HARSÁNYI ZSOLT


MATHIAS REX


HUNYADI MÁTYÁS ÉLETÉNEK REGÉNYE





ELSŐ KÖTET
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII.

MÁSODIK KÖTET
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI.

HARMADIK KÖTET
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV.





BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-T KIADÁSA

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5531-65-1 (online)
MEK-13751






ELSŐ KÖTET



I.

Csak úgy falta a betűket, úgyszólván bosszúságot érzett, hogy gyorsabban olvasni már nem lehet. Mikor fordítani kellett, haragudott a lapozáshoz szükséges időveszteségért. Mert a disznóbőrbe kötött könyv oldalairól bámulatos kép tárult eléje: havas ormok szakadékai között özönlő fegyveres sereg, kardtól és páncéltól csörömpölő emberek sokasága és ezek között a jeges talajon szuszogva kapaszkodó csodálatos elefántok.

- Matykó, hol vagy? Szólalj már, gyermek!

Anyjának hangja a fülébe ért ugyan az udvar felől, de tudatába csak félig-meddig. Engedelmeskedő ösztönét legyőzte a bámulatos olvasmány vágya. Meg sem moccant, pedig jól esett volna fészkelődnie egyet. Ez a búvóhely, amelyet a páncélkovács lomtárában talált magának, nem volt valami kényelmes: valami vaspánt zsibbasztó fájdalommal nyomta a hátát, amint ott ülve kucorgott a vastag fal kis ablakszeme alatt. De ha megmozdult volna, akkor már fel is kelt volna és engedelmesen szaladt volna ki anyjához. Inkább sajgó háttal olvasott tovább. Hannibalról, az afrikai vezérről, mesélt a latin könyv kézzel irott szövege. És Hannibaltól nem lehetett megválni. Lüktetően izgalmas volt az, ahogy embereit és állatait átkényszerítette rettentő erejével az Alpokon.

- Vidisne parvulum egregium?

Ez is az udvar felől hangzott, nevelője mélyen dörgő hangján. Valakit latinul kérdezett a nevelő, hogy látták-e a kis egregiust. Ez a címzés járt latin nyelven Mátyásnak, a magyar kormányzó fiának. És a latin szónak sikerült, ami a magyar szónak nem sikerült: behatolt a fiú tudatába. Kedvetlenül feleszmélt a könyvből, kicsit habozott, de aztán felkászolódott. Most vette észre, hogy féllába egészen elzsibbadt. Sántikálva mászott keresztül a kiselejtezett pajzsok és halomba dobott egyéb vasholmi között.

Az udvari árkádok egyik kőrózsás nyilásában látta meg anyját. A szikár, egyenestartású asszony szigorú szeme rászegeződött.

- Mi lészen az tanulással, úrfi?

A gyerek nem szólt. Úgy követte a csuklyáskámzsájú nevelőt, mint aki most ébredt álmából. Szemében még ott tündökölt a havon botorkáló elefántok meséjének képe. És Hannibalt képzelte maga elé. Vajjon melyik volt nagyobb vezér: Hannibal, vagy az ő nagyszerű apja?

Felmentek a lépcsőn az első kontignációra. A nevelő szerzetesi fapapucsa keményen csattogott a kőkockákon. Mély csend volt különben, mozdulatlan augusztusi délután csendje. Bivalyos jobbágyok kósza kiáltozása és méhzümmögés érkezett a nyitott ablakokon át a Cserna mély völgye felől. A László szobáján mentek keresztül s itt a gyerek a mindennap megismétlődő vággyal pillantott egy ládára. Mert tudta, hogy többek között mi van abban: az az aranysarkantyú, amelyet László a lovaggá ütéskor kapott apjoktól. S mint minden alkalommal, ha a szekrényre pillantott, most is forró vágy fogta el, hogy mennél hamarabb felnőtt legyen ő is. Bezzeg László már férfiúnak számít, már tizennyolc éves, őneki még hét hosszú esztendőt kell várnia, míg annyi lesz.

A nevelő, mikor az ő szobájába értek és szótlanul helyet foglaltak egymással szemközt a kecskelábú faragott asztal mellett, elvette tőle a Liviust és helyébe másik írott könyvet tett elé. Nagy, bütykös ujja volt a nevelőnek és ez az ujj a szöveg egy helyére mutatott. "Eleozzer keormedeth meghthiztychad. Azwthaan kezedeth megh mossad. Leghottan mongy benediciteth. Azwtaan ykessen le ewlly."

- Előszer körmedet megtisztítsad, - olvasta ő hangosan, - azután kezedet megmossad, legottan mondj "benedicite"-t, azután ékesen leülj...

Az asztali illendőségre vonatkozó tanítással kezdődik a lecke. Ő olvasta engedelmesen, de figyelme másutt kalandozott. Az elefántos Hannibal nem ment ki a fejéből és ő önkéntelenül apjával vetette össze. Általában akármilyen hősről olvasott, vagy hallott, azt forró féltékenységgel mindjárt az imádott apa mellé állította. És mindig apja lett a képzeletében támadt vetélkedés győztese. Hunyadi János nagyobb volt, mint Caesar. Hunyadi János nagyobb volt, mint a legendás Cid. Hunyadi János nagyobb volt, mint Nagy Sándor, Epaminondas, Roland, mint akárki.

- Figyelmezzünk! - szólott a szerzetes dörgő hangja.

Ő észbekapott és a szövegre tekintett elméjével is, nemcsak a szemével. "Wydwal egyeel. Elsoe az taalba ne nywlly. Azthalra ne keonyeokeollyeel. Karjaidath ys ky ne theryesszed."

- Ujjaidval egyél, - folytatta élénkebben, - első az tálba ne nyúlj, asztalra ne könyököljél, karjaidat is ki ne terjesszed...

... Mert például Nagy Sándor, igaz, az egész világot meghódította. De majd meghódítja egész biztosan apja is. A törököt mindig megveri. Ha foglyul esik is, mint három esztendővel ezelőtt a Rigómezőn, megint csak kiszabadúl. És hiába ölik meg a törökök magát a királyt is, mint hét évvel ezelőtt a várnai csatában, az ő apját nem tudják elpusztítani. Mert ő a Kormányzó Magyarországon, mindenkinek ő parancsol. Majd király is lesz. Aztán megver mindenféle ellenséges nációt, mindenkit megver és a világ ura lesz. Nagyobb, mint Nagy Sándor. László, meg ő pedig királyfiak lesznek.

- Úrfi, úrfi!

"Ynnya akarwaan zaadath megh kennyed. Nem kezedwel hanem kezkeneowel. Raagotth kinyeret taalba esmeegh ne maartz."

- Figyelmezek, reverende páter. Innya akarván szádat megkenjed, nem kezedvel, hanem keszkenővel. Rágott kényeret tálba esmég ne márts...

Ezt a parancsot ugyan nem igen tartják meg a nagyok. Mihály bácsi, az édesanyja testvérbátyja, bizony mindig úgy tesz, ha itt eszik Vajdahunyadon: nem az ujjával tépi a kenyeret, hogy aztán illendően a közös tálban megmártsa, hanem először megmártja az egészet, harap belőle, megint megmártja, megint harap. Az is nagyon vitéz ember, Mihály bácsi. Roppant heves természetű, nem is képzelné senki, hogy egy ilyen vékony emberbe mennyi szilaj harag fér. A csatában bizonyosan seregestül hullanak előtte a pogányok, ha ezt a haragot nekiereszti. A törökök nem is úgy hívják, hogy Szilágyi Mihály, hanem Karamihal, vagyis fekete Mihály, mert olyan félelmesen fekete ábrázata van neki. Ugyanilyen fekete másik nagybátyja is, Szilágyi László. De tulajdonképpen furcsa, hogy apja, nagybátyjai és testvérbátyja a török szultán ellen harcolnak, hiszen a szultán nekik atyjafiok. Nagyanyjának egy húgát portyázó törökök foglyul ejtették, hazavitték Törökországba, ott a gyönyörű szép leány a szultánnak, Murádnak, lett a felesége, és így anyja a mostani szultánnak, Mohamednek. Tehát Hunyadi János és a szultán, ahogy ezt szüleitől nem egyszer hallotta, unokatestvérek. Miért viaskodnak egymás ellen? Természetesen a vallás miatt. A szultán nem hiszi a Jézus Krisztust, hanem istentelen pogány, éppen ezért kell irtani, ahogy lehet...

- Úrfi, úrfi, ne késztessen szólnom kormányzóné asszonyunknak!

"Orraydoth ne aasd. Nem keerdethwin wesztegy."

- Igenis. Orraidot ne ásd. Nem kérdetvén, vesztegj!...

Jajjaj, ez nagyon nehéz parancs. Roppant nehéz annak veszteg maradni, aki száz dolgot szeretne megtudakolni a nagyoktól, de nem szólhat, mert még gyerek, és nem kérdezik. A különféle vallásokról például számtalan érdekes tudnivaló van. Például milyen furcsa emberek azok a huszita csehek, akiket utraquistáknak is neveznek, mert két szín alatt áldoznak, nem elégszenek meg a szent ostyával, hanem bort is isznak kehelyből, ezért az a nevök is van, hogy kelyhesek. Aztán a görög vallásúak is milyen különösek, akik katolikusok ugyan, mégsem hallgatnak a pápára. Nagyon sok szó esett erről három esztendeje, mikor Lászlóval eljegyeztették Ulriknak, a cillii grófnak, Erzsébet leányát. A kisleány nem pápista, mert az anyja vallását követte, az pedig Brankovics szerb fejedelem leánya. Ulrik gróf vallástalan, misekerülő ember, nem törődött a leánya vallásával. Hej, mennyi hosszú vitatkozás esett erről a Hunyadi-családban. De aztán vége szakasztódott a sok vitának, mert a Hunyadi-család megint összekülönbözött a gonosz Ulrik gróffal és tavaly Miklós pápa a László eljegyzését leghatalmasabb szavával felbontotta.

- Ejnye, úrfi, ejnye!

- Ne bosszonkodjék, reverende, immáron, figyelmezni fogok.

"Mykor elegeth ewtteel fel kelly. Kezeydet esmeegh megh mosd. Istennek haalaat aggy."

Nagyot sóhajtott a fiú. Valóban hálát adott Istennek, mert ezt a tanítási tárgyat nagyon únta. Ha rajta állott volna, folyton csak történelmet tanul. Latint is, görögöt is, németet is, olaszt is szívesen, de leginkább történelmet. Azonban a nevelő nem ismerte a tréfát, szigorúan ragaszkodott ahhoz a tanulási rendhez, amelyet még László számára dolgozott ki a jó Szanocki Gergely szerzetes, azóta már lembergi érsek. Abban a rendben pedig a történelemnek nem jutott több hely, mint a földrajznak, vagy számolásnak. László nagyon hanyagul tanult annakidején. Folyton apjok példájára hivatkozott, aki illiterátus ember volt, még latinul sem tudott, mégis Európa legnagyobb vitéze tudott lenni. Még a kormányzói esküformát is magyarra kellett neki lefordítani, hogy az esküt az országgyűlés előtt letehesse. A történelmet annál jobban tudta ő is. Igen kevés időt töltött ugyan otthon, a régi kolozsvári évek alatt is és most Hunyadvárában is, de ha megülhetett egy kevés ideig családja körében, mindig magyar történelemről beszélgetett a két fiúval. Főként a koronát magyarázta nekik, Szent István koronáját, amelyet a bölcs országalapító király a pápával adatott magának és nem a németrómai császárral, mert országát szabadnak és függetlennek akarta tudni a németek előtt meghajló hűbéres nációk között. Később méltatlan királyok jöttek, Salamon és Péter, akik a velök elégedetlen nemzet ellen a némethez szaladtak segítségért és felkínálták a segítség árául Magyarország függetlenségét. Ezért feni a fogát Habsburgi Rudolf óta minden német uralkodó Magyarországra. Mint most is a kapzsi, gyűlöletes Fridrik, aki megkaparította úgy a szent koronát, mint a gyermek V. Lászlót, és kezében tartván a magyarok királyát is, koronáját is, nyilván minden módon ravaszkodik, hogy valahogyan a magyarok nyakára üljön. A kormányzó, ha ehhez a ponthoz ért fiai oktatásában, mindig nagyon felindult. Szikrázott a szeme, még az asztalra is ütött öklével és azt mondta, hogy ebura fakó.

- Ebbül ma sem lészen tanulás, - szólt fejcsóválva a nevelő, - immár látván látom.

Mátyás ekkor eszmélt rá, hogy nyitott olasz könyv fekszik előtte, de úgy elgondolkozott, hogy eddig észre sem vette a könyvet. Reménykedve, várakozva tekintett a szerzetesre, s mikor az felállott, boldogan ugrott fel ő is.

- Odvarra vajjon mehetök-é?

- Lehet, - bólintott a szerzetes, - pótoljuk az múlasztottat estebédnek előtte.

A fiú nagy robajjal futott ki a szobából. Le a lépcsőn, ki az udvarra.

- Hajhó, - kiáltotta az udvaron futtában, - Harám, hamar, hamar az Többsincset!

Harám, a török fogolyból hunyadi lovásszá keresztelt szerecsen, már vigyorgó pofával fogadta a fiút. Fehér foga csak úgy világított orcájából. Serényen oldotta le a kötőfékről Többsincset, a kis pejkancát és kezdte kantározni. A lovacska boldogan tapogott, megismerte gazdája hangját, prüsszentő röhögés tört ki orrlyukain, Harám csak üggyel-bajjal tudta a kapkodó lófejet szerszámba szerezni. Mátyás maga hozta a két nyerget, egyiket magának, másikat a lovásznak.

És már ügettek is kifelé, visszhangosan kocogva a kaputorony boltíves alagútjában. A nagy kapu nyílásán túl, amelynek nehéz, megvasalt tölgyszárnyai most zárva állottak, a paták hangja gerendásan dobogóvá lett: a várárok felett haladtak keresztül, a rovátkás korlátú hídon, végül pedig földes talajra jutottak a lólábak.

- Hajhó, - kiáltott megint a fiú.

A kis pejkanca megugrott és egyszerre nekinyúlt a hosszú vágtának. Mögötte mértéktartóan futott a Harám jóval nagyobb fekete ménje. A fiú vállig érő zsemlyeszőke haját lobogtatta a rohanás szele, mert csak úgy hajadonfőtt ült lóra. Széles mellét nekifeszítette a levegőnek, derekát boldogan kiegyenesítette. Lóháton jóval magasabbnak érezte magát, mint gyalog. A nyugvásnak induló nap rézsútosan, vakítóan sütött, a száguldás mellett kóválygó fecskék csaptak el. A nyargalást elmondhatatlanul élvezte a gyerek. Tudta, hogy igen jól lovagol. Sőt tudta, hogy bátyjánál is jobban üli a lovat. Hasonló korú játszópajtásai, a vári tisztek fiai, vagy Hunyadra látogató rokongyerekek, Csolnokosi-fiúk, Geréb-fiúk, Pongrácz-fiúk, Bodó-fiúk között egy sem akadt, aki lovaglás dolgában csak nyomába is léphetett volna. De a megeresztett kantár szilaj örömének ürömcsepp volt a fenekén. Mit ér mindez, ha nem állhat ki tornára? Ha nem rugtathat előreszegezett kopjarúddal a páncélos ellenfélnek, hogy kivesse azt a nyeregből, mialatt porzik mögötte a föld? A boldog László annyit lovagolhat a tornán, amennyit akar. Sőt apja mellett már csatában is volt, már sebet is hozott haza. De ő csak tizenegyesztendős és még páncélja sincsen.

A füle mellett elsüvítő levegő ekkor valami hangot sejtett hirtelen. Meglepetve fogta vissza a lovat és csettintett neki. A kis kanca előre feszítette első lábait és olyan egyszerre állt meg, hogy más lovas keresztülesett volna a nyakán. Mátyás, mialatt a lovász viharzóan vágtatott el mellette, erősen figyelt. Csakugyan nem csalódott: a kaputoronyban szólt az őr kürtje. Szíve dobogni kezdett. Még jobban figyelt, hogy megértse az érchangú jelet. És egyszerre felkiáltott:

- Lackó! Lackó érkezik!

Megfordította a lovat, amely hátsó lábain táncolva engedelmeskedett, aztán megint nekinyúlt a vágtának. Harám nemsokára utólérte. Ellenkező irányban vágtattak most már. A vár mellett elhaladván, látták megjelenni a könyöklőkön a nyüzsgésnek indult várnépet. Aztán a vár alatt továbbvágtattak a Cserna mentén, a dévai-úton. Nemsokára felbukkant az érkező csapat. Bátyja jött nagyon messziről, Budáról, "tizenhat lónyi csatával", vagyis tizenhat lovasból álló kísérettel és poggyászszekerekkel. Ott poroszkált az élen a kormányzó nagyobbik fia: Vajdafi László, ahogy az országban közönségesen nevezték. Páncélja pirosan csillogott, ahogy balfelől rásugárzott az alkonyi napfény.

A kisebbik fiú ügyes kanyarral odafordította a lovat bátyja mellé. Az feltolta a sisakrostélyt, ábrázata örvendezően tűnt elé a vaskosárból.

- Ejszen, nagyot futtál, Matykó!

- Isten hozott, Lackó. Apánk nem jöve?

- Jaj, dehogy jöve, igen komoly dolgokban Budán múlat. Anyánk jól vagyon?

- Jól. Immár ugyan vár tégedöt.

Lépésben haladtak most már egymás mellett, mögöttük a tizenhat páncél izei a lólépések ütemére csörömpöltek, és sikoltva nyikorogtak a málhás szekerek kerekei. A kaputornyon meglebbent a zászló, amelyet most húztak fel a fiatal gazda érkezésére. A két testvér beszélgetett. Egyenetlenül, ahogy mindig szoktak: a kisebbik minduntalan nagyoknak való országos ügyeket kérdezgetett, a nagyobbik pedig enyhe mosollyal elhárítóan felelt a kérdésekre és kisgyerekeknek való tárgyakat kezdegetett. S ahogy mindig történt közöttük, a nagyobbik fiú felnőtt felsőbbségétől leverten türelmetlen lett a kisebbik. De a felvonóhídon egyszerre kedve szökkent. Mert bátyja így szólt hozzá:

- Mastan immár örvendezz jonhodban, mert ugyan nagy valamit hozék.

- Jaj, mit vajjon?

- Meglásd, mikoron lerakodunk.

És öccse hiába faggatta, csak nevetett. Nézte szeretettel teljesen a kicsit és csak nevetett. Kedve tellett benne, hogy nagyoskodva izgassa. Mátyás türelmetlenül ugrott lóról a kaputornyon túl a várudvaron, ahol anyjok várta őket. De most meg éppen kevéssé törődtek vele. Felsiettek a kontignációba, reá ügyet sem vetettek. Ő izgatottan lebzselt a szekerek körül, amelyeknek vászonborítását most kezdték bontogatni.

- Ha Jézust esmérsz, Gergő, - szólt az egyik katonára, - megmondjad, mit hoztatok.

Az kis szünetet tartott, hogy a válasz hatása még nagyobb legyen, aztán kibökte a titkot:

- Kis páncélt te kegyelmednek.

A gyerek belesáppadt a boldog izgalomba, de szertelen örömét leplezni igyekezett. Eszmélő kora óta erős érzéke volt ahhoz, hogy másokkal szemben megtartsa méltóságát. Kivált a vár cselédeivel szemben. Ezért lenyelte azt a vágyát, hogy mindenekelőtt az ő páncélját keressék elő a málhából. De azért ott csetlett-botlott a bontogató, rakosgató, hordogató emberek között, és sehogysem tudta, mit csináljon. Mert az ajándékot, ezt érezte, csak Lászlótól volt szabad megtudnia. Ha pedig most Lászlót megkeresi, elmulasztja itt azt a pillanatot, mikor a sóvárogva vágyott páncél kikerül valamelyik szekér rakományából. Végre döntött. Felszaladt a lépcsőn. Bár még az utolsó fokról visszanézett, hátha éppen akkor kerül elé a varázslatos ajándék. Sőt felérkezvén az emeletre, az egyik ablakon letekintett, mielőtt bátyját megkeresi.

Ott voltak anyja és bátyja, ahol sejtette őket: a kancellárián. Főbenjáró ügyeket tárgyalhattak a várnagy és Szapolyai jószágigazgató társaságában, mert a csukott ajtó mögül élénk beszélgetés zaja hallszott ki. Habozott még kissé, aztán megnyomta a vaskilincset. László hevesen magyarázott éppen:

- Kit Ujlakiékval a Garáékval köttünk, az eggyesség nem ezt mondja... Mit akarsz, Matykó?

A fiú hallgatott. De vágyó arcán jól olvashatott a bátya. Anyjokra nézett és elnevette magát.

- Ez fickó immáron tudja, mit hoztam nekije. Jól vagyon, Matykó, páncélodot elkérhedd.

- Igen, de legottan fel is vészem. És jöszte bajt vijni vélem.

- Én? Véled? No, szép leszen az. Jól vagyon, izenjél szót majd.

Mátyás már csapta is be az ajtót és rohant vissza az udvarra. Most már másképpen beszélt.

- Hé, emberek! Az páncélomat legelőztebb! Bátyám uram rendeli!

Két zsoldos ember mindjárt abbahagyta, amivel foglalatoskodott: ruhaposztó-göngyölegek lerakását. Nekiálltak egy eddig megbontatlan szekérnek és fejteni kezdték vászonborítását. Nemsokára előkerült a nagy ajándék. Darabjait gyolcscsomagolásból kellett kiszedni. Itt volt minden, sisaktól a sodronyos saruig, mindegyik darab mérete kisgyereknek való.

- Gergő, - mondta a boldogságtól elszoruló torokkal, - ezt legottan felvészem. Fogjad egyebjét, hozzadsza!

Maga a mellvértet, meg a sisakot fogta és szaladvást indult a földszinti páncélterem felé. Jókora helyiség volt ez, benne faállványokra aggatott teljes vértek sorakoztak, mint megannyi néma vitézek. A falakba vert kampókon vízszintesen sorakoztak a dárdák, valóságos sűrű rácsot alkotva. Bakokra rakva szúróshomlokú lóvértek sorakoztak a másik oldalon. És ezoldalt a falon megszámlálhatatlan kard: görbe török szablyáktól kezdve a meglepő nagyságú kétkezes, vagy másfélkezes pallosokig, amelyek pengéjén vályú húzódott végig.

Nemcsak Gergő jött be az úrfi után, hanem a fegyveres cselédek közül többen is, mintegy hízelegni a nagy esetnél való jelenlétökkel. A gyerek lámpalázasan öltötte fel először az alsó darabokat, két ember is segített neki. Eleget látta már, hogy apja és bátyja hogyan bajlódnak a sok eldugott bőrszíjj összekapcsolásán, de most, hogy maga csinálta ugyanezt, az egész dolog egészen újnak tünt fel előtte. Ültében magasra tartotta fél lábát, amelyen már rajta volt az acélsaru. Kedvetelten szemlélte a gyíkfarok módjára elkeskenyülő saru-orrot. Aztán másik lábát is acélsaruba dugta. Lábaszárán serény kezek fűzögették a vért alatti kapcsos szíjjakat. Aztán a mellvértet adták rá, s ő boldogan tapintotta meg a jobbmellből kiálló kampót. Jól tudta, mirevaló az. Szíjjazták, kapcsolták. Most a sisakra került a sor. Türelmetlenül várta, hogy a mellvérthez erősítsék a szabályozható csavarokkal, mert próbálgatni akarta a sisakrostélyt. Csakhogy ezen a sisakon nem volt rostély. Előre csucsorított békaszájú arcot mutatott ez a sisak, kereszthasadékán vékonyan lehetett kilátni a külső világra. Végül jött a sodronyhálós, belül bőrrel bélelt kesztyű.

Néhány lépést tett, járni próbált. A vasöltözet hősies zörgése boldogsággal töltötte el. De ugyanakkor csodálkozott rajta, hogy mekkora súlya van mindannak, amit magán hord. A vért mintha a talajba igyekezett volna süppeszteni lábát. És érezte, hogy válla izmait az állandó súlyhordáshoz kell igazítania. Némán kinyújtotta kezét: odaadták lándzsáját. Szép hosszú lándzsa volt, bajvíváshoz való. Csavarodó kék-piros színekkel festett pózna, vasvégű. Hegye azonban tompa: a lecsapott hegy területe előírás szerint dénár-nagyságú. És végül a pajzs, a gyönyörű címeres pajzs, rajta a Hunyadi-holló.

- Lóvértet nem hoztatok?

- Vagyon az várban elegendő.

A cselédek alázatosan dícsérték a szép lovagi páncélt, formáját, verését, csiszolását. A fiú csörögve lépegetett közöttük és a lándzsát próbálgatta a mellkampóba akasztani. Egyszerre elkiáltotta magát:

- Lovat vértözzetök, de nem Többsincset, hanem bátyám uraméból. És valaki iramodjék az kancelláriába, jönne tüstént bátyám uram.

Lászlóra jó soká kellett várakozni. A gyerek minduntalan feltekintett az égre: lesz-e még elég világosság. Mert már alkonyodott, az épület már elfedte a napot. De jó időbe tartott, amíg a lovat elévezették. Alacsony nyerge volt annak, magyar módra, hogy ne lehessen a magas kápába kapaszkodni, mint a német lovagok szokták. S a ló is kisebb, mint általában a harci mének. Mégsem érte fel jobblába a kengyelt. És a páncélsaru fityegően hosszú vége is beleakadozott a kengyelbe. Két markos ember nagy lendülettel nyeregbe tolta végül az úrfit. Oldalt két ember a László várakozó lovának szárát tartotta.

Mátyás jól megmarkolta a lándzsát és térdbe akarta fogni a lovat. De kurta térdei számára túlszéles volt a ló. Sóhajtott haragjában, hogy miért kicsi még. Aztán mégis csak nekirugtatott, előre szegezett lándzsával az udvarnak, hogy lássa, hogyan megy ez. Fordult egyet-kettőt, roppant tetszett neki az egész. A kőlábak mentén összeverődött cselédek sokasága szegélyezte már az udvart.

Végre jött László. Ó milyen irigylésreméltóan hanyag mozdulattal csapta le rostélyát, milyen pehelykönnyen dobta nyeregbe páncélos testét a cselédek segítségével, milyen természetes és avatott módon nyúlt a lándzsáért a csatlósok felé, milyen egyszerre kapta balkézbe a pajzsát.

Egymáshoz lovagoltak. Zárt sisakon keresztül beszélgetett a két páncélos testvér, a tizennyolc éves Hunyadi a tizenegy éves Hunyadival.

- Valóságosan bajt akarsz-é vijni, te gyerek?

- Azt, azt, igen!

- De karodot ha eltöröd, magadra vess.

- Igen, igen, jó, csak immár kezdjük.

De nem ment ez ilyen gyorsan. László végignézte öccsét, egészen közel faroltatta hozzá a lovát, aztán sodronykesztyűs tenyerével a gyerek vállára csapott. És Mátyás azt érezte, hogy ami eddig kényelmetlen volt rajta, azt ez a szakértő kézütés kényelmesre csapta. Aztán a lovon igazított valamit László. Majd pedig a várvavárt gyakorlati összecsapás helyett elméleti magyarázatba kezdett. Mert sok mindenféle oka-foka van a tornának. Ott kezdődik az egész, hogy a nyeregben ülő lovag testtartása egészen más, mint a rendes lovaglásnál. Ezt a leszegett vállal, erősen figyelő tekintettel, mélyen előrehajlott testtartást soká, soká kell gyakorolni. Aztán nagy a sora a lándzsa tartásának is. Hajszálnyi távolságokon múlik, hogy a szorító marok mennyire van elfordulva. Egy gondolatnyival mélyebben markol csak az ember, már elromlott minden és összecsapáskor a saját lándzsája erejétől ő maga dől hanyatt ahelyett, hogy ellenfelét vetné ki a nyeregből. Az már nagy haladás, mikor arról van szó a tornatanulásnál, hogy ki kell ismerni az ellenfelet. Van, akit homlokon kell célozni a lándzsaheggyel, van, akit mellen. Aztán hogyan kell esni, ha már érzi az ember, hogy esik, mert aki ügyesen tud esni, annak keze-lába nem törik, nyaka sem.

Mátyás tisztelettel hallgatta a hosszú oktatást, de nagyon únta.

- Nem kezdjük hát?

- Várhass, golyhó. Melly módit csináljuk, sem tudatik még.

Mert sokféle nagyon a torna formája. Például van a nápolyi forma. Ennél az egyik vívó megáll, a másik nekirohan és igyekszik kivetni, aztán a másik áll meg és az első rohan neki, végül egyszerre rohannak egymásnak. De ehhez magasabb nyereg dukál és hosszabb lándzsa. Viszont van a magyar forma, kurtább lándzsával, együttes kezdéssel, nem vágtatva, hanem szigorúan ügetve.

- Az nápolyit csináljuk, - szólt sóváran a fiú, - de egyszerre kezdjük.

László kijelölte a két helyet. Kürtöst parancsolt a lépcső aljába. Három rövid kürtjel, az utolsóra kell indulni. Mialatt így készülődtek, Mátyás véletlenül felnézett az emeleti folyosóra. Ott látta anyját könyökölni, három nőcseléd és a nevelő mellette. A fiú rögtön ott hagyta bátyját és az udvar közepére ügetett. Meg akarta mutatni, hogy jól tudja a lovagi köszöntést. Magasra tartott lándzsával üdvözölte az anyát. Az nevetett és keszkenőt lobogtatott feléje.

- Jól vagyon, Matykó, - kiáltotta le, - ne hadd magadot!

A két lovag odaügetett az udvar két végébe, kiki a helyére. Akkor László intett a kürtösnek. Mátyás megmarkolta a lándzsát, úgy, ahogy bátyja mutatta. A szíve erősen dobogott. Mélyen előre hajlott a nyeregben és bátyja homlokának célozta a fegyver végét. A kürt megszólalt. Három kurta hangot adott. A harmadikra a fiú megindult. A tornára iskolázott ló úgy nekiiramodott, mint a förgeteg. Mátyás a sisaknyíláson át élesen figyelte a szemközt rohanva közeledő alak fejét és a lándzsavéget. Gondolkozni nem is ért rá, egy szempillantás alatt egymáshoz értek. A következő pillanatban már látta, hogy lándzsája az ürességbe szalad a László elhajló feje mellett, őt pedig rettenetesen zökkentő ütés éri. Már a földön is hevert. Lova megállíthatatlanul rohant tovább a lendülettől. László azonban már ott volt mellette. Föléje hajolt és talpra segítette. Cselédek szaladtak oda.

- Állj föl! Állj föl! Nyujtogassad karodot, lábadot, fejedöt forgassad erre-arra.

A fiú szót fogadott. Cudarúl nyilallott hátul a balválla, de meg nem mukkant volna a világért sem. Körülnézett lova, lándzsája és pajzsa után. Lovát már vezették, lándzsáját már nyujtották, s akkor látta, hogy pajzsán alapos horpadást ütött a bátyja gerelye.

- Hagyjad, - szólt László, - úgy szép az, ha mendnél több vagyon rajta.

A gyerek felnézett anyjára. Az mozdulatlan könyökölt ott, ahol előbb. Nem mondott sem dicsérő szót, sem gáncsolót. Mátyás tudta, hogy anyja akkor sem szólna, ha ő a karját szegte volna. Itt volna már azóta segíteni, de mozdulatlan arccal. Mióta csak emlékezett rá, ilyen összeszorított szájú, kemény asszonynak tudta.

Hogy anyja látta bukását, ez újabb próbálkozásra késztette. Intett az odasereglett csatlósoknak, hogy segítsék lóra. Aztán bátyjának szólt:

- Esmég.

László sodronyos kezével lefelé vágott a levegőben. Ez igent jelentett az olyan lovagnál, aki szólni lusta volt, bólintani pedig sisakosan nem tudott. De mikor lóra dobta magát, mégis megszólalt László:

- Mastan jól figyelmezz, gyermek: hogyan tudjál esni, példámon olvasd.

Felálltak megint. A harmadik kürtszóra nekirohantak egymásnak. Mátyás feszült figyelemmel célzott bátyja sisakjának homlokára. El is találta. A László lándzsája elsiklott mellette. Maga László egyszerűen hátrasiklott a lóról, mintha a paripát csak úgy kiengedte volna maga alól. Talpára esett, aztán térdre ugyan, de pajzsára támaszkodva a következő pillanatban már lábra is pattant megint. A győztes gyermek azonban sajgó fájdalmat érzett most már jobb vállában is: saját lándzsája, mikor célba talált, megrántotta.

- Esmég, esmég, - könyörgött bátyjának, - az magyar módit hadd tapasztalnom.

- Nem bánom, de csak egyetlenben egy rundára. Az pajzsokat letésszük.

Most a kürtszóra ügetve csaptak egymásnak. Egészen más volt ez, mint az előbbi mérkőzés: valóságos párbaj, mintha csak karddal vívták volna. László a pompás mester felsőbbségével úgyszólván csak játszogatott. Lándzsája minduntalan váratlan irányból döfött, és Mátyásnak alaposan tartania kellett magát a nyeregben, pedig a döfések nyilván szándékosan gyengék voltak. A László lova meglepő ügyességgel került-fordult, ficánkolt, valósággal tettlegesen, sőt látható tűzzel részt vett a viaskodásban maga is. És Mátyás ámulva érezte maga alatt, hogy az ő lova hasonlóképpen mérkőzik. A játék kifogyhatatlan változatokkal járt, és ő a maga esze szerint, a kezdő gyámoltalan igyekezetével próbálkozott támadni bátyját, de mindig elkésett egy gondolattal. A két lovas állandóan körben forgott, a lovak hol hátráltak, hol ügyesen közelebb szökkentek, a lándzsanyelek hangos koppanással ütődtek össze néha, a páncélok erősen csörömpöltek. Mátyás már jó sok döfést kapott, magában be kellett látnia, hogyha bátyja komolyan akarta volna, ő már tízszer is elterült volna a földön. Ekkor hirtelen azon vette magát észre, hogy László lándzsavége ravaszul befurakodik az ő teste és nyerge közé. Védekezni próbált, de hiába volt minden, csak a levegőben hadonászott a maga folyton elkéső fegyverével. László alája feszítette a lándzsát és egyszerűen kifordította a nyeregből. Menthetetlenül zuhant. De nem a földre: egy katona máris ott termett és zuhantában ügyesen elkapta.

László leugrott a lóról.

- Dicső tornás lészen belőled, fiú. Hogy az lovat remeken megülöd, mindég mondtam.

A fiú elpirult a dicsérettől a sisak alatt. Hiszen az ország második leventéje dicsérte meg, apjok után a legkülönb hírű. Gyorsan visszakapott még utoljára a lóra, hogy lovagi köszöntéssel üdvözölje anyját.

- Dicsérlek, Matykó, - kiáltott le a kormányzóné keszkenőt lengetve, - ebben még nagy mester leéndesz, akárki meglássa.

Mindakét válla cudarul fájt és most vette észre, hogy egyik bokáját is megrántotta. De megkeményítette magát és legénykedve ment befelé! Tulajdonképpen még órák hosszat elnyargalt volna így, ékes lovagi módon, felnőtt-páncélosan, de közben sötétedett már. És tudta, hogy még tanulnia is kell.

A páncélteremben a fekete Harám vigyorogva segített lehámozni róla a vértet. László azonmód vértesen ment vissza anyjokhoz, szokása volt, hogy otthon is gyakran magán tartotta a páncélt és csak étkezéshez vetette le, mert ezt jó testgyakorlásnak vélte. Mátyás pedig megelégelte a sok súlyt magán hordani. Most már kezdte látni, hogy mi minden apró megpróbáltatással jár a lovagi sor. Tudta, hogy másnap erős izomláza lesz, de ennek örült, mert az izomláz fájdalmában különös módon valami testi öröme tellett.

Simon, a vár páncélkovácsa, vette gondjaiba a gyerek első vértjét. Kopogtatta, nézegette, bólongatott hozzá.

- Ez mán igen, - volt vélekedése a budai munkáról.

Aztán kirakodott szerszámaihoz fordult. Volt ott olajos tégely, zsír, harapófogó, bőrvágó olló, reszelő, verő, véső, csiszoláshoz való finom fövény, valóságos céhbeli kiállítás. Mert ahogy a selyemzekét, meg a szattyáncsizmát megápolja és rendbe teszi este a belső lakáj, ugyanúgy elfoglalkozik a vas-öltözettel a páncélkovács. Mátyás nekikészült, hogy ezt az érdekes műveletet végig fogja nézni. De nem adatott meg neki ez a mulatság. A küszöbön megdördült a nevelő hangja:

- Megtérünk az grékus nyelvhez, úrfi!

Végső pillantással elbúcsúzott szeretett páncéljától, aztán ment a grékus nyelvhez. Sajogva sántikált fel a lépcsőn, mind a két válla kínosan fájt. S a szobában, mikor a lecke céljából elhelyezkedett, minduntalan fészkelődnie kellett. Akárhogy tartotta a vállát, mindenképpen fájt. Mégsem vetett rá sok ügyet. Egész kicsiny korától kezdve mindig azt verte belé atyja, hogy a testi fájdalmat le kell nézni, a hidegtől és melegtől való szenvedéssel a méltó ember nem törődik. Hagyta tehát fájni vállait és beleütvén a lúdtollat a nagy fekete kalamáris bodzatentájába, írta a nevelő diktálása után cirkalmas görög betűkkel: "Ó kszein, angeilon Lakedaimonioisz..." Amit leírt, azt a nevelő megnézte, a helytelen helyezeteket és ékezeteket kijavította, aztán visszatólta elébe az írást, hogy most már fordítsa le. Ezt a fajta tanulást szerette. Minden nyelvet szeretett. Könnyen és folyékonyan fordított:

- Idegen, vigyed hírben az spártaiaknak, hogy imitt fekszünk, törvényeiknek szót fogadottak...

Az ilyen görög lecke már csak azért is jó volt, mert fordítás közben görög történelemről lehetett beszélni. Ezzel a disztihonnal kapcsolatosan például Miltiadészről, aki a marathoni völgyben megverte kevesedmagával azt a rengeteg sok perzsát. Akárcsak egy Hunyadi János. De aztán másutt megverték, ráadásul otthon országgyűlés elé állították, börtönbe csukták és ott csatatéri sebeiben meg is halt. Tudniillik egyik csatában leesett a lóról és csunyán összetörte magát, innen származtak sebei.

- Olly rosszúl lovagoltanak az grékusok, reverende?

- Nyilván.

- Az magyarok jobban értik.

- Jobban.

- Apám hogy lehullna az lórul, lehetetlen. Sem László.

Itt a levegőbe nézett, igazított egyet sajgó vállain, aztán folytatta:

- De én mindkettejöknél jobb lovas lészek.

- Nono, - mosolygott a szerzetes, - ugyan köti ebet az karóhoz egregiusságod.

- Jobb lészek. Jobb vitéz is lészek. Nem nyugoszok addig.

Ha ilyeneket mondott, túlontúl széles szája elvékonyodott és szeme kicsire húzva megszűkült. És gyakran mondott ilyeneket. De a nevelő nem korholta. A gyereknek olyan volt az esze, mint a tűz. Ha nagyokat fogadkozott, még el is lehetett hinni neki. Azonkívül a kormányzóné külön is megparancsolta, hogy a gyerek becsvágyát minden módon táplálni kell. A páter tehát nem szólt. Új görög szövegen gondolkozott, amelyet diktáljon a gyereknek. De a folyosó felől csengőhang hallatszott: az estebédet jelentő. Egyszerre pattantak fel mindaketten. Éhes volt a pap is.

Rendszerint együtt ettek a várnép jobbjaival mindnyájan, igen hosszú terített asztalnál. De ha főbenjáró dologról kellett beszélgetniök a családtagoknak, ami nem ritkán megesett, csak nekik magoknak terítettek a kormányzóné egyik szobájában. Igy volt most is: László annyi mindenféle fontos üzenetet hozott apjától, hogy most magok között ettek. Még az inast is kiküldték, ha a közös tál már az asztalra került.

Hárman voltak csak: a keményarcú anya, akinek fejét előbb szűkre kötött fehér selyemkendő, s azonfelül fekete csuklyaszerű főkötő övezte; jobbról a nagyobbik és balról a kisebbik fiú. Nem szép gyerek egyik sem. Vállig érő és ott egyenesre vágott sárga hajuk még csak megjárta volna, de kurta lábú mindakettő, csak derekuk hosszú. László valamivel magasabb. Feje mindakettőnek túlnagy a középtermethez, orruk feltűnően erős és horgas, kivált a Mátyásé, szájok nagyon széles. Viszont szeme mindakettőnek mély és okos, vállok daliás, mellkasuk meg éppenséggel hatalmas. Anyjokhoz, apjokhoz alig hasonlítottak, valahol a felmenők valamely oldalágán kellett volna keresni, akire visszaütöttek.

Mikor enni kezdett, az anya és a nagyobbik fiú egy nyílván már régóta folyó beszélgetést folytattak. A lakáj kiment és László így szólt:

- Szemembe mondani átallották, de aligha az hátamnak mögötte. Az mendemonda megvagyon, ez valóság.

És miután az anya nem szólt erre semmit, csak merev arccal nézett maga elé, László némi habozás után nyíltan neki szegezte a kérdést:

- Mit tud efelől asszonyanyám?

Hunyadi Jánosné előbb gondolkozott, majd lassan így válaszolt:

- Nem tudok bizonyost, fiam. Apátokat soha felőle nem kérdtem, ő meg maga szántábul nem említötte.

Mátyás érezte, hogy itt valami nagyon érdekes és fontos dologról van szó. Nem tett kérdést, de erősen figyelt evés közben. Az anya ránézett. Látható volt pillantásán a habozás, hogy ilyen kisgyerek előtt mondja-é, amit mondani szándékszik. Végül úgy döntött, hogy mégis mondja. Általában úgy kezelte tizenegy éves fiát, ahogy a tizenhat éveseket szokás. Tovább beszélt.

- Apátok apjának az hunyadi Vojkot tudom. Ki Sándor alvajdának vala fia. Ilyen szimpleksz dolog volna ez hát. De hallani mást, nagyobbat.

- Ezt mondja asszonyanyám, - sürgette látható izgalommal László, - ezt hagyja tudnom.

- Hallani, hogy mikoron az néhai Zsigmond király Erdélyországban forgolódott volna, esmérte nagyanyátokat, az nevezetesen szépséges Morzsinai Erzsébetet. Esmérte, szerette. Morzsinai Erzsébet néki szülte, így mondatik, Jánost, az ti apátokot.

Mátyásnak a torkáig kalapált a szíve, mint üllőn a verő.

- Nos? - unszolta egyszerre rekedt hangon László.

- Azután osztán nagy dónációkat adott volna az mondottam Vojknak, hogy Erzsébetet hitvesül elvögye az. El is vötte. Számos gyermeket nemzettek, ejszen bátyáitokot s néneiteket esméritek. De az első fiú, vagyis apátok, mihamar az királyi udvarhoz bészereztetött apródul. Zsigmond király ugyan kedvelte, minden hová magával vitte. Valamint gazdaggá tette. Mikoron meghalt, az ő törvényes ágybul való fia, Albert király, úntalan csak nevelte ez gazdagságot. Ma ott tartunk, ahol tartunk, ez országban nálunk gazdagabb nincs. Többet nektek nem mondhatok, mert nem tudok mit mondanom. Hanemha azt nem, hogy miként az én Szilágyi-nemzetségemben sárga haj soha nem találtatott, aképpen az Vojk-fajta is mind fekete. De az luxemburgiak, az kikből Zsigmond is, szőkék.

A két fiú sokáig hallgatott. Sápadt volt mindakettő. A nagyobbik szólt megint:

- De ha csak mendemonda ez, Zsigmond és Albert királyok mi okon töttek illy nagy-gazdaggá minket, ki csak királyokhoz fogható birtok?

- Nem tudom, fiam.

Megint hallgattak. Aztán megint László kérdezett, akinek révedő tekintetén látszott, milyen zakatolva dolgozik az esze.

- Mondja, asszonyanyám, hány esztendős vala Zsigmond király, mikoron amaz Morzsinai Erzsébet apánkot szülte volna?

- Kiszámoltam; huszonegy forma.

- Apánk errül soha szót nem tött asszonyanyámnak?

- Soha. Igen szerette nagyanyátokot. Ki egyébaránt amaz Vojk elholtának utána másodszor esmég nőül ment Csolnokosihoz, ezt tik is tudjátok.

Most végre megszólalt Mátyás is.

- Asszonyanyám, én ez dologban lelköm szerént hogy mit higyjek, nekem mast megmondja.

A kormányzó felesége felemelte a fejét.

- Semmit sem kell hinned, gyermek. De úgy viseld magadot, mint ki az koronás király onokája. És mindketten az sorstul azt követeljétök, ki az királyok vérinek meg nem tagadtatik. Az Ujlakiaknak s Garáknak praktikájokról mondjál még egyebet, Lackó, emez dologról elegendőt szóltunk és soha többet nem szólandunk.

László áttért a budai dolgokra, de Mátyás most már nem tudott odafigyelni. Ha az ő apja Zsigmond király fia, akkor ebből az következik, hogy V. László, a gyermekkirály, Zsigmond leányának a fia, neki édes unokatestvére. Pontosan unokabátyja, mert sokszor mondták neki, hogy a király nála egy nappal idősebb. De akkor V. László Zsigmond leányának a fia csak, míg ők itt ennél az asztalnál Zsigmond fiának a fiai. Miért nem Lackó a király most Magyarországon? Rápillantott bátyjára. Homályosan, gyermeksejtéssel megérezte ebben a pillanatban, hogy bátyjának sok minden megjegyzése, önkéntelen mozdulata régóta ugyanezt a gondolatot árulja el. S ha most Lackó volna a király, akkor ő volna a kisebbik király, mint ez már nem egyszer megtörtént az Árpádok között. És ha, Isten őrizz, Lackó király meghalna, akkor most ő... nem, nem, erre bűn gondolni, Lackó csak éljen mennél tovább, a Jézus őrizze meg őt a csatákban.

Anyja és bátyja most az ő nevét említették. Erre felfigyelt.

- Még Matykónak nem is szólottunk, - mondta László.

- Azám, Matykó, - szólt az anya, - nagy ujság vagyon. Apád egyességet tött cillii gróffal. Azt izeni néked az te apádurad, hogy eljegyzöd mátkádnak Ulrik gróf leányát, Erzsébetöt. Emlékezel az jó kis Erzsébetre.

- Ki Lackónak volt mátkája?

- Az. Tíz éveske mastan, idestova nászotokot megülendjük. Ő lészen az feleségöd, mi házunknak nagy hasznára és gyarapodására. Lackónak penig az Gara nádorispán leánya lészen felesége.

- Igenis, - felelte a gyerek engedelmesen.

A kis Erzsébetre gondolt, aki már járt itt nálok Vajdahunyadon. Csak úgy homályosan emlékezett rá. Csenevész, könnyen síró, ijedt kis gyerek volt, németül kellett vele beszélni. A szerb király unokája. Mint ahogy ő alkalmasint Zsigmond király unokája. A kormányzóné most felállott, hogy imádkozzék, felállottak a fiúk is. László még ott maradt az anyánál, őt aludni küldték.

Mikor levetkőzött, gondosan megtapogatta egész testét. A válla erősen fájt, ha érintette, egyik bokája alaposan megdagadt. Vállat vont. Holnap nagy torna lesz az új páncélban. Ha Lackó nem áll kötélnek, majd akadnak a várban bőven, akik kiállanak. Elsősorban állandó játszópajtása, Bodó Gáspár. De meg valószínű, hogy holnaptól kezdve rendszeres leckeórán fogja tanulni a lovagi tornát.

Ó Istenem, csak már tizennégy éves volna. Apja megígérte neki, hogy tizennégy éves korában lovaggá fogja ütni. Akkor már férfinak tekintheti magát. És készülhet nagy dolgokra. Apjától bizonyosan fog kapni egy-két országot. Mert, hogy apja meg fogja hódítani az egész mindenséget és a világ ura lesz, az kétségtelen. Ő pedig mindezeknek az országoknak egy részén uralkodni fog. Mint ahogy az anyja ma esti tanítása szerint jár is neki.

Ezzel aludt el, mialatt fájó vállai miatt gyakran fordult egyik oldaláról a másikra. Hogy vőlegény lett, azt teljesen elfelejtette.



II.

Hogy lovag legyen, arra csak várnia és még mindig várnia lehetett csupán, de e helyett más nagy dicsőség érte. Gróf lett. Még nem volt egészen tizenhárom esztendős, mikor a király apját, Lászlót és őt örökös besztercei grófokká nevezte ki. De ehhez nagyon sok mindennek kellett előbb történnie, olyan országos dolgoknak amelyeket - a nagyok beszédét hallván és mindenkit folyton faggatván - egyre világosabban és összefüggőbben kezdett érteni.

Mióta csak gondolkodni tudott, mindig úgy beszéltek V. Lászlóról, a gyermekkirályról, mint aki foglya Fridriknek, a németrómai királynak. Ez a Fridrik a kis király egyik nagybátyja volt. Mikor Albert király meghalt, a kis László még nem élt. Néhány hónappal később született. Az özvegyen maradt anya, Erzsébet, aki Zsigmondnak volt a leánya, magához ragadta a szent koronát és a csecsemővel együtt elmenekült Fridrikhez. A Fridrik védőszárnyai alatt aztán a csecsemőt megkoronázták a szent koronával. Igy lett belőle V. László. De a magyarok jórésze nem ismerte el érvényesnek ezt a koronázást. Kisvártatva behozták az országba Ulászlót, a lengyel királyfit, aki Nagy Lajosnak volt az unokája, és szent korona nélkül ugyan, de megkoronázták. Igy az országnak jó darabon át két királya volt egyszerre. A Zsigmond unokáját megkoronázták a szent koronával, de a jogar, a kard, az országalma és az apostoli kereszt nélkül, mert azok itthon maradtak. Viszont Nagy Lajos unokáját megkoronázták egy ideiglenes koronával, a jogarral, a karddal, az országalmával, az apostoli kereszttel, de a szent korona nélkül. Egyik magyar ezt, másik magyar amazt tartotta érvényesnek. Hunyadi János egyiket sem. Titokban meg is próbálkozott, hogy behozzon a magyar trónra egy harmadikat. Alfonz aragóniai királyt. Követségek útján sokat tárgyalgatott és alkudozott is vele, de a dologból nem lett semmi. A magyar trónon valóságosan Ulászló ült, mígnem meghalt a várnai csatában. Most már V. László egyedül maradt a király. De Hunyadi Jánosnak most is az volt az álláspontja, hogy nem ismerte el magyar királynak a gyereket.

Kit akart hát királynak? Ezt Mátyás nem tudta. Azokból a beszélgetésekből, amelyeket apja és anyja zárt ajtók mögött folytattak az olykor Hunyadra érkező nagyúri vendégekkel, hozzá nem szivárgott ki semmi. Ha Lászlót faggatta, az röviden intézte el:

- Azt még tudnod nem szükségös, kicsiny vagy, várhass.

Annyi biztos volt, hogy Hunyadi János új királyt szeretett volna választatni a magyarokkal. De ezt keresztülvinni már nem volt olyan egyszerű. Mert az országban voltak még nagy gazdagságú, befolyásos urak mások is, akik Hunyadi János egyetlen lépését sem nézték jó szemmel: voltaképpen egyetlen család nagy atyafisága valamennyi. Mátyás szabatosan és részletesen tudta ennek az atyafiságnak összefüggéseit, mert a várban állandóan erről beszéltek, s ő, amennyire emlékei visszanyúltak, alig is hallott egyebet.

A következőképpen volt ez a rokonság. Gara Lászlónak, a nádornak, az ugyancsak nádorviselt Gara Miklós fiának, első unokatestvére volt Erzsébet, az özvegy királyné. Mert egy-egy cillii grófkisasszony volt az anyja mindkettőnek. Tehát a nádor másodízű nagybátyja volt V. Lászlónak. A cillii grófkisasszonyok fivérének a fia volt Ulrik gróf. Ez elvette feleségül Brankovics György szerb király lányát, dédapja amellett a páduai herceg volt, dédanyja pedig bosnyák királyleány. Azonkívül ő is nagybátyja volt V. Lászlónak. A Gara-rokonsághoz tartoztak a Bánfiak is, mert egyazon törzsöktől származtak, de a család két ágát kétféleképpen hívták. Azután: a nádor édes nagynénjét elvette feleségül Szécsi Miklós tárnokmester. Ennek leányát pedig Ujlaki Miklós vette el, akinek családjában örökletes volt a macsói bánság. Az atyafisághoz tartoztak a Szécsényiek is: egy Szécsényi, meg a nádor nagyapja két nővért vettek feleségül. Ha az ember az ujján összeszámolta ezeket az unokatestvéreket, sógorokat és nagybátyákat, nyolc-tíz dinasztiát talált közöttük, és úgyszólván valamennyi magyar zászlósúr közülök került ki. És valamennyien rokonságban lévén a gyermek V. Lászlóval, őket a gyermekkirály ellen mozgatni annyi lett volna, mint saját hatalmok ellen harcba küldeni. A cillii gróf, Gara nádor és Ujlaki bán voltak a nagy családi sokadalom elismert vezérei. Érdekök volt a Habsburg-Luxemburg-vérség uralkodását jogosnak és szentnek tekinteni.

De hiába voltak oly hatalmasak és nagyok: a homályos származású Hunyadi János gazdagabb volt valamennyinél. Teméntelen föld jutott neki adományul a Zsigmond és Albert kezéből. Európára szóló hadvezér is volt, a pápaság szemefénye, az egyetlen, akire a török veszedelem ellen számítani lehetett. A fejetlenség idején nem is gondolhatott senki másra, mint Hunyadira, mikor kormányzót kellett választani. Az ő családjának nem volt fényes atyafisága. Az apró nemesség falusi világából vetődött felszínre, mintegy ember nem járta erdélyi rengetegekből lépett elé, hogy a sok összerokonosodott, királlyal is atyafiságos mágnásnál magasabbra hágjon.

Magasabbra hágott, de nem bírt velök. Százszorta különb ember volt, mint azok közül külön bármelyik. De összetartó, szoros sokaságuk fala ellen nem tehetett semmit. Életöknek, hatalmoknak záloga volt az a gyermek, akit V. Lászlónak neveztek. Akárkit szeretett volna királynak Hunyadi János, ezt a vágyát vissza kellett fojtania. És hogy nyugodtan országolhasson, békességet kellett tartania azokkal, akik mint föléjök kapaszkodottat mélységesen gyűlölték. Minduntalan szerződéseket kötött Ulrik gróffal, Garával és Ujlakival, hogy mikor a török ellen kell mennie nyaranta, nyugodt lélekkel hagyja hátra az országot.

És ezalatt V. László nem lakott az országban. Testvérnénjeivel Fridrik udvarában élt. Fridrik gyámként vette át a három gyereket, de börtönőrként tartotta őket magánál a magyar koronával együtt. Nyilvánvaló volt, hogy miért: a fiú Magyarország, Csehország, Morvaország királya és Ausztria hercege volt. A négy ország nagyjai folyton követelték királyukat a ravasz Habsburgtól, ő pedig csak eltárgyalgatott velök, feltételt feltételre szabott; leste, hogyan lehet legtöbbet keresni. Kivált a magyaroktól, akik a koronájokat is mindenáron haza szerették volna kapni. Sürgős semmiesetre sem volt Fridriknek a dolog. Várhatott, míg a gyermek annyira megnő, hogy érett lesz a trónra. S ha közben netalán meg találna halni, a magyar korona ott marad a gyám kezében. Mikor végre a királyukat követelő nemzetek, türelmüket vesztvén, fegyverrel támadtak rája, kiegyezett. És ez az egyesség Hunyadi János kormányzói állásába került. Fridrik kötelezte magát, hogy a gyermekkirályt szabadon ereszti, menjen saját országaiba uralkodni. Magyarország tehát a koronát még mindig nem kapta ugyan vissza, de megkapta a királyt. A Habsburg-igény hazajött Pozsonyba, hogy trónra üljön s ezzel semmivé tegye a királyválasztó szándékokat. Ebbe kellett belemennie az ország kormányzójának, Hunyadi Jánosnak. Kormányzóra többé nem volt szükség: majd uralkodik és kormányoz a tizenkét éves király. Hunyadi János hét esztendei munka után letette tisztét. Ulrik gróf és a nagy sokadalmú atyafiság diadalt ünnepelt. A nyakukra nőtt köznemest sikerült lerázniok magukról. Menjen vissza görbe országába és főként hadakozzék a török ellen, ha kedve tartja. De megalázni azért nem merészelték. Hogy az ország éléről tisztességgel távozhassák, megtették a magyar hadak főkapitányának, az országos jövedelmek felügyelőjének és Beszterce örökös grófjának, nagyobbik fia pedig a horvát és dalmata bánságokat kapta. A gyermekkirály eljött Pozsonyba, felesküdött a hitlevélre, aztán nagybátyja, a cillii gróf társaságában visszatért Bécsbe, hogy ott saját udvart tartson.

Igy lett Mátyás besztercei gróf. Ez három változást jelentett az ő saját gyermeki életében. Nevelője és a torna végett hozatott újabb oktatói már nem egregiusnak, hanem magnificusnak szólították, mint a mágnásgyerekeket. Azután minden holmiját, amelyben címere szerepelt, át kellett festetni, veretni, vagy hímeztetni. Mert a grófi ranggal megnagyobbodott címer járt: az eddigi holló mellé, amely a címerlevél leírása szerint "sárga vagy kék mezőben kissé megemeli szárnyait és csőrében aranygyűrűt tart", a királyi levél még oroszlánt is rendelt. Végül pedig az volt a legnagyobb változás, hogy most sokkal többet látta apját.

A kormányzó hazaköltözött Vajdahunyadra. A vár egész élete megváltozott. Az anya, aki eddig maga intézte a roppant Hunyadi-vagyon dolgait, átadta a vesződséget a hazatért családfőnek és többet foglalkozott a kisebbik gyerekkel. A nagyobbik elkerült hazulról, mert a szepesi vidéken egy Giskra nevű cseh nagyúr plántálta be magát a várakba, pénzt veretett, fosztogatott, fejedelem módjára uralkodott. Ezt ki kellett onnét kergetni, az udvar sereget rendelt ellene és a fenyítő hadjárat vezéréül Hunyadi Lászlót jelölte ki. Lackó tehát egy tavaszi reggelen elment a háborúba.

Matykó otthon maradt szüleivel. Mennyei boldogságban úszott, mikor együtt ülhetett velök. Különösen apjára úgy nézett, mint a hívő, akinek megjelent az istenség. Figyelte barázdás, a naptól erősen megbarnult arcát, őszes szálakkal keveredő fekete bajszát. Páncélhoz szokott cammogó lépteit, keze mozdulatait önkéntelenül utánozta. És nem mult el nap, hogy az valami külön örömöt ne hozott volna neki. Egyszer a vívását dicsérte meg atyja, egyszer együtt lovagolhatott ki vele a Cserna völgyébe, egyszer meg görög levelet tett eléje az apa, hogy fordítsa le, mert bizalmas helyről jön és még a kancellisták orrára sem szeretné kötni. A latin levelek közt is akadt ilyen bizalmas. De mikor ezekhez ültette le a fiát, a gyerek csodálkozva látta, hogy apja elég folyékonyan fordítja a szöveget és csak néha akad meg.

- Ejszen atyám uram latinul nem értött, eddigelé úgy tudtam.

Hunyadi János a bajsza alá mosolygott, mint a diák, aki jó bizonyítványt hoz haza.

- Nem értöttem, való. De mikoron kormányzó löttem, fejemöt nekivetöttem.

- Tanúlt?

- Tanúltam. Naponta. Akárcsak magad. No nézzük tovább.

A gyerek azonban nem a szövegbe nézett, hanem imádott apjára. Mélységes hálát érzett iránta, hogy még tökéletesebbnek láthatja. Szerette volna átölelni azt az apai nyakat, amely barnapiros volt, szinte cserzett, a hosszú, őszülő haj alatt és olyan éles ráncok szelték keresztül-kasul, amilyenek az agyagos talajon láthatók, ha megrepedez. Aztán az apai kézre nézett, amelynek sebhelyes, benőtt körmű, barna újjai a betűk közt tévedeztek. Ez a kéz védte egész Európát a pogányság ellen. A gyerek valami lelkes sajgást érzett melle rekeszizmában a boldog izgalomtól.

- Mi lölt, hé?

Szerette volna megmondani, kiáltva: "Boldog vagyok, hogy apám te vagy." De anyja mindig arra nevelte, hogy érzelmei kitörését fojtsa magába, azokat szóba önteni tiltja a férfiúi szemérem és a méltóság. Hallgatott tehát, fejét rázta és buzgón folytatta a latin levél olvasását.

A legszebb órák mégis azok voltak, mikor apjának mesélő kedve támadt. Ritkán tette és csak meghittjei között. De akkor színarany gyönyörűség volt hallgatni. Egyszer hosszan elmondta, milyen volt az, mikor Zsigmond királlyal leutazott Itáliába. Máskor csatáiról beszélt, elmagyarázta a törökök harci szokásait, furcsaságait, különös vallásukat. Vagy Girzsikről beszélt, a cseh nagyúrról, akit másképpen Pogyebrádnak is neveztek s aki körülbelül olyan súlyt jelentett László király Csehországában, mint ő László király Magyarországában. Sokat utazott, sokat küszködött világéletében, volt már fogságban is, számtalanszor érezte magát a halál torkában, de ha mesélni kezdett mindezekről, nem volt mondókájában semmi izgalmas és lélegzet-elállító. Inkább az udvarházában üldögélő kurtanemes csendeskedélyű adomázása volt ez, el lehetett volna akár reggelig hallgatni.

Akkor azonban egyszerre szűkszavú lett Hunyadi János, ha ellenfeleiről került szó. Mikor Cilli grófját, Garát, vagy Ujlakit említették előtte, egyszerre mozdulatlanná vált az arca. Az anyáé máskor is merev volt s ha ilyenkor együtt volt a házaspár, a gyerek meghökkent érdeklődéssel szemlélte szüleit. Úgy ültek ott, mint két rejtelmes testvérszobor, akiknek hallgatása mögött az egész világ számára fontos dolgok rejtőznek. A gyerek éppen ezeket a dolgokat szerette volna tudni. De nem kérdezett. Nem illett szólnia, ha nem szólították.

Annál beszédesebb volt Mihály bácsi, anyja testvérbátyja, aki olykor ellátogatott hozzájok. Sok lóval jött, szerette maga mögött a nagy csapatot. Már az udvaron hangosan hahózott, szeme élénken villámlott cigányos képében. Soha nem volt közömbös kedve. Vagy roppant jókedvűen örvendett valaminek s akkor kedvére szolgált minden, vagy pedig rájött a rossz óra, akkor meg az egész világra haragudott, éktelen méreggel szidott mindent és mindenkit, bajsza reszketett a felindulástól és a cselédekre nem egyszer kardot rántott. Azok hanyatthomlok menekültek közeléből.

Két unokaöccsét igen kedvelte. Azok is szerették őt, bár kényelmetlen volt nekik, hogy a zsarnoki hajlandóságú nagybácsi minden dolgukba belebeszélt, ellentmondáshoz nem szokott hangon rendelkezett felőlük, beszélgetés közben érvelő megjegyzéseiket nyersen agyonkiabálta. Mátyás mégis mindig a nyomában settenkedett, társalkodni igyekezett vele. Mert tőle sok olyat megtudott, amiről szülei rendszerint nem beszéltek előtte. Ha módját ejthette a gyerek, hogy elkísérte reggeli lovaglásán, percek alatt éppen azokról a nagyokról volt szó, akikről apja oly makacsul hallgatni szokott.

- Ulrik, - dohogta Szilágyi Mihály, - az is ember? Kendőzi magát szagos vizekvel, meg mifenével. Pocakját szőttes övvel szorítja, hogy karcsúbbnak tessék. Szakállát szálanként tépdesi, hogy közönségösen ne tudassék, mennyire üti immáron a dér őkigyelmét. Az frájok közt dürrög, miként fajdkokas, de ha megsujtanád büszke mejjit félkézzel, hanyattvetnéd, mert csudamód vékony lábába szunyognak ereje vagyon. Guta csapja meg: tizenkétezör aranyt kapzsol minden évre ország pénzibül. Az taknyos király huszonnégyezret. Hogy apád erre áment mondott alkukor, meg nem érthetöm. Pénzt ezökbe? Az ám. Kardot beléjök, nyavalyások.

- Megölni? - kérdezte a fiú ravaszul, hogy még többet halljon.

- De meg ám. Ők el nem emésztenének mindnyájunkot ugyan? Apádnak mindig mondom: résen légyön, mihint Ulrik gróffal vagyon, ételre-italra ügyeljen, mert, hogy az megétetni kéván bennünköt, tiszta sor.

- Mért kéván megölni minket Ulrik gróf?

- Mért, te buta. Mert királyhatnék. De abbúl nem öszik. Oda más fog ülni.

Egy darabig hallgatva baktattak egymás mellett a gyepes úton. A gyerek feszülten várt most, de nem nézett oldalt, mint ahogy nem moccan, csak figyel, aki legyet akar fogni. És csakugyan, Szilágyi Mihály kisvártatva megszólalt.

- Nem hallád-é, ha vajjon mit ír Szepes felől Lackó bátyád?

- Nem.

- Apádat kérdeni feledtem. No, majd megkérdöm.

A fiúban minden mondatnál világosabbra gyulladt a dolgok ismerete, ha így beszéltette nagybátyját. Ha Mihály bácsi az után a sejtelmes kijelentés után kisvártatva, hogy a trónra Ulrik gróf helyett más fog ülni, mindjárt Hunyadi Lászlóról kérdezett valamit, azt a fiú éles figyelme azonnal észrevette és összekötötte. S ahogy hetek és hónapok multak, senki által nem tudottan tárult ki benne az élet, a hatalom, a küzdelem, a birtoklás, az egyezkedés, a versengés természetes képe. Ha a világon való lét képét le akarta rajzolni magában, mindenek közepén a korona arany tündöklése sugárzott előtte s körülötte mohó, fogukat összeszorító, sóvár tekintetű hatalmasok, akik életre-halálra figyelik egymást s miközben nyájas arccal egyességeket és eljegyzési szerződéseket beszélnek, azalatt hátok mögé rejtett kezökben élesre fent tőrt szorongatnak. Jaj annak, aki egy pillanatra elszórakozik és nem figyeli a többit. Ő most vőlegénye volt Ulrik gróf leányának. Ugyanakkor Ulrik gróf, ha lehetett volna, sorra leölte volna őket, az egész családot. Viszont Mihály bácsi szívesen megmártaná kardját Ulrik grófban. S ugyanekkor Hunyadról embereket küldtek Itáliába, hogy ott olyan nászajándékokat vásároljanak, aminőket csak királyok szoktak. Nyolcezer dukátot kaptak a küldöttek, hogy ékszereket, bársonyokat, selymeket, szerszámokat, drágaságokat vásároljanak Velencében, ahol Európaszerte legjobban lehetett vásárolni, mert keletről, nyugatról odahordott a kereskedés mindent. A hunyadi küldöttek egyik levelet a másik után írták, hogy megint találtak valami gyönyörűséges darabot, amelyet halálos vétek volna meg nem venni. Végül nyolcezer dukát helyett tizenháromezret költöttek. De amit kincses szekereiken hazahoztak, azon a rengeteg drágaságon nyitva is maradt szeme-szája mindenkinek.

Ő tehát feleségül fogja venni a cillii Erzsébet grófkisasszonyt. Ha a felnőttek közül addig valakik meg nem ölik egymást a folytonfolyvást folyó hatalmi harcban.

Erről a harcról érdekes hírt hozott az a papi ember, akinek társaságát Mátyás ugyancsak igen szerette s aki, mint a Hunyadi-családnak benső jóembere, szintén megfordult Vajdahunyadon. A váradi püspök volt ez. Szrednyai Jánosnak hívták, másképpen Vitéz Jánosnak. Ő vezette a királyi kancelláriát, ott szolgált immáron húsz esztendeje és mivel Itáliában igen nagy és sok tudományokat szedett volt magába, gyorsan is haladt. Hunyadi János kormányzósága alatt ő volt a kormányzó jobbkeze. Ha valami nagyon szép latin levelet kellett írni, vagy ha valamely külföldi követségben nagyon szép latin orációt kellett kivágni, oda csak Vitéz János lehetett az elküldendő. Mire a kancellárságig felvitte, már egész Európa tudott róla. Még német földön sem akadt párja klasszikus latin ékesszólásának, pedig mostanában a világ sokkal nagyobb fontosságot tulajdonított a klasszikus latinnak és görögnek, mint azelőtt akármikor.

Hunyadi Jánosnak, mint főkapitánynak is, mint országos jövedelemfelügyelőnek is, fel-fel kellett mennie Pozsonyba. De ilyenkor gyorsan járt, egy hónap alatt meg is fordult. Mégis, nyári időn, mikor gazdasági dolgaira jobban kellett ügyelnie, szívesebben vette, ha a kancellár jön le hozzá Vajdahunyadra. Járt az itt már elégszer, a fiúkkal is eléggé összebarátkozott.

Most csak Mátyást találta otthon, László még mindig a felföldön hadakozott Giskra elvetemedett, rablásból élő alvezéreivel és nem igen boldogult velök.

- Orcád, mint a rózsa, magnifice! Örvendezek látásodon.

- Köszönöm, János bácsi, jól vagyon-é?

- Jól, magnifice, de már az vánkosom alatt ott az "De senectute" Cicerótul.

A papot, aki erőteljes termetű, makkegészségű ember volt és nem igen lépte még át a negyvenötöt, nagy nyájassággal fogadták Vajdahunyadon. Hunyadiné az udvarig jött le eléje a lépcsőn, pedig az csak igen nagy uraknak járt. Íródeákjai is jöttek vele, szám szerint ketten, reverendások természetesen azok is.

A kancellár bezárkózott a szülőkkel, a deákok egyelőre lebzseltek. A lebzselésből az sült ki, hogy már egy óra múltán érdekes hír szaladt szét a várban: az őszön V. Lászlót cseh és morva királlyá fogják koronázni az ottani rendek. Már el van döntve, hogy nem a prágai érsek fogja koronázni, Rokyczana nevezetű, mert az kelyhes és ennek Miklós pápa nem igen örülne, hanem Szécsi Dénes, az agg magyar prímás. Féltették ugyan az utazástól, mikor ez határozatba ment, de az öreg ragaszkodott hozzá, nagyon szeret koronázni. Már most ezen a koronázáson Magyarországot ketten fogják képviselni a pozsonyi országgyűlés megbízásából: Hunyadi János főkapitány és Vitéz János kancellár.

A szülők és a kancellár tanácskozása hosszúra nyúlt. A gyereket módfelett izgatták az országos hírek. Nem bírta a kíváncsiságot, odalopódzott a távolabbi termekhez. Inasok nem állották útját a fiatal grófnak. Csak azt a termet őrizte külön fegyveres ember, amelynek ajtaján belül a vendéget hallgatta a házaspár. Ez pedig kissé elbóbiskolt a hőségben.

Mátyás odalopódzott az ajtóhoz és rátapasztotta fülét a kulcslyukra. Hallott.

- Hogy Ulrik gróf, Gara és Ujlaki külön egyességöt köttek, - hallatszott Vitéz János hangján, - tudván tudom.

- Harmadszor mondod már, - szólt kedvetlenül Hunyadi, - de hogy mifelől kötték, elkerülöd mondani.

- Mert kötésököt nem esmérem. Csak azt tudom, kinek irányodik ellene.

- Kinek? - pattant fel Hunyadiné hangja.

- Nem nehéz rébusz kitalálnunk, grófné asszonyom.

Csend következett. Majd az olyan ember hangján, aki végre is kiböki, ami nem fér a begyében, így szólalt meg;

- Ulrik gróf immár kieszelte, miképpen áztassa el a grófot. Emberekkel terjesztetni kezdi, hogy te, gróf uram, az pénzökkel rendetlenül tönni nem restelsz.

Egy feldőlő szék robaja hallatszott. Nyilván Hunyadi János felpattant és hátrarúgta a széket. Amit tenni soha máskor nem szokott. Hunyadiné halk, ijedt sikoltását is ki lehetett hallani. Majd mély csend következett. A felpattant és felindult Hunyadi bizonyára némán küszködött magával. Majd lépések hallatszottak. A gyerek összerezzent és riadtan surrant el az ajtótól. Meg sem állott a folyosó fordulójáig. Akkor aztán már félt visszamenni. Lement az istállókhoz. De igen felindult ő is. Leült egy szalmaszékre, a lovászoknak nem felelt és felhevülten, tenyerébe támasztott arccal töprengett.

Szüleit csak este látta egy pillanatra. Együtt jöttek be hozzá a kancellárral, hogy éjszakai búcsúzásul megcsókolják. Apja szokatlanul komor volt és őt szokatlanul melegen csókolta meg. De nem szólt semmit. Csak az ajtóból fordult vissza.

- A holnapi naptól kezdve mindennémű fegyverrel ugyan ügyeközz. Jövőben erős, jó vitézekre lészen szükség. Délnek utána hír jöve, tudd meg te is: az török megvevé Bizáncot. Az keletrómai birodalomnak vége vagyon, rettenetes baj fenyeget minket, magyarokot, itt, az legszélin Európának, közvetetlen hídján az pogány hordajárásnak. Aludj jól, de elébb esmég egyszer imádj Krisztushoz az mi szegény országunkért.

A püspök az ajtóból megáldotta a gyereket. Az ajtó becsukódott, a mécses világa, melyet az anya tartott kézben, sötétnek adott helyet. A gyerek álmélkodva mérlegelte, amit hallott. Az nagy baj lehet, gondolta, ha apja ilyen ünnepélyesen beszélt róla. Vajjon mikor mehet ő már hadba a török ellen? De hirtelen elöntötte tűnődését egy más gondolat: sokkal szívesebben ment volna, akár most, leendő apósa ellen, tizenhárom éve minden dühével és hevével.

Másnap anyja közölte vele, hogy karácsony tájra tervezett esküvőjét bizonytalan időre elhalasztották.



III.

Az esküvő nem lett meg télen, még a következő nyáron sem, de azért az eljegyzést nem bontották fel. Mátyás vőlegénye maradt cillii Erzsébetnek. A temérdek nászajándék kincse vasalt ládákban várta a bizonytalan lakodalmat. Ha egy-két hónap elmúlt, a tizennégyéves vőlegénynek levelet kellett írnia Cilli várába.

Ezzel a levélírással mindig baj volt. A menyasszony nem tudott magyarul, tehát németül kellett írni neki. Hunyadiné elmondta az egyik szász kancellistának magyarul, amit íratni illendőnek és célszerűnek látott, a kancellista megírta a levelet németül, aztán ezt Mátyásnak alá kellett írnia "Mathias, Graf von Bistritz". De ő minden egyes levélen talált valami változtatnivalót, mert nem tudta elviselni, hogy a neve valami olyat fedezzen, amit előírtak neki, ami teljességgel mástól való. Ha legalább egy kifejezés, egyetlen mondat megváltoztatott szerkezete tőle származott, énjének ez a berzenkedő, lázadó ösztöne nem ágaskodott annyira. Anyját ez bosszantotta eleinte, de utóbb nemcsak belement, hanem még örömét is kezdte lelni a fiú mindenáron való önállóságában.

Az ilyen levelekre aztán megjött a válasz, semmitmondó néhány díszes sor a gyermeki arától, "Elisabeth, Gräfin von Cilli". De a mátkapár eljegyzett állapotának fenntartása csak vékony cérnaszál volt, amely egymás ellen szándékozó kardokat kötött egybe. Az alattomos vád, hogy Hunyadi János rendetlenül bánik az ország pénzével, hol itt, hol ott ütötte fel a fejét és minduntalan meg lehetett állapítani, hogy a híresztelés útja visszafelé Ulrik grófig követhető. Erre most nem kellett nagy súlyt vetni, mert Ulrik gróf kegyvesztett lett V. Lászlónál. A fiatal királyt igen ügyes ember kaparította a kezébe, Eyzinger nevű bécsi úr, aki Alsó-Ausztriában rendkívüli népszerűségre és hatalomra tett szert. Ez úgy be tudta magát hizelegni László király kegyeibe, hogy letétette vele Ulrik grófot az osztrák kormányzás polcáról és maga ült oda. Ulrik grófot, aki igen népszerűtlen volt Bécsben, az utca tömege is megtámadta, mikor bukása után távozott a királyi palotából. Ha Albert, a brandenburgi határgróf, történetesen arra nem jár lovasaival és segítségére nem siet, még meg is ölik. A király bukott nagybátyja dúlva-fúlva vonult vissza a pompás udvar életéből Stiriába, de otthon sem nyugodott. Tovább szervezgette az elérhető hatalmi erőket, új egyességeket kötött. Gara és Ujlaki kitartottak mellette, más urak is hozzácsatlakoztak a magyarok közül. Csak Hunyadi János nem. Ő új csoportosulással válaszolt Ulrik gróf szervezkedésére. Szövetséget kötött Eyzingerrel, hogy Ausztria felől nyugodt legyen és hogy a cseh és morva föld is biztos legyen a háta mögött, szövetkezett Pogyebrád Girzsikkel, a hivatalos huszita uralom fejével, sőt ugyanakkor egyességet írt alá Sternberg gróffal, aki a római katolikus cseh kisebbség vezetője volt. Így billegett hintaként az erőviszonyok egyensúlya hol fel, hol le. Egy évvel ezelőtt Hunyadi Jánosnak még le kellett mondania a kormányzói hatalomról és a szabad királyválasztás álmáról, hogy Ulrik grófot eressze a hatalomra. Most Ulrik gróf Cilli várából bukottan leselkedett kifelé, mint a mérges pók, Hunyadi János pedig szövetségben állott a hivatalos bécsi uralommal, a hivatalos prágai uralommal, míg a hivatalos magyar uralmat, ha nem kormányzói címmel is, megint a maga kezébe fogta. Nyugodtan mehetett most már a török, vagy más ellen, ha kellett.

Nem is adatott tétlenül maradnia. Mindenekelőtt Besztercén kellett, hogy rendet csináljon. Amint besztercei gróf lett, egymásután bocsátotta ki Hunyadvárából a pecsétes leveleket, hogy a soká elhanyagolt Beszterce dolgait rendbehozza. De a szászok túlsoká éltek már gyeplő nélkül, az új gróf uralma nem ízlett nekik. Előbb mindenféle köntörfalazással próbálták új grófjuk parancsait kivédeni, aztán nyiltan ellenszegültek. János gróf egy szép napon lóra ült és néhányszáz lovassal elment Besztercére rendet csinálni. Pár hét alatt haza is tért. Rendet csinált. Vas és vér árán, könyörtelenül. És biztos volt benne, hogyha most írást küld Besztercére, a szászok csikorgó foggal, de mukkanás nélkül fognak engedelmeskedni.

De ez csak afféle rendőri eljárás volt, rendcsinálás a háztájon. Még ott Beszterce alatt is a törökön járt az esze. A régi, nagy ellenségen, amely ilyenkor télvíz idején csendesen maradt, de hogy jönni fog teméntelen erejével, ha kitavaszodik, bizonyos volt. Hunyadvár gazdája nagy dolgokra készülődött. Nem mult el nap, hogy vendég közeledtét hirdetve meg ne szólalt volna a kürtös a kaputoronyban. Messze földről jöttek urak, vasas kísérettel, poros paripákon, olyan szekerekkel, amelyek hosszabb tartózkodás szándékára mutattak. A kancellárián lázasan folyt a munka, a deákok sokszor hajnalig irogatták, amit az urak napközben végeztek. Mátyás mindebből csak annyit tudott, hogy apja, mint a magyar katonaság fővezére, szervezi az ország seregét, s az nagyon bonyolódott feladat. Az étkezéseknél nem volt szabad résztvennie, mert ott is folytatták a tárgyalásokat s ő még mindig nem volt lovag, a nagyok közt nem lehetett helye. Bezzeg László, aki már hazakerült a Szepességről, annál felnőttebb arckifejezéssel járt-kelt, buzgólkodott, homlokát ráncolta, igen nagyon mutatva, hogy ő a tanácskozásokon mint horvát és dalmata bán beszél, nélküle az egész hiábavaló volna, mert az ő szava az ország jó negyedrészének katonáit jelenti.

Egyszer azonban az történt, hogy Mátyás az első kontignáció egyik boltíves folyosóján ődöngött, olyan ürügyet vetve, hogy eltűnt agarát keresi, valójában azért, mert remélte, hogy valamely arra menő deák, vagy véletlenül kinyíló ajtón át meghallott beszélgetés szavaiból megtud valamit. S ekkor egy ajtón éppen atyja és bátyja léptek ki. Egyik teremből siettek a másikba. Hunyadi János megállt, hogy szokása szerint fia fejére tegye a kezét és valami közömböset kérdezzen tőle. Most azonban nem kérdezett tőle semmit, hanem váratlanul hosszabban megnézte, mintha idegen gyermeket nézne. Komolyan eltűnődött, aztán így szólt Lászlóhoz:

- Melly nagyocska lett immár ez gyermek. Ha érkező üdőd lészen, László, végyed magad elejbe és kiben dolgozunk, azt néki megmagyarázzad.

Aztán tovább sietett a két férfi. Mátyás lüktető szívvel maradt az ablakmélyedésben. És egész nap nem tudott betelni annak a gondolatnak gyönyörűségével, hogy ez az apai rendelkezés első jele az ő felnőtt voltának. Szorgosan leste Lászlót, hogy mikor beszélhetne vele. De az sehogysem akart ráérni. A beszélgetést másnapra, másnap pedig ismét másnapra halasztotta. Végre negyednapon váratlanul betoppant a Mátyás szobájába, mikor a fiú éppen Dantét olvasott egyik nevelőjével.

A leckeórát félbeszakították. László egy korsó méhsert hozatott magának. Nagyot húzott belőle, mert előbb nyilván sokat beszélt.

- Jól figyelmezzél, fiú s kit mondok, elmédben véssed. Mert ugyan főbenjáró dolog ez.

Azzal elkezdte a magyarázatot. Még pedig úgy, hogy kérdéseket intézett öccséhez. Kiből lesz a katona? Ki adja neki a fegyvert? Ki hívja hadba? Ki fizeti zsoldját? És így tovább. Mátyás felelt, ahogy tudott. S felelgetés közben jött rá, hogy aminek nagy tudójául tudta magát eddig, abban erős hézagok mutatkoznak előtte.

- No lásd, - mondotta bátyja, - nem gyerekjáték ez. Nyissad filedöt, megmondom.

És előadta neki, mintegy leckeórán, miből áll az úgynevezett magyar hadsereg. Elmondta neki a nemesi felkelést, a telekkatonaságot, a főpapok és főnemesek bandériumait. Ez a három szerv adja a magyar haderőt. De csak úgy szivárogva adja-adogatja. A magyar embernek az a kutya rossz természete van, hogy a rendet, vagy inkább a rendbe való illeszkedést nem nagyon kedveli. Minden magyar ember úgy érzi ősi természetével, hogy ő a maga szemétdombján fejedelemnek született és a parancsolás az ő dolga, nem pedig a szófogadás. Ha valamit emígy gondol, hiába gondolják azt százan mások amúgy, vélekedését a másokénak alája rendelni, ez sohasem fűlik a fogához. Hiába hirdetnek nemesi felkelést, ha ő úgy gondolja, hogy az idén aligha fog feljönni a Dunához a török, akkor szépen otthon marad. Aztán meg kinek-kinek azon jár az esze, hogy mennél több marhát gyűjtsön, nem pedig azon, hogy hogyan adja oda a köznek, amije van. Minél gazdagabb valaki, rendszerint annál fösvényebben vigyáz a magáéra. Ezért a főpapok és a főnemesek, akik vagyonuk arányában kötelesek katonát adni, bandériumaik lélekszámát lecsavarják, amennyire lehet, néha vakmerő módon vagyonuk háromnegyedét is letagadva, mert katonát hadban tartani nem olcsó mulatság. Így, mikor baj van, csak kis része gyülekszik össze annak a fegyveres erőnek, amelyet az országból ki lehetne állítani. Az is csak úgy ímmel-ámmal, késlekedve. Ha aztán jön egy olyan veszedelem, mint például kétszáz esztendeje volt a tatárjárás, akkor a híres vitéz magyarok nincsenek sehol.

Ez a nagy baj most körülbelül itt van. A török beült Bizáncba, a görög császárok trónjának befellegzett. Szörnyű nagyot nőtt a törökök ereje. Hódító szenvedélyöket csak véresen lehet megállítani, s annak muszáj megállítania, aki mindenekelőtt útjokban van: Magyarországnak. De ezt az eddigi késlekedő szervezetlen haddal megcsinálni nem lehet. Az ő apjok tehát kieszelte, hogy az egész magyar katonáskodási rendet új alapokra kell építeni. A rendszert ki is gondolta. És ez a sok tanácskozás a hunyadi várban arra való volt, hogy a fontosabb urak hozzászólásával a részleteket is kidolgozzák. Körülbelül meg is vannak már vele.

- Hogyan lészen hát, hamar mondjad.

- Várhass, öcsém, várhass. Ippen azt vagyok mondandó.

És most elmondta László a nagy gondolatot apróra. Apjok törvényt akar hozatni az országgyűléssel, hogy a katonaállítás kötelessége alól ne bújhassék ki senki, akármilyen nagyúr, vagy akármilyen nagynak képzeli magát. Az egész magyar sereg két nagy félből állónak fog tekintetni. Egyik felét adják a király, a főpapok és főnemesek bandériumai, másikba tartozik a köznemesi erő meg a telekkatonaság. Már most az országgyűlés két testületet fog kiküldeni; ezeknek dolga lesz vigyázni arra, hogy akinek fegyvert kell fognia, az a fegyvert meg is fogja. Az egyik testület azt fogja vigyázni, hogy ki milyen tehetős az egyházi méltóságok és a mágnások között, és ahhoz képest kiállítja-e a köteles nagyságú bandériumot, hogy mekkora magának a királynak a jövedelme és kivonul-e ehhez a jövedelemhez mért királyi bandérium. A másik testület a nemesi felkelést és a telekkatonaságot ellenőrzi. Még pedig megyénként. Minden megyében összeírják a portákat, minden porta ki fog állítani négy lovast és két gyalogost. Ugyanígy összeírják, hány a köznemes, aki hadbavonulni tartozik. Összeírják a jászokat, a kunokat és a románokat is, azok nemkülönben szolgálni tartoznak. Pénzzel ezentúl senki sem válthatja meg a katonáskodást, tessék csak mindenkinek menni a zászló alá. Mikor már minden katona az országban össze van írva, akkor elhangozhatik a nagy szó: fegyverbe. Ezt kell kimondania Budán az országgyűlésnek. Ha kimondja, akkor Magyarország a legkomolyabban veendő katonai hatalmasság lesz Európában.

- De hátha ki nem mondja?

- Attul nem félünk. Megbeszélődött ez immár minden fontosokval. Az mágnások tüszkölni fognak, de nem töhetnek semmit is.

Mátyás elragadtatva hallgatta mindezt. Büszke volt, hogy az egészet apja eszelte ki. Erősen megragadta képzeletét, hogy íme, ez a módja egy ország vezetésének. Kell valaki, nagy lélek és nagy elme, aki kitalálja, mit hogyan kell, azt azután törvénynek meghozatja az országgyűléssel. És a törvény után megy millió és millió ember, a szepesi városoktól kezdve le a dalmata partokig. Aki pedig az egészet kigondolta, az gyönyörködhetik benne, hogy most már jobb az országnak.

Ujesztendőre felkerekedett Hunyadi János, hogy felmenjen Budára, s hogy az országgyűlésen abból, amit elgondolt, csakugyan törvény legyen. Vajdahunyad otthon maradott népe lesvén leste az országutat naphosszat, jön-e hírnök Budáról és milyen hírt hoz. Jött is és jó hírt hozott: az országgyűlés megszavazta a katonai törvényt. Sőt Hunyadi Jánosnak még ezenfelül is nagy dolgok sikerültek: abba a megyénkint összeállított országos testületbe, amely elhivatott a nemesi felkelést és a porták katonaságát ellenőrizni, meglepően sok köznemest tudott beválasztani. Az ilyen bizottságok tagságait a főpapok és mágnások féltékenyen őrizték meg eddig a magok kezén. Köznemest be nem engedtek sehova. Most egyszerre a köznemesség előretört. Az országos testületnek egyharmadát köznemesek tették ki.

- Más világ lészen itt ettől kezdve, - mondta lelkendező örömmel László, mikor apjával megtért Budáról, - az mágnás urakval immár hátrább. Néma dühük úgy emésztette őket, hogy majd elnyúltam nevettemben. Egyik szólt az pecsét miatt is, kit apánk kormányzó korában használt. Csak most hánytorgatta fel az jámbor. Ó be nevettem.

- Miféle pecsét miatt? - kérdezte Mátyás.

- Nem tudod te még ezt. Zsigmond király idején Gara kormányzott, őt csak az főrendek hívták vala el tisztjére. De apánk pecsétjén az kettős kereszt körűlte ez állott írottan: "Sigillum praelatorum, baronum et nobilium regni Hungariae". Érted-é? Az köznemesök is rajta voltak az pecséten. Hát ládd-é, illy dolgoknak miatta haragusznak mireánk Ujlakiék.

- Jól vagyon, értem. De Ulrik gróf nem magyar, az mi kormányi dolgainkhoz szóllása nincsen, miért haragszik hát?

- No várj, ebben megvilágosítlak. Addsza csak az ország-mappát, kit nevelőd ira az geografiához.

Mátyás elékereste a térképet. Kíváncsian várta a magyarázatot.

- Ide süssed szemeidet. Látod-é Stiriát, benne Cilli várával? Ulrik grófnak urasága ez. Itt penig egészen lent vagyon Bosnyaország. Közbül az szerbek vagynak, még tovább felfele magyar föld. Az szerbeknek urok Brankovics, Ulrik gróf ipa, ezt jól tudod. Ha itt ez kisded magyar földrészt Ulrik gróf magáénak vallhatná, ki Stiria és az szerbek között vagyon, szomszédos volna ipával, egyenes útja lönne le egészen bosnya földig. Tudjad meg esmég, hogy Ulrik bosnya király akart lenni, mert Tvarkó-vér vagyon benne, kit nem tagadhatunk. Ő hát fegyverös emberekvel rá menni ez mutattam magyar darabra nem késött. Ezkoron jöve az baj. Atyánk, miként ez dolgokrúl hírt vött, nagyhamar odament seregvel, Ulrik grófot elzavarta. Ulrik gróf ne légyen bosnya király. Atyánk ezt nem engedhette.

- Miért nem engedhette?

- Mert Ulrik hitetlen ember. Keresztény, mert megkeresztölték, de lelkinek lelke szerint istentagadó. Az szent misét is soha nem látogatja. Brankovics görög vallású, az mi pápai anyaszentegyházunkhoz titkon ellenség. Ha mast ez nagy föld, kit itt végigseprek kezemmel, vagyis Stiria, Szerbia, Bosnya mind egyazon hitetlen kalap alá kerül, az törökkel ugyan könnyen megszövetköznek és az pogányoknak útjok nyitva vagyon, ládd-é, meddig, magasan? Minket környöskörül kerített az török erő, mi hint Ulrik az bosnya király. Jőnek délkelet felől, dél felől, délnyugat felől, nyugat felől. Végünk. No ládd. Atyánk nem engedhette. Nem is engedte. Nem is fogja. Hát ezótátúl fogva gyűlöl minket Ulrik gróf, de halálosan. Oderit, dum metuat, mit tészön ez magyarul?

- Gyűlöljön csak, de féljen minket, - felelte Mátyás kissé lenézve a könnyű feladatot, - ejszen fél is. Országban esmég apánk az úr.

László büszkén bólintott. De alig telt belé pár nap, már alább szállott büszkesége. Meghökkentő hír érkezett Budáról, habzó lovú ember hozta. A bécsi udvarból olyan királyi leírat érkezett Budára, amely alattomban szakadékot akar támasztani Hunyadi és a magyar rendek között. Egy nap sem telt belé, megjött Vajdahunyadra a leírat teljes szövege is.

Ezt már maga az apa magyarázta meg Mátyásnak. A fiú éppen most töltötte be tizennegyedik esztendejét, azt a kort, mikor apja régi igérete szerint megkapja a lovaggá ütést. Születésnapjára sok egyéb ajándék között új vértet kapott, vadászfegyvereket, csupa férfias dolgot, de egyiknek sem örült annyira, mint annak, hogy apja maga magyarázta meg neki az országos okmányt.

Azzal kezdte a leírat, hogy a magyar urak készüljenek a török ellen és közöljék vele intézkedéseiket, mert ő egyéb országainak seregeivel együtt egységes tervet akar kidolgozni, hogy azt a pápa elé terjessze. Ez még rendjén lett volna, bár el lehetett volna várni, hogy a gyermekkirály személy szerint a magyar hadak hivatalos vezéréhez is fordúljon, vagy legalább a leiratban megemlítse. De a nyugtalanító részek a leirat további folyamán következtek. A király felszólította a rendeket, hogy válasszanak a magyar belsőügyek intézésére olyan kormányzótanácsot, amely neki javaslatokat tehessen, esetleg önállóan is intézkedhessék, mert minden csip-csup dologban lehetetlen folyton összehívni az országgyűlést. Kormányzó tanács? Amely tehát ellenőrzi Hunyadi János intézkedéseit s azok dolgában esetleg ellentétes javaslatokat küld Bécsbe? Ezen a gondolaton lehetetlen volt fel nem ismerni Ulrik gróf keze nyomát, aki ugyan haragban volt a királlyal, de szövetségben volt a Hunyadi iránt gyűlölködően ellenséges Garával és Ujlakival. Hárman sütötték ki nyilván, hogyan lehetne letolni megint Hunyadi Jánost a hatalom polcáról. De ami ezután következett, az felért egy arculcsapással. Azt írta a király a korona jövedelmeiről, hogy azok fölött ő maga akar rendelkezni és felmondja az eddigi rendet, mely szerint neki megszabott évi pénzt küldtek Bécsbe, a többit pedig tudta nélküli célokra használták. A magyar urak "bízzák a királyi jövedelmek kezelését hű hivatalnokokra". Hű hivatalnokokra? Hát aki ez idő szerint is kezeli az ország jövedelmeit, Hunyadi János, az nem hű hivatalnok?

A hinta nyilván megint billenni készült. Az országgyűlést, amely a királyi leirat felszólításairól döntsön, összehívták. Mátyás most először mehetett országgyűlésre.

Már a készülődésnél vigyáznia kellett, hogy legyűrje izgalmát és lelkendező mohóságával gyerekesnek ne tűnjék fel. A vasalt ládákból elészedték azoknak a díszruháknak egy részét, amelyeket esküvőjére szereztek volt be. Mind kinőtte már őket, éjjel-nappal dolgoztak a vár mesteremberei a ruhák átalakításán, a szülők pedig elhatározták, hogy a lakodalomra, ha ugyan valaha meglesz, Mátyás új ruhákat fog kapni. Ezeket addig elhordhatja, most már úgyis gyakran fog nyilvánosan szerepelni.

Az ő maga holmija három málhás-szekeret töltött meg, mikor elindultak. Volt azokon köntös, mente, bunda, kucsma, fehérnemű, ágynemű, lábbeli, gyolcskapca, fegyver, vértezet, vadászholmi, minden a világon, mert akármire adódik majd alkalom, a fiatal besztercei gróf ne maradjon a főurak mögött. Az olyan család, amely tart arra, hogy leggazdagabb az országban, tartozik azt kifelé is megmutatni.

Sűrű hóhullásban indultak, sötét reggel volt még. Az anya egészen a kapuig lement velük, ott az anyát hárman egymásután megcsókolták és hárman egymásután nyeregbe szálltak. A kürtök megharsantak és egymásután három jelet zendítettek: egy járt az ország fővezérének, egy járt a horvát bánnak, egy járt a besztercei grófnak. Aztán kidobogtak a hídon és nemsokára elfedték előlük a dombhajlások Vajdahunyad várát, ha hátranéztek. Egy kisebb csata kocogott az élen, pár lónyi mindössze, aztán jöttek hárman lóháton egymás mellett: középen Hunyadi János, jobbfelől nagyobbik fia, balfelől a kisebbik. Keveset beszéltek, a kemény hidegben nem szívesen nyitottak szájat.

Mátyás nem győzött nézdegélni, mihelyt kivilágosodott a nappal. Minden érdekelte. Déva vára volt az első állomás, amelyet elértek. Hasonlítani sem lehetett ezt Vajdahunyadhoz, amely különben is a legnagyobb és legpompásabb várkastélya volt Magyarországnak. De Mátyást mégis különösképpen érdekelte. Kisgyerek korában volt egy székely dajkája, aki verses mesékkel szokta elaltatni. Ezek között a Kőműves Kelemenről szóló mesét kedvelte legjobban. Szép hosszú, különös mese volt, egyhangú dallamát a dajka nem énekelhette neki elégszer.

Tizenkét kőműves összvetanakodék,
Magas Déva várát hogy felépítenék...

Emlékezetében az az egy sor maradt meg legerősebben, hogy: "Jó napot, jó napot, tizenkét kőműves." Ezt mindig dúdolgatta magában, anélkül, hogy gondolt volna rá. Különösen ügetés közben ötlött fel benne a sor ritmusa. Most is, hogy maga előtt látta Déva várát, ezt a sort mondogatta. És szemlélvén a fokon álló épületet, elgondolkozott rajta: mi lehet az igazi értelme ennek a mesének? Miért nem állhattak meg a falak, csak ha emberélettel keverik a köveket? Tünődött sokáig, de az értelmet nem lelte benne. Déva el is maradt a Budára tartó sereg mögött. Figyelme másra terelődött.

Ilyen nagy utat most tett életében először. Roppant módon élvezte. Minden állomáson már türelmetlenül várta a következőt, amely új érdekességet ígért. Az útvonalat úgy vezette az apa, hogy - utazgató nagybirtokos módján - útba ejtette egyes birtokait. És míg a Dunáig nem értek, úgyszólván többet mentek Hunyadi-birtokon, mint idegen földön. Majdnem minden napi járóút végén új Hunyadi-birtok várta őket olyan várral, amelyben megszállhattak. A Szamos völgyén eljutottak a felsőbányai nagybirtokhoz, ahol az asszonypataki Hunyadi-vár adott nekik szállást. Onnan, a Szamost követvén, Szatmárra jutottak, Hunyadi-birtok volt az is, Németivel együtt. Aztán kerültek egyet északnak, mert az apa meg akarta nézni a nagy beregi birtokot s benne Munkács nevezetű várát, hogy vajjon az milyen állapotban van, mert a szepesi földről megtérő László elég hitvány hírét hozta. Innen nyugatnak fordultak és mire a tiszaháti síkra értek, már hunyorgós, gólyahíres, madárcsicsergéssel teli tavaszi idő fogadta őket. Megnézték a tokaji birtokot Tállyával és Tarcallal együtt. Aztán egy órányi lovaglással már megint Hunyadi-birtokra érkeztek: ahhoz a hatalmas birtokrészhez, amely Tokajtól kezdve lefelé egészen Derecskén túlra terjedt és Debrecen egész határát magában foglalta. Varsánynál keltek át a Tiszán, az is egészen Túrig Hunyadi-föld volt.

- Mend az miénk? - kérdezte Mátyás felágaskodva a lovon és körültekintve.

Apja nem felelt, de László annál büszkébben:

- Ez még semmi. Hát az Vág-melléki földek négy Hunyadi-várral? Hát az Temes-Maros köze? Hát Komját? Hát Temesvár? Hát az alföldi birtok Halastól Szabadkáig? Hát Fejérkő és Rácsa az Szávánál? Hát Ujvár a Rábánál? Létavár? Bolkács? Az Küküllő-mente? Az Maros-Tisza köze Holdvásárhelyestül, Donáttornyostul? Hát Csongrád? Mondjam még? Huszonnyolc várunk van, öcsém, ötvenhét város az miénk és ezer nem tudom hány falu. Ehhez képest micsoda amaz rongyos Stiria?

Roppant hatalmat, irdatlan gazdagságot látott útközben Mátyás. Ha térképet képzelt maga elé s azon szép pirosra pingálta magában birtokait, a foltok túlnyomóan megtarkázták az ország fehérét. Magyarország keleti fele különösen a Hunyadi-számadás alá tartozott, de nemcsak úgy, mint király alá az ország, hanem valóságos tulajdon gyanánt, minden fával, tócsával, kúttal, legelésző állattal, vízerecskével és fűszállal együtt. A falvak népe lekapott süveggel bámulta életének és halálának hatalmas urát, a világhírű törökverőt. A városok határában, ahol már hírt vertek az előre küldött lovasok, hajadonfőtt hajlongó öreg polgárok mutatták be hódolatukat, a várakban csákra szökkent a zászló, riadt a kürt, rendbe álló őrség lovai dobogtak és mindenütt egyformán jött a várnagy, szertartásosan felkínálván a kulcsokat, amelyeket csatlós tartott vánkoson mellette. És végig az egész úton mindenütt minden pillantás rája szegeződött az apa után, a tizennégyévesre, a kis grófra, mert a nép a boszorkányos és sárkányos mesék ősi ideje óta mindig a kisebbik fiút nézi gyengédebb kíváncsisággal.

Tiszta tavaszi nap aranypiros alkonyatán értek a pesti vámhoz. A Dunán komp vitte át őket Budára. A hatalmas folyam hömpölygő árja felett lassan ringott a széles faalkotmány. És ő elbűvölten nézte a domb tetején büszkélkedő mesebeli épülettömeget, néhai Zsigmond király várát, melynek elülső bástyái a víz partjáig lejöttek, mintha hatalmas erejökkel tartották volna a tornyok, erkélyek, pillérek, tarka tetők és megint csak tornyok kőfalkeretbe zárt tömegét, hogy alá ne csússzék.

- Ó be gyönyörű! - sóhajtotta álmélkodva.

Nem felelt neki senki. László a kiszállás rendje felől adott parancsokat, apjok pedig komoran tünődve, maga elé tekintett és nem Budavárát nézte.

A nap éppen ekkor szállt le a vár mögött és az épületek felső élét és felső lapjait meghúzta rőt arannyal. És ő, amint a komp lassan úszott át a hídatlan folyam özönlő, pirosló árja felett, arra gondolt, hogy ez az egy vár, ha övé volna, megérne huszonnyolc másikat, ötvenhét várost és ezernél több falut. De új gondolat lobbant meg benne s ettől magasabbra vetette fejét: azokat is, ezt is, mindent.



IV.

Nem soká tartott az országgyűlés és Mátyás alig is látott belőle valamit. Már első nap láza volt, ahogy megérkezett. Érzett már az utóbbi napokban valami borzongást, de nem akart szólni. Annyi vadvizen, mocsáron, dögletes levegőjű zsombékon jöttek át, hogy az lett volna az igazi csoda, ha a magyar láz meg nem fogja. Megfogta. Az első napon el is mehetett a gyűlésbe, amelynek tanácskozása már folyt, mire ők megérkeztek, de hiába erőltette figyelmét, a kardos és mentés urak zsibongó tömegéből zúgó feje alig tudott valamit felfogni. Szécsi Dénest, az öreg esztergomi érseket, még jól megnézte. Még Gara nádorra és az ünnepélyes, gőgös Ujlakira is volt figyelme, de lassanként összekuszálódott előtte minden. A latin nyelvű beszédeket nem tudta követni, azok általa nem ismert törvényeket idéztek és általa nem ismert politikai szakkifejezéseket használtak. Csodálta Lászlót, aki őt maga mellé vette és némelyik teljesen közömbösnek látszó, elduruzsolt latin mondatnál élesen felszisszent. De lassanként erre sem tudott figyelni, köd lepte be gondolatait. Végül ő maga kérte, hogy vigyék haza.

Ott senyvedt az Urak utcájában, egy udvar felé eső szobában. Mindenféle lázálmok gyötörték, mikor a hullámzó láz erőt vett rajta. S ha a láz rohama elmúlt, rendkívüli bágyadtság fogta el, alig tudta fáradt tagjait megmozdítani. Ilyenkor mindig várva-várta, hogy apja, vagy bátyja benézzen hozzá. Az országgyűlés folyásáról akart volna hallani valamit, meg a lovagi tornákról, meg a vadászatokról, amelyeket országgyűlés alkalmával közönségesen rendezni szoktak. Ezektől mind elmaradt. S ha magában számot vetett azzal, hogy minek elvesztését fájlalja legjobban, mégis csak magát az országgyűlést sajnálta. Mód felett érdekelte volna látni, hogyan igazítják az ország dolgát az egybegyűlt rendek, hogyan vitatkoznak, hogyan győzik meg egymást és végül hogyan hozzák meg a határozatokat. Ismerni is szerette volna a szereplőket, akikről otthon annyit hallott, egyikkel-másikkal beszélgetni is szeretett volna. Mindenek felett pedig apját és bátyját kívánta volna látni, ahogy kiállanak a többiek elé, mint legelsők és legkülönbek, hogy lenézzék az áskálódók dühét, vagy ha azok győznek, kárörömét.

Azok győztek. Az országgyűlés megszavazta a király kívánságait és nem tett szót Hunyadi János érdekében. De a tizennyolc tagból álló tanácsba, amely ezentúl kormányozni volt hivatva, hat köznemest is választottak. A főpapoknak és főuraknak le kellett azzal számolniok, hogy egy embertömeg lép be az ország dolgának intézésébe, olyan, amelynek eddig nem volt szava, csak megjelenhetett és bólogathatott annak, amit az a bizonyos kiterjedt atyafiság végzett felőle. Az erők változó egyensúlyának ez a mostanában állandó tünete ezúttal is jelentkezett, de a pillanatnyi győzelem nem volt a Hunyadi Jánosé. Bár senki nem merészelte kimondani, a királyi leiratból kiszivárgott és az emberek közt a levegőben állva maradt az a sanda gyanúsítás, hogy az ország pénzei körül nincs minden rendben. Ulrik gróf kajánul örvendhetett, ha Cilli várában meghallotta ennek az országgyűlésnek részletes lefolyását. Ennek a gyanúsításnak mérgét ő tette bele a gyermekkirály elméjébe. S ha ő kegyvesztett lett is, a méreg most már magától tovább dolgozott. Az országgyűlés engedelmesen teljesítette azt a királyi parancsot, hogy a pénzek eddigi hovafordításáról számadást állítson össze. Az ifjú László király pénzekről számoltatta Európa hősét.

Mihelyt Mátyás annyira jobban lett, hogy szekéren útra kelhetett, Hunyadi János nem akart tovább Budán maradni. Mélyen sértettnek érezte magát. De Mátyás erről nem tudta szavát venni. Csak László mondott neki egyetmást apjok haragjáról.

- Ott valék, - mondta László, - mikoron apánk izenetöt tött az királynak Bécsbe. Csúnyán odamondotta az magáét, meghigyjed.

De ha odamondott is a Bécsbe küldött üzenetvivőnek, ez nem csillapította haragját. Komoran külön lovagolt elinduláskor, nem beszélt senkihez. Emberei nem szólottak hozzá, tudták, hogy ilyenkor nem szabad szóval illetni az öreg oroszlánt. Mátyás túlgyenge volt ahhoz, hogy lóra üljön, őt szekeren vitték, és László lovagolt mellette.

Mikor a pesti Búza-piacon vonultak kifele, átellenben az alsó hévízzel, László egy kőházra mutatott.

- Ezt megnézjed. Különös asszony lakozik benne.

- Kicsoda?

- Katalin hercegnő, az szultánnak családjábul való.

- Ugyan ugye? Hogyan kerűlt ide vajjon?

László elmondta. Mikor Murád szultán trónrakerült, ugyanaz, aki az ő nagyanyjok nővérét bírta feleségül, volt neki két testvéröccse is. Hogy uralmát ne háboríthassák, mindakettőnek kitolatta a két szemét. Az egyik, Juszszuf, idemenekült Budára, feleségével és három gyermekével együtt. Daud-Cselebi és Orkán a két fiú, Katalin a leány. Juszszuf, a vak szultánfi, már elhalt, de a gyermekek, most már meglett korúak mind, élnek most is. A fiúk megtartották mohamedán vallásukat, mert a trónkövetelés elvét, ha reménytelenül is, fenn akarták tartani. De a leány megkeresztelkedett és feleségül ment egy Török Pál nevezetű emberhez. Török Pál lakik abban a házban. A pestiek nagyra vannak vele, hogy milyen érdekes asszony lakik köztük. Széltében úgy hívják, hogy "az török császárleány."

- Ne ezt mondjad, bátyám. Apámot mondjad.

László körülnézett. Nem szerette, ha a fegyveres háznép hallja az ilyen benső beszédet. Halkabban szólt oda:

- Rettentően emészti magát. Nem is hogy böcsületibe akarnak tapodni. Hanem jobbadán az katonai törvények miatt. Kit melly szépségösen kieszele, és ime. Az tanács, kit most választottak, iza végre nem hajtja.

- Nem? - kérdezte Mátyás meghökkenve.

- Nem. Az tanácsban kik ülnek, ugyan vigyáznak önnönpénzökre. Nem bolondok, hogy végrehajtsák. Ez fájdalma igazában apánknak. Szépet álmodott, oszt megébredt abbul. Az hitvány emberek megébresztötték. Mégis megyen az törökre. Nem ember ez mi édes apánk urunk, hanem félisten, meghigyjed.

- Megyen?

- De megyen ám. Mondotta néköm. Ejszen azért sietünk hazafele, hogy készülődjék. Törvényvel, vagy nem törvényvel, akár a maga pénzén is, de kit öszveszedhet, szedi, oszt hajrá. Megyen.

- Ó bár éngemet is vinne.

- No szép lönne. Beteg gyermek háborúba.

- Nem vagyok gyermek immár. Beteg sem. Mire hazaérünk, lóra ülhetök, megládd.

- Jó, jó, hallgassál mastan, az sok beszéd megárt.

Az úton többször is ráterelte a szót Mátyás a háborúba menésre. Apjának egyenesen nem mert szólni, de László közbenjárását sürgette. Az igérte is, de ő sem mert szólni. Hunyadi János nagyon farkaskedvű volt egész hazamenet. A legrövidebb utat választották, hogy mennél hamarább otthon legyenek, de így is minduntalan Hunyadi-birtokokat értek. A gazda mindenütt talált valami nem kedvére valót. Nem sokat beszélt ilyenkor, csak két-három mondatot, de attól mindenkiben meghűlt a vér. Hol várnagyot csapott el, hol egész sor jobbágykunyhót gyujtatott fel, mert tilos helyre építették őket, hol megcsapatott valakit. Az utakon lesunyt fejjel, ijedten poroszkáltak a kísérő lovasok. Ha a vezér felemelte sötét tekintetét, remegni kezdett az, akire ránézett.

Ahogy közeledtek Vajdahunyad felé, egyre sűrűbben kaptak hírt. Budáról is szalasztottak utánok lovas embert, aki tajtékzó paripán érte utól a lassan haladó, szekeres menetet. S ugyanúgy Erdély felől is hírhozók érkeztek, akik nem tévesztették el a közeledőket, mert Hunyadiné ugyanazt a levelet négy emberre is rábízta, nyargaljanak vele négy irányban Magyarország felé, hogy a gazda akármelyik út felől jön, valamelyiket megkapja. S ezek a hírek mind arról szóltak, hogy a szultán közeledik. Sőt végül nem kisebb embertől, mint magától Brankovics Györgytől, az öreg szerb királytól jött levél a hazafelé tartó vezérhez.

Az úti karaván egyszerre nyüzsögni kezdett. Hunyadi Jánost máról-holnapra kicserélték. Mátyás már meggyógyult annyira, hogy lábra kaphatott. És most tanúja volt annak, hogyan szervez apja egy hadjáratot. Csupa hév, villámló tevékenység és mozgékonyság lett az eddig oly komor és mozdulatlan vezér. Ahol este megállapodtak, ott késő éjszakáig leveleket diktált: királynak, pápának, Eyzingernek, Fridriknek, Brankovicsnak, nádornak, Pogyebrádnak, megszámlálhatatlan másoknak is. Közben póstája is érkezett; a nap legkülönbözőbb óráiban érte őket utól egy-egy hirnök. Mátyás büszkén vett részt az ügyek intézésében. Hunyadi gyengén beszélt nyelveket, két fia közül pedig Mátyás volt a nyelvismerőbb, ő volt tehát az úton apja hivatalos fordítója, olasz, latin, görög, német, mindegy volt neki. Olyan gyakorlata volt már, hogy majdnem folyékony magyarsággal mondta el apjának a kezében tartott idegen levél mondatait. Most már jobban is lett egészen. Az apa kora hajnalban talpon volt már, mindakét fia együtt serkent vele. És most már Mátyás is ott lovagolt apja mellett. Hallgatta a nagy vezér hosszadalmas alkudozásait a zsoldostoborzó ügynökökkel, akiket hivatni is alig kellett: bámulatos szimattal megszagolták, hol akadhat dolguk, s egyszer csak ott voltak kéznél, lekapott kucsmával várva a rendelést, mintha a földből bújtak volna ki.

Mikor Vajdahunyadra értek, ott már lázasan folyt a készülődés. Maga Hunyadiné intézte a zsoldos-fogadások otthoni részét, ha férje távol volt. Úgy alkudott maga is, mint a szakma kitűnő ismerőse. Annyi év óta jól kitanulta már a bérbe veendő emberáru minőségét. Tudta, hogy az alföldi kún nehezen fegyelmezhető, de jól verekedő anyag, s a legtöbbet a hivatásos cseh zsoldosokért érdemes fizetni, mert azok állandó rablásból éldegéltek a Felföldön, mindenféle megpróbáltatást kitűnően tűrtek s ha zsoldjukat pontosan kapták, vakon mentek a tusába, nem ismervén sem Istent, sem hazát, sem embert.

Néhány ágyúját, hadiszereit és serege zömét már eleve a délvidékre irányította a vezér. A megbeszélt helyre sietett most azokkal a legényekkel, akik nagy, vigasságos táborozást csapva ott gyülekeztek a hunyadi vár alatt. Mátyás az utolsó pillanatig reménykedett, hogy most már ő is elmehet a háborúba. De az indulás hajnala úgy köszöntött be, hogy apja csak Lászlót vitte. Sötét volt még, mikor Hunyadi elindult. Fáklyások kísérték ki a várudvarról, odalent veszett zenebonával sikítoztak a harci sípok jelei, az éjszakában száz meg száz fáklya lidércként imbolygó fénye csillagzott a várárkon túl. Az anya egy ablakból nézte a távozókat, akik esetleg a halálba mentek, de a kemény asszonynak semmit sem remegett a keze, amelyet a mellette álldogáló Mátyás vállán pihentetett. Ott álltak, mikor már egészen elhalt a távozó sereg zaja. Akkor az anya megszólalt.

- Ha még alunnod kívánsz, lefekhetöl.

Ő szó nélkül indult a maga folyosója felé. Nem mert hangos szóval válaszolni, mert félt, hogy hangja megremeg a sírási ingertől, amelyet csak úgy tudott visszatartani, hogy kegyetlenül szájába harapott.

Ettől fogva abból állott a vár élete, hogy a hadba vonultak híreit várták. Jött is levél megnyugtató gyakorisággal. Az első levél arról adott számot, hogy György szerb király személyesen jött át a Dunán Hunyadihoz segítséget kérni. Az öreg Brankovics mostanában magyar oldalon állott, mert a szultán le akarta lökni trónjáról és mindenekelőtt őt igyekezett elintézni, hogy aztán tovább vonulhasson felfelé.

- Látom, szinte, - mondta Hunyadiné fiának, mikor együtt olvasták a levelet, - miként ágál, esküd, zokog, karjait tárja, fehér szakállát lengeti az ravasz vén Gyorgye király. Mindétig így tészen, ha kit instálna valamire. Hajjaj, agyafúrt vén róka az te mátkádnak öregatyja, hallodi.

A következő levelekből aztán kísérni lehetett az egész hadjárat mozdulatait hónapokon keresztül. Hunyadi János nem várta meg, míg a török rácsap Szerbországra. Gyorsan elindult Nándorfehérvárról és ő támadott: igen gyors menettel betört bolgár földre. Azonnal ellenséggel akadt szemközt, a szultán bégjei már siettek elébe seregrészekkel. Kivétel nélkül valamennyit megverte, aztán hozzá látott az ország elpusztításához, hogyha a török megint jönne, se élelmet, se szállást ne találhasson. Lement egészen Ternováig, búsás hadizsákmányt szedett össze, aztán Szerbia felé fordult, mert a szultán egyik nevezetes vezére, Firuz bég, közben csakugyan megtámadta Gyorgye király országát és már nagyon szorongatta. Hunyadi villámgyorsan dolgozott. Már ott is termett, már egyesült is a rája várakozó szerb sereggel és Kruzsevácnál összeütközött Firuz béggel. Rettenetesen megverte. A törökök nagyobb része ottmaradt a mezőn. Akit meg nem öltek, megfutamodott. De a győztes ilyenkor pihenhetett legkevésbbé. Nagyon sok pénzt ért a fogoly török, érdemes volt utána eredni. Össze is fogdosta úgyszólván valamennyi menekülőt, lóhalálában kergetve őket Pirotáig és Viddinig. Ezt a két várost még felgyujtotta, aztán a temérdek fogollyal visszatért Nándorfehérvárra.

A hadjáratnak ezt a részét Mátyás már nem levélből tudta meg. Történt egy éjjel, hogy anyja szólítására riadt fel. Mikor szemét dörzsölve felült az ágyban, ott látta anyját: egyik kezében mécses, másikban levél.

- Egy-kettő, - szólt sürgetően Hunyadiné, - kapkodjad holmidot, tüstént indulsz apádhoz. Ihol ez levélben hivat Nándorfehérvárra.

Mialatt lihegő sietséggel öltözködött, lentről is hallotta a kapkodó készülődést. Anyja már intézkedett. A vár szervezett fegyelme ilyenkor jól bevált. Kevéssel azután, hogy az éjszaka érkezett levéllel az úrnőt felkeltették, Hunyadi Mátyás már indult apjához páncélosan, páncélja alatt tomboló örömmel, lova mögött huszonnégy embernyi kísérettel. Legszívesebben a ló nyakába dobta volna a kantárszárat, hogy repülni kezdjen. De málhás szekerei miatt nem repülhetett.

Az úton agyonhajszolta embereit. Alig aludt valamit, máris rohanni akart tovább. Kora októberi idő járta, a lovak lehellete már meglátszott az ökörnyálas levegőben. Máskor szép lett volna a szelíd napfény alatt bandukolni, nézegetni az ismeretlen tájakat, idegenül beszélő, különös gunyát viselő jobbágyokat, felbukkanó és eltűnő várakat. De az ő számára most nem volt érdekes senki és semmi. Csak tovább, tovább Nándorfehérvárra.

Egy nappal mégis későbben érkezett, akármennyire igyekezett is. Az utolsó napi járást úgy számította ki, hogy hajnaltól éjfélig egyhuzamban megteszi a hátralévő utat. A fogadott vezető fejét csóválta: ez lehetetlen. De Vajdafi Mátyás megparancsolta, hogy úgy legyen. Szittyós, zsombékos vidékre érkeztek, ahol a sás közt csörtető lovak a vizi madarak ezreit verték fel s a lovak feje körül szúnyogfelhők táncoltak. Hol ennek, hol annak a lónak lába süppedt hasig az alattomos kátyúba. Amiatt a többinek tétlenségben kellett várakozni. A szekerekkel meg éppen rengeteg baj volt. Csak nagy kerülőkkel tudtak olyan csapást találni, amelyen ezek elmehettek, de így is minduntalan elakadtak. Ahogy a nap kezdett leszállani, Mátyás már látta, hogy meg kell adnia magát. Kivihetetlenre vállalkozott. Sötétben még fáklyákkal is istenkísértés lett volna ezt az utat folytatni. Végre is megszünt hiába küzdeni. Megállást parancsolt. De ekkor meg sátorverésre alkalmas helyet kellett keresni. Bolyongtak jó sokáig a lápos útvesztőben, míg végre letelepedhettek. Sátrat ugyan itt sem vertek, hanem pokrócokba és bőrökbe burkolódzva a puszta földön hevertek le. Tőzegből csináltak tüzet, hogy a virradatot megvárják. Millió béka kuruttyolt a végtelen éjszakában. A fáradt emberek mind aludtak, csak az ifjú besztercei gróf szemére nem szállott álom. A természet hangulata megejtette. Életről és halálról gondolkozott. Mi lenne, ha valamelyik fegyveres, titkon talán Ulrik gróf béreltje, most hátulról úgy mártaná belé a kést, hogy meg sem nyikkanna? Ezt sohasem lehetett kizártnak tartani. Apja is, László is, ha országgyűlésre mentek, vagy más idegen helyen egyességről tárgyaltak, sodronyinget húztak a békés selyemdolmány alá. De nagysokára az izgatott képzelgő is elaludt. S mikor arra rezzent fel, hogy Harám keze érinti vállát, úgy érezte, hogy öt perce aludt el csak.

De már pirkadt, a bölömbikák különös kiáltásával és a végtelen brekegéssel együtt a képzelődések is eloszlottak. Dideregve kaptak lóra az emberek, hogy lóháton harapjanak valamit, mert meggémberedett tagjaiknak nagyon kellett a mozgás. Cuppogva kezdtek megint haladni kápáig érő nád között.

Déltájban végre megpillantották a távoli várat. Mátyás nem bírt többé magával. Négy lovast hátrahagyott a szekerek védelmére, a többinek vágtát parancsolt. A vezetőnek is lovat adtak, s útközben nevették, milyen kétségbeesetten öleli a vágtató állat nyakát. És még a rév jött. Még kompra kellett szállni. De a lázas türelmetlenség már enyhült. A parthoz húzott gályákról tudta, hogy azok apja hajói. Ami katona nyüzsgött a tulsó parton, az mind apja katonája volt, valamennyinek karjában és kardjában még a harc friss emléke. A révész itt ragadt és megkeresztelt török lehetett, mert fejével a felzászlózott várra intve, így szólt:

- Dar ul Dsihad.

"A vallásos háború városa". Így hívták törökül Nándorfehérvárt, amelynek falai lassan közeledtek a komphoz. Mátyás intett a kürtösnek. Az már ott állt a komp elején a készen tartott kürttel. Most belefújt. Azt a jelet adta, amely a fővezér családjának járt. Kisvártatva odaátról megszólalt a felelet. Majd rája húsz másik kürt.

Mikor partra szállott, már tisztelgő magyar altiszt várta. Mögötte felsorakozó őrség.

- Dícsértessék az Jézus, - szólt a katona.

- Mindörökkül örökké. Apámot keresöm, hezzája vezess.

- Igen, úrfi. Mehetünk.

Jó hosszú út vitt a belső várba. Kosárfonású, földdel töltött vesszősáncok, malmok, szekértábor mellett haladtak.

- Apámmal voltál az mezőben?

- Igen, úrfi. Csak az minap vala, hogy megtértünk. Szilágyi Mihály uram még oda is vagyon.

- Hogy ugyan meleg vala az mező, hallám.

A katona boldog vigyorgással mutatta fehér fogait.

- Ki ott csépelni való volt, megcsépeltük, úrfi. Viszen is haza egyetmást kiki. Nézje úrfi ez lovat.

- Arabus. Hinnye be jó az feje. Ugrassad csak meg. Gyönyörűséges állat, való az. Hunnen hoztad?

- Agáé volt, agát levágtam. Fejit is lemetültem néki, elhozám. Varkacsos.

Szeretett volna beszélgetni is, százfelé is nézni egyszerre. Teméntelen katona álldogált, jött-ment mindenfelé. Nyilván a zsoldfizetést várták, vagy valami utolsó szemle parádéját, mert a hadjáratnak már vége volt, ilyenkor mindjárt szélnek szokták őket ereszteni, vigyék a jól megszolgált zsákmányt haza. Egyes csoportok már kondérokat álltak körül, marhát vezettek leölni, másutt hangos nótaszó hallatszott szerb nyelven, egy kocsma előtt vidám lármával kockáztak. De mikor elhaladt, az út két oldalán megállt a zsivaj és bámészkodó csend lett. Mátyás vértjén felismerték a hollós címert. Egy ember elkezdett vivátozni. Ez elég is volt. Ettől kezdve hangos vivátozás és zsiviózás kísérte az egész útvonalon. Sokan a levegőbe lőttek. Mátyás ment az út közepén, kihúzva derekát. Eszébe ötlött, amit a római vezérek triumfáló bevonulásáról tanult. Az ilyesféle érzés lehetett. Hát még az milyen lehet, ha valaki nemcsak a fia a győztes vezérnek, hanem önönmaga az...

Zúgó, ünneplő riadalom közepette érte el atyja szállását. Ismerős inasok ugrottak eléje, mikor leszállt a lóról. És pár perc múlva már ott állt apja előtt. Szeretett volna a régi kisfiús ösztönnel nyakába ugrani az imádott embernek, de visszatorpant.

- Jól jövél, fiam?

- Jól. De apámuram jól vagyon-é? Látom, baja nem esött legkissebb is.

- Isten megőröze. Anyádtul az level hol vagyon?

- Itt hordám kelebemben végig. Elesztebb letészöm az vértet.

- Ügyekzjél. Mastan én nem érkezök, mert vár Ulrik gróf. De László legott megtér, s néked mindent megmond. Az levelt nékem hamar kibolhászjad melledbül, szaladj. Vértesen jövél, te golyhó, miként valami keresztes vitéz? No, indulj.

Ennyi volt az egész viszontlátás. Mátyás engedelmesen sarkon fordult és ment, amerre vezették. Érezte, hogy elpirult. Apja kicsúfolta lovagi vértjét. Ez nem jól esett neki.

Nem nagy ház volt a fővezér szállása, Mátyás hamar a szobájába jutott. Belső inasa már ott várta, páncélkulccsal, szerszámokkal. Gyorsan kiforgatták a csavarokat, kikapcsolták a szijjakat. A levél előkerült. Egy legény már várta.

- Apámnak ezt, de az lábod igen szedjed.

Mikor alsóruhában maradt, kérdően nézett az inasra, az pedig kitalálván gondolatát, bólintott. És indult előre.

- Igenis, az feredő. Kész vagyon.

Zegzugos folyosókon át haladtak. Ő csak ment az inas után. Erősen gondolkozott. Itt van Ulrik gróf? Micsoda fordulat ez megint? Mióta apja rendszeresen tudomására hozta a fontosabb eseményeket, eléggé ismerte családjuknak a cillii grófhoz való viszonyát. Az mostanában hevesen gyülölködő volt, úgyszólván már leplezetlenül az. Neki már hónapokkal előbb meghagyták, hogy a grófkisasszonynak ne írjon többé levelet. A mátkaságot nem bontják fel ugyan, de levelezés nincs. És most Ulrik gróf itt van Nándorfehérvárt, holott az biztos, hogy a háborúban nem vett részt. Sőt, éppen, hogy igen csúnyán viselkedett, mert mialatt Hunyadi János és Hunyadi László a szerb csatatéren voltak elfoglalva, ő fegyveresen támadt néhány horvát várra, azzal a szösszel, hogy Hunyadi László hiába horvát bán, az csak cím, míg viszont a horvát bánság az ő családjában örökletes. És ezek után itt van és Hunyadi Jánossal tárgyal?

Észre sem vette, hogy mialatt így elfoglalta meglepett töprengése, az inas már le is vetkőztette, egy másik a víz és lepedő körül matatott. Kőfalú fürdőháza volt ennek az épületnek, török módra készült. Hallott már ilyesféléről, de most látta először. Külön medencéje volt a víznek a talajba kövezve, elfürödhetett volna abban akár öt ember is. Lépcsője is volt, azon kényelmes üldögélés esett a meleg vízben. De még sokféle csuda járt ehhez: az inas valami apróra tört füvet hozott neki kosárban, hogy azzal jól dörzsölje meg magát. Meg is tette és ime, a fű habzott ujjai alatt, akár a szappan. Azonkívül igen jó szaga volt. Mikor pedig megelégelte a meleg vizet, az inas dézsát húzott oda: ebben langyosabb víz volt, szintén valamivel szagosított. De ezt már unta.

- Melly szamár kendőzésök ezek, hé? Hunnen tanultad?

- Ulrik grófnak egy emberét esmérem, domine magnifice, az oktatott rája tennap.

- Vidd innét, ne lássam. Mi vagyok én, menyecske?

Azzal elkezdte mindennapi tornáját, amelyet az úton nem végezhetett kedvére. Sokszor egymásután leguggolt csípőre tett kézzel. Aztán hanyattfeküdt és támaszkodás nélkül felült hússzor egymásután. Majd ugyancsak hússzor olyan karmozdulatot végzett, amellyel egy képzelt gerelyt dobott el. Derekát erősen félrecsavarta hol jobbra, hol balra, guggolni készülő mozdulatokkal, mintha lovagolna. Ez a vitézi tornához kellett, ez volt a legfontosabb gyakorlat. És így tovább.

- Nosza neki, dagaszthatol.

Ezt már saját inasának mondta. Volt ott egy kőkerevet, az megfelelt a célnak. Hanyattfeküdt. Az inas nekilátott kemény marokkal dögönyözni. Előbb csak végig egész testét, aztán sorra vette az egyed izmokat. Minden izomhoz másféle nyomkodás, sanyargatás járt. A legény jól tudta mesterségét, nem hiába a legjobb budai borbélynál tanulta. A besztercei gróf kéjeseket és nagyokat nyögött a kemény marok alatt és néha utasításokat adott. Mert a vívásnál, gerelyvetésnél, vitézi tornánál állandóan gondosan figyelte magát és minden izmáról külön tudta, melyik mennyire győzelemképes állapotban van. Most már ott tartott, hogy ismerősei közül senki sem vívott jobban nála, a tornán pedig már régóta ki tudta vetni Lászlót a nyeregből annyiszor, ahányszor az ki tudta őt. Mérkőzéseik most már rendszerint eldöntetlenül végződtek.

