HARSÁNYI ZSOLT: SHAKESPEARE A NYÚJORKBAN

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-33-0 (online)
MEK-13976

amelyben elmondatik, hogyan merül fel
egy különös helyen egy különös látogatás terve.

- Még mindig nem olvadtál fel egészen. Még van benned valami kis anyag. Azt hiszem, még mindig jobban értesz a kauzálitás nyelvén. Add okát, hogy oda akarsz menni.

- Talán az a csekélység érdekel, az a verekedés? Muló, gyermekkori epizód. Ha megrebben szemöldöke a Nagynak, különb dolgok történhetnek.

- Az is érdekel. De valami még jobban. A való életnél jobban a játékos tükre. Én csináltam nekik az első játékokat, hogy álmélkodjanak és kedvesedjenek. Szeretném látni, mire jutottak azóta.

- Nem nagy véleményem van róluk. Gyengék, kocsonyásak és nagyszájuak. Nézd meg inkább a naplakókat. Tüzálló, keménykötésü gyerekek.

- Gusztus dolga. Hát csak eredj. De jelöld meg a pontot, ahová a müszert koncentrálhassam.

- Köszönöm, az mindegy. Leginkább valami furcsa, kisebbszerü társadalmat szeretnék, amely könnyebben áttekinthető. Te már azt jobban fogod tudni.

Az egyik irizáló ködfolt, tengeri aktiniák fényéhez hasonló, hirtelen eloszlott.

amelyben elmondatik, hogyan merül fel maga a különös látogató a
Nyujork-kávéházban, egy igen csinos szininövendék tőszomszédságában.

Egy szék nem sok, de annyit sem lehetett kapni. Mindenütt emberek ültek. Még pedig különös emberek, akiknek szakonként való elosztásáról térképet lehetett volna rajzolni. A köruti sarok-bejárat folyton fluktuáló örvényétől közvetlenül jobbra szinházi ügynökök ásitoztak. Odébb, a köruti nagy üvegablak mélyén, fantasztikus külsejü szinészfélék és az irótoll reménytelen, vagy elaggott szerelmesei. Férfiak, borotvált arccal, vöröshéjju szemekkel, hol skatulyából kihuzott elegánciával, hol áporodott szinü kabátban, amelynek könyökhajlásán, tavalyi ráncok sötét mélyén, még a szövet eredeti szine látszott. Egyik nadrág vadonatuj frisseséggel állott el a lábszáraktól, a másiknak élén buzgó és párhuzamos vasalási kisérletek huzódtak, mint a sin. És néhol a pompás nadrág kürtőjéből, alul, megkopaszodott lakkcipő tolta ki szégyentelen arcát, félpofáján mintegy odaragasztott angol flastrommal, - a rossz nadrágból viszont fénylő és mosolygó amerikai cipő sorakozott, még talpán sem kopott el egészen a bolti, barna fény.

A nők is viharos tarkaságban virultak a zsufolt vetés közepette. Egyszerü, de őrült kalapok friss formái mellett, kopott szalagu, szegény kacatok bólongattak; vaskos, de hófehér kezek ápolt, tömpe ujjai mellett vékony, hosszukás keztyük nyugodtak az asztal lapján, amelyeknek fehérsége a felületen elsárgult, a tenyéren zsirosan megfeketedett és a daktiloszkópia vonalait mutatta. Kacér, magasszáru sárga cipők gőgje mellé olyan rokkant fekete füzősek sorakoztak, amelyeknek füzőlyuka elárulta a hajdani sárgát. És nyakkendők, bluzok, ékszerek, napernyők, mellények vad és zsibvásári kevertsége hajlongott, hullámzott, mint egy virágágy, ha egy uj ember végigtolongott az asztalok között és mintegy szellő gyanánt felfodrozta a tömeget.

A zaj rikitó volt és kiméletlen, a kanalak durván kocogtatták a pohár belső oldalát, ha a sárga haditeát kavargatták, vagy a márványlapot, ha pincérért csengettek. A tengerként zugó társalgás nem kettes, vagy hármas embercsoportok egymás között való szavaiból adódott. Itt mindenki mindenkivel beszélt tiz asztalon keresztül is, a fejek szüntelenül ide-oda forogtak, kérdések és válaszok harsány szavai cikáztak keresztül-kasul és szinte csodálatosnak tetszett, hogy a hangok a füst, olcsó parfőm és teaszag e levegőjében testetlenül, összeütközés nélkül tudnak nyargalni a cimzetthez.

Egy kis asztalnál, amely mellé igazság szerint csak egy ember ülhetett volna, hárman szorongtak. Két nő és egy férfi. A nő Pálmai Sári volt, szininövendék, kis fitos szőke, üdén és kivánatosan. A másik nő az anyát képviselte, noha nem szülőanya volt. Princné, a Sári mamája, aki libával kereskedett a Klauzál-utcában, a szomszédasszonyát szokta felkérni a gardirozás tisztére. És özvegy Braunné, a szomszédasszony, erre a megbizatásra igen méltónak mutatkozott. Az asztal alá, ahol Sári formás lábát egy offenziv férficipő tapogatta, nem nézett, de annál jobban figyelt az asztal felett eső minden szóra. Nem volt nehéz feladat: a férfi süket volt, tehát ő maga is igen hangosan beszélt.

- Ráspolyoztassam a körmömet? - ismételte az öreg ur a süketek tompa hangján - hogyne, hogyne.

Özvegy Braunné türelmetlenül mártotta a teába a hazulról hozott kenyeret. De Sárit mulattatta a dolog. Kacagott a süketen és feléje hajlott, hogy még hangosabban kiáltson. De ekkor... Mi volt ez?

Sári visszakapta a fejét. Közte és a süket között egy ember ült, akit addig nem látott és nem is érzett maga mellett. Állt ugyan egy szék közöttük, amely még egy urat várt, de azon nem ült senki. Sáriban meghült a vér. Látnia kellett volna, hogy valaki odajő és leül a székre. De ez, aki ott ült, egyszerre csak hirtelen ott ült, mintha a levegő testesült volna meg. Özvegy Braunné is annyira elámult; szája, benne a haditeás házikenyérrel, tátva maradt. A süket ember reszketve kapaszkodott a márványasztal lecsepegtetett, lecsorgatott szélébe.

Hárman nézték az idegent hitetlen és valószinütlen rémülettel. Halavány arcu, szőke. Mélyen kihajtott fehér, puha inge, szürke ruhája. Selymes, csillogó szőke szakáll az állán, homloka tiszta, ránctalan és magas, felfelé kissé kopaszodó. Ami leginkább feltünt rajta, finom és feltünően fehér arcbőre volt. Ugy látszott, nem is veszi észre a körülötte ülők rémületét. A nagy fali arranzsmánt szemlélte, amelyre a kávés vendégei mulattatására a dicső háboru nagyjait akasztotta fel. Az idegen figyelmesen nézte a vezérek arcképeit, némelyiknél kissé összehuzta a szemét, másiknál alig észrevehetően mosolygott, olyan kifejezéssel, mint mikor tornaversenyen győztes elemista kis fiuk dicsekvését hallgatjuk.

A társaság rémült merevsége pár pillanatig tartott. Köröskörül minden ment tovább, az idegen érthetetlen megjelenését senki sem vette észre. Leghamarabb özvegy Braunnénak jött meg a szava. Szurós pillantással és ellenséges hangon szólt oda:

És mosolyogva ránézett Braunnéra. A nézésében annyi megragadó kedvesség volt, annyi bocsánatkérő, de egyszersmind fölényes báj, hogy Braunné egyszeriben olvadozni érezte a kedélyét. És az idegen még hozzá valami alig érezhető, furcsa zamattal beszélt, valami meghatározatlan szinnel, mint azok, akik sokáig éltek külföldön.

- Legalább mutatkozzék be! - mondta könnyedén Sári, akinek ilyen alkalmakra ez a kifejezése mindig készen állott. Személyes ismerőseinek tekintélyes részét ezzel a kiválóan szerencsés kifejezéssel szerezte Sári.

Az idegen most Sárira nézett. A leány megszédült és édes zavart érzett a feléje forduló tiszta kék szemek mélységétől. Ugy érezte, hogy ilyen szép férfiszemeket még sohasem látott. És az idegen csendesen szólt:

Sári idegesen felnevetett. És az a hihetetlen, furcsa érzése volt, hogy az idegen igazat mond. Mintha álmodnék, ugy érezte magát és nem tudta a kávéház köröskörül özönlő életét, zaját, kacagását, csörgését összefogni ezzel az álommal. Özvegy Braunné Klauzál-utcai esze egyszerüen megállt. Nem értette a dolgot, tehát nem szólt semmit. A süket ember azonban dühösen megszólalt:

- Miféle viccek ezek? Ebbe a kávéházba már nem lehet járni. Ideülnek az ember asztalához.

De ekkor az idegen ránézett. A süket magába hullott vissza. Az idegen ember szelid és megmagyarázhatatlan nézése a szavát vette. Ekkor már hárman álltak az asztal mellett, mert Sári hangos mondatát hallották. Két idegen nő állt meg, és egy férfi. Az egyik nő kiváncsian és hadarva szólt (vidéken drámai primadonna):

Most már hatan álltak az asztal körül. Özvegy Braunnénak ez nem tetszett. Haragosan körülhordozta tekintetét:

Nagyobb nyomaték okáért hátrataszitott a könyökével. A könyöknek durva vagy nevető válaszok feleltek. Már sürü embergyürü állt az asztal körül. A dohány-utcai frontról már odafutottak a mozisok, a pincéből a billiárdozók és a karzatról az álhirlapirók. Izgatott, vagy egykedvü kérdések hallatszottak.

Az egyik tulajdonos, a Kinizsi-szerü Bánó Dezső, már ott volt. De mögötte ott volt egy rendőr is.

- Várjon, - szólt nyugodtan a rendőr - gyerünk sorjába. Hogy hijják magát?

- Pálmai Sári, szininövendék. Lakásom Klauzál-utca 9. Ott lakik ez a hölgy is, özvegy Braun Salamonné, magánzó.

A tömeg izgatottan elcsöndesedett. A rendőr zavarba jött a soha nem hallott névtől. Egy pillanatnyi szünet következett. Ekkor a gyürüben álló embereket széttolta valaki. Borotvált fiatalember volt. Mögötte még egy. A rendőr szalutált neki. Az is azt kérdezte, amit eddig már annyian:

- Nini, a Vili, - mondta Sári és mindjárt megismerte a másik borotváltat is: - szervusz, kis Balla.

A közönség felismerte az ujságirókat és közel engedte őket. De a rendőr már intett az idegennek, hogy kövesse. Az idegen készséggel felállott. A bámuló emberek néma sorfala között haladt el. A két riporter követte. De mindaketten visszaszóltak a süket ember őszinte felháborodására:

A menet kiment a kávéházból. Ott egy darabig az emberek még állva kérdezgették egymást, hogy mi történt, de nem tudta senki. Lassanként mindenki leült és folytatta ott, ahol elhagyta. Csak Sári volt nagyon izgatott. Annyi esze neki is volt, hogy ez a dolog lapokba fog kerülni. A sükethez fordult:

- Menjen rögtön a telefonhoz... Különben magának nem lehet hasznát venni. Majd megyek magam.

Künn ezalatt nagy szenzáció történt. Ahogy a rendőr kiért az utcára az idegennel, nagy csoportosulás támadt körülöttük. A tolongásban a rendőr kezéről egyszerüen lesodorták az idegent. Nyoma veszett.

A rendőr sietett az őrszobára, hogy megirja a különös esetről a jelentést. A két riporter izgatottan vált el.

amelyben a nyomok egy kültelki trafik felé vezetnek,
de azért a szininövendék is előfordul benne.

A lapok nem mentek bele teljesen a dologba. Az eset maga elképzelhetetlennek tetszett, a riporterek mindenütt hasábokat kértek, de a szerkesztők mindenütt leszoritották őket harminc sorra, azt a harmincat is hangfogóval kellett megirni. Hogy a rejtelmesen feltünt idegen maga Shakespeare lett volna, azt a feltevést a priori kinevették. De erről a feltevésről szó sem esett. A Budapesti Hirlap katonaszökevényt látott az ismeretlen emberben, akit a hatóságnak haladék nélkül kötelessége előteremteni és a haza védelmére szoritani. A Pesti Napló viszont az eset iránt mutatkozó érdeklődésből azt a tanulságot vonta le, hogy egy kávéházi incidens is jobban érdekli már az embereket a háborunál. Az Alkotmány az érdekes eset aktuálitásából tárcát iratott, amely egybevetette Shakespeare klasszikus mélységét a modern magyar-zsidó szinműirodalom nemzetietlen felületességével. Az Est egy pár szót vesztegetett a dologra, aztán hallgatott vele. Két nap mulva senkisem beszélt a dologról többé.

Azaz hogy beszélt két ember. Tarján meg Balla, a két riporter. Mindaketten keményen elhatározták, hogy nyomára jutnak a különös embernek. Hogy Shakespeare-e, vagy nem, azzal egyelőre édeskeveset törődtek. Látták az illetőt és a riport-mesterség jó szemével rögtön látták rajta, hogy ez az ember anyag. Ahogy ott ült a kávéházi kis asztal mellett, nyugalmas hallgatagsága mögött annyi talentum rejtezett, hogy ez hozzávetőleges becslés szerint megért három hasábot egy napilapban.

A két fiu tehát elkezdett dolgozni. Két nap mulva megszólalt a Tarján telefonja:

Meg kell itt közben mondani, hogy Pepita Laci éjjel betörő, nappal pedig piros vizet árul a vurstliban, amelyben fehér lyukak vannak. Málnát szódával.

Tarján izgatottan dobta el egyptomi cigarettáját és feszülten figyelt a telefonba:

- A szomszédunkba van egy Kerge nevezetü család. Dohánygyáriak. Azokhó begyütt. Csak ugy ment a Mexikóba, osztán begyütt. Ma reggel lehetett ugy félhat. Csak az öreg Kerge vót fenn, a többiek még durmótak. Hát begyütt a szőke, osztán csak ugy nézdegélt az udvaron. Osztán beszédet kezdett a Kergével.

Balla is eldobta a cigarettát és hamar nyult a plajbász után, hogy jegyezzen, mihelyt adat jön.

- Hát kérlek, azt tudod, hogy az öcsém fiakkeres, a Pista. Ma este a Pistával jöttem a lokálba. Hátrafordul a bakról, osztán aszongya: tudok arrul a szőke emberrül, akit a kis Balla kérdezett.

- Aszongya: az a szőke ember ma délután bement az Aréna-uton egy cseherlibe, ahol fiakkerosok billiárdoztak. Elkezdett velük jádzani. Meg beszélgettek. A fiákkerosok aszongyák, hogy igen egy derék egy finom ember.

- Rendbe van. Most csak azt szeretném tudni, ki beszél. Mert két macska van, akinek az öccse fiákkeres. Nusi, vagy Irén?

Balla köszönés helyett letette a kagylót és egy perc mulva már fiakkerben ült:

Igy jött egyik láncszem a másik után. Egy hét mulva már mindent tudtak a két riporterek. Tudták, hogy a szőke idegen a külvárosokban járkál, bemegy apró kávémérésekbe és hosszasan elbeszélget a kocsisokkal. Megáll a kapu aljában és másfél órát társalog a cukros nénivel, aki még a legyeket is elfelejti hessegetni a promencliről, ugy figyel a beszédre. Udvarokba bemegy az idegen és kérdezgeti és simogatja a kis gyerekeket. Kültelki villamosokon kiáll a vezető mellé és elkiséri a végállomásig. A lóversenyen is látták a legolcsóbb helyen. Itt nem beszélt senkivel, de mindenkit élesen és áthatóan figyelt. Katonákat is megszólitott az utcán, ment velük együtt kocsmába is és különösen tetszett neki, ha a katonák énekeltek. Ezt nagyon szerette hallgatni.

Mindez a nap, óra és hely pontos megjelölésével ott volt a riporterek zsebében feljegyezve. És kedden délután hat órakor Tarján autóban robogott a köruton végig. A Dob-utca sarkán megállitotta a soffőrt és kikiáltott a kocsiból:

A Dob-utcába éppen akkor fordult be Pálmai Sári a fakereskedő kiséretében. Nyilván a Sári lakása felé tartottak a Klauzál-utcába. Sári megállt, a süket azonban gépiesen tovább ment. Csak öt lépés után eszmélt rá, hogy egyedül van. Visszafordult és csakhamar felfedezte az autót, melynek felhágóján Sári már feltette karcsu cipőcskéjét és ugy diskurált az ablakon kihajló ujságiróval.

- Meg. Emlékszel a mult héten arra a furcsa szőkére, aki a Nyujorkban az asztalodnál volt? Mikor aztán másnap kiirtalak.

- Igazán? Mondd meg neki, hogy tiszteltetem és már kétszer vele álmodtam. Egyszer azt álmodtam, hogy le akart szurni az Elevátorral, egyszer meg azt, hogy találkoztam vele az utcán és nem volt rajtam ruha. Képzeld, ilyen marhaságokat.

- Nem tagadom, nagyon megtetszett nekem. Furcsa ember. Valami nyugalom van benne, ami ugy izgatja az embert.

Az autó elszaladt. Sári pedig visszatért a süket emberhez, aki dühösen várt a sarkon.

- A Tarján volt, - mondta Sári és megigazitott egy szőke fürtöcskét a füle mellett, - riportra megy.

- Milyen Lipóttal megy? - kérdezte a süket. De Sári nem felelt. Az autó után nézett.

Az autó éppen ekkor fordult be a Király-utcán fel a Liget felé. És egy negyedóra sem telt belé, megállt messze künn az Erzsébet királyné-ut vidékén egy kis trafik előtt. Ütött-kopott kis házban volt a trafik, világos-zöld falában kis barna ajtó. Az ajtó felett egy tábla, amelyen már nem ismerszett meg a rápingált dohánylevél meg a két bélyeg. A tábla szélének is kijutott a világos-zöld meszelésből. Kedves kis ház volt különben, éppen most lépett be - az autón lustán csodálkozva - egy sállal bekötött nyaku vékony, magas ember, kőmüves féle, akinek bütykös volt mindene és fekete. Olyan volt, mint egy vékony, görcsös fekete bot. A trafikajtón pittyent egyet a csengő, mikor belépett.

És ó, az ajtónyiláson kikandikált egy pirospozsgás, ijedt fej. A kis Balláé volt. Az autóból pedig kikukkant egy másik ijedt fej. A Tarjáné volt. Ahogy megpillantották egymást, mindakettő elkáromkodta magát.

Mindhiába, bele kellett nyugodni, hogy mindaketten más nyomokon idejutottak. Kezet fogtak a boltban. Aztán Tarján szétnézett. A trafikban rajtuk kivül még öten voltak. Nagyobbára meglett emberek, szótlan iparosfélék, vagy munkások, akik álltak és topogtak, mint a kalickában. A pult mögött a trafikos néni üldögélt, öreg, száradt anyóka, olyan arccal, mint az aszalt gyümölcs, szemén zöld ernyő. A pislogó gyertya világosságánál ujságot olvasott. Nagy odaadással olvasott, kékbe játszó öreg ajka félhangon sillabizálta a betüket és hol csodálkozó, hol megdöbbent, hol helyeslő ingadozásokat és bólogatásokat müvelt a fejével. Mikor Tarján belépett, szigoruan és bizalmatlanul nézett fel. Tarján hanyagul vetette oda szétnézés közben csak ugy szokásból:

- Nem azért jött, hogy kiirja, meg lehet bizni benne. Ő is a szőke ember miatt jött.

Tarján nekitámaszkodott a pultnak, egy kis ideig némán várt, mint a többi, aztán megszólalt:

- Maj gyön, - felelte egy kis morcos ember, aki ugy rágta a pipáját, mint valami ételt, - csak várni kell. Azt osztán megnézheti az ur. Vagyis hogy meghallhatja. Az tanult ember! Az majd megtanitja a Langert uzsorázni!

