember eszik csak és iszik,
aztán
számolgat lassan húszig,
elalszik s langy tengerben úszik,
álmait
vigyázza a téli ég,
ékes szavak alusznak benne
s felette kisded
hópihék.
6.
Elűl a szél és ujra hull a hó,
hullása
ringó, ringató.
Puhán alusznak lenn a hegy meleg
sarában a
szakállas gyökerek,
szuszognak és felsírnak néha,
álmukba
lobban nyári ágaik
zöldfényü, könnyü buboréka.
1.
Odakinn már setteng a reggel
és a
parton túli hegyekkel
aranyszárnyu szellők játszanak.
Így fekszem, ringó félhomály van,
a
körtében alszik az áram,
de fölébred és felkél a nap;
végigkutatja fekhelyem és
az ablak most
csupa rezzenés,
zengő négyszög, tüzes csobogó,
futó fényben
lengő lobogó.
2.
Figyelj csak, hármat jobbra lépeget
az
asztalon, hármat meg balra lép
a lassan ébredő virágcserép,
s a megriadt pohár gyors fényeket
irkál
a falra s fürge gondokat
űz az álomtól kerge gondolat.
3.
Tegnapi ujság fekszik a földön,
alvó
címeit most ujraköltöm
s tiszta szobámon átalúszik a
förtelmes
Politika.
Már figyelem a távol híreket,
már
egy-egy szó ritmusra lépeget,
hogy tagjaim az álmot levessék,
s ujjamig szalad az idegesség.
Dicsérlek zöldelő!
a mélyből törsz
elő
s messze síkra áradsz,
te áradó!
A fénytől szinte vak
csordák
tolonganak
s csupa zöld ragyogás
a legelő.
Te öntözöd, folyó!
s a földig
roskadó
fákról szedegethet
a kolduló,
a vándorló szegény,
aki a kőkemény
rend
alján háborog
s villongva nő.
Hempergő jóság vagy,
termést bőséggel
adj,
tömöttre tömd a csűrt,
adakozó!
Dicsérlek zöldelő
Nilus, illatozó!
a
mélyből törsz elő
s a naptól lángoló
messze síkra áradsz,
te
áradó!
te bőven áradó,
halaktól
hemzsegő,
hajóktól duzzadó,
partokra szökkenő
búgó
szelídség,
feltörő harag!
téged dicsér a hold
s téged dicsér a
nap!
Kőszent mozdul meg oszlopán, nyolc óra
már,
a tompa fény hulló sötétre vár.
S hang szól magasból:
testben éltem én,
de mégsem test szerint vitézkedém.
Éj leselkedik; a szent beáll a sorba
holt
kőnek ujra most. Az álla csorba.
Vihar harapta ki, vagy vasfogu
pogány?
Eltünt.
Kezében tábla volt és fény a
homlokán.
Chartresból Páris felé
A vonaton a lámpa haldokolt,
a lengő
ablakokra néha rátapadt a hold,
szemközt katona ült, szivén egy
szőke lány
világitott. A lány mosolygott, könnyü álma volt.
Versailles
Felforr a tó és tükre pattan,
kövér
halakból dől az ikra,
karcsu lányok nézik mozdulatlan,
arany
csöppek hullnak lábaikra.
Jardin du Luxembourg
A gyermekek turkáló ujjain
még vígan
perg a friss homok,
de hívogatják őket már kötéseik
mögül a
tűkkel dolgos asszonyok.
Quai de Montebello
Kislány futott el épen,
almát tartott
kezében.
Piros, nagy alma volt,
a kislány ráhajolt.
Lehellet
még az égen,
olyan halvány a hold.
Place de la Notre-Dame
Dobd el a rémes ujságot, vidám
fehér
felhőt lenget a Notre-Dame;
ne gondolj másra, ül le,
nézelődj,
figyelj! mert holnap úgyis nélküled
bomlik a tér
fölött a szürkület.
Istenhegyi jegyzetek
Röviden
Barátaim, ha rövid a papír,
az ember
akkor apró verseket ír;
higgyétek el, a rövid is elég,
meghalok,
s úgyis minden töredék.