Mikor visszament a szobájába, hogy felöltözzék, ott találta Lászlót. Nagyon örültek egymásnak. De ők sem ölelkeztek össze. Az ifjú bán tábori ruhát hordott, kardja is a derekán volt.

- Mindmostanig az zsoldos kapitányokkal bajlódtam, fene látott ennyi garázdát egy ellésbül. Mihály bátyánknak dolga lönne ez, de még nem tért meg az portyábul. Észben vöttem, hogy megjövél, siettem. Anyánk?

- Jól vagyon, Jézusnak hála. De mondjad ez Ulrik gróf dolgát, ki oldalamot ugyan fúrja. Mi ez?

- Majd, - felelte kurtán László és az öltöztető inasra pillantott.

Míg Mátyás fel nem öltözött, a hadjáratról beszélt László. Csodálattal adta elő apjok hadvezéri lángelméjét. Egymásután tíz olyan taktikai feladatot oldott meg, amelyben más elvérzett volna. De neki bámulatosan vált az esze, hihetetlen tisztán át tud tekinteni minden változó helyzetet; tüstént kész a tervével és azt meghökkentő gyorsasággal hajtja végre. A katonák úgy hisznek benne, mintha Hunyadi János valami külön vallás volna.

- De hát te magad, Lackó? Az melegjiben is voltál?

László vállat vont. Nem szerette hadakozásait mesélni.

- Apánk ha hova rendölt, mentem.

- Csúnya volt az vereködés?

- Sokszor szörnyő. Ennyi vért magam se láték eleddig. Mikint az menszárosok, úgy dolgoztunk.

- Hányat öltél?

- Kezemvel? Nyólcat.

- Semmi bajod nem lött?

- Hajam szála nem görbült.

Az inas kiment. László egyszerre tűzbe jött. Felpattant. Nagy felindulásában ünnepélyes hangot használt.

- Öcsém uram, Mátyás, halljad szavamot. Ha ez piszkos himpellér Ulrik tovább ásja apánk sarkának alatta az fődet, én eskem az Boldogságos Szízre, hogy levágom, majd emléközz szavamra.

- Immár beszéljed az egészet, kérlek.

László nagyot fújt, megcsillapodott, leült. Aztán részletesen elmondta, mi a helyzet. Ulrik gróf, míg ők a török ellen jártak, megtámadta Horvátországot, hogy egy-két várat odacsípjen Stiriához. Remélte, hogy Hunyadi hadjárata sok vérbe fog kerülni s a visszatérő fővezérnek nem marad elég ereje még rajta is bosszút állani. De a hadjárat fényesen sikerült, a Hunyadiak töretlen sereggel tértek vissza. Ulrik gróf szemtelensége miatt éktelen haragra gerjedtek. Azonnal menni készültek Varasdnak, amely itt volt a kezök ügyében és az Ulrik gróf birtoka. Méltó módon meg akarták büntetni, amiért így hátba támadta őket, apósa védelmezőit. De mikor indulni akartak, mindenkinek ámulatára betoppant Ulrik gróf. Apósa győzelmének jött örvendeni, úgy mondta. Már ez maga szembeszökő sértés volt, mert hogy a nyolcvanhét esztendős vén Gyorgye győzött volna Kruzsevácnál, ahol Hunyadi vezényelt, ilyet mondani több a soknál. De az ilyesmire legyinteni is elég. A felháborító az, hogy Ulrik szemrehányásokkal támadt reá Hunyadira: miért acsarkodik ellene, miért cimborál ellenségeivel, miért fizet gonosszal a jóért? Hunyadi eleinte úgy elképpedt, hogy nem is tudott mit felelni. De később megjött a szava. Akkor aztán ömlött is belőle. Könnyített a lelkén, megmondott mindent, ami a szívén feküdt. Ulrik álmélkodva hallotta a fejére olvasott gazságokat és kereken tagadott mindent. Hunyadi hat különböző tanut sorolt fel, akik szükség esetén vallani tudják, hogy Ulrik a Hunyadi-családot a király és ország végzetes és kiírtandó veszedelmének nevezte. Erre Ulrik szemforgatva csapta össze a kezét és fejcsóválva hüledezett, hogy az ő mindig őszinte és becsületes szavait hogyan kiforgatják. Igaz, olyasmit mondott nem egyszer, hogy Hunyadi politikájával nem ért egyet és vannak elvek, amelyeket kiírtandóknak tart, de sohasem gondolt személyes erőszakra azokkal szemben, akiket annyira szeret s akikkel oly türelmetlenül szeretne már rokonilag egyesülni. Felmerült az a rágalom is, hogy Hunyadi kezén rendetlenség történt az országos pénzekkel. Ulrik gróf égre-földre esküdözött, hogy ő ilyet soha senkinek nem mondott. Azt mondta öccsének, a királynak, hogy dolgozzék komolyan és érdeklődjék személyesen minden országának pénzügyei iránt, legyen méltó koronájára. Talán ezt magyarázta félre valaki. Egyszóval felkínálta baráti jobbját és szeretne igen részletes egyességet kötni. Ez természetes: V. Lászlónak most Eyzinger a kedvence Bécsben, Eyzinger pedig barátja Hunyadinak. Jó volna tehát Eyzingertől elvonni a Hunyadi és minden fontos ember támogatását, Eyzingert megbuktatni, újra kézbe kapni a bécsi kormányt és újra bezsebelni a most oly fájdalmasan hiányzó évi tizenkétezer aranyat.

- Mit teénd mastan apánk? - kérdezte Mátyás.

- Semmit. Egyességöt kötnie nem kéván. Ha Ulrik úgymond: harc, ő is úgymond. Ha Ulrik úgymond: barátság, ő is úgy mond. Minden az régiben marad. Hogy mikint neveztetik, mendegy az.

Mátyás erősen gondolkozott. Kisvártatva felvetette fejét, élesen bátyjára nézett és nekiszegezte a kérdést.

- Hallgass ide, Lackó. Ulrik gróf únos-úntalan azval rágta az királynak filit, hogy apánk az trónra tör. Ezfelől voná-é mastan felelősségre Ulrikot?

- Tudtomval nem, - felelt László habozva.

- S ha nem, vajjon errül mért nem szólának? Mért nem mondá apánk, hogy a király koronáját nem kévánja sem magának, sem családjának?

László ránézett öccsére, gondolkozott, vállat vont. Nyilván küzdött a felelettel. De egyszerre eszébe jutott valami. Odament egy szekrényhez, kinyitotta. Aztán ruhadarabokat vett ki belőle. Bőséges arannyal hímezett nadrágot. Aranyhímzésű fehér selyemkapcát, fehér selyem ujjast, amelynek fehérje alig látszott a nehéz, vastag arany sujtástól. Kordován csizmát, aranyhímzésűt, sarkán aranysarkantyúval. És mindehhez arannyal kivert, acélból való díszmellvértet, kesztyűt, pompás kardot. Mátyás csak nézte egyik darabot a másik után. Nem akarta hinni, amit ezek a darabok igértek. Végül is felviharzó örömmel, kiáltva kérdezte:

- Lackó, csak nem...?

- De. Apánk az holnapi Tedeumkor tégedöt lovaggá ütnie határozta. Mast örvendj.

Mátyás egymásután emelgette, nézegette, tapogatta a darabokat. Remekbe készült gyönyörűség volt valamennyi. Majd kiugrott a bőréből örömében. Végre, végre, végre! Hirtelen száz dolgot akart kérdezni bátyjától egyszerre. Hogyan megy az avatás? Mit kell mondani? Mikor kell letérdelni és mikor kell felállni? Lesz-e avatás előtt, vagy avatás után lovagi torna? Hányat avatnak? Ezt mind egyszerre akarta kérdezni, összevissza hadarta a szavakat. László nevetve hallgatta. Csak úgy sugárzott tekintetéből a testvéri szeretet.

Azt a nagy kérdést, amely elől bátyja kitért, Mátyás a nagy örömtől egyszerre elfelejtette. És László valami hivatalos dolgot vetvén okul, elsietett, otthagyta nagy örömével. A leendő lovag, noha most öltözködött fel éppen, nem restellt azonnal levetkezni, hogy díszruháját próbából magára öltse. Mikor már készen volt a parádéval, látni szerette volna magát. De az egész házban csak akkora fémtükröket tudtak találni, amelyekben éppen hogy arcát megláthatta. Ezeket a tükröket tartogatta melléhez, oldalához, sujtásaihoz, hogy legalább részletenként lássa magát. Akkor eszébe jutott, hogy némelyik igen fényes, nagy bútordarab is tud tükrözni. Ilyennek keresésére indúlt a házban. De nem talált egyet sem. A nagyobb lapokat minden bútoron faragott díszek törték meg. Szinte szeretett volna lerohanni a Szávához, vagy a Dunához, hogy a víztükörben lássa magát és gyönyörködjék a gyönyörű látványban, mint Narcissus maga.

Apját egész nap nem látta, Lászlót is csak késő este rövid időre. Különben azzal töltötte az időt, hogy elolvasott egy írott utasítást, amelyet apja kancelláriájából hoztak át neki s amely a másnapi mise szertartásának rendjét tartalmazta. Ezt részletesen a fejébe véste, aztán kiment az utcára járkálni. Kedvére bámulta a vár sürgő-forgó életét, a sok részeg zsoldos jókedvű garázdaságát, a házakat, a templomokat, a sokféle viseletet. Nagyon tetszett neki, hogy nem ismert rá senki és így feltűnés nélkül hallgathatta két előtte haladó zsoldos beszélgetését, vagy rákacsinthatott egy ablakon kitekintő gyermekleányra, aki rögtön pirosan húzta vissza a fejét.

Mikor visszatért, nagy hűhó fogadta.

- Hol késleködik, magnifice, az Isten szerelmére? - izgult egy kancellista.

- Mi baj vagyon?

- Atyja ura röndöli, hogy tüstént jó gúnyát ölteni és az Ulrik gróf szállására menni ne terheltessék.

Egy-kettő, sietett a parancsnak eleget tenni. Vékony sodronyinge volt már neki is, azt felvette selyeminge alá. Sebbel-lobbal felöltözött és követte a várakozó kancellistát. Csak egy-két háznyi távolságra mentek. Ott magától kinyílt előttük egy kapu és mélyen meghajló lakájok két sora tűnt elé. Egy hopmesterszerű fürge emberke pattant elő és latinul mondott valamit, de olyan kriminális német kiejtéssel, hogy Mátyás hirtelenében nem értette. Az emberke mórikált, táncszerű mozdulatokkal ment előtte, ő követte. A kancellista elmaradt, mire ő mindenesetre megmarkolta az oldalán függő rövid tőrt. Minden ajtónál jobbról-balról díszes lakájok hajoltak meg. Végre olyan szobához érkeztek, ahol a hopmesterszerű átadta őt egy katonatisztszerűnek. Ez kétségkívül valami kamarás volt. Szárnyas ajtó nyílott. Belépett. Négy urat látott ülni egy kerekasztal mellett. Apján és bátyján kívül még kettőt. Leírás után rögtön rájuk ismert. A hosszú fehér szakállú aggastyán nem lehetett más, mint Gyorgye király, a magas, bodrozott hajú, szeplős és kikent-kifent ember nem lehetett más, mint Ulrik gróf. Az öreg szerb király volt az első, aki megszólalt. Latinul:

- Veni proprius, care magnifice.

Ő tehát közelebb lépett. Most Ulrik gróf szólalt meg, feltűnően rekedt hangon, idegenszerű, kényeskedő kiejtéssel, ő is latinul.

- Nagy örömömre szolgál szemtől-szemben látnom magnificentiádat s még nagyobb öröm, hogy ilyen deli legény az, akire legdrágább kincsemet, Erzsébet grófnőt, bízni fogom. Panaszkodott nekem a gyermek, hogy régóta nem kapott levelet mátkájától.

- Ejnye, ejnye, mit hallok, - szólt olyan hangon az agg Gyorgye király, amellyel csecsemőket szoktak korholni, - korán kezded a csapodárságot, fiam. Már pedig az én kis unokámhoz jó légy, mert ha rosszúl bánsz vele, én hívlak ki párviadalra.

- Nem lesz itt semmi baj, - szólt Ulrik gróf, - nagyon jó házasság lesz ez, ha a gyermekek megnövekszenek. Tudd meg, fiam, hogy a te házasságod által csak egy párt lesz Magyarországon. Ha majd a feleséged fiat szül neked, az mindenkinek szemefénye lesz.

- Az lesz ám a nagyszerű gyerek, - mondta Gyorgye király szakállát símogatva, - dédapja szerb király, ükapja bosnyák király, nagybátyja magyar király és cseh király, másik nagybátyja lengyel király.

Mátyás most szólalt meg először:

- És mindennek tetejébe nagyapja Hunyadi János.

Az agg szerb király felvetette a fejét. Meglepett érdeklődéssel nézett Hunyadi Mátyásra. Aztán alig észrevehető pillantást váltott Ulrik gróffal. A pillantás ezt mondta: ennek a fickónak van esze, erre ügyelni kell. Majd pedig felkelt és kezét a Mátyás vállára tette. A mozdulat természetesnek látszott és mindennapinak. De a Mátyás válla megérezte, hogy a tenyér kiváncsian tapogat: tudni akarja, van-e a ruha alatt sodronying.

- Jól van, fiú, szeretem, hogy büszke vagy apádra. Nagy ember ő csakugyan.

Ekkor nagy robajjal kinyilt az ajtó. Mátyás is hátrapillantott. A többiek is odanéztek. Szilágyi Mihály volt a belépő. Meglepetést keltett, nyilván nem várták. Ulrik gróf felállt és németül rákiáltott az ajtónálló lakájra, aki ott állt a még be nem csukott ajtóban:

- Miféle dolog ez? Nem jelented be a várkapitány urat?

De Szilágyi Mihály berántotta az ajtót és maga válaszolt.

- Ne szidjad, Ulrik, én toltam félre. Nem kell engem jelentgetni.

Megállt és figyelmesen nézte a társaságot. Mindjárt meg is nyugodott. Olyan benyomást tett, mint aki bajtól tartva rohant ide, de most látja, hogy nincs mitől tartania. Odalépett Mátyáshoz, köszöntésül a vállára ütött, aztán katonásan tisztelgett a többieknek.

- Foglalj helyet, - mondta Ulrik gróf, - ha már váratlanul megtiszteltél bennünket.

Volt egy kis gúny az udvariasságban, de Szilágyi Mihály nem vett róla tudomást. Széket fogott és leült rá. Kardját két térde közé vette, két kezét a markolaton egymásra nyugtatta.

- Miről beszélgettek? - kérdezte.

- Ismerkedtünk a leányom vőlegényével, - felelt Ulrik gróf, - és miután az ismeretségnek igen örvendtünk, azt gondolom, nem is kell őt tovább tartóztatnunk.

Hunyadi János, aki mindeddig néma maradt, fejbólintással jelezte fiának, hogy távozhatik. Mátyás meghajtotta magát és szótlanul ment kifelé. A helyzet világos volt: Szilágyi Mihály, aki a környéken volt elfoglalva, megérkezett Nándorfehérvárra és mindjárt meghallotta, hogy Hunyadi a Gyorgye király és Ulrik gróf társaságában tartózkodik. Rögtön gyanút fogott, idesietett. Ulrik gróftól minden kitelik.

Mikor kilépett a házból, Mátyás fegyveres embereket látott. Mikor jött, ezek még nem voltak itt. A ház előtt stiriai katonák álldogáltak, valami huszan. És pár lépéssel odább magyar katonák. Ugyancsak huszan. Ezt is könnyű volt megmagyarázni: Szilágyi minden eshetőségre fegyvereseket is hozott magával, s a kapu előtt hagyta őket. Erre valaki azonnal intézkedett: Ulrik gróf emberei közül ugyanannyit rendelt oda. A kétféle katona békésen állongott az utcán. De nem volt képtelenség arra gondolni, hogy a házból valami zűrzavaros lárma hallatszhatik egyszerre, izgatott kiabálás, parancs, és ezek a következő pillanatban kivont karddal egymásnak esnek.

Másnap reggelig nem látta sem apját, sem bátyját, sem nagybátyját. Reggel már jókor felkelt és magára öltötte díszruháját. Ekkor jött be hozzá apja. Megnézte külsejét, megelégedetten bólintott. Aztán így szólt:

- Hogy az sok beszédet nem szeretöm, tudod. Csak annyit mondok néked mastan: lovag lész ez mái napon. Nagy kázusa éltödnek. Soha ne felejtsed Hunyadi voltodot, azonképpen magyar voltodot. És az böcsületnek útjárul soha oldalt ne lépjél. Az Jézus éltessön.

Megcsókolta fiát. Mátyás mély megindultsággal csókolt kezet apjának. Az már ment is kifelé.

Az ünnepélyes Tedeumra úgy megtelt a templom, hogy még a bejáratnál is szorongásig sűrűn állott a tömeg. Alig lehetett átvergődni köztük, fegyverszolgák lökdösődve csináltak utat az érkező uraknak. Bent ember ember hátán. Mátyást az oltár mellé állították másokkal együtt: volt még néhány fiatal vitéz, akik a hadjáratban kitüntették magokat és most a fővezér őket is lovaggá ütötte. Egy sorban álltak oldalt, élen a fővezér fia. Az első padsor előtt bársony karszékben ült Gyorgye király, mellette Ulrik gróf, Hunyadi János, Hunyadi László és Szilágyi Mihály, aki Nándorfehérvárnak várkapitánya lévén, az ünnepi misén hivatalos minőségben vett részt. Megszólalt az orgonaszó és a levegőben tömjénillat kezdett szállani. Az oltárnál gazdag himzésű miseruhák színes foltjai ragyogtak.

Aztán jött a nagy pillanat. Hunyadi János odalépett az oltárhoz pazar vértezetben. Az ifjú vitézek sorban letérdepeltek előtte. A fővezér megállt az elsőnél, aki a fia volt.

- Hunyadi Mátyás, Beszterce grófja, én tégöd lovaggá ütlek az magasságos Istennek nevében. Segéljönek harcaidon az Jézus, az Boldogságos Szíz és Istennek menden szentjei. Fogadod-é, hogy kardodat csak igaz dologban vonod hüvelyéből?

- Fogadom, - felelte Mátyás.

Ekkor apja két kézre fogta kardját. A nevezetes kardot, amelyet lovaggá ütéskor használt: Laczkfi András kardja volt ez, amellyel Nagy Lajos kapitánya száz évvel előbb végigvívta a nápolyi hadjáratot. A kard megütötte Hunyadi Mátyás vállát. S ugyanekkor apja így szólt:

- Légy lovag!

Aztán a következő sarkantyús vitézhez lépett. Mátyás felállott, keresztet vetett és visszament előbbi helyére, oldalt az oltár mellé. Ekkor vette észre, hogy dörgő zsivaj ünnepli: vivátozás, zsiviózás, éljenzés. A padok álló közönsége hosszasan kiáltozott feléje, a hölgyek kendőket lengettek. Mátyás kardot rántott és lovagi módon tisztelgett vele. Gyorgye király is kegyesen integetett a kezével. Csak Ulrik gróf ült ott szemmelláthatóan unatkozva, egy ásítást éppen most nyomott el.

Mire a ceremónia és a Tedeum befejeződött, kint megeredt az eső. Ezt nagy bosszúsággal és sajnálkozással vették tudomásul a kiözönlők, mert a bőségesen omló eső azt jelentette, hogy a lovagjátékok elmaradnak. Mátyást akkora haragra indította a rossz idő, hogy az Úr szent házának kijáratánál kevés hijján elkáromkodta magát. Nagyon készült volt a lovagi tornára, ki akarta vágni a rezet. Ez a dicsőség, amelyre biztosan számított, most a kútba esett.

Apja egész nap tárgyalt Ulrik gróffal és Gyorgye királlyal, olykor Lászlót is bevonták. Ő úgy, ahogy eltöltötte a napot. Vívott, lovagolt, levelet írt anyjának, sakkozott egy szerb lovaggal. Este felé elállt az eső, és ő elment Lászlóval gyalogosan sétálni. László elmondta neki, hogy Ulrik kézzel-lábbal békülni igyekszik, mindenáron esküvel erősített szerződést akar kötni. De apjok vonakodik. Mindenesetre többször is határozottan leszegeztetett a tanácskozások során, hogy Hunyadi János és Ulrik gróf kibékültek és Mátyás esküvőjét Erzsébet grófkisasszonnyal most már mindenesetre meg fogják tartani.

A két testvér a várban bolyongva kijutott egy bástyarészhez, ahonnan nagyon szép kilátás nyilt: le lehetett látni a Dunára és Szávára egyszerre, valamint a Dunán túli, kéklően elvesző messzi síkra. Nézték ezt a látványt és sokáig hallgattak. Ekkor László megszólalt.

- Tennap kérdéd, apánk mi okon nem szól Ulriknak amaz vádrul, hogy az király trónjára törekszik.

Mátyás izgatottan figyelt.

- Igen. Hát?

- Hát immáron lovag vagy, eszöd is vagyon elegendő, nem is tudlak fecsegőnek. Apánk nem szól errül, mert hazunni nem szeret. Mán penig ű valóságosan mást kévánna látni az trónon.

- Kit?

- Önnönmagát nem. Hanem éngöm. Apánk magyarnak akarja tudni az magyar királyt. De ő az koronát nem vággya. Én légyek az.

Mátyás ránézett Lászlóra. Annak tekintete a messzeségbe szegeződött, arcán dacos, majdnem konok kifejezés ült. Száját vékonyra szorította össze, orrlyukai szélesre tágultak. Csupa erő volt és elszántság.

- Anyánk is kévánja, - folytatta kis szünet után - így is lészen ez. Lelkömbül hiszem és vallom: az csillagokban ígyen iratott meg. Magyarország királya lészek, VI. László. És te kisebbik király, miként az Árpádoknak üdején. Az horvát és dalmata bánságot adándom néked, úgy határzottam, esmég Erdélynek kormányát.

- Mikor lész király?

- Még nem vagyunk erősek elegendőképpen. De az nap eljő egyszer. V. László beérhesse cseh koronával, meg ausztrák hercegséggel. Itthol majd mük végezjük dolgunkot, magyarok.

Mátyás komoly maradt és nyugodt. Amit hallott, egyáltalában nem lepte meg. Kardjára csapott.

- Látod ez kardot, bátyám?

- Látom, fiú.

- Ez tiéd mend halálnak haláláig, mend örökkül örökké, ámen.

- Tudom. Számolok rád. Mastan térjünk bé immár.

Szótlanul lépkedtek egymás mellett, úgy mentek haza. Mátyás még olvasgatott egy kis Horatiust, mert azt nagyon szerette. Aztán lefeküdt. Máskor is mindig rendesen végezte esti imádságát, de most különös buzgósággal imádkozott:

- Ó Uram Jézus Krisztus, szerelmes király, és mindönöstül kévánatos barát. Emléközjél az keserűségrül, kit szenvedél, mikoron mend te barátidtul elhagyattatál, mezejtelen és szegényül körösztfán figgél és mend te barátid és esmerőid te ellened támadának és senki ő közülök vígasztalód nem lészön vala. De mastan vagy királyoknak királya, ki országlasz atya Istennel koronkért és szent lélökvel. Te méltó légy, uram, én imádságomat hallani és kegyelmest fogadni...



V.

Ulrik grófnak még élt az atyja. Göthös öreg ember volt, most a téli időjárás az idén elvitte. Közben pedig a bécsiek elégedetlenkedni kezdtek Eyzinger kormányzásával. Így történt, hogy Ulrik gróf ismét a király kegyeibe került. Egy szép napon az a hír érkezett Hunyadiékhoz, hogy a király az illendő gyász udvarias kifejezései közben úgy összemelegedett Ulrik gróffal, hogy megint testi-lelki barátság van közöttök és Ulrik gróf megint felköltözött Bécsbe. Sőt segít kormányozni. És természetesen minden módon érvényesíti befolyását a magyar dolgokra is. Ez már onnan is meglátszott, hogy megint felburjánzott az időközben szünedező mendemonda: valami nincs rendben az ország pénzeinek kezelése körül, azonkívül a Hunyadiak a hatalomra törjek. Sőt az udvar felől olyan pletykákat hozott a szóbeszéd, hogy Ulászló király nem véletlenül holt hősi halált a várnai csatában: Hunyadi volt ott a fővezér, s az gondoskodott róla, hogy a királyt olyan helyre állítsa az ütközetben, ahonnan nem térhet vissza többé. S amit megcsinált az egyik királlyal, valami ravasz módon megcsinálhatja még a másikkal is.

Szilágyi Mihály, a szenvedélyes sógor, úgy dühöngött, hogy szikrát hányt minden szava.

- János, kinyílik-e immáron szemöd? Nem veszöd észben, hitvány Ulrik mit forral? Addig hüteti az királyval, hogy megölni törekszöl, míg az király jogosnak tartándja, hogy tégedöt lába alól eltögyön.

Hunyadi János nem felelt. Hallgatag ember volt természete szerint. Mindenesetre éjjel-nappal páncélinget hordott most már és fiait is erre kötelezte. De legtöbb gondjával és buzgalmával nem Ulrik gróf aknamunkájának adózott, hanem élete nagyobb céljának, a keresztény világ megmentésének. Miklós pápa keresztes háborút hirdetett és követek által próbálta megmozgatni Európa keresztény fejedelmeit. Hogy mind fegyverbe hívhassa őket a vallás megmentésére, ahhoz előbb ki kellett volna őket békitenie. Például Fridriket, a németrómai császárt, az ifjú V. Lászlóval. Mert a gyám most erősen tartotta a haragot gyámfiával. Az apróbb német fejedelmek közt is sok volt a torzsalkodás, úgyhogy egész Európában serényen és hevesen agitált a pápai diplomácia. Magyarországon nem sokat kellett fáradnia, a magyar haderő állásfoglalását Európa első hadvezére, Hunyadi János jelentette, az pedig minden tehetségével a török ellen készülődött. A budai országgyűlés minden vitatkozás nélkül a keresztes háború mellett döntött. Azok a magyar követek, akik az országot az európai fejedelmek bécsújhelyi kongresszusán voltak hivatva képviselni, a magyarságnak nemcsak hajlandóságát, hanem igen forró harci kedvét is jelenthették.

Hunyadi János is készült erre a kongresszusra. Bécs váráig el is jutott, de ott nagyon gyanús dolgokat kellett tapasztalnia. Ahogy családjának szűkszavúan elbeszélte visszatértekor, életét nem érezte biztonságban. A király meg van győződve, hogy a Hunyadi-család őt meg akarja ölni. S ha a király erről meg van győződve, nem sokat kockáztat az olyan udvaronc, aki valami rögtönzött civakodás során kardot ránt Hunyadi Jánosra. Ő tehát visszatér hazai földre és csak jelentésekből tudta meg, hogy mit végeztek az európai fejedelmek a bécsújhelyi várban, Fridrik császár székhelyén. Azt végezték, hogy ebben az esztendőben már úgysem érdemes ilyen óriás hadjáratot megindítani, majd összeülnek ősszel megint és jövőre okvetlen megindul a keresztes háború. Mint Hunyadiéknak jelentették, ezen a kongresszuson három papi személy tűnt fel nagy ékesszólásával. Az egyik az a pápai követ volt, Enea Silvio Piccolomini nevezetű olasz, aki már eddig is szónokolgatott Miklós pápa nevében a németrómai birodalmi gyűléseken. Vidám életű, pajkos mulatságokat meg nem vető, igen eszes ember volt ez, ragyogó dikciója mindenkit elámultatott. Nagy vetélytársa volt neki Vitéz János, a váradi püspök, akit Hunyadi János tolt előre pályáján s aki már várta Rómából a bíbornoki kalapot. Vitéz még klasszikusabban tudott bánni a latin nyelvvel, mint Enea Silvio. Voltak olyan szónoklatai, amelyeket lemásoltak és európaszerte tanítottak az iskolákban, mint a latin szónoklás formai tökéletességének példáit. Az ilyen fényesen csiszolt és klasszikusokon nevelkedett elmék mellett egészen más tulajdonokkal tűnt fel egy harmadik pap: minden hierarchiai rang és fény nélkül való minorita szerzetes, Giovanni nevű, akit közönségesen csak Joannes Capistranusnak neveztek, mert egy Capistrano nevű olasz faluból származott. Regényes történeteket beszéltek róla: fiatal korában tekintélyes közhivatalokat viselt, de mikor felesége, akit nagyon szeretett, meghalt, ő kolostorba vonult. Példa nélkül való szenvedélyes szónoki tüze felkeltette a pápai udvar figyelmét, s rendesen oda küldték, ahol valami ellen, vagy valami mellett agitációra volt szükség. Boroszlóban egyetlen szónoklattal elkeseredett zsidóüldözést tudott kelteni. Öreg ember volt már, közel a hetvenhez, de a kor szónokló tüzén nem hagyott nyomot. Ha beszélni kezdett, klasszikus latinság helyett a hétköznapi kulináris nyelv özöne ömlött belőle, de a külső forma hiányát százszorosan pótolta belső erővel. Ellenállhatatlanul ragadta magával a hallgatókat, még azok is lelkendező izgalomba jöttek tőle, akik nem tudtak latinul és nem értették, hogy mit beszél. A magyar urak valósággal beléje szerettek az öreg minoritába és kérlelve, kényszerítve unszolták, hogy jöjjön el Magyarországra is. Meg is ígérte, hogy eljön Győr várába, ahol a magyar rendek tanácsülést készültek tartani.

Ide már Hunyadi János is mindenesetre el akart menni. Úgy gondolta, hogy amíg ennek ideje eljő, ráér gazdaságaival törődni. De váratlanul királyi levelet kapott: V. László azt írta neki, hogy országos dolgok megbeszélése végett jöjjön Bécsbe.

Ezzel a levéllel egy időben egy török ember érkezett Hunyadiékhoz. Mindenáron a főkapitánnyal akart beszélni. Azzal is csak négyszemközt. Megvizsgálták, hogy van-e nála eldugott fegyver. Nem volt. A vár ura tehát bezárkózott vele. Jó sokáig beszéltek. Utána gazdag ajándékot kapott és elment.

- Gyönyörő dolog, - mondta Hunyadi a feleségének és fiainak, - László király éngemet megöletni rendölt.

Mindakét fiú azonnal a kardjához kapott. Apjok elmosolyodott az ösztönszerű mozdulaton.

- Nyughassatok. Megvagyon készen az terv, hogy mihint Bécsben érkeznék, legottan bírák elé állítsonak és felségárulásért fejvesztésre ítiljenek. Nem az király eszitül lött ez, persze, hanem Ulrik grófétul.

- Ki volt ez török? - kérdezte Mátyás.

- Valakinek küldöttje. Jóbarátnak penig. Azomba nem első.

Keblébe nyúlt és két levelet vett elő onnan. Névtelen levél mindakettő. Óva intették, egyik latinul, másik németül, hogy ha élete kedves, ne jöjjön Bécsbe, ahová hívni fogják.

- Mitévő léssz, uram? - kérdezte Hunyadiné.

- Nem mék Bécsbe, - felelt mosolyogva a fővezér, - az határig mék. Híjjatok kancellistát ide.

Mátyás kikiáltott egy íródeákért. Az jött is futólépésben. És Hunyadi a családtagok hallatára levelet diktált a királyhoz. Ebben kurtán-furcsán kifejtette, hogy ő Magyarország főkapitánya és a régi magyar jogszokás szerint mint magyar közjogi méltóság csak saját hazája területén köteles az uralkodó rendelkezésére állani. Ezért utasítást kért Őfelségétől, mely magyar helyen és mikor jelenjék meg. A levelet azonnal futár kapta, aki szélvész gyanánt vágtatott el vele.

Nem volt más hátra, mint várni a királyi választ. Futárfordultával az meg is jött. A király kissé epésen válaszolta, hogy főkapitánya túlságosan ragaszkodik a formákhoz. De legyen kívánsága szerint: ekkor és ekkor jelenjék meg Köpcsény várában, ott majd a király meghatalmazottaival találkozik és a főbenjáró tárgyalnivalókat megbeszélheti velök.

Hunyadi János felkerekedett. Mindakét fiát maga mellé rendelte és különös pompával készült fel az útra. Díszes kíséretül nem kevesebb csatlóst vitt magával, mint kétezer fegyveres embert. És kétezer fegyveressel érkezett Köpcsény alá. Nem messzi a vártól megállapodott, emberei serényen verni kezdték a sátrak cölöpeit. Ő és két fia le sem szálltak a lóról, felkaptattak egy dombocskára, ahonnan a várkaput jól láthatták. És látták azt a két embert is megállni a várárkon innen, aki a főkapitány izenetét vitte. Hunyadi ugyanis azt izente a várba, hogy ő eljött az ország határáig, most már a király megbízottai is megtehetik azt a kis utat, amely az ő sátráig vezet, az urakat szívesen látja.

A követeket beengedték. Beletelt egy jó félóra, míg visszajöttek. Jelentették, hogy a király képviseletében Ulrik gróf jelent meg a találkozón. Ulrik gróf igen bosszús. Illetlen dolognak és a király felséges személyét mélyen sértőnek találja, hogy a király képviselője fáradjon a főkapitányhoz és nem a főkapitány a király képviselőjéhez. Ezért János gróf csak jöjjön fel a várba, ahogyan illik.

- Bocsássad meg, uram, de igyen szólott Ulrik gróf, - mentegetődzött a legény.

- Jól vagyon. Indulsz vissza. Megmondod Ulrik grófnak, hogy tüstént felmék. De legesztebb küldjön bémeneti írást illő kíséretemnek, kétezer legényemnek, ki hogy éngemet, főkapitányt s Beszterce grófját, megillet, eszében venni ne késleködjék.

A két követ megint ment vissza a várba. Megint szemmel kísérték, ahogy a várkapun belül kerültek. Megint félórai várakozás következett. A követek azzal jöttek vissza, hogy Ulrik grófnak nincs a királytól felhatalmazása kétezer fegyveres embert odaengedni egy politikai tárgyaláshoz. És óva inti a főkapitányt, hogy a jóságos és kegyes ifjú király jogos neheztelését ilyen bárdolatlan viselkedéssel ne vonja magára. Közben beesteledett. Hunyadi követei most már vaksötétben vitték vissza a várba azt az izenetet, hogy a főkapitány nem a király, csak a király kártékony tanácsosai iránt bizalmatlan, és ha Őfelsége sajátkezű írással írott salvus conductust küld neki, szívesen elmegy a király színe elé akárhová.

Késő éjszaka jött vissza a két legény a köpcsényi várból. Furcsa hírt hoztak: Ulrik gróf és kísérete már el is távozott a várból Bécs felé, a lehető legsürgősebben hozni fogja a királytól a menlevelet, Hunyadi csak várakozzék itten.

Az apa úgy határozott, hogy várakozni fog. Az őrséget megkettőztették, mert valami cselvetéstől sohasem ártott tartani. Másnapra kelve, csendes volt a világ. Gyönyörű kikelet virágzott a vidéken. Ők ott tanyáztak a sátorban tétlenül. Lovagi tornákkal, lófuttatással múlatták az időt. Éjszaka jóízűen pihentek, másnap újra kezdték a várakozást.

Végre királyi hírnök jött az osztrák határ felől. Levelet hozott. Ulrik gróf írta a király nevében. A salvus conductus a főkapitány rendelkezésére áll, Bécs vára alatt Ulrik gróf azt személyesen adja majd át. A főkapitány haladéktalanul jöjjön Bécsbe a király színe elé.

- Ebanyád, - morogta Hunyadi, mikor elolvasta a levelet, aztán odaadta fiainak.

És mindjárt rendelkezett is: ezer ember itt marad, ő pedig a másik ezerrel rögtön indul Bécs alá. Fiai megjegyzést akartak tenni, de apjok egyetlen pillantása elhallgattatta őket. Azonnal nyergeltettek ők is. Kisvártatva indultak Bécsnek. Útközben három titkos besugó lopakodott hozzájok egymásután: a főkapitány ne menjen Bécsbe, ha élete kedves. És megint jött két névtelen levél. Hunyadi csak ment tovább Bécsnek.

A városon kívül ugyanúgy megállt, mint Köpcsény előtt. Úgy intézte, hogy kora reggel érkezzék. Alig pitymallott még a májusi hajnal, mikor követeit beküldte Bécsbe. Azok késő délelőtt Ulrik grófnak azzal az izenetével tértek vissza, hogy ő a kora délutáni órákban kíséret nélkül jön a vár alá és hozza a menlevelet, a főkapitány is szíveskedjék őt kíséret nélkül fogadni.

Az apa és két fia összeültek. Megtárgyalták, mit lesz okos tenni. Rövid tanácskozás után meg is állapodtak a haditervben. A zsoldosok közül kiválasztották az egyik legjobb lovast. Az paraszti ruhát öltött nagy sebtiben, a ruhát úgy húzták le egy jámbor molnárról, a molnárt jó pénzzel megfizették, de egyelőre őrizet alatt tartották, hogy el ne járjon a szája. A kiválasztott legény lóra ült és békés utasember módján poroszkálva elindult a várnak közvetlen alája. Mikor elment, a főkapitány készenlétet rendelt ezer emberének és úgy helyezte el őket országútmenti ligetekben és szórványos parasztházak között, hogy riadóra azonnal mellette teremhettek. Mátyás apja mellett maradt, László hátravonult a félig-meddig rejtezkedő fegyveresekhez.

Most izgalmas és érdekes várakozás következett. Elég távol is álltak meg a várfalaktól, s az út sem volt áttekinthető. Egyszer csak Mátyás fülelni kezdett.

- Jön.

Csakugyan egy vágtató ló közelgő dobogása hallatszott. Egy-két pillanat alatt már ott állt az előre küldött lovas legény.

- Ötven lóval jön!

Mátyás azonnal vezényelt. Jobbról-balról ötven ember felfejlődött melléje, mintha a földből jöttek volna elő. Így álltak az országúton: legelül két fegyveres az út szélein, egyik kürtös, másiknál a fővezéri zászló, kissé hátrább Hunyadi maga lóháton, mögötte Mátyás az ötven ember élén. Jó negyedóra mulva feltűnt a porfelhő, amely a közelgő csapatot hirdette. Ott is elül jött a kornétás, szorgalmasan harsogva, mellette a király zászlajával egy ember. És ott közelgett Ulrik gróf, maga mögött az ötven lovassal. A Hunyadi-kürt ércesen megszólaltatta a választ, a Hunyadi-zászló mélyen meghajlott a levegőben. A bécsiek szorosan ideérkeztek a magyarokhoz. Ulrik gróf odaléptette lovát a Hunyadié mellé.

- Isten hozott, János gróf, - köszöntötte, - remélem, jó utad volt?

- Jó.

- Annak örvendek. Őfelsége várakozik rád. Indulhatunk.

Mátyás feszülten figyelt apja mögött. Látta, hogy a bécsi lovasok kétfelé válnak és megkerülik a magyar csapat két oldalát.

- Még nem indulhatunk, - felelte Hunyadi, - előbb add ide a menlevelet.

Ulrik gróf arcán kaján mosoly jelent meg. Előbb gyors pillantással meggyőződött róla, hogy lovasai megkerülték és körülfogták a magyarokat. Aztán így szólt:

- Borzasztó dolog, hogy milyen feledékeny vagyok. A menlevelet elfelejtettem elhozni. Otthon majd odaadom, most már csak gyerünk.

Ugyanekkor intett embereinek. Azok kezdték terelni a magyar csapatot. Volt, amelyik már kardot is rántott. De ebben a pillanatban riadót fújt a kürtös, aki Mátyásról le nem vette a szemét. Robogó, csörömpölő zaj kelt hátulról. Az osztrákok meglepetve fordultak hátra. László vágtatva közeledett a sereggel. Ulrik gróf már csak azt láthatta, hogy ő ugyan körülvette ötven emberrel a magyar ötvenet, de őt viszont száz meg száz fegyveres veszi körül. Mátyás elkiáltotta magát németül:

- Senki se moccanjon. Ezren vagyunk. Aki megmozdúl, azonnal levágjuk!

A magyarok kardot rántottak már mindannyian. Halálos csendben várt mindenki. Egyetlen mozdulat elég lett volna, hogy rövid és rettenetes mészárlás következzék. De nem mozdult meg senki. A magyar legényeknek parancsuk volt, hogy csak védekezniök szabad, de akkor istenigazában. Erre nem került a sor. Hunyadi János farkasszemet nézett a falfehérre sápadt Ulrik gróffal. Idegemésztő pillanatokig tartott a némaság. Akkor végre fojtott hangon megszólalt a főkapitány:

- Megjártad velem, Ulrik gróf. Meg akartál öletni és most az életed a kezemben van. De a király zászlajával jöttél, a királyt tisztelem gyalázatos személyedben. Neked adom az életedet, most takarodj vissza. De ha még egyszer így kerülsz a szemem elé, Isten engem úgy segéljen, megöllek.

Intett a fejével. Ulrik gróf emberei mögött magyar vezényszavak hangzottak. A körülfogó magyar sereg ketté vált és helyet nyitott az országúton. A gróf torz módon vigyorgott zavarában. Szólni is akart volna, de a szót lenyelte. Némán megfordult, elindult. Emberei utána. Úgy kullogtak, mint a megvert kutya, a két oldalt álló fegyveres sereg sorfalai között. Mikor elhaladtak már, Hunyadi János elkiáltotta magát:

- Áldomást az legényeknek! Hajnalban indulunk vissza! Éjszakára virrasztókot két lovankint!

Nyüzsögve bomlott széjjel a sereg, hogy a táborban vídámságnak lásson. Mátyás megsuhogtatta kardját.

- Hogy valamelly kis huzalkodás nem lőn, igen bánom. Bécsnek várát is megvíjnám mastan, akkora bennem az természet.

- Még megérhedd, - mondta Hunyadi János csendesen.

Azzal ők is indultak vissza a sátorba.



VI.

Miklós pápa meghalt, míg ők a hosszú utat megjárták. A bíborosok egy spanyol főpapot választottak pápául, Borgia Alfonz nevűt, aki III. Calixtus néven foglalta el Jézus trónját. Spanyol eredet lévén, vérében hordta a szaracénok ellen való küzdelem ösztönét. Meg is esküdött ünnepélyesen, hogy addig nem nyugszik, míg a keresztény világot a török fenyegető veszedelmétől meg nem szabadítja. Hogy más országokba kit küldjön, az gondot okozhatott az új pápának, de Magyarországgal nem kellett törődnie. Kapisztráni János pap Magyarországra költözött.

Hunyadiék Budán voltak, mikor közeledtének híre jött. A főkapitány különösképpen örvendett a híres pap jöttén, végre tudott valakit, akiben hathatós támogatót talál a török hadjárathoz s akiben megbízhatik. Levelet írt hozzá, áhítatosan boldogat és ünneplőt. A levelet Mátyás fogalmazta, aki maga is alig várta, hogy megláthassa a csodálatos szerzetest. Hunyadiné is készült megismerésére. Neki még külön céljai is voltak a pappal. Hunyadvár környéke tele volt olyan jobbágyokkal, akik a keleti egyházhoz pártoltak. Ezeket akarta János pap segítségével az igaz hitre visszatéríteni.

Meg is érkezett a híres barát egy szép tavaszi napon Budára. Nem volt kísérete, nem volt úti málhája. Csak úgy jött másodmagával rázós szekéren, mint Isten akármelyik más kolduló szolgája. Egy középkorú másik barát kísérte, olasz az is, neve Gabriele da Verona. Közönséges szőrcsuhát hordtak mindaketten, lábokon fatalpú sarut. De olyan hírnév jött előttük fullajtárként, hogy a parasztság akár az út sarában is térdre borult, amerre jöttek. Mert csodatévőnek mondták az öreg barátot, eseteket mondogattak róla, mikor betegeket, ha buzgón imádkoztak, meggyógyított, és ha megígérte valakinek, hogy imádsággal közbenjár érette Istennél, annak legtitkosabb óhajtása bizton teljesült.

Budai házában családjával együtt otthon volt Hunyadi János, mikor Kapisztrán első látogatását fogadta. Apa, anya és a két fiú letérdeltek a kapualjában, a belépő öreg mind a négyet megáldotta. Egyenként fejökre tette a kezét, latinul áldást suttogott felettök, azok mind a négyen kezet csókoltak neki.

- Álljatok fel, kedves gyermekeim, - mondta nekik latinul.

Más nyelven, mint olaszul és latinul nem is igen tudott, legfeljebb néhány német és cseh szó ragadt rá, mialatt a török ellen lázító útját járta az országokon keresztül. A főkapitánynak nehezére esett a latin társalgás, ezért Mátyás vette át a tolmács szerepét, mikor feljebb mentek a vendéggel társalkodni a termekbe. De Mátyásnak sem volt könnyű ezúttal a feladat. Az öreg pap meghökkentő hatással volt reá.

Hangja, ha csendesen beszélt, mélyen, lágyan dörgő basszus volt, mint valami földalatti folyam kellemes moraja. Behizelgő hang volt ilyenkor, szívesen hallgatott regöséhez hasonló. De ha csak kissé is megemelte hangját, a hallgató ennek a hatalmas dörgésnek erejétől visszakapta a fejét. Ez a falakat remegtető hang egyszerre annak a gondolatát keltette Mátyásban, hogy ilyen lehetett a trójai háború Stentorának homéroszi hangja. Mintha Jézus a maga egyházának megmentésére külön hadi harsonául alkotta volna ezt az embert. Néha nem is lehetett szavai értelmére ügyelni, maga ez a hihetetlen hang annyira lekötötte a figyelmet színével, dörgésével, bibliai erejével.

És a szeme. Világoskék tekintet volt ez, tiszta, mint a tengerszem, valóságos gyermeki egyszerűségű. Mégis olyan megdöbbentően átható, hogy aki Isten szolgáját nem ismerte volna az öreg minoritában, akár vájákos boszorkánysággal vádolhatta volna. Csak egy szó illett erre a tekintetre: emberfölötti. Valami megszállottság volt benne, valami babonásan bénító. Mátyás nem is bírta ki, mikor ez a tekintet először rászegeződött. Egész lényében megrendülve sütötte földre a maga tekintetét. De elrestelte lelke gyengeségét önmaga előtt és keményen feltette magában, hogy mikor a barát megint ránéz, ő ezt a nézést állni fogja emberül. És állta is, bár úgy érezte, hogy a velőkig ható rejtelmes szempártól valami hűvösödő zsibbadás csapja meg a szívét.

A beszélgetés a török ellen vívandó keresztes háborúról szólott. Hunyadi János elmondta, hogy ő a maga részéről felkészült és hosszú évek tanulságai alapján másban, mint önmagában nem is bizakodik. A keresztény fejedelmek önző módon marakodnak, kiki mással akarja kezdetni kapzsiságában az áldozatot, a birodalmi gyűléseken valamennyi nagy hangon kezdi és aranyhegyeket ígér, de rögtön függővé teszi segítségét attól, hogy mit ad a másik. Így aztán Európa minden nációi közt mindig a magyarra marad a vérrel való áldozat. Egyéb nemzetek követei gyönyörű beszédeket mondanak, amelyek tacitusi és suetoniusi idézetekkel ékesek, de elhallgatják, amit valamennyien gondolnak: a baj mindenekelőtt a magyarok közvetlen határát éri, egyelőre bajlódjanak a magyarok. Pedig Mohammed szultán félelmes erejű ellenfél. Mióta azt az Urbán nevű hitehagyott keresztény tudóst alkalmazásába vette, tüzérsége ördögi módon fejlődik. Ágyúi, amelyeket ez az Urbán folyton tökéletesít, valósággal ellenállhatatlanok. Bizáncot is csak ezekkel az ágyúkkal tudta bevenni. Ha a kereszténység résen nem lesz, majd a többi várak is következnek egész Európán végig. Ha jövőre csakugyan sikerül megindítani a keresztes háborút, a keresztény hadak mértéke attól függ, hogy a németrómai birodalom egyes államainak politikája hogyan alakul. De akármekkora lesz ez a keresztény sereg, igazi erejét a lélek adhatja csak meg. Nem elég, hogy a zsoldosok megkapják a zsoldot. A Szentírás erejét kell beléjök plántálni, amelyért küzdeni fognak. Ezért lesz Kapisztrán éppen olyan vezére ennek a szent hadjáratnak, mint Hunyadi.

Mátyás szorgalmasan fordította apja magyar mondatait latinra. Az öreg barát tekintete sokszor rajta feledkezett és nem egyszer meglátszott, hogy Kapisztrán nem a fordítást figyeli, hanem a fordítót. Egyébként válaszul elmondta, merre járt és mit tapasztalt. Ha minden jól megy, Gyorgye király ád tízezer embert, a pápa húszezret, Alfonz király tízezret, burgundi Fülöp húszezret, V. László húszezret, a kis olasz államok együtt tízezret. És így tovább. Mivel Hunyadi János a maga személyes költségén vállalja tízezer ember kiállítását, mint Európa egyik leggazdagabb földbirtokosa, nem is túlvérmes reménység százezer emberre számítani.

- Mondjad néki, - szólt Hunyadi - hogy százezörvel Európát fölszabadítni, de még az Szentföldöt hátrahódítni, magamot elkötelezöm.

Mátyás lelkesen fordította a választ. Kapisztrán aztán elmondta, hogy egy egész esztendőt izgatásra, országjárásra, a lelkek felrázására akar szánni s mikor a hadjárat ideje elérkezik, ott akar lenni a harcoló katonák közt a tűzben.

- Akkor mind együtt leszünk, - mondta gyorsan Mátyás, ezúttal a saját nevében.

A magyar belső politikára terelődött a szó ekkor. De Hunyadi János egyszerre szűkszavú lett és kedvetlen. Kurtán elmondta, hogy László király közelebbről Budára fog költözni, az uralkodást az ország fölött maga veszi át s ezzel az országos főkapitány hivatalának szüksége megszűnik. Ő nem marad egyéb, mint katona, aki a besztercei grófságnak és egyéb javainak igazgatásával foglalkozik majd, ha nem lesz hadban. Általában nem igen látható előre, hogy ha V. László Budára teszi át székhelyét, ez milyen eltolódásokat fog okozni a magyar közjogi életben. A rendek éppen erről is tanácskozni szándékoznak a győri összejövetelkor.

- Kérdezd meg apádat, - szólt a barát - hogy ő jelen lesz-é. Mert Ulrik gróf ott lesz.

És áthatóan pillantott a főkapitányra. Az állta a pillantást, mint előbb a fia. És fiához szólva a barátra nézett:

- Mondd az papnak, hogy ha ű odamegyen, én nemkülönben. Mert általa az Jézus vagyon vélem, senkitül nem félhetök.

Kapisztrán komolyan bólintott: ott lesz ő is. Majd Szilágyi Mihályról kérdezősködött, akitől levelet kapott volt: a nándorfehéri várkapitány arra kéri őt, hogy gyűjtsön pénzt a magyar urak közt, mert azon a vidéken minden keresztény templom elpusztult. A hunyadi eretnekek megtérítéséről is szó esett. Vitéz János bíborosi kalapjáról, mindenről. Volt beszélgetni való elég. Kora délutántól késő estig a Hunyadi-háznál maradt a barát, s vele együtt a finom és kedves Gabriele, aki nagyritkán szólt egy-egy szót, de ez a néhány szó elegendő volt, hogy meglássék, milyen eszes ember. Mikor aztán eltávoztak a szent vendégek, Mátyás lelke mélyéig felkavartnak érezte magát. Soha eddigi életében ember ilyen lenyügöző hatást még nem gyakorolt rá. Aznap éjszaka sokáig nem jött álom a szemére, pedig makkegészséges szervezete kitűnő álommal dicsekedhetett. Ahogy a vánkosra letette fejét, már aludt. De ma nem. Élénk és izgatott ébrenlétet érzett, sőt szinte félt attól, hogy elalszik, oly érdekes volt erre a bámulatos emberre még visszagondolnia.

Így volt János pappal az egész család. Az első látogatástól kezdve mindennap keresték egymás társaságát. S mikor még közelebb jutottak egymáshoz egymás barátságában, mindennap új megdöbbenéssel jöttek rá a csodálatos pap egyre titokzatosabb voltára. Kapisztrán papban valami bűbájos látnoki tehetség lakott. Mátyásnak minduntalan le kellett győznie magában a gondolatot, hogy ez a tehetség a boszorkánysághoz hasonló. A pap arra volt képes például, hogy imádkozott, behunyta a szemét, néhány pillanatig mozdulatlan maradt, majd így szólt:

- Kis lovascsapat közeledik egyházi emberrel, de nagyobb rangúval. Még ma itt lesz.

Estére megjött Benedek, a zágrábi püspök. Győrre igyekezett, de nagyon betegnek érezte magát és meg akarta kísérelni a budai források vizét, amelynek némelyek különös gyógyító erőt tulajdonítottak. Egy más esetben hirtelen megállott, mikor az egyik íródeák elment mellette. Visszahívta és megáldotta, különben nem szólt neki semmit. Csak mikor kiment a fiatalember, akkor mondta:

- Ez az ifjú már nem él.

Csodálkoztak rajta és nem értették. A kancellista aznap éjjel valami ismeretlen görcsöt kapott, vért hányt és reggelre meghalt. A pap csodálatos hatást gyakorolt most már Mátyásra. Hátborzongató volt és mélységesen megnyugtató egyszerre. Hinni kellett benne, mint egy szentben, akit már élő éveiben kanonizálni lehetne. Hunyadiné mindennap meggyónt neki s mikor elérkezett a búcsú napja, sírva fakadt. Pedig nem sokan látták sírni világéletében.

Hunyadiné lement Vajdahunyadra, férje és fiai a két pappal elmentek a győri tanácsülésre. Ulrik grófot csakugyan ott találták. Nyájas mosollyal köszöntötte a Hunyadiakat, mikor az utcán már az első napon szemközt jött velök. Még meg is állott. Igen jókedvűnek látszott.

- Ne menjetek tovább, János gróf, mondanék neked és fiaidnak valamit. Én a királlyal be fogok jönni az országba. Gondoljátok meg, nem volna-e jó összebékülnünk.

- Veled nem lehet összebékülni, - felelte Hunyadi, - mert minden kötést megszegsz. Láthatod most is, hogy én és fiaim erősen fogjuk kardjainkat.

- Ne légy bolond, János, - nevetett Ulrik, - hiszen hárman vagytok s én egymagam. De én kitaláltam már, hogyan hihetünk egymás szavának.

- Hogyan?

- Ugy, hogy ez a Mátyás fiú elveszi feleségül a leányomat, ahogy régóta tervezgetjük, és leányom természetesen Vajdahunyadra költözik. Mátyás azonban felköltözik Budára az udvarhoz, illő is, hogy kamarási rangot kapjon. Látod, János, ez igen bölcs dolog lesz. Én nem törhetek fiad romlására az udvarnál, mert leányom ott lesz a ti szerető kezeitek közt Vajdahunyadon. S hogy ti igen fogjátok őt szeretni, abban én biztos leszek, mert Mátyás viszont ott lesz mellettem az udvarnál.

Mátyás ránézett Ulrik grófra:

- Szóval túszokat cserél a két család?

- A lényeget mondtad, magnifice, de csúf szavakkal fejezed ki magad. Majd az udvarnál megtanálod a símább beszédet. Hát tárgyalhatunk erről, János?

- Tárgyalni mindenről lehet. Majd izenek.

Elbúcsúztak a győri utcán, és már délután megtörtént az első beszélgetés Ulrik gróf és a főkapitány között. Ettől kezdve mindennap találkoztak és hosszú árkusokra nyúltak már a pontok, amelyeket megbeszéltek. A tanácsüléssel nem sokat gondolt egyik is. Hatalmasabbak voltak ők egyenként, mint a tanácsülés urai. Hunyadi László apja helyett is elment mindennap. Mátyás azonban csak egyszer-kétszer hallgatta a vitákat. Semmi érdekeset nem talált bennök. Inkább csak az urakat firtatta, hogy ki kicsoda. Sokakat ismert már közülök, mert jártak atyja várában, de sokakat először látott. Már ismerte Gyorgye királyt, aki ide is eljött, valamint a nádort, Gara Lászlót, nagytestű, öblös hangú, mindig rosszkedvű urat. Hunyadi László ennek a lányával járt jegyben. Itt volt Pálóczi László, az országbíró. Perényi János, a tárnokmester. Bánfi Pál, a főajtónálló mester. Szentgyörgyi László, az asztalnokmester, Czudar Simon, a pohárnokmester. Csupa előkelő, méltóságos zászlósúr. Még a főpapok: az esztergomi érsek, öreg Szécsi Dénes. A zágrábi püspök, a váci püspök, az egri püspök, a váradi püspök. Ezek hosszadalmas felszólalásait teljesen érdekteleneknek találta. Sokkal érdekesebb volt az, ami zárt ajtók mögött meghitten folyt tovább: Ulrik és apja tanácskozása. Ezekben olykor Gara nádor és Ujlaki Miklós is részt vettek, sőt Gyorgye király is megjelent egyszer: tiltakozni az ellen, hogy unokája áttérjen a római katolikus vallásra. De ebben Hunyadi akarata győzött. Az egyességbe bevették, hogy a grófkisasszony katolikus szertartású keresztelőn fog átesni, mielőtt az esküvőt megtartanák.

Mikor a győri tanácsülés szétoszlott, a tárgyaló felek még nem készültek el az anyaggal. De már csak részletkérdések voltak hátra. Elvben megállapodtak: barátsági szerződést kötnek, ennek megtartását esküvel fogadják, s aki bármelyik pontot megszegné, azt eskűszegőnek tekintik s az egyház ítéletére bízzák.

Több ízben összejöttek még Budán is, míg valamennyi részletkérdésben egyetértettek. Közben Hunyadiné Budára érkezett és Ulrik gróf is felhozatta családját Cilli várából. Mátyás, mint vőlegény, diszes lovaskísérettel ment arája elé a határba. Mikor a közelgő karaván összetalálkozott a kilovagolt csapattal, ünnepélyesen megrendezték a jegyesek találkozását. Szőnyegeket szedtek le a málhás kocsikról. Azokra szállott ki Ulrik gróf felesége, a szerb királyleány, lesegítve a menyasszonyt.

A grófné ösztövér, hollófekete hajú, nem nagyon szép asszony volt, leánya sem csinos, sápadt, csenevész gyermek. Tizennégy éves volt a menyasszony, de annyinak sem látszott.

Mindenekelőtt a szülők üdvözölték egymást, nagy szertartásossággal. Aztán Mátyás szólt előírás szerint a gyermekhez.

- Isten hozott, kedves mátkám. Vajjon kellemesen utaztál?

- Köszönöm kérdésedet, kedves mátkám, - hadarta a leányka a leckét, félszemmel félénken anyjára tekintve, - kellemesen utaztam. Most bemutatom neked hölgyeimet.

Megint szertartásos mozdulatok és mondatok következtek. De ezek hamar elfogytak. S akkor a jegyesek ott álltak némán és kellemetlen zavarban feszengve. Az egyik hölgy súgott valamit.

- Segíts kocsimba, kérlek, - kapott a szón a leány.

Mátyás két ujjával megfogta az Erzsébet kezét és magasra tartva lépkedett vele a szőnyegen. Mögöttük ment a két anya. Ulrikné és leánya felszálltak a hintóba, Hunyadiné egy másikba. A férfiak lóra ültek. Mikor a hévizekhez értek, ott kocsik vártak rájok. Megálltak. Következett az első ajándékok kicserélése. Jóformán oda sem pillantott egyik sem. A leányka pontosan felmondta a leckét:

- Ó be szép ajándékok, köszönöm nagylelkűségedet, kedves mátkám.

- De a tiéid felülmulják az enyéimet, - mondta unottan Mátyás, - valóban nagy hálával tartozom neked, kedves mátkám.

Aztán megint kisérés, felülés, indulás. Rekkenő hőségben érkeztek fel a várba. Ott elbúcsúztak egy-egy mondattal. Mátyás mély megkönnyebbüléssel fellélegzett. Szívből sajnálta a zavart, kínzott, csúnya leánykát.

Az esküvőt akkor tartották meg, mikor a két apa aláírta az egyességet és mindaketten letették rá az eskűt. Utána következett Erzsébet grófkisasszony katolizálása, majd pedig az esketési szertartás. Nagyobb fény és pompa nélkül folyt le az egész, a két család az igazi lakodalmat közakarattal akkorra halasztotta, mikor majd a fiatal asszony eléri a tizenhetedik esztendőt s a fiatal házaspár közös otthonba költözik. Kapisztrán adta őket össze, ők egymás mellett térdeltek az oltár előtt és teljes idegenségök mindakettőt annyira zavarta, hogy restelltek egymásra tekinteni.

Hunyadiné azonnal az esküvő után levitte Vajdahunyad várába tizennégy éves menyét, aki fuldokló zokogással búcsúzott anyjától. Mátyás a városon túlra kísérte feleségét. Ott ő is elbúcsúzott. Zavartan megcsókolták egymás orcáját, aztán mindaketten örültek, hogy túl vannak a feszes és kényszeredett ceremóniákon. A hintó elindult, Ulrikné sírva lobogtatta kendőjét, mialatt kocsijába szállott, a férfiak mentek vissza lovaikhoz. Elől haladtak Ulrik gróf és Hunyadi János, aztán Kapisztrán következett a két Hunyadi-fiúval. László azonnal a szerzetes jobbjára lépett, hogy Mátyást a másik oldalra engedje. De ekkor különös dolog történt. Kapisztrán megállt, behúnyta a szemét, egy darabig mozdulatlanul állott, majd így szólt:

- Cseréljetek helyet, fiaim.

A két fiú meglepetve engedelmeskedett. László megszólalt mégis.

- Szentatyám, mi az oka ennek? Én vagyok az idősebb.

Kapisztrán fejét rázta. Mereven egy pontra nézett maga elé és egyik fiúra sem.

- Tőled már nem sokat akar az Ur. De öcséd fején nagy fényességet látok.

Az előttük menők visszafordultak, hogy ezek miért álltak meg.

- Mi az? - kérdezte Ulrik gróf.

De nem kapván választ, vállat vont és ment tovább. Éppen ekkor érkeztek a lovakhoz.



VII.

Mátyás komoran és összeszorított fogakkal ült a helyén. Mellette jobbról is, balról is beszélgettek azok, akik hozzája hasonlóan kihallgatásra vártak. De ő csak kurtán válaszolt, ha szóltak hozzá, és várakozott tovább. Már egy hete apródja volt V. Lászlónak, már megkapta szállását a várpalotában, már elég ismerősen mozgott folyosókon, lépcsőkön és termeken, de a király színe elé még nem tudott jutni. Eddig négyszer tűzték ki bemutatkozó kihallgatását, de mind a négy ízben hiába várakozott. Egyszer a király váratlanul kiüzent, hogy a még hátralevő várakozókat nem fogadhatja, mert hirtelenül fontos államügyek kerültek eléje, amelyek halaszthatatlanok. Más alkalommal Szécsi Dénes, az agg primás, bejelentés nélkül jelent meg a palotában, beüzent a királynak, a király soron kivül őt kérette be és másfél órát beszélgetett vele, a többieknek már nem jutott idő.

Most várakozott Mátyás ötödször a királyi kihallgatásra. Életében először érezte magát megalázottnak. Már látta a királyt, ha nem beszélt is vele. De a királyi várpalota nappali életében itt-ott egyszer csak felbukkant az uralkodó egy pillanatra, hogy senkire nem vetve egyetlen pillantást, csak Ulrik gróffal beszélgetve mindjárt el is tűnjön valamelyik folyosó-fordulónál, vagy szemközti ajtónál. Éppen így látta őt Mátyás legelőször: átsietni Ulrikkal egy rövid folyosórésen.

A király igen szép fiú volt. Karcsú növésű, magas, és ha szűkmellű is, de azért nem aránytalanul vézna. Feltűnő volt nőiesen finom arcbőre, amely lehelletszerűen gyengéd színeit hordta a tejnek és a rózsának. Orra kissé nyerges volt a közepén, de ez sem formátlanul, és egyébként minden arcvonását igen szabályosan rajzolta a természet. Vállig omló aranyszőke hajat hordott, ugyanolyat, mint Mátyás. De nem kék szeme volt hozzá, hanem nagy nyílású fekete szeme, olyan, mint valami bolondító kacérsággal néző leányé. Rendszerint tetőtől-talpig feketébe öltözött, nyilván mert hajához ezt nagyon illőnek találta. Ha nem lett volna király, feltűnő csinossága miatt akkor is mindenki utána fordult volna.

Mátyás első izben csak pár pillanatig láthatta. De később is, mikor alkalma volt jobban szemügyre venni, csak azt állapíthatta meg magában, hogy a szépséges király, aki nála egy nappal idősebb, tehát most közeledik ő is a tizenhathoz, olyan, mint a mesék királyfia. Mióta apródként itt tartózkodott, már lefolyt egy olyan követfogadási parádé, amelyben az apródok sorfalát is beállították. Mátyás ott állt a fal tövében a többi apród közt és figyelmesen nézte a királyt. Azt látni lehetett rajta, hogy nem közönséges fiú. Valóban igaznak látszott, amit az országban hallani lehetett róla: hogy elragadóan kedves tud lenni, ha akar, mindenki szívébe képes behízelegni magát, de ez a személyes báj csak csinált varázs, rendkivül tehetséges modorában semmi sem őszinte.

Most tehát ötödször várakozott itt a király fogadótermének előszobájában. Ezúttal nem hiába. Éppen nyílott az ajtó és egy külföldi házaspár lépett ki rajta. S egy hang kiszólt:

- Mathias, Graffe von Bistritz.

Beszterce grófja belépett. És még össze sem szedhette magát, már ott termett előtte a király, szinte szelesen sietve. Két kezét a Mátyás két vállára tette és túláradó nyájassággal szólott:

- Végre színünk elé bocsáthattunk, igazán már alig vártuk, hogy szemtől-szembe állhassunk veled. Nagyon fájlaltuk, hogy több izben hiába voltál kénytelen várakozni reánk. Szóval te vagy az a híres Mátyás gróf, aki mindenkit legyőz a tornán. Örömmel látunk téged királyi nemes apródaink között és reméljük, hogy mindabban, amit udvarunknál tanulhatsz, gyors előmenetelt fogsz tenni.

Mátyás szótlanul meghajtotta magát. Aztán megint felegyenesedett és a király szeme közé nézett. Kutatóan, emberi kíváncsisággal embert keresve. És nem tudta másként fogalmazni magában ennek a fekete szempárnak a tekintetét: olyan ezeknek a szemeknek a nézése, mint a csalfa széplányoké. Bár a csalfa leányokról még igen keveset tudott. A vele egykorú király hír szerint annál többet.

- Nagybátyánkkal, Ulrik gróffal, nem szükséges megismerkedned, hiszen apósod ő, ugyebár. Igy tehát a mi személyünkkel is atyafiságba kerültél. Ennek nagyon örvendünk. És nem is alkalmazzuk veled szemben uralkodói hangunkat: tudod mit, beszéljünk egészen közvetlenül és komédia nélkül, barátkozzunk össze, nagyon szeretnélek ismerni téged, Mátyás.

Ulrik gróf is ott áll, mint minden kihallgatásnál, a király háta mögött. Egész testtartása nagyon mutatta, hogy ő itt teljesen otthon van. De különben nem látta szükségesnek, hogy megszólaljon.

- Nagyon meg fog tisztelni Felséged, - felelte Mátyás.

- De lásd, egy királynak olyan nehéz. Ha azok, akik a koronámra vágynak, tudnák, hogy mennyi tövis van belül egy ilyen koronában, bizony mondom neked, megszűnnének vágyakozni utána.

Mátyás megint egyenesen a szeme közé nézett a királynak. A merész célzásra merészen akart válaszolni.

- Én azt hiszem, Felség, hogy aki nagy feladatra vágyik, az éppen a nehézségeket kívánja benne a maga ereje számára.

- De ki ismeri a saját erejét, Mátyás, mondd meg nekem. Látod. Az emberek békésen sétálnak ott lenn a vár alatt, felnéznek ide, irígylik a pompát és a díszt, és nem is tudják, milyen boldogok.

- Viszont Felségednek sincs mit irígyelnie tőlük.

- Dehogy nincs. Jó lenne például most elmenni veled labdázni, mint két ilyen magunkfajta suhanc szokta. Nem lehet. Annyira nem lehet, hogy még beszélgetnünk sincs idő tovább. Kint még sokan várakoznak.

Mátyás ismét meghajlott. A király pedig újra felöltötte a koronás főknek járó többesszám hangját.

- Keresni fogjuk az alkalmat, hogy veled, kedvelt apródunkkal, társaloghassunk. Most kegyelemben elbocsátunk.

Ekkor Ulrik gróf megszólalt:

- Bocsánat, felség, valamit még közölnöm kellene a gróffal.

A király szőke feje kegyesen bólintott. Ulrik gróf Mátyáshoz fordult.

- Értésemre esett, hogy csónakázni mentél a Dunára anélkül, hogy ezt az apródok kapitányának bejelentetted volna. Tudnod kell, hogy ez fegyelmi vétség. Előzetes engedelem nélkül nem szabad távoznod a várpalotából. Viszontlátásra.

Mátyás megint kint találta magát az előszobában. De sietett innen, hogy tolongó gondolatait végiggondolhassa. Kilépett egy nyitott bástyarészre és lekönyökölt a szegletes oromkönyöklőre. A Dunára tekintett le és át a másik városra, Pestre, amelynek falövén belül apró házak kéménytömege füstölt. Azon gondolkozott, hogy gyakorlat teszi a mestert. Ez a király nem ostoba és nem is valami különös lángelme, afféle tucatesze van, mint akármelyik értelmes embernek. De király, mióta megszületett, és a királyok nyelvét jól megtanulta. Alig néhány mondatot váltottak, de ezekben símán módot talált rá, hogy többrendbeli dolgot ne hagyjon megmondatlanul. Először: hogy Mátyást a koronára vágyakozónak tekinti, pedig ereje nincs meg hozzá. Másodszor: hogy szívesen fogadná egyenrangú pajtásának, de királyi rangja miatt ez lehetetlen. Harmadszor: hogy az atyafiság még nem minden, és aki király, az nem ülteti le a nagybátyja vejét. Végül Ulrik gróf elég értelmesen közölte vele, hogy ő itt fogolynak számít, túsznak, akinek szabad mozgása nincsen, és erről nem szabad megfeledkeznie. Így megmondani mindent, a legcsiszoltabb társaságban, nyájas orcával, pár pillanat alatt, ez nagyon kedvelni való mesterség.

Az első kihallgatás tehát megtörtént. Több egyelőre nem is lett belőle. A király semmi különbséget nem tett az egyes apródok között Mátyás javára. Egyiket sem vette észre, úgy járt közöttük, mint a bútorok között. Mátyás hamar megfigyelte a királynak azt a különös tehetségét, hogy akit nem óhajtott észrevenni, annak mögéje nézett. Rajta keresztül, messzebbre néző szemmel, mintha a pillantásnak nem állt volna útjába idegen test, mintha az illető ember átlátszó lett volna, akár a víz, amelynek fenekére nézünk.

Az apródok, előkelő osztrák, cseh és magyar családok ifjú sarjai, nagy érdeklődéssel és nagy hűhóval fogadták Mátyást. De mindjárt csalódtak benne. Mátyás nem bizonyult garázda, mulatós cimborának. A királyi várpalota légköre tele volt a mohó élvezetvágy szikráival. Ulrik gróf minden áldott nap gazdagon és változatosan kieszelt lakomákkal kedveskedett öccsének. Nehéz borokat szolgáltak fel a gazdag ételsor mellé, az étkezés alatt művésznépség számaiból álló műsorban lehetett gyönyörködni. Bámulatosan tornázó törpék és bohócok, igricek, jokulátorok, palpanisták, mulatságos tréfákat rögtönző német csörgősipkás bolondok, szerelmi dalokat lanttal kísérő énekes költők, de főként szépséges fiatal táncosnők váltogatták egymást. Ha aztán az étkezés befejeződött, a táncosnőket is odaültették az asztalhoz, akkor aztán igen hangos, sikongó, kacagó, zabolátlan jókedv következett. Az apródok ezt személyes tapasztalatból nem tudhatták, mert apród az esténkénti mulatságokra nem volt hivatalos, de láthatták a folyosón surranó komédiásokat, a halk kacagással, izgatott lebbenéssel elvonuló táncosnőket fátylaikban, és hogy az ajtók mögött mi történik, azt a királyi szolgasereg naponta részletesen megtárgyalta. Köztudomású volt különben is, hogy ez az Ulrik gróf hatalomőrző rendszere. Valaha Fridrik igen sanyarú körülmények között tartotta Lászlót és nővéreit is, akik azóta már feleségül mentek, egyik a szász herceghez, másik a lengyel királyhoz. Fridrik rongyos, vásott ruhákban járatta őket, egyszer egy lázító szónok, mikor Fridrik nem volt otthon, kivitte őket a városháza erkélyére, hogy felháborításul megmutassa a népnek a gyerekek keshedt gúnyáit. Ulrik gróf pompával, tékozlással, dorbézolással tartotta jól öccsét, hadd lássa a különbséget, mennyivel kellemesebb élete van most, mint Fridriknél volt. S a király, aki természettől sem az italt, sem a késői fennmaradást nem szerette, a sanyarúság évei után mégis belement a folytonos izgalomba. Meg aztán Ulrik a maga saját kedvteléseiről sem feledkezett meg. Egész nemzetsége nevezetes volt élvezethajhászó hajlandóságairól. Cillii Borbála, az Ulrik gróf nagynénje, akit Zsigmond király vett feleségül, olyan példátlan nyíltsággal csalta meg a férjét, hogy amire eladdig nem volt példa a történelemben, a magyar rendek hivatalosan világosították fel a megcsalt férjet és követelték tőle, hogy az ország jóhíre és a királyi állás becsülete érdekében kergesse el. Ugyanebből a vérből Ulrik grófba is bőven szorult. Élte is világát kedvére minden áldott este. A dorbézoló kedv megfogta az egész hatalmas házat, amely valaha a Zsigmondé volt s amely a mindenki csókjára vágyó Borbála viselt dolgainak volt színhelye. Most is főméltóságoktól kezdve alabárdos darabontig a mámort és mulatságot kereste itt mindenki. Az apródok minden este kiszökdöstek, hogy budai kocsmákban menyecskékkel enyelegjenek. Az ilyen virgonc kirándulásokhoz reméltek bőséges pénzű cimborát Hunyadi Mátyásban. De az már első nap megmondta, hogy a szeszes italt nem szereti, a pintes korsók mulatságát pedig unalmasnak találja. Ezenfelül még olyan oka is volt, amelyet nem mondott: ösztönszerűen valami különállást akart megőrizni, valami el nem keveredést azokkal, akiknél magát többnek és nagyobb dolgokra hivatottnak tartotta.

Annál inkább résztvett mindenfajta tornában és fegyvergyakorlatban. Az apródok napirendjét Ulrik gróf dolgozta ki, mert a régebbi magyar királyok udvarában dívó szokások részben feledésbe mentek, részben pedig szerinte elavultak. A Ritter-spiegel német rendje szabott órabeosztást az apródoknak. Pontos adagolásban kellett gyakorolniok a hét testi ügyességet: a lovaglást, az úszást, a célbalövést, a póznára és kötélre mászást, a lovagi tornát, s végül a birkózást. De ezenkívül órákat kaptak az asztalnál való felszolgálásból, a táncból és a sakkozásból is. Mátyás kezdettől fogva elfoglalta apródtársai közt az első helyet testgyakorlások dolgában s nem volt más dolga, mint hogy azt meg is tartsa. Lovaglásban még csak hozzá hasonló sem akadt társai között, ebben volt legerősebb. A lovardául használt várudvaron nemsokára kiváncsi udvari méltóságok jelentek meg, ha a lovaglóóra következett: a Hunyadi fiának bámulatos lovagló tudományát akarták látni, amelynek Budaszerte gyorsan híre futott. A hetenként egyszer tartott apródi tornán verhetetlennek tartották. Nem ő volt ugyan a legerősebb társai között, nyers izomerő tekintetében erősebbek is, gyengébbek is akadtak nála. De ügyességét és lélekjelenlétét, a gyors elhatározást és a terv villámszerű végrehajtását senki sem mulhatta felül. Ugyanígy érvényesült Vajdahunyadról hozott készsége a karddal való vívásban. Társai egy-kettőre elismerték túlnyomó felsőbbségét, vitás kérdések esetén mindig őt szólították fel bírónak. Ily módon vitathatatlanul bírta közöttük az első helyet, de azért népszerűségét nem lehetett melegnek nevezni. A fiúk kivétel nélkül mind meghódoltak előtte és habozás nélkül engedelmeskedtek neki, ha arra került a sor, de akadt nem egy, akit a többiek nála jobban szerettek. Már gyors haladása sem tehette általánosan kedveltté, mert az első hetek elmultával, amelyeket csak formaságból töltött közönséges apródi sorban, megkapta kamarási kinevezését, ahogy apja ezt már eleve kikötötte. A többiek évekig vártak az ilyen előlépésre, a Hunyadi fia úgy ment előre a rangsorban, mint ahogy királyi vérből származó gyermekek lépik át a katonai tiszti rangokat.

A kamarásság új beosztással is járt: a király személyének közelébe rendelték szolgálattételre. Könnyű szolgálat volt, mert a király igen későn szokott kelni és Ulrik éjszakai mulatságai miatt a délelőtti munkát vagy déltájban kezdte, vagy éppen el is mulasztotta. A királyi kihallgatásoknál szükséges bejelentések, amelyek a kamarásra háramlottak, így elég kevés dolgot adtak. Különben sétalovaglásokra kísérte a királyt, az udvari tornaversenyeken, amelyeken most már ritkán vett nyilvános részt, a király elkerített helyének bejáratánál állt, ünnepélyes fogadtatások alkalmából a trón közelében volt a helye. De a király magánéletének kedvteléseihez Ulrik gróf nem engedte közel, és így kora este már felszabadult. Mehetett lovaihoz vagy könyveihez, vagy amit igen szívesen tett: közemberre való egyszerű gúnyában, mélyen szemére húzott kalpaggal elment csavarogni az utcákon.

Az utcanép, amely nem jutott udvari ceremóniákhoz és a várpalota belső életéből vajmi keveset látott, őt is alig ismerte. Ha feltűnés nélkül bandukolt a házak sötét tövében, vagy befurakodott valamely verekedés okozta utcai sokadalomba, közömbös járókelőnek tünt fel, akit meg sem igen néztek. Ő annál figyelmesebben nézett minden arcot és hallgatott minden szót. Már otthon, Vajdahunyadon is szerette hallgatni a jobbágynépség, vagy a zsoldosok hétköznapi beszélgetését. Ez a kedvtelése, ahogy évei múltak, egyre erősbödött. Az udvari emberek cikornyás beszédét unta, vitáik az ő számára érdektelen és hiábavaló dolgokról folytak: az előkelő udvari öltözködés aprólékos részleteiről vagy rangkérdések alig mérhető, mégis heves disputákat támasztó árnyalatairól. De a Boldogasszony templomának tövében beszélgető kofacsoport arról síránkozott, hogy háború lesz, mert a Zsidó-utcán a pénzváltók aznap reggel óta egy ezüstpénzzel kevesebbet fizetnek az aranyforintért. Vagy két budai polgárt hallott lázadozni egy csapszékben a bíró ellen, aki megint megengedte a selymet szállító olasz hajósoknak, hogy ötszáz akó idegen bort eladhatnak Budán, tehát a budai termés ára megint le fog menni.

Lassanként jól megismerte Budavár mindahárom övét. Nemcsak a legbelső magot, a megerődített királyi várpalotát, amely fent tündöklött a Várhegy ormán és Zsigmond bástyáival hatalmas, partig érő kőfalakat mutatott a pesti oldalnak, hanem a második övet is, a szélesebb falkörzettel körülépítettet, amelynek zsúfolt házai közül gyönyörűségesen meredt az égnek a Boldogasszony-templom s végül a harmadikat is, messze terjedő külvárosaival, amelyeknek szélső házai elvesztek a hévízi, óbudai és szentjakabi promontóriumok zöldelő szőlőskertjei között, karéjban ölelve körül az erődített hegyek lábait. Megtanulta az utcákat, a sikátorokat, ismerte az egyes házakat. S ha a várfalak szűk gyűrűjében oldalt terjeszkedni nem tudó s ezért több emeletben felfelé gyarapodó, szinte toronyszerű házak keskeny utcáin bandukolt, már tudta, melyik kinyíló ablakon milyen arc szokott kitekinteni.

Egy ilyen arc őt is megjegyezte. Azon a kis sikátoron átmenvén, amely a Zsigmond-piachoz vezetett, gyakran látott kikandikálni egy asszonyt. Kedves arcú asszony volt, lehetett olyan harmincöt éves forma, meleg barna tekintete volt a szemének. Ha ugyan le nem sütötte. Mert az elhaladó ifjú láttára illendően lesütötte eleinte. Csak a szeme sarkából vetett rá óvatos, kiváncsi pillantást. Az óvatosság egyre jobban nekibátorodott később és lassanként elérkezett az a nap, mikor az ismeretlen asszony elmosolyodott. Akkorra már Mátyás tudta, ki az. Maddalena volt a neve, egyik olasz pénzváltó hagyta itt özvegynek. Gyermektelen asszony lévén, hazaköltözhetett volna Velencébe, ahonnan eredt, de nyilván nagyon megszerette Budát s nem akaródzott innen elmennie. Első mosolya a fiatal kamarás szívébe nyilallott. A szerelmet még nem ismerte a fiatalember.

Következő alkalommal már ő is mosolygott. Most már igyekezett a nap bizonyos szakában arra járni, mert feltette, hogy az asszony ugyanabban az időben megint kikandikál az ónkarikákkal egybefoglalt máriaüvegek félig nyitott ablaka mögül. Valóban ott is volt mindig az asszony. S mikor egy ízben megint arra ment, aranyszövésű táska hullott ki az ablakból az utcára. Ő kissé habozott. De aztán felvette és megállott. Az asszony ott állt az ablakban. Gyors lélegzésén látni lehetett, hogy fel van indúlva.

- Te ejtetted ki ezt a táskát, asszonyom? - kérdezte tőle olaszul.

- Te tudsz olaszul? - felelt a kérdésére csodálkozó kérdéssel Maddalena.

- Tudok. Ime a táskád.

- Köszönöm. Bizonyára azért tudsz olaszul, mert az udvarnál vagy valami. Mindig onnanfelől látlak jönni.

- Igen, ott lakom. Tornamester vagyok. De nem olasz, hanem magyar lovag.

Hallgattak. Az asszony nem kevésbbé zavartan, mint Mátyás. De mivel ez a feszült zavar csakhamar elviselhetetlenné nőtt, Mátyás kurtán-furcsán elindult. Kissé dadogva szólt vissza:

- Isten veled, asszonyom.

- Isten veled, lovag.

Másnap már Mátyás kezdte a beszélgetést. Megállt a nyitott ablaknál. Az asszony azonnal odalebbent. Nyilván már várta. És most már kevésbbé voltak elfogódottak mindaketten.

- Hogyan szolgál egészséged, asszonyom?

- Köszönöm, jól vagyok. Nem mondanád meg nevedet?

- Az én nevem Mátyás.

- Mátyás? Milyen ritka név a magyaroknál. Nem is hallottam még. Hogyan jutottál hozzá? Szüleid valami fogadalmat tettek?

- Nem. Máté-napkor születtem. Nincs ebben semmi csodálatos. Vajjon te is Magdolna-napkor születtél?

- Ó te már tudod a nevemet? Utánajártál, hogy ki vagyok, ne is tagadd.

- Nem is tagadom.

- És vajjon miért kérdezted meg?

- Természetem az, hogy mindent tudni akarok.

- Csak ezért?

Mátyás nem mert rápillantani az olasz asszonyra. Egymaga nekiment volna három fegyveres embernek minden habozás nélkül, de most gyávának érezte magát. Donna Maddalena felkacagott. Vakmerő unszolással kérdezte:

- Nos? Csak ezért?

- Csak ezért, - felelte dacosan a fiatalember, - és most üdvözöllek. Sietős dolgom van. Isten veled.

Az ablak bezárult, s ő akkor vette észre, hogy nem indult el, hanem ott áll még mindig ostobán és szégyenszemre, noha már elbúcsúzott. Ezért nagyon megharagudott magára. Elhatározta, hogy másnap csak azért sem jön erre. Nem is jött. De harmadnap mégis csak idevonzották lépései. Az asszony most egészen más hangon beszélt: szende volt és szemérmes, fiatal leány módján társalkodó.

- Rosszkedvűnek látszol, Mátyás lovag. Valami kedvetlen dologért talán?

- Hírt kaptam, hogy feleségem beteg.

- Micsoda? Miért űzöl tréfát velem? Csak nem akarod, hogy házasembernek higyjelek?

- Már pedig az vagyok. Augusztus elsején volt az esküvőm. A feleségem most otthon van Erdélyben anyám szárnyai alatt.

- És hitvesed hány éves?

- Tizennégy.

- Igy már elhiszem. Nekem volt egy unokahugom, akit a családi örökség miatt már három éves korában férjhezadtunk. És mi lelte kis feleségedet?

- Nem tudni. Kínzó kelevények támadtak egész testén. Tetőtől-talpig. Anyám remélte, hogy a baj magától elmúlik. De nem múlik.

- Miért nem hozatott orvost hozzá?

- Orvost? Nem, asszonyom, a mi családunk nem babonás család, mi nem hiszünk az ilyen vájákos dolgokban. Anyám igen buzgón imádkozik érte, az talán meg fogja gyógyítani szegénykét.

- Szereted?

- Hogyan szerethetném, mikor nem ismerem? Sajnálom.

- Nem ismered? Még nem csókolództatok?

Mátyás pipacsvörösre pirult, amint az asszony hirtelen kilépett a szende hangból.

- Bocsáss meg, asszonyom, de azt hiszem, hogy egy lovagnak nem illendő ilyen kérdésekre válaszolni.

- Ó de kedves vagy, ifjú lovag. Én gyanakszom, hogy sohasem kaptál még csókot életedben. Annál jobban tetszel nekem. De most utadra engedlek, a szomszédaim még gonosz dolgokat fognak híresztelni felőlem. Egyszer jőjj errefelé késő este. Isten veled.

Mátyás dobogó szívvel ment tovább. Maddalena kedve ellenére is szerfelett érdekelte. Visszatetszőnek találta az asszony vakmerő hangját, s bár asszonyokhoz nem sokat értett, azt biztosan érezte, hogy ez az asszony hölgyhöz nem méltó módon kacérkodik vele. Ezért az volt az ösztöne, hogy ez az ablak-enyelgés sem méltó az ő lovagi személyéhez. De hiába, nem tudott lemondani arról, hogy újra és újra viszontlássa.

A várpalotában izenet várta, hogy Ulrik gróf kéreti magához. Odasietett hozzá. De csukott ajtóra talált. A lakáj vigyorogva súgta:

- A király van bent Ulrik grófnál. Épp most választják ki nyolc táncosnő közül, hogy ki legyen szombaton este a rózsakirálynő. Mert szombaton az estebédnél rózsaünnepély lesz, azonkívül...

- Ne fecsegj, - szakította félbe nyersen, - majd jelentsed, hogy kerestem a grófot. Szállásomon várom parancsait egy óráig, azontúl a kápolnában imádkozom.

Jó másfélóra múlva izenetet kapott Ulrik gróftól, keresse fel. Ulrik piros arccal, felhevülve ült egy öblös karosszékben. Nyelve kissé bizonytalanul forgott, mikor beszélt.

- Kaptál levelet Vajdahunyadról?

- Kaptam. Erzsébet grófnő nagyon beteg. Most imádkoztam érte.

Ulrik gróf legyintett. Istentagadó volt, soha nem ment misére és az imádságban nem hitt.

- Neked mit írt asszonyanyád, miféle betegség az? Különben ne mondd, úgysem segíthetünk rajta. Csak azért hivattalak, mert a rossz hír nagyon lesujtott. Mélyen meg vagyok szomorodva apai szívemben. És különben is rettenetes fejfájásom van.

Mátyás hallgatott. Komoran nézte a díszruhás, püffedt hasú, vékonylábú embert, aki szemmelláthatóan részeg volt. Csak úgy dőlt belőle a borszag. A szemét alig tudta nyitva tartani s hogy ezt a pár szót végigdadoghatta nehezen forgó nyelvvel, látható megerőltetésébe került. S ekkor egyszerre sírva fakadt a mámoros ember. Selypítve mondogatta:

- Leánykám... édes kisleánykám...

Szeméből csorogtak a könnyek és két maszatos barázdát vontak festékkel kikészített arcán. Majd haragosan felkiáltott:

- Mit állsz itt? Eredj ki innen. Látni sem akarlak. Édes kisleánykám...

A részeg emberek zokogásával fordult oldalt, hogy arcát álmosan és tehetetlenül nyugtassa a karosszék magas támláján. Panasza érthetetlen motyogássá változott. Mátyás vállat vont, megfordult és kiment. A folyosó vastag szőnyegén komoran, lehajtott fejjel ment végig, de hirtelen csiklandós női kacagás hangjára rezzent fel. A király belső lakosztályának egyik ajtaján ekkor szökkent ki egy leány. Magas, délceg, vöröshajú. Az ajtó most csukódott be utána. A leány körülnézett és zabolátlan jókedvében gyors fricskát adott az ajtó előtt álló lakájnak, aki alázatos mosollyal hódolt a befolyásos hölgy szeszélyének. Mátyás szótlanul folytatta útját, a leányra igyekezett rá nem nézni. De az becsípett hangossággal kérdezte a lakájt, németül, idegenszerűen:

- Ki ez a fiú? Nagyon csunya orra van! Csunya fiú!

Mátyás keményen rákiáltott a lakájra:

- Hallgass!

A vöröshajú leány megint kacagott. Magasra kapta brokát szoknyáját és futásnak indult. Elfutott Mátyás mellett, két lába térdig látszott futás közben. És szünetlenül kacagott, mint az el nem hallgató csengő. Még akkor is hallani lehetett kacagását, mikor a folyosó fordulójánál már rég eltűnt. Mátyás felháborodva folytatta útját. Mikor szobájába ért, végigdobta magát az ágyon. Két kezének ujjai görcsösen görbültek össze: puszta kézzel szerette volna ezt a gyalázatos, ezt a gyönyörű leányt megfojtani. Vállát rángatta nagy felindulásában, majd égnek emelte két gyilkoskedvű karját és hirtelen vad öleléssel ölelte magához képzeletében a vöröshajú táncosnőt. A dühös vágytól fogát csikorgatta hozzá.

Aznap éjjel nem tudott aludni. Másnap fájó fejjel, ingerlékeny haraggal járt-kelt, amerre dolga volt. A testgyakorlatok között ezen a reggelen birkózás volt az első óra. Nekiesett a legelső apródnak és olyan vad haraggal gyűrte le, hogy az felordított fájdalmas haragjában. Ez kissé lecsillapította. Leült, hogy a szolga végigdörzsölje meztelen felső testét a hidegvizes ronggyal. Mellette két magyar apród beszélgetett.

- Az vereshajú némber lészen az rózsakirályné, hallád-é?

- Mék? Jadviga nevezetű, vagy az véknyabbik?

- Jadviga. Ki minapon jöve Lengyelországból. Kázmér küldte. Az sógor.

- Kutyafáját, jó ajándék. Nem kéretném magamat elfogannom.

Mátyás gorombán rájok kiáltott.

- Hallgassatok, ebatta! Únom csácsogástokot, de ugyan immár!

Azok ijedten elhallgattak. Csak az egyik merészelt morogni:

- Be magos ló az, kire ültél, úrfi!

De igyekezett elfele a Mátyás közeléből. Elvonúltak tőle mind, kerülték, akár a sebzett vadkant. Nem tudták, mi baja. Tulajdonképpen ő sem tudta pontosan, mi baja. Csak azt tudta, hogy szünet nélkül a vöröshajú lengyel leányra gondol, még pedig gyűlölettel. Próbált úgy segíteni magán, hogy Maddalenát képzeli maga elé. Nem sikerült: Jadviga gonoszúl, kárörvendő kacagással tolakodott közéje és az olasz asszony közé. Odatolakodott és kifeszítette mellét kacagtában. S Mátyás felhördült, mikor megjelent előtte az a két kebel, amelyeknek a közvetlenül alattok szoruló aranyöv adta meg kihívó rajzát.

A leányt egész nap csak képzeletében látta, valóságosan nem. Megvárta a késő estét és kiment. Engedelem nélkül. Egyenesen a Maddalena házához sietett. Ott aztán habozva állt meg, hogy mitévő legyen. A kapumélyedésbe húzódott gondolkozni. Két katona jött arra, a vár felé igyekeztek. Ismerte mindakettőt. Kapisztránról beszélgettek, aki most Csanádon járt a püspöknél. Az egyik katona esküdözött, hogy a csodálatos pap fel tudja támasztani a halottakat, ezt ő olyanvalakitől hallotta, aki saját szemével látott egy ilyen esetet. Aztán elkongtak lépteik a köveken és vitájok az éjszakába veszett. Mátyás megemberelte magát és az ablakhoz lopódzva kopogtatni kezdett rajta. Alig telt belé néhány pillanat, kis hasadásnyira megnyilt egy másik ablakszárny. Mátyás odalopódzkodott ahhoz. Suttogva szólt be:

- Én vagyok, asszonyom.

- Jó estét, lovag. Valami bajod van? Hangodról rosszat hallok.

- Igen, ma rossz napom volt. Hozzád jöttem megnyugodni.

- Lásd, ez kedves tőled. Jó kisfiú vagy.

- Kisfiú?

- Hát persze. Nem lehetsz több tizennyolc évesnél. Annyi vagy?

- Annyi, - hazudta Mátyás.

- Én pedig majdnem anyád lehetnék, te csacsi. Add ide a kezedet.

Mátyás kezét puha női kéz ragadta meg. A kezén még érzett az ágy melege. És szorítása erős volt. Egy arcot is érzett a magáéhoz közeledni a sötétben. Maga sem tudta, hogyan: arca összeért a másik arccal. Aztán két kéz találta meg a fejét és egy száj a száját. De ő visszakapta ajkait a csóktól. A csendben ott remegett láthatatlanul az asszony megdöbbenése.

- Mi ez, - suttogta Maddalena haragosan, - nem akarsz megcsókolni?

- De igen, hogyne, csakhogy én magam sem tudom...

Kezeik eleresztették egymást, az asszonyi fej visszahúzódott a szobába.

- Most eredj haza, - mondta halkan az asszony, - és ha majd egyszer nagyon vágyódol utánam, gyere ide. Addig ne.

Ő még mondani szeretett volna valamit. De az ablak becsukódott. A dúlt lelkű fiatalember azonban nem ment el. Ott maradt, hátat a falnak támasztva. Gondolatait alaktalan tünődés fogta fel, félálomhoz hasonló. És csak állt ott átadva magát a Jadvigával játszó képzeletnek. Talán egy negyedórát, talán két óra hosszat. Aztán elsomfordált.

Másnap Ulrik gróf ismét maga elé idézte, még a szolgálati óra előtt.

- Az éjjel megint engedelmem nélkül jártál kint a városban.

Mátyás hallgatott.

- Mialatt a leányom veszélyesen beteg, a te kimenésedre vonatkozó tilalom még erősebb lesz. S ha Isten ne adja, szegény leányommal valami emberi dolog történnék, a tilalom olyan szigorú lesz, mint egy fogolyé, ezt vedd tudomásul. És jó lesz, ha megírod Vajdahunyadra, hogy a feleségedet különös gonddal ápolják. Remélem, megértettél. Most nem tartóztatlak.

Ő ment is, de előbb még megadta a nem kért választ:

- Bármi történik, apósom uram, én nem szököm meg, a felől biztos lehetsz. Az én szavam jobban őriz engem, mint a te összes katonáid.

Ulrik gróf szeretett volna valami metszőt és fenyegetőt mondani, de erre már nem volt ideje. Mátyás kisietett. Ettől fogva sem engedelemmel, sem engedelem nélkül nem ment ki a városba. Lézengett a termekben, az udvaron, a folyosókon, hol lesve az alkalmat, mikor Jadvigát megláthatná, hol bezárkózva szobájába, hogy Jadvigával ne találkozhassék. Két ízben mindenképpen látnia kellett. Egyszer az egyik mellékudvar kis virágos kertjén haladt át a kancellária felé, mert Vitéz Jánossal akart beszélni és ott látta a királyt a leánnyal. Tisztelgett, elhaladt mellettök. Ekkor a leány valami megjegyzést tett róla, amin a király hangosan elnevette magát. Három nap múlva pedig a kápolnából lépett ki és befordulván egy oldalfolyosóra, megpillantotta a királyt Jadviga és Ulrik gróf között, lovaglóruhában indultak, a nagy udvar felé nyilván. Mátyás udvari meghajlással oldalt állott. A leány szelesen hozzálépett és nagyot kacagva fricskát adott az orra alá. Mátyás elsápadt és a kardjához kapott. A leány a királyhoz ugrott.

- Még megöl, - mondta nevetve, - de olyan orra van, hogy ezt nem tudtam megállni.

A király Mátyás vállára tette a kezét. Rendes mozdulata volt ez, ha kedves akart lenni valakihez.

- Mátyás gróf, ne haragudj, a hölgy nevében kérek tőled bocsánatot. Ő nagyon kedves jó lélek, csak egy kicsit pajkos. Ez szokása neki. Nézd el illetlenségét az én kedvemért, bár annyira haragszol, mint látom, hogy kardhoz kaptál egy hölgy ellen.

- Én kérek bocsánatot, felség, - szólt Mátyás még mindig sápadtan, - lovagiatlan voltam.

- Semmi baj. Te pedig tudd meg Jadviga, hogy ez a lovag kedves kamarásom és a Hunyadi fia.

A vöröshajú leány meghökkenve pillantott Mátyásra. Egy darabig még a szája is nyitva maradt.

- A Hunyadi fia... ezt nem tudtam...

Ulrik gróf már únta a dolgot:

- Na gyerünk, gyerünk, a lovakat felnyergelték.

Indultak. A leány visszanézett. Gyönyörű emberpéldány volt, és Mátyás belerendült, mikor tekintetök találkozott. De azok nemsokára eltűntek.

Másnap lovagi torna napja lett volna, de már előző este parancsot adott a király, hogy a tornát ugyan megtartják, azonban az udvar jelenléte nélkül, a közönséget sem engedik be. Mátyás pedig parancsot kapott, hogy a királyi helyeknél fog szolgálatot teljesíteni. Ezért díszruhájában, mellén a király címerével, hátán a kamarási kulccsal, ott állt idejében a festett deszkaszín királyi rekeszének bejáratánál. Úgy lett, ahogy sejtette: a király Ulrik gróf és Jadviga társaságában jelent meg, mialatt a heroldok fújták a magokét. Mögöttük két bécsi udvaronc haladt, valamint egy osztrák úr felesége, aki donációért jött Budára és jó elintézés fejében hajlandó volt úgy rangját, mint Jadviga táncosnői mesterségét elfelejteni.

A játék elkezdődött. Mátyás dobogó szívvel állott a páholy bejáratánál és lopva figyelte a leányt. Jadviga nagy izgalmat és élvezetet talált a tornában. Ulrik gróf és a király két oldalról magyarázták neki, hogy Budán mik a szabályok, amíg a hosszadalmas bevezető szokások lefolytak, jött az igazlátó, a bajmester felnyitotta a gémfát, jelképesen megtúrta a homokot, hogy nincs-e benne elrejtett hurok, aztán megszólalt a harsona, kiállt két vértes apród s egy pályabíró feljegyezte címereiket. Akkor azután csakugyan kezdődött az első összecsapás. Jadviga kacagott, előrehajolva izgult, nagyokat sikongott, az egészet roppantul élvezte. A győztesnek maga adta a koszorút. Végignéztek vagy három párt. Ekkor a király odaszólt Mátyásnak:

- A legjobbat is akarjuk látni.

- Felséged parancsára, bár ma nem vagyok beosztva.

- Csak siess. Válaszd Homonnait.

A Homonnai-fiú volt utána a legjobb tornavívó. Ment öltözködni. Pár perc mulva már kirobogott a porondra. A kürtszóra elindult azzal, hogy ez a rettenetes erő most keresztülviszi a szemközti falon, át a termeken, a tulsó falon és le a Dunába. A Homonnai-fiú az első összefutásnál úgy zuhant hanyatt a lándzsától, hogy két lába égnek állott. Mátyás leeresztette sisakrostélyát és ment a páholy elé. Jadviga átadta neki a koszorút. Ujjaik is összeértek, szemök egymásba mélyedt.

- Fáradt vagy? - kérdezte a király.

- Egyáltalában nem, felség.

- Akkor ülj lóra páncél nélkül. Jadviga szeretné látni, hogyan lovagolsz.

Mátyás meghajlott.

- Kérnék a hölgytől egy keszkenőt.

A király odanyúlt a leány holmija közé a rekeszték bársonytámlájára, elvett egy csipkekeszkenőt és átadta Mátyásnak. Ő pár pillanat mulva benyargalt fekete csődörén, a Szerecsenen. Először jártatta egy kicsit, felágaskodtatta a királyi páholy előtt, majd erős vágtába dobta, s mikor már nagy lendületben repült a paripa, egyszerűen ki engedte futni lábai közül, a földre szökkent ruganyos guggolással, majd futásnak eredt és kézrátétel nélkül felugrott a ló hátára. Tapsot kapott érte. Igen hosszú műsort gondolt végig magában, mert meg akarta mutatni, mit tud. Második mutatványnak a keszkenő-felkapást szánta. A Jadviga keszkenőjét vette elő, bódító illatszerének szagát mélyen magába szívta, majd a keszkenőt letette a porondra, közepéből egy csücsköt kissé csúcsosra húzva. Aztán a porond széléről szélvész-sebesen nekinyargalt és lenyúlva a ló hátáról vágtatás közben felkapta. Ekkor történt a baj. Mert a keszkenő mámorító szagát érezte az orrában, elernyedt valahogyan és lába elhagyta a kengyelt. Kemény ütést érzett koponyáján és vállán. Elterült a földön.

Egész csoport rohant oda minden oldalról. Ő már állt a lábán. Vérző fejét tapogatta és megnézte tenyerét.

- Semmi, - mondta haragosan, - holnaputánra elmulik.

A király is beszaladt a pályára. És Mátyás félreismerhetetlenül, kétségtelenül látta mohó arcán a reménységet. És utána a csalódást, mikor Mátyás sértetlennek bizonyult. Ott futott mellette Jadviga is. Ulrik gróf csak felállott a helyén, ő is az arcára kiülő reménnyel: hátha...

- Nincs semmi bajom, felség, - mondta Mátyás a közeledő királynak.

- Szívből örülök, - kiáltotta a király, akinek arcán villámgyorsan megjelent a mélységes aggódás és a megkönnyebbült nagy öröm pompásan kormányzott kifejezése.

- Gyönyörű volt, - mondta Jadviga forró pillantással, lelkesen, - még így is gyönyörű volt. Tiéd a keszkenő, Mátyás gróf.

A tornának vége volt. A nap további része érdektelenül telt el estig. Ekkor a folyosón haladó Mátyást egy suhanó jelenség ragadta karon. Azt sem lehetett tudni, honnan került elő. Jadviga volt.

- Vigyázz, - mondta gyorsan suttogva, - beszélnem kell veled. Az éjjel a szobámban leszek, keress fel.

- Nem, - hördült fel hangosan Mátyás, - nem, nem!

- De igen. Ne játssz velem, mert tönkreteszlek. Nem ismersz! Képes vagyok az életedre törni!

- Nem megyek. A királyé vagy, szeresd őt. Utállak. Nem megyek.

A szőnyegen közelgő léptek neszét lehetett hallani. Jadviga eltünt, mint a kapuban menekülő macska. Mátyás egy pillanatig gondolkozott. Aztán sietve ment Ulrik grófhoz. Az öltözködött az estebédhez.

- Mit akarsz?

- Engedelmet akarok kérni, hogy kimehessek a városba.

- Minek az? Csak feküdj le. Semmi értelme kuncsorognod az utcanép között.

- Bocsánatot kérek, apósom uram, fontos elintézendőim vannak...

- Ráérnek holnap... Ne vitatkozzál, nincs semmi értelme.

Ekkor a király és Jadviga léptek be egy oldalsó szőnyegajtón.

- Nini, - szólt a király, - kit találok itt? Miről folyik a vita?

Mátyás a király felé fordult.

- A városba kell mennem, felség, de apósom uram megtagadta az engedelmet. Ezt a tilalmat megfellebbezem felségedhez.

Jadviga egyszerre hevesen elkiáltotta magát:

- Nem kell kiengedni! Nem kell! Nem engedem, hogy kiengedjék! Utálom! Maradjon a szobájában!

A király mosolygott.

- Holnap talán átadom neked a trónt, Jadviga. De ma még én rendelkezem. Mehetsz, Mátyás, ahova tetszik. Reggel a helyeden légy. Szavadat adod?

- Szavamat adom, felség.

Kiment. A szobájában várt éjfélig, az izgalomtól ennie sem akaródzott. Nem ült a kamarások asztalához. Éjfélkor kiment a várpalotából. Futva sietett a Maddalena házához. Kopogtatott a kellő ablakon. De az nem nyilt ki. Kopogtatott még egyszer, türelmetlenül, erősebben. Ekkor kisvártatva kinyilt az ablak. Maddalena igen halkan, igen gyorsan ezt súgta:

- Nem vagyok egyedül, menj.

Majd hangosan hozzátette németül.

- Micsoda dolog az éjszaka felzörgetni az embert? Takarodjék innen, a kocsma a másik utcában van.

Azzal tüntetően becsapta az ablakot, de bentről még ki lehetett hallani egy elfojtott férfiköhögést. Mátyás képtelen haragjában mélyet sóhajtott és kardjához kapott. Szerette volna, ha útjába akad valaki, akit megölhet. De teljesen néptelen volt a holdfényes utca.

Majdnem sírt izgalmában és dühében, mikor hazament. Szobája ajtaját goromba zajjal nyitotta fel. De mindjárt vissza is hőkölt. A kereveten az éjjeli mécs világánál felkönyökölve ott hevert Jadviga.

- Az Isten szerelmére, leány, megőrültél? Hátha a király keres?

Jadviga nevetett.

- A király még soha nem volt ilyen részeg. Nem szereti az italt és Ulrik leitatta. Ő maga is berúgott. Még ha akarnám sem tudnám őket felkölteni. A te szolgád is úgy alszik, mint a bunda, odaát.

Mátyás állott mozdulatlanul, remegve teljes testében és nézte a leányt.

- Nos, - kacagott halkan Jadviga, - meg sem ölelsz? Nem szeretsz? Nem kellek?

- Gyűlöllek. De rettenetesen kellesz.

A leány csak nevetett. Ő behúnyta a szemét és elindult botorkálva a leány irányában, míg csak egészen közelről nem érezte azt az őrjítő szagot, amelyet egész délután a keszkenőből szívott magába.

Másnap reggel arra ébredt fel, hogy szolgája kopogtat. Rémülten nézett körül, de Jadviga már nem volt sehol. A szolga belépett. Levelet hozott, amelyet hajnalban kapott a kapuőrség egy lovasembertől. Mátyás megismerte anyja írását. Gyorsan szakította fel a pecsétet. A levél azt adta tudtára, hogy felesége, a gyermek Erzsébet, hosszú szenvedés után az Úrban csendesen meghalt.

Maga elé tartotta a levelet lebocsátott kézzel. Aztán így szólt a szolgához:

- Sodronyinget! Éjjel-nappal viseléndem mátul.



VIII.

A szegény, vézna kis túsz meghalt, számolni kellett vele, hogy Ulrik gróf pártja valahogyan ki fogja használni a Hunyadi-családnak azt a gyengeségét, hogy nincs most már kinek a személyén bosszút állniok. Ez valóban be is következett, még pedig nem várt módon: Gyorgye király megkísérelte, hogy Szilágyi Mihályt eltegye láb alól. Az agg Gyorgye a Hunyadi-rokonságból Szilágyit gyűlölte a legjobban, mert ez a zabolátlanul heves és szenvedélyes ember nagyon sokszor megsértette. Azonkívül az Ulrik-pártnak nem volt ínyére, hogy a legfontosabbik a királyi várak között, Nándorfehérvár, a Hunyadi-család kezén van. Igy Hunyadi János a török háború európai fontossága miatt az egész keresztes hadjárat kulcsát a kezében tartotta. Sokkal kényelmesebb helyzet lett volna Ulrik gróf számára, ha Szilágyi Mihály eltűnik a föld színéről, Nándorfehérvárra majd László király nevez ki új kapitányt a Hunyadi-ellenesek közül, akkor aztán Hunyadi nem fog olyan sokat számítani a pápa és az európai fejedelmek szemében.

Minderről Mátyás semmit sem tudott. Ő igyekezett Budán a saját biztonságára vigyázni. Senkivel bizalmasan nem beszélt, csak Vitéz Jánossal, azzal is csínyján. Másféle ételt nem evett, csak apródtársaival együtt a közös tálból. És köntöse alatt páncélinget hordott. Hogy apja, bátyja, rokonai majd tudnak vigyázni magokra, azt szívből remélte. S hogy Szilágyi Mihály életveszedelemben forgott, azt csak azzal a hírrel együtt tudta meg, hogy Gyorgye király meghalt.

Először csak az a gyászos tudósítás jutott el Budára, hogy a szerb király nincs többé. Ez nem lephetett meg senkit, már a kilencvenedik esztendőt taposta volt a ravasz aggastyán. De kiderült suttyomban elsuttogott értesülésekből, hogy az öreg Brankovics Gyorgye egy sebesülés következtében holt el: mikor csekély kísérettel úton volt, egy Kupinik nevű falunál nándorfehérvári katonák megrohanták és elfogták. Ez nem ment símán. Az öreg fegyverrel védekezett, s a viaskodó katonák egyike kardcsapással leszelte jobb kezének mind az öt újját. Csúnyán vérzett, mikor Nándorfehérvárra vitték foglyul. Nagy váltságdíjat fizetett és Szilágyi Mihály hazaengedte Szendrőre. Szendrő várában aztán rövidesen belepusztult az öreg a nagy vérveszteségbe.

De hogyan merte Szilágyi Mihály véres viaskodásban elfogatni a szerb királyt? És ha Gyorgye belehalt elfogatásába, miért nem idézi a király bíróság elé Szilágyit, hogy fejét vegyék?

Ennek is megjött a magyarázata, titkos értesítésekben, dugott levelekben. Azzal kezdődött az egész véres história, hogy Szilágyi Mihály, mint Nándorfehérvár kapitánya és az aldunai sereg és hajóhad parancsnoka, elment megtekinteni a Szendrő várával szemközt fekvő új magyar erődöt. Ez a kis erőd alkalmas volt arra, hogy sakkban tartsa Gyorgye lakóhelyét, Szendrőt, tehát megnehezítette Gyorgye kétszínű szerepét: az öreg mindig hajlandó volt titokban a szultán kezére járni, ha az ő trónját a török békében hagyta. Egyszóval Szilágyi néhány lovassal elment megtekinteni az erődöt. Vele volt testvéröccse, Szilágyi László is, aki az országos ügyektől elég távol tartotta magát, de bátyja hadaiban annál vitézebbül katonáskodott. A két Szilágyit és embereiket váratlanul rejtekhelyből elérohant szerb csapat támadta meg. A tusában Szilágyi Lászlót meg is ölték. De Szilágyi Mihálynak sikerült megmentenie a bőrét. A támadók közül még meg is fogott egyet-kettőt. Azok megvallották, hogy Brankovics Gyorgye király küldötte őket erre a kis kalandra. A magyar erődöt különben le is rombolták.

Igy tudta meg Mátyás, hogy egyik nagybátyját Gyorgye emberei megölték, mire az életben maradt nagybátyja habozás nélkül megboszulta magát. Ulrik gróf apósa, a király nagybátyja, meghalt, és mégsem lehetett Szilágyi Mihályhoz, a szerencsésen életben maradotthoz hozzányúlni. Sejteni lehetett, hogy ha itt tüzetes eljárás indúl, még az is kiderülhet, hogy Szilágyi Mihály elpusztításának gondolata nem Szendrő várában, hanem Budán született.

Mátyás sok magányos órát végigtöprengett azon a különös és szövevényes helyzeten, amelybe családjának országos szerepe sodorta. Nagybátyjának emberei megölték apósának nagybátyját, s ő nap-nap után találkozott színleges békességben ezzel az apóssal, vagy legalább is volt apóssal. A nap egyetlen pillanatában sem lehetett bizonyos a felől, hogy a következő pillanatban nem kell-e kardjához kapnia. Éjszakánként úgy aludt, mint a nyúl: ébredésre mindig készen szenderegve, kardja a keze ügyében a fekvőhely mellett. Mert ha éjszakának óráján arra serken fel, hogy bérgyilkosok léptek szobájába, azon egyáltalában nem csodálkozott volna. A helyzet kezdett melegedni. És ha eltünődött azon, amit hallott, végig kellett gondolnia azt is, hogy Mihály bácsi őt védtelen túsznak tudja, mégis megtámadta Gyorgye királyt. Tehát leszámolt vele, hogy ezt a támadást a túszon fogják megfizetni. Magyarán szólva: Mihály bácsi őt gondolatban feláldozta. Ő azonban most semmi haragot sem érzett nagybátyja ellen. Sőt tetszett neki az a keménység, amellyel Szilágyi Mihály az öccsére gondolhatott. Ilyen keménynek, ilyen elszántnak, ilyen semmit sem érzelgősnek illik lennie annak, aki férfi, és katona. És végül is Szilágyi Mihálynak lett igaza: Mátyásnak egyelőre hajaszála sem görbült meg.

Sőt Ulrik gróf annyira szótlanul nyelte le apósa halálát, hogy jónak látta nyilvánvalóan tüntetni belenyugvásával. Nem fizetett rá. Bosszúállás helyett érintkezést keresett Hunyadi Jánossal, hogy a kis Erzsébet és a Gyorgye halálával előállott új helyzetben vizsgálat alá vegyék legutóbbi, esküvel szentesített, egyességök pontjait. A tárgyalások sokáig folytak, végül az egyességet megújították. Mint alkudozó felek két erőtételt cseréltek ki: Gyorgye haláláért nem indult eljárás, viszont Mátyás tovább is az udvarnál maradt, László pedig a pozsonyi grófságról és a horvát-szlavón bánságról lemondott Ulrik gróf javára. Apjával találkozott is Mátyás a tárgyalások folyamán, mert Hunyadi feljött Budára. Nem sokat beszéltek. Kevés szóból is értették egymást. Az apa megkérdezte fiát, vigyáz-e magára kellőképpen. A fiú elmondta, hogyan él, hogyan öltözködik, mit eszik. Hunyadi János egyszerűen bólintott rá, aztán elbúcsúzott. Mindössze azt tette, amit egyébként nem szokott tenni, hogy megáldotta fiát és így szólt:

- Kapisztrán küldi ez áldást néked. Nem eshetik semmi bajod is.

Mátyás ott maradt a várban. Élte tovább a királyi kamarás külső, és a túsz belső életét. Jadviga elkerült az udvartól. A király megunta és tovább ajándékozta valamelyik kis német fejedelemnek. De akadt helyette más. Ott volt Maddalena, aki kitette a szűrét gavallérjának és Mátyást sorozta be helyette kalandjainak sorába. Semmi különösebb izgalmat a fiatalember érzelmeiben nem okozott. Mátyásnak kedve szerint való volt a könnyed szerelmi regény, olykor időt szánt rá, de sok gondolatot nem.

Nagy fordulatot okozott napi életében, hogy a király egy szép napon felkerekedett és elment Bécsbe. Őt nem vitte magával. Az egyesség megerősítése valamelyes bizalmat keltett benne és Ulrik grófban. Megelégedtek azzal, hogy Mátyás szavát adta: nem fog elmenni Budáról. A királyi palota kiürült és elcsendesedett. Az udvarnép jórésze elutazott a királlyal. Mátyásnak egyszerre igen sok szabad ideje támadt. Órákig bolyongott a nép között és még mindig sok ideje maradt olvasni.

Mikor a palota poros és senki által nem forgatott könyvei között kutatott, egy ízben érdekes kötetre bukkant. Kéziratos mű volt igen díszes kötésben, a király személyes használatára készült. Címe: "Tractatus de liberorum educatione editus ad Ladislaum Ungariae et Bohemiae regem." Vagyis László magyar és cseh királyhoz intézett értekezés a gyermeknevelésről. Szerzője: Aeneas Episcopus Tergestinus. Ez a trieszti püspök nem volt más, mint az az Enea Silvio Piccolomini, akinek klasszikus műveltségéről, szónoki képességeiről és kissé túlzajos magánéletéről már sokat hallott.

Érdeklődve kezdett olvasni a könyvben.

"Sokan úgy vélekednek, - mondta a latin szöveg, - hogy a testi és értelmi nevelést a csecsemőkorban kell megkezdeni, a gyermeket már a bölcsőben kell tanítani. Te azonban túl vagy már ezen a koron, tehát mostani életkorodhoz mérten kell hozzád szólni."

Mátyás visszafordított az első oldalra és megnézte az évszámot: 1450. Tehát a király tíz éves volt akkor. Ő is.

"Amikor így szólok hozzád, ugyanakkor tanítóidhoz is beszélek, akik téged nevelnek és tanítanak. Intésekkel és ne botbüntetéssel hassanak rád. Nem bottal és veréssel, hanem szereteten alapuló útbaigazítással, észszerű érvekkel kell a hasznos ismeretekre ránevelni a gyermeket. A verés megjárja a szolgáknál, de nem a szabad embereknél."

Az olvasó elmosolyodott. Az a számos, igen erőteljes pofon jutott eszébe, amellyel őt anyja nevelte, mikor apja a harctéren volt.

"Lássuk most, hogyan kell nevelőidnek testi nevelésedet előmozdítaniok. Ez nagyon fontos, mert általánosan ismeretes, hogy amit az ember gyermekkorában megszokott, ahhoz később is görcsösen ragaszkodik. Óvakodni kell attól, hogy testedet elpuhítsák. Ne aludjék, ne pihenjen a gyermek tovább, mint szükséges. A puha nevelés, melyet sokan gyengéd szeretetnek neveznek, a lélek és test erejét egyformán gyöngíti. Nem szabad puha vánkosokat használni, a selyemruha nem egészséges a testnek, sokkal jobbak a durva lenből készült ruhák, melyek a test tagjait erősekké és a fáradság elviselésére alkalmasakká teszik. Mivel a természet megáldott szépséggel, és uralkodásra vagy kiszemelve, már gyermekkorodban arra kell törekedned, hogy..."

Mátyás itt abbahagyta a könyvet, mert csak álldogálva olvasta az ajtófélnek dőlve. De most, kezében a könyvvel, szobájába sietett. Ezt a részt nyugodtan, figyelmesen, háborítatlanul akarta olvasni. Szolgájának meghagyta, hogy most ne zavarja senki. És nekiült az érdekes könyvnek.

"... arra kell törekedned, hogy a test tartása megfeleljen külsődnek. Arcod legyen egyenes, ne rángasd ajkaidat, ne szopd nyelvedet, ne utánozd a mámoros állapotot, rabszolgához illő pajkosságot, ne legyen tekinteted lomhaságot eláruló. Járásban és állásban mindig kecsességre kell törekedni. A görögök erre oly nagy súlyt vetettek, hogy szabályokba foglalták össze a taglejtés törvényeit. Vannak a test nevelésére alkalmas versenyjátékok, melyeket éppen nem szabad megvetni, hanem meg kell hallgatni azokat a mestereket, akik e téren járatosak, hogy e tekintetben is tökéletességre tégy szert. Törekedjél a test tagjainak alkalmas tartást elsajátítani, egyúttal a testi egészséget és erőt is gondozni. A gyermekkorban megszokott jó testtartás és annak észszerű gondozása egészséges öregségnek veti meg alapját. Mivel pedig gyakrabban szükséges, hogy a király maga álljon háború esetén hadserege élére..."

Közelebb húzta a széket az asztalhoz, falta a könyvet.

"... illő, hogy már gyermekkorában gyakorolja magát a katonai gyakorlatokban az, kire a kormányzás gondjai várnak. A háborúskodásra éppen nem alkalmas az árnyékszerű gyönge test. A szikár és háborúhoz szokott katona a vakmerő öklözőket éppen úgy legyőzi, mint ahogy áttör a felállított csataélen. Nem lesz tehát haszontalan dolog, ha te, kinek a törökkel mindenesetre háborút kell viselned, most gyermekkorodban tanulsz nyilazni, parittyázni, kardot forgatni, lándzsát hajítani, lóra ülni, futni, ugrani, vadászaton részt venni és az úszásban jártasságra szert tenni. Nem rút dolog olyat megtanulni, amit a tisztesség határai között tehetünk. Halld csak, mit mond Vergilius a romai gyermekről. Az újszülötteket először is a tűzhöz visszük, majd jéggel és vízhullámokkal edzzük; vadászat alkalmával ők a felvigyázók és erdőben a hajtók. Ők hajtják a lovakat, tornajátékok alkalmával ők feszítik meg az ijjakat. A játékokat szívesen megengedem a gyermeknek, csak ne legyenek azok illetlenek. Helyeslem, sőt dícsérem, ha veled egykorú gyermekekkel labdázol. Ott van a karika és más gyermekhez illő játékok, melyekben semmi illetlen és rút dolog nincs, melyeket épp ezért nevelőid engedjenek meg, hogy a munka után szünet legyen és az életkedv élesztessék. Mindezekből tudod tehát, hogy annál a gyereknél, aki királynak született, milyennek kell lenni a testgyakorlásnak, és tudod azt is, milyenek legyenek játékai."

Mátyás fölnézett a könyvből. A királyra gondolt. Erre a szép fiúra, aki kicsi korában nem játszhatott, mert nem voltak Fridrik házánál játszópajtásai. Aki gyenge lovas, sohasem tornászik, úszni alig tud, selyemruhát hord és szagosított pehelyvánkosokon alszik és a török ellen aligha fog valaha is a sereg élére állani. Míg viszont ő, Hunyadi Mátyás, mindegyiknél jobb a testgyakorlásban, kitűnő lovas, kitűnő úszó, és ég a vágytól, hogy egy bármilyen kicsiny csapat élére állhasson. Őt így nevelték, amazt sehogy. És mégis ő a túsz és amaz a király. De... de talán nem lesz örökké így. Adódhatik valahogy úgy, hogy Hunyadi László lesz Magyarország királya. És ha majd Isten Lászlót is elszólítja, akkor... akkor majd a László fia. Hiszen bátyja vőlegény: a nádor leányát fogja feleségül venni, csak halogatják az esküvőt, mert ott is valami bonyolódott egyességnek kell eleget tenni. S ha megházasodik, bizonyára ad neki fiút a gondviselés. Mátyás vállat vont, becsapta a könyvet. De azért pár pillanatig azzal mulattatta képzeletét, hogy koronát gondolt a saját fejére, szép ékköveset, a Szent István koronáját, amelyet régi Árpádok képein látott, amely most Fridrik birtokában van és senki nem beszél róla. Vajjon hogy lehet azt majd visszavenni Fridriktől, ha bátyját meg akarják koronázni?

De V. László élt és nemsokára visszatért Bécsből. A pápa követe kérette Budára. Ez érdekes spanyol ember volt, Juan de Carvajal, nemes családból való, finom megjelenésű, öregedő főpap. Eredetileg Kapisztránnal indult volt el Rómából, de utaik különváltak. Most akartak találkozni Budán, hogy végre-valahára megindítsák a háború ügyét. A király meg is jött, a rendek össze is ültek, de azt határozták, hogy tavaly nagyon rossz volt a termés, ezért a háborút tavasszal nem lehet megindítani, legfeljebb júniusban.

Úgy látszott, hogy nyárig most már nem történik semmi. De híre jött nemsokára, hogy a szultán nem szándékszik megvárni a sok késlekedéssel vajúdó keresztes háborút, maga lesz a támadó fél, már el is indult Európa ellen és vonulásának első célja Nádorfehérvár. Erre már meg kellett mozdulni azonnal. Kapisztrán lett az első keresztes vitéz: ünnepi misét tartottak a budavári főtemplomban, s ott Carvajal először Kapisztrán mellére illesztette a pápa által küldött keresztet. Utána keresztet tett magára mindenki, aki elindult a déli végek felé.

A királyi palotában nem szerették a keresztes hadjáratot. Hunyadi-ügy volt, hűvösen és közömbösen beszéltek róla. Ennek hamarosan híre ment, s egy szép napon Kapisztrán megint Budán termett. Szegeden volt már Hunyadival sereget szervezni és prédikációkkal tüzelni. Mert számban a nagy hűhóval százezer emberre tervezett sereg igen csekélyre sikerült: az európai fejedelmek segítsége nem volt sehol. És még a budai vár felől is ellenhangulat mendemondái terjedtek. Kapisztrán otthagyta a szegedi agitálást, nem ment a következő hadszervező állomásra, Péterváradra, hanem Budára sietett, hogy lelket próbáljon önteni a királyba.

Hogy mit beszéltek, mit nem, azt más nem hallotta, csak Ulrik gróf. Kapisztrán komoran és kedvetlenül utazott vissza a hadhoz. Mátyás kihallgatásra jelentkezett Ulrik grófnál, mikor a pap indulni készült.

- Engedelmet kérek, hogy a harctérre mehessek. A hadjárat után visszatérek ide.

Ulrik gróf figyelmesen ránézett, aztán soká gondolkozott. Majd azt mondta, hogy beszél a királlyal és másnap választ fog adni. Másnap válaszolt is: a kérelmet kereken és indokolás nélkül megtagadta. Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért: Mátyás ebben a hadjáratban csak növelhette a Hunyadi-ház dicsőségét és saját egyéni népszerűségét. Erre nem volt semmi szükség. Kapisztrán másnap Mátyás nélkül utazott vissza. A király pedig udvari vadászatot rendelt. Mátyásnak is részt kellett vennie a vadászaton.

A vadászatra szokatlanul nagy utimálhát vittek. Ez már induláskor szemet szúrt Mátyásnak. Gyanujának igaza is lett. A visegrádi országúton a király összenézett Ulrik gróffal és így szólt:

- Semmi kedvem sincs tulajdonképpen vadászni.

- Mihez volna kedve felségednek?

- Bécsbe szeretnék menni.

- Mi akadálya van annak, amit egy király akar? Megyünk Bécsbe.

Nyilvánvaló volt, hogy ezt már eleve elvégezték. Tüntetni is akartak azzal, hogy Hunyadi hadjáratánál érdekesebb dolgok vannak a világon, meg aztán messzebb is akartak lenni a délvidéktől, ahonnan a terhes nyügnek, Kapisztránnak, újabb látogatása érkezhetett. Folytatták tehát útjokat Bécs felé.

Nagyon szép májusi idő járta ekkor, az országút mentén frissen lombosodtak a fák, és a sarjadó természet andalító, kesernyés boldogság illatával töltötte meg a levegőt. A király és Ulrik gróf életvidám gondtalanságban haladtak a fegyveres menetben. Gyakran megállapodást rendeltek, ha vadbő vidéken mentek által, hogy rövid cserkészéssel tegyék változatosabbá az utat. Ebédidőn szép berkeket kerestek, valami kedves, csalitos kerületű tisztáson egy pillanat alatt felterültek a szőnyegek és megjelentek az ezüsttálak, kupák és evőkészségek a remekbe szőtt abroszokon. Ha történetesen templom volt a közelben, ilyenkor megszólalt a harangszó. A legtöbben meglepetve kapták fel a fejöket: a nap e szakában a harangozás szokatlanul hatott. De sokan, a buzgóbbak, ilyenkor imádkozni kezdtek. Ez a déli harangszó egy nemrégi római rendelkezés óta arra figyelmeztette a világ katolikusait, hogy Kalixtus pápa parancsára szerte e földön mindenki imádkozzék Hunyadi János fegyvereinek győzelméért.