Közbeszólt egy másik ember, ez fiatalabb volt, nagyon kövér és taplósipka volt a fején.

- Nem is szeretnék a Langer bűribe lenni. Majd összeszervez minket ellene ez az ember. Mer nagyon igaza van: a Langer összevásárolta mind itt a házakat, meg a telkeket, oszt most mind fejjebb srófol, hát ez disznóság!

A többi helyeselt. Ekkor belépett valaki az ajtón. A két riporter ugy ugrott fel egyszerre, mint két jó szelindek. A szőke ember volt. Az ajtó csengője pittyent ismét egyet, mikor betette maga után az ajtót. A kis gyertya alig világitotta meg a boltot, amelyen nem volt ablak. De az idegen karcsu alakját rögtön fel lehetett ismerni, selymes szőke szakálla ugy villogott, mint az arany.

- Végre megtalálom önt! - kiáltotta Tarján. - Egy hete nyomozom. De most megfogtam. Ujságiró vagyok. Talán emlékszik az arcomra a kávéházból.

- Ó, néhány száz éve ismerem önt, - felelte kedvesen az idegen, - ha a IV. Henrik cimü darabom második részének prológját ismeri, ott meg is irtam önt alaposan. Remélem, nem veszi rossz néven.

- Ennyire nem foglalkozom darabokkal, - felelte Tarján, - azt nálunk más csinálja. Itt egy a fontos. Ön fenntartja, hogy Shakespeare Vilmossal, az ugynevezett brit szellemóriással azonos.

- És ha azonos, akkor nem értem önt. Miért bujkál a kültelkeken, lebujokban, kávécsarnokokban, kapuk alatt, tömeglakásokban?

- Na de ez érthetetlen, - tört ki most Balla, - hát nem érdeklik önt a darabjai, meg a szinházak? Hát hogy élhet egy szinműiró szinházak nélkül?

- Igaz, - mondta az idegen, - de ez sürgősebb volt. Mit láthatni az önök szinházaiban?

- Mit? Nagyon jó. Nekünk van ma a földön a legkapósabb szinműirodalmunk. És a Nemzeti Szinházunk uj igazgatója a mult héten tette közzé a programmját. Ön is több darabbal szerepel benne, ha jól emlékszem. Többet mondok: tegnap a Nemzeti Szinházban a Hamletet játszották.

- A Hamletet? Igaz. Mintha futólag láttam volna egy szinlapon. De egy féllábu katona bámulatos dolgokat mesélt és nem nézhettem a szinlapra. Most azonban szétnézek a szinházak között is.

- Meg kellett néznem az életet. Valaha Londonban sokat törtem a fejemet, hogyan változik évszázadok alatt az élet. Már akkor rájöttem, hogy az élet soha nem változik. Most látom, hogy igazam volt. Semmi, semmi nem változott.

- És a háboru, nem? - kérdezte szeliden az idegen. Az ujságirók elhallgattak.

- Körülbelül szétnéztem, - mondta kis szünet után a szőke ember, - csak még ezt a kis népgyülést akartam meghallgatni. Nagyon érdekes, ami itt a szegény emberek lakásával és a gazdag Langer terveivel folyik. Ez is háboru, de nem olyan buta, mint a nagy. Van itt egy népszónok, akit most idevárunk, hogy szervezze Langer ellen a szegény lakókat. Pompás fickó. A hangját az isten is népgyülésekre teremtette. A rostrumon kellett volna beszélnie! Csengő, erős orgánum.

A riporterek felszakitották az ajtót. Künn két markos rendőr birkózott a népapostollal. Két másik rendőr belépett a trafikba. Összefogdosták a jelenlevőket, még az öreg trafikosnét is.

Az ujságirók betessékelték az egyik autóba az idegent. Három autó rohant át a ligeten a főkapitányság felé.

Egész éjszaka folyt a vallatás a rendőrségen. A kis Balla igen nagy ember volt az éjféli órákban. Mire a többi riporter feleszmélt, ő már a szerkesztőségben lediktálta a maga két hasábját az irógépes kisasszonynak, aztán visszajött a Zrinyi-utcába és büszkén sétált a fogalmazó ajtaja előtt.

Éjféltájban uj szereplő érkezett a rendőrségre. Idősebb ember, mindene vadonatuj, még a szemüvegén is látszott, hogy frissen vásárolt holmi. Ruhája háborus szabásu, a kabátján hátul ugynevezett spangli ékeskedett, nagy selyem nyakkendője a kék és zöld szinek vakmerő harcát mutatta, a mancsettája szélesen villogott a kabátban, a cipőjén a nadrág alól csillogó barna selyemcsokor fénylett. Mindehhez a ropogós, vasalt és boltszagu eleganciához sehogy sem lehetett hozzáilleszteni a fejét. Mozgékony, ravasz vén fej volt ez, ritkás szürke szakáll övezte, vékony, szintelen ajkai felett néhány szál őszes bajusz csorgott le a szakállába, de a gyér szőrözet alól mindenütt kilátszott az arcbőre, amely sima volt, sárga és fényes, mintegy cserzett. Éppen ugy festett, mintha a ruhakereskedés kirakatában álló bábura, amelynek nyakából egy fekete nyél áll ki, a bolygó zsidó fejét rakták volna rá egy farsangi körmenetben.

Ez Langer Dezső volt, a házbér-fenevad. Őt is ki kellett hallgatni. A dolognak ugyanis hamar hire futott, ujságirók széthordták a kültelki trafiknépgyülés hirét a szerkesztőségekbe; onnan a dunaparti vendéglők politikai asztalaihoz szaladt a hir, közben kövéredett és szinesedett, végre tizenegy óra tájban a belügyminiszter maga hivta fel telefonon az uj főkapitányt, hogy mi igaz a kültelki házbér-forradalomból. Sándor László azonnal maga nézett utána a kihallgatásoknak és rájött, hogy a szegény embereknek igazuk van. A népapostol egy ismert egzaltált ember, aki idegsokkot kapott a harctéren, de nem veszedelmes. A főkapitány még intézkedett, hogy Langert hozzák elő és hallgassák ki, aztán telefonozott a Dunapalotába a belügyminiszternek, hogy vaklárma az egész, nincs semmi baj.

amelyben Shakespeare az öreg zsidót mód nélkül felizgatja,
mert nőkről beszél neki.

Langer ezalatt vizsga, pislogó szemeivel sietett a helyzetet szemügyre venni. Mikor Tarján kilépett az egyik hivatalos szoba ajtaján, hogy tovább fusson, Langer odalépett hozzá.

- Bocsánat, szerkesztő ur, nevem Langer! - mondotta, odanyujtotta vékony, hártyás csonthoz hasonló kezét, amely tele volt rakva mindenféle szines és sziporkázó gyürükkel.

- Maga az uzsorás? Nagyszerü. Mindjárt nyilatkozni fog nekem. Mondja csak el, mi van azokkal a lakókkal.

Bár a folyosón e pillanatban nem volt senki, Langer mégis karonfogta az ujságirót és minden ok nélkül három lépéssel odébb vitte. Ott megállt vele és áthatóan, kutatva a szeme közé nézett.

- Nem nyilatkozom, szerkesztő ur, sőt éppen arról van szó, hogy erről az egész dologról ne jelenjék meg semmi. Lehet azt?

- Haha! - mondta igen röviden Tarján és már el is tünt a folyosó fordulójánál.

Langer összehuzott szemöldökkel nézett utána. De mindjárt oldalt kapta a fejét. A kis Balla nyargalt végig a folyosón, szájában ceruzával. Langer elébe állt és lefogta:

- Kérem, szerkesztő ur, azt hiszem, önnel okosabban lehet beszélni, mint a Tarján urral.

- Mit beszél maga a Tarján urral? Hiszen én hamarabb jelenek meg! Ha mondanivalója van, nekem mondja.

És Balla kivette a szájából a ceruzát, hogy minden kimondott szót rögtön lelőhessen a papirra.

- Nézze, - mondta Langer, miközben két lépést tovább vitte Ballát és megállott, - ennek az egész dolognak nem muszáj a lapokba kerülni. Nem sajnálnék egy pár százaskát...

- Kérem, kérem, - szólt rekedten Langer, - miért tetszik engem tegezni? Én-egy öreg ember vagyok! Én egy többszörös milliomos vagyok!

Igy szólt a kis Balla és délcegen elvágtatott. Langert ugyanebben a pillanatban beszólitották a fogalmazóhoz. Mikor végig ment az előszobán, egy különös emberi arc sugárzó és éles tekintetét érezte magán. Már benn állott a fogalmazó előtt és ahelyett, hogy ördögi eszét összeszedte volna, megütődve szemlélte magában ennek az arcnak visszamaradt képét. Fehér, magas homloku arc volt, finom szőke szakáll, érthetetlen kék szem. Mit akar ez az ember? De aztán felrezzent, figyelnie kellett a fogalmazó ravasz kérdéseire.

Egy félórája várakozhattak már a kinnlevők, Langer kihallgatása még tartott. Ekkor ismét Tarján lépett be az előszobába. Intett a szőke idegennek. Kimentek ketten a folyosóra.

- Nagy szerencséje önnek, - mondta a riporter, - hogy ez a házbér-dolog közbejött. Nem kerülte volna el a toloncházat.

- Csak ne legénykedjék. A toloncház nem tréfa. És amellett ön ellenséges állampolgár és semmi irása nincsen. És rendes lakása sincsen. Internálták, ugy-e?

- Hát vegye tudomásul, hogy csak az én személyes jótállásomra szabadult ilyen olcsón. Hol fog aludni?

- Nekem van lakásom. Egy öreg cukros néni vendége vagyok egy Francia-uti viskóban. Tudja ön, hol van az a Francia-ut?

- Nem irigylem. Hát kérem, valamit mondhatok önnek. Emlékszik a Nyujorkban arra a szőke macskára, akinek az asztalánál ön felbukkant?

- Mondjuk, hogy olyan. Az a lány ezelőtt tiz perccel felhivott engem a Fészekben. Egészen jelentéktelen ürügy alatt. Voltaképen önről akart kérdezősködni. Megmondtam neki, hogy ön holnap ebéd után két órakor meg fogja látogatni az Est-asztalt a Berger-kávéházban.

- Hogy az ön karján lépjek az illető asztalhoz. Igaza van. Ugy feltétlenül szinszerübb és hatásosabb. Tehát hol és mikor?

- Háromnegyed kettőkor szóljon be értem a Berger melletti borbélyhoz. Elég lesz két óra előtt öt perccel is. Most mit csinál még itt?

- Ezt a Langert várom, mig kijön. Beszélnem kell vele. Kevés ilyen érdekes embert láttam.

- Akar róla mindent tudni dióhéjban? Langer most ötvenhat éves. Kovnóban született, de magyar állampolgár. Harminc éves korában jött ide és borral kereskedett. Lassan áttért a borhamisitásra, sikkasztott és egyszer megfojtotta a főkönyvelőjét. Ült tizenöt évet.

- Kevéssel a háboru előtt szabadult ki. A telekspekulációra feküdt rá. Mikor a háboru kitört, már négy háza volt a körutakon és számtalan apró telke a külvárosokban. Közben szénát szállitott a hadseregnek. Most tizennégy milliója van. Első barátnője a háboru alatt egy épitészének a felesége volt; a férjet fel lehetett volna menteni, de ő bevonultatta.

- Második barátnője Szécsényi Manci, táncosnő. A mult héten dobta ki, egy krajcárt sem adott neki.

Az ajtó nyilt, Langer lépett ki rajta. Nagyon fáradt volt, a fogalmazó előtt jól össze kellett szednie magát. De mikor most az idegent meglátta, elfelejtette a fogalmazót. Kis fekete, vöröshéju szemét rászegezte a szőke emberre és kérdően nézett Tarjánra is. Az ujságiró megértette a helyzetet.

- Engedjék meg az urak: Langer Dezső, a hires házbér-Kitchener, ez pedig állitólag Shakespeare ur, de én bizony most sem tudom, kicsoda. Isten önökkel.

Az ujságiró elment. Langer és az idegen kezet fogtak. Vették a kalapjukat és szótlanul elindultak együtt. A Zrinyi-utcában a kapu előtt Langer kissé akadozva és zavartan megszólalt:

- Bocsánat, de nem értettem bemutatkozásnál... szintén iróféle tetszik lenni?

- Az vagyok, de mindegy. Elsősorban fáj a fejem. Talán sétáljunk egyet gyalog.

- Hogyne, hogyne, - mondta az uzsorás. És nekivágtak a Lánchidnak. A hidfőnél Langer arca egy lehelletnyit eltorzult. Odaszólt az idegennek: - Nem váltana nekem is jegyet? Nincs aprópénzem.

Az idegen elmosolyodott. Szintén egy lehelletnyit. De Langer hátán ettől végigfutott a hideg. Érezte, hogy ez a csodálatos ember ugy keresztül lát rajta, mint valami üvegen.

- Van pénzem bőven. De tréfából keresek is. Ma két koronát kaptam egy jómódu öreg koldustól, akinek megirtam valami hagyatéki kérvényt.

- A koldusok sokat keresnek, - vélte Langer, - itt Pesten sok fukar és lágyszivü ember lakik.

- Igen, - felelte az uzsorás erre a pillantásra, - fukarok, mert nagy összeget nem adnak jótékonyságra soha. De egy koldus látása rögtön meginditja a szivüket, olyan gyámoltalanok. Odadobnak két krajcárt és elszaladnak. Egy kis időre letakarták a lelkiismeretüket.

- Ön embert ölt, - mondta nyugodtan az idegen, - egy másikat pedig elküldött a háboruba, a halálba.

- És lelkiismeretről beszélek? Furcsa, az igaz. Azt az embert megöltem, mert meglopott. Ezt pedig elküldtem, mert az asszony mindenáron kellett nekem. A könyvelő rossz ember volt és emellett beteg volt, kin volt neki az élet. Jót tettem vele, mikor megfojtottam. Ez a mérnök pedig nem szerette a feleségét. A felesége idegbajossá tette. Jól láttam a dolgot. És én nem is tettem semmit ellene. Csak nem tettem mellette. Miért tettem volna valamit az érdekében magam ellen? Magam ellen nem vagyok köteles cselekedni.

Egy darabig hallgatagon mentek egymás mellett. Az Albrecht-uton nekivágtak a hegynek.

- Élni fogok. Jó ételeket fogok enni és jó italokat inni. Majd pontosan megkérdezek mindent az orvostól. És a nők! A legszebb nőket akarom magamnak.

- Szép szőkéket, ugy-e, - mondta az idegen, - vannak olyan szőkék, akiknek a bőre egészen fehér és puha. Hátul a nyakukon kis pelyhek csillognak. A kezük hosszukás, az ujjuk vékony és lapos. Fehér harisnyában olyan a lábuk, mint valami nyél. Aztán vannak szőkék alacsonyabbak, duzzad a derekuk, a kezük rövid, párnás, a nézésük buta, de forró. Aztán vannak sötétszőkék, sudár magasak, hidegen néznek, döng alattuk a föld, hatalmas válluk gömbölyü és izmos...

Mentek az Albrecht-uton. Langer szeme vadul villogott, aszott ujjait görcsösen ökölbe fogta.

Az idegen nyugodtan, de valami rejtett, forró ragyogással beszélt a nőkről. Langer egyre izgatottabban hallgatta. Felértek a Halászbástyára. Ott megálltak a fehér kőpárkányon. Az idegen lenézett a városra, amely lenn, apró fényes pontokkal kirakva feküdt a bámulatos vizen tul. És az idegen szeme nagyra nyilott, melle kifeszült.

- Nekem való hely! - mondta élénken és valami elragadtatott nyugalomban egyenesedett ki.

- Látja, - mondta Langer, - és megragadta pók-ujjaival az idegen kezét, - látja, ott lenn, egy város a háboruban... nehéz etetni... nehéz ruházni... a nagy vizek, amik szabadon hömpölyögtek, most szük medrekbe vannak szoritva... és a gátakon meg lehet állani és vezetni a dolgokat... csodálatos alkalmak... a viz csupa pénzt vet ki a partra... csak söpörni kell... és minden az enyém... a szép vendéglők... a mulatságok... és nézze milyen rengeteg ház van... mennyi emelet... mennyi lakás... sok ablak... az ablakok mögött nők alszanak... mennyi, mennyi, mennyi nő... alszanak és nem tudják, hogy én itt állok és fenyegetem őket! Fenyegetem!

Langer felemelt ököllel fenyegetett az alvó város felé. De a lázas elragadtatás önfeledt pózából félreforditotta a fejét. Az idegen ragyogó, szomjas, tágra nyilt szemmel bámulta őt. Mégis valahogy oly hidegen.

- Nagyszerü ember, - felelte csendesen az idegen, - látom az életét, a szivét, a sorsát, a végét, gyönyörü.

Langer nem merte megkérdezni, mit lát az idegen. Magába roskadt és mélyen lélegzett. Megindultak le a lépcsőn. És egész uton nem beszéltek semmit.

melyben Shakespeareünk a Berger-kávéházban a sajtó számos jelesével ismerkedik meg.

A tükrös fal mentén hosszu asztal állott, amely a teremnek ezt az egész részét lefoglalta. Megismerhette a járatlan is ezt az asztalt, a pincérek különös szolgálatkészséggel forgolódtak itt, a lapok kivételes halmazban voltak iderakva, a kávéház személyzete tulajdonostól kezdve a kasszahölgyig minduntalan ide pillantott, nincs-e valami tapintatosan és szolgálatkészen tennivaló.

Két óra volt, mikor a szélfogóban Tarján előre tessékelte az idegent, majd utána maga is belépett. Az idegen egy pillantással megmérte, megállapitotta és megjegyezte az egész kávéházat, különösen annak utcai balsarkát. És szemügyre vette azokat is, akik az asztalnál ültek. A márvány mentén sorakozó arcokból ugyanaz a kifejezés nézett rá: összehuzott szemöldök, vizsga és a következő pillanatban szarkasztikus mosolyra kész tekintet, vékonyra szoritott száj és az orrlyukaknak ama kitágulása, amely a vizsgálóbiró figyelmét jelképezi.

- Itt hozom ezt a különös urat, - mondotta a riporter, - de nem tudom bemutatni. Öreg dolog. Ő azt mondja, hogy Shakespeare Vilmos.

Az idegen sorban kezet fogott az urakkal. Egyelőre nem sokan voltak ott. Az asztalfőn, szemben a köruttal, egy gondosan borotvált ur ült, kis fekete bajusszal, aki a bemutatkozásnál csak ennyit mondott:

- Ön az? - viszonozta mosolyogva az idegen, - mindent tudok, eléggé tisztában vagyok a pesti sajtó külső dolgaival.

- Akkor nem tud semmit, - mondta egy igen szigoru kis ember, - jobb volna a belső dolgokkal tisztában lenni. Különben Kemény Simon vagyok.

Az idegen ránézett a bemutatkozóra kézszoritás közben. Egy olyan szem villogott rá, amelyben a bátorságot az elszántságtól semmisem választotta el. Most egy ur emelkedett fel, aki háttal ült a többi kávéháznak, szemközt a tükörrel. Érdekes arcu, borotvált ember, bár kissé testes, de ábrázatban igen figyelemreméltó, koraősz hajjal, szemén olyan monoklival, amelyről látszott, hogy valóban nem a nyegleséget, hanem a félszem látását szolgáló szerszám.

- Molnár Ferenc vagyok, - mondta ez az ur, mindnyájuk között a legnyájasabban.

Végre az asztalnak a köruti végén rengeteg laphalmaz tengeréből nyomdászati triton gyanánt felbukkant egy negyedik ur. Borotvált, szótlan és szerény. Ugy ült ott eddig, mintha nem is ehhez a társasághoz tartoznék.