Hajnal
A szálló porban az úton
még csak a
hajnali szél kanyarog.
Övig mezítelen férfiak
állnak a fényben
arany patakok
partján s aranyban mosdanak.
Csattan a víz, tele
füttyel a táj
s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.
A ház előtt
A világot már nem érted,
s nem tudod,
hogy téged itt ki értett.
Esni kezd s a sarkon egy
kövér
asszonnyal trécsel egy
kisértet.
Lapszélre
Fejem fölött a vén tetőben
szú
gondolkodik, majd rágni kezd.
S finom fehér fapor pereg
a
versre, melyhez ép
egy-egy szállongó sort vetek.
Gyermekkori emlék
Hogy kínáljanak itt, azt sose várd,
jobbra
a konyha, kérj magadnak, -
bíztat rokonom, a jó Eduárd.
S én
kérek, ujra kérek s nagy kerek,
zsírba mártogatott
kenyerekkel
settengek és a konyha-némberek
szivét lágyítva
hangosan nyelek.
Nyolc óra
Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz
s
máris jön a hold.
Hintázik az alma sötéten az ágon,
szél söpri
a port.
Készülj. Egyedül, egyedül esel át
a halálon.
Később
(Sírfelirat)
Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
míg
végül elástak ide.
Sosem feledtem el, hogy meghalok:
ime.
S majd így tünődöm...?
Éltem, de élni mindig élhetetlen
voltam és
előre tudtam, eltemetnek végül itt,
s hogy évre év
rakódik, rögre rög és kőre kő,
hogy lenn a test megárad és a
férges, hűs
sötétben fázik majd a csont is meztelen.
Hogy fenn
a művemen motoz a surrogó idő,
s mélyebbre süppedek le majd a föld
alatt,
mind tudtam én. De mondd, a mű - az megmaradt?
Este lett
Este lett, a vén tető aszú
fájában
alszik most a szú.
S a ringató homályban ringó
virágon dongat
még a dongó.
Szárnyukba rejtik csőrük a libák,
szagosat fú
felém egy jázminág.
Bűntudat
Ringóra
dongó.
Leírtam
s nem merek
felnézni most. Csak várok és sunyítok;
kezemre
ütnek-é a régi mesterek?
Éji mozgolódás
Halálra rémiti
a rég alvó fasort
egy
felriadt kuvik.
A tócsa loccsan és a hold
a víz alá bukik.
Éjféli vihar
Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a
sikongás
felhallik egészen a házig.
Erdőkön a síkos avarban a
hófogu farkas
gyorslábu kis őzre vadászik.
Aj, feszeskemellü,
fecskenyelvü régi
lány,
te régi költemény,
most életem delén
kérlek, ne légy
goromba,
fuss karomba és kivánj!
A napból méz pereg,
oly rég
nem néztelek,
fellebben lebke inged,
penderinted,
szerteszáll,
kis pára messze fenn
és látlak meztelen, -
aj, a fény remeg még,
tíz éve emlék
vagy te már!
Mezítláb lépeget
a víz színén a
hold,
bárkája mély ölén
hever a holt halász.
Megmerevedett két
fogsora mögött még
a
kósza szélből ül
egy végső harapás.
Fölötte tapsoló
vitorla
térdepel,
nyitott szemén ezüst
ködökből szőtt lepel.
Gyöngyöt izzad rajta
a már parányi hő
s
testére hűvöset
lehell a hűs idő.
Sok barna forradás
fut füstös testén
végig,
földönfutó, sötét
bozótok védik;
de hogyha visszatér,
fölkél a jajduló
nép,
alatta akkor táncos és
szakállas lábu ló lép.
Mikor kiléptem a kapun, tíz óra
volt
fénylő keréken pék suhant és énekelt,
gép dongott fenn, a
nap sütött, tíz óra volt,
halott néném jutott eszembe s már
repült
felettem mind, akit szerettem és nem él,
sötéten szállt
egész seregnyi néma holt
s egy árnyék dőlt el hirtelen a
házfalon.
