Tartalom

Bevezetés

...

Boccaccio mindenek előtt mestere, sőt atyja az olasz prózai stílnek. A való iránti rendkívüli érzéke vezethette ebben is a helyes ösvényre. Ez sugallhatta neki, hogy embereit beszéltesse természetesen, élethűen, hogy ne átalljon hozzányúlni még a dialectushoz sem, a hol ezzel jobban megközelíthetni az igazságot, hogy mondja el históriáit egyszerűen, czikornyátlanul és keresetlenül. Valóban, ha saját kora szempontjából tekintjük Boccacciót, működésének ez oldala, stílusa az, melyet leginkább kell csodálnunk.

Elmondhatni, hogy az olasz próza terén Boccaccio még nagyobb lépést tett előre, mint a mekkorát akár Dante, akár Petrarca az olasz költői nyelv terén. Mennyire eltalálja a bármely hangulatnak megfelelő színeket, s legkivált mily művész a humoros és komikus kifejezések megválogatásában! Mennyi érzéke van a legfinomabb árnyalatok iránt! S e mellett, az előzői nehézkes mondatfűzései után, mily csodálandó az a csín, az a zengzetesség, melylyel periodusait megalkotja! Igaz, hogy e részben sokszor vétkezik is, a mennyiben szereti a latinos fordulatokat: de e hiba mily elenyésző ama nagy erények mellett. Nála a haladás a multtal szemben oly nagy, hogy e fogyatkozást könnyen megbocsáthatjuk neki; csak azt kell fájlalni, hogy utódai és utánzói - főkép a cinquecentóban - az ő prózáját véve mintaképül, ép ezt tanulták el tőle, a mit legkevésbbé kellett volna. Innen van, hogy az olasz széppróza egész Galileig, vagy jobban mondva, Manzoniig mindig szerette a latinos periodusokat.

Rendkivüli haladást jelez Boccaccio, novellái szerkezete dolgában is. Mindig gondosan megcsinálja az expositiót, bemutatva személyeit és a helyet, melyen a cselekvénynek le kell folynia; aztán megindítva a bonyodalmat, fokozatosan viszi tovább a csúcspontig, vagy hogy modern szinházi kifejezéssel éljek, a "nagy jelenet"-ig, hogy aztán többnyire valami szellemes éllel csinálja meg a befejezést. Ez a, hogy úgy mondjam, drámai beosztás majdnem minden novellájában megvan.

A jellemzésre való törekvés szintén új dolog volt az olasz elbeszélő irodalomban. Boccaccio száz meg száz alakot szerepeltet a "Decamerone"-ben, és mindegyiket fel tudja ruházni egynémely egyéni vonással. Némely tipusa oly finoman van megrajzolva, hogy feledhetetlen marad az olvasó előtt. Kivált az álszent barátok, a frate Cipollá-k, a ravaszkodó menyecskék, a kik a hetedik nap elbeszéléseiben szerepelnek, az együgyű parasztok, a kiknek pompás példányképe a jeles Calandrino s még sok más alak tanuskodik ebbeli művészetéről. Ez alakok legnagyobb része olasz, mint a hogy a magoknak e történeteknek legnagyobb része is - a száz közül nem kevesebb mint nyolczvan - Olaszországban játszik, e nyolczvannak fele pedig Flórenczben. Így járul aztán a Decamerone sokféle más erényéhez az is, hogy saját korának legmesteribb képe. Mondottuk már fentebb, mily híven tükrözi már maga a mű kerete is a kételkedni kezdő, életvidám újkor hajnalát; még hivebben mutatja a kor jellemét az elbeszélésekben nyüzsgő száz- meg százféle alak, melyek közt feltalálunk minden társadalmi osztályt és rangot, mindenféle hajlamot és jellemet. Mily kaleidoszkópja a világnak ez a tömérdek tipus: e szerető szülék, e gyöngéd gyermekek, e harczias, nyers katonák, ez álszenteskedő barátok, e zsugorik és pazarlók, e kegyetlenek és e mártirnők, e dévaj, kikapós menyecskék és ez állhatatos, ideális tökélyű Grizeldiszek! Mily változatosság szinben és hangban! Valóban, nem alap nélkül merik Boccaccio jellemalkotó művészetét a Shakspereével összemérni!

A Decamerone csakhamar egyike lett a világirodalom legolvasottabb műveinek. Mindenütt tömérdek utánzója akadt s rendkivül sok anyagot szolgáltatott a költők százainak. Belőle meritettek inspiratiót Chaucer, Hans Sachs, Shakspere, Lope de Vega, Molière, Lessing, Dryden, La Fontaine, Musset. Némelyik novella egymagában is egész irodalmat támasztott: verses beszélyeket, tragédiákat, regényeket stb. Ilyen pl. Gismondo és Guiscardo novellája, melyet Beroaldo Fülöp latin forditásából Enyedi György 1574-ben magyarra is átdolgozott. Ilyen a Gualtieri és Griselda története, melyet bizonynyal Petrarca latin fordítása nyomán Istvánfi Pál 1539 táján foglalt versekbe, ilyen "a két hű barát" meséje, melyet Szegedi Veres Gáspár 1578-ban szintén latinból dolgozott át nyelvünkre. Boccaccio idegennyelvű forditásainak száma légió; nekünk is van a legujabb időkből kettő, fájdalom mind a kettő hézagos gyári munka.