- Erényi Nándor... - mondta udvariasan meghajolva és a kézszoritás után már ment is vissza az asztal végére. Ott rövidesen tájfun támadt a papirtengeren és a feltornyosuló lapok között ismét eltünt a sajtó magányos hajója.

Az idegen leült. A főszerkesztő és Molnár közé tettek neki széket. Ha valaki teljesen idegen társaságba kerül, egész uj elhelyezkedését el szokta dönteni az első pillantás, amellyel leülés után a kiválasztott elsőhöz fordul. A szerencsés első pillantás sok ember pályafutását eldöntötte már. A szőke idegen egyenesen Miklós felé fordult és gratulált a lapjához. De azért arra is maradt a szeme sarkában elég figyelem, hogy meglássa Kemény és Molnár pillantásának gyors találkozását és könnyü mosolyukat, valamint a füle sarkában, hogy meghallja Kemény elismerő megjegyzését.

Molnár elismerően bólintott. Az idegen fölötte megtetszett neki. Mindjárt meg is lökte az asztal alatt a térdével és odasugta:

A társalgás egyelőre jelentéktelen dolgok felett folyt. Miklós több izben ránézett az idegenre, hogy belélásson. Szemmelláthatólag érdekelte a különös ember, aki rejtélyesen bukkant fel a Nyujorkban, éppen olyan rejtélyesen tünt el, Tarján előadása szerint érthetetlen tanulmányutat folytatott a kültelkeken, aztán felbukkant a házbér-pióca ügyében a rendőrségen. Ki lehet ez? Az Est vezércikke különben ezen a napon éppen a házbér-ügyről szólt. A Langer neve is benne volt, de kis betüvel. A szőke idegen Langerről kezdett beszélni.

- Ön Shakespeare-dolgokat kever a mondataiba, - szólt Kemény Simon, - de ebből még nem következik, hogy ön csakugyan Shakespeare. Itt a boncasztalon van, kérem; ajánlatos, ha mindjárt megmondja, hogy kicsoda.

- Az. A pesti szaklapokon és népszerü folyóiratokon van a sor, hogy a reinkarnáció lehetőségeit megvitassák.

- Szóval, - mondta az idegen, - a személyazonosságomat nem tudom igazolni. Talán majd hosszabb érintkezés alatt kiderül, hogy vagyok-e olyan tehetséges, mint Erzsébet angol királyné korában. Bár önök között - folytatta elismerő mosolylyal - a tehetségnek elég szigoru a cenzusa.

Miklós arca egy szuverén és kétségtelen uralkodó kifejezését öltötte magára.

- Hát bizony, nálunk az ugynevezett lapunk mértékét nem olyan egyszerü dolog megütni.

- Vissza is üthet, ha megütik... ó bocsánat, teljes életemben szójátékos ember voltam.

Egy fiatal ember jött az asztalhoz. Bemutatkozott az idegennek. Ruttkay Györgynek mondta magát. Molnár félrevonta Ruttkayt. Egy másik asztalhoz ültek és élénken tárgyalni kezdtek valamit. A papirtengerből két szem pillantott rájuk.

Az élet kezdett az asztalnál mozgalmas lenni. Emberek érkeztek. Ujak. Kiki bemutatkozott a szőke idegennek, aki minden shakehands alkalmával egy ujabb országos név tulajdonosát ismerte meg. A már ott ülőket azonban az országos nevek nem hatották meg tulságosan. Mikor valaki a kávéház bejáratánál felbukkant, többen egymásra néztek mindannyiszor. Külön gesztusaik, külön szavaik voltak. Az emberek közötti vonatkozások, az eszes jelenlevők érthetetlen célzásai, a furcsa indulatszavak, a gunyosan cikázó pillantások, a kerek mondatokban ejtett rövid, elmés és apodiktikus vélemények, a tökéletes rezerváltság és egyben intimitás, a teljesen egyéni tolvajnyelvet hajlitgató karakterisztikus melódia, szavak, kis fejmozdulatok, szemrebbenéssel való utalások, kételkedések és helyeslések egészen sajátos zamatu szigete volt ez, egy külön emberfaj szigete, amely a külső világtól mintegy üvegfallal légmentesen elzárva a saját levegőjét lehelte és süritette. Ez a levegő éppen ezért annyira jellegzetes volt, hogy a társaság bármely tagját a külső világba is saját atmoszféra gyanánt követte és ismeretlenül is felismerhetővé tette.

- Tyetye, - mondták éppen most ketten egymásnak, mert az ajtón belépett valaki. Ehhez a szóhoz mereven élre forditott tenyerüket mellékelték. Ez a gesztus általában minduntalan előfordult az általános társalgás folyamán. Az asztal lapján, a térdre fektetve, szabadon az arc előtt, sőt olykor a nadrágzsebben is minduntalan élre fordult a tenyér.

Ruttkay felállott. A papirtengerből szintén felbukkant a triton. Erényi és Ruttkay röviden bucsuztak és elsiettek. Mindkettőjük zsebéből a Magyar Szinpad friss száma kandikált ki. Ekkor már többen ültek az asztalnál ujak is. Példának okáért egy igen elegáns, Wildehoz hasonló félangolos fiatalember, aki Jób Dánielnek mutatta be magát. Aztán egy magas, vállas ember, akinek olyan fekete volt a bajusza, hogy szinte kéknek tetszett. Ez volt Pásztor Árpád. Aztán egy borotvált ur, aki tulságosan fiatalnak tetszett ahoz a bizalmas tisztelethez, amely az asztal tagjai részéről övezte. Ez - mint a szőke idegen hamar kihámozta - Sebestyén Arnold volt, a lap adminisztrativ vezére, a főszerkesztő sógora. Aztán egy hegyesre kötött nyakkendőcsokor, felette egy erős arcu borotvált fej, Faragó Miklós. Egy másik ur, akinek szemeiben olykor bölcs és kedves humor csillogott, de a szemek többnyire álomra csukódtak. A neve Győry Károly volt, de a többiek Katának szólitották. Volt egy kis kövérded, de csinos ember is, török bajusszal és megmosdott fellépéssel: Csergő Hugó.

Külön érkezett egy magas, testes ur, a főszerkesztőnek láthatólag bizalmas barátja. Heltai Jenő. A szőke idegen megkülönböztetett melegséggel szoritott kezet. Aztán a szemek egyszer felfigyeltek. Két ur jött be egyszerre. Egy képzőmüvészeti jelenség, férfi-szépség, barna arcu, fehérlő haju, piros ajku deli cigány, olyan nyájassággal, amely nagyon elritt veszedelmesen kutató és gonoszul okos szemétől. A felöltőjét panyókára vetve, bohémesen lépdelt az asztal felé, állandó kézmozdulattal tessékelvén a másikat, aki nem kevésbbé érdekes ember volt: karcsu és kifogástalan, bár kissé modorosan hajlott vállu termet a legpompásabb szabásu kabátban és ezen a különös fej, spanyol és tatár egyszerre, mintegy mór-szerü a gyémántfekete tekintettel és a göndör hajjal, a sápadt-barna arcszinnel és az agyafurt, mégis grófi tekintettel. Mert ez az ur gróf volt: gróf Bánffy Miklós, a másik Bródy Sándor. Igy mondták a nevüket, mikor az idegen is mondta a nevét.

A gróf egy furcsálló és szatirikus mosolygással siklott el a Shakespeare név felett, mintha az angol poéta csodálatos felmerülése nem érdekelné tulságosan. Pedig átkozottul érdekelte. Hanem azért máris félrevonult Miklóssal, akivel valami ügye volt. Bródy ellenben leült az idegen mellé és jól szemügyre vette.

- Maga az a Sekszpir, fiam? Furcsa ember maga, nem rendes ember, nem igazi. Én mondom, öreg gübürü. Nem irni kell a darabot, fiam, hanem élni. Irni nem elegáns. Élni jó. Nekem is kéne irni, nem irom. Élem. Lyukas drombom sincs, de élem. Amig jány van. Most küldtem el kettőt. Ott is van egy.

És a kávéház Király-utcai sarkába nézett. A szőke idegen követte ezt a nézést. És igen haloványan és gyöngéden elpirult. A jelzett irányban Pálmai Sári ült a süket fakereskedő társaságában. Az idegen mintegy felállott a gyors pillantásával és meglepettségével, noha maga ülve maradt. És ahogy a lányt nézte, akinek karcsu, gyenge derekán friss, fehér bluz feszült, mindjárt megérzett egy másik pillantást is, amely szintén a lányt égette. Négy asztallal odébb ott ült Langer, a házbérmilliomos. Észrevétlen ült, lángoló szemével sóváron habzsolta a leányt, mint az éhes utcai kutya a csemege-kirakatot.

Az idegen visszafordult az asztalhoz. Tágult a melle, homloka mintha megnőtt volna magas fehérségében, kék szeme ragyogott.

- Az urak nem hiszik el, hogy az vagyok, aki vagyok. Ugy látszik, bizonyitanom kell. Holnapra el fogják hinni!

Ez a kijelentés annyira nem illett bele a társalgásba, hogy mindenki megütődve nézett rá. De ő már felállott és bucsuzott. Szinte futott ki a kávéházból. Futása szenzáció lett volna, de ekkor megjelent az asztalnál a valódi miniszter: Vázsonyi Vilmos. Leült a főszerkesztő mellé. Szomjasan lesték szavait. Az idegent mindenki elfelejtette.

Az idegen futott a köruton. Ha nem szaladt is futólépésben, de feltünően sietett. Egy különös izgalom kergette előre az emberek közt.

amelyben az idegen szinmüiró, nem tudván szokásáról
letenni, darabtémát jelent be.

Másnap ebéd után, mikor Az Est-asztalnál összejöttek az emberek, mindnyájan mintha valami kis szégyenkezést éreztek volna. Mindegyikük leste a többit titkon, vajjon a többinek is van-e titka. Végre, mikor a közélet és a sajtó többi eseményeit már mind letárgyalták, Molnár Ferenc kissé zavartan megszólalt:

- Ma éjjel azt álmodtam, hogy Shakespeare és Krisztus ugyanaz az ember volt. Shakespeare leszállott a keresztfáról és sebeit mutatván, szemrehányóan nézett rám.

- Furcsa, - mondta zavart mosollyal Jób Dániel - ma délelőtt, mikor bementem a szinházhoz, a diszletmunkások azzal fogadtak, hogy nem vesztettem-e el egy Shakespeare-szobrot. Ott találták reggel a szinpadon.

- Én arra ébredtem, - mondta Kemény Simon - hogy a könyvszekrényemből nagy csattanással kihullott egy könyv a földre. A Romeó és Julia angol példánya volt.

Lassankint kiderült, hogy mindenki mintha valami földöntuli jelet kapott volna. Sőt ketten, akik előző nap, mikor az idegen a törzsasztalnál járt, nem voltak itt, szintén jelet kaptak. Az asztal törzstagjai nem tudták, hányadán álljanak a dologgal. Mindnyájan az okos és józan kételkedés modorához szoktak, tehát restelltek abba belemenni, hogy földöntuli és nem természettudományi dolog történt velük. De viszont titokban mind naiv és ábrándos lelkü emberek lévén, akik a magukra öltött cinikus páncél alatt még más embereknél is forróbb álmokat táplálnak, féltek eldobni ezeknek a földöntuli jeleknek csodálatraméltó összetalálkozását. Valószinüleg ugy döntöttek volna, hogy van a dologban valami, ha ekkor maga az idegen ismét meg nem jelent volna. Jeleknek még hittek volna, de eleven embernek, azt nem. Olyan ember egyáltalában nem születhetett, aki fölényüknek bármilyen módon föléje emelkedett volna. Sőt, hogy becsaphatatlan voltukat megmutassák, most már egyenesen tréfákkal mentek rá a szőke idegenre.

Uj urak is voltak most itt, akiknek az idegen most mutatkozott be. Volt egy csinos és kellemes, kopasz voltával üde és ápolt ur, igen figyelmesen összeállitott öltözetben, amelynek kézelőgombja is stilizált a cipővel és nyakkendője a londoni harisnyával. Kéri Pálnak mondta magát bemutatkozáskor.

- Ön Shakespeare? Hogy lehet önben kételkedni? Első pillantásra látni, hogy csakugyan az.

- Fel. De figyelmeztetem, hogy a verselése néhol... hogy is mondjam... pas suffisante. Olvassa el Théodor de Banville Traité de versification-ját, az elég ósdi mű, önnek való.

Furcsa ember, gondolta csodálkozva az idegen. És egy másik emberhez fordult, kistermetü borotválthoz, aki a kezét nyujtotta és bemondta a Szép Ernő nevet. Szerény, kedves ember volt ez, mintegy méla gyermeknek tünt fel, de ezt a látszatot láthatólag szivesen engedte magára.

- Hogy van, hogy - kérdezte az idegentől nyájasan - ebben a Tolnai-világháboruban?

A törzsasztal közhangulata most már egyáltalában nem volt alkalmas arra, hogy valaki természetfölötti jelenségek bizonyitó erejére hivatkozzék. Az idegen enyhe és megbocsátó nyugalommal döntötte el, hogy ez alapon nem kisérletez tovább. És attól az elhatározástól, amely most megfogamzott benne, kissé izgatott lett.

- Uraim, - mondta a hangjában alig észrevehető kis lelkendezéssel - hozni fogom önöknek a legnagyobb bizonyitékot. De ezt már nem helyezhettem huszonnégy órára kilátásba. Két hét mulva azonban mindnyájan hinni fognak nekem.

- Ugy van, irok egy tragédiát. Ha már eltalálta, minek beszéljek tovább virágnyelven. A tragédia már aznap felcikázott bennem, mikor először jelentem meg ebben a városban. És azóta nem hagy békét. Minden lépésnél uj ötlet, uj fordulat, az egész szemlélet igazolása mindenben, hallatlan gyönyörüség, ahogy nézem ezt az egész dolgot messziről, meg fogom irni az egészet egybe, minden benne lesz, hát akkor majd meglátják... ó bocsánat, kissé elragadott a dolog. Szóval nyugodtan és tisztelettel bejelenthetem önöknek, hogy darabot irok.

- Azzal a darabbal baj lesz, - vélte Miklós Andor, - eddigi müködéséből, ha belemegyek abba, hogy ön Shakespeare, ugy látom: király nélkül nem is tudott darabot irni. Még a Shylockban is hercegek a kérők, még a Romeo és Juliában is előfordul egy uralkodó, vagy micsoda, aki számüzi Romeót. Hát csak vigyázni a koronás főkkel, most az ilyen darabokra nem jó világ jár.

Felállott és elbucsuzott mindenkitől. Az ajtóban még találkozott egy idetartozó urral, de ezzel már nem ismerkedett meg. Az idetartozó ur odalépett az asztalhoz, a szőke idegen már eltünt künn a körut járókelői között.

- Mért mondod, hogy Shakespeare, - szólt Jób, - mikor senkisem hiszi? Mért nem mégy bele abba, amit mindenki megállapitott?

- Mert az nem elegáns, - felelte Kéri és ujra az ujonnan érkezetthez fordult, - megnézted jól az arcát? Sosem találhatsz jobb Vadász-témát.

- Megnéztem, - mondta emez, és pompás cipőinek szemléletébe merült, - de nagy baj van vele, autotipia nélkül nem megy, az meg rotációson fiatal. És mi az, hogy Shakespeare? Csak nem hiszed, hogy ez Shakespeare?

Erre rövid és heves vita keletkezett. A vita voltaképp eldöntetlen maradt. Mert mikor jobban belementek a dologba, a mondatok egyre óvatosabbak és ügyesebbek lettek. Minden mondatnak volt hátrafelé egy biztositó ajtaja.

Pillanatnyi csend állt be. És ekkor az asztal végén megszólalt egy kormányelnöki hang, egy tekintélyes, egy utánozhatatlan és bölcs:

amelyben tartani kezdünk attól, hogy egy csinos hölgy meg fogja
csalni a barátját, még pedig nem is Shakespeare Vilmossal.

A fakereskedő minden félpercben megnézte az óráját. Néha magában dünnyögött, mint a süket emberek szoktak. De ezt a dünnyögést nem lehetett érteni. Igaz, hogy nem is volt senki a szobában, aki érthette volna. És a fakereskedőt éppen ez izgatta, hogy nem volt senki a szobában. Pedig Pálmai Sárinak négy órakor itt kellett volna lenni. És fél öt már elmult.

Mindent kitalált ez a szegény Kern Dezső, hogy az idő elmenjen valahogy. Több izben átrendezte az egész fogadtatást. A minyonok a szamovárral együtt eleinte az iróasztalon voltak, a rózsák pedig vázába téve a hálószobában. A fakereskedő négy óra előtt két perccel őrült sietséggel hozta át a rózsákat az iróasztalra és vitte át az uzsonnát a hálószobába, hogy négy órára készen legyen. De négykor kiderült, hogy a sietségnek nem volt semmi értelme. Kern topogott fel s alá, megpucolta a körmeit, dobogott az asztalon és negyed ötkor megint visszavitte a rózsákat a hálószobába, a szamovárt meg a minyonos tálat pedig nem az iróasztalra tette, hanem egy szervirozó asztalt huzott a szoba közepére. Fél ötkor az az ötlete támadt, hogy a szervirozó asztalt beviszi a hálószobába és a rózsákat beteszi a minyonok közé. De erről lemondott, mert a virágok nedves szárától két kis sütemény elolvadt. Ezeket dühösen megette és elkezdett Déli Hirlapot olvasni. De pár perc mulva türelmetlenül letette a lapot, mert észrevette, hogy csak nézi a betüket, de nem látja.

Háromnegyed ötkor végre megszólalt az előszoba csengője. Két rövid csengetés, ahogy Sári szokta. Kern szaladt az ajtóhoz és futás közben nagy viharok dulták lelki életét, mert megbotlott a szőnyegben, tehát borzasztó dühös volt, de viszont a csengetés mennyei hangjától a hosszu várakozás minden felgyülemlett haragját elfelejtette.

Sári kacér kis fekete prémkalapot hordott, fekete kosztümje pompásan omlott végig ennivaló fiatalságán, cipőcskéinek karcsu szára felett kurta szoknya ingadozott. A fakereskedő meg akarta ölelni, hogy megcsókolja. De Sári maga elé tartotta a kezét és az ölelés a semmibe oszlott el.

- Hideg van? Csodálom, az éjszaka már be volt fütve. Azt hittem, marad egy kis meleg.

Sári nem reagált. Kihuzta a kalaptüjét, két tenyerével óvatosan leemelte szőke hajáról a kalapot, kigombolta a kabátját és levetette. A holmit a fakereskedő kezébe adogatta, aki szorgalmasan és nagy figyelemmel tette le egy székre az összes darabokat. És figyelte a leányt.

Sári megigazitotta fehér bluzán a gyürődéseket, otthonosan odament egy faliszekrényhez, kivett egy üveg Cordial Médocot, töltött magának, ivott, aztán szépen helyre rakta az üveget. Aztán leült egy székre, összeszoritotta a száját és nem szólt semmit. A fakereskedő leült elébe a földre, határozottan rosszul állt neki ez a dolog, és áhitatos, hű szemekkel a leányra nézett fel. De hiába kereste a szép szemek tekintetét, a leány elsiklott felette. Végre mégis megszólalt:

A fakereskedő szolgálatkészen ugrott a retikülért. Gyengéden fogta meg, mintha a retikülbe is szerelmes volna. Ami egyébként tényvaló is volt: a leány minden tárgyát szerelmesen szerette külön-külön, zenei cirádákat rakván ezzel a nagy alapmotivumhoz. Sári kinyitotta a retikült, kivett belőle egy összehajtogatott levelet és - szót nem is vesztegetve a süket emberre - némán odaadta neki. Kern bámulva vette át a levelet, de noha a papir a kezében reszketett, a leány arcából akarta inkább kiolvasni azt a rendkivüli dolgot, amely fenyegette. A leány arca mozdulatlan maradt, mégis elkezdte hát a levelet olvasni. Hangosan olvasta:

Kern mélyen meg volt rendülve. Érezte feje fölé tornyosulni a végzetes Langer megszámlálhatatlan százezreit. A nagy pénz a kicsit megöli, az óriási pedig a nagyot. Hirtelen eszébe jutott annak a fiunövendéknek az arca, aki Sárinak az első szerelme volt és aki sirt a kávéházban, mikor ő fellépett és a leány életét magához kötötte. Most ő is ugy vergődik, mint akkor az a növendék és ő is ugy fog sirni a kávéházban. Jön a borzasztó Langer a borzasztó pénzzel és eltapossa őt.

