RADNÓTI MIKLÓS: UJMÓDI PÁSZTOROK ÉNEKE

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5531-38-5 (online)
MEK-13771

Tegnap még sínek mellett álltam
a páristjárt fiatal magyarokkal,
de most már egyedül élek egy lengő
pipaccsal a lábam előtt és a lányok
messzi dalával az alkonyodó
faluvégen, ahol még néznek csak
egymás szemébe hosszan, néha tudós
szeretők, akik ölelni bújnak éjre
a bokrok alá, hol csóktól fullad a lány
és teli csókkal szökik haza reggel!

Reggel, fa alatt fagyott verebet
tépett a kutyám és napsütött
nyári tornyok alatt most sárban jár
cifra lábakkal, legény a lány után;

ma már dalolva vár testvérei közt
régen halottan a nagy fa, sötét
erdőkön tüzelésre és leveles,
bő élete jajdul a fejsze alatt,

mint kispapok őszülő bánata fordúl
imásan, miséken lesett fiatal
apácák hites, hófehér teste
felé, a hüvösödő esti időben;

ökörnyál kötött ki ujra már szigorú
bokrainkon, de a Tiszán még mesélnek
dévalyos játékról titkosan az árnyak
és csöndesen elmulat a táj.

Szerencselepények füstölnek az úton
a ködben, jó tehenektől, de ők már
pisla jászlak előtt eldőlve pihennek
és orrlikuk köré is enyhülni száll a légy!
Most a híjjas ákácot kalapozza

haloványan a holdfény s nem csillagzik
az ég! mert angyalaink magukra húzták
a fekete takarókat, már hiába
áll ki várni az apját, csillagok nélkül
nem nő nagyra ilyenkor a kicsi legény!

De azért hazafelé jönnek szekéren
és papírral ápolt glóriákkal sötéten
a gazdák s eldőlnek, ha asszonyuk kilép
meleg szoknyáiból előttük és szolgálva
hozzájuk bontja a testét melegen!

Kinn kutya nappali mérgét játsza
a lánccal, benn a gyerek figyel még, ó
szemekkel s a macska! és szerető zajban
álmodnak együtt már, köcsög tejekről
boldogan, nyáluk csorgatva a vackon!

Boros emberek nézik a felhőket
feketén egy hete már s huncut szavakat
morognak az égre a fénytelen útról,
és hogy ázott leánnyal dalolva jöttem
a hegyről, csomósan elpanaszolták: a Vág
kimosta éjjel s most viszi a füzet
a partról és rajta a sok bogárt; már
omlik a nedves föld és kutya kiséri
a parton ugatva s a szélben a csillogó
bokor is föltapsol az udvaros holdra,
mert fehéren a falu végén most hal meg
a lány, aki hiába húsz éve várja már,
hogy visszajöjjön barna kedvese.

Most ránkköszönt a színek
szomorúsága látod, s a
domb fölött is megálltak a
felhők, csak a csókunk hull
még, mint forró magyar ősszel
érett gyümölcs a fa alá
a földre, mikor koszorús
fejjel, szomorú lányok
szüretelnek és énekük
zeng a fürtök fölött;
asszonyokról, akik siratják
hulló hajjal a kertek
alatt, réghalott kedveseik.

A hajnali csillag fölkacag!
Egy korsóka tutajról a vízbe
lefordul ijedten! Füz alatt,
faragottképü legény ébreszti
alvó kedvesét. Azt hiszi, hogy
zajjal most támad a nap! Pedig
csak életükért harcol manó
a cserfák tetején! Éjjel van. Kacag
a hajnali csillag s a Tiszaparton
ujra már elaludtak a rózsák!

Szerető lehell most meleget
szerető tenyerébe, mert szél
indul és porból tornyokat épít
az útra, ahol szerelmesen
négy zsemlyeszín agár szalad,
fátyolfülüket hátraborítva
és mögöttük a vár úrnője
galoppol, alkarján billenő
sólymaival; fulladt házakban
ágyazó asszonyok várnak ijedten
hazatérő, sötét embereikre.

