Balogh Gyöngyi - Király Hajnal - Róth András Lajos
Némafilm-sztárok
TARTALOM/ BEVEZETÉS
Tartalom
[A jelen kiállítás...]
A sztárkultusz kialakulása - a film hőskora 1905-1914.
Amikor még szenzáció volt...
Vecsétől Hollywoodig (Putty Lia életútja)
Bevezetés
A jelen kiállítás két, egymással szorosan összefüggő szenvedély nyomát hordozza magán: a gyűjtőét és a megmutatásét. Egyik sem áll távol attól, amit a hollywoodi Álomgyár pszichológiájának egyik fontos tényezőjeként szoktak emlegetni: a fétis képződésének mechanizmusától. A fétis a tiltott, és talán éppen ezért imádott, csodálattal, titokban szemlélt tárgy, amelyen a leskelődő tekintet elidőz, hogy miután képként emlékezetében rögzítette, zavartalanul felidézhesse. A feminista filmelmélet alaptétele és egyben a hollywoodi MOZI ellenében ható legfőbb érve ezt, a női testet fetisizáló, a látványra vágyó férfitekintetnek kiszolgáltató vonást kezdi ki. A nagy, nehezen mozduló, a szépségre elvakultan rátapadó kamera mintegy kiszolgáltatja nekünk tárgyát, hogy aztán az álmaink tárgyává váljon. Mindannyiunkban élnek képek a hollywoodi csillagokról, akik mindig szoborszerű szépségként, állóképként, egy-egy tipikus szerepbe rögzültként idéződnek fel bennünk. Ezért van az, hogy a hollywoodi sztár, a fétis megmutatásának megfelelőbb közege gyakran éppen a fotó, amely megörökít és ezáltal fetisizál, és kevésbé maga a film, a mozgókép, amely életre kelt és ezáltal valószerűbbé tesz. A filmszalag, időbeli kiterjedése folytán, feloldja ezt a varázst. Ez a Csipkerózsika-történet allegóriájának egyik lehetséges értelmezése: a királyfi is az időben megdermedt királylány képébe szeret bele, a csók által pedig, a képet "mozgó képpé" változtatva álma valósággá válik. Ez azonban a hollywoodi sztárok és rajongóik esetében sohasem történik meg, ezért imádatuknak megfelelő médium a fénykép marad.
A kiállítás szervezőjére, aki behatóan ismeri a két médium, a fotó és a film közötti "természetbeli" különbségeket, az a feladat hárul, hogy kibékítse ezeket. Ezt pedig teszi úgy, hogy az egyedi fotókat egy többrétű koncepció alapján válogatja és helyezi egymás mellé, ezáltal a sztárok "hőstörténetének" egy nagyon személyes változatát hozva létre. A filmrendezésre sokban hasonlító munka a 20-as évek elejétől, némafilm fénykorától a hangosfilm megjelenésén túlívelő korszakot összegez. Az áttekintés térbeli dimenziója is átfogó: benne egyformán képviselteti magát a svéd svenskafilm, a német expresszionizmus és a hollywoodi némafilmtermés. A filmtörténet azon ritka korszakainak egyikét idézik meg ezek az arc-képek, amelyben az európai és amerikai filmgyártás hasonló esztétikai érdeklődéssel és eredménnyel kereste a tiszta kifejezés módozatait. Ezért is tekinti az újabbkori filmtörténetírás ezt a korszakot - a francia új hullám mellett - klasszikusnak, azaz olyannak, amelynek filmnyelvi megvalósításai a mai napig hatnak.
A hang hiánya által meghatározott tisztaság alapvető filmnyelvi tényezőjévé természetszerűen az emberi alak és főként az arc vált. Az arc a megfelelő drámai szereptípus maszkjává absztrahálódott, amelyekből egész sorozatot tár elénk ez a gyűjtemény, a törékeny naívától a sorsfordulatokat félelmetes intenzitással megélő tragikán át az érzelmeit kordában tartó, hűvös, titokzatos díváig, a vamp nőig, akinek férfiakra gyakorolt hatását fátyolos, búgó hangjuk teszi ellenállhatatlanná. A kiállítás két dívájának - Greta Garbónak és Karády Katalinnak - karrierje éppen ezért jóval túlhaladja a némafilm korszakát, és a hangosfilmben teljesedik ki. E szerep férfi megfelelője a bonviván, amelynek ideálja a hősszerelmes Rudolf Valentino szinte nőiesen lágy arcvonásai által képviselteti magát.
A kiállított drámai típusok a legváltozatosabb műfajokat képviselik, lefedve az említett időszak népszerű stílusainak egész skáláját. Egyfajta nemek szerinti meghatározottság is megfigyelhető: míg a burleszk, talán gyakran akrobatikus mutatványokat igénylő szerkezete miatt, a férfiak közege, a drámák és melodrámák hőseivé a szebbik nem képviselői válnak, míg a kalandos történetekben színészek és színésznők egyformán osztoznak a babérokban, ezt igazolják többek közt Bánky Vilma és Valentino közös szereplései. A szereplőtípusok és műfajok eme megoszlása természetesen az egyik "társművészet", a színház hatásának nyomát viseli magán. A színházi világ "ünnepelt színészének" filmes megfelelője mindaddig nem is létezett, míg a közönség nem kezdett el érdeklődni egyik-másik szerep alakítója iránt. Innen támadt az amerikai produkciós cégeknek az az ötlete, hogy plakátokat és reklámfotókat készítsenek, amelyek a film eredendő "tömegművészet" voltának köszönhetően, óriási közönség számára váltak hozzáférhetővé. Ez a mozzanat fontos szerepet játszott a filmművészet intézménnyé válásában, önállósodásában: a sztárkultusz azóta is az úgynevezett standardizáció (sorozatgyártás, futószalag-effektus) elmaradhatatlan összetevője.
Walter Benjamin 20. századi művészetelméletének egyik alaptétele, hogy a technikai sokszorosítás a műalkotás egyediségét csorbítja, saját kisugárzását, "auráját" fakóvá teszi. Mi sem bizonyítja ezt inkább, mint az új hollywoodi filmek sablonos sztárparádéja, amely, a bulvársajtókban, tévéműsorokban és az üzletté vált szépség egyéb fórumain most már fordított tendenciát követ: a sztár emberi gyarlóságát, családi és egyéb problémáit hangsúlyozza. Ez a kiállítás e tendencia ellenében lép fel: külön érdekessége, hogy benne fotó és film már említett kapcsolatát a képzőművészet kreatív módon kiegészíti. Bíró Gábor festőművész munkáját éppen e sztárok mindenikének sajátos aurája ihleti: ezeket emeli ki, foglalja új keretbe és ezáltal értelmezi.