Fürjesi Csaba
TARTALOM - CONTENTS - INHALT, BEVEZETÉS
Tartalom - Contents - Inhalt
Bevezető | Introduction | Einführung
Idő és lepkeháló
Time and Butterfly Net
Zeit und Schmetterlingsnetz
Gyökerek | Roots | Wurzeln
A romantikus elv, avagy a kromatikus fantázia
Romantic Principle or Chromatic Fantasy
Profán mítoszok | Profane Myths | Prophane Mythen
Műteremben. Beszélgetők: Földi Péter és Fürjesi Csaba
In the Studio. Péter Földi talks to Csaba Fürjesi
Megszakadt idő | Disconnected Time | Zeitunterbrechung
Archaikus közösségek világa
The World of Archaic Communities
Tér rések | Space Splits | Raumspalten
Tér rések
Space Splits
Grafikák | Graphic Works | Graphiken
Peremtorna. Monotípiák és anyagnyomatok
Edge Gymnastic. Monotypes and material prints
Életrajz | Biography | Biographie
Képjegyzék | List of Pictures | Bilderverzeichniss
Rezümé | Résumé | Resumé 138
Látványokon túli élmények, avagy imaginárius ismeretek
Experiences Beyond Visions or Knowledge of the Imaginary
Erlebnisse jenseits des Anblickes oder die imaginären Kenntnisse
Bevezetés
Ha tételezzük, hogy valahány műalkotás a létezésre történt nyílt és közvetlen rákérdezés, és erre minden okunk meglehet, akkor azt kell kijelentsük, hogy valahány műalkotás léte és időben rögzülő értéke abban a kérdésben foglaltatik benne, amelyet az adott időszakra, tehát a saját korára föltenni képes.
Az ebből a kijelentésből következő sokféle konzekvencia már a mű, az alkotási folyamat immanens világa felé mutat el, így részben az állítások, részben a találgatások terepére vezet (félre) bennünket.
Egyik ilyen állítás lehet, hogy a művész akar valamit a művével. Mármint azon túl, hogy létrehozza - mert valójában a legnagyobb és legmegkérdőjelezhetetlenebb akarat az, hogy teremt egy új entitást a világ számára, amellyel annak szembe kell néznie, vagy amelynek hátat kell fordítania, vagy, és voltak erre korok és kísérletek, meg kell semmisítenie azt.
A játék mármost, hogy egy jellegzetes huszadik századi fogalmat vonjunk be tépelődéseinkbe, a műalkotás világba vetettsége körül forog. Különös módon, amikor először találkoztam Fürjesi Csaba képével egy salgótarjáni biennálé kapcsán, azonnal az a kérdés fogalmazódott meg bennem, mit akar ez az ember. Akkor a következő mondatot írtam le az élményről: "Azután nézem a valóságon túli zöldben állólépő asszonyok gyönyörű ütemekkel képre rakott hármasát, ruháik ünnepi ragyogásában, arcukat titokká nemesítő vagy szomorító fekete kendőikben, és meglátom a kép pasztelljei közül kimeredő hófehér kezet, mely üdvözöl vagy ellökni igyekszik magától - és itt is összeszorul a szívem." Az élmény azóta is tart. És bennem a küzdelem.
Nem az-e Fürjesi Csaba nagy és hosszúnak ígérkező kísérlete, hogy a valósnak hihető (kép)tér végtelenítésével (a tájnélküliség, vagy másként megközelítve, egyetemesített üresség felé közelítéssel) az időt tegye számunkra megfoghatóvá? Az idő megfogásának kísérlete a szubjektum tűnékeny-könnyű lepkehálójával persze, csak egy gyerek számára lehet komolyan veendő feladat. Egy művész számára viszont akár élete, munkássága tétjévé, értelmévé válhat. Ezzel még nem azt mondtam, hogy a művész gyerek, hanem hogy a lehetetlen, tehát a létezés megragadásának kísérlete alapvető, majdhogynem morális kötelezettsége egy alkotónak. A létezés könnyű, ironizál Kundera annak a bájával, s a mondatban benne foglaltatik, hogy azon, aki nehezet emel fel, mondjuk, a létezést, nem szabad, hogy meglátszódjék a mozdulatba belevitt erőfeszítés.
Én Fürjesi valamennyi képében föltalálom ezt az iróniát, amely könnyedséget ad a munkáknak, esendőséget az azokon ábrázolt alakoknak, lényeknek, s bármilyen különös, a szeretet érzését teremti meg ebben a sokszor halálérzetekkel kacérkodó világban. És érzem mögötte a roppant súlyokat, a megroppanás fenyegetését, a játékosságon túli el- és leszámolásokat.
Nekem az is szerethető ebben a festőben, hogy akarja, ahogy akarja az embert megint, akár darabjaiból össze(vissza)rakni, hogy ki ne vesszen a világunkból; mutatja szenvedő, középkoros kicsavartságában, felmutatja reneszánsz ruharagyogásában, maszkban és maszk nélküli meztelenségében, gőgjében és esendőségében, és bár ezek az emberi alakok mind kisebbek és kisebbek lesznek az őket szinte elnyelni készülő tájakban, képtereken, ha egyre bizonytalanabbul, tanácstalanabbul is néznek egymás felé, vagy már nem néznek egymásra, majd csak elnéznek egymás mellett, akár Csehov asztalának szenvedő hősei, mégis találkoznak, mégis léteznek, mégis találkozunk velük, létezésük tehát mégis a mi létezésünk is egyben. Lehetne eltűnődni azon, hogy festőnk inkább expresszionista-e, vagy a szürrealisták közül is az onirista ágat kultiválja jobban, lehetne megfaggatni álom és ébrenlét, valóság és képzelet határeseteit és határsértéseit a munkáin, s ezt meg is kell tegyék erre képes szakemberek.
E helyett nekem a két legfrissebb munkája villan az eszembe, a további bölcselkedések helyén - a műterem faláról. Egy halottszürke-fehér férfiarcot látok az egyiken, profilban dereng elő ismeretlen hátteréből, és távolabb, talán, egy benzinkút elmosódott fényeit. Körülötte, előtte, mögötte, fölötte, benne, minden sötét. És sötét. Azután a másik friss kép, az is sötét, alig színekből és alig vonalakból, az öregedő Barcsayra emlékeztető komorságú, fénybeeséses, nagyszerű munka. A magány készülődését éreztem meg ott, ezeken a festményeken, de már nem a festett lényekét - a művészét. Ami nem baj, mert egyfajta érettséget is jelent. Az idáig vezető stációk a kötetben pontosan és értelmeződve rögzültek, a tapasztalat a művészi agyban és lélekben elkészült, beégett. A kérdés pedig vagy elhangzott már, vagy csak nagyon kevés szükségeltetik ahhoz, hogy elhangozzék.
Zalán Tibor