Nyár volt; a templomok tornyaiért
árnyékuk misézett a napban s
a gazdagok hattyas tavain ujra
fehér madarak úsztak csak és az ég!
s rozsdás földjeink csodás gyermekei
tovább fürödtek a Tisza felé
hajoló, halas patakokban!

Nyár volt pedig; de szegény menyasszony és
vőlegény előtt most sem nyílott ki
életük rózsafája! kék májusunk
vörös orgonát dobált fiatal
díszül kalapunkra; már hóba bukó
esők tarka színeink nyomorítják s
takarót vár a fészkes vetés!

A fák vörös virágokat lázadnak
éjjel és vidám csavargók ölelnek
most a reccsenő ágú bokrok alatt;
csak a lány sivít, karmolva, teste
tavaszi forradalmán, mint
megbúbozott madár, ha hímje elől
csattogva menekül és borzas bögyén
színes vágyai fütyölve kivirúlnak.

A földeket fénylő fekvésre
verte a zápor és kilenc lány
paskolja keményre izgatott
mellén a tapadó, vizes inget,
mert rezgve száradó lepkék
visszatérő lelkei közt
döngeti földhöz most ölelni
a gazda fölcsukló, szerelmes
asszonyát, akinek nyíló
ölében ring a füvek füttyökbe
fakadása és csókja előtt már
csillogva áll föl a hajlott vidék.

Tegnap módos legény szemétől híztak
vasárnapi lányok a templom előtt még;
holdas gond pipál ma házaink lukán
és várostjárt, nagyhasú lányok lesik
lassan kifelé kerekedő kölykeiket,
hogy tele combjuk közt liláraszorítsák,
mert mire is kell ma, kicsi melles lány
és legényke, gatyábafütyölős! hogy
álljanak majd éhesre ijedten, mikor rí
a rét s föld a magot is undorral kihányja!

Hangokat fogott a levegőből
madaras fütyölésre; vidám volt és
nagyokat izzadt a poros úton
cifra igékkel, ha nem vette föl
a vén paraszt kocogó szekerére.

Pedig jámborul kérte s megbökve
zsíros kalapját dicsérte a legyes
gebét, Krisztust, az összes szenteket s
dühös volt, hogyha elmúlt a nap már
és nem akadt lány a karja közé.

Mert ölelni szeretett, még tömzsi
testét harcos lányok jó körmei
díszével engedte ujabb kaparásra
s régi falvaiban sokszor fulladt
halálra a fürdetlen poronty lányanyja

barna térgyei közt s vitte kis testét
messzi határba a hajnali víz.
Ha szidtam bor mellett, csak sörtéjén
fénylett zsírosan a távoli bánat s
versem fütyölte arcomba, amit szeretett.

Már két éve nem él és nem fütyöl,
fekszik a földben, karjaiban nincs
most karmos szerető, csak a ráhuppant
föld áll össze rémülten, néma
csomókba száraz bordái közt.

A szentekkel bizton összeveszett és
már jótőgyü szűz angyalokkal
viaskodik most az égi kazlak
tövén s összeszorított combokat
feszeget átizzadt szerelemmel.

Már két éve halott és senki sem
kérdezi hol van, - tegnap megölelt:
a tömzsi gyümölcsfa az út mellett
kivirágzott a porban, valahol lány
sikított és nagyon dulakodtak.

Az öregasszonyban, akinek házánál élek,
azt hiszem tegnap meghalt az asszony
éjjel, mert reggelre kelve teli torokkal
énekelt, sokáig állva az ágya fölött s
most mint a gyerek, loppal jár az ünnepes
tulipánok között a kertben és eltátja
száját, hogyha lányokkal játszó
legényhangoknak fiatal csokrát hozza be
hozzá rémülten, az út felől a szél, de
tán még tízszer is érik a lugasok
szőlleje már, amikorra meghal egészen.

Látod, töröttre ápolta szép szádat
a gond s nem érted, mit szeret rajta
a kedves néha, ha hozzádörzsöli
ajkát és belecsókol, mert nem érted
te már a nagy hajók lengését sem
a kék vizeken, csak figyeled a
hajadat őszül-e s ámulsz, mint
az asszony, akinek nagy fia jön meg
elámúl: bizony megöregedtél.