Ulrik gróf és a király nem imádkoztak. Az ilyen harangszó alatt is vidáman folytatták csevegésöket. Mátyás, a király kamarása, előírás szerint való felszolgáló munkáját is abbahagyta ilyenkor. Apjáért imádkozott, azzal a szívdobogtatóan büszke tudattal, hogy e pillanatban az egész világon milliók és milliók egy magyar katonáért imádkoznak, aki nem más, mint az ő édesapja. Olykor oldalt vonulva rápillantott szótlanul üldögélő magányából a királyra és nagybátyjára. Ahogy látta kettejök könnyed és gondtalan vidámságát, arra gondolt, hogy mialatt ők itt tanyáznak az idillikus májusi erdőn, azalatt mi minden folyik az országban. A felföldön minden rend felbomlott: a cseh rablók megint garázdálkodtak, rajta ütöttek a népen, kiraboltak egy-egy falut, felperzselték és visszavonultak a rengetegekben épített rejtekhelyeikre, sőt már megint várakat kezdtek elfoglalni, már beültek Késmárk várába. Hasztalan igyekeztek a magyar urak rendet csinálni, nekik is megvolt a magok baja. A bártfaiak például Perényi tárnokmester segítségéért folyamodtak a seregekben portyázó zsiványok ellen, de Perényi nem segíthetett nekik, mert saját jószágán volt elfoglalva: nagy terheik alatt sanyargó jobbágyok lázadtak ellene. És nemcsak az ő jobbágyai: itt is, ott is felütötte fejét a parasztlázadás. Erdély végein is felfordult a rend, a Havasalföld trónjáért egymást ölték az ottani trónkövetelők, Drakul vajda kézbe kaparította a hatalmat és hogy a törökök előtt kedvessé tegye magát, a birtokain található magyarokat kezdte üldözni, többek között négyszáz magyart és székelyt összefogdostatott, csűrbe záratta őket és rájok gyujtatva a csűrt, mindet elevenen megégette, a brassói szász kereskedőket az országúton megfogatta és mindet karóba húzatta. Mialatt az országban senki sem mehetett útra élete veszélyeztetése nélkül, mialatt a nyomorúság miatt lázadozott a jobbágyság, mialatt idegen rablócsapatok seperték végig az utakat, azalatt rettenetes hadsereggel közeledett Magyarország felé Mohammed, a hódító szultán. Százötvenezer embere volt, kétszáz dunai hajója és hatszáz ostromágyúja. De milyen ágyuk voltak azok: a világ legerősebb ágyúi. Volt olyan ágyúja is, amelyet nyolcszáz mázsa rézből és ónból öntöttek, s olyan hosszú volt, mint négy földön fekvő ember hossza. Száz ökör húzta, és kétszáz ember kellett hozzá útépítőnek, ha szállították. Ilyen tüzérséggel vette be a szultán három éve Bizáncot is, ilyennel indult most Nándorfehérvár ellen. Magyarországot és vele együtt Európát Hunyadi János negyedrésznyi sereggel védte: alig volt több embere negyvenezernél. Minden keresztény harcosnak négy törökkel kellett mérkőznie. Kétszáz esztendeje, mikor a tatárjárás szakadt rá a Duna-Tisza országára, nem volt ekkora veszedelemben a magyarság. És ennek az országnak királya itt üldögélt a forrásmenti füzek tövében, vidáman mulatva Ulrik gróffal azon a kis tilinkón, amelyet egyik magyar fegyverszolga bicskával faragott fűzfagallyból őfelsége szórakoztatására.

Még útközben sok hírt kaptak Nándorfehérvár felől. A király ugyan nem sok ügyet vetett a hivatalos levelekre. Ulrik gróffal olvastatta el őket, az pedig nem viselkedett közlékenyen a kísérettel. Egy s más mégis kiszivárgott, azonkívül Mátyás maga is kapott tudósításokat apja és bátyja kancellistáitól. Tudta, hogy Nándorfehérvár, vele Magyarország keresztes serege, s vele egész Európa kereszténysége az élet és halál óráit éli.

Így érkeztek Bécsbe. Azon az úton, amelyen Mátyás már eljutott egyszer a város aljáig, hogy ott tanuja legyen apja és Ulrik gróf izgalmas találkozásának. Szeretett volna egyetlenegyszer Ulrik grófra némán rápillantani, mikor az emlékezetes helyen lovagoltak el, de ekkor már sötét volt az idő, fáklyások világítottak az érkező csapatnak. Mégis, az imbolygó fények közt, amelyek megcsillantak a lószerszámokon és vérteken, jól tudta, hogy Ulrik gróf is arra gondol most, amire ő.

Bécs nagysága, mikor másnap a Burg és a környező utcák nagyvárosi látványára ébredt, meglepte és elragadta. Sokkal, sokkal nagyobb és fényesebb főváros volt az, mint Buda. Büszke palotasorai között nyüzsgő, eleven élet tarkállott, rengeteg tógás egyetemi hallgatót lehetett látni és sok katonát. A fényes házak legtöbbjén már üvegablak ragyogott, pedig Budán még alig lehetett látni egyet-kettőt. És másképpen épültek az irdatlan nagy házak, más viseletet hordtak az emberek, más volt az élet hétköznapi formájának minden apró részlete. Máskor Mátyás fejestül belevetette volna magát az utca népének mohó és kíváncsi tanulmányozásába, de most ehhez nem volt elég figyelme. Ahogy elhelyezkedett szállásán, untalanul csak a Délmagyarország felől érkező híreket leste.

Azok most már jöttek gyors egymásutánban. Igen riasztó és félelmes volt az, amit mondtak. "Der türkisch Keyser, - szólt az egyik harctéri jelentés - hatte seyn Heere zu Lande und zu Wasser umb Grichisch Weissenburg geschlagen und engstet ufs höchste die Christe darinne. Mit grossen unglaublichen Büchsen schiesset er die Mauern und Turme darnieder, dass die in der Stat frey über die Mauer heraus, und die Türken wieder dareyn laufen mögen." Aztán jött a hír, hogy hajóütközet folyt a Dunán, és Hunyadi nassaui formájú hajói, amelyeket naszádoknak nevezett el a katonai nyelv, megverték a török háromannyi hajóját, feltépték a Dunán az elzáró hajósort és Hunyadi Kapisztránnal együtt be tudott vonulni a várba. Mátyás órákat töltött imádkozva abban a templomban, amelyet leginkább megkedvelt, s amely a Maria am Gestade nevet viselte.

Egy délután lovashírnök kereste, sürgős levelet hozott. Három ló múlt ki alatta az úton. A levelet László írta: lóhalálában siessen Zimonyba, apjok súlyos beteg, utoljára még látni szeretné. A levéllel berohant a királyhoz. Annak már tudomása volt az ijesztő hírről, ugyanekkor kapott ő is értesítést. Mélyen megilletődött arccal fogadta Mátyást és megölelte.

- Egyetlen percet se késlekedjél, siess.

Könnyes volt a szeme. És Mátyás meglepetve gondolta magában, hogy ennek a fiatalembernek alapjában jó és érző szíve van. De mikor sebbel-lobbal dobálta holmiját az útiládákba, segédkező szolgája így szólt:

- Mikoron nagyurunk nagy bajának hirit vevé király, ippeg lovaglásbúl tére haza. Nosza lekapá süvegjit, az nagy örömtül ég felé vetötte. Kacagott, kacagott, az levelt Ulrik grófnak, hogy nézné, mutatta.

- Hunnen veszöd ezt? - hökkent meg Mátyás.

- Ausztrák szolgák igyen mondák néköm. Hatan is. Mind egyforma szóval. Király az ő jelenetökbe tötte ezt.

Mátyás csodálkozva ingatta fejét. És eszébe jutott, amit külföldi követek szoktak mondani V. Lászlóról: ez a fiatal király utolérhetetlen mestere a szinlelésnek. De ezzel sem gondolt most már, csak készült sebbel-lobbal, hogy rohanhasson. Szívét szorongó aggodalom fogta el. Hogy apját az Isten el is szólíthatja egyszer, arra soha életében nem gondolt, a gondolat maga is képtelennek tetszett előtte.

Ez a vad rohanás Bécstől Zimonyig valóságos lázálomnak tetszett előtte. Ha később visszagondolt ezekre a napokra, az út részleteit nem tudta felidézni emlékezetében. A poggyász kíséretére embereket rendelt, maga pedig nyolc lovassal szinte tombolva hajszolta az iramot. Alig aludt valamit. Forró júliusi idő volt, három tájon már virradt. Gyorsan nyeregbe, csak előre, csak előre. És útközben találkozott a nagy hírrel: apja ragyogó győzelmet aratott a törökökön. Legyőzte a négyszer akkora sereget, a híres ágyúkat elfoglalta, a megvert hatalmas török sereg hanyatt-homlok menekült Szófia felé. Hunyadi János megmentette a keresztény Európát. És most haldoklik.

A gondolat, amely Bécsben hihetetlen és képtelen volt még, ebben a félig eszmélő, lázas nyargalásban ráért gyökeret ereszteni. Mire Zimonyba érkezett az országokon át apja betegágyához száguldó fiú, már leszámolt magában azzal, hogy a lehetetlen elképzelés lehetséges: apja elmúlik erről a földről és a világ tovább megy a maga útján.

Mind ott voltak Zimonyban az odahívott rokonok. A beteget maga Hunyadiné ápolta, Hunyadi János csak őt tűrte meg maga mellett. Azonkivül jóbarátok csökönyös könyörgésére két orvosnak volt bejárása hozzá, egyik zsidó volt, másik török. De már nem sokat segíthettek a haldoklón. Megpróbálkoztak érvágással, piócával, hánytatóval, kenéssel, mindenféle javas szerekkel, csakhogy szemrehányást ne tehessenek magoknak bármilyen kísérlet elmulasztásáért, de tudta mindenki, hogy minden hiába. Az a dögvészes járvány, amely a hadviselő és egyébként is egészségtelenül mocsaras vidéken dúlt, a katonák ezreit meg tudta kímélni és csak tizedelte őket, de a nagy vezért nem kímélte. S olyan orvos, aki ezt a bajt meggyógyította volna, még nem született.

Mikor Mátyás holtfáradtan megérkezett és a járókelők apja szállásába igazították, a beteg aludt. Nem lehetett hozzá bemennie. S akik a szomszéd szobában kisírt szemmel, halkan suttogva várakoztak, inkább halott mellett, semmint beteg mellett virrasztóknak tetszettek. Ott volt László maga, komoran üldögélve, két térde közt tartva kardját. Ott volt Szilágyi Mihály, a hatalmas győzelem másik hőse, feleségével, Báthori Margittal, ott volt Szilágyi Zsófia, a Geréb János felesége, férjével és három fiával együtt, Hunyadi Klára, és férje, Dengelegi Pongrác, a két fiúgyermekkel, Hunyadi Mária és férje, Oláh Manzilla, egyetlen fiokkal, és ott volt, mint földön járó szellem, Kapisztrán János. Ahogy Mátyás belépett, megjelenése valamennyiöket sírásra fakasztotta. Nem ölelkeztek vele, nem borult nyakába senki, csak intettek neki és elfordultak kitörő könnyeikkel. Leült ő is, egyebet nem tehetett. Az álom ott nyomta el a széken. Másnap késői órán egy ismeretlen ágyban ébredt fel.

Arra ébredt fel, hogy anyja lépett be hozzá. Keményen összeszorította vékony ajkait Erzsébet asszony. Ő megragadta az anyai kezet, megcsókolta, aztán homlokához szorította. És felült az ágyban.

- Nincsen mentség, anyámasszony?

- Nincsen. Serkenj tüstént, látni kíván apád.

Gyorsan magára kapkodta ruháit és útközben is öltözködve még, követte anyját. A virrasztó szobában éppen úgy ült az atyafiság, mint előző napon. Senki sem köszönt senkinek. Mátyás belépett az anya után a besötétített boltíves szobába. Világossághoz szokott szeme csak lassan hatolt belé a homályba, anyja kezét kellett fognia, hogy a betegágy közelébe botorkáljon. A levegő rettenetesen fülledt volt és dögletes szagú. Lassan körvonalat kaptak a tárgyak. Fehér vánkosok között meglátta felismerhetetlenné aszott apját. Az ijesztően megvékonyodott arcban két beteges ragyogású szem tétova nézése fénylett.

- Mátyás... fiókám... - suttogta a beteg alig hallhatóan.

A fiú elhatározta, hogy méltó lesz nevéhez és szívét megkeményíti. De nem bírt fájdalmával. Térdre borult az ágy mellett és panaszosan, szinte haragosan tört ki belőle a zokogás:

- Apámuram... miért tészen illy dolgot vélem?

Ott sírt mozdulatlanul, homlokát az ágy szélére nyugtatva. Anyja végül megérintette vállát, akkor felkelt.

- Elegendő ez, - szólt Hunyadiné, - hadd nyugosznia.

Még ránézett az imádott emberre, aztán megfordult és kiment. De az ajtóban gyorsan megtörölte szemét, mert restellte könnyeit a többiek előtt. László intett neki:

- Eriggy az pitarba, sokakkal ott szólani kelletik. Én immár nem bírom, görcs markolja az jonhomat.

Mátyás kiment. Ott sokan várakoztak, messze földről jött idegenek, keresztes tisztek, nándorfehérvári méltóságok. Mindegyikkel beszélnie kellett. Kínzóan terhére esett ez, de összeszedte magát. Most családja nevében kellett helyt állania. És elkezdte elintézni a részvétlátogatókat, kinek-kinek rangja szerint adván meg az üdvözlést, ami járt neki. Senki sem volt, aki ne sírt volna, de ő most tartotta magát. Hirtelen anyja keménységét érezte meg magában, mialatt odabent apja készült itthagyni az életet.

Aznap délután mégegyszer a beteghez járult a két tehetetlen orvos. Mikor kijöttek, Hunyadiné kiszólott, hogy a beteg az egész atyafiságot látni kívánja. Megdöbbent izgalom keletkezett. A várakozó rokonok mind bevonultak. Szilágyi Mihály törte csak meg a némaságot. Fogcsikorgató dühvel nézett a kisompolygó orvosok után és elkáromkodta magát.

- Eb az annyát az két disznónak, megmártom én még kardomat ezekben.

- Hallgass, - szólt rá halkan, de szigorúan testvérhúga.

Bevonultak mind, felsorakoztak az ágy körül.

- Világot, - mondta halkan, de egész tisztán a beteg, - lássalak mendőtököt.

László ablakot nyitott. Kintről madárcsicsergés és egy szekér nyikorgása tódult be a hirtelen fénnyel. A beteg most élesen láthatóvá lett. Senki meg nem ismerte volna. Mintha teste szállt volna el és csak lelke feküdnék ottan.

- Szeretteim, - szólt a haldokló gyenge hangon, de tisztán és nyugodtan, - immáron végemöt jőni érezem. Még titeket utolszór látnom akartalak.

Felcsukló sírás hangzott köröskörül. Csak ketten nem sírtak: Hunyadiné az ágy egyik fejénél, Kapisztrán az ágy másik fejénél. Két kísérteties, mozdulatlan szobor gyanánt álltak ottan. És mikor Kapisztrán megszólalt, az olyan megrendítően hatott, mintha egy szobor szólalt volna meg. Csak egy szót mondott latinul, gondolván, hogy a haldokló ezt érteni fogja:

- Testamentum, Joannes, testamentum!

A haldokló rápillantott és szemével csupán, nem feje mozdulatával, intett, hogy az már rendben van. Aztán magyarul szólt a többiekhez:

- Hogy lelkömet kilehelnem rendeltetik mingyárt, nem gondom. Kinek üdeje jőnie, jőjjön. Igaz szerrel éltem, az mi Urunk Jézusban halom halálomot. Ezen ne sírjatok, de örvendezjetek, mert imé elnyeréndem az idvességnek pálmáját. Hozzátok szólok mastan, két fiaim, Lackó fiam, Matykó fiam...

László és Mátyás térdre ereszkedtek az ágy mellett.

- Reátok az Hunyadi nevöt hagyom. Mind az világra szól, fényességös, tiszta. Megparancsolom, hogy ez fényösségben s tisztaságban adjátok továbbad az tik maradékjaitoknak. Egy dógot kötök lelkötökre: ketten eggyazon üdőn az odvarnál sose legyetök. Addsza orczádot, Lackó.

A nagyobbik fiú felegyenesedett, apja fölé hajolt, hogy a haldokló megcsókolhassa.

- Matykó, te is.

Mátyás követte bátyja példáját. Olyan volt az apai búcsúcsók, mint egy lázasan forró lehelet. Mátyás egy könnye rácseppent a beteg arcára. Az vagy nem érezte már, vagy nem volt ereje letörölni.

- Mastan az végső szentséget...

Hunyadiné megmozdult, hogy induljon, de a haldokló szeme megállította.

- Nem, angyalom, Nem itten. Nem méltó, hogy az szolgához jöjjön az úr. Az szolga járuljon urához. Vitessetek át az templomba. Ott érjem halálomot, úgy akarom.

László azonnal kiment, Mátyást maga után intette. Gyors suttogással megbeszélték, hogy Mátyás szolgákat hív, László pedig előre szalad a templomba és magyar papot rendel, akinek a haldokló gyónhasson. A szolgák gyorsan előkerültek. A nagy mennyezetes ágy azonban nem fért ki az ajtón. Mátyás letörte róla a mennyezetet. Recsegtek a deszkák, a rokonság lélegzetvisszafojtva nézte az egészet. Aztán végre kivihették az ágyat. A szolgák mindjárt le is maradtak, mert Geréb, Pongrác, Szilágyi, Oláh, Mátyás és Kapisztrán elbírták hatan. Levitték a lépcsőn, végigvonultak az utcán. A ház előtt várakozók csoportja követte őket. Vakítóan sütött a most alkonyodó nap, forró augusztusi délután volt. Az utcai járókelők megrendülve álltak meg, aztán csatlakoztak a kísérő csoporthoz. Elül vitték a letört elejű, csonka ágyat.

A templom kapuja már tárva várta őket, a harangok akkor szólaltak meg, mikor a menet belépett a küszöbön. A halálos ágyat felvitték az oltárhoz. Letették. Már várt a zimonyi magyar papok egyike. Mindenki visszavonult most, a pap letérdelt a vezérhez és meggyóntatta. A kóruson egyszerre megszólalt az orgona. A gyónás röviden lefolyt, mert a beteg két nappal azelőtt gyónt utoljára. Akkor Kapisztrán lépett oda. A két pap latin igéket mormolt. Feladták Hunyadi Jánosnak az utolsó kenetet. Az orgonán komoran zúgott a Requiem. Hunyadi megcsókolta a feszületet.

Mikor a szentség szertartása véget ért, Szilágyi Mihály megint megriadt pillantásokat vont magára. Ott az Úr házában hirtelen elfutotta a tehetetlen fájdalom haragja, valami érthetetlen nyögésben hördült fel és öklével retteneteset vágott a pad támaszkodójára, hogy az belerepedt. Hunyadiné, aki mellette ült, csillapítóan bátyja vállára tette a kezét, felállott és így szólt:

- És mastan immáron csak az enyém, én uram, párom, mindenöm.

Kilépett a padból, felment az oltárhoz. Egyetlen pillantással elküldte a haldoklótól a két papot. Letérdelt az ágy mellé az oltár lépcsőjén és ráborult férjére. Hangja nem hallatszott, csak válla mozgásán látszott, hogy sír. László és Mátyás megrendülve néztek egymásra.

Ez soká tartott így. Az orgona szólt, s ők imádkoztak valamennyien. Hosszú idő multán Kapisztrán felállott és felment az oltárhoz. Gyengéd mozdulattal felsegítette az asszonyt, aztán fejét Hunyadi János mellére illesztette. Az egész család odasietett. Kapisztrán felegyenesedett és megdöbbentően, rejtelmesen mosolyogva így szólt a halott mellett:

- Győztél, Joannes.

De ugyanebben a pillanatban megszédült. Végig is zuhant volna az oltárlépcsőn, ha Szilágyi és Mátyás gyorsan fel nem fogják. Támogatták, míg magához tért és fel nem egyenesedett. Akkor eltolta magától segítségöket és még mindig azzal a megdöbbentő, rejtelmes mosolygással ezt mondta a semmibe nézve babonás tekintetével:

- Imádkozzatok értem, én már nem élek. Jézus szólít.

Azzal elindult barátja holtteste mellől, mint a holdkóros, aki nem maga elé néz lépés közben, hanem ismeretlen távolba. Kiment a templomból és Zimonyban senki sem látta többet. Később tudták meg, hogy elment szerzetének újlaki kolostorába és ott meghalt.



IX.

Már azon a hosszú úton, amely Zimonytól Gyulafehérvárig látta a nagy ember koporsóját a gyászoló család és fegyvereseik közepette elvonulni, izgalmas hírek hozói jelentkeztek minduntalan. Ha valaha Hunyadi Jánost névtelen és neves levelek óvták Ulrik gróftól, most ezek a levelek és szóbeli híradások egyszerre megsokasodtak. Kétségtelen volt, hogy Ulrik gróf a két Hunyadi-fiút el akarja tenni láb alól. Most már nem is titkolta szándékát, egész nyiltan hangoztatta a bécsi udvarnép füle hallatára, hogy az ő ideje elérkezett: most fogja a kutya-nemzetséget teljesen és véglegesen kiirtani. Sőt, a halott emlékének is ádázul nekitámadt, mikor annak kihült testét még el sem temették. Határozottan felvetette a vádat, hogy Hunyadi János annakidején megdézsmálta az ország pénzét. Csalt és lopott. S ezért hátramaradottait kell felelősségre vonni.

A gyulafehérvári temetésre az ország távoli földjeiről összesereglettek a Hunyadi-család törzsökös hívei. Nem nagy nevek, hanem köznemesi ivadékok. A harcmező viszontagságaiban edzett, napbarnította, marcona alakok, akik a kardot hivatalos és öröklött mesterségök szerszáma gyanánt forgatták, falusi szittyák, kevéssé litterátusak, olyik még írni-olvasni sem tudott, a megiratott levélre a kard markolatára ötvözött címerrel ütött pecsétet és haját varkocsba fonva hordta. De a törvényeket mind ismerték és a köznemesség szabadságjogaira, kiváltságaira vonatkozó szabályokat még az Árpádok korából is idézni tudták. Koppányos lázadó hév szikrázott mindegyikben, szilaj szavakkal gyalázták a mágnásokat és becsmérelték a királyt, akit nem tartottak jogos királynak, mert nem az ősi módon koronázták, vállát nem érintette a palást, derekát nem övezte a szent kard, kezét nem avatta a jogar és az országalma. Gyászoló összejövetelök nem temetés volt csupán, hanem valóságos országgyűléssé nőtt, csonka országgyűléssé, amelyen a szent korona titokzatos szimbólumában megtestesült testnek csak egyik fele verődött össze: a törzsökös, magyarságára gőgös apró nemesek tábora. Ezen az országgyűlésen a halott elnökölt, a köznemesi sarjadék, aki, az ő vérökből való vér, a nemzet természetes fejévé lett, amíg élt. Az ő hallatlan dicsőségének és színarany magyarságának ereje tüzelte őket lázadó önérzetre. Így tanakodtak hevesen, temetéshez nem illő harsogással és szitkozódással hazájok dolgáról, amely most, ha nem ügyelnek, egy vadidegen, öntelt, kapzsi osztrák gróf kénye-kedve alá kerül. S az eleinte tanácstalan, zűrzavaros kiabálásból hamarosan eléömlött az egységes elszántság folyama. Most, vagy soha, - ezt mondták a Pongráczok, a Gerébek s a többiek valamennyien.

Mikor a temetés szertartásának utolsó szava elhangzott, az özvegy a nagyobbik fiához fordult és kezét annak fejére tette. A gyászszertartásra egybegyűltek megértették az anyai áldás értelmét: a lezárt kősír mellett vadul és lelkesen csörtetni kezdték kardjaikat. Mátyást is elragadta az általános hév, ő is odaverte kardját a kőtalajhoz és odaadó hűséggel tekintett testvérbátyjára, aki kiegyenesedve, kifeszített mellel, villogó szemmel állt közöttük.

Hunyadi László gróf átvette a vezetést. Kiválogatott három-négy embert s azokkal szűkebb tanácskozásra vonult vissza, míg a többiek a tor boroskupái mellett vitatkoztak tovább. Szilágyi nem volt ott, ő Nándorfehérvárt őrizte tovább. De Mátyás ott volt. Egyelőre úgy határoztak, hogy megvárják a futtaki országgyűlést. Látni szükséges, hogy Ulrik gróf hogyan szándékozik cselekedni. Ha nem túlságosan erőszakos, meg lehet még kísérelni, nem boldogulhatnának-e együtt. Hunyadi László kétségkívül követi apját a főkapitányi állásban és rövidesen feleségül veszi a Gara leányát, ezáltal a mágnáscsoport hatalmi érdekeit talán össze lehet egyeztetni a köznemesség most már türelmetlen szótkérésével, és egyelőre mennek majd a dolgok, ahogy mennek. Ha azonban Ulrik gróf túlmohó lesz a hatalom után való vágyában és csakugyan megkísérli elveszejteni a két fiút, akkor ki a karddal.

Beszterce idősebbik grófja mindenekelőtt hosszú levelet írt a királynak. Illetve maga is aláírta azt a levelet, amelyet kettejök nevében Mátyás fogalmazott. Megírták, hogy kézhez vették ugyan a futtaki országgyűlésre szóló meghívót, de a szállongó mendemondák folytán László nem tehet eleget a meghívásnak mindaddig, amíg a király kétségbevonhatatlan okmányt nem küld arról, hogy boldogult apjok hivatali működését szeplőtelennek ismeri el. A követ elvágtatott a levéllel, ők pedig vártak.

A válasz megjött: V. László kifogástalan írást adott arról, hogy a nagy hős emlékét nem lehet bántani. A Hunyadi-párt tehát felkerekedett. Elindultak zuhogó őszi esőben az országgyűlésre. De felkészülve minden eshetőségre: rendes hadsereg volt az a kíséret, amelynek beláthatatlan sorai ott lovagoltak mögöttük a feneketlen sárban. Anyjok kurta mondattal búcsúzott tőlük:

- Apátoknak fiai maradjatok. Menjetek.

S ők mentek. Már útközben folyvást kapták a híreket: a király kihirdette Bécsben, hogy maga akarja folytatni a megvert törökök ellen esetleg szükséges újabb hadmozdulatokat, összehivatta a még szét nem oszlott kereszteseket és elindult Futtak felé, útközben minden királyi várnál megállapodott s azt, a fővezér elholtára hivatkozván, átvette a maga birtokába. Ez előrelátható volt. Hiszen minden hatalom alapja a vár. Az diktál, akinek a kezében a várak vannak. A királyi várakban mindenütt a Hunyadi János emberei ültek, azokat a király hatalmába visszavett váraknak kell nyilvánítani. Látszott, hogy Ulrik gróf résen van.

Futtakon már ott volt a király. És Ulrik gróf. A találkozásnak országgyűlés volt a neve, valójában két sereg találkozása volt. Buda felől jött a király az állítólagos keresztes hadsereggel, Gyulafehérvár felől jöttek a Hunyadi-fiúk a magok kíséretnek nevezett haderejével. Amott a hatalmas mágnások összeházasodott, kérlelhetetlenül uralkodni akaró, a kényelmetlen hős halálával megkönnyebbült egységes családja, emitt a kisnemesek, mint megannyi ordas farkasok, oldalukon izgatott karddal, kemény koponyájukban a pusztaszeri szerződés és az aranybulla konokul őrzött elveivel.

A király azonnal fogadta az érkező fivérek hódolatát. Mélyen megilletődött arccal jött elébök és kezét nyujtotta nekik. Még a hangja is tudott remegni, mikor a lángelméjű hős halála felett való részvétét fejezte ki. Aztán esdő arccal tekintett mindkettőre és az új helyzetben úgy kérte támogatásukat nehéz fejedelmi munkájában, mint az elhagyott gyermek.

- Az ország nagyjai hűséget fognak esküdni nekünk, - mondotta szép fejét félretartva, - kimondhatatlanul boldogok vagyunk, hogy László gróf is köztük van.

Aztán nem is várván választ meglepő bejelentésére, a temetés részletei felől kezdett érdeklődni. Ulrik gróf ott állott mögötte a kihallgatás alatt, csak fejbiccentéssel üdvözölte őket és nem szólt semmit. De végül szólt helyette a király. Váratlanul abbahagyta a temetést és egy-egy kezét a Hunyadiak vállára tette.

- Gróf uraim, kérésünk van hozzátok. Ti szeretett nagybátyánkat, Ulrik grófot, számos félreértés következtében rosszul ítéltétek meg. Higyjétek el nekünk: ő jó és nemes. Forró kívánságunk az, hogy minden eddigi rossz érzést felejtsetek el és kössetek minden köteléknél erősebb baráti kötést. Ez királyi akaratunk.

Kis szünet telt el. Néhány pillanatnyi, de annál feszültebb. Mátyás Ulrik grófra pillantott. Az némán állt ott, vörös és dagadt szemhéjjai álmosan, szinte unottan bocsátkoztak le közömbös tekintetére. Akkor László megszólalt:

- Nem vagyok ellensége a békességnek. Leülhetünk a baráti kötés részleteiről tanácskozni, és pedig Nándorfehérváron, ahová hódolattal meghívjuk felségedet és a grófot is: tekintsék meg a győzelmi jelvényeket és általában színhelyét annak a nagy diadalnak, amellyel néhai atyánk felséged országát megmentette.

Most már megszólalt Ulrik gróf.

- A király menjen Nándorfehérvárra, ahol még ti ültök bent! Mit forgattok ti a fejetekben?

- Nem értem a kérdést, - szólt nyersen László, - ugyan mit forgatnánk vajjon?

- Akármit, mindegy. Ezt a várat is át fogjátok adni. A király így akarja.

- Akkor átadjuk, - szólt László, - egyáltalában minden hatalmunkat átadjuk, amely nem a családunké, hanem a király rendelkezésére jutott atyánk kezeibe. De ha majd mindent átadtunk, várni fogjuk, hogy Őfelsége Hunyadi János fiaiban Hunyadi János utódait lássa.

Ulrik gróf epés arckifejezéssel mondani akart valamit, de a király örvendezve elébevágott:

- Hiszen akkor jól van minden. Éppen úgy ragaszkodunk hozzátok, mint fenkölt emlékű atyátokhoz. Azonban királyi óhajtásunk az, hogy az egyességet ne háborgassátok. Annak még itt, az országgyűlés alatt, rendbe kell jönnie. Így legyen. És most kegyelemben elbocsátunk benneteket.

A fivérek kijöttek a királytól. Egymásra néztek. A hűségeskü tervéről mindmostanáig nem tudtak. Sok mindent szerettek volna erről mondani egymásnak, de a rendek, fegyveresek, kancellisták, apródok nyüzsgő sokaságában nem beszélhettek. A kicsiny városban tolongott a tömeg, a rendek közül kevesen kaptak szállást, de különben is szívesebben tanyázott kiki a táborszerűen felütött sátrakban. Ők is mentek a magok sátra felé, hogy odakéressék pártjuk főembereit. De nem is kellett kéretni őket, ott vártak izgatott kíváncsisággal. Itt már lehetett beszélni nyugodtan, vastag szőnyegek fogták el a kívül járkálóktól a hangot s a fegyveres őrszemek úgysem engedtek a sátor közelébe idegent.

A vita a két fivér beszámolója után heves volt, de rövid. Elhatározták, hogy a hűségesküt le fogják tenni. Annak megtagadása nyilt hadizenet lenne. Az erőviszonyok pedig aggodalmasak. A királlyal jött hadak harcszerű stratégiával helyezték el a tábort, a Lichtenstein-dandárok, a Rosenberg-dandárok és az Ulrik-dandárok úgy vették körül Futtakot, mint valami ostromló sereg; a Hunyadi-hadaknak a gyűrű egy kis karéja maradt csupán. Azt is elhatározták, hogy az egyezkedést Ulrik gróffal meg kell kísérelni. Éppen kezdték befejezni a tanácskozást, mikor érdekes üzenet jött a királytól: Hunyadi Mátyás besztercei gróf, Őfelsége belső kamarása, jelentkezzék szolgálattételre.

A kamarás tehát jelentkezett szolgálattételre. Egész sereg szolga vitte utána ládáit. És ettől kezdve mint királyi kamarás kísérte figyelemmel a futtaki országgyűlést. Csak azt látta belőle, ami parádé volt, aminél a király jelenléte kellett. Tanuja volt legelső napon a hűségeskünek. Az öreg primás ott állt díszes galambszürke ornátusban a templom oltára előtt, oldalt bíboros mennyezet alatt trónon ült a király, mellette szertartásos rendben kilenc kamarás és kilenc apród díszkíséretül. Körülöttük a zászlósurak nehéz mentéikben, sziporkázó ékkövekkel. S a padsorokban a rendek, fiatal mágnástól kezdve parlagi öreg köznemesig. Zengve szóltak az esküminta latin igéi, a hercegprimás magasra tartotta a feszületet, mellette buzgón tömjéneztek a hímzett ruhájú papok. S a magyar nemzet esküre emelt jobbjai olyan képet adtak, mint a nyugvó vérteshad lándzsaerdeje. Ott emelkedett közöttük a Hunyadi László jobbkeze is. És az elhangzó zárómondatban, amelyet mindnyájan ismételtek, ott szólott a Hunyadi László hangja is.

Eskütétel után még befejezték a misét. Aztán a király felolvasta a kezébe adott lapról a megnyitó mondatokat. Erre ünneplő vivátozás és kardcsörtetés tört ki, s a király eltávozott a templomból. Előtte címerpajzs, mellette kamarások és apródok, mögötte zászlós urak. A menet kivonult, hátok mögött elkezdődött a futtaki országgyűlés.

Mátyás úgy toporzékolt a király szállásán, mint a ketrecbe zárt vad. Ahogy a templomból érkezett valaki, azt azonnal faggatni kezdte. Megtörtént-e már bátyja kinevezése országos főkapitánnyá? De az érkezők vagy nem tudtak semmit, vagy nem akartak közölni semmit a Hunyadi-fiúval. Ezen a szálláson csak Ulrik-pártiak fordultak meg. Kivéve egyet, a Hunyadi-család teremtményét és titkos hívét, Vitéz Jánost. A váradi püspök kancellárja volt a királynak és olyan ügyesen intézte dolgait, hogy még Ulrik gróf is megbízott benne. Nagy sebbel-lobbal jött a királyt keresni. Mátyás fogadta.

- Szóljon hamar, János bácsi, bátyámuram immár megvagyon?

A püspök merev arccal felelt:

- Mastan jelentődött az rendeknek, hogy király országos főkapitányul nevezé Ulrik grófot. Őfelsége bent vagyon?

Mátyás elsápadt. A szava is megakadt a megdöbbenéstől.

- Ulrik... Ulrik grófot?

A püspök komoran vállat vont. Nem válaszolt, hanem megismételte a kérdést:

- Őfelsége hogy bent vagyon-é, kérdöm.

Mátyás szédelegve ment a királyhoz a püspököt jelenteni. S mikor jelentés közben ránézett a szeretetteljes, mosolygó, csupaszív, szendén leányos arcra, a hideg szaladt rajta végig: ebben a képmutatásban már volt valami természetfölötti.

A püspök újabb eskütételhez hívta a királyt. Ulrik grófnak az uralkodó kezébe kellett letennie a főkapitányi esküt. Ismét odalépett a menet a templomba. Ismét bíbormennyezet, trónszék, hímes menték, oltárlépcső, prímás. Mialatt Ulrik gróf esküdött, Mátyás a bátyja tekintetét kereste. De az nem kereste az övét. Tétován bámulta a mennyezetet és torkán látszott, hogy gyakran nyel, mint akinek az izgalomtól minduntalan kiszárad a garatja. És mikor az eskü után ismét vivátozás és karddobogás következett, Mátyás kesernyés mosolyt pillantott meg bátyja torzul ránduló arcán: ő is odaverte kardját a padlóhoz, mint a többiek.

Még ugyanaz napon törvényt hozott az országgyűlés a királyi várakról; a magyar nemzet meghagyta Hunyadi László grófnak, hogy a még át nem adott várakat, így Nándorfehérvárt, haladéktalanul bocsássa a király, illetve most már Ulrik gróf hatalmába. Hoztak még egyéb törvényeket is, például hogy mi legyen a váltópénzzel. Hunyadi János halálakor valami különös dolog történt: a pénz megmagyarázhatatlanul kevesebbet kezdett érni. Az országgyűlés soká tanakodott, mitévő legyen, végül kimondották, hogy ha az arany forintért kétszáz ezüst fillért, vagy négyszáz batkát követelnek a pénzváltók, hát akkor legyen úgy, az aranyért ezentúl több váltópénzt kell fizetni. De ennek a dolognak megvitatásában Hunyadi László már nem vett részt. Egyéb dolga volt: tárgyalt az egyességről Ulrik gróffal. Órák hosszat tárgyaltak, egyre több urat vonván be mindkét részről. Másnap is tárgyaltak és harmadnap is. Mátyás csak félfüllel hallotta, mennyire haladnak. De végre is megegyeztek mindenben, éppen mire az országgyűlés is elvégezte a maga kevés törvényét. És megint eskü következett. Megint a király jelenlétében. Vitéz János egy tanútalan pillanatban halkan odadörmögte Mátyás felé, mikor elhaladt mellette:

- Nemcsak az batka ócsóbb immár. Az esk is ócsóbb.

Ulrik gróf és Hunyadi László gróf kötését felolvasták az oltár előtt. Nem kisebb dolgot tartalmazott az, minthogy Ulrik fiául fogadja Hunyadi fiát, ez pedig atyjául fogadja Ulrik grófot. Mindhalálig szóló szövetséget kötnek, egymásnak szívbeli szeretetet fogadnak, egymást mindenki ellen - a királyt kivéve - teljes erejükkel segíteni tartoznak. "Isten engem úgy segéljen, és a Boldogságos Szűz és Istennek minden szentjei".

Az országgyűlés ünnepélyes berekesztése után Hunyadi Lászlót kihallgatáson fogadta a király. Közölte vele, hogy a nándorfehérvári meghívást elfogadja és látogatásával kapcsolatban a várat ünnepélyesen át is fogja venni. A besztercei gróf menjen előre és készítsen elő mindent az uralkodó méltó fogadására.

A két testvér csak futólag búcsúzhatott egymástól. Bizalmas szót nem is válthattak. Csak egymás szemében olvasták a szégyenletes vereség és megaláztatás égő keserűségét. Mindössze ennyit tudott mondani László a foga közt:

- Mastan jő az haddelhadd.

A főkapitányság bukott jelöltje sátorszedést fuvatott és elvonult Futtakról. A rendek is elszéledtek. De az udvar ott maradt. Hamarosan meg lehetett tudni, hogy miért. Ulrik gróf az egyik osztrák keresztes vezért, Lamberger nevezetűt, elküldte Nándorfehérvárra, tekintse meg a király és kísérete számára elkészített szállást. Ez volt a nyilvános parancs. De a bizalmas parancs, amelyet Mátyás szolgája a királyi lakájok fecsegéséből megtudott, úgy szólott, hogy Lamberger kémlelje ki a vár erejét, mi várható arra az esetre, ha fegyveres zavargásra kerülne a sor. Az udvaronc elment. Futtakon vígan várták vissza. Eddig csendes volt a királyi szállás élete, most egyszerre megindult a hajrá. Az eddig visszavonultan tanyázó zenészek, bohócok és táncosnők előkerültek. Esténként a szokott mulatság zenebonája váltotta fel a királyi asztal közjogi vendégeit. Lamberger nemsokára megtért küldetéséből. Hogy mit jelentett kutató útjáról, azt nem lehetett tudni, de a király nevében Ulrik gróf azonnal kiadta a parancsot, hogy másnap az udvar és keresztes serege indulnak Nándorfehérvárra.

Aznap éjjel Mátyás halk neszre riadt fel. Azonnal felült medvebőrös ágyán és kezébe kapta tőrét. A mécses gyenge világánál meglepetve látta ágya mellett guggolni Gianninót, a király egyik törpe bohócát. A torz kis alak némán tette ajkára egyik keze tömpe, vastag ujját. Szemében rettegés ült és izgalom. Mátyás felugrott. De a törpe olyan halkan súgott valamit, hogy le kellett ülnie az ágyra, mert másképpen nem hallotta.

- Kutass ki, uram, - súgta a törpe.

Mátyás végigtapogatta a bohócot, gondosan és alaposan. Nem volt nála fegyver. Bólintott. Erre a törpe felkuporodott melléje az ágyra és úgy sugdosott a fülébe. Hangja remegett, hallani lehetett szíve lüktető dobogását. Mátyás készen tartotta a tőrt.

- Uram, az életemmel játszom. Esküdj meg, hogy nem árulsz el. Anyádasszony életére esküdj meg.

- Esküszöm.

- Szökjél meg innen. Lamberger ma este felbérelt engem, hogy öljek meg valakit.

- Kit?

- Nem tudom. Azt, akit majd Nándorfehérváron megmutat. Arra is kitanított, hogy az illető sodronyinget visel és a nyakába kell döfnöm. Uram, szökjél meg, a Jézus sebeire kérlek. Ha az udvarnál maradsz, le kell, hogy szúrjalak, különben engem tesznek el láb alól. De te jó voltál hozzám, mert pofonverted azt a két lakájt, akik engem rugdostak.

- Emlékszem. De hogy jutottál be ide? Szolgám ott alszik a küszöbön.

- Törpe vagyok s a kürtő széles. Könyörgöm, szökjél meg. És emlékezz rá: ha elárulsz, anyádasszony élete megbánja. Ugy-e, megesküdtél? Esküdj meg még egyszer.

- Esküszöm!

A törpe lecsúszott az ágyról és kúszni kezdett a folyosóról fűlő kályha felé. Furcsa volt nézni a homályban, hogy ez a tömzsi szörny milyen kígyó-ügyességgel mozog. Mátyás rápisszegett, mert még faggatni akarta. De az rázta a fejét és eltünt a kályhában. Mátyás odalépett az ajtóhoz és kinyitotta. A küszöbön alvó szolga azonnal talpraugrott és kardjához kapott.

- Senki nem jöve erre?

- Lélök sem.

- Jól vagyon. Nyughass.

Betette az ajtót. Még hallotta, hogy a küszöbön lefekvő szolga hogyan vackolódik, kényelmes fekvést keresve. Aztán széket tolt a kályhanyíláshoz, arra rátett egy óntányért. Majd pedig visszafeküdt. Sokáig tünődött. Azt határozta, hogy marad. Másnap reggel találkozott Lambergerrel. S ahogy az ránézett, abban a tekintetben világosan meglátta a maga halálának tervét.

Didergő, fagyos időben hajóra szálltak. A keresztes had már előbb elindult szárazföldön. A királlyal csak kísérete utazott: Ulrik gróf, Ottó bajor herceg, cseh, morva és osztrák urak, kamarások, apródok. November nyolcadika volt ezen a napon: ugyancsak zuzmarás, csípősen ködös időben kötöttek ki Nándorfehérvár alatt. Mátyás halálos fáradt volt már attól a feszült figyelemtől, amellyel minden szomszédjának, minden mellette elhaladónak minden mozdulatát figyelte. Feje zúgott, szeme égetően fájt. A király közvetlen közelében haladt végig a szőnyeges fapallón. A parton a király hadának előcsapata várakozott, kapitánya éppen magyar: Rozgonyi Rajnáld. A király és kísérete mind lóra szálltak. A katonai jeladások megindultak. Kürtszó, vezényszavak. Kürtválasz a várból. Mennydörgő csikorgással ereszkedett le a kapu hídja. Az előcsapat belovagolt. A király és kísérete következtek. Mátyás, mint únosuntalan, hátrapillantott. A kíséretben a bajor herceg mellett meglátta Lamberger vékony, alamuszi arcát. S mögöttük a felsorakozó hadnak végtelen, a ködben elvesző sorait.

Mikor a kapunyílásba értek, a híd gerendáin túl, ott várakozott Hunyadi László lóháton, körötte fegyveresek, mellette címeres hírmondó, annak kezében bársonypárna, a párnán három aranykulcs. Trombita recsegett. A katonák tisztelegtek. A szokott ceremónia lejátszódott. Hunyadi László tisztelgett kardjával.

- Nándorfehérvár királyi vár kulcsait hódolattal átadom felségednek. A vár a királyé!

A király jelképesen megérintette a kulcsokat. Aztán tovább indult, Hunyadi László megfordította a lovat. Megindultak. De alig haladtak harminc lépést, egyszerre váratlan kürtszó hallatszott. Értvén a kürtjeleket, mindenki meglepetve fordult vissza. A híd felől zavaros kiáltozás hallatszott. Ugyanekkor megint felhangzott a mennydörgő csikorgás. Ulrik gróf magából kikelve üvöltött Hunyadi Lászlóra:

- Mi ez? A hidat azonnal engedjétek vissza. Mi ez?

- Nem tudom, - felelte Hunyadi László hűvösen, - bizonyára a vár kapitánya rendelkezett így. A magyar törvények szerint idegen hadakat a végvárakba bocsátani szigorúan tilos. Ezek a keresztesek pedig idegen hadak.

- Disznóság, - ordította Ulrik, - árulás! A király hadait kintrekesztik! Azonnal eresztesd vissza a hidat, te áruló!

- Sajnálom, - szólt Hunyadi László még mindig nyugodtan, - a kapitány rendelkezéseit nem ismerem, azokat majd odabent megvizsgáljuk. A törvény törvény. Őfelsége legfőbb megtartója a törvénynek.

- Hallod-e, - üvöltözött Ulrik, - velem ne tréfálj. A kapitány Szilágyi Mihály, mi azt jól tudjuk. Eresztesd vissza azt a hidat! Felség, parancsolja meg, hogy a hidat eresszék le.

Ekkor Hunyadi László felemelte a hangját.

- Ne ordíts, Ulrik gróf, Hunyadi Lászlóval beszélsz! A király az ő szolgái között van, itt biztonságban érezheti magát. Belőled a lelkiismeret ordít, de én azzal nem törődöm. Fogd be a szádat. Felség, mehetünk.

Zürzavaros lárma támadt, a kíséret tagjai közül többen kiáltozni kezdtek. Mátyás Lambergert tartotta szemmel. Az néma maradt, de egész testében reszketett. Ulrik megragadta a király karját. De a király olyan lenézéssel, mintha ruhájára szállott szárnyas hangyát rázott volna le, kivonta karját nagybátyja kezéből.

- Menjünk, - mondotta halkan és különös mosollyal, - a törvény törvény.

Indultak. A vár alól most már az ordítozás egész vihara hallatszott. A kintrekedt ezer és ezer ember egyszerre ordítozott. Rozgonyi Rajnáld tanácstalanul nézett vissza, kardját már kirántotta. De a király leintette. Ő erre visszadugta kardját és indult. Embereit kétoldalról a lovas várbeliek fogták közre. Most már Ulrik is hallgatott. Olyan fehér volt, mint a fal. A király jobbján haladt ő és Ottó bajor herceg, a király balján Vitéz János. Közvetlen mögöttük számos idegen úr, a kamarások és apródok közt Mátyás. Élesen csattogtak a paták az úton, de emberi szó nem hangzott. Csak a vár alól. Hatalmas zúgássá egyesült a lentmaradottak dühös kiáltozása.

Mikor a király szállásához értek, Hunyadi László kürtöse díszjelt adott. Megálltak. Ulrik gróf azonnal kiáltozni kezdett:

- Én a király mellől nem tágítok. Én is itt akarok lakni.

- Itt is van szállásod, Ulrik, nem kell hiába kiáltoznod. Ottó herceg úr másutt lakik.

Az utcán szorongásig zsúfolva állottak a katonák. Csak üggyel-bajjal tudtak helyet nyitni valami közelgő lovascsapatnak. Ez már fáklyákkal érkezett. A szurkosan sercegő fáklyák fénye hirtelen még sötétebbé tette a homályt, amelyből Szilágyi Mihály paripán ülő alakja bontakozott ki. A Hunyadi-fiúk nagybátyja megállt a király előtt. Olyan szorosan voltak itt, hogy egymáshoz ért a lovasok lába. A várkapitány mereven tisztelgett a király előtt, aztán kevélyen Ulrikra pillantott.

- Valami baj van talán?

- Ez hitvány árulás, - kiáltotta Ulrik, - kizártátok keresztes seregeinket, csak Rozgonyi századát eresztettétek be. Ti pedig kétezren vagytok.

- Tévedsz, - válaszolt Szilágyi, kaján farkasvicsorgással, - ötezer emberem van. De amikor a te Lambergered itt járt, elrejtettem őket. Korábban kelj fel, Ulrik gróf, ha a mi eszünkön túl akarsz járni.

A király mindezt némán hallgatta, arca majdnem unatkozónak tetszett. Cilli grófja ónfehér volt dühében. Nem talált szavakat tehetetlen indulatának. Végre kitört:

- Inasok nélkül vetkőzzem? Magam vessek ágyat? Én követelem a magam megszokott szolgaszemélyzetét. Nekem az öregapám öregapja is úr volt, ezt tanulják meg. Ti nélkülözhetitek azt, ami egy előkelő úr rangjához tartozik, de én nem. A király meg éppen nem.

Szilágyi elpirult a sértéstől.

- Hallod-e, Ulrik, egy magyar köznemes még mindig van annyi, mint a te egész pereputtyod. És ilyeneket ne mondjál, mert istenuccse...

Hangja elfult a felindulástól. Hunyadi László sietve közbelépett.

- A király kamarásai és apródjai itt vannak, szolgálni fogják. És méltó lakájhadat is rendeltem neki. A te személyes szolgálatodra, Ulrik, be fogunk engedni szolgáid közül hármat. Akár ötöt is. Fegyver nélkül persze. Majd lekiáltatom a szakállszárítón, hogy öt szolgád bejöhet. Nem ugyan a kapun, mert azt nem nyitjuk ki, hanem majd kapnak hágcsót. Málhátokat is felhozatjuk. Most kérjünk kegyes engedelmet őfelségétől, hogy nyugovóra térhessünk. Holnap reggel pedig királyi kihallgatásért fogunk esdeni, hogy őfelsége itteni tartózkodásának rendje felől meghallgassuk parancsait.

- Helyes, - mondta a király csendesen és nyugodtan, - térjünk nyugovóra, a magunk részéről álmosak is vagyunk.

Mozdulatot tett, hogy leszálljon lováról. Igyekeztek helyet adni neki. Ulrik gróf is leszállt, a kíséret többi tagjai is. Két fáklyás ember állott a ház nyitott kapujában és két herold, mindegyiknél a király címerpajzsa. Ezek között bement a király, szorosan mellette Ulrik gróf. Mátyás, mint első kamarás, követni akarta. De jobbról-balról két hosszú lándzsanyél ereszkedett le előtte és korlát gyanánt zárta el útját. A várbeli katonaság is leugrált már a lóról. Ugyanekkor Szilágyi Mihály hangja hallatszott:

- Kamarások, apródok és a kíséret más tagjai tartoznak átadni fegyvereiket.

Mátyás lekerítette kardját és átadta. De rejtve hordott olasz tőre nála maradt. A lándzsanyelek sorompója felemelkedett előtte, majd mögötte ismét lecsapott. A következő kamarás fegyverei következtek. Odakint megint felcsattant Szilágyi hangja, most már magyarul az eddigi német szó helyett:

- Rajnáld, embereid átadják az fegyvereköt, úgy parancsolom!

Bent a kapu bolthajtásos íve alatt német maradt a beszéd. Ulrik gróf a dühtől rekedten támadt Mátyásra:

- És te még ilyen nyugodtan tudsz itt állni? Megőrültetek ti valamennyien, mondd?

Mátyás ránézett Ulrik grófra, aki elhatározta az ő halálát.

- A király személye tökéletes biztonságban van. Hogy mással mi történik, az közömbös.

A lefegyverzett kamarások és apródok egymás után léptek be a bolthajtás alá. A király lebiggyesztett ajakkal nézte ezt, aztán megúnta. Szó nélkül sarkonfordult és indult előre, amerre már vezetni óhajtotta egy mélyen hajlongó majordomus. Ulrik gróf követte. Mátyás és a kamarások utánok. Mindenki megkapta szobáját. Kisvártatva már felhangzott a folyosón Ulrik tomboló szitkozódása. Hogy ez micsoda gyalázatos ház: nincs rózsavíz a kézmosáshoz. Hogy ő éhes, de csak saját késével hajlandó enni és málhája még mindig nincs itt. Hogy ő majd holnap itt rendet csinál. És így tovább. Mátyás, aki egyedül üldögélt szobájában, tudta, hogy mindez neki szól: hadd hallja. De csak mulatni tudott rajta. Hosszú-hosszú hónapok óta most érezte magát először tökéletes életbiztonságban. Képzelete középponti magnak rajzolta magát, amelyet ellenséges kör zár be. De ezt az ellenséges kört, Ulrikékat, szintén ellenséges kör zárja be: a Szilágyi-Hunyadi-féle várnép. Ezt megint ellenséges karika környezi: a lent zúgolódó keresztes sereg. Ezt megint: az egész ország. Minden kör két ellenséges kör között áll, de mindegyik közrefog valaki mással egy harmadikat. Különös dolog a politika, ha fegyverrel intézik.

Kinyitotta az ónkarikás pergamentlapokból való ablakot és lenézett az utcára. Ott éppen most indultak tovább hárman: bátyja, nagybátyja és közöttük Vitéz János, a püspök. A külföldi urak és Rozgonyi katonái már nem voltak sehol. De végig az utcán lóról szállott fegyveresek álltak merev glédában. A királynak járó díszőrség volt ez. Díszőrség börtönőrökből.

Jó sok idő mulva szólították az estebédhez. A király Ulrik gróffal evett, az udvarnak külön terítettek. Mátyás ördögi kedvét találta azokban a riadt pillantásokban, amelyek rászegeződtek. A kamarások és apródok tömege osztrák volt, cseh és morva. Aki magyar akadt köztük, az mágnásfiú volt, a Gara-Ujlaki-Bánfi-Ulrik-érdekkörhöz tartozó. És mindegyiknek riadt félelem ült az arcán, némelyeknek éppen a haláltól való eltagadhatatlan rettegés. Teljes némaságban folyt a vacsora. Azok restelltek előtte aggodalmaikról beszélni. Ő pedig máskor is inkább hallgatagon ült köztük, most sem akart társalgást erőltetni.

Éjféltájban megjöttek a poggyászok és megjöttek a személyes szolgák, egész sereg. A Mátyásé is.

- Mi vagyon odalent? - kérdezte derűsen Mátyás.

- Hajjaj, uram, nagy az felfordulás. Immár király halálát is hirlelték. Obiteczki, amaz keresztes vezér, lövetni akará az várat eszének vesztében, de másik vezér szamárnak gyalázta. Ugyan zúgának nagysokáig, de immáron szelídednek.

Itt a szolga, mialatt rakosgatta a megszokott útiholmit, fésűt, szájöblítőt, borotvát, gyáva vigyorgással felnézett:

- Mondhatok-é valami dolgot, uram?

- No?

- Asszonyi állat is jöve mastan az várba vélünk. Kettő. Király hozatá. Szilágyi uram engedelmivel...

- Fogjad szádat.

A szolga vigyorogva elhallgatott. Aztán nyugovóra tértek. A szolga itt is a küszöb elé tett bőrön. De aludni nehéz volt, mert folytonos suttogás és izgatott surranás hallatszott a folyosóról. A király és Ulrik gróf nyilván tanácskoztak a megbízható kamarásokkal, milyen eljárás követendő ebben a kutyateremtette helyzetben.

Másnap mindnyájan az elszánt képmutatás napjára ébredtek. A király és Ulrik gróf olyan magatartást követtek, mint akik a helyzet urai. A király királyi módon volt kegyes, leereszkedő és megelégedett, Ulrik gróf pedig úgy tett, mintha hadai szinte az ő parancsából maradtak volna odalent a Száva partján. Viszont Hunyadi László és Szilágyi Mihály a hódoló alattvalók viselkedését öltötték magokra. Aprólékos gond vigyázott a közjogi tiszteletadás minden részletére. Tisztelgésben, címerpajzsban, zászlóban, kürtjelben pontosan a helyén volt minden, ami az uralkodónak és az országos főkapitánynak kijárt. Hunyadi László következetesen atyámuramnak szólította Ulrik grófot, az pedig fiamuramnak Lászlót. Mátyás, mint kamarás, járt-kelt a király mellett, senkivel szót nem váltott; bátyja és nagybátyja rá sem pillantottak, avatatlan ember azt hihette volna, hogy nem is ismerik egymást.

Délelőtt is, délután is a nagy nándorfehérvári győzelem emlékeit tekintették meg: török félholdas és lófarkas hadijelvényeket, bámulatos nagyságú török ágyúkat, kardok és más fegyverek meglepő sokaságát. A győzelem előzményeit és lefolyását Hunyadi László és Szilágyi Mihály felváltva beszélték el. Kapisztránói Jánosról beszéltek, aki hatalmas fakeresztet vitetett maga előtt és mindig tűzben járt; a táborban elterjedt a híre, hogy a papot semmiféle golyó nem fogja. Aztán a hajócsatát mondták el, a várfokról letekintve, ahonnan az egész hadi színteret beláthatták. Öt óra hosszat tartott a csata. A török hajókat erős láncok kötötték össze, tömör híd zárta el így a Dunát. De Hunyadi hajói, bár harmadrész annyi, a víz sodrával együtt támadtak és egy-két helyen elszakították a láncot. Hadigépek dolgoztak mind a két oldalon: voltak gépek, amelyek sziklaesőt tudtak zúdítani az ellenséges hajóra, más gépek olthatatlan tűzcsóvákat vetettek. A támadók csáklyákkal dolgoztak, s ha egyik hajó magához tudta rántani a másikat, a fegyveres hajósnép átment az ellenséges fedélzetre és megkezdődött az öldöklő kézitusa. Mindkét oldalról az ágyúk és a mozsarak is dolgoztak. Lángoló hajók úsztak a víz árján és véres haldoklók fuldokolva sikoltoztak, ordítoztak a hullámok között, három török hajó kigyúlt és elsüllyedt, négyet készletestül épségben foglaltak el a magyarok, a többi úgy megrongálódott, hogy a szultán maga gyujtatta fel őket. Magyar oldalon csak egy hajó veszett el csodák-csodájára, és pedig éppen a vezérgálya. A puskaporkészlet felrobbant rajta. Az egész hajóból csak vérző emberi tagok és füstölgő gerendarészek maradtak. Ez volt a győzelem első nagy alapja: a Duna felszabadult s az ostromlott város közlekedése a segítséget küldő országgal helyreállott.

Aztán elmondták Hunyadi János csataszervező munkáját. A Zimonynál táborozó sereget, amelynek egyelőre nem volt dolga, reggeltől estig gyakoroltatta. Új kürtjeleket alapított, azonkívül olyan vezénylő rendet szervezett, hogy a parancsokat szentelt kolompok adták tovább. Mindenféle kolompjelnek más értelme volt. Hasonlóképpen valóságos szótárat szerkesztett keresztes zászlók különféle lengetéseiből, sokkal részletesebbet, mint a harcokban eddig szoktak. A jeleket minden katonának pontosan meg kellett tanulnia, s ezeket gyakorolták mindennap a végkimerülésig. Végül a Hunyadi serege napok alatt bámulatos mozgékonyságra tett szert, a törökök rettentő nagy hada nehezen mozgó és lomha maradt.

A várbeli védőrség két dologban tüntette ki magát: a kitűnő ágyúzásban és a földmunkák bámulatos teljesítményében. A pattantyúsok valósággal remekeltek. Egy ágyúlövés például pontosan eltalálta Karadzsa begler béget, az ostromló sereg fővezérét. A földsáncok hányása hihetetlen erővel folyt: a várbeliek közül a legtöbben két órát aludtak naponta. De a háromszoros erő beljebb és beljebb nyomult. A síkról befeszítették magokat a külső övbe, onnan a városba, és végül a várra került a sor. Már volt olyan török, aki feljutott a várfalra, - Szilágyi Mihály a helyet is megmutatta, - és ki akarta tűzni a félholdas lobogót. Ekkor egy várbeli vitéz, Dugovics Titusz nevezetű, átölelte a zászlós törököt és lerántotta magával a mélységbe. A sziklákon mind a ketten szörnyethaltak. A törökök ennyi vitézség ellenére is nyomonként előre jutottak. Volt olyan perc, egy-kettő, amikor már kétségtelen volt, hogy Nádorfehérvár elesett. A várvédők már holmijok után kapkodtak, hogy valamerre megszökjenek. Ekkor jött Hunyadi János ötlete. A fővezér azt gondolta ki, hogy ha odahajított tűzzel hajót lehet gyujtani, akkor embert is lehet gyujtani vele. A győzelmet rivalgó törökökre egyszer csak kénnel, szurokkal és mindenféle vegyi praktikákkal készült csóvák kezdtek hullani. És csakugyan: a bő török bugyogók sok szövetanyaga könnyen tüzet fogott. Megtörtént az a bámulatos dolog, hogy egy várvédő sereg felgyujtotta az ostromló sereg katonáit. Ekkor dőlt el a hadjárat sorsa, vagyis az egész sereg sorsa, V. László országainak és az egész keresztény világnak sorsa. Három percen múlott az egész és egy hadi ötleten.

Az ostrom megbukott, nyilt csatára került a sor. Itt megint csodákat művelt a lángelméjű hadvezér. Villámgyorsan tekintette át mindig a helyzetet, villámgyorsan döntött, és parancsát az eddigi hadászatban példa nélkül való gyorsasággal teljesítette a pompásan gyakorolt sereg. Ő maga állandó tűzben forgolódott, a golyó őt sem fogta. Viszont a másik oldalon a szultán is igen vitézül viselkedett, szintén belelovagolt minden kínálkozó kézitusába. Kapott is a véknyába egy magyar kopjadöfést, viszont egy magyar legényt egyetlen kardvágással megölt.

- Jó vér van benne, - szólt ekkor Mátyás.

Ez volt az egyetlen mondat, amelyet a király kíséretében egész napon át megengedett magának. S ez a mondat nagy meglepetést keltett. Sem a király, sem Ulrik gróf nem ismerték a Hunyadiak és a szultáni dinasztia vérségi kapcsolatát. Hunyadi László elmondta Morzsinai Erzsébet nővérének regényes történetét az előkelő hallgatóságnak.

- Egész jó rokonságtok van Ázsiában, - jegyezte meg epésen Ulrik.

- Úgy van, - szólt Hunyadi László édesdeden - és vajjon Európában nem a tündöklő Ulrik gróf-é az én esküvel fogadott édesatyám? Akinek felesége Brankovics-leány? És a másik Brankovics-leányt nem a szultán vette-é vajjon feleségül?

A király nevetett és vidáman szólt:

- Jól van. Folytasd, rokon.

Hunyadi László folytatta. Kapisztránra tért vissza. A pap már a zimonyi oldalon volt, mikor látta, hogy a nándori oldalon harc kezdődik. Ugyanis Hunyadi János tilalma ellenére néhány lelkes várvédő kicsapott a megvert törökökre. Spahik és janicsárok nyargaltak segítségére ezeknek, láttokra a várból még többen rohantak ki s az egészből az lett, hogy a két sereg megint összecsapott. Ezt látta meg Zimonyból a pap. Kezébe kapta egyetlen fegyverét, kampós sétabotját és ladikot parancsolt. Abba beugrott ő, Pietro nevű kereszthordozója és még két szerzetes, Ambrogio és Tagliacozzo. Áteveztek a Dunán, partra szálltak és gyalogszerrel belerohantak az ütközetbe. Csak szent ember tehet ilyet, vagy őrült. De mi következett ebből: a szultán látta ezt földsáncainak magaslatáról és olyan dühös lett a harcba érkező keresztre, hogy személyesen lovagolt Kapisztránó ellen kíséretével. Ezt viszont Hunyadi éles szeme vette észre. Azonnal elfoglalta a sáncokat. Kapisztránóék ekkorra már elkeveredtek a tömkelegben, Mahomet nem juthatott hozzájok, vissza akart térni állásába. De ott már Hunyadi állott ekkor. Végeredményben a törökök szörnyű vereséget szenvedtek. Turakhán begler bég és Hasszán aga elestek, a szultánt súlyos sebbel szállították el...

- Ezt már hallottuk, - vágott közbe Ulrik gróf, - de tik hol voltatok, mikor mindez történt?

Hunyadi László és Szilágyi Mihály összenéztek, majd mindaketten Rozgonyi Sebestyénre néztek, majd mindahárman Kóródi Jánosra néztek. Csendesen el is mosolyodtak.

- Majd olvasd el a történelemben, hogy hol voltunk, - felelt Szilágyi Mihály.

- A pápát is megkérdezheted, - tette hozzá Hunyadi László, - hogy miért rendelte ünnepnek az egész keresztény világon augusztus hatodikát, Urunk színeváltozását. Azt fogja felelni neked, atyámuram, hogy azért, mert ezen a napon tudta meg, hogy mi nem táncosnőkkel vigadtunk, hanem a királyt védelmeztük.

A király áhitatos arcot vágott.

- Őszentsége éppen úgy könnyekre fakadt, mikor a nagy hős halálát meghallotta, mint mi is. Az ő emléke és az ő élő vitéz bajtársai iránt királyi hálánk soha meg nem fog szűnni. Reméljük, hogy a Mindenható segítsége ezentúl sem fogja elhagyni fegyvereinket.

Így szólt a király és a várfokról lemutatott a síkra, ahol kintrekedt táborának apró tüzei füstölögtek. Aztán továbbindulásra adott jelet. Megindultak udvari sorrendben. Mátyás arra gondolt, hogy ez az áhítatos és meghatott király magasra dobta süvegét örömében, mikor hírül vette, hogy Hunyadi János haldoklik. De nem szólt semmit, csak lépkedett aranykulcsos díszruhájában a különös társaság közepette, amelynek tagjai hol hódoltak egymásnak, hol gyilkosan évődtek, hol szertartásosan udvariaskodtak, de folytonosan egymás halálát forgatták fejökben. Ha itt valaki a másikra tekintett, alighanem a sebezhető pontot kereste rajta, lehetőleg ütőeres helyet, ahol a vágás biztos, hasonlatosan a vadon állataihoz, amelyek létök minden pillanatában táplálékai lehetnek az ágról, barlangból éhesen leselkedő halálnak, de ugyanígy minden pillanatban készek ráugrani egy másik életre, hogy torkát elharapják.

Mikor a nándorfehérvári mulatás napirendjéről volt szó, határozatlan mondatokat mondtak Ulrikék is, Hunyadi Lászlóék is. Egyik fél sem akart színt vallani, egyelőre óvatosan kémlelték egymás mozdulatait, mint a porondra kiállott bajvívók. Csak annyi ment határozatba, hogy másnap az udvar és a vár vezetősége Márton-napi misét fog hallgatni, a misét Vitéz János királyi kancellár, váradi püspök celebrálja. Ezzel tért kiki nyugovóra. Mátyás is a király szállásán, anélkül, hogy bátyjával, vagy annak akármelyik bizalmasával egyetlen szót is váltott volna. Csak mikor vetkezett, akkor talált dolmánya zsebében nagy csodálkozására egy cédulát. Ennyi állt rajta mindössze: "Holnap reggel résen légy." Az írás László írása volt. De hogy ez a cédula hogyan került a zsebébe, azt nem tudta elképzelni.

Vajjon mi lesz holnap reggel? Mit tervez bátyja? A királyt akarja elfogni, hogy helyét esküszegéssel elvegye, vagy egyelőre megelégszik azzal, hogy Ulrik gróffal leszámoljon? De nem soká töprengett ezeken a kérdéseken. Képzeletét erősebben foglalkoztatták azok a részletek, amelyeket apja győzelméről hallott. A szervezés tehetsége és a bátorság adománya együtt: ez módfelett lelkesítette. Annak a két-három percnek izgalma, amelyben a keresztény világ sorsa eldőlt, átjárta minden idegét. Melle hatalmasan kifeszült attól a vágytól, hogy egyszer majd ő is ott álljon végveszedelmes és felelősséggel teljes pillanatokban, mikor olyan hallatlan gyönyörűség lehet tudván tudni önmagunk tehetségét és bátorságát, vezetni, parancsolni, a sorsot irányítani és kezünkben érezni emberek és tartományok sorsának engedelmes fonalait. Mikor lesz ez? Talán majd bátyja mellett, ha az valamilyen módon uralkodni fog. De milyen módon? Megfordult a fejében, ahogy forró homloka számára hűvös helyet keresett a vánkoson, az a gondolat is, hogy hátha bátyja a király életét akarja elvenni. És figyelmesen vizsgálta lelkét: miképpen néz erre a gondolatra? Nem tudta eldönteni. Mert ahogy ösztöne visszariadt az öléstől, viszont önnön életének védelme azt magyarázta neki, hogy ez a vele egykorú ifjú őket kétségkívül el szeretné tenni láb alól. A király és Ulrik körülbelül egyet jelentenek. Hunyadi László pedig hétpecsétes titokként őrzött a nagy leszámolás percére egy régi levelet, amelyet Ulrik írt apósának, az akkor még élő Gyorgye királynak. Ebben két golyóbist igért neki, amelyekkel kedvére játszadozhat majd az öreg. A levelet a Hunyadi-ház emberei elfogták. Gyenge bizonyíték a törvény előtt, de az ő számukra bizonyítéknak, figyelmeztetésnek, önvédelmi késztetőnek éppen elég. A két golyóbis egyelőre még ott ül a két Hunyadi-nyakon. De ha ez a két golyóbis nem használja eszét és nem parancsolja elé kellő pillanatban a kardot, akkor a király és Ulrik gróf csakugyan tekének használhatják egy szép napon.

A Márton-nap reggelén Mátyás már készen állott arra, hogy a királyt misére kísérje, mikor Lamberger, a keresztes alvezér jelent meg a király szállásán. Azonnal kihallgatást kapott. Pár percig tartott ez mindössze, s utána Ulrik gróf magához hivatta Mátyást.

- Bátyád családi dolgokról tanácskozni akar és a te jelenlétedet is kívánja. Őfelsége bele is egyezett, hogy a szent miséről elmaradj. Mehetsz bátyádhoz. Mondd meg neki, hogy nemsokára én is odamegyek.

Mátyás azonnal indult a kapitányi palotába. Futott volna az utcán, ha nem restelli. Igy csak szapora sietéssel szedte a lábát. A kapu fegyveres őre útbaigazította: a tanácsterem mellett való kis szobában várják az urak.

Gyűlést talált, mikor benyitott oda. Fojtott hangú vita folyt, de beléptekor abbamaradt. Bátyja volt ott, Mihály bácsi, Rozgonyi Sebestyén, Kanizsai László, Nagy Simon, Modrár Pál, Horváth Pál, Bodó Gáspár és még egy-két úr. Mindenkinek arcán meglátszott, hogy nem közönséges dologra készülnek. Asztal körül ültek, csak a nyughatatlan idegű Szilágyi méregette a szobát kemény lépteivel. László mellvértet viselt és sodronykesztyűt, oldalán kard.

- Elvégre láthatlak, bátyám uram.

- Ülj le, Matykó, főbenjáró dolog az, kiről szólunk neked. Is hamar mondom, mert Ulrik minden pillanatban jöhet.

- Izeni neköd, hogy nemsokára kelletik várnod, némi haladék lévén.

- Hát tudjad: órája üte. Elveszejtjük az mai napon.

- Kit?

- Ulrikot, nem mást.

- S jó lészen ez?

- Soká tusakodám ennen lelkömben, órákon keresztül imádtam én az Jézushoz, hogy engöm megvilágosítson. Immáron elvégeztem, hogy megtészem. Tökélletest meg es nyugodtam.

Szilágyi Mihály megállott az asztal mellett. Mint mindig, ha nagyon izgatott volt, bajsza reszketett.

- Melly pipogya vagy, hogy eddiglen meg nem tötted, hé! És még az várat általadtad vólna! Nándorfehérvárat! Az guta megüt, ha eszömbe jő ez! Hülye vagy te, szerelmes öcsém, nem egyéb. Mióta prédikálom vala Ulrikot méltót menden kegyetlenségre, he?

Elfúlt a haragtól nem tudott tovább beszélni. László intett neki, hogy nyugodjék.

- Elvégeztem, Mihály bácsi hallhatja. Te, öcsém, vésjed eszödben, hogy te magad nem véssz részt semmiben is. Csak az végre hivattalak, hogy ha zavar lészen, idegen helyön ne találtassál, hol nem védhetlek.

- Engöm? Nem kell enmagamat mindenben neked hasonlanom, de az sarat megállom, ha baj vagyon.

- Jó, jó. Itten űlj, vesztegj. Tusának, egyébnek lármájára béjönnöd tiltalak, értöd-é?

- Értöm. De az gyovónásrul kérdést töttél-e? Hátha fel nem ódoznak az papok? Én ez dógot nem tönném, bátyám.

- Ne féltsél öregebbet. Szóltam ez dologrul Vitéz püspöknek.

- Mit monda?

- Ravka módon felele, - szólt László, sápadt arcán fanyar mosollyal, - nem hiszi ez dógot jónak, úgymond, de ha elkövetkezik, igazságos Isten bosszújának lött lenni tartándja.

A többiek nem szóltak, izgalmukban nyilván restellték az előbbi vitát folytatni. Mátyás leült. Nem tagadhatta maga előtt, hogy rekeszizmában feszült nyomást érez és szíve vadul kalapál. Amit hallott, az ellen ösztönei most tiltakozni kezdtek.

- Nézjed csak, - szólt László, - még tovább is vagyon ez. Ha az dógot végire hajtottam, én királyhoz mék legott, hogy szóljak véle. Tégedöt száz ló vár az kapunál. Nyargalvást indúlsz Temesvárra anyánk asszonyhoz. Hogy mi lészen az dolog után, nem tudhatja senki is. Valamékőnk légyen anyánk asszonynak mellette. Értöd?

- Értöm.

Csend lett, mind hallgattak. László dolmánya mellébe nyúlt, hogy meggyőződjék, ott van-e egy bizonyos levélköteg. Mátyás tudta mi ez: évekre visszamenő levelek, amelyek a Hunyadi-család állandó életveszedelmét igazolják. Köztük volt az a bizonyos Brankovics-levél is. Szilágyi Mihály lesfel járkált szüntelenül, bajsza remegett. És dohogott magában. Fejét rázta dühös csodálkozásában. Nagyon haragudott az idősebbik fiúra, hogy az - törvény ide, törvény oda - hajlandó lett volna Nándorfehérvárat kiadni a család kezéből.

Egyszerre csak felkapták fejöket valamennyien. Lépések hallatszottak a szomszéd tanácsteremből, amelyet ettől nem ajtó, csak kárpitos nyílás választott el. Több ember léptei voltak azok. A kárpit félrevált. Szolga szólt be rajta.

- Itt vagyon az gróf.

Suttogva, igen gyorsan hozzátette:

- Fegyvertelen. Egy apródja vagyon, fegyveres.

Mindenki halkan óvatosan kihúzta a kardját. A kárpithoz osontak lábujjhegyen. Hunyadi László keresztet vetett.

- Istennek nevében, - mondta maga elé.

És idegesen határozott lépésekkel átment a tanácsterembe. Szilágyi Mihály mérgesen fújt egyet, nyilván sokallta az ilyen dolgokban a vallásos fohászkodást. Az itt várók meg sem moccantak. Ő is megállt, hogy mindent hallani lehessen. Minden kézben meztelen kard.

- Itt vagyok, - hangzott a kárpiton túlról Ulrik rekedt, csikorgó hangja, - hol akarsz velem tanácskozni?

- Jó lesz itt is. Nem akarok én egyebet, mint hogy leszámoljak veled, gyalázatos, hitvány, bitang féreg.

- Megőrültél?

- Most jött meg az eszem. Mert most leszámolok veled, te aljas dúvad, aki ronda idegen létedre idejöttél, hogy beleártsd magad a mi nemzetünk dolgaiba, amelyekhez semmi közöd. Hogy apám becsületét kikezdjed galád aknamunkáddal. Hogy az életére törjél, meg az enyémre, meg az öcsém életére, te disznó. Most felelni fogsz, hogy...

Ebben a pillanatban csattanás hallatszott.

- Most! - kiáltotta Szilágyi, a szakember.

Ő volt az első, aki berohant, utána a többi. Egymás sarkantyúját tapodták le siettökben. Mátyás ülve maradt. Gégéjében érezte szívdobogását, két kezével keményen markolta a szék két támláját. Összefolyó ordítozás, csapkodás, sikoltozás hallatszott odaátról. Futólépések rohanó zaja, egy fiatal hang segélykiáltása. Zuhanás.

- Nékem hagyjátok, eb az annyát, - kiáltotta Szilágyi hangja.

Olyan csapások jöttek, mint amilyet a mészáros tönkjén hallani. Bugyborékolás, topogás, lihegés.

- Mátyás, - kiáltotta László.

Ő felállott, de térde megrogyott és vissza kellett ülnie. Erőt vett magán mégis. Imbolygó léptekkel odament a kárpithoz. Keze, amely a brokátot félrerántotta, reszketett. Azok valamennyien egy csoportban állottak és a Hunyadi László kezét nézték.

- Apródja kardját rántotta ki beste férge, - sziszegett László, - íme jól rámvágott.

Vaskesztyűjét csatolták le. Kezefeje erősen vérzett. A kardcsapás behasította a vaskesztyűt.

- Vérzik homlokod is, - mondta Kanizsai.

Csakugyan, László félarcán vékony vérfonál csordogált lefelé. A körülállók kardja is csupa vér volt. Ott a földön egy test feküdt, meglepően hosszú így fekve, és feje hiányzott. Nyakának rettenetes csonkjából még mindig szivárgott a vér. Két lábán súlyos kardcsapások sebei. Körülötte nagy, piros tócsa a fényezett padlón. A több helyen felszakított köntös alól pedig páncéling látszott ki.

A fejet Szilágyi Mihály tartotta a kezében, üstökénél fogva. Balkezében még meg is lóbálta, jobbkeze pedig a véres kardot tartotta, amellyel lenyiszálta volt ezt a fejet. A fej, amely iszonyú módon abbamaradt a nyaknál, eltorzult haraggal nézett. Vörös szemhéjai most is olyan álmos és gőgös kifejezéssel húzódtak rá félig a szemre, mint mikor még élt. A fejből még csepegett a vér.

- Ihol ni, - mondta Szilágyi Mihály, - ez immár nem főkapitány Magyarországon.

És eldobta a fejet, aztán bajszát kétfelé törölte. Most már szolgák futottak be mindenhonnan és elhülve állottak meg.

- Lepedőt hozjatok, - kiáltott rájok Szilágyi, - ne tátsátok szátokot. Te kediglen, Matykó, szedjed az sátorfát.

Mátyás nem szólt senkihez, nem is köszönt. Sietve indult a kijárat felé, közben ki kellett térnie, hogy volt apósa fejére rá ne lépjen. A kapuban két fegyverest látott, amint az Ulrik apródját karjánál fogva hurcolták visszafelé. Szája be volt kötve kendővel, hogy ne kiálthasson. A kapu őre előbb kikémlelt az utcára, aztán bólintott.

- Mehetsz, uram.

A kapuban nyergelt ló várta és útrakész katona, aki bélelt bekecset tartott a kezében. Mátyás ezt felöltötte és felpattant a lóra. Indultak. Amerre mentek, vidáman nyüzsgő népség zajlott az utcán. A kapunál ott volt a száz lovas. Tisztjök tisztelgett. Egy zászlós a kamarásnak járó királyi zászlót tartotta. A kaput leeresztették. Mátyás a kapun túl ügetni kezdett, a külvároson túl pedig átment kurta vágtába. A keresztes hadak táborán kellett átlovagolnia. Ügyet sem vetett a meglepett fegyveres sokaságra. Mikor a királyi zászlóval átjutott a táboron, még kompot kellett várnia. A percek idegesítő lassan teltek. Végre átjutottak a tulsó partra.

Most aztán hajrá. Megeresztette a kantárt. Szíve nagyon nehéz volt. Aki életére tört, az megérdemelten meghalt. Mégis úgy érezte, hogy az egész, ahogyan van, nincsen jól.



X.

Hunyadi özvegye nem csodálkozott, mikor fia betoppant Temesvárra és elmondta neki, ami történt. Mozdulatlan arccal, komolyan hallgatta végig fia elbeszélését, a véres történet rettenetes részletei nem döbbentették meg. Mátyás erre megjegyzést is tett.

- Szemöd is nem rándul, anyámasszony.

Az anya ránézett fiára.

Mátyás hosszasan, részletesen elmondott mindent. Akkor aztán számba vették, mi történhetik. Minden eshetőséget megtanácskoztak. Végeredményben úgy látszott, hogy családjuk helyzete nem lesz rossz. Ha László feleségül veheti a nádor leányát, a megmaradt Hunyadi-ellenségek talán megbékélnek. Kétségtelen, hogy a király teljesen hatalmában van Lászlónak. Bizonyára sikerül belőle valami egyességet, igéretet, vagy megállapodást kiszorítani. Most várniok kell a Nándorfehérvár felől érkező híreket, más teendő nincs. Gabriele da Verona volt várakozó társok, a Kapisztrán barátja, aki a szent ember halála után Hunyadinéhoz költözött gyóntatónak.

A hírek jöttek. Mindenekelőtt arról kaptak tudósítást Lászlótól, hogy Ulrik lemészárlása után ő azonnal felkereste a királyt, aki kényszerhelyzetben lévén, kijelentette, hogy nagybátyja halálát Isten rendelésének tekinti és megbocsátja. Majd hír jött, hogy a Nándorfehérvár alatt tanyázó keresztes sereg, mikor fővezérének véres halálát hírül vette, lázongani kezdett és ebből apró csetepaték, zavargások keletkeztek. A király erre kiüzent hogy most már, télvíz idején, úgy sem mehet a törökre, a kereszteseket szélnek ereszti. Hiszen teljesen László hatalmában lévén, hasznukat úgy sem vehette, a zsold pedig sok költségébe került minden áldott nap. A keresztesek elszéledtek, nekivágtak az országutaknak.

És a következő híradást már személyesen hozta maga László. Erős fegyveres csapattal érkezett éjszakának idején. Úgy verte fel anyját és öccsét, akik már aludtak. Elmondta, hogy vendéglátásra kell készülődni. Ő ugyanis felkérte a királyt, hogy teljes bocsánata jeléül látogassa meg a családot a temesi várban. A király igent mondott. De nem egyedül jön, hanem számos zászlósúr kíséretével.

- Hunnen vöszi azokat? - kérdezte meglepetve Hunyadiné.

- Hírt kűde mindenikhöz még az Ulrik-dolognak napján. Azok jőnek Nándorrá csatlakozniok hozzája. Onnen ide.

- S kik?

- Nádor. Újlaki. Gúthi Ország Mihály. Bánfi, az főajtónálló. Mit tudom én. Annyian vagynak, mikint az nyű.

Hunyadiné azonnal kancellistákat ébresztetett. Mert a vendéglátás az ő dolga volt. Megbeszélte fiaival, hogy a zászlós urak családjait sürgősen meghívják Temesvárra, hadd legyen családias színe az összejövetelnek. Ahol asszonyok vannak, ott a politika is másképpen megy. És ezek most sorsdöntő napok: fontos, hogy Gara nádor leánya eljöjjön hozzájok. Hajnalig diktálták hárman a meghívókat, utána alig aludtak valamit, máris nagy sebbel-lobbal elindították a királyfogadás előkészítését. De saját biztonságuk biztosítását is. Ez nem látszott nehéznek. Temesvár a Hunyadiak magánbirtoka volt várastul, határostul, őrserege elég nagy. A vendégek kíséretéből annyit engednek majd be, amennyit akarnak, de nem is lesznek azok népesek. A királynak már nincs serege, eleresztette.

- Cudarúl vagynak az keresztesök. Rabolnak az utaknak mentin, az nép mend agyonverdesi őköt. Jövet igen sokját láttuk az doronggal, kaszával ölteknek. Az jobbágyságnak haragja felszívándja ez hordát, mikint homok az vizet.

Készültek a vendégpaloták, hajcsárok ökröket tereltek a várba, vadról és halról és baromfiról esett gondoskodás, de meg muzsikus igricekért és tréfacsinálókért is lóhalálában mentek futárok, mert hátha a királynak kedve támad családi gyászáról megfeledkezni. Akkor a vendéglátó temesi vár is magába fojtja majd hős gazdája emlékét. László az esetleges vadászatokat szervezte, Mátyás a lovagi tornákat és futtatásokat. Akármihez lesz kedve a királynak, lássa meg, hogy kiknek a vendége. Az országutakra lovas emberek mentek előre, hogy mihelyt meglátják az érkezőket közeledni, vágtatva hozzák annak hírét.

S egy napon be is vágtatott az első habos paripa a várba: jön a király. Az özvegy és fiai öltözködni kezdtek. Gyászruhát öltöttek mind a hárman, mint Hunyadi János hátramaradottainak illik; a fiúknak is, ha nem hadban vannak. És mikor egyik hirnök a másik után jelezte a közelgőket, mind a hárman kimentek a frissen esett hóban a várkapu elé. Ott fogadta az érkező királyt mély gyászban özvegy Hunyadi Jánosné, jobbján László, balján Mátyás. A király leszállt a lóról, az özvegy pedig letérdelt előtte.

- Isten hozta felségedet szerény otthonunkban. Hódolattal kéri felségedet Hunyadi János özvegye, hogy a vár kapuját a harag és bosszú érzése nélkül lépje át.

A király felemelte a térdelő asszonyt. Kegyes volt és szelíd.

- Emelkedj fel, grófné asszonyom. A mi szívünkben sem harag, sem bosszú nincsen. És miért hordasz gyászt? A mi nagy Hunyadi Jánosunk most Jézus mellett fényeskedik és uralkodik odafenn, őt nem kell gyászolnunk. Királyi óhajtásunk, hogy ez a vár lakósaival együtt a fájdalmakat felejtse el. Legyenek itt tartózkodásunk napjai vidámak és kedvesek.

Lászlónak is, Mátyásnak is kezet nyújtott a király, az előkelő emberek új szokását követve. Egy idő óta ez volt az úri módi: odanyújtani a kezet, mutatván, hogy nincsen benne fegyver s még meg is szorítani egymás kezét, mintegy kínálván a tapogatást, hogy elrejtett tőr a kesztyű alatt sincsen. Sőt az illendőséget nagyra tartó gavallérok mindig le is húzták találkozáskor a kesztyűt.

A kíséret tagjai is leszállottak üdvözölni az özvegyet és fiait. Furcsa kíséret volt, két halálosan ellenséges párt egybekevert emberei. Ott volt maga Gara nádor és a gőgös, előkelő Újlaki, viszont ott volt Szilágyi Mihály és Kanizsai László. Ott volt Bánfi Pál és Ország Mihály, de ott volt Nagy Simon és a váradi püspök is. Hosszú ceremónia volt ez, ott a havon, míg mindenki köszönt mindenkinek, míg a király kamarásai és apródai is bemutatkoztak az özvegynek. Akkor a király és Hunyadiné beültek az első szánba, a nádor és László a másodikba, Ujlaki és Mátyás a harmadikba, és így tovább. Sokan visszaültek lovaikra, s az egész menet nagy csilingeléssel megindult a belső vár szűk utcáin.

S ettől kezdve nem múlt el óra, hogy új vendégek ne jöttek volna. Érkeztek a nappal és az éjjel minden órájában, messzi földekről. Nyolc ló is némelyik szán előtt, a szánokban prémes lábzsákokba, bundákba burkolt hölgyek és urak.

És megindúlt a vígasságos élet, ahogy a király kívánta. Nem volt a napnak órája, amelyre a vár urai valami új szórakozást ki ne eszeltek volna. Kiszánkóztak, bohócok előadását nézték, zenét hallgattak, lakmároztak, bundákba burkolódzva tornajátékot szemléltek, táncoltak, vadászni mentek. László és Mátyás szünetlenűl talpon voltak, százfelé kellett figyelniök egyszerre. Hogy közügyekről társalkodjanak a zászlósurakkal, arra, bármennyire szükséges lett volna, percnyi idejük is alig maradt. Mihelyt leültek valakivel szót váltani, már néhány mondat múlva ugraniok kellett, mert valamelyik familiáris valami házi dologban szólni akart. A királyhoz alig jutottak. Az mindjárt az első napon kihallgatáson fogadta őket, de semmi másról nem beszélt velök, mint azokról az ajándékokról, amelyeket királyi hajlandósága jeléül hozott nekik: arannyal hímzett bíborszínű szöveteket, aranycsipkével prémezett főkötőt, nyusztos mentéket. De különben mindig zászlósok vették körül, mint annak a várnak áttörhetetlen fala, amelyet hatalmas állásaik alkottak a trón körül.

Ott volt a hölgyek közt a nádor leánya is, Gara Anna. Elég közeli rokona a királynak. Szálasra nyúlt, büszke szűz volt, fejét gőgösen hordta szép magas nyakán és csak viselte a nádorlány rangját hideg némaságban; akik mellette iparkodtak, nehezen tudták szavát venni, vagy éppen mosolyra fakasztani. Mással a királyon kívül nem táncolt, csak eljegyzett mátkájával, Hunyadi Lászlóval. De beszélni azzal sem igen beszélt. A tánc közben való társalkodást tiltotta az udvari illem, máskor pedig az elfoglalt házigazda sehogysem foglalkozhatott arájával. Az illendőség egyébként is azt kívánta, hogy a jegyesek egymás szüleivel beszélgessenek. Hunyadiné két ízben eleget is tett a társadalmi parancsnak, de a gőgös, hideg leány csak kurta szavakban válaszolgatott jövendő anyósának. Nyilván atyja, a nádorispán, parancsolta meg neki, hogy míg a lakodalom idejét, amely a közügyek alakulásától függött, ki nem tűzték, addig semmiféle kijelentésre a jelentéktelen általánosságokon kívül ne ragadtassa magát. Ugyanígy folyt le a vőlegény társalgása a nádorral. A nádornéval, tescheni Alexandrina hercegnővel pedig nem lehetett beszélgetni mert a testes, gyémántoktól sziporkázó, méltóságos hölgy egyik fülére sem hallott semmit. És hiába is beszélgettek vendéglátók és vendégek bármilyen síma palotahangon: Ulrik gróf véres emléke ott kerengett minden mondat szavai között. A nádor első unokatestvére volt Ulrik grófnak. És Hunyadi László, mikor odavágott a karddal, menyasszonya nagyanyjának testvérét ölte meg.

A nyüzsgő ékkövektől tündöklő társaság németül társalkodott. Az előkelő hölgyek között olyan is akadt, aki nem tudott magyarul. A nádor leányát is németül nevelték. Csak szórványosan hallatszott még latin szó is. Ha pedig magyarul beszéltek valahol, az csak a Hunyadi-párt két köznemesi embere lehetett, akik a fényes mágnások között idegenül csetelve-botolva egymásra találtak és boldogan szólaltak meg a hazai nyelven. Szilágyi Mihály tüntetően nem is beszélt másképpen, csak magyarul. Ha zászlósúrral akadt össze, annak hátat fordított.

- Ládd-é, - mondta az első este táncvígasságánál Mátyásnak, aki egy percre megállt mellette, - olajat a vízvel öszve nem önthetöd. Kétfele válik ez sokadalom, ha mit téssz véle, mindig. Az mái Magyarországot szemlélhedd ez falaknak közte, öcsém. Az mágnások amodaát király mellett, együtt, szorossan pedig. Semmit, ki köz, vélünk nem érznek. Emitt az mi hadunk, büdös köznemesök, törzsökös magyarok, kényelmetlenök, jogainkot hántorgatók, az magyar szabadságot őrözők. Hogy ez két párt békességben megférhetnénk, mese az, ilyenvel ne ámótsad magadot. Csak kardval megyen ez, öcsém, csak kardval. No eriggy dógodra.

A heves nagybácsi elfordult és oldalán megcsörrent a kard, amely néhány napja lenyakazta Ulrik grófot, a jelenlévő király és valamennyi mágnás rokonát. S akik segítettek neki, mind itt voltak Kanizsaitól kezdve Nagy Simonig. De azért szólt a muzsika, sikoltott a síp, pengett a koboz, vonított a hegedű és dübörögtek a dobok, a terem közepén előkelő párok járták a finom táncot. S akinek ruhája súrolta a másikét, az rokona gyilkosához ért hozzá. A párok közt ott lejtett elragadó kellemével a tizenhetedik évéhez közeledő szőke király, arcán a mosoly nyájassága, szívében a titkos gondolatok rejtelme.

Hunyadiné két napon keresztül fáradhatatlanul teljesítette háziasszonyi teendőit. Harmadnap nem jelent meg a társaságban. Déli étkezéskor a későn kelő király megkérdezte ugyan, hogy hol van, de a válaszra már nem hallgatott. Este azonban már feltünt neki az özvegy távolléte. Kockázott estebéd után a nádorral és két fiatal mágnással. Játék közben odaszólt az asztal mellett elhaladó Mátyásnak:

- Grófné asszonyomat egész nap nem láttam. Csak nem gyengélkedik talán?

- Kimentését kéri, felség, fejfájás gyötri már tegnap óta.

- Úgy. Javulást kívánok.

De nemsokára abbahagyta a játékot, körülnézett és magához intette a nádort. Ketten beszélgettek valamit, aztán odakérették a Hunyadi-fiúkat.

- Őfelsége, - mondta Gara nádor, - szeretné személyesen kifejezni sajnálatát a grófné asszonynak, hogy gyengélkedik. De attól tart, hogy késő az idő a látogatásra.

- Nem késő, - szólt László, - éppen most voltam nála. Olvas. Sietek felségedet bejelenteni.

Hunyadi László előresietett. A király, a nádor és Mátyás elindultak. Mire Hunyadiné lakosztályához értek, László már jött is vissza.

- Anyámasszony hódolattal várja felségedet. Én megyek vissza, hogy a társaság vendéglátó nélkül ne maradjon.

Mátyásra vetett pillantása elárulta, hogy ezt anyjával beszélte meg így. És ebből az is tudnivaló volt, hogy az anya Lászlóról szándékozik beszélni a királlyal. Az ajtónyílásban várt az özvegy, mögötte Gabriele, a pap. A magas vendégek beléptek. Mátyás is velök.

- Szabad felséged engedelmével Gabriele papnak itt maradnia?

- Örvendünk az egyház jelenlétének.

Leült és kézmozdulattal megengedte a többieknek is, hogy leüljenek.

- Sajnálattal halljuk, grófné asszonyunk, hogy fejfájásod miatt nem vigadhatsz velünk.

- Nem fáj a fejem, felség, - szólt váratlanul Hunyadiné.

- Nem fáj? Akkor miért nem örvendeztetsz meg társaságoddal?

Hunyadiné maga elé nézett és nem felelt. Különös szünet volt ez pár pillanatig. Akkor megszólalt a pap.

- Ha nekem szabad felelnem a kérdésre, felség, akkor megmondhatom, hogy grófné asszonyom fél felségedtől.

- Tőlem? - hüledezett a király. - Miért félhet tőlem, aki őt annyira nagyrabecsülöm? Hiszen azzal a szóval léptem be a vár kapuján, hogy nincs harag és nincs bosszú a szívemben.

- Igen, felség, - szólt most már maga Hunyadiné, - de én ezt nem tudom elhinni.

A nádor meghökkenve kapta fel a fejét a nyers szóra. A király azonban nyugodt maradt és elmosolyodott.

- Ejnye, asszonyom, hát nem hiszel a királyi szónak? Milyen embernek tartasz te engem?

Az özvegy egyenesen a király szemébe nézett.

- Félelmesnek, felség. Felséged mosolyogva és nyájasan öleli meg a fiamat, aki felséged kedvelt nagybátyját megölte. Ez nem lehet természetes. Felséged egyidős az én fiammal. Alig több, mint gyermek. És én mégis rettegek felségedtől.

A király megfogta Hunyadinénak az asztalon nyugvó kezét.

- Ó istenem, mennyire félreismersz. Nem gyermek vagyok én, grófné asszonyom, hanem bölcs. Az élet tett azzá. A te fiadnak könnyű volt. De én apámat sohasem ismertem és anyám két éves koromban halt meg. Az élet sokra megtanított. Inkább sajnálj engem, semhogy rettegj tőlem.

A behízelgő hangú ifjú előre hajlott.

- Nézz a szemem közé, asszonyom. Onnan mást, mint őszinte bocsánatot, nem olvashatsz ki. De anya vagy, értem aggodalmadat. Mondd meg, hogyan tegyek bizonyságot őszinteségemről? Hallgass ide. Szegény boldogtalan Ulrik bátyám Magyarország főkapitánya volt. Ez a hivatal üres. Ha kinevezem fiadat országos főkapitánnyá, hiszel nekem?

A nádor megrezzent és fészkelődni kezdett. De a király nem figyelt rá. Az özvegy válaszát várta. Akinek közben gyengéden símogatta a kezét. De az özvegy nem válaszolt. A király folytatta:

- Főlovászmesterünk hivatala is üres. Azt is fiadnak adjuk. Hiszel már nekünk?

- Felség, - szólt Hunyadiné, - hiába főkapitány és főlovászmester valaki, ha a király el akarja veszíteni.

- Hát mit csináljak? Esküdjem meg neked az oltár előtt?

- Igen. Esküdj meg az oltár előtt, felséged.

Mátyás a nádorra nézett. Az meggypiros nadrágjának térdén nyugtatta kezét. S a kéz remegett. A király tűnődött kissé, és nem lehetett tudni, mire gondol. Végre vállat vont.

- Ha neked könnyebbség, grófné asszonyom, meg fogok esküdni az oltár előtt. Akár holnap vagy holnapután, akármikor. De most már csak hiszel?

- Az eskűnek hinni fogok, felség. És a díszes hivatalokat mély hálával köszönöm.

A király felállott. Mind felálltak ők is.

- Tetszett nekünk, hogy kedvelt hívünknek, Hunyadi János özvegyének, örömet szerezzünk. Akit fiaitól teljes szívvel irigyelünk. Isten veled, asszonyom.

Hunyadiné térdet hajtott, de a király megfogta két vállát és magához ölelte. Még meg is veregette a hátát szeretetteljes mozdulattal. És a ceremóniát könnyedén gúnyolva, tréfásan recitálta a hivatalos szöveget:

- Kihez egyébiránt királyi kegyelmünkkel állandóan hajlandók maradunk. Mehetünk, nádor uram.

Mátyást nem szólította, Mátyás maradt. Rábámult anyjára.

- Talán most megnyugszom, - szólt az anya, - de az is lehet, hogy nem nyugszom meg. Gabriele atya, mi a te véleményed?

- Ez a koronás fiatalember igen boldogtalan lélek, asszonyom.

- És te, Matykó?

- Nem tudom. Én azt hiszem, hogy akármit mond, abban a pillanatban, mikor mondja, csakugyan hiszi. De egy perc mulva nem. Sokat gondolkoztam a királyon, de mindmáig érthetetlen előttem. Lászlónak mindenesetre megmondjuk, hogy egy pillanat alatt főkapitány és főlovászmester lett. Képzelem, hogy kínozza most a királyt szemrehányásokkal a nádor...

Sietett kifelé. De a jó hírrel elkésett. László már tudta. A király maga közölte vele. A táncteremben éppen most tódultak az új zászlósúrhoz a szerencsekívánók. Huszonhároméves volt Hunyadi László és két zászlósúri rangot kapott egyszerre a királytól, tíz nappal azután, hogy megölte a király nagybátyját. A hír nagy feltűnést keltett. Gara és Ujlaki intettek Bánfi Pálnak. Összeültek. Beszélgetésüket nem lehetett hallani. De megdöbbent, csodálkozó arcaikat látni lehetett.

November huszonharmadikán Gabriele da Verona ünnepi misét mondott a várkápolnában, amely olyan szűk volt, hogy az egész vendégseregnek nem tudott helyet adni. Mise alatt a király, mikor Gabriele felszólította, odalépett az oltár elé, közvetlen utána egy fiatal szerpap. Ennek hártyapapírból való tekercs volt a kezében. Az orgona elhallgatott. Gabriele odatolta a király keze ügyébe az evangéliumot, arra a király rátette balkezét, jobbjának két ujját pedig a magasba emelte. A szerpap kibontotta a tekercset és olvasni kezdte két-három szavanként a szövegét. A király utána mondta:

- Nos Ladislaus Quintus...

- Nos Ladislaus Quintus...

- Hungariae ac Bohemiae Rex, Austriae Dux et caetera...

- Hungariae ac Bohemiae Rex, Austriae Dux et caetera...

A latin szövegben a király esküvel kötelezte magát arra, hogy Ulrik gróf megöletését örökre elfelejti, ebből eredt sérelmét és keserűségét elfojtja, nagybátyja halálát soha senkin megbosszúlni nem fogja, egyszersmind özvegy gróf Hunyadi Jánosnét édesanyjául, fiait pedig testvérekül fogadja. "Isten minket úgy segéljen és a Boldogságos Szűz és Istennek minden szentjei." Az orgona diadalmas búgással felzendült, a király odalépett a közelben álló Hunyadinéhoz, megölelte és kétfelől megcsókolta, majd egymásután megölelve magához szorította Hunyadi Lászlót és Hunyadi Mátyást. A kápolnában hangos vivátozás és kardcsörtetés hangzott fel. A Hunyadi-pártiak tüntettek így a hátsó sorokban. Nekik magok miatt is nagy megkönnyebbülésökre szolgált ez az eskü. Mert Horváth Pál, Bodó Gáspár, Modrár Pál, meg a többiek nem nagyon nyugodtan aludtak azóta, mióta segítettek Ulrik grófot megölni. De a zajos tüntetésben az elül álló országnagyok nem vettek részt. Gara nádor még hátra is pillantott, tekintetével rosszallván a kápolnához nem illő zajos viselkedést.

A mise után megint elkezdődött a temesvári királylátogatás vigassága. Valamivel felszabadultabban, kevésbbé szorongóan, mint azelőtt. De a nagy társaság kétféle emberei ezután sem tudtak eléggé keveredni. A király tüntetően kedves és nyájas volt a Hunyadi-családdal, az özvegyet, "anyánk asszonyunk, a grófné" címmel nevezte, a két fiút pedig "László gróf, kedves testvérünk" és "Mátyás gróf, kedves testvérünk" szavakkal emlegette. Vídám volt, szórakozott, gyakran nagyokat nevetett és a köznemesek hölgyeit mind megtáncoltatta. A köznemesek valósággal kezdtek beleszeretni. Igyekeztek önmagokat és egymást meggyőzni, hogy a király kedves, derék és jóságos fiatalember a lelke mélyén, ha eddig baj volt körötte, azt mind rossz szelleme, Ulrik gróf, okozta. De Ulrik gróf nincs többé, a békesség helyreállott, Hunyadi László megkapta atyja rangját, most már nyugalmas belső állapotban lehet felkészülni a török veszedelem ellen. De csak maga a király akarta és tudta így megnyerni a Hunyadi-pártiak hajlandóságát. Zászlósúri rokonai megtartották fagyos udvariasságukat. Csak egymás közt beszélgettek, s ha csoportjaikhoz történetesen odalépett egy-egy politizálni vágyó kurtanemes, mindjárt az időjárásra, vagy a vadászatra fordították a szót. Mivel az eskütétel után Hunyadiné ismét állandóan megjelent vendégei között, a társaságnak két középpontja támadt: a nádorné volt a másik, a tescheni hercegnő, aki hattyú-szépségű, gőgös leányával külön vonta magát. Egy-egy idegen sziget képződött így, akár tánc volt a műsoron, akár vadászat. És csak a király mindenkihez egyformán nyájas személye vette elejét annak, hogy ez az elkülönülés kirívó ne legyen.

Még egy hétig maradt a király Temesvár falai között. Az utolsó napon csak úgy mellékesen odavetve tudatta Lászlóval, hogy Budán most a komoly országlás munkája kezdődik, természetes tehát, hogy az országos főkapitány is vele megy Budára, annál inkább, mert közben mindenféle országos ügyek miatt Csanádon, Szegeden és Kecskeméten is meg kell állani, és a főkapitányra mindenütt szükség lesz. László ugyan szeretett volna még anyja mellett maradni, de most a király óhajtásával nem tartotta helyesnek alkudozni. Csomagoltatott ő is.

- Te itthol maradol, Matykó, - szólt az anya a kisebbik fiúnak.

- Kamarás vagyok hiszen, asszonyanyám, szógállatom vagyon.

- Nem engedlek mégis. Apátok váltig ezt mondotta vala néköm: sohult az két fiú egy azon üdőben az odvarnál ne légyen, ez gondos rendöt örökkétig megtartsuk. Halála ágyán is parancsolta, emléközhetöl. Én hát nem engedlek.

Mátyás nem felelt, mert habozott. Szeretett volna Budára menni, de halott apjának a síron túl is élő rendelkezése mélyen hatott rá. S mialatt ő habozott, anyja nem maradt veszteg. Felkereste a királyt és megkérte, hagyná most itthon a fiát, mert nagyon egyedül van. A király a kérést azonnal teljesítette. Határozatlan időre felmentette Mátyást az udvari szolgálat alól. Mikor a háznéptől elbúcsúzott, így szólt Mátyáshoz:

- Irigyellek, kedves Mátyás testvérem, te most itt maradsz lustálkodni, míg én megyek az országos gondokba. De legalább a fegyverforgatást el ne hanyagold. Ha majd a török ellen vezetem az országot, nagy hasznodat szeretném venni, mint apádnak vettem. Hiszen ti Hunyadiak, ha a dinasztiáról van szó, oly kitűnően forgatjátok a kardot...

Ezt akár Ulrik gróf halálára vonatkozó ördögi célzásnak is lehetett érteni. De a búcsúzó király szeméből csak úgy ragyogott a szeretet és őszinte háládatosság.

Az udvar elment, vele együtt a fényes vendégsereg is. Ennyi grófi és hercegi címert sohasem látott még együtt Temesvár. És elmentek az ordasok is, de nem haza. Kísérték az új főkapitányt. Ahogy apját szolgálták valaha, úgy akarták most szolgálni őt is. A vár egyik napról a másikra üres maradt, a csillogó, zenélő zsivajt a behavazott december magányos, mély csendje váltotta fel. A hosszú estéket hármasban töltötték együtt: Hunyadiné, Mátyás és Gabriele da Verona. Órák hosszat beszélgettek. Vagy a pap érdekes elbeszéléseit hallgatták Olaszországról, Rómáról, a ragyogó pápai udvar belső életéről, a ferrarai, milánói, firenzei, nápolyi udvarokról és azok ragyogó fényűzéséről, kivált a nápolyi udvar pazar pompájáról, amely kétségkívül minden más európai udvar fényességét felülmulta. Vagy közös emlékeiket elevenítették fel, sokat emlegették főként Kapisztránót, a csodálatos papot, aki pár hete halt meg csupán, de a nép már úgy beszélt róla, mint a legrégibb kereszténység legendás szentjeiről. Maga Mátyás is szentnek tartotta. Mikor esténként imádkozott és védőszentje, Máté evangelista, közbenjárását kérte, mindig megemlítette Kapisztránói Jánost is, hogy az Isten trónjánál járjon közben érette. A meghitt napok csendjébe a gyakorta érkező levelek hoztak változatosságot. László azt írta Budáról, hogy Ulrik gróf öröksége körül nagy kavarodás van, mert arra igényt tart Ulrik özvegye, Brankovics Katalin, de ugyanúgy igényt tart rá a király, valamint Fridrik császár. Már javában marakodnak rajta, alighanem a ravasz és ügyes Fridrik lesz a győztes. Mihály bácsi pedig, aki visszament Nándorfehérvárra kapitánynak, azt írta, hogy a törökkel a télvíz ellenére is megütközött megint, több ütközetben győzött és nevezetes foglyokat küldvén Budára a királynak, békességgel megtért a vár falai közé.

A sok izgalom után jól estek a pihenés eseménytelen napjai. De egy napon Mátyás a pihenést is kezdte megelégelni. Ha nem mozoghatott, nem cselekedhetett, tevékeny természete kínozni kezdte. Már javában tűnődött, milyen okot vessen anyja előtt, ha fel akar menni Budára, mikor új levél jött Lászlótól. Azt írta, hogy országos tornaversenyt akar rendezni, mert a testedzésre nagy gondot fordít főkapitányi hivatalában. Olyan lesz ez a tornaverseny, amilyet még nem láttak az udvarnál. De ehhez Mátyás jelenlétére, aki ma kétségkívül az ország legjobb lándzsavívója, okvetlenül szükség van. Az előkészítés és szervezés munkáját nem meri más szakértő felügyelete alá rendelni. Mátyás sietve jöjjön Budára.

Az özvegy elolvasta a levelet. Soká töprengett.

- Lackó feje az családnak, véled parancsol. Ha menned mond, menj. De viszontag kit apád hagyott intelmöt, aztat eszödben idézjed. Egy azon üdőn ne légyetek az odvarnál.

Mátyás a paphoz fordult, az mit szól a dolgokhoz. A pap erőteljesen ellenezte Mátyás útját. Ő egy napig gondolkozott. Meghányta-vetette magában a dolgot. És végül úgy döntött, hogy a király temesvári esküjében lehetetlen dolog nem bíznia. Másféle veszedelem pedig nem fenyegeti.

- Fölmék Budára, asszonyanyám, úgy határoztam. László kit rendölt, fogadom azt.

Anyja nem tartóztatta. Nem nézte már gyereknek tizenhétéves fiát, akit jóval érettebbnek ismert évei számánál. És szoktatni is szerette ahhoz, hogy saját feje szerint, saját felelősségére cselekedjék. De mikor elbúcsúztak, ezt mondta neki:

- Menden lépésödet vigyázjad, néköd vesznöd nem szabad. Lászlót is vigyázjad, azomba tenmagadot még jobban. Apádval örökkül mondottuk vala, hogy kettőtökbe te vagy az trónra termöttebbik. Mastan szemembe nézj.

Mátyás meglepetve nézett anyja szemébe. Ott félelmes akaratot és keménységet látott.

- Inkább holtan lássalak, semhogy az szent korona nélkül fejedön. Menj.

Nem is bámulhatott anyjára, az acélból való asszony megfordult. Ő pedig mélyen gondolkodva vágott neki a budai országútnak csilingelő kíséretével, jókora seregnél nem kisebbel. Amit anyja mondott neki, az úgy hangzott, mint egy sírból jövő parancs, amely szívét vadul megdobogtatta. Anyja, s az anya által halott apja megparancsolták neki, hogy magyar király legyen. De mi lesz akkor Lászlóval? Nyilván úgy gondolják, hogy majd bátyja után következik ő. Azt már tudta, hogy apja nekik, fiainak, kívánta a magyar királyi méltóságot, bár erről csak egyetlenegyszer tett neki vallomást bátyja, a titkos szándékról még családi körben sem beszéltek máskor soha. De mindig úgy éltek, szülők és két fiú, hogy a mondatlan szóból értették egymást. Ilyen nyíltan és keményen még sohasem mondta ki a nagy célt anyja, mint most. Még hozzá valósággal átokszerűen, esküszerűen: inkább holtan lássa, mint a szent korona nélkül. Vajjon mit készít elő László és mennyit tud abból anyja? Lehet, hogy László most már maga a király ellen tervez valamit? Nem lehetetlen, neki majd csak az utolsó pillanatban fog szólni, mikor már befejezett dolgokkal számolhatnak, mint Ulrik gróf esetében tette. Igy tűnődve baktatott a hosszú úton végig Temesvár és Buda között. Hogy mi várja odafent, nem tudta, csak sejtette, hogy nagy dolgok következnek, amelyeket bátyja nélküle készít elő.

Mikor Budára érkezett, ezeknek a nagy dolgoknak semmi jelét sem látta. Az udvar élete folyt a rendes kerékvágásban. Vitéz János, aki Váradon nagyban építkezett, már visszatért püspöki székhelyéről és építési terveit magyarázgatta nagy lelkesedéssel, ha a kancellárián felkereste valaki. A zászlós urak többnyire Budán voltak, tél idején nem volt gondjuk birtokaikkal. László, mint ahogy jól seper az új seprő, tüzesen intézte a főkapitányság dolgait, mindenféle hadszerző gondolatokat eszelt ki, éjfélig diktált emlékiratokat deákjainak és buzgón dolgozott az országos lándzsaverseny előkészítésén is. Mikor öccse megjött, roppantul megörvendett, s az egész lándzsaverseny-előkészítést a nyakába varrta. Mátyás elfoglalta a várpalotában kamarási szállását, a szolgálat alól további felmentést kapott és nekilátott a versenynek. Ácsokkal, fegyverművesekkel, pályabírónak való próbált urakkal tárgyalt, megbízókat küldött, külföldi versenyszabályzatokat sürgősen megrendelt, az országban a versenyt mindenütt doboltatta. A munkában rendkívüli gyönyörűséget talált. Dolgába nem szólt bele senki, telek, pénz, épületanyag rendelkezésére állott, mert Lászlóval úgy határoztak, hogy ami nem telik a főkapitányság költségvetéséből, azt a saját zsebökből fogják pótolni, de mindenképpen kivágják a rezet. Munka közben úgy érezte, hogy soha életében nem volt még ilyen boldog. Még azok az udvari győzelmek sem okoztak volt neki ekkora örömet, amelyekkel a tornákon megszerezte magának az elsőséget. Végre önálló, országos munkát kapott, amelyben eszét, leleményét, erélyét, találékonyságát használhatta, s még hozzá olyan alkalmat készített elő, amelyben, ha kedvez a szerencse, ország-világ előtt első lehetett. Nem egyszer jutott eszébe munka közben, hogy az országló király érzése ehhez hasonló lehet. És nem tudta eltagadni maga előtt, hogy a trón után heves vágyat érez.

Ahogy azonban teltek a napok, apró jelek kezdték felütni a fejöket. Mintha mégis csak készült volna valami. A királyhoz most a nádor volt olyan bejáratos, mint azelőtt Ulrik gróf. A szolgálatától felmentett Mátyás most keveset tudott ugyan a királyi fogadószoba forgalmáról, de azok az udvari emberek, akikkel a verseny miatt érintkezett, mindig hoztak valami alattomosan sompolygó mendemondát. Leginkább azt, hogy Hunyadi Lászlónak jó lesz ügyelnie magára, mert sok az ellensége a király körül. Jó lenne, ha valami fegyveres erővel fedezné magát.

Ezek a kínzóan idegesítő mendemondák ugyanígy Lászlóhoz is eljutottak. Ő eleinte vállát vonogatta. De aztán, hogy jóakarói békében hagyják, vagy talán, mert csakugyan készült valamire, felhozatott birtokaikról hatszáz lovast és még sokkal több gyalogos parasztot. Akkor egyszerre megfordult a mendemonda: ellenőrizhetetlen valakik azt rebesgették, hogy a főkapitány forral valamit, mert íme, saját katonáival körülvette a király várát. De hogy ki és kinek mondta ezt, annak nem akadt gazdája.

A testvérek elég keveset találkoztak, elfoglalta munkája mindakettőt. De mikor Mátyás egy reggel azt hallotta, hogy bátyja lemondott a főkapitányi állásról, megdöbbenve sietett felkeresni. Fogcsikorgató, ingerült állapotban találta.

- Nem vagy immár főkapitány?

- Nem vagyok. Falják fel rangjaikot, az fene essen beléjök.

- Faggatni nem szoktalak, bátyám uram, de mastan bizony kérdlek. Mi ez? Mi vagyon itt? Nem vagyok immár csecsemő, beszéljed az egészet.

László kényszeredetten beszélt. Öccsét sohasem szerette főbenjáró dolgokba avatni, e tekintetben atyja természete lakott benne, aki még hitvesével sem közölt volt mindent. De most mégis beszélt a lemondott főkapitány; ha kibeszélhette magát, jól esett haragjának. Elmondta, hogy az első naptól kezdve folyton piszkálgatták állását, folyton célozgattak rá, hogy erőszakkal csikarta ki a főkapitányságot a királytól, mikor az ki volt neki szolgáltatva Temesvár falai közt. Egy darabig tűrte a célzásokat, de mikor végre maga a király is tett egy ilyen fullánkos megjegyzést, dühében odavágta az állást. Lemondott. A király is haragot mutatott és a lemondást elfogadta. De már egy óra múlva kinevezte tárnokmesternek. Most tehát a haderő a mágnások kezére csúszott, ő pedig még csak szemrehányást sem tehet, hiszen a tárnokmester is zászlósúr, és a király hivatkozhatik arra, hogy kegyének elég díszes jelét adta.

Mátyás gondolkozott. Aztán megfogta bátyja karját.

- Bátyámuram, mondd meg néköm, ha mit király ellen forralsz.

László mogorván, makacsul nézett maga elé, aztán fejét rázta.

- Semmit.

- Ha semmit, úgy menj asszonyanyánkhoz Temesvárrá, mert ugyan nyughatatlan, hogy ketten vagyunk itt.

- Mennék. De nem mehetök.

- Nem-e?

- Nem. Király parancsolta marannom.

Mátyás elhűlve nézte a komor bátyját. Az csak vizsgálta a padlót sötét bika-tekintetével. A helyzet nyilvánvaló volt. Megint foglyok, de most már mindaketten egyszerre. Amitől anyjuk úgy óvta őket. És fegyveres erejök most nem elég. Ami emberök Buda alatt van, azt a király napok alatt szétszórhatja. Túszuk nincsen. Szilágyi a végeken. Ennek fele se tréfa.

- Hordol-é páncélingöt, Lackó?

- Hordok, - bólintott az mogorván, - de hogy melly hasznos az, Ulrik gróf dógánál láthatod vala.

Sokáig ültek még egymás mellett a testvérek, de többet nem beszéltek. Mátyás végül búcsúzásként megütötte bátyja vállát és magára hagyta. Körülbelül látta már, mi történt: a könnyen hívő Lászlót azzal csalták lépre, hogy jóhiszeműségét bizonyíttatták vele. Nyilván ő maga is így került Budára: László mutatni akarta, hogy nem fél öccsét felhozatni, mert szénája rendben van. De ezért nem tett szemrehányást bátyjának. Ő magától is feljött volna. Most tehát mi lesz és mi a teendő? Résen kell lenni. Szökni lehetetlen. Roppant feltűnő lenne, sőt gyanút is keltene, ha a versenyek készületeit most abbahagyná. Az óriás tornatér már el is készült a vár alatt. Maradni kell és sorsát a csillagokra bízni.

A gyanus jelek folyton szaporodtak, a mendemondák már a legkalandosabb fondorlatokat vélték tudni. A Hunyadiak emberei úgy jártak az utcán, hogy felosztották maguk közt az irányokat: ki merre figyel. Mátyás páncélt viselt és küszöbén inasát hálatta. A levegőben volt valami feszült és megfoghatatlan. Valami, amit nem lehetett megnevezni, s ami napról-napra szabályosan, erőteljesen növekedett. A látóhatáron csapatok jelentek meg. A híres felföldi vezér, Giskra, aki eddig a pesti oldalon járkált hadaival, egyszer csak átjött Budára. És híre járt, hogy Ujlaki haddal érkezett a király látogatására. Most már a Hunyadi fegyverek semmit sem számítottak a két fivér védelméül. De minden gyanakvás még mindig lehetett képzelődés is. Az országos lándzsaversenyt március tizenhatodikára tűzték volt ki, nem volt abban csodálatos, hogy az egész ország feltódul erre tornát látni.

Tizennegyedikén délelőtt Hunyadi László kihallgatást kért a királytól. Jelentést tett neki a verseny előkészületeinek befejezéséről és meghívta a királyt: tekintené meg a fellobogózott és szőnyegdíszes pályát a vár alatt. A király igen nyájas szavakkal elfogadta a meghívást. Megbeszélték, hogy délután hat órakor odalovagolnak. Erről Mátyás is értesítést kapott. Pontosan hat órakor el is indultak a várból. A királyt Giskra kísérte és a két Hunyadi-testvér, mögöttük királyi csatlósok. Amerre haladtak, feltűnően sok volt a katona. Rossz idő volt különben, közelgő vihart lehetett érezni.

A pálya megtekintése nem sokáig tartott. A király csak felületesen pillantotta végig a hatalmas deszkaépítményt. Udvariasan bólogatott ugyan Mátyás szakszerű magyarázataira, de közben minduntalan csehül beszélgetett Giskrával. Csehül pedig sem László, sem Mátyás nem értettek. A pályán egész sereg fiatal levente gyakorolta magát a nagy napra, s most különösen ki akarták magokat tüntetni a király előtt. De az nem igen figyelt az egymásnak robogó páncélos ifjakra. Nemsokára megelégelte a látványosságot. A kijáratnál szerfelett nyájasan dicsérte meg a testvérek munkáját. Kijelentette, hogy el van az egésztől ragadtatva. Majd visszanézett még egyszer a mérkőzőkre.

- Ez persze mind győzni akar holnapután.

- Aki versenyez, felség, - szólt Mátyás, - az mindig győzni akar.

- Igen, kedves Mátyás testvérem, de jegyezd meg jól, hogy nem mindig győz az, aki győztesnek képzeli magát. Ez már vele jár a bajvívás természetével. Menjünk.

Mikor fellovagoltak a várba, még több katonát láttak. Közben kitört a vihar, hatalmasan mennydörgött és felhőszakadás érte utól őket. Az esztergomi kapunál még meg is kellett állniok egy összetorlódott lovascsapat miatt. Buda utcái a megszállott vár benyomását tették. A király csehül beszélgetett Giskrával. Mikor a várpalota udvarán csuromvizesen leszálltak csorgó lovaikról és felmentek a folyosóra, Mátyás szállása előtt mentek el. Itt a király megállott.

- Mátyás testvérünket kegyelemben eleresztjük. De László testvérünkkel országos dolgokban még tanácskoznunk kell.

Hárman tovább mentek, Mátyás ott maradt. Még utánok nézett egy pillanatra. Látta bátyja dúshajú szőke fejét, széles vállú zömök termetét eltűnni a fordulónál. Akkor bement a szobájába. Átöltözött, mert meg akarta látogatni Maddalenát. Éppen készen volt öltözködésével, mikor erősen kopogtak az ajtón, ő háttal állott az ajtónak.

- Szabad.

De mindjárt meglepetve is fordult hátra, mert szokatlan fegyverzörgést hallott. Az ajtóban Giskrát pillantotta meg, háta mögött páncélos katonákat. Csodálkozni sem ért rá, két katona beugrott. Rárohantak és lefogták két karját. Giskra intett.

- Vigyétek.

Ment velök ellenállás nélkül. Kint vakító villámok cikáztak.



XI.

Pincebörtönbe vitték és mindenekelőtt alaposan kikutatták. Le kellett vetkőznie. Tőrét és páncélingét elkobozták tőle. Aztán megvasalták. Ez abból állott, hogy jobbkezét és jobblábát lánc fűzte össze, amelynek bilincskarikája volt a csuklón is, a bokán is. A láncon súlyos vasgolyó lógott. Ez többnyire ülő helyzetbe kényszerítette. Ha fel akart állni, két kezével meg kellett a vasgolyót emelnie. De egészen kiegyenesedni akkor sem tudott. Tömlöcének egyetlen kis ablaka volt, az is nagyon magasan. És olyan vastag volt a börtön fala, hogy az égből nem láthatott semmit, hiába ágaskodott.

Kisvártatva hallotta a folyosó felől, hogy új foglyot hoznak. Akit hoztak, az dulakodott és szitkozódott: Bodó Gáspár hangját ismerte fel benne. Majd mások idehurcolását is hallotta. A súlyosan vasalt nehéz tölgyfaajtó jól zárt, de valami mégis áthallatszott rajta, még a vihar ellenére is. És ő feszülten figyelte a beszűrődő neszeket: vajjon felismeri-e közöttük bátyja hangját. De nem hallotta. Azt vagy már előbb idehozták, vagy máshová vitték. Eltelt egy jó félóra ebben a várakozásban, mikor egyszerre megzendültek Buda harangjai. A harangokat félreverték. Ő nagy iparkodással igyekezett gondolatainak kuszaságában valami észszerű következtetésre jutni. Ha a budai harangokat félreverték, melyeknek hangjai közül a várkápolna jól ismert csendülése hiányzott, akkor Buda városa nyilván el van zárva a vártól. Mert ha nem lenne elzárva, akkor csengene a várkápolna harangja is. Nyilvánvaló, hogy azt a hidat, amely a várpalota dombja és a város közötti árok felett vezetett keresztül, elzárták. A várpalota elzárta magát a külvilág elől, Buda toronyőrei tehát kongattak, mert bajt sejtettek a király körül. De mi is történhetett a király körül? Miért fogták el őt és minden jel szerint a Hunyadi-híveket vele együtt, elsősorban magát Lászlót is? Nem értett az egészből semmit. Csak annyit látott egész világosan, hogy a király nyiltan a Hunyadi-ház ellen fordult. Vajjon mi a szándéka velök? Az sem lehetetlen, hogy életöket készül elvenni.

Mátyás vállat vont. Úgyszólván öröme tellett abban, hogy most bátornak és erősnek látja önmagát. Hogy esetleg megölik, ez a gondolat nem keltett kétségbeesést benne. És eszébe villant, most már érthető értelemmel, a királynak a versenytéren tett, akkor közömbösnek látszó, megjegyzése: "Nem mindig győz az, aki győztesnek képzeli magát. Ez már vele jár a bajvívás természetével." A királynak most igazat kellett adnia. A Hunyadiak s az uralkodó mágnáspárt életre-halálra szóló bajvívást kezdtek a közélet porondján, kiki a maga társadalmi rétege fejében. A régi időkben szokás volt, hogy két ellenséges sereg helyett vezéreik állottak ki páros viadalra. Igy volt ez most is: a dinasztia és a köréje rokonosodott mágnásosztály kiállott a köznemességgel. Viadalba küldött bajnokaik harcoltak egymással. Ezen az oldalon Hunyadi János és Szilágyi László, amott Ulrik gróf és Gyorgye király a porondon maradtak. A bajvívás nemcsak karddal folyt, hanem cselvetéssel is. Mert ahogy Lászlóék beeresztették Nándorfehérvárra Ulrikot, de hadai előtt felhúzták a hidat, az nem felelt meg a lovagi torna szabályainak. Erre most a dinasztia pártja hasonló cselvetéssel válaszolt, sőt még vakmerőbbel: a király alighanem abban a tudatban esküdött meg az evangéliumra, hogy ezt az esküt meg fogja szegni. A fondorlat sikerült. És nem lehetetlen, hogy most ütött a két Hunyadi-testvér utolsó órája. De nem lesz teljes győzelem ez sem. Szilágyi Mihály még él odalent, az özvegy anya még él, marhájok, hatalmok rengeteg, jókora hadsereget tudnak talpraállítani, ha arra kerül a sor. Hunyadi János fiai meghalhatnak, de osztályuk, amely a közéletbe küldte őket, hogy az egyeduralkodó főurak hatalmába éket verjenek, majd talál más vezetőket.

Folytonos mennydörgés és villámlás kísérte a megbilincselt fogoly tépelődéseit. Egy pillanatra feltámadt benne a méltatlankodás, hogy most életét kell vesztenie, holott maga semmiben sem részes. Talán még meg is menthetné életét, ha bátyját megtagadná. Ha rávallana. Ha előadná annak a gyanakvásnak apró elemeit, amely hallgatag bátyjának terveit illetőleg benne is felébredt. De ezt a gondolatot mindjárt el is űzte magától. Őt Hunyadi János ütötte lovaggá. És bátyját cserbenhagyni nem lenne méltó Hunyadi János lovagjához. Gara László lehet cillii gróf-ivadék és lehet a tescheni hercegnő férje, Ujlaki lehet akármilyen gőgös és fényességes, de az igazi úr ő marad: Hunyadi Mátyás, a köznemesi fi.

Csak hajnaltájt nyomta el az álom. Addig a vihar is, a lármás kongatás is elült. De a hajnal hidege korán felébresztette. Izmait gyötörte a bilincs-okozta kényszeredett helyzet, pokrócos fekhelyére csak kínosan gubbaszkodva tudott lefeküdni. Folytatta a tünődést, ahol abbahagyta és ugyanazokat a dolgokat százszor is végiggondolta. Kora reggel megcsikordult a kulcs a börtönajtóban. Egy marcona, álmos börtönőr, aki egyetlen szót sem ejtett, ónedényben gőzölgő levest hozott neki, karéj kenyérrel. Annak farkasmódra nekiesett. Aztán várta, mi lesz.

Már jó magasan járt a nap az égen, mikor megint nyílt az ajtó. Két lándzsás porkoláb jött érte. Nevét olvasták egy céduláról, nagy-hivatalosan. Bilincseit levették róla és egyszerűen hátrakötözték a kezét, aztán megindultak vele. Ismeretlen folyosókon vezették, lépcsőkön, udvaron. Útközben nem látott senkit. Majd megint valami folyosóra került s onnan egy előterembe. Itt leültették. Kíváncsian nézett körül, de nem tudta megállapítani, hogy hol van. Több porkoláb és törvényszolga jött-ment, üldögélt. Láttára németül összesúgtak. Ő büszkeségből nem szólt kísérőihez. Mély csend volt a helyiségben, csak egyik ajtón túlról hallatszott néha egy-egy emelt szó. Megismerte: bátyja hangja volt. Tehát tárgyalás folyt odabent.

Erősen odafigyelt, hátha elkaphat egy-egy szót, amiből majd következtetni tud valamit. De nem értett meg semmit. A ház egy más részében takarítgató cselédleány énekelt valami mélabús virágéneket, az jobban idehallatszott. És a lándzsások suttogása is zavarta. Nézett maga elé és várakozott. Anyjára gondolt. Az lent Gabriele pappal sétálgat most a temesvári bástyán és semmiről nem tud semmit.

Egyszerre kicsapódott az ajtó és két porkoláb közt László lépett ki rajta. Az ő keze is hátrakötve. Meglátták egymást.

- Nékünk ugyan megesött, - mondta László.

Meg is akart állni, de az egyik porkoláb németül rákiáltott, hogy ne beszéljen. A lócához vezették. Ugyanekkor bentről kiszólt egy kancellista:

- Hunyadi Mátyás, besztercei gróf!

Felállott, ment a két lándzsás között befelé. Nagy teremben találta magát. Hosszú tanácskozóasztal, falfelőli oldalán egymás mellett az urak hosszú sora. Egyetlen gyors pillantással végiglátta őket. Középen ült Gara László, a nádor, előtte feszület két égő gyertya között és nagy halmaz írás. Két oldalt a többi bíró: Ujlaki Miklós erdélyi vajda, Bánfi Pál főajtónálló, Buzlai László főpohárnok, Czernin osztrák főlovászmester, Holzler osztrák tárnokmester, Puckenda Farkas és Véglesi Jodokus várnagyok. Csupa szemenszedett Hunyadi-ellenség.

- Comes Mathias de Beszterce! Scis latine?