A lány megijedt ennek a kiáltásnak rekedt és kétségbeesett szinétől. Kern letérdelt eléje s megfogta a kezét.

- Nem voltam hü barátja magának? Nem szerettem őszintén és igazán? Nem láttam el mindennel, amire szüksége volt?

És hirtelen elvesztette az egyensulyát a süket és kitört belőle a zokogás és leejtette a fejét a Sári ölébe. A leány kelletlenül, idegesen, mégis szánakozva nézett le az ölében fuldokló őszes koponya tarkójára. Felvette a fejét.

Pálmai Sári öltözködni kezdett. A fakereskedő szipogva segitette rá a ruháját. Aztán még utoljára megpróbálta tartóztatni. De a leány nem is felelt neki. A Szalay-utcában bevágott egy kis mellékutcába az igazságügyi palota háta mögé. Ott egy konflis állott. Közeledtére a konflis ajtaja kinyilt. Sári beszállt és a konflis megindult.

Benn a konflisban Langer ült. Ugy nézett a beszálló leányra, mint a Baziliszkusz-kigyó.

Langer vállat vont. Hosszu ideig némán ültek egymás mellett. Az Alkotmány-utca végén a lány megszólalt:

Langer kikiáltotta a kocsisnak a kávéház nevét. Aztán nézte maga mellett a bájos, fitos, kivánatos kis fruskát. De az mélyen gondolkozott és nem figyelt rá. Arra gondolt, hogy a szőke idegennek milyen mély és azurosan ragyogó kék nézése van. Ettől a gondolattól meg is rázkódott egy kissé. És nem törődött vele, hogy Langer görcsösen szorongatja a kezét.

amelyben nem kisebb dolog mondatik el, mint az,
hogy Shakespeare hogyan ir darabot egy szállodában.

Közben az idegen szállóba ment lakni. Rendes szállóban nem kapott lakást, mit volt mit tennie: szobát vett egy garniban. És ettől fogva hosszu ideig nem volt látható sehol. Az irodalmi világban itt-ott még emlegették néha a furcsa embert, aki Shakespearenek adja ki magát. Divat volt eleinte igy beszélni róla:

- Tehetséges szélhámos lehet. Néhány egészen jó dolgot csinált és mondott.

De aztán lassan elfelejtették. Minduntalan jött a közéletnek, az irodalomnak, a pénzvilágnak, a sajtónak, a szinháznak valami ujabb eseménye, amely a kedélyeket lefoglalta és az elméket odaadó feldolgozásra késztette.

Az idegen az Astor-szállóban lakott. Senkisem tudja, hol van ez az Astor-szálló. Kis hotel a Nagydiófa-utcában, szemben vele a fővárosi Müszerüzem nagy kapuja, amelyen olykor Delacroix izmos lovai vonszolják ki a végzetes, vattával telt kocsikat. Az idegennek nagyon megtetszett a Müszerüzem szomszédsága, a szeme felcsillant, mikor a főváros szineivel pingált táblát elolvasta.

Az első emeleten lakott egy kis udvari szobában. Más mint egy ágy, egy rozoga asztal és egy vasmosdó nem szolgálta kényelmét. Itt élt, alig jött ki a szobájából pár percet sétálni, vagy szellőzni. A szobaasszony csodálkozva mesélte lenn a portásnak, hogy a szőkeszakállas ember mindig az asztalnál ül és ir. Rengeteg papircsomó van előtte, és ő csak szántja egymásután a véghetetlen sorokat.

- Én mondom magának, - mondta a portásszobában a szobaasszony, - nincs ki annak a rendes embernek mind a négy kereke. Ahogy ir, az arca ugy fénylik, mint a holdvilág, se lát, se hall. Isten őrizz, még valami kém.

De a portás kinevette a szobaasszonyt. Holott magában egy kis enyhe rettegést érzett. Éjjel tapasztalni szokta volt ugyanis, hogy a vaskorlátos emeleti folyosónak az a része, amelyre az idegen szobájának ajtaja nyilik, valami megnevezhetetlen, alig észrevehető fénytől világosabb. Az idegen szobaajtajának fénye olyasféle volt, mint a tejutnak. A portás babonás ember volt, keresztet vetett tehát, nem szólt senkinek a dologról semmit és igyekezett magával elhitetni, hogy csak káprázott a szeme.

Két hétig lakott itt az idegen szigoru elvonultságban. Soha levelet nem kapott, soha telefonhoz nem hivták: mikor a szobáját takaritották, akkor kiment a folyosóra járkálni. Egyébként csak akkor látta a személyzet, mikor bevitték hozzá az ebédjét, meg a vacsoráját, amit a Wurglitstól hozatott. Megesett az is, hogy a szobaasszony délután hatkor belesett az ablakon és ott látta az idegent az irás előtt görnyedni. Közel hajolt egészen a papirhoz, ugy irt, mert elfelejtette meggyujtani a villanylámpát. De a fehér papir messze kifénylett a szoba sötétjéből. A teleirt lapok kévéi között pedig ott állt még mindig az ebéd, a husok a szürkére fagyott zsirban ültek. Az idegen elfelejtett megebédelni.

És két hét mulva hajnali fél háromkor az idegen lejött a portáshoz. Ebben a szokatlan időben a számláját kérte. A portás csodálkozott, dörmögött. Egy őrmester fizetett éppen szobáért, a kapualja homályában egy alélt szobaleány boldog szeme villogott.

A számla rendbejött és az idegen mély gondolatokba merülve ment kifelé. Az arca áttetszően halavány, mintha nagy betegségen esett volna keresztül. Megsoványodott egy kissé, arccsontjai kiugrottak, ragyogó kék szemei fáradt és rendkivüli láz fényét sziporkázták, homlokán enyhe kék vonalat adtak a finom erek.

- Nem, - mondta könnyedén az idegen és eltünt a kapuban. Csodálatos bogár, gondolta a portás magában és kapuzárás közben kinézett utána. Az idegen csendesen ment a Rákóczi-ut felé, hóna alatt nagy paksamétával. A portás rémülten visszaugrott, teljes erejéből becsapta a kaput és keresztet vetett. Ugy tünt fel neki, mintha az idegen feje fölött az éjszakában villódzó kis lángocska táncolt volna. Éppen olyan, ahogy a könyvekben a Szentlélek van lerajzolva Pünkösd napján a szakállas apostolok feje felett.

De a portás álmélkodása nem sokáig tartott. Fenn az egyik szobában borzasztó dörömbölés volt. Egy pincér kiabált, hogy elvesztette az aranyóráját. Az órát pár perc alatt megtalálták az ágy oldalába csuszva, de nem volt arany. Egész rendes, derék nikkelóra volt.

amelyben az az aggodalmunk, hogy a vén uzsorás
eléri célját, a tetőpontra hág.

Ugyanezen az éjszakán Pálmai Sári nem tudott elaludni: fél tizenegykor feküdt le, de fél tizenkettőkor még álmatlanul hánykolódott az ágyában. Az ablakfüggöny egy repedésén át bekéklett a hold és szeszélyes alaku világos foltot vetett a paplanjára. Ez még a nyári paplan volt, de az októberi éjszaka már meghüvösödött és Sári didergett egy kicsit. Még sem kelt fel, hogy valami kabátot magára rakjon még. Jól esett fáznia és gondolat nélkül nézni a paplanra eső holdvilágot. Szép és figyelemreméltó fényfolt volt ez, hasonló valami messzi téli mezőre, amelyen kék hó ragyog s a távolból vidám szánkók éjszakai csilingelése hallatszik.

Az álomtalan félálomból ez a csilingelés felriasztotta Sárit. Felfigyelt. Valaki csengetett. Ki lehet az, Princéknél a Klauzál-utcában, éjszakának idején?

- Biztosan megint a katonák keresik a papát, - gondolta Sári. Megesett egyszer ugyanis, hogy detektivek késő éjjel verték fel Princnét, a libás kofát, hogy adjon számot férje hollétéről. Princné nem tudta hamarjában igazolni, hogy az ura már hat éve meghalt. A detektivek egy félóráig kutattak és faggattak, hogy megtalálják a katonaszökevényt.

Sári bosszusan kelt fel, dideregve dugta lábát az ágy előtt heverő papucsba, magára kapott egy nyakkendőt és kiment a konyhába.

Sári kinyitotta az ajtót. Egy boj benyomta a levelet. Sári felpattantotta a konyha lángját, a hirtelen világosság miatt egy kicsit behunyta a szemét, aztán olvasta a levelet. Ez állott benne:

A leány először méregbe jött. Mégis csak szemtelenség ilyenkor levéllel és bojjal és ház előtt álló konflissal operálni. De aztán eszébe jutott a Langer tizenhat milliója.

A boj elment, Sári pedig lábujjhegyen belopódzott a szobába. Ott várt egy kicsit. Mindenki mélyen aludt. A baloldali ágyból Princné mély szuszogása hallatszott, jobbról pedig a két fiu aludt egyenletes lélegzettel. Sári felsóhajtott, mikor a két gimnázista öccsére gondolt. Leült az ágya szélére és csendesen, óvatosan öltözni kezdett a sötétben. Ahogy magasszáru cipőjét füzögette, egy ingben az ágy szélén ülve, kis száját keményen összeszoritotta.

Nemsokára a kapu alatt állt és csengetett. Neszvadba, a házmester csoszogva nyitott kaput földigérő vasutas bundájában, mely alól hátul két hosszu fehér pertli kigyózott utána.

A kocsiban Langer ült. Nem is kocsi volt, hanem autó. Alighogy Sári beszállt, az autó máris elindult a Király-utca felé. Sári nem kérdezett semmit. Hanyatt dőlt az ülésen, száraz szemmel egykedvüen bámult bele a semmibe. És hagyta, hogy Langer, a házbérhiéna, ráhajoljon a kezére és forrón csókolgassa. Az autó ezenközben megállott a Nagymező-utca egyik háza előtt.

amelyben Shakespeare Vilmos költő benyujtja
a darabját a Nemzeti Szinháznak.

Mondvacsinált fal osztotta ketté ezt a szobát. Az első fele sötét volt, divány szomorkodott homályában céltalanul és elhagyottan, mert sohasem ült rá senki. A másik fele már barátságosabb hatást tett, széles ablakán a Rákóczi-ut kavargó forgalmára nyilt kilátás. Ha az ember belépett ebbe a szobába, ugyszólván csak a nagy ablak keretét látta, a világ mintegy négyszögbe volt foglalva, a négyszög hátterében az utcán nyüzsgő élet, előterében pedig egy telefon, amely minduntalan jelentkezett.

Ez a szoba a Nemzeti Szinház ugynevezett igazgatósági irodája volt, az a vastaghangu, szélesvállu ember pedig, aki a kagylót minduntalan a füléhez emelte, Czollner Béla. Félkézzel valami adókimutatási lajstromban jegyezgetett, másik kezével pedig folyton a telefont emelgette. Azonkivül vendégeinek is folyton válaszolgatott. A kis szobában ugyanis négyen-öten szorongtak, a sötét előszobában is álldogáltak egy páran. Valamennyien arra vártak, hogy beengedjék őket az igazgatóhoz, Ambrus Zoltánhoz. Koronként kinyilt az igéret ajtaja, Czollner befutott, kijött és rendelkezett, hogy ki következik.

Az idegen azzal a kutató és tanácstalan pillantással, amellyel az ember még nem ismert folyosókon szokta tájékozni magát, belépett a sötét előszobába. Ide-odanézegetve kereste az ajtót és találomra éppen az igazgató ajtaján kopogtatott. A hóna alatt szorongatta, testéhez szeretettel karolta a paksamétát, élete koronáját, csodálatosan posztumus munkáját.

De még mielőtt a kopogtatásra feleletet kaphatott volna, egy mennydörgő óriás rémlett fel előtte. Czollner állott tiltóan a szőke idegen és az ajtó közé.

- Az igazgató urral szeretnék beszélni, - mondta szeliden, hangjával rögtön bocsánatot kérve az idegen, - hoztam neki valamit.

- Hát akkor tessék feliratkozni a listára és majd ha sor kerül rá, az igazgató ur esetleg fogadja, esetleg nem. Ha nem, akkor csak tessék itthagyni a darabot.

Ezenközben odaértek az iróasztalhoz. Czollner leült és elévett egy ceruzával hevenyészett névsort.

A kis szobában hirtelen csend lett. Czollner meglepetten nézett az idegenre, a szobában várakozók beszélgetése is elhallgatott. Ekkor felállt valaki a várakozók közül és odalépett hozzá.

Borotvált arcu ur volt ez, friss szinü arcáról, csillogó és nyugodt szemeiről itélve, rendesen és szolidan éldegélő ember, szájában kis szivarcsutak. Ezuttal kissé izgatott volt, de a gyakorlott szem észrevehette rajta, hogy nem igen szokta semmi kizavarni rendszeres élete és poziciója flegmájából. Csak éppen Shakespeare.

- Ebben a szinházban én szoktam rendezni a klasszikus előadásokat, sőt rendesen jómagam játszom is valamelyik főszerepet. Önről olvastam most a napilapokban, őszintén szólva nem hiszem, hogy ön Shakespeare.

Igy szólt és fürkésző szemmel nézett az idegenre, mint ahogy ügyes detektivek igyekeznek a szélhámosba belelátni. De az idegen állotta a nézést. Ivánfi összehuzta a szemöldökét, szivott egyet a szivarján és igy szólt:

- Stratfordban születtem az Avon mellett, Warwickshireben, ezerötszázhatvannégy április huszonharmadikán.

- Ugyanott haltam meg, mert mikor Londonban szereztem valamit a gróf pártfogásával, hazamentem és házat vettem. Ott haltam meg ezerhatszáztizenhatban a születésem napján.

- Ez is stimmel. Ennek ajánlotta "Venus and Adonis" meg "Lucrece" cimü könyveit.

- Na igen, ez még az elején volt, mikor otthon hagytam a családomat és Londonba kerültem.

- Hát ön nem Shakespeare! Ön csak kiadja magát Shakespearenek! Most megfogtam. Tudja meg, uram, hogy én régi és gyakorlott Shakespeare-kutató vagyok. Én tagja vagyok a magyar Shakespeare-bizottságnak is. Én jártam Stratfordban és megnéztem azt az állitólagos siremléket. Azon egy nagyon ravasz felirás van, hogy aszongya: átkozott legyen, aki ezt a sirt felbontja. Na ja, én annak nem ugrom be. Aki azt a sirt kitalálta, az jól tudta, hogy Shakespeare nincs ott, tehát igy akarta a sir hitelét mégis megóvni. Én tudom, hogy Shakespeare nincs ott. Ön nem tudja. Ön tehát nem Shakespeare.

- I beg your pardon, - mondta kinjában anyanyelvén, - de nekem csak tudnom kell...

Az igazgatói ajtó nyilt és egy nagyon szép főhadnagy lépett ki rajta. Igen szép főhadnagy volt, szőke haja ugy ragyogott, mint a báli parkett, müvelt kék szemeiből az önelégültség ragyogott, bizonyára igen mulattató elmésségeket mondott az igazgatónak. Nem szabad figyelmen kivül hagynunk, hogy mellét a vitézségi érmek tarka sora ékitette.

De a hős főhadnagy a nevének emlitésére csak egy gőgös szemrebbenéssel válaszolt. A militáris állam délceg hatalmát képviselte, amint pengő sarkantyuval, félelmet nem ismerve döngött tova a folyosón. Az igaz, hogy menetközben beleszaladt a Czollner hasába, aki ekkor már beugrott a szőke idegent jelenteni, - de ez semmitsem vont le méltóságából.

- Az igazgató ur bocsánatot kér és egy kis udvariasságot az idegen polgár iránt, akit soron kivül szeretne fogadni.

- Ó, csak tessék! - szólt szerényen és előzékenyen egy kislány, aki olyan csendben ült eddig, hogy észre sem lehetett venni. Az idegen hálásan fordult hozzá és bemutatkozott. Két égő fekete szem tekintett rá.

- Bayor Gizi vagyok, - mondta a kislány. Az idegen erősen megnézte. Egy pillantás volt csak, de ezzel mindent meglátott: a heves és lelkes tüzet a lélek mélyén és a féktelen dicsőségvágyat a szerénység mögött.

Ekkor már benn is volt az idegen, ezeket gondolván, az igazgatónál. Az ajtó becsukódott és az idegen felé egy középtermetü, vékony, szőke ur tett pár lépést. Érdekes ember volt az igazgató: az emberi tisztaság inkarnációja szóban, mozdulatban, külsőben, mindenben. Ruháján sehol egy pihe, mozdulataiban sehol egy szeglet, egész habitusában mindenütt francia csiszoltság és biztonság.

- A barátaim már sokat meséltek önről, - mondta az igazgató nyájasan, - foglaljon helyet, mivel szolgálhatok?

Az igazgató arcából annyi értelem és lélek sugárzott, hogy az idegen mélyebbre nyult egy kissé a szavakkal.

- Darabot irtam. De nem is magam miatt. Megirtam ezt a bámulatos és érdekes dolgot a háboruval, az élettel, a királlyal, a halállal, a pénzzel, a katonával, a szerelemmel.

- Ön tehát állitja, hogy egy reinkarnativ csoda folytán Shakespeare Vilmossal azonos és irt egy darabot. Dráma?

- Öt. Mindegyik felvonásnak három változása van, tehát tizenöt szin. És van azonkivül egy epilóg is. De azt nagyon jó szinésznek kell szavalni.

- Tizenöt szin? Ön mostanában nem jár szinházba, ugy-e? Mikor volt utoljára szinházban?

- Az baj. Mert azóta a szinház maga erősen megváltozott. Hát csak sziveskedjék itthagyni a darabot, valamint Czollner urnál a cimét feljegyezni. Esetleg, ha nem restelli a fáradságot, tessék személyesen érdeklődni. Mondjuk: két-három nap mulva.

Elbucsuztak. A szőke idegen az ajtóból még visszanézett a paksamétára. Ambrus, akire az idegen személye tagadhatatlan hatással volt, már fogta is és már lapozta is. De az ajtót Czollner vette birtokába és betessékelte a következő várakozót.

És mintha egyszerre az egész épület felállt volna. A szoba egyik sarka magától felemelkedett: ember volt. Behemót óriás, Sámson-szerü jelenség, ijesztő mellkas és épület-remegtető lépések. De gyermeki gyengédség a tekintetben. Ahogy Bakó bement az igazgatóhoz, egyszerre üres lett az egész szoba, pedig egyébként mindenki ott maradt. Sőt közben uj látogató is érkezett, egy világfias, biztos mozgásu ur, akinek egész különös módon kopasz és fényes homloka volt, szőke és acélos ember, Strauss Richárdhoz hasonló.

- Ódry Árpád vagyok, - mondta ez az ur az idegennek, - hallom, hogy ön csakugyan Shakespearenak mondja magát.

Erre a fényes homloku uriember váratlanul angolra forditotta a társalgást. De olyannyira angolra, hogy mondatainak folyékony patakzásától az idegen kellemesen meghökkenve kapta fel a fejét.

