Előszó

Tudom, nem igen divatos már ma előszót irni s én mégis engedelmet kérek a közönségtől arra, hogy megtehessem. A bölcsek állitása szerint az ember minden hét esztendőben más emberré alakul át, - nos én "Livió főhadnagy"-omat ép nyolcz évvel ezelőtt irtam. Első regényem ez és ha szabad az irónak érzelmeskedőnek lennie - voltakép csak ennyit akartam mondani. A katonai élet mozgalmasságát akartam "Livió főhadnagy"-ban festeni, azt a, ha olykor czinikus is, de mindig bravuros fiatalságot, mely mint valami huszárrohamban könnyelmü romantikával vágtat át szerelmen, kalandokon - az egész életen. A Livió főhadnagyok nem kimélnek senkit, de magukat sem, és ha sokat szenvedtetnek, igazi hóditókként végeredményében maguk még többet fognak szenvedni. A szerelem kalózai, a mulatság hősei békében, - de tán csak azért, mert háboru hiján igazi hősök nem lehetnek. Hiszem, hogy tomboló ifjuságuk, ördöngös jókedvük azzá tudná tenni őket - ez a hit adja meg nekik rokonszenvünket és bocsáttassa meg velünk könnyelmüségüket.

A szerző.