Csend lett, a délelőtt megállt, tíz óra volt,
az
uccán béke lengett s valami borzalom.
Az alvó házból csöndesen
kijött a
feleségem,
egy könnyü felleg úszik ép
fölötte fenn az égen.
Mellém ül és a hajnali
nedves füvek
most boldogan
felé sikongnak, hallani
és fordul már a
hallgatag
virágok szára, jár a fény
s megvillan rajtuk
néhol,
nesz támad itt, toll villan ott
s kakaska
kukkorékol.
Rigó pityeg választ s a kert
susogni kezd, minden
bokor
alján apró fütty bujdokol,
kibomlik sok hüvös levél,
s
felfénylik itt egy szalmaszál
a fűben és két ág között
kis
pókok fényes hada száll.
Ülünk a fényben, hallgatunk,
fejünk
felett a nap kering
s lehelletével szárogatja
harmattól nedves
vállaink.
A bokron nedves zűrzavar,
a tegnap még
arany avar
barna sár lett a fák alatt,
férget, csigát, csirát
takar,
bogárpáncélt, mely széthasadt;
hiába nézel szerteszét,
mindent elönt a
rémület,
ijedt mókus sivít feléd,
elejti apró ételét,
ugrik,
- s a törzsön felszalad;
tanulj hát tőle, védd magad,
a téli
rend téged se véd,
arkangyalok nem védenek,
az égen gyöngyszín
fény remeg
s meghalnak sorra híveid.
Kosztolányi Dezső temetésén
A sír felett szitál az őszi köd,
korán
van még és íme este lett.
Sötét egünkre lassan színezüst
koszorút
fon a súlyos fáklyafüst
s felrebbenő madár fenn sírdogál!
A
lélek oly ijedt és lebbenő,
akár a hűs, könnyüszáru felleg,
melyre
forró csillagok lehelnek.
A test pihen vermében hallgatag,
rögök
nyugalmas sorsát éli lenn,
szétoszlik, szomjas gyökér felissza
s
zöld lobogással tér újra vissza,
törvény szerint! s oly szörnyü, szörnyü
így,
mi egy világ volt, kétfelé kering!
vagy bölcs talán? a
holttest tudja itt.
Őrizd Uram, a lélek útjait.
Öt évig laktam városodban költő,
s nem
láttalak sosem. Négy fal között,
csomós sötétben éltél távol
és
nem érdekelt e földi tartomány
s a folyton mást dajkáló
diadal;
immár a rémes sár ölében fekszel,
esőtől nedves
deszkaszál takar.
Régóta már csak éjjel, ablakodból
néztél
az égre és a fellegek
futása ért a szívedig talán;
tudom, hogy
évek óta nem beszéltél,
mint hallgató barát, ki megfogadta;
oly
némán éltél és szakállasan,
ahogy kegyetlen szárán él a barka.
Tavasz van és a fényes mély Tisza
tovább
folyik, s árad tovább a fénytelen
nyomor tanyáidon; nem
változott
mióta földbetettek semmisem:
akárha élnél, úgy vonul
a felleg
s fehér virágban álló fák felől
az illatok éjente
útrakelnek.
A felleg zsákja pattan,
víz csurran és
riadtan
órjási hangya fut.
Villámok tőre surran,
dörgés gurul le
túlnan,
de máris kékbe hull.
A záporfelleg öccse,
földönfutó
ködöcske
a sárban hentereg.
Napfény lehellget rája,
megég apró
ruhája
s pucéran füstölög.
A földre ázott, fényes
levél alatt
szemérmes
szamóca bujdosik.
Gödörbe gyűlve néhol
kis tócsa
bugyborékol
és tudja, meddig él.
S ki tudja meddig élek?
lebbenj csak,
könnyü ének,
vidám lehelletem!
