---

Tartalom

Bevezetés
A tanulmányban szereplő soknyelvűek listája

I. Lomb Kató
II. Herbert Pilch
III. Sugár András
IV. André Martinet
V. Dabi István
VI. Niels Ege
VII. Kada Lajos
VIII. Juan Alvaro Sagnes D'Abadie
IX. Habsburg Ottó
X. Eva Toulouze
XI. Jacques Berg
XII. Dienes Gedeon
XIII. Philip King
XIV. Julien Green
XV. Sacha Félix
XVI. Angelo Possimiers
XVII. Alexandr Naumenko
XVIII. Taneda Terutoyo
XIX. Kemény Ferenc
XX. II. János Pál Pápa
XXI. Otto Back
XXII. Albert Lange Fliflet
XXIII. Képes Géza
XXIV. Kevin Golden

Mellékletek, Jegyzetek, Források

---

Bevezetés

Amikor jelen tanulmányba belekezdtem, feltételeztem, hogy azoknak lehet igazán tanulságos a véleménye az eszperantóról, akik számos nyelv tudói és gyakorlói, és akikre azt szokták mondani, hogy "ragadnak rájuk a nyelvek". Az ő véleményük persze nem "mérvadó" bizonyos tekintetben, mivel ők valahol magára a tanult nyelvben rejlő folyamatos újdonságokkal való szembesülésre is nyitottak és motiváltak, így náluk a nyelvtanulás, a néha nem megfelelő nyelvi ismeretekkel való kifejezés izgalma is jellemző... de mindenképpen rendelkeznek azzal a képességgel, amit úgy lehetne nevezni, hogy "verbális exhibicionizmus", már ami a szóbeli kommunikációt jelenti. Náluk valószínűleg abszolúte nincs meg az, amivel sokszor előhozakodnak az eszperantisták, hogy bénító zavart éreznének, ha valamit nem megfelelően fejeztek volna ki - ez persze náluk eredendően meglevő jellemtulajdonság lehet, mint ahogyan az is, hogy sokan, akik ugyan írásbeliség tekintetében magas szinten bírnak egy nyelvet, mégsem nagyon szeretnek szóban megnyilatkozni, néha éppen azért, mert az anyanyelvükön sem különösen szószátyárok. Ha eredendő jellemtulajdonságuk miatt van ez így, akkor ez nem a tanult nyelv miatt van - nem szoros a kapcsolat a két tehetség között, de elképzelhető, hogy akik könnyedén tanulják az eszperantót, és gyorsan jutnak el megfelelő kommunikációs szintig, azoknak megfelelő módszerrel (ami persze csak leírva hangzik ilyen egyszerűen, hisz valahol éppen ez az egész buktatója) bármelyik nyelv is hasonlóan sikeres lenne. ... de erre még visszatérek!

A tanulmányban elég mélyre hatolunk majd az "eszperantó jelenség" megértésében, mind ami a nyelvet, mind a beszélőit és a mozgalmának képviselőit illeti. Ebben legnagyobb segítségemre Lomb Kató: Bábeli harmónia - Interjú Európa híres soknyelvű embereivel, 1988-ban megjelent könyve volt, melyben egy elképzelt kerekasztal beszélgetésben számos soknyelvű embernek tette fel kérdéseit. Kérdései között szerepelt egy dupla kérdés, miszerint: "Van-e a latinnak jelene? Lesz-e az eszperantónak jövője?"

Tanulmányom a 2000-es évek első évtizedének közepén készült - akkor már sejteni lehetett, amire a 2010-es évek közepén már szinte mindenki egyértelmű választ tudott adni, aki valamennyire ismerte a nemzetközi nyelvpolitikát: Élő nyelvként sem a latinnak nincs jelene, sem az eszperantónak nem lesz globális jövője... mármint olyan, ami az angol elterjedtségéhez és nemzetközi rangjához fogható a népek egymás közötti kommunikációjában.

A tanulmány elemzései azonban mégis komoly tanulsággal bírhatnak mindenki számára, akiket érdeklődése a nagyszabású, globális méretű társadalmi kísérletek felé fordít. Az eszperantó ugyanis izgalmas kezdeményezéssé vált már a keletkezése utáni években is, és népszerűsége egyre nőtt az azt követő évtizedekben, és magán viseli a nem szükségszerű és reménytelen célokat kitűző kulturális forradalmi törekvések minden tipikus jellemzőjét - úgy az erőszakoltságot, mint a félreértettséget, nemcsak a külső szemlélők, de még a hívek részéről is, és persze a fokozatos hanyatlás agóniáját is.

Írásom igyekszik bemutatni mindazokat az eredendően az "eszperantó-jelenségben" megbúvó buktatókat, melyek a mozgalom célkitűzéseit eleve kudarcra ítélték - és ebben azoknak a véleménye vezérel, akik az eszperantó segítsége nélkül valósították meg mindazt, amit az egyszeri nyelvtanulónak az eszperantó által ígérnek a hívei.

---