- Ön eldönthetne egy fogadást, uram, - mondta Ódry, - néhány év előtt Egyptomban egy angol filológussal vitatkoztam Shakespeare-szavakról. Én azt állitottam, hogy a "haggard" szó önnél nem azt a bizonyos ragadozó madarat jelenti, hanem, ugy sejtem, néhol a szemek dülledt, támadó és villogó kifejezését is.

- Nem emlékszem, hol használtam ezt a szót, de mifelénk, warwickiaknál, csakugyan megvan ez az értelme.

Ezt már Czollner felé mondta. Ódry még meg szerette volna kérdezni, milyen szerepek vannak a darabban, de az idegen már ment.

amelyben Shakespearet az a megdöbbentő fordulat éri,
hogy a darabját nem adják elő.

A Nemzeti Szinházban minden csütörtökön rendezői konferencia szokott lefolyni. A szőke idegen kevéssel azelőtt érkezett a szinházhoz, hogy a három rendező az igazgató szobájába lépett. Éppen ezért hosszu ideig kellett várakoznia a Czollner szobájában.

Mivel itt mindig forgalmas az élet, az idegennek alkalma volt számos ismeretséget kötni. Megismerkedett például egy borotvált arcu urral, akiről azt lehetett volna hinni, hogy szinész, de viszont nem igen volt szinész, mert egy egész paksaméta darabot hozott a hóna alatt és azokat letette a pultra.

- Rémes dolgok! - mondta előkelő felháborodással és végignézte az idegent. Az idegen is őt. Sovány, markáns arca volt, kiugró csontok alatt hosszu és vékony száj, vékony test, hosszu és komplikált aranylánc a nyakban. Incroyable jelenség amerikai cipőben és fontosságának biztos tudatában. Ránézett az idegenre, a szája sarkát a szigoru és gunyos hadvezérek kifejezésével huzta félre, magasra vonta ráncos homlokán a szemöldjeit és félig lehunyott szemmel odaszólt neki:

- Már mondtam Shakespeare urnak! - szólt Czollner kissé türelmetlenül, mert munkakörébe más is beleszólt.

A borotvált ur a Shakespeare szóra más hangot öltött. Kezet nyujtott és bemutatkozott:

Az idegen éppen nyájas, de vesékig ható konverzációba akart kezdeni, mikor kinyilt az igazgató ajtaja. Két rendező lépett ki rajta. Az egyik testes ember, borotvált arcu, akinek a feje bubján elállt egy tincshaj és elárulta, hogy némi kopaszság fedezésére a halántékából fésültetett oda. A másik vékony ember volt, a koponyája egészen kopasz, de kétoldalt a halántékán szénfekete, finom haj volt még, fekete bajsza, amely nem esett borotva áldozatául, bizonyos török kifejezést adott az arcának. Ez Csathó Kálmán volt, a másik Hevesi Sándor.

Az idegennel ők is megismerkedtek és általános társalgás keletkezett, melynek folyamán a kebelbeliek Csathót állandóan Kerenszkinek szólitották. Pedig kellemes és jólnevelt mivolta nem árult el vérengző hajlamokat. A társalgás hamarosan szinmüirásra fordult és Hevesi igy szólt az idegenhez:

- Ön állitólag Shakespeare, ugye, társaságban sokat hallottam az ön különös feltünéséről vitatkozni.

- Olvastam. Jól ellátta a bajomat. Azt irta, hogy szeretné azt a modern szinmüirót látni, aki tőlem tanulna valamit.

- Nem hiszem. Most egészen más a szinház, más oka van és más célja, mint az ön korában.

- Igen, én is észrevettem, - mondta hamar Hevesi, - nem tudom, mi lehet az oka.

A rendezők bucsuztak és elmentek. Rögtön jött ki Ivánfi is és az idegen egy perc mulva benn volt az igazgatónál. Az ajtó félig nyitva maradt és a kilépő Czollner bámulva látta, hogy Ambrus Zoltán, akit harminc éve ismert és aki harminc év alatt még nem vesztette el soha a kontenanszát, melegen és bizalmasan megöleli az idegent. Az ajtó aztán becsukódott. Hogy benn mi folyt, azt nem tudni. Az idegen egy félóra mulva jött ki. Izgatott volt és egész testében remegett. Czollner szeretettel és részvéttel nézett rá.

A szőke ember, a darabjával a hóna alatt, lement az utcára és céltalanul nekivágott a körutnak. Beleütődött az emberekbe, de nem érezte és nem törődött vele. Egy könyvesbolt előtt azonban annyira nekiment egy fiatal hölgynek, hogy meg kellett állania. Az idegen és a hölgy haragosan készültek egymásra kiáltani, de hirtelen mindakettőnek elpirult és nyájasra derült az arca. A hölgy nem volt más, mint Pálmai Sári. Szőke arcocskája ennivalóan mosolygott a széles, selyemfényü fekete kalap alól.

- Csak ugy bolyongok, - felelte az idegen, - most jövök a Nemzeti Szinházból, ahol refüzálták a darabomat.

- Mert az igazgató megcsináltatta a bemutató költségvetését és kiderült, hogy diszletekre meg ruhában negyvenezer korona kellene. A miniszter pedig, azaz Apponyi Albert, megtagadta a pénzt. Azt mondta, hogy vagy meghaltam és akkor szélhámos vagyok, vagy nem haltam meg és akkor élő ellenséges szerző vagyok és ilyennek ő nem ad pénzt.

- Nagyon kedves volt. Azt mondta, hogy mióta elolvasta, nem bir magával az izgatottságtól, mert amit irtam, az csodálatos alkotás.

Az idegen megragadta a fehér keztyüs kis kezet. Hányatottságában és izgalmában ugy fogta meg, mint valami mentőötletet. És Sári a kéz szoritásától mélyen elpirult.

- Nagyon kedves, - mondta az idegen, még mindig kezében tartva a kis kezet, - ha időt szakithatok, mindenesetre. Most sok bajom lesz ezzel a darabbal.

Sári eltünt. És az idegen, hogy utána nézett, az ablakon tul kavargó tengerben mintegy uszni látta a lány karcsu alakját. Egy asztal felé uszott, ahol már ült és várt a fakereskedő. Az idegen elrestelte, hogy bámészkodik. Boszusan sietett tovább.

A Pannónia-utca egy kis foltja egészen a Vigszinházé. A nagy épület egyik oldalának mentén olyan aszfalt huzódik, amely csak vigszinházi lépésektől szokott kopni. A nagy épület hátsó sarkában van a hátsó bejárat, egész kicsi ajtó; fel is tünhetik, hogyan lehet ekkora épületnek olyan kis ajtaja. Az ajtón innen lóca áll a fal mentén, azon estefelé vigszinháziak üldögélnek, hol ez, hol az. Hol maszkirozott szinészek, akik a jelenésüket várják, hol olyanok, akiknek nincs dolguk a szinpadon, de azért csak elnéztek ide is, hogy mi ujság a szinháznál.

A szük utca tulsó oldalán érdeklődők mendegélnek, polgári népek, akik megállani a szinészek láttára restellnek ugyan, de azért meglassitják lépéseiket és erősen odanéznek a homályba, hogy a fényképekről és szinpadról annyira ismert arcok egyikét felfedezzék. A szinészek ezt nem veszik tudomásul, hozzászoktak az utcai bámulathoz, nyugodtan füttyentgetnek tovább a Makay Margit kutyájának, vagy egy-egy csoportban állva, intimitásokat tárgyalnak.

Az idegen, papircsomóval a hóna alatt, kissé félénken jött ezen az aszfaltdarabon a hátsó bejárat felé. Még ki is tért a kocsiutra, mert a nevetgélő csoportok itt is, ott is elállták az aszfaltot, A szőke ember némán, a homályban elveszően vizsgálódott, meg is állt egy kicsit, aztán nekivágott a bejáratnak, ahol éppen zenészek cigarettáztak. Alig nyitottak neki utat. Zegzugos üvegajtó mögött jobbra a portásfülke tünt fel, benne egy korlátos lejáró, vajjon hova lehet menni innen még beljebb. A kis szobában lóca volt, azon kifestett fiatal lánykák üldögéltek, nyilván szinpadi ruhában. Két lány vihogva nézte az ajtóra üveg alá akasztott leveleket, elolvasták a képeslapokat, amelyek indiszkréten tárták ki a világnak a harctéri feladó nevét.

- Tessék az emeleten keresni, - szólt egy asszonyság. Bizonyosan a portásné volt. Ügyet sem vetett az idegenre, mert szólitották:

- Halló!... igen... fél tizenegykor... itt lesz a fiakker érte... igen... megmondom.

Az idegen megállt egy darabig, de mivel nem törődött vele senki, kisomfordált. Felment néhány lépcsőfokon és két utat látott maga előtt. Az egyiket elállták kosztümös fiuk és lányok, akik a fekete táblára akasztott cédulákat és a krétával teleirt próbatáblát nézegették, ez az ut különben is a szinpadra vezetett. A másik ut valami öltözőfolyosó volt, egy csókolódzó pár viharosan ölelte egymást. Végre megtalálta a lépcsőt. Tanácstalanul mendegélt, csetlett-botlott és nézegetett, benyitott találomra egy ajtón, de ott egy nagyszakállu remete parókák felett piszmogott, mint egy török kereskedő egy szük bazárban.

A folyosón egy pirospozsgás, borotvált arcu, fehérhaju öreg ur bukkant fel. Most érkezett a szinházhoz, most jött fel. Az idegen megemelte a kalapját.

- Ja ugy, ön az a különös ember, kérem. Örvendek, Faludi Gábor vagyok. Mivel szolgálhatok, kérem?

Az öreg ur nyájasan kezet szoritott, aztán egy cvikkeres ur felé fordult, aki a folyosó másik részéről jött kifelé.

Eltüntek mindaketten. Az idegen állt és nézdegélt. Nem tudott hova menni. Most felülről jött egy ur. Alacsony, nyirott bajszu. Az előbbi öreg urhoz hasonlatos, de annál fiatalabb.

- Shakespeare? Hallottam az esetről. Ön tehát azt állitja, hogy materializálódott és azonos a brit szellemóriással? Érdekes. Most sajnos, nem érek rá, el kell sietnem, de szeretnék erről beszélgetni önnel. Keressen fel a Városi Szinháznál, ott különben egy olyan operettet játszunk, amely hasonlit az ön esetéhez. Az a meséje, hogy egy amerikai milliárdos lány... de majd ezt is elmondom, meg is kell néznie a darabot. Az előadás nagyon fog tetszeni önnek. Kerényi Gabi, hát mondhatom, kérem, de hiszen majd meglátja. Ha jönni akar, telefonozzon József huszonnyolc kilencvennégy alatt, szabadjegy nincs, de majd az igazgatósági páholyban szoritunk helyet. Viszontlátásra.

Az igazgató már el is ment. Az idegen pedig nekivágott a lépcsőnek. Alig tett két lépést, megdöbbenve hökkent vissza. Az az ur, akivel éppen most beszélt, felülről jött vele szembe, még pedig főhadnagyi egyenruhában. Ugyanaz az ember volt, félreismerhetetlenül ugyanaz. De kisérteties délibábnak látszott, hogy távozó lépései civilben még felhallatszottak alulról, és már uniformisban jött felülről. Az idegen meghökkenve hebegett.

- Bocsánat... nekem ugy tünt fel, mintha az imént... csak egy perce... civilben...

- Ja ugy, az öcsém lehetett, Faludi Jenő. Én Faludi Sándor vagyok. Ikrek vagyunk. Szolgálhatok valamivel?

- Érdekes - mondta zavart mosollyal az idegen - hiszen én irtam a Tévedések vigjátékában a két Antipholust és a két Dromiót, akik ugy hasonlitanak. A szirakuzai, meg az efezusi... Érdekes... Különben Heltai igazgató urat keresem...

Az idegen a jelzett ajtón kopogtatott. Benn az az ur ült, akit a Miklós Andor társaságában már látott egyszer. Az Est asztalánál. És ott ült még egy ur, akit szintén annál az asztalnál látott: Jób Dániel. És még egy, akit nem ismert.

- Én vagyok, - mondta Heltai, - már találkoztunk. Tessék helyet foglalni, tessék rágyujtani. Az urak már ismerik egymást? Jób Dánielt már ismeri. Hajó Sándor és Shakespeare Vilmos urak.

Heltai nagyon nyájasan beszélt, arca jóindulattól sugárzott, raccsoló szavai leköteleztek. Az idegen leült, rágyujtott, aztán a tárgyra tért. Átnyujtotta a darabot. Heltai arcán őszinte öröm tükröződött, mikor átvette.

- Talán lenne kegyes átadni mindjárt Komor urnak. Ő több darabbal együtt majd ezt is lesz szives a lakásomra küldeni.

Az urak elbucsuztak, Heltai nyájasan, Jób szótlanul. Hajó a folyosó szemközti végébe kalauzolta az idegent. Ott benyitottak. Igen nagy terembe lépett az idegen, nagy könyvespolcok álltak sorban, hosszu asztal, korlátos lépcső a háttérben, szobrok, iróasztalok. Az innenső asztalnál egy ur ült és szorgalmasan kopogtatta az irógépet. Hajó bemutatta őket egymásnak,

Kezet fogtak. A titkár ideges, dolgos kezü ember volt, óriási, szürkés macskabajusza zordonul lengett a világba, ő maga ezzel szemben szelid és csendes kedélynek tünt fel.

- Kérem, - mondta az idegen, - ebben a házban akárkit szólitok meg, hogy az igazgató urat keresem, mindenki azt feleli, hogy "én vagyok az". De a darabomat elolvasás céljából nem akarja átvenni senki.

- Én nem vagyok igazgató, - felelte Komor, - de viszont elolvasom. Ma ugyis el kell még négy másikat olvasnom.

- Ötöt egyszerre? - szólt az idegen kissé szomoruan, - de ez nem olyan darab. Ennek neki kell ülni, ebbe el kell mélyedni. És...

- Jó, jó, - mondta Komor atyai jósággal, - majd megnézzük, tessék csak rámbizni. Ön ugylátszik, nem nagyon gyakorlott szinházi ember.

Azzal elvette a darabot és odatette a zsufolt iróasztalra, papirhalmaz tetejébe. Az idegen keze mint egy reflex-mozdulattal követte a darab utját. Féltette. Mintha csak az életét tették volna oda gépirások, könyvek, boritékok, jegyzetek közé. Komor ezt nem vette figyelembe. A szerzők ilyetén fellépését már megszokta jó husz esztendő alatt. Hajóhoz fordult.

- Lehet csevegni, - mondta Komor, - csak még megirom a kommünikéket, beszélek Fenyvesivel, irok Bródynak, elintézek valamit Wisterrel és valamit megtelefonozok a lapoknak. Tiz perc mulva ott leszek a Clubban.

És már ült és gépelt és dolgozott csodálatos gőzgép gyanánt. És már fel is ugrott és szaladt a telefonhoz és hamar végzett és ment vissza gépelni. Az idegen Hajóval távozott. Ahogy az utcára értek, Hajó megszólalt:

Az idegen ránézett Hajóra. És a szinmüiró különös forróságot érzett. Mintha az idegen kék szeméből Krisztus tekintete rémlett volna felé! A szőke ember enyhén mosolygott.

- Ön sem hisz bennem? Csodálom. Tehetséges embernek látszik. Csak lelkes és zavart.

amelyben az is fontos ugyan, hogy a szininövendéknek van magához
való esze, de az is, hogy a darabot a Vigszinház visszautasitotta.

Hajnalban a Nagymező-utcában egy lélek sem jár. A záróra tizenegykor sürgő és vidám tömeget ont végig ezen az utcán. De az éjfélre lassan elpárolog. Éjfélután néhány sötét női árnyék imbolyog a sarkokon, aztán azok is elenyésznek. Az olyan vidám emberek, akik magánlakáson hajnali négy-ötig szoktak jó társaságban fittyet hányni a zárórának, nem errefelé laknak.

Mély csend. Az alvó, háborus Budapest sötét és komor csöndje. Ebbe a csöndbe belecsattant egy zár nyitása és belecsikordult egy kapu. A kapuban félarcára huzott boával egy nehéz prémkabát jelent meg, - nem is látszott, hogy nő van benne, csak a kabát bő alja alatt homálylott két valószinütlen vékony boka. Mögötte egy sötét, szakállas férfialak. A házmester hálás "köszönöm szépen"-jét középen kettécsapta a kapu, amely ismét becsukódott.

- Ahogy itt állunk, - felelt vidáman a nő, - ugy látom, nem nagy tekintélye van a konflisok előtt.

- Előre adtam neki harminc koronát és megmondtam, hogy még hetvenet fog kapni.

- Milyen buta ember maga. Most negyed öt van. Az természetes, hogy a kocsis jó üzletet csinált. Harminc koronát kapott azért, hogy idehozott a Klauzál-térről. Majd bolond lesz reggelig várni.

- Sári, Sári! Legalább hagyta volna egyszer megcsókolni magát! De még azt sem! A többiek, akik fennmaradtak, most kinevetnek. Én meg mehetek gyalog haza.

Távolról, a Vilmos császár-ut felől, egy magányos éjszakai járó-kelő lépései kongva közeledtek. Ők pedig álltak a kapuban. Langer, a házbérfarkas, tömérdek milliók szakállas ura, és Pálmai Sári, a drága.

- Vezetem? Nem is vezetem. Semmit sem igértem, ne csodálkozzék, ha nem kap semmit.

- Hát mit csináljak magával? Mit találjak ki? Már negyedszer vagyunk itt fenn, pezsgő és konyak és minden és egyetlen csókig nem tudtam jutni.

A nő vidám volt. Mosolygott és vállat vont a sötétben. Langer tovább beszélt.

- Legalább annyit mondjon, hogy nem hiába szaladok maga után. Nyujtson egy kis reményt. Akkor folytatom tovább.

Sári dudolni kezdett, de a hangot elfojtotta benne egy durva szoritás. Langer ugy megragadta a karját, mint egy polip.

- Menjek el? És a pénzt, amit befektettem, hagyjam futni? Ezt a prémes bundát, ezt a kalapot, a számlákat, a pezsgőket, a kocsikat, a vacsorákat, mi?

Langer lihegett és hunyorgó, vereshéjju szeme szikrázott a sötétben. Ahogy ott álltak szemben egymással és farkasszemet néztek és a vén zsidó a dühét nyeldekelte, a távolról közelgő lépések egészen odaértek hozzájuk. És ekkor Sári kellemes meglepetéssel felsikoltott:

Az éjszakai járkáló megállott. A szőke idegen volt. Megismerte őket és rosszalló rángás futott át a homlokán. De csak egy pillanatig. Előbb a lánynak nyujtott kezet, aztán Langernek.

A szőke idegen szólni akart, de Sári közbevágott. A hangja hidegen és szilárdan csengett. Az idegenhez fordult.

- Ne társalogjunk, későre jár. Maga fog engem hazakisérni. Langer ur pedig mehet haza.

A házbérmilliomos belekezdett egy kiáltásba. De a rekedt rikácsolást elharapta. Féktelen dühvel megrántotta magát és nem is köszönt ezeknek. Rohanó léptekkel elindult a telefonközpont irányában, ahol egy polgárőr bizonytalan körvonalai imbolyogtak.

- Van itt valami magánlakás, a tulajdonosa a zárórát ugy játssza ki, hogy mulató társaságokat lát vendégül. Ott voltam fenn ezzel a vén emberrel. Pezsgőztünk, unatkoztunk, mindegy. A társaság még fennmaradt.

- Növendékek, tőzsdeemberek, nem fontos. Hogy van? Fogjon karon, kisérjen haza.

Karonfogva elindultak a Klauzál-utca felé. Az idegen némán bandukolt és a földet nézte.

- Sokan. A két Faludi volt ott: Jenő, meg Sándor. Aztán egy udvarias szinész, bizonyos Pártos. Aztán egy másik, olyan világos arcu, ápolt kezü: Bárdi. Aztán egy csinos, fekete bajszu ember, Fábián, azt nem tudom, kicsoda.