Tegnap hűs eső szitált s a
térdelő
bokorból
bíborban bútt elő
és
lassan vonult a réten át
két
fölpattant ajku szerető;
és ma bősz ágyuk, tapadó
kerekekkel,
gőzölgő
katonák jöttek reggel,
homlokukat
rohamsisak ótta,
erős
illatok szálltak utánuk,
férfisorsunk
nehéz lobogója.
(Jaj szőke gyerekkor, de messzire
szálltál!
ó hóhaju vénség, téged sem érlek el!
a költő bokáig
csúszós vérben áll már
s minden énekében utolsót énekel.)
LAPSZÉLI
JEGYZET
HABAKUK PRÓFÉTÁHOZ
Városok
lángoltak,
robbantak
a
faluk!
légy velem
szigoru
Habakuk!
Kihűlt már
fekete
a parázs;
bennem
még
lánggal ég
a tüzes
harapás!
Ételem,
italom
keserü.
Kormozz
be
talpig te
fekete düh!
Mindig gyilkolnak valahol,
lehunyt
pilláju völgy
ölén, fürkésző ormokon,
akárhol,
s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
Sanghai,
vagy Guernica
szivemhez éppen oly közel,
mint
rettegő kezed,
vagy arra fenn a Juppiter!
Ne
nézz az égre most,
ne nézz a földre sem, aludj!
a
szikrázó Tejút
porában a halál szalad
s
ezüsttel hinti be
az elbukó vad árnyakat.
Il faut laisser maison, et vergers et
jardins, -
egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
morgom
magamban és fülel a barna ösvény
s a kerti rózsafákról egy-egy
holt szirom száll;
két meztelen bokor mélán utánam bámul,
úgy
látszik ért a táj egy kissé franciául:
il faut lassier, -
mereng a tölgyfa is szavalva
s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő
avarra.
Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre
fűzve
elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
köröskörül s a
rét tócsáiban taposgat;
az égi téreken madárhad vé-je úszkál
és
néha eltünik a lassu szürkületben;
a ritkás lomb között hűs eső
fátyla lebben,
il faut lassier, - susog, Ronsard-t a földbe
tették,
s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.
Álmomban fú a szél már éjjelente
s a
hófehéren villanó vitorlák
csattogva híznak messzi útra készen.
Úgy írom itt e lassu költeményt,
mint
búcsuzó, ki ujra kezdi éltét,
s ezentúl bottal írja verseit
szálló
homokra távol Áfrikában.
De mindenünnen, Áfrikából is
borzalmas
sírás hallik; rémitő
gyermekét szoptatja nappal, éjjel
szederjes
mellén a dajka idő.
Mit ér a szó két háború között,
s mit
érek én, a ritka és nehéz
szavak tudósa, hogyha ostobán
bombát
szorongat minden kerge kéz!
Egünkre láng fut és a földrehull
az égi
fényjelekből olvasó,
fájdalom kerít körül fehéren,
akár
apályidőn tengert a só.
Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,
s te
hószín öntudat, maradj velem:
tiszta szavam sose kormozza be
a
barna füsttel égő félelem!
Te tünde fény! futó reménység vagy
te,
forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre
lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke!
Szólnék most ujra, merre vagy? hová
tüntél
e télből, mely rólad papol
s acélt fen szívek ellen, - ellened!
A
szőllőszemben alszik így a bor
ahogy te most mibennünk rejtezel.
Pattanj
ki hát! egy régesrégi kép
kisért a dalló száju boldogokról;
de
jaj, tudunk-e énekelni még?
Ó, jöjj el már te szellős március!
most
még kemény fagyokkal jő a reggel,
didergő erdők anyja téli
nap:
leheld be zúzos fáidat meleggel,
s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
e
háboruk perzselte télben itt,
ahol az ellenállni gyönge
lélek
tanulja már az öklök érveit.
Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd
lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrü illatában
fáján akad a hullni kész dió!
s arany napoknak alján pattanó
labdák
körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong; a réteken
zászlós
sörényü, csillogó lovak
száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk
felett majd surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
Így
lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!
Quippe ubi fas versum atque nefas: tot
bella per orbem,
tam multae scelerum facies; ...
