---

Tartalom

Bevezetés.

1. Attitűdök a hálapénzzel és az adózással kapcsolatban
1.1. A hálapénz megítélése
1.2. A hálapénz megadóztatásának megítélése

2. A hálapénz elterjedtsége
2.1. A hálapénz-fizetés elterjedtsége
2.1.1. A hálapénz-fizetés elterjedtsége a beavatkozás fajtája szerint
2.1.2. A hálapénz-fizetés elterjedtsége szakmák, illetve ellátási típusok szerint
2.2. A hálapénz elfogadás elterjedtsége
2.3. A hálapénz koncentrálódása
2.4. Mitől függ a hálapénz összege az orvosok szerint?
2.5. Min múlik, hogy valaki ad-e hálapénzt?

3. Hálapénz-árak

4. Mekkora a hálapénz összege a magyar egészségügyben
4.1. Makrobecslés lakossági adatokból
4.2. A hálapénz és a hivatalos kereset aránya
4.3. Összehasonlítás más számításokkal

5. A hálapénz az egészségügyi szolgáltatások piacán
5.1. A hálapénz kikényszeríthetősége
5.2. Az árak kialakulása: piacszerkezet
5.2.1. Áralakulási mechanizmusok
5.2.2. A betegek versenye az orvosokért
5.2.3. Az orvosok versenye a betegekért

6. Összefoglalás

Abstract

---

Bevezetés

A gyógyító-megelőző szolgáltatások finanszírozása a magyar egészségügyben egyedülálló konstrukciót mutat. A beruházási és üzemeltetési költségeket gyakorlatilag kizárólag közintézmények állják, a folyó költségeket a társadalombiztosítás, a tőkeköltségeket pedig az önkormányzatok. Emellett egyes területeken, például a fogászatban már régóta jelentős a közvetlen lakossági tehervállalás. Az utóbbi években a gyógyszerellátásban és a fekvőbeteg-ellátáshoz kötődő egyes szolgáltatásokban is megnőtt a fogyasztó (legális) közvetlen részvétele a költségek viselésében. A közvetlen fogyasztói költségviselés azonban távolról sem ennyire új és marginális jelensége a magyar egészségügynek. A bérköltségek egy részét ugyanis már régóta a hálapénz finanszírozza. Az elmúlt évtizedek folyamán mintegy spontán kialakult ez a különleges konstrukció, amelynek jelenlegi változata nem hatékony és igazságtalan. A jelenlegi szisztéma, lévén illegális, nélkülözi a biztosítási elemeket, demoralizáló hatással van a betegek orvosba vetett bizalmára, eltorzítja a közteherviselés megoszlását, és olyan módon szelektál a fizetőképes kereslet mentén, amely sokak számára irritáló.

A hálapénzről szóló kérdőíves adatfelvétel során nem kell feltenni a szokásos "Hallott- e Ön ..." típusú kérdést. A hálapénzről Magyarországon mindenki hallott. Ugyanakkor számos kérdés még a téma szakértői számára is tisztázatlan. Az alábbi tanulmány a hálapénzzel foglalkozó, 1999. tavaszán végzett TÁRKI-kutatás főbb eredményeit foglalja össze.

A következő oldalakon öt fontosabb kérdéskörre koncentrálunk. Először a hálapénzzel és a benne megtestesülő jövedelem-eltagadással kapcsolatos orvosi és lakossági attitűdöket elemezzük. A második fejezetben a paraszolvencia elterjedtségét vizsgáljuk. Megnézzük, hogy a lakossági és az orvosi szakmán belüli vélekedések szerint az emberek hány százaléka fizet hálapénzt, miként koncentrálódnak a kérdéses összegek szakmák szerint, min múlik, ki mennyit kap belőle, és min múlik, valaki ad-e vagy sem. A paraszolvencia vélt elterjedtségét, ahol lehet összevetjük a lakossági minta által ténylegesen elismert kifizetésekkel.

A harmadik fejezetben megpróbálunk megadni bizonyos hálapénz-árakat. Nemcsak azt vizsgáljuk tehát, hogy hány százalék ad és hány százalék nem ad, hanem azt is, hogy miért mennyit adnak. Hasonlóan az előzőekhez, itt is először arra kértük a megkérdezetteket, ismét orvosokat és a lehetséges pácienseket egyaránt, hogy tapasztalataik és érzéseik alapján tippeljék meg egy-egy egészségügyi beavatkozás hálapénz-árát. A lakossági minta tagjaitól pedig azt is megkérdeztük, ők maguk fizettek-e hálapénzt, és ha igen, mire és mennyit.

Ennek alapján a negyedik fejezetben arra vállalkozunk, hogy a lakosság által elismert hálapénz kifizetésekből következtessünk az egy év folyamán a gyógyítómegelőző szolgáltatásokban összesen kifizetett hálapénz mennyiségére.

Végül az ötödik fejezetben megpróbálunk általános leírást adni az áralakulás folyamatáról. A magyar egészségügyi piac ugyanis intézményi felépítését tekintve nagyban különbözik a közgazdaságtan által modellként használt piaci formáktól. Éppen ezért, ha meg akarjuk érteni mi, miért és miért éppen úgy zajlik a kérdéses piacon, előbb az előforduló jelenségek részletes lajstromára van szükség.

Következtetéseink több adatfelvétel eredményeire épülnek. A lakossági adatok zömmel a TÁRKI 1999/2-es Omnibusz-felvételéből, egy 1392 elemű lakossági mintából származnak. A mintavétel két lépcsőben történt, amelynek során először településmintát, majd az egyes településeken belül véletlen lakossági címlistát gyűjtöttünk. A címlista csak főcímeket tartalmazott, pótcímek nélkül, a kiesett címeket nem pótoltuk. Az ily módon, fogyással nyert mintát három dimenzióban, életkor, iskolai végzettség és nem szerint az 1995-ös mikrocenzus eloszlásaira súlyoztuk fel. A súlymátrix és a minta nyers eloszlásai megtalálhatók a tanulmányt kísérő dokumentumkötetben.

A hálapénzzel kapcsolatos lakossági attitűdökről az 1999/6-os TÁRKI-Omnibuszból nyertünk adatokat. A mintavétel módszere azonos volt az előzővel.

Az orvostársadalomra vonatkozó megállapításaink egy 1006 fős orvosi mintán alakulnak. A megkérdezendő orvosok között szerepeltek háziorvosok (a minta 34%-a), valamint szakrendelésen, illetve kórházban dolgozó szakorvosok (66%). A háziorvosok közé azokat soroltuk, akik háziorvosi rendelőben dolgoznak, függetlenül attól, hogy rendelkeztek-e szakvizsgával. A szakorvosokat a járóbeteg szakrendelésen vagy a kórházban dolgozók közül kellett kiválasztani az éppen ügyeletet tartó szakorvost keresve. A szakorvos-minta öt szakmára terjedt ki: belgyógyászokra (a teljes minta 28%-a), sebészekre (20%), gyermek-szakorvosokra (8%) és elme-ideg szakorvosokra (11%). A szakmák beazonosítása szintén az illető orvost foglalkoztató osztály alapján történt.

---