Ezt a nádor kérdezte, nyilván hivatalos formaságból.

- Scio.

A tanácskozás, vagy tárgyalás tehát latinul folyt. A nádor felnézett írásaiból.

- Azzal vádolnak téged, Mátyás gróf, hogy összeesküdtél Őfelsége a király élete ellen. Társaiddal együtt meg akartad őt ölni, hogy a királyi hatalmat magatokhoz ragadjátok. Elismered a vádat?

- A vád gyalázatos és hitvány ostobaság.

- Lassabban a hanggal, fiú. Az életeddel játszol.

- Az én életem biztos. A király esküje védi.

- A királyból kényszer csikarta ki az esküt, az nem érvényes. De ha érvényes volna is, ellenkezik a joggal, hogy az eskü csak őt kösse, ti pedig szabadon az életére törhessetek. Szóval tagadod a vádat.

- Nem. Felháborodva visszautasítom.

- Ti összeesküdtetek, hogy a tervezett lándzsásverseny napján, mikor a király az udvari páholyban tartózkodik, körülveszitek a játékteret, a keletkezett zavarban a királyt megölitek, a hozzá hű országnagyokat letartóztatjátok és ezalatt vidékről felhozott hadaitok a várat hatalmokba kerítvén, bátyádat királlyá kiáltják ki. Tagadod ezt?

- Ismétlem, hogy felháborodva visszautasítom.

- Tehát azt állítod, hogy bátyád ezt a tervet nem közölte veled.

- Nem ezt állítom. Én azt állítom, hogy bátyámnak ilyen terve nem is volt.

A nyolc úr egyszerre élénk lett. Gúnyosan legyintettek, nevettek, egymáshoz hajoltak. A nádor folytatta:

- Ezt hiába állítod, ezt mi már megállapítottuk, hogyan volt. A bátyád szerepe előttünk tisztázva van, most a te szerepedről van szó. Várjál csak...

A nádor jegyzeteibe nézett, keresgélt valamit, aztán bólintott.

- Igen, mondd meg nekem, hol voltál március tizedikén délután hat órakor.

Mátyás gondolkozott. Majd vállat vont.

- Nem tudom. Valószínűleg a versenytéren voltam, mert az utóbbi időben a nap túlnyomó részét ott töltöttem.

- Gondolkozz csak. Nem vettél-e részt valamilyen összejövetelen?

- Nem. Az egészen bizonyos, hogy nem. Mióta Budára feljöttem, semmiféle összejövetelen nem vettem részt.

Buzlai, a főpohárnok, türelmét vesztve az asztalra vágott.

- Úgy hazudik, mintha könyvből olvasná.

Mátyás hirtelen kardjához akart kapni. De csak hátrakötött keze rándult meg. Arcát elfutotta a pirosság.

- Szerencséd, hogy a kezem hátra van kötve.

A nádor felemelte hangját. Rárivalt Mátyásra.

- Hogyan beszélsz te egy zászlós úrral, kölyök?

- Én nem kölyök vagyok, jegyezd meg, nádor, hanem Hunyadi Jánosnak, mindnyájatok megmentőjének, a fia.

Most Czernin szólt közbe, cseh kiejtésű latin szóval.

- Hunyadi János a király alkalmazottja volt s amit csinált, a király erejével csinálta.

- És a király pénzével, - fűzte hozzá a nádor, - és ezekről a pénzekről is sokat lehet beszélni.

Mátyás fejét elfutotta a vér. Hiába tette fel magában, hogy okos lesz és nyugodt, most elvesztette indulatai felett az uralmat. Odarohant az asztal közvetlen közelébe és mialatt a dulakodóhoz hasonlóan rángatta hátrakötött kezét, a nádor arcába kiáltott:

- Gyáva fráter vagy, nádorispán! A hatalmatokban vagyok, meg is ölhettek, de a képedbe kiáltom, hogy gyáva fráter vagy! Oldasd le a bilincseimet, úgy mondd, amit mondtál! Esküszöm, hogy puszta kézzel a torkodnak esem!

De akkor már a két poroszló, akiknek Gara László könnyű fejmozdulattal intett, nyersen megragadták és visszaráncigálták előbbi helyére. Hosszú csend következett. Mátyás melle úgy lihegett, mint a fujtató. És remegett a térde.

- A nádori méltóság megsértéséért - szólt végre a nádor, - külön meg foglak büntetni. Most térjünk vissza a tárgyra. Mióta Budára jöttél, voltál-e a Kanizsai László uram házánál? És kikkel találkoztál ott?

- Egyszer voltam...

A bírák mozgolódtak. Aha, aha, - lehetett hallani egyiknél is, másiknál is. Mátyás, még mindig remegő hangon, folytatta:

- ... de nem találtam otthon. Két lovát akartam megnézni a verseny miatt, összesen egy percig tartózkodtam a házában és szolgáin kívül senkit sem láttam ott. Szóval, ha oda akarsz kilyukadni, nádor, hogy ott valami titkos összejövetel lett volna s én azon részt vettem volna, akkor tévedsz. Kijelentem kereken, hogy semmiféle összeesküvésről nem tudok, semmiféle titkos összejövetelről nem tudok, bátyám uramnak a király ellen való semmi tervéről nem tudok, sőt, mikor őt mendemondákra figyelmeztettem, ő nekem négyszemközt határozottan kijelentette, hogy a király ellen semmi terve nincsen. A főkapitányi állásról is azért mondott le, mert a ti célozgatásaitok büszkeségét sértették. Ez a tiszta igazság, erre meg is esküszöm az evangéliumra tett kézzel, akár csak... akár csak szeretett testvérem, V. László őfelsége.

- Őfelsége személyét, - szólt szigorúan Ujlaki Miklós -, ne vonjuk ide.

- De csak vonjuk. Én azt kívánom, hogy a király szemtől-szembe vádoljon engem. Ne ti vádoljatok. Tőle akarom hallani, hogy én összeesküdtem ellene és hogy ő ezt komolyan hiszi.

Gara legyintett.

- A vizsgálat útjait nem te fogod megszabni. Jobb lesz, ha ilyen szemtelen viselkedés helyett vigyázol a bőrödre és védekezel, ahogyan tudsz.

- Én nem védekezem, nádor. Én nem fogadom el a vádat. Már mondtam, hogy visszautasítom. Ez a vád, amely nem származhatik a királytól, van olyan szemtelen, mint az én viselkedésem.

Jodokus, a véglesi várnagy, félhangon megszólalt:

- Van esze a fiúnak.

- És a nyelve is fel van vágva, - mondta Bánfi Pál.

- Csendet kérek, urak, - intette őket kedvetlenül Gara -, így nem tárgyalhatunk. Ide hallgass, Mátyás gróf. Ha mindent töredelmesen megvallasz, az a büntetés kiszabásánál nagy hasznodra lesz. Bátyád el van veszve, ne vesszél te is utána. Gondolj édesanyátokra...

- Anyám személyét hagyd békén. Bátyám pedig nem lehet elveszve, mert ártatlan.

- Ártatlan? Ez jó. És Ulrik grófot ki ölte meg?

- Nem tudom. A király megesküdött, hogy ezt elfelejti. Én is elfelejtettem.

Gara tehetetlen haraggal pillantott a vádlottra. Gondolkozott, hogy mit feleljen, de aztán jobbnak látta nem válaszolni. Odafordult jobb és bal szomszédjához, halkan néhány szót váltott velök, aztán így szólt:

- Magadra vess, ha nem viselkedtél bűnbánóan és töredelmesen. Végeztünk. Visszamégy a börtönbe.

Majd intett a porkoláboknak. Mátyás sarkonfordult és kiment a két fegyveres között. Még hallotta a nádor hangját, aki a következő vádlott nevét mondotta. És a kancellista a nyíló ajtóban kikiáltott mögötte:

- Joannes episcopus váradiensis!

Csodálkozva nézett Vitéz Jánosra, aki jött szemközt őreivel és nyájasan rámosolygott. Nem látszott kétségbeesettnek. Hát ezt is lefogták? Garáék nyilván alaposan dolgoztak. Még visszanézett bátyjára, aki ott ült a lócán és nem nézett fel. Dacosan a padlóra szegezte tekintetét. Mátyás legalább egy testvéri pillantást szeretett volna váltani vele. De rászólni nem akart, mert nem tette ki magát annak, hogy a szolganép rendreutasítsa. László tovább nézte a padlót, ő pedig visszament börtönébe, ott megint ráverték a vasat. Édeskevés új anyaga volt gondolkozni, azt tudta meg mindössze, hogy a Hunyadi-csoport ellen összeesküvési vádat kovácsoltak. Bizonyára azért, hogy mindnyájukat ezen a címen ítélhessék el, s a király ne legyen kénytelen a temesvári esküt megszegni.

Lassan teltek az órák, változatosságot nem hozott semmi. A déli harangszó volt az első esemény. Az a harangszó, amelyet a pápa rendelt az egész világra, hogy millió és millió keresztény lélek imádkozzék annak a magyar vezérnek győzelméért, akinek fia most tömlöcben hallgatja ezt a harangszót. A zengés aztán elveszett a levegőben, a néma börtönőr megint kenyeret és levest hozott, aztán megint órákig nem történt semmi. Késő délután azonban látogató jött: Carvajal, a pápai nuncius. Nem egyedül: segédpapja kísérte, ellenőrzés céljából pedig Bánffi Pál is velök jött.

- Az egyház vigasztalását hozom, kedves fiam.

- Nem kell engem vigasztalni, atyám, hanem békíteni. Én nem bánatos vagyok, hanem haragos.

- A békítés nem az én dolgom. Amit tehetek, megteszek érted, mert az anyaszentegyház nem felejtheti el, mivel tartozik Hunyadi Jánosnak. Még ma gyors futárt küldök Rómába, hogy őszentsége közbenjárását kérjem. De a király őfelségét magam is fel fogom keresni. Van-e valami kérésed, amelyet tolmácsolhatok nála?

- Van, atyám. A vasat vegyék le rólam. Nem vagyok lótolvaj. Ime, nehéz felállanom, hogy megtisztelhesselek. Azonkívül kérlek, írjál sürgős levelet anyámnak és vigasztald.

- Meglesz. Azonkívül...

Itt a főajtónálló közbeszólt:

- Bocsánat, atyám, a nádor csak ennyi időt engedélyezett. A foglyot láttad, most mennünk kell, ha nem veszed rossz néven...

Carvajal csókra nyujtotta a melléről függő ékköves feszületet, aztán megáldotta a foglyot. Látszott rajta, hogy nincs inyére ilyen gyorsan távoznia. De a hivatalos hatalommal nem akart vitába szállani. Eltávoztak. Az órák megint eseménytelenül multak. Míg végre este, már vaksötétben, megint megszólalt a kulcs rozsdás lármája. Fáklyafény öntötte el celláját, lándzsás őrök jöttek érte. Levették bilincseit, vitték.

Az előteremben valóságos sokaságot talált. Most látta, hogy vádlott-társai kicsodák. Valamennyi két-két lándzsás között ült a lócán. Sorban megismerte bátyján kívül, aki most is komoran nézte a padlót, valamint Vitéz Jánoson kívül a Hunyadi-család legbensőbb embereit: Rozgonyi Sebestyént, Kanizsai Lászlót, Bodó Gáspárt, Modrár Pált, Horváth Pált és a Hunyadi-hadak egyik kitűnő német alvezérét, Frodnacher Eusztákot. Senki sem szólhatott a másikhoz, csak szempillantásaik üdvözölték egymást. Hunyadi László volt az egyetlen, aki nem nézett sem jobbra, sem balra, hanem mélyen gondolataiba merült.

Kisvártatva megnyilt az ajtó és a kancellista kiszólt:

- A vádlottak! László, besztercei gróf! Mátyás, besztercei gróf! János, váradi püspök!...

Bevonúltak valamennyien, nevök olvasása sorrendjében. Egész kis hadicsapatnak tetszettek a lándzsák között. Felálltak egymás mellé, szemközt a bírák állva várakoztak az asztal mentén. Mikor mind elhelyezkedtek, a nádor megszólalt:

- Az atya, fiú és szentlélek nevében. A bíróság valamennyi vádlottat bűnösnek találta a király őfelsége élete ellen szőtt összeesküvés bűnében, s ezért valamennyi vádlottat fejének és jószágainak elvesztésére ítéli. Az ítélet jogerős. Isten legyen nekik irgalmas.

Hunyadi László tajtékzó haraggal kiáltott fel:

- Bitangok! Esküszegők! Tiltakozom az ítélet ellen! Gyilkos gazemberek! Ti, akik...

De két őre már megragadta, egyik erőszakkal befogta a száját. Dulakodtak. Senki sem mehetett László segítségére, kezök hátra volt kötve. És őreik már taszították, terelték is őket kifelé. Gara ónfehéren nézte a dulakodást, Ujlaki lesütötte a szemét, Bánffi Pál írásokat markolászott és remegett a keze. Az ajtóban Mátyás volt az első, aki kiment. Keményen összeszorította a száját. Nem nézett a többiekre. Kihúzta magát és mellét megfeszítette. És mialatt lépkedett a kövezett folyosón, elhatározta, hogy utolsó kívánságul beszélgetést fog kérni bátyjával. Meg fogja kérni, hogy kivégzéskor ne heveskedjék. Haljanak meg illő, néma, előkelő méltósággal.

Ettől fogva minden percben várta a papot és a poroszlókat, akik érte jönnek. Már hozzászokott a gondolathoz, hogy meg fog halni. Másnap késő éjjeli órán csakugyan jöttek érte. Levették bilincseit.

- Utolsó kívánságom, - mondta a német porkoláboknak nyugodtan -, hogy bátyámmal szót válthassak.

- Az már nehéz lesz, - felelt az egyik.

- Mi történt bátyámmal? - kérdezte.

- Lenyakazták, uram, ma este, a Friss-palota előtt.

- A többiekkel együtt?

- Ő volt az egyetlen, akit kivégeztek. A püspököt a hercegprimás őrzi. Modrár külön helyen van, a többi megszökött.

- És én? Engem most kivégezni visztek?

- Nem, uram, más parancsot kaptunk. De bocsáss meg, ennyit sem lett volna szabad mondanom.

Indultak kifelé. Az udvaron keszkenővel bekötötték a szemét. Aztán az utcára támogatták kézenfogva s a kapu előtt kocsiba tuszkolták. Miután jó darabig zörgött a kocsi és érezni lehetett, hogy a meredek utakon leszállnak a vár tövébe, egy helyen kiszállították. Mikor a kendőt levették szeméről, bebútorozott szobában nézett körül. Börtön volt ez is, de tisztes börtön. Bilincseit nem rakták vissza. Magára hagyták.

Imazsámoly is volt a szobában. Azonnal odatérdelt, hogy László lelkiüdvösségéért imádkozzék. De csak szórakozottan tudott imádkozni. Egész kicsiny kora jutott eszébe, mikor Vajdahunyadon a szőnyegen hancurozott bátyjával. Mint medvék ijesztgették egymást és nagyokat kacagtak. Egyszerre elsírta magát és az imát nem tudta tovább folytatni.



XII.

Tisztességesebb fogságban őrizték most, de nem kisebb gonddal. Uj börtönének másnapján udvari tisztviselő jelent meg nála. Noha jól ismerték egymást és sokat lovagoltak együtt a tornán, a kancellista most hivatalos merevséggel állott meg előtte és mialatt elmondta mondókáját, mindenhová nézett zavarában, csak éppen Mátyás arcába nem.

- Parancsom van tudatni a gróffal, - mondta hivatalos latinsággal - hogy őfelsége a király, kegyelmének különös jeleképpen, a halálos ítéletet életfogytiglan való fogságra változtatta. Magnificentiád a bilincsek viselése alól felmentetik, saját költségén élelmezheti és ruházhatja magát. Azonban leveleit, úgy a küldött, mint a kapott leveleket, szigorú ellenőrzés fogja figyelni, óvakodjék tehát magnificentiád más úton, mint a porkolábon keresztül hírt adni, vagy kapni. Dicsértessék a Jézus.

- Hó, hó, Godofréd, megállj csak.

- Bocsánatot kérek, de szigorú tilalmat kaptam: magnificentiáddal társalkodnom nem szabad.

- Hivatalos ügyben sem?

A kancellista habozott. Nem felelt, csak állt.

- No ugye. Tehát kéréseim a következők. Először is naponta alkalmat kérek valami testgyakorlásra a szabad levegőn. Fegyverrel szeretném, de miután ez aligha lesz lehetséges, fegyver nélkül is jó lesz. Másodszor könyveket kérnék, mindenekelőtt Sallustiust, Tacitust és Xenophont, a többi autorokat majd felírom. Harmadszor kérem egy gyóntató lelkiatya kirendelését, még pedig Carvajal pápai követ útján. A gyóntató magyar legyen.

A kancellista meghajtotta magát.

- A kéréseket jelenteni fogom a királyi kancellárián. Dícsértessék.

És iszkolt kifelé. Rettenetes zavara nagyon meglátszott rajta. Mátyás még mindig nem engedte.

- Hó, hó. Ne szaladj, én terád nem haragszom. Valahogyan meg kell hogy beszéljük a ruházkodást, meg az élelmet, nem?

A kancellista zavart meghatottsággal visszafordult.

- Igenis.

- Nos tehát. Költségemre sürgős futár induljon Temesvárra. Értesítsék anyámat, hogy küldjön bizalmi embert, aki megtárgyalja az illetékes hatósággal a mosatást, az ételküldést, a letétbe helyezendő összegeket, egyszóval amit kell. Írószerszámra is szükségem van. A várpalotában heverő fehérneműimet kérem ideküldeni, tisztálkodó felszerelésemmel együtt. Három napja nincs fésűm, szájmosó alkalmatosságom és borotvám. Végül pedig felsőruhákat is sürgősen kérek, mindenekelőtt valaki keresse ki fekete köntösömet, fekete nadrágot és fekete csizmát. Úgy tudom, hogy bátyámat kivégeztétek. A király talán meg fogja engedni, hogy gyászoljam. Jó, jó tudom, hogy nem te ölted meg. Jól vésd eszedbe mindazt, amit kértem. Most menj.

Kéréseit, a testgyakorlás engedelmét kivéve, teljesítették. A szobát nem volt szabad elhagynia, de különben mindent megkapott. Még aznap megérkeztek fehérneműi, ruhái, könyvei, írószerszáma, öltözködő holmija. A porkoláb közölte vele, hogy élelmét a porkolábné fogja főzni a fogoly szabad választása szerint. És még aznap egy fiatal pap jelent meg nála, ösztövér, aszkéta-arcú minorita. Bemutatkozott és Carvajal bíborosra hivatkozott. Mátyás kutató szemmel nézett a szeme közé.

- Barát gyanánt jössz, vagy ellenség gyanánt?

A pap halkra fordította a hangot.

- Vigyázz, Mátyás gróf, hallhatnak. Híved vagyok. Tödd, mintha gyónnál. Szólj deákul, kit porkolábod nem ért.

Mátyás letérdelt és így kezdtek beszélgetni. A pap mindenekelőtt elmondta mindazt, ami elfogatása körül történt. Mikor a király Hunyadi Lászlóval és Giskrával hármasban maradt, tovább haladtak a király magántermei felé. Itt egy adott pillanatban a király csehül szólt valamit Giskrának és elsietett. Giskra megragadta Lászlót s mindenünnen alabárdosok rohantak elé. Ugyanezen időben előre megbeszélt terv szerint összefogdosták a többieket is. A várkaput felhúzták. A budai dombtetőn, a városban, ahonnan a várral megszakadt az érintkezés, egy pillanat alatt az a hír terjedt el, hogy a királyt megölték. Ezért verték félre a harangokat is. A Hunyadi-hadakat a vár alól szétkergették, azok teljesen tájékozatlanok lévén, elvonultak Temesvár felé. Lászlót harmadnap végezték ki, szokatlan időben és szokatlan helyen. Nyilván féltek, hogy ha a vesztőhelyen s a kivégzések szokott reggeli óráján végeznek vele, az ilyenkor összegyülekező nagy tömeg zavargásban tör ki. Ezért sebtiben a Zsigmond új palotája előtti téren állították fel a tönköt és Lászlót este hatkor vitték oda. A népet így sem lehetett egészen elzárni, jókora sokaság verődött össze az arra menőkből. László előtt a rendes szokás szerint fekete zászlót vittek. Keze hátra volt kötve. Nyugodtan és derekasan viselkedett. Igen szép, arannyal hímzett köntös volt rajta, állítólag éppen az, amelyet Temesvárott kapott a királytól. Magától térdelt a tönk elé és ellenkezés nélkül fektette fejét a pallos alá. A király jelen volt a kivégzésnél, egyik palota ablakában állott Gara nádorral. A bakó első csapásánál a pallos éle elcsúszott a László vállig érő sűrű haján. Másodszor is vágott a bakó, de ez a csapás is csak a sűrű hajat metszette el és a tarkón csak könnyebb sebet ejtett. A harmadik csapás sem tudta a csigolyát elmetszeni, bár ez már súlyos sebet vágott. László ekkor talpra ugrott, a király felé fordult és felkiáltott az ablakba, hogy a magyar törvényes hagyomány szerint az olyan elítéltnek, akivel három csapásra nem tud végezni a hóhér, mindig kegyelmet adnak, ő tehát tiltakozik kivégeztetése ellen. De a király intett a bakónak, hogy vágjon. A bakó utána eredt a vértől már teljesen elborított és ingadozó lovagnak és feltaszította. László a földre esett. A hóhér ekkor igen nagy lendülettel negyedszer vágott oda és a fejet teljesen elválasztotta a törzstől. A király erre azonnal becsukta az ablakot. A sokaság felháborodva zúgolódott. Sok helyen tüntetett a nép. Egyik budai templom papja vakmerő prédikációban célzott a vérengző zsarnokságra.

- Mi van a többi fogollyal? Igaz, hogy megszöktek?

- Jó részök megszökött. Vitéz Jánost a Szécsi prímás őrizetére bízták, az mindjárt Esztergomba vitette. De a többiek segítséget tudtak kapni, a nép mellettük volt, kötélhágcsót szereztek és egy kifeszített ablakon mind leereszkedtek. Nyomuk veszett. Nagy szerencséjök volt, hogy ugyanegy börtönben őrizték valamennyit, s így mind meg tudtak menekülni. Csak Modrárt őrizték külön, az most is fogva van.

- Modrárt? Miért?

- Mert az a leggazdagabb köztük és rokonai is nagyon gazdagok. Az udvar azt reméli, hogy javainak elkobzásán felül még nagy váltságdíjat lehet kicsikarni a rokonoktól. De most megyek, mert feltűnik, hogy ilyen soká itt vagyok. Megyek és meggyónom a perjelemnek, hogy nem gyóntattalak meg. De a jövő héten megint itt leszek. Hetenként egyszer szabad jönnöm.

- Várjál. Hajlandó vagy levelet kivinni és elküldeni anyámnak?

- Nem tehetem. Szigorúan átkutatnak. Még a számat is ki kellett nyitnom, mielőtt bejöttem, és megmutatnom, hogy nyelvem alatt nem hoztam levelet.

Elbúcsúztak, a pap elment. Ettől fogva napi élete rendszeres mederbe terelődött. Sokat olvasott és ahogy tudott, tornászott a négy fal között, kibámult az egyetlen ablakon a néptelen udvarra, figyelte a verebeket, esténként mécsvilágot gyújtott, sokáig imádkozott, mindig különös áhítattal emlékezvén meg Kapisztrán papról, és szűntelenül várta a hét leteltét, mikor megint jön a gyóntató. Az gyorsan elmondott neki gyónás örve alatt minden elmondhatót.

Hétről-hétre így tudta meg a világ folyását. Megtudta, hogy a király László kivégeztetése után oklevelet bocsátott ki, amelyben az ország és a világ előtt igazolni igyekezett eljárását. Az oklevélben mindenekelőtt ellenségesen emlékezett meg Hunyadi Jánosról, bűnös hatalmi törekvésekkel és hűtlen pénzkezeléssel vádolta. Aztán elmondta, hogyan ölték meg a Hunyadi-hívek Ulrik grófot, s őt hogyan vitték akarata ellenére Temesvárra, hogyan csikarták itt ki belőle erőszakkal a királyi bocsánatot, hogyan esküdtek össze utóbb élete ellen, s ha a bűnösöket le nem fogatja, azok őt három nap múlva megölték volna. A királyi deklaráció végül magasztalta a bíróság tagjait és mindenki ellen oltalmáról biztosította őket. "Mindenki ellen", ez Szilágyi Mihályt jelentette. Szilágyi a vagyonkobzásra vonatkozó ítéletet, amely például Besztercét is vissza akarta venni a családtól, egyszerűen nem vette tudomásul és mivel a besztercei szászok boldogan nyilvánították ki a szigorú Hunyadi-uralom alól való felszabadulásukat, haddal támadt rájok, kegyetlenül megrendszabályozta őket, sok embert lenyakaztatott, sőt egész Erdélyországot meghódoltatta. Ujlaki Miklós, a hivatalos erdélyi vajda, tehetetlen haraggal vette az Erdélyből érkezett híreket. Nem tudott mit tenni: katonákkal nem rendelkezett. Ami rendelkezésére állhatott a hivatalos hatalomnak, azt a fenyegető török ellen kellett tartogatni. S az udvarnál rettegve gondoltak arra a lehetőségre, hogy Szilágyi hirtelen fordulattal a szultán szövetségesévé válik. Hunyadi özvegye sem maradt tétlen. A vagyonkobzást ő sem vette tudomásul, tovább uralkodott roppant birtokai felett és minden ereje megfeszítésével hadat toborzott. Azonkívül szövetséget kötött azzal a Szentmiklósi Pongrác-családdal, amely a legutóbbi időkben igen nagy hatalomra tett szert a felföldön. Az egész ország hangulata szenvedélyesen a király ellen fordult, s ha a Hunyadi név eddig is népszerű volt a kisemberek százezrei körében, ez a népszerűség most egyszerre kétszeressé szökkent. Szerteszéjjel népdalokat énekeltek Hunyadi László, a deli levente, vértanuhaláláról és Hunyadi Mátyás neve máról-holnapra varázslatosan népszerű nemzeti eszmény-névvé változott. S az eszmény nem volt festett kép csupán, nemcsak népdalok állottak mögötte, hanem óriás vagyon és a királyéval vetekedő katonaság. Mátyás, aki két hónappal ezelőtt még vakmerő ábrándnak gondolhatta, hogy valaha uralkodni fog, most hirtelen a trón közvetlen közelében látta magát. Akár rögtön belé is ülhetett volna, ha nem ült volna ott valaki.

Mindezt jól tudta az a valaki is, aki ült benne. Mátyást egyre szigorúbb gonddal őrizték. S a fogoly tisztában volt vele, hogy életét csak az ország közhangulatának köszönheti. Ha Garáék nem féltek volna attól, hogy az ország elemi erővel felzúdul az udvar ellen, már rég eltették volna láb alól.

Két hónapja vesztegelt már új börtönében, a Gellérthegy tövén, mikor a kancellista megint felkereste.

- Először is azt kell tudomására hoznom magnificentiádnak, hogy édesanyja, a grófné asszony, semmiképpen nem hajlandó a levélírási engedelmet igénybe venni. A grófné asszony biztosítékot követelt, hogy levelei fölbontatlanul fognak a címzett kezébe érkezni. Az udvar ezt természetesen megtagadta. A grófné asszony erre kijelentette, hogy ilyen körülmények között lemond a levelezésről. A kancellária súlyt helyez rá, hogy ez a körülmény helyes világításban jusson magnificentiád tudomására.

- Tudomásul veszem, Godofréd. Én sem írok anyámnak. Megértjük mi egymást levél nélkül is. Még mi ujság?

- Küldetésem másik célja felszólítani magnificentiádat, hogy minden szükséges holmiját még ma csomagolja össze, mert holnap Bécsbe fog szállíttatni.

- Értem. A király Bécsbe megy és engem magával visz. Helyes, készen leszek.

Másnap kora hajnalban felköltötték. Gyorsan öltözködött, a kocsi várt rá. Mikor kilépett az utcára, a régóta nélkülözött szabad levegő kissé megszédítette. De nem volt módjában soká örülni az utca fal nélkül való nagy tágasságának. Sürgették, hogy beszálljon. Nagy meglepetésére a kocsiban már ült valaki.

- Te vagy az, Pali?

Modrár Pál volt a bentülő, a gazdag fogoly, aki nem tudott megszökni. Az udvar még mindig búsás váltságdíjat remélt érette nyilván. Azért vitték értékes poggyász gyanánt a király menetével Bécsbe őt is.

- Én vagyok, gróf uram. Hogy élőt látlak, nem kicsinység.

A kocsi külön fogolyszállításra készült kocsi volt, magas ablakú, fedett. Ablakain vasrács. Ajtaján kívül erős lakat. A két fogoly rögtön élénk beszélgetésbe merült. És Mátyás azonnal megkérdezte, ami hosszú hetek óta kétségekkel mardosta belülről:

- Pali, vallj igaz lelködre nékem: összeesküdél-e Lackó bátyámmal?

- Nem.

- Vala néki terve király ellen, akármellyes?

- Nem tudom. Hiszen esmerted bátyámot, uram. Kit fejében forgata, senkinek arrúl nem monda egyetlen jótát is.

- Készüle királyt megölni, vagy nem készüle, eztet mondd.

- Csak az Mindenható tudja, senki egyéb.

- Te mit alitsz tennenmagadba?

- Nem tudom, gróf uram. Forgatám én eztet fejembe éjszakáknak éjszakáin által. De nem tudom.

És most elkezdték a halott titkait kutatni. Igyekeztek halála után benézni keménycsontú homloka mögé. Annyi bizonyos volt, hogy Hunyadi László király akart lenni Magyarországon. Hiszen kicsiny kora óta élete, nevelése, szüleinek alig is titkolt szándéka ebbe az irányba terelte. Sőt ezenfelül meggyőződése is. A két fiú készen kapta az apától azt a politikai hitvallást, hogy Magyarországot nem szabad tucatországnak beengedni a német-római hűbéres államok nyájába. Magyarországnak szabadnak és önállónak kell lenni a sajátmaga magyar királya alatt. Népszerű, gazdag úr kell a magyar trónra, olyan, aki győzi katonával és kifelé mutatott erővel, befelé pedig országának lélegzetét lélegzi és szivdobogását lükteti. És köznemesi sorból való ember kell oda, aki nem külföldiesedett el fajtájától, aki nem a keveseknek, hanem a millióknak királya, aki féken tudja tartani a kapzsi hatalmasokat és igazságot hoz a szegénységnek. Hunyadi László apai örökségképpen vallotta ezt és a trónra való embert önmagában látta: rengeteg vagyonában, származásában, gyökeres magyarságában, a kisemberek óriás táborából való jöttében. Természetes, hogy Magyarország királya akart lenni. Csak az a kérdés, hogyan akart azzá lenni? Megfordult-e csakugyan fejében az a gondolat, hogy míg a trón zsámolyára hághat, előbb Ulrik gróf után még egy véres holttestet kell átlépnie? Mátyás és Modrár Pál hosszan tanakodtak ezen, de nem tudtak dűlőre jutni. Az egyetlen, aki kérdéseikre felelhetett volna, ott nyugodott a nyakához visszaillesztett fejjel a Mária Magdolna-egyház úrnapi kápolnájának földjében. Egyházi szertartás nélkül ásták el oda, a Zsigmond által kivégeztetett Hédervári Kont és harminc köznemes társa mellé. S ha igaz volt Hunyadi János származásának titka, akkor Zsigmond egyik unokája ásatta oda a másikat.

De itt volt még a harmadik unoka, a Gönyű felé döcögő kocsiban. Ez maga elé bámult a rabszállító alkalmatosság homályába és így szólt:

- Haszontalan ügyekezet itt az hibást keresnöd. Ha ketten rettegnek egy az mástúl és mend ketteinek markába kard vagyon, az közös rettegés elébb-utóbb valamék kardot az másik mejjbe tolja. Nem űk gyilkoltak, hanem az hatalom, kit csak egyikök bírhat. Vagy pláné az harmadik.

Modrár Pál feléje fordúlt, bár arcát a homályban alig láthatta.

- Te?

- Én.

- Király lész?

- Az. Noha Méhbenhagyott László ellen bizony nem forralok semmit is. Hogyan jövend, miképpen, nem tudom. De az csillagokban írva így vagyon. Szentül hiszem ezt. Mert lássad: hogy ennyi viszontagság, hogy ellenkező iparkodásoknak illy tigris dühei közt még elevent látsz engöm, csudának csudája. Isten teszi ez csudát, mert reám szüksége vagyon.

- Osztán jó király lész?

- Jó. Ezt két okon tudván tudom. Mert igen szeretem az magyart. S mert igen szeretem az igazt.

Soká hallgattak, aztán Mátyás nagyot sóhajtott:

- Hajhaj. De meddig várjak még, meddig? Tizennyócadik évemöt tapodom immár.

Mikor Bécsbe érkeztek, ott közös fogságba zárták őket, igen erős felügyelet alatt. Itt már sokkal nehezebb volt híreket szerezni, kivált magyarországiakat. De a lelemény segített: Mátyás engedelmet kért, hogy csehül tanúlhasson, mert idejét nem tudja naphosszat olvasással és szobai tornával tölteni. Az udvar pedig, bizonyára azt gondolván, hogy jobb egy fogolynak csehül tanúlni, semmint meddő óráin mindenféle terveket kieszelni, megadta az engedelmet. Egy jámbor cseh szerzetes járt tehát mindennap a fogságba, aki csakhamar bőbeszédű hírforrásnak bizonyúlt. Elmondta, hogy magyar földön valóságos polgárháború folyik, a nép fegyveresen lázadozik, a király Ujlakit küldte sereggel rendcsinálónak, s ebből szabályos ütközetek fejlődtek ki. A királyi sereg nem bír a néppel, a király máris békekövetet küldött Hunyadinéhoz. Aztán elmondta, hogy László király házasodni készül, elveszi feleségül VII. Károly francia király egyik leányát, a tizennégyesztendős Madeleinet. Az esküvőt jövő tavasszal Prágában fogják tartani. Elmondta azt is, mennyi bonyodalom kerekedett Ulrik gróf öröksége körül. Ezen a király volt gyámjával, Fridrik császárral marakodott, az özveggyel nem igen törődött senki. Király és császár már sereget küldtek egymás ellen. És a török is fenyeget. Szóval a király sem alszik rózsalevelekből vetett ágyon. Nem csoda, hogy a Hunyadi-párttal mindenáron a békét keresi.

Mátyás váltig csodálkozott, hogy vele nem tárgyal senki. Csak őrzik lakat alatt, mint leltári tárgyat. De egy szép napon megint beállított hozzá Godofréd, az udvari tisztviselő.

- Parancsom van, hogy felolvassak magnificentiádnak egy béketervezetet, amelyet egyrészről a király őfelsége, másrészről Hunyadi grófné asszonyom már részletesen megtárgyaltak. Mindkét fél kívánsága az, hogy ezt a tervezetet magnificentiád is ismerje és hozzájárulása jeléül kézjegyével ellássa. Olvashatom?

- Hallgatlak, Godofréd. De csak a lényeget olvasd, a cifráját hagyjuk. Az okirat úgyis itt marad nálam holnapig, hogy alaposan átnézzem.

- Igenis. Hát akkor a négy főpontot olvasom csupán. "Először: gróf Hunyadi Jánosné visszaadja Beszterce, Déva, Görgény, Hátszeg, Karakó, Miháldi, Nándorfehérvár, Szentlászló, Sót, Trankó, Szörény, Orsova, Kövi, Besztercebánya, Lucsa, Oroszlánkő, Léva, Zsolna és Sztrecsen királyi várakat, melyeket most hatalmában tart. Másodszor: a várak átadásáig gróf Hunyadi Mátyás Ujlaki Miklós erdélyi vajda által Esztergomba vitetik, hol a vajdának és az esztergomi érseknek felügyelete alatt fog tartózkodni, a várak átadása után pedig úgy ő, mint a Hunyadi-ház minden fogságban lévő híve szabadon bocsáttatik. Harmadszor Szentmiklósi Pongrác visszakapja Óvárt és Sztrecsent. Negyedszer: a Hunyadi-ház háborítatlanúl megmarad a Zsigmond és Albert királyoktól nyert birtokaiban, valamint azokban, melyeket vétel útján, vagy más módon szerzett, sőt ezekre új adománylevelet is nyer." Ez volna a lényeg.

- Hagyd itt, Godofréd, majd elolvasom. Annyit máris mondhatok, hogy tetszik. Sem bosszúról, sem eskűről, sem efféléről nincs szó benne. Hanem a lényegről. Holnap jőjj el érte.

Alaposan áttanulmányozta, aláírta és várta, hogy mikor indúl Ujlaki Miklóssal Esztergomba. De ezt hiába várta. Türelmetlen hangulatban múltak a hetek. Végre megint jött az udvari ember. A király nevében tudtúl adta a fogolynak, hogy a szerződést a két országban már nyilvánosan ki is hirdették, végrehajtására mégsem kerülhet a sor, mert Szilágyi Mihály megtagadta hozzájárulását. Semmiesetre sem hajlandó példáúl Nándorfehérvárt átadni. A király ezt nagyon sajnálja és minden felelősséget elhárít magától.

Az üzenetben rejlett némi fenyegetés is, de Mátyás már nem féltette életét. Már tudta, hogy az ő élete igen becses lett a királynak. Ha Hunyadi Mátyásnak valami baja esik, a király magyarországi uralma azonnal felfordúl. Jól tudta ezt Szilágyi Mihály is, azért merészkedik szembeszállni a királlyal, noha öccsét a király kezei közt tudja. A békekötés tehát felborúlt, nincs más hátra, mint várni, mig a megszorúlt király őt mégis csak kiadja.

De más következett be, mint amit várt: egy napon váratlanúl tudtára adták, hogy gyorsan készülnie kell, mert utazik, a király új helyet jelölt ki fogságáúl, még pedig Csehországban, a kuttenbergi várban. Odaszállítják Modrár Pállal együtt.

A Prágába utazó király menetéhez csatlakozott a fogolyszállító kocsi, azzal tette meg az utat derűs őszi időben Kuttenbergig. Ott a király tovább folytatta útját egész menetével, a két rabot visszatartották. Tisztességes, de megint csak igen szigorúan őrzött szállást kaptak, melynek falai közül egy lépést sem tehettek. Hírek nem érték el őket, tépelődő egyhangúságban teltek el a napok és a hetek. Már beköszöntött a novemberi fagy, mikor új rendelkezés jött: a király úgy döntött, hogy mégis inkább Prágában szeretné tudni foglyait. Összecsomagoltak, vitték őket Prágába. Most már nyolcadik hónapját töltötte fogságának Mátyás. Arca megsápadt, de a jövőben kalandozó álmai annál színesebbek voltak. Életét biztonságosnak érezte. Várta a fordulatot. Hogy ez a fordulat mi lesz, nem tudta. De mintha Kapisztrán pap látnoki sejtelmei ihlették volna meg, olyan öntudatlan bizonyossággal ment elébe annak az ismeretlenül várakozó nagy dolognak, hogy ezen a bizonyosságon még maga is meglepődött. És rendületlenül hitt tovább.

November huszonharmadikán érkeztek Prágába. A Hradsin egy várfolyosóján jelölték ki szobáikat. Ezek már lakószobák voltak, előkelő urakhoz méltók, gyönyörű kilátással a mélyen alant elterülő völgyre s a hídszalaggal ékített folyóra. Az ajtaik elé állított fegyveres őröket akár díszőrségnek is nézhette volna az avatatlan. Valami rendkívüli dolog történhetett a városban, mert izgatott lótás-futást észleltek. Velök nem törődött senki. Kényelmesen csomagolták ki holmijokat, berendezkedtek negyedik fogságuk hétköznapi életére. Kint valamiért erősen kongtak a város összes harangjai.

Már elköltötték estebédjöket, amelynek különleges cseh ételsorában nagy kedvöket lelték, mikor egy udvari embernek látszó cseh úr lépett be és Mátyást tudakolta. Ő elébe lépett és hogy élvezze újonnan szerzett nyelvtudását, csehül válaszolt.

- Én vagyok.

- Kövess, uram, a kormányzó úr óhajt beszélni veled. Ne öltözködj most, maradj, ahogy vagy.

Indúltak. Az ajtó előtt két fegyveres csatlakozott hozzájok és kisérte őket jobbról-balról. Nem messzire mentek. Egy kisebb teremben ott várt Csehország kormányzója, pogyebrádi Bocsek György, vagy mint általában nevezték: Girzsik. Köpcös ember volt, kicsiny termetű, pókhasú, fehér és puffadt arcában éles vonást adott igen hegyes és hosszú orra. Negyvenedik évéhez közelgő, java erejebeli embernek tetszett, agyafúrtság és élénkség volt tekintetébe írva. Két kezét előre nyújtva sietett Mátyás elé. Fejét kissé negédesen oldalt fordította, hogy fájdalmas kifejezése még jobban hasson.

- Milyen fájdalmas dolog, hogy ilyen megrendítő hírrel fogadlak: a mi szép és kegyes fiatal királyunk meghalt.

Mátyást ez nem is lepte meg. Holott a királyt makkegészségesnek tudta. De ennek így kellett lenni.

- Meghalt? Mikor?

- Két órával ezelőtt. Ott voltam utolsó pillanatánál. Járvány van most Prágában, illetve csak volt, hiszen már majdnem teljesen elmúlt. Őfelsége a legutolsó áldozat. De talán foglalj helyet, Mátyás gróf, magam is szivesebben ülök, a nagy izgalom igen elfárasztott.

Leültek. A kormányzó intett az udvari úrnak, aki azonnal kiment.

- Kérlek, három nappal ezelőtt, vasárnap, őfelsége még igen jókedvű volt, egy vidéki keresztelőn együtt vettünk részt, ő tartotta Sternberg Zdenkó úr újszülött fiát a keresztvíz alá. Mert mint tudod...

- Zdenkó úr nem kelyhes, - bólintott Mátyás, - hanem római hitű. Tudom. Sőt ő a római hitűek vezére itten.

- Úgy van. A keresztelőről még együtt jöttünk haza Prágába. Útközben már panaszolta, hogy fáj a feje. Hétfőn, mint ennél a pestisnél szokott kezdődni, két nagy daganat támadt a testén. Hivatott is orvosokat, de meztelen testét szégyelte nekik megmutatni, mert restellte, hogy szépsége így el van éktelenítve. Csak a tenyerét volt hajlandó megmutatni az orvosoknak. Azok nem jót jósoltak a tenyeréből és izzasztót rendeltek neki. De ő nem hitte, hogy komolyan beteg. Kérve kértem, ne vegyen részt a kamarai bíróság ülésen, ő mégis csak eljött elnökölni. Ugyanis Kunstatti Procek úr és Lichtenbergi Hynek úr a bírósághoz fordultak, melyik a rangban előbbvaló, s ő ezt fontos kérdésnek tartotta. De már felöltözni restellt, csak prémes bundát vett hálóinge fölé, úgy ült közöttünk. Igen rossz kedvű volt. Ülés után együtt vacsoráztunk, alig szólt valamit. Éjszaka valamivel jobban lett, sárgarépát hozatott és sört ivott rá. Elég vidáman beszélgetett kamarásaival. De hajnalban már nagyon fájt a gyomra. Tegnap az orvosok erős hánytatókat és hashajtókat adtak neki, ő folyton csak rosszabbul lett. Ma délelőtt eret vágtak rajta, az sem használt. Délután, mikor beléptem hozzá, már láttam, hogy baj van. A feleségem állandóan mellette volt, ő is lemondott már róla. De őfelsége maga is tudta, hogy meg fog halni. Megfogta a kezemet és szorongatta. Engem ugyanis nagyon szeretett. Rám bízta Csehországot és kérve-kért, hogy vigyázzak a rendre. Aztán bejöttek a papok, feladták neki az utolsó kenetet. Akkor még azt parancsolta, hogy vágjuk le tövig a haját, mert semmi földi hiúságot nem akar a koporsóba vinni. De mi ezt mindenféle ürügyekkel halogattuk. Szentelt gyertyát kért a kezébe végül és nézte a feszületet, amelyet a pap elébe tartott. Már nagyon nehezen lihegett. Akkor elkezdte mondani a Miatyánkot. De az áment már nem tudta kimondani, meghalt.

- Szóval utolsó szava...

- Utolsó szava ez volt: "Szabadíts meg a gonosztól..."

- Szegény. Szívből sajnálom.

Hallgattak. Akkor a kormányzó megköszörülte torkát.

- Nézd csak, Mátyás gróf, a király rám bízta Csehország rendjét. Ehhez nekem szükséges, hogy a szomszéd Magyarországon se legyen rendetlenség. Ehhez viszont az szükséges, hogy téged, aki most Magyarország legfontosabb személye vagy, biztonságban tudjalak. Már pedig sehol sem lehetsz nagyobb biztonságban, mint itt, az én közelemben. Szóval...

- Szóval fogva tartasz. Erre el voltam készülve abban a pillanatban, mikor kimondtad, hogy a király meghalt.

- Hogy fogva tartalak, az nem helyes kifejezés. Én csak nem akarom az események szálait kiengedni a kezemből. Szabadon fogsz itt járni-kelni a Hradsinban és mindenki úgy fog tisztelni, mint családom tagját. De a Hradsint nem fogod elhagyni. Szeretném, ha ezt bizonyos szövetségi viszonynak tekintenéd köztünk, amelyet én vezetek, hiszen én vagyok az idősebb és tapasztaltabb. Ha rám hallgasz, mindaketten el fogjuk érni, amit akarunk.

Mátyás rápillantott pogyebrádi Girzsik arcára. Kutató pillantással nyugodtan.

- Cseh király akarsz lenni?

- Úgy van, - bólintott Girzsik, - a magyar trón a tiéd, ott te vagy a természetes jelölt. Ujlaki nekem sógorom és király szeretne lenni. Mégis melléd fogok állni, mert a magyarok melletted vannak. Akarod?

Mátyás beletette kezét az elébe tartott kézbe. Röviden kezet szorítottak. Felálltak.

- A teendőket részletesen megbeszéljük a temetés után, addig sok lesz a dolog. Fő, hogy elvben rendbejöttünk. Természetesen a legszigorúbb titok terhe alatt. Most elnézésedet kérem, de vissza kell sietnem a ravatalhoz. Te bizonyára visszavonulsz az utazás után...

- Nem. A levegőre akarok menni. Nyolc hónapja nem vettem rendes lélegzetet.

- Ahogy parancsolod. Most sietek.

A folyosón elváltak. Mátyás visszament lakosztályába, hogy bekecset vegyen. Benyitott Modrárhoz, hadd hallja a nagy hírt és aztán ő is járkáljon egyet. De Modrár aludt.

Girzsik gyorsan intézkedett. Mert mikor Mátyás kilépett a folyosóra, a két fegyverest már nem látta sehol. Kintről szünetlenül kongtak Prága összes harangjai.



XIII.

A cseh főváros nagy pompájú gyásszal búcsúztatta a fiatalon elment királyt. Míg élt, nem nagyon lelkesedtek érte, mert türelmetlen pápista volt és idegenkedett a kelyhesektől, de most, hogy meghalt, rengeteg fekete zászló lengett a házakon. A mulatságokat a hatóság megtiltotta. Mátyás mindezt csak a Hradsin magaslatáról szemlélte, a várat nem hagyhatta el. De a váron belül mindenkin meglátszott, aki csak útjába került, hogy Girzsik a legteljesebb tisztességadást parancsolta számára.

A király holtteste három napon át feküdt a ravatalon. E három nap alatt a kormányzónak igen sok dolga volt, de legbokrosabb teendői közepette sem feledkezett meg vendégéről, napjában háromszor is felkereste. Már első reggel azzal kopogtatott be hozzá, meg van-e elégedve szállásával, élelmével, kiszolgálásával és nincs-e valami különös kívánsága. Mátyásnak csak egy kívánsága volt: Modrár engedtessék szabadon.

- Már mehet, - felelte Girzsik szolgálatkészen -, valami nagyobbat kérj.

De Mátyásnak nem volt semmi kérnivalója. Modrár majd a mennyezetig ugrott örömében, mert majd belebetegedett már a honvágyba. Azonnal csomagolt és még aznap elhagyta Prágát. Levelet vitt magával, pecséteset, Hunyadi Jánosné címére. Ebben Mátyás megírta Girzsikkel folytatott beszélgetését és miután most már szabadon levelezhetett, sürgős híreket kért. Különben szíves udvariassággal és a szeretet előírt formuláival köszöntötte édesanyját. Érzelmes és forró kitörések nem voltak a levélben.

Ugyancsak már az első napon megismerkedett Girzsik családjával. Népes család volt ez: feleség és öt gyerek. Johanna asszony, a kormányzóné, feltűnően fiatalnak tetszett. Magas növésű asszony volt és ösztövér, egész tenyérnyivel felülmulta férjét. Kis emberek az ilyen jól megtermett asszonyokat szokták szeretni. Három suhanc fia közül Viktorin volt az idősebbik, Hinkó és Henrik a másik kettő, a lányok közül a legidősebbnek, olyan tízéves formának, Kunigunda volt a neve. De egyik gyereket sem így nevezték családi körben, hanem cseh módon becézve: Viktorint Viceknek, Henriket Jinzsiknek, Kunigundát Csunkának. Volt még két kisebb leányka, de azokat még nem eresztették a vendégek elejbe. Köpcös, gömbölyded gyerekek voltak mind, fakó hajuk és hegyes orruk az apjokéra ütött. Mátyás mindjárt összebarátkozott velök és döcögve ugyan, de kedélyesen eltársalkodott velök csehül.

Volt ezeken kívül még egy leányka a kormányzó gyerekei között. Mátyás otthon már hallott róla: Ujlaki Miklós leánya volt ez, akit Hinkónak szántak feleségül és itt élt Prágában, ezzel szemben Hinkó már töltött néhány évet Ujlaki házánál és magyarul is tudott valamit. A kis Ujlaki Hieronyma, becéző nevén Nimcsa, vékony, hosszú arcú, feketehajú gyerek volt és kitűnt a többiek közül azzal, hogy roppant tartózkodóan és illedelmesen viselkedett s minden negyedórában meg volt sértve, mert a többi gyerek annál pajkosabb volt és jókedvű hancurozásaik közben a Nimcsa varkocsát is megrángatták. Mátyás jelenléte, mivel ő már felnőttnek számított, eleinte elfogódottá tette a gyerekcsoportot, csak Viktorin, Mátyás korabeli, társalgott és barátkozott vele bátran, a többiek megszeppenve húzódtak Johanna asszony szoknyája mögé. De csakhamar nekibátorodtak és rövidesen olyan kergetődzésben és sikongásban törtek ki, hogy anyjok szigorúan rendreutasította őket.

- Nem mondtam már, hogy most gyász van, mert meghalt a király és nem szabad nevetgélni, haszontalan kölykei?

Mátyás azt gondolta magában, hogy akár egy falusi cseh köznemes családjának körébe képzelhetné magát. Az estebédet is velök költötte el. Nagyétkű és bőséges jómód alatt roskadoztak a tálak pompa nélkül, de annál kiadósabban. Háromféle módon készített heringet kaptak, vaddisznópecsenyét és gombócot. A fiúk rengeteget ettek, jófajta cseh sert ittak hozzá és étkezés után szuszogni is alig tudtak. A családfő maga nem volt jelen, országos dolgokban lótott-futott egész nap. De mikor Mátyás már visszavonult, késő este bekopogtatott hozzá, ébren van-e még. Ébren volt még, ágyában olvasgatta Lucanus Pharsaliáját.

- Ne zavartasd magad, - mondta Girzsik, és leült az ágy szélére -, ha nincs ellenedre, kifújom magamat kissé. Rengeteget futkostam egész nap.

- Mit csináltál, uram, mondd el, hadd tanuljak tőled.

Girzsik elmosolyodott.

- Óvatosan fogtam hozzá. Már tegnap este intézkedtem, hogy mára az ország legfőbb közjogi méltóságai összejőjjenek. Ma össze is jöttek. Kinyilvánítottam előttük, hogy az én kormányzói állásom a király halálával nem szűnt meg, hanem az okirat szerint jövő pünkösdig tart. Senki sem emelt szót ez ellen, mert a királynak nem maradt örököse, a helyzet kényes és mind örültek, hogy van valaki, aki zökkenő nélkül rendet tart.

- Nálunk is erre lesz szükség, - szólt közbe Mátyás -, az országgyűlés majd választ valakit. Mert a nádor kezére nem szabad hagyni a dolgot.

- Úgy van. Szóval a trón jelöltjeiről egy szót sem beszéltem, hanem bejelentettem nekik, hogy össze fogom hívni a cseh országgyűlést, mint amely a főhatalom egyetlen jogforrása maradt. Össze is hívom, de nem a zapovjedni sznyemet, hanem... de ez neked idegen dolog.

- Nem, nem, ez nagyon érdekes, légy szíves elmagyarázni.

Girzsik hosszú közjogi magyarázatot tartott, Mátyás élénken figyelt. A tárgyat is figyelte, de azt az éles elmét is, amely a tárgyat neki előadta. És megállapította magában, hogy ez a pogyebrádi köznemes nem ok nélkül jutott hazája élére. Pályája hasonlított a Hunyadi Jánoséhoz. Két országban, amelynek eddig mágnások voltak az urai, elindult egy-egy kurtanemes úr és most mindakettőnek a családja ott tart, hogy dinasztia lesz belőle, ha minden jól megy. A cseh közjogi magyarázatot Mátyás magyar közjogi előadással viszonozta. Így fejtegették országaik politikai szövevényeit, s végül azon vették észre magokat, hogy a gyertyák tövig égtek. Girzsik felkelt az ágy széléről, s az ágy nagyot nyögött örömében, hogy a pocakos ember terhétől megszabadúlt.

- Mit szólsz gyermekeimhez? Ugye kedvesek? Különösen felhívom figyelmedet a kis Csunkára. Jóságos indúlatú, szeretetreméltó leányka, anyja nagyszerűen neveli. Egész helyes királykisasszony lesz belőle. De most már aludjunk, mert holnap sok a dolog.

Mátyás elfújta a tövig égett lángot, aztán a sötétben még elgondolkozott. Hogy Girzsik a kis Csunkára hívta fel figyelmét, annak elég nyílvánvaló volt az értelme. Ha Hinkó nőül veszi az Ujlaki leányát, akkor a magyar király számára elég célszerű nőül venni a cseh király másik gyermekét. Ujlaki talán megelégszik azzal, hogy az új dinasztiával is szoros atyafiságba kerüljön. De mi lesz a többiekkel? Például Gara nádorral? Nem lenne jobb Gara Annát feleségül venni? Akkor viszont mi lesz Ujlakival, aki most kétségkívül maga is a koronára gondol? Sokáig tépelődött így, míg elnyomta az álom. De utolsó gondolata, amellyel átment az ébrenlét határán, a tiltakozás gondolata volt: Gara Annát, a László gyilkosának leányát, nem lehet elvennie soha, akármilyen érdekek parancsolnák.

A királyt negyednap temették. Mátyás ez alkalommal udvarias meghívást kapott Girzsiktől, hogy a ceremóniát egy városbeli ház ablakából nézze végig. Illő kíséret címén természetesen két udvari embert rendelt melléje.

A menetet a prágai céhek mesterei nyitották meg, rengeteg feketeruhás férfi, valamennyinek égő gyertya a kezében. Utánok a szerzetek jöttek, seregenként különböző viseletben, gyertya ezeknek is a kezében. Aztán az egyetem tanácsa következett, méltóságos papi emberek díszes jelvényeikkel, tudományuk illő büszkeségével. A tudósok után a király hátaslovait vezették, tíz paripát összesen, mind gyászos posztóval letakarva, kantárszárok fekete apródok kezében. Aztán a világi papok következtek, mind karingben, utolsónak közöttük Rokycana, a huszita főpap. Most a lovagok serege következett, mind fekete díszruhában és mindeniknek fekete gyertya a kezében, élökön Girzsik. Ekkor jött nagy kárpit alatt a halott király. Ravatalon hozták, a ravatal keresztrúdjai az óvárosi tanácsurak vállain nyugodtak. Aztán katonaság következett, a gyászfátyolos dobok tompa pergésével.

Mikor a menet vége is elhaladt, Mátyás és kísérői lesiettek az utcára, befordultak a tömegen átvergődve egy oldalközbe, ahol kocsi várta őket. Ez kerülő úton vágtatva rohant a Moldova hídjához, hogy a menetet megelőzze. Mert a szertartás rendje szerint a hídnál a király ravatalát a lovagok vették a vállokra és ők vitték fel a Hradsinba, hogy ott a Vitus-templomban eltemessék. Mire a menet a templomba érkezett, Mátyás már régóta ott várt kísérőivel. Az orgonán megharsant a "Dies irae", s a halott királyt, akit most már a káptalan papjai környeztek, behozták. Mátyás egészen közelről láthatta. Nyugtalanság és valami kaján gúny látszott a halott arcon, amelyet fedetlenül hagytak. "Nem mindíg győz az, - futott a Mátyás fején keresztül, - aki győztesnek képzeli magát". De megrótta magát a gondolatért és imádkozni kezdett a halott lelki üdvösségeért.

A misét kelyhes szertartás szerint mondták, sok részletben másképpen, mint a pápistáknál szokták. Egyszerre félbeszakadt az orgonaszó és a szakállas Rokycana a ravatalhoz állott, hogy búcsúztató prédikációt mondjon. De alig hangzott el az első pár cseh mondat, a káptalan papjai között felegyenesedett a dékán. Kinyújtotta karját Rokycana felé és latin nyelven hangosan kiáltott:

- Tiltakozom, hogy ezt az igaz katolikus halottat eretnek beszéddel megfertőztessék. Felszólítalak, hogy hallgass!

Megdöbbent csend támadt a templomban. Rokycana rápillantott Girzsikre, aki vállat vont és intett neki, hogy hagyja abba. A kelyhes főpap sápadtan elhallgatott és visszavonult a ravataltól. A jelenlévők izgatottan súgtak össze. Mátyáshoz odahajlott egyik kísérője és csehül ezt súgta neki:

- Ezért nem lesz kedve Fridrik császárnak a cseh koronához. Utálja a vallási veszekedéseket.

A cseh koronát, illetve annak utánzott mását, az ősi cseh szokás szerint éppen most törte össze Girzsik. Két kezébe fogta az utánzatot, kettétörte és visszatette a gyászruhás apród fekete bársonypárnájára. Majd a jogar másáért nyúlt, azt is eltörte. A királyi pecsétnyomó mását is. A királyi zászló nyelét is, szövetét pedig kettéhasította. Mindezt mozdulatlanúl tűrte immár a halott. Aztán rátették a koporsófedelet, hogy miképpen árva és magányos ifjú volt világéletében, most már magányos maradjon örökre.

- Még mindig nem tudni, miben halt meg, - súgta a másik kísérő.

- Dehogy nem, - felelte Mátyás, - abban a ragályban, amelyet Nándorfehérvárról hurcoltak haza Prágába az itt toborzott keresztesek. Nándorfehérvár ölte meg apámat is, Kapisztrán papot is, Ulrik grófot is, Gyorgye királyt is, egyik nagybátyámat is, bátyámat is, a királyt is.

Majd kisvártatva, inkább a maga számára, hozzátette:

- De én élek.

A temetésnek zúgó orgonaszó közepette vége lett, a gyászolók elszéledtek. Mátyás és Girzsik együtt tértek haza. A kormányzó megcsóválta a fejét.

- Azon tünődöm, - mondta Mátyás kérdő pillantására, - milyen furcsa az élet. Az a követség, amely Madeleine hercegnőért, a király menyasszonyáért ment Párizsba, már régebben elindult és nem tudja, hogy a király meghalt. Ebben a pillanatban úton vannak, viszik a sok ajándékot és a szerelmes levelet. A hercegnő pedig várja őket Tours várában és izgatottan rakosgatja kelengyéjét. Egyik sem tudja, amit mi tudunk: hogy akiért a követség megy, az egy halottnak a menyasszonya. Nem furcsa ez?

- Nem, uram, ez nem furcsa. Az egész világon mindnyájan így vagyunk vele. Megyünk valamiért valahova és nem tudjuk, amit a csillagok már tudnak rólunk. De azért csak megyünk.

- És miért megyünk?

- Mert képességek vannak bennünk. És azt tapasztaltam, hogy a képességek éppen úgy enni kérnek, mint a gyomor. Tehát képességeinknek enni kell adnunk. A hatalomért éppen úgy ölik egymást az emberek, mint falat kenyérért az éhesek.

Girzsik karonfogta Mátyást.

- Már hallottam nagyeszű híredet. Nem akarok hízelegni, de a hír jogos. Olyan bölcs vagy, mintha nem tizennyolcéves volnál.

- Nem is vagyok, csak éveim szerint. De valójában sokkal több vagyok.

- Mennyi? - mosolygott a gyászruhás Girzsik.

- Annyi, mint te, uram.

Ezen már hangosan nevetnie kellett Girzsiknek. De észrevette magát és gyorsan körülpillantott, nem okozott-e botránkozást. Mikor hazaértek, leültek eshetőségekről tárgyalni. S ettől kezdve nem múlt el nap, hogy négy-öt órát ne tárgyaltak volna. Számba vették mindkét trón lehetséges jelöltjeit. Mindenekelőtt a megholt király két testvérnénjére kellett gondolni. Az idősebbik Vilmos szász hercegnek volt a felesége, a fiatalabbik a lengyel királyé. Bizonyosra lehetett venni, hogy ezek igényelni fogják a cseh trónt is, a magyar trónt is. A brandenburgi őrgróf a cseh trónra számít, Fridrik császár a magyarra. A cseheknél nemzeti jelölt nem lesz más a kormányzón kívül, a magyar koronáért azonban Ujlaki is, Gara is biztosan ki fogja nyújtani a kezét. Valamennyi név egy-egy kemény diót jelentett. A legkeményebbet cseh részen a nagyon népszerű és szláv földön nevelkedett szász herceg, magyar részen pedig a szenvedélyesen nagyravágyó Ujlaki. De mennél tovább latolgatták az eshetőségeket, annál jobban látták, hogy mindkettejük ügye igen reményteljes.

A temetés után két héttel válasz érkezett Hunyadi Jánosnétól. A válasz kevés beszédű volt, de annál bőbeszédűbb, aki hozta: maga Vitéz János, a váradi püspök. Nyilvánosan a Hunyadi-párt követeként jött Prágába. Előbb természetesen Girzsiket kereste fel, a foglyot forma szerint nem kereshette. A foglyot nem is találta volna börtönében, mert az Vicek és Hinkó, a kormányzó fiai, társaságában vadászni ment és csak késő délután tért haza. Addigra már Girzsikkel megbeszélt mindent, álmélkodván, hogy küldetését ilyen könnyen tudja elvégezni.

Mátyás hangos örömmel esett a püspök nyakába.

- János bácsi! Ez csudát nem vártam, meghiggye. Hoza levelt néköm? Ide tüstint, ide!

Feltépte és átfutotta anyja levelét. Azok addig vártak. Mikor pedig Mátyás feltekintett, Girzsik nevetve megszólalt. Latinul, a főpapi vendégre való tekintettel:

- Tudod-e, mivel toppant be hozzám a püspök? Hogy fogódzzam a székbe, olyan nagy dolgot akar mondani. Erre én nyugodtan feleltem: jó, jó, Mátyás lesz a magyar király, újabb hírt mondjon. Láttad volna a püspököt, hogy leesett az álla.

Mátyás nevetett.

- Megegyeztetek mindenben?

- Körülbelül. Csak a váltságdíjat sokallja ez a derék püspök.

- Váltságdíjat, - csodálkozott Mátyás, - miféle váltságdíjat?

- Hogyhogy, miféle váltságdíjat? Amit ti fizettek nekem azért, hogy szabadon bocsátalak. Mihelyt a király az én tanácsomra cseh területre hozatott, cseh közigazgatás alá tartoztál. A király meghalt, a kormányzó én vagyok, tehát Csehország nevében én rendelkezem felőled. Ha gonosz ember volnék, meg is tagadhatnám, hogy hazaeresszelek. De ezt csak tréfából mondom, természetesen hazaeresztelek s az ilyenkor szokásos váltságdíjban szépen meg fogunk állapodni. Eddig ott tartunk, hogy én nyolcvanezer aranyat kérek, a püspök pedig már felment harmincezerig.

Mátyás ránézett az édesdeden mosolygó Girzsik ravasz, pufók arcára és maga is elnevette magát.

- Nagy szamár vagyok én mégis, - mondta derűsen, - mert mikor a dúsgazdag Modrár Palit első szavamra elengedted, azt mondtam magamban: nini, milyen gavallér ember ez a kormányzó. Most látom, hogy elsiettem a dolgot.

- Látod, édes fiam, - mondta Girzsik és félszemével kacsintott hozzá, - én mégis valamivel idősebb vagyok. Ne tartsál te engem gavallérnak, inkább tartsál okos embernek.

János püspök türelmetlenül beleszólt a két nevető fél társalgásába:

- Gondoljátok meg, uraim, hogy én ebből egy szót sem értek. És harmincezer aranynál többet lehetetlen adnunk.

- Ugyan, ugyan, - alkudozott Girzsik, - ne nevettesd ki magad. Európában minden gyerek tudja, hogy mi az a Hunyadi-vagyon. Mondjunk hetvenezret, ne beszéljünk annyit. Áll?

- Haminckettőig elmegyek, de grófné asszonyom rettenetesen le fog szidni.

Igy alkudoztak még jó ideig, mintha kupec vett volna lovat, nem pedig királyt egy nemzet. De mind a hárman vídáman csinálták ezt az embervásárt. Végre Mátyás felemelte a kezét. Azok elhallgattak.

- Halljad utolsó szavamat, Girzsik uram. Ezennel megkérem feleségül Csunka leányodat. S ha nekem adod, akkor leányod mátkájáért elégedj meg negyvenezer arannyal.

Vitéz János megdermedve nézte őket. Mátyás mosolygott. Girzsik borostás állát dörzsölgette, mintha haboznék. De szemében megvillant az áruló és boldog öröm.

- Mit csináljak, - szólt végül mímelt tehetetlenséggel, - apa vagyok, aki gyermekét jó házban akarta tudni. Megfogtál. Eljegyzés és negyvenezer. De az eljegyzést még ma megtartjuk.

- Az eljegyzést akkor tartjuk meg, - mondta Mátyás, - ha a szerződést szépen írásba foglaltuk és mind a ketten aláírtuk. És ez csak előzetes szerződés lesz, a véglegeset majd akkor cseréljük ki, ha elbúcsúzom embereidtől, akik a magyar határig fognak kísérni. A negyvenezer arany a határon lesz esedékes.

- Embereimtől? Magam kísérlek a határig, fiú, ez csak természetes. Tudd meg, püspök, hogy úgy megszerettem jövendő királyodat, mintha a saját fiam volna.

Vitéz János figyelmesen szemlélte Mátyást. Lassan mondta, bizonyos meglepetéssel a hangjában:

- Én pedig, ha elnézem és hallgatom, akkor is vállalnám királyomnak, ha nem az én szent gazdámnak, Hunyadi Jánosnak, de akárkinek a fia volna. Hiába, nagy dolog a sikerült gyermek. Mindig vágytam arra, hogy fiam legyen, de az egyházhoz állottam, nem lehet. Meg kell elégednem azzal, hogy egyik öcsémben lelem örömömet. Pompás fiú, ajánlom figyelmedbe, kedves gróf uram.

Mátyás bólintott. Szívén könnyed kis remegés futott végig. Ez volt az első jele a még be sem következett királyságnak. Már pártfogolnak nála valakit. Az ügyes püspök gyorsan elhelyezi öccsét a leendő király kegyeibe.

- Ki az az öccs? - kérdezte.

- Nagyszerű fiatalember, Jánosnak hívják, mint engem. Testvérem fia, Csezmiczei Jánosnak neveztetik, de Ferrara városában taníttattam a világhírű Guarino mellett. Azóta Janus Pannoniusnak nevezi magát. Huszonegy esztendős fiatalember, hihetetlen esze van. Hosszú költeményeket elég egyszer végigolvasni előtte, egyszeri hallásra hibátlanul elmondja az egészet. Kanonoki helye van a váradi káptalanban. Most Pádovában él és dolgozik. A pápa megbízásából fordítja latin nyelvre az Iliászt. Már küldött mutatót belőle. Mondhatom, hogy bámulatos...

- Jól van, - szólt kegyesen a leendő király, - ha csakugyan olyan kitünő az a fiatalember, majd csinálunk vele valamit...

Vitéz János azzal utazott el Prágából, hogy ha otthon valahogyan sikerül Gara nádor kétségtelen trónigényeit leszerelni, akkor Mátyás királysága majdnem biztosnak tekinthető. Ujlakit magára vállalta Girzsik, Fridrik császárt elfoglalta Ausztria igénye és az Ulrik-féle örökség, a néhai király nővérei nem jöhettek komolyan számba. Drezdából ugyan hír jött, hogy az egyik nővér, Anna szász hercegné, már fel is vette a "Magyarország született királynéja" címet, de ettől nem kellett félni. A teljesen idegen szász herceg semmiféle pártra nem számíthatott Magyarországon, s a cím maga nem jelentett semmit, hiszen a nápolyi király most is állandóan hordta a "Magyarország királya" címet, csak azért, mert Albert idején Hunyadi János titokban ezt a dinasztiát meghívta a magyar trónra.

Most tehát azon múlt minden, hogy Hunyadiné és Szilágyi mit tudnak otthon Garával kezdeni. Girzsik külön irodát rendezett be a maga, s egy másik külön irodát a Mátyás szervezkedése számára. Mind a kettőben reggeltől estig leveleket diktáltak és leveleket vártak. A cseh dolgok jól alakultak, Girzsik egyelőre nem dobta be a maga nevét a cseh rendek tanakodásának feszültségébe, hanem keményen tartotta a kezében a főhatalmat és csak arra vigyázott, hogy minden lehetséges ellenjelölt eshetőségeit csökkentse. Lovas futárai óránként indultak és érkeztek levelekkel, amelyeknek ravasz szövevénye kitünően elgondolt politikai terv épületévé kerekedett. Hazája középpontjában lakott, a szálakat a kezében tartotta, munkája úgy ment, mint a karikacsapás. De Mátyás nélkülözte a magyar híreket. Szokatlanul kemény hideg volt ezen a télen. Az öregek sem emlékeztek, hogy ilyen kegyetlen hideget valaha is megértek volna. A gyümölcsfák úgy megfagytak, hogy több termést nem lehetett várni tőlük. A kisebb patakok fenékig jéggé váltak, a meder aljára szorult halak is belepusztultak a hidegbe. Az erdők vadjai kínjukban bemerészkedtek emberlakta területekre, nem egy helyen bekötötték az istállóba a szarvasokat, amelyek a majorokba vánszorogtak, hogy táplálék és hajlék kedvéért kényre-kegyre megadják magokat. Ebben a rettenetes időben nem volt könnyű levelezést folytatni Prága és Buda, vagy Prága és Temesvár között. Két hónapon át kellett a késlekedően érkező híreket várni, olykor hiába, mert a hírhozó elfagyott útközben, vagy megették a farkasok.

De ami hír mégis jött, az élesztette a reményeket. Az első nagy hír a országgyűlés felől érkezett, amelyet Budán újév napján tartottak a rendek. Itt Gara nádor vitte a szót, de látván a közhangulatot, a maga jelöltségét mégsem merte felvetni. Hogy időt nyerjen, azt határoztatta a rendekkel, hogy előbb hallgassák meg a korona igénylőit, aztán majd bölcs megfontolással megválasztják a legmegfelelőbbet. Így időt nyert arra, hogy érintkezésbe léphessen a tárgyalásokat indítványozó Hunyadi-párttal.

Mátyás ebben az időben keveset aludt. Nyomasztó volt tudnia, hogy sorsa minden pillanatban eldőlhet, s ő erről a nagy távolság miatt csak hosszú napok múlva fog megtudni valamit. Nagy erőfeszítésébe került, hogy gondolatait fegyelmezze. Egész nap irgalmatlanúl szorította rá az álmatlanságtól feszült agyát, hogy a helyzet minden részletét folyton egybefogóan tekintse át. De mikor éjszakára egyedül maradt, fáradt eszméletével az imádkozás jótékony varázsába menekült. És minduntalan maga elé idézte a Kapisztrán földöntúli alakját. Buzgón kérte az Istennél való közbenjárását, mintha Kapisztrán az egyház hivatalos szentje lett volna. Imáiban emlékeztette a papot hajdani jóslatára, mintegy felelőssé tette ezért a jóslatért és valósággal követelte tőle töprengéshez hasonló imáiban, hogy most álljon helyt azért, amit jövendölt.

Még januárban megkapta a hírét annak, hogy az utolsó komoly akadályt sikerült legyőzni: családja Szegeden összejött a nádorral. Az özvegy és Szilágyi Mihály le tudták venni a nádort a lábáról. Titkos szerződést kötöttek, amelynek lemásolt példányát azonnal lóhalálában küldték Prágába. Mint fontos leveleknél szokták: három példányt küldtek három küldönccel, érhesse bármi viszontagság a küldöncök kettejét, a harmadik majd csak célhoz ér. És Mátyás egy januári délután dobogó szívvel olvasta a szerződést. Amelyről csak neki és Girzsiknek volt szabad tudnia, a cseh uraknak nem.

Az izgalmas okirat azzal kezdődött, hogy egyfelől özvegy Hunyadiné és Szilágyi Mihály, másfelől a nádor és felesége, Alexandrina tescheni hercegnő, az Ulrik gróf és Hunyadi László halála által keltett érzéseket elenyésztetik lelkökből. A két véres eset kiegyenlíti egymást, a halottak nyugodjanak békével. A nádor és neje kötelezik magokat, hogy Hunyadi Mátyásnak a magyar trónra való emeltetését nem fogják gátolni, sőt minden erejükkel segítik, és lekötik párthíveik: Szécsi Dénes primás, Bánfi Pál és a pécsi püspök teljes erővel érvényesítendő segítségét is. A nádor a választás számára megnyitja a budai várat, amely most az ő kezén van, a Hunyadi-pártnak szabad járása lesz a várban. A nádor állása és minden birtoka sértetlen marad. Viszont Mátyás feleségül fogja venni Gara Annát. Erre Mátyás nevében úgy anyja, mint nagybátyja esküvel kötelezik magokat. Valamennyi szerződő fél kötelezte magát, hogy ezt az esküt a pápai követ és az esztergomi érsek előtt megújítja. És valamennyien kötelezték az oklevélben Mátyást, hogy hazajövetele után huszonöt napon belül ő is megesküdjék az okirat összes pontjaira.

Mátyás azonnal megmutatta a szerződést Girzsiknek. Annak nem tetszett a dolog. Homlokát ráncolta.

- Nos? - kérdezte gyanakvó, kutató pillantással.

- Nem veszem el Gara Annát. Csunkát fogom elvenni.

- S ezt megírod haza?

- Dehogy írom. Garáék csak dolgozzanak nekem. Ráérnek megtudni a királyválasztás után, hogy ez a szerződés csak anyámat és nagybátyámat köti. Engem nem. Én nem esküdtem semmire.

- Nem féltelek, Mátyás. Van eszed. De ki biztosít engem arról, hogyha mint király hazajutottál, nem gondolod meg magadat? Ha anyád sír, majd meglágyulsz. És ha nagybátyád jön a katonasággal, majd megijedsz.

- Ne félj. Anyám soha nem sír, és én soha sem ijedek meg. A biztosításodról gondoskodhatunk. A határon szerződést adok neked, amelyben eljegyzem Csunkát. Addig nem engedsz át a határon, míg meg nem kapod ezt a szerződést.

- És a negyvenezer aranyat. Azt ne felejtsük.

Megállapodtak és nem válaszoltak a szegedi levélre. Vártak. Végre megjött a hír: Mátyást a magyar országgyűlés királlyá választotta. Girzsik hamarabb tudta meg a nagy hírt, mint maga Mátyás. Mert a lilává fagyott, holtfáradt követet először hozzá vezették. Mátyás az uzsonna-asztalnál sakkozni tanította a kis Csunkát, mikor Girzsik viharosan berontott a terembe, odarohant Mátyáshoz és megölelte, megcsókolta. A sakktábla felborúlt, a csontfigurák szanaszéjjel gurúltak. Mátyás felugrott. De Girzsik mindjárt leültette. Egy másik helyre. A főhelyre.

- Mit fizetsz, ha jó hírt mondok?

- Előbb halljuk a jó hírt.

- Boldog vagyok, - mondta Girzsik szélesen mosolygó arccal, - hogy mint legelső üdvözölhetem felségedet. Csunka, csókolj kezet őfelségének. Mindenki csókoljon kezet őfelségének.

A gyerekek mind engedelmeskedtek a parancsnak. Csak Nimcsa nem. Mátyás rávillant a dacosan elforduló Ujlaki-leánykára. Nem törődött vele. A küldönchöz fordúlt, aki ott topogott Girzsik mögött.

- Mi hírt hoztál?

A küldönc térdre ereszkedett Mátyás előtt és ő is kezet csókolt.

- Grófné asszonyom kűde felségödhöz, mondanám el mend az dógokot.

- Tudol-i csehül?

- Tudok, felségös király. Azér kűde anyádasszony éngöm ippen.

- Akkor szólj csehül. Kezdetvitül kezdjed.

A küldönc megreszelte a torkát. Elkezdte. Buda is, Pest is már hetek óta zajgott, rengeteg sokaság jött fel vidékről a kegyetlen hideg ellenére is. Szilágyi Mihály húszezer katonával érkezett, ebből hétezer volt a cseh és lengyel zsoldos, tizenháromezer a magyar. A pesti oldalon maradt a tábor és Szilágyi átizent a nádorhoz Budára, hogy jőjjön át tárgyalni. A nádor visszaizent, hogy nem megyen, hanem várja írásban a megtárgyalni valókat. Át is küldték neki az írást. Erre még aznap megjött a válasz: a nádor valamennyi pontra tagadó választ adott.

- Micsoda? - kiáltottak fel egyszerre Mátyás és Girzsik.

- Nem csodálhatod ezt, felséges király, hiszen tudtuk kezdettől, hogy Gara ellened van.

Ezek egymásra néztek. Értették mindjárt: ez a legény nem tud a titkos szegedi szerződésről, és nem tudhatja, hogy Gara ellenséges válasza milyen meghökkenést kelthetett a Hunyadi-párton.

- Jól van, folytasd.

A legény folytatta. Aznap éjszaka olyan hideg következett, amilyenre Magyarországon senki sem emlékezett. A Duna, amelynek már addig is csak a közepén zajlott egy keskeny csík, éjfélre teljesen beállott. A katonák kezdték próbálgatni, megbírja-e őket a jég. Eleinte csak tízével-húszával mentek a Dunára, de később már százával, fáklyákat is vittek. Erre azok, odaát Budán látván, hogy a Hunyadiak serege át tud jönni, megszeppentek. A nádor átizent Pestre, hogy mégis hajlandó tárgyalni, csak egy kikötése van. Szilágyi Mihály adjon írást arról, hogy a királyválasztás teljes szabadságát fenntartja. Szilágyi az írást azonnal kiadta. Azt írta bele, hogy ő nem erőszak céljából hozta a sereget, hanem éppen a végből, hogy a választáson senki se merjen erőszakoskodni. Erre a nádor és a budai párt urai másnap reggel csakugyan átjöttek, hogy tanácskozást tartsanak: hogy s mint folyjék le az országgyűlés. A tanácskozás igen lassan folyt, mert a nádor azt követelte, hogy ősi szokás szerint mindazok jelenjenek meg a rendek előtt, akik a koronára igényt tartanak. Viszont Szilágyi Mihály azt követelte, hogy azonnal válasszanak, a jelöltekkel mindenki tisztában van. És pedig magyar embert válasszanak, az idegenekből már elég volt. Szenvedélyes beszédében főként a magyar anyanyelv fontosságát hangoztatta. Egyik úr a másik után szólalt fel, beszéltek, beszéltek és civakodásukkal alkonyatig eltelt az idő. Ekkor már Szilágyi húszezer embere mind ott volt a Duna jegén, a két város polgárai is odaözönlöttek. A várakozó tömeg fázott már a gyilkos hidegben. Elkezdték Mátyást éljenezni. Az éljenzés pillanatok alatt általános viharrá vált. A katonazene elkezdett játszani, az alvezérek bevezényelték a katonaságot Pest utcáira. Zeneszóval járták be az utcákat és viharosan éljeneztek. Valaki megkondította az első harangot, erre kisvártatva Pest és Buda valamennyi harangja megszólalt. A leírhatatlan lárma behallatszott abba a terembe is, ahol a rendek tanácskoztak. Nagy nyugtalanság keletkezett, a rendek azt hitték, hogy odakint zendülés ütött ki és fegyveres jelenetek következnek. Ekkor Szilágyi Mihály, aki mindvégig elnökölt a tárgyaláson, röviden és kemény hangon feltette a kérdést: akarják-e a rendek Hunyadi Mátyás grófot az ország királyáúl? Most már a rendek is éljeneztek, ki lelkesedésében, ki féltében. Szilágyi Mihály Mátyást törvényesen megválasztott magyar királynak jelentette ki. Aztán ismét röviden feltette a kérdést, hogy mivel a király még fiatal, öt esztendőre akarnak-e melléje kormányzót rendelni és ki legyen az? Egy Hunyadi-párti rögtön közbekiáltotta a Szilágyi nevét, a rendek éljeneztek, Szilágyi pedig anélkül, hogy az elnökséget egy percre is másnak adta volna át, önmagát öt évre törvényesen megválasztott kormányzónak jelentette ki. Így történt.

- Grófné asszonyom sebtiben lóra ültete és vágtatnom parancsolá két más társastul. De íme azok elmaradának.

Ezt már magyarúl mondta a legény. Szemében fáradtan csillogott a boldogság. Alig tudott már állni a lábán. Úgy támogatták ki a szolgák, hogy enni-inni kapjon és lefektessék.

- Egy percig sem várunk, - kiáltott Mátyás, - haza, haza azonnal!

Erre az útra már mindent előkészítettek. A határon innen is, túlfelől is. A csomagok már napok óta szekerekre rakva várakoztak, a kíséret minden kijelölt tagja útra készen várta otthonában a hívó szót. Maga Girzsik volt az egyetlen, aki nem indulhatott rögtön. Neki a maga ügyében olyan fontos értekezletei voltak másnap, amelyeket nem halaszthatott el. Mátyás azonban nem volt hajlandó várni. Még aznap elindúlt.

Girzsik helyett Viktorin kisérte a fiatal királyt, a cseh előkelőségek közül pedig Sztrazsnicki György, Zicsinszki János, Pernstein János, Krieg-Landsteini Farkas, Kosztka Zdenkó, meg még sokan, csupa válogatott előkelőség. Mátyás még utoljára elbúcsúzott a pogyebrádi családtól, megköszönte a vendéglátást és a kis Csunka orcáját külön jobbról-balról megcsókolta. Aztán beszállt a lent várakozó szánkóba, a bundák és lábzsákok tömege közé. Elindult a hosszú szánsor a csengős lovakkal, mellette és mögötte lovas katonák kísérete nyargalt.

Olyan volt ez az út, mintha álmodta volna. Gyerekkora karácsonyaira emlékeztette a csengők hangja, a prémek szaga, a szán lágy és sebes siklása és a csontkemény úton csattogó paták zaja. Vajdahunyad határában szoktak így szánkázni téli időn. De akkor néha apja és bátyja is vele voltak. S a csattogó paták várbeli Hunyadi-emberek lovaihoz tartoztak. Ezek a lovak csak katonákat vittek hátokon. Kiséretnek nevezett börtönőröket. Fogoly volt még mindig. Amig át nem lép Sztrasznicnál, a találkozás megbeszélt helyénél, a Morva túlsó partjára, addig fogoly, nem király igazában.

Február ötödikén érkezett Sztrasznicra. A fullajtárok trombitaszóval jelezték a végtelen fehérségben láthatatlan helységet. De lassanként fáklyapontok csillantak fel a távolban. Aztán házak bontakoztak ki. Aztán befordúltak egy kicsiny várszerű kastély kapujának boltíve alatt. Egész sereg fáklyás ember álldogált ott. S egy sötétruhás, nehézbundás asszonyalak. Mátyás türelmetlenül rugdosta le magáról a lábzsákokat és bundákat. Leugrott és azt az alakot forrón átölelte.

- Anyámasszony! - mondta a boldogságtól elcsukló hangon.

Az anya forró szorítással viszonozta az ölelést. De aztán mindjárt hátrább is lépett és mély udvari bókkal így szólt:

- Isten hozta felségödet, király!



XIV.

Olyan édes volt a viszontlátás első perce, mint a csurrantott méz. A második percben már üröm vegyült beléje.

- Itt vagyon az nádor lánya? - kérdezte második szavával Mátyás.

- Nincs, fiam.

- Az biza idves dolog. Bajban vónék láttán. Mert el nem vehetöm.

Így határozta el már régen: nem sokat teketóriázik, közli rögtön, jó az ilyesmin hamar túlesni. Anyja megdöbbenve hőkölt vissza.

- Melly trufa ez, te? Dehogy sem vöhetöd.

- Nem. Girzsik lányát mátkámul immár eljegyöztem.

Mentek be a házba. Jött elébök Szilágyi Mihály. Jókedvűen kiáltotta recsegő hangján:

- No, fiú, királlyá töttelek. Itt az üdő, hogy köszönjed. Mert magambul is csinálhattam vóna királyt, ha akarom.

Mátyás nyájasan válaszolt, megölelve nagybátyját.

- Mit értünk tött, királyi lölkünk meleg indúlattyával köszönjük szeretött bátyánknak.

De az anya nem hagyta sokat üdvözölködni őket. Sietett előre, mígnem négy fal között lehettek. Ott elkezdte hevesen:

- Jót töttél királlyá, Mihály, szentigaz. Immár viszontag bennünköt eskünk szegőivé tészen. Szép dolog ez. Hogy ű nádor Annát nem vöszi. De vöszi Girzsik lányát.

- Így vagyon, - szólt Mátyás nyugodtan, - s így lészen.

Valaki bekopogtatott, parancsokat kérve, vendéglátóan érdeklődve. Azzal hamar végeztek: egyedül akarnak maradni. És egy szót sem ejtve a családot ért hallatlan dicsőséges dologról, a szegedi szerződés pontjairól vitatkoztak. Az anya nem sírt ugyan, de Szilágyi Mihály tombolva fenyegetődzött és csapkodta az asztalt. Mátyás nyugodt maradt, nem akart már az első órában hálátlannak mutatkozni. S mialatt a nagybácsi elfúló haraggal magyarázott, ő nem a szavakat figyelte, amelyek elhatározásán nem változtathattak, hanem azon gondolkozott, hogy okkal-móddal le fogja szoktatni Mihály bácsit a tombolásról és asztalverdesésről. A király asztalát nem verdesheti senki ezen a világon. Még a pápa maga sem. Eredménytelenül vitatkoztak két és fél órát. Akkor úgy határoztak, hogy átküldenek a Moldva túlsó partján várakozó Vitéz Jánosért, az okos ember, jöjjön és szóljon hozzá. Amíg jött, addig Mátyás arra használta az időt, hogy megismertette anyjával és nagybátyjával Viceket és a cseh nemeseket. Hunyadiné komoly méltósággal társalgott velök. De Szilágyi Mihály rájok sem nézett, csak járt le-fel és fújt, mint a bika.

Vitéz János bevonásával újabb két órát tárgyaltak. Hiába. Mátyás ragaszkodott ahhoz, hogy ő már király, helyette ne gondolkozzék senki. Anyjáért a csillagokat lehozná az égről, de amit országa szempontjából helytelennek tart, azt még anyja kedvéért sem teszi. S még ha hasznosabbnak tartaná is a Gara-házasságot, mint a másikat, meggondolná nagyon, hogy elvegye-e László gyilkosának gőgös és kőből való leányát. Vitéz dolgavégezetlen ment vissza a túlsó oldalra. Sőt Mátyás igazától meggyőzve.

Az egész másnap eltelt ezzel a meddő vitával. Mátyás jobban győzte szívós türelemmel, mint ők a rábeszélés és vita fegyvereivel. Makacsul megmaradt álláspontja mellett. Harmadnap pedig megérkezett Girzsik. Akkor már nem lehetett többé vitatkozni. A szerződések szövegezése következett. Ezeken két álló napig dolgoztak. Temérdek részletkérdést vettek bele, azonkívül külön szerződést kellett kötni Giskrával, a belföldi cseh rablóhadak nagyurával, aki maga ugyan nem tett eleget a meghívásnak, de emberét ideküldte. Mikor pedig mindenki más kifáradt, Mátyás lefekvéskor még tanulmányozta a két hét előtt lefolyt pesti országgyűlés iratait. Egyet ezek között tízszer is átolvasott: az a hitlevél volt az, amelyet nagybátyja az ő nevében királyválasztáskor aláírt. Ebben az új király kötelezte magát, hogy az ország hadi védelmére általában saját pénzén fog zsoldosokat tartani, a dandárokat csak különös alkalmakkor hívja be, a felkelést pedig éppenséggel csak végső szükség esetén. A nemességet természetesen semmi adó alá nem fogja vetni, minden pünkösdkor megtartja az országgyűlést és a pénzt értékállónak fogja megtartani, rokonait a törvény felett állóknak nem tekinti, egyházi hivatalokra idegeneket nem alkalmaz. Ezeken a pontokon törte fejét, míg el nem aludt.

Másnap, ahogy felébredt, azonnal rendelkezett. Kitűzte a szerződések aláírásának óráját és annak ünnepélyes végrehajtását: már ami az ő cseh földről való távozását illette. Ezt megüzente anyjának, nagybátyjának és Girzsiknek. Aztán elment anyját felkeresni, hogy reggeli üdvözletét átadja neki. El volt rá készülve, hogy anyja újra fogja kezdeni a házassági terv megmásítását. De nem ez történt.

- Jól aluvál, király?

- Jól, kedves asszonyanyám. Jövék szeretett szülém kezit megapolni. Melly szivvel vagyon ma hozzám?

- Sokat tűnődék dógainkon, fiam. Igazadban tudlak. Kit akarsz eszöd szerént, aztat tödd. Ne hallgass senkire is. Még én reám se. Király légy. Ha majd vádolnak, hogy eskemet szegtem, kenjed reám, én elviselhetem.

- Mihály bátyám is bár így gondolkozna. Haragos-i nagyon?

- Csak légyen. Csinnyán csináljad, nem köll bosszontnod, de magad eszi, ne üvé után menj.

Mátyás szerette volna viharosan megölelni és százszor egymásután megcsókolni anyját. De tartózkodó maradt, csak szemében látszott meg annak büszkesége és boldogsága, hogy ilyen anyja van. Beszélgetni kezdett. S az anyának mindjárt volt egy kérése is: későbben szerette volna az átkelési ceremóniát kezdeni. Mátyás hajlott a kérésre, elvégre nem volt számos, hogy egy órával később lépi át országa határát. Ekkor lépett be Szilágyi Mihály. Mátyás mozdulatlanul várta, feléje fordulva, a köszöntést. S mikor nagybátyja kimondta a jó reggelt, akkor vidáman és tréfásan felelt:

- Köszönjük szeretett hívünk, Szilágyi Mihály idvezlésit.

- Az trufához nem sok kedvem vagyon, elhiggyed. Szörnyő dolog ez, kit Garáékval akarsz tönni.

- Sajnálom, bátyám, az irások immár készen vagynak, változtatnom nem lehető többé. Izenetömet kapta-i?

- Kaptam, de korállom. Egy órányival későbbre tösszük az egészet.

Mátyás ránézett, nem felelt semmit. De kisvártatva dolgaira hivatkozván elsietett. S a kitűzött eredeti óra előtt néhány perccel megint üzent anyjának, nagybátyjának is, hogy mindenféle új teendőkkel szaporodván napirendje, az aláírást nagy sajnálatára nem halaszthatja. Ő maga elkezdi a tanácskozást Girzsikkel az előre kijelölt időpontban és nagyon fájlalná, ha anyja és nagybátyja ennél a nevezetes aktusnál nem lennének jelen.

Girzsik tudomásul vette a kitűzött időt és rendesen meg is jelent Viktorinnal együtt az aláírásra kijelölt teremben. Ott vígan sistergett és csattogott a nedves, hatalmas fahasábok tüze a kandallóban. Barátságos meleg terjengett, ők leültek a nagy, kerek asztalhoz és a foglalatoskodó, rakosgató cseh kancellisták egyike elkezdte a megegyezés végleges szövegét olvasni.

- A grófné és a kormányzó nem jönnek? - kérdezte Girzsik.

- Talán később. De nem fontos. Olvassuk.

Terjedelmes szerződés volt ez. Mátyásnak azzal a nyilatkozatával végződött, hogy pogyebrádi György a fogság egész ideje alatt illendően és jól bánt vele, királlyá választása körül kiváló érdemeket szerzett, s ezért közöttük már régebben baráti megállapodás jött létre, amelyet most ezennel írásban megerősítenek. Eszerint I. Mátyás magyar király nőül kéri Csehország kormányzójának Kunigunda leányát, s kötelezi magát, hogy jegyesét, akit az apa egy esztendő múlva Pozsonyba fog hozni, ott átveszi s a leány tizenkettedik születésnapjának leteltével megtartja az esküvőt, azután pedig mihelyt lehetséges, Magyarország királynéjává koronáztatja...

Ekkor léptek be Hunyadi Jánosné és Szilágyi Mihály. Mátyás azonnal felpattant és elébök sietett.

- Hálásan köszönjük, - mondta latinul, kissé szertartásosan, de igen melegen, - hogy jelenlétök nagy örömét elfoglaltságuk ellenére nekünk megszerezték. Büszke lehet az a király, akit fontos dolgaiban ilyen anya és ilyen nagybátya segít.

Anyjának maga tolt oda széket. Keze már mozdult, hogy nagybátyjának is üléssel szolgáljon, de meggondolta. Intett a kancellistáknak.

- Széket kérek Magyarország kormányzójának. Közvetlen mellém, mert ez a hely illeti.

Szilágyi Mihály, aki nyers házsártosságra készen jött be, megenyhült és megnémult. A kezdet ideje dolgában öccse akarata érvényesült. Mégsem tudott most már haragudni. Méltósága tudatában ült le Mátyás balja felől. Anya és fia titkon mosolygó pillantása találkozott. Csak egy villanásnyira.

- Folytassuk, - mondta Mátyás.

A kancellista folytatta: amennyiben Magyarország királya ezt a megállapodást megszegné és Csehország kormányzójának Kunigunda leányát nem volna hajlandó nőül venni, százezer arany kötbért fizet. Szilágyi felszisszent a hatalmas összeg hallatára, de Mátyás a szisszenést eleresztette a füle mellett.

- A másikat kérem.

A kancellista másik okiratot vett elő. Ebben Girzsik kötelezte magát, hosszasan és részletesen, hogy a barátságot és szövetséget, amelyet Mátyással már előbb megkötött élőszó szerint, most a magyar királlyal szemben írással is fogadja. Mikor a felolvasásnak vége lett, Mátyás és Girzsik egymásra néztek és mindaketten bólintottak. Akkor Girzsik átvette a feléje nyujtott lúdtollat, bemártotta és a maga okmányát aláírta. Két kancellista pecsétviasszal és gyertyával bajlódott. Az olvadozó viaszt rámázolták az okmányra, Girzsik fogta a pecsétnyomót, megnyálazta és belenyomta. Most Mátyás aláírása következett. Odaillesztette a lúdtoll hegyét a hártyapapír kellő helyére, aztán határozottan, keményen odaírta: "Mathias Rex." Először életében. Szíve dobogott, mikor megnézte a kész aláírást. A látvány annyira gyönyörködtette, hogy szerette volna hosszasan nézegetni. De tekintélyére gondolt és felnézett.

- Anyám és nagybátyám ezt az okmányt nem írhatják alá, mert egy ellenkező tartalmút Szegeden, már esküvel megerősítettek volt. De nem fog ártani, ha pecsétjük rajta lesz. Ez azt jelenti majd, hogy tanui voltak azon elhatározásomnak, amelynek megmásítására hiába igyekeztek rábírni.

Hunyadiné és Szilágyi Mihály tünődtek egy pillanatig. Egymásra néztek.

- Bölcs gondolat, úgy vélem, - szólt Hunyadiné.

- Ejszen vagyon sütni valója az fejibe, - szólt Szilágyi, - aztat tudván tudjuk.

Hunyadiné lehúzta címeres pecsétgyűrűjét, Szilágyi pedig megfogta a kardját, mert annak markolatába vésve hordta pecsétnyomásra alkalmas címerét. A kancellisták odapottyantották az erős szagú viaszt az okiratra.

- Az marha itt vagyon? - kérdezte Mátyás.

Szilágyi válasz helyett felkelt és az ajtóhoz menvén kiszólt. Nagyszakállú papi férfiú lépett be rajta. Ez Szilasi Vince volt, a váci püspök. A küszöbön megállt és nagyot kiáltott:

- Éljen Mátyás király!

Mátyás nyájasan elébe sietett. Kezet fogott vele. Bemutatta Girzsiknek. De Girzsik alig nézett a főtisztelendő férfiúra. Letagadhatatlan mohósággal tekintett a nyitva maradt ajtóba. Ott két füles vasládát hozott négy katona. A ládák nem voltak túlnagyok, mégis látszott a cipelők testtartásán, hogy valami nagyon nehéz van bennök. Szilágyi intésére a két ládát feltették az asztalra, Vince püspök kulcsokat vett elé és a két láda lakatait felnyitotta.

- Tessék, - mondta latinul a püspök, - húsz-húszezer darab arany, összesen negyvenezer.

Girzsik benyult az egyik ládába és kivett belőle egy aranyhengert. Ötven darab magyar arany alkotta ezt a hengert, az aranyakat vékony fémhuzal tartotta össze. Kétszáz ilyen henger sorakozott egymás mellé a ládában, de a kiemelt henger helyén látszott, hogy a felső réteg alatt még egy ilyen réteg foglal helyet. Összesen húszezer arany. Girzsik elpirult a látvány örömétől. Mátyás csak futólag pillantott oda, Hunyadiné és Szilágyi egyáltalában nem. Ők már megnézték volt alaposan odahaza. De Viktorin és a kancellisták kíváncsian hajoltak a láda fölé. Egyik még meg is érintette ujja hegyeivel a sárga körökből álló, szabályos aranytömeget.

- Olvassátok meg, - szólt Mátyás.

- Nem, nem szükséges, - tiltakozott udvariasan Girzsik, - majd odakint megolvassák.

Visszatette a szép aranyhengert, amely odakoccant szomszédaihoz. A püspök lezárta a ládákat, becsukta a lakatokat, aztán a kulcsokat odanyújtotta a cseh kormányzónak:

- Tessék negyvenezer arany.

- Helyes, - mondta Girzsik, zsebretette a kulcsokat, majd mosolyogva Mátyás felé fordult:

- Fiamuram őfelségét szabadnak nyilvánítom.

- Köszönöm a szíves vendéglátást. Most még olvassuk el a Giskra-féle okiratot.

A kancellista megint olvasni kezdett: Giskra elismeri Mátyás magyar királyságát, Kassa, Lőcse, Bártfa, Eperjes városát és más kezén lévő városokat mint Mátyás kapitánya tartja csupán tovább és pénzt veretni ezentúl nem fog. Az okmány hosszú volt és bonyolódott. Giskra megbízottai már aláírták, Szilágyi magához vette az elintézett okmányokat.

- Akkor hát induljunk, - szólt most Mátyás.

Nyugodtnak akart látszani, de hangja kissé remegett.

- Odakint minden készen van, felséges uram. A küldöttség már várakozik a tulsó parton.

Girzsik odalépett Mátyáshoz.

- Isten veled, Mátyás király. Teljes szívemből kívánok szerencsét neked és általad hazádnak. S a ti szerencsétek által a hozzátok hűséges Csehországnak.

Megölelte, magához szorította. Majd Vicek ölelte meg a magyar királyt. De Mátyás már alig bírta türelemmel. Míg a többiek általános búcsúzkodásba kezdtek, kisietett, hogy szállásán bundát öltsön. Egy perc mulva már lent volt az udvaron. Lova ott várta igen díszes szerszámmal, drága takaróval. A cseh urak is várakoztak már topogva a hóban, most lóra ültek. Szilágyi, Girzsik és fia sietve jöttek szintén, őket is nyergelt ló várta. A váci püspök szánkóba ült, egy másikba Hunyadinét segítették. Végre kimentek a kapun. Odakint rengeteg cseh katona várta őket. Híre járt ugyanis, hogy valami támadás készül ismeretlen ellenfél részéről a fiatal király ellen, ezért Girzsik kilencszáz lovasból álló kísérettel jött le Prágából.

Hosszú, nagy menetet alkottak, díszeset. Legelől egy csapat cseh katona lovagolt, utánok két herold következett, egyik Magyarország, másik Csehország címerpajzsát vitte. Majd Girzsik és Mátyás egymás mellett, utánok Szilágyi és Vicek egymás mellett. Ezután Hunyadiné, majd a váci püspök szánja következett, mindkettőt lovas katonák sora kísérte két oldalt. Aztán hivatalnokok, tisztek és a málhás szánok zsúfolásig rakott hosszú sora. Végül a menetzáró katonacsapat. A kis morva város kapuiba kiállott a nép. Integettek, kiabáltak, bámészkodtak. Sokat lehetett a Mátyás nevét hallani, de közben itt-ott a Girzsikét is.

- A te dolgod sem lesz nagyon nehéz, - mondta Mátyás.

- Eddig minden jól megy, - felelte Girzsik, - Istennek legyen hála.

Sűrű nagy pelyhekben hullott a hó, a kopasz jegenyefákról varjak fekete raja röppent fel. Ők csak mentek lépésben, pedig Mátyás alig tudta visszatartani magát, hogy sarkantyút adjon a ló oldalának. Végre elérték a hídat, amelynek behavazott korlátján túl a Moldva jege fehérlett. S azon túl a magyar tábor tüzei füstölögtek a széles, fehér mezőn. A tábor felől ugyanígy közelgett egy lovascsapat a híd felé. Azok már magyarok voltak.

A híd közepén már eltűnt Mátyás elől a cseh szakasz, azok felfejlődtek két oldalra és megálltak. A közelgő magyar lovasok harsány sípjelt adtak. Zászlótartójuk a magyar zászlót hozta, mélyen lehajtva a föld felé. Most mindnyájan megálltak. A magyar katonák tisztelegtek és kiabáltak:

- Éljen Mátyás király!

A cseh trombiták válaszoltak a jelre. Girzsik katonásan tisztelgett. Viktorin katonásan tisztelgett. A cseh urak is tisztelegtek. S ekkor Mátyás intésére a magyar csapat megfordult. Hangos vezényszó hallatszott, a lovak ügetni kezdtek. Mátyás torka elszorúlt. A lovak patái magyar földön csattogtak. Az ő országában. Ez a térség, ez a havas táj már az övé volt, Mátyás királyé. Felállott a kengyelvasban, hogy meglássa az előtte lovaglók feje felett azokat, akik várják. Piros díszsátor tűnt fel a havas csíkon, erős, boldogan kiáltó színfolt a nagy fehérség kellős közepén. Már meg lehetett ismerni a sátor előtt álló urakat is. Ott várt a középen Vitéz János. Ő kapott megbízást, hogy a királyt a magyar nemzet nevében, üdvözölje. A beszédet már ismerte Mátyás. A püspök odaadta neki elolvasni. És tudta azt is, hogy mit fog rá felelni.

Pár perc telt bele csupán és már oda is értek. Kürtszó és dobpergés hallatszott, majd harsány zeneszó. Mátyás megismerte a zenedarabot. Királyválasztó kortesnóta volt ez. Szövegét is mesélték neki még Sztrasznic városában és dallamát is eldúdolták. Így hangzott a nóta:

Mátyást mastan választotta
Mend ez ország királyságra,
Met őt Isten adta nékünk
Menyországbul ótalmunkra.
Azért is mi választottuk
Mint Istennek ajándékját,
Kibül Isten dicsirtessék
És örökké mondjuk: ámen.

Már a második sornál énekelni kezdett egy-két katona, a harmadik sornál tíz, végül valamennyien a zenével harsogták, mint egy himnuszt. Ez alatt a menet odaért a sátorhoz. Mátyás megállott és leugrott a lóról. Mellette Girzsik és Viktorin. Mögötte Szilágyi. Riadó, hatalmas éljenzés hallatszott. Vitéz János előlépett, de a király intett neki, hogy várjon. Előbb hátranézett, ott van-e már édesanyja. S mikor a díszmentés urak, csörgő katonák között a hátsók tolakodva utat csináltak Hunyadinénak, akkor végre intett a püspöknek: lehet. Ugyanekkor Szilágyi odaállott az urak sorába. Ő vezette elvben az ország küldöttségét.

Vitéz János előlépett és rákezdte a klasszikus fogalmazású mintaszónoklatot, amely arra volt hivatva, hogy a latin orációk példájaképpen országszerte terjesszék.

- Üdvözlégy, Mátyás, Pannonia királya, akit senki másnak eddig ki nem jutott módon, nyilvános szavazás által teljesen egyhangúlag választott királyává a magyar országgyűlés és a nép, üdvözlégy te magyar nemzetnek egyetlen reménysége...

Szép szónoklat volt, Ciceró ismeretéhez nem méltatlan. De Mátyás ismerte már fennenszárnyaló mondatait. Nem figyelt oda, figyelmét kétfelé osztotta. Egyik felével a maga szónoklata gondolatait futotta végig, másik felével a püspök mögött felsorakozott urak arcát. Ott volt Rozgonyi János, erdélyi vajda. Mellette Rozgonyi Sebestyén, főlovászmester. Majd Guthi Ország Mihály főajtónállómester, Báthori István tárnokmester. S a többiek. A magyarság nagyurai. A nádor nem volt itt. Ujlaki nem volt itt. Azokkal még sok dolog lesz...

Arra rezzent fel gondolataiból, hogy megint hatalmas éljenzés harsog. A püspök beszéde véget ért. Ő felemelte a kezét, egy pillanat alatt halálos csend lett.

- Magyarországunk urainak királyi üdvözletünket! Halhatatlan hálámat nyilvánítom a magyar nemzetnek, hogy bennünket, ma még méltatlan és gyenge ifjút, a legnagyobb és Isten után következő állással tisztelt meg. Ha így halljuk nevünket éljenezve emlegetni, úgy véljük, hogy a hazának igen sokkal vagyunk adósai. Igérjük, hogy a legkeményebb munkát, a legsúlyosabb veszedelmeket sem fogjuk kerülni, sőt életünket sem késünk szükség esetén kockára tenni, mert ha a nemzet bennünket ekkora méltósággal ékesített fel, nem akarjuk, hogy ez majdan meggondolatlan választásnak lássék. Tudtotokra adjuk, hogy Csehország kormányzójával szövetséget kötöttünk, melyet szentnek és sérthetetlennek fogunk tartani. Kérjük a magyar és cseh nemzetet egyaránt, hogy munkánk elé jó reménységekkel nézzen. Igérjük, hogy országunkban mindenkit egyenlőnek tekintünk életünk minden idejében, hogy semmire sem fogunk jobban törekedni, mint hogy beváltsuk a hozzánk fűzött reményeket...

Itt már megremegett a hangja. Kezdett félni, hogy baj lesz.

- ... a várakozásnak eleget tegyünk, boldog emlékezetű atyánk méltó fiának bizonyuljunk...

A baj megtörtént: a király elsírta magát. Könnyek törtek elő szeméből, szája remegett. Amit még mondott, a sírástól alig érthetően mondta:

- ... és senki bennünket hálátlannak ne tartson!

Mialatt egetverő éljenzés dördült meg, a zene megint harsogni kezdett, ő átengedte magát hozzáforduló anyja ölelő karjainak. Rettentően szégyelte magát. De a sírást édesnek érezte.

Aztán összeszedte magát. Bementek a sátorba. Ott lakoma várta őket. Kint is húst sütöttek és boroshordót csapoltak a magyar és cseh katonáknak. Idebent a cseh urak ismerkedtek a magyarokkal, kocintottak, untalanul a királyt s olykor Girzsiket éltették. Vígan voltak. Csak Mátyás volt szorongóan ideges és nyugtalan. Mindenáron ment volna már Buda várába.

Végre a cseh urak kormányzójukkal együtt búcsúzni kezdtek. Nagy parolázás és fogadkozás közben hangoztatták a két nemzet barátságát. Aztán Girzsik, Viktorin és kiséretök a katonasággal együtt eltűnt a híd mögött. Mátyás sátorszedést és indulót fuvatott. Nemsokára elindultak a holicsi országúton.

Véget nem érő ünneplés volt ez a négy nap a határtól Budáig. Zengő éljenzés, mámoros öröm szegélyezte az utat mindvégig. Mátyás kipirult boldogsággal lovagolt nagybátyja mellett. Keveset beszélgettek a farkasordító hidegben s ő sokat gondolkozott. Egész élete végigfutott a fejében visszafelé: a bécsi fogság, a budai tárgyalás, a temesvári királyeskű, Ulrik gróf levágott fejének szörnyű látványa a nándori várban, szegény gyermeklány felesége, Kapisztrán, apja, játékai Vajdahunyadon, gyermekkori emlékei. És egyszer önkéntelenül dúdolni kezdett magában valamit. De nem tudott rájönni, hogy a dallam micsoda.

Ötödnapra megpillantotta a budai vár tornyait. Ekkor jutott eszébe, hogy mi az a dallam: a Kőmíves Kelemenről szóló éneké.

A menet gyorsan közeledett Buda falaihoz, az ő uralmának, leendő királyságának lakóhelyéhez. Hunyadi László vére volt benne azokban a falakban, hogy nagyon erősek legyenek.



XV.

Az esztergomi kapunál olyan szoros volt a tolongás, hogy a vastag láncokat tartó cölöpök, amelyeket Buda előrelátó tanácsa veretett a fagyos földbe, nem egy helyen kiszakadtak, mintha csak csemetefák lettek volna, s a boldog lelkesedés éljenző orkánja tépte volna ki őket tövestül. A dárdás katonák minden erejük megfeszítésével sem tudták visszaszorítani az elül állókat, akiket a hátul állók tömege nyomott. Ahogy a menet a kapuhoz közeledett, úgyszólván percenként meg kellett állnia a bevonuló királynak, míg előcsapata utat csinálhatott neki. Igy is minduntalan emberek férkőztek hozzá, arcuk a lelkesedés mámorától a részegéhez hasonló. Csizmáját csókolta némelyik és nem bánta, hogy kemény öklök taszigálják vissza.

- Te magyaroknak reménysége! - kiáltotta egy kucsmalengető öregember.

- Világnak gyönyörősége te! - csuklotta egy asszony, aki zokogott az izgatott örömtől.

A lárma már fülsiketítővé vált, egyikféle hangzsivajtól a másikat nem lehetett hallani. Csak sejteni lehetett, hogy valami ének szól egyszerre a riadalmas éljenzéssel. Mikor végre az előcsapat ketté vált előtte, hirtelen megerősödve zendült meg az énekszó: a kapu előtt ott várt a magyar papság, azok énekeltek. Elül állott a bíboros esztergomi érsek, a vén Szécsi Dénes, a Hunyadi-háznak nem nagyon lelkes barátja, de most már kénytelen-kelletlen alattvalója. Mellette Várdai István, a kalocsai érsek. Mögöttük tizenkét püspök, a királyi prépostok valamennyien, az apátok is mind-mind, s a kisebbrangú papok egész serege. Ezek énekelték a szent karéneket, a dalra nyitott szájak párája mindmegannyi füstfelhőt alkotott.

A király és a kormányzó leszállottak a lóról, mögöttük hasonlóképpen az egész kíséret. Az egyház üdvözlését nem lett volna illendő lóháton hallgatni. A primás reszketeg és alig érthető hangon mondta az üdvözletet. Rövid volt az üdvözlet és formaszerű. Mátyás végighallgatta, aztán megköszörülvén a torkát, jó erős hangon válaszolt, mintegy az ifjuság zengő kiáltásával tüntetve az agg motyogással szemközt. Latinúl beszélt ő is.

- Magyarország szent egyházának főpapjait királyi szívünk minden melegével köszöntjük. Elhatároztuk, hogy uralkodásunk egyetlen perce alatt sem szününk meg Istent szolgálni és bárminő veszedelem fenyegesse az ő szent hitét, a veszedelem eltávoztatására kardunkat kirántani, mint Istennek hű lovagja, késlekedni nem fogunk.

A primás ezüstfeszületet nyujtott a király felé s ő megcsókolta a Jézus testét rajta.

- Éljen Vajdafia Mátyás!

- Éljen az mi királyunk!

- Magyaroknak királyok éljen!

A kitörő riadalommal megint versenyre kelt a papok felzendülő zsolozsmája. S mint a hajó orra előtt ketté válnak a hullámok, úgy oszlott jobbra és balra a zengő papok serege. A király ismét lóra ült. Csak néhány lépést tett előre lóháton, ott volt már a kapuban, melynek nyílásában Buda város tanácsa állott. Élén a bíró, a középső vár tisztjeitől környezetten. A tanács tagjai díszes bundákban várakoztak, nyakokban méltóságuk jelvényeivel. A bíró egyet lépett előre, felnézett a lovon ülő királyra és levette kucsmáját. Németül szólalt meg:

- Felséges király, Buda város tanácsa hódolattal üdvözöl, hogy miután ősi szokás szerint eskűvel megigéred szabadságaink és dicső elődeidtől nyert mindenféle előjogaink épségben tartását, a város kulcsait neked ünnepélyesen felajánljuk.

A város kulcsai azonban nem voltak sehol láthatók. A király felemelte jobbkeze két ujját. Németül esküdött.

- Esküszünk, hogy Buda városának szabadságait tiszteletben fogjuk tartani és azokat semmiben nem korlátozzuk. Isten minket úgy segéljen.

Ekkor a bíró hátraintett és elékerültek a kulcsok. Díszruhás vártiszt hozta őket piros bársonyvánkoson. A király lenyúlt és megérintette őket. Megint folytathatta útját a rengeteg nép között. Szinte csodálkozni kellett, hogy ennyi nép akad Budán. Még a havas háztetők is kiváncsiakkal voltak tele. A menet egyenest a főszékesegyházba tartott. Ott ünnepélyes Tedeumot celebrált a primás. Az oltár mellett gazdag aranyozású baldachin alatt állott a trónszék, mellette alacsonyabb zsöllye a kormányzó számára. Szemközt a királlyal, az oltár másik oldalán foglalt helyet egyedül Hunyadiné. Az első sorokban az ország nagyjai. Kivéve kettőt: Gara László nádort és Ujlaki Miklós erdélyi vajdát. A király kívánságára az ünnepi misének kurta sorát ejtették. Még sok minden volt hátra.

Ahogy kiléptek a templomból, ott már új küldöttség várta a királyt, olyan, amely a templomba nem mehetett: a budai zsidóké. Élükön bibliai külsejű kis aggastyán, övig érő szakálla hófehér, fekete selyemsapkája prémszegésű. Mellette templomszolgák tartották a két kőtáblát, a rájok vésett tíz parancsolat héber betűivel. Ezek is szónokoltak, de nem németül, hanem deákul. A szónok hódolattal üdvözölte a felséges királyt, célzást tett az Európában sokhelyütt előforduló zsidóüldözésekre és kifejezvén a budai zsidóság nagy bizalmát az uralkodó jogszeretetéhez, kérte a zsidók szabadalmainak megerősítését. Mátyás néhány szóval jóindulatáról biztosította őket és megigérte, hogy szabadalmaikat királyi okirattal fogja megerősíteni. És megint megindult a menet a szűk utcákon át, szűnni nem akaró viharos éljenzés közepette, mígnem odaértek a legbelső övhöz, a várpalota hidas bejáratához. Ahonnan börtönbe hurcolták annakidején, majdnem egy esztendeje, a most királyként visszatérőt.

Akkor igen könnyen csapódott fel mögötte a híd, most nehezebben nyílt meg. Előbb le kellett kötnie magát az ősi magyar alkotmány mellett. Hajdani elődei koronázáskor tették ezt. De a magyar nemzet most nem rendelkezett Szent István koronájával, hogy azt választottjának fejére tehette volna. A koronát Fridrik őrizte odaát Ausztriában. És Mátyás, az Árpádok óta első nemzeti király, ezzel a bevonulással helyettesítette a koronázást. Leszállt a lóról s a baldachin alá állott.

Szilágyi Mihály odalépett lovával a várárok szélire, mellette egy kürtös. A kürt háromszoros jelet adott. A várkapu mögül egy láthatatlan ember hangja kiáltott:

- Quis vult intrare?

Szilágyi visszakiáltott:

- Mathias, Hungariae electus rex!

Belülről ismét a hang kiáltott:

- Megesküszik-e a király az ország ősi törvényeire?

A mennyezet alatt aranyszövésű, nehéz abrosszal leterített asztalon feszület állott. A feszület mögött a primás. Mintha Istentől küldött ellenőr lett volna az eskünél a komor öreg. Köröskörül szorongó tömegben országnagyok, főpapok. Az eskűmintát a kalocsai érsek olvasta.

- Nos, Mathias, dei gratia Hungariae rex...

A király a feszületre tette kezét és megesküdött, hogy Magyarország ősi alkotmányát tiszteletben tartja, törvényeit megtartja és megtartatja. Az eskü utolsó szava elhangzott. Szilágyi Mihály lova hátáról ismét bekiáltott:

- A király megesküdött. Várnagy, engedelmeskedjél!

Bentről azonnal zeneszó felelt a kiáltásra. A híd lassan ereszkedni kezdett. Mátyás könnyedén felsóhajtott. A sóhaj ezt jelentette: végre. Zászlósurak segítették, mikor a következő pár lépés méltósága kedvéért megint nyergébe ült. És izmai úgy feszültek meg, mintha valami roppant próbát kellene tennie testi erejével. Orrlyukai erősen kitágultak, száját vékonyra szorította. S mialatt haladt lova hátán befelé, hirtelen az villant gondolatain keresztül, hogy arca most nagyon hasonlatos lehet testvérbátyja akkori arcához, mikor az a nándorfehérvári bástyán nagy terveiről vallott neki...

A megnyíló kapuban ott állott Czobor Mihály, a Hunyadi-család közeli rokona, akit Szilágyi mindjárt kormányzósága első napján budai várnaggyá nevezett ki. Mögötte díszruhás őrség, páncélosan, dárdásan, ragyogó szerszámokkal. A zene harsányan szólott. Czobor keményen tisztelgett. A várkápolnában megcsendült a harang, Mátyás király bevonult a budai királyi palotába, Zsigmond király székhelyére. A várudvar falai között úgy nézett körül, mintha soha nem látott épületet venne szemügyre. Mintha most tekintené meg először titkolt nagyapjának reá hagyott örökségét. Mintha most ütné helyre a vérség jogának eddig félrebillent mérlegét: mint Zsigmond titkos, de igazi fiának fia veszi át ősi otthonát, ez országban a legelső otthont, amelyben Zsigmond leánya és ivadékai eddig csak fecsérelték az időt, a pénzt, a magyarság erejét, életét és képességeit. De most már másképpen lesz. És mielőtt az országnagyok sorfala között belépett az egyik ajtó boltíve alatt, utolsó pillantása még megörvendett azon, hogy az épületrész egyik csúcsán a fekete hollós zászlót látta lengeni.

A trónteremben biztos, erős lépésekkel indult az emelvény felé, az aranyozott oroszlánlábakon álló magányos trónszékhez. Ahol nem olyan rég még ő álldogált a kamarások és apródok soraiban, ott most díszruhás fiatal leventék álltak feszes tartással, mellökön az ő címerével. S ahol V. László ült, a szép fiú, ott most üres volt a hely. Szíve beledöbbent a nagy pillanatba: felhaladt a piros takaróval fedett három lépcsőfokon, megfogta kemény kézzel a trónszék két aranyozott oroszlánfejű karfáját és leült, szemközt fordulva az ország nagyjainak társaságával. Olyan heves mozdulattal ült le, hogy a trón belereccsent. És összeszorítván fogait, mintha valamely szilaj ösztön támadni késztetné, kissé előrehajlott felső testtel, még mindig markolva a két támasztékot, szembenézett azokkal, akik ott álltak előtte.

Félkaréjban sorakoztak fel azok, országbíró, főajtónálló, bán, érsek, tárnokmester, püspök, megint bán, megint püspök, csupa meglett ember, sőt nagyobbrészt öregek. A félkaréj előtt nagybátyja, a vékony, ideges, szenvedélyes, cigányarcú férfi, a királyi ország kormányzója, szénfekete bajszában immár deres szálakkal. Neki pedig még kilenc napja hiányzott ahhoz, hogy tizennyolc esztendős legyen.

Szilágyi Mihály megszólalt:

- Magyarország zászlós urai, egyháznagyjai és főtiszteinek viselői kérik felségedet, fogadja el hódolatukat.

Majd kirántotta kardját és elmondta az ősi mondatot:

- Életünket és vérünket királyunkért!

A félkörben állók is kardot rántottak, ha kardjuk volt. A főpapok csak úgy ismételték a nagy igét, kardlendítés nélkül.

- Életünket és vérünket királyunkért!

Mátyás ülve maradt. Egyenesen nagybátyja szeme közé nézett, úgy felelte:

- Országunk egyházi és világi nagyjainak hódolatát elfogadjuk.

Szilágyi Mihály visszatolta kardját hüvelyébe. De mindjárt meglepetten kapta fel tekintetét. Mert a király még egyebet is mondott ezen az előre megállapított, forma szerint való mondaton kivül:

- Szeretett nagybátyánkat, Szilágyi Mihályt, az ország kormányzói méltóságában királyi hatalmunkkal megerősítjük. Egyébiránt mindnyájokhoz királyi kegyelmünkkel hajlandók maradunk.

Felállott, biccentett fejével és gyors lépésekkel kisietett a trónteremből, a kamarások és apródok serege követte. Jól ismerte a járást, magánlakosztálya felé igyekezett.

- Nem kelletök, - szólt hátra a díszruhás ifjaknak.

Azok tétova lassítással elmaradtak. Ő csak ment teremről-teremre. Az ajtóknál katonás tisztelgő állásba toppantak a címeres ruhájú, fényes alabárdú királyi ajtónállók. Nógrádi rutének mind: százados hagyomány szerint Oroszi községből való legények. És a volt kamarásnak mind régi ismerősei. Még olyan is akadt köztük, aki látta, mikor most egy esztendeje ugyanezen a folyosón Giskra katonái elhurcolták.

Végül benyitott az V. László volt lakosztályába. Ott nagy élénkséget talált, egész sereg szolga rakosgatta a király hazatérő menetével most érkezett személypoggyászt. A bútorzatra is alig lehetett ráismerni, azaz hogy a régi berendezést nem lehetett újralelni benne, ráismerni annál inkább: Mátyás vajdahunyadi és temesvári bútorainak jórésze került ide. Most már csak Prágából magával hozott poggyászát kellett szétosztani ládákba, ágyba, fiókokba, fegyverszobába. Különben teljesen kész királyi otthon várta, és a sürgő-forgó személyzet között az, aki mindezt eddig is intézte: édesanyja.

- Miként tetszik? - kérdezte Hunyadiné.

- Ékes, igazán.

De éppen csak hogy körülpillantott és udvarias hálával mosolygott. Arcára más volt írva.

- Mit forgatol fejödben, király?

- Az mesterségön jár gondolatom, asszonyanyám. Tüstint láttatni fog, értöm-i, vagy se.

Intett a cselédségnek, hogy a rakosgatást hagyják abba. Azok engedelmesen kisurrantak.

- Nem értölek, Matykó. Töttél valamit magad fejitül?

- Töttem, - felelt a király idegesen mosolyogva.

Az anya figyelmesen ránézett.

- Mihály bátyádval?

- Vele.

- Mingyán alitám. Csak osztán kit mivelsz, csinyján tödd. Nehéz természeti vagyon, fölibe kereködnöd nem lészen gyerekjáték.

Mátyás nem felelt. Anyja aggodalmasan nézegetett rá, ő pedig untalan az ajtót nézegette, mint a gyerek, aki valami merész csínyjének eredményét lesi. S az ajtón csakugyan belépett Szilágyi Mihály. Még be sem tette maga után, már kiabált:

- Hallod-i, te fiú, mit erősitgetöl te kormányzó vóltomba? Nem szólottunk errül eleve egy árva szót is, noha mend az egész dógot által beszéltük. Minek járatád az szádat, mi?

A király szelíd és odaadó arcot vágott.

- Első királyi szavamval szeretött bátyámnak ügyekszöttem kedvire tönni. Baj vót?

- Baj vót, baj vót, nem az számos, hogy baj vót-i. Azonban éngöm az ország választott vala kormányzóul, mit erősítgetöl? Ha nem erősitöl, akkort nem vagyok tám kormányzó? Semmi szükség erre nem vót. Még ugyan fura lészen, ha országos dógokba kit előztebb határzottunk vóna, csácsogni kezdöl s egyebet mondsz helyötte.

Mátyás sértett arccal, duzzogó hangon fordult anyjához:

- No itt vagyon, asszonyanyám, hát mondja. Én atyafiságos szerelmemöt s hálámat az nagyok előtt mutatom néki, ű meg korhol. Rendjin vagyon, Mihály bátyám. Ha visszaszoktat arrul, hogy szeressem, hát rendjin vagyon.

Elfordult. Szilágyi Mihály egy darabig hallgatott. Aztán zavartan köhécselt. Végül megjuhászodva morogta:

- Jó, jó. Nem azér mondám, te oktondi.

De Mátyás nem felelt neki. Az ablaknál állott háttal és nézett le a Dunára. Szilágyi még várt, aztán odalépett hozzá és a vállára ütött.

- No. Semmi baj.

- De iza vagyon baj, hogyne vóna, - felelt Mátyás visszafordulva, - mert melly szépen kieszöltem én az okiratot, kiben ez szeretetet s hálát mend az országnak tudtul adom, oszt mastan királyságomnak legelső kedvit elrontja.

- Okiratot? - kérdezte Szilágyi, nem kellemetlen meglepetéssel.

- Azt. Gyönyörő okiratot.

- Adjad ki, mindegy immár, egye fene. Mastan az kancelláriára mék. Hogy mi esött ujság, megnézzem. Ha kedved vagyon, odanézhetöl, tanúljad az országlást.

Vállára ütött még egyszer, már nevetett. Aztán ment kifelé, az ajtóból visszaszólt még:

- Nagy bolond ez te fiad, Örzse.

Hunyadiné nem értett az egészből semmit. Kíváncsian nézett a fiára. Ez pedig, amint becsukódott az ajtó, kiegyenesedett. Egyszerre magasabbnak látszott. Arca is megváltozott. Sok esztendővel idősebb lett hirtelen a duzzogó fiatalember helyett.

- Nem érti, asszonyanyám? Okiratban adom az országnak, hogy Szilágyi Mihály az hatalmat legfelső fokon az királytul kapta. Kormányzó, de a király akaratábul. Köll, hogy látván lássák ezt. Ű is, az nemzet is.

Hunyadiné arca ragyogott. Szólhatott volna, de nem szólt. Tett-vett és olykor oldalvást, lopva pillantott a fiára. Hallgatása azt mondta, hogy nem kell sokat beszélni ezzel a fiúval, rá lehet bízni a maga dolgát nyugodtan.

- Hát mastan, - mondta Mátyás, - lássuk az kancelláriát. Mék országlást tanúlnom. Félórácskát, vagy egyet, ottan töltendök, utánna pedig öhetném, asszonyanyám, mert ez nagy parádék ugyan megnevelék étvágyamat. De csak kettesbe ögyünk, itten, jó? Az királyi asztalt elég hónap kezdenöm.

Megérintette anyja kezét, aztán ment. Az alabárdosok úgy álltak útja mentén, mint az eleven szobrok. A kancellária szobáiban keményen pattantak fel a tisztviselők, mikor belépett és végigment köztük. Csupa régi ismerős dolgozott itt.

- Adjon Isten, Kosztolányi. Adjon Isten, Vetési. Hogyan szógál egésségtök?

De válaszukat nem várta, csak bólintgatott nyájasan. Ment a legbelső szobába. Ott hárman ültek: Szilágyi, Vitéz püspök és egy fiatal íródeák. Beléptekor a püspök és a deák felpattantak.

- Maradjatok őve. Mihály bátyám nemkülönben.

Szilágyi Mihály észrevette magát és gyors mozdulattal jelezte utólag az elmaradt felkelési szándékot.

- Én csak hallgatom, ki dolog ippen intéztetik. Folytassátok.

Nem is szólt semmit. Azok folytatták. Terjedelmes iratot diktáltak a kolozsvári tanácshoz. A püspök diktálta, Szilágyi olykor beleszólt és módosításokat kívánt. Ha a püspök ellenvetést tett, még határozottabban kívánta. A püspök eleinte segítségkérően fordult a királyhoz néma pillantásaival, de Mátyás makacsul hallgatott. A kancellista sebesen rótta a betűket. A kormányzó "a körülötte lévő főrendekkel, főpapokkal, zászlósurakkal és nemesekkel egyetértően" úgy határozott, hogy a kolozsvári tisztviselők választását ezentúl a magyarok és szászok új rendszerrel intézzék. A külső tanácsot alkossa ötven magyar és ötven szász szabadon választott polgár, ezek felváltva válasszanak egyik évben magyar, másik évben szász bírót, s a bíró mellé mindig hat magyar és hat szász tanácsost belső tanácsnak, minden egyéb eddigi rendelet semmis, aki pedig ezt az új rendet nem tartja meg, az becsületét és állását veszti.