Tegnap még hitted, hogy kedvedért
csillagok fénylenek este, de ma
már csöndes házakban járkálsz, ahol
letakarva hüvös, sárga férfiak
várják, hogy arcuk halottan kisarjadt
szőrire hulljon a föld és galambok
elhullott tollait szeded föl mélán
a házak alatt.

Kedvesed fiatal csókjaitól
dalol föl benned a lázadó jóság
és elsírod magad:
barna hugod hét napja beteg már.

Betegen feküdtél, amikor először
láttalak és rossz veséddel játszottál
komoran huszonegyest! borok
s feketekávék növelték nagyra azóta
erőnket; már tilalomfák görbülnek
a földig országló gondjaink alatt!

Nézd a lányodat Máriát! vidám
élete dedók udvarán csomósodik
össze a többi aprócska Máriákkal s
holnap az asszonyod Anna, (Mária
ő is) nem tud adni mit enni neki!

Énekelj Mária! holnapután már
örülni fog Anna balatoni, nyári
örömmel és többi Annáink hó
foga is jó mosolyra virágzik!

Már jegenyék árnyéka gyászolja csak
régen fekete kenyerünket s fák
tudják csak a patakok partján,
hogy fejszés emberek lábanyomán fut
össze most sírva az őszi víz fénylő
pocsolyákba s átkok gyüjtik s mérges
köpések dagasztják csobogóra!

Gonddal kerített gyümölcseinket már
lámpák fénye érlelte gyönyörűvé és
kiteljesedett nyomorunk fölött vörös
hamvakkal visszük szét hajnalodó életeinket!

Fulladunk a borba ízetlen,
szalonnás kenyér szánkba ragad
s üdvöket kapunk és glóriát
kucsma helyett fejünk tetejére:
kan dühünk elvitték a szellők
kacskaringva, mégis lányok
az utakon koldusgyerekek
születő kedvét dédelgetik
viszkető öleikben s felesen,
mint a tyúkok néznek kedvetlen
kötéseinkre, melyek alatt már
csak emlékek rínak, s hasunk
és lábaink eloldott csoszogása
hangzik imának a csillagos égre,
ha esteledik: mert hangosodnak
rossz, vézna kutyák és féloldalt
billen gazdag zsákokban a zsákmány!

János ő is; az országúton csavargott
munkanélkül, néha vándorolt és néha
pihenve számolta öklén puhuló bütykeit
s nedveset ásított a tenyerébe.

Aztán ujra csak ment tovább, ajándék
kenyérrel a szíve fölött és hogy ne legyen
egyedül, istent lehúzta az égből,
lábainál fogva magamellé s hódolt néki,
ha kibicsaklott, kemény, rövidke imákkal.

És elkapta egy éjjel a gróf porzó
mótorja az úton s leteperte; most
félszemű s karu, béna; nem is hadirokkant.

Dolgozni nem tud, sem csavarogni, már
pörös, vacak iratokkal járkál éhesen
hivatalról hivatalra, mert nem fizet
a gróf karért, szemért és patikáért.

Oly messzire gondol: akkor éjjel, mikor
a városba vitték, a gróf szeretője
ült mellette és fehér sikítósan,
szagos kendővel tartotta véres homlokát.

Rá gondol ő most s a balladás
kuvaszra, ki egyszer egy símogatásért
három nap nem mozdult a sarka mögül.

Örülj, ha te meghalsz, majd körülállnak
apró szentek, megáldott hanggal és
énekelnek; áldott leszel, ha
nagyszemű fiuk és nagyszemű lányok
állnak és épül búcsuzó hangjuk
lassan köréd, mint porszemre épül a
gyöngy a kagyló könnyeitől költő
és imádkoznak majd a jámborok.

Nézd, fogd nyakon kedvesed kutyáját
és emeld be meleg inged alá
s kiálts a kedvesednek is! kiálts
és szólítsd jó állatok nevén, arcához
arcod lökdösd bocimód és menj
a fenébe véle, hisz szereted!