Vergilius
Pásztor:
Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre?
Költő:
Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már?
Pásztor:
Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd
csak meg a tócsát,
most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti
tükrét
rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, -
már
elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok.
Mért vagy olyan
szomorú? nem akarsz ideülni a kőre?
Költő:
Még szomorú se vagyok, megszoktam e
szörnyü világot
annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom
csak.
Pásztor:
Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain
izzó
ágyucsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt,
s
medvék és katonák együtt menekülnek el onnan;
asszonyi had, gyerek
és öreg összekötött batyuval fut
s földrehasal, ha fölötte
keringeni kezd a halál és
annyi halott hever ott, hogy nincs aki
eltakarítsa.
Azt hiszem ismerted Federícót, elmenekült, mondd?
Költő:
Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.
Pásztor:
Garcia Lorca halott? hogy senki se mondta
nekem még!
Háboruról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő
így
tünik el! hát nem gyászolta meg őt Európa?
Költő:
Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst
kotorászva
tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi
magának.
Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből.
Pásztor:
Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova
futhat a költő?
Nem menekült el a drága Attila se, csak nemet
intett
folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így
belepusztult?
Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e
korban?
Költő:
Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva
faluk közt?
Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott
az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt,
mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó, - várja, de
addig is új levelet hajt.
Jó neked, itt nyugalom van, ritka a
farkas is erre,
s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl,
a másé,
mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad.
Áldjon
az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek,
alkonyi lepke lebeg már
s pergeti szárnya ezüstjét.
Ortutay Gyulának
Huszonkilenc év! most csütörtökön
volt
egy hete, hogy ennyi lettem;
verset szoktam írni én ilyenkor,
már
évek óta verssel ünnepeltem
e szörnyü fordulót, de aznap
nem
békitett meg semmisem,
nem maradt meg semmisem vigasznak.
Számoltam és motyogtam hajnalig,
ó jaj,
utolsó huszas évem,
húszon ím kilenc s utána ó jaj,
utána:
harminc. Mozdul év az éven;
a szív ijedt, régóta kínzom,
már
évek óta élek így,
vad bozótban, ártatlan Robinzon,
ki békén
tett-vett s közben tudta meg,
nem védi semmi és a házat,
melyet
jó magasra épitett fel,
ledöntik s harsogó vadászat
kél ellene
s az elbukó nap
vérében ázva gyilkos és
hallgatag vadászok
hallgatóznak.
Álmatlanul feküdtem,
szédülés
hintáztatott, az égből fáradt
fények hulldogáltak
hunyt szememre;
eső jött hirtelen, az éj megáradt,
hüvös vize
szobámba lomha
lepkéket vert be s reszketeg
csillagot sodort az
ablakomra.
Órákat élő lepke szállt le rám
s időtlen éltü
csillag nézett:
mennyi az, amennyit eddig éltem?
huszonkilenc
év? hófehér enyészet
dédelget, ringat s úgy emel fel,
mint
gyönge pelyhet lassu szél,
lassan és borzalmas kényelemmel.
Fölkeltem, kinn a hajnal tétován
járkált
a púpos hegygerincen,
ablakomhoz álltam és kinéztem:
előtted
húsz év? tíz? vagy semmi sincsen?
nem mindegy, mondd? - szóltam
magamra,
te nem szereztél semmit itt,
drága holmi még nem ült a
kamra
hűsén sosem tenálad, semmi rossz
nem él szivedben, mégis
űznek,
rák épülget benned, vagy leszúrnak,
nem mindegy, mondd?
vagy tán a máglyatűznek
hiányzik majd a költeményed,
ha többé
semmit már nem írsz,
mert mi verssé lenne, füttybe téved?
A lepke meghal s lám az égi fény
az
vándorol időkön által,
nagy folyók tünődve egyre folynak,
s
deltáiknál iszap zsong fodros háttal,
víz álmodik a sűrü ringó
nád
közt s fényben föllebeg
a nap felé egy rózsaszín flamingó.