- Következik? - kérdezte Szilágyi, mialatt a kancellista porzóval öntötte le az írást.

- Marasóci Ördög János panasza.

Szilágyi zordonul felnevetett.

- Hun vagyon immár Ulrik gróf! No halljuk.

A püspök ismertetése szerint Ördög János azt panaszolta, hogy marasóc-szentgyörgyi és egyéb birtokait Ulrik cillii gróf erőszakkal elragadta volt tőle, és ez ügyben most nem tud igazságos ítéletet kapni, mert Turóczi Benedek, a varasdi főispán, nem érdektelen bíró.

- Ismerjük ez dógot, János, - legyintett Szilágyi, - eleg az beszéd. Csináljuk, mikint megegyeztünk vót.

Vitéz János mindjárt diktálta a választ. Vitovec János horvát bánnak és Varasdmegye szolgabiráinak meghagyatik, hogy menjenek ki a helyszinére kormányzói emberrel és a zágrábi káptalan hites bizonyságával állapitsák meg, jogos-e Ördög János panasza. Ha igaz, Ördög Jánost helyezzék vissza birtokaiba, a jelenlegi bitorlókat és Ulrik gróf özvegyét pedig idézzék a kormányzó elé...

- Nem lészen alkalmatos, - nevetett a kormányzó, - férjének fejit ki lemetéltem, elejbem ne késztessük.

- A király elejbe! - szólt rögtön Vitéz, a kézzel írott naptárra pillantva.

És nem várván választ, folytatta a diktálást: Ulrik gróf özvegyét idézzék Szent György napja után nyolcadnapra a király elé.

- Tovább.

Következett Komori Benedek három fiának panasza. Turóczi Benedek, az előbb is említett főispán, betört az ő noszernói udvarházokba fegyvereseivel, megölte anyjokat és nővéreiket, a házat kirabolta, néhai apjokat s a fiúk közül Benedeket elfogta és kilenc hónap börtönben sinyeltette.

- Vizsgálat, idézés - rendelkezett röviden a kormányzó.

Vitéz János diktált. A bán, aki ebben az ügyben saját főispánja miatt érdekelt fél, a panaszt vizsgálja meg és Turóczi Benedeket cinkosaival együtt idézze Szent György napja után nyolcadnapra... Itt Vitéz János megállt.

- Elejbem, - szólt a kormányzó.

De Mátyás fejét rázta.

- Ez szégyent ne tégye vélem saját kancelláriám. Azonegy törvénynapon egyik dologra méltó király vagyok itilközni, másikra nem? Mihály bátyám mindétig úgy mond, hogy szeret éngöm. Mastan ime országnak szine előtt megszégyentet. Hát jól vagyon, tögye. De ez csúfságot nem érdemlöttem.

Szilágyi Mihály kicsit gondolkozott. Aztán megcsóválta a fejét.

- Nem, Matykó. Ez Turóczira rég üdő óta fáj az fogam. Eztet körmön közéje kévánom.

- S ha akkort nem lészen Budán az kormányzó?

- Mi? Mér ne?

- Mer nagy dologban instálná királya az kormányzót.

Szilágyi olyan arcot vágott, mint aki gyanakodva rossz szagot érez.

- No?

- Minekutánna Mihály bátyámval az atyafiságos szüvet ériztöttem, második dógom, hogy szegény László bátyámot isten őrözzön felednem. Hamvait Lackónknak az Magdolna-kápolnábul kiásatom és az mi sírboltunkba vinni rendeléndem Gyulafehérvárrá, országos nagy illendő diszvel. Magam késérném szegény bátyámot, de miféle király, ki székhelyit legott elhagyja? Az vóna az szép nagy öröm néköm, esmég anyámasszonynak, ha Mihály bátyám mönne király képibe. Királyi késéretvel persze, király zászlajával, mikint csak királynak dukál. De ha kedve nincsen, elkűdöm Bánfi Pált.

- Kit? Azt a nyavalyást? Még mit nem. Oda én menéndek, senki egyéb.

- Nagy hálával köszönöm Mihály bátyámnak kegyes gráciáját.

Vitéz rávillant a királyra, aztán diktált: Turóczi Benedek a jelzett napon jelenjék meg a király előtt, aki majd maga lát törvényt. Mátyás felállott.

- Néköm elég vót. Az kormányzó úgyis jobban érti, az többit nem hallgatom.

Nyájasan köszönt és vidáman sietett vissza lakosztályába. Ott két személyre terített asztal várta. Anyja azonnal csengetett. Keresztet vetettek, elmondták a fohászt, leültek. A fal mellett két-két inas. Az ötödik bejött a tállal. Mátyás nagyot kiáltott:

- Turus puliszka? Asszonyanyám az világnak legelsőbb angyala. Másfél esztendei, hogy turus puliszkát nem öttem. Asszonyanyámnak alig hagyok egyetlen hitvány harapást is, mind az egészet befalom.

- Csak ögyél, fiam, királynak is kölletik önnie. Jó étvágyod van?

- Elhigyje. Ippen most kezdök béfalni valakit.

Az anya értette. Mosolygott. Magyarország királya pedig úgy esett neki a jó hazai ételnek, mint a farkas.



XVI.

Kalixtus pápa örömében elárasztotta Budát levelekkel. Írt Hunyadinénak, Szilágyinak, a primásnak, Vitéz Jánosnak és magának a királynak is. Hogy régi hívének és hősének, Hunyadi Jánosnak a fia lett király Magyarországon, annak igen sok oka volt örvendenie. A pápai udvar tekintélye kissé megcsorbult az utóbbi időben. Az európai keresztény fejedelmek lassanként elfordultak a szent atyától, mert sok mendemonda járta arról, hogy a törökök elleni háborúra beszedett tizedeket megdézsmálja és rokonai gyarapítására fordítja. Azt mindenki tudta, hogy a spanyol Borgia-családnak két tagja egy napon kapta meg a bíborosi kalapot, bár életmódjukkal erre nem nagyon szolgáltak rá; egy harmadik unokaöccs Spoleto hercege lett a pápa jóvoltából. A mainzi érsek már zsinat összehívását követelte, hogy ott a pápát be lehessen vádolni, a francia papság is felháborodottan ellene fordult. Ezt az egyházi forradalmat le tudta ugyan csillapítani, de a keresztény fejedelmek előtt elvesztette tekintélyét. Azok az uralkodók, akikhez a keresztes háború folytatásáért fordult, csak legyintettek. Örvendtek az ürügynek, hogy az áldozatot megtagadhatják: azt felelték, hogy semmi kedvök szent háború címén a Borgia-rokonság zsebét tömni. A kereszténység fejedelme már nem tudott egy fia zsoldost megmozgatni a fenyegető török ellen. Ekkor lett magyar király a Hunyadi-fiú, akinek családja Európaszerte nevezetes volt arról, hogy önzetlenül, sőt vagyonát és vérét bőven áldozva áll ki a vallásért, ha kell. És még másért is nagyon örült a szent atya: Girzsik miatt. Mivel Mátyás szoros barátságban állott Girzsikkel, remélni lehetett, hogy a cseh kelyhesek vezérét, ha az is király lesz, Mátyás vissza tudja majd téríteni a pápa bárányai közé.

"Választásod hírére, - írta a pápa a fiatal királynak, - szívünk annyi örömmel telt el, - hogy sokáig nem is tudtuk elhatározni, miként írjunk felségednek, minő szavakkal fejezzük ki boldogságunkat, melynek kifejezésére a nyelv elégtelen. Hálát adunk a halhatatlan Istennek, ki bennünket ebben az örömben részesített és téged szent hatalmával arra a királyi polcra emelt, amelyen a veszni kezdő ügyet megsegítheted. Kitűnő tehetségeid már ifjúkorodban mindenkit a legszebb reményekkel töltöttek el, légy most mint király azon, hogy szerencsés országlásod megfeleljen az emberek várakozásának... Meg vagyunk győződve, hogy felmagasztaltatásod a mi áhítatos imádságunk gyümölcse és mintegy mennyei ajándékunk. A Mindenható nemcsak Magyarországnak adta benned az ő kijelölt emberét, hanem az egész keresztény világnak, hogy hazádban a pártoskodás lelkét lecsendesítvén és az országot új fénybe emelvén, egész erővel Mahomet felekezetének kiirtására fordíthasd figyelmedet."

Mátyás mélyen elgondolkozott, mikor a pápa leveleit elolvasta. És miután aludt egyet a dologra, másnap felkereste nagybátyját.

- Nagy kérésöm vóna, Mihály bátyám. Országnak nem is kormányzójához, hanem legnagyobb vitézihöz, ki atyám holtátul immáron az ű nyomdokába lépe.

Szilágyi arca sugárzott. Roppantul szerette, ha hadi tetteiről volt szó. Nagy katonának tartotta magát és soká élt világhírű sógora árnyékában. De nem akarta a bók felett való örömét mutatni.

- Mit akarsz, te veszödelmös fickó?

- Vezért.

- Mit?

- Vezért. Atyámnak helyibe. A török ellen mi köll, hogy helyt álljunk, Magyarország. Pápának is kedvire tönnünk szükséges, meg minmagunk bűrirül is szó vagyon. Szultán immár újfent készülődik. Sereg köll az Dunához odale, de olly vezérvel, kivel hogy szégyönt nem vallunk, bizonyos legyen. Én ez vezér nem vagyok, magamat ennek nem esméröm. Atyám az sírban. Hát én aztat gondolám, hogy Mihály bátyám lemegyen Gyulafehérvárrá Lackó temetése mián. Ha egyször lent vagyon, szoríjja meg az beste pogányt, legyék Magyarországnak hadvezére, az jó Istenre kéröm.

S a tehetetlen gyermek könyörgő pillantásával nézett nagybátyjára. Az habozott.

- S az országlást itt hagynám? Mi lészen nélkülem?

- Itt vagyon János pispek, jól esmeri az Mihály bátyám véleködésit az dógokrul. Mend az országos ügyekben Mihály bátyám szájaizire teénd. Ha mi dolog vagyon, rendre meghagyándja Mihály bátyám az közönséges direkciót, mink el nem térendünk attul. De ha nem akaródzik mennie, mondjon mást, ki mend Európa előtt Magyarország vezére lehessen.

Szilágyi Mihály gondolkozott. A kormányzói munkakört igen szerette, a hadvezetés dicsősége azonban éppen úgy csiklandozta. Hosszú beszélgetés származott ebből, amelybe Vitéz Jánost és Hunyadinét is bevonták. Három álló napig habozott Szilágyi Mihály. De végre is meggondolta, hogy kormányzói hatalmat nem kell senkinek átadnia, a folyó ügyeket majd intézni fogja Vitéz János, az neki nem vetélytársa, míg a hadvezérségbe mást beengednie nem lenne ajánlatos. Mert az a más vagy vereséget szenved, s az a kormányzó bajait szaporítja, vagy győz, s akkor a kormányzó nyakára nőhet. Ugy döntött tehát, hogy leviszi Hunyadi László hamvait Erdélybe, vissza sem jön és hadat vezet a török ellen. Mikor az elhatározó szót kimondta, Mátyás átnyujtott neki egy írást, amelyet titokban előre elkészített volt.

- Sok lészen költsége Mihály bátyámnak, fogadja jó szüvvel ez kis adományt hálás királyátul.

Szilágyi Mihály kibontotta az okiratot. Nagy dónációs oklevél volt az: Mátyás király, magasztalván a kormányzó örökre felejthetetlen érdemeit, neki az örökös besztercei grófságot adományozza. Tehát Hunyadi Jánosnak magának mágnási rangját. S hozzá Beszterce nagy vagyont jelentő birtokát. És még néhány Hunyadi-birtokot. Szilágyi Mihály nem tudta boldogságát palástolni.

- Hinnye, te gyerek, be megörvendeztetél!

- Használja egészségvel, Mihály gróf. Csekély hála trónomért, kit senki másnak nem köszönök.

A kormányzóval madarat lehetett volna fogatni. Rohant elmondani feleségének a nagy ujságot. Aztán még aznap elkezdte seregét szervezni. A szervező munka semmi részletébe bele nem vonta öccsét, de ez nem tett erre semmi megjegyzést. Türelmesen várta a napot, mikor nagybátyja elutazik Budáról s ő hosszú időre egyedül maradt a hatalommal. És minden módon legyezgette nagybátyja hatalmi hiúságát. Minduntalan tanácsot kért tőle, számtalan kérdésben megkérdezte a követendő irányelveket. Megállapodtak, hogy országgyűlést majd csak akkor hívnak össze, ha Szilágyi visszatért, vagy ha ő idejében nem jöhetne vissza, főbenjáró dolgokat ezen az országgyűlésen nem fognak tárgyaltatni. Megállapodtak, hogy a felföldön békétlenkedő Giskrát egyelőre nem bántják, azt majd elintézi a kormányzó, ha visszatér. Akármit mondott a kormányzó, a király és a kancellár engedelmesen bólogattak rá. A nagybácsi nagy lelki nyugodalommal készült utazására. Ugy érezte, hogy ő ugyanazt a szerepet játssza Mátyás mellett, amelyet valaha sógora töltött be V. László mellett.

A készülődések közepette jött a hír, hogy Girzsiket megválasztották cseh királynak. Nem volt meglepetés; a Prágából érkező tudósítások nyomról-nyomra mutatták az elmúlt hetekben, hogy Girzsik kitűnően átgondolt terve zökkenő nélkül halad a megvalósulás felé. A cseh köznemes is trónra került a magyar után. A cseh-magyar szövetséges viszony mindjárt a koronázásnál megmutatkozott. Girzsik nem tétethette kelyhes főpappal a fejére Szent Vencel koronáját, mert akkor a pápa nem ismerhette volna el királynak. Ezért Magyarországtól kért kölcsön koronázó püspököket. Budáról a váci és győri püspököt küldték Prágába, még pedig azzal az utasítással, hogy előbb eskessék meg Girzsiket: igyekezni fog az összes kelyhesekkel együtt maga is a pápa hűségére térni. Girzsik habozás nélkül megesküdött az ígéretre, amivel édeskeveset kockáztatott. A magyar püspökök meg is koronázták. Őt is, feleségét is. A kis Csunka, Mátyás menyasszonya, királykisasszony lett.

A prágai koronázáson Mátyás is képviseltette magát. Két előkelőséggel. Az egyik Rozgonyi Osvát székely ispán volt. A másik nem más, mint Ujlaki Miklós.

Gara, aki megmaradt nádornak, s Ujlaki, aki megmaradt erdélyi vajdának és horvát bánnak, mindeddig vonakodtak az új királynak hódolni és közjogi állásuk munkája végett Budára jönni. Szilágyi elve az volt, hogy csinján kell bánni velök, majd szép lassan megjuhászodnak. Több levelet írtak nekik, de egyik sem válaszolt. A második, harmadik levélben már felvetették a kérdést, hogy vajjon nem személyök biztonságát féltik-e a nádor és a vajda. Mert ha igen, minden elképzelhető biztosítékot megkaphatnak, csak békéljenek meg végre és jöjjenek Budára. Nem feleltek. Miután most bizonyos volt, hogy Ujlaki ott lesz a sógora prágai koronázásán, levelet írtak neki, hogy képviselje ott a magyar királyt. Ujlaki nem felelt. A visszatérő püspökök és Rozgonyi elmondták, hogy Ujlaki uram ugyancsak díszelgett odakint a király helyetteseként és nagyon pompázott a szövetséges fejedelemnek járó tiszteletadások közepette. Igen hiú ember volt s ennek a kísértésnek nem tudott ellentállni. De makacs és kérlelhetetlen is volt s a budai levelekre még mindig nem felelt.

Ennek a két nagy ellenségnek a dolgában is hadakozott Szilágyi, mielőtt útnak indult: hagyni kell őket duzzogni, nem kell ellenséges lépést tenni ellenök. Majd megszelídülnek, s akkor minden jó lesz.

Alig mult el öt hete, hogy Mátyás király és Szilágyi Mihály kormányzó bevonultak Budára, a király máris egyedül maradt. A lefejezett testvér földi maradványait nagy gyászszertartás közepette kiásatták a kápolna földjéből. Csak csontvázát fedte már a ruha. Drága koporsóba rakták a díszes ruhájú csontvázat s a melléje ásott koponyát, aztán ünnepélyes egyházi pompával a város határáig kísérték az Erdélybe induló koporsót. A határnál a király búcsút vett nagybátyjától és visszafordult. Megsarkantyúzta lovát. Sietett vissza a várba. Hatalmasat, megkönnyebbültet lélegzett: indult uralkodni. Március huszadika van, - gondolta magában, - ezen a napon kezdődik végre igazi királysága.

- János pispek, - mondta a kancellárnak, akit már nem bácsizott többé, - számolhatok rád?

- Felségedé vagyok testestül-lelkestül.

- Jól vagyon. Kezdjük. Elsőbb Giskra. Azután az korona mián Fridrik. Azután Garáék. Azután az országgyűlés. Azután az többi dolog, valamennyi.

Rávágott az asztalra vaskesztyűs kezével, hogy csak úgy táncolt a kalamáris. Vidáman, mohón kiáltotta:

- Kezdődik.

És kezdték. Szilágyi Mihály összes vezérelvei öt perc alatt nem voltak sehol. Mátyásnak mindenről megvolt a maga saját felfogása, amelyet eddig nem fejtett ki, mert fölöslegesnek vélte hosszadalmas és céltalan vitákat folytatni nagybátyjával. Az konok ember volt és indulatos. És ha eszesnek lehetett is nevezni, okosnak nem, mert inkább a helytelent választotta, ha helytelennek tudta is, csakhogy másnak igaza ne legyen. De Vitéz János más ember volt. Rendkívül éles eszű, művelt, világlátott, nyugodt, meggyőzhető. Most szolgálta a negyedik királyt, még Albert alatt kezdte a szolgálatot, aprólékosan ismerte a diplomácia és a belső politika minden csinyját-binját. Király és tanácsosa egymásra találtak. Még Szilágyi pár heti kormányzása alatt sokszor megtörtént, hogy beszélgetés közben egy-egy szónál hirtelen egymásra pillantottak. Mindaketten beleláttak egymás gondolataiba. Mind a kettő pillantásában benne ült az örvendetes meglepetés: ez az én emberem. S már nem is volt meglepetés. Vitéz János néma elragadtatással figyelte, hogy a fiatal király, tizennyolc éves mindössze, milyen mesteri módon távolítja el a terhes és kényelmetlen nagybácsit, akivel ő sem tudott dolgozni. Mátyás pedig minden órában megláthatta, hogy ez a bölcs és nyugodt ember pontosan átlátja taktikáját és alig várja, hogy már meg lehessen fogni a dolog végét. Nem sugdostak a Szilágyi háta mögött, nem szövetkeztek, nem beszéltek meg semmit, de mikor most ketten maradtak, a lelkes fegyvertársak mély bizalmával mosolyogtak össze.

Giskra volt az első. A cseh nagyúr, akinek követei még Sztrasznicban aláírták az egyességet, most fütyölt erre az egyességre és kijelentette, hogy ezt emberei felhatalmazás nélkül kötötték. Tovább csinálta, amit addig csinált: bitorolta az egész felföldet, hatalmában tartotta a szepesi várakat, adókat vetett ki, koronként még külön is megzsarolta a lakosságot, alvezéreit és azok fosztogató, gyujtogató rablócsapatait szabadon engedte garázdálkodni, valóságos fejedelemként uralkodott és a Budáról érkező királyi leveleket olvasatlanul dobta el.

Mátyás ezt nem akarta tovább tűrni. Nagybátyja azt szerette volna, ha a leszámolást addig lehet odázni, míg ő maga vezet sereget a felföldre. De ő nem várt. Valósággal toporzékolt benne a vágy, hogy önmaga királyi erejét azonnal megmutassa. Giskra éppen nem is volt otthon, elkalandozott külföldre, hogy zsoldosaival hasznot húzzon a német lovagrend s a lengyelek közt támadt csetepatéból. Most kellett várain és otthonmaradt emberein rajtaütni. Szilágyi menete, amely az esztergomi rév felé haladt, talán még odalátszott volna a várba, ha lenéznek; ők már a felföldi hadjárat szervezéséről tanácskoztak. Már ki volt jelölve a büntetősereg vezére: Rozgonyi Sebestyén, a főlovászmester. Már elhatározták, hogy Girzsiktől kérnek segédcsapatokat, hadd menjenek a Giskra-népre a cseh zsoldosok északról, mialatt Rozgonyi katonái délről ütnek rájok.

Aztán rátértek a szent korona dolgára. Szilágyi ezt is maga akarta intézni. Mátyás nem várt. Követséget szándékozott küldeni Fridrik németrómai császárhoz, hogy adja ki a koronát, amelyet jogtalanul tart magánál. Hogy ez a követség mit mondjon, milyen hangon mondja és esetleg bejelentse-e a kérés nem teljesítése esetére a fegyveres támadást, azt apróra meg kellett beszélni.

Gara és Ujlaki dolgában is külön álláspontja volt Mátyásnak. Ő úgy itélte, hogy ennek a két ősi ellenségnek megbékülésére nem számíthat. Ha pedig nem számíthat, akkor nem szabad a királyi tekintélyt minden untalan megsértetni velök, hanem le kell számolni. Lehetetlen, hogy olyan nádora és horvát bánja legyen az országnak, akik a törvényesen választott királyt egyszerűen nem veszik tudomásul és leveleit úgy hagyják válaszolatlanul, mint az utcán lépkedő gazdag és dölyfös polgár, aki nem felel a kéregető köszöntésére. Fel kell őket szólítani még egyszer és utoljára, a kemény király hangján, hogy azonnal jelentkezzenek kötelességeik teljesítésére. Ha nem jelentkeznek, akkor semmi teketória: el velök.

El kell csapatni őket az országgyűléssel, amely szintén nem halogatható és szintén nem a Szilágyi elképzelése szerint fog lefolyni. Hanem ezen az országgyűlésen, a király első országgyűlésén meg kell mutatni, hogy nem idős nevelők tartják kezökben a gyeplőszárat, hanem a király, akit senkise nézzen gyermeknek. És mindjárt el kell kezdeni a király természetes küzdelmét a rendekkel. Mert ő sem csinálhat egyebet, mint amit minden alkotmányos ország királya mindig csinált a történelem emlékezete óta: a formák óvatos és szívós megtartásával mennél kisebbre szorítani az országgyűlés hatalmát és lassan, céltudatosan mennél nagyobbra nevelni a magáét. Mert az alkotmány szent és fenkölt dolog, ha alattvaló valaki, ősi fegyver a zsarnoki törekvések ellen. De ha királlyá lesz az alattvaló, akkor egyszerre megfordul a világ: látván látja, hogy azt az alkotmányt éppen az ő hatalma ellen építették ki a századok. Vezetni pedig csak az tud, akinek hatalma van.

És attól a pillanattól kezdve, hogy Szilágyi Mihály kitette a lábát Budáról, a király és kancellárja éppen csak hogy evésre és alvásra hagytak időt magoknak, különben hatalmas lendülettel dolgoztak. Az eltelt öt hét arra volt jó a királynak, hogy számba vegye, milyen állapotban kapta kézbe az országot. És meg kellett vallania magának, hogy Magyarország, ahogy a kezébe adták, felfordult, lerongyolt, elzüllött, minden oldalról életveszedelmesen fenyegetett ország. Északon Giskra bitorolta a felföld jórészét, nyugatra Fridrik állott lesben, délnyugaton a forrongó és zavargó Szerbia volt a kellemetlen szomszéd, délen részint a velencei köztársaság nyult a dalmata partok után, részint a török szörnyű hatalma fenyegetett, keleten a moldvai és havasalföldi ellenséges indulattal kellett farkasszemet nézni. A jogszolgáltatás teljesen elkorhadt, a bíróságok négy esztendeje nem működtek. A királyi jövedelmek Hunyadi halála óta megcsappantak és szétfolytak, a katonaság csekély volt és fegyelmezetlen, a jobbágyság, amelyet cseh rablók, átvonuló idegen keresztesek és saját földesuraik facsartak és sanyargattak, sok helyütt lázadozott. Az ország két leghatalmasabb főura nyiltan vonakodott a királyt tudomásul venni. S mindezeken felül a királyi hatalomnak nem volt pénze. Életében először anyagi gondok szakadtak Mátyásra. A legendás magánvagyon is megakadt. A roppant Hunyadi-földeket súlyosan kizsarolták az utóbbi esztendők. Teméntelen pénz kellett azokra a zsoldosokra, amelyeket a család maga tartott fegyverben hol a török, hol az Ulrik-párt, hol a lázadozó szászok ellen. Most aztán a Girzsik-féle váltságdíj, a rossz termés, a kínzó drágaság megadta a kegyelemdöfést a nagy vagyon mozgékonyságának. Kincsesládái üresen állottak. Mátyás dúsgazdag fiatalember volt, nábobi kincseinek nagy híre járt egész Európában, de pénze nem volt semmi. Pedig éppen most rengeteg pénzre lett volna szüksége.

Ők tehát ketten dolgoztak rogyásig. Egy tizennyolcéves fiatalember tanakodott naphosszat egy ötvenéves főpappal. De a fiatalember ült az asztalnál és az érett ember állott előtte meglepett tisztelettel és egyre növekedő elismeréssel. A munka égett a kezök alatt. Ment a levél Girzsikhez, hogy Giskra ellen adjon kölcsön ötszáz lovast. Ment a levél Fridrikhez, hogy készüljön a török ellen szükséges segítségre, mert a török már mozog. Ment a levél a nádornak, hogy vagy jelenjék meg azonnal a király színe előtt, vagy magára vessen azért, ami következik. Mentek a rendekhez az országgyűlési meghívók. Ment a parancs Bártfának, hogy Giskra ellen teljes erejével segítse Rozgonyi Sebestyént. S a nagy ügyek mellett buzgó hévvel intéződtek a folyó ügyek, azok is, amelyek hosszú idő óta elhanyagoltan porosodtak a királyi kancellária asztalain, azok is, amelyeket most azon frissiben termelt a hétköznapi élet. Rendelet az erdélyi káptalannak, hogy Unger Jánost, Pétert és Sándort Nádasd birtokába iktassa be. Okirat a budai zsidóknak, mely őket a IV. Bélától kapott szabadalmakban megerősíti. Elmakacsolása Palóczi Simonnak, aki hatalmaskodásokat követett el a leleszi monostor birtokain, de az idézésekre nem jelent meg. A veszprémvölgyi apácák felmentése a katonai kvártélykötelezettség alól. Az ügyek végtelen sora hosszú éjszakai órákon gyertyavilágnál, holtrafáradt kancellistákkal, a sötét folyosón állva szundikáló alabárdosokkal. Néha siető pillantás a holdfényes Dunára.

- Melly világosság az ottan, nézzed csak, János pispek!

A király valami vöröses derengést látott meg a szemközti síkon, messze, messze, Pesten túl. Vitéz János kipillantott:

- Giskra emberei. Délután jelöntém felségednek, hogy immár alfődi falvakat gyútogatnak.

- Jézus, - hökkent meg a király - olly közel, hogy idáig megláttatik? Mi vagyon Rozgonyival?

- Hónap indúl Egerbül. A pispek is vele.

- Ugy az munkát mastan bérekesztjük, János. Megyünk imádni az kápolnába.

Éjszakai órán a kápolnába mentek, király és kancellár. Mélységes csend ült a folyosókon a sötét várpalotában, csak itt-ott csörrent meg a vért és koppant a földhöz a tisztelgő alabárd, ha őr mellett mentek el. A kápolnába világot gyújtottak és letérdeltek az oltár elé imádkozni. A király legelső hadjáratának sikeréért. Soká és buzgón imádkoztak, kiki magában, hangtalanúl. Aztán elbúcsúztak, hogy pár órát aludjanak és másnap reggel újra kezdjék a munkát. Levél a pápának. Levél a szebeni szászokhoz. Hosszú tárgyalás Carvajal pápai követtel. Részvétlevél a nápolyi udvarhoz, mert az öreg bölcs Alfonz, ugyanaz, akit valaha Hunyadi János titokban meghívott a magyar trónra, most meghalt, és természetes fia, I. Ferrante, vette át az uralmat. De főként feszült és izgatott várakozás a nap minden percében: jön-e és milyen híradás jön a Giskra ellen küldött Rozgonyi Sebestyén seregétől.

És jöttek a hírek nemsokára. Az első azt adta tudtul, hogy a magyar sereg megtámadta Vadnát, a csehek egyik fellegvárát. Az ostrom tart. S ettől kezdve gyors egymásutánban jöttek a híradások, alig múlt nap futár nélkül. Hedervári László, a vitézkedni igen szerető egri püspök, aki maga kéredzkedett Rozgonyi mellé, körülfogta a várat, Rozgonyi pedig rajtaütött a vár alatt tanyázó cseh rablóseregre. Szétverte őket, a csehek Galgóc alá menekültek, hogy ott egyesüljenek más rablócsapatokkal. Vadnát Rozgonyiék elfoglalták és üldözőbe vették a cseheket. Egyszersmind sürgős erősítést kértek Budáról, hogy a megvert rablókat teljesebben üldözhessék.

A levelet lóhalálában vágtató legény hozta. Mátyás boldog izgalommal kérdezte Vitéz Jánost:

- Kit kűdünk, János?

- Tám Magyar Balázst.

- Az jó lészen. Hé, Kosztolányi! Kűdjetök tüstint Magyar Balázsért.

A Hunyadi-hadakban nevekedett, sok verekedést látott Magyar Balázs egy óra múlva már ott állott a király előtt. És két óra múlva már nyergeltetett. Mire indúlt, már megjött az új hír: Szécsnél a magyarok teljesen megverték Giskra embereit, rengeteget összevagdaltak, néhány száz foglyot is ejtettek, köztük Galgatát, a Giskra nevezetes alvezérét. Igen sok ellenséges katonát a föld népe vert agyon. Sőt a parasztság lelkesen fölbuzdúlt, mintegy ötezren kaszát és fustélyt ragadva a sereghez csatlakoztak és tombolva éltetik Mátyás királyt.

Nemsokára már arról jött tudósítás, hogy Magyar Balázs csatlakozott Rozgonyihoz. Elfoglalták a mistyei várat, a védőket kivétel nélkül mind megölték. Egyetlen asszony volt a várban, azt futni hagyták. Aztán Gálszécs következett, elfoglalták. Most került sor a döntő csatára. Giskra két másik alvezére, Talafúz és Akszaméta, Sárospatak mellett várták a fősereggel a támadást. Az ütközet hosszú és véres volt, a magyarok győztek. Akszaméta elesett. Talafúz fejvesztetten menekült Jászó várába. Azt is elfoglalták, Talafúz tovább szaladt Berzevicére. Azt is elfoglalták, utána Jászó várát. Ami cseh rabló még maradt, az elbújdosott hazája felé, vagy agyonverték a parasztok. Mátyás megverte Giskrát. Ő verte meg, nem a kormányzó.

Mire ezek az izgalmas napok leteltek, éppen elérkezett az országgyűlés ideje. A rendek már érkezgettek az ország minden tájáról. Hol ennek, hol annak a nemesnek jöttét jelentették a kancellárián. S egy reggelen, mikor Mátyás megjött rendes lovaglásáról és kiüzent, hogy Vitéz püspök bejöhet, a kancellár olyan arccal lépett be hozzá, amely igen érdekes hírt ígért.

- No mi az, János?

- Nagy újság vagyon, felség, Ujlaki megjöve.

- Micsoda?

- Miként mondom: Ujlaki tennap este óta Budán vagyon. Hogy viszontag nádor nem jövend, immáron azt is tudom. Igy mondá Ujlaki valakinek.

- És hódolatával mi s hogyan lészen? Nem jő előnkbe Ujlaki uram?

Vitéz vállat vont. Erre nem tudott felelni. Talán a nap folyamán jelentkezik. Ha nem teszi, felszólítani nem lesz ajánlatos. Ne lássa önmaga túlságos fontosságát. Garával pedig végezni kell, egyszer s mindenkorra.

Ezekben a napokban Mátyás és Vitéz János alig aludtak valamit. Állandó tanácskozásokat folytattak a Hunyadi-ház főembereivel, püspökökkel, közjogi méltóságokkal. Az országgyűlés törvényjavaslatait kellett előkészíteni. A politikai rend úgy szabta meg, hogy az országgyűlésnek a király jelenlétében kellett tárgyalás alá venni azt a hitlevelet, amelyre királyválasztáskor Szilágyi Mihály a távollevő király nevében megesküdött. Vitéz János, mikor erről beszéltek, fogta a hitlevél előtte fekvő szövegét és mint elintézett kérdést, áttette az asztal másik oldalára. Új tárgyat akart elővenni. De a király felemelte a kezét.

- Várhassunk, János. Az éjjel kigondoltam valamit.

Megállt. Olyan arcot vágott, mint akinek igen sikerült tréfa jutott az eszébe. Felvette az okmányt.

- Ez nem így kerülend az magyar törvénybe. Veleje persze ez marad. De mássá irom.

Vitéz ránézett a királyra és elmosolyodott. Fejét csóválta, mint akinek nagyon tetszik valami. Értette azonnal az egészet. A király átstilizálja a hitlevél szövegét. Így el fogja érni, hogy esküje gyanánt nem az kerül a törvénykönyvbe, amit távollétében a kormányzó írt elő neki. Hanem a saját szövege.

- Készen is vagyon, - mondta a király - éjszaka felkőttem, mingyán megcsinálám. Nézzed.

És saját írásai közül átadott egy saját kezével írt szöveget a püspöknek. Az kiváncsian kezdte olvasni. És már az első mondatoknál elragadtatva bólogatott. A király munkáját nagyon tehetségesnek találta még a királytól is meglepőnek. Mert a hitlevél az új szövegezésben sokkal súlyosabbnak tetszett a Szilágyi szövegénél. A király a maga okiratában sokkal többre kötelezte magát. De csak látszólag. Mert a latin szövegben rejtett hurkok gyanánt olyan kifejezések bujkáltak, mint "lehetőleg" és "szükséghez képest". Végeredményben az egyes pontok lényege mégis azonosnak tetszett.

- Ez jobb lészen, - mondta a király.

- De hátha valamely szemfüles bolhászni kezdi?

- Kezdje. Vagyon rá válaszunk. Amaz hitlevél alapján szerkesztöttük ezt, kire Albert király esküve harminckilenc május huszonhetedikén. Kikeresém az levéltárbul. S egyetmást még közibe töttem. Ha ezt az törvények közibe béiktatta az országgyűlés, az kedvezésöket külön fogjuk megbeszélleni.

Ezekről a kedvezésekről kellett hosszú órákon át tanácskozniok. Mert ezek azt jelentették, hogy a hitlevél megtartásán túl mi a király jogköre. A hitlevél megmondta, hogy mit nem szabad a királynak. Most az első országgyűlés volt kimondandó, hogy viszont mit szabad a királynak. Tárnokmestertől kezdve főlovászmesterig minden hű ember véget nem érő vitákban mondta meg a véleményét arról, hogy mit kell kérni az országgyűléstől, mit lehet kérni és mit nem tanácsos kérni.

Aprólékos megvitatás után nyolc főpontot állítottak fel.

Először: mondassék ki, hogy minden hivatal betöltése a rendek tanácsa és befolyása nélkül csak a királytól függ.

Másodszor: a rablott jószágok visszaadását csak a király, nádor, vagy az országbíró ítélheti meg.

Harmadszor: a jogtalan kézre jutott királyi jószágokat és jövedelmeket záros határnapig vissza kell adni.

Negyedszer: akik a király ellen pártot ütöttek, azok ellen eljárás indul. Vád alá helyezendők, menlevelet nem kaphatnak.

Ötödször: az országgyűlés mondja ki, hogy az egyházak fölött a magyar király pártfogói joga sértetlen. Ha ennek a jognak sérelmére adományok történtek, azok semmisek.

Hatodszor: az Albert óta épített várakat le kell rombolni, hacsak a király egyiket-másikat megtartandónak nem ítéli.

Hetedszer: ha ellenséges kézre jutott várakat sikerül visszavenni, azok előbbi tulajdonosuk kezére adandók. De ha igazolni lehet, hogy az ilyen vár azért jutott az ellenség kezére, mert tulajdonosa önként adta át, vagy rosszúl őrizte, a vár a királyé.

Nyolcadszor: az országgyűlés felhívja a királyt, hogy a megüresedett apáti és préposti állásokat töltse be.

Írásba foglaltak még igen sok kisebb jelentőségű törvényjavaslatot. De amire Mátyás a legközelebbi lépéseket alapítani akarta, az ebben a nyolc pontban foglaltatott. Garát most már vád alá helyeztette és nádorrá azt nevezte ki, akit ő akart. A Gara-párt újabb építésű várait lerombolhatta. Birtokcserékben döntő szót mondhatott, vitázó urakat gazdaggá, vagy szegénnyé tehetett. Az ellenséges kézre jutott várakat, ha visszakerülnek, mind birtokába vehette, hiszen nem nehéz igazolni, hogy a vár azért esett el, mert rosszul őrizték.

Az országgyűlés kitűzött határnapja előtti estén csak úgy nyüzsgött a sokaság a budai utcákon. Aki csak nem volt ágyban fekvő beteg, az mind feljött Budára királyt látni. A nádor kivételével. Az tovább dacolt a királlyal simontornyai várában. Ujlaki Budán volt, de nem jelent meg a király előtt, tüntetvén azzal, hogy a hagyományos hódolást elmulasztja. Mátyás most már tisztában volt vele, hogy mit fog tenni. Késő este magához hivatta Guti Ország Mihályt, a főajtónállót. Nála volt Vitéz János is, mikor fogadta.

- Valami baj vagyon, felség? - kérdezte a régi, hű ember.

- Nincs. Csak tudakolni kévánnánk, akarsz-e nádorispánunk lenni?

A főajtónálló elpirult és visszahőkölt a hirtelen boldogságtól.

- De... de hát Gara?

- Garát elcsapjuk, miként rossz cselédet szokás. Akarsz, nem akarsz?

- Akarok, - rebegte a zászlósúr és szeme nedves lett az örömtől.

- Jól vagyon. Többirül beszélj János pispekvel. Mi alunni megyünk.

És másnap Mátyás király megnyitotta az első országgyűlést. Hagyományos pompával vonult be, pazar díszruhát viselt, gyémántos, rubintos kardja falvakat megért. Fején vékony aranykorona, amely Szent Istvánéhoz szándékosan nem hasonlított. Gyors léptekkel hágott fel a díszes emelvényre. Fergeteges éljenzés és dobogás fogadta. Ő szembe nézett az élénk színekben pompázó sokasággal. Szembe nézett a magyar nemzettel. Pillantása Ujlakira esett, aki összeszorított szájjal, dacos némasággal, sápadtan állott a tomboló éljenzők között. De nézése elfutott felette. Aztán rákezdte a hagyományos latin mondatot:

- Magyarországunk itt egybegyűlt zászlósurainak és rendeinek királyi üdvözletünket...

Nem folytathatta, mert az éljenzés és dobogás nem hagyta beszélni. A nemzet nem tudott betelni a fiatal nemzeti király ünneplésével. Tovább harsogott és zúgott a terem, sőt a vihar még erősbödött. Ő várt türelmesen, de odasúgott Vitéz Jánosnak, aki mellette állott, hogy a trónbeszéd szövegét nyujtsa neki:

- Tyű be mérges lészen Mihály bátyám az nándori várban...

A nagy lármában ezt csak Vitéz János hallotta. És sietett elnyomni a kisértő mosolygást.



XVII.

Az országgyűlés tizenkét napig tanácskozott. A kedvezéseket mind pontosan megszavazták. A nádort megfosztották állásától és egyetlen hang nem emelkedett mellette. Guti Ország Mihály elfogadta a nádori széket. Ujlaki erre azonnal elutazott Budáról. Felháborodva hangoztatta, hogy ő a zászlósurak rangsorában előbb állott, mint Ország, tehát a nádori méltóság, ha már Garát letették, neki járt volna.

- Királynak megmondjátok, hogy ezt megkeserüli!

A királynak megmondták a fenyegetést. Ő csak vállát vonta és nevetett. Igen jó kedve volt, az országgyűlés kitűnően sikerült. Egyetlen egy terve nem sikerült: szeretett volna a rendekkel egy kis rendkívüli adót megszavaztatni. De már a puszta kísérlet is olyan heves ellenállást keltett, hogy jobbnak látta egyelőre nem erőszakolni a dolgot. És most már csak azt várta, mikor és hogyan fog felhorkanni Szilágyi Mihály.

Először kerülő úton hallott róla, mégpedig édesanyjától. Hunyadi Jánosné nem akart a királyi palotában lakni. Csak a legelső napokat töltötte a fia mellett, míg annak magánlakosztályát, konyháját és közvetlen személyzetét rendben tudta. Akkor vidékre költözött, bár nem messzire, csak a főváros közelébe, Óbudára. Volt itt egy nagy majorja, abban tetszetős és kellemes udvarház. Mátyás udvariasan kérlelte ugyan, hogy foglaljon magának lakosztályt a várpalotában, de az özvegy csak fejét ingatta.

- Nem, fiam, maradj magad ura. Hogy még gyermek vagy, mondanák, kit dajkálni kell, ha mellettöd marannék.

A király nem is marasztotta tovább. Nagyon is egyet értett anyja érvével, meg aztán ismerte anyja természetét: az nem érzi jól magát, ha nem uralkodhatik. Az óbudai udvarházban ezt korlátlanul teheti, Budán sok minden tekintet zavarná szabadságát. Így történt, hogy Hunyadi Jánosné külön otthont alapított magának. A király, ahányszor szerét ejthette, kikocsizott hozzá, hogy megnézze virágoskertje és baromfiudvara fejlődését.

Most már, az országgyűlés előkészítése és lefolyása miatt, szinte három hétig nem mehetett ki hozzá. De ahogy a rendek eloszlottak, rögtön meglátogatta. Ott üldögéltek a kertben a nagy diófa alatt és gyönyörködtek a sárgacsőrű fekete rigókban, amelyek a gyepen egészen közelökbe merészkedtek.

- Mondjad mán, fiam, mi vagyon odale Szerbországba?

Mátyás azonnal magyarázni kezdte a szerb helyzetet. A boldogult Gyorgye király családja nevezetes volt arról, hogy abban a legközelebbi rokonok is folyton egymás életére törtek. Három fia volt neki, Lázár, Gergely és István. Továbbá két leánya: Katalin, az Ulrik gróf özvegye és Mara, a Murád szultán özvegye. Murád szultán, mikor még élt, két sógorának, Gergelynek és Istvánnak kitolatta a szemét. Gyorgye belehalt azokba a sebekbe, amelyeket Szilágyi Mihály embereitől kapott és végrendelete szerint Gergely követte a trónon, de agg anyja gyámságával. Lázár, aki nem volt vak, mindenáron uralkodni akart és mérget hintett anyja salátájára egy étkezés alkalmával. Az öregasszony meghalt, a másik két fiú rémületében elmenekült. Lázár egyedül maradt a hatalommal, de nem sokáig örülhetett neki, mert meghalt. Most az uralmat özvegye, Ilona királyné vette át és miután leányát már előbb a bosnyák trónörökössel jegyezte el, annak kezére akarta játszani Szerbiát is. A pápánál keresett támogatást és felajánlotta neki, hogy görög vallású népét áttéríti a katolikus hitre. Ezért a szerbek fellázadtak ellene és egy török basát hívtak meg királynak. Ezt Abigaics basának hívták.

- Tudja-i asszonyanyám, hol vagyon ez Abigaics basa? A budai vár börtönében. Ilona királyné tőrbe csalá, lefogatván, elkűdé neköm ajándokul, bilincsbe verve. De az népében teljes fejetlenség kerekedék. Mindenki uralkodik ott és senki. Országjokat elárasztá az török.

Hunyadiné mindezt mozdulatlan arccal hallgatta. Most megszólalt:

- Bevégzéd? Jó. Mastan hogy ki alkudozik mindnyájokkal, Ilonával, Marával, vakokval, népvel az koronáért, azt mondjad meg. Mert ha nem tudnád, én megmondom. Mihály bátyád.

- Micsoda, - álmélkodott Mátyás, - Mihály bácsi Szerbiában király kéván lenni?

- Az. Nem tudhatod, mert suttyomba végzi az alkut. De én tudom. Mert hogy segéljem ebben, könyörögve kére levelben. Válaszolék is neki.

- Mit?

- Nemcsak hogy nem segéllem, de tiltom alkudoznia. Még én életben vagyok, bele ez dologba nem mék. Ű csak nyughasson. Mi családunkban csak egy király vagyon. Ha az rác korona kapható, tiéd légyen, ne üvé.

Mátyás fejét rázta.

- Nem köll. Török és ennenmagam között jó néköm ottan amaz idegen ország. Török szomszédságot nem kévánok, immár eltűnődtem én ez fölött. De hogy Mihály bátyám áhíjja az Gyorgye koronáját, soha eszömbe meg sem fordúlt vóna. Néköm, királyának, semmit ez áhitatárul nem szóla. Kicsinyég furcsállom.

- Nono, - mosolygott Hunyadiné - egysmás dógot te is töttél kormányzónak tudta nélkül.

- Az más. Én király vagyok. Mondja csak, asszonyanyám: kűde hát levelet neki, hogy nyughasson, ugyi?

- Kűdtem. Mastan rettenetest haragszik reám. Vén bolond. Az teméntelen hívság, ez vala mán baja pendelyes gyerekkorába is.

- Hajjaj. Így hát dupla szerrel haragszik. Tul lűttünk az tárcsán. De oda se neki. Ha belekezdék, végig csinálom. Ha könyökit fogdozzák, dógozni nem birhat senki. Se varga, se király. Ha bűribe meg nem fér Mihály bátyám, iza bécsukatom, asszonyanyám meglássa. Tudom, hálátlant fog mondani éngöm az világ, hogy félrébb taszitom, ki az trónra tött. De nem bánom egy csöppet is. Mert ha trónra tött, haggyon dógoznom. Ha meg nem izlik néki, hogy dógozom, ne tött vóna oda. Lelki ösméretöm jobban sajog olly hibátul, ha kit országunk ellen vétök, mint kit ű ellene. S tudja asszonyanyám, mi az furcsa? Hogy lelköm mélyibe roppantul szeretöm. Mikort dühös szóval káromol, az asztalt csapdossa, bajsza rezeg, bizony mondom, szivem szerint magamhoz ölelném. Mert ollyannyira magyar. Még mend az hibái, azok is magyarok.

- Én is ugyan kedveltem világéletömbe. Vén taknyos, roppant kedves bír lönni néha.

Mosolyogva néztek maguk elé mindaketten. Mintha, két komoly felnőtt valami szeretetreméltó, haszontalan, vásott kölyökről beszélgettek volna. Aztán még elbeszélgettek egyről-másról, főként a nyúlszigeti apácák dolgáról, akiknek nagy perök volt a pesti és budai vámszedőkkel. Az apácákat Hunyadiné nagyon pártfogolta és a király támogatását kérte számukra.

- Bocsásson ki okiratot, asszonyanyám, - válaszolta Mátyás - király anyja, joga vagyon. Árpádok alatt is sok izben tötték.

- Én? Okiratot?

- Azt ám. Felhatalmazom. Asszonyanyámtul nem tartok.

- Még bécsukatsz, félek.

Nevettek. Elbúcsúztak. Mátyás ment vissza az udvari hintón Budára. Ott elmondta Vitéz Jánosnak, amit anyjától hallott. A püspök soká elgondolkozott róla. Úgy vélekedett, hogy Szilágyi Mihály megbánta önzetlenségét: most már jobb szeretné, ha nem öccséből, hanem saját magából csinált volna királyt. Ha most bosszankodik, hogy még szerb király sem lehet és ha ebben a bosszus lelkiállapotban tudja meg az országgyűlés eredményeit, kétségtelenül éktelen indulatra fog gerjedni. Fel kell készülni arra, hogy sok baj lesz vele.

Így is lett. Tőle magától sem jött hír, de közvetett ujság annál több. A délvidékről jövő hírhozók egyre sűrűbben emlegették, hogy Szilágyi Mihály meghallotta az országgyűlés lefolyását és tombol haragjában. Igen mosdatlan szavakkal becsmérli a királyt, lázadással fenyegetődzik és egyelőre ingadozik, hogy otthagyjon-e csapot-papot Nándorfehérvárott és menjen Budára botrányt csinálni, vagy éppenséggel ott maradjon és tagadja meg öccsét. A sokféle mende-monda között nem lehetett eligazodni. Mátyás úgy határozott, hogy ezeket a híreket elereszti füle mellett és megvárja, míg nagybátyja megszólal.

Az szólt, de nem neki. Egy szép napon az a meghökkentő hír jött, hogy Szilágyi Mihály felkerekedett, elment Tolnába, ott felkereste simontornyai várkastélyában az elcsapott nádort, odahivatták ugyanakkor Ujlaki Miklóst is, és hárman szövetséget kötöttek. A király ellen. Nem is titkolták a megállapodás pontjait. A szerződés szerint kötelezték magokat, hogy egymást egész életökben "akárki ellen és akármilyen körülmények között" híven és teljes erejükből segíteni fogják, kötésöket kiterjesztik minden hívökre. Aki a kötést megszegi azt megátkozzák: necsak becsületének vesztével bűnhődjék, hanem "egyházi átok alá vetettnek tekintessék, s ez alól még maga az apostoli szék se bonthassa fel". Annyi szerződésre esküdtek meg már az utóbbi években a nagyurak és annyiszor szegték meg esküjüket, hogy már nem tudtak milyen szerződési formákat kieszelni.

Július huszonhatodikán kötötték az egyességet Garánál és július harmincadikán már részletesen ismerte Mátyás a kötés tartalmát. Mikor megtudta, csak ennyit mondott:

- Fele sem tréfa.

Aztán elhatározta, hogy azonnal nem határoz, megvárja, míg tisztán gondolkozik a kérdésről. Aludni fog rá egyet, az ilyenkor nagyon ajánlatos. Vitéz is aludt rá egyet. S másnap azt határozták, hogy mindenekelőtt megpróbálják a békés utat. Vitéz, mint Mátyás bizalmas követe, lemegy Nándorfehérvárra, ott lelkére beszél a kormányzónak és elébe tárja, milyen végzetes dologba ment bele. Ha lecsillapodik, talán meg lehet kísérelni valami módot, hogy a szerződés alól mentesítse magát. Ha másként nem, a pápa közbelépésével.

A püspök azonnal indult Nándorfehérvárra. Mátyás pedig végezte tovább a királyi kancellária folyó ügyeit. Elég felelősségteljes és nehéz dolgok kerültek eléje. Olyan területre kellett lépnie, amelyet kevéssé ismert: a nemzetközi pénzügyek terére. Hunyadi János halála óta nagyon leromlott a magyar pénz, s az ő trónraléptekor érezhetően javult ugyan, de a külföldi pénzekhez képest még mindig elég gyengén állott. Már hetek óta jöttek a panaszok a különböző céhektől, kincstári tisztviselőktől, kereskedőktől, hogy a nép nem akarja a magyar váltópénzt elfogadni, mindenki olasz aranyat hajhász, vagy egyéb külföldi pénzt. Mátyás minden napjának egy-két órája ráment ennek a kérdésnek tanulmányozására. Mindenféle fajta olyan embert rendelt magához, akinek a pénzforgalomhoz valami köze volt: meghallgatta a céheket, hivatott magához pénzváltó zsidót, lócsiszárt, szőlősgazdát, tárnokmestert, olasz kereskedőt. Élesen figyelte mindenkinek a magyarázatát és töprengve igyekezett a sokféle beszédből kihámozni, hogy mi a lényege annak a titokzatos valaminek, amit pénznek nevezünk, és milyen intézkedés lehet hasznos az országnak. Még éjszaka is azon tanakodott magában, ha nem tudott elaludni, hogy a pénz is olyan, mint az ember: meg tud betegedni és lázában le tud soványodni, ingerlékennyé és érzékennyé tud válni. Végül úgy döntött, hogy szigorú rendeletben tiltotta meg bármilyen külföldi pénz vételét és eladását, és megparancsolta, hogy bármit vesz valaki, az eladónak szigorú büntetés terhe alatt magyar pénzzel tartozik fizetni.

Vitéz gyorsan járt. Mivel Szilágyi igen nyersen fogadta és szóba sem akart állni vele, felszólította a kormányzót, hogy találkozzék személyesen a királlyal, aki bizonyos félreértéseket akar eloszlatni és bizonyos dolgokért rokoni szeretettel elnézését akarja kérni. Olyan ügyesen beszélt, hogy Szilágyi azonnal felkerekedett. Együtt jöttek Budának. Augusztus nyolcadikán Vitéz már jelentkezett a királynál. Alig állott a lábán az erőltetett gyorsaságú utazástól. Beszámoló helyett lemutatott a pesti síkra. Ott valami nyüzsgő sokaságot lehetett látni a falakon kívüli zónán, amely sátrakat vert.

- Az ottan kormányzó uram, nem más. Holmi pispekkel nem áll szóba, úgymond, de királynak szeme közé néz.

Mátyás gyorsan kikérdezte a püspököt, de az többet nem igen tudott mondani. Legfeljebb amit kézen-közön hallott Nándorfehérvárott: milyen válogatott káromkodásba fűzte a kormányzó a király nevét egész nyilvánosan, az egész várnép füle hallatára.

- Siess asszonyanyámhoz, János, tüstént jöjjön ide. Ki zászlósúr Budán vagyon, mend jőjjön az is. Egy-kettő.

A püspök megcsóválta a fejét.

- Nem jó lészen, felség. Ime öszverogyok az testi próbáltatástul. Inkább alusznom parancsolja felséged, mert bölcs dolog vóna pihentetnünk agyamot, kire szükségöd eshetik még.

- Ó szegény János, jól vagyon, nem kínozlak. Mit kérsz jutalmul?

János püspökön látszott, hogy a jutalomra számított már, és régen tudja, mit fog kérni.

- Vögyük ide az kancelláriára említöttem öcsémet, Janus Pannoniust. Nem bánja meg felségöd, fogadom.

- Jól vagyon, hozasd Budára. Most alhatsz.

Mátyás még aznap délután kíséretet állított össze, királyi díszt öltött és a vár alá rendelt sajkákon átment a pesti oldalra. Ott már lovak és hintók várták. Hunyadiné beült a hintóba, a király és kísérete lóra ültek. Csakhamar odaértek Szilágyi táborához. A pompás csapat érkezése itt nagy lótást-futást keltett, kürtjelek harsantak és dob pergett. Szilágyi seregnek is beillő kísérettel jött. Nem nagyon bízott öccse szándékaiban.

A díszsátor előtt Mátyás leszállt a lóról. Édesanyját maga mellé állította, a zászlósurak mögötte sorakoztak fel. De még rá sem ért beizenni, Szilágyi megjelent a sátornyílásban. Cigányarca sápadt volt a felindulástól, ajka reszketett. És kiáltozni kezdett, szikrázó szemmel pillantva öccsére:

- Hát itt vagy, te nyavalyás kölyök, te hálátlanok hálátlanja, hát ide merészeltél jönni, te hitvány, hát nem félsz, hogy botot fogok és az fenekedre verek, te beste fattyú, ki...

Itt egyszerre megállt, mert Hunyadiné közvetlenül elébe lépett és felemelte a kezét.

- Fogd be szádot, Mihály, mert istenuccse képen teremtlek!

Szilágyi nyelt egyet, hevesen lélegzett kitáguló orrlyukain keresztül, fújtatva, mint a kazán. Mátyás mögött a zászlósurak zavartan álltak egyik lábokról a másikra. Hunyadiné várta fenyegetése hatását és látszott rajta, hogy szavának akar állani. Már pedig Szilágyi Mihály senkitől a világon nem félt, csak nővérétől. Megint nyelt egyet és így szólt:

- Gyertek bé.

Mátyás intett a kíséretnek, hogy maradjanak kint. Ő anyjával együtt bement a sátorba. Szilágyi bent újra kezdte:

- Király ez? Zsebrákoknál rosszabb ez, akasztófára való, szószegő fickó!

Hunyadiné leült a török szőnyeggel borított kerevetre. Mátyás melléje ült, kardját térdei közé fogta. Nem szólt. Szilágyi vadul járkált lesfel, majd felrobbant. Aztán hirtelen megállt és Mátyásra meredt.

- Mért nem beszélsz, he?

- Még az kormányzó olly állapotban lészen, hogy királlyal országos dolgokrul tanácskozhatna, megvárom. Ha mi könyv akadna itten, jó vóna. Olvashatnék addig.

Szilágyi csikorgatta a fogát. Megint járkált sebes léptekkel lesfel. Ők hallgattak.

- Mi vagyon Giskrával? - kérdezte Szilágyi megint megállva.

- Meggyőztem. Fegyverszünetet adék néki. Észak felől nyughatunk.

A kormányzó hümmögött. Végre széket fogott és leült maga is, de a sátor talaját nem döngölték elég símára a katonák, a szék megbillent és a kormányzó hajszál hijján elnyúlt a földön. Ez súlyos csorbát ejtett méltóságán. Majd megütötte a guta mérgében. Rettenetes káromkodásba kezdett, de nővérére pillantott és a folytatást lenyelte. A széket megigazította és most már kissé nyugodtabban leült. Hunyadiné jól ismerte bátyját. Most már itt merte hagyni. Felállott.

- Jobb, ha ketten szóltok egymással. Asszony nem köll ide.

Azzal kiment. Ezek kettesben maradtak. Mátyás megszólalt.

- Király szemibe akar nézni, Mihály bácsi, úgy mondta. Hát nézzen mastan. S ha tud, haragudjék. De nem tud. Én reám nem tud.

- Eriggy. Utállak, mikint az varangyot.

- Hát persze. Utóbb üdő óta az mágnásokba szerelmesedett. Hogy ezt megérendjük, nem hittem. Szilágyi Mihály, az magyar nemesség büszkesége, kincse, címerpajzsa elment hajlongani Simontornyára, ékesen, alázatosan. Az nagyurakhoz. Vállát legalább megveregették? Mert ha úgy, akkor megérte. Nem kis dolog komázni egy Garával. Meg egy Ujlakival. Nagy tisztösség jutott így az bides, alacsony köznemességnek. Bóldog lészen az egész ország. De nini, hogy immár Mihály bátyám is mágnás, feledtem. Beszterce örökös grófja. Ejnye, ejnye, hun jár az eszem. Mágnás, persze. Az köznemesi pereputtynak ejszen immár nem tudja nevit is. Mondja, asztalokhoz ültették? Vélök egy asztalnál öhetött? Fene nagy eset. Uramatyám ha az égbül lenéz, úgymond: hinnye, be sokra vivé Mihály sógor. Néköm, úgymond, kormányzó koromban ez dücsőség nem jutott. Bezzeg Mihály sógornak szabad hajbókolni amaz nagyuraknak kegyes személyök előtt, kik is Lackó fiamnak fejit vötték.

Szilágyi hallgatott, fogát csikorgatta. Öklével ütötte a térdét. Mátyás könyörtelenül folytatta.

- Lackó is lenéz az mennyekbül. Derék dolog ez, úgymond, hogy Mihály bátyám parolázik gyilkosomval. De nem szólhatok, ha szüve odahúzá. Az mágnásokkal komázni, ez gyengéjét esmerjük. Mastan leeriszködtek hozzá, hát ne vádoljuk, ha azokat nálunknál jobb szereti. Noha mink mindétig szívünkbül, forrón szerettük. De hát azok mágnások. Németvel, csehvel atyafiak azonfejül. Mink csak azfajta semmiházi magyarok vagyunk...

Szilágyi most már felhördült.

- Ne piszkálj, kölyök, mert megrúglak.

De ez csak folytatta.

- Nem is érdemölünk egyebet, magyarok. Az mi szeretve szeretett Mihály bátyánk tött róla, hogy az mi magzatunk kerüljön az árpádi trónra. Hogy az nemzeti király az magyarokat maga eszi szerint gyarapíjja, felmagasztajja. Halhatatlan, gyönyörő dolog vót ez, száz, meg száz évekig hirdetendi nevit az magyar história. De ime, jöve valaki, kormányzó vagy mifene, ki mingyán pártot ütött az magyar király ellen s legott felboríta országlást, békességet, jövendőt, magyaroknak egyességit. Mér tött ilyet? Mer az mágnások köntösihez hozzádörgölteté magát...

- Utálom őköt, - ordított fel egyszerre Szilágyi, - értötted? Utálom mendkettejit, akar az rihes kutyát. De haragomba töttem. Az bélpoklosság vágja izekre fertelmes tetemöket, hogy az a...

- Ki haragszik, az mingyán hazájának ártalmára törjön?

- Nem az haza ellen, te ellenöd. Én töttelek meg királynak.

- Nem tött. Csak az király, ki országolhat. Ilyennek nem tött. No lássa.

Már ott állt előtte, szemközt vele. Vállára tette a kezét. Az a földet nézte s vállát nem vonta el.

- Pedig szeret. Hogy tiszta szívbül szeret, miként Lackót is szerette, bizonyosan tudom. Asszonyanyámat is szereti, kinek fia megölőjétül jön. S mégis.

Élesen figyelte a földre sütött szemű embert. Lélekjelenléttel, tettre kész aggyal. S most hirtelen megölelte, mindakét karjával magához szorította. Az egy pillanat ezredrészéig viszonozta az ölelést. De hirtelen mégis ellökte magától.

- Eriggy fenébe. Nem köllesz.

Mátyás mosolygott. Leült.

- Jól vagyon. Úgyis szeret, hiába tagadja. Mastan szépen elmondja néköm, miért haragos?

- Még kérded? Hallatlan dolog ez. Még ű kérdi. Hát legelsőbb például...

Már ömlött is belőle a szó. Mátyás figyelmesen hallgatta. Már tudta, hogy ezt a csatát is megnyerte.



XVIII.

Három álló napig tárgyaltak, még pedig itt lent a táborban. Mátyás szállást csináltatott magának, ott hált és másnap reggel újra kezdte. Terve készen volt, de nagyon óvatosan vitte keresztül. Eleinte maga hangoztatta, hogy nagybátyja helyrehozhatatlan lépést követett el: a Garáékkal kötött szövetség olyan súlyos, hogy abból most már a kormányzó nem léphet ki. Második nap már kezdte pedzeni, hogy mivel nagybátyja az ellenpárthoz állott, kénytelen lesz vád alá helyeztetni és legnagyobb fájdalmára elkoboztatni tőle a besztercei grófságot, amit annál jobban sajnál, mert éppen most akarta a Hunyadi-vagyon újabb részét donáció gyanánt a vitéz kormányzónak adományozni, most azonban ez már lehetetlen. Az is lehetetlen, hogy Szilágyi Mihály ezek után vezér maradjon. Harmadnap célozgatni kezdett arra, hogy Szilágyi mint kormányzó szövetkezett Garáékkal, ha tehát Szilágyi valamely okból megszünnék kormányzó lenni, ki lehetne magyarázni, hogy a szerződés őt nem köti többé. És a harmadik nap délutánján Szilágyi Mihály maga vetette fel azt az ötletet, amelyről nem vette észre, hogy fortélyos öccse rágta a szájába: lemond a kormányzói állásról, megtartja a vezérséget és az összes királyi várak legfelsőbb felügyeletét, Mátyás írást ad neki a vád elejtéséről, megerősíti a besztercei grófságban és a Hunyadi-vagyon újabb részét neki adományozza. A Garáékkal kötött szerződést semmisnek tekintik, az egyházi átok kérdését Mátyás magára vállalja: majd elintézi Carvajal pápai követtel.

A különböző okiratokat már Budán szövegezték meg. Mátyásnak gondja volt rá, hogy a kormányzó ünnepélyes lemondásának okmánya legelsőnek készüljön el. Szilágyi viszont a besztercei grófság megerősítését sürgette. Erre komoly oka volt. A beszterceiek nem szerették őt, parancsait nem tartották tiszteletben, tisztviselőit semmibe sem vették. Besztercén rendet kellett csinálnia, hogyha a közeledő török veszedelem a mezőbe szólítja, ne kelljen birtokainak zavaros állapota miatt aggódnia. A békesség teljesen helyreállott király és nagybátyja között. Egyetlen ürömcsepp vegyült Szilágyi megkönnyebbedett kedélyhangulatába: hogy Vitéz János kancellár marad. Mert Vitéz Jánosban látta az okát annak, hogy a király őt nélkülözni tudja. Feneketlenül meggyűlölte a püspököt. Mivel öccsének eljárását most már maga is igyekezett menteni, bukásának teljes felelősségét a püspökre tolta.

- Még ugyan mérges ellenséget szerze neköm felséged, - mondta Vitéz a királynak.

- Lenyeljed, - nevetett Mátyás, - szolgálatoddal véle jár az illyes.

Szent István napjára készen voltak a megegyezés minden pontjával. Szilágyi Mihály ezen a napon egész kíséretével hivatalos bevonulást tartott Buda várába. Ahogy kívánta: Mátyás nagy ceremóniával iktatta be az örökös besztercei grófságba. A bukott kormányzó teljesen kibékült az élettel. Várta a török háborút, a szerb koronáról lelke mélyén még nem mondott le, sokkal gazdagabb ember lett, nagy reménységekkel nézett a jövőbe. Mátyás pedig az ünnepélyes beiktatásról visszatért aktáinak és Vitéz Jánosnak társaságába.

Már jó ideje nagy dologban törte a fejét. Mindig visszaemlékezett apja hadügyi terveire, amelyek annakidején mély benyomást tettek rá. Mikor most Giskrával kellett hadakoznia, kedvetlenül tapasztalta, hogy még egy kicsiny seregrész hadba szólítása is lassú és nehézkes. Ez az állapot nem sok jóval bíztatott, ha arra gondolt, hogy nem cseh rablócsapatok, hanem a félelmetes nagyságú török katonatenger erejével kell rövidesen szembeszállnia. Azonkívül az a követség, amelyet Fridrikhez küldött a szent koronáért, dolgavégezetlen tért vissza, Fridrik mindenféle köntörfalazások után korona nélkül küldte vissza a követséget. Előrelátható volt, hogy a koronát fegyverrel kell visszaszereznie. Mindehhez arra lett volna szükség, hogy olyan haderő álljon rendelkezésére, amely bármikor harcba dobható. A legegyszerűbb megoldása ennek az lett volna, hogy minden eshetőségre folyton-folyvást fegyverben tartson bizonyos számú zsoldost. De erre most nem volt pénze, adót pedig az országgyűlés nem szavazott meg. Töprengett, tanakodott, Vitéz társaságában hangosan gondolkodott. És lassanként egy ötlet szikráját csiholta ki erősen dolgozó gondolataiból: az eddigi rendszerben egy sebezhető pontot talált, amelybe kihúzhatatlan szigony gyanánt akarta nagy szándékát beledöfni. A törvény bizonyos időn túl nem kötelezte a katonáskodó nemeseket, hogy fegyverben maradjanak. S az ország határán túl sem. Ezt kellett valahogy kiigazíttatnia az országgyűléssel. Mert ha olyan törvényt tud hozatni, amely szerint a bevonultak kötelesek a hadi veszedelem fennálltáig fegyverben maradni, akármeddig tartson is az, kötelesek továbbá a határokon túl is szolgálni szükség esetén, - akkor nyert ügye van.

Szilágyi mitsem tudott arról, hogy öccse milyen terveket forgat a fejében. De most már nem is gondolt sokat öccse terveivel. Várva-várta a közelinek ígérkező hadakozás gyönyörű idejét.

Az ünnepélyes megbékélés után negyednapra, augusztus huszonnegyedikén éjszaka, legmélyebb álmából költötték fel a királyt. Szigorúan meghagyta volt, hogy ha a déli végekről török megmozdulást jelentenek, bármilyen éjszakai órán, azonnal költsék fel. Felült az ágyon és álma egy pillanat alatt elröppent. A hírhozót maga elé parancsolta. Az mindössze két szót hozott:

- Galambóc elesett.

Ez a török háború kitörését jelentette. Galambóc fontos stratégiai pont volt, eleget hallotta emlegetni gyerekkorában. Percek alatt magára kapkodta ruháit, közben parancsokat osztogatott. Azonnal egy-egy ember menjen a nádorért, a pápai követért, Szilágyi Mihályért, a kincstartó Laki Túsz Jánosért, Vitéz püspökért, ezért is, amazért is. Verjék fel álmából valamennyit, a király azonnal haditanácsot akar tartani. Lovasember száguldjon Óbudára, anyja is jőjjön azonnal.

Egy óra múlva együtt ült a tanács. A király közölte az egybegyültekkel, hogy a hadjáratban személyesen óhajt részt venni, mert ez bizonyára kedvező hangulatot fog kelteni a bevonulandók körében. A jelenlévők olyan lelkesen helyeseltek erre, hogy Szilágyi Mihály, aki ellent akart mondani, lenyelte kifogásait. Megtárgyalták a bandériumok behívását, zsoldosok toborzását, a király távolléte alatt elintézendő folyó ügyek irányelveit, az egybehívandó országgyűlés szükségét, a hadjárat vezetésének előrelátható fővonalait, számot vetettek a felhajszolható pénzzel és a haderő várható lélekszámával. A tanácskozást a király vezette, mindenkinek beszédébe belevágott, a tárgytól elkószálni senkit sem engedett, gyorsan döntött. Hajnaltájt megérkezett Hunyadiné. Előtte röviden összefoglalta, amit eddig végeztek, aztán így szólt:

- Élelemnek, lónak, bornak vásárlása asszonyanyámra várakozik. Jobbra nem bizhatnám.

Hunyadiné bólintott, felkelt, aztán intett bátyjának és a kincstárnoknak.

- Gyertek más szobába. Két kancellista is köll. Király végezhesse egyéb dógát az urakval. Mikort indúlsz, király?

- Reggel.

- Jól vagyon. Az Jézus vigyázza éltedöt.

Mátyás kezet csókolt. Ez volt minden búcsúzásuk. Hunyadiné átment tárgyalni. Ezalatt kint már elevenedett az élet. Izgalmasan szólt a riadó, paták csattogása hallatszott. Idebenn a tanácskozás folyt reggelig. Akkor a király bevégezte az ülést, sietett lakosztályába, végigmosta magát fagyos vízzel, átöltözött és nemsokára már nyeregben ült. Mellette Szilágyi. Gyors ügetéssel igyekezett kifelé a várból. A kora reggeli járókelők csodálkozva süvegelték meg a lovasokat, a nép még nem tudott semmit, nem értették, hova vonúl a sereg.

Már a vár alatt ketté váltak. A király Szeged felé indúlt kíséretével, Szilágyi más úton vágott neki az Alföldnek. Amint ezt már előre felosztották egymás között. Mátyás dolga volt Szegeden kijelölni jelenlétével a főhadiszállást és előkészíteni ott az országgyűlést. Szilágyi dolga volt sietni az alsó Duna felé, hogy onnan a török be ne törhessen.

A király nagyon élvezte a hadbavonulást. Csak lassan lehetett haladni, mert a közbeeső állomásokon meg kellett várnia a csatlakozó seregrészeket. Olykor megvillant képzeletében az a játék, hogy apja hajdani elindulásait idézze emlékezetébe és dicső apja helyébe most saját magát gondolja, mint a világhírű hős természetes folytatását. De képzeletének okosságot parancsolt. Még otthon feltette magában, hogy a személyes hadi tettekből nem kér még részt magának. Nagybátyja vezéri hiúságát sem akarta ingerelni, de főként túlságosan kockázatosnak tartotta, hogy féléves király korában kitegye magát valami döntő kudarcnak, amely a harcmezőben mindig bekövetkezhetik. Magára kényszerítette tehát az okos tűrtőztetést. Legyen csak Szilágyi a csaták hőse, neki elég dolga lesz az országgyűlés megpuhításával. Nem tudni, mi nagyobb győzelem: megverni egy török sereget, vagy meggyőzni egy sok évszázados hagyományain konokul őrködő magyar országgyűlés urait.

Vonulásának már első napján alkonyatkor hírhozó érte utól, akit Budáról szalasztottak utána: a pápa meghalt. Ez a hír meghökkentette. Kalixtus pápa nagy híve volt neki, akire mindig számíthatott. S hogy a bíboros kollégium kit fog most felmagasztalni, attól nagyon sok függött. A pápa bekövetkezhető halálával már régen számoltak és sokat beszéltek az új konklávé eshetőségeiről is. Volt a jelöltek közt egy, aki Magyarország szempontjából nem sok jót ígért, és pedig nem más, mint Enea Silvio Piccolomini, ugyanaz, aki V. Lászlónak ajánlotta a királyfiak neveléséről szóló könyvet s aki az utóbbi években Fridrikkel benső barátságot tartott fenn. Az egyik királyi kancellista, Kosztolányi György, sokat tudott róla mesélni, mert a főpap Francesco nevű unokaöccsének volt a nevelője Ferrarában. A Kosztolányi előadása szerint Piccolomini bíboros igen vidám ember volt, sok asszonyhistóriát suttogtak róla, de zajos magánéletét elnézte a szentszék, mert rendkívüli műveltségének és diplomáciai ügyességének sok hasznát lehetett venni. Gyors emelkedését főként Fridrik hathatós pártfogásának köszönhette. Ha megkapja a tiarát, vidám életet fog élni Rómában, a török elleni keresztes hadjárattal édeskeveset fog vesződni, ezzel Magyarország nemzetközi súlya nagyot esik, Fridrik pedig egyszerre rendkívüli súlyt kap a külügyekben. E naptól kezdve Mátyás esti imájába belefoglalta a pápaválasztást. Kapisztrán közbenjárásáért könyörgött, hogy Isten világosítsa meg a bíborosok elméjét és ne engedje, hogy ezt az embert felmagasztalják a keresztény világ urává.

De nem jól imádkozott. Hét napig tartott útja az Alföld dús rengetegein át, olykor felcsillanó vadvizek között. S mikor a hetedik napon Szegedre érkezett, ott már várta a hír, hogy a francia párt jelöltje, Estouville bolognai bíboros-érsek, kisebbségben maradt. Háromnapi tanácskozás után Piccolomini bíborost választották pápává, aki a II. Pius nevet vette fel, mikor a trónt elfoglalta. A választás menetére Fridrik igen erős nyomást gyakorolt. Most joggal várhatta érte a jutalmat.

Mátyás komor hangulatban kezdett neki a szegedi munkának. Minden rosszra el volt készülve, ami Rómából jöhet. Mivel Fridrik minden jel szerint szívósan melengette a magyar korona iránt való reményeit, fel lehetett tenni még azt is, hogy az ő befolyására az új pápa nem fogja I. Mátyást magyar királynak elismerni, amiből beláthatatlan bonyodalmak következhetnek.

S mikor nem minden izgalom nélkül várta Carvajal bíborost, a pápai követet, akivel megbeszélte volt a szegedi találkozót, más hírt is kapott, amely türelmét próbára tette. A szilaj és nyughatatlan Szilágyi megint bajt csinált. Kitűnt, hogy alig vált ketté Buda alatt a magyar sereg, Szilágyi hírt kapott Erdélyből, hogy Beszterce fellázadt. Ezt nem lehetett csodálni, Szilágyi még kormányzó korában embertelenül elbánt a beszterceiekkel, akik vonakodtak őt örökös grófjuknak elismerni. Sok embert lenyakaztatott és soknak kitolatta a szemét. Most, hogy a besztercei grófság megerősítésének híre terjedt, a besztercei polgárok feldühödtek és rombolni kezdték a besztercei várat. Ez a hír érkezett a hadba induló Szilágyihoz. Ő egy szempillantás alatt irányt változtatott és a török helyett Beszterce felé vette útját haragjában. Erőltetett meneteléssel ott termett, mint a fergeteg, felgyujtotta a várost, egész sereg embert megvakíttatott, másoknak kezét vágatta le, kegyetlen rémuralmat teremtett, de olyat, hogy ettől Nagyszeben szászai fellázadtak a magyar uralom ellen, sőt egész Erdély mozgolódni kezdett.

Ez a hír újabb úton érte a királyt: átment Nándorfehérvárra. Ez a lépés is beletartozott még az előre megállapított tervbe. Amivel egyéb eshetőségek közt számoltak, megtörtént: a török elősereg a magyar haderő közeledtének hírére gyorsan visszavonúlt. A király megszállta a fontos és dicső emlékű Nádorfehérvárt, kisebb portyák pedig utánaeredtek a töröknek, hogy a viszavonulókat megcsipkedjék. Hoztak is néhány levágott fejet s néhány foglyot.

De Mátyás most közömbösen vette az apró győzelmek hírét. Erdély lázadásának hírére nagyon felindult. Erőteljes, sőt goromba levelet írt Szilágyinak. Rideg hangon korholta erdélyi viselt dolgaiért és ráparancsolt, hogy azonnal jőjjön Nándorfehérvárra, igazolni magát. És elszánt keménységgel várta nagybátyját. Feltette magában, hogy most alaposan rendet fog csinálni. De heves haragját csillapította a pápa levele. A keltezésből látszott, hogy II. Pius trónraléptének már másnapján sietett levelet írni a magyar királynak. A levél klasszikus latinságú mondataiban nyoma sem volt Fridrik befolyásának. A szent atya ünnepélyesen elismerte Mátyást a magyarok királyának, biztosította különös jóindulatáról és segítségéről. Sajátmagáról is beszélt: alázattal hajtja nyakát, úgymond, az apostoli szolgaság járma alá, "mely a Szentlélek sugallatára tétetett rá Istennek titkos és rá nézve rettentő ítélete által". A királynak nagy kő esett le a szívéről. A pápa ellenséges fellépésével szembe nézett volna ugyan, de most temérdek gondja között nagy áldás volt, hogy legalább ezen az oldalon fedve tudta magát. És megkönnyebbült sóhajjal megenyhülve, most már a bocsánat készségével várta nagybátyját.

A várakozás ideje sem telt tétlenül. Nagy dologra határozta el magát. Hetek óta tépelődött már ezen a lépésen, megtegye, ne tegye. Égetően és mulhatatlanul pénzre volt szüksége, ha azt akarta, hogy zsoldosai belátható időn belül fel ne lázadjanak. Először bátortalanul, majd egyre követelőbben fogamzott meg agyában a gondolat, hogy nem várja meg az országgyűlést, mert a dolog kezdett körmére égni: adót vet ki. Alkotmány ellenére, hitlevele ellenére. Esküszegő lesz. Ez a gondolat visszariasztotta. Akárhány példáját látta is maga előtt annak a könnyed kézlegyintésnek, amellyel politikai eskük felett napirendre tértek a magyarok, neki az esküszegés fogalma kínosan visszatetszett. Apja szeplőtelen tisztessége előtt restelkedett arra a gondolatra, hogy megszegi szavát, amelyet lekötött valakinek. Istennek is, nemzetnek is. Ő, a lovag. Akit apja ütött lovaggá. Éppen itt, Nándorfehérvár székesegyházában.

Magához kérette Carvajalt, a nunciust. Elmondta neki álmatlan töprengéseit. Hosszú lelkiismereti vitára készült fel, de az eskü kérdését váratlan gyorsasággal el tudta intézni.

- Felséged köteles megvédeni az egyházat is és hazáját is. Isten parancsa folytán.

- Úgy van.

- Isten parancsa ellen hiába esküdött felséged. Akkor követne el halálos vétket, ha formaságok miatt védtelenül hagyná vallását és nemzetét. Vegye a pénzt, ahonnan tudja. Ha belpolitikai kellemetlenségei lesznek felségednek, számíthat a pápai hatalom nyomatékos és teljes erejű támogatására. De ne nyisson utat annak, hogy a keresztény egyház birodalma az Antikrisztus kezére jusson.

- Köszönöm, bíbornok. Én is így gondoltam.

- Akkor miért kétségeskedett felséged?

- Mert nem tudtam, hogy eminenciád van-e olyan okos, mint én.

Nevettek. A bíboros megáldotta a királyt, sőt megáldotta azt a rendeletet is, amely teljesen kész szöveggel csak arra a két szóra várt, hogy "Mathias Rex". Mátyás a bíboros előtt írta alá. Megdöbbentő dolog volt benne: az uralkodó önhatalmúan adót vetett ki Magyarországra. A főurak és köznemesek aranybullás Magyarországára. Legyen, ami lesz. Ha győz, a győzelem igazolni fogja az adót és előzményt teremt a dolog megismétlésére. Ha nem győz, akkor egy bajjal több, vagy kevesebb, az már mindegy. Valamikor egyszer Vitéz János mondta neki egyik hosszú éjszakai tanácskozásuk alkalmával, hogy a királyok igazi tehetsége a szerencse. Ez a tetszetős mondat mélyen belevésődött emlékezetébe és gyakran eszébe jutott. Most is a szerencsétől várta, hogy segítse céljaiban.

S az, mintha megrendelésre jött volna, meg is mutatkozott. Mialatt még mindig Szilágyi Mihályt várta nagy leszámolásra, egy napon érdekes látogató érkezett Nándorfehérvárra: a bosnyák király, Tamás.

Mátyás királyi fogadtatást rendezett neki, amennyire ezt szerény nándorfehérvári udvartartása engedte. Kisgyerek kora óta sokat hallotta emlegetni ezt a királyt, aki apjának szövetségese, Ulrik grófnak és Gyorgye királynak pedig esküdt ellensége volt. Most a Brankovics-család belső viszálykodása jó alkalmul szolgált neki, hogy Gyorgye országát, akivel annyi baja volt, megkaparítsa. Mátyás tudta, hogy ehhez jön Tamás király segítséget kérni tőle.

Csakugyan azért jött. Balkáni egészségű, napbarnította szép ember volt Tamás, javakorbeli férfi, bosnyák módon öltözött, aranyos hímzésű buggyos nadrágba, szattyánpapucs a lábán, arany varratú lapos kalap a fején, oldalán görbe kard, övében handzsár. Szinte csodálkozni kellett rajta, hogy ez a keleti ember milyen jól tud latinul. Nyilván a papok tanították meg, mikor a trón kedvéért, melyet testvérbátyjától vett el, a bogumil-hitről áttért a katolikus vallásra.

Mikor a fogadtatás ceremóniái után a két király egyedül maradt, Tamás cikornyás keleti módon igen messziről kezdte a beszédtárgyat. De Mátyás mindjárt megállította.

- Nem jó lesz így, Tamás király. Beszéljünk arról a szerb koronáról. Mit kérsz tőlem és mit kínálsz érte?

Tamás király tehát a tárgyra tért ugyan, de még mindig bőbeszédűen. Hosszasan magyarázta, hogy az Osztoja-dinasztia mindig milyen baráti hűséggel viseltetett néhai Hunyadi János iránt. Majd kifejtette, milyen fontos érdeke Magyarországnak, hogy a közéje s a török közé ékelt Szerbiában rendezett, katonai ellenállásra képes állami élet fejlődjék.

- Szóval? Szóval?

- Szóval segíts nekem, Mátyás király, hogy, Szerbiában segíthessek neked.

- Igen ám, Tamás király, de hátha én magam akarom azt a szerb koronát?

- Azt én már régen meggondoltam. Megtaláltam a módját, hogy a tied is lehet, az enyém is.

- Hogyan?

- Úgy, hogy elismerem hűbéri hatalmadat. Mint hűbéruram adod nekem a szerb koronát. Illetve majd a fiamnak, aki mint tudod, eljegyezte Gyorgye unokáját, Brankovics Máriát.

Mátyás fejét rázta.

- Sajnálom, ez lehetetlen. Magyarországnak ősi hűbérjoga van nemcsak Szerbiára, hanem Boszniára is. Ha megerősítenélek szerb királyi állásodban, ennek olyan színe volna, mintha boszniai hűbérjogaimról lemondanék.

A bosnyák király hosszasan érvelni kezdett. Hetet-havat összehordott s Mátyás most már türelmesen hallgatta. Amaz már azt kezdte hinni, hogy érvei győztek és egyre élénkebben magyarázott. De mikor színes, cikornyás okfejtését befejezte, Mátyás így válaszolt:

- Ha elismered Boszniát magyar birtoknak és velem megerősítteted magad bosnyák királyságodban is, akkor jótállok róla, hogy a szerb koronát megkapod. Különben nem. Válaszolj egyszerűen, igennel, vagy nemmel.

- Igen, - felelte Osztoja Tamás, - de miért nevetsz, Mátyás király?

- Mert most két órát elfecséreltünk hiába. Mindaketten jól tudtuk, mikor leültünk beszélgetni, hogy ebben fogunk megállapodni. Nem kár az időért?

- De kérlek, - szólt a balkáni király kissé megbotránkozva, - tárgyalni mégis csak kellett a dologról. Ez már így illik. Az embereim nagyon furcsálnák, ha öt perc alatt végeznék ilyen fontos kérdéssel. A tieid nem?

- Nem. Az én embereim kezdenek hozzászokni, hogy többnyire én beszélek helyettök, ha tanácsot kérek tőlük. Így rövidebb a dolog. Most együnk valamit, ha nincs ellenedre, utána aztán leültetjük embereinket is és a megállapodást írásba foglaljuk.

Meg is csinálták az írást aznap és másnap. S amikor Tamás király az uralkodót illető díszes búcsúztatás után eltávozott, Mátyás azonnal térképet tétetett maga elé. És azon a lúdtoll jó vastag vonásával hozzáhúzta Magyarország területéhez Szerbiát és Boszniát. Már sokáig nézte a térképet. Nyugatra kalandozott tekintetével, az ausztriai hercegséget nézte, Karintiát és Krajnát. És egy kis pirosság színezte meg az arcát: a harag és szégyen pirossága volt ez. Sőt a gyűlöleté is. Fridrikre gondolt, aki a magyar szent koronát hatalmában tartja és vonakodik kiadni.

Hogy a bosnyák király elismerte a magyar állam hűbéri uraságát, ennek hire gyorsan elterjedt. A fiatal király még egy féléve is alig ült a trónon és máris két olyan sikert mutathatott fel, mint a Giskra megfékezését, ami az egész felvidék szegény lakosságát lidércnyomás alól szabadította fel, s most Bosznia meghódolását, amelyhez egyetlen kardcsapásra sem volt szükség. Mátyás nagyon jól érezte magát. Érezte, hogy az az erős várakozás, amely a királyválasztás lángszerűen felcsapó lelkesedését követte, mély és szilárd népszerűséggé kezd változni. Hacsak az adó-rendelet most egyszerre fel nem borítja az egész népszerűséget országszerte.

Szilágyi végre megjött, de jöttét az a hír előzte meg, hogy öccsének nyers levele rettenetesen felbőszítette. Azonnal érintkezést keresett Garával és Ujlakival, találkozott is és hosszasan tárgyalt velök. Hogy mit, azt nem lehetett tudni.

Mikor öccsének bejelentették, olyan erővel lökte félre a kamarást, hogy az nekiesett az ajtófélnek. Berontott, odalépett Mátyás íróasztalához és megállt előtte. Pár pillanatig némán nézte, sötéten lobogó tekintettel. Aztán fojtott hangon, mint némely barlangok földalatti dörgése, megszólalt:

- Mastan torkodon ragadjalak, te taknyos, vagy pofon üsselek jobbrul-balrul?

Mátyás igen erősen feltette magában, hogy nyugalmát mindenáron meg fogja őrizni. Felemelte az asztalán heverő csengőt és megrázta. A belépő kamaráshoz így szólt:

- Két alabárdos álljon az gróf mellé jobbrul-balrul. Támogassák, ha indulatában eszméletit vesztené.

Már jött is a két darabant. Odaálltak Szilágyi két oldalára. S ez csakugyan közel volt hozzá, hogy a fejébe szálló vértől megüsse a szél. Hangja megrekedt, alig lehetett érteni dühös szavait, ahogy tátogott és remegett.

- Fegyverest? Mellém? Bátyád mellé? Te hitvány!

És kardjához kapott. Az alabárdosok nem mozdultak, de figyelték. Mátyás, aki nagybátyja beléptekor ülve maradt, most ökölbeszorított kézzel hatalmasat csapott az asztalra és felállott.

- Tartsad az szádat, alattvaló! Nem tűröm ezt tovább egy percig is! Királyoddal szólsz, vödd eszödben!

Szilágyi elképpedve, némán meredt rá. Nem tudta elhinni, amit hallott. Kézmozdulata megállt, tartva a félig kihúzott kardot. Halálos csend lett. Mátyás leült és szokott mozdulatával hátra simította dús, szőke üstökét.

- Amaz kardot vissza lehet tolni hüvelybe. Itt az nem hasznos. Százszor jobban forgatom ez fegyvert, mint Szilágyi Mihály. Ha kiállandunk, nagy baj lészen.

Közben a megdöbbenve hüledező embernek megjött a szava.

- Az istenödet, hogyan merészelsz bátyádhoz szólni? Szétváglak darabokra, te rihes kutya!

- Még egyetlenben egy illetlen szót halljak, tüstint megbilincsöltetlek, Szilágyi Mihály gróf. Királynak nincs bátyja. Királynak alattvalója vagyon csupán. Kettő fajta az is: hív, vagy áruló.

- Te vagy az áruló! Adót vetöttél az magyarokra? Megháborodtál? Az tojásbul mostan költél elé s immár zsarnokhatnál? Hohó, kölyök! Még mink is itt vagyunk! Még Gara is itt vagyon! Még Ujlaki is itt vagyon!

- Kinek király töttirül panasza vagyon, az országgyűlésen szólhat. Mastan nem adórul szólunk. Másrul. Erdélyországunk háborog. Ki Isten kegyelmibül, s nem emberébül, vagyunk Magyarország királya, megparancsoljuk neköd, Beszterce grófja, adjál számot ez háborgásrul. Mentsd magadot, ha tudod.

Szilágyi megcsóválta a fejét. Már rikácsolt a dühtől.

- Ennek Isten eszit vötte. Őrült. De lerúgom trónjárul. Lerúgom!

Mátyás megint az asztalra vágott és teljes hangját kieresztve, kiáltotta:

- Mentsed magadat, ember, azt parancsoltam!

Szilágyi elvesztette uralmát. Mélyet, kínzottat nyögött és kirántotta kardját. Már a levegőbe lendült a vágás. De a két alabárdos azonnal karon ragadta. Ő vak dühvel dulakodni kezdett. Kardja csörömpölve esett a földre, lába a hüvelyben botladozott. A lármára még két alabárdos rontott be. Négyen megfékezték a dühöngő embert, aki valósággal szűkölt tehetetlen haragjában és szemét a gyűlölet nedvessége futotta el. Az ajtóban megszeppent kamarások és apródok lestek befelé. Mátyás állott az íróasztalnál. Nem szólt, várta, míg a hirtelenül benne is feltámadt indulat lecsillapodik. Aztán színtelen hanghordozással, nyomaték nélkül, mint aki szöveget olvas fel, ezt mondta:

- Szilágyi Mihályt, Beszterce örökös grófját, ki az királyt fegyverrel megtámadnia vetemödött, fejvesztésre és jószágainak vesztésére ítéljük. A nyakazás napját írásba fogjuk tönni. Vasat rá. Vigyétek.

Aztán leült és mint aki ezzel az üggyel nem akar többet foglalkozni, keresgélni kezdett az asztalán felhalmozott írások között. A fegyveresek vitték Szilágyi Mihályt kifelé, aki rettenetes káromkodásban tört ki. Az ocsmány szavak csak úgy ömlöttek belőle. De az ajtó hamarosan bezárult mögötte. Mátyás teljesen nyugodt volt. Odaszólt az udvaroncoknak.

- Ki várakozik?

A kamarás, akiben meghült a vér a megdöbbenéstől, csak állt és nem tudott szólni.

- Siket vagy, hé? Ki várakozik?

- Fioravante uram, az bolognai építőmester.

- Béjöhet. Szalajtsatok Carvajal bíboros uramhoz, tüstint jőjjön. Szilágyi uram dógárul kiki tartsa száját.

A kamarás és a két apród kiment. Majd nyílt az ajtó és belépett egy olasz ember, borotvált arcú, aki kurta bársonyzekét hordott. Hóna alatt vaskos mappa. Hajbókolva jött előbbre, arcán látszott, hogy rendkívül izgatott attól, aminek tanuja volt. De igyekezett legyőzni felindulását. Latinul köszönt. A király azonban olaszra fordította a szót.

- Jártál Budán, ser Fioravante?

- Jártam, felség. Onnan küldöttek ide.

- Helyes. A várpalotát alaposan megnézted?

- Igenis.

- És beszéltél udvarmester urammal?

- Igenis, felség. Ő már elmondta, miről kell terveket csinálnom. De előbb felséged parancsait fogom hallani. Felséged engedelmével vázlatokat csináltam a várpalota alaprajzáról s az egyes emeletek beosztásáról. Így könnyebb beszélni.

- Helyes. Mutasd őket.

Az építész kinyitotta a mappát és odatette a király elé.

- Kerülj ide a hátam mögé, ser Fioravante. Így ni. Hát lássuk. Először is mondd el részletesen, milyennek találtad a várpalota állapotát és mit tartasz a legsürgősebb munkálatnak. Előre megmondom, hogy egészen modern munkát akarok.

- Arról is jegyzéket készítettem, felség.

Fioravante elővette a céduláját és az ott feljegyzett vezérszavak alapján részletes jelentésbe kezdett. A király figyelmesen hallgatta. A magyarázatot ujjaikkal kísérték a vázlatokon. A jelentés minduntalan félbeszakadt, mert Mátyás a legkisebb részleteket is tudni akarta. Sok mindenre emlékezett az építészeti mesterségből, mert Vajdahunyadon apja szüntelenül építtetett volt, ott a vár valamelyik szárnyán mindig dolgoztak. Fioravante pedig kapott rajta, hogy művészetéről olyan valakinek magyarázhat, akit ez érdekel. Az meg éppen különös boldogságára szolgált, hogy ez az előkelő rendelő nem fázott a modern építészeti stílustól és nem igyekezett mindenben a maradi gótikához ragaszkodni. Már egy jó félórája beszélgettek, mikor belépett a kamarás és a nunciust jelentette. Mátyás azonnal felállott.

- Most elengedlek, ser Fioravante. Holnap ugyanebben az időben várlak. Folytatjuk. Úgy látom, meg fogjuk érteni egymást.

Az építész sietve összenyalábolta rajzait és kihátrált. Az ajtóból még visszanézett a híres magyar királyra, aki nyilván meglepetést és elismerést keltett benne. És a következő pillanatban már ott volt Carvajal bíboros, az elegáns spanyol főpap. Mátyás helyet mutatott neki. A társalgás latinra fordult.

- Azért kérettem eminenciádat, mert jó üzletet tudok kínálni.

- Arra igen kíváncsi vagyok.

- Kezdjük azon, hogy nagybátyámat, Szilágyi Mihály grófot, aki ma ideérkezett ad audiendum verbum regium, az imént halálra ítéltem.

A nuncius felugrott.

- Felség... ez lehetetlen...

- De igen, - nevetett Mátyás - halálra ítéltem. Fejének és jószágainak elvesztésére. Tessék helyet foglalni. Csak eminenciáddal közlöm a nagy titkot, de nem szabad elárulni senkinek: Szilágyi Mihályt kivégeztetni eszem ágában sincs. A halálos ítéletet még kellő bírósággal is meg fogom erősíttetni, de csak azért, hogy az öreget rendre szoktassam és hogy Gara és Ujlaki is megszeppenjenek kissé. Kegyelmet adni ráérek később. Semmiesetre sem árt, ha jó hosszú ideig ülni fog kedves nagybátyám. Ezt megérdemli bőségesen. Addig sem lesz a lábam alatt, és remélem, megjuhászodik, mire szabadon eresztem. Egyelőre mindenkinek azt kell hinnie, hogy Szilágyi Mihályt lenyakazzák.

- Felséged tudja, hogy nem szoktam fecsegni. De hol itt az üzlet?

- Megmondom. Őszentsége, az új pápa, mint tudjuk, hosszú ideje szoros vonatkozásokat tart fenn Fridrik császárral. Az én érdekeim pedig számos ponton nem azonosak a császár érdekeivel. Sőt ha a császár tovább is nem restelli az ország koronáját jogtalan módon visszatartani, alighanem a kardomra kell ütnöm...

- Bocsánat, felség, őszentsége a világi uralkodók felett pártatlanúl...

- Tudom, tudom. Őszentsége pártatlanságát kétségbevonni távol áll tőlem. De mindnyájan, akik uralkodunk, értesülések alapján szoktuk meghozni döntéseinket. Nekem tehát nem közömbös, hogy őszentsége milyen értesítéseket kap budai nunciusától olyan ügyekben, amelyek Fridrik császárral is összefügghetnek. Amit én eminenciádtól kérek, az csak annyi, hogy ha a császárral összefüggő ügyekben jelentést küld Rómába, vegye magának a fáradságot és mindannyiszor kérdezzen meg és hallgasson meg engem is. Így nem történhetik meg, hogy egyes szempontok elkerülték szíves figyelmét. S így az egyház mindenek felett való érdekeit mindnyájan Istennek tetsző módon szolgálhatjuk.

- Értem, felség. De az üzletet még mindig nem látom.

- Azonnal. Ha tehát eminenciád mindig meghallgatja álláspontomat, sőt esetleg bizalmas adataimat a császárra vonatkozólag, azzal nekem nagy szolgálatot tesz. Cserébe felajánlom, hogy eminenciád legyen az, aki kegyelmet eszközöl ki nálam a halálra ítélt Szilágyi Mihály számára, s ezzel kimutassa, hogy az egyháznak s jelesül az egyház magyarországi követének milyen hatalmas befolyása van a magyar királyra.

Carvajal ránézett a királyra és elmosolyodott.

- Kitűnő, - mondotta, - sőt a kitűnőnél is több. Felséged királynak született.

- Ez kétségtelen, - bólintott Mátyás, - én minden más mesterségben alkalmatlan volnék, de ebben alkalmas vagyok. Szóval megegyeztünk.

Kezet nyujtott az íróasztal fölött. A bíbornok erősen megrázta a királyi kezet és mosolygott. Aztán felállottak mindketten. A király az ajtóig kísérte a főpapot. Ott még így szólt:

- Megjegyzem, nem lesz könnyű dolga eminenciádnak: azt a kegyelmet igen nehezen fogom adni.

A nuncius nevetve bólintott. De aztán, mielőtt megnyomta a kilincset, még várt. Arckifejezését kellőképpen komorrá és gondterhessé változtatta. Úgy ment el a királytól. Rögtön utána Kosztolányi lépett be, a kancellária titkára, aki a király mellett Vitéz püspököt helyettesítette. Sápadt volt és izgatott.

- Szabad béjönnöm, felség?

- No, mi az?

- Felség, - tört ki Kosztolányi hangosan, - nem szabad ennek lönni! Iszonyó dolog ez, kit Szilágyi urammal tösz felség. Könyörgöm, irgalmazzon. Ne tögye ez borzasztóságot, inkább térdre hullok, úgy könyörgöm!

A király komoran ingatta fejét.

- Quod dixi, dixi. Bátyámnak feje vétetik. Jó, hogy béjövél: öszveállítandjuk az bíróságot, ki halálát törvény szerint kimondja. Jegyözzed...

Kosztolányi elhallgatott, füle mellől leesett az odatűzött író-ón. Lehajlott érte s mikor felegyenesedett, könnyes volt a szeme. De nem szólt.

- Hát várjunk csak, - szólt a király, - ki is légyön az... Micsoda? Még siratod? Karddal támadott rám! Űtet sajnálod, királyodat nem? Ebadta.

- Felség, - szólt vonagló szájjal Kosztolányi, - mit szóland illy dologhoz pápa őszentsége? Az keresztes hadjárat vezérit, az nevezetös törökverőt, hogy lenyakaztatjuk? Könyörgöm, felséges uram...

- Hallgass. Pápára nincs gondom. Ha okoskodik, áttérök az kelyhös hitre. Szilágyi uramnak meg köll halnia. Istennél az kegyelem.

Kosztolányi szipogó orral készítette jegyzeteinek a papirost. A király mosolygást fojtott el magában. És az az érzése volt, hogy ebben az órában lett igazán király.


VÉGE AZ ELSŐ KÖTETNEK





MÁSODIK KÖTET



I.

- Éljen Mátyás király!

A szegedi országgyűlés, amelyet december elején nyitott meg Mátyás, kitűnően sikerült. Már a rendek gyülekezésekor érezni lehetett a kialakuló hangulatot: a király népszerűsége eleven volt és lármás. Hogy halálra ítélt nagybátyjának az egyház nyomós közbenjárására megkegyelmezett, az olyan irgalmat és józan mérsékletet mutatott, amely elég ritka a teljes hatalommal rendelkező tizennyolc éves fiatalembereknél. De hogy a lázadó nagybácsit börtönben tartotta, abban az egész ország ujjongva látta azt a kemény, nagyszerű erőt, amelyet oly régóta nélkülöztek és áhítva vártak a rendetlen politikai életbe beleunt magyarok. Végre férfi ült a trónon, akinek akarata volt és aki ezt az akaratot irgalmatlanul végre is tudta hajtani. S ha a kancellisták egynémelyike attól tartott, hogy a rendek viharosan fel fognak háborodni a törvénytelenül kivetett adó miatt, az országgyűlésen ennek éppenséggel az ellenkezője történt: vége-hossza nem volt a fiatal király ünneplésének s a rendek lelkesen adták meg az alkotmányellenes adónak az utólagos alkotmányosságot, sőt a honvédelem újjászervezését is megszavazták. Szinte kérni sem kellett tőlük, magoktól kínálták a pénzt és a vért. Ezalatt Szilágyi Mihály néma fogolyként üldögélt Világos várának börtönében, a török pedig messzire visszavonult és nem fenyegette őket.

Garáék azonban szabadon mozogtak. És alig oszlott széjjel a diadalmas országgyűlés, a nagy lelkesedésnek megmutatkozott a bőjtje is. Eleinte bizonytalanul és szórványosan, majd csakhamar kétségtelen formában és mindenuntalan jöttek a hírek, hogy Fridrik császár és a Gara-párt megtalálták egymást. Újesztendőre már tudni lehetett, hogy Mátyás király ellenzéke megtagadja őt és Fridrik császárt készül királlyá választani. Mire a király visszatért Budára, már kezében volt a békétlenek névsora. Gara László és Ujlaki Miklós állottak a Fridrik-párt élén. Velök ment Bánfi Pál, a főajtónálló, aztán a négy Szentgyörgyi gróf: György, László, János és Zsigmond. Mátyás nagy meglepetésére a Kanizsaiakról is kitünt, hogy ellene vannak. Azok a Kanizsaiak, akik valaha együtt ültek Hunyadi Lászlóval a budai várbörtönben. De testi-lelki barátság fűzte őket Szilágyi Mihályhoz, őmiatta fordultak nyilván a kemény király ellen. Velök tartott a szalai főispán, Szécsi János, az esztergomi érsek fivére, Pető Miklós, Pető György, Szentgróti János, Ördög Mihály, Ostfi Ferenc, Dancs Pál, gróf Frangepán Márton. Még jó néhányan. Gara olyan ember, aki a vélt gyermekkirály uralma alatt a saját kiskirályságát remélte, de most bosszúsan látta, hogy a régi szép rendetlenségnek vége.

A fiatal király azonnal összehívta azokat az urakat Budára, akiknek hűségében bízott. Hívta ugyan valamennyit, még a Fridrik-pártiak listáján szereplőket is, de látni akarta, hogy a hívó szóra kik jelennek meg. A seregszemle jól ütött ki. Az egyháznagyok közül az egy erdélyi püspök nem jelent meg, az olasz eredetű Baschino Máté. A többi mind eljött. Még a nyilvánvalóan Gara-párti prímás is, az öreg Szécsi Dénes, aki nyiltan mégis csak vonakodott színt vallani a király ellen. Eljött Várdai István kalocsai érsek, Hedervári László egri püspök, Bán Mihály pécsi püspök, Vetési Albert veszprémi püspök, Csupor Demeter zágrábi püspök, a győri, váci, csanádi püspökök, a szentmártonhegyi apát, a székesfehérvári prépost. A világi urak közül Ország Mihály nádor, Rozgonyi Sebestyén erdélyi vajda, Palóczi László országbíró, a főudvarmester, a főpohárnok, a dalmata bán, a horvát bán, a főlovászmester, a székely ispánok, a nógrádi főispán, a zempléni főispán és ezeken a közjogi méltóságokon kívül nagy sereg nemes úr. Nagy meglepetésre a Marótiak is eljöttek. Maróti Máté és Maróti Lajos, mind a ketten vejei Ujlakinak.

A híveket a trónteremben gyüjtötte össze a király. Mikor már mind együtt voltak, bevonult kamarásaival és fellépett a trónra. Aztán elkezdett szólni hozzájok, a trónbeszédek szokott latin bevezetésével kezdvén. De csakhamar belemelegedett, kevésbbé ünnepélyessé vált, szónoklata közvetlen emberi vallomáshoz lett hasonló.

- Fridrik császár ezt a trónt akarja. Kérünk benneteket, mondjátok meg őszintén: kívánjátok-e fenntartani azt a véleményeteket, hogy mi vagyunk alkalmasak a magyar királyi méltóságra, vagy esetleges csalódások és elégedetlenségek miatt kívánjátok-e ezt a választást megsemmisíteni? Ha nem bíztok bennünk, a ti bizalmatok nélkül ezt a méltóságot nem viselhetjük tovább és kész vagyunk a királykodás gondjairól lemondani. Nekünk csak hazánk fontos, nem mi magunk. Mi a magunk dicsőségét csak a magyar nemzet dicsőségében keressük. Trón nélkül, a besztercei grófság rangjában gyűlölet és kajánság nem fog körülvenni bennünket és bizonyára úgy is ki tudjuk vívni a nemzetnek azt a becsülését és szeretetét, amelyet mint elárult és fölösleges király nem vívhatunk ki. De belül, lelkünk bensejében megváltozni nem vagyunk hajlandók. Trónon, vagy nem trónon, de csak lelkiismeretünk szavát követhetjük, amely a haszonleső nagyurak önzését nem tekinti. Egy esztendeje uralkodunk ebben az országban. Amit eddig tettünk, abból ítélhettek: ezt fogjuk tenni ezentúl is. Ha úgy találjátok, hogy ez nektek nem elég, mi, ezekben a nehéz időkben, nem kívánunk királyotok lenni. Tessék, döntsetek, mi a trónt akár ebben a pillanatban hajlandók vagyunk elhagyni.

Ezt a beszédet halálos csend hallgatta végig és tomboló tetszés követte. A fiatal király komolyan állott az elhallgatni nem akaró éljenzés viharában, perceken és perceken keresztül. Végül felemelte kezét. Csend lett.

- Ezt az ítéletet királyi szívünk minden melegével köszönjük. Felhívunk mindnyájatokat, hogy egymáshoz való tartozásunkat, amely immár eltéphetetlen, szent esküvel erősítsük meg.

Az egész pazar gyülekezet templomba vonult, hogy a nagyurak hűséget esküdjenek a királynak, s ő nekik. Annak a napnak évfordulója volt, amikor Mátyás a sztrasznici határon elindult Magyarország felé. Az urak megesküdtek, mormoló tenger gyanánt ismételve az oltár előtt felolvasott esküminta mondatait, hogy mást királyuknak nem ismernek, másnak engedelmeskedni nem fognak, a királyt minden pártütő ellen vagyonukkal, vérökkel, életökkel segítik, a király ellenségeinek ígéreteire nem hallgatnak, még káruk és üldöztetésök esetén is Mátyáshoz hívek maradnak s őt tanácsukkal mindig segíteni fogják.

Aztán a király esküdött. Hogy őket törvényes szabadságaikban és szokásaikban megtartja, birtokaikban teljes erejével oltalmazza, az ellenpárt által okozott káraikat a belső rend teljes helyreállta után megtéríti, országlásában pedig ragaszkodni fog az ősi alkotmányhoz, s ha netalán...

Itt az urak sokasága meglepetten kapta fel a fejét.

- ... s ha netalán az ország java és egysége az alkotmánytól való egynémely eltéréseket vagy hozzáadásokat kívánna, ilyeneket csak az országgyűlés hozzájárulásával fogunk tenni, Isten minket úgy segéljen.

Már a misét befejező orgonazúgás alatt is izgatottan hajlottak egymáshoz az urak. A király igen különös mondattal pótolta meg az ilyen fejedelmi esküvések megszokott, ősi szövegét. S mikor mise végeztével a soraik között méltósággal kivonuló király után ők is kiléptek a napfényes februári térre, egyszerre hatalmas zsivaj támadt köztük. Az az "et si quid"-del kezdődő tétel úgy nyúlt közéjük, mint méhrajba a medve talpa. De a király már palotája felé nyargalt. S mikor ott hátravetette díszes királyi palástját az udvariasan segédkező Vitéz Jánosnak, a jókedvű cinkosok szemhunyorításával nézett rá:

- Ezt jól megcsináltuk.

- Jól, felség. S ugyan éljünk véle.

- Éljünk. Csak attul félek, hogy az országgyűlés inkább utána járuland hozzá sok minden dologhoz, semhogy előtte.

Jókedvök volt, kész erővel láttak munkához. Akadt dolguk elég. Az örökké fészkelődő Giskra gyorsan rajta ütött azon az alkalmon, hogy a királynak Fridrik praktikái felé kell figyelnie, és megint elkezdett a felvidéken rabolni. A törökre is figyelni kellett félszemmel. És főként minden figyelmet össze kellett szedni a Habsburg-veszedelem ellen. Fridrik maga sem aludt rózsalevelekből vetett ágyon. Fivérei, akikkel a hatalom felett állandóan veszekedett, fegyverben állottak ellene, az Ulrik-féle örökség miatt a görzi gróffal kellett hadakoznia. De nem is az ő ausztriai ereje volt itt a félni való, hanem a hozzá pártolt magyarok gyűlölete, amelynek tetemes zsoldos-toborzó gazdagság állott a háta mögött.

- Pozsony, felség, Pozsony, - hajtogatta folyton Vitéz püspök, - ha ki baj jő napnyugat felől, mendétig csak Pozsonyra igyeljünk legelőztebb.

- Jól vagyon, feredjék Pozsony az kedvezésekben. Ki csak beléje fér, annyit kap.

Pozsony királyi rendelettel jogot kapott arra, hogy piros pecsétet használhasson, akárcsak a király maga. Pozsony polgárai szabadságlevelet kaptak, hogy kivétetnek az igazságszolgáltatás rendes szervezete alól, csak saját törvényhatóságuk ítélkezhetik fölöttük, másodfokon a tárnok, harmadfokon a király. Pozsony naphosszat ünnepelte a királyt. Fridrik ügynökei, akik hangulatot jöttek csinálni, kedvetlenül tértek vissza Ausztriába.

Egy héttel azután, hogy a budavári főtemplomban elhangzott a hűségeskü, csakugyan összejöttek Ausztriában a zendülők, hogy Fridriket magyar királlyá válasszák. Németújvár, vagyis az osztrákok nyelvén Wienerneustadt, lett a színhelye a választásnak. Ez volt Fridrik szülővárosa és Bécsnél is jobban dédelgetett családi székhelye. Onnan jött a hír, hogy a Gara-párt február tizenhetedikén összegyűlt, megjátszotta a magyar országgyűlés külsőségeit és királlyá választotta a németrómai császárt. Fridrik a magyar királyi címet azonnal fel is vette. És már jókora serege volt úton Székesfehérvár felé. Az ősi koronázó városban szándékoztak megkoronázni Garáék. Szent István koronájával, amelyet Fridrik, íme, nem ok nélkül tartott vissza mindenféle ürügyek alatt. Legutóbb például azt izente Budára Beszterce grófjának, - mert Mátyás király voltát nem ismerte el, - hogy hazaküldi a koronát, ha megtérítik neki boldogult V. László neveltetési költségeit. És mindjárt meg is szabta igényeit valami szándékosan képtelen összegben.

De a Fridrik-seregek félúton megállottak. Szemközt találták magokat Nagy Simonnak, a Mátyás-párti macsói bánnak, résen álló hadaival. Rövid habozás után megfordultak. A székesfehérvári koronázásról le kellett mondani. Fridrik halogatni szerette volna a szertartást, de Garáék erőszakolták: mennél gyorsabban tegye a fejére a szent koronát. A ceremóniát tehát megtartották Németújvárott és Garáék megindultak zsoldos seregökkel, hogy a feneketlenül gyűlölt fiatalembert letaszítsák a trónról. Három helyen törtek be a dunántúli megyékbe, pusztítottak, égettek, aztán egyesültek és vonultak tovább Buda felé.

Budán éjjel-nappal dolgozott a kancellária, reggelig gyertyafénynél, nappal napvilágnál. Egyetlen óra szünet nélkül. A király megparancsolta, hogy minden hírrel, amely Nagy Simon serege felől jön, azonnal fel kell költeni.

Fel is költötték egy hajnalon. Már inasa arcán látta, hogy baj van. Magára kapta ruháit. A fogadószoba hajnali derengésében ijesztő csoport várta: maga Nagy Simon, mellette alvezérei. Némelyiknek feje pólyásan, másiknak karja felkötve.

- Mi történt, Simon?

- Büntetésünkért jövénk, felség. A császáriak csúnyán meggyőztek. Itt állunk, tizedöltess bennünköt, kit megérdemöltünk.

Mátyás nézte őket és hallgatott. Aztán mozdulatlan arccal rászólt Nagy Simonra:

- Beszélj.

Az elmondta a csata lefolyását. Körmendnél találkoztak az ellenséges sereggel. Nagy Simon lelkes harci készségben azonnal támadott. Vigyázatlanul nyomult előre, s már későn vette észre, hogy meggondolatlan lendületében átkaroló kelepcébe szaladt bele. Hátrálnia nem lehetett, kénytelen volt megütközni a számban is sokkal nagyobb és hadállásban is sokkal erősebb sereggel. A császáriak derékhadát Grafeneck osztrák vezér vezette, a balszárnyat gróf Szentgyörgyi Zsigmond, a jobbat Ujlaki. Magyar részről Rozgonyi Miklós támadott a jobbszárnnyal, de ez is túlheves lendületet vett és csakhamar elvágták a főseregtől. Lekaszabolták. Ezzel a csata el is dőlt. A magyar sereg vak rendetlenségben menekült, rengetegen elestek és sokan belefulladtak szaladás közben a Rába vízébe.

Nagy Simon letérdelt, mikor végigmondta. Alvezérei is letérdeltek.

- Hogy megtizedöltess, felséges király, könyörgünk.

Mátyás lenyúlt Nagy Simonhoz és felemelte.

- Eszöm ágában sincs. Vödd az tartalékot, legott indulj vissza. Mindeniktök úgy vereködjék, hogy az csorbát köszörüli. Hogy az hibát bánjátok, így nyilván megmutassátok királytoknak. Rajta, magyar.

Nagyot csapott a Nagy Simon vértes vállára. A behemót nagy ember megragadta a király kezét és megcsókolta. Sírt örömében és rajongó szeretetében.

- No legények, - kiáltotta könnyes hangon, de boldogan, - az anyja kínszenvedésit az némötnek, mastan aztán rajta!

És kirobogtak, mintha a folyosón már verekedniök kellett volna. Mátyás nyugodtan visszafeküdt aludni. Másnap, harmadnap végezte dolgát, a pápai követtel tárgyalt, Giskra ellen új csapatot küldött, anyját látogatta, tárgyalt, tanácskozott. És várt. Tizednap megint éjszaka kellett felriadnia. De most nem inas költötte, hanem kürtszó. S ugyanabban a teremben, ugyanolyan didergő tavaszi hajnalon megint ott állt előtte Nagy Simon.

- Kiköszörültük, felség! Iszonyó szerrel megnyuvasztottuk az beste némöt férgeit.

- No látod, Simon. Mondd el.

Nagy Simon elmondta. Sokkal hosszabban, sokkal részletesebben. Ugy gyönyörködött saját elbeszélésében, hogy olykor megállt idegesen kacagni. A két sereg megint csak Körmendnél találkozott. Az osztrákok most még szekértáborral is megerősítették magokat, de elbizakodottságukban kijöttek onnan és a szabad síkon támadtak. A magyarok kétfelé szakadtak azonnal, egyik részök rettenetes hévvel ütötte vissza a támadást, másik részök ügyesen a szekértábor mögé osont. Az osztrákok kénytelenek voltak meghátrálni a becsületöket kereső magyarok dühétől, de ekkor hátulról is rohamot kaptak. A győzelem teljes lett, az egész osztrák tábor minden poggyászostul a magyarok zsákmánya. A katonák irgalmatlan bosszút állottak a minapi szégyenért, a derékhad tovább üldözi a hanyatt-homlok menekülőket, már osztrák területen vannak. A nagy zsákmány viszont már úton van Buda felé.

- Hát nem lött vóna kár, kire az tized esik? - kérdezte Mátyás.

Az öreg harcosok úgy néztek rá, tizenkilencévesre, mint gazdájára az eb. A király megölelte Nagy Simont. És most már nem ment lefeküdni. Azonnal felzörögtette Vitéz Jánost és a kancellistákat. Hogy Fridrik ellen ezt a gyors és rövid háborút megnyerte, aziránt nem lehetett kétség. Jól ismerte az ellenpárt haderejét, a Nagy Simon előadásából megállapíthatta, hogy az a haderő nem számít többé. Jól ismerte Fridrik fukarságát és a Garáék anyagi tehetségét: tudta, hogy hosszú ideig új osztrák sereg felállításától nem kell tartania. Győzött. Most a fegyverek után a kancellária munkája következett. Ki kellett csikarni Fridrikből a békét s ennek feltételei közt a szent koronát. Ugyanakkor újabb fegyverszünetet kellett letárgyaltatnia Giskrával, mert kisebb jelentőségű felvidéki hadjárata is jól végződött. Ugyanakkor fel kellett készülődnie a török veszedelemre, mert a szokásos török felvonulás ideje, a kora nyár, már erősen közeledett. Teméntelen levelezés, követküldés, nunciussal való tárgyalás járt ezzel és változatlan folytatása a szüntelen tanácskozásoknak, négyszemközt Vitéz Jánossal.

Azt sütötték ki a püspökkel, hogy Fridriket rá kellene bírni: bízzák a béke feltételeit választott bíróra és legyen az a választott bíró Girzsik. Eleinte a pápára gondoltak, aki, jórészt a budai nuncius hatása alatt, meglepő hidegséget tanusított volt pártfogója, Fridrik iránt. Mátyást minden módon kitüntette, s mialatt Budára meleghangú, a kereszténység nagy védelmezőjének hízelgő leveleket írt, azalatt Fridrikkel hideg és kitérő hangon levelezett. Minden módon igyekezett kimutatni, hogy a pápát csak a pogányoktól fenyegetett egyház sorsa érdekli, nem pedig európai fejedelmek világi marakodása. Egy napon szentelt zászlót küldött Mátyásnak, álljon azzal a keresztes hadjárat élére. Fridrik mélyen csalódott védencében és semmi áron sem akarta döntőbíróként elfogadni. Így jutott Mátyás és tanácsadója arra a gondolatra, hogy Girzsikre bízzák a döntést. A cseh király igen alkalmasnak tetszett erre. Éppen mostanában jegyezte el két kisebb leányát két német hercegnek és így atyafiságos összeköttetésbe jutott Fridrikkel is. Másrészt Mátyás feltétlenül bízott szövetségese meleg barátságában, amely most a próbát ki fogja állani. A jelölésbe Fridrik is belement, a tárgyalás színhelyéül Brünnt tűzték ki. Mátyás a maga két bírájául Vitéz Jánost és Rozgonyi Osvátot küldte ki, hogy Girzsik elnöklete alatt üljenek össze Fridrik két küldöttjével és harcolják ki a béke árául a szent koronát.

S mialatt ez folyt, két eléggé izgalmas hírt kapott a budai várpalota.

Az egyik az volt, hogy Gara László hirtelen meghalt. Hogy miben, azt nem lehetett tudni. Meghalt anélkül, hogy élete álmát beváltván, valamely, bármely trónra ráülhetett volna. Esküt szegett és nyakaztatott a hatalomért, de még csak egy kis német foltocska trónja, még csak Boszniáé sem jutott számára. A Mátyás-ellenes párt pedig hatalmas oszloppal lett kevesebb.

A másik hír az volt, hogy Szilágyi Mihály nem nyugodott a börtönben sem. Ki tudta magát szabadítani, igen ügyesen csinálta. Engedelme volt arra, hogy saját szakácsa főzhessen neki, a szakácsot el is hozatta Világos várába. Ez a szakács szervezte meg az egész csínyt a fogoly tervei alapján. Mindenekelőtt a várőrség emberei között titokban híveket toborzott pénzigérettel és más édesgetéssel. Aztán lent a faluban is gyüjtött megbízható embereket, akik követték utasításait. Mikor mindent szépen előkészített, akkor végrehajtották az agyafúrt tervet, amely minden részletében pontosan sikerült: a vár alatt egy éjszaka rettentő lárma tört ki, hogy jön a török. Még valami kazlat is felgyujtottak, hogy izgalmas képe legyen a dolognak. A lármára felriadt a várőrség, a harangot félreverték, a kapitány sebbel-lobbal kapkodva riadót fuvatott és kirohant a vélt törökre az őrség egy részével. De a fogolyhoz szítók bent maradtak és belülről rögtön felhúzták a hidat. Szilágyi Mihály kijött börtönéből és azonnal átvévén a parancsnokságot, kihirdette, hogy ő most már szabad ember és Világos várát ezennel hatalmában lévőnek nyilvánítja. A kint rekedt őrsereg, amely persze semmiféle törököt nem talált, még csak meg sem támadhatta saját várát, lévén mindennémű ostromszer híjával. Sőt kénytelen volt alkut kezdeni a fogolyból hirtelen parancsnokká változott Szilágyival. Ez végül is ki tudta magának csinálni a szabad elvonulást a pártjára állottakkal. Budára egy szép napon az a hír jött, hogy Szilágyi szabadon jár, sereget toboroz és rettentő dühvel fegyveresen készül Buda ellen.

Ez a hír nem jókor érkezett. Giskra cseh rablói nem nyughattak a felföldön, délen a török megtámadta Szerbiát és a megriadt Osztoja-család gyorsan békét kötvén a szultánnal, elárulta a magyar fennhatóságot és elismerte a török uralmat. Közben a Fridrikkel folytatott alkudozás is temérdek gondot okozott. Ha most Szilágyi a negyedik oldalról sereggel támad, ez egyszeriben mindent felforgathat.

- Legények legyünk az gáton, felség, - mondta Kosztolányi, a titkár.

- Vagyunk, kedves pispekem, vagyunk, - felelte Mátyás, aki nem ijedt meg, sőt valami különös lelki adomány folytán mindig akkor lett a legnyugodtabb és legéberebb, mikor legtöbb volt a baja.

Mindenekelőtt trónfosztottnak nyilvánította Tamás királyt és fiát. Aztán magához kérette Carvajalt.

- Látja eminenciád, milyen jó üzletet kötöttünk Nándorfehérvárott mindaketten. Hallotta, hogy nagybátyám kiszabadította magát és fegyverrel jön ellenem?

- Hallottam és nem örültem neki.

- Lássa, most módjában van megakadályozni, hogy Magyarországon, amely őszentsége törökellenes terveinek egyetlen megbízható országa, polgárháború törjön ki.

- Hogyan?

- Úgy, hogy elébe siet Szilágyi Mihálynak és mint életének megmentője, megbékíti.

- Nem rossz ötlet, felség. De magam menjek? Még kellene mellém valaki. Lehetőleg magyar. Akire hallgat.

- Majd gondoskodom valakiről.

Gondoskodott. Magához kérette Szécsi Dénest. A menlevelet kiállították, a két főpap elutazott. A Tisza mellett találták meg Szilágyit, koppányi haragjával és már jó népesre szaporodott zsoldos seregével. Onnan jelentették lovas küldönccel néhány nap mulva, hogy Szilágyi hajlandó tárgyalni. Jönnek hárman Budára.

Mátyás megkérte anyját, hogy az első találkozásnál ő legyen jelen a király helyett. Hunyadiné vállalta a megbízatást. Sőt örült neki. Szerette az eszét, akaratát és keménységét nehéz ügyekben dolgoztatni. Megbeszélte fiával, hogy meddig mehetnek mézes madzag dolgában. Szilágyi és huga három napig tárgyaltak Carvajal társaságában, a prímást elengedték esztergomi virágos kertjének méhesei közé, mert folyton fáradtságról siránkozott az öreg. Harmadnap Hunyadiné felkereste a fiát.

- Készön vagyunk, - mondta neki.

- Mi az alku, asszonyanyám?

- Mihály visszakapja az besztercei grófságot, macsói bánság, keresztes fővezérség, az déli végeknek főkapitányságok űt illessék, Erdélyország kormányzójának neveztetik s bosnya királynak.

- Kaphatja. Nagyon haragos?

- Immár csak módjával. Megmagyarázám néki, hogy megelőzte volt parancsodot: ippen mentél vóna Világossá, hogy kierisszed. Saját személyödben kévántál oda utaznod.

- Hitte?

- Hitte. Hiszen ű bármelly badarságot, kit hinnie kellemetös. Én megértni nem bírom, mi módon kerülközött illy csacsi ember az én atyafiságomba.

- Birom én. A Szilágyi-észbül az ű részit is asszonyanyám kapá. Köszönjük királyi kedvünkkel, szívünkkel asszonyanyám fáradságát, hálánkot alkalomnak adtán el nem feledjük. És királyi kegyünkkel asszonyanyánkhoz hajlandók maradunk.

- Ne búcsúzz, fiam, ne búcsúzz. Királyi igéretökhöz én nem bízok, meghiggyjed. Adós vagy, fizess. Neköm tik, királyok, igérhettök akármit. Akkort hiszöm, ha látom. Irjad ide nevedöt.

Adománylevél volt a nyúlszigeti apácáknak. Mátyás nevetett és aláírta. És másnap megtörtént ünnepélyes találkozása nagybátyjával. Nem az jött hozzá, ő kereste fel szállásán. Belépett hozzá, se szó, se beszéd, megrohanta és erősen megölelte. Szilágyi dohogni próbált, de nem tudott. Rövid habozás után visszaölelte öccsét. Jó erősen ő is.

- Heában tagadjuk, Mihály bácsi, cudar nagyon szeretjük mink egyazmást.

Meleg megindulást éreztek mind a ketten. Szilágyi kétfelé törölte bajszát és egyik lábáról a másikra állt.

- Csak az szád jár. Hogy szabadultam, nem néköd, szakácsomnak köszönöm. Szép dolog.

- Mert Mihály bácsi elsiette az dógot. Ha még egy csöppig vár, az király maga ment vón oda, nagy díszvel, tisztösségvel. Mit hamarkodik furtomfurt? Lássa. No hagyjuk. Hát mondja, mikort indúl Bosznia megvételire, hol is királykodjék aztán?

Karonfogva járkáltak fel s alá a szobában. Hosszasan tanácskoztak. És Mátyás észrevette, hogy a halálos ítéletet igen egészséges dolog volt kimondania. Nagybátyja egészen más hangon beszélt vele. Bizonyos illendőséggel, az elnyomó szándék és közbevágó indulat hevessége nélkül. Így egészen jól megértették egymást. Kivált mivel Mátyás már rájött a legjobb módszerre, amelyet bátyjával követnie kell: ha az öreg nagyon kardoskodott valami lehetetlen álláspont mellett, ő gyorsan ráhagyta és teljességgel igazat adott neki. Ezzel Szilágyit tehetetlenné tette: nem lehetett vitatkozni.

Még napokig tartott, míg a szükséges okmányokat megszövegezték. Szilágyi megérkezte után nyolcadnapra lettek teljesen készen. Mátyás jelentős könnyebbséget érzett. A törökre vonatkozó gondjai megenyhültek: számíthatott Szilágyira, aki igen jó katona volt, ezt meg kellett hagyni neki. A cseh rablók ellen küldött emberei lassan, de nagyobb kalamitás nélkül dolgoztak a felső végeken, a Fridrik-bonyodalomban pedig igen kitünő hívekre támaszkodhatott: a választott bírósági tárgyaláson Vitéz János volt jelen, a pápa rendeletére legutóbb Carvajal maga is odautazott, a bíróság elnöke pedig Girzsik volt, a ravasz és kedves Girzsik, leendő apósa és hű szövetségese, akinek a köznemesi sorból való kiugrása, tündöklő haladása és királlyá magasztaltatása annyira közös volt az ő saját sorsával. Girzsikre gyakran gondolt és bizonyos emberi melegséggel, a sorstársak egymáshoz tartozásának kenyerespajtási érzésével. Ha mély tünődései közben Európa keleti felének térképét képzelte maga elé, az ország északi szomszédságát szilárd kőfalnak vette, amelynek nyugodtan nekivethette hátát, hogy a többi irányba tekintve, serényen figyelhesse ellenségeit.

Éppen mikor Szilágyival rendbe jött, érkezett haza Brünnből a két követ: Vitéz János és Rozgonyi Osvát és velök együtt Carvajal. Rozgonyi lepihent, de a váradi püspök le sem mosta magáról az út porát, azonnal jelentkezett a királynál.

- Hozod-i az koronát?

- Nem hozom, felség. Girzsik mendössze fegyverszünetet ítélt.

- S azt meddig?

- Esztendeig. Június huszonegyedikéig jövőben. De januárban esmég öszvetalálkozandunk követek, új tanács lészen, talán az kötést megépíthetjük.

- Langyos eredmény. Örvendeznem rajta nem kell, de búsúlni se. Mért vágol illy fancsali ábrázatot?

- Nagy baj vagyon, felség. Girzsik elárult minket. S pedig aljasul.

- Ne csácsogj bolondságokot, János. Girzsik hogy elárula? Éngöm? Ugyan erigy.