Mert mit keresel; hegyesfülü majmok
zsákjatömése ez itt most, akik
szelidke üdvöket plántálnak
hazudós szóval s az igaz gyümölcsfát
a naptól is lécekkel elóvják!

Láthatod: gazdagok szusszanó
tálai fölött még mindig pára leng
és tiszta szavaddal, ahogyan itt állsz:
orv vadölők állnak így orozva
erdőknek szélén és fiatal életed
s kedvesedé, szép tilos nyulként
csöndesen lóg az ujjad hegyén!

Pásztorok, jöjjetek le mind a hegyekből és
párnának kifésült, gyönge gyapjakat
hozzatok néki a feje alá. És mert
szereti, kövirózsát! halovány szegény
most, mint ahogy halovány hajnal felé a
vacsoracsillag!

Pásztorok népe segíts! hisz közülünk való
amióta a kedvesem, ő is; birkái
ezüst mezőkön aranyos szőrrel, éjjel
legelésznek, amikor csak a hold süt. És
az ő nyájairól álmodtok asszonytalan
álmaitokban!

Anyám, halott anyácskám! a foltos Jula
tejéből hozz inni néki, de forrald föl
elébb! Hallod-é halott apám! te szoknyás
koromban tanítottál lenge imákra!
imádkozz érte most, mert elfajzottam
tőled én ujmódi pásztorok közé, akik
nem szoktak imákat énekelni! Szép
barna hugom nevess sokat rá, hogy ne
legyen szomorú!

Sírva fordulj ki föld a kapa nyomán és
gurúlva továbbríjj! pálott patakok
rohanjatok csak fölfordult halaitokkal!
fák és füvek, hozzatok lázára árnyat és
símogatást, mert ha soká tart, én is
vélebetegszem!

Egy kövön ül. Merész fenekét
hálóval fonja a kőhöz a pók
és fest, nagyokat dudolva
a vászna elé:

(- A rosszak kerékbetörettek
a parton s a jókat elmosta
dagálykor az ár. Süketek
lábukat dugták az égre, a vakok
is elmentek már a föld
alá, csak a fehér némák
ugatnak néha még. -)

Tegnap Máriát festett, szépszemű
lányt és énekelt. Most Krisztust
vázolja Júdás csókja alatt
és elkezdi ujra elölről:

(- A rosszak kerékbetörettek
a parton s a jókat elmosta
dagálykor az ár. -)

Színekkel játszik és fekete
haja lassan megőszül a naptól.
Dudol és istentelenül
egyedül van a vászna előtt!

Huszonkét éves vagyok. Igy
nézhetett ki ősszel Krisztus is
ennyi idősen; még nem volt
szakálla, szőke volt és lányok
álmodtak véle éjjelenként!

A kezeit nézd! haló
virágok a fagyban. Haj
omlik s galamb a párnán
hogy megül. Mária ő!
de kedvesed is volt már,
szeretőd ilyen arcú!

Keresztelő, szomorú ember volt,
angyal hirdette, hogy élni fog
s pusztákban élt sokáig. Asszonyt
nem ösmert sohase, de sokszor
napestig vízben állt; ruháját
szőtték teveszőrből, deréköve bőr
volt, étele sáska s erdei méz!

Ó, én!
szoknyás gyerek még,
fölemelt karral álltam
az ég alatt és
teli volt a rét
csillaggal s katicabogárral!

Fekete tóban kis kácsa fürdik
s fürdik a nagy lány a ruhaáztató,
jó tekenőben s mindene látszik,
ahogyan csattogva mossa magát; már
tudom, utána száradni kifekszik
a napra és engem kiván ő csörgő
fogakkal két énekes combja közé!

Verebek pengtek az útszéli porban
és árnyékok daloltak boldogan
házunk előtt a fán, mert tudták
reggelre asszonnyá leszel már s
mire tél lesz, megjön a gyermek!

Éjjel, csokor orgonával a karjai
közt ma, gyerek lopta magát
a bokrok alatt és látod hiába
már! elhullajtott virág festi
nyomát a füvön át!