- Fábián? Az fontos ember. Felmentési referens a kultuszminisztériumban. A szinészi felmentések az ő kezén mennek keresztül. Hát még ki?

- Aztán egy alacsony ember, bizonyos Karcsi. A Faludiaknak mintha rokona volna.

- Aztán két főhadnagy. Az egyik felment a kártyaszobába, óriási nagy ember, ugy látom, kitünő, derék fiu. Olyan borotvált arcu.

- Stimmel. Cvikkeres ember, ugy-e? Nagyon népszerü ember, ugy láttam. Minduntalan nők hivták a telefonhoz, de ő letagadtatta magát. Egy jó darabig beszélgettem vele szinházról. Nagyon szereti a szinházat és mindent tud.

- Egyszer énekeltesse el vele a magyar nóták müforditásait. Én egyszer majd meghaltam nevettemben, mikor nagy társaságban nála vacsoráztam Rákospalotán. Ja, igaz, hát mit mondott Komor?

- Azt mondta, hogy ők háborus darabot elvből nem játszanak, aztán meg a tragikus müfaj ezen a hangon inkább a Nemzetibe való, meg aztán - aszongya - sok a szinváltozás, a darab eltartana héttől hajnalig a diszletek miatt. Szóval nem kell nekik. De különben megdicsérte.

Jó darabig szótlanul mentek. Sári egy tócsánál, mikor nagyot kellett lépnie, magához szoritotta az idegen vékony, izmos karját.

Az idegen szomoruan elmosolyodott és nem felelt. Ezenközben odaértek a Klauzál-utcai kapuhoz. Megálltak, a lány még nem csöngetett be. Mondani akart még valamit, de észrevette az idegen felcsillanó szemén, hogy az meglátott valami érdekeset. Ő is abba az irányba nézett. A szomszéd ház kapujában, a kapunyilás oldalkövén üldögélve egy ember aludt.

Lábujjhegyen odamentek hozzá. A fakereskedő volt. Az idegen Sárira nézett, az meg mintegy sziven ütve szemlélte a hajnali utcán törődötten szundikáló süket embert. A szeme megtelt könnyel.

- Szegény, - mondta meghatottan. - meg akart lesni, hogy mikor és kivel jövök haza. Elnyomta a buzgóság. Szegény, szegény.

- Beszéljen csendesebben, - szólt halkan az idegen és a szemében tüzes érdeklődés csillogott, ahogy a furcsán bóbiskoló embert nézte.

Még egy darabig nézték. Aztán Sári sóhajtott egyet, visszament a kapuhoz és megnyomta a gombot. Némán álltak, mig a házmester kicihelődött. Az idegen alig vette észre, hogy Sári kezet nyujt neki. A fakereskedőt nézte.

- Isten áldja, - szólt Sári. És a kapun belül még hozzátette: - Néha szabad rám is gondolni.

Az idegen ott maradt az utcán. Elpirult. Megsimitotta a homlokát. Hirtelen mintha eszébe jutott volna valami. Nézte az alvó embert. Aztán a kapu rostélyos ablakán bepillantott az udvarra. Onnan áthatolhatatlan sötétség felelt a szemének. És mintha lépcsőn felhaladó lépések könnyü neszét hallotta volna.

Az idegen közelebb huzódott a kapuhoz, a rács egy közén odaszoritotta forró homlokát az üvegre és magához szoritotta a kéziratot, amely a hóna alatt rejtezett. A fakereskedő a sarokkövön mélyen aludt.

amelyben ugy látszik, hogy a költő végre célhoz ér,
mert Beöthynek nyujtja be a darabot.

Aki benyit a Király-szinház üvegházhoz hasonló bejáratán, két utat választhat. Vagy megy egyenesen lefelé a meredékes, hosszu előcsarnokba, onnan pedig a nézőtérre. Vagy pedig mindjárt az elején belemegy balról egy nagy függönybe, amely az Ezeregyéjszaka barlangja gyanánt ketté nyilik a közelgő előtt, még varázsige sem kell hozzá. A függönyön tul lépcső, forduló, üveges ajtó. És ha a látogató tudja a járást, akkor habozás nélkül befordul egy helyiségbe, amely iroda is, előszoba is, folyosó is, könyvtár is, minden. A baloldali fal mentén fekete kerevet huzódik végig, fölötte vasráfból elmés alkotmány, amely a többi szinházak aznap esti szinlapjait sorakoztatja egymás mellé.

A szinlapok sora alatt foglalt helyet az idegen. Jobbról egy öreg, köhécselő ember üldögélt mellette, átható enyvszagot terjesztve magából, valami kárpitos lehetett ez, kezében számlát szorongatott. Balról egy kifestett hölgyike pompázott az idegen mellett. Belőle a pacsuli fojtó illata áradt. Ez is mindig reszelte a torkát; nyilván szerződési célzattal jött és el volt rá készülve, hogy próbát kell énekelnie. Erre vallott a János vitéz viseltes kottája is, amit a kezében szorongatott. Igy ült kettejük köhécselése és illata között a szőke idegen, kezében a kézirattal.

A telefon alatt egy alacsony emberke ült az iróasztalnál, de az asztalt nem irásra, hanem cigarettatöltésre használta. Koronként megszólalt a telefon. Ilyenkor a cigarettás ember felállt és jelentkezett:

Krájszáz, az természetesen Király-szinházat jelentett azon az édesded és fuvolázóan dallamos hangocskán, amellyel mondták. A telefon igen forgalmas volt. A legkülönbözőbb kérdéseket tették fel, mint a feleletekből sejteni lehetett. Gyakran fordult elő a következő felelet:

Ilyenkor kisvártatva a szobák mélyéről egy stentori hang harsant fel, amely szervuszt kiáltott a telefonba.

A szobán minduntalan jöttek-mentek keresztül. Jött egy hatalmas, szőke ur, herkulesi termetü és cvikkeres ur, huszáros szőke bajuszkával.

- Mondja, Czeglédy, - szólt a cigarettatöltőhöz - nem telefonoztak a Szinházi Élettől?

- De igen, keresték a Buttykay urat valami képekért. Mondtam, hogy majd később fel tetszik jönni.

A lépcsők felől egy szinész sietett be izgatottan. Odament Czeglédyhez, pár suttogó szót váltottak, aztán Czeglédy - bár kissé vonakodva - diszkréten átnyujtott a szinésznek ötven koronát. A szinész ragyogó arccal elvágtatott. Most a szobák felől támadt egy hang:

- Szóval kérlek, rólam pletykázhatnak, ahogy akarnak. Fütyülök rájuk. Csak mégis kellemetlen az ilyesmi nyomtatásban. Szervusz, Lázó.

Egy választékosan öltözött apró ember jött kifelé az egyik szobából. Enyhén vöröslő szőke haj gyönyörködött fehér fején; vékony, ápolt kezeinek jótékony intésével fogadta Czeglédy köszöntését: "Ásszolgája, Rátkai ur." Aztán acélos léptekkel, amelyeknek harmónikus fürgesége csak a kitünő táncosok sajátsága, eltávozott. Aki kijött vele, az megállt a szoba közepén és széttekintett a várakozók serege felett. Többen tisztelettudóan felálltak és köszöntek. Az illető ur kopasz, borotvált ember volt, nyájas, derék, arca kissé szeplős, mozdulatai hanyagok és szélesek. Megdörzsölte viszkető orrát, szétvetett lábakkal állott és szemlét tartott. A várakozók közül többen szólni akartak, de ekkor nyilott a folyosó-ajtó és egy bank-cégjegyző lépett be rajta. Első látásra nyilvánvaló volt, hogy bankcégjegyző. Kopasz fején kis szájat viselt, hajlott testén kis fekete prémes bundát. Kezében aranyfejü botot.

- Szervusz, Lázár! - szólt az ujonnan érkezett, akiről tehát kiderült, hogy azonos Drégely Gáborral, a világhirü szinmüiróval.

Drégely éppen felelni akart, de meglátta a szőke idegent. Kicsit habozott, aztán megszólitotta.

- Darabot? Azt tessék odaadni Kövessy urnak. Ő majd elolvassa és megmondja, mikor tessék jönni a válaszért.

Drégely még pártfogó nyájassággal intett az idegennek, aztán bement Lázárral azon az ajtón, ahol fekete betükkel festve állott: Lázár Ödön h. igazgató. Czeglédy odafordult az idegenhez:

Az idegen benyitott a jelzett ajtón. Onnan az ajtónyitáskor erősödve zendült ki a zongoraszó, amely észrevétlenül eddig is a levegőben volt. A szobában egy pianinó állott az ablak mellett. Egy vékony, fekete bajuszos fiatalabb ur futkostatta rajta az ujjait. Az iróasztal mellett pedig olvasott valaki. Az idegen nem tudta, kihez lépjen. Megállott. A zongorázó éppen felütötte a fejét egy egészen különös akkordot sokáig tartva a zongorán.

Majd észrevette az idegent. Ránézett várakozóan. Az pedig odalépett hozzá.

Az idegen az iróasztalhoz lépett. Rengeteg szindarab között egy borotvált pergamen-arcu ember ült ottan. Furcsa, szokatlan jelenség volt, mintegy óriásira nőtt törpének lehetett volna nézni.

Kövessy már nyult érte. A két kéz találkozott a darabon. A dramaturg keze és a szerző keze. A dramaturgé mintegy gyakorlott mozdulattal, közönyösen és erősen, a szerzőé féltően, aggódva, szeretettel.

Elbucsuztak. A dramaturg ismét belemerült a könyvekbe, a villanylámpa erősen megvilágitotta az arcát. Bertha egy kissé tünődve nézett az idegen után, aztán leütött egy halk akkordot. Közel tette a fülét a zongorához, ugy hallgatta a hangok titokzatos összefüggését.

Az idegen megrezzent az előszobában. Időközben - ugy látszik megérkezett maga az igazgató, Beöthy László. Az iroda ajtaján ekkor suhant be valaki, csak egy pillanatig láthatta. De mintha ismerős lett volna. A termete, a kiszürődő világosságban eltünő sziluett, mintha emlékeztetett volna valakire.

Egy kissé zavartan állt a szőke. Aztán elrestelkedve összeszedte magát és elment. Az ajtóban egy előkelő és igen csinos szőke uriembernek tért ki, akinek megjelenésére Czeglédy buzgón megszólalt:

melyben a költő elcsodálkozik azon, hogy egy fogalom
kis betüvel és nagy betüvel egyaránt milyen fejlett lehet,
ugyis mint szinházi élet, ugyis mint Szinházi Élet.

A sötét utcán, amelyet a háborus világitás a barlangvasuthoz tett hasonlóvá, az idegen ismerősbe botlott bele. Hajó Sándor volt, a szinmüiró, akivel a Vigszinházban ismerkedett meg.

- Hát akkor jőjjön velem. Én felmegyek a Szinházi Élethez, mert meg akarom kérni az Inczét, hogy valamit ne irjon ki, ami az uj darabomról szól. Nem jön velem? Érdekes helyet fog megismerni.

Az idegen vállat vont. És együtt mentek tovább. Utközben egy bolthelyiség előtt Hajó megállott.

És benézett a boltba, keresztülfurva magát a sokaságon, amely a szép és vonzó szinésznőknek a kirakatban elhelyezett képeit bámulta. Csakhamar kijött Hajó.

Átmentek a körut tulsó oldalára, betértek egy kapun és miután egy akkurátus kis sapkás házmester felvitte őket liften, beléptek egy szerkesztőségbe. Az előszobában sokan üldögéltek, nyilván vidéki szinésznők, selyempapirba csavart fényképekkel, meg hirdetési ügynökök, meg ifju, nagyhaju sakálok. De Hajó nem ült le a várakozók közé, hanem egyenesen benyitott. Az iróasztalnál egy meglepően fiatal ember ült, mint főszerkesztő. Kellemes, jól fésült fiu, friss, mozgékony, érdeklődő és gyors.

- Kedves Flince, - mondta Hajó, - azt hallom, ki akarja irni az uj darabom cimét az Intim Pistában. Nagyon kérem, ne tegye. Valamiért nagyon fontos nekem.

A két bemutatott férfiu kezet szoritott. De beszélgetni alig tudtak. Hajó elment, de folytonfolyvást szólt a telefon. Általában rendkivüli forgalom viharzott. Hol egy nyulánk hölgy lépett be, akit Ilonkának hivtak, vidéki cimszalagokkal, hol egy nagyfejü, jóképü ifju ember sugdosott valamit a szerkesztővel, ez Bus Fekete László volt, hol egy katonatiszt borotvált arca bukkant fel várakozóan balról, ez Kovács Károly zeneszerző volt, akinek Incze mindig ezt felelte:

Mindezek alatt az idegen jól körülnézhetett. Rengeteg fénykép volt a szobában, csupa szinész és szinésznő. Szép, nagy, drága képek. Egész alak, trikókép, fejkép, mellkép, diszletfelvétel, kosztümkép, a földön a falnak támasztva Molnár Ferenc szines portréja, a sarokban Pécsi Erzsi mellszobra. És fénykép, fénykép mindenütt.

- Cimlap-oldalak. Elülső, hátulsó, külső és belső cimlap. Mert nálam minden számnak négy szinlapoldala van. Tehát negyvenezer példányomra való tekintettel százhatvanezer hetenként.

És már szólt a telefon. És már jött be Ilonka, hogy az abrudbányai csomaggal milyen beosztás történjék a két terv körül és már megint telefonoztak a boltból, hogy van-e még itt fenn Csárdás királyné-album, a szerkesztőt négyfelé tépték minden percben, folytonos ajtónyitás, telefon, intézkedés, ügynök, fényképész, kórista, előfizető, telefon, növendék, sürgetés, telefon. De Incze mindezt könnyen és frissen végezte, közben még oda is szólt az idegennek:

- Még nem. Akarja, hogy szóljak Beöthynek? A legnagyobb készséggel. Halló... Kicsoda?... Ja, tessék felhivni a bolthelyiséget, hetvennégyes hatvanhatos... szóval szóljak Beöthynek?

- Nagyon lekötelez, - szólt az idegen, akin egyszerre egy kis forró zavar futott keresztül. Mert az asztalon heverő képek közül egyszerre csak egy fitos és bájos arc mosolygott rá: a Pálmai Sári, arcképe volt. Az idegen akadozva szólt: - Ezt a képet nem adhatná nekem szerkesztő ur?

- Sajnos, azt nem lehet, két hét mulva jön a hátulsó belső cimlapon, Langer, a milliomos hiéna, ma már kétszer járt itt sürgetni. Halló... te vagy, kicsi? Este igen... ott leszek. Hogyne.

Az idegen valami kelletlenséget érzett. Elbucsuzott, Incze csak a feje bólintásával felelhetett neki. Mert a szájával telefonált, a kagylót félkezével fogta, a másik kezével meg egy nyugtát láttamozott. És Kovács Károly megint bedugta a fejét. Az idegen elment. A fényképre még visszanézett az ajtóból, ahol éppen ekkor lépett be egy prémes, karcsu kislány és Incze hangosan kiáltott:

amelyben Shakespeare Vilmost az a kitüntetés éri,
hogy társszerzőt akarnak melléje adni.

Csak egyszer volt itt, de már beletanult. Az idegen megint ott ült a szinlapok alatt. Most már nekibátorodott egy kissé. Koronként felkelt és szétnézegetett a szobában. Csend volt egyébiránt. Czeglédy csendesen töltögette a cigarettákat, néha felállt a telefoncsengésre és bemondta a másnapi zongorapróba kezdetét, vagy pedig átkapcsolta a telefont a helyettes igazgatóhoz. Az idegen várakozott, mert Kövessy még nem jött be. Már elolvasta a könyvtárszekrény ajtajára ragasztott utasitást, már elolvasta a keze ügyébe akadt Független Magyarországot és a Kelet népét.

A várakozásban társai is voltak. A szinház tagjai lehettek ezek, mert otthonosan ki s bejártak, leültek, felálltak, hol egymás közt, hol Czeglédyvel beszélgettek, hol a Lázár szobájában tartózkodtak. A beszélgetők szavaiból az idegen megállapitotta kilétüket. Egy orgonahangu, kedves, rendőrszerü szinészt, akinek különös arca a vaddisznóéhoz hasonlitott, a többiek Körmendynek szólitották. Melegen szorongatták a kezét és hogyléte iránt érdeklődtek. Ugy látszik, most gyógyult fel valami nagyobb betegségből. Hamar jött és hamar ment. Volt aztán egy házaspár. A férj karcsu, nyulánk legény, meleg fekete szemü, csillogó és gondosan simára fésült haja elől ékalakban lenőtt egy kicsit a homlokába, sovány fejének mintegy szárnyat adtak a fülek. Derülten és könnyedén beszélgetett a kislánya viselt dolgairól, néha a felesége is közbeszólt. Ez magas, kitünő termetü jelenség volt és pompás bundájához, drága cipőjéhez egészen különösen hatottak a jassz szavak, amelyekkel a beszédét keverte. Király Ernő és Solti Hermin voltak ezek. Aztán egy szőke szinész, fehérarcu, kékszemü, aki felötlően nagy lépésekkel méregette a szobát, átható és csengő hangon beszélgetett, a sziszegő mássalhangzókat pikáns hibával ejtve ki: Törzs Jenő. Sokáig nézett az idegen egy különös urat. Ez Czakó Gyula volt, a szinház rendezője. Sovány termetén olyan fejet hordott, amelyre aligha volt könnyü kalapot találni. Két oldalról annyira összenyomott fej volt ez, hogy a nagy és vizes szemeknek alig maradt hely a magas, domboru homlok alatt, a száj összecsücsörödött és a fogak zsufoltsága előre szoritotta. Ritkás haju, vékony csontu ember, - az idegen hosszan és érdeklődve nézte a jelenséget és hallgatta zsarnoki hajlamu megjegyzéseit, amelyekből vérszopó tigrisnek lehetett volna gondolni, pedig az élesebb néző könnyen megláthatta benne a bárányt.

Végre jött Kövessy. Jelentősen köszönt az idegennek és a köszönést kisérő gesztusa ezt látszott mondani; igen fontos beszélgetni valónk van egymással. Bementek mind a ketten a rendezői szobába. Ott két ember vitázott a zongoránál. Egy cvikkeres szőke ur, akiből melegen kiabált az angyali türelem és szelidség. Ez Vincze Zsiga volt, a szinház egyik karmestere. Arcszinéről és egyéb apró jelekből az orvosi tudományokban járatos szem megláthatta a frontkatonáskodásból hazahozott gyomorbajt, de a véghetetlen türelmet is, amely ezt hordozza. A másik halk beszédü, vékony, finom ember volt nagy szemekkel: Békéssy Ferenc, a másik karmester. A dramaturg és a szerző közeledtére abbahagyták a vitát és kimentek.

Most Kövessy letette a kabátját, elővette a darabot, széket huzott maga mellé és elkezdte.

- Hát kérem, nekem külön véleményem van. Én részemről szinrehozhatatlannak tartom a dolgot, mert sok hiba van benne. De aztán az a véletlenség történt, hogy egy másik darab helyett, - az egy kitünő zsidó bohózat, csak hozzáértő embernek át kell dolgozni, - aminek a kötése hasonlit ehez, ezt küldtem át a Beöthy igazgató ur lakására. Már most az igazgató ur belenézett és ugy gondolta, hogy ebből lehet valamit csinálni. Én bizony őszintén szólva még mindig azt hiszem, hogy nem. Majd mindjárt végigmegyünk a hibákon...

- Kérem, ahogy tetszik, - szólt hidegen Kövessy, - azt hiszem, már itt van. Mögöttem jött tiz lépéssel.