Vitéz abból a két toronyba rakott irattömegből, amelyeket magával hozott, kivett egyet és szó nélkül odanyújtotta a királynak. Az előbb könnyed kiváncsisággal, majd meghökkenve, végül a haragtól és ámulattól sápadtan olvasta.

- Hitelös ez?

- Fejemöt tészem rá. Elég aranyat kóstált, míg kémjeim lemásolták.

Szerződés volt ez két uralkodó, Fridrik németrómai császár őfelsége, etc, etc, etc. és György cseh király őfelsége etc, etc, etc. között. A magas szerződő felek kötelezték magukat, hogy egymást minden megtámadóik ellen - kivéve a pápa őszentségét - teljes tehetségökkel segíteni fogják. György cseh király kötelezi magát, hogy a császárnak Magyarország elnyerésében akár barátságos egyezkedés útján, akár erőszakkal segédkezet nyújt. Ha a gróf Hunyadi Mátyással...

- Micsoda?

Mátyás jobban megnézte. De el kellett hinnie a hihetetlent. Girzsik a szerződésben őt gróf Hunyadi Mátyásnak nevezte. Ha tehát a gróf Hunyadi Mátyással legközelebb megindítandó tárgyalások eredményre nem vezetnének, György cseh király kötelezi magát, hogy Jakab-napkor seregével Pozsonynál megjelenik, Fridrik császárt Magyarország elfoglalásában és megkoronáztatásában egész erejéből segíti. Sőt, ha gróf Hunyadi Mátyás azt a fegyverszünetet, amelyet György király a választott bíróság elnökeként ki fog mondani, nem fogadja el, Fridrik császárnak joga van követelni, hogy a cseh király azonnal álljon segítségére. Az elfoglalandó Magyarország jövedelmeinek felét három esztendőn át György cseh király kapja, e három esztendő leteltével pedig Fridrik császár évi hatvanezer arany fizetésére kötelezi magát.

A szerződés teljesen hitelesnek látszott. Németül fogalmazták. "Geben, - mondta a záradék, - zu Brünn, an Suntag sannd Oswaldstag nach Kristigeburde 1459." Rozgonyi Osvátnak szép nevenapja volt.

Mátyás letette az írást és megdöbbenve meredt a püspökre. Az pedig elkezdte beszélni az egész brünni utazás történetét. Elmondta, hogy már érkezésekor gyanus jeleket látott. Fridrik előbb már személyesen járt ott. Girzsik feltűnő pompával és nyájassággal fogadta, fényes mulatságokat és lovagi tornákat rendezett tiszteletére. Nagy ünnepélyt is tartottak, amelyen Fridrik, mint németrómai császár és hűbérúr, megerősítette a birodalmához tartozó Csehország szabadalmait és megerősítette a cseh rendek királyválasztását. Másnap kötötték meg a titkos szerződést, amelyben már megállapították, hogy a választott bíróság tagjai beszélhetnek, amit akarnak, Girzsik csak fegyverszünetet fog ítélni köztük és Mátyásnak nem ad igazat. Igy is lett.

- Eszöm megáll, - mondta Mátyás halkan, maga elé meredve.

- Még várjunk, - szólt fanyar mosollyal a püspök, - más is vagyon itt. Sok pénzön kaparítám ezt is.

Még egy okiratot nyújtott át. Ez is egy szerződés másolata volt. Kötötték Albert szász herceg egyfelől, György cseh király másfelől. A magas szerződő felek kötelezték magukat, hogy egymást minden megtámadóik ellen, - kivéve a pápát, - teljes tehetségökkel segíteni fogják, s ha a szász hercegnek a németrómai császárral most folyó tárgyalásai némely osztrák birtokok dolgában nem vezetnének eredményre, György cseh király köteles a herceget fegyverrel segíteni.

- Mastan immár nem értök belüle egy iótát is.

- Világos pedig. Girzsik két óldal fele szinlel szerelmöt s két óldal fele csal. Elárúla bennünköt, mondom.

Mátyás gondolkozott. Két könyökét az asztalra tette, arcát két tenyerébe támasztotta és a gyertya lángjába nézett.

- Feküdjél le, János. Hagyd gondolkozjak mastan. Hónap szólunk ez dologrul.

A püspök eltávozott szótlanúl. Mátyás meg sem mozdúlt, úgy maradt. Érezte homályosan, hogy valami nagyon fáj neki. De nem tudta pontosan, hogy mi. Azért küldte el a püspököt, hogy zavartalanul magába nézhessen.

Vajjon mi fáj hát? Girzsik annyit hánytorgatott nagy szeretetének hiánya? Nem. Vállat vont erre a gondolatra. Hogy Girzsik emberileg szereti-e őt, ez majdnem teljesen közömbös volt neki. Maga elé képzelte a kis pohos embert, pókhasát, kampós orrát, feltűnően fehér arcbőrét, fürge és ravasz szemének tekintetét. Nem, ennek az embernek szeretete, vagy haragja közömbös neki.

És lassan rájött, hogy mi szúrja annyira a szívét. A csalódás: nem Girzsikben, hanem sajátmagában. Emberismeretében, uralkodói képességeiben. Carvajalnak örömmel mondta, és nem a hiúság vagy az elbizakodottság érzésével, hanem tárgyilagos önismerettel, hogy ő semmi másnak nem való, csak királynak. De szabad-e tehetséges királynak ekkorát csalódni egy vélt szövetségesben? Szabad-e trónra született embernek ilyen könnyen teljes bizalmat adni?

Ez a tapasztalat mélyen leverte. Lelkét ismeretlen mélységekből feltörekvő fájdalmas harag fogta el önmaga és az egész világ ellen. Hogy gyűlöl, azt nagyon érezte ebben a magányosan tűnődő negyedórában. Nem kereste magában, hogy kit gyűlöl annyira, valamelyik ellenségét-e, vagy sajátmagát, csak nyelte magában a heves gyűlöletet, együtt az önmagában való csalódás vad keserűségével. Fogát keményen összeszorította, mint a harapó tigris és két tenyere lassan két ököllé keményedett.

Nem bírta tovább gondolatait, kifutott és kiadta a parancsot, hogy nyergeljenek. Lesietett az istállókhoz. Lóra vetette magát, leügetett a várból az esztergomi kapun és a Dunapart apró házsorait elhagyva, szilaj vágtatásba kezdett. Ugy hajszolta a lovat, mintha haldoklóhoz száguldana. De csak testét tudta elfárasztani, felzajgatott idegeit nem. Mikor hazatért, töprengve tünődött, mit csináljon. És hirtelen megtalálta a gondolatot: felmegy Giskra ellen a seregei közé. Ez lesz első megjelenése a tűzben. Elég későn, tizenkilenc éves korában. Más leventék egész sor sebhelyet hordanak már ilyenkor, s ő, Hunyadi János fia, még nem volt tűzben.

Egész éjjel álmatlanul gyötörte magát. Másnap reggel elindult Szilágyi Mihállyal. Az éppen indult a végek felé. Öccse kedvéért vargabetűt csinált és mielőtt Erdélybe ment volna, felkísérte Egerig. Ott volt a Giskra ellen küldött kis hadak főhadiszállása. Tomboló örömmel fogadták a hévizes városban. Az emberek odatolakodtak lovához és csizmáját, lova takaróját csókolták. Máskor megállt volna polgárokkal, parasztokkal beszélgetni és okulni egyszerű szavaikból. Most nem volt türelme semmihez. Mindenáron csatába vágyott, ahol fejbe lehet ütni valakit.

Felvidéki hadai két csoportban dolgoztak. Palóczi László és Czudor Simon Kassa felől szorongatták a zsebrákokat, de csak nagyon lassan boldogultak. Rozgonyi Sebestyén, a tavalyi győztes, akit csak a minap küldött kissé gyorsítani a munka lendületét, Heves felől kapott beléjök. Ő a Rozgonyi táborába lovagolt kisebb csapattal. Rozgonyi most ott állt Patavár alatt. És elég rosszul ment a dolga. Fából építették ezt a várat a cseh rablók a Mátra alatt, de nem lehetett felgyujtani, mert esett az eső. A védő bratrik, ahogy ezeket a rablókat közönségesen nevezték, nagy szikladarabokat hömpölygettek le, mihelyt a magyarok ostromolni kezdtek. Rozgonyi már igen sok embert vesztett, azok odafent semmit. De bár az eső vigasztalanul és konokul tartott, a pataváriak helyzete is folyton romlott, mert élelmök nem volt. A király érkezte előtt három nappal fegyverszünetet kértek. Négy napot adott nekik Rozgonyi.

A király csuromvizesen érkezett a kis táborba. Oldalt állott a vezéri sátor, hogy a várból ne lőhessék. Onnan fel sem lehetett látni a várfalakra. A zuhogó esőbe kimenni nem volt semmi értelme. Ült a király naphosszat a sátor ponyvája alatt. Térdére csapkodott öklével a tétlenség haragjában. Még Rozgonyi Sebestyénnel sem volt kedve beszélgetni. Este lefekvéskor Horatiust vette elé, hogy szokása szerint olvasson elalvás előtt. De ahhoz a sorhoz ért, hogy: "Dulce et decorum est pro patria mori", kelletlenül félredobta a könyvet és aludni próbált. Háromszor vette elő ismét Horatiust és háromszor fordult megint a ponyvafal felé hajnalig. Alig aludt valamit. Reggel megint esett.

Délben három ember jött le a várból a feltételeket megbeszélni. Rozgonyi szabad elvonulást adott nekik. Sírva köszönték, pedig ez nem jelentette életöket. Biztos volt, hogy a falvak elkeseredett népe agyonveri őket.

Mátyás unottan nézte a néhány embernyi védőcsapat elvonulását. A várat belülről gyujtották fel, most már égett az esőben is. Csakhamar akkorákat durrogtak az átnedvesedett gerendák, mintha most kezdődött volna az ostrom. A magyar sereg mehetett tovább.

Felszedelődzködtek, indultak tovább. A Mátra rengetegében mendegéltek vigasztalanul szemező eső alatt. Gyönyörű volt az őszi erdő színpompája, aranybarna és lila lombok tengere között cuppogtak a lólábak az avarral fedett, szárközépig érő sárban. Elül haladt a martaléknak nevezett fullajtárcsapat, aztán ketten egymás mellett: a király és Rozgonyi Sebestyén. Nagynéha szóltak egy-két mondatot. A király kedvetlen volt, ideges és ingerlékeny. Dúlt kedvét valami derekas verekedésben szerette volna kitombolni, azért jött ide a cseh rablók területére, hogy a legelső csetepatéba fejjel vesse belé magát. Ehelyett unalmas lovaglásban volt része, semmi másban. Egy fiaellenséggel nem találkoztak. S a király martaléka lett azoknak a töprengő gondolatoknak, amelyeket véres veszedelemmel és verekedéssel akart kigyógyítani magából.

Most már tudta, ki az, akit gyűlöl. Akire mindúntalan visszatértek gondolatai. Aki már azzal is bosszantotta, hogy nem lehetett elfelejteni. Fridriket gyűlölte. A Habsburgot, a gőgös, kapzsi, kicsinyes, mindenkivel bizalmatlan és ellenséges császárt. A hetedíziglen előkelőt, mágnások mágnását, németek németjét, kevély sarját annak a családnak, amely kétszáz esztendeje lesi, mikor lehet óriás kígyó módjára elevenen lenyelni az Európába szakadt és itt társtalanul kínlódó magyarságot. Ez a különös ázsiai náció valami végzetes népvándorlási kavarodásban két ütköző erő közé telepedett: a török hatalom és a keresztény Európa közé. A törökség rettenetes kardcsapásokkal üti Európát, de az ütések a közbeszorult magyarságot érik. A Habsburg-hatalom nyugodtan és kajánul nézi, hogyan vérzik ez a botor keleti nép az ő védelmében, és várja, mikor veszít annyi vért, hogy torkon lehessen ragadni. Szívós, kegyetlen és rideg. Ez a Fridrik különösen az. Apját még Vasbólvaló Erneszt hercegnek hívták és a hagyomány azt mondja róla, hogy talpig férfi is volt. De ebbe a Fridrikbe más vér is került: anyja Cimbarka volt, a mazóvi hercegnő. Valami szláv barbárságot adott az anya vére a német fiúba. Nagyhangú, de gyáva, büszke, de nem gavallér, hűséget követelő, de nem hű, konok, de határozatlan. A hatalom nem azért kell neki, hogy szép és nagy dolgokat csináljon vele, hanem csak a hatalomért magáért. Szent István koronája a keze között van, már a fejére is tette, mert akadt egy-két mágnás, akiből hiányzanak a magyar erények, csak a tragikus magyar hiba van meg bennök: nem tudnak a magok fajtájával megférni, inkább idegen urat keresnek.

Itt, a barna avaros, nedves, rothadó falevelektől nehézszagú mátrai rengetegben világosodott meg a király előtt, hogy élete nem lehet más, mint szakadatlan küzdelem kétfelé: a török ellen és a német ellen. A török ellen nem érzett semmi gyűlöletet. Inkább valami meleg megbecsülést, olyant, amellyel igaz lovag a méltó ellenfélnek adózik. A viadal szép és férfias dolog, az ellenfélnek tisztelet jár benne. De Fridriknek nem jár tisztelet, úgy érezte. Kicsinyes szatócs, kapzsi zsaroló. Az ilyen ellenség ellen minden fegyver jogosult.

Rozgonyi Sebestyén úgy vélte, hogy akkor segítenek a legjobban az északon harcoló Palócziéknak, ha ők délfelől igyekeznek megtisztítani a Sajó völgyét a cseh rablóktól s így az olló két ága közé fogják Giskra hatalmát. Mentek tehát a Sajónak. De cseh rablósereget nem találtak sehol. A bratrik apró faházakba húzódva várták a támadást, ott lapítottak, mint füstölés előtt a poloskák. Sajó-Németi volt az első ilyen kis vár, amelyet elértek. Rozgonyi megkezdte az ostromot. Nyilt csatára itt sem volt semmi kilátás. A király megúnta az egészet. Elhatározta, hogy visszamegy Budára. De előbb még egy estét hosszú beszélgetésben töltött el Rozgonyi Sebestyénnel. Fortélyos és mozgékony embernek tudta ezt a Rozgonyit, aki igen ügyesen tudott bánni az emberekkel.

- Ide hallgassál, Sebestyén. Fridrik és Ujlakiék között mastan savanyú kedvetlenség vagyon. Sehogyan sem tudnak egyezni. Ügyes emberek kellenének néköm, kik ez kedvetlenségöt még élesszék köztök. Vagyon az ilyennek ezer módja. Vállalod? Mert reád gondolok, meg Pongrácz János atyámfiára, meg esmég egy-kettő másra. Itten nincsen szükség reád, Palóczi és Czudor Simon magok is Giskrának baját elláthatják. Vödd nyakadba az országot, színleld magadot ellenségöm s békételennek, szólj velök: Szentgyörgyi grófokval, Ujlakival. Gyujtsad őköt Fridrik ellen.

- Vállalom, felség. Csak pénzt kapjak elegendőt.

- Kapsz. Mi módon gondolod, hogy szólsz hozzájok?

Rozgonyi Sebestyén leírta az Ujlaki-párt tagjait. Pontos emberi képet adott valamennyiről. Elmondta, hogy melyikre mivel lehet hatni. Késő éjszakáig beszélgettek az ostromlott váracska alatt. Mátyás látta, hogy jól választott.

Másnap reggel indult vissza Budára. A kardját egész idő alatt ki sem húzta.



II.

Fridrik mégsem rontott sereggel Magyarország elfoglalására és Girzsik király nem jelent meg Pozsonynál, hogy fegyveres erővel segítse szövetségesét. A pápa rendkívüli erőfeszítéssel dolgozott azon, hogy az európai fejedelmeket békében tartsa egymással és a török ellen egységes keresztes hadjáratot szervezzen. Magatartása mindenkit meglepett. Amíg Enea Silvio Piccolomini volt a neve, elég szabadon élt. Afféle társaságban közkedvelt, táncestélyeken megjelenő, sikamlós tréfákat kedvelő főpap volt. S mióta II. Pius pápa lett a neve, egyszerre más emberré változott. Áhítatos tisztaságban élt, régi kedvtelései közül csak a római és görög klasszikusok tanulmányozását tartotta meg. Valósággal átszellemült. Éjjel-nappal csak egy gondolatnak élt: hogy megmentse azt a feszületet, amelyet az egyház Európa ormára tűzött, s amelyet a mohamedán hódító erő le akart taszítani onnan, hogy a félholdat tűzze helyébe. A veszedelem nem volt kicsiny. Spanyolország jórészén a szaracénok uralkodtak és erősen tartották magokat. Nem volt képtelenség az az ijesztő gondolat, hogy a Balkánról Magyarország felé törekvő izlám elsöpri maga elől a gátakat, s akkor a pogányság keletről is, nyugatról is tolongó tengere valahol Burgundiában összeér. S a kereszténységnek vége. A pápa hamar megtanulta, hogy mint elődei alatt, a keresztény fejedelmek félvállról veszik ezt a veszedelmet, az egyetlen, akire számítani lehet, a Hunyadi-hagyományokban nevelkedett és a határain közvetlenül érintett magyar király. Ezért óvta, védte, támogatta őt a többi fejedelem bonyolult és legtöbbször átláthatatlan külpolitikai szövevényei közepette.

A fiatal király tisztában volt ennek az erkölcsi segítségnek rendkívüli értékével, de azzal is, hogy csupán erre nem bízhatja magát. Gondolatainak alfája és omegája a gyűlöletes Fridrik volt, ettől kellett mindenáron megkapnia a makacsul visszatartott koronát, ezzel kellett leszámolnia. És bármilyen szemlét tartott szomszédai fölött, mindig csak az lett töprengéseinek eredménye, hogy Girzsik segítségére okvetlenül szüksége van.

Követeinek adott utasításokban, leveleiben állandóan tartózkodó hidegséget éreztetett a ravasz Girzsikkel, és bár kenyértörésre vinni óvakodott a szövetségi hűség kérdését, az a régi pajtáshangú, tréfázó barátság, amelynek melegségével a sztrasznici határnál, a Morava partján elváltak, már nem volt sehol. Papíron élt már csupán ez is, akárcsak a Csunkával való eljegyzés. Sőt papíron sem élt. Girzsik csak úgy halmozta az egymással ellenkező értelmű titkos szerződéseket. Eredetileg szövetséget kötött Mátyással. De szerződés kötötte Fridrikkel Mátyás ellen, viszont szerződés kötötte a szász herceggel Fridrik ellen. Legutóbb pedig új szövetségi szerződést kötött nagy titokban: a bajor herceggel Fridrik és Mátyás ellen. Mindezek a szerződések agyonütötték egymást. Európában végül senki sem tudta, hogyan áll az agyafúrt cseh királlyal és nem is lehetett sejteni, hogy bármilyen fegyveres összeütközés esetén ki mellé és ki ellen fog állani.

Hónapokon át tartott a diplomáciai játék. Most már nem bízva senkiben. Mire húsz éves lett a király, már megtanulta, amit mások későbbre szoktak megtanulni: hogy nem szabad hinnie senkiben, csak sajátmagában. Abból kell kiindulni, hogy Magyarországnak, mint államnak és a magyar királynak, mint embernek, mindenki már eleve ellensége. Ha ideig-óráig barátnak mutatkozik valaki, annak csak önző okai lehetnek s ha azokat az idők folyása csak egy kicsit is megbillenti, a jóbarát azonnal ellenséggé változik. Országa is egyedül van a népek tengerében, ő maga is teljes magányossággal élhet csak az emberek között. Girzsik csalfasága olyan mélyen megrendítette a saját emberismeretébe vetett bizalmát, hogy most már mások iránt való érzéseit is vizsgálat alá vetette. Akárkiről azt hitte eddig, hogy az személyes hajlamból vonzódik hozzá, most keresni kezdte ennek a személyes hajlamnak önző okait. És bámulva látta, hogy ezeket az okokat mindenkinél meg tudja találni. A pápa? Nem Mátyást, a személyt szereti, hanem nagy álmának, a keresztes háborúnak egyetlen megbízható eszközét. Ország Mihály? Szereti azt, aki nádorrá tette, vagyis szereti saját nádorságának okát. Vitéz János? Szereti a kitünő főnököt, akivel öröm dolgozni s aki az ő rendkívüli képességeit jobban tudja értékelni, mint más. Az inas szereti a felséges királyt, aki az ő szolgálatának kivételes és fennhéjázó rangot ad. Mindenki csak önmagáért van, önmagát akarja, keresi, érzi, éli, mindenki csak önmagának öröme által kedvelhet másokat. Sivár dolog a világ, ha így szemléli valaki, de csalódás nem érhet, és az emberek önzésének ismeretében könnyebb dolgozni.

Környezete a fiatal királyt egyszerre gyanakvónak, bizalmatlannak, kevéssé közlékenynek találta. Gyakran gúnyos és gyanusító megjegyzéseket tett, amelyeket akár a cinizmus iskolájának alapítója, ama nevezetes Anthisztenész mondhatott volna. Ez sokakat lehangolt körülötte, de diplomáciai munkájának nem ártott meg. Vitéz János gyakran meglepetve nézett rá gazdájára, hogy az milyen rendkívüli elmeéllel állítja fel tízféle érdek bonyolult egyensúlyát, s akik munkáját messzebbről nézték, azok annyit láttak, hogy a királyi kancellária mesteri módon sakkozik. Mátyás folyton unszolta a pápát, hogy szorítsa Fridriket a megegyezésre, mert míg vele ellenséges irányban áll, addig nem gondolhat keresztes hadjáratra. Közben szította Fridriknek és öccseinek testvérháborúját, ügyes intrikákkal és láthatatlanul uszította Ujlakiékat, hogy segítségökért mennél többet követeljenek a császártól. A pápa előtt megcsillogtatta a cseh királyra való befolyását, akit csak ő tud a huszita érdekektől Róma felé tolni, Szilágyi Mihályt a töröktől visszahódítandó bosnyák föld királyságával kecsegtette s ezzel lent tartotta a török elleni őrhelyen, Nándorfehérvárott. Mindenki ellen volt valami ütőkártyája, és hiába akart Fridrik Magyarországra rámenni, amelynek királyává megkoronázták, hiába akarta a pápa minden órán megkezdeni a törökök elleni felvonulást, ő csak ült Budán, nem támadta meg senki és ő sem ment a törökre, nehogy háta Fridrik ellen fedetlen maradjon.

Csak egy emberrel nem bírt, Girzsikkel. El kellett ismernie, hogy annak példátlan ravaszsága felér az ő diplomáciai ügyességével. Már pedig a Girzsik szövetségét, vagy legalább is jóindulatú semlegességét okvetlen biztosítania kellett. Erre most már csak egyetlen módja maradt: feleségül venni Csunkát. Vagy legalább is, lévén a leány még csak tizennégyéves, máris hivatalosan kitűzni az eskűvőt. Mert azt fel lehetett tenni, hogy Girzsik aligha fog olyan trón ledöntésének segédkezni, amelyen saját édes leánya ül, mint királyné. De most egyszerre felmerült a kérdés: vajjon csak a vőlegénytől függ-e, hogy ez a házasság megtörténjék? Hátha Girzsik, mióta viszonyuk elhidegült, valami más házassági tervet eszelt ki és ha a régóta hallgató kérdést szóvá teszik, egyszerűen megtagadja tőle a leány kezét?

Mátyás megint fent járt a felföldön. Segített vezéreinek Giskra ellen hadakozni. Most új kincstárnoka, Szapolyai Imre, vezette a cseh rablók elleni hadjáratot. Ez régi embere volt a Hunyadi-háznak, még Hunyadi János alatt titkárként és uradalmi felügyelőként szolgált. Erős becsvágy lakott benne s ezért nagy igyekezettel szolgálta az apa után a királlyá tett fiút is. De ezúttal nagyon nehézkesen mozogtak a hadműveletek. Még a király személyes jelenléte sem használt eleget, Giskra emberei bevették magokat a szepesi és sárosi sziklavárakba, ahonnan nem lehetett kifüstölni őket. Még hozzá Girzsik nyiltan színt vallott Giskra mellett. A rablók megtámadását olybá vette, vagy legalább úgy tüntette fel, hogy az a huszita bratrik vallási üldözése, amit ő, a kelyhesek királya, nem nézhet tétlenül. Mátyás úgy látta, hogy itt az alkalom. Levelet írt Girzsiknek, hivatalos hangút, amelyet sem nagy nyájasságra, sem túlságos hidegségre nem lehetett magyarázni. Ebben közölte Girzsikkel, hogy célszerű volna a kettejök között felmerült vitás kérdések egész sorát megtárgyalni a két szövetséges ország baráti viszonya érdekében.

Ezt a levelet Kassáról írta. S a levélre odajött Kosztka Zdenyek, az a cseh főúr, akit még Sztrasznicból ismert. Zdenyek úr teljes felhatalmazást hozott királyától, hogy minden ügyben tárgyalhasson.

Óriási testű, valószínütlenül kövér ember volt Zdenyek úr. Irdatlan nagy tetemét nehézkesen cipelte, leültekor kínzottan reccsent meg alatta akármilyen karosszék, ha pedig felkelt, ez már akkora erőlködésébe került, hogy jó darabig lihegett utána. Májbajosszínű párnás orcájában szinte egészen elveszett a gyermetegszínű kék szempár. Általában gyermekes benyomást tett kolosszus volta ellenére is, valami hegyóriás kisfiának lehetett volna nézni, és arckifejezésében is volt valami gyermekes korlátoltság.

Mátyás összenézett Vitéz Jánossal, aki ott volt mellette Kassán az egész kancelláriával s a szűkebb udvartartással együtt. Pillantásuk azt fejezte ki, hogy ezzel a behemót testű jámborral aligha fognak zöld ágra vergődni. A beszélgetés Giskrával kezdődött és Girzsik követe nem valami nagy ékesszólást mutatott, akadozva és nehézkesen szuszogva magyarázta a husziták sérelmeit. Mátyás únta a vontatott társalgást. Zdenyek úr egy mondatának megakadt közepébe hirtelen belekérdezte:

- Hogy szolgál menyasszonyom egészsége?

A kövér ember álmosan és kedvetlenül válaszolt:

- A hercegnő sok gondot okoz nekünk, mert nagyon szeszélyes. Mindenféle furcsa kívánságai vannak.

- Úgy. Például mit kíván?

- Mindenféle oktalan dolgokat. Most például azon nyaggatja felséges atyját, hogy ő római királylány akar lenni. Az én felséges uram imádja gyermekeit és szívesen megszerezné neki ezt az örömet is, de hát az nem olyan egyszerű.

Itt gyermekesen ijedt arcot vágott a kövér ember. Mintegy segítségért esdve nézett a királyra.

- Bozse moj, eljárt a szám. Bocsássa meg felséged, de nagy hibám, hogy meggondolatlanul fecsegek. Ejnye, ejnye. Ha az ilyesmit például Fridrik császár megtudja, bizonyára gondolkozni kezd, hogy miféle beszédeket hall ez a királyi gyermek a prágai udvarnál. Számíthatok arra, hogy felséged ezt nem adja tovább?

- Számíthatsz, Zdenyek úr. Szóval menyasszonyom azt szeretné, ha Girzsik őfelsége megkapná a németrómai császárság második rangját és római király lenne. És talán arra is gondol, hogy egy gyengéd vőlegény mindig igyekszik menyasszonyának örömet szerezni. Nem?

A kövér ember tehetetlennek és zavartnak látszott.

- Én nem tudom... én Csunka hercegnővel nem beszéltem erről... talán nem is igaz az egész...

Mátyás és Vitéz János egymásra néztek. Most már másképpen. Pillantásuk azt fejezte ki, hogy ez az ügyefogyott mafla óriás éppen olyan agyafurt fickó, mint a gazdája, aki római király akar lenni, de súlyt helyez arra, hogy Fridrik előtt ez a szándéka titokban maradjon.

Most már sokkal egyenesebb mederbe került a tárgyalás. Tudni lehetett, hogy Girzsik mit akar. A lomha, nagy Kosztkával azonban így sem volt könnyű tanácskozni. Ha időt akart nyerni a gondolkozásra, ostobának tetette magát és a kérdést roppant bárgyú arccal háromszor is megismételtette. Akkor aztán válaszolt valamit, még pedig valami badarságnak tetsző mondatot, amelyben egyszerre három akna volt elrejtve. Mátyás is, János püspök is igen kedvelték a tanácskozásnak ezt a menetét. Szakemberek módján gyönyörködtek a Zdenyek úr kitűnő eszében s ugyanakkor gyönyörködtek a magokéban is. Kissé lassan ment így a dolog, de annál óvatosabban és alaposabban. Két álló napig beszélgettek s körülbelül el is készültek. Megállapodtak a főelvekben: Mátyás kötelezi magát, hogy segíteni fogja Girzsik német törekvéseit, amelyek végeredményben a császári trónt tűzték ki célul, Girzsik pedig akár most mindjárt hozzáadja a leányt. A végleges megállapodást azonban személyesen fogják megkötni: a két uralkodó találkozik. Ugyanekkor tisztázzák számos Giskra kezén lévő vár kérdését. Kosztka Zdenyek úr végig nem esett ki szerepéből; ha valami kényesebb kérdésben kellett volna színt vallania, panaszos szégyenkezéssel bocsánatot kért, hogy királyának utasítását e pontra nézve elfelejtette és különben is nagyon fáj a feje. Végül mély hódolattal hajlongva elbúcsuzott a királytól, s a hajlongás miatt percekig szuszogott utána.

Mátyás teljes lendülettel sietett előkészíteni a királyi találkozót. Udvarával átvonult Trencsénbe. Ott várta Girzsik emberét, hogy a találkozás helyét és idejét kitűzzék. S mialatt várakozott és a találkozó külsőségeit szervezte, egy reggel nem tudott felkelni az ágyból. Meghült, igen magas láza volt és tüdeje úgy sipolt, mint az orgona. Türhetetlen köhögési rohamok kínozták. Nyilvánvaló volt, hogy tüdőgyulladást kapott. Odakint november vége volt már, a Vág völgyét embernyi hópaplan fedte, de a király nem láthatta a fehér tájat. Deszkával beszegezett ablak mögött senyvedt, betegágya mellett nappal is égett a mécsvilág. Orvost nem engedett magához, de azt a magas, hótól járhatatlan utakon nehéz is lett volna hozatni. Egyelőre arra sem volt remény, hogy Girzsik követsége hamarosan elvergődik a trencséni várba.

Napokig akkora lázzal vívódott, hogy ébrenléte is az álom eszméletlenségének határán járkált. Tanácskozni nem tudott, de Vitéz János nem is volt hajlandó komoly dolgokról beszélni vele, nehogy a nagybeteget fárassza. Csak éppen benézett napközben többször is, de mindjárt visszavonult. A király betegágya mellett Janus Pannonius üldögélt, a fiatal humanista pap, akit nagybátyjának sikerült besegíteni a kancellária tisztviselői közé, s aki hamarosan kivívott magának egy jelentős helyet a király kedvencei között. Fiatal ember volt, nem sokkal idősebb a királynál, jókedvű, ficánkoló elméjű. Bármit mondtak előtte, arról azonnal adoma jutott eszébe és pedig többnyire sikamlós. Az adomákat eleven mimikával, igen élvezetesen tudta előadni. Azonkívül megvolt az a bámulatos adománya, hogy kapásból bármilyen tárgyról csak úgy ontotta a hexametereket. Akkora verselési készség lakott benne, hogy az élő beszéd verses paródiában hagyta el az agyát. Az egyes klasszikus költők modorát is pompásan tudta utánozni. Csak fel kellett adni neki egy szót, például azt, hogy "vaddisznó-vadászat", máris elmondta az erről szóló Horatius-ódát, a Vergilius-éposz erről szóló részletét, Catullus érzelmes költeményét, Aesopus állatmeséjét és Martialis harapós epigrammáját. Ilyesmivel mulattatta a nagybeteg királyt, órákig be nem állott a szája. Úgy tetszett, hogy latin versutánzatai és pajkos adomái végtelenek.

A beteg képzeletét felgyujtották ezek az adomák. Gyenge kézmozdulattal elhallgattatta olykor Pannoniust és a láztól megszinesedett és rendszertelen képekben eltünődött szerelmi kalandjairól, amelyeknek különben országos gondjai között nem sok emlékezést szentelt. Átélte a vörös bestia, Jadwiga esetét, akit azóta sem látott. Majd végiggondolta a budai olasz özvegy történetét, akit király korában újra felkeresett egyszer-kétszer, de azután elunta, hogy az asszony boldog-boldogtalannak kürtölte a királyi hajlandóságot. Aztán felvonultatta maga előtt a többieket, táncosnőket, udvari kisemberek feleségeit, akik férjök tudtával, sőt bíztatásával osztották meg a király egy üres félóráját és ezzel azonnali előléptetést szereztek hitvesöknek. Elröppenő kalandok voltak a szerelem érzésének nyoma nélkül, lelkén nem hagytak belevésett emléket. Felesége is megfordult eszében, a boldogtalan végű Ulrik gróf boldogtalan végű leánya. Furcsálva idézte fel magában a zavart, nem szép és esetlen gyermek emlékét, s rajzolgatta magában: hogy milyen termetű nő lett volna belőle, ha életben marad. S azután végül Csunkára gondolt, a kis cseh hercegnőre. Akárhogy igyekezett emlékében visszaállítani a leányka arcát, nem sikerült neki. Vonásait elfelejtette három esztendő alatt. Máskor azt tapasztalta, hogy van egy mód felidéznünk egy-egy elfeledett arcot: úgy kell rá gondolni, mintha mosolyogna. De Csunka így sem jutott eszébe. Csak arra emlékezett, hogy anyja nagy és erős csontjait örökölte, fiúsan szegletes mozdulatai voltak és rengeteget evett. Vajjon ez milyen nővé fog serdülni? Milyen lesz az, mikor először öleli magához? Lesz valaha is egyetlen önfeledten egymásra mosolygó, egymás tekintetében elvesző pillanatjuk, királynak és királynénak, ha az idegenség elszáll közülök és összemelegszenek? Tünődései gyakran átlépték az álmok határát, erős lázában nem is tudta néha, mikor van ébren és mikor lát álomképeket.

Mire magához tért és láza elmúlt, Vitéz már elintézett mindent. Letárgyalta a szükséges dolgokat a Trencsénben járt cseh követtel. A királynak egyelőre lehetetlen személyes találkozókra utaznia. Azt viszont a nemzetközi udvari szokások nem engedték, hogy csak az egyik király menjen a másik felé, a másik pedig egy helyben várja. Egyenrangúaknál mindakettőnek bizonyos utat kell tennie a másik fél irányába. Mivel tehát Mátyás Kassáról már eljött Trencsénbe, Girzsik jöjjön el Olmützbe. A követek így rövidebb idő alatt is hozzák-viszik a tárgyalások egyes szakaszainak eredményeit.

A király egy napon végre felkelt, erősen megfogyva és az első lépéseknél szédülten kapaszkodva a bútorokba. De már tanácskozott Vitézzel. Megszerkesztették a házassági szerződést. A két király megújítja a régebbi szövetséget, bármelyikök bármilyen ellensége iránt kötelesek egymást teljes erővel segíteni. A menyasszony ugyanazt kapja Mátyástól jegyajándékul, amit Borbála cillii grófnő kapott volt annakidején Zsigmondtól: Óbudát, Diósgyőrt, a Csepel-szigetet s a kún vidéket azonnal, a többieket, amelyek azóta idegen kézre kerültek, mihelyt lehet, de legkésőbb két év alatt. A királyné évi hétezer aranyforint erejéig megkapja a kassai kerületi lucrum camerae nevű adót, s ha innen nem telnék, más forrásból. Az első évben, mindjárt megérkeztekor kétezret, a többit később, azontúl minden évben Szent György-napkor az egész hétezret egy összegben. Mindezt megtartja özvegysége esetére is, sőt még akkor is, ha a király az esküvő előtt netalán elhalálozna. Mihelyt Fridrik kiadja a koronát, Mátyás megkoronáztatja magát és másnap ősi szokás szerint a királynét. Végül a legfontosabb: jövő évi május elsején Csunka hercegnő, miután hitet tett a katolikus vallás mellett, Trencsén várába jön, ahol maga a király, vagy illendő küldöttség veszi át, az esküvőt azonnal megtartják, de a házasság konszummálását elhalasztják három évre, míg a menyasszony anyányivá cseperedik. Ezt a szerződést elküldték Olmützbe. Vitéz János, Rozgonyi János és Csáki Ferenc vitték. Nemsokára vissza is jöttek, még pedig azzal, hogy Girzsik elvben egyetért, de véglegesen választ nem adott.

A lábbadozó király, mennél többet gondolkozott ezen a házasságon és mennél többet tanácskozott róla Vitéz Jánossal, egyre fontosabbnak találta. Egyelőre úgy tetszett, hogy Girzsik is komolyan kívánja a frigyet. De róla mindent fel lehetett tenni. Még azt is, hogy mialatt szinleg nagybuzgón tárgyalja a házassági megállapodás egyes pontjait, azalatt más titkos vasat tart a tűzben, s egyszer csak valamilyen ürüggyel felborítja a tárgyalásokat és meglepő külpolitikai cselekedettel mindenkit megzavaró új helyzetet teremt. Mátyás tehát Trencsénbe kérette a nunciust. Őt akarta megkérni, hogy a keresztes hadjárat érdekében segítsen tiszta helyzetet teremteni. A tiszta helyzet egyetlen eszközének már csak ez a házasság látszott. Csak így lehetett Girzsiket semlegesíteni. Fridrik ellen több szabadságot nyerni, a koronát kicsikarni tőle, s aztán rámenni a törökre.

Carvajal nagy áldozatot hozott, mikor télvíz idején feljött Trencsénbe a királyhoz. Már régóta betegeskedett, a magyar éghajlat nagyon is megpróbálta spanyol szervezetét. El is öregedett és pihenni szeretett volna. De valami még mindig itt tartotta: a szakembernek a szenvedélye, amely a szép és érdekes feladat megoldását nem képes kiengedni a kezéből. Mint a vadász, aki remek szarvasbikákat enged el maga mellett, mert kitűzte magában, hogy mindenáron elejti azt a hitvány kis vadmacskát, amely szívós és ügyes menekülésével vadászlázát a végsőkig korbácsolta, úgy a pápai követ is, ha már egyszer lekötötte magát a magyar király ügye mellett, betegen és öregen és fáradtan tovább tartotta állását, csakhogy Fridrik császár ellenséges terveit halomra borítsa. Dac hívta ki itt a dacot. Fridrik dühöngő levelekben követelte hajdani titkárától Carvajal visszahívását, mert a spanyol bíboros Bécsben is, Budán is képviselte a pápát. De azokat a leveleket, amelyeket Fridrik a táncestélyeken mulató és szépasszonyokkal foglalkozó trieszti püspökhöz intézett, egy átszellemült, minden világi érdeken, gyönyörűségen és szövevényen felülemelkedett pápa kapta meg. Pius nem hívta vissza Carvajalt. Diplomatikusan úgy intézkedett, hogy a bécsi és budai nunciatúrát kettéválasztotta. Bécsbe elküldött egy új embert. Bessarion bíborost, fortélyos hírű és igen ügyes görögöt, Budán azonban megtartotta Carvajalt. Fridriket pedig kinevezte a megindítandó keresztes hadjárat fővezérévé, hogy becsvágyát a magyar tróntól a török ellen terelje. Alapjában véve minden maradt a régiben. A pápa semmi mást nem akart, mint Európát megszervezni az egyház elöntésével fenyegető török ellen. Mátyás hajlandó volt ebből a feladatból a legnagyobb teher részét elvállalni, de uralmának biztonságát kérte cserébe: a pápával igyekezett nyomni a páratlanul szívós Fridriket. Fridrik viszont nem gondolt a törökkel. Az egyház sorsa nem nagyon izgatta, országa és a török között ott tudta az életök védelmére kényszerített magyarokat, tehát attól sem tartott, hogy a török valaha is az ő határait fenyegeti. Minden pápai közbenjárásra hímező-hámozó válaszokat adott és csökönyösen vonakodott Mátyással megegyezni. A háttérben állott Girzsik, mindig megcsíphetetlenül, mint az ángolna, mindenkivel titkos szövetségben mindenki ellen, s várta a zsákmányát leső kígyó türelmével, mikor ugorhatik egy újabb ugrást vakmerő nagy álma, a németrómai császárság felé.

A nuncius megjött Trencsén várába. A kandalló mellett találta a királyt, lábánál kedvenc szelindeke hevert. A kutya viharos örömmel üdvözölte a régi barátot, majd hogy le nem döntötte a lábáról. A bíboros alig tudta magáról lesöpörni a vállára ágaskodó állatot. Aztán maga is letelepedett a tűzhöz.

- Mit olvas, felség?

- Nézze csak, milyen érdekes dolog ez. Egy kassai alattvalóm új hadigépet talált fel. Itt a leírása, ábrák is vannak hozzá. A feltalálónak Pétör a neve, a gépet pethoreálnak nevezték el. A kassai tanácsurakban van érzék az ilyesmi iránt. Nem sajnálták a pénzt, mikor meglátták a Pétör által készített kicsiny mintát. Megcsináltatták nagyban. Azt jelentik nekem, hogy úgy töri a falat, mint a parancsolat. Jó lesz ez nekem.

- A török ellen?

- Nem. Kedves bíbornokom, Giskra ellen. Majd ha megint mehetek ellene. Most Girzsik miatt meg van kötve a kezem. Giskra a császár szolgálatába állott, tehát nyilvános ellenségem. Girzsik azonban kijátssza magát a huszita vallás védelmezőjének és nem engedi, hogy Giskrát bántsam. Nem bántom. Majd ha elvettem a Girzsik lányát, akkor megint bántom. Egy apóssal, remélem, könnyebben boldogulok, mint egy szövetségessel.

- Hallom, a házasság dolga miatt van rám szüksége felségednek. Hol tart eddig a dolog?

- Azonnal elmondok mindent. Majd behivatjuk János püspököt. Nincs még semmi ujság a kapisztránói kanonizálása körül? Legkedvesebb álmom, hogy ő szentté avattassék.

- Őszentsége eddigi válaszán kívül nem tudok újabbat. De nem hiszem, hogy ennek komoly akadálya lehessen. Ha visszaköltözöm Rómába, majd alkalmam lesz állandóan mozgatni a dolgot.

A bíbornokot hirtelen heves köhögési roham fogta el. Görcsös, enyhülni nem akaró roham. Egész teste rázkódott belé.

- Tulajdonképpen bánt a lelkiismeret, - mondta a király, - hogy betegen rángatom eminenciádat.

Carvajal csak a fejét rázta köhögés közben. Nagysokára aztán meg tudott szólalni, könnyező szemét törölgetve.

- Nincs miért, felség. Az én kis életem csak egy öreg pap élete. Porszem. Boldogan veszélyeztetem Krisztus országáért. Őszentsége éppen legutóbb írta, hogy ha akarok, menjek haza Rómába, nagy szeretettel vár. Most mehetnék. De még nem megyek. Még végére akarok járni felséged és Fridrik ügyének. Ez a házasság igen bölcs dolog. Minden képességemmel felséged rendelkezésére állok.

Jött Vitéz János. Apróra megtárgyalták az egészet. Carvajal még egy napot pihent, mielőtt nekivágott Olmütznek. Kedélyes estebéddel telt az idő, utána egy-két korsó bor mellett Janus Pannonius verses mókái mulattatták a társaságot. Különösen jól mulatott azon a tréfán, amelyet Olaszországban hallott még Pannonius. Leírta három oszlopba egymás alá az öt magánhangzót: A, E, I, O, U. Aztán megkérdezte, mi ez. Mindenki tudta: Fridrik császár gőgös betűjátéka. Austriae est imperare orbi unica. Vagyis: Ausztriáé a feladat, hogy egyedül uralkodjék a világ felett. Fridrik minden fehérneműjébe ezt az öt betűt hímeztette és minden serlegébe ezt ötvöztette.

- Tudjuk ezt, - szólt Mátyás kedvetlenül, - mit akarsz véle?

Pannonius erre kitöltötte a második oszlop betűit: Austria erit in orbe ultima. Vagyis: Ausztria lesz a világ utolsója. A tréfa nagyon tetszett mindenkinek, Mátyásnak meg éppen annyira, hogy kihúzta öve mellé tűzött piros erszényét és odavetette Pannoniusnak. Az rögtön megolvasta tartalmát: kilenc arany volt benne. Mire odaírta a harmadik oszlophoz: Amator est Janus opum ubertatis. Vagyis: Janus kedveli a javak bőségét. Nagyon nevettek ezen mindnyájan, kivált Vitéz János, aki igen büszke volt unokaöccse sikereire.

- De mit írtál volna a harmadik oszlophoz, - kérdezte Carvajal, - ha nem kaptál volna jutalmat a királytól?

- Auspicium estne indignum opulentis unguenti?

Azaz: nem érdemli-e meg ez a jóslat, hogy bőségesen megkenjék? Ennek még nagyobb sikere volt. S ha egyszer az író-ónt kezébe kapta Pannonius, száz efféle betű-bűvészet jutott eszébe. Leírta latinul ezt a mondatot: "Körben megyünk éjjel s a tűz elemészt bennünket." In girum imus nocte et consumimur igni. Ez visszafelé olvasva, ugyanazt a hexametert adta.

- Ez mind semmi, - mondta Pannonius az általános siker közepette, - van nekem egy barátom, Galeotti nevezetű olasz, akivel együtt tanultam szegény boldogult Guarinónál, az aztán utólérhetetlen a tréfában és az adomában. Tavasszal meglátogat, arról értesített, családostul eljön üdvözlésemre Magyarországra. Ha felséged kegyesen megengedné, bemutatnám az udvarnál.

Mátyás kegyesen bólintott és felállott. Azonnal felpattant valamennyi jelenlevő. A nunciust szobájáig kísérték és jó éjszakát kivántak neki. Mikor ajtaja becsukódott, Mátyás jókedvűen odasúgott a többieknek:

- Még vagyon az korsóknak fenekin bor valamellyes. Még leülünk fertály-órácskára. Annyit csácsogánk deákul, hogy ugyan áhitom az magyar szót.

Visszaültek az asztalhoz. Mátyás csak fejével intett Pannoniusnak. Az már értette az intést: jöhet a magyar adomák vastagja.

- Mondám-i az veres barátot meg az gyovónó némbert, felség?

- Nem mondád. Halljuk.

Jöttek a vaskos történetek egymásután. Maga Mátyás is elmondott egyet-kettőt. Hallgatósága jót nevetett rajtok. De nem udvaronci túlzással. Már megtanulták, hogy akit a király rajtakap a hízelgésnek bármilyen formáján, azzal napestig igen ridegen és kiméletlenül érezteti neheztelését. De a tréfákból komoly eszmecsere kerekedett. Pannonius, bármiről volt szó, előbb-utóbb beletévedt kedvenc beszédtárgyába, az újonnan divatos platonizmusba. Igen jóízűeket tudtak ezen vitatkozni a királlyal. Rendesen úgy belemelegedtek, hogy a szőke pap súlyosan elkezdett köhögni. Mert tüdeje nagyon hitvány volt szegénynek, folyton lázasnak érezte magát.

Igy beszélgettek sokáig, nem egy negyedórát, hanem másfelet is. De kora reggel a király volt az első, aki megkezdte a napot, s ha ő felkelt, nem volt tanácsos lustálkodnia senkinek.

Carvajal útrakelt Olmütz felé, szánkóját fegyveres csapat kísérte a pápa és a magyar király zászlajával. A király Trencsénben vesztegelt, amíg az előkelő követ megtér. Hogy nem minden aggodalom nélkül várja vissza, azt környezete előtt sem titkolta. Az aggodalom nem tartott soká. Carvajal gyorsan végzett. Teljes megállapodást hozott vissza. Bölcs dolog volt őt küldeni: a cseh király mindig tudta, hogy kelyhessége szálka a pápa szemében, ajánlatos csínyján bánni a pápai követtel. Cseh urak is jöttek Carvajallal, hogy urok nevében néhány nem jelentős apróságot még megtárgyaljanak. Csak mikor ezeken az apróságokon már a legelső napon símán túlestek, akkor jegyezte meg mellékesen az egyik, hogy az egyességet ők is aláírják, ezzel szemben Girzsik őfelsége azt kéri, hogy a magyar országnagyok is szíveskedjenek jótállók gyanánt ellenjegyezni a szerződést.

Mátyás nyelt egyet, de nem ellenkezett. Azonnal Trencsén várába hívatta mindazokat az urakat, akiket akár Budán, akár váraikban el lehetett érni. Ő még nem érezte olyan jól magát, hogy Budára mehetett volna. A trencséni vár hamarosan csak úgy nyüzsgött a nagyuraktól. Akár fiók-országgyűlést is lehetett volna tartani. Még Szécsi Dénes is eljött, a vén prímás, aki gyűlölte ugyan a téli utazást, de azt még jobban gyűlölte, ha valami fontos közjogi ténykedésben más főpap foglalta el a helyét. Eljöttek a veszprémi, váci, zágrábi püspökök, a nádor, az országbíró, a főajtónállók, a főpohárnok, a főlovászmester. Éppen csak Ujlaki hiányzott a nagyurak közül, pedig neki ezúttal külön is családi ügyéről volt szó: sógora is volt Girzsiknek és újabban násza is, mert leánya és az egyik cseh királyfi házasságát már megkötötték. Viszont újszülött fia keresztapjáúl Mátyás királyt kérte fel.

- Mit tegyünk immár ez szamár Ujlakival? - kérdezte Mátyás a váradi püspököt. - Fridrikvel kedvetlenségben vagyon, mastan ide édesgetnünk lehető lenne.

- Bosnya királyság vóna az egyetlen, kivel kecsegtessük, de akkor viszontag Szilágyi uramval bajunk meggyűlend.

Szilágyi Mihály, a legfontosabb zászlósúr és nagybátyja, nem jött el a házassági szerződés ünnepélyes megkötésére. Erre fontos oka volt: odalent már megindult a török csatározás és ő javában hadakozott. Hogy milyen szerencsével, azt nem lehetett tudni, gyér és ellentétes hírek érkeztek róla.

A megdöbbentő hír éppen akkor érkezett, mikor a szerződést ünnepélyesen aláírták az országnagyok. Szilágyi Mihály török fogságba esett. A hírnök bő és pontos tudósítást hozott. Szilágyi Mihály és Lábatlani Gergely, hogy a török készülődő támadását megelőzzék, átkeltek a Száván és dúlva nyomultak hadaikkal előre, mígnem Pozazin falu mellett a török sereg zömére akadtak. Ezt habozás nélkül megtámadták, anélkül, hogy az ellenséges erők felől előbb tájékozódtak volna. Már folyt a csata, mikor kitűnt, hogy legalább tízakkora a sereg, amelyet megtámadtak. A magyar sereg egy része keresztülvágta magát és elmenekült, de kisebbik fele konokul kitartott és vagdalkozott. Szilágyi és Lábatlani is. Ali bég, a török parancsnok, elrendelte, hogy élve kell őket kézrekeríteni. Ez meg is történt. Seregrészök az utolsó szál emberig elpusztult, őket legyűrték és megkötözték. Még az utolsó pillanatban is vagdalkoztak. Mikor megkötözték őket, rúgtak és haraptak. De hasztalanul. Bilincsben Konstantinápolyba vitték mind a kettőt.

Mátyás azonnal követséget állított össze és lóhalálában menesztette őket török földre: bármily magas váltságdíjat igérhetnek Szilágyi Mihályért. A cseh egyességre, amelyet már nem érhetett baj, nem figyelt többé. Nagybátyja, ki nem ment a fejéből. Éjszaka felriadt álmából arra, hogy mély gond háborgatja érte. Most jött rá, hogy mennyire szereti.

A cseh urak az ünnepség után elutaztak azzal, hogy a menyasszonyt, aki Prágában ünnepélyes formák között elhagyja kelyhes hitét és mint katolikus szűz, felveszi a Katalin nevet, május elsejére Trencsénbe hozzák. De Mátyás, most már elég erőt érezvén az utazásra, nem tudott tovább Trencsénben maradni. Nagybátyjának sorsa annyira aggasztotta, hogy féltő szeretetének ekkora mértékén maga csodálkozott legjobban. Elhatározta, hogy fel fogja lármázni a pápát és mind a keresztény fejedelmeket. Hiszen Szilágyi Mihály az ő védelmökben jutott az ellenség kezére.

De későn volt már. Éppen mikor az országnagyok díszes kíséretével együtt megérkezett az ősz óta nem látott Budára, és viszontlátta édesanyját, jött a híradás a foglyul esett magyar vezérek sorsáról. Lábatlani Gergelyt a szultán ajándékul adta egy török főúrnak, hogy az magyar fogságban sínylődő egyetlen fiát kiválthassa vele. De Szilágyi Mihályt a szultán parancsára kivégezték. Konstantinápoly főterén levágták a fejét.

Mátyás végighallgatta a híradást, édesanyja jelenlétében. Egyszerű fejbólintással eresztette el a hírnököket. Keményen tartotta magát, arcát megmerevítette. Anyja előtt, akinek arca olyan maradt, mint a kő, restellte volna ellágyulását. Azonnal hivatta Rozgonyi Sebestyént. Ez pompásan bevált, mint politikai ágens. Néhány társával együtt évi négyezer aranyat kapott, abból titkos irodát tartott, amelynek egyetlen feladata az volt, hogy elvonja Fridrik császártól azokat, akik Mátyás ellen magyar királlyá választották volt a császárt. A titkos iroda pompásan működött, bármely cselszövő kis olasz udvar megirígyelhette volna eszközeit, amelyekből éppen csak az orgyilkosság hiányzott, mert Mátyás ezt szigorúan megtiltotta. De a hamisított levelekkel, vesztegető pénzekkel, ügyesen terjesztett mende-mondákkal, személyes tárgyalásokkal már annyira vitték, hogy nemcsak az elpártolt Kanizsaiak állottak vissza Mátyás oldalára, hanem még a Szentgyörgyi grófok is Fridrik ellen fordultak. A császár mellett már nem maradt jelentős magyar egy sem. Ujlaki is összezördült vele. Mindez egy pillanat alatt végigcikázott a király fején, mikor nagybátyja borzasztó sorsának hírét meghallotta.

- Parancsolj szógádval, felséges király, - jelentkezett Rozgonyi.

- Tüstint készülj útra, Sebestyén. Ujlaki uramhoz mész. Megkénálod az bosnya királyságval, ha hozzánk áll. Egyik lábod itt, másik ott. Mit állsz, mit nézöl?

- De hát Szilágyi uram, felség?

- Szilágyi Mihálynak fejit vötték Bizánc piacán. Imádj érötte. Menj.

Rozgonyi megdöbbenve távozott. A király anyjához fordult:

- Hónap megkereséndöm asszonyanyámot, hogy az házasság dolgárul szóljunk. Mastan, úgy alitom, asszonyanyám is templomba kévánkozik szegény Mihály bátyámnak miatta, nem tartóztatom. Magam is visszavonulni kévánok félórára.

Hunyadiné némán csókra nyujtotta kezét. Arca merev maradt és kemény, de keze erősen reszketett. Szó nélkül ment el fiától. Mátyás pedig kiadta a parancsot, hogy egy félóráig egyedül akar maradni. Bezárkózott legbelső szobájába, leült a medvebőrös kerevetre és maga elé nézett. Olyan különös fájdalmat érzett, mintha fiát vesztette volna el. Maga elé képzelte a szilaj, cigányképű, kajlabajszú embert, szenvedélyes káromkodását, ideges, gyors járását, kackiás gőgjét. Maga sem tudta, hogyan: egy rég elmosódott gyermekkori emlék bukkant most fel benne. Valaha, vajdahunyadi kisfiú korában egyszer táncolni látta két nagybátyját, Szilágyi Mihályt és Szilágyi Lászlót. Mindaketten olyan tökéletes mozgással, a kecses fürgeség és a férfias méltóság olyan kifejezhetetlenül magyar tehetségével táncoltak, hogy a kép mélyen lelkébe vésődött, ott eltemetődött s ime, most a fájdalom földrengése felszínre vetette, mint ahogy összeomlott házak romjai között egyszerre csak felbukkan a pincében elásott és elfelejtett kincs. Az emlék most olyan erősen élővé lett, hogy még a székely csürdöngölő-tánc rikoltó sípjainak dallama is eszébe jutott. Önkéntelenül dúdolni kezdte, két arcán két könny indult lefelé. Aztán sírva leborult a kerevetre. Sztrasznic óta most sírt először.

A félóra leteltével kopogtattak az ajtaján, ahogy elrendelte volt. Összeszedte magát, arcát megtörölgette és ment vissza fogadószobájába. Megkérdezte, kik várják odakünn. A várakozók közt volt Carvajal is, azt kérette legelsőnek.

- Őszentsége nevében jöttem felségednek legmélységesebb részvétemet kifejezni a nagy hős halála alkalmából.

- Hálásan köszönjük a részvétet és kérjük eminenciádat, hogy királyi hálánkat a pápai trón zsámolya elé helyezni szíveskedjék.

Tulajdonképpen sokkal jobb barátok voltak a magyar király és Carvajal szentangyali bíbornok, mint amit ezek az előírás szerint való merev mondatok kifejeztek. De diplomaták voltak mindaketten, mesterségök hatalmának avatott ismerői, akik tudták, hogy az ő szakmájokban a forma a lényegtől elválaszthatatlan.

- Szolgáljon felséged vígasztalására, hogy a hős mindnyájunk nagy feladatának teljesítése közben vérzett el, és borzasztó halála plántáljon méltó és szent bosszúvágyat felséged lelkébe, hogy kellő erővel védelmezhesse Jézus veszélyeztetett egyházát.

- Lelkesedésünk a szent ügyért nem hiányzik. Kérjük eminenciádat, vesse latba hathatós befolyását, hogy azok az ellenséges állásfoglalások, melyek küzdelmünkben gátolnak, végre ne állják útját a szent ügynek.

- Őszentsége nevében s az ő határozott utasítására mindent el fogok követni.

Ezzel túlestek a hivatalos állásuk szabta mondatokon. Most már emberi barátokká válhattak.

- Nagyon lesujtotta felségedet ez a szörnyű hír?

- Most már összeszedtem magam, de néhány perce még nagyon odavoltam. Lássa, lássa, kedves barátom, hiába mentette meg nálam szegény nagybátyám életét.

- Bár most igazán megtehettem volna. Én őt emberileg is nagyon kedveltem. Érdekes, különös, félelmes és mégis szeretetreméltó ember volt. Vajjon tévedek-e, felség, ha azt hiszem, hogy ő példaképe volt erényeivel is, hibáival is annak a magyar fajnak, melyet annyira megszerettem?

- Nem téved eminenciád. De ehhez hozzá kell tennem valamit. Ha egészen kimerítő képet akar kapni az én fajtámról, akkor képzeletében kettőnket állítson egymás mellé, boldogult nagybátyámat és engem. Mi körülbelül a magyarságnak azt a két típusát képviseljük, amely ötszáz esztendeje mindig szembenállt a mi történelmünkben. Ő visszafelé nézett, én előre nézek. Ő hazaárulásnak tartotta volna megválni a bajszától, én siheder korom óta borotválom az arcomat, mint eminenciád nemzete. Ő barbár volt és Ázsiával büszkélkedett, én modern ember vagyok és Európához óhajtok tartozni. Ő zsarnok volt és saját köznemesi osztályán kívül minden más osztálynak ellensége: a mágnást gyülölte, a parasztot megvetette. Én is zsarnok vagyok, és az osztályt, amelyből származom, különösen szeretem, de ismerem a mágnások értékeit és a parasztot édes gyermekemnek tekintem. Ő egy embercsoportért élt és halt, a nemességért. Én egy sokkal nagyobb embercsoportért élek és halok: a magyar nemzetért. Isten végzése csodálatos az én családomban. Mert tudja meg eminenciád, hogy az a kétféle lélek, amelyet leírtam, rendszerint együtt van minden magyar emberben és folyton viaskodik benne. A magyar ember maga a született polgárháború. Kívülről úgy látszik, mintha a magyarok egymással nem tudnának összeférni és egymással civakodnának még akkor is, mikor a fejök felett ég a ház. Pedig önmagával nem tud összeférni a magyar, önmagával civakodik. Azonban a mi családunkban ez a kétféle lélek két külön emberbe született bele. Az én boldogtalan nagybátyám az volt, ami a magyarban Ázsia. Én az vagyok, ami a magyarban Európa. Neki fejét vette az ő Ázsiája, amelytől elszakadtunk. De énnekem Európa nem fogja fejemet venni. Mert Mihály bátyám nem fogta fel a mi nagy királyunk, Szent István, évszázadokra szóló bölcsességét. Vatta vezér, vagy Szilágyi Mihály, az mindegy. De én felfogtam. És azt folytatom, amit István elődöm elkezdett.

Carvajal mélyen gondolkozva figyelte a királyt. Aztán szeretettel mosolyogva szólt:

- Nem láttam soha furcsább fajt, mint a felségedé. De kedvesebbet sem.

A király fejét rázta.

- Nem, barátom. Én nem akarok a kedves emberek országa lenni. Mi arra nem érünk rá. Mi itt Európában, mikor beállottunk a keresztény világ fajtái közé, igen nehéz hivatalt vállaltunk. A mi dolgunk ezt az egész világot megvédelmezni. Ha pogány magyar létemre hiszem Krisztust, akkor azt is hinnem kell, hogy minket isteni rendelésképpen Krisztus tett erre a helyre. Minket választott ki, mert ilyen önzetlenül és vitézül vérezni, bocsásson meg eminenciád, semmiféle európai fajta nem tud, csak mi. De ehhez Magyarországnak erősnek és jómódúnak kell lennie. Másra nem számíthatunk. Eminenciád Európája csak azzal a keggyel fizet bennünket zsoldos szolgálatunkért, hogy a keresztény államokhoz szabad tartoznunk. De pénzt és vért nem ad. Most még tovább megyek. Ha hiszem, hogy erre a helyre Krisztus állított minket, akkor hinnem kell, hogy engem is Krisztus rendelt ide királlyá. Hogy én itt király vagyok, az olyan csoda, mint a biblia akármelyik csodája. Mit gondol eminenciád, mit felelt volna a nagyapám annak, aki azt mondta volna neki, hogy az unokája király lesz Magyarországon? A szeme közé nevetett volna. És ime, itt állok. Azt mondom eminenciádnak, hogy nem az a gyűlöletes Habsburg az Isten kegyelméből való uralkodó, hanem én.

- Ennyire hisz magában felséged?

- Én úgy hiszek magamban, mint ahogy a vallását hiszi az ember.

Carvajal elgondolkozott, maga elé nézett, majd a fiatal királyra pillantott.

- Én is hiszek felségedben. Kívánja, hogy megáldjam mindazt, amit ma mondott nekem?

Mátyás válaszul féltérdre ereszkedett. A pápai nuncius keresztet vetett fejére és megáldotta. Aztán elment. A király fogadta a következő jelentkezőt. Csakhamar a folyó ügyek részleteibe mélyedt és dolgozott késő estig.

Azokban a hetekben, amelyek menyasszonya érkeztéig múltak, olyan esemény következett, hogy ettől a Katalinná változott Csunka fogadtatásának egész tervét megváltoztatta. Eredetileg személyesen akart Trencsénbe menni, hogy a menyasszonyt ezen a kitűzött helyen maga vegye át. Most azonban lemondott erről. Olyan fontos látogatója jött Budára, akit nem akart egyedül hagyni. Ez nem volt más, mint Albert főherceg, a Fridrik testvéröccse.

Úgy kezdődött az egész, hogy egy márciusi napon követség állított be Budára. Albert főherceg küldte őket a magyar királyhoz. Azzal kezdték, hogy az ő urok, Felső-Ausztria hercege, nem szeretné, ha Mátyás király ellenséget látna benne. Ő egyáltalában nem ért egyet császári testvérbátyjának Magyarországra vonatkozó külpolitikájával, sőt azt határozottan elítéli. Ennélfogva, miután a király közeli lakodalmának tervéről értesült, szeretné barátságának azzal is nyilvános tanujelét adni, hogy a lakodalmi ünnepségen, amennyiben a király szívesen látja, megjelenik. A virágos mondatok mögött elég észrevehetően a Fridrik elleni fegyveres szövetség gondolata rejtőzött. Mátyás azt válaszolta, hogy ilyen előkelő vendég jelenléte különös boldogságára szolgálna, de meg különben is számos olyan dolog van, amelyben célszerű lenne nézeteiket kicserélni, különösen éppen Fridrik császár Magyarországra vonatkozó jogtalan és végzetes külpolitikája. Ezért ünnepélyesen meghívja lakodalmára a főherceget.

A menyasszonyért díszes főuri küldöttség ment Trencsénbe, s ugyanekkor a király Albert főherceget fogadta Budán, nem kevésbbé díszes kísérettel. Úgyszólván latra megmérte a két királyi tény külsőségeit, ugyanannyi tisztességet akarván tanusítani Girzsik leánya mellett, mint Albert főherceg császári bátyja ellen. Személyes jelenléte mindenesetre Albert főhercegnek jutott, kinyilvánítván ezzel egyrészt Fridriknek, hogy mennyire megbecsüli a császár ellenségeit, másrészt Girzsiknek, hogy a leányt ugyan elveszi, de résen van és ha fegyvere akad a Fridrik és Girzsik titkos szövetsége ellen, azt nem restelli kézbe fogni.

A főherceg nem nagy politikusnak mutatkozott, inkább veszekedő örökösnek. Hazájában Tékozló Albertnek nevezték, s ahhoz az életmódhoz, amely ezt a nevet ragasztotta rá, kevés volt neki az örökrész. Szenvedélyes haraggal becsmérelte testvérbátyját, órákra volt szüksége, míg a Habsburg-osztály bonyolult részleteit és a három fivér hagyatéki marakodásának eddigi történetét el tudta magyarázni. Fridrik kapzsi és lovagiatlan praktikái ebben a kiteregetett családi viszályban nem lepték meg Mátyást, legfeljebb apró részleteket tudott meg, amelyek a császár úgyis ismert kicsinyességét, pénzéhségét, alattomosságát és szavának teljes megbízhatatlanságát jellemezték. Viszont a főhercegről, akiről eddig édes-keveset tudott, a tárgyalások folyamán igen gyenge jellemképet kellett formálnia magában. S ha feltette önmagának a kérdést, vajjon egy vadidegen előtt képes volna-e rokonsága bármely tagjáról ilyen gyalázkodó hangon nyilatkozni, lenézéssel utasította el magától a gondolatot. De azért a haragos főherceg iránt rendkívüli szívélyességet tanusított, aprólékos haditervet dolgozott ki vele, a fegyveres szerződést is pontosan letárgyalták és aláírták. Mire az immár katolikus Katalinná lett Csunka megérkezett Budára, ők már elvégezték, hogy Albert sereggel fogja megtámadni bátyját, Mátyás pedig ugyanakkor más oldalról támadja meg. A szerződésről nem tudott más senki, csak Vitéz János. Még az okiratok szövegét sem kancellistával iratták. Mert, hogy szövetkeznek, azt ugyan nem lehetett titkolni; a főherceg budai látogatásáról a vak is láthatta, hogy mi van mögötte. De a rajtaütésszerűnek tervezett háborúról nem volt szabad tudnia senkinek. Főként Carvajalnak nem, aki élesen figyelve járt-kelt, gyanakodott, firtatott, kérdezgetett. A szentszéknek nagyon a szívén feküdt, hogy Fridrik és Mátyás békéljenek meg végre. Ha Carvajal megtudja, hogy a keresztény fejedelmek két legfontosabbja egymás ellen készül fecsérelni pénzét, vérét és zsoldosait, kétségbeesve vetette volna magát közbe. Ez pedig sem Mátyásnak, sem Albertnak nem lett volna ínyére. Mindaketten úgy látták, hogy Fridriket most alaposan sarokba fogják szorítani.

Csunka a budai udvartartás legékesebb, legaranyozottabb hintaján érkezett Trencsénről Budára. Jöttét nagy parádéval ünnepelte a főváros. A házakat fellobogózták, az utcákon tengernyi sokaság várta a közelgő menetet. Még két embert el is tapostak a kíváncsiak, mert mindenki látni akarta az ablakon kitekintő jövendő királynét. Akiknek sikerült a hintó közelébe jutniok, azok egy piszeorrú, zsemlyeszőke, tizennégyesztendős leány kíváncsi arcát látták kibámészkodni. Mellette leendő anyósa ült, aki a város határában elfoglalta a cseh udvarhölgyek eddigi helyét. Mátyás megölelte és jobbról-balról arcon csókolta mátkáját. A sokaság egetverő éljenzésben tört ki. Az ajándékokat kicserélték, de nem nagyon nagy érdeklődéssel, mert ezeknek pontos felsorolását az anyagiakban szőrszálhasogató Girzsik kívánságára már előzőleg levélben elintézték. A díszes felvonulásban Mátyás Albert herceg társaságában lovagolt és igyekezett nagyon nyájas és nagyon leereszkedő magatartást tanusítani, hogy akik Fridrik császárnak erről az ünnepségről leírást küldenek, azoknak módjukban legyen tomboló haragot okozni a császárnak.

Az esküvőt azonnal megtartották. A király maga dolgozta ki az ünnepség műsorának részleteit. Akarata az volt, hogy maga a házasságkötési szertartás ne kapjon túlságos nagy pompát. Amíg felesége vállát meg nem érintheti Szent István koronája, az ő felfogása szerint minden közjogi szertartás csak ideiglenes lehet. Ezért nem nagy ceremóniával zajlott le a házasságkötés. A fiatal párt Szécsi Dénes adta össze. A király eleinte megpróbálkozott néhány diplomáciai fogással, hogy az öreg főpapot erről a díszes szereplésről lemondassa, mert ő Carvajallal szerette volna a szertartást megoldani. De a prímás már az első kísérletre olyan ideges és izgatott lett, hogy a díszes szerepet meg kellett neki hagyni. S a királyt az esztergomi főpap adta össze a cseh királyleánnyal, nehézkesen, érthetetlenül motyogva áldásához a latin igéket.

Volt lovagi torna is. Mátyás maga is szerepelt a tornán. Országa első bajvívójának számított és nem alaptalanul. Lovastudományát már Európaszerte elismerték, s ha valakinek lovaglását nagyon meg akarták dícsérni, Nápolyban és Boroszlóban egyaránt azt mondták rá: úgy üli a lovat, mint a magyar király. A lándzsával boszorkányosan tudott bánni. Alattvalói között nem volt senki, aki mérkőzhetett volna vele. Azért, ha valami jeles külföldi tornavívónak meghallotta hirét, azonnal igyekezett meghívni Budára. Eddig még legyőzte valamennyit, de most már kevés öröme tellett ezekben a győzelmekben, mert észre kellett vennie, hogy ellenfelei nem harcoltak ellene komolyan. Védekeztek ugyan tessék-lássék, hogy viselkedésük lakájszerű hízelgésnek ne tűnjék fel, de végül mégis csak meggyőzették magokat. Így volt most is. Két német tornavívó jött az ünnepélyre, egy roppant magas termetű és vékony szász fiatalember, továbbá egy bikaerejű, zömök brandenburgi. Viadal előtt a király magánkihallgatáson fogadta őket és nyiltan megfenyegette mindakettőt, hogy amennyiben szándékosan rosszul fognak védekezni, szigorúan megbünteti őket. Azok élénken fogadkoztak, hogy teljes erejükből küzdeni fognak. Mikor azonban a király összekerült velük a porondon, azt csinálták, amit az eddigiek. Először a szász került sorra. Ez még igyekezett a külszínt megóvni és jó darabig tartotta magát, s csak hosszú tusa után engedte magát kivetni a nyeregből. De nyilvánvalóan engedte. Rábizonyítani nem lehetett ugyan, de minden szakember láthatta, hogy a szász rosszhiszeműen fordult a király lándzsája alá. A brandenburgi még csunyábban csinálta. Az első összecsapásnál elengedte magát és hanyatfordult. Nem is tudott felkelni, mert vállperece eltörött. Mátyás szikrázott a haragtól, mikor odalépett az udvari páholy pereméhez, hogy Csunka, azaz Katalin királyné fejére tegye a cseh és magyar színű szalagokkal ékes tölgykoszorút.

- Ebatta némötjei, - mondta haragosan.

- Nye rozumim, - felelt ijedten Katalin, mert azt hitte, hogy a király reá haragszik.

De anyósa odafordult hozzá és latinul megnyugtatta. A király a nézőtömeg dörgő tapsai közepette ment az öltözőbe. A tapsokért még külön is haragudott. El volt rontva a napja.

Hogy feleségével beszélgessen, ahhoz a sok ünnepség és ceremónia miatt csak másnap jutott hozzá. Ekkor került sor arra, hogy ünnepélyesen beiktassák hivatalukba a királyné saját külön udvartartásának főembereit. Mert a királyné is kapott külön udvarmestert, főlovászmestert, főajtónállót, kincstári igazgatót, mindenféle előkelőséget. Ezeknek beiktatása váratlanul gyorsan folyt le s az ünnepségek következő pontjáig, a kocsiversenyig, véletlen negyedórája maradt a királynak és királynénak is.

- Egyedül kévánunk lönni, - szólt a király.

Az udvaroncok, kamarások, apródok azonnal mélyen meghajoltak és távoztak. Ők a királyné kijelölt lakosztályának egy vadonatújonnan berendezett, fényes fogadószobájában maradtak, amelynek drága üvegablakain át a Gellérthegy csalitos szikláira lehetett látni. A királyné kiváncsian kibámult az ablakon. Ezalatt Mátyás szemügyre vette feleségét. Az nagyot nőtt, mióta utóljára látta Prágában. Mária magasabb volt, mint férje. Nyilván anyja nagycsontú, erős szervezetét örökölte. Ez kissé kedvetlenül hatott a királyra. Visszaemlékezett arra, hogy milyen komikusnak találta annakidején egymás mellett a pókhasú, alacsony Girzsiket és nagy debella feleségét. Hogy ők is ilyenfajta pár lesznek, ez kellemetlenül nyilallott szívébe. De igyekezett feleségéhez nyájas lenni. Csehül szólott hozzá.

- Nos Katalin kedvesem, meg vagy eddig új hazáddal elégedve?

A királyné visszafordult az ablaktól.

- Igen, itt minden olyan szép. De miért nem szólítasz Csunkának? Azt a nevet, hogy Katalin, ki nem állhatom.

- Sajnos, kedvesem, ezt meg kell szoknod. Mi katolikus ország vagyunk. Te katolikus királyné vagy. Ha Csunka maradsz, ennek olyan színe volna, mintha ragaszkodnál a kelyhes hithez. Arra pedig a te magyar alattvalóid nagyon haragszanak.

- Miért haragszanak? Apám is kelyhes.

- Az. De Giskra is kelyhes. És Giskra emberei sanyargatják, rabolják és kínozzák a te országod lakosait.

- A cseheket?

- Dehogy a cseheket. A te országod lakosait, kedvesem, tehát a magyarokat. Egyszóval szépen meg fogjuk szokni, hogy Katalin leszel.

A királyné nem felelt semmit. Nyilván otthon megmagyarázták neki, hogy férjének engedelmeskedni tartozik. Hallgatott. De durcásan hallgatott. Aztán mégis csak kitört belőle valami, amit minden jel szerint már régen latolgatott magában.

- És itt rosszak az ételek.

- Micsoda, - nevetett Mátyás, - rossz a konyha? Angyalom, azt kapsz enni, amit akarsz. Külön cseh szakácsról is gondoskodtam neked. Mit akarsz ma enni?

A királyné szeme mohón felcsillant. Kéjesen nyelt egyet.

- Füstölt oldalast akarok káposztával és gombóccal. És sok cukorsüteményt. Sokat. Hogy annyit ehessek, amennyit akarok. Eddig sohasem ehettem annyit, amennyit szerettem volna. Még az úton is kínoztak az udvarhölgyek, hogy elrontom a gyomromat. Nem bánom, inkább rontsam el. De ha királyné vagyok, akkor egyszer életemben ehessek cukorsüteményt, amennyi belémfér.

- Ehetel. Azt sem bánom, ha beteg leszel. Majd meggyógyulsz. Most mesélj a családodról. Hogy vagytok otthon? Mit csinál Viktória? És Hinkó? És a kis Mila és a többiek?

A királyné hirtelen elkomolyodott. Arcán felhő futott keresztül. Az óvatos aggodalom fellege.

- Köszönöm kedves kérdésedet, mind megvannak és téged tiszteltetnek. De mást nem tudok.

Világosan látszott, hogy mivel eresztették útnak a tizennégyéves leánykát: semmit az otthoni dolgokról ne fecsegjen. Mátyás egyszerre megsajnálta a nagy darab gyereket, akit ilyen egyedül vetett idegenbe a királyleányok sorsa. Megveregette a vállát.

- Jól van, nem is faggatlak.

Veregető tenyere kemény csontokat érzett. A nyurga, növésnek indult kamaszleány abban a korban volt, mikor az ilyen gyermeken minden csupa szeglet és csont. Melle olyan lapos volt, mint a deszka. Keze-lába feltűnően nagy és csontos. A nőből még nem volt semmi a magyar királynéban.

Ennyi volt a házastársak első beszélgetése. Ekkor belépett Hunyadiné a cseh udvarhölgyekkel.

- Leányom, - mondta menyének, - öltözködnöd kell. Hölgyeid várnak.

Katalin királyné engedelmesen fordult hölgyei felé. Férjétől mély udvari bókkal búcsúzott el és indult. Mátyás és az anya bíráló szemmel néztek utána.

- Jó szélös medencéji vagyon, - mondta Hunyadiné, - egésségös magzatot szülend.

- Én is nézém, - bólintott Mátyás, - derék személy lészen belüle. Tenyerös-talpas.

- Mikort lészen az elhálás, hogyan eggyözél vélek?

- Két esztendőre mastanho. Hatvanhárom májusra. Ha addigra anyányi. Hanem hallja-i, asszonyanyám, nem tunna-i csinálni valamit, hogy csinosabb légyön szegény?

Hunyadiné hangosan elnevette magát.

- Jaj, édös fiam, Matykó, király vagy. Az jobbágy ölelheti az csinost, kit kinéz magának. Az király csak ölelje az csunyát.

Mátyás is nevetett. Fejét csóválta.

- No magyarok. Miattatok még eztöt is.



III.

Carvajal késő éjszaka kihallgatást kért. A pápa követétől ezt nem lehetett megtagadni.

- Felség, sajnálom, hogy felkölttettem.

- Még nem aludtam. Ovidiust olvastam. Igen keservesen írt, mikor Tomiban volt száműzetésben. Engem azonban nem tud meghatni. Én az uralkodó pártján vagyok és nem a fecsegő udvaroncok pártján. Mi a baj, eminenciás uram. Ég a ház?

- Igen, felség, ég a ház. Igaz, hogy holnap sereg indul Fridrik ellen és a vezérletet magára a nádorra bízta felséged?

- Hiába tagadnám, ha tudja. Igen.

- Ezt érdemlem felségedtől? Így kell ezt nekem megtudni?

- Kedves barátom, szívességet akartam tenni. A nuncius helyzete könnyebb, ha már nem tehet semmit.

- De a pápa, felség! Mit fog szólni, ha megtudja, hogy két keresztény fejedelem háborúját nem akadályoztam meg olyan időben, mikor a török egymásután törli el a föld színéről a még megmaradt kisázsiai keresztény államokat? A ciprusi királynőnek vége. A trapezunti királynak vége. A török rettenetesen erősödik, és itt a keresztény fejedelmek egymás torkának esnek. Felséged igen nagy szomorúságot készül okozni a szentatyának.

- Nem, én nagy örömet készülök neki okozni. Megverem Fridriket. Ezzel ő még elég erős marad a török ellen, de én sokkal erősebb leszek. Végre megmenthetjük Európát. Egy közömbös Fridrik és egy sakkban tartott Mátyás nem menthetik meg. De egy felszabadult, hatalmas Mátyás és egy józanságra térített Fridrik megmenthetik.

- Felségeddel nehéz vitatkozni.

- Mindenkivel nehéz vitatkozni, akinek igaza van.

- Akkor nem vitatkozom. Kérem. Az én kedvemért. Ne induljon holnap a nádor.

Mátyás komolyan ingatta a fejét. De Carvajal ezúttal nem hagyta magát. Vitatkoztak hajnali két óráig. Akkor a király beadta a derekát. Megállapodtak abban, hogy Győrnél a pápa össze fogja hozni az ellenséges felek követeit és mindenáron ki fogja belőlük szorítani a békét. A nádor másnap nem indult Ausztria ellen. Mátyás előre megmondta a nunciusnak, hogy ezt csak személyes szívesség gyanánt teszi, teljes tudatában annak, hogy hiába teszi és csak időt fecsérel.

Carvajal maga ment Győrbe tárgyalni. Onnan megtörten és kiábrándulva tért vissza.

- Felségednek igaza volt. Én belefáradtam ebbe a meddő kínlódásba. Megyek vissza Rómába. Őszentsége ott több hasznomat fogja venni. És mivel most már szabadon beszélhetek, megmondhatom felségednek, hogy Fridrik császárnál utálatosabb embert még nem ismertem. Őszentségének ezt az álláspontomat részletesen ki fogom fejteni. Bocsánatot kérek, hogy eddig késleltettem a nádort, aki remélem, holnap indul.

- Már elindult. Alvezérei Palóczi Péter és Rozgonyi Rajnáld. Lachsenburgnál fog egyesülni az Albert főherceg seregeivel. A főherceg eddig győzelmesen haladt előre. Úgy el fogjuk verni a császárt, mint a kétfenekű dobot. Szívből sajnálom, hogy megszünt az a kor, mikor a seregek helyett a két vezér bajt vívott egymással. Kimondhatatlan gyönyörűségemre szolgálna, ha a császárt fejbe üthetném, saját királyi kezemmel. De ez csak afféle álomkép. Olyan gyáva, hogy nem állana ki velem.

- Kívánom, hogy felséged nagy győzelmek hírét kapja itthon Budán.

- A győzelmi híreket nem itt fogom kapni. A magam részéről megyek Giskra ellen. Giskra ugyanis, mint hallom, Grácban járt, ott elismerte Fridriket magyar királynak és felesküdött neki. Ezért indulok a felvidékre.

Király és nuncius igen melegen búcsúztak. Megölelték és megcsókolták egymást. Kitűnően tudtak együtt dolgozni, immár három esztendeje. Mégsem mentek közös céljukban semmire. Olyanok voltak, mint az égő házat oltó ember, akit az orra körül fenyegető darázs nem hagy dolgozni. S nem lehet elhajtani a darazsat, akármit csinálnak vele.

A király egy rekkenő hőségű júliusi napon átment Ulrik gróf hajdani traktusába, amelyet most a királynénak rendeztek be. A királynét nem nagyon felséges foglalatosságban találta: Őfelsége egy fehér kölyökmacskát, amelyet a váradi püspöktől kapott ajándékba, babaruhákba öltöztetett. A szőnyegen ült, mellette két komorna. Igen jól mulattak a cicával. Mátyás sisakosan, vértesen, ahogy volt, odaült közéjük. Pár percig részt vett a játékban, aztán feltápászkodott nagy csörgés közepette.

- Isten veled, Katalin, megyek a háborúba.

- Igazán? Isten veled, Mátyás. Fogsz nekem levelet írni? És hozol valamit?

- Hozok. Írok. De közben úgyis együtt nyaralunk. Viszontlátásra.

Csókot intett vaskesztyűs kezével a királynénak, akit minden héten kétszer egy negyedórára meglátogatott, mert még csak nem is étkeztek együtt. Mikor az ajtóból visszanézett, Katalin már megint a kis macskával játszott.

Hatvanba vitte első útja, ott vette az előre küldött felföldi hadak első híreit. Aztán áttette a főhadiszállást Szikszóra. Ahogy emberei odafent előrenyomultak, úgy haladt ő is feljebb és feljebb a szűk létszámú udvartartással. Augusztusban lehozatta Katalint a diósgyőri várba, megkérvén Hunyadinét, hogy az illendőség kedvéért kísérje le menyét. Fényesen berendezett, nyári tartózkodásra szánt várkastély volt a diósgyőri, még Zsigmond hozatta rendbe a cillii Borbála számára. De ahol valaha a feslett Borbála királyné turbékolt a híres-nevezetes német lovagrendi gavallérral, ott most egy gyermekkirályné kergette a karikát a kerti utakon. Anyósa tejivásra fogta, hadd fejlődjék, hadd teljék. Két év alatt anyaságra alkalmas nővé kell serdülnie. Úsznia is kellett a tóban, amely jókora lovaglásnyira esett a vártól. A király erősen dolgozott, naphosszat alig látta feleségét. De most mindig együtt étkeztek. És ilyenkor figyelmet szánt arra is, hogy a leányfeleség lassan bontakozó jellemét megfigyelje. Úgy találta, hogy annak belseje még gyerekesebb, mint a külseje. Érzelmes volt, hiszékeny, könnyen sírva fakadó és gyorsan békülő. Apja agyafurtságából nem volt benne semmi. De nem volt ostoba gyerek sem. Hétköznapi, apró dolgokhoz megvolt a gyakorlati esze. Gabriele da Verona, a Hunyadiné gyóntatója, aki velök nyaralt, elkezdte olaszul tanítani és úgy vélekedett, hogy a királynénak igen megbízható, csendes, de szívós értelme van. Igen fontos jellemvonása, hogy nem hatalomvágyó. Igen alkalmas hitves lesz, és mivel jól épített, erős, egészséges szervezetnek látszik, bizonyára számos királyi gyermeket fog adni az országnak.

Mátyás mindezt megelégedéssel tudomásul vette, cserkészni járt a rengetegbe, idomított vadász-sólymaival foglalkozott és intézte a folyóügyeket, de közben a nap minden pillanatában várta a harctéri híreket északról is, nyugatról is. Egyelőre csak apró sikereket jelentettek neki, de annál fontosabb hírt kapott, ahonnan nem várta, délről: Tamás király meghalt. Ez új lehetőségeket nyitott előtte. Mert mindeddig hiába ígérgette a bosnyák királyságot Ujlakinak, Ujlaki azt válaszolhatta, hogy az a trón még nem üres. Tamás király megszegte ugyan a hűbérura, Magyarország iránt való köteles hűséget, de mégis szívósan kapaszkodott trónjába, egyik oldalon a törökkel paktálván, másik oldalon a pápához folyamodván. Pius pápa kényes helyzetben volt, mert Mátyás ellen sem akart véteni, másrészt nehezen tagadhatta meg jóindulatát a Tamás feleségétől, aki Paleolog-leány volt, a tragikus végű bizánci dinasztia sarja. Így a Tamás uralma, fiának szerbiai igénye és ez az egész kérdés, a levegőben lógott. Most azonban, hogy a bosnyák király behunyta a szemét, Mátyás egyszerre szabad kezet kapott, a Tamás fia iránt, akit Tomásevics István néven emlegettek, nem érezte magát kötelezve. A halálhír vétele után azonnal meghagyta Rozgonyi Sebestyénék titkos irodájának, hogy tüstént lépjenek megint érintkezésbe Ujlakival, a király hiú komájával.

Rozgonyiék munkába léptek és meglepő hírt hoztak válaszul: Ujlaki mereven elutasította azt a gondolatot, hogy mint a magyar király hűbérese a bosnyák trónra üljön. S valami olyast felelt homályosan, hogy majd megkapja ő azt a bosnyák koronát úgyis, ha akarja.

Mátyás csodálkozva tünődött: kitől gondolja Ujlaki megkapni azt a koronát? Csak olyanvalakitől, aki Magyarországon uralkodik. Fridriket nem érthette ezalatt, hiszen Fridrikkel összeveszett. Ki az hát, aki szemet vetett Magyarország birtokára?

De hoztak Rozgonyiék más híreket is. Titkos ügynökeik azt jelentették Prágából, hogy Girzsik hosszasan tárgyalt a két Marótival, Ujlaki vejeivel. Ugyancsak jelentették, hogy egy fiatal szerzetes, aki valamelyik prágai kocsmában felöntött a garatra, eldicsekedett vele, milyen nagy úrtól hozott ő levelet milyen nagy úrhoz: Bánfi Páltól magához a cseh királyhoz. Mindezek az értesülések olyan feladat elé állították Mátyást, mintha behunyott szemmel a sakktábla elé állították volna, hogy egy-két figura helyét ujjaival kitapogatván, az egész hadállást találja ki. S akárhogy tünődött, olyan eredmény sült ki abból, amelyet egyelőre képtelen volt elhinni.

A diósgyőri nyaralás véget ért, a gyermekkirályné visszatért játékbábuival és tollas lapdáival Budára, Hunyadiné hazament gyóntatójával Óbudára, Mátyás pedig áttette a főhadiszállást Egerbe. Odajött Vitéz János is, aki a nyári hetek szabadságát öccsével, Pannonius Jánossal, Váradon töltötte. Egy szeptemberi napon Egerben kapta a király azt a hírt, amely meghökkentő következtetéseit most már a valósággal egyezőknek bizonyította: Girzsik le akarja őt taszítani a magyar trónról.

A hír azt jelentette, hogy a Fridrik elleni háború, mielőtt még voltaképpen megkezdődött volna, hirtelen megállott. Fridrik császár és Albert főherceg között hirtelen felbukkant egy békeközvetítő: a cseh király. Girzsik váratlanul megjelent a főhercegnél és erőszakos, fenyegető fellépéssel megfélemlítette. A politikai dolgokban ügyetlen, természetében önállótlan és gerinctelen főherceg úgy megijedt, hogy szó nélkül aláírta, amit Girzsik diktált neki: fegyverszünetet kötött bátyjával, még pedig a szövegezés szerint szövetséges társa, Mátyás király nevében is. A fegyverszünetet olyan helyzetben kötötték, amely Fridrik számára a végveszedelmet jelentette. Katonája alig volt, magyar hívei majdnem mind elhagyták, az osztrák lakosság ki nem állhatta s egyik oldalról öccse, másik oldalról Mátyás jól felszerelt, erős seregei fenyegették. Uralmának bukása és Mátyás óriás győzelme kétségtelennek látszott. S ekkor pogyebrádi Girzsik egyetlen tárgyalás ördögi ügyességével megmentette a császár uralmát és semmivé tette Mátyás életbevágó diadalát. Most már el kellett hinni a hihetetlent: Girzsik le akarja tolni a magyar trónról saját leányát, hogy maga ülhessen oda.

Mátyás riadót fuvatott. Dúló haragot érzett magában. Semmi annyira nem tudta kihozni sodrából, mint ha személyét semmibe sem vették. Itt pedig ez történt. Négyezer lovasa és ezerkétszáz gyalogja ott vesztegelt osztrák földön az ország első zászlósurának vezérlete alatt s ezt a szép, erős sereget Girzsik az ő háta mögött tétlenségre kárhoztatta. Az ő nevében, az ő ügyében, az ő fegyverei felől úgy kötöttek egyességet, hogy még csak forma szerint sem kérdezték meg. Mintha csapásra emelt kardos kezének csuklóját hátulról orvul elkapta volna valaki. Hetek óta a támadó fejedelem lelkiállapotában leste a híreket, s most az érkező hír arról értesítette, hogy ingyen izgatta magát heteken keresztül. A beléje szorított támadó indulat mindenáron élni akart. Nem volt más módja erre, mint személyesen menni a Giskra rablói ellen.

Még aznap indult. Másnap Gyöngyösön hált meg. Onnan írt csak Girzsiknek, mert haragos hevét egy napig szándékosan hülni hagyta. Le s fel járt szállásán és diktált Bodó Miklósnak, a kancellistának. Csendesen, meggondoltan kezdte, de csakhamar kiabálva diktált, mintha szemtől-szembe magára a cseh királyra, apósára, kiáltozna.

... Hogy számunkra milyen megállapodás köttetett, nem tudjuk. Tudjuk azonban, hogy emlékezetünk szerint békekötésre, vagy fegyverszüneti megállapodásra sem embereinknek, kiket a fentemlített főherceg segítségére küldöttünk volt, sem senki másnak megbízást mind a mai napig nem adtunk. Növeli csodálkozásunkat, hogy embereink mindeddig sem seregeink feloszlatásáról, sem a császárral történt kötésről hírt nem adtak. Ezért tartunk tőle, hogy ez a kötés is olyan, amilyet a császár régebben is mindig kívánt, valahányszor szembeszállott a felséges László fejedelemnek, elődünknek, jogos igényeivel. Testvérséged előtt nem ismeretlen, hogy a császár boldog emlékezetű atyánkat hányszor csalta meg várakozásaiban, mi pedig, bár ő jogtalankodott velünk, hányszor kerestük vele a megbékélést hol Testvérséged, hol mások közvetítése útján. Mindezt Testvérséged igen jól tudja. De soha mást nem tudtunk elérni nála, csak egyet: mihelyt meghallotta, hogy igazságunk kivívására intézkedéseket tettünk és terveket készítettünk, ő, a maga szokott fogásaival az összejátszás fegyveréhez nyúlt és törekvéseinket meghiúsította. Úgy hisszük, most is ez történt. De akármi történt, azt nekünk tudnunk kell. Kérjük tehát Testvérségedet, szíveskedjék bennünket szabatosan és biztosan felvilágosítani, mi minden történt a császár és a főherceg között, akár végleges határozatként, akár nem, továbbá, hogy a császárnak mi az iránya és szándéka velünk való dolgaiban. Kérjük ezt, hogy a kapott felvilágosítások után végre részletesebben és tisztábban válaszolhassunk Testvérségednek, nehogy aztán akár a császárnak, akár tanácsadóinak fogásai és halogatásai folytán ártalmat szenvedjünk. Jó egészséget kívánunk Testvérségednek.

Mátyás elolvasta a levelet. Nem javított rajta semmit. Ebből Girzsik érteni fog mindent. A császár összejátszására és a tanácsadók fogásaira vonatkozó célzásokat aligha fogja félreérteni.

- Írjad oda nevedöt, én nem írom, - mondta lenézően.

Bodó Miklós odaírta a dátumot: "Datum in Gynges, 14. die mensis Septembris a. D. 1461. A király úr parancsára Bodó Miklós vezető kancellárius."

A levél elment azonnal, a király pedig másnap indult Litva felé. Azt ostromolták Giskra ellen küldött hadai. Szeretett volna verekedni, de úgy járt, mint már járt egyszer: unalmas váracska-ostromok folytak itt, apró vakondtúrások állták seregének útját, néha húsz-harminc főnyi védő-őrséggel mindössze. Nyilt, szép csatára itt nem került a sor. Mátyás csak fogát csikorgathatta tehetetlen verekedő kedvében. S ezt a kedvet új hírek csak tüzelték egyre. Megtudta végre elég pontosan, mit forgat a fejében Girzsik. Ujlaki, a Marótiak és a Bánfiak cserben hagyván Fridriket, a cseh királyt keresték fel és megállapodtak vele, hogy segítenek megszerezni a magyar koronát Viktorin herceg számára. Akárki jó nekik, csak a gyűlölt Hunyadi-sarjadéktól szabaduljanak. Girzsik két kézzel kapott az ajánlaton. Ez beleillett semmi határt nem ismerő terveibe. Németrómai császár akart lenni, de úgy, hogy eddig független területekkel bővítse az óriás hűbéres birodalmat. Például Magyarországgal, amely céljai közt csak másodrendű szerepet játszott. Az igazi nagy cél Fridrik koronája volt. Azé a Fridriké, akit egyelőre segített a túlságosan megnövekvő Mátyás ellen, de csak azért, hogy aztán adandó alkalommal félrelökje.

A király és jobbkeze, Vitéz János, hosszú órákat töltöttek négyszemközt. Hogy mit beszéltek egymással, azt kettejükön kívül teremtett léleknek nem kellett tudnia. És eljött egy éjszaka, mikor már teljesen tisztázva feküdtek előttük Girzsik kétszínű tervének minden adatai. Tanácskoztak, beszélgettek, hangosan gondolkoztak, de koronként hosszú szüneteket tartottak. Mindketten érezték a hangulatnak azt a kényszeredett feszültségét, amellyel ki nem mondott, de mindenáron hangot kívánó dolgok ülik meg a levegőt. De a király végre kimondta a nagy szót:

- János, - mondta könnyedén, - hallj szót. Szövetközjünk császárval. Girzsik uramot nyomjuk sarokba.

Azt várta, hogy Vitéz János elképpedve felugrik. De az nem ugrott fel. Bólintott.

- Napok ótátul fogva ez jár eszömbe. Csak szólnom nem kévánkozott. Féltem felségedtül.

- Én kedig tűled féltem. No, kiböktük. Gyerünk. Hát hogyan épíjjük ez dógot.

Hajnalig tanakodtak négyszemközt. És másnap a kancellisták majd hogy meg nem dermedtek az ámulattól. Ami levelet kaptak írni, az homlokegyenest ellenkezett a tegnapi levelekkel. Mintha csak a napnyugat egy éjszaka alatt napkeletté, s a jobboldal baloldallá változott volna. De még csak kérdezni sem mertek semmit. Csak csodálkoztak.

A király verekedhetnékje elmúlt. Még arra sem vetett különösebb ügyet, hogy az Ausztriából visszatért Giskra maga vette kezébe a felföldi várak dolgát és csakhamar erőhatalommal elfoglalta Késmárkot. Mátyás elmosolyodott a vészhírre. A hirnök, aki a jelentést hozta, azt hitte, hogy álmodik.

Mátyás mosolygott, mert magában már látta azt a pillanatot, mikor Giskra, mint Fridrik hű szövetségese egy szép napon azon fogja magát észrevenni, hogy tudtán kívül Mátyás szövetségesévé változott. És akkor a szép késmárki vár falait nem kell rongálni a kassai pethoreállal. Giskra Mátyást fogja szolgálni és szépen átadja Késmárkot is, a többi várat is, véges végig a Felvidéken. S a cseh rablók is azon veszik észre magokat, hogy magyar zsoldosokká lettek.

Szent István koronája pedig hazakerül. Haza kell kerülnie, mert addig maga a pápa sem alhatik nyugodtan, míg Hunyadi János fiát azzal a koronával meg nem koronázzák.



IV.

Az új nunciusnak Geronimo Landi volt a neve, egyházi rang gyanánt Kréta szigetének érsekségét viselte. A pápa Ausztria, Magyarország és Csehország területére küldte követnek, miután Bessariont, a fortélyos görögöt, visszahívta Bécsből. Carvajal pedig odahagyta Budát. Őszentsége jobban szerette, ha ennek a három országnak nunciatúrája egy kézen van, mert a pápai követ dolga éppen az volt, hogy a három fejedelem között egyengesse az egyetértést, s ha végre egyiknek sincs baja a másikkal, akkor végre készüljön fel az évek óta ígérkező keresztes hadjáratra.

Landi új seprőként jól igyekezett seperni, folytonos utazásokkal törte magát. Hol Budáról Bécsbe utazott, hol Prágából Budára. Állandóan kétségbeesett hangulatban. Úgy jött el hazulról, mint aki nagy műveltségével, fényes értelmével és az egyház magasztos tekintélyével majd rendbehozza ennek a három civakodó fejedelemnek, az egyház vásott fiainak dolgát. És mikor a három udvarnál szétnézett és a három uralkodó álláspontját meghallgatta, elhülve kellett látnia, hogy ennek a három embernek eszével és szívósságával megmérkőzni az ő képességeit meghaladó feladat. De aligha is akadhatott ember Európában, aki elbánhatott volna velük. Érvekkel ezeknél nem lehetett boldogulni, minden érvre három erősebbet tudott felelni akármelyik. Legfeljebb könyörögni lehetett, vagy végső esetben egyházi átokkal fenyegetődzni. Egyelőre a könyörgésnél tartott.

Most éppen boldogan lihegve rontott be Budára. Egyenesen Grácból érkezett. Sürgős kihallgatást kért.

- Felség, fogadja őszentsége szerencsekívánatait. Hogy ez a béke megköttetett, az az egész keresztény világnak lidércnyomás alól való felszabadulását jelenti.

- Nem értem. Milyen békéről beszél eminenciád?

A nuncius elámult.

- Arról a békéről, amelyet most kötött felséged nevében a váradi püspök Fridrik császárral.

- Micsoda? János püspök békéket köt az én nevemben felhatalmazás nélkül és még csak nem is jelenti? Azt hallottam, hogy mint magánember elutazott Grácba, de azóta nem láttam. Grácból visszajövet egyenest az egyházmegyéjébe ment. Folyton építkezik Váradon. Én hónapok óta nem beszéltem vele. De csak kerüljön a szemem elé. Mit hallott eminenciád, miféle békét kötöttem én?

- Bocsánat, felség, igazán zavarban vagyok. El nem képzeltem, hogy felséged erről nem tud. János püspök letárgyalta a békeokmányt. Sőt a császár jó sokáig társalgott velem azon való öröméről, hogy a cseh királyt alattomos aknamunkán kapta rajta. Éppen Vitéz János világosította fel Girzsik felháborító tervei felől. A császár most nagyon örvend, hogy felségeddel rendbejött. De öröme, mondhatom, nem nagyobb az egyház boldogságánál.

- Sajnálom, de megeshetik, hogy az egyház korán örül. Erről a békeszerződésről én semmit sem tudok. János püspök nekem nagyon hűséges és derék szolgám, bizonyára jót akart. De jó szándéka nem menti azt, hogy felhatalmazás nélkül ilyen fontos dolgokba ment bele. Remélem, hogy mindezt jelenteni fogja nekem, s akkor majd a megállapodást is megismerem. De azt már előre mondhatom, hogy nem járulhatok hozzá.

- De miért, felség, ha előnyös?

- Azért, mert nekem van egy szövetségesem, Albert főherceg. Az ő tudta nélkül én nem tárgyalhatok a közös ellenséggel. Ámbár ő ugyanezt megtette az én tudtom nélkül.

- Egyszóval mi a szándéka felségednek?

- Mindenekelőtt meghallgatom János püspököt. S ha igaz, hogy béketervet készített, akkor azt a békét a magyar országgyűlés színe elé bocsátom. Döntsön a nemzet. Ha az országgyűlés a békét megszavazza, én fejet hajtok. Előbb azonban János püspök meg fogja tőlem kapni a magáét.

A nuncius elszontyolodva búcsúzott a királytól, hogy ezt a nem várt fordulatot jelentse Rómába. Miután a kész béke hírét már nagy diadallal jelentette haza Grácból.

János püspök nemsokára csakugyan megérkezett Budára. Ment egyenesen rég nem látott urának színe elé. Az ajtó becsukódott mögötte. A király ragyogó arccal sietett feléje.

- Halljad királyi haragunkat, János pispek! Valami békéköt szörzél hátunk mögött, hallom. Disznó dolog ez, te.

És vidáman rátekintve hű tanácsosára, ravaszul behúnyta a félszemét. Mire a püspök is behúnyta félszemét, mondván:

- Grácia szeginy nyakamnak, felség. Vétösse fejem, érdemlöm. Csak én ott ne legyek.

Aztán nekiültek sugárzó arccal a hosszú mondókának. Mert a püspök, ahogy előre megállapodtak, nem küldött levelet Budára. A levél más kézre kerülhet. Az pedig nem lett volna hasznos. Hogy az egész gráci út a püspök egyéni vállalkozása királyának tudta nélkül, ahhoz mindvégig ragaszkodni kellett. A püspök elmondta most részletesen az egész utat. Hogyan jelent meg Grácban a saját szakállára, hogyan keltette fel a császár figyelmét ottléte iránt, hogyan csinálta ki, hogy ne jelentkezzék, hanem meghívassék kihallgatásra, hogyan nyitotta fel a császár szemét a Girzsik praktikái dolgában, hogyan használta fel a nuncius sürgető békítési szándékait, hogyan vetette fel egy megbékülés lehetőségét, hogyan vállalta Mátyás utólagos jóváhagyásának megszerzését s végül milyen feltételeket tudott kialkudni. A feltételek szerint Fridrik nyolcvanezer arany váltságdíj fejében visszaadja a koronát, visszaadja Sopront, Mátyást fiául fogadja, viszont Mátyás belenyugszik, hogy Fridrik használni fogja a magyar királyi címet, sőt, ha a magyar király fiörökös nélkül halna el Fridrik előtt, a trónt a császár örökli. És azt is megígéri Mátyás, hogy ha netalán özvegyen maradna, Fridrik hozzájárulása nélkül nem fog házasodni.

- Hát idehaza mi új vagyon?

- Giskra.

- Miénk?

- Miénk.

- Halljam, felség, halljam.

Mátyás elmondta, hogy pár nappal előbb kötötte meg az egyességet Giskrával. Az kap negyvenezer aranyat, de visszaadja a kezén lévő összes felföldi várakat, zsoldosait pedig magyar szolgálatba engedi. Az alvezérekkel a zsold dolgában még külön meg kell egyezni.

- Tudod-i, mit nevetök, János? Hogy imé melly bővön szórjuk az marhát mend ketten. Te nyócvanezöret, én negyvenezöret aranyba. Mennyi az kincsünk az tárban, eltaláld.

- Nem tudom, felség.

- Egy fabatka nem sok, János, de nincsen annyi is.

A püspök füttyentett.

- Immár mit tészünk mastan?

- Adót kérünk az országtul, János. Adót. Ne ingasd fejedöt. Ha az szent koronáért köll, ingit is oda adándja az magyar, tudom istenöm. De es még más közlendő is vagyon. Az Szentgyörgyi grófok. Minap adék nékiek Vácott amnesztiát. S meg Ujlaki. Még csak nem is bosnya király. Mert Tamásfia István pápa mián tartanunk kölletik. Hanem tót bánságot kap. Mikint az karikacsapás, úgy megyen mend dógunk. Szinte immár sokallom. Hogy az napot nyugtával dícsirjük, bölcs szólat.

Valóban gondolkozni kellett rajta, honnan jöhet baj az utolsó pillanatban. A hosszú tanakodások alatt kiépített terv remekül sikerült. Soká tartott, de megérte a türelmet és fáradságot. Girzsik el volt vágva minden fontos összeköttetésétől, Fridrik hajlandó volt kiadni a koronát. Mindez egy félesztendei kitartó diplomáciai munka árán. S a jövendő kék egén sehol semmi felleg nem mutatkozott. Nyugodtan lehetett számolni vele, hogy Szent István koronája még ebben az esztendőben Mátyás fejére kerül.

Az országgyűlés, mihelyt megmutatkozott a lehetőség, hogy az ország a koronát haza kapja, szinte felmagasztosult az áldozatkészségben. Mátyásnak igaza lett. Jól ismerte azt a mély áhitatot, amellyel fajtája a magyar állami lét s a rendi nemzet titokzatos szimbolumát érzései legmélyében melengette. A rendek Janus Pannoniust jelölték ki szónokul a Fridrik-béke fölötti vitában, s a Vitéz János nagy lendülettel induló öccse, aki a király bőséges kegyelméből most kapta meg a pécsi püspökséget, olyan szónoklatot vágott ki, hogy a rendek egymás után álltak fel önkéntes adót ajánlani. Még a szót sem kerülgették, pedig máskor legalább arra vigyáztak, hogy ha fizetni muszáj, legalább ne adónak nevezzék. A fiatal bosnyák király, aki maga is megjelent az országgyűlésen, egymaga egész kis vagyont ajánlott fel. A nemzet kiküldöttei megszavazták a békét, megszavazták a koronáért hozandó áldozatot, a Giskrának szükséges pénzt, mindent. Valósággal lesték királyuk kívánságait. Úgy el voltak ragadtatva munkájától, hogy a csillagot is lehozták volna neki az égről. De Mátyás maga ugyanígy kereste alattvalói kedvét. Ünnepélyesen kinyilatkoztatta és nem először, hogy soha többé nemesektől semmiféle címen adót szedni nem fog. Nagyobb nyomaték kedvéért okiratot állított ki, amelyben a zászlósurak szavatosságot vállaltak a királyi ígéretért. Magyarország boldog ujjongással várta a koronázást.

Volt a békefeltételek között egy-kettő, amelyet még részletesebben meg kellett tárgyalni Fridrikkel. A császár mohó érdeklődéssel várta a budai országgyűlés végzéseit. Félt Girzsiktől, azonfelül meg roppant éhes volt a nyolcvanezer aranyra. Mihelyt hírét vette, hogy a rendek megszavazták a békét, félreérthetetlenül kinyilatkoztatta, hogy azonnal hajlandó a kötést véglegessé tenni és a pénz ellenében kiadja a koronát. De ezzel még várni kellett a még tisztázatlan egy-két részlet miatt.

Vitéz János tehát visszament a részleteket megtárgyalni Grácba. A király pedig kezdett most már a törökre gondolni. Mindenekelőtt a diplomáciai előkészítést akarta végrehajtani. A bosnyák királlyal úgy egyezett, hogy Bosznia árulását a pápa kedvéért elfelejtvén, a királyt meghagyja trónján, de Bosznia köteles felmondani a török barátságot és a Száva mentén minden várba magyar őrséget engedni. Délnyugatra így fedte magát. Most Délkelet következett. Ott a vajda trónján az a Vlád ült, akinek hihetetlen kegyetlenségeiről évek óta a legborzasztóbb történeteket lehetett hallani. De viszont keményen fogta országa gyeplőit és hajlandó volt Magyarország hűbéri felsőbbségét elismerni, ha segítséget kap a török ellen, valamint a trónkövetelő Radul ellen. Mivel elég fontosnak mutatkozott, hogy Erdély a török támadás ellen egy közbülső állam megbízható barátsága által fedve legyen, Mátyás elhatározta, hogy személyesen tesz igazságot ezen a tájon.

Augusztus járta már, mikor elindult Budáról. Először Szegeden állapodott meg, aztán egyenest Erdélynek fordult. Útközben szorgalmas diplomáciai levelezést folytatott a pápával, nemkülönben Velencével. Egy idő óta a doge, Cristoforo Moro, állandó követet tartott Budán egy Tommasini nevű velencei diplomata személyében, akinek az volt a feladata, hogy a magyar királyt minden erővel úszitsa a török ellen, amely már a köztársaság levantei birtokait fenyegette. Mátyást ez a Tommasini nagyon érdekelte, mert színes és érdekes dolgokat tudott beszélni az olasz udvarokról. A Sforzák milánói udvaráról beszélt, a költőkről, piktorokról és szobrászokról. Firenzéről beszélt, a gyönyörű épületekről, a szokásokról, a muzsikáról, az előkelő hölgyek klasszikus műveltségéről. És Ferrante király nápolyi udvarát írta le, amely Európa legpazarabb udvarának számított: a vadászatokat, a kivilágított gályák tengeri ünnepélyeit, a valószínűtlenül tékozló felvonulásokat és lakomákat. Az érdekes Tommasini is elkísérte útjára Mátyást és mivel a doge éppen vissza akarta hívni Velencébe a követet, a király külön levélben kérte, hogy Tommasinit nem szívesen engedné haza, hagyják még itt neki.

Így érkeztek tehát, mulatságos és érdekes udvaroncok mindennapi társaságában Tordára. Ide rendelte Giskra alvezéreit, hogy a cseh zsoldosok régóta húzódó ügyét végre letárgyalja. Komorovszki, Bartos és Korbel, így hívták az alvezéreket. Elég volt rájok nézni, hogy mesterségöket megállapítsa az ember. Torzonborz vadalakok voltak, elszántak és zsoldért mindenre készek, se hitök, se hazájok és Giskra megbékélése óta urok sem. Mátyás nem is minden számítás nélkül hagyta ilyen sokáig várni őket. Az alkú könnyen ment, nagyon ki voltak már éhezve és le voltak rongyolva, zsoldosaik jó része el is széledt már, ha megmaradt embereiket összeszedték, éppen hogy egy gyalogdandár kitellett belőlük. Azonnal foglalót kaptak a megállapodásra, miután felesküdtek és azonnal le is itták magokat. Ezzel a nagy részegséggel ülték meg a Giskra-paradicsom hosszú évekig tartott garázdálkodásainak torát. A felvidék most már a nyugalmas magyar világ békéjét élte. Apró falusi templomokban a papok kiprédikálták a nép háláját a király iránt, aki véget vetett a nemzedékeken át kínzó zsebrák-világnak.

Az őszi hetek azzal teltek el, hogy a király megvizsgálta a két vetélkedő vajda dolgát. Eleinte azt hitte, hogy röviden fog végezni, megerősíti a kegyetlen Vládot és a török által odaplántált Radult elkergeti. De ahogy hozzányúlt a kérdéshez, rögtön látta, hogy nem dönthet azonnal. Vlád ellen rengeteg volt a panasz. Baromi kegyetlenségei, amelyeket a nép kiszínezett mende-mondáinak lehetett tartani, igazaknak bizonyultak. Kitűnt, hogy az Erdély szélein élő székelyek egy percig sincsenek biztonságban tőle, minduntalan be-bement Erdélybe, dúl, gyujtogat, rabol, s a foglyokat nagy gyönyörűséggel húzatja karóba. Másrészt Radul vajdáról, a trónkövetelőről, kitűnt, hogy népszerű, jóval bíztató, derék ember, akit eddig a török segített ugyan, de hajlandó beállani a török ellen magyar hűbéresnek. Mátyás számtalan bojárt kihallgatott, hetekig folytatta a vizsgálatot s végül a két ellenfelet egy novemberi napon Brassóba rendelte, hogy ítéletet hirdessen. Az ítélet éppen az ellenkezője volt annak a szándéknak, amellyel Erdélybe jött. Vajdának Radult jelentette ki, a meglepetéstől elámult Vládot pedig kegyetlenségeiért megfosztotta rangjától és tíz évi várfogságra ítélte. Ott nyomban letartóztatták és még aznap vitték Nándorfehérvárra.

Mindezek alatt hiába várta hazulról annak a hírét, hogy a békeszerződést részleteiben is megkötötték. Mikor visszafelé indult, már beköszöntött a december. Hatalmas erdélyi hóban vonult hosszú menete Medgyesről Kőrösbánya felé, mikor az úton levelet kézbesítettek neki. Ez meglepő dolgokról tudósította. Bécs lakossága, amely már régtől fogva Albert főherceg pártjára hajlott, most nyiltan fellázadt, sőt fegyvert fogott a császár ellen. Fridriket éppen Bécsben érte a zendülés. Eltorlaszolta magát a Burgban és kénytelen volt saját fővárosában saját alattvalóinak ostromát elszenvedni. S ekkor az ügyes Girzsik sietett kihasználni a különös helyzetet: sereggel sietett Bécs alá, az ostromlott császárt felmentette és megszabadította. Sőt tovább ment: azonnal megszervezte Albert és a császár között a személyes találkozást és kibékítette őket. A császár Viktorin királyfit birodalmi hercegi rangra emelte, Girzsik feleségét arany koronával ajándékozta meg és okiratot adott a cseh királynak, hogy Miksa főhercegnek, a kis trónörökösnek, Girzsik lesz a gyámja, ha a császár idő előtt halna el.

Ebből Mátyás már nem jót sejtett. Girzsik nyilván elaltatta ügyes fellépésével a császár bizalmatlanságát és Fridriket alighanem megint befolyása alá kerítette. Akkor pedig a császár megint halogatni fogja a békeszerződést. És akármit határoz a magyar országgyűlés a még elintézetlenül maradt részletek dolgában, Fridrik majd ezer kifogást talál, hogy a magyar rendek által is szentesített megállapodást végleges kézjegyével lássa el.

Kettőzött sietséggel igyekezett Budára, hogy pontosabban lásson. Itt Vitéz János az értesülések bő anyagával várta. És kitűnt, hogy a Fridrik alattomosságára és hálátlanságára még építeni is lehet. Girzsik az ő trónját és létét mentette meg, s ő nem győzött elég hálásnak mutatkozni. Szemtől-szemben. De természete nem ismerte a bizalmat. Girzsik iránt már felkeltették gyanakvását, s ez a gyanakvás egy cseppet sem szűnt meg. A hozzá intézett határozott kérdésre a császár határozottan válaszolt: a békekötést és szövetséget Mátyással változatlanul állja és várja a magyar országgyűlés döntését a még függőben maradt részletekre vonatkozólag, amelyeket Vitézzel már letárgyalt. Főként pedig várja a nyolcvanezer aranyat. A végleges békét most már a pápa maga is erősen kezdte szorgalmazni. Külön pápai követet küldött, Lüdesheim Rudolf wormsi dékán személyében, akinek az volt a megbizatása, hogy minden tárgyalásnál, amelyet Fridrik és Mátyás megbizottai folytatnak, legyen jelen, az ellentéteket elsimítsa, a tanácskozásokat sürgesse és általában egyik félnek se hagyjon addig nyugságot, míg a szerződést végre-valahára meg nem kötötték. Mert kezd a világ szégyene lenni és kezdi a szentszéket nevetséges színbe keverni, hogy már évek óta készül a keresztes háború, de eddig egyetlen zsoldos lóra nem ült a nagy garral hirdetett keresztes hadakból. Híre járta, hogy a szultán udvarában nincs hálásabb tréfálkozási tárgy, mint a pápa keresztes hadjáratát említeni.

Ebből a nevetséges színből Mátyás óhatatlanul magára is érzett tapadni valamit. Évtizedek óta az ő családja volt a török ellen való védekezésnek természetes vezére. Öt esztendeje ült már a magyar trónon és öt esztendeje vett részt az általános halogatásban maga is. Személyes mentsége volt bőven. De akár a maga hibájából, akár hibáján kívül történt, mégis úgy állott a dolog, hogy a török hatalom öt esztendőt tölthetett serény készülődésben anélkül, hogy ebben jelentősen megzavarták volna. Mohamed szultán nem töltötte tétlenül ezt az öt évet. Azokat az ázsiai keresztény birodalmacskákat, amelyek a hajdani keresztes hadjáratok nyomán születtek, egymásután söpörte el a föld színéről. Tüzérségét fejlesztette, hajóhadát lázasan gyarapította. S mindez legelsősorban Európa kapuját érdekelhette, Magyarországot. A távoli Burgundia, vagy a szász hercegség számára a kérdés összesen a keresztény önérzet kérdése volt. A pápa által összehívott gyűléseken ezek a távoli államok rendszerint főpapi küldöttekkel vettek részt, a főpapok lelkesen hangoztatták hazájok hűségét az egyedül üdvözítő egyházhoz, aztán hazatértek, otthon szép jelentést írtak, a fejedelem pedig, a burgundi herceg éppen úgy, mint a szász herceg, azt mondotta, hogy: majd Magyarország. Magyarország azonban nem nézhetett várakozóan senkire. Saját húsáról és véréről volt szó. Mátyás jól érezte, hogy mialatt a Fridrikkel való civakodásban telnek az évek, saját hazája ellen hagyja erősödni a veszedelmet. De lelkiismerete azonnal Fridrikre tolta a felelősséget. Ez a kapzsi ember volt a közvetlenebbik veszedelem, előbb ellene kellett megvédelmezni az országot. S ha minderről mélyen elgondolkozott magányos óráin, vele született gyűlölete még erősebbre lángolt a mérges pókként leselkedő Habsburg iránt, akivel a külpolitika kanyargós zsákutcáit járva, most éppen szövetkezni készült.

Egyetlen élőlény volt a világon, aki előtt lelkiismeretét kinyitotta. Édesanyja. Azzal gyakran üldögélt együtt az óbudai kúria kandallója előtt, csendes kettesben. Mikor sok gondja közepette kisietett hozzá, még itt is vesződség várta. Szilágyi özvegyéről volt szó. Ez az asszony, Bátori Istvánnak, a néhai országbírónak leánya, sohasem melegedett össze igazában a Hunyadi-családdal. Már Hunyadi János életében is mellőzöttnek érezte férjét, aki csak második hős lehetett a világhírű törökverő árnyékában. S azoknak a becsvágyó asszonyoknak módján, akik hatalmi kérdésekben még férjöknél is kevésbbé tudnak felejteni és megbocsátani, Margit asszony hevesen gyűlölte Mátyást és anyját akkor is, mikor Szilágyi Mihály megbékült velök. Férje halála után nyiltan a Hunyadi-ház ellenségeihez szegődött és feleségül ment Bánfi Pálhoz, azok egyikéhez, akik Garával és Ujlakival Fridriket Mátyás ellen magyar királlyá választották, majd pedig Viktorinból akartak magyar királyt csinálni. Ebből az örökösödési perek egész halmaza keletkezett, mert Bánfi Pálné szenvedélyesen ragadott meg minden alkalmat, hogy első férje hagyatékával kapcsolatban mennél több borsot törjön volt sógorasszonyának, a nála mindig gazdagabb, mindig híresebb, mindig tiszteltebb Hunyadinénak orra alá.

- Restellem, fiam, hogy nyaggatlak véle, de tudnom hadd, mit végzél az budai káptalanval Margit dógárul.

- Bajt tött, asszonyanyám. Negyedik februárig köllött vóna az írást béadnia. Múlasztotta.

- Czoborra bízám, udvarmesterömre. Valami kötés nélkül nem mozoghat, úgymond.

- Haladékot kére. Kendöltem haladékot huszonhetedik márciusig. Addig az kötés előkerűjjön, Czobornak megmondja. Különben Bánfinénak ítilek igazat asszonyanyám ellen.

- Noha, hogy igaza nincsen, jól tudod?

- Bizony. Ha ki más lönne, nem mondom. De ippeg Bánfiék lássák, hogy az országnak böcsületös királya vagyon. Én még ennenmagamot is fejvételre ítilném, ha méltója vónék, meghiggye. Ma éjjel töprengtem ezön.

- Nono. Mit vétöttél?

- Számoltattam magamot, vajjon híven sáfárkodtam-i az magyaroknak sorsukval. Török szultánt gondolom. Öt évi, hogy rája nem möntem Fridrik miá. Igazban jártam, vagy se, errül faggatám magamat. Mert nézje: ha itthol hagyok csapot-papot s mék az kontyosra, Fridrik hátom mögött csinossan rája ül az trónomra, míg én győzök. De hátha így köllött vóna? Az szentírásban nincs megírva, hogy Mátyásnak örökül az trónon köll ülnie. Az magyarság fontos, nem Mátyás. Igen ám, úgy mondok magamba, de szabad-i Fridriket az magyar trónra erisztenöm? Nem szabad. Árpádoknak országjokat némöt provinciákval tönné egyellővé. Magyarnak miként maga az élet, az szabadság annyi. Atyámuram elmémbe vésé eztet. Akar az török görbe kardtul halunk, akar az Habsburgoknak zsarnoksága épít némötté bennünköt, egy kutya. Vagyis, hogy nem egy kutya. Mert kardtul halni dücső dísz, magyarságunkot adóba elfizetni gyalázat. Hát így osztán ezt ítiltem magamrul: jól vagyon Mátyás, nem vétköztél, felmentlek. Minek utánna elaluvék.

- Úgy mondád ezt, Matykó, mintha az lelköm könyv lönne s abbul hangassan ólvastad vóna. Girzsik felül mi tudatik?

- Semmi. Hoppon marada. Mikort szólott asszonyanyám Katalinval?

- Tennap. Jó, hogy mondod. Katalin sírt. Szót tött valakirül. Poroszlainérul.

Mátyás azonnal elpirult. Mert Poroszlainé az egész udvar tudtával a király kedvese volt. Kassán akadt útjába egy feltűnően csinos barna leány, valami adószedő árvája. Kedvesévé tette, magával hozta Budára és itt névleg férjhez adta egy Poroszlai nevű alabárdoshoz. Ott élt a palotában a csinos Ancsa, mindenki jól tudta, hogy mi a szerepe. Senki nem akadt fenn rajta, a dolog nem volt rikító, Ancsa nem evett az udvarral, holott a nagy ebédlőben, ahol ősi szokás szerint az egész udvartartás együtt étkezett, külön asztaloknál külön csoportokká alakulva, neki is jutott volna hely feltűnés nélkül. De a természeténél fogva szemérmes király úgy rendelte, hogy Ancsa keveset mutatkozzék az udvar előtt. Hónapok óta tartott ez már így, az udvari pletyka is rég napirendre tért fölötte. Hogy most éppen Katalin kezd róla beszélni, az éppen úgy fülig elpirította a királyt, mint ahogy meglepte.

- Katalin? Poroszlainérul? Mit monda rulla?

- Hogy én járjak közbe. Avégtül járjak közbe, hogy az "személyt", úgymond, az odvartul eltávoztassuk. Tudod, fiam, észben sem vöttük, s ez Katalin gyerekbül nő lött.

- Ne mondja. Immár megnézöm, ha megintelen találom.

S mikor hazaért a várba, kiváncsian átlátogatott a Katalin palotaszárnyába. Máskor is meg szokta látogatni, hetenként kétszer-háromszor, de mindig csak pár percre udvarias kötelességből, kérdezett tőle egyet-mást, a válaszra nem is igen figyelt, már búcsúzott is. Most megnézte.

A királyné a kis sarokteremben üldögélt egyedül. Itt szeretett legjobban tartózkodni és többnyire egymagában. Kézimunkázott: gyöngyöket fűzött egy aranyszálas csipkefőkötőre. Ahogy ránézett a belépő királyra, annak pillantásában azonnal megérzett valamit. Olyan piros lett, mint a pipacs.

- Jó estét, lelköm, - köszönt a király magyarul.

Már magyarul beszéltek. Katalin két esztendeje élt már Budán, elég jól ropogtatta a magyar szót. Tótosan ejtette, ami külön kedvességet adott neki.

- Jó estét, kedves uram, - felelt Katalin.

Eddig közömbösen szokta tartani arcát a könnyed csók számára. Most zavartan elhúzodott.

- Mit csinálsz? Főkötőt?

- Azt. Gyöngyöst.

Katalin mélyen lehajtotta fejét, hogy pirossága és zavara fel ne tűnjék. Mátyás vizsga szemmel végigmérte termetét. Csontos és szögletes volt az most is, de nem a gyermek, hanem a fiatal szűz módján. Világoskék, arannyal áttört brokátruhájának közvetlenül a kebel alatt volt az öve, onnan bő és nehéz redőkben omlott alá s a termetet láthatatlanná tette. De az öv felett a keblek gyengéd vonala mintegy szándékos figyelemkeltéssel mutatkozott meg. Mátyás meglepetve kérdezte önmagától: mikor történt ez a változás a gyermekkel, hogy ő nem vette észre?

- Nézj rám, - mondta a leányfeleségnek furcsa, vakmerő hangon, amelyben forróság bújkált.

- Nem, - suttogta szégyenlősen Katalin és még mélyebben a főkötő fölé hajlott.

Mátyás odanyúlt a Katalin álla alá és a fejét maga felé akarta fordítani: Katalin ellenkezett. Ő csak azért is erőltette. Megfogta a leány két vállát és felállásra késztette. Akkor erőhatalommal maga felé fordította a fejét. Katalin behúnyta a szemét és két tenyerét a Mátyás mellének feszítette.

- Nem, nem, - mondta ijedten.

De ő a nehéz testgyakorláshoz szokott vasizmaival könnyedén győzte le az ifjú karok ellenállását. Megfogta a Katalin fejét és száját rányomta a leány szájára. Egy pillanatig érezte az érintetlen, gyakorlatlan ajkak szűzi ijedelmét. Aztán Katalin erős rántással elszakította magát. Rögtön sírva fakadt.

- Engedj. Nem szeretlek. Gyűlöllek.

És sírva kiszaladt. Mátyás felhevülten, mosolyogva nézett utána. Semmi kétség: Katalin beleszeretett anélkül, hogy ő észrevette volna. Féltékenységében sír. Ahogy kifutott, lebbenő ruhái egészséges, széles csípőket árultak el. S a király tünődni kezdett. Hány éves is Katalin? Tizenhét.

Visszaindult saját lakosztályába. Útközben számot vetett legközelebbi dolgainak rendjével. Március második felében Tolnavárra kell mennie, akkorra tűzte ki oda az országgyűlést. Az előreláthatólag három hétig el fog húzódni, mert a katonai javaslatok körül élénknek ígérkezik a vita. Tehát április közepe táján tér vissza Budára. Május folyamán már indulni akar Nándorfehérvárra, hogy a török elleni mozgást végre-valahára elindítsa. Marad közben körülbelül egy hónap szabad ideje. Az éppen jó lesz.

Mikor dolgozószobájába ért, hivatta az udvarbírót, Bessenyei Bertalant.

- Ide figyelj, Bertalan, mit végezék. Abba vótunk, úgyi, hogy első májusra töszjük az innepségös elhálást.

- Első májust mondtunk, felség.

- Hát megváltozik. Hamarábbra. Tizenötödik áprilisra. Az bútorokat, holmit, miegymást eligazíjjátok, míg én odalöszök az országgyűlésen. Asszonyanyám kezödre járand. Mehetsz.

És ettől a naptól kezdve mindennap meglátogatta Katalint. Udvarolt neki, ahogy fiatal leányoknak szokás. Virágot vitt, apró ajándékokat eszelt ki. Poroszlainéról nem beszélt vele, ez túlságosan kényes beszédtárgy lett volna. A kérdést Hunyadiné intézte el: tudtára adta Katalinnak, hogy Mátyás valahol Dunántúl falusi házat ajándékoz a "személynek," a házat most igazítják, Poroszlainé rövidesen odaköltözik. Aznap, mikor anyósa ezt közölte a királynéval, Mátyás nem ment át hozzá. De mikor másnap meglátogatta, Katalin már nem védekezett a csók ellen. S mikor a király búcsúzni ment át hozzá, hogy a tolnavári országgyűlésre utazzék, már percekig és forrón csókolództak, a lakodalmat türelmetlenül váró jegyesek módjára.