Most kinn jársz a homályban és
szemeiddel költöd a kertet, csak
áldott tested leng ijedten az
alvó út fölött! mert ráfagyott a
hajnali harmat a gyönge virágra
s még nem kelt föl a nap!

De hallod, bokorban a madár
már leengedi szárnyát, repülni
készül s énekel! nézd, napravirradás
ez, mert szerelemre születtél s
ébredő lépteidtől a kert
lelkesen ujra kivirágzik!

Örömöd fusson le a fák gyökeréig,
őzek szemetükrén díszítsd fel mosolyod
szerelemre; széllel fütyölj! és
tájékpirítónak kelj égre a nappal!
szeretlek!
melleiden aludni készülő
csillaggá pislan a bimbó!

- Nézz körül, kammogva jönnek
a környező héthegyek és
elédtérgyelve áldoznak könnyü
porral! gyerekkorom cukorral
ápolt kuvaszai módjára jönnek
a fák és szolgálnak néked
kócosan; pufók bokrok pávás
csudálatára csak jönnek az írigy
ég alatt, apródoló topogással!

- - Igen, és ha fütyölsz, úrfarkas is
hozza asszonyát szülni elébem,
látom! már erre loholnak az úton,
mellettük rétek takarodnak el
gyorsan hátrafelé; kármadár
ijedten billen félre a fán és más
állatok is udvarolnak nékem, ha
akarod, csillogó nyelvvel előre!
Mégis, füzek alá bújok előled
én, mint Mária régen, mikor
az isteni pöttyel menekült,
katonák szemes lándzsái elől
a szélverte, csúnya vidéken!

- Látod, sokat tudok én, láttam!
hat éves se múltam el én, ól
elé tévedve kocát vajúdni és
kanászt cafatos születéssel s
együtt örültem a napnak a nedves
malacokkal! láttam kazalon
Jánost és Julát is játszani este
szelíden, mikor a legény billéjét
már ujra bekötötte; tehént is
ösmertem, az is Jula volt s
meghalt egyszer még a vész idején!

Ma reggel vakondot fogott a kedves,
hogy járt a réten a túrás fölött;
csak meséli most fekete, prémes
csudáját tenyerének s földi
illatokkal ideadja nékem
a kezét bolondos szagolásra,
mert régen a kedvesem ő s az
asszonyom is lesz egy tavaszon már,
szeret s egyszerű, mint a napfény,
karomban alszik nyáron délután
és ha fölriad szájonharap,
szárnyas madarak nyitvafelejtett,
énekkel ámuló csőre előtt.

Szőke, pogány lány a szeretőm, engem
hisz egyedül és ha papot lát
rettenve suttog: csak fű van és fa;
nap, hold, csillagok s állatok vannak
a tarka mezőkön. És elszalad. Por
boldogan porzik a lábanyomán.

Pedig fönn a kertek felé
feszület is látja a csókját és
örömmel hull elé a búzavirág,
mert mindig hiába megcsudálja őt
egy szerelmetes, szakállas férfiszentség.

Tizennyolc éves és ha nélkülem van,
hallgatva jár, mint erdős partok
közt délidőn jár a nyári víz s
csillogó gondot ringat magában arról,
hogy sohasem telünk el a csókkal és
szomorú. Pirul a naptól már az őszi bogyó.

Kutyánk vinnyog a kertben és boldog
nyelvvel viharzik elő, hazajött
a kedves. Szemében hajnali csókunk
örömével s kora csillagokkal az ajka
között. Kislányt tanított és
magával hozta fehér nevetését.

Hogy jött, jánosbogár riadt fénnyel
a sövény feketéjén, de már
elfullad lassan a kert s házunk
alól elúszik a csöndben. Madarak
mozdúlnak álmukban a fán és gyöngén
sipognak felőle a holdra. Már én
is régóta csak róla énekelek!

Már a Maros füzes partjai
közt jön el hozzám most a messzi
vidék! csikók csomós lábakkal
futnak az anyjuk után s így
este, hazafelé most kácsák
és szeretők totyogva menetelnek!
Az égen egy helyen látni még,
(csikók! kácsák és szeretők!) hogy
olyan, mint kedvesem szemekékje!