Czeglédy megijedt egy kissé. Az idegent mintha kicserélték volna. Friss lett és acélos és szinte offenziv. Ragyogóvá nyilt kék szeméből csodálatos és érthetetlen erő sugárzott. Állt és várt, de az akció, amely kigyuladt benne, nem hagyta nyugodni. Izgett-mozgott, topogott és éles szemmel figyelt minden apróságot.

Most hirtelen összeestek az ajtónyitások. Három ajtó nyilt meg ugyanabban a percben. A Lázár ajtaján ketten jöttek ki: egy deli hölgy, hamvasfehér arcu érdekes nő, Simonyi Mária és egy mozgékony, gondosan öltözött, fifikus szinész, Z. Molnár László. Ugyanekkor nyilt a bejárat is, ott is szinész jött, Tarnai Ernő, a rendezővé lett tag öntudatos fellépésével, mellette egy szőke baba, a felesége, mögöttük egy testes, hangos kolléga, aki nagy hévvel és megállithatatlanul magyarázott valamit, miközben mintegy vitte magát előre: Vágó Béla. És ugyanekkor kinyilt az igazgatói iroda bejárata is: Beöthy László kisérte ki a látogatóját, Pálmai Sárit. A nagy forgalomban az idegen kissé elvesztette a talajt, Sári megjelenése meghökkentette.

- Várjon meg! - szólt Sárihoz, miután gondolatai villámgyorsan cikáztak. Aztán Beöthyhez fordult: - pardon, Shakespeare vagyok.

Egy perccel később benn álltak egymással szemben az igazgatói irodában. Az idegen szemügyre vette az igazgatót. Az kissé idegesnek látszott. Fütyörészett ok nélkül és nadrágzsebében kulcscsomót csörgetett. Egyébként érdekes ember volt, a származás minden előnyével. Magas, huszáros termet, kerek, jó mozdulatok, az általános habitusban valami snájdig és brigadéros-szerü elegáncia. Arca jókedvet mutatott, de az idegen meglátta benne a gyakorlott modoru ember rutinját, hangja szerfeletti nyájasságában pedig hiába keresett a szerző valami biztató bensőséget.

- Olvastam a dolgot. Incze felhivta rá külön is a figyelmemet. Csinálunk vele valamit. A többit bizza rám.

- Haha, a negyedik dimenzióba? Lássa, ezt szeretem. Konzekvensnek kell maradni. De én nem kutatom, hogy maga milyen alapon Shakespeare. Nekem elég, hogy az anyag, amit adott, jó. Holnap délben fáradjon fel, pénzt is adok, megcsináljuk a szerződést is, a többit bizza rám, meg Gábor Andorra.

- Ebből brilliáns revü lesz, én mondom magának. Majd a Gábor megcsinálja és én még ma este beszélek Zerkovitz Bélával a zeneszámok dolgában. Na Isten áldja meg, szót se többet, a nyáron majd itt a Királyban, vagy valami bérelt helyen maga százezreket fog keresni.

Az idegen még beszélni akart, de ekkor vette észre, hogy Beöthy rendkivül nyájasan és szeretetreméltóan már elbucsuzott tőle és már kinn is vannak mindaketten az előszobában. Ott Beöthy rá sem figyelve többé, ölelésre tárta karjait egy tömzsi, szőke, pufók ur felé, akinek virgonc fején pápaszem csillogott.

Azzal már bementek mindaketten. Az idegen - maga sem tudva, hogyan - bement Kövessyhez, magához vette a darabot és lement a lépcsőn. A szinház előtt felriadt a megütődött merengésből. Valaki megérintette a karját. Pálmai Sári volt.

- Szerződésről volt szó. De nem ment a dolog. Olyan szokatlan feltételeket szabott, amikbe nem mehettem bele.

- Most el kell válnunk. Én a Nyujorkba megyek, ott lekapcsolom a fakereskedőt. Aztán találkoznom kell Langerrel.

Könnyedén mondta, de lopva a hatást kutatta hozzá. Az idegen szeme villanva huzódott össze. De nem szólt semmit. Sári kezet nyujtott neki és eltünt.

amelyben a költő ismét a sajtó világában tesz érdeklődésre méltó látogatást.

A hatos villamosok szaladnak a nyugati pályaudvartól az Oktogon felé. Onnan Erzsébet-, onnan József-, onnan Ferenc körutjára. Aztán megfordulnak a sárga bestiák, hogy visszajöjjenek a nyugatihoz. Ahol fordulnak, ott rendszertelen külvárosi tér van, valami jelentéktelen zöld és egy pár lóca a gyerekeket sétáltató dadák számára.

Az egyik lócán ült valaki. Ült és merően maga elé nézett. Hóna alatt kéziratcsomó. Tiszta és derült téli délután volt, már nem világos, de még nem este. Itt-ott gyuladozó lámpák fénye ütközött fel a kékesbarna háttéren és a lámpák körül sárga fényvonalas udvart látott a szem az enyhe homályban.

A szőke idegen felriadt. Valaki megérintette a vállát. A kis Balla volt, a rendőri riporter.

- Mi az, papa? - kérdezte Balla. - Csak nem ereszti bunak az orrát? Hallottam Pálmai Sáritól, hogy a darabot mindenütt dobták. Hát az nem nagyon kellemes. De azért kár igy elfiatalodni.

- Ki kéne találni valami jó écát. Jöjjön fel hozzánk a szerkesztőségbe. Ott sok a szinházi ember. Ravasz emberek, link és dörzsölt emberek. Hátha kitalálnak valami jó tanácsot. Csupa szinházi szerző, jó volna beszélni velök.

Már állt az idegen. Sőt már mentek a hatos villamos állomása felé. Felszálltak és az uton alig beszéltek valamit. Egy jó negyedóra mulva befordultak a Pesti Napló kapuján, nagy üggyel-bajjal vergődve át a tömegen, amely egymást lökdösve, tolakodva nézte a kirakatokat és olvasta a kiragasztott táviratokat a lámpa esti fényében.

Fenn az idegen csodálkozva nézett széjjel. Még nem járt pesti szerkesztőségben, de ahogy olvasmányaiból és beszélgetéseiből egy redakciót rekonstruált magának, az egész más volt, mint ez a helyiség. Ő rozzant asztalokat képzelt, sürü füstös szobákat, bohémromantikát, izgalmas futkosást és kedélyt. Ez más volt, előkelő, nyugodt, gazdag és furcsa. Folyosó szaladt körül, amely nyitva hagyta az udvart. Az udvar rengeteg kiadóhivatal, könyvekkel és bazilikaszerü pénztárral, az egész mint egy bank, a sárga és zöld szinek, a formák és vonalak gőgös öncélja, mindez erősen fütve, lárma semmi, az izgalomnak nyoma sem, a telefonok csengése elhalkult a jó csukódó ajtók mögött.

- Falus! - felelte a kis Balla a lokálpatriotizmus bizonyos nemével. És vezette az idegent. Egy ajtón benyitottak. Az előszobában egy kisasszony iratok rendezésével volt elfoglalva.

Balla ajtót nyitott és betessékelte az idegent. Az iróasztal mellől egy bámulatos fej pillantott a belépőkre. Széles, vékony szája, erős álla, az eleven szemek között előre ugró nagy orra, ritkás haju feje a ráncos homlokkal olyan arcot adtak, amelyet nem lehet egykönnyen elfelejteni. És mikor az egész jelenség, az archoz tartozó termet felemelkedett, a szőke idegen szinte falta ezt a különös embert. Valószinütlenül vékony, erős csontok, keskeny csipője felett feminin karcsuság, csillogó faun-fej a donkihótei törzsön, a végtagok kalimpáló szélmalmával. Ez báró Hatvany Lajos volt, a lapnak tulajdonosa, de sokkal szivesebben szellemi irányitója. Kezet fogtak, a kis Balla elszaladt megirni a riportot az orgazdáról, akit a Boráros-téren keresett volt. Hatvany és vendége beszélgettek.

- Ja, szinre kerülni, az nem tréfa. Még egy Shakespearenek sem. Ambrus Zoltán éppen az éjjel mondta nekem, hogy a szezónja tulzsufolt, most már egy Hamletre sem tudna szerződést adni.

- A baronet tréfál az én sekszpirségem felett. A tréfát nem cáfolom, hiszen egy módom volna igazolni, hogy és csakugyan Shakespeare vagyok: szinre kellene kerülnöm. Akkor ország-világ látná.

- Nem; ami engem illet, nekem a megélhetés nem okoz gondot. Annyi pénzt tudok előteremteni, amennyi kell.

- Akkor viszont kár tünődni. Sternheimot éppen igy nem hozták szinre, mint önt. De ő nem nyugodott. Gazdag ember volt és végre mégis csak szinre került. És kiderült, hogy nagyon tehetséges iró.

- Igen, sok baj is volt a vakmerősége miatt. De mégis csak megállapodtam a Vigszinházzal.

- Lássa. Vállalta volna, hogy Sternheim-alapon jöjjön ki? Hiszen elvégre épittethetne egy szinházat erre a célra, ha jól esnék. Vállalta volna?

- Na ugye. Én iró vagyok, szinész és szinigazgató. Más módot én sem választhatok, mint annak rendje és módja szerint szinre kerülni.

Egy belső ajtó nyilt. Széles vállu ur lépett be rajta, igen tiszta ruháju, tekintélyes. Liptai Imre volt, a felelős szerkesztő.

- Most hivott fel megint a miniszter, - mondta Hatvanynak, - de azt feleltem, hogy ilyen formában sem lehetséges.

- Zavarok? - kérdezte az idegen, - nem akarnám a szinrekerülésemmel komoly dolgokban zavarni az urakat. Talán megyek is már.

- Világért sem, - szólt Liptai, - el van intézve. Csak nekem van dolgom, sajnálom, hogy nem diskurálhatunk. Nézzen fel valamelyik nap hozzám, elbeszélgetünk.

Azzal visszalépett a szobájába, ahova éppen most nyitott be egy elegáns, igen jó arcu ur. Liptaihoz jött valamiről tanácskozni.

- Dehogy, - felelte Hatvany, - Vári Dezső, a lap igazgatója. Most pedig jőjjön be a szinházi szobába, ismerkedjék meg a barátaimmal.

Egy sor szobán mentek keresztül. Az idegen mindenütt udvariasan bemutatkozott. Egy pirospozsgás, de egészen ősz urral ismerkedett meg legelőször, aki éppen a telefonközpontot szidta. Lukács Gusztáv Jenő volt, a segédszerkesztő, olyan kackiás bajusszal, amilyen csinos bajusz lapszerkesztőnek még nem adatott. A berámázott lapokat egy szemüveges, finom ur olvasta, kanonokhoz hasonló: Lengyel Géza. Ugyancsak lapokat olvasott egy vékony, szőke, gyermektestü fiatalember, aki halkan és félrehajtott fejjel nevezte meg magát Feleki Gézának és abban a két mondatban, amit az idegennel váltott, megdöbbentő olvasottságról tett tanuságot. A másik szobában egy meghatározhatatlan koru borotvált ur: Balkányi Béla. Akivel beszélgetett: nyilvánvalóan katonatiszt civilben; az is volt: Bakos Tibor huszárkapitány. Szilágyi vagyok, - mondta megint egy másik, akit közben az egyik alpolgármester keresett telefonon, Lendvai vagyok, - mondta valaki elhalóan és svéd akcentussal, mert most jött haza Stockholmból, Diószeghy vagyok, - mondta egy igen kedves és szerény fiatal ember.

Ahogy igy haladtak, meg kellett állniok. Az egyik szobából harsány szónoklat hallatszott, Lépések és székdöntések zaja. Fojtott kacagás. Mi ez? Beléptek. Négy ember volt a szobában. Kettő állott, egy ült, egy pedig feküdt. A földön feküdt csukott szemekkel. Majd kinyitotta a szemét és mintha misem történt volna, visszaült az asztalához. Nagyon furcsa ember volt, erősen tömpitett orra és vastagon duzzadt ajka valami ördögi és elmés torzitást adott az arcának. Karinthy Frigyes volt ez. Vele szemben most ült le az az ur, akinek a szónoklata kihallatszott az imént. Hizásra hajló magas ember volt ez, öltözködésében a tiszták tisztasága, de a lusták hanyagsága, barátságos arcát fitos orrocska tette gyerekessé. Ez volt Harsányi Zsolt. A harmadik asztalnál hasonló termetü ur, klasszikus profillal, szintén lusta és szintén jól táplált ember, kedves, kékszemü költő: Kosztolányi Dezső. Ők mind igen komolyak és elégedettek voltak. De a szoba negyedik embere most is fuldoklott és könnyezett még a kacagástól. Nett ember volt ez, kefélt, borotvált, simitott és ápolt, mintha skatulyából huzták volna ki, a zsurok és estélyek meglátszottak róla. Ez volt Farkas Imre.

Karinthy a leveleit bontogatta, Kosztolányi folytatta gondolkozását egy zöld tintával megkezdett kézirat felett, Harsányi pedig gépirásos mozi-kommünikék hátát gumirábizta, mikor a vendég Hatvanyval belépett.

- Meg vannak ezek őrülve, - szólt Farkas Imre még mindig nevetve, - francia forradalmat játszottak. A szerkesztőség körül volt véve ágyukkal, Karinthy mint a vészbizottság elnöke halálos itéleteket csinált, mielőtt Zoltán Vilmos negyvenezer forditó élén beérkeznék a városba, Kosztolányi vonakodott Erdélyt felmenteni, mig Ambrus Zoltán be nem vonul Tripoliszba, Harsányi pedig a halálos itéletek aláirása közben áruláson fogta Karinthyt, aki erre főbelőtte magát és meghalt.

A társasjáték hősei nem nevettek. Ők az egész játék alatt komolyak maradtak. Most is kellő komolysággal fogadták a vendégeket. Megismerkedtek az idegennel és csakhamar élénk társalgás fejlődött ki szinmüirásról és szinrekerülésről.

- Persze, hogy nem, - vélte Karinthy - nekem is van egy "Holnap reggel" cimü nagyszerü darabom. Egyik sem meri előadni. Majd előadják, a vége ugyis az lesz.

Ezen sokáig elbeszélgettek. Bejött egy cvikkeres fiatalember is, Kulinyi Ernő zenekritikusnak mutatkozott be és ő is részt vett. Majd bejött egy szőke bajszu bácsi, aki Londesz Eleknek mondta magát.

- Nekem is van darabom, - mondta, - "A zöld kabát" a cime. De az valószinüleg szinrekerül Budán.

A meggazdagodott társalgás most ismét uj taggal szaporodott. Lakatos László volt ez, szemébe lógó fényes fekete hajjal, szögletes, szarkasztikus arccal és vesébe látó gunnyal a szája körül. Az ő darabjáról is kezdtek beszélni. Aztán bejött egy alacsony szőke ur kétfelé omló óriási hajjal, cvikkeresen és csendesen. Ez Szini Gyula volt. Ujabb darab, amelyről beszélni lehetett. De egyszer csak Kosztolányi megemlitette, hogy fiatal irókból álló társaság egy teljes Shakespeare-forditás merész ötletével foglalkozik. Az idegen megszólalt:

- Izgatottan kellene felugranom erre a hirre. De tudja isten, kicsit elvesztettem az érdeklődésemet. Egy borzasztó dolgot konstatáltam magamon: kezdem unni ezt az egész szinrekerülési dolgot. Nem zavarom tovább az urakat.

Elbucsuzott anélkül, hogy a szerzők nagy seregétől valami jó tanácsot kapott volna. Még beszólt a kis Ballához is, attól is elbucsuzott.

amelyben a fáradhatatlan lángelme a Városi Szinházban tesz látogatást,
de Pálmai Sárival is találkozik, mindazonáltal nem tudni, melyik érdekli jobban.

A kettes számu sárga villamoson nagyon kényelmetlen dolog utazni. Pláne jobban öltözött félének. Sokan tolonganak erre a kocsira olyanok, akik pakkokkal igyekeznek a keleti felé, vagy a cinkotai vicinális végállomásához. A különböző kosarak, ládák és zacskók, amelyekből élelmiszer csöpög, vagy hull, elzárják a járást és a ruhára fölötte veszedelmesek.

Pálmai Sárit nagyon idegessé tette két szomszédja: egy petrezselymes kosár és egy tejes köcsög. Boszusan nézett ki a Tisza Kálmán-térre. Egyszerre felderült az arca.

- Leszállok! - kiáltotta hangosan. Erélyesen törte magát keresztül a tömegen és leugrott. A szőke idegen felé tartott, aki a Városi Szinház felé bandukolt, hóna alatt a kézirattal. A leány rá akart kiáltani, de nem tudott milyen szót találni erre. Furcsának érezte, hogy Shakespearet, vagy pláne Vilit kiabáljon a Tisza Kálmán-tér közepén. Kénytelen volt némán utólérni. Az idegen megrezzent, mikor hátulról megérintette a vállát.

- Mondja, - szólt csengő nevetéssel Sári, - mi a becézőneve magának? Nem tudtam, mit kiáltsak maga után.

- A keleti vidékén van dolgom. Maga, ugy látom, a Városi Szinházba megy szerencsét próbálni. Sokáig tart? Várjon itt meg. Egy félóra mulva visszajövök. Itt találkozunk, helyes?

És már szaladt is Pálmai Sári, mert egy uj kettes közeledett a Népszinház-utca felől a megállóhoz. Az idegen végignézte, ahogy Sári felszállt és egy pillanatig látni lehetett finom, elegáns bokáját, egészen fel, majdnem térdig. Aztán elment a kocsi és az idegen felnézett a szinházba. Nehezen igazodott el itt. A rengeteg épület hátsó felét nagyon csalfának találta, szinleg könnyen áttekinthető egyenes folyosók szelték az emeleteket, voltaképpen azonban nagyon nehéz volt megtalálni a szobákat.

Végre sikerült megtalálni a Tapolczai Dezső szobáját. Tisztára borotvált, csillogó tekintetü, egészséges pozsgáju urat talált az iróasztalnál, aki fontos müködése tudatában tárgyalt egy nagyszemü, kedves fiatal hölggyel. Éppen végeztek.

- Hát ne is késsen, - mondta Tapolczai, - én Kerényi Gabi nélkül nem tartok előadást. Add át üdvözletemet Temesváron Sebestyén Gézának és pontosan gyere vissza, mert ettől függenek további szabadságaid.

A hölgy, aki tehát Kerényi Gabi volt, boldogan futott ki. Tapolczai még valami utalványt irt egy igen csinos fiatal szinésznek Galetta Ferenc névre, aztán az idegen felé fordult:

- Kérem, nekem volna egy drámám. Nagy történeti dráma, a mai háborus időkben játszik. Megmondom őszintén: mindenütt refüzálták. Hol ezért, hol azért. Tegnap este már a varietéket is végigjártam. A Royal-Orfeumban Bálint Dezső ur helyettesével, bizonyos Kurländer bácsival beszéltem, aki nagyon kedvesen megkinált cigarettával, de aztán megkérdezte, mennyit fizetek, ha azt akarom, hogy előadják. Kovács Jenő igazgató urhoz be sem jutottam. Elmentem a Fővárosi Orfeumba. Ott két rendkivül kedves és derék ur fogadott: Ribner ur és Keleti ur. Azt mondták, hogy ők semmiesetre sem játszanak drámát, de ha mindenáron akarom, hagyjam csak itt, majd Donáth titkár ur, vagy Fürst ur elolvassa. Esetleg irhatok egy jó szöveget Hollós Terus vagy Mezei Ilonka őnagyságának, majd Márkus Alfréd megzenésiti. De én most nem tudok jó verset irni. A lelkiállapotom miatt. Kicsit fáradt vagyok. Elmentem a Kristálypalotába. Ott Halmai ur bevezetett Mérei Adolf urhoz, aki belepillantott a kéziratba és azt mondta, hogy ha átdolgozom egyfelvonásos bohózatra Steinhardt Gézának egy jó szereppel, akkor lehet róla beszélni. Elmentem tehát a Télikertbe, ahol Már Nándor ur bevezetett az igazgatóhoz, akiben legnagyobb meglepetésemre megint Méreit ismertem fel. Tőle kaptam azt a tanácsot, hogy vagy vigyem el Rott Sándorhoz a Foliesba, aki talán filmre alkalmasnak fogja találni, vagy még jobb, ha elhozom ide a Városi Szinházba, ahol egy óriási látványos drámával, amely pláne a képek hosszu sorozatából áll, talán lehetne jó üzletet csinálni.