Az országgyűlés a király minden óhajtását teljesítette. Eddig az volt a törvény, hogy minden húsz jobbágytelek után a birtokos egy fegyverest tartozott kiállítani. A rendek a huszat leszállították tízre. Sőt az erdélyi rendek még a király óhajtásán is túltettek. Szentgyörgyi Zsigmond gróf, aki Mátyás pártjára térvén, nemrég kapott amnesztiát, most meg akarta értékét mutatni és megbízást kért a királytól, hogy az országgyűlés előtt Erdélyben hangulatot csináljon a birtokosok között. Ezt olyan jól csinálta, hogy az erdélyi rendek még a tíz telkenkénti fegyveresnél is többet ajánlottak fel: Erdélyre nézve kimondották, hogy a telkek számára való tekintet nélkül a jobbágyságnak csak egy ötöde maradjon otthon a vármegye védelmére, a többi álljon fegyverbe. A főpapok és főnemesek a magok részéről tizenkétezer embert ajánlottak meg, többet, mint eddig bármikor. A király maga ötezer gyalogost és kétezer lovast tudott kiállítani, beleértve azokat a kitűnően iskolázott zsoldosokat, akiket Giskrától vett át. A magyar hadsereg ilyen módon egyszerre több lett, mint eddigi létszámának kétszerese. Igaz, hogy viszont nem volt köteles, csak megszabott ideig, fegyverben maradni.

A Fridrikkel még pótlóan letárgyalt pontokat is megvitatta a tolnai országgyűlés. Jóváhagytak mindent. Most már végre számolni lehetett vele, hogy a korona csakhamar hazakerül. A király, mint egy kétszeresére nőtt hadsereg vezére, s mint a közeli koronázás jelöltje tért haza Budára.

Itt a palotát már átalakítva találta. Katalin maga vezette végig a most már közös királyi szállás termein. S mikor a közös hálószobába értek, ahol hatalmas mennyezet alatt állott a hollós címerű két nyoszolya egymás mellett, Katalin a férje mellére rejtette szégyenkező arcát.

Aznap ideiglenes fekvőhelyeken aludtak még mindaketten. Másnap reggel megkezdődtek a lakodalmi ünnepségek. A főszékesegyházban nagymisét tartottak, ezt Szécsi Dénes celebrálta valamennyi püspök segédletével. A fiatal házaspárhoz Vitéz János klasszikus szépségű orációt intézett. Délelőtt lovagjátékok voltak a Zsigmond-piacon, délben nagy udvari ebéd, délután kocsiverseny, ünnepi fogadások, a rendek hódolata, este pazar lakoma. Katalin hatszor váltott díszöltözetet és este már alig állt a lábán. Az estebéd után táncmulatság kezdődött. Ezt a királyi pár nyitotta meg egyetlen fordulóval. Aztán Mátyás letette táncosnőjét, titkos jellel megszorította a kezét és intett Hunyadinénak. A fiatal királyné a párok forgatagában eltűnt, anyósa vele együtt.

Mátyás még beszélgetett néhány zászlósúrral és a pápai követtel. Igen feszesen érezte magát, szemérmességét kínosan érintette az a gondolat, hogy mikor most elhagyja a termet, mindenki utána fog bámulni és mindenki sikamlós megjegyzéseket fog suttogni. Egy pillanatra lovagias érzése is felháborodott, kínos volt arra gondolnia, hogy felesége most mindenki megjegyzéseinek ki van szolgáltatva. Ekkor Janus Pannonius lépett hozzá.

- Felségös uram, alázatval instállom vélem jönnie. Főbenjáró dologrul vagyon szó.

Kíváncsian követte a fiatal pécsi püspököt. Ahogy a nagy teremből kiértek, Pannonius befordult egy oldalfolyosóra, ott már nem járt senki.

- Ejszen jól töttem, hogy kihozám felségödet. Grácia szeginy fejemnek, de nem akarok semmit is.

Mátyás kezet nyujtott Pannoniusnak.

- Eszöd helyin vagyon.

És már sietett is a folyosón az új lakosztály felé. A közös hálószobán innen volt az ő öltözőszobája, a másik oldalon túlnan a Kataliné. Odalépett ahhoz az ajtóhoz, amely az ő öltözőjéből a hálóba vezetett. Hallgatódzott. Mély csend. Katalin nyilván már lefeküdt.

Mialatt vetkőzött, ezúttal inasi segítség nélkül, és felöltötte török selyemből való hálóköntösét, lábát pedig arannyal préselt szattyánpapucsba dugta, azon gondolkozott, hogy milyen érzés lehet szerelmesnek lenni. Ezt az érzést csak emlegetni hallotta eddig, maga még nem érezte soha. És feleségére gondolt, aki az ajtón túl most szerelmesen várja élete legnagyobb pillanatát. Egyszerre mély emberi részvétet érzett az idegen leány iránt. Meg kellett magában vallania, hogy ehhez az emberi lényhez semmi, de semmi köze nincsen. Könnyedén felsóhajtott. Maga elé nézett. Nem tudta, hogy mit vár. Aztán vállat vont és csendesen megnyitotta az ajtót.

Homályos mécsláng világított csak a hálószobában. Maga elé tartott kézzel ment az ágyak irányába, óvatosan lépkedvén a szokatlan helyen, hogy bele ne botoljék valamibe. Katalin ott feküdt a maga ágyában, alvást színlelve, vagy csak éppen behúnyva szemét, a nyakáig húzott takaró alatt. Alakjának rajzát homályosan sejteni lehetett.

Ekkor a maga ágyának vánkosán valami cédulát pillantott meg. Felvette. Latin disztihon volt rajta. A homályban csak nehezen tudta kibetűzni:

Harci időn hódolsz Vénusznak. Hős, igazad van:
Ő megszerzi neked kedvese, Mars, kegyeit.

Pannonius írása volt. A király elmosolyodott. Ennek a kedves fickónak mindig van valami figyelmes ötlete. A papírt félretette az ágy mellett álló zsámolyra. Aztán Katalinra pillantott. Az remegve és gyorsan lélegzett, szinte hallani lehetett riadt szívdobogását. És szemét még mindig erősen lecsukva tartotta.

Jóval később, hajnalban, Katalin asszony szorosan hozzábújva férje melléhez, szerelmes, rebegő hangon ezt kérdezte:

- Most mondd meg, mire gondolsz.

- Semmire, csacsi. Rád gondolok.

Ez nem volt igaz. A király ebben a pillanatban a Fridrikkel letárgyalt békeszerződés azon pontjára gondolt, hogy "ha Mátyás magyar király Fridrik császár előtt és fiörökös nélkül halna el, a magyar trón a császárt illeti". És Girzsikre gondolt, aki szintén sóvárog a magyar trón után. De hiába Fridrik és hiába Girzsik, ő nem fog előbb meghalni és nem marad fiörökös nélkül. A Girzsik leánya fogja neki szülni ezt a fiörököst Fridrik ellen.

- Imádlak, - suttogta a boldog Katalin.



V.

Egy éjszaka arra rezzent fel a király, hogy szavakat hall. Felült ágyában és mint szokta, abban a pillanatban már teljesen éber is volt. Pillantása a szomszéd ágyban alvó feleségére esett. Az éjjeli ámpolna gyér világánál figyelte. Katalin beszélt álmában:

- Má matka... Maminka má drahá...

Anyját szólította a tizenhét éves királyné és álmában peregtek szeméből a könnyek. Aztán megcsendesedett és némán szunnyadt tovább. Mátyás másnap nem kérdezte feleségét, hogy mit álmodott az éjjel. De mikor elbúcsúzott tőle, ez a panaszos hang jutott eszébe, ez a könnyes honvágy, amely igen mélyen bujkálhatott a Katalin lelkében. Vajjon az ő felesége ez, vagy a Girzsik lánya? Melyik inkább? S azt kellett válaszolnia magának, hogy az a fiatal lény, aki most ott élt mellette kéznyujtásnyi távolságban, messzebb van tőle, mint a végtelen távol csillagok.

Battára ment, majd Futtakra. A tánc megkezdődött. A török megmozdult odalent és Boszniára támadt. A szultán nyilván feltette magában, hogy megbünteti a bosnyák királyt, aki cserbenhagyta őt és elismerte a magyar király fenhatóságát. És hogy szabad kézzel dolgozhassék Boszniában, a magyar sereget magyar területen igyekezett foglalkoztatni. Nevezetes hadvezére, Ali bég, betört a Szerémségbe. Ott a király unokatestvére védte a határokat, Hunyadi Klára egyik fia, Dengelegi Pongrácz János. A másik unokatestvér, Dengelegi Pongrácz András, az erdélyi széleken állott őrt, mert a török ott is támadhatott.

A főhadiszállásra, ahol Mátyás az asztalra teregetett térképek mellől el sem mozdult, csak mindennapos testgyakorlásának óráira, sűrűn jöttek a hírek, levelek, tudósítások, kémjelentések. A török már felnyomult egészen Temesvárig, a szultán pedig főhadával javában szorongatta Boszniát. A bosnyák király a klucsi várba vonult, odagyüjtötte azt a rengeteg arany és ezüst kincset, amelyet az Osztoja-dinasztia eddig összeharácsolt. A kémek jelentése szerint ez a roppant marha sok millió arany forintot megért. És Mátyás, mint a toporzékoló harci paripa, most már száguldott volna a verekedés melegébe, ha ugyanekkor olyan hírt nem kap kettőt is, amely éppen ellenkező irányba indította: dél helyett északra, haza Budára. Az egyik hír arról értesítette anyja levelében, hogy Katalin másállapotban van. A másik hír pedig úgy szólt, hogy Fridrikkel kész a megegyezés legutolsó részlete is. A király jöjjön Budára, írja alá a kötést és intézkedjék a küldöttség felől, amely elmenjen a császárhoz a szent koronáért.

Mátyás felment Budára. Katalint rossz állapotban találta, a fiatal asszony reggeltől estig sírt, émelygett, elviselhetetlen rosszullétről panaszkodott, boldog férje kedveskedéseit eltaszította magától.

- Szedd össze magadot, angyalom, - mondta Mátyás türelmesen, - ez állapotval mendig így vagyon.

- Nem, nem, - zokogott Katalin, - én meg fogok halni. Érzöm, hogy meg fogok halni.

Ezt nem lehetett kiverni a fejéből. Folyton hajtogatta, mint az eszelős, hogy ő meg fog halni. Mátyás gyengéden vigasztalta és csitította. És külön megkérte anyját, hogy türelemmel viselje gondját a fiatal asszonynak. De csak udvariasságból tette. Felesége sírása inkább örömet keltett benne. Naponta hosszasan imádkozott, szokása szerint, főleg Kapisztránhoz könyörögve, hogy Isten fiút adjon neki. A második, harmadik gyerek lehet leány, az már hagyján. De az első fiú legyen.

A szerződést aláírta. Hosszasan tanácskozott Vitézzel, hogy kik menjenek a szent koronáért. És megérkezése másnapján magához kérette Ujlaki Miklóst. Azt az Ujlakit, aki tagja volt a két Hunyadi-fiút halálra ítélő bíróságnak. Aki Hunyadi Lászlót ki is végeztette. Aki tüntetően nem vette tudomásul Hunyadi Mátyás királlyá választatását. Aki Fridriket Mátyás ellen magyar királlyá választotta és meg is koronázta. Aki keresztapja lett a császár fiának, Maximilián főhercegnek. Aki aztán összezördülvén komájával, elment sógorához, a cseh királyhoz, és annak fiát igyekezett a magyar trónra segíteni. Most végre beadta a derekát. Ott állt királya és másik komája előtt.

- Miklós bátyám, - mondta a király, - nagy szükségöm vagyon kigyelmödre. Áldozatot tönnie kérném.

- Mi vóna az?

- Császárhoz magyar küldöttség megyen az szent koronáért. Illendő lönne, hogy méltó úr vezesse azt. Én még nádort is keveslöm. Miklós bácsi kéne.

- Hm. Osztán kik mönnek?

- Kalocsai érsek, váradi pispek, Palóczi országbíró, Szapolyai Imre. Élökre kéne Miklós bácsi.

Ujlaki habozott. Igen kényes volt neki azért a koronáért menni Mátyás számára, amellyel ő koronázta meg a császárt Mátyás ellen. De a feladat díszének nem tudott ellenállni. Szabódott még egy kissé, aztán felcsapott. Mátyás kétezer díszruhás, fegyveres lovast rendelt a küldöttségnek kíséretül. Pedig odalent minden egyes fegyveresre égető szüksége volt. Sem Velence, sem egyéb olasz államok, se senki nem küldött segítséget. Magyarország megint magára maradt a török ellen.

A küldöttség elment a koronáért, Mátyás pedig sebbel-lobbal búcsúzott Katalintól. Még az úton is fülébe csengett az asszony csökönyös, panaszos jajveszékelése:

- Meg fogok halni. Érzöm, hogy meghalok.

De a király megkeményítette magát. Az már a világ rendje, hogy az asszonyok ilyenkor nyafogjanak. Annál nagyobb lesz majd az öröme, ha keblén táplálja a gőgicsélő kis magyar herceget. Akkorra már őt is magyar királynévá koronázta az öreg Szécsi Dénes.

Futtakon véres hírek várták. A szultán elfoglalta Boszniát. Megvette Klucs várát is. Azt a nagyvezir ostromolta meg. A várat védő bosnyák királynak eskűvel fogadta, hogy megkíméli életét, ha feladja a várat. Erről okiratot is küldött neki. István tehát átadta a várat. A nagyvezir bevonult és a királyt azonnal elfogatván, haditörvényszék elé állította. Ott egy török hadbíró, Ali Besztámi sejk, hosszú jogi fejtegetésben kimutatta, hogy a hitetlen félnek tett eskű egy igazhitűt nem kötelezhet. Példákra hivatkozott a történelemből és felhozta IV. Eugén pápa döntését, aki felmentette Ulászló királyt a törököknek tett esküje alól, minek következtében Ulászló Várnánál el is esett. A bosnyák királyt kivégezték. Ő a nagyvezir okiratát a kivégzésre is magával vitte, s miután lenyakazták, a fejetlen király keze még mindig szorongatta az írásban adott eskűt. Országának kincsei is török kézre jutottak. Szakértők a szultán zsákmányát húsz millió aranyra becsülik.

- Gyerünk! - kiáltotta Mátyás az asztalra ütve.

Ez azt jelentette, hogy személy szerint akar a tűzbe menni. Egyik vezére, Szokoli, megpróbálta lebeszélni, de azonnal elhallgatott, mert a király akkorát kiáltott rá, mint az oroszlán.

Ali béget, aki már Temesvárig nyomult volt előre, a Pongráczok elkeseredett verekedésekkel visszaszorították a Szávához. Ott állott meg a török vezér a Száva partján, a bosnyák-magyar határfolyónál, hogy a magyar sereget visszatartsa, s azalatt a török főerő teljes munkát végezhessen az elfoglalt Boszniában.

Mátyás odavágtatott a Szávához. Forró augusztus volt, perzselő kánikula. Hadai éjszakai menetelés után pitymallatkor állapodtak meg, mert a martalékcsapatok már nyargaltak vissza a foglyul ejtett török előörsökkel. Ott volt az Ali bég serege. Nem tagadhatta, hogy szíve hangosabban dobog a szokottnál. Élete első nyilt csatája előtt állott. Huszonhároméves korában. Bátyja ebben a korban már sebhelyes, hadviselt öreg katona volt. Apja is. És ő csak tornajátékokon jeleskedett eddig. Hívei ugyan telekürtölték az országot, mikor felment a Giskra-váracskák ellen Gömörbe, Szepesbe, hogy "király első hadi tötte". De nem volt abban semmi hadi tett, hogy alulról leste a falnak támasztott létrákat s a levegőben röppenő tűzcsóvákat, sem abban, hogy hanyatthomlok vágtatott száz ember élén, mikor a közelben elhúzó rablócsapatot jelentettek, amelyet végül sem tudott utólérni. Most azonban itt állt előtte a dombos, rekettyés térség, igazi harctér, igazi ütközet helye, s amott a messzeségben igazi ellenség tábora, amely szemközt áll és életre-halálra fog verekedni.

Látványként is új volt számára az egész. Ahogy lóháton bejárta a sürgő-forgó tábort, érdeklődve gyönyörködött a készülődő emberekben. Saját királyi zsoldosai voltak itt, azok a felvidéki tótok, akiket Giskrától vett át. Tovább magyar legénység csoportjait látta. Sok-sok ezer ember, mind nyüzsgő izgalomban. Egyik helyt hatalmas ökörcombot forgattak a frissiben rakott tűz felett, másutt boroshordókat gurítottak, amott már javában ittak a legények és torkuk szakadtából énekeltek, csak a király közeledtére hagyták abba, hogy bíztató intésére megint rázendítsenek. Itt sikoltott a köszörűkő, amelyen pengét élesítettek, amott olajos kőporral tisztogatta mellvértjét egy altiszt. Jókedvű volt mindenki és izgatott, trombitajelek vegyültek a sokaság zsivajával és szarvasmarhák bőgését lehetett hallani.

Ahogy feljebb ment a nap az égen, a zsivaj szűnni kezdett. A várakozás feszültsége ráült a lármára. Mátyás a királyi sátorban tanácskozott a tisztekkel. Nagy, gyalult deszkalapot tettek az asztalra s azon szénszállal kirajzolták a vidék térképét. Aztán színes fakockákkal kirakták a hadállást. Az elfogott őrsök és a kémek révén már tudták Ali bég táborának fekvését. Mátyás minden erejét megfeszítette, hogy megőrizze királyi nyugalmát, de csak arra maradt idegereje, hogy külsejére nyugalmat parancsoljon, a tologatott színes kockák feletti vitát már csak nézte figyelmet színlelő arccal, követni azonban nem tudta. Mikor a többiek indultak, ő is indult. Becsavarta arcát patyolatba, hogy csak szemének maradt hely, orra és szája nyílásának, különben egész feje pólyát hordott. Ugy tette fel a sisakot. Köröskörül hasonló vászonarcok néztek rá a sisakok alól. Ezt már régen megtanulta. A pólya télen a hideg ellen, nyáron pedig az áttüzesedett acélsisak heve ellen védte a fejet.

Lova elindult alatta. Lassú ügetésben ment egy homokdomb irányába, amelyet mutattak neki. A térség kitágult. Felfejlődött a hadirend. Jobbra-balra, amerre szem ellátott, rengeteg katona ügetett, vezényszavak harsogtak, kürtjelek recsegtek. Egy kar mellette előre nyúlt és a távolba mutatott. Ott már meg lehetett látni szabad szemmel a felfejlődő törököt. Mintegy nagyszabású testgyakorlási játéknak látszott az egész, a két sereg a legszebb egyetértésben gyülekezett, vonult, sorakozott itt is, ott is. És ha valami torokszorító izgalom nem uralkodott volna rajta, még akár unalmat is érezhetett volna, olyan hosszadalmas volt a zárt lovassorok jövése-menése, igazodása, a tömör csapattestek között ide-oda vágtató altisztek örökös kiabálása, akik mintha valami lovasjáték rendezésében fáradoztak volna.

A király elől csakhamar elfedte az ellenséges sereg távoli meg-megvillanó arcvonalát egy elébe sorakozó lovascsapat. Ez idegessé tette. Az élen szeretett volna lenni. De most inkább engedelmeskedett, semmint parancsolt. És erőszakot téve gyötrő türelmetlenségén, csak bámulta az előtte állókat. Ha pedig hátra nézett, sűrű rendekben álló gyalogosokat látott. Most már csendnek lehetett mondani a kora reggeli zenebonához képest, amit hallott: lódobogást, kürtjeleket, távoli meghatározhatatlan és kivehetetlen zajokat.

- Mi lészen már, - kérdezte végül türelmetlenül, - soha sem kezdjük?

- Javában folyik immár - felelt mellette egy derűs hang, az egyik Szokolié, aki nem tágított mellőle.

Semmit sem lehetett látni. És ami még különösebb volt, hallani is alig. De mégis: egészen messziről valami olyan lárma jött, mint utcai tüntetés, vagy kortesrivalgás. Mátyás most már tudta, mi az: a magyar hadak Jézus ordítása rohamközben. A lárma a távoli jobbszél felől érkezett ide, a könnyü nyári szellő olykor erősített, majd megint gyengített rajta egy leheletnyit. Ők a balszél mögött állottak. A lovak türelmetlenül dobogtak, a mocsaras vidék sok szúnyogja és göbölye bántotta lábukat.

Egyszerre közvetlen közelből reccsent fel a kürtszó. Azok a lovasok, akik a király csapata előtt állottak, egyszerre földrengésszerű Jézus-ordításban törtek ki. Süvítve röppentek a nehéz kardok a levegőbe, a kopjaszárak előre billentek a balmarkokban, mintha valami eleven nádast föld felé hajbókoltatott volna a vihar. Dobogva rúgtattak előre. A kilátás tisztult. A király előtt kitárult a messzi arcvonal képe. Jobbról már a gyalogosok rohantak oda, ahol a nehéz lovasság támadása megingatta a törököt. Balról most ért oda a lökés. Középen még állott a tömör török lovasság. Mintha kígyózott volna az a vonal, egyes részei lélegzetszerűen visszahúzódtak, majd megint előre lökődtek. S ekkor éles, zizegő hang suhant el a levegőben, közvetlenül a király mellett.

- Ziuijj...

Odakapta a fejét. Tudta, hogy mi ez. Nyílvessző. Nem ide szánták, de erre tévedt. Most azonban nem ért rá a nyílvesszőről gondolkodni. Feszülten figyelte az ütközet menetét. Nagyon kellett figyelnie, mert az ábra, amelyen kétféle lovasság és kétféle gyalogság mozgott ide-oda, a folyamatos arcvonal ellenére is bonyolult sakkfeladványnak tetszett. Most már visszanyerte nyugalmát, mint alaptermészete szerint mindig a döntő pillanatban. A nyeregben előrehajolva, feszülten figyelt. A sátorban látott színes fakockák feladványa élő lett elméjében. Kirántotta kardját és azzal hátraintett, hogy most kell vigyázni. S mialatt feje mozgásával követte a vonal távoli mozgását, egyszerre elkiáltotta magát:

- Rajta!

Pontosan ugyanebben a pillanatban kiáltotta a rajtát a mellette álló alvezér, a régi tapasztalt harcos Szokoli is. Trombita szólt. A kopják előre csapódtak, a kardok égnek emelkedtek. A lovak szinte hasmánt úsztak a levegőben a szilaj lendülettől. Az az arcvonalrész, amelyet kicéloztak rohamuk számára, rohamosan nőtt és közeledett. Mátyás azon vette magát észre, hogy torkaszakadtából kiabálja a Jézust maga is. Sisakját erős ütés érte, amelytől feje hátrabicsaklott. Török gerely. De már rettentő csattanással és robajjal beleszaladt a rohanó fal az álló falba. Lovasok fordultak fel, csetlés-botlás, orditozás következett. És most a kard kezdett dolgozni. Mátyás villogó figyelemmel leste a gomolygást és kardja a remek vívó ösztönösségével felelt minden csapásra. Vagdalkozott, mintha versenyen dolgoznék. A kézitusa azonnal gyöngült is már, a fal összeomlott előtte és rendetlenül botladozva hátrált. Egy pillanatnyi szünetet felhasználva, felállt a kengyelben. Azonnal látta, mit kell tennie. Ordított egyet:

- Kerítsd balra!

A zászlótartó hármat lengetett a nagy piros zászlóval. A magyar lovasság villámsebesen balra fordult, hogy egy fedetlen török seregrészt oldalba kapjon.

- Allah, Allah! - üvöltötték a törökök.

Mellén erős ütés érte. De mint a rugó lendült vissza előre, nem volt ez más, mint amit ezerszer csinált a lovagi tornán. Az ellenséges lándzsa megreccsent. Hangos csattanások hallatszottak az Allah-kiáltások, a vért-csörömpölés, a dobogás és a lovak horkolása zsivajában. A bekerített török rész elveszett: mészárosmunka volt a magyaroké. Sikoltozások, hörgések, töröknyelvű jajveszékelés. És egyszerre eltisztult előlök minden, amit vágni lehetett volna, a török vonal teljes egészében felborult, az ellenség hanyatt-homlok menekült. Nem messze feltűnt a Száva víze az üldözők előtt. A folyó tele volt török sajkákkal. Akiket meg nem öltek, azok a vízen igyekeztek menekülni, de háromannyian rohantak egy sajkába, mint ahány férőhely volt rajta. Látni lehetett, ahogy egyik sajka a másik után borult fel. Némelyiken a bent ülők karddal csapkodták a kapaszkodó vízbe hullottak görcsös kezeit.

A király megállt pihenni és körülnézett. A harc elült, igen messze még lehetett egy-egy összekeveredett, dulakodó csoportot látni, vagy menekvő seregrészeket s utánok az üldözők hajszáját. Szokoli nyargalva közeledett, a kantárt eleresztette és kardja véres pengéjét nyargaltában törölte végig a lótakaró szélével.

- Megbírtunk velök, felség.

- Férfimunka vót, - felelt boldogan, lelkendezve Mátyás.

A magyar zsoldosok már elesetteket vetkőztettek, egy helyen a foglyokat terelték egybe, másutt a gazdátlan lovakat gyüjtötték vezetéken. Lófarkas harci jelvényeket, török fegyvereket dobáltak halomra. A haldoklók vadul ordítottak kínjokban, mígnem valamelyik arra haladó zsoldos beléjök nem mártotta fegyverét, akkor bugyborékolva elhallgattak.

- Ha űk győznek, csúnya lött vóna, - mondta Szokoli.

A király meglepetve pillantott rá. Hogy az ütközetet el is lehet veszteni, arra egy pillanatig sem gondolt. Mindvégig úgy képzelte, hogy támad és győz. Mint ahogy történt is. Most utólag hökkent meg attól, hogy az egész másképpen is történhetett volna. Innen is, onnan is nyargalva érkeztek hozzá a tisztek. Volt, aki vérzett. Volt, akinek segíteni kellett, hogy leszálljon lováról és megvizsgálja magát.

- Mire jó az vereködés, felségös uram, - mondta egy őszbecsavarodó, marcona hadnagy, - egész iccaka kénozott egy odvas fogam, imé mastan kipöktem, háláistennek.

Közben folyton szólt a gyülekező kürtjel. Lassan verődtek össze az emberek. Az altisztek mindenkit számba vettek, számlálták a veszteséget. És még mindig jöttek nyargalvást azok, akik üldözés közben távolabbra kalandoztak. Ez jó sokáig tartott. A király leszállt a lóról, letette sisakját és kioldozta fejét a pólyából. Az teljesen átnedvesedett a verejtéktől a pokoli hőségben. Török nyergekből csináltak ülőhelyeket. Megbeszélték a helyzetet. Kitűnt, hogy a győzelem kétségtelen, de nem döntő. Ali bégnek sikerült egy jókora seregrészt töretlenül megmentenie, azok a dombsoron túl össze fognak verődni. A török parancs erre nézve el is hangzott, a foglyok egybehangzóan vallották. Résen kell lenni, a nap még nem nyugodott le.

Miután a kellő felderítésről gondoskodtak, visszavonultak a táborba. A zsákmány őrzésére őrséget hagytak. A legénység pihenőt kapott, de készenlétben. Nemsokára már jöttek a hírszerzők: Ali bég javában gyüjti serege maradékát. Sok embere van még. Támadásra van kilátás.

Mátyás azonnal döntött: nem szabad megvárni, míg rendbejönnek, támadni kell őket azonnal. A riadók rögtön megszólaltak. Sokan meg sem mosakodhattak a vértől, sokan alig értek rá seböket bekötözni faggyú és trágya keverékével. Felsorakoztak megint és megindultak. A domblánc magasáig óvatos lassúsággal, hogy szemügyre vehessék a tulsó hajlás völgyében nyüzsgőket. Akkor gyorsan kiosztották a szerepeket, a király diktált. És megint elhangzott a rajta.

A király most már úgy nyargalt előre, mintha soha életében egyebet nem csinált volna, mint ütközetet. Erős nyílzápor fogadta őket, Mátyás mellvértjén is koppant kettő, azokat túlmagasra célozták. De sokat jól lőttek ki, néhány ló összerogyott. A többi átnyargalt fölöttük. Ez a harc még hevesebb volt, mint az első. Tovább is tartott a kevert zürzavarban, de teljesebb eredménnyel is járt. A török sereg ott veszett. Ali bég még elérte dereglyéit és át tudott menekülni a Száva tulsó partjára. Több embere a magyar nyilaktól már a dereglyéről fordult a vízbe. De őt nem tudták lelőni. Alkonyatra az egész munka be volt fejezve. A magyar sereg fényesen győzött: csak a gázlót kellett megkeresni, Bosznia felé nyitva állott az út.

Csak pár óra pihenőt engedett a király. Ahogy letette fejét, azonnal elaludt és mikor fegyvernöke felköltötte, az volt az érzése, hogy csak öt perce aludt el. Kevéssel éjfél után felszedelődzködtek és indultak. Másnap már szerb oldalon üldözték a Macedónia felé menekülő törököt. Sőt mikor a bennszülöttektől jelentést kaptak, hogy a szultán főserege tizenötezer keresztény foglyot hurcol haza Konstantinápolyba, erőltetett meneteléssel utólérték ezt a fősereget. Ez volt Mátyás harmadik ütközete, amelyben baleset is érte: verekedés alatt kimarjult a lába a kengyelben. Saját maga rántotta helyre a kirándult bokát, azután visszanyargalt a kézitusába, egyéb baja nem lett. A tizenötezer szerbet mindenesetre megszabadította. De azok csak életöket és magokkal hurcolt ingóikat kapták vissza. Mátyás keresztül-kasul járta egész Szerbiát és egyetlen kunyhót, egyetlen tábla vetést nem hagyott felgyujtatlanul. Ezt a hadviselési fogást apjától tanulta. Hunyadi János olykor magyarázni szokta volt fiainak, hogy kell lehetetlenné tenni, hogy az ellenség valamely haditerületre visszatérjen: nem szabad neki falvakat, élelmet, nyugalmat hátrahagyni.

Most Bosznia visszafoglalására került volna a sor, de Mátyásnak éppen úgy nem volt ágyúja, mint ahogy Ali bég is ágyúk nélkül szállt vele szembe. A törökök a mezei sereggel kivonultak ugyan Boszniából is, de az ország valamennyi várát megrakták török őrséggel, s a főváros, Jajca alatt, még külön haderőt is hagytak. A király tehát, miután az augusztus hónapot Szerbia felperzselésével töltötte, szeptemberre visszafordult és Nándorfehérvárt megjárván, Péterváradra vette be magát. Ott készítette elő a bosnyák várak ostromát, ágyúkat hozatott rendbe, golyókat öntetett és elegendő lőport csináltatott.

Az ostrom előtt azonban nem állhatta meg, hogy haza ne szaladjon Budára, ha mindjárt csak egy-két napra is. Péterváradon ugyanis magyar urak várták, ugyanazok, akiket a koronáért küldött. Még a megjuhászodott Ujlaki is eljött, hogy személyesen tegyen jelentést a nagy esetről. Vagyis részleteiről. Mert hogy a korona megjött, már Futtakon tudta a király.

- Meghoztam az koronádot, király, - mondta igen fontos arccal, - beste császár nehezen adta, de kiszorítám belüle.

- Köszönöm, Miklós bácsi. Hálábul ippeg mastan készülődök Bosnyaországot megvönnöm kigyelmödnek.

- Az derék dolog lészen. Csak osztán mendnél hamarabb.

Vitéz János aztán külön jelentette a dolgot. Nem egészen úgy esett, ahogy Ujlaki előadta. Ujlaki és a császár alig beszéltek egymással. Sőt igen mulatságos volt szemlélni őket, ahogy minduntalan fejüket forgatták, hogy zavart pillantásuk véletlenül ne találkozzék. A tárgyalást Vitéz folytatta le. A végleges megállapodás úgy szól, hogy Fraknó a Fridriké marad, de halála után a magyarok negyvenezer aranyért visszaválthatják, Fridrik viselheti elvben a magyar királyi címet, Fridrik és Mátyás egymást ezentúl apának és fiúnak szólítják, a két ország örök és felbonthatatlan szövetséget köt akárki ellen, Fridrik visszaadja Sopront és nemcsak visszaadja a szent koronát, hanem arra vonatkozó minden igényéről lemond, Mátyás gyermektelen halála esetén a magyar trónt Fridrik, vagy Miksa főherceg örökli, minden eddigi félreértést, ami V. László halála óta támadt köztük, ünnepélyesen elfelejtenek, végül ezt a kötést a magyar rendek és a pápa is kötelesek megerősíteni. Ezt az okiratot Fridrik aláírta. De ekkor jöttek a bonyodalmak. A magyar követek egész útjokon folyton azzal a mendemondával találkoztak, hogy az agyafúrt Fridrik nem az igazi koronát akarja nekik kiadni, hanem annak csalódásig hűen megcsináltatott utánzatát. Ők bizony megijedtek, mert Fridrikről ennél különb csínyeket is fel lehetett tenni. Wiener-Neustadtba csak Vitéz maga ment át, aminek külön története volt: Fridrik megijedt a kétezer fegyverestől és úgy intézkedett, hogy a követség tagjai a kísérettel maradjanak csak szépen Sopronban, ő megelégszik, ha Vitéz János egyedül jő át hozzá kétszáz emberrel. Egyszóval Vitéz ott volt Wiener-Neustadtban, át is vehette most már a koronát, de félt átvenni, mert még sohasem látta és tartott tőle, hogy csakugyan utánzatot kap. Eszébe jutott, hogy Palóczinak, az országbírónak, esztergomi érsek volt valaha a bátyja, a koronát ott őrizték Esztergomban, Palóczi kell, hogy többször látta légyen. Addig tehát nem nyugodott, míg Palóczit is át nem eresztette a király Sopronból. Az országbíró azonnal megfordította a koronát és megnézte a hátán levő nagy zafirt. Azon ott kellett lennie egy alig látható repedésnek. A repedést nagy megkönnyebbülésökre meg is találták. De ekkor Fridrik kezdett bizalmatlankodni. Nem hitte el, hogy a küldöttségnél együtt van a pénz. Átküldte tehát Sopronba két osztrák hívét, Baumkircher és Grofnitzer nevűeket, nézzék meg saját szemökkel a nyolcvanezer aranyat valamilyen ürügy alatt. Az osztrákok megnézték a pénzt, az megvolt. Most megint újabb nehézség következett. A császár azt követelte, hogy a magyarok előbb hozzák át hozzá a pénzt, fizessék le, ő majd kiadja a koronát. A magyarok viszont azt követelték, hogy a császár adja ki a koronát, ők majd csak azután fizetnek. Végre is abban egyeztek meg, hogy Wiener-Neustadt kapujában egyszerre jelennek meg pénzzel és koronával, ott aztán kicserélik hozom-viszem módjára. Igy is lett. Július huszonnegyedikén délután hat órakor a magyarok kezében volt a korona. Másnap lovas futárok vitték szét a hírt Magyarország minden városába. Mindenekelőtt kitették a koronát Sopronban három napi közszemlére. Rengeteg nép tódult oda megnézni a huszonnégy esztendei számkivetés után hazakerült szent ereklyét. Akkor aztán a kétezer ember kíséretével ünnepélyes menetben hazavitték Budára. Most ott van a királyi várpalotában.

- Királynérul mit tudsz?

- Könnyebben vagyon űfelsége.

- Köll lássam, - mondta Mátyás, - királynét is, koronát is. Utána bosnya fődet az kontyostul visszavöszöm.

Rendelkezett, hogy mire Budáról visszatér Péterváradra, mindjárt indulni lehessen Jajca ellen. Aztán felment Budára. A nép, amely érkezésekor felismerte, ujjongva éljenezte. A korona hazaszerzése és a szávai győzelmek éljenei voltak ezek.

Katalin most már nem sírt és nem panaszkodott. Csendesen viselte állapotát, napokon át nem szólt senkihez. Halálfélelmét nem emlegette. Mikor férje megérkezett, mutatott valami halvány örömet, de aztán, mint valami barlangba, visszavonult szótlanságába és emberkerülésébe. Ahhoz sem volt különösebb kedve, hogy a koronát megnézze. Már látta, mikor hozták, akkor is csak immel-ámmal érdeklődött. De férje kedvéért megint elment a kincses kamarába, ahol a korona ideiglenesen lakott.

Boltozatos alagsorban volt ez a kincses kamara, a lépcsőt, amely folyosójára vezetett, éjjel-nappal alabárdosok őrizték. Hármas lakat zárta a nehéz tölgyajtót, a börtönszerű folyosón még egy vasajtó nyilott ugyancsak hármas lakattal, a vasajtó mögött álltak a kincsek. A király Katalinnal, az udvarbíróval és egy nádorsági tisztviselővel ment le, két fáklyás ember kísérte őket. Ahogy a fáklyák bevilágítottak a tágas terembe, vasládákat lehetett látni csupán, amelyek az arany evőkészleteket, a Hunyadi-család mesés hírű ékszereit, vert ezüstből való asztali szobrokat, kálváriákat, feszületeket, ékkővel kirakott díszkardokat, gyémántos forgókat, mentecsatokat rejtették. Minderre most nem volt kíváncsi a király. Csak a koronát akarta látni. Kecskelábú nagy asztal állott a terem közepén, arra emelték fel a kis vasládát. Lakatait kinyitották. A tisztviselő bele akart nyúlni, de a király kézmozdulata megállította. Maga akarta kivenni.

- Idébb az fáklyákot.

Benyúlt két tenyérrel és kiemelte a bíborbársonnyal bélelt ládából a szent tárgyat. Bessenyei, az udvarbíró udvariasan megigazította Katalin nyusztprémes mentéjét.

- Híves vagyon itt, felség, meg ne fázzék.

A mondat elejét hangosan mondta, de a végén egyszerre elhalkult a hangja, mint ahogy a templomi beszélgető hirtelen elhallgat úrfelmutatáskor. Mátyás maga előtt tartotta a koronát, amelynek ékkövei színesen tündöklöttek a fáklyafényben. Mély csend volt, csak a fáklyák sercegtek.

- Hazajöttél, - mondta Mátyás a koronának.

Lelkét mély áhítat fogta el, vágyat érzett, hogy szabadon eressze könnyeit, letérdeljen és a csodálatos aranytárgyat, amelynek tetején ott állott egyenesen a pogány magyaroktól magokra vállalt kereszt, magasra emelje, mint valami névtelen szertartás papja. De erőt vett magán és csak tartotta jó darabig, mígnem az aranyfüggők, mint pici ingák meg nem állottak. Akkor lassan fejére tette.

- Nem köll bélelni, - mondta, - ippeg koponyámra szabták.

El is eresztette most már, a korona szilárdan nyugodott a fején, nem billent. Katalinhoz fordult:

- Valaha majdan magzatod fejire helyhezik.

Katalin halványan mosolygott, nem felelt. Nem is nézte koronás férjét, valahova ismeretlen messzeségbe nézett. Mátyás levette fejéről a koronát, még egyszer maga elé tartotta és kissé mozgatta a fáklyafényben, hogy az arany és az ékkövek játékában gyönyörködjék. Hirtelen bátyjára gondolt. Lászlóra. Rögtön utána pedig Fridrikre. Fridrik fején ott volt ez a korona. Dúló harag lobbant fel benne, olyasféle, mint a férjben, akinek felesége elpanaszolja, hogy bántalmazták. És megint tisztán világosodott elő benne a megismerés, hogy ezzel az egy emberrel ő sohasem jöhet rendbe az életben. Még Ujlakival is rendbejöhetett, aki őt halálra ítélte és bátyját kivégeztette. Fridrikkel soha. Ez valami ősi indulat, amely kezdettől fogva volt és mindig lesz.

A koronát visszazárták ládájába. Mátyás ezzel el is végezte, amiért most Budára jött. Még anyját látogatta meg Óbudán, aztán sok apró ügyet intézett, a palota egyik szárnyát ismét új tervek szerint alakíttatta át, a jelentések egész sorát hallgatta meg. Főként a Bécsből érkezett hírek érdekelték. Fridrik és Albert tovább marakodtak. Albert volt egyelőre a sikeresebb, Bécs városát erősen tartotta, felfedezett egy összeesküvést is, amely őt el akarta fogni és élve vagy halva bátyjának kiadni. Az összeesküvőket rettenetesen büntette meg: egy részöket lenyakaztatta, másokat arra ítélt, hogy elevenen széttépessenek. Egyik szerencsétlen még élt, mikor karjait és combjait már kiszakították. A vasfogó alatt kiforduló beleit nézte és hangosan imádkozott.

Késő éjszakáig tartott, mire kihallgatásaival elkészült. Katalin már mélyen aludt, s ő nem akarta felkölteni. Kora reggel sem költötte fel, mikor indult. Pár sornyi gyengéd levelet hagyott neki.

Péterváradon indulásra készen várta a Boszniát megveendő sereg. A kiszemelt vezér, Szapolyai Imre, részletes jelentést tett az eddig beérkezett kémjelentésekről, a létszámról, a bosnyák lakosság hangulatáról. Aztán Giovanni Aymo, a velencei köztársaság követe jelentkezett nála a velencei magyar szövetség már sokat tárgyalt tervével. A szövetséget megkötötték. Aztán a nádorral kellett megtárgyalni az ünnepélyes koronázás részleteit és határnapját. Úgy határoztak, hogy a husvéti ünnepek alatt lesz a koronázás. Akkor már túl lesznek a remélhetőleg győzelmes boszniai hadjáraton, a királyné is megszülte gyermekét, s ha fiú lesz, a koronázáson az újszülött trónörökös is részt vehet. Esténként vídám társaság lakomázott együtt. Ujlaki csupa méz volt, már látta fején a bosnyák koronát. A kalocsai érsek, Vitéz János, a nádor, az országbíró, Szapolyai ettek a királlyal, és megérkezett Pannonius is a király külön parancsára, hogy tréfában, mókás vitákban, adomákban se legyen hiány.

Egy októberi napon valamennyien felkerekedtek, mind elkísérték a királyt a bosnyák hadjáratra. A sereg átkelt a Száván, aztán rálépett arra a római műútra, amelyet a hajdani impérium Gradiskától Banjalukáig épített ki. Pannonius, a klasszikus tudományok nagy ismerője, igen érdekes régészeti előadásokat tartott menetelés közben. Míg Jajcáig nem értek, nem is volt ez hadjárat, hanem diadalmi felvonulás. A keresztény lakosság mind odacsődült a fenyvesek mélyéről, a szirtek közül az országútra, hogy lelkesen tüntessenek a felszabadító mellett. Naponta kétszer-háromszor meg kellett állaniok, hogy a papjaik által vezetett parasztok hódolatát fogadják s átvegyék a kenyeret és sót. De jöttek előkelőbb küldöttségek is, többek között egy napon maga Kozacsics Laczko, a hercegovinai fejedelem, csatlakozott jókora sereggel a király haderejéhez. Magával hozta siheder fiát is, akinek a hercegovinai trónutódlást akarta biztosítani. Az országút mentén ütött sátorban csinálták meg az ünnepélyes egyességet, amely szerint Hercegovina a magyar szent korona területének vallja magát örök időkre és a Kozacsics-dinasztia, mint a magyar király hűbérese, örök időkre megerősíttetik a tartomány uralmában. Az okmányt aláírták, s a magyar sereg megnőtt a hercegóc harcosokkal, csupa szálas óriással, akik handsárt hordottak övökben és az íjjat bámulatos ügyességgel kezelték, azonkívül megbecsülhetetlen hasznot hoztak, mint a görbe ország sajátságainak, szokásainak, éghajlatának ismerősei.

Zuhogó esőben értek Jajca alá. Óvatos távolban állottak meg, az erőd alatti fővárost tekintélyes sereg védelmezte. Szapolyai, akire a király a parancsnokságot bízta, úgy határozott, hogy nem késlekedik sokat, a szirttövi nyílt várost azonnal megtámadja, az erőd ostroma úgyis nehéznek és hosszadalmasnak ígérkezett. De magának az alsó városnak megvétele sem volt gyerekjáték. Aligha akadt még hely Európában, amelyet a természet ennyire védett minden támadás ellen. A Verbász nevű smaragdzöld folyó, amely meredeken lezuhanó sziklafalak között sietett le fehér habjaival, s a beléje ömlő Pliva természetes vizesárkai mögött meredt égnek a piramisalakú bérc, három oldalát mintha legyalulták volna. Negyedik oldalának természetes védelme a Borek nevű sziklás hegy volt. A Borek alján szűk ösvényen lehetett csak a váralját megközelíteni. Emberileg elképzelhetetlen volt, hogy erőszakkal odajusson valaki, a közeledőket íjjal, kopjával, karddal egyenként le lehetett szedni.

Szapolyai azonban kifogyhatatlan volt ötletekben. Messzire felkerült a Pliva partján s ott egész seregével átgázolt. Aztán szekereket rakatott meg földdel és tornyozott, vizes fenyőlombbal, azokat tolatta előre a szűk sziklatorkon. A furcsa ostromszekereket a védők nem tudták felgyujtani és nyilaikat is hiába lőtték beléjök. Ilyen mozgó paizsok oltalma alatt haladtak nyomról-nyomra az ostromlók, mígnem rajta üthettek a katlanszerű kis városon. Heves harc fejlődött ki itten. A királyt semmi módon nem lehetett visszatartani, ő is belelovagolt a dulakodásba. Gyalogszerrel folyt a verekedés, ember ember ellen vagdalkozott. Itt történt, hogy a király egyszerre két törökkel vívott, vad gyönyöre tellett benne, hogy tökéletes tudását életre-halálra érvényesítheti. Azok nem férhettek testéhez s ő már mindakettőt megsebezte. Ekkor egyszerre mindakét ellenfél arcán hirtelen kaján örömet látott megvillanni s tudta, hogy most a háta mögött támad rá valaki. Nem fordult meg, várta a csapást, amely esetleg megöli. S ekkor közvetlenül a füle mellett, de úgy, hogy zizzenő szelét is megérezte, nyílvessző villámlott el. S már futottak oda magyar vitézek, hogy leüssék a két ellenfelet. A király hátra fordulhatott. Közvetlen mögötte egy alak rángatódzott a földön, irtózatosan felordítva. Egyik szeméből kiállt a nyílvessző vége. Marka még szorította a széles bárdot, amelynek csapását a mesteri nyíllövés az utolsó pillanatban hiúsította meg.

Aki a nyilat kilőtte, már szaladva közeledett is. A két vívó törököt mások ledöfték.

- Hajszálon múlott, felség, fene az pogánnyába!

- Hogy hívnak?

- Gerendi Están az én nevem, felségöd szolgálattyára.

- Hová való vagy?

- Szatmári fi vagyok, uram, telkes jobbágy.

- Mátul nemes ember. Jelöntsed magadot az sátorban. Hajrá, tovább.

Futottak a többiek után, a jajcai házak magas lánggal égtek. Az utcákon még folyt a tusakodás, de nemsokára vége lett. A kis fehér házak lakói is a védősereg ellen fordultak, asszonyokat lehetett látni, akik kettesével ugrottak rá egy-egy törökre és ha fegyverök nem volt, torkát harapták, mint a vadmacska. Estére a hegyaljai város a magyaroké volt, a védők egy része elbujdosott a fenyvek közé, de sokkal többet megöltek, vagy megfogtak. A király, sátrába térvén, arra gondolt, hogy igen közel járt a halálhoz. S ha az a nyílvessző nem jő, januárra csecsemő-uralkodója születik Magyarországnak, aki apját sohasem ismerte, mint V. László, akit Méhbenhagyottnak nevezett a nép. De csak vállat vont a gondolatra, rendületlenül hitt végzetében, küldetésében, sérthetetlenségében. Gerendi István szép címerrel kapott nemességet: címerében nyílvessző döfte keresztül a félholdat.

A sereg most már a vár alatt helyezkedett el. Felvonultatták az ágyúikat, a tüzelés megindult. Igen magasan, fent a bércfokon állott a bevehetetlen hírű citadella, maga is egész várost ölelvén falai közé. Mesélték a hercegócok, hogy Hervoja bán olasz építészekkel csodálatos épületeket emeltetett az erődben. Most Harám bég tanyázott odafenn, erős védősereggel és válogatott foglyokkal, olyan bosnyák előkelőségekkel, akik váltságdíj reményében nagy vagyont jelentettek. A magyar ágyúk jól dolgoztak. Maga Mátyás is megpróbálta egyik-másik csövet az alápeckelt cövekekkel célzásra beigazítani s aztán kezelni a kékes lángú kanócot.

Az ilyen ostrom főként türelmet kívánt. Csak lesni kellett, mint a macska az egérlyuk előtt, hogy mikor kénytelen végül is elébújni, aki odafent fészkel. Felmentő sereget Harám bég nem remélhetett, messzi földön a lakosság az ostromlókkal tartott és hordta nekik az élelmet, az ő készletét odafenn pedig éppen a foglyok apasztották. Az ostromlók tehát szorgalmasan küldözték a vastekéket a fellegvár omladozni készülő falaiba és vártak. Napok teltek, hetek teltek. Leesett az első hó, a király néha vadászatot rendelt a hegyekben, mindennap szemlét tartott az ágyúknál és egyébként éppen úgy megtartotta a kancellária óráit, mintha az országos ügyeket otthon, Budán végezné.

Egyhangúan folyt az ostrom, mikor megérkezett a pápa felhívása. Kiáltvány volt ez, amelyet a szentatya az egész világ kereszténységéhez intézett és szövegét elküldötte a Jajca alatt táborozó magyar királynak is.

- Utolsó kísérletet kívánunk most tenni, - írta Pius pápa, - és elhatároztuk, hogy személyesen indulunk meg a török ellen egész tengeri erőnkkel. Velünk lesz Fülöp burgundi fejedelem, csatlakoznak hozzánk olasz fejedelmek is, a velencei köztársaság is, és a háborúban oly kemény, a török feletti diadalokhoz annyira hozzászokott magyarok. Mi ugyan reszketeg kezünkbe kardot nem foghatunk, mert kezünket gyengeségünk miatt már a nép megáldására is alig tudjuk felemelni. De értünk az imádkozáshoz és az ütközetek alatt áhítatos fohászt emelünk majd egy hajó orrán vagy egy magas dombtetőről a Mindenhatóhoz, hogy a hű harcosok ennek láttán felbuzduljanak. A sereg előtt a kereszténység szentelt zászlai fognak lobogni s ott vitetjük majd több más szent ereklyékkel Szent János testét. Melyik keresztény fejedelem, melyik igazhitű bajnok maradhat el itt? Azért emlékeztetünk minden rendű és rangú keresztény hívőt az elkerülhetetlen ítéletnapra és a remélt lelki üdvösségre és mindenkit ezennel felszólítunk, sőt kényszerítünk, hogy ebben a hadjáratban, amely Anconából fog megindulni, vagy személyesen vegyen részt, vagy állítson helyettest, vagy áldozza fel vagyona egy részét.

Mátyás és Vitéz mély megindultsággal olvasták a szent agg levelét. Az ő lelkiismeretök most már rendben volt. De milyen arccal olvassa ezt Fridrik? Meg az a temérdek német fejedelem, aki eddig fülebotját sem mozdította? És a lengyel király? És Girzsik? És a francia király?

- Miótátul magyar história vagyon, - mondta Mátyás a gyertyalángba nézve, - mük menden másokot segéltünk, mejjünköt tartottuk fedezők, de bennünköt soha nem segéle senki. Igyen vót öröktül, igyen lészön örökkül. Ez vagyon írva felőlünk az csillagokban. Az magyar dógának az ő sommája ez: magad vagy, magyar, csorgasd véredöt, miként Jézus csorgatta.

- Igy vagyon, - bólintott Vitéz János, - Isten rendölte. Apokaliptikus dolog ez, felségöd meghiggye. Az ó-testámentomban vala Istennek egy választott népi, az zsidó. De az új-testámentomban is vagyon egy: az magyar. Gyönyörő felmagasztaltatás, hogy magyarnak születtünk.

- Legnagyobb dolog, ki ez világon löhet: magyarrá születni.

- Vagyon nagyobb még egy, - mosolygott a püspök, - magyar király lönni.

- Iza hároman is vagyunk, - vált egyszerre fanyarrá Mátyás.

- Hároman?

- Annyon. Ferrante nápolyi király hordja az címet, mert apját apám megkénálá az koronával. S Fridrik, Fridrik!

Ez volt minden beszélgetés vége. Fridrik. Aki ülve kapzsiságának és szívósságának sarkában, várta, míg minden belekerül pókhálójába. Most testvéreivel való hagyatéki háborúja egy csapásra eldőlt: Albert főherceg meghalt. Mondták, hogy mértéktelen evése-ivása miatt ütötte meg a guta, de rebesgették azt is, hogy Fridrik megétette. Biztosat nem lehetett tudni. Csak az volt biztos, hogy a császár életben maradt öccse, Zsigmond főherceg, igen lágy és élhetetlen ember. Most már egész Ausztria a Fridriké. De a török ellen nem állít egy árva zsoldost sem. Majd a magyarok.

December közepén Harám bég látta, hogy ellenállása reménytelen. Egy szép napon követet küldött az ostromlók táborába. Világlátott török ember volt ez, aki jól beszélt latinul. A király elé vezették, s ő keleti szertartás szerint üdvözölte az uralkodót. Majd elmondta a rábízott szónoklatot sok virágos sallanggal. A lényeg az volt benne, hogy Harám bég hajlandó feladni a várat, ha biztosítékot kap, hogy őrségével szabadon elvonulhat és keresztény foglyait magával viheti Konstantinápolyba. A király kurtán felelt neki:

- Mondd meg uradnak, hogy egyetlenegy keresztény embert sem engedek elhurcolni. Én nem falakért, hanem emberekért vagyok itt. Elmehetsz.

Még egy-két követséggel megpróbálkozott Harám bég. Aztán megadta magát. Csak a maga és őrsége életét kérte. Erről írást csináltak. A végleges megállapodást Mátyás három napig késleltette, hogy Jajca meghódolása december huszonötödikére essék. Igy akarta karácsonyt ünnepelni. A szent ünnep reggelén megnyíltak odafenn a vár kapui és mindenekelőtt a keresztény foglyok jöttek le. Egyenesen a tábori miséhez vezényelték őket, amelyet hatalmas máglyarakás mellett a fenyőből épített oltárnál Janus Pannonius celebrált. Az előre megállapított rend szerint délben vonult le a bég mintegy ezer emberével. Az ostromlók nézőközönséggé válván, szemlélték elvonulásukat. De már kora délután jelentették a királynak, hogy egy török alvezér visszatért az elvonulók közül és kihallgatást szeretne kapni. Mátyás azonnal maga elé eresztette és tolmácsot hozatott. Szikár, fekete szakállú, villogó szemű ember volt a török. Elmondta, amit akart. A tolmács csodálkozva foglalta össze mondókáját:

- Felségöd seregibe kévánna szógálni négyszáz katonával. Akár tüstint esket tösz az koránra.

- Hogy miért, kérdjed.

Azok pár szót váltottak törökül.

- Nem kedvelik az szultánt, úgymond, mert embertelen urok nékiek. Felségöd, hogy az legemberségösebb király vóna, azt hallották.

- Felfogadom őköt. Szóljanak Szapolyaival.

Este már fent lakomáztak a várban. Megtekintették a híres építkezést. A király egyes részleteket azonnal lerajzoltatott, hogy azokat Budán megcsináltassa. Aztán rövid pihenő után egész seregével tovább indult. Jajcával az ország kulcsa került kezére. Boszniát most már a magáénak mondhatta. Szapolyai részletesen kidolgozott terve alapján hatoltak előre. Komoly ellenállást nem találtak sehol. Az apró várak egymásután hódoltak meg, a védők csak meztelen életöket kérték, sőt nem egy helyen már csak kiürített erődítéseket találtak. Január közepére már egész Boszniából nem maradt más török kézen, mint a felső Bosznavölgy és egy kis terület az alsó Drinánál. De tovább már nem lehetett menni. Igen kemény volt a tél, a legénység hónapokon át erőltetett munkát végzett, aztán meg olyasféle hírek jöttek hazulról, hogy Csehországban válságos a belpolitikai helyzet, Girzsik ellen lázadás tört ki. Tanácsos volt, hogy Mátyás otthon tartózkodjék.

Hazafelé menet egy éjszakát a szlavóniai Dombró várában töltött. Itt időt szakított magának, hogy megírja a pápához már rég halogatott levelét. Hosszú levél volt, elmondta benne az egész boszniai hadjárat győzelmes történetét. Aztán így folytatta, nem egészen magától, mert a levelet megbeszélte volt Pannonius Jánossal, a remek latin stilisztával:

- Azt a szándékomat mindenesetre tudja meg Szentséged, hogy a katolikus vallásnak és a hívők védelmének minden tehetségemmel szolgálatára állok, kivált ha lehetőségem és szabadságom megvan hozzá és akadályaim nincsenek. Ha azonban amazok hiányzanak, emezek pedig fennforognak, kénytelen vagyok a hit védelmére szánt erőimet másra használni. És ünnepélyesen kijelentem a mai napon Szentségednek...

Futár levelet hozott Budáról. Megismerte anyja írását. A levelet letette az asztalra, aztán tovább diktált, mert a lendület magával ragadta:

... hogy ha jogtalanságoktól ingereltetve, kénytelen lennék a hitetlenek ellen kivont kardomat a hűtlen hívők és birodalmam bántalmazói ellen fordítani, akkor ez igazságos és fájdalmas haragomban történik. Ne vegye rossz néven Szentséged és ne az én rovásomra írja, ha a hazámat fenyegető veszedelmek miatt nem állhatok a köznek engedelmes rendelkezésére. De talán Szentséged tekintélyének közbelépte elegendő lesz majd visszaadni cselekvési képességemet, hogy amit elkezdtem, befejezhessem, az akadályokat eltegyem láb alól és ne sodortassam kedvem ellen való irányba. Hódolatom és a hit ügye egyaránt megérdemlik, hogy Szentséged mindezt fontolóra vegye. Isten óvja Szentségedet az ő szentegyháza kormányzásának javára. Dátum.

Igen meg volt elégedve azzal, amit diktált. Bizonytalan jelekből sejteni lehetett, hogy Fridrik már megint forral valamit. A pápa bizonyosan éberségre fogja inteni a nunciust.

Most végre megnézhette, mi hír Budáról. Felbontotta anyja levelét. És amikor átfutotta, remegő kézzel ejtette az asztalra. Anyja arról értesítette, hogy Katalin a szülésben meghalt. És meghalt a csecsemő is. Fiú lett volna.



VI.

A székesfehérvári nagytemplomban folyt le a koronázás, ott, ahol ősidők óta koronázták a magyar királyokat. A kórus az Árpádok korából való hagyományos énekeket énekelt. Az orgona ünnepélyesen zúgott. Mátyás díszes baldachin alatt ült az oltár evangéliumi oldalán. Fekete páncélt hordott sisak nélkül. A koronázásra szánt ékköves díszruháját nem vette fel, jelezni akarta, hogy gyászolja feleségét. A templom hajóját színültig megtöltötték a rendek. Külön ékes padot állítottak a külföldi hatalmak képviselőinek, a nunciusnak, a velencei, a cseh, a francia követnek és más előkelőségeknek. Szorongó meghatottság fogta el a lelkeket: az utolsó Árpád halála óta most először várta a szent korona, hogy a nemzet véréből való sarjadéknak fejére tegyék. Magyarország nemzeti királyt koronázott.

Az orgona elhallgatott, Szécsi Dénes töpörödött, hajlott vállú kis alakja az oltár előtt a király felé fordult. Fogatlan szájának erőtlen szavait alig lehetett hallani. Rövid latin beszédet mondott az agg. Az igazság és törvény megtartására intette a királyt, erőre és mégis szelídségre.

Mátyás felállott trónszékéről és csörgő, erős léptekkel felment az oltárhoz. Rátette kezét a evangéliumra. A fiatal pécsi püspök olvasta az eskümintát. A király megesküdött, hogy az aranybullában megörökített magyar alkotmányt sértetlenül meg fogja tartani, a törvényeket maga is tiszteli és másokkal is tisztelteti, a karok és rendek szabadságait bárki ellen megvédelmezi.

Az eskü után megint felbúgott az orgona. A zászlósurak egymásután adták át a primásnak az ősi tárgyakat, aki ügyetlenül, nehézkesen ékesítette fel velök a királyt. Vállára adta István király palástját, kezébe adta a jogart és az országalmát s maga övezte nagynehezen a király páncélos derekára a kardot. Aztán remegő ujját a szentelt olajba mártva, keresztet írt vele a király homlokára. Közben latin igéket mormolt és keservesen sírva fakadt. Nagyon öreg volt már és azon való meghatottságában sírt, hogy Isten megengedte immár a negyedik királyt koronáznia. Albertet is ő koronázta valaha, Ulászlót is, s a csecsemő V. Lászlót is.

A nádor fellépett az oltár első lépcsőfokára. Szemközt fordult a hajó közönségével. Hangosan kiáltotta az előírt háromszoros kérdést s a magyar nemzet urai ropogva, viharos sortűz gyanánt háromszor kiáltották rá a választ.

- Akarjátok-é Hunyadi Mátyást királytoknak?

- Akarjuk!

- Akarjátok-é Hunyadi Mátyást királytoknak?

- Akarjuk!

- Akarjátok-é Hunyadi Mátyást királytoknak?

- Akarjuk!!!

A primás reszkető kézzel odanyult a bársonyvánkoson elébe tartott koronához. Félősen fogta meg, jobbról-balról az országbíró és Ujlaki tartották tenyereiket, hogy azonnal segítsenek, ha kezdené elejteni. A király térdelt. A korona minden baj nélkül a fejére került. Az orgona, mintha a hangoknak zsilipjök szakadt volna fel, harsogó erővel zendült meg, a templom ablakai megreszkettek a fergeteges éljentől. Mátyás felállott és kifelé fordult. Első pillantása anyjának szólt, aki ott ült külön karosszékben az első sor szélén. Sok férfi sírt a rendek közül, de ő nem sírt. Csak a szeme csillogott büszkén mozdulatlan arcában.

A király visszaült a trónszékbe. Aranysarkanytyús lovagok járultak eléje, ő sorra megérintette vállokat a szent király kardjával. Aztán felállott és koronával a fején, palástosan megindult. A jogart és az országalmát elvették tőle. A nádor vezetésével a zászlósurak követték. A templom előtt színezüsttel szerszámozott paripa várta, oldalt a kíséret paripái. Lóra ültek mind és az utcákon szorongó tenger nép éljenző vihara közepette átlovagoltak a városon. Kimentek a koronázási dombhoz. A lengő zászlók között a király fellovagolt a dombra és mint elődei, a Bélák, Endrék és Lászlók, egyet-egyet vágott a világ négy tája felé. Északon kezdte, ez Girzsiknek szólt. Keletre és délre vágott, ez a töröknek szólt. Aztán nyugatra vágott olyat, mintha egyetlen suhintással fejét akarná venni valakinek. Ez Fridriknek szólt. A végeláthatatlan tömeg tengerként zúgta az éljent.

A koronázási ünnepség után lovagi torna következett. Hosszú tanakodás folyt előbb, hogy a király ezúttal részt vegyen-e a tornán vagy sem. Kényes volt a kérdés, alig három hónapja halt meg a királyné, Zsigmond-templombeli sírján, ahová temették, még friss volt a betűk vésése. De a népre is kellett gondolni, amely egy emberöltő óta nem látott koronázást, amely a mesék himével vette körül a nemzeti király alakját, imádta és nótákba foglalta. A nép éhes volt rá, hogy a koronás királyt, Hunyadi fiát, az ország első vitézét, győzni lássa a tornán. Mátyásnak kötelessége volt országában a legvitézebbnek, legerősebbnek, legjobb lovasnak lenni. Alakja külön életet élt népe képzeletében s neki igazodnia kellett ehhez a képzelethez. Ha most nem állt volna ki a tornán, olyan apa lett volna, aki a legszebb ünnepnapon okoz csalódást gyermekeinek.

Mihelyt elszánta magát, hogy kiáll, már választott is ellenfelet. Jó ideje nagy híre járt már egy cseh zsoldosvezérnek, bizonyos Svehla nevezetűnek. Messze földön legyőzhetetlen tornavívónak emlegették. Ez volt az egyetlen, aki Mátyás bajnoki hírét kétségessé tette. Kiadta tehát a rendeletet, hogy kerítsék neki elő ezt a Svehlát. Már nem egyszer találkozott vele. Azokkal a zsoldosokkal szolgált ez a Svehla, akiket a Giskrával kötött egyesség után átvett a maga szolgálatába. Egyszer látta mérkőzni is a táborban. Számot vetve a maga képességeivel, bízott hozzá, hogy legyőzi. Vitéz Jánosnak ez a dolog nem tetszett. Ő úgy vélte, hogy az ördög nem alszik, az ilyen mérkőzésekben nemcsak a tudásnak, hanem a vakszerencsének is szerepe van, s ha a király alul marad, annak kiszámíthatatlanul káros hatása lehet a babonás nép körében országszerte. De Mátyás nem hallgatott rá. Korlátlanul hitt magában, s azt vetette ellene tanácsosának, hogy viszont a győzelem kiszámíthatatlan hasznára lesz ugyancsak országszerte, sőt Európaszerte a királyi tekintélynek. Csak attól tartott, hogy Svehla szándékosan neki adja majd a győzelmet, hogy kedvébe hizelegje magát. De megnyugodott, mikor hírül hozták neki, hogy a cseh kapitány egy városvégi korcsmában boros fővel erősen fogadkozott: úgy kiveti nyergéből a királyt, hogy lepedőben fogják elvinni.

Mátyás parancsára aranypálcás mérkőzést rendeztek. A szabályokat kivételképpen úgy változtatták meg, hogy a selejtező viadalokban a király nem vesz részt, csak azzal mérkőzik majd, aki a vesztesek kiesése után első marad a porondon. De, hogy Svehla, aki ennek az elsőségnek biztos helyezettje volt, fáradtságot ne hozhasson érvül, néki is csak egy viadalt kellett lovagolnia. Magyar rendszerű játékban állapodtak meg. Kicsiny lovakkal, a kapaszkodásra alkalmatlan rövid nyereggel és egészen kurta kelevézzel.

A selejtező mérkőzéseket a király a díszpáholyból nézte végig, ahol a zászlósurak és feleségeik társaságában foglalt helyet. A nádorné előtt, ott volt a babérággal körülfont nagydíj, a vertaranyból való pálca, olasz ötvös műve. Hat pár vonult fel egymásután és elég gyorsan végeztek egymással. Még két mérkőzéssel egy erdőhegyi fiatal magyar lovag maradt az utolsó győztes. Ez lett a Svehla ellenfele. Most már kezdett feszülni a várakozás. A király erősen figyelt, a szakértő szemével igyekezett kilesni Svehla modorát és esetleg megtámadható gyengéjét. És alig pár perce folyt Erdőhegyi és Svehla viadala, már látta, mit fog csinálni. A cseh kitünő lovas volt, de egy hajszállal mégis gyengébb lovas, mint ő. Ha sikerül Svehlát olyan lovaglási feladat elé állítani, amelyhez az nem elég gyors és biztos, nyert ügye van.

A deszkapadokon üldögélő sokaság valósággal tombolt az izgalomtól. A viadal minden moccanását olyan kiáltásokkal kísérték, mintha a fájdalmas feljajdulás, vagy a biztató szó egy torokból jött volna. Aki nem értett hozzá, annak a két forgolódó, ide-oda dőlingélő lovas hajbókolása akár unalmasnak is tetszhetett, de a nép jól ismerte a játék minden csínyját-bínját és olykor egy-egy mozdulat avatott finomságának láttán elragadtatva ordított fel. A magyar lovagot unszoló kiáltásokkal bíztatták, s ha a cseh hibázott, elitélő zúgás kerekedett az egész piacon. De a Svehla fölénye látnivaló volt. Az alkalmas pillanatban villámgyorsan döfött. Ellenfele lezuhant.

- Hogyan lészünk, uram király? - kérdezte aggodalmasan az országbíró.

- Meggyőzöm az csehet, - felelt felállva Mátyás, - térgye munkája hitvány. S balra nem jól ereszti az kantárt.

Már ment is lefelé az öltözőkhöz. Sorsot húzott a lóra. Tornapáncélt öltött. Gyakorló mozdulatokat végzett, leguggolt, derekát jobbra-balra csavarta. A kelevézt sokáig fogdosta, hogy jól a markához álljon. Aztán nyeregbe segítették. Máris úgy érezte, hogy teste megnövekedett a paripával, amely az ő testével egy lett. Aki őt le akarta taszítani, annak egy egységes testet kellett ketté tépnie. Volt valami misztikus az ember és az állat Ázsiából hozott ősi egybetartozásában.

A kürtjelre kurta ügetésben futottak egymásnak. Először csak táncoltatták a lovakat, körben forogtak egymást lesve, mint a verekedő kakasok szokták. Akkor Svehla villámgyorsan oldalt fordult és a ló nyaka mellett döfött. Már fel is dördült a viharos örömzaj: a király magának az elsikló mozdulatnak lendületével döfött vissza és talált. A cseh megingott, de nyergében maradt. Azonban, amit a riadozó tömeg nem hallhatott, fogát kezdte csikorgatni felindulásában és haragos szavakat harapott el. Mátyásban nagyot villant az öröm. Aki elveszti idegei nyugalmát, az elveszett ellenfél. Országos politikában is, tornavívásban is. Ő nyugodt volt és egész létezése odagyűlt a szemébe, annyira figyelt. A lovak tipegve táncoltak, a nép tombolt.

- Mast, király, mast!

- Előzjed, előzjed!

- Jaj!

Svehla nyögött dühében és folyton fogát csikorgatta. Bizonyára nagy pénzben fogadott a győzelemre. Meg aztán országokra szóló dicső tornászhíre forgott kockán, mindeddig veretlen tekintélye. Ellenfelének hideg, gépies, tökéletes munkája és bőszítő nyugalma szikrázó dühvel töltötte el. Mátyás látta, hogy a döntő perc elérkezett. Eddig takarékoskodott izomerejével. Most oly pokoli gyorsasággal rajzolta ki a hirtelen kínálkozó tervet és egyszersmind hajtotta végre, hogy ezt a tervet elmondani száz annyi időbe került volna. Villámgyors térdszorítás, lehelletszerű árnyalatra kiszámított kantárrántás s oldalról éles szögben teljes erejű döfés a test, a vért, a ló súlyának minden lendületével. Svehla a földön hevert égnek álló kelevézzel, sodronyos féllába a kengyelben. Őrjöngően boldog lárma, kürtharsogás. A rend felbomlott, a korlátok recsegve hasadtak, a sokaság beömlött a porondra. Fürge fegyveres szolgák rohantak, hogy az imádat rohama ellen fedezzék a királyt. De csak nehezen fedezhették. A tornáért és királyért egyaránt rajongó nép hevesen tolakodva igyekezett hozzáférkőzni, letérdeltek mellette, kezét próbálták csókolni, hízelgő, becézgető kifejezésekkel árasztották el.

- Világnak gyönyörüségi, te!

- Éljen Matykó! Éljen az magyaroknak áldások!

Alig tudott a főpáholy elé elvergődni, hogy a méltóságos és testes nádornétól átvegye az aranypálcát. Volt már kincstárában nem egy. Olyan is, amelyet még királysága előtt érdemelt. Anyja is ott ült a páholyban. Mikor kezet csókolt neki, felviharzott az éljenzés megint.

Azután ünnepi kihallgatásokat rendelt a ceremónia. Főpapok és zászlósurak egymásután jelentek meg előtte, csak egy-egy mondatnyira, jelképes hódolásra. Vitéz János, a meghitt tanácsadó, jutalmat is kapott, mint aki legtöbbet buzgólkodott a korona hazaszerzése körül, a király örökös bihari főispánnak nevezte ki, s hogy a dísz nagyobb legyen, a bihari főispánságot örök időkre a mindenkori váradi püspöknek adta. Másik kedvence, Janus Pannonius, szintén jövedelmező kitüntetést kapott. Dombó Pál, a főlovászmester, Dombó-vár ura, sem ment el üres kézzel. Az urak után testületek, klastromok, céhek vezetői tisztelegtek. Jöttek a budai zsidók. Szónokuk utalt arra, hogy hat hónappal előbb kiűzték a zsidókat egész Ausztriából, sokan Budára menekültek és bizakodva tekintenek a kiváltságokat megtartó király emberséges kormányzására. A székelyek küldöttségét Ujlaki vezette a király elé, bejelentvén, hogy ősi szokás szerint minden székelytelek egy ökröt ajándékoz a koronás királynak, a billogokat már rá is sütötték az állatokra. Ebből csodálkozva értette meg a király, hogy mit jelent az "ökörsütés" ősi kifejezése. Ő mindeddig azt hitte, hogy nagy ünnepségeken ökröt sütnek a népnek a mezőn, s ezt nevezik ökörsütésnek. Számos hagyományos szokás bukkant fel ezen a napon az ősi multból, legtöbbjét a király maga sem ismerte, s bár őt koronázták, nem kevésbbé érdeklődő közönség volt maga is. És minden színes apróság a tősgyökeres nemzeti mult ízét éreztette vele. Soha még úgy, mint ezen a napon, nem érezte, hogy magyar.

Végül elmúlt a koronázási lakoma is, amelyen a hagyományok szerint a zászlósurak szolgálták ki, ez egyszer szószerint teljesítve jelképes rangjaik szolgálatát: a főajtónálló állt őrt a terem ajtajánál nehéz díszruhában, a főasztalnok tette elébe az ételt, a főpohárnok töltötte meg poharát. Ő egyedül ült emelt asztalnál, koronával a fején. A nemzet képviselői köröskörül pompás asztaloknál. Többszáz személyre színezüsttel terítettek, a királynak színarannyal.

Másnap az egész udvar visszautazott Budára. Ott még három napig tartó ünnepségek rendjét kapta a vendégsereg. Bajnoki torna volt megint, kocsiverseny, lófuttatás, vadászat. A nép cirkuszi játékokat kapott. Biztonságosan elkerített helyre vad szelindekek közé két oroszlánt eresztettek s a sokaság izgulva szemlélte, hogy számos eb halála után a szelindekek végül is hogyan marcangolják széjjel az afrikai dúvadakat.

Mindebből már keveset látott a király. Sok dolga volt. Sietnie kellett megint a török ellen, hogy Bosznia visszavételét teljesen befejezze s addig még főbenjáró ügyek vártak elintézésre. A koronázás után negyednapra országgyűlést tartott, amelyen törvénybe foglalták az új, némely részleteiben módosított, alkotmányt. Mindenekelőtt törvényben mondták ki a koronaőrség intézményének megszervezését. Aztán pontosabban körülírták a királyi jogkört, az igazságszolgáltatás és pénzverés dolgában különösen. A király nem sokat ügyelt ezekre a javaslatokra. Ideiglenesnek tekintett mindent, ami az igazságügyekre és a pénzügyekre vonatkozott. Régóta latolgatott már sok mindenféle tervet a fejében, némely részét illetőleg az alapelvvel már tisztába jött, de a részleteket még nem gondolta végig, más dolgokban egy-két részletre volt még csak terve, de alapépítménye hiányzott. Ha majd szomszédai titkos fenekedésétől nem kell tartani s a töröktől is egy kis nyugsága lesz, sok mindent akkorra halasztott.

Fridrik állítólagos új mesterkedései nem jelentkeztek. A császár nyugodtan viselkedett. Mátyás az országgyűléssel most már, mint koronás király külön is szentesíttette a Fridrikkel kötött szövetséget. De Girzsikről hirtelen furcsa dolog pattant ki.

Már koronázás alkalmával egy különös ember jelent meg előtte kihallgatáson. Antoin Marini nevű francia. Homályos multú, kalandos hírű politikai ügynök volt ez, külsejére nézve túlságosan elegáns, túlságosan biztos fellépésű, sima és hajlékony. Szabályosan igazolta magát, mint a cseh király követe. Nem volt cseh és nem volt egyházi személy, ez egyaránt különössé tette követi minőségét. A koronázás után hosszabb magánkihallgatásra jelentkezett. Addigra igyekezett róla értesülést beszerezni, amit lehetett, de csak annyit tudtak meg, hogy bizalmas kiküldetéssel már régóta járja Girzsik nevében az európai udvarokat. Mátyás tehát óvatos tartózkodással fogadta.

Marini hízelgő megjegyzésekkel kezdte és bizonyos világfi-társalgás hangját ütötte meg. Ez Mátyásnak sehogysem volt ínyére. Már nagyon jól megtanulta, hogy kell visszaterelni a hivatlan bizalmaskodást a kellő távolságba.

- Mindezt halasszuk tétlenebb időkre, - vágott közbe, - szeretnék a lényegről beszélni.

Marini nem jött zavarba, nem is sértődött meg. Elkezdte fejtegetéseit. Az ő ura, a cseh király őfelsége, kelyhes vallású ugyan, de a katolikus fejedelmekkel egyforma kereszténynek érzi magát. Ismeri kötelességét a keresztény világgal szemben, azért tervet dolgozott ki egy európai törökellenes koalició megszervezésére.

- Mely államokra gondol őfelsége?

- Franciaország, Lengyelország, Csehország, Magyarország és a velencei köztársaság lennének a koalició tagjai.

- Ugy. A németrómai császárság és a pápai állam nem?

Marini hosszú magyarázattal felelt a kérdésre. Olyan magyarázattal, amely száz kifogást hozott fel. Az éleseszű király már kezdte szimatolni, miről van szó. A követ fürgén más mederbe tért. Azt magyarázta, hogy a francia király őfelségének meghatalmazásából is módjában van közléseket tenni: Lajos őfelsége hőn óhajtana a magyar királlyal szövetségre lépni, mert bölcsességének sok hasznát vehetné. Például abban is szeretné tanácsait, hogy mikor és hogyan hívjon össze zsinatot, amely az egyház megújhodásra szoruló dolgait szellőztetné. Sőt, nagyon szeretne a magyar királlyal rokoni viszonyba lépni. Akadna a francia királyi ház rokonai között nem egy arra alkalmas hercegnő.

Bár a követ lélegzetvételén látszott, hogy volna még jócskán fejtegetnivalója, Mátyás kurtán-furcsán felállott.

- Köszönöm fejtegetéseidet, uram, - mondta hűvösen, - válaszomat idején meg fogod tudni.

Azonnal hívatta Vitézt. Mind a ketten azonnal meglátták a simán előadott, tetszetős fejtegetések közt bujkáló lényeget. Girzsik érzi, hogy a pápai hatalommal függő ügyét már nem tudja húzni-halasztani. A pápaság annakidején csak olyan fogadalom ellenében ismerte el cseh királyi rangját, hogy Girzsik a kelyhes országot átviszi a katolikus táborba. Ezt képtelen megcsinálni, bizonyára nem is akarja. Kisütötte tehát, hogy szövetkezik Franciaországgal, amelynek nemzeti hagyománya a saját belterjes egyházpolitika. A magyar király, aki a főpapi székek betöltésénél ősi joggal rendelkezik, tehát a pápától eléggé független, nem rossz jelölt harmadik társnak ebbe a szövetségbe. Velence féltékeny a pápasághoz hű apró olasz államokra. S ha a lengyel királyt is sikerül valahogyan megnyerni, akkor egy francia zsinat felboríthatja a pápa keresztény uralmát. Ezzel a németrómai császárság ott marad Európa közepén elszigetelve, mint egymással ellenkező belső erőinek martaléka. Fridrik megbuktatható. És majd Girzsik ül oda, akinek legkisebb gondja is nagyobb, mint a katolicizmus és a török veszedelem.

A dologra még hosszú órák mérlegelő tanácskozásain visszatértek, míg végre megállapodtak a válaszban. Közben igen sok apró diplomáciai részlet megvilágosodott előttük, amelyet eddig nem tudtak kellőképpen megmagyarázni. Ez a Marini végigjárta az udvarokat és mindenütt, mint a magyar király apósának bizalmasa jelentkezett, sejteni engedvén, hogy após és vő már tisztázták egymással az alapelveket. Girzsik valóban ügyesen dolgozott. Szinte rajtakaphatatlanul. De Budán most embereire talált. Mátyás és Vitéz, miután a hüledező nunciust is belevonták a tanácskozásokba, megállapodtak a válaszban. Először is a magyar király rendkívül csodálkozik, hogy volt apósa nem a terv megszületésekor elsőnek, hanem másokkal való tárgyalások után utolsónak tiszteli meg őt bizalmával. Ami a dolog érdemét illeti, a magyar király helytelennek tartja a francia zsinat eszméjét, mert a zsinatokat a pápának kell összehívnia, aki Jézus kétségbevonhatatlan helytartója. A francia király szövetségi hajlandósága a magyar királyt igen megtiszteli, s örömmel fog tárgyalásokba bocsátkozni, de ilyen ügyekben megvannak a maga tanácsosai és nem kíván idegen hatalmak tanácsosainak tanácsával élni. A koalició dolgában is meg kell kérdeznie saját tanácsosait, de főként szövetségeseit: a pápát és a császárt. A felvetett házassági tervekről azonban ily kevés idővel hitvese halála után nem volna ildomos tárgyalnia.

- Színem elejbe ne jőjjön, magad szólj véle.

Marini nem került többé a király elé, Vitéz Jánostól kapta meg a választ. Tárgyalgatott még a koronázásra küldött külön velencei követtel, Giustinianival és Velence állandó budai követével, Aymo lovaggal is. Aztán a koalíció gondolatának romjaival elutazott Prágába. Ott útja eredményével aligha keltett nagy örömet, pedig Girzsiknek nagy szüksége lett volna jó hírekre. A cseh király igen csehül állott otthon is. Túlságos pénzvágya éppen most sodorta belső bajokba, mikor diplomáciája kifelé ilyen nyaktörő kötéltáncokat végzett. Ugyanis az elmúlt télen megint felütötte fejét Csehországban a pestis. A járvány a főurak közül is számos áldozatot szedett. Számos nagyvagyonnak maradtak kiskorú főúri örökösei. Dúsgazdag árvák gyámjának lenni nem rossz dolog. Ezekért a gyámi tisztekért sok előkelő úr versengett, de Girzsik valamennyit megtartotta magának. Ezzel a legbefolyásosabb cseh urakat magára haragította. Sternberg Zdenkó volt köztük a leghangosabb, s ez nem volt kicsinylendő dolog, mert Zdenkó úr vezette Csehországban a pápahű katolikus kisebbséget. Az ő haragja akkor, mikor a cseh király és a pápa vallási ellentéte kezdett kenyértörésig jutni, súlyos következményekkel járhatott. Ha Mátyás csatlakozik a koalíció tervéhez, ez az erőviszonyokat azonnal másként csoportosította volna. Azonban Katalin meghalt és Girzsik kétszínűségének, suba alatti aknamunkájának emlékei annál jobban éltek. Minden jel azt mutatta, hogy Girzsiknek nehéz ideje következik.

A koronázás után mindössze egy hónapot tölthetett otthon Mátyás, indúlnia kellett Bosznia ellen. Ez alatt a hónap alatt rengeteg munkát végzett, hat éves királykodása óta a legtöbbet.

Hogy a korona megérintette a fejét, az szemmellátható változást idézett elő gondolatainak irányában, biztonságában, s amit eddig csak titkon mert latolgatni magában, azt most hatalmas tervek elszántságával gondolta végig. Szinte hinnie kellett a korona bűvös erejében. Hat esztendeig bátortalan ábránd volt, messziről felsejlő álom északi fénye, ami a koronázás után olyan világos és határozott valóságú törekvéssé lett benne, mint a nap. Hat esztendő alatt kitanulta a gyakorlatban mindazt, amit hazájának sorsáról és rendeltetéséről apja vésett lelkébe a vajdahunyadi gyermekévek alatt. Látta a magyar fajt vérezni és roskadozni tragikus földrajzi helyén, két egymásra rontó hatalmas világ ütközőpontjában, mindenkitől magára hagyatva. Látta, hogy fajtája, mikor a Kelet ellen meztelen karddal hadakozik a nyitott kapuban, pillanatnyi szünet nélkül kénytelen hátrafelé figyelni, hogy a várkapuban mögötte álló Nyugat hátulról le ne döfje. Mesebeli lovagot képzelt maga elé, aki védi a keresztény óriást a pogány óriás ellen, hozzá képest mindakettő hegymagasságú. S akit véd, az éppen olyan ellensége, mint akit támad. Előbb-utóbb menthetetlenül el kell vesznie, ha nem segít valahogy ezen a borzasztó hadi álláson. És segítség csak egy van: biztonságot szerezni magának abban a várban, amelyet véd, hogy védhesse. Akárhogy forgatta, mérlegelte, morzsolgatta magában azokat a gondolatokat, amelyeket a gondjára bízott nemzet jövendőjének gondja váltott ki belőle, mindig ugyanahhoz az eredményhez érkezett: császárrá kell lennie. Egy olyan németrómai császárság, amelynek Magyarország az uralkodó magva, a világ nyugalmát és boldogságát jelenthetné. Egy kézben lennének a keresztény Európa összes erőforrásai, s aki azokkal rendelkezik, az egyszeriben lesöpörheti Nyugat testéről a támadó Keletet. S a magyar nemzetség, Vitéz János szerint Istennek új-testámentombeli választott népe, dicsőségesen és boldogan intézné a világ sorát, trónján a Hunyadi-családfa egymásután következő magyar királyaival, századokon keresztül, időtlen-időkig.

Hallatlan tervét először a két pappal közölte a király, két benső tanácsosával, a váradi püspökkel és a pécsi püspökkel. János és Janus voltak bizalmas gondolataihoz legközelebb. Mindaketten ugyanerre az eredményre jutottak már magoktól is. Régóta apróra megrágták meghitt beszélgetéseikben az ország minden dolgát, agyuk malma régóta az eseményeknek és tanulságoknak ugyanazt a búzáját őrölte, természetes volt, hogy az őrletből ugyanazt a kenyeret sütötték. És most az a különös dolog következett be, hogy mikor együttes munkájoknak az égig nőtt világkeretei között a legjobban egyetértettek, akkor következett be gondolataik között az első szakadás is.

Az első elhatározó lépés a nagy terv megoldása felé csak a király házassága lehetett. Mátyás úgy vélte, hogy valamelyik német hercegnőt kell kiválasztania. Olyat, akivel együtt járhat a németrómai birodalom valamelyik szavazójogának öröksége. Mert csak bent kell lenni egyszer a választófejedelmek kollégiumában, akkor aztán, ha császárválasztásra kerül a sor, mindjárt magánál a forrásnál lehet tartózkodni. Már jelentkezett is egy kis német dinasztia, Hohenzollern nevezetű. Két Hohenzollern-fivér együtt bírta Brandenburgot, az idősebb, Fridrik, mint választófejedelem, a fiatalabbik, Albrecht, mint őrgróf. Ez a fiatalabbik bizonyos mértékben közel állott a magyarokhoz. Fiatalságát Zsigmond király udvaránál töltötte Budán, igen kitűnő lovagnak, nagyműveltségű és bölcs embernek ismerték. Rengeteg gyereke volt, nem sokkal kevesebb húsznál s a lányokat nem kis gondjába került elhelyezgetni. Legkisebb leánya, Barbara, éppen most született. Alig terjedt el az ifjú magyar királyné halálhíre, Albrecht, vagy inkább Achilles, ahogy vitézsége miatt Európaszerte nevezték, rögtön levelet írt Mátyásnak és megkínálta valamelyik leányának kezével. "Ha nem ragaszkodik ahhoz, hogy a menyasszony nagyon gazdag legyen." Még legkedvesebb gyermekét, Ursulát, is hajlandó volt neki adni, pedig azt már elígérte a Girzsik egyik fiának. Erre az ajánlatra ráduplázott testvérbátyja, a választófejedelem. Annak is volt leánya, az is írt Mátyásnak. De mind a két eshetőségnél is nagyobb jelentőségű volt, hogy el lehetett jegyeznie a szász választófejedelem leányát. A szász választófejedelem Margit főhercegnőt, a császár nővérét, vette feleségül. És a császárnak volt ugyan fia, a kis Miksa főherceg, de az emberek halandók lévén, sosem lehetett tudni, mit rejt méhében a jövendő. A császárt tudni örökhagyó nagybátyjául, nem lehetett közömbös gondolat annak, aki császár akart lenni.

Vitéz János mindezeket a jelölteket hevesen ellenezte s vele együtt Pannonius is. Sőt, mikor a király házassága felől folytatott tanácskozásokba - a titkos nagy terv kiteregetése nélkül - a zászlósurakat is egyenként bevonták, azok hasonlóképpen lázadoztak bármelyik német hercegnő ellen. Éppen annak a magyar világszemléletnek alapján, amely Mátyást királlyá tette.

- Töszöm, azt, - érvelt izgatottan a nádor, - felségöd itt hagyándja ez világot gyermektelen. Miként az sisera-had, úgy jőnek ránk az némöt fráj pereputtya kapzsi örökösül. Isten se menti az hűbér-gyalázattul Magyarországunkot.

- S hát kit hozna az odvarhoz az illyen, - haragudott az országbíró, - csupádon csupa némötöt. Hogy elárasztjanak, hogy mendnyájunkot kitúrjanak. Mint vót Gertrud királynékor, az históriábul tudatik.

Hiába érvelt a király, hogy íme szegény Katalin sem árasztotta el csehekkel az udvart. És gyermektelen halála esetén úgyis jönne a császár a szövetségi kötést érvényesíteni és ráülni a magyar trónra. Az urakat nem lehetett meggyőzni. Valami rettegő gyűlölet élt bennök minden iránt, ami német. Hallani sem akartak német rokonságról. Elég volt csak kiejteni előttök azt a szót, hogy "német", már elvesztették tárgyilagosságukat és szikrázni kezdett a szemök. Minden mást jobbnak tartottak. Még rangonaluli házasságot is, csak német ne legyen. De nem is kellett rangon alul házasodni, bőven lehetett válogatni egyéb fejedelmi szüzek között. A zászlósurak egy része a lengyel rokonosodás mellett kardoskodott: Kázmér király családjában kell menyasszonyt keresni és Girzsiket így közrefogni. Mások úgy vélték, hogy célszerűbb volna valamelyik olasz udvarnál szétnézni. Ott van Francesco Sforza milánói herceg, aki Hunyadi Jánosnak személyes barátja volt, annak van egy Ippolita leánya. Vagy ott van Ferrante nápolyi király, annak van egy Beatrix leánya. Akárkit, csak német ne legyen.

A vitatkozók nem tudták meggyőzni egymást. Mátyás, ha egyedül maradt gondolataival, soká eltünődött híveinek ezen a konok felfogásán. Ugy találta, hogy magyarjai túlságosan magyarok és kevéssé európaiak. Ő maga olvasottabb és műveltebb volt, mint - a két papot kivéve - akármelyik. Amit hallott más udvarok életéről, költészetéről, képekről, szobrokról, emelkedett és fínom beszélgetésekről, az őt rendkívül érdekelte. Ezeket nem. Sokja írni-olvasni sem tudott. S ha szórakozást kerestek, citerás és sípos cigányok mellett, az eszméletlenségig lerészegedtek. Hogy az ország határain túl a nagyvilágban mi folyik, a tudományoknak, művészeteknek milyen bámulatos csodái születnek, hogyan élnek a különféle nációk, azt nem tudták és nem is akarták tudni. Ő lelke egyik felével szívből szerette őket, bölényszerű erejüket, egyenes és darabos férfiasságukat, ízes és zamatos beszédök medve-nyerseségét, fajtájok felett való egetverő gőgjüket. De lelke másik felével kifelé sajgott a tatár elmaradottságnak ebből a tespedt, néma mozdulatlanságából. Vágyott a betóduló külföldi levegőre, amelytől ezek irtóztak. Faját remek fajnak ismerte és erősen hitte, hogy ha ennek a fajnak tehetségeit csiholni kezdi, az szebb szikrákat röppent, mint akármi más náció. Ott állt eleven példaként éppen ez a két pap előtte, akik most először nem tudták őt megérteni. Csak tanulniok kellett és Vitéz János egynémely beszédeit a klasszikus latin szónoklás iskolakönyve gyanánt használták más, nagy országokban, Janus Pannonius pedig fiatal fővel Európa egyik legismertebb költője lett. Két ember, akinek csak ki kellett mozdulnia innen. Mi lenne, ha száz és ezer fiatal magyart rá lehetne szoktatni a betűre?

Itt megint összeért és találkozott királynak és két tanácsadójának hite. Mátyás elhatározta, hogy egyetemet fog alapítani. Az országnak volt már valaha egyeteme. Száz évvel azelőtt alapította Nagy Lajos Pécs városában. Nevelt is az sok tudós embert, de a horvát lázadáskor a várossal együtt elpusztult. Az alapítás százéves fordulójára akart most újat teremteni a király. Utasította kancelláriáját, hogy erről tervezetet készítsenek neki. Kifejtette embereinek, hogy mi mindent vár ettől az egyetemtől: az innen kikerülő magyar tudósok majd elszóródnak Európa egyéb egyetemeire tanítani, s valamennyi a maga katedráján a magyarság becsülésére fogja tanítani az új nemzedéket. Többet fog érni egy-egy ilyen professzor, mint tíz diplomata. És még hozzá nem fog semmibe kerülni, míg követeket tartani szerfelett drága mulatság.

De Janus Pannonius, tanuló korában a világhírű Guarino jobbkeze, a tudományok szervezetének szakembere, fejét rázta:

- Szép vóna, felség, ha löhető vóna. De az valóság nem ez. Egyetemnek építési felségöd jogában áll, de hogy végzöttjei bárhol oktathassanak, pátens kölletik hozzá.

- S azt ki adja?

- Kettő adhatja. Vagy pápa, vagy császár.

- Pápa, - szólt Mátyás habozás nélkül, - csakis pápa. Elmész a szentatyához, az pátenst hazahozod, ennyi.

A házasság dolgát nem feszegette tovább. Az időre bízta. Nem is nagyon volt érkezése sokat tanácskozni most már, serege készen állott. És megint csak az övé. Ő ott állott a helyén, de más nem. Az a különös fordulat következett be, hogy ezúttal még maga a pápa is elkésett. Az a nagy hajóhad, amelyet télen megígért a keresztény világnak, sehogysem akart elindulni. S most nagyot fordultak a dolgok: a pápa helyett a magyar király lett sürgetője, noszogatója a hadjáratnak. Ő írta egyik levelet a másik után Rómába, szemrehányóan unszolva a pápát a pápa védelmére. A szentatya restelkedve mentegetődzött. De a sürgetés használt valamit: a keresztény hajóhad a nyár végén nagynehezen összejött Anconában. Ugyanakkor, mikor Mátyás már Futtakon táborozott és előkészítette Bosznia végleges visszafoglalását.

Ide, Futtakra, jött a hír a pápa haláláról. Az öreg fejedelem már lázas volt, mikor öt bibornoka kíséretében megindult Rómából. Mire Anconába ért, már a végét járta. Még megérte azt a tudósítást, hogy a doge hajóhada elindult Velencéből. Nagyboldogasszony előestéjén meghalt. Hagyatékában negyvennyolcezer aranyat találtak. Ezt a pénzt a biborosok azonnal elküldötték Mátyásnak, mint a nagy küzdelem egyetlen megbízható harcosának.

És íme, a nagy harcos, aki úgy állt Európa előtt, mint áldozataival, élete kockáztatásával és győzelmeivel a szemrehányás élő szobra, most egyszerre lezuhant a tehetetlenség szégyenébe és fájdalmába.

Mohamed szultán saját személyében termett Jajca ellen. Híres tüzérségét teljes erővel felvonultatta. A falakat teljesen tönkretette, a védők ellen már elrendelte az általános rohamot, már egy hajszálon függött a fontos vár sorsa, mikor a szultánnak jelentették, hogy Mátyás kétnapi járóföldre van Jajcától. A török seregen kerge rémület vett erőt, Mátyás puszta nevének hallatára felbomlott az ostrom. A szultán nem bírta fegyelmezni embereit. Kénytelen volt a már kétségtelenül megvívott várat odahagyni, ostromgépeit, ágyúit, poggyászát részint belehengergette a vízbe, részint martalékul engedte és lóhalálban elvonult. Üldözni nem lehetett, mert a török elpusztított mindent s az üldözőket nem lehetett volna élelmezni. Mátyás tehát három részre osztotta seregét. A kalocsai érseket a Szávához küldte, hogy az összeköttetésül szolgáljon az anyaországhoz, Szapolyai Imrét elküldte egy Szrebernik nevű fontos vár megvívására, maga pedig Zvornik várát zárta körül, mert ezt, mint a Szerbiába vezető hadiút kulcsát, birtokba akarta venni.

Itt történt a baj. A seregnek nem volt elegendő éleleme. Az időjárás súlyosan megpróbálta a katonaságot. Mátyás tüntetően a közlegények közé járt enni: lássák azok, hogy királyuk is velök nélkülöz, maga sem eszik egyebet, mint ők. De a török sereg fegyelmetlenségének miazmái a levegőn keresztül megfertőzték a magyart. Szapolyai még el tudta foglalni Szreberniket és csatlakozott a fősereghez, de egy nyílvessző kilőtte félszemét. Nem tudni, hogyan, az a babona terjedt el a táborban, hogy ez rossz jel. A zsolddal fizetett katonákat még csak tartani lehetett valahogy, de a telekkatonaság egy szép napon se szó, se beszéd, oszlani kezdett. Reggelenként hült helye volt hol ennek, hol annak a zászlóaljnak. Mátyás maga szemtanuja volt egy seregrész ilyen felkerekedésének. Lovagolni járt a rengetegben, hogy izgalmát hűtögesse. Mikor az országútra fordult visszajövet, nagy csapat bandukoló gyalogossal találkozott.

- Hová möntök, hé? - kiáltott rájok.

A gyaloglók nem álltak meg, bölcs nyugalommal tisztelegtek a királynak s gázoltak a magas hóban tovább. Egy altiszt visszaszólt:

- Hazafelé ügyeközünk, uram király. Az köteles üdő letölt.

Azzal folytatták útjokat. Mátyás nagy lélegzetet vett, hogy rájok ordítson. De meggondolta. Kényszeríteni nem lehetett őket, szolgálatuk törvényszabta ideje csakugyan letelt, április vége óta voltak fegyverben. Ugy tudták a törvényt, mint ő maga. Ha nem jobban. S tudta, hogy ezek inkább felnégyeltetik magokat, semhogy visszaforduljanak, ha egyszer nekiindultak. Csak nézett utánok tehetetlenül. S mikor a hajlásban, a fenyvek tövében az utolsó cammogó is eltűnt, a tábor felé fordította lovát. Kísérői nem merészeltek szólni hozzá.

A táborban egyenesen a beteg Szapolyai sátrát kereste fel. A kilőtt szeme sebével vesződő vezért sírva találta. Dühében sírt Szapolyai. Az imént tiszti küldöttség járt nála. Közölték vele, hogy miután megbízható hírek szerint a szultán összeszedte magát és jóval nagyobb erővel közeledik, ők reménytelennek látják a hadjárat további folytatását és idejük letelvén, az engedelmességet megtagadják.

- Mit válaszoltál nékiek?

- Puszta öklömvel képibe vágtam egynek. De csak konok szerrel megmaradának szavok mellett. Én, míg az világ, nem vezetek több hadat, felség, az Szent Szíz éngöm úgy segéjjen.

Mátyás felsóhajtott.

- Borzasztó az magyar, ha mihez joga vagyon. Az juss! Az! Egész világ szakadjon öszve, de jussát ű nem hagyja.

Felállott. Kihúzta magát.

- No, ez is másként lészön.

- S hogyan vajjon? - kérdezte kiábrándultan a bekötött fejű vezér.

- Állandó seregöt építek. Ki éjen-napon, tűzben-fagyban, folyton-folyvást hogy szógájjon, köteles lészön. Így nem dógozhatok. Megúntam. Megállj, bides magyar, ráncba szedlek. Hogy az keserves...

A király igen cifrát és hosszút káromkodott. Úgy szidta fajtáját, mint a bokrot. Aztán lecsillapodván, a beteg vállára tette kezét.

- Ne katonáskodjál, Imre, ha nem akaródzik. Kűdlek Szepesbe. Jutalmod is el nem marad, Szepes örökös grófjának töszlek. De én iza katonáskodok továbbá. Ennen katonaságom kiütte kezembül az kardot. Jól vagyon. Kezdöm elülről. De az magyart megfogom tarkójánál. Nem fog pisszenni is. Mastan táborszödést fúvatok.



VII.

A bíborosok, akik pápaválasztásra gyűltek egybe, már eleve megszorították a választandó pápa hatalmát. Kimondották, hogy akárki lesz az új pápa, az nem emelheti többre a bíborosok számát, mint huszonnégy, a szent kollégiumba legfeljebb egy rokonát hozhatja be, és főként: teljes erővel köteles folytatni a harcot a török ellen. Ezek után megválasztották pápául a néhai IV. Eugén pápa nővérének fiát, Pietro Barbo velencei származású főpapot, aki a világ első trónját elfoglalván, a II. Pál pápa nevet vette fel. Mátyás igen melegen üdvözölte, követet küldött hozzá, írt neki. A pápa hasonló nyájassággal válaszolt. Feszületet küldött neki ajándékul, amelybe Krisztus keresztjének egy szilánkját foglaltatta az ötvössel. Összeköttetésök igen szívesnek indúlt.

Pár hét múlva meghalt az öreg Szécsi Dénes. Mátyás azonnal kinevezte esztergomi érsekké Vitéz Jánost. A főpapi állások térképén ez a mozdulat a többieket is mind megmozdította. A váradi püspökséget egy német pap kapta meg, bizonyos Beckensloer János, aki egész fiatalon került Boroszlóból Magyarországra, felvitte a pécsi prépostságig és feltűnt éles eszével. A pécsi prépostság Handó Györgynek jutott, aki számos diplomáciai küldetésben kitüntette magát. A zágrábi püspökség hosszú évek óta húzódó ügyében is rendet kellett csinálni. Más egyházi stallumokról is volt szó. Mátyás, mint apostoli király, még a nunciust sem vonta be tanácskozásaiba. Minden helyre azt tette, akit jónak látott. Az új pápának ez szemet szúrt. Sehogy sem volt kedvére, hogy valahol világi hatalom neveztessen ki püspököt, az ő megkérdezése nélkül. Erőteljesen megtámadta a magyar király előjogát. De Mátyás ugyanilyen erőteljesen helyt állott. A pápa rövid küzdelem után megadta magát. A magyar egyházfejedelmek kinevezésének teljes joga a magyar államfőé maradt. A pápáé maradt viszont az a jog, hogy a magyar főpapok közül annak adja a bíborosi kalapot, akinek akarja. És Mátyás illendő hangú levélben kérte a szentatyát, hogy adja az elholt Dénes érsek bíborosi rangját a kalocsai érseknek. Nem Vitéz Jánosnak. Vitéz elégedjék meg a prímási ranggal, a kalocsai érsek vigasztalódjék a bíborral.

A pápa igyekezett most már, elvesztvén az egyházpolitikai csatát, mindenben Mátyás kedvére tenni. Olyan szüksége volt a magyar királyra, mint egy falat kenyérre. Most már nemcsak a török ellen. Girzsik ellen is. Még a boldogult Pius pápa idején történt, hogy a szentszék megelégelte a cseh király dolgait. Látván, hogy Girzsiknek eszeágában sincs a huszitákat visszavinni a pápisták közé, sőt alattomban a szentszék ellen irányuló koalíciót szervez és a francia királyt ellenzéki zsinat összehívására uszítja, Pius pápa kevéssel halála előtt szigorúan Rómába idézte. Girzsik nem ment Rómába. Próbált tovább diplomatizálni. Igyekezett kisütni valamit, hogy Mátyás segítségével időt nyerjen.

A cseh katolikusok egyik egyházi főembere az olmützi püspök volt, Boskovicz Protáz. Fiatal pap volt ez, Janus Pannonius tanulótársa Guarino mester híres iskolájában. Pannonius aztán, mikor mindaketten hazakerültek hazáikba, módját ejtette, hogy cseh jóbarátját megismertesse és összebarátkoztassa nagybátyjával. Azok csakugyan nagyon megkedvelték egymást. És most ők ketten tárgyalták a Girzsik és pápa ügyét királyaik megbízásából. De Girzsik számára ebben a tárgyalásban nem volt köszönet. Protáz püspök a pápával érzett, János érsek Mátyással érzett. Lanyhán tárgyalgattak, hadd teljék az idő. Az idő telt is, mígnem Pál pápa megúnta a huzavonát. Bullát adott ki. A bulla a cseh királyt az egész világ előtt eretneknek és az egyház ellenségének nyilvánította. A bulla mellett levelet intézett a keresztény fejedelmekhez és felszólította őket, hogy a szentszék ez ítéletének segítsenek, ha kell, fegyverrel is érvényt szerezni.

Mátyás ezt a levelet táborban kapta. Olyan táborban, amelyet állandó hadserege ütött a Dráva partján. Nagy elhatározását megvalósította: megszervezte a szünetlenül fegyverben álló sereget. Ilyen hadereje semmiféle európai fejedelemnek nem volt. Kiki összetoborozta zsoldosait, vagy fegyverbe állította alattvalóit a törvény erejével, mikor éppen verekedni kellett, de kurta hadjáratok után szélnek eresztette. Az esztendő minden napján fizetni a fegyveresek teméntelen zsoldját, ezt senkisem győzte pénzzel. Mátyás kimondta, hogy ő győzni fogja. Az állandó haderő egyelőre nem volt nagy, de bármikor rendelkezhetett vele. Az esztendő akármelyik napjának akármelyik pillanatában adódhatott a szüksége fegyveres fellépésének, ő akár egy órán belül indulhatott seregével. A kezdő magocskát, amelyet később nagy hadierővé szándékozott fejleszteni, a Giskra-féle cseh zsoldosokból szervezte meg. Mintakatonaságot csinált belőlük. Bőven ellátta őket fegyverrel és egyenruhával. Fekete színű posztót választott az egyenruhákhoz. S a fekete sereget, ahogy a nép azonnal elnevezte, állandó munkában tartotta. Reggeltől estig vezényszavakat gyakoroltak a katonák, rendszeresen tanulták a fegyverforgatást, irgalmatlanul kemény fegyelem alatt állottak.

Királyi vezérök most levelet kapott a pápától, hogy szükség esetén fogjon fegyvert Girzsik ellen. Azonnal válaszolt:

- Szentséged megbíz levelében, hogy a törvényes cseh király ellen támogassam a szentszéki eljárást, és szerezzek érvényt ennek az eljárásnak birodalmam területén is. Én magamat országommal együtt már felajánlottam egyszer, szent atyám, a római szentegyháznak és Szentségednek. Semmi olyan nehezet, semmi olyan veszedelmet nem parancsolhat nekem Isten földi helytartója, tehát Isten maga, aminek vállalását ne tartanám kegyes és üdvös dolognak, amibe félelem nélkül bele ne kezdenék, kivált, mikor a katolikus hit megszilárdításáról és a hitetlenek ármányának megdöntéséről van szó. Ősi szövetségünk is sarkal, amelyet az idők szüksége fűz most szorosabbra s amelynek, hiszem és tudom, könnyen fogok az apostoli szék tekintélyével eleget tenni. Senkinek ereje engem a legkevésbbé sem tarthat vissza. A cseheknél sokkal súlyosabb ellenséggel szembeszálltam én már Szentségednek és elődeinek felszólítására. Egyszóval akár a csehről, akár a törökről van szó, íme, Mátyás és országa, amennyire erőiktől telik, mindenekfölött hívek maradnak a szentszékhez és örökké hívek is fognak maradni.

A levél elment és rendkívüli bonyodalmakat támasztott. A szentszék eleinte kapva kapott rajta, de aztán észretért: mit akar fizetségül ez a király, hogy ilyen gyors és gyanus készséggel ajánlja segítségét? A magyar urak pedig, mikor királyuk állásfoglalása tudomásukra jutott, eddig nem tapasztalt hangossággal mondottak ellent. Vitéz kivételével, valamennyi. Nem akadt közjogi méltóság alig egy is, aki megdöbbenve ne tiltakozott volna az ellen, hogy Magyarország ebbe a vallási kérdésbe fegyverrel ártsa bele magát.

Rövid, de annál hevesebb harc keletkezett a király és a zászlósurak között. A király egyiknek sem kötötte orrára, hogy azonnal üstökön ragadván a váratlanul felmerült alkalmat, cseh király kíván lenni, s hogy mint cseh király majd választófejedelmi helyet kíván a németrómai császárság kollégiumában. Ezt csak Vitéz és Pannonius tudták, ők pedig helyeselték. A zászlósurak nem látták azt a messzi pontot, ahová a király az ő fejök fölött tekintett. Ők csak azt látták, hogy mikor az ország hadereje alig elegendő a török ellen, akkor a király s éppen a Hunyadi fia, kész ezt a haderőt elpocsékolni arra, hogy baráti szolgálatot tegyen a pápának. Olyan ügyben, amelyhez a magyarságnak alapjában véve semmi köze. Ha a cseh király eretnek akar lenni, az az ő dolga. S ha a pápa nem szereti az eretnekeket, az a pápa dolga. Hogyan gondolhat arra a király, hogy idegenek viszályára odaadja a nemzet életének megvédésére szükséges pénzt és véráldozatot?

Jó hazafiak voltak ezek, tisztességes emberek, szerették országukat és fajtájokat. Most riadtan látták, hogy a király, akinek hétesztendei országlása csupa okosság volt, erély és körültekintés, egyszerre ilyen végzetes hibára ragadtatta magát. Levélben fordultak hozzá, vagy éppen személyesen kerekedtek útnak, hogy a táborban felkeressék. Mátyás eleinte türelmesen válaszolgatott nekik. De mikor szép szóval nem ment semmire, felhorkant benne az erőnek s a hatalomnak az az ösztöne, amely minden indulatnál erősebb volt nála, s amely, ha ellenállásra talált, kíméletlenné változott. Az érvelők, óva intők és történelmi ünnepélyességgel tiltakozók majdnem mind meghunyászkodtak, mikor csodálkozva látták, hogy a király elhatározása nem valamely elhamarkodott fejedelmi szeszély, hanem vasból való álláspont. Sejtették, hogy ez az oroszlánsörényű nagy koponya, amely a konok vastag nyak s a nagy lélegzetre alkalmas katlanszerű mellkas felett ült, előttük ismeretlen távoli terveket latolgat. Megelégedtek azzal, hogy kiöntötték aggodalmaikat és vállat vonva, fejet hajtottak. Volt azonban két ember, akivel nem bírt. Egyik Turóczi Benedek volt, tavaly óta főajtónállója, másik saját unokafivére, Dengelegi Pongrácz János, Ujlaki címzetes rangja mellett a valóságos erdélyi vajda.

Turóczi Benedeket elég mélyen eresztette bizalmába. Őt használta arra, hogy mindenki előtt titkoltan elküldje háztűznézőbe, Milánóba. A főajtónálló elhíresztelte, hogy valami belső fájdalmai vannak, s ezektől annyira szenved, hogy fel kell keresnie egy bizonyos Griffi nevű orvost Milánóban. Útra kelt, meg is érkezett, de nem az orvost, hanem magát Sforza herceget kereste fel és felvetette a házasság tervét. A fejedelem hajlandó volt tárgyalni, bár leánya, a tizenkilencéves Ippolita, már jegyben járt Alfonz calabriai herceggel. De ezt az eljegyzést még fel lehetett bontani. Turóczi Benedek a hercegnő híven sikerült olajfestésű arcmásával tért vissza Budára. Vele jött az orvos is, hogy a főajtónálló belső fájdalmait személyesen kezelje, valójában tárgyalni jött a királyhoz, lévén a milánói fejedelem udvari orvosa. Ezt a házassági tervet, bármilyen bizalmasan próbálták letárgyalni, a mindig pompásan értesült Velence megtudta, még mielőtt Turóczi Milánóba érkezett volna. És mivel a doge igen kényelmetlennek találta, hogy Milánó és Magyarország harapófogójába kerüljön, azonnal megindította az ügyes cselszövények hadjáratát. Mátyás nemsokára kénytelen volt kitörölni számos eljegyzési lehetőségei közül a milánói udvart. De hiába lett a milánói út eredménytelen, Turóczinak fejébe szállt a király bizalma. Olyan ember hangján vitatta meg a cseh-római kérdést a királlyal, akinek több szabad, mint másnak. Kihallgatása után kérkedve beszélte a király környezetének, hogy alaposan megmondta a magáét. És személye kivételes fontosságának büszke tudatában indult haza a táborból. De a király hírnöke gyorsabban járt nála. Mire hazaért, már várta a királyi kancellária értesítése, mely szerint a főajtónállómester teendőitől a király felmentette.

A rokon, Dengelegi Pongrácz János, még keményebben lépett fel. Vitája a királlyal hangos szóváltásig tüzesedett. A fiatal vajda végül ezt kiáltotta a királynak egy rendreutasító megjegyzésére:

- Szállj le az lórul, király. Ki benned Hunyadi-vér, szint annyi bennem is vagyon.

- Fiágon?

- Ha leányágon is. De ne akarjál mendnyájonknál magyarabb lönni s okosb. Müköt sem az gólya kőtött.

A király legyűrte haragját. Aki ott állt előtte, mégis csak a Hunyadi Klára fia volt.

- Nézjed, Jankó. Nem embervel szólasz, vödd eszödben, hanem az szent koronával magával. Atyádfiával talán szólhatol nyers szerint. De az korona előtt süvegöd lekapjad.

- Nem úgy vagyon. Nemes ember vagyok, az korona testinek tagja. Nem egyedül vagy az korona. Korona ketten együtt vagyunk. Király s nemzet. Nemhogy jogos, de köteles vagyok visszahúznom mentédöt, mikor szamárságot csinálandó vónál. Intlek, király, én intlek, az nemzet, hogy ez Girzsik-dógot hadd az nyavalyába, mert gödörbe taszítol bennünköt. Ha nem hagyod, az Hunyadi-névnek árulója vagy. Én mondom, erdélyi vajda.

Mátyás elsápadt. Szája vékonyra szorult össze. Egy új Szilágyi Mihály állott előtte. Előre hajlott, orrlyukai szélesre tágultak.

- Erdélyi vajda? Csak vótál, János. Hónap kapod írásban. Mastan szödhetöd sátorfádat.

Dengelegi Pongrácz János felkapta a fejét. Még akart valamit mondani. De lenyelte. Sarkon fordult és köszönés nélkül elment. A király azonnal Vitéz Jánost kérette. Közölte vele, hogy a rokont letette a vajdaságról. És hogy most már általános takarítást fog csinálni a méltóságokban. Aki okoskodik, mehet. A fontos helyeken olyanok üljenek, akikre nehéz munkájú időkben számítani lehet. Végigvették az összes méltóságokat, végigvették mindazokat, akik méltóságokra vágynak és megbízhatók. S ettől kezdve egyik meglepő királyi rendelet a másik után robbantott bele a zászlósurak táborába. A főajtónálló méltóságot ketten kapták. Lamberger Frigyes volt az egyik, a másik a Túsz-fivérek egyike. Ezek a Túszok zsidó származásúak voltak, de már keresztény hitbe születtek és hívőbbek voltak a hívőnél. Túsz Osvát egyházi pályára ment és furfangos elméje folytán komoly jelöltje lehetett valamely megüresedő püspöki állásnak. Túsz János most lett főajtónálló. Az erdélyi vajdaságot három részre osztotta a király és három olyan embernek adta, akik választásakor heves ellenségei voltak és részt vettek Fridrik koronázásában, de most már őt szolgálták: gróf Szentgyörgyi Jánosnak, gróf Szentgyörgyi Zsigmondnak és Elderbach Bertótnak. Szapolyai Imrét, akit csak nemrég tett örökös szepesi gróffá, elcsapta báni állásáról és ide is Túsz Jánost nevezte ki. Szokoli Pétert elcsapta a macsói bánságról, helyébe Ujlaki egyik vejét tette. Pongrácz Jánostól a szörényi bánságot is elvette, odaadta a Mutnoki-fivéreknek. Bátori Lászlót, a Szilágyi-rokont, és Perényi Istvánt kitessékelte az asztalnokmesteri állásból, Perényi Istvánnak még jószágait is elkoboztatta. Hédervári Miklóst rakta helyökbe. A másik Pongrác-fiú is kicseppent a főpohárnokságból, azt Bánfi Miklós kapta. Egyszerre vadonatúj társaság vette körül a királyt, kétféle emberekből álló. Egyik részök megtért ellenség volt, másik részök csupa új név, újonnan feltörekedett ember, az ország új korszakának teremtvénye, a királynak életre-halálra híve. S a király most már oly erősnek tudta magát, hogy az elcsapottak duzzogásával sem törődött. Régebben ezt a nagy tisztogatást nem merészelte volna egyszerre végrehajtani. Ha ekkora csoport tekintélyes főúr ellene fordul, állása bizonyára megingott volna. De most már fején volt a korona, most már futhattak az elcsapottak, akihez akartak. Döntő hatalomra támaszkodott ellenök: a népre. Szerte az országban úgy imádták, ahogy európai fejedelmet egyet sem.

- Tudod-i, miért szeretnek éngöm az apró magyarok? - mondta egyszer Pannoniusnak.

- Miért, felség?

- Mert az ő eszökvel gondókozok. Ha maga az legalja magyar nép mend száz meg százezrestül egyetlen hangon megszólalhatna, azt mondaná, kit én mondok. Az népnél nincs bölcsebb, Pannonius, eztöt megtanuld. S én az népnek trombitája vagyok. Kit ű érez, de mondani nem tud, általam mondja.

- Az cseh dógokban is vajjon?

- Várjad végit. Abban is.

Girzsik igen alázatosan felelt a pápa ítéletére. Azt kérte, hogy három bíborosból álló választott bíróság előtt igazolhassa a katolikus egyház érdekében tett eddigi lépéseit. És megmozgatott mindenkit, akit lehetett. A brandenburgi őrgróftól, a bajor fejedelemtől, sőt a császártól is ki tudott csikarni egy-egy levelet, amelyet az ő érdekében írtak a pápához. De Pál pápa, miután most már döntésének fegyveres erejét is tudta Mátyásban, még erőteljesebb lett: óriási meglepetést keltő bullát adott ki. Ebben a cseh király alattvalóit feloldozza a hűség alól, őt nem ismeri el többé cseh királynak, és bűnösöknek nyilvánítja mindazokat a fejedelmeket, akik Girzsikkel még szövetségben merészelnek maradni. Ez Mátyás diplomáciája volt: a pápával tiltatta el magát Girzsik barátságától, amely ha valóságban nem is, papiron még megvolt.

Ügyes, messzire átgondolt lépéseit a körülmények összejátszása is segítette. Mintha minden fordulatot arra rendeltek volna a csillagok, hogy ő léptenként közelebb kerüljön a cseh koronához.

Nyáron még nagy tornajátékokat tartott Székesfehérvárott. Svehlát megint odahozatta. Ezúttal nem állott ki vele, az államügyek túlságosan igénybe vették, nem volt ideje az ilyen mérkőzések előtt szükséges, órákon át tartó edzéshez és gyakorláshoz mindennap. Az aranypálca a Svehláé lett. A cseh zsoldos vezérnek fejébe szállt a dicsőség, alvezérei még táplálták és bujtogatták is hiúságát. Ezért nem sokkal a tornajátékok után odaállt a király elé és zsoldemelést követelt. Túlságosan híresnek tartotta magát ahhoz, hogy a szerződésben kikötött zsoldért szolgáljon. Nyegle volt és italos. A király keményen összeteremtette. Másnap hült helye volt. Svehla és emberei hiányoztak a fekete seregből. Nemsokára hír érkezett róla: a bratrikhoz csatlakozott.

Ezek az új bratrik is gazdátlan cseh zsoldosok voltak, ugyanolyanok, mint régebben a Griskra emberei. Eredetileg jókora sereget alkottak, még a boldogult Albert főherceg toborozta volt őket a császár ellen. Mikor a főherceg meghalt, Girzsiknél kínálkoztak, aki mindjárt meg is fogadta és a katolikus Boroszló ellen küldte őket. De mióta a dolog a pápával elmérgesedett, Girzsik nem mert fegyvereseket tartani a pápahű Boroszló ellen és az egész zsoldoshadat szélnek eresztette. Ezek együtt maradtak és mintegy hétezer főre szaporodva mindenféle szegénylegényekkel, országúti csavargókkal, erdei rablókkal, önállósították magokat, és egy morva várban tanyázva, onnan harácsoló hadjáratokat hajtottak végre. Nagyszabású üzletök rövidesen annyira kifejlődött, hogy már magyar földön is elfoglaltak magoknak egy erődöt, Kosztolány várát. Ezt jól megerősítették és innen kezdték sarcolni a felvidéket. A lakosság, amely hosszú éveken át nyögte volt Giskrát, most új rablókat kapott a nyakába. Az egész felföldön elkeseredett harag élt a lakosságban, de a földművesnép tehetetlen volt a jól fegyverzett, szabályos seregként fellépő rablók ellen, akik irgalmatlanul öldököltek és fosztogattak. Elbizakodottságukban már Nagyszombat várát is el akarták foglalni s már ostrom alá is vették. Hogy nem boldogultak vele azonnal, azt csak egy Podmaniczki Balázs nevű embernek lehetett tulajdonítani. Ez a Podmaniczki Balázs magyar ember volt, de eredetileg a zsoldosok közt harcolt. Részt vett a csatározásokban a császár ellen is, Boroszló ellen is. Mikor azonban a bratrik a magyar felföldre vetették magokat, megszólalt benne a becsület és otthagyta őket. Sőt maga sietett Nagyszombatnak tudtul adni a rablók közeledését és sebbel-lobbal segített a várbelieknek felkészülni az ostromra.

Ezekhez a bratrikhoz csatlakozott Svehla. Rövidesen már öldöste a magyar lakosságot és gyújtogatta a falvakat.

Mátyás kénytelen volt otthagyni a déli határokat. Nagyobb baj onnan nem fenyegetett, beköszöntött a tél és a kémek jelentése szerint a török nem készülődött támadásra. Ezért gyorsan elintézte a Budára küldött országgyűlést és indult a felvidékre. Vezérnek Magyar Balázst vitte magával. Azonkívül annyi sereget vitt, amennyit csak összeszedhetett, mert az volt a gyanúja, hogy a bratrik mögött titokban a Girzsik keze mozog és egyszer csak szemközt találja magát az egész cseh haderővel.

A bratriknak szorult a kapcája, mert ugyanakkor, mikor Mátyás elindult ellenök Budáról, Bécsből is sereg kelt útra, hogy megfékezze őket. Ausztria területén is garázdálkodtak, s ezért egy Pottendorf nevű osztrák vezér hatszáz lovassal elindult Kosztolány felé, de értesülvén Mátyás vonulásáról, mindjárt oda csatlakozott a magyar királyhoz.

A sereg odaérkezett Kosztolány alá. Akkorra már a bratrik sietve odahagyták a hiába vívott Nagyszombatot és mind bezárkóztak a Kosztolányi várba. Svehla volt a parancsnok. A király tábort üttetett és azonnal fehér lobogós követet küldött a várba. Azt üzente Svehlának, hogy ha azonnal leteszi a fegyvert, megkegyelmez neki, de ha megkísérti az ellenállást, felakasztatja. A követ azzal jött vissza, hogy Svehla kinevette. A vár olyan erős és a bratrik olyan pompás katonák, hogy Kosztolányt a király soha ez életben nem fogja elfoglalni. Várja az első rohamot. Ez nem olyan tornavívás-féle játék, hanem komoly munka, most mutassa meg a király, hogy mit tud.

De hiába várta Svehla az első rohamot, a tábor csendesen tanyázott a vár alatt. A király elhatározta, hogy dédelgetett fekete seregének egyetlen emberét sem áldozza fel, ha nem muszáj. Körülvette Kosztolányt, gondosan elzárta a legapróbb erdei ösvényeket is és várt. Csendes, nyugalmas élet következett a táborra, csak a király sátrában folyt serény irodai munka naphosszat, egymást érték a levelet vivő és levelet hozó hírnökök. Nemcsak Kosztolányt vette körül a király vasból való kiéheztető gyűrűje. A királyi sátorban sokkal nagyobb gyűrű készült, amely lassan, szívósan kovácsolódott a bukásra ítélt Girzsik körül.

A várban nem sok lehetett már az élelmiszer. Sokan is fogyasztották, mert az egész felvidékről mind ide szaladtak össze a bratrik. A tábor viszont duskált a jóban. Soknapi járóföldről jöttek az emberek a rablók vesztét várni. Nem jöttek üres kézzel, ki búzát, ki malacot, ki egyebet hozott a katonáknak. Szinte mindennap akadt egy-egy küldöttség is, amely rimánkodni jött a királyhoz. Mátyás úgy rendelkezett, hogy ezeket várakoztatás nélkül elébe kell engedni. Az egyszerű emberek remegve léptek a pazar sátorba, letérdeltek a fényességes király előtt, kezét csókolták és úgy könyörögtek neki, hogy ettől a borzasztó sáskajárástól szabadítsa meg őket. Ő hosszan elbeszélgetett velök, kikérdezte bajaikat, tréfálkozott, vállokat veregette, s mikor elmentek, azonnal jegyzeteket diktált valamely kancellistának. Hatalmas ilyen jegyzetgyüjteménye volt már, mind tanulmányozni való anyag a majd egyszer nyélbe ütendő pénzügyi és igazságügyi törvényjavaslathoz.

Sokan visszamentek falvaikba, de sokan ott maradtak mint dühös vadászkutyák, várván az ürgelyuk kinyiltát, hátha nekik is jut egy-két martalóc, akin bosszújukat kitölthetnék. Nemzedékek elkeseredése forrongott itt a vár alatt. Az a fogalom, hogy "cseh rabló", a fogcsikorgatásra indította ezeket a névtelen szántóvetőket, akiknek minden esztendei munkáját emberemlékezet óta cseh rablók vették el. Az egész felföldön nem akadt család, amelynek valakijét cseh rablók meg ne gyilkolták volna.

A vár elesége csakugyan hamarosan elfogyott. Svehla az ostrommal szembenézett volna, erre a tétlen kiéheztetésre nem számított. Végül is kétségbeesett lépésre szánta el magát. Egy délelőtt a vár déli kapuján egyszerre nagy robajjal kiütöttek a cseh védők. A magyar sereg azonnal talpon volt, hogy megverekedjék. De gyorsan kitűnt, hogy a kitörő csapat nem volt több háromszáz embernél és nem akart egyebet, mint az ostromlók egész figyelmét magára vonni. Ezalatt Svehla a vár északi oldalán, ahol nem volt kapu, külön e célra épített hidat eresztett a bástyáról az árokra és azon át menekülni igyekezett emberekkel, lovakkal együtt. Már jó mesze járt, mire a magyarok a cselt észrevették. Mátyás azonnal könnyű lovasságot küldött utánok. A csehek jórésze gyalogos volt, s a lovasság kiéhezett állatai alig tudtak már vánszorogni. Jó másfél óra múlva már jöttek vissza az üldözők és hozták vissza a foglyokat, szám szerint kétszázötvenet, köztük magát Svehlát. A többit agyonverték az erdőn, nem is annyira a fegyveresek, mint a bosszúálló nép, amely azért sereglett ide, hogy ezt az órát megélje.

A foglyokat a király elé vezették. Szörnyű látványt nyujtottak csontig lesoványodva, véresen, fonnyadt arcukon a halálfélelem sápadtságával. A foglyok sora előtt ott állott maga Svehla. Ő is úgy leromlott a hosszú éhezéstől, hogy mikor az erdőn egy favágó elfogta, már alig tudta magát tartani menekülő lova nyakában. Mellette egy papi személy állott, lázas tekintetű, fekete szakállú, kicsiny férfi. S másik oldalán egy tizennégyéves formájú, feltűnő szépségű fiú. A király lóháton ment oda a foglyokhoz.

- Kik ezek? - kérdezte Svehlát csehül.

- Ez az én huszita vallásom papja, - felelt furcsa selypítéssel Svehla, mert két első foga születése óta hiányzott, - ez a fiú pedig... apródom.

- Azzal bizonyára tisztában vagy, Svehla, hogy felköttetlek.

- Nem reméltem egyebet. De volna felségedhez egy utolsó kérésem. Adjon kegyelmet ennek a gyereknek.

Svehla a szépséges fiúcskához fordult és így szólt hozzá:

- Kérjél kegyelmet a király úrtól, drága csillagom, könyörögjél hozzá.

A fiú sírva fakadt, de sírásában is lányosan pipeskedve, csípőjét csavargatva szólott:

- Kegyelmezz meg nekem, király úr, te olyan nagy és szép ember vagy...

A király megrázkódott az undortól.

- Vigyétek valamennyit. Azt a tacskót is kössétek fel. Amoda a dombra mindet, hogy a nép lássa őket.

A bitófákon egész éjszaka dolgoztak. Fáklyák világánál ácsolták a sebtiben ledöntött erdei fákból. Éjszaka beásták őket a várral szemközti dombtetőre. Sűrű erdő lett a sok bitófából, középütt magasra emelkedett ki ebből az erdőből az, amelyet Svehlának szántak. Pitymallatkor mind a kétszázötven foglyot felkötötték, Svehla mellé kétoldalt az apródot s a papot. A király még aludt. De mikor reggel felkelt, odalovagolt a dombhoz. Tetemes sokaság állott köröskörül. A domb derekán katonák tartották vissza a feltörekvőket. Régi kárvallottak ugyanis oda akartak tolakodni a dombtetei hullaerdőhöz, hogy közvetlen közelről dédelgessék kielégülő bosszúérzetöket, de a katonák lándzsája útjokat állotta. Igy csak lentről nézték azt a nem mindennapi látványt, amint a januári fagyos szél ütemes ringással lóbált kétszázötven merevvé fagyott hullát.

Egy öregember, akinek jobbkeze könyökből hiányzott, Mátyás felé mutatta karja csonkját és így kiáltott:

- Egytől-egyig köttesjed fel, király, ha ki cseh vagyon az világon!

Valaki más nagyot rikkantott a csődületben:

- Halál az csehökre!

Az egész tömeg szenvedélyes tüntetéssel ismételte a kiáltást. Majd a cseh-akasztó királyt kezdték éljenezni. Ő köszöntést intett nekik és ellovagolt. Azon gondolkozott, hogy a nép nem is bölcs olykor. Most is a cseh rablókat általánosító haragjában egybe veszi az egész cseh nemzettel. Ez nagy tévedés. De olyan tévedés, amely a király malmára hajtja a vizet. És szerette volna idehozni az elcsapott zászlósurakat, hogy a népre mutasson előttök: ez a nép, s ennek közvéleménye fontos neki, az uraké nem.

Tábori ebédnél már másfelé jártak gondolatai.

- Kár ez Svehláért, - mondotta, - tornavívót jobbat nem esmértem.

- De felségöd meggyőzte, - sietett valaki megjegyezni.

- Meg, - bólintott a király, - s mely szerencse, hogy meg. Mert ha meg nem győzhettem vóna az tornán, mastan halállal, kit kedig érdemölt, büntetnöm nem illett vóna.



VIII.

A király és Pannonius állandó vitában állottak a csillagnézés miatt, ebben sehogysem tudtak megegyezni. A király hitt a csillagjóslásban, Pannonius nem hitt.

Mátyás természetesnek és világosnak tartotta, hogy a csillagok hatalma végzetszerűen meghatározza az ember minden lépését. Ha belemelegedett a vitába a pécsi püspökkel, ki is fejtette életről, emberről, sorsról kialakult felfogását. A világ minden jelensége összefügg egymással, mondotta. Minden csak úgy történik, ahogy történhetik, s hogy egy adott pillanathoz tíz esztendőre mi lesz a világ állapota, annak okozó elemei az adott pillanatban adva vannak. Aki a világ minden jelenségét fel tudná írni egy nagy táblára, az ki is számíthatná belőlök, mi lesz tíz év mulva. Csak az a baj, hogy akkora tábla nincs. Mert a világ folyását kialakító elemek közé be kellene venni azt a madarat, amely ráröppen egy svájci hegyre és megindít egy csipetnyi havat, ebből lavina lesz, ebből falvak romlása, odavész valamely zsoldoskapitány családja, ettől a bánattól a kapitány rosszul verekszik, elveszti a döntő ütközetet, más örökli a választófejedelemséget s a világtörténelem a kismadár miatt megváltozik. De bele kellene venni azt a macedóniai vakondot is, amely halmot túr a gyalogösvényen, abban megbotlik egy macedón paraszt, feltápászkodásával időt veszít, ennélfogva éppen találkozik egy lovas hírvivővel, azt útbaigazíthatja, a hírnök kerülőút helyett sokkal rövidebb hegyi csapásra tér, gyorsabban eléri Skander bég seregét, a bég gyorsabban rajta tud ütni a török előőrsökön, megállítja a szultán felvonulását, ezzel a magyar belpolitika időhalasztást nyer, országos döntések történnek, a világtörténelem a vakond miatt megváltozik. Minden összefügg mindennel, minden előre el van végezve. De valamennyi összefüggést tisztán és világosan és egyszerre csak az Isten látja, ezért mondjuk őt mindentudónak. S hozzá képest az ember igen nyomorúságos kis pondró, sorsát a bolygók milliószorta nagyobb ereje igazítja. Mert, hogy a csillagok hatnak az emberre és más apró lényecskékre, az teljességgel belátható. Hiszen az a katángkóró, amely a domb keleti oldalán terem, dúsabb és erősebb, mint a nyugati oldalon termett. Miért volna ez másképpen az embernél? Az évezredes tudomány már eljutott annyira, hogy vékony hasadékon be tud leselkedni a nagy műhelybe, ki tudja számítani csillagászattal, hogy mely bolygók milyen pillanatban kire, hogyan hatnak varázslatos erejükkel. Az asztrológiában tehát hinni kell. S ha egyik-másik horoszkóp téved, az nem a tudomány, hanem a nem eléggé avatott tudás hibáját mutatja.

Pannonius tagadta az előre elhatározottságot. Ez szerinte ellenkezett az egyházatyák tanításaival. Hiszen, ha előre meg van írva, ki hogyan fogja leélni életét, akkor az is már eleve elrendeltetett, hogy üdvözülni fog-e vagy sem, ez esetben pedig nem érdemes bűnt kerülnünk s a jótettre törekednünk. Ami pedig a csillagokat illeti, honnan tudja vajjon a Mars, hogy őt mi itt a földön Marsnak neveztük el s ő hadierényeket köteles sugározni a jegyében születettre? A horoszkópok alaptalansága onnan is látszik, hogy az asztrológia szerint az ugyanazon pillanatban született emberek sorsa egyforma kellene, hogy legyen. Ha feltesszük, hogy gazdag, kapzsi és hatalomvágyó szülőknek, másfelől egy szegénysorsú, alázatos hajlamú jobbágy-házaspárnak egyazon pillanatban születik egy-egy gyermeke, vajjon feltehető, hogy sorsuk azonos lesz és sem a szülőktől örökölt kétféle hajlam, sem a vagyoni különbség nem teszi életpályájokat különbözővé?

Nem tudták meggyőzni egymást. Egyiknek érvére a másiknak azonnal volt ellenérve.

- Ciceró ellensége vót az csillagjóslásnak, - vágta ki Pannonius a maga nagy tekintélyét.

- Süsd meg Cicerót, - válaszolta a király, - Cézár néköm több. Ki ugyan hitte és gyakorolta.

Így vitatkoztak a magyar Cézár és magyar Ciceró. Kiki hitte tovább a maga álláspontját. A király állandó csillagászokat tartott, akik azzal foglalkoztak, hogy édes-keveset figyelték a mennyboltot, de annál több ábrát rajzoltak szobájok négy fala közt: egymást keresztező négyzeteket, amelyeknek szelvényeiben a káldeus bölcsesség titokzatosságával díszlettek a zodiákusz különös jegyei. A négyzet rajza alatt bonyolult számítások mutatták a sárkány fejét és farkát, vagyis a bolygópályáknak az ekliptikára vonatkoztatott csomópontjait, a "szerencse régióját", vagyis a holdpálya síkjának távolságát a naptól, az uralkodó planétát s a többi fontos adatot. Majd a szöveg következett, mely szerint az ég tizenkét házának metszetei pontosan megmondották, mi várható sorrend szerint az élet, a vagyon, a testvérek, a rokonok, a szolgák, a házasság, a halál, a vallás, az életpálya, a barátság és az ellenségek dolgában. A királyt ezek a horoszkópok nagyon szórakoztatták. Lassanként úgy hozzájok szokott, hogy most már minden fontosabb lépés előtt horoszkópot rendelt a két udvari csillagásztól. Pannonius pedig egyre jobban haragudott a horoszkópokra. Sőt elkövetkezett egy horoszkóp, amely miatt sötéten meggyűlölte a csillagászokat.

A horoszkóp az egyetemre vonatkozott. Pannonius már megjárta Rómát, hogy Magyarország számára kieszközölje a pápától az egyetemi pátenst. Ciceróhoz méltó gyönyörű szónoklatot tartott a pápa színe előtt, aki, bár nem volt olyan ragyogó humanista, mint elődje, igyekezett klasszikus latinsággal válaszolni. A bullát a magyar egyetem felállításáról ki is adta. Mátyás tehát meghagyta Vitéz Jánosnak, hogy dolgozza ki a felállítandó egyetem szervezetének tervét. Meg kellett határozni az egyetem helyét is. Pannonius, a pécsi püspök, természetesen Pécs mellett kardoskodott, már csak azért is, mert ott állott valaha az első magyar főiskola, a dicső emlékű Nagy Lajos azóta elpusztult alapítása. Mátyás azonban kijelentette, hogy e tekintetben meg akarja kérdezni a csillagokat. Megcsináltatta az egyetem horoszkópját. A horoszkópból az jött ki, hogy az egyetemnek Pozsonyban kell megszületnie. Pontosan Pozsonyban és sehol másutt. Pannonius szerette volna megfojtani a két jámbor csillagászt, akik kúpsüvegökkel, zodiákusz-jegyekkel kivarrott fekete ruhájokban most már állandóan kísérték a királyt udvartól táborba, táborból országgyűlésre. Azt persze nem tudta Pannonius, hogy a király néha csalt: ezúttal is előre közölte a csillagászokkal, hogy a tudományt ugyan nem óhajtja befolyásolni, de ha a horoszkóp történetesen Pozsonyt ajánlaná, az neki nagy örömére szolgálna. S csodák csodája: a csillagászok hosszú árkusokra terjedő számításaiból éppen Pozsony jött ki. Ennek azért örvendett különösképpen a király, mert a Fridrik határához közeleső Pozsonyt minden módon lekötelezni, hűségében megerősíteni igyekezett s erős magyar várost szándékozott belőle nevelni, amelyet nemcsak jól rakott falak védjenek, hanem hírnév és vagyonos polgárság is. Pannoniusnak bele kellett nyugodnia, hogy az egyetemet nem az ő Pécse kapja. Vitéz János pedig naponta elvett az államügyektől egy-két órát, hogy tudósokkal levelezzen, külföldi egyetemek szervezetének leírását mintául megszerezze és mennél nevesebb európai hírességeket édesgessen az egyetem megnyitandó katedráira.

Erre sok pénz kellett. Mindenre sok pénz kellett. A közel jövőre esedékes cseh háborúra éppenséggel rendkívüli források kellettek. És most jött el az ideje annak, hogy a király nagy tervei közül az ország pénzügyi átszervezése megérett a megvalósításra. Már évek óta dolgozott rajta, kihallgatván mindenkit, akinek pénzdolgokhoz bármi köze volt. Megtanulta a leckét, mint ahogy valaha megtanult görögül. Most megtanulta országa pénzügyi szervezetét. A tárnokmestert éppen úgy kikérdezte, mint táborozásai közben holmi kis vidéki adószedőket. Megtanulta az arany ötvözésének rendszerét, az európai államok különböző forintjainak belső értékkülönbségét, a váltópénz gyakorlati használatának szempontjait, vámokat, sójövedelmek kezelését, az adók történelmi fejlődését, mindazt, amit a pénzről csak meg lehetett tanulnia. Éles esze a tanulmányt érdekesnek, sőt olykor valósággal izgalmasnak találta. S aztán a rengeteg adat és tételes ismeret halmazából, száz és száz megkérdezett ember véletlen ötleteiből felépítette az új rendszert, amelyet a régi helyébe szándékozott tenni.

A rendek, akik hagyományos ünnepélyességgel és országigazító fontosságuk tudatában sereglettek Budára az országutak feneketlen márciusi sártengerén keresztül, nem is sejtették, milyen meghökkentő javaslatokat fog elébök rakni a király. Számítottak rá, hogy mint mindig, Mátyás most is pénzt fog kérni tőlük. Mint mindig, most is megfogadja szentül, hogy ez az utolsó eset. S ők, mint mindig, némi morgás és huzavona után meg fogják szavazni a pénzt, mert ez a fortélyos ember mindig le tudja venni őket a lábukról. De amit most tanácskozás végett elébük adott a kormányzat, annak fele sem volt tréfa. Mátyás egyszerűen el óhajtotta söpörni a föld színéről mindazt, ami egy fél évezred alatt ősi hagyományként kialakult, hogy merőben újat és kipróbálatlant rakjon helyébe. A javaslat első cikke valósággal megdöbbentően hangzott: "Az adózás eddigi rendszere, a kamaranyereség és az úgynevezett királybér, megszűnik és eltöröltetik. Helyébe kincstári adó nevezete alatt új adórendszer állíttatik. Eltöröltetik a harmincad is, helyébe koronavám néven új kereskedelmi adó lép életbe."

- Kicsoda ez Hampó? - kérdezte mindenki riadtan egymástól, mingyárt az országgyűlés első napján.

Mert senki sem ismerte az országban a föld alól hirtelenül előtermett Hampót, akit a pénzügyi javaslatok egyik pontja az új kereskedelmi adók főigazgatójául rendelt. Ott járkált a rendek közt, hóna alatt nagy, pecsétes irattekercsekkel, nem beszélt senkivel az ismeretlen új ember. Szikár, magas, német arcvonású, komor kifejezésű ember volt, erősen rövidlátó, orra súrolta a papirost, ha írásai között belenézett valamibe vaksi tekintetével. Az udvarhoz közelállók aztán megmondták, amit tudtak róla, s az országgyűlés vidéki rendei most már értesülve bámúlták az idegent. Kitűnt, hogy némelyek szerint zsidó származás, mások szerint sváb eredetü elszegényedett nemes ember, igazi neve Johann Ernest. A Hampó név, nem tudni hogyan, már itt Budán ragadt rája. Eredetileg a királyi várpalota őrségében szolgált, mint katona, de terjedelmes emlékiratot juttatott a királyi kancelláriához arról, hogy hogyan lehetne az ország jövedelmeit a kereskedelmi forgalom helyes megadóztatásával jóval magasabbra emelni. A memorandumot maga a király olvasta el és szerzőjét azonnal maga elé rendelte. Azóta pénzügyekben rengeteget tárgyalt ezzel a svábbal, akinek üzleti esze, mint hírlik, nemhogy tíz zsidóéval, hanem tíz görögével felér.

Az országgyűlés soká elhúzódott. A rendeket az új javaslatok valósággal fejbeütötték. A falusi nemes urak jórésze nem tudta a bonyolult új rendszert áttekinteni, a többség szerette volna az egész dolgot a következő országyűlésre halasztani, hogy addig a javaslatokat tanulmányozni lehessen és alaposan meggondolni, hogy a birtokos nemes embernek az új rendszerből mi előnye és mi hátránya származik. De a király keményen kijelentette, hogy halasztásról szó sem lehet. Akinek nincs elég esze hozzá, hogy hozzászóljon az ország dolgához, az hallgasson és bízza a vitát az okosabbakra. Volt is vita bőven. Évtizedek óta ennyit nem vitatkoztak a rendek. Az már az elején mingyárt meglátszott, hogy ez a Hampó mit akart a harmincadok eltörlésével s a helyökbe tett "vectigal coronae" rendszerével. Az utóbbi királyok alatt hol ez a város, hol az a céh, hol ez, hol az kapott felmentést a harmincadfizetés alól. Végül már a harmincadkötelesek közül többnek volt felmentési szabadalma, mint ahány fizetett. Például egész Erdély egyáltalán nem fizetett. De az új adó alól még nem volt felmentése senkinek.

Úgy lett most is, mint mindig: a javaslatok keresztülmentek. A rendek megszavazták azt az új világot, amelynek pénzügyi fintáit csak homályosan sejtették. Ha akadt köztük egy-két üzleti érzékkel megáldott falusi úr és elkezdte egyik-másik szakaszt piszkálni, azt még aznap munkába vette a nevezetes Hampó. És ha valaki nagyon okvetetlenkedett, az másnap meghívást kapott a király elé. Az aztán vagy csendesen hallgatta a vitát, vagy éppenséggel felszólalt az új adórendszer mellett. Komoly ellenzéki hang nem is hallatszott. Március huszonötödikén már ki is hirdették a törvényeket. A király boldog volt és hosszú listákon számolgatta Hampóval, mennyi pénzre lehet számítani.

- János érsek, - mondta Vitéznek, - egyetemünk pénzi megvagyon. Mikint állsz dógodval?

- Készen vagyok, felség.

A prímás beszámolt az egyetem dolgainak eddigi állásával. A helyiség Pozsonyban már megvolt. Azt a szép palotát szemelték ki egyetemnek, amelyet közönségesen Ventur-háznak ismert a pozsonyi lakosság. Ennek egyik felét a magtalanul elhalt Gmaitel-család után a király örökölte s mindjárt kijelölte az egyetem céljaira. De Vitéz tervei olyan terjedelmessé nőttek, hogy a termek száma nem lehetett elegendő. Saját zsebébe nyúlt tehát s a palota másik felét Jörger Lénárt uramtól megvette hatszáz aranyon. Szomszédos volt az épülettel a pozsonyi prépostságnak egy telke, amely felől a király rendelkezett. Azt is hozzávették a palotához. Az épület belsejét már javában alakították és tatarozták, könyvtárt, tanári szobákat, csillagvizsgálót, tantermeket jelöltek ki. Vitéz kiteregette az egyes emeletek alaprajzait és részletesen elmagyarázta a beosztást a királynak. Aztán beszámolt az egyetem szervezetéről. Az egész intézmény élén áll az egyetem főkancellárja, aki a vezetésben a király és a pápa hatalmát képviseli.

- Ki lészön ez? - kérdezte a király.

- Vagy én, - felelte röviden Vitéz, - vagy kit nálam felségöd tunna jobbat.

- Jól vagyon, - nevetett Mátyás, - jobbat nem tudhatok. No mondjad.

A főkancellár az autonóm egyetem legfőbb bírói hatalma, aki ítélkezik nemcsak a diákok, hanem a tanárok ügyeiben is. De mivel az egyetem élére olyan ember is kell, aki állandóan ott lakik és az ügyek vitelét napról-napra közvetlenül a kezében tartja, az egyetemnek alkancellárja is lesz.

- S ez ki?

- Schőnberg prépostot ajállom.

A király élénken helyeselt. Schőnberg osztrák ember volt, aki korán egyházi szolgálatba lépett és fiatal pap korában V. László udvarához került, mint kancellista. Ulrik gróf igen megkedvelte és a pozsonyi prépostságot adatta neki. Mátyásnak szemet szúrt, mikor trónralépett, hogy egy magyar egyházi méltóságot ez az osztrák Habsburg-kegyenc visel, ezért kapva-kapott azon a törvényen, amelyet első országgyűlése hozott: hogy magyar egyházi méltóságokat külföldiek nem kaphatnak. Mindjárt utasította a pozsonyi tanácsot, hogy Schőnberg helyébe Büky István győri kanonokot iktassák be prépostnak. De Szécsi Dénes közbelépett. A törvényt különben sem lehetett a már kinevezettekre alkalmazni, az csak a jövőre vonatkozó tilalmat jelentett. Mátyás kénytelen-kelletlen helyén hagyta Schőnberget. Később személyesen is megismerkedett vele és rájött, hogy nagyon derék ember, elsőrangúan képzett jogtudós és ügyes tollú író. Kezdte diplomáciai megbízatásokra használni. Igen hasznosnak bizonyult, de magatartásában mindig volt valami néma szemrehányás a király ellen, aki őt méltatlanul meg akarta alázni. Most itt volt a teljes elégtétel alkalma.

- Kitűnő ajállat. Nagy eszöd van, János. No továbbá. Kik az professzorok?

Vitéz mindenekelőtt kifejtette, hogy Pannoniusnak igen nagy érdemei vannak az egyetem körül, mert kivívta Rómában, hogy a magyar egyetem teljes jogú egyetem legyen. Ez nem kis dolog, Nagy Lajosnak annakidején nem sikerült. A száz év előtti pápa, V. Orbán, az akkori pécsi egyetemnek kimondottan megtiltotta, hogy hittudományi kart szervezzen. Orvostudományi kart is kevés egyetemnek szabad tartania. A pozsonyinak mindent szabad. Ez lesz Európa egyik legrangosabb egyeteme. Tanulmányi rendszerében a bolognai egyetem rendszeréhez fog igazodni, tehát a jogtudományok fogják főjellegét megadni. Ez legjobban meg is felel a magyar tanulók szellemének. Kánonjog és római jog lesznek a főtárgyak. Egyetemi fokozat egyetlen egy lesz, mint Bolognában. Az angol, francia és német egyetemek három fokot adnak: bakkalaureátust, licenciátust és doktorátust. De Bologna csak egyet ad közbeeső fokok nélkül, doktorátust. Így lesz Pozsonyban is.

- Jó ez vajjon, - kérdezte a király, - nem csökkentendi az egyetem tekintetit s tisztösségit?

- Ha az doktorátust nem adandják könnyő szervel, nem csökkentendi. Bolognáét sem károsította. S ha az deákoknak előhaladásokat komplikálandjuk, előztebb Béccsé s Krakkóvá mönnek, hunnet ippen hogy haza édesödjönek, célunk.

- Okos. Továbbá.

A jogtudományok mellett azonban meglesz a bölcsészeti, hittudományi és orvosi kar is. Az orvosi karra szükség van, noha a király az orvostudományt babonás kuruzslásnak tartja. De kell, mert amelyik ifjú orvos akar lenni, az csak maradhasson itthon s ne költse külföldön a pénzét. Az orvostudományt egy Péter nevű szerzetes fogja tanítani, aki a maga szakmájában igen jó hírnévnek örvend. A hittudományi karra sikerült megnyerni Koch Lőrincet, aki már megállapodott ugyan a bécsi egyetemmel, de majd valahogy ki lehet egyezni a bécsiekkel. Koch maga Pozsonyba szeretne jönni, mert inkább tanít a hazájában. Ugyanis a szepesvármegyei Krompachon született földhözragadt cipszer szülőktől és nagy tehetségével odáig vitte, hogy íme, harminckétéves korára már több egyetem verseng érette. A jogi fakultásra sikerült megnyerni Giovanni Gatti domonkos atyát, aki Firenzében és Ferrarában is tanított már, most Bolognában ad elő.

- Miért cseréli Pozsonyon Bolognát?

- Pénzért, felség.

De a legérdekesebb emberei a bölcsészetiek lesznek az új egyetemnek. Egyik a híres Regiomontanus, a kőnigsbergi nagy csillagász, a bécsi egyetem bölcsészeti magistere, világhírű tudós. A másik a boszorkányos tudású asztrológus, a lengyel Ilkusz Márton, akinél jobb horoszkópokat senki sem tud állítani Európában.

- Micsoda, micsoda, - szakította félbe Mátyás az előterjesztést, - megálljunk csak. Hun vötted ez tudóst, látnom köll.

- Látandja felségöd, ha alázatos hívásomnak eleget tönni méltóztatnál. Ez professzorok nálam sereglenek egybe Esztergomban, ottan tartandjuk az innepi Veni sancte-misét, s onnén vonulnak az professzorok Pozsonnyá, hol is az tanács nagy tisztösségvel fogadja őköt. Regiomontanus s Ilkusz immár Esztergomban vagynak. Házamnál múlatnak. Regiomontanus igen nagy mívet dolgozik nálam. Mend az égi testöknek pályafutásokat, kerengésöket s elhajlásokat különb-különb tabulákban szerkeszti. Illy munka ez világon még nincs. Első lészön. Ha ki csillagászkodni óhajt az jövendő évszázadokon, ez könyv annak bibliája maradand. Csudálatos ottan ülnöm csillagnézőmben mellettök s hallanom társalgásokat. Regiomontanus csinálja, Ilkusz segéli iparát. Hódolatval invitálom, felség, nézjön el hajlékomba s vélek esmerkedjék, mert bizony mondom, meg nem bánja.

A király nem nagyon kérette magát. Nagyon kíváncsivá tette a két tudós. A nagy csillagász is, a híres horoszkóp-szerkesztő is. Egyik legközelebbi szabad napján kiment a prímáshoz, különben is szeretett Esztergomba menni. A prímás igen szép helyen lakott, abban az ősi királyi palotában, amelyet még Szent István emelt a Duna fölé kiülő hegyfokra. Soká volt az Árpádoké ez a szép erődített kastély. A hagyományok szerint ez a ház volt állandó otthona III. Bélának, a görög udvarnál nevelkedett Árpádfinak. Mikor Vitéz Esztergomba került, düledező és nagyon elhanyagolt állapotban találta. Pallérszenvedélyével mingyárt rendbe hozatta. Divatos olasz ízlés szerint való ajtófőket faragtatott, a termeket tarka virágmintákkal festette, a király hajdani dolgozószobájának talaját felemeltette s az ablakokat nem éppen szerencsés módon magasabbra igazíttatta. Nagyon büszke volt szép otthonára, minden szobában megállott vendégeivel, hogy hosszas magyarázattal szolgáljon. Megmutatta a házi kápolnát, mellette azt a kis márványfülkét, amely nem volt több egyetlen ülőhelynél s ahonnan Béla király láthatatlanúl hallgathatta a mindennapi misét, kivezette vendégeit az erkélyre, ahonnan elragadó kilátás nyílott az alant hömpölygő Dunára, majd megint visszakerültek a házba és a könyvtárt nézték.

A könyv állandó beszélgetési tárgya volt királynak és érseknek, versenyt gyüjtötték a könyveket mind a ketten. Itt most egyik kötetet a másik után szedték elő, bírálgatták a miniátor munkáját, újjaik közt tapintották a pergamentet. Aztán a modern találmányról beszélgettek, a német mód szerint való könyvnyomtatásról. Nem volt ez kedves egyiköknek sem. De különböző módon voltak ellenségei a találmánynak. Vitéz János elvben haragudott a nyomtatásra. Veszedelmesnek tartotta, hogy a könyv könnyen hozzáférhető lesz. A műveletlen ember fejét megkeveri az olvasmány, úgy vélte, és például előrelátható, hogy ha a bibliát mindenki olvashatja, az a különböző eretnek szekták százait fogja okozni, mert minden tacskó hivatottnak fogja magát érezni, hogy a Szentírás igéit magyarázgassa és értelmezgesse. A király másképpen gondolkozott: ő a könyvek olcsó terjedését hasznosnak tartotta, mert az igazságok mindig viták által tisztázódtak, s ha általános dolog lesz könyveket olvasni, ez a magyar nép olyan tehetségeit fogja napfényre hozni, amelyek eddig elkallódtak. De a könyvnyomtatást művészietlennek és finomtalannak tartotta. A gyönyörűen írott és festett kódex meg a nyomtatott könyv között ugyanaz a különbség, mondta, mint a márványszobor és a tégla között. A könyv arisztokratikus szépsége meg fog szűnni, a gyönyörű, ritka könyvtárak helyét olyan könyvtárak foglalják majd el, amelyeket bárki beszerezhet.

Később a prímás üzent a tudósokért, hogy a király látni óhajtja őket. Bevonulnak nagy ünnepélyességgel mind a hárman, mert most már Gatti, a kánonjogász domonkosrendi is megérkezett Esztergomba.

Három teljesen különböző ember volt a három tudós. A világhírű Regiomontanus félszeg, hallgatag és szerény viselkedést tanusított, szinte bocsánatot látszott kérni jelenlétéért. Ha a király szólt hozzá, mindig megrezzent, zavartan mosolygott és akadozva válaszolt. Ilkusz, a lengyel csillagász, elfogulatlan, közvetlen, csevegő természetű pap volt, vagy hevesen lelkesedett, vagy haragosan gyalázta, amiről szó volt, de elég volt egyetlen ellenvetést hallania, azonnal mérsékelte véleményét. Gatti azonban minden módon a tudomány méltóságára vigyázott, lassan tagolta mondatait, mintha soha nem hallott szentenciákat most eresztene világgá. Ha valaki közbeszólt, mikor ő beszélt, arcán türelmetlen ború futott keresztül. És ha valaki ellentmondó megjegyzést kockáztatott meg, bölcs és bánatos mosoly jelent meg ábrázatán, amely mintha a megbocsátás jóságát akarta volna kifejezni.

A király roppantul élvezte a társalgást. Eleven eszmecsere folyt, egyik tárgyról a másikra ugrottak. A tudósok eleinte úgy kezelték a fejedelmet, mint ahogyan előkelő laikusokkal általában beszélni szoktak: óvatos tartózkodással, a tárgyak felszínén átsikolva. De csakhamar látták, hogy éleseszű és igen művelt emberrel van dolguk, aki egyre-másra sarokba szorította őket furcsa kérdéseivel.

Az egyre elevenebbé váló társalgást a vacsoraasztalnál folytatták. Pénteki nap lévén, halat és szárcsát készített a prímás messze földön híres szakácsa. A vendégek elészedték késeiket és jó étvággyal döfték ki a lakoma egy-egy gusztusos falatját a közös tálból, balkézben a kenyeret alája tartva, hogy a sáfrányos lét el ne csepegtessék nagyon az asztalon. Gatti, aki olasz udvaroknál is megfordult már és számos herceget sorolt fel kedves barátja és jóakarója gyanánt, előadást tartott az újdivatú evésről: a finom udvaroknál lábra kapott az a szokás, hogy a vendéglátó ház maga adott kést az ételekhez, sőt villát is tettek az asztalra, olyan szerszámot, mint a szénarakó villa, de persze egészen kicsinyt, az ujjak közé vehetőt. Azonkívül külön tányért adtak, kiki arra vette ki a közös tálból a falatot és onnan ette késsel és villával. Sokan már bámulatos ügyességre tettek szert a késsel-villával való furcsa étkezésben, amelyet különösen a hölgyek szerettek, mert ujjaikat így nem festette meg az erős sáfránylé és drága ruháikon néha már egyetlen pecsét sem esett.

- Erre a mi királyunknak nincs szüksége, - mondta a prímás, - nézzetek oda most is, az ujján nyoma sincs az ételnek. Én bezzeg könyökig sáfrányos szoktam lenni és minden ruhám teljesded tele van pecséttel. Folyton bámulom a királyt, hogyan képes ily ügyesen enni.

Mátyás mosolyogva ütötte bele ujja hegyét a rózsaillatos kézmosó vízbe, amelyet az inas tartott eléje. Hogy igen szépen tudott enni és általában kényes és finnyás testi tisztasága hiú pontja volt hétköznapi életének. Szerette, ha erről a tulajdonságáról beszélnek és közben kigúnyolta magát, hogy milyen hiú.

- Most ne rólam beszéljünk, - mondta jólesően, - ez a nap a tudós uraké. Szeretnék mennél többet kérdezni ebben a ritka társaságban, hogy mennél többet tanuljak.

- Boldogan válaszolok minden kérdésre, felség, - szólt azonnal a büszke tudományú Gatti, - értve természetesen a hittudományi kérdéseket. Mert más tudományokban, alázattal megvallom, akadhat kérdés, amelyre nem tudok megfelelni.

- S a hittudományokban nem akadhat? - kérdezte kissé ingerkedve a király.

- Nem, - válaszolt gőgösen magasra vonva szemöldökét és szája sarkait leszegve a tudós, - a hittudományok terén aligha lehet tőlem kérdezni valamit, amit ne tudnék, ezt merem állítani.

- Úgy. Hát akkor hallgass ide, tisztelendő tudós. Nagyon különösnek találom, hogy Jézus a biblia előadása szerint igazságtalannak látszik.

- Milyennek?

- Igazságtalannak. Nem jutalmazott érdem szerint.

- Jézus? - kérdezte ámulva a kánonjog bölcse.

- Úgy van. Nézd csak. Ha nekem két barátom volna mellettem a harcban, az egyik mindjárt a viadal elején megfutamodnék, a másik azonban keményen kitartana mellettem, ugyebár, akkor lennék igazságos, ha a szökevényt gyalázattal halmoznám el, de jutalmaznám azt, aki hű maradt. Magyarázd meg tehát nekem, hogyan lehet az, hogy Jézus azt a Pétert, aki őt elhagyta és megtagadta, a legfőbb egyházi méltósággal ruházta fel, míg viszont Jánost, aki leghívebben ragaszkodott hozzá, kitüntetés nélkül hagyta. Hiszen ezzel a biblia arra biztat bennünket, hogy ne maradjunk hívek Jézushoz, hanem tagadjuk meg. Ezt a biblia aligha akarja. Tessék, magyarázd ezt meg nekem, mert a kérdés nyugtalanít.

Giovanni Gatti, a nagy tudós, időt akarván nyerni, elismételte az egész teológiai feladványt, úgy, ahogy a király feladta. Aztán mélyen gondolkozó arcot vágott, a mennyezetre nézett és kisujjával megvakarta a szája sarkát.

- Válaszom az, - felelte vontatottan, - hogy ezt a kérdést az egyházatyák egyike sem vetette fel, pedig aligha lehetséges, hogy akkora lángelméknek a kérdés fel ne ötlött volna. Ez nyilván mutatja, hogy a kérdés meghaladta értelmöket, mert vannak isteni titkok, amelyeket fürkészni nem szabad. A feltett kérdés is ezek közé tartozik.

Mátyás a fejét csóválta. Szemében agyafúrt mosoly rejlett.

- Ez a kérdés meghaladja az emberi értelmet? Nem hiszem. Ha te nem tudod megfejteni, még attól megfejtheti más.

- Bocsánat, felség, - szólt nekipirulva és kissé ingerült hangon Gatti, - én az egész teológiai irodalmat úgy ismerem, mint Európában senki. Elismert dolog, hogy az egyházatyák ismeretében a legelső szaktekintély vagyok. Ha én azt mondom, hogy ennek a kérdésnek nincs megoldása, akkor nincs.

- Nézd, tudós uram, én alig olvastam teológiai könyvet. Suhanc koromban lettem király, addig elmulasztottam, azóta nem érek rá. De ezt a kérdést még én is meg tudom oldani, olyan könnyű.

- Arra kiváncsi vagyok.

- Kiváncsiságodat ki fogom elégíteni. Akár két magyarázattal is. Az első tőlem való. Az én nézetem szerint Jézus megvárhatta a hűtelen Pétertől, hogy miután önmagán tapasztalta az emberi gyarlóságot s a kísértések hatalmát, a bűnösöknek szívből meg tud majd bocsátani és a bűnbánókat az egyház keblére tudja ölelni. Ellenben, ha a vétektelen Jánost teszi helytartójává, attól tarthatott volna, hogy János mindenkitől megköveteli a maga hűségét és szilárdságát s a bűnbánókat kérlelhetetlenül, bocsánat nélkül elűzi magától. Ez az én magyarázatom. Kicsit hosszú. Tudok még egyet, amely rövidebb.

Most Vitézhez fordult:

- János érsek, megvan könyvtáradban Szent Jeromosnak az a munkája, amelyet Jovinianus ellen írt? Légy szíves, keresd ki és hozd ide.

Az érsek azonnal felkelt boros kupája mellől. Míg odajárt, Gatti sápadtan meredt maga elé. Kezdett rémleni előtte, hogy valamit mégis elfelejtett. A másik két tudós kárörvendően nézte. Ilkusz meg is rúgta az asztal alatt Regiomontanust, aki azonban a nagy tudósok együgyüségével nem értette ezt.

- Miért rúgsz? - kérdezte Ilkuszt csodálkozva.

- Én? Dehogy rúglak, - felelte az elárult IIkusz haragosan.

Gatti száját harapdálta az idegességtől. Kis vártatva visszajött az érsek és átnyujtotta a könyvet a királynak. Az kissé keresgélt benne, aztán egy oldalnál megállapodott.

- Nem emlékszel erre, tudós uram? Jeromos itt azt mondja, hogy Jézus túlfiatalnak vélte Jánost, azért volt kénytelen mellőzni. A nagy egyházatya magyarázata sem rossz, de én a magamét jobbnak tartom. Jeromos talán engem is túlfiatalnak tartott volna. Most azonban későre jár az idő, s én még vissza akarok térni Budára.

Felállott, felpattantak azonnal a többiek is. Nagy élénkséggel kezdtek búcsúzni. Regiomontanus szegletes zavarban, Ilkusz szélesen hódoló, bőbeszédű nyájassággal, Gatti némán és sértett méltósággal. A tudósok eltávoztak, a király még beszélgetett kissé az érsekkel, míg odakint befogtak az udvari hintóba.

- Az két tudós ugyan kedves férfiú, de amaz Gatti nagyképű szamár. Mit kévánsz, János? Orcádon látom, hogy kévánságod vagyon.

Az érseknek csakugyan volt kívánsága, mint mindig, ha a királyt igen jókedvűnek tudta. És mint mindig, most is volt valakije, akinek dónációt kért.

- Jól vagyon, - felelte a király, hónap úgyis dónálok. Az Gosztoniaknak Árpádoktúl való gosztoni s kövesszarvi nemességököt kévánom megerősítni címerlevélvel.

- Kikbül az pécsi őrkanonok vagyon, Tamás?

- Úgy. S még attyafiai, Miklós, Gáspár, Orbán. Esmég Harsányi Mihály nevezetű jó magyaromat is nemességvel jutalmazom. Addsza az írást, egy füst alatt mehet. Hát az még micsoda kezödbe?

- Ilkusznak s Regiomontusnak ajándoka, csak röstellék odaadni személyök szerint. Rám bízák. Kérésömre kiszámították országgyűlésünknek horoszkópját. Tudom, örvend ezön felségöd.

Mátyás kíváncsian átfutotta az érdekes írást. A horoszkóp elég homályos volt, alig lehetett kiigazodni belőle. Valami olyasfélét jósolt, hogy a királynak vére fog hullani, de vére hullásáért felmagasztaltatik.

- Az felmagasztaltatást elhiszöm, - mondta mosolyogva a király, - vérömnek hullását nem.

Aztán hintajába szállt. Ott azonnal elaludt, mert megvolt az a képessége, hogy bármilyen testi kényelmetlenség közepette, még lóháton is azonnal el tudott aludni, ha akart. Hajnaltájban ébredt arra, hogy otthon van Budán.



IX.

Girzsik nem hagyta magát egykönnyen. Mint a sarokba szorított dúvad, elszántan harapott jobbra-balra. Nem múlt el hét, hogy valamilyen Magyarország-ellenes tünet mögött az ő ügyes fenekedését meg ne lehetett volna sejteni.

Mikor Kosztolány elesett és Svehlát kétszázötven társával együtt felköttette a király, az új cseh rablóknak csak egy része veszett el. Másik részök otthon volt abban a bizonyos Zvetlo nevű morva várban. Magyar foglyokat is tartottak ott és rengeteg magyar földről rablott holmit. Mátyás most követelni kezdte a rablott javakat is, a fogoly magyarokat is. És mialatt levelezgetett, szép lassan furcsa dolog derült ki: ezt a Zvetlo várat Girzsik egy embere engedte át a rablóknak, színleg adás-vétel formájában, de valójában ingyért. Bizonyítani nem lehetett, de elég nyilvánvalóan állott a király előtt, hogy a rablókat Girzsik úszította Magyarország nyugtalanítására.

Viktorin herceg, a hajdani Vicek, már nagy közjogi állást viselt apja országában, ő volt Morvaország kapitánya. Mivel a rablók vára morva földön feküdt, Mátyás Viktorinnal került levelezésbe. A formákat mindaketten megtartották, pontosan megadták egymás címeit és körmönfont kifejezésekben táncoltak a valóság körül. A valóság az volt, hogy a papíron szövetséges Girzsik minden módon uszított Mátyás ellen, ahol lehetett, s a papíron szövetséges Mátyás vállalta a pápa előtt, hogy az egyház nevében majd ha kell, fegyverrel támad Girzsikre. A levelezők úgy tettek, mintha egymás indulatairól mitsem tudnának. Pedig mindent tudtak. Sőt mindegyik tudta, hogy a másik tudja, hogy ő tudja. Mindazonáltal fenntartották a testvéri viszony külszínét a volt sógorok, sőt mikor Girzsik maga is beleszólt a levelezésbe, még mindig eljátszogattak mondataikban az apa és fiú mondva csinált viszonyával.

De az érintkezés hangja így is élesedett. Nem Mátyás vesztette el idegeit, hanem Girzsik. Egy igen hosszú levél vége felé úgy belelovalta sajátmagát a bosszankodásba, hogy ez jött ki belőle:

- Ha most kölcsönös levelezgetéssel számon akarjuk kérni, melyikünk beszélt nyájasabban és őszintébben, és tettek vagy szavak melyike volt nyersebb, akkor vigyázni kell, nehogy a te fiatal vérmességed lángja belekapjon a mi komolyságunkba...

Mátyás semmit sem hagyott felelet nélkül. Árkusokra terjedő válaszában Girzsik minden mondatára megtette észrevételeit. Erre a mondatra is:

- Testvérséged levelének azt a helyét, amelyben fél, hogy fiatal vérmességünk lángja belekap Testvérséged komolyságába, illendőbb lett volna kihagyni. Mert ha a királyi állás komolyságáról van szó, azt a mi fiatalságunkban sem szabad lenézni. Ha már az életkorok komolyságáról beszélünk, akárki láthatja, hogy mi joggal kijöhettünk volna a sodrunkból. De úgy ítéltük, hogy megőrizzük nyugalmunkat.

A király igazat mondott: nyugalmát megőrizte. Pedig szapora alkalmai adódtak, hogy elveszítse. Egyszerre három irányból vette a híreket, hogy Girzsik teljes erővel és igen ügyesen dolgozik ellene: Erdélyből, Lengyelországból és Moldvából.

Erdély felől egyelőre bizonytalan hírek érkeztek, amelyek mindössze arról értesítették, hogy az új erdélyi vajdák titkos prágai követeket fogadnak, s magok is titkos megbízottakat küldenek Prágába. Majdnem hihetetlennek tetszett, hogy ezek, miután oly testtel-lélekkel Mátyás mellé állottak és részök volt minden királyi kitüntetésben és megbecsülésben, most titokban Girzsikkel szűrjék össze a levet. Mit adhatott Girzsik nekik, akik Mátyástól mindent megkaptak? Az egész lehetett üres mende-monda is.

De Lengyelországban már komolyabbnak látszott a dolog. Kázmér király, aki mint V. László sógora annakidején bejelentette a magyar koronára való igényét Mátyás ellen, erről az igényről hivatalosan sohasem mondott le. Most hirtelen elővette. Girzsik addig mesterkedett, míg Kázmérral elhitette, hogy közös erővel tönkre tudják tenni Mátyást. Fő, hogy körülvegyék, elszigeteljék, aztán rágyujtsák a házat. A körülvevés egyik legfontosabb eszköze a lengyel királytól hűbéresen függő Moldva.

És csakugyan, Moldvában mozgolódást lehetett észlelni. A vajda, Bogdanovics István, már nyílt kijelentéseket tett, hogy a Mátyás országlása Erdélyben nem soká fog tartani. Néhány darab határmenti erdélyi földre fegyveres hatalommal már be is plántálta magát. S ugyanekkor még erősebb formában jött a hír, hogy az erdélyi vajdák, a Szentgyörgyiek és Elderbach, a király ellen fordultak, sőt Kolozsvárt megjelent Szapolyai Imre és nyíltan lázít Mátyás ellen. Az is kiderült, hogy Girzsik mivel bírta árulásra őket. Megígérte gróf Szentgyörgyi Jánosnak, hogy ha lengyel és moldvai segítséggel megdöntik a magyar uralmat, ő lesz Erdélyben a király. Szentgyörgyi gróf, aki igen korlátolt ember volt és régi családjának előkelőségére fölötte büszke, bekapta a csalétket. Olyan mohón viselkedett, hogy máris János királynak neveztette magát.

Mátyás most már nem várt tovább. Vitéz Jánossal és más urakkal nekivágott Erdélynek. A fekete sereg követte. Útközben már megtudta, hogy éppen ideje volt elindulni: éppen felkerekedése napján az erdélyi urak gyűlést tartottak Kolozsvárt és ott ünnepélyesen megesküdtek Mátyás uralma ellen. "Azon elnyomatás miatt, - mondta a határozat, - amelynek mi is és Magyarország összes lakosai ki vannak téve, továbbá ama kényelmetlen és szégyenletes állapot miatt, hogy a régi, szent királyoktól nyert adómentességeink felfüggesztettek, elhatároztuk, hogy Erdélyország kiváltságait és mentességeit mindenkivel szemben, bármilyen nyelvű, rangú vagy állású ember legyen, megvédelmezzük, épségben tartjuk és óvjuk, s a régi boldog állapotokat helyreállítjuk". Megválasztották vezéreiket is: a két Szapolyait, a két Szentgyörgyit és Elderbachot. S elkezdtek sereget gyüjteni. Szentgyörgyi János, akitől elsőrangú katonavoltát nem lehetett megtagadni, Kolozsvár alatt gyülekeztette a sereget.

Ennek nem volt fele sem tréfa: ötvenezer ember gyűlt már össze a király ellen. De még nem alakultak szabályos sereggé, alaktalan, vezetetlen, fegyveres tömeg volt ez még csak s nem sereg. Mátyás egy percet sem habozott, ahogy Kolozsvár alá ért, azonnal megtámadta őket. Különös ütközet volt: a cseh trónra törő magyar király cseh zsoldosaival rontott a cseh királytól felbujtatott magyarokra.

Maga is ott nyargalt rohamozó lovasai között, maga is vagdalkozott. Kevés ütközete volt ilyen rövid. Egy-kettőre szétverte a sokkalta nagyobb sereget. Halott nem is esett nagyon sok. A vészes hírű fekete sereg támadására a gyámoltalan, rendetlen nagy tömeg azonnal megadta magát. Szentgyörgyi gróf, a Girzsik által beugratott "János király", a vitéznek és ügyesnek ismert vezér, nem gondolt sem ellenállásra, sem menekülésre. Egész vezérkarával a király elé ment. Valamennyien letérdeltek. A vajda térdenállva mondott néhány szónyi beszédet, de sírva fakadt és abbahagyta.

- Majd meglátandom, mit tégyek, - felelte a király.

Megvasaltatta őket és bevonult Kolozsvár városába. A szász módi szerint épült házak sorai között komoran lovagolt be a tizenkétezer ember élén, akik tönkreverték az ötvenezret. A nagy piacra vitette a foglyokat. Ott tartott törvényt a Szent Mihály-templom tövében. Kísérete élén megállott lóháton és a lázadó vajdát maga elé vezettette.

- Vidd rongyos életödet, János király, - mondta neki, - ti többi is vigyétek bűrötöket. Ha ki bűnbánatval elejbém jöve, megbocsátok annak. De az makacsok iszonyú halált halandnak, hirdetöm.

Szülőházában szállott meg, az az ő birtoka volt most is. Egészen homályos emlékek raja surrant lelkébe, mikor az egyemeletes, zsindelyes tetejű ház boltíves kapuja előtt leszállt a lóról s odavetve fegyvernökének a kantárt, belépett a kapu alá. Igen korán került el innen, alig emlékezett erre a kapualjra is. Csak olyan bizonytalanul elvesző képeket látott emlékezésében, amelyeket homályos vonalak rajzoltak a homály alapjára. Anyja arcát látta, maga fölé hajlani. Lászlóra emlékezett, ahogy a gyerekszobában toporzékolva sír valamiért.

De megrázta magát. Most nem ért rá gyermekkori emlékekre. Azonnal munkához látott. Vitéz Jánost és Hampót, kancellistát, maga mellé szólította. Egyik rendelet lázas gyorsasággal ment ki a másik után. A vajdákat egytől egyig megfosztotta hivataluktól. A városi tanácsot kötelezte, hogy a zendülésben részt vett polgárokat fogdostassa össze és neki szolgáltassa ki. Lovasfutárokat küldött Szebenbe, Tordára, Désre és más városokba: mindenütt induljon meg a szigorú vizsgálat. Rendeletet diktált, hogy az egész erdélyi nemesség megszégyenítéseül a megölt erdélyi nemes vérdíja kétszáz aranyról leszállíttatik hatvanhatra. Rendeletet diktált, hogy a zendülők összesen négyszázezer arany pénzbüntetést tartoznak összeadni, nemesek, polgárok, céhek, egymás között hajtsák be, ahogy tudják. Rendeletet diktált a hadbíróság összeállításáról, amely azonnal üljön össze, ítéljen rövid úton az elfogottak felett és ne ismerjen irgalmat, az ítéleteket ő maga akarja látni és ellenjegyezni. Még aznap éjjel megkezdte munkáját a kolozsvári hóhér. Két embert, akik szökni akartak, de foglyul estek, felnégyelt. Másnap négy embert kerékbe törtek. Zsuki Mihályt, a zendülés egyik főkortesét, nyársba húzták. Vörösmarti Geréb Pétert, Szeben város bíráját, tüzes fogókkal darabokra szaggatták. Egész sereg nemes embert a király megfosztott nemességétől, ezek visszahullottak a jobbágyi sorba. Vitézék már megjegyzéseket tettek, hogy a büntetések sora túlkegyetlen.

- Nem bánom, - mondta a király, - megmondtam volt, hogy szörnyő lészön az ítilet. De még szörnyőbb, ha sokat csácsogtok.

Nem mondta, de nagyon fájt neki, hogy éppen szűkebb hazája, Erdély, zendült ellene. És hogy az ősi Kolozsvár, szülővárosa járt a zendülés elején. Ő valami külön erdélyi hazafiságot hordott magában. Gyermekéveiből székely mesék zümmögő versei maradtak fülében örök életére, a fenyves sziklák közt kanyargó patakok, a nemes urak lábasházai, a medvebőrrel házaló havasiak, a dombtetők fatemplomai külön világot alkottak lelkében, az igazi haza világát, amelyet csak gyermekkora emlékeivel tudott volna kiszakítani magából. Ha vitte valamire tüneményes pályáján, azt Erdély külön örömének és sikerének is tartotta, és úgy hitte, hogy gyermekkorának földje vele örül, hogy Kolozsvár és Szeben és Beszterce és Gyulafehérvár és Kolos és Dés és Torda és a többi városok magokban mindig azt mondogatják: "Ejszen talpraesött legény ez mi Mátyásunk!" Most sajgó és haragos fájdalommal töltötte el a csalódás. Különösen Kolozsvár fájt neki. Ennek a fájdalomnak haragját töltötte ki a bűnösökön s hirtelen a Szilágyi-vér szilaj indulatát ismerte fel magában, mikor könyörtelenül vágott az asztalra: olyan példát kell mutatni, hogy nemcsak Erdélynek, de a magyar korona minden más földjének is örökre elmenjen a kedve az ilyen lázadó kalandoktól.

A csalódás égető érzésére mégis adtak valamelyes enyhülést a hűség itt-ott felbukkant bizonyságai. Míg Szeben és Beszterce szászai teljes erővel csatlakoztak a zendüléshez, Brassó szászai hívek maradtak. Volt egy papjok, akire nagyon hallgattak, az a szószékről folyton a hűségeskü szentségét prédikálta nekik. De még meglepőbb volt, hogy a vajdaságról lecsapott unokatestvér, Dengelegi Pongrácz János, hű maradt hozzá. Holott azt lehetett volna feltenni, hogy ez lesz a legelső, aki a zendüléshez csatlakozik. Hiszen királya megszégyenítette és megalázta. Hogy mégis visszavonult a bosszú alkalmától, ez Mátyást megindította és tiszteletre gerjesztette. Sürgősen magához hívatta a rokont Kolozsvárra.

- Köszönni akarom, János, - mondta neki mikor az korántsem barátságos arccal belépett hozzá, - hogy hív maradtál. Soha ezt felednöm nem szabad, jól tudom.

Az unokatestvér a szeme közé nézett.

- Hív nem hozzád maradék, hanemha az Koronához. Ne köszönd.

- Jól vagyon, haragos János, így is jól vagyon. Az Korona visszatösz vajdául. Nem én, az Korona. No?

Kinyújtotta kezét. Pongrácz János habozott, de aztán ő is kinyújtotta kezét. S miközben paroláztak, elmosolyodtak mindaketten.

- Társodul másik vajdának Csupor Miklóst szánom. Az dógokot tüstint kézben fogjuk. Sietök.

- Hová sietöl, király?

- Moldvai vajdára. Ollyat csapok fejire, hogy Kázmér s Girzsik királyok jajdulnak bele. Vélem jössz te is.

Előbb még országgyűlést tartott Tordán, külön erdélyi országgyűlést. Száz meg száz esztendeje nem esett már, hogy a király személy szerint tartott volna erdélyi országgyűlést. Az új vajdákat ünnepélyesen beiktatta a király és több lázadónak, akik tanácsosabbnak látták elébújni s bocsánatot kérni, megkegyelmezett. De az új adók sérthetetlenségét keményen kimondatta az erdélyi rendekkel. Nem merészelt morogni senki. A régi szép adómentes világnak vége volt, a szászok teljes mentessége, amelyet oly büszkén és féltékenyen óvogattak eddig, nem volt többé sehol. A rendek között Janus Pannonius több példányban leírt új költeményét osztogatta, amelyet még a király indulásakor írt a lázadók ellen:

Hét várnak bűnös, lelketlen földje, uradnak
      Ellene mért emeled esküszegő nyakadat?
Gondold meg: fiad ő, ha uradnak lenni feledted.
      Mint rossz szolgáló, jó anya légy legalább.
Kincseddel hencegsz? Ami kincs, az nem maradandó.
      Vagy sok népeddel? Harc elemésztheti mind,
Lelkedet áruló izgatja s fűti kevélyre.
      Ó, ti világtalanok, vak vezetőt követők!
Bármily harcedzett, elszánt és bármi hatalmas,
      Bárhogy védi ügyét, veszte bizony bizonyos,
Vesznie kell! Igaz és jogos Isten trónol az égben,
      Harcot nem segít ő, csak ha a harc jogos ügy.

Jóslat volt, amelyet most beválta után olvastattak a legyőzött országgal. De volt egy másik költeménye is a pécsi püspöknek, amelyet már itt írt Erdélyben. Ez így szólott:

Míg a királyi hadat követem, ne nevezzetek engem
      Gyávának, kérlek, hadviselő nagyurak.
Hogyha kivont karddal nem rontok harcba vitézül,
      Hogyha a várfalakon küzdeni senkise lát
S tétlen nézőként bámúlom a más veszedelmét,
      Nem félénkségből, más okokon teszem ezt:
Férfi-dicsőség lesz a tiétek, melyben a küzdés
      Könnyűvé leszen és nagyszerűvé a halál,
S hogyha a harc mezején valahogy meghalna a költő,
      Szent múlástokat senkise zengje utóbb?

Ez a poéma jóízű mosolyra indította a királyt. Gyakran hasonlította Pannoniust a klasszikus Horatiushoz, aki azt énekelte ugyan, hogy a hazáért édes és dicső dolog meghalni, de amikor személy szerint ütközetbe került, úgy elszaladt onnan, mint a nyúl. Pannonius semmit sem értett a fegyverforgatáshoz, a lovat is elég gyatrán ülte. Viszont a hadjáratban mindenáron részt akart venni, mert roppantúl szerette az utazást, az idegen tájakat, az érdekes eseményeket. Azonban a fegyveresek sorába állani húzódozott. Ez állandó alkalma volt a mulatságra az udvarnak, mert valóban furcsának tetszett, hogy akad olyan főpap, s épen fiatal, akinek nincs kedve csatázni. Pannonius körömszakadtig védelmezte álláspontját: a költő fölötte áll a közönséges harcos mértékének, a költőnek kötelessége életét óvni, hogy legyen, aki a nagy tetteket megőrizze ékes rigmusokban a történelemnek. Arra, hogy tüdeje beteg, restellt hivatkozni.

- Jól vagyon, - mondta a király, - hímes tojásúl bánandok vélöd. Majd gondunk lészön, hogy zengendőt kapjál tollad alá, de nagyot. Hanem osztán a poéma gyönyörően szóljon!

S megindult a király, hogy Moldvát megbüntesse. Vele ment a nádor, a két új erdélyi vajda, Bátori István, Bánfi Miklós és sokan mások. Két vonalban vonult a sereg, egyik az ojtozi, másik a gímesi szorosnak. Bogdanovics fejedelem mind a két hegyszorost rengeteg levágott fatörzzsel zárta el. De a király nem sokat vesződött az elhordatással, egyszerűen felgyújtotta a torlaszokat.

Vad és gyönyörű látvány volt a hatalmas tűz. Október vége felé járt, a hó még nem esett le. Az erdő idei harasztja úgy fogta a lángot, mint az olaj. A sereg az országút mentén vesztegelt, míg a szoros torlaszai elégtek, s az alig elhamvadt zsarátnokon keresztül utat lehetett vágni. Az első lovak térdig gázoltak a nyirkos pernyében, jobbról és balról már távol recsegett és lángolt az erdőtűz. Hogy valahogyan majd elaludjék, rá lehetett bízni az őszi esőre s a közeledő havazásra. De olyan korom szállt napokig a levegőben, hogy lovak és lovasok orrlyukai folyton megfeketedtek.

Az egész utat tűz kísérte, a király egymásután gyújtatta fel a moldvai városokat. A moldvai fejedelem már összefúvatta hadait és nem messze járt előtte, de folyton visszavonult és nem mert ütközetbe bocsátkozni. Már a második városnál, az égő Románvásárnál, megjelentek követei a király előtt és békét ajánlottak. De a tárgyalás rögtön megmutatta, hogy az ajánlat nem őszinte és csak időnyerésre való. Mátyás vonult tovább. Ellenállás nélkül jutott Moldvabányáig. Úgy határozott, hogy ezt nem gyújtja fel, hanem itt megtelepszik s innen fogja irányítani további műveleteit.

Ekkor már december közepe volt, a havasok felől dühöngő hóviharok jöttek. A magyar sereg bevette magát a város faházaiba, amelyekből vagy a hózivataros erdőkbe menekült a reszkető lakosság, vagy pincékben, padlásokban rejtőzködött. A felderítésekre küldött őrsök azzal tértek vissza, hogy a környéken minden csendes. A király együtt étkezett egy gazdag bojár elhagyott házának tágas ebédlőjében az urakkal. Még soká beszélgettek vacsora után, főként Fridrik gyászát tárgyalták, mert híre jött, hogy felesége, Eleonóra császárné, meghalt. Mindenki sajnálta, mert igen kedves, fínom és jóságos lény hírében állott. Harminchárom éves volt mindössze, neveletlen kicsinyeket hagyott maga után. Az urak soká latolgatták, vajjon megházasodik-e újra Fridrik, s kit fog elvenni. Végigsorolták az európai hercegkisasszonyokat, mindazokat, akik Mátyás listáján is szerepeltek. De aztán a király másfelé terelte a társalgást. Saját házasságának kilátásait, az egyes menyasszonyjelöltek előnyeit és hátrányait, az eddigi, ötfelé is folytatott tárgyalások eredményeit nem szerette sok ember előtt tárgyalni. Az asztal nemsokára felbomlott, s a király lefeküdt. Azonnal el is aludt.

Éjféltájban hirtelen erős világosságra riadt fel. Az ablakokon tűzvész fénye tündökölt befelé a hasadékokon által. Egy pillanat alatt magára kapkodta holmiját s már mások is hanyatthomlok futkostak a házban, akiket a tűz szintén felébresztett. Kint már harsogott a riadó. Perceken belül már a havas utcán volt a király, mellette Pongrácz János és Bánfi Miklós. A házak havas teteje tündökölve ragyogta a tűz visszaverődő pirosát. Látni lehetett, hogy a várost több ponton is rájok gyújtották. Magyar lovasok nyargaltak el mellettök. Egyik, aki nem ismert rájok, odakiáltott:

- A piacra, hé! Ne tátsátok szájatokot!

Toronyiránt kezdtek nyargalni, mert a várost nem ismerték. De a görög hitű templom tornya a tűz világításában idelátszott. Mind a hárman kardot rántottak, mögöttük fegyvernökeik. Egy utcakeresztezésnél már gyalogos sokaságba rohantak, azok fejszés, darócos, báránysüveges moldvai harcosok voltak. A nyargaló csapat meglepte őket, de egyikök hirtelen sujtani akart a fejszével. A király gyorsan féloldalt hajolt a nyeregben és odavágott. Az oláh elejtette a fejszét, felordított és elnyúlt a földön, ordítását elfojtotta a szájába ömlő vér. Ők akkor már messze jártak. S már be is fordultak a főtérre, ahol rohanvást gyülekezett a magyar sereg minden oldalról. Egyes utcaszegleteken már dühös verekedés folyt, a moldvaiak már támadtak.

Itt elég sötét volt még, mert a tüzek a városvégeken lángoltak s csak a feltörő tornyot világították meg. Zűrzavaros kiabálás hallatszott mindenféle nyelven. A fekete sereg zsoldosai csehül kiáltották és keresték egymást, magyarul kiáltoztak a tisztek és oláhul az ellenség. A helyzet rövidesen úgy alakult ki, hogy a magyar sereg zöme tömött csoportként foglalta el a piacot és minden oldal felé védekezett. Koronként egy-egy kisebb magyar csapat odaverekedte magát a mellékutcákon keresztül. Egyszerre hirtelen kitisztult az ég és teljes fényével elétűnt a telihold. Az új világítás hevesebbre lendítette a verekedést. A király a tömör csoport egyik szélén dolgozott, mint a motolla. Lova egy helyben állott, annak nyergéből csapta el egymásután a feléje döfött gerelyek nyeleit, s utána rögtön a támadók fejére sujtott. Kisvártatva a ló összerogyott alatta, dárdát kapott a hasába. Bánfi Miklós már gyalogszerrel verekedett. Rettenetes üvöltözés és ordítozás hallatszott mindenfelől. Különösen itt a király körül volt nagy kiáltozás. Felismerték. Egyszerre ennek az oldalnak minden ereje idetolult. A király feszülten figyelt és dolgozott. Háta fedve volt, ott magyarok állottak. De észrevette, hogy a szekercés és dárdás moldvaiak a háta mögé igyekeznek furakodni.

- Jobbra, Bertót, jobbra! - kiáltott Drágfira, az udvarnagyra, aki másik oldalán verekedett.

De az udvarnagy ugyanekkor elhanyatlott. Csak feljajdult és még egyet hörgött a földön. A király rálépett az elesett ember testére, hogy hátrálni tudjon. De már mögéje férkőztek. Erős ütést érzett hátában. Hanyattesett. Esése eltörte a dárdát, melyet hátába döftek. Érezte, hogy a dárdahegy beletörik a hátába. Egyszerre három moldvai ugrott feléje, hogy megöljék. Az egyik azonban nyílvesszőt kapott és elesett, a másik kettőt Bánfi Miklós, mint a villám egy-egy remek vágással leterítette. Mind a kettő rázuhant a királyra. Ő rettenetes erőfeszítéssel letaszigálta magáról a két fájdalmasan ordító sebesültet. Megtörölte arcát, amelyet egyiknek vére elöntött. Mialatt körülötte csörömpölve, zuhanva, nyögve, csattogva folyt a harc, ő próbált feltápászkodni. Sebe cudarul fájt. Hátranyult, hogy megtapintsa a hátába tört dárdahegyet, de nem találta. Csak érezte, hogy lucskos a vértől. Sikerült térdre emelkednie. Megkereste kardját. Talpra állott, az egyik sebesültet, aki már felegyenesedett, azonnal levágta. De ekkor koponyáján érte rettentő ütés. Csak azt érezte még, hogy zuhan. Elvesztette eszméletét.

Ismeretlen háznál tért magához. Késő délelőtt volt. Mellén vastag kötést érzett, mozdulata erős fájdalmat okozott a hátában. Pongrácz János ült az ágy mellett, az ágy lábánál fegyveres szolgája állott. Fel akart ülni, de nem bírt. Pannonius ekkor lépett a szobába.

- Maradj, király, - szólt a vajda, - jobb, ha vesztegsz.

- Anyjok teremtésit, - szólt ő dühösen, - meggyőztek?

Elmondtak neki mindent. A csata négy óra hosszat tartott. De nemcsak a piacon, hanem mint utóbb kiderült, a város majd minden utcáján. A lakosság egyetértett az erdőben elrejtőzött Bogdanovics-sereggel. Hogy ki győzött, nehéz lett volna megmondani. A moldvaiak hajnalban visszavonultak az erdőbe. A halottakat most számlálják. Eddig háromezer magyar és négyezer oláh hullát számláltak össze. Az oláhok közt igen sok lengyelt is találtak, bizonyságát annak, hogy Kázmér keze benne volt az egészben. Elesett Drágfi Bertót udvarnagy, Andrási Boldizsár, a székely ezredeskapitány, aligha éri meg a holnapot. A magyarok sok zászlója került ellenséges kézre, de legalább annyi moldvai zászló van magyar kézen. Szörnyű csata volt, egyhamar egyik fél sem ereszkedhetik újabb ütközetbe.

A király fejéhez nyúlt. Szekerceütést kapott a sisakján, attól bódult el. Koponyája megdagadt egy helyen, nagyobb baja nem lett. De a dárdahegy a hátában maradt. Tapasztalt öreg katonák megnézték és egyformán úgy ítéltek, hogy nem szabad kihúzni. Benne kell hagyni a sebben, az majd idővel kilöki magától.

Két nap múlva a király lovon ült. Kínzó fájdalom égette sebét közvetlenül gerince mellett, de a testi szenvedés iránt kevés érzéke volt. Gyerekkora óta edzett teste lenézte a fájdalmat. Ugy határozott, hogy erősen megfogyatkozott seregével nem folytatja a hadjáratot, a zsákmányolt zászlókat felküldi Budára valamelyik templomba és ragaszkodik ahhoz, hogy győzött. Pannonius még az úton elkészült a költeménnyel, s újévi üdvözlet gyanánt kedveskedett vele a királynak:

Két győzelmet nyert Mátyás immár, nem is egyet.
      Egy kéz nyert diadalt két veszedelme felett.
Erdély győzését követé Moldvának eleste.
      Nem furfang, kardvas vett e vidéken erőt.
Két ország térdelt le tehát kétféle erőnek:
      Itt a vitézség győz, ott az okos, hideg ész.
Pallas fegyverrel küzdött Erdélyben, emitt meg
      Bellonának eszén megcsalatott a gonosz.
Mit kívánhatnánk újévkor mást a hazának:
      Ily sikerek sorait hozza az év minekünk.

Mátyás Brassóba vonult, hogy a hű várost jelenlétével megjutalmazza. Nemcsak jelenlétével, hanem a kitüntetések és kiváltságok egész sorával. Szülőföldjének árulása felett érzett fájdalmas haragja már elpárolgott. Természete szerint is, okosságból is mindig kész volt a bocsánatra. Most már megbocsátott Kolozsvárnak is. Sőt ha már megbocsátott, nagylelkű akart lenni: Kolozsvárnak is kiváltságokat adott. S mikor hazafelé tartott végre Budára, útközben fogadta a lázongó szepesi grófot, Szapolyait. Annak is megbocsátott. Bár jól tudta, hogy Szapolyai hűségfogadalma megint homokra épül. Szapolyai az adóügyi javaslatok előtt a harmincadokat kezelte, s azok nagyon szépen tejeltek neki. Most a harmincadok nem voltak sehol, helyökbe az új adók léptek, azokat pedig a király új pénzügyi kedvence, Hampó, kezelte. Aztán volt még egy fájó pont köztük. Szapolyai számot tartott sógora, Pelsőczi Pál, hagyatékára. Már meg is terhelte kölcsönnel. De igénye jogtalan volt, s a király ellene döntött. Mindez ott maradt a Szapolyai lelke fenekén két örök ürömcsepp gyanánt. És hiába fogadkozott most könnyekkel a szemében, hogy első gazdája, a szentemlékű Hunyadi János, fiát soha többé elhagyni nem fogja, Mátyás jobban ismerte őt, mint ő sajátmagát.

- Rájövék az életnek ugyan nagy bölcsességire, Janus, - mondta a költőpüspöknek az úton.

- S mi az, felség?

- Nem fontos, hogy bennünköt szeressön akárki is. Fontos, hogy mi tudjunk érzeni szeretetöt. Én immár ott tartok, hogy ha ki hűtelen hozzám, egykedvűen vöszöm. De magyarjaimot édös fiaimúl szeretöm. S én hűtelen soha, soha nem leéndök.

Budán igen nagy ujságok várták. A pápa külön követe. Lorenzo Roverella ferrarai püspök, nem kisebb ügyben várakozott rá, mint hogy most már a cseh királyt haladéktalanul támadja meg. Viszont Fridrik követe, Pottendorf, ugyanaz, aki Svehlát segített neki megfogni, a császár szövetségét jött kínálni Girzsik ellen. Mert mióta Mátyás megjárta Erdélyt és Moldvát, a Girzsik által támasztott zavarok miatt, azóta idehaza főbenjáró dolgok történtek.

Fridrik sem maradt tétlen arra a fordulatra, hogy a pápa a cseh királyt eretneknek nyilvánította. Azzal a felfogással lépett ki a világ elé, hogy a cseh királyságnak hűbérura a németrómai császár, ha tehát a cseh király alkalmatlanná válik állására, a cseh korona magától értetődően a császár rendelkezésére áll. Vagyis Fridrik kijelentette, hogy az ő felfogása szerint a pápa ítélete következtében Csehország most már az övé. Ezt közölte Girzsikkel is. Girzsik természetesen nem volt hajlandó ezt a felfogást a magáévá tenni és vita és alku helyett megtámadta Ausztriát. Viktorin betört osztrák területre, s mikor Mátyás hazaérkezett Budára, javában állott a cseh-osztrák háború. A katonailag tehetetlen Fridrik megszeppent erre a cseh válaszra és Mátyáshoz fordult szövetségért. Vagyis Mátyástól kért segítséget ahhoz, hogy a cseh koronát fejére tehesse. Attól a Mátyástól, aki ezt a koronát már a maga fején látta. Nem is minden jogos remény nélkül. A ferrarai püspök közölte vele a pápának azt az üzenetét, hogy ha fegyverrel leveri a kelyhes uralkodót, a pápa őt fogja Csehország, Morvaország és Szilézia királyának tekinteni. Ez azt jelentette, hogy szavazata lesz a választófejedelmek kollégiumában. A római királyi cím már nem látszott valószínűtlennek. S a távol jövőben már kibontakozott a nagy gondolat lehetősége: a magyar császár.

Esztergomban, a prímás Dunára tekintő palotájának dolgozószobájában ketten fogalmazták a levelet Viktorin hercegnek, a király és az érsek.

- Viktorin münsterbergi hercegnek, Glacz grófjának és Morvaország főkapitányának üdvözlet. Úgy látjuk, hogy megutáltad a nyugalom tanácsait és nem tűrheted a szomszédaiddal való egyetértést, mert mindenáron azon igyekszel, hogy ha nincs ellenséged, csinálj magadnak. Azt hittük eddig, hogy a kölcsönös szövetkezések megkötnek s te józan ésszel azon vagy, hogy inkább a belső harcokat elnyomd, semhogy külső harcokat kelts, hiszen részedről célszerűnek, sőt szükségesnek ítélhettük olyan idők eljövetelét, mikor vágyod a békességet, megelégelted a folytonos zűrzavarokat, s mikor helyénvaló lesz indulataidat megszelidíteni és háborúskodásra hajlamos természetedet csendesebb viselkedéshez szoktatni. Most azonban nyilvánvaló jelenségekből megértettük, hogy te a mi ilyetén felfogásunktól egyenesen irtózol. Látjuk, hogy szüleid és egyes fajtestvéreid módján semmire sem törekszel jobban, mint hogy háborúból háborút szerezve, csóvát vess a békés szomszédokra s a tüzet ellenséges fáklyákkal tovább élesszed. Ehhez még hallatlan jogtalanságok járulnak. Isten és ember a tudója, hogy Csehországtól és Morvaországtól, régebben is, de még inkább nemrég, mikor főbenjáró dolgok miatt birodalmunktól hosszabb ideig távol voltunk, a kölcsönös szövetségek ellenére is, amelyeket bizony szebb reményekkel kötöttünk volt, mi mindent kellett elviselnünk. Tetőzték ezt az országunkba plántált alantas rablások. S megmondjuk, hogy legújabban mi nyugtalanít bennünket: láttuk másolatait azoknak a leveleknek, amelyekben felséges atyánkurunknak, a római császárnak, valamint az osztrák és stiriai uraknak, barátainknak és szövetségeseinknek háborút izentél...

A levélben aztán kifejtették, hogy Fridrikkel hamarabb volt szövetségben Mátyás, mint Csehországgal. Ezt könnyű volt állítani, mert itt tíz éve mindenki mindenkivel annyi szövetséget, pótló megállapodást és megerősítést kötött, hogy ezek időrendjével tetszés szerint lehetett játszani. Az előbb kötött szövetség kötelez, Mátyás tehát bejelenti, hogy Csehországgal hadiállapotban van. A levelet így fejezték be:

- Ámbár erre a hadizenetre voltaképpen nincs is szükség, hiszen te előbb már hadat izentél barátainknak és szövetségeseinknek, jól tudván, hogy mi kötelesek vagyunk az ő segítségökre sietni. Meg aztán azáltal, hogy bennünket és alattvalóinkat szüntelen támadásokkal ingereltél, nyilvánvalóan te fogtál előbb fegyvert mi ellenünk. Azt is kijelentjük, hogy a katolikus egyházfejedelem iránt is kötelességgel tartozunk s a szentszék külön megbízatásának kell eleget tennünk, s országaidnak igazhitű lakosait a te hitetlen erőszakosságaid ellen hívő módon fegyverrel fogjuk megvédeni. Mindezek felelősségét sem te, sem akárki más ránk nem háríthatja, mert ennek a háborúnak okát mások is, magatok is senkiben nem kereshetitek inkább, mint tenmagatokban.

Elment a hadüzenet, a kocka el volt vetve. Indulni kellett volt apósa ellen. Pedig kellemes lett volna Budán maradni. Nagyon szerette az érdekes és kedélyes vacsorákat. A zászlósurak között mindig megjelent valamelyik pozsonyi tudós, valamelyik külföldi követ. A palota nagy éttermében a király asztalánál soká folyt a beszélgetés minden este, ezek voltak a király pihenő és szórakozó órái. Egy idő óta egy különösen mulatságos ember vidámította a királyi asztalt. A Pannonius egyik olasz barátja volt ez, Marzio Galeotto nevű költő és asztrológus. Már volt egyszer régebben Magyarországon a Pannonius látogatására. Akkor, házasodni vágyó, javakorbeli özvegyember lévén, ki is nézett magának valakit, egy Szapári-leányt, s azt feleségül is vette. Első házasságából több gyermeke származott, s így népes családdal járta a világot, hol a padovai egyetemen tartott latinnyelvű előadásokat, maga ugyanakkor az orvosi kar hallgatója lévén, hol Bolognában folytatott heves vitát az ottani tudósokkal, hol pedig utazgatott különböző országokban. Megjárta Spanyolországot, Franciaországot, Angliát és kifogyhatatlan volt színes élményeinek előadásában. Nagyhasú, kedélyes ember volt, akinél mindig készen állott a tréfa, vidám kacagását az élet semmiféle gondja nem vehette el. Senki úgy a királyt megnevettetni nem tudta, mint ez a bohókás, nagyokat evő és nagyokat ivó umbriai. Amellett okos ember is volt, akivel érdekesen lehetett vitatkozni. Ha a király eltölthetett egy órát a Vitéz János, a Pannonius és a Galeotto társaságában, úgy érezte magát, mintha elméje langyos fürdőben üdült volna.

De más érdekességeket is nyújtott Buda. Egy idő óta a király minden héten egyszer meglátogatta a város legérdekesebb lakóját, a szultán öccsét. A török herceg, Mohammed szultán testvéröccse, tartván a családjában nem ritka orgyilkosságoktól, Konstantinápolyból a pápához menekült egész udvartartásával. A pápa unta foglalkozni vele és elküldte menekültnek Budára. Mátyás tüntető nyájassággal fogadta a rokont, másodízű unokatestvérét, életfogytig szállást és illő ellátást is ajánlott neki Budán. A szultánfi be is rendezkedett, elhelyezte háremének láthatatlan hölgyeit a kis palotában, amelyet a királytól kapott, és napjait olvasgatással, sétával töltötte. Gyakran kapott meghívást a király asztalához, ahol kellemes társalgónak bizonyult. Sorsával meg volt elégedve, a hatalomvágy hiányzott belőle. Előkelő török úrnak tetszett, akinek nincs más szenvedélye, mint a könyv. Rendkívüli műveltségű embernek lehetett mondani, nyolc nyelvet beszélt, főként persze keletieket. De latinul és olaszul is tudott. Testvérbátyja, a szultán, is nyolc nyelvet beszélt. A szultánról különben nem szívesen beszélt a herceg. Legfeljebb a király előtt tett olykor egy-egy megjegyzést, azt is csak akkor, ha kettesben beszélgettek. Érdekes volt, hogy régóta Budára menekült rokonaival kerülte az érintkezést. Mert lakott itt már egy szultánvérű család. Ennek a most idemenekült hercegnek ugyanígy menekült Budára a nagybátyja, mégpedig vakon, mert az előző szultán, miután két fivérét kivégeztette, ennek az egynek megvakításával megelégedett. A vak herceg odaát telepedett meg a pesti oldalon. Két fia, Daud-Cselebi és Orkán hercegek, törökök maradtak, de leánya megkeresztelkedett és előbb egy Török Pál, majd másodszor egy Liptai Nagy János nevű emberhez ment feleségül. Tehát a vak hercegnek és feleségének elholta után ittmaradt és felnövekedett utódok első unokatestvérei voltak Mohammed most idemenekült fivérének, s valamennyien másodízű unokatestvérei a királynak. De a régebbi menekültek nem is találkoztak a királlyal. Kispolgári sorban éldegéltek, már beleolvadtak a magyar lakosságba. Az új herceg nem tartotta velök az összeköttetést. Örült, ha saját háza népén kívül nem látott törököt. Mátyást annál inkább szerette látni, sőt kiment Óbudára is, hogy meglátogassa Hunyadinét, akit kedves nénjének szólított és nyájasan eltársalgott vele arról, hogy mennyit hallott gyermekkorában Hunyadi Jánosról.

Mindez érdekes volt, szórakoztató és vonzó. De a sereg gyülekezett. Zsoldosaival és a bandéristákkal tizenhatezer ember. Ezekhez még felfogadott Brankovics Vuk vezetésével ezer szerbet, mert keményen akart hadakozni, a szerbek pedig nevezetesek voltak vitézségökről és balkáni kegyetlenségökről. Volt ötven ágyúja várakat lövetni és volt kétezer szekere.

A királlyal együtt vonult hadba a nádor, a nuncius, az esztergomi érsek, a kalocsai érsek, a pécsi püspök, az egri püspök, a két Szentgyörgyi gróf, a két Szapolyai gróf, Csupor Miklós erdélyi vajda, Bánfi Miklós, Podmaniczky László, osztrák részről Grafeneck Ulrik és a cseh katolikusok részéről Stenberg Zdenkó. S egy áprilisi napon a király, miután Ilkusz horoszkópjai nagyszerű reményeket mutattak, elindult Budáról, hogy volt apósától elvegye országát és koronáját.



X.

A sereg alvezérei közt volt egy érdekes ember, a máramarosi főispán. Kinizsi Pálnak hívták. Magyar Balázs fedezte fel, az ő egyik biharmegyei falujában volt molnár az apja, elszegényedett nemes ember. A molnár fia messzeföldön nevezetes lett roppant testi erejéről. Magyar Balázs is hallott róla és olyan kíváncsi lett rá, hogy külön elutazott abba a kis faluba meglátni a Herkulest. Bekopogtatott a malomba és kért egy korty vizet. A molnár fia malomkőre tette a kancsót és úgy nyujtotta a földesúrnak, aki elálmélkodott ekkora erő láttán és azonnal magával vitte a fiatal legényt, hogy katonát csináljon belőle. Kinizsi Pál boldogan állott zsoldos katonának, és rövidesen kitűnt, hogy nemcsak hihetetlenül erős, hanem okos is. Rövidesen tisztté verekedte magát, s Magyar Balázs annyira megszerette, hogy leányát, Benignát, hozzáadta feleségül, azonkivül kijárta a királynál, hogy veje valami méltó állást kapjon. Igy lett Kinizsi Pál máramarosi főispán, még mielőtt a király ismerte volna.

De most megismerte. Még Budán, indulás előtt, ipa odahozta elébe a fiatal óriást. Ölnyi magas ember volt, amilyen Szent László lehetett. Termetében az volt a különös, hogy aránytalanul kicsiny volt a feje. Még a sűrű szakáll sem tudta nagyobbá mutatni. Viszont két tenyere ijesztő nagy volt, ökle felért más ember fejével. Még különösebbnek tetszett, hogy azon a kis fejen mily viharosan erős hang tud kijönni. Ha el lehetett volna képzelni egy Gellérthegy nagyságú orgonát, annak lehetett volna ekkora hangja. Az sem volt közönséges dolog, hogy ügyesség dolgában jobbkeze és balkeze közt nem tudott különbséget. Nem suta volt: a balkezes embernek a jobbkeze ügyetlen. De neki mindegy volt, akármelyik. Betűt vetni ugyan egyikkel sem tudott a máramarosi főispán, de a kardot jobbal, ballal egyképpen forgatta. És ez a szörnyű erejű, viharhangú fiatalember, aki a harcban rettenetes öldöklést tudott véghezvinni, itthon a legszelidebb, gyermekesen érzelmes, jóságos embernek bizonyult. Kackiás kis felesége, a csinos Benigna, aki alig ért a hóna aljáig, úgy bánt vele, mintha libapásztor-leányka vezetett volna kötőféken valami félelmetes nagy bikát. A táborban mindenki ingerkedett vele, s ő békességes mosollyal tűrte a tréfákat. Ha felszólították, hogy mutassa nagy erejét, készségesen szolgált mutatvánnyal: kezével letört egy darabot a kőasztalból, két ujjával kettéhajtotta a rézpénzt, nyakába vett egy vértes lovat és járt vele. Mindenki azt csinált vele, amit akart, pénzét kölcsönkérték, soha meg nem adták. S ő csak mosolygott mindezen nagy gyermek gyanánt, bizonyos szégyenkezéssel, mintha restellné behemót termetét és hihetetlen testi erejét. De vármegyéje dolgaiban, mint hírlett, nem ismerte a tréfát. Az ügyekről természetes, értelmes ítélete volt, s rendelkezéseinek nem mert ellene szegülni senki. A harcban pedig nemcsak nyers erővel győzte, hanem körültekintő volt, tervek gyors kigondolója és gyors végrehajtója. Apósa azt tartotta róla, hogy ő lesz a jövendő nagy hadvezér.

Egyelőre meg kellett elégednie alvezéri ranggal. A fekete sereg felett zsoldosvezér parancsnokolt. Hag Ferenc nevű. Cseh eredet, aki valamikor Svehla alatt harcolt és a kosztolányi ostromnál csak szökéssel kerülte el az akasztófát, de utóbb jelentkezett kegyelemre Mátyásnál. A király felfogadta. S most ez a cseh vezér vitte a csehekből álló zsoldos sereget Csehország ellen.

Negyednapra már morva földön táboroztak. A Thája folyó melletti Laa városka közelében vertek tábort. S a másik oldalról ugyanekkor jött oda Girzsik. Felállt a folyó másik partján és első dolga az volt, hogy szokott harcmodora szerint szekerekkel bástyázza körül magát. Mátyás földsáncokat ásatott. S a háborút mindjárt megkezdték úgy, hogy a főtábor mindkét oldalon mozdulatlan maradt, de apró csapatok mindkét oldalról ki-kitörtek, gázlót kerestek és összeverekedtek. Így ment ez hosszú ideig, télen farkasszemet nézett a két ellenfél. A döntő, nagy ütközetet egyformán halogatta mind a kettő. Mátyás a maga részéről még várt is valamit. A lengyel király válaszát.

Ugyanis Boskovics Protáz, Pannonius hajdani tanulótársa, most olmützi püspök, igen érdekes tervvel ment Kázmér királyhoz. A lengyel fejedelem még mindig fenntartotta elvi igényeit néhai sógora V. László országaira, Magyarországra is, Csehországra is. A pápa őt is felhívta, hogy a vallás védelmében fegyverrel fenyítse meg Girzsiket. Da Kázmér igen sokat adott a királyi rang méltóságára és abba sehogysem akart belemenni, hogy európai királyt a pápa egyszerűen megfoszthasson trónjától. Ha ez gyakorlattá válik, akkor Girzsik után más következhetik. Ő nem akarta Girzsiket megtámadni. Girzsik halálára spekulált. A cseh király nem volt nagyon egészséges ember, epebaj kínozta és minduntalan sárgaságba esett. Halálát emberi számítás szerint ki lehetett várni. S Kázmér úgy gondolta, hogy akkor majd ráér fellépni igényeivel és vagy személyesen ráülni a cseh trónra, vagy valamelyik fiát megkoronáztatni. Elhatározta tehát, hogy semleges marad. A két hadakozó ellenfél most egyaránt ki akarta ráncigálni a semlegességből Lengyelországot. Girzsik is, Mátyás is. Protáz püspök azzal az ajánlattal ment Krakkóba, hogy Kázmér király jegyezze el két lányát: Hedviget Mátyás királlyal, a kisebbiket pedig Miksa osztrák trónörökössel. S ugyanekkor vegyék szerződésbe, hogy a cseh igények mindörökre azokat a gyermekeket fogják illetni, akik ebből a két házasságból származnak. Ezt a tervet maga Protáz eszelte ki, miután Bécsben is, Budán is megfordult. A tervhez hozzájárult Fridrik is, Mátyás is. És Mátyás itt várta a püspök visszatértét a Thája-parti táborban.

Protáz püspök nem járta meg Krakkót eredménnyel. Sőt, a semlegességnél is rosszabb választ hozott. Kázmér egyáltalán nem volt hajlandó a cseh kérdésről tárgyalni, de annál hevesebben és haragosabban tárgyalni kívánt azokról a károkról, amelyeket Mátyás okozott neki, mikor hűbéresének, a moldvai vajdának, országába tört, annak városait felégette. Ezekért kártérítést követelt.

Mátyás vállat vont. Jól van, megpróbálja egyedül. Tovább ült a Thája partján és leste a másik tábort, mint ahogy az leste őt. Az idő apró csatározásokkal telt el, esténként vagy hazatért húsz ember a portyázó kirándulás után, vagy csak tizenöt tért haza belőle. A sereg maga állandóan fegyvergyakorlatokat tartott és vezényszavakat gyakorolt.

Egy könnyű lovas csapatot maga Mátyás vezetett egyszer ilyen fegyvergyakorlati kirándulásra. Jó messze ellovagoltak a földhányások közül. Gyönyörű kora tavaszi idő volt, a folyóparti füzek tele voltak barkával, a serkedő gyepen kiütközött a gólyahír és a levegőben pillangókat lehetett látni. Egyszer csak meglepetve megállottak: a folyócska tulsó partján a dombhajlás mögül ügető sereg törtetett elő. Azok is rögtön megállottak. Ugyanerre a helyre jöttek gyakorlatozni ők is. Nem volt más közöttük, csak a keskeny Thája. Ez a furcsa találkozás úgy meglepte azokat is, ezeket is, hogy tanácstalanul és mozdulatlanul állottak jó darabig. Eszökbe sem jutott harcolni. Pedig a gerelyhajítás könnyűszerrel átért volna a vízen.

Mátyás összehúzta a szemét és merően nézett egy lovasra. Annak takaróján megismerte a Girzsik címerét. Elámult. Még jobban figyelte a lovast. S akkor már az is figyelte őt. Megismerték egymást. Csakugyan maga Girzsik volt odaát emberei között.

- Fujjál tisztelgőt, - szólt rá csehül kürtösére Mátyás.

A trombitaszóra azonnal tisztelgés felelt a másik oldalról is. Mind a két csapat tisztelgett. Mátyás odaszólt embereinek, hogy jól vigyázzanak, aztán odalovagolt a partra, egészen a vízig. Ugyanakkor Girzsik is lejött a másik oldalon a vízig.

- Ave, domine serenissime pater! - szólt át Mátyás, még csak kiáltania sem kellett.

- Ave, domine serenissime fili! - szólt vissza Girzsik.

Nézték egymást szótlanul egy darabig. Akkor Girzsik rákezdte:

- Hát így kell nekünk találkozni? Nem szégyelled magad, hogy minden rosszat reám fogsz és karddal jössz ellenem, mikor én neked nem vétettem semmit?

- Ne fáradj, - mondta Mátyás a helyzet humorán nevetve, - ezeket a dolgokat bőségesen megleveleztük. Most itt tartunk a fegyvereknél. Majd Isten eldönti, hogy kinek lesz igaza. És majd rá fogsz jönni, hogy kár volt áskálódnod ellenem. Nem birsz te énvelem. De én birok teveled. Szívből sajnálom, de tönkre foglak tenni.

- Tönkre ám az öregapádat, de nem engem. Korábban kelj fel, ha engem tönkre akarsz tenni. Sírva fogod te még megemlegetni ezt a kirándulásodat. Nem is értem, miért beszélek veled. Nem kellene veled szóba állanom. Mélyen megsértettél.

- Én? Téged? No ez csinos dolog. Még te panaszkodol. Mint a mesében a farkas.

Igy kiabáltak át egymásnak a vízen. Nem is volt nagy kiáltásra szükség. És közben kíváncsian méregették egymást. Tíz esztendő telt el azóta, hogy Sztrasznicnál elbúcsúztak. Mátyás azóta tizennyolc éves fiúból huszonnyolc éves férfivá érett, Girzsik harminckilenc évesből negyvenkilenccé nehezedett.

- Vajjon mit szól most Csunka, - szólt át a vízen Girzsik, - ha lenéz az égből és meglát bennünket itt szembenállni?

- Csak ne emlegesd Csunkát. Nem érdemeltél te olyan lányt, mint ő volt szegény.

Álltak és hallgattak. A fákon madarak csicseregtek. Katonáik mozdulatlanul ültek a lovakon.

- Nem lehetne ezt valahogy elintézni? - szólt most Girzsik habozva.

Mátyás jódarabig maga is habozott. Aztán vállat vont.

- Rajtam nem múlik. Várom embereidet. Isten veled.

Azonnal sarkantyúba kapta a lovat és indult vissza, tábora felé. Nem tagadhatta maga előtt, hogy ebben a vén rókában mégis érdekli valami. Szándékosan nem nézett vissza, de érezte, hogy Girzsik még ott áll és hosszasan néz utána. Arra nem is gondolt, hogy most egy nyílvessző elzizzenhet a füle mellett. Az egész furcsa, véletlen kis jelenetnek volt valami lovagias íze, valami hallgatólagos szabálytisztelete, mint a lovagi tornáknak.

Girzsik követei még aznap megjelentek a táborban. Mátyás közölte feltételeit. Ezek legelseje az volt, hogy a kelyhes csehek áttérnek a katolikus vallásra. Aztán még hosszú sora következett a különböző kikötéseknek. Másnap megjött a válasz, elment rá a viszonválasz. Nem tudtak megegyezni. Annál kevésbé, mert Roverella, a nuncius, kézzel-lábbal akadályozta az alkudozást. Ő az eretnek király teljes vereségéhez ragaszkodott. Az alkudozások tehát abbamaradtak s az apró csatározások megint elkezdődtek. Mátyás könnyű lovassága most főként arra vigyázott, hogy szétugrassza és kifossza azokat a meneteket, amelyek az ország belsejéből élelmet és takarmányt szállítottak a cseh tábornak. Ezt olyan ügyesen csinálták, hogy Girzsik kénytelen volt beljebb húzódni az országba serege egy részével s másik részét Viktorinra bízva itthagyni a szekértábor védelme alatt. Mátyás azonnal megtámadta a megfogyatkozott cseheket, de Viktorin bátran és ügyesen védekezett, a támadók súlyos veszteségeket szenvedve vonultak vissza. A király várt néhány napig, s akkor éjszaka óvatosan az egész sereggel átgázolt a Thája egy messzi pontján s reggelre már új tábort ütött Znaimnál a meglepett Viktorin háta mögött. Ez ijedten szedelődzködött, mert látta, hogy ha az anyaországtól elvágni engedi magát, elveszett. Girzsik is sietve közeledett. A magyar sereg gyorsabb volt: megtámadta és megverte Viktorint, aki hajszál hijján foglyul esett és csak nagynehezen tudott bemenekülni Trebitsch várába. Mátyás azonnal ostrom alá fogta. Az ostrom sikerült, Viktorin kirohant a várból, átvágta magát és bemenekült serege egyrészével egy nem messzi bencés kolostorba, amelyből a kelyhesek kiűzték volt a szerzeteseket és várat rögtönöztek belőle. Ebben a szűk és mondva csinált erődítésben nagyon megszorult a cseh királyfi. A környék kelyhes lakossága is odamenekült a klastromba, asszonyok és gyerekek is fogyasztották az eleséget, a magyar sereg pedig erős vesztegzárat vont köréjük.

- Minden cseh fej egy arany!

Ezt a parancsot Mátyás doboltatta ki az ostromló táborban. Volt is foganatja. Különösen a szerb lovasok portyáztak el mérföldekre és egyre-másra hozták a lemetélt cseh fejeket. Volt honnan. A Viktorin felmentésére megjelent a kisebbik cseh királyfi, Henrik. Az ő portyái igyekeztek a magyarokat zavarni a legeltetésben és az élelem rekvirálásában. Ebből számtalan egyéni csetepaté származott, s a beszállított cseh fejek, amelyeket a tábor közepén egyenként dárdára tűztek, rohamosan gyarapodtak. Végre Viktorin megint kirohant és megint ügyesen átvágta magát. Sikerült Henrik seregével egyesülnie, majd mindaketten egyesültek apjok seregével. Mátyás erre Brünn ellen indult, a várost azonnal el is foglalta, aztán megkezdte a Spielberg-erőd körülzárását. Girzsik azonnal ott termett, de megint nem tartotta tanácsosnak nyilt ütközetbe ereszkedni, mert erre gyengének érezte magát. S megint megpróbálkozott az alkudozással.

Most már nem is követek útján alkudoztak. Girzsik személyes találkozót kért, Mátyás ráállott. Kicserélték a menleveleket és a két tábor között a sík mezőn, ahol erre a célra külön sátrat ütöttek, összejöttek. Mind a két király kíséretével jött a találkára. Nem fogtak kezet, katonásan tisztelegtek egymásnak. Aztán leültek a hosszú asztalhoz, amelynek egyik oldala Magyarországot, másik oldala Csehországot jelentette. Egyik oldal közepén ült Mátyás, mellette jobbról-balról tanácsosai, továbbá Grafeneck és Sternberg Zdenkó. Vele szemközt a középen ült Girzsik, kétfelől cseh és morva urak. És kezdtek tárgyalni.

Fárasztó, untató szalmacséplés volt ez, a megegyezés minden reménye nélkül. Mátyás felolvastatta feltételeit, s azokat pontonként tárgyalás alá vették. Egymásután keltek fel az urak, hol egyik, hol másik oldalról, és végevárhatatlan hosszadalmassággal jogi fejtegetésekbe bocsátkoztak. A két király ezalatt lopva tanulmányozta egymást. Most végre közvetlen közelből szemlélhette após a vőt és vő az apóst.

Girzsik nagyon rossz színben volt. Meglátszott rajta, hogy az epebajáról szóló mendemonda nem mese. Szeme alatt megtáskásodott a bőr, püffedt orcái fölött mély karikák árnyékolták. Koronként görcsös vonaglás futott végig ábrázatán. Látszott, hogy fogait keményen összeszorítja a fájdalom miatt.

- Fájdalmaid vannak? - szólt halkan Mátyás.

- Rettenetes epegörcsöm van, - felelte felnyögve Girzsik.

A tanácskozásra egyik király sem figyelt. Halkan beszélgetni kezdtek. A cseh zászlós úr, aki éppen szónokolt, elhallgatott, de Mátyás intett neki, hogy csak folytassa. Aztán Girzsikhez fordult:

- Gyakran van görcsöd?

- Ez már az ötödik. Csúnya fájdalom. Az öklömbe szeretnék harapni olykor kínomban.

- Igazán sajnállak. De annakidején Prágában még nem emlékszem, hogy bajod lett volna az epéddel.

- Nem. Később jött. A sok bosszúságtól. Az orvosok azt mondják, hogy az epében a harag lakik. Ebben volt részem bőven.

Elhallgatott. A megjegyzésben rejlő szemrehányás ott maradt köztük. A tanácskozás még sokáig folyt minden eredmény nélkül. Végre is szétoszlottak azzal, hogy másnap folytatják, még pedig úgy, hogy elkezdik reggel, együtt ebédelnek, utána tovább tárgyalnak. Mivel a nemzetközi szokások szerint az ebédnél házigazdának lenni azt jelentette, hogy az ebédet adó fél birtokosa a területnek, úgy egyeztek, hogy a hadjárat egyelőre eldöntetlen volta miatt az ebédet közösen adják. Ebből óriási trakta kerekedett, díszesen terített asztal, zenekar, külön dobogó a bohócoknak és dalnokoknak, hogy ezek ebéd alatt mulattassák az urakat. A dalnokokat azonban nem engedték fellépni. Azoknak csak olyan dalaik voltak, magyaroknak is, cseheknek is, amelyek urok hősi tetteit magasztalták s ez egyik részről sem látszott volna tapintatosnak. De a törzsöket csavargató kígyóemberek, az állathangokat utánzó és kezökön járó bohócok felléptek, mialatt ettek az urak. Bőségesen fogyott a bor, vidámodott a hangulat és Sternberg Zdenkó odaszólt a két királynak:

- Király urak, engedjük a magyar bohócot, meg a cseh bohócot megbirkózni, hadd lássuk, melyik részen van az igazság.

Nagy nevetés keletkezett erre, Mátyás király vígan bólintotta beleegyezését, a rosszkedvű Girzsik vállat vont. Eléhozták a két bohócot. Borzi volt a neve a Mátyásénak, a cseh bohócé Tuta. A magyar bohóc zömök termetű, közepes erejű fickó volt, a cseh jókora fejjel nagyobb nála. Zdenkó úr jókedvűen rendezte a mérkőzést. Megmagyarázta nekik, hogy most országaik dicsőségéért küzdenek, aztán tapssal összeeresztette őket.

A két bohóc mókásan kezdett birkózni, hogy az urak nevessenek. A nádor könnyeit törölgette, úgy kacagott. Lassanként belemelegedtek a dulakodásba a bohócok és már nem tréfáltak. A cseh jóval erősebb volt, a magyar jóval ügyesebb. S ahogy az ő birkózásuk komolyodott, éppen úgy csendesedett el az urak nevetése is. Többen már felálltak az asztaltól és odamentek a dobogóhoz, magyarok és csehek egyaránt. Kiki a maga bohócát biztatta. Most már olyan volt a hangulat, mint valami komoly bajvívásnál. Az arcokon a küzdelem feszültsége vonaglott.

- Hohó, - kiáltott az egyik cseh úr, - harapni nem szabad, hé!

Kirántotta kardját és lapjával ráhúzott a magyar bohóc fenekére. De egy magyar úr rákiáltott:

- Hadd békén, uram, hallod-e? Mert aztán a te bohócod fejére sujtok egyet, de abból baj lesz!

Most már nagyon erős volt a feszültség. A bohócok lihegve, nyögve, fogcsikorgatva birkóztak. Az urak már mind ott álltak a dobogó mellett, csak a két király maradt helyén. Háromszor is szólniok kellett, hogy az urak álljanak félre, mert elveszik a kilátást. A mérkőzést, amely egyre vadabbá és görcsösebbé nőtt, biztató uszítások, kiáltások kísérték. Borzi egyszer csak összeszedte minden erejét és átnyalábolva a nála jóval magasabb Tutát, a levegőbe emelte. Annak kalimpált a lába. Biztos volt, hogy a következő pillanatban végigterül a földön. S ekkor egy cseh úr, nem tudván türtőztetni magát, felugrott a dobogóra és ellökte Borzit. Lezuhant mindkét bohóc egymásba kapaszkodva. Ugyanekkor egy magyar úr tomboló dühvel kardot rántva ugrott a dobogóra a cseh után. Egy pillanat alatt már kardok villantak. A dobogón a két úr már szabályosan vívott. De mások idejekorán rájok mentek és szétválasztották őket. Mátyás felpattant ülőhelyéből. Hangosan kiáltotta:

- Aki megmoccan, akár magyar, akár cseh, levágom!

Kardját már ő is kihúzta. Csend lett. Az arcok gyűlölködve pillantottak egymásra, a mellek felindultan fujtak. Girzsik rárivallt Sternberg Zdenkóra:

- Ha ezért az ostobaságért most nagyon meg nem lakolsz, azt csak a magyar király jelenlétének köszönheted!

Valaki elkergette a bohócokat. Egymásután hallatszott a hüvelybe visszatolt kardok csattanása. Az urak lassanként visszaültek az asztalhoz. De senkisem szólt egy szót sem. A zavart és kellemetlen csendet Mátyás törte meg:

- A magyar bohóc győzött, - mondta keményen.

- Győzött, - szólt erre azonnal Girzsik, - nem lehet tagadni. De Sternberg szamár. Ilyet még játékból sem szabad csinálni. Országokért ne bohócok verekedjenek, hanem királyok.

- Csak nem akarsz velem megmérkőzni? - szólt Mátyás olyan tréfával, amelyet komolyan is lehetett venni.

Girzsik ránézett és arcára kiült az ellenséges gyűlölet.

- Nem ijednék meg tőled, fiam uram.

- Tessék. Állok elébe. Vívjunk meg.

Halálos csend támadt, az urak még moccanni sem mertek, úgy figyeltek.

- Lehet, - szólt Girzsik sápadtan, - akár most mindjárt, a sátor előtt.

- Csak nem gyalog gondolod? Nem, azt már nem. Gyalog verekedni, az parasztoknak való. Királyok verekedjenek lóháton. Menjünk ki a mezőre lovon, azt igen.

- Mezőre? Én csak korlátok közt vívok.

- Persze, mert nagyon vastag vagy és a nyilt mezőt nem birod. De én arról nem tehetek. Vívjunk meg a két sereg között a mezőn, ahogy hajdan a vezérek megvívtak.

Izgatottan, előrehajolva várta a választ. Roppantul vágyott volna Girzsikkel megverekedni. Girzsik mereven nézett rá és küzdött magában. De aztán leszegte szája sarkát és legyintett:

- Ezek olyan hiábavaló beszédek. Folytassuk a tárgyalást.

Átvonultak a tanácskozó sátorba. De az egyes pontok feletti alkudozás most még kevésbbé ment, mint azelőtt. Kedvetlenül, akadozva tárgyaltak, tízszer elismételték ugyanazokat a dolgokat egyik részről s tízszer felelték rá ugyanazokat az érveket másik részről. S végül is Girzsik beletörődött, hogy alkudozással nem tud békét teremteni. Hűvösen és mereven tisztelgett, mikor felkeltek az asztaltól és megállapították, hogy a vita megoldhatatlan.

Mátyás az ostrom további folytatását rábízta Magyar Balázsra és Kinizsi Pálra, maga pedig bevonult Olmützbe. Innen elárasztotta a császárt, a pápát, a német fejedelmeket, Sziléziát és minden elképzelhető erőforrást olyan levelekkel, amelyek segítséget követeltek. Négy hónapja állott már hadban és nem birt Girzsikkel. Mind a két fél tudta, hogy életre-halálra megy a játék. Döntő, nagy csatába egyikük sem akart bocsátkozni. Tartottak egymás erejétől. Mátyás nem becsülte le a cseh király jól szervezett, szívós, sokat próbált gyalogságát, Girzsik nem becsülte le a magyar király világszerte híres, mozgékony, vitéz lovasságát. Valami külső erőnek kellett közbeszólnia, hogy az erők túlságosan egyforma mérlege egyik, vagy másik oldalra billenjen. Ezért próbálták mind a ketten kimozdítani semlegességéből a lengyel királyt s ezért kopogtatott Mátyás minden lehető ajtón segítségért, a katolikus egyháznak nem ugyan a török elleni, de nem kevésbbé keresztes hadjáratára hivatkozva.

Gondjai voltak, szórakozni akart. Mikor Olmützből rövid hadi kirándulást tett, hogy Hradistye várát körülzárja, írt Pozsonyba, hogy jó szekéren és igen gyors lovakon azonnal küldjék hozzá Ilkusz Mártont, az asztrológust és az örökké vidám Galeottót. Jöjjenek a király táborába Hradistye alá. Vagy ha már ott nem találják, majd megtudják, hova kell menniök.

Jöttek is mind a ketten a kitüntető királyi parancsra. Olmützben találták meg a királyt. Nagy volt a viszontlátás öröme. És esténként megint visszatértek a kedélyes, hosszú beszélgetések órái. Vitéz János, Pannonius, Galeotto és Ilkusz minden vacsora után együtt maradtak a királlyal. Volt még egy érdekes csatlakozó: Gabriele da Verona, a Hunyadiné gyóntatója, Kapisztrán hajdani társa, aki a pápa külön meghatalmazásával jött a táborba, hogy a király szövevényes diplomáciai munkájának segítségére legyen. Az is velük töltötte a kedélyes órákat.

- Nagyon kedvelem Gabrielét, - mondta egyszer a király, mikor a páter korábban távozott körükből, - van benne valami úri és előkelő s ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan őserő. Kapisztrán mellett ez nem vevődött észre rajta, annak egyénisége agyonnyomta. De most mind jobban észreveszem.

- Felség, - mosolygott Galeotto, - ez nem megmagyarázhatatlan. Nem ismeri felséged Gabriele származását?

- Nem. Sohasem kérdeztem.

- Gabriele törvénytelen gyermek. Anyja parasztlány volt, apja gróf Rangoni Guido.

- Úgy, - mondta Mátyás meglepetten tünődve, - ez sok mindent megmagyaráz.

És a törvénytelen származásról kezdtek beszélni. Galeotto csodálkozását fejezte ki, hogy Magyarországon milyen különös fontosságot tulajdonítanak a törvényes születésnek. A haladottabb országok rég túl vannak ezen, kivált ha fejedelmek gyermekeiről van szó. Angliában, Franciaországban, Spanyolországban a fejedelmek természetes szülöttei nyilvános rangokat viselnek. Olasz földön senkinek sem jut eszébe csodálkozni azon, hogy a nápolyi király, Ferrante, törvénytelen gyermeke volt az előző királynak, Alfonznak és nem is igen tudni, ki volt az anya.

- Ezt nem is tudtam, - szólt Mátyás, - szóval Beatrix hercegnőről nem tudni, ki volt a nagyanyja.

Ebben a pillanatban a király elfogott egy titkos pillantást. Gabriele intett a szeme alig látható mozdulatával Galeottónak, hogy ezt a beszédtárgyat ne erőszakolja. És Mátyás tudta, hogy ez mit jelent: ezek mind tudták azt az elég sokszor mesélt dolgot, hogy Hunyadi János állítólag a Zsigmond király természetes fia volt.

- Az erkölcs földrajzi fogalom, - zárta be fejtegetését Galeotto, - ami egyik helyen természetes, az másutt szégyen. Lehet például Lengyelországban szégyen az, ami Skóciában dicsőség. Szerintem az igazi bölcs mindezeken felülemelkedik. Az élet ilyen jelenségeit sem dicsőknek, sem szégyenleteseknek nem kell tartani, egyszerűen tudomásul kell venni őket.

A király érezte, hogy elpirul. Galeotto véletlenül éppen Lengyelországot bökte ki, melynek királya kitért volt az elől, hogy válaszoljon Protáz püspök házasítási ötletére: Mátyás venné el Hedvig lengyel királykisasszonyt. Ez rég fúrta oldalát és égette büszkeségét, bár nem említette senkinek, még Vitéz Jánosnak sem. Most is másra fordította a szót.

- Mi ujság az egyetemen, Ilkusz?

- Nagy a szomorúság, felség. Regiomontanust nem lehet visszatartani. Átmegy tanítani a bécsi egyetemre.

- Igen, ezt már sajnálattal hallottam a primástól. Nagy kár érte. Sohasem fogom elfelejteni, milyen világ nyilt ki előttem, mikor megmagyarázta nekem a napfogyatkozást. Valósággal kedélybetege voltam addig a napfogyatkozásnak. De mikor olyan világosan és szépen kifejtette előttem, hogy a nap és a hold, mialatt a föld körül forognak, hogyan vetnek árnyékot egymásra, egyszerre az egész mennybolt értelme kitárult előttem. És mikor azt a remek találmányát magyarázta el nekem a trigonometriából, amelyet ő tangesnek nevez... Nincs szebb a világon a tudásnál.

Így telt az idő nyájas vitákkal és éjszakába nyúló eszmecserékkel. Olykor különösen jókedvű volt a hangulat s ilyenkor egészen zabolátlan tréfák járták. Egy este Mátyás elmondta a tudósoknak, hogyan birkóztak a Brünn alatti táborban a bohócok. Galeotto roppantul élvezte a történetet. A nehéz magyar bortól fölötte meg is vidámodott ez este.

- Lettem volna csak ott! Felajánlottam volna, hogy megbirkózom egy cseh tudóssal.

Ebből hangos és vidám vita keletkezett. A király ötven aranyat igért Galeottónak, ha mindnyájok szemeláttára megbirkózik egy magyar katonával. Galeotto semmit sem szeretett annyira, mint a pénzt. Ráállott. Beparancsolták az ajtónálló katonát. A kövér tudós birokra kelt vele. Rettentő szuszogással erőlködött, hogy az ötven aranyat megszolgálja. A primás úgy nevetett, hogy az asztalra borult. A király hangosan hahotázott. És Galeotto legyőzte a katonát. Az ötven aranyat megkapta. Nem járt rosszul a katona sem, a király annak is vetett két aranyat. Pannonius másnapra verset írt a mulatságos mérkőzésről.

Az idő mulatságosan múlott, de múlott. A hadban álló királynak nem küldött segítséget senki. Mindenki jól tudta, hogy saját hatalma gyarapodásáért verekszik, az ügy vallási címe mindenkit hidegen hagyott. Mindössze Fridrik küldött valami gyülevész kis sereget, de annak emberanyaga olyan selejtes volt, hogy a csehek azonnal szétverték. Az osztrák zsoldosok nagy piros posztókeresztet hordtak. A kelyhesek mindegyikkel megetették ezt a posztókeresztet, de úgy, hogy a legtöbb megfulladt beléje. Ezen a dicstelen segédcsapaton kívül mást nem kapott a király. Sőt azt kellett látnia, hogy a lengyel király készül Girzsik javára kilépni a semlegességből. A cseh király nem kis árat fizetett ezért: szerződést adott Kázmérnak arról, hogy lemond a maga családjának trónutódlási jogáról és halála utánra biztosítja a cseh koronát Kázmér legidősebb fiának, Ulászlónak.

Ez a hír részint meghökkentette, részint kitűnő reményekkel töltötte el Mátyást. Ha Girzsik lemondott arról, hogy a trónörökös Viktorin valaha is cseh király lehessen, végső veszedelemben érezheti magát. Akkor tehát minden jól van. Nincs jobb ellenfél, mint a rémült ellenfél. És ha kétsége eddig sem volt, most már bizonyosnak látta, hogy Csehország az övé lesz. Noha még maga a pápa is cserbenhagyta és a tárgyalásokba folyton belebeszélő, örökösen okvetetlenkedő pápai követek diplomáciai ügyeskedésén kívül semmivel sem segítette. Ezek pedig inkább csak akadályozták munkájában.

Pénzre volt szüksége, megint csak pénzre. Ezért a már meghódított részek helytartójává kinevezte Sternberg Zdenkót és maga Pozsonyba utazott, ahova országgyűlést hívott össze. Ennek lefolyása semmit sem különbözött az eddigiekétől. A király adót kért. A rendek hajlandók voltak pénzt adni, csak ne nevezzék adónak, hanem önként megajánlott segítségnek, azonkívül a király adjon okiratot, hogy ez most már igazán és őszintén visszavonhatatlanul utoljára történik, s az okiratot kezesek gyanánt a zászlósurak írják alá. A király mindent megígért és megkapta a pénzt. De még azután is ott időzött egy darabig Pozsonyban. Nagy kedve tellett a magyar egyetemi városban. Az egyetemet többször meg is látogatta. Schönberg, az alkancellár, igen méltóságteljesen lépdelt mellette, mert a király kieszközölte a pápánál, hogy az egyetem tekintélye érdekében Schönberg, prépost létére, főpapi jelvényeket viselhessen, tehát a gyűrűt is, egyházi alkalmakkor pedig infulát és pásztorbotot, mintha csak püspök volna. Az egyetemi hallgatók, tizennégyéves kis fickóktól szakállas fiatalemberekig, egyforma fekete tógában nyüzsögtek Pozsony utcáin, s ha megpillantották a király hintaját, megszeppent áhítattal kapták le fejökről a sokszegletű, lapos, fekete diáksapkát. A király nyájasan intett a kezével mindegyiknek. Gyengéje volt a fiatalság, minden fiúban a maga fiatalságát látta, s mindegyiket a maga fiának látta, mint elégedett apa, aki iskolát adott gyerekeinek, száznak és ezernek, hogy vihessék valamire. A fiúk arcán rajongó imádat sugárzott a király láttára. Az ő királyuk volt ez, még harmincon innen, s már tíz esztendeje király.

Az ifjúság királya főként Fridrikkel foglalkozott még Pozsonyban. A császár külön pótszövetséget kötött vele, mert el akart menni Rómába, s erre az időre tartományait biztos védelem alatt óhajtotta tudni.

Hogy mit akart a császár Rómában, azt biztosan nem tudta senki. Ő maga azt mondogatta, hogy mikor saját népe Bécsben körülzárta, szerencsés menekülése esetére zarándoklási fogadalmat tett, s azt most már annyi halasztás után teljesítenie kell. Bizalmasan azt üzente Mátyásnak, hogy a pápa útján szeretné összeveszíteni Kázmér királyt és a német lovagrendet, akik nemrégiben kötöttek békét pápai közvetítéssel; így Lengyelországot elfordítaná a cseh ügyektől, hogy Mátyás szabadabb kezet kaphasson. A király ezt hitte is, nem is. Magában azt sejtette, hogy Vitéz Jánosnak van igaza, aki szerint a császár Miksa főherceg számára akarja a szentszéknél megvetni a magyar és cseh korona igényeinek alapját. Akármint volt is, a császár és a király megállapodtak, hogy Mátyás minden cseh és morva támadás ellen vállalja Alsó- és Felső-Ausztria védelmét, s ennek fejében joga van a két tartomány egy évi jövedelmét behajtani. Fridrik útrakelt Rómába és gondossága igen okosnak bizonyult, mert alighogy kitette lábát Bécsből, Baumkircher András, a rebellis osztrák úr, azonnal fegyveres felkelést szított. Mátyás szíve szerint nagyon is együtt érzett ezzel a felkeléssel. De lovagias érzése nem engedte, hogy cserben hagyja a távollévőt, aki megbízott benne. Segített a zendülést elcsitítani. Mire Fridrik visszajött Rómából, a két Ausztriában már nem volt semmi baj. S a cseh és morva harctereken Mátyás otthagyott emberei igen jól dolgoztak: több ütközetbe sikerült belevonniok Girzsik seregeit és mindet megnyerték. Girzsiknek igen rosszul állott a szénája.

Mátyás, amint itthoni dolgait elvégezte, már ment is vissza a hadszíntérre. Kissé bosszantotta, hogy Ilkusz horoszkópjai zagyva és kedvetlen mondatokat tartalmaztak, de ezeket hamar elfelejtette. Természetével járt, hogy a rossz jóslatokat kinevette, de a jókban vakon hitt. S csakugyan, kevéssel visszaérte után Brünn makacsul védekező erődje, Spielberg, elesett. A magyar sereg nagy diadallal és zeneszóval bevonúlt. Morvaország most már kevés terület híjján Mátyásé lett. Tovább, tovább. Nekivágott Brünnből a még hátralévő morva részeknek. Egymásután negyven helységet gyujtott fel, vonulásának útját egy égő ország lángja világította. Chrudim volt a legközelebbi vár, amelyet meg akart venni.

Tábort ütött a havas tájon és körülzárta a várat. De Girzsik seregeinek ott kellett ólálkodnia valahol a közelben. A kiküldött felderítők még nem hoztak hírt róla. Egy nap Mátyás maga állott négyszáz cseh katolikus lovas élére, hogy végigtapasztalja a Chrudim és Schomberg között kanyargó országutat. S egy fordulónál hirtelen a Girzsik felvonuló főseregével találta magát szemközt. Azok is nyomban észrevették a közelgő ellenséges csapatot. Mátyás megfordult, visszavonulást kiáltott és nyargalni kezdett. De útját elvágták. Már látta, hogy amonnan is a Girzsik emberei közelednek. Egy szempillantás alatt kellett határoznia. A biztos fogság várt reá, ha ugyan nem a halál. Egy kis major állott az országút hajlásánál. Lecsúszott a vágtató paripáról, azt hagyta tovább futni, nehogy a major előtt álló magányos mén elárulja. Három ugrással bent termett a parasztházban. A környék lakossága katolikus volt és Girzsik-ellenes, a majorosban feltehetőleg megbízhatott.

- Ruhát gyorsan! - kiáltott rá a szájtátó családra.

A cseh paraszt nem sokat kérdezett. Egymásután adogatta a sebtiben előszedett ruhadarabokat. Mátyás rugdalta magáról a maga holmiját. Lázas sietséggel öltözött fel, mialatt a majoros kikergette a kiváncsi családtagokat.

- Ezt mind használd egészséggel, - mondta ledobált ruhájára és fegyvereire mutatva, - neked adom. Pénzt is találsz benne. Most vezess a házad mögé. Ha elárulsz, gyerekeiddel együtt meghalsz.

A parasztkert sövénye mellett hasoncsúszva ért el egy mellékösvényt. A csata javában folyt az országúton, annak fegyverzaja és ordítása idehallatszott. A kétféle csehek már öldösték egymást. Ő szedte a lábát szaporán. Nagy kerülővel akart elérni saját táborába. Ekkor nyargaló lovasok közeledtét hallotta háta mögött. Jámbor arccal hátranézett és tisztességtudóan az út szélére tért. És taposta tovább serényen a havat.

A lovasok utólérték. Tízen voltak. Kis portya a Girzsik seregéből. Vezetőjük megállt, rákiáltott:

- Megállj, hé. Ki vagy?

Mátyás megállt. Tökéletesen nyugodtnak érezte magát.

- Vencel a nevem, - felelte csehül, - idevaló vagyok Schombergbe.

- Hová mégy és mi járatban?

- Katonákat vezettem, uram. Messzi földről jöttek s az utat kérdezték tőlem a felséges Girzsik úr táborához. Most megyek haza megcsúfolva. Mert pénzt igértek a vezetésért s végül nem kaptam semmit.

A katona fürkésző nézéssel méregette.

- Nem vagy te kém?

- Dehogy nem, - mosolygott a király, - maga a magyar király vagyok.

- Majd rád húzok egyet, csak szemtelen légy.

Már indultak is tovább, ügetve a havon. Mátyás gyalogszerrel baktatott tovább. Jó három órai gyaloglás után ért vissza táborába. Azonnal annak a csapatnak sorsát kérdezte, amellyel reggel elindult. Azt lekaszabolták. A négyszázból valami hetven tért vissza, a többi vagy ottveszett, vagy elfogták. De a Girzsik seregéről már részletes jelentései voltak a tábornak: tizennyolcezer embere volt a cseh seregnek, háromannyi, mint neki. S ezen a hepehupás vidéken a magyar sereg főereje, a lovasság, alig volt értékesíthető. Mátyás haditanácsa még aznap elhatározta, hogy visszavonul az Érchegység felé.

Rengetegek sziklás, havas útjaira került a sereg, hatalmas erdők szegélyezték útját. Térdig érő hóban gázoltak a lovak, a fákat belombolta a zuzmara. Két napja meneteltek már, egyre beljebb hatolva a rengetegbe. S egyszer csak Mátyás megállott. Azt vette észre, hogy az útmenti havon fűrészporcsomók vannak a fák tövében. Begázolt a fák mögé és meghökkenve látta, hogy minden fa meg van fűrészelve. Rosszat sejtett. Azonnal csapatokat rendelt, hogy kutassák ki az utat hátra is, előre is. Azok megérkeztéig nem ment tovább. A hírszerzők rossz hírrel jöttek vissza: a sereg mögött már ledöntögették a megfűrészelt fákat, ugyanúgy három órányira lehet már csak előre hatolni, az út ott is el van zárva a ledöntött szálfákkal. Még gyalogos seregnek is nehéz volna mozogni akár előre, akár hátra. Lovas seregnek meg éppen lehetetlen.

- Meg vagyunk fogva, - mondta a király.

Fergetegesre fordult az idő. Hóvihar zúgott keresztül az erdőn, az út eltünt, hótorlaszok sűrűsödtek. Ló és ember szenvedett a hidegtől. Villimov, a legközelebbi falu, túl volt a ledöntögetett fákon. Mátyás még mindig nem vesztette el a lelkét. Majd lesz, ahogy lesz, csak ebből az egérfogóból kikerüljön. Volt egy-két előkelő cseh foglya, akiket az utóbbi hetekben ejtett s akiket állandóan magával hurcolt. Most elérkezett az óra, hogy felhasználja őket. Követekül küldött belőlük kettőt Girzsikhez. Jelentsék a cseh királynak, hogy a magyar király hajlandó békéről tárgyalni. Míg a választ várta, ott kellett kuksolni egész seregével a rengetegben, ordító hóvihar kellős közepén.

A válasz gyorsan jött. Girzsik kapott a békelehetőségen. Még arról is gondoskodott, hogy a szálfa-torlaszokat eltakaríttassa az útból. A találkozó helyét az udvari illemszabályok szigorú megtartásával úgy tűzték ki, hogy az a két király tartózkodási helyét összekötő vonal közepére essék. Ott Auhrow nevű kis falu állott. De még nem is a faluban tárgyaltak, hanem a faluhoz közel egy erdei kunyhóban. Négyszem között. Girzsik kikötötte, hogy tanuk nélkül tárgyaljanak.

Mátyás ott volt a kitűzött időpontban, percre pontosan, Girzsik kissé váratott magára. Az udvari ceremónia nyelvén ez hangsúlyozása volt annak, hogy az ő helyzete erősebb és előnyösebb. Aztán megjött. Egyedül lépett be a kunyhóba. A közelben hatalmas máglyát raktak, körötte telepedett meg a két kíséret.

- Megfogtalak, fiam uram.

- Megfogtál, apám uram. De azért ne bízd el magad. Nem vagy te olyan erős.

- Én? Ne beszélj bolondokat. Teljesen és tökéletesen meggyőztelek. Mi lett volna, ha rádgyujtom az erdőt?

- Talán odapörköltél volna, de dolgodnak ez nem sokat használt volna. Kolowrat elpártolt tőled. Schlick is hozzámpártolt. Sőt édes rokonod, Rosenberg János, megint cserben hagyott. A császár ellened van. A pápa ellened van. Az egész magyar nemzet nélkülem is ellened van.

- És te hogyan állasz? Tudod, miért volt Rómában Fridrik? Nem tudod, pedig állandó követed van ott és még külön vigyázni leküldted Gabriele papot. De az én embereim ügyesebbek. Fridrik azért járt lent, hogy átcsoportosítsa a birodalmi gyűlés szavazati arányait. A pápa neked ígérte ugyan a cseh koronát, ha engem megvertek, de a cseh király választófejedelmi joga Fridrik szerint más dolog. Ő tisztázni akarta a pápával, hogy cseh király ugyan lehetsz te, de a választójog visszaszáll a németrómai császárra, aki ezt valamelyik osztrák, eddig nem szavazó tartománynak fogja adni. És tudod, mire kell ez neki? Mert németrómai királyt akar választatni. De nem téged akar. Már meg is állapodott Merész Károllyal, a burgundival.

- Ez nem igaz, - döbbent meg Mátyás.

- Látod, nem tudsz semmit. Csak vakon hiszel annak az embernek, akinek még a lehellete is hazugság. Ő nagyon jól tudja, hogy te is császár akarsz lenni, én is. Ne szólj közbe. Ezt mi egymásról nagyon jól tudjuk. A császári ranghoz vezető lépcső a római királyság. Erre a lépcsőre odaállítja a burgundit, hogy se az enyém ne lehessen, se a tiéd. Mi pedig azalatt itt öldössük egymást, hogy ő a markába nevessen.

- Korán nevet a markába. Attól még én császár lehetek.

- Én is. De akármelyikünk nehezebben. Míg, ha eszedre térnél, akármelyikünk könnyebben lehetne.

- Hogyan?

- Úgy, hogy ha itt, ebben a kunyhóban, megállapodnánk, hogy minden módon a cseh királyt segítjük a császári trónra. Ha még én vagyok a cseh király, akkor engem. Ha én már nem élek, akkor téged.

- De hiszen megesküdtél Kázmérnak, hogy a koronádat az ő fiára fogod hagyni.

- Majd megesküszöm neked is. Kázmérral fel tudom bontani a szövetséget. Hosszú és nehéz vivódás volt lemondanom arról, hogy Viktorin legyen az utódom. De ha már lemondtam, inkább te légy, mint Ulászló. Ebben meg lehetne állapodnunk, te kibékítenél engem a pápával, akkor aztán közös erővel nekilátnánk annak a császári koronának. Ha én kapom is, utánam a tiéd. Ráérsz vele, még elég fiatal vagy. S ha császár vagyok, majd módját találjuk annak, hogy valahol Viktorin is kapjon valami kisebb koronát. Nos? Beszélgethetünk erről a tervről?

- Lehet. Lássuk, hogyan képzeled a részleteket.

Négy óra hosszat tárgyalt a két király a kunyhóban. Fáradtan, de örvendező arckifejezéssel léptek ki kíséreteikhez. Igen nyájasan búcsúztak el; az urak, csehek és magyarok egyaránt, nem tudtak hova lenni a csodálkozástól. Mátyás nyeregbe szállván, csak annyit közölt a maga embereivel, hogy húsvétig fegyverszünetet kötött, a végleges békeszerződésekre vonatkozó tárgyalásokat Olmützben fogják folytatni a pápai követekkel.

Vitéz Jánosnak azonban elmondott mindent. A prímás helyeselt. Annál kevésbbé helyeseltek a pápai követek. Sietve keresték fel a királyt Olmützben mind a ketten: a boroszlói püspök és Roverella.

- Őszentsége nevében ünnepélyesen tiltakozunk úgy a fegyverszünet, mint a békealkudozások ellen, - mondta Roverella, aki a szót vitte, - sőt felszólítjuk felségedet, hogy mivel hadihelyzete most igen előnyös és seregének birtokában van, szíveskedjék Girzsiket haladéktalanul megtámadni.

- Eszem ágában sincs. Megesküdtem Girzsiknek.

- Ha őszentsége kéri, akkor nincs eskü. Minden eskünek ezen a világon a pápa az ura. Különben is felséged kényszerhelyzetben esküdött. A zsarolással kicsikart eskü sehol sem érvényes. Őszentsége nevében az esküt megsemmisítjük.

- Lehet. De én lelkiismeretem nevében fenntartom. Kérem a nuncius urakat, hogy inkább segítsenek a béketárgyalásokon az egyház érdekeit megvédeni.

- Erről szó sem lehet, - kiáltotta indulatosan a boroszlói püspök. - Felséged így elárulja a szentszéket, minket pedig kinevettet az eretnekekkel. A béketárgyalásokon semmi szín alatt nem fogunk résztvenni.

A király felállott.

- Akkor őszentsége érdekeit magam fogom képviselni. Jó egészséget kívánok a nuncius uraknak.

A főpapok tomboló haraggal távoztak. Csakugyan nem jelentek meg a béketárgyalás kitűzött helyén és kitűzött idejében. Levelet küldtek magok helyett: Rómából érkező újabb utasításig nincs módjukban tárgyalni. Nem maradt más hátra, minthogy a két király megint személyesen találkozzék. Olmütz mellett találkoztak, de most már nem kunyhóban, hanem dísz-sátorban. Girzsik két fiát is magával hozta, Viktorint és Henriket, a hajdani prágai pajtásokat, akik azóta fiatalemberekké pelyhesedtek magok is. Ez már nem béketárgyalás volt, hanem inkább udvari ünnepség. A lényegben nem tudtak egyebet határozni, minthogy a fegyverszünetet továbbra is kitolják, Girzsik gondoskodni fog arról, hogy országának rendei Mátyást trónörökössé válasszák, Mátyás pedig nyomatékosan közbe fogja magát vetni a pápánál, hogy vegye fontolóra azokat a nagy engedményeket, amelyeket a kelyhesek hajlandók a pápai egyház számára biztosítani. Ennek megbeszélésén hamar túlestek, aztán nyájas társalkodás és barátkozás következett. Mátyás gazdag ajándékokat hozott a cseh királynak és fiainak, drága szöveteket, díszes kucsmákat, fegyvereket és lószerszámokat. Mindezeket tüntetve adta át, hadd menjen híre, hadd tudjon meg mindenről Fridrik mennél többet.

Még meg is hívta magához az egész társaságot Olmützbe. Mulassanak vele néhány napig. Girzsik maga nem fogadta el a meghívást, mert dolgai elég sürgősen Prágába szólították, de fiaira nézve elfogadta. Menlevelekről szó sem volt. Viktorin herceg, Henrik herceg, Konrád ölsi herceg, Dabnitz cseh főudvarmester és még a cseh kíséret néhány ura ünnepélyesen bevonultak Olmützbe a király vendégeként. Mátyás fényes módon elszállásolta őket és kiadta a parancsot, hogy amíg a városban tartózkodnak, pazar módon kell látni a vendégeket. Alig, hogy átöltözött szállásán, már jelentkezett nála Roverella.

- Felség, - mondta izgatottan, - igaz, hogy a kelyhes hercegek vendégei a városnak?

- Igaz.

- Felség, ütött a nagy dolgok órája. Lehetséges, hogy felséged ugyanazt forgatja a fejében, amit én. Ha igen, boldogságomra szolgál.

- Tudniillik?

- Tudniillik itt az alkalom, hogy az északi pogányok kígyófejét egyetlen mozdulattal eltiporjuk, aztán menjünk a déli pogány ellen. Nem hall bennünket senki? Felség, még ma fogassa el a Girzsik két fiát és azonnal indítsa őket útnak Róma felé. Két ilyen túsz birtokában nyert ügyünk van és felségedet napokon belül megkoronázzák Szent Vencel koronájával.

Mátyás ránézett a nunciusra.

- Sógoraimat, akik a házamnál vendégeim, elfogassam? A Szentszék bizonyára próbára akarja tenni egyéni tisztességemet. Hát én állom a próbát. Kegyeskedjék Rómába jelenteni, hogy a magyar király hajlandó fegyveres lovagi viadalban Girzsiknek