Itt elhallgatott az idegen és maga elé nézett a földre. Mintha a darabja sorsa most már nem érdekelte volna annyira, mintha csak azért jött volna ide, hogy egy mulasztásért ne tehessen magának szemrehányást. Tapolczai a szinigazgatók megszokott okosságával és fölényével nézvén az idegenre, igy szólt:

- Mi csakis operettekkel és operákkal foglalkozunk. Azt ajánlanám, hogy irasson hozzá operazenét, de azt sem ajánlom. Olyan darabot, amely a varietéket végigjárta, mi nem fogadhatunk el. Mi elsőrangu és előkelő szinház vagyunk.

Ezt már haragosan mondta. Az idegen változatlan arccal állott fel. Indult az ajtó felé, ahol éppen ekkor egy érdekes ember lépett be. Idősödő, rosszkedvü ember, borotvált arca a ritkás fogak miatt beesett szájjal és az erős orral valami szép matrónához tették hasonlóvá. Ez Stoll Károly volt, a főrendező.

- Gyere át Lenkeihez, kérlek, a titkárhoz, valami zavart csinált ez a Kolegerszky, amiből nem tudunk kiigazodni.

Tapolczai hirtelen ment ki, az idegent el is felejtette. Az idegen lassan ment le a lépcsőn. Az utcán Pálmai Sári már ott volt. Kérdően nézett az idegenre, az pedig legyintett a kezével. Majd igy szólt:

- Most már csak a Modern Szinpaddal kell beszélnem, aztán az Apolló-Kabaréval. Aztán a mozisokkal. Aztán elutazom.

- Uzsorást szeliditeni. A keleti pályaudvaron tul a Kerepesi-utra rendeltem Langert, aki mindenáron azt akarja, hogy a barátnője legyek. Rettenetes sok pénze van, de én nehézzé teszem a győzelmét. Mindig ilyen helyekre rendelem randevura. Jól főződik. Most éppen megkérte a kezemet.

- Én azt mondtam, hogy holnapután válaszolok neki. Természetesen hozzá fogok menni, csak előbb végleg elintézem a fakereskedőt.

Az idegen hallgatott. Sokáig némán mentek egymás mellett. Aztán a lány megszólalt.

- Mielőtt elutazik és mielőtt férjhez megyek, szeretnék elbucsuzni magától. De nem igy utcán, hanem szépen tea mellett szobában, rendesen.

- Helyes, - mondta az idegen, szokatlanul meleg és lágy hangon, - majd ha utazni készülök, benézek a Nyujorkba. Ott szokott uzsonnázni most is?

Az idegen aztán elbucsuzott. Fáj a feje, - mondta. Kezet fogtak. Az idegen melegen megszoritotta a Sári kezét, aztán elsietett a sötétben.

amelyben a költő fáradhatatlanságát misem jellemzi jobban,
mint hogy a Modern Szinpadnál is szerencsét próbál.

Szerencsét próbált a Koronaherceg-utca felől, de itt nem tudott bejutni. A kasszánál nézelődött egy kicsit, éppen jöttek befelé az emberek előadásra. Az előkelő ajtókon és szőnyegeken nem pihenhetett a szem, a nézést magukkal sodorták az érkezők, nagy nők, kis nők, szálas férfiak, sántikáló katonák, kacarászó lányok, elménc ifjak monoklival.

A sokaságban négy ur hangos örömmel köszöntött egy házaspárt. A férj karcsu, izmos, elegáns fiu, ugyszólván néger, európai szabásu arccal; mint a beszélgetésből ki lehetett venni: Rajnai Gábor. A hölgy pedig a felesége: pompázó és elbüvölő jelenség, amint diadalmas arcát a csillogó szemek alatt fázósan simitotta a drága prémekre. Gombaszögi Frida:

- Igen, - mondta a férj, - ma a Vengerkák megy. Megnézzük ezt a müsort, Frici kivételesen ráér.

A négy ur nyájasan mondta a szépeket. Az egyik Falus Elek volt, az iparmüvész, maga is tetőtől-talpig iparmüvészet cipőstül, bundástul. A másik a társa, Herquet Rezső müépitész a csinos, szőke bajusszal. A harmadik egy huszárfőhadnagy, különben festőmüvész, fess, kedves fiu: Mattyasovszky László. A negyedik Jámbor Lajos müépitész, egészen kicsi ember, akiből csak okosan ragyogó szemét lehetett észrevenni.

- Bocsánatot kérek, nem ismerem a járást. Hogyan juthatnék az igazgatói irodába? Nem tudják véletlenül az urak?

- Tiszta véletlen, - mondta Falus, - de tudom: én épitettem. Tessék kimenni a Kigyó-térre. A Pázmán-szoborral szemben van egy kapu, ott megtalálja kiirva, hogy igazgatóság.

Az idegen kitolakodott a befelé tartó áradatban. Hosszu keresés után megtalálta a kaput és a kapu aljában az irodaajtót. Belépett. Az iróasztal előtt egy fiatalember ült, ritkás haju, borotvált arcu, akinek a fején egy hangos ellentmondást lehetett észrevenni: gyermeki tisztaságu, kedves kék szemeket és érzékien duzzadt, erős ajkakat. Ez Emőd Tamás volt, a költő és a szinház titkára. Egy másik urral ült; ez viszont testes, vörösszőke ember volt, halvány arcán nyirt bajusszal és néhány hasonló szinü enyhe szeplővel. Éppen ő beszélt, hosszu és müvelt körmondatot mondott, amely francia idézettel kezdődött és angol idézettel végződött. Ez Szirmai Albert volt, a szinház zenei igazgatója.

Éppen az angol idézetre lépett be az idegen. Ugy megzavarta ez a dolog, hogy angolul szólalt meg:

Csak aztán eszmélt fel, hogy rossz nyelvet választott. De éppen nyilt is az ajtó és kilépett az igazgatótól egy ur. Középtermetü, de minden nagy volt rajta. Nagy volt a feje, nagy a haja, nagy az orra, nagy a szeme. Nyilván a fontossága is nagy volt, mert nagyon nyájasan bucsuztak tőle. Ez Biró Lajos volt, a szinház egyik szerzője. Elment és az igazgató ránézett az idegenre.

Bementek az igazgatói irodába és az idegen leülvén, szemügyre vette Bárdos Arturt, az igazgatót. Erősen szinezett arc volt a fekete hajjal és piros szájjal, orra alatt, mint egy zordon fogkefe, állott a fekete nyirott bajusz, szemei erősen előrejöttek a homlok alól.

- Nekem volna egy darabom, kérem. Őszintén megmondom, mindenütt járt már, csak még önnél és az Apolló-kabaréban nem. Ha ez a két intézmény is visszautasitja, akkor a darab nem kerülhet szinre. Pedig hatalmas munka, a mai emberiséget irtam bele. Benne is van. Most már azt se bánom, ha kabaréban jön ki. Csak jőjjön ki.

- Nem szeretnék udvariatlan lenni, - mondta, - de az én szinházamat illetőleg tévedésben van. Ez nem olyan "most már azt se bánom"-kabaré, ez egy komoly és előkelő kamarajáték-szinház, amelyet a városi tanács éppen nemrég deklarált szinháznak. Sziveskedjék a darabjával akkor felkeresni, ha tisztában lesz az intézménnyel, ahová dolgozni akar. Reinhardtnak, ahol én valaha rendezni tanultam, sohse mondták, hogy "most már azt se bánom". Kedves uram, ide Herczeg Ferenc is szivesen dolgozik. Bocsásson meg, hiszen nem haragszom, de rengeteg sokat dolgoztam és egy kissé ideges vagyok. Rendeztem egész délután. Ha ide akar irni, ismernie kell a személyzetet. Járjon el és a szerepek kitalálásánál gondoljon egyes tagokra. Szükségem volna például egy nagyon jó Boross-darabra. Ismeri Boross Gézát?

- Ez a baj. Ismerni kell a szinészeket. Hát csak járjon el ide, aztán majd beszélünk.

Az idegen nem azon az uton távozott, amerre jött. Valami szinpadi raktáron botorkált keresztül, aztán a szinpadon át egy öltöző-folyosóra jutott. Itt ácsorgott egy kicsit. A félig nyitott ajtókon át öltözni, vagy egyik öltözőből a másikba szaladni, vagy a szinpadra sietni, vagy onnan feljönni egymásután látta a tagokat. Vidámak voltak, frissek az arcok, a kacagások, a meztelen nyakak ugy cikkáztak az idegen körül, hogy nem is tudta összeszedni őket. Egy halvány, érdekes szőke fej: Mészáros Giza. Egy pikáns barna, temperamentumos: Kökény Ilona. Egy finom, érdekes: Harmos Ilona. Egy csinos, kellemes, szolidka: Nagy Margit. Egy bájos és mulatságosan gyermeki Pierrot: Ilosvai Rózsi. Egy klasszikus szőke: Hollós Rózsi. Egy magas, kamaszos, kedves: Ürmössy Anikó. Egy tüzrőlpattant akkurátus: Várnai Janka. Egy alacsony, vidám: Huszár Irén. Egy kis filigrán: Rajna Alisz. És valaki, aki még nyilván nem ismerte a terepet és uj tag lehetett: Csák Ica. Aztán férfiarcok: egy villogó szemü, müvészi, kedves: Gellért Lajos. Egy gondolkodó, derék fej: Bánóczy Dezső. Egy ellenállhatatlan, mulatságos: Boross Géza. Egy vicces, vöröshaju, csirkefogófej: Békeffi László. Egy tipikus szinészi fekete: Somlár Zsiga. Egy délceg, szenvedélyes: Petheő Attila. Egy omlatag, szép fiu: Földváry. És egy ravasz, nyájas plébános: Vendrey Ferenc. Végül egy cvikkeres, szorgalmas: Erődi Jenő, az ügyelő, aki olykor kétségbeesetten nézett fel siettetni valakit.

Az idegennek zugott a feje, mikor kiért az utcára. Hóna alatt a kéziratot szorongatta. Mintha nagyon tul akarna lenni valamin, szinte futva sietett a Kossuth Lajos-utcán. Aztán felkapott egy közutira, annak is a perronjára, annak is a lépcsőjére. Ott lógott a Nemzeti Szinházig. Az Emke-kávéház előtt leugrott és szaladt jobbfelé. A Nemzetinél majdnem beleütközött egy hármas csoportba. Egy vékony, jól öltözött ur volt, tekintete a borotvált arcból, mint egy elegáns bagolyé, mellette egy arisztokratikus fiatal szőke hölgy, másik oldalán egy friss szőke bakfis. Az idegen megismerte őket, látta őket elégszer az illusztrált lapokban: Feiks Jenő volt a feleségével, Lánczy Margittal és a kis Ághy Böskével.

Az idegen megbotlott, amint sietve kitért nekik, aztán sietett az Apolló-kabaréba.

Itt sem ismerte a járást. Tanácstalanul oldalgott jobbfelé a páholyok mentén. Egy ajtót talált, azon benyitott. Végigment egy könyöknyi szük folyosón. Egy másik folyosón megint ajtó. Azon elszántan benyitott. Három üde női sikolyt hallott egyszerre és meztelen vállak és fehér lábak lebbentek a függönyök mögé. Egy öltözőbe nyitott. A sikoltozó hölgyek közül már nem látott senkit. Az egyik sarokban egy csöppnyi kislány kézimunkázott. Bizonyosan az öltöztetőnő kislánya volt. Az idegen megszólitotta.

Az idegen tovább ment. Óvatosan nézegetett falak, szögletek és függönyök között. Egy sarokban négy hölgyet talált. Ezek már nem sikoltoztak. Mind fel voltak öltözve. Még pedig jól. Nyilván anya volt a három lányával, három egészen különböző tipussal. Az egyik, amelyik a tükör előtt festette magát, sötétszőke volt. A másik, aki egy olasz könyvet olvasott, világosszőke. A harmadik, aki nevetett, vörösszőke. Az idegen bátortalanul kérdezte:

Ezt egy ötödik nő felelte, aki viszont fekete volt: Homoki Paula. Az idegen megfordult. Csetlett-botlott, ajtókat nyitogatott, nem tudta hol van. Egyszer csak nagy, sötét udvaron találta magát. Kékesfekete, derengő körvonalak, fenn a csillagos ég. Az idegen megállott. Felnézett az égre. Egészen egyedül volt a csendben, a Népszinház-utca felől hallatszott a villamosok és kocsik elenyésző zaja. Az idegen ott állt a sötétben. Senkisem látta, hogy valami derengő fény csillog szőke feje körül, mint valami szentnek a mártirság aureolája. Telt az idő és ő csak állt a sötétben, egy idegen országban, egy városban, egy kabaré telkének sötét udvarán és a csillagok messze fenn érthetetlenül ragyogtak.

Egy jó félóra mulva rezzent össze az idegen. Szétnézett, hóna alatt megszoritotta a kéziratot. Aztán a sötétben átkerült az épület tulsó udvarára. Szemét meresztve, félkezével tapogatva végre egy ajtót talált. Szerencséje volt: csakugyan a férfiöltözőbe nyitott.

Szük, kis öltöző volt ez, a falhoz illesztett hosszu deszkafallal. A közepén egy érdekes szinész ült, akire az idegen mohó figyelemmel vetette vizsga pillantását. Furcsa ember volt ez nagyon; bodros, őszülő haja, mint zseniális huncut kujoné, erős orra a nyilt, kedves és sugárzó szemek nézése közepette a gondtalan vándorlegényé, az egészben valami pompás balkáni erő nyugati szinekkel, tarka és mégis kedves, szilaj és mégis szelid rastaquouére, bolondos és tiszteletreméltó egyszerre, főpap és bohóc. Az idegen kezet nyujtott neki.

A szinész láthatólag nem csodálkozott az idegen bemutatkozásán. Azon sem csodálkozott volna, ha netalán Bonaparte Napoleon lép az öltözőbe bemutatkozni. Rögtön jóban voltak az idegennel, mint két ripacs a vidéken.

- Az igazgató urat kerestem volna. Már jártam véletlenül egy női öltözőben, ahol azt mondták, hogy talán itt lesz. Egy egész női családot láttam ott.

- Ahá, - mondta Nyáray - Némethnét a lányaival. Juliska itt van nálunk, nagyon tehetséges müvésznő. A nagyobbik huga Toncsi, a kisebbik a Piroska. Hanem az igazgató nincs itt.

- Itt volt, - mondta most egy hang, amelynek ereje háromakkora embernek is elég lett volna, mint a tulajdonosának, Szabolcs Ernőnek, - itt volt, de elment vacsorázni. Ma különben kimenőt kapott a feleségétől.

- A Mitrovácba köll keresni, ott vacsorázik a barátjával, Halmos Robival, - mondta egy jóizü hang falusi zamattal. Ez Mály Gerő volt, ráncolt arcu, utólérhetetlen flegmáju ember.

Az idegen sorban megismerkedett mindenkivel. A szinpad felől taps hallatszott. Két szinész jött be: egy páratlanul kedves figura, aki vékony hangon dobálta a szavakat, Boross Endre. Vele pedig egy nagyorru, vékony fiu, aki itt látható tekintélynek örvendett, Kőváry Gyula. Az idegen kilépett az udvarra. És elindult. És felnéz ismét a csillagokra. És nekiindul az utcának mélyen tünődve. És ugy látszik, elfelejt az Otthonba menni.

amelyben a költő álma teljesül és beszél Hervayval, de nincs köszönet benne.

Az Esterházy-utcában van egy kétemeletes palota. Bejáratai tévedésbe ejthetik a járatlan embert. Vagy valami vizgyógyintézetszerü kapun akarna bemenni, vagy pedig egy szálló depandanszába. Aki azonban tudja a járást, az benyit a középső kapun és néhány fok lépcsőn felhaladva, nagy hallban találja magát. Balról nagy lépcső emelkedik a magasra, a háttérben pedig egy férfiu áll a kabátok között és egy kis asztalon ruhatári számokat rakosgat. A számok egy része kivágott pappenteklire van irva. Az egyes számokat, ugylátszik, elvesztegetik a klubtagok.

Az idegen éjféltájt állitott be ide, hogy akit keres, azt annál biztosabban megtalálja. Záróra után az emberek vagy hazamennek, vagy az Otthonba, vagy az Ujságiróegyesületbe. Máshova nem lehet menni. A Fészek-klub kevéssel záróra után szintén elsötétedik, csak éppen addig van nyitva, mig az előadás után sebbel-lobbal megvacsorázó tagok kifujják magukat egy kicsit.

- Akkor legyen szives felszólni Hervay igazgató urnak, hogy Shakespeare keresi.

A ruhatáros nem értette az idegen nevét. Kétszer is ismételni kellett. Aztán feltelefonozta az üzenetet. Az idegen belesüppedt a hall egy óriási karosszékébe és várt. Kisvártatva a lépcsőn ugy repült le a kis Balla, mintha egy veréb repülne le a második emeleti párkányról a földszinti udvarra.

- Véletlenül én voltam a telefonnál. Jőjjön fel, majd bevezetem. Megismerkedhetik egypár szinmüiróval és szini kritikussal.

Ketten haladtak fel a lépcsőn. De alig értek a második emeletre, Ballát már várta a házitelefon egy ujabb izenete: egy szőke hölgy keresi. Ismét megcsapkodta szárnyait és visszarepült a földszintre. Az idegen egyedül maradt. De ahogy szétnézett a helyiség óriási vonalai, a hatalmas szögletek és kőszerü falak között, csupa ismerős arcot látott. Az igaz, hogy csupa ismeretlennel vegyesen. A télizöld növények tövéből egy asztal mellől éppen Tarján Vilmos kelt fel. Barátságosan üdvözölték egymást. Egyik-másik asztaltól kiváncsi pillantások fordultak az idegen felé, de a pillantások kiváncsiságát mindig bizonyos fölény maszkirozta.

Tarján körülvezette az idegent a termeken. De mindenekelőtt, amint illik, bemutatta egy magas, fekete urnak, akin különösen mélyen ülő árnyékolt szeme volt a figyelemreméltó, meg a szája, amelyet a rézsut álló fogak előre toltak. Ez a kiváló modoru ur Jellinek Aurél volt, az Otthon-Kör háznagya.

Óriási termek voltak itt. A szőnyeges előcsarnokból három egymásbanyiló templomba lehetett menni. Különféle társaságok üldögéltek itt és beszélgettek, vagy kártyáztak. Az idegen mindig kérdezett, Tarján mindig felelt:

- Kik azok ott ketten: a magas ur, arcában valami anglikán káplánsággal és vele szemben a partnere, a szőkehaju, vörösarcu uriember?

- Az egyik Papp Viktor földmüvelési miniszteri fogalmazó és zenekritikus, a másik Kramer Hencsi, a hires butorgyáros, az irók barátja.

- És az a nett fiatalember a széles fülekkel, aki a vézna főhadnaggyal beszél?

- Ott egy vékony, spanyolarcu ember beszélget egy berlini kinézésü nyirott bajszu fess emberrel.

- Az Halasi Andor kritikus, a másik pedig Déri Imre, a berlini magyar külpolitikai riporter, aki most itthon van szabadságon. De honnan sejtette, hogy berlini?

- Az meglátszik ezer lépésről. Hát azok ott irók, vagy szinészek hárman együtt? Ott azt a délceg szőkét gondolom a hátul bodros hajjal, meg azt a démoni dörgő hangut, meg azt a kedves karcsu ifjut.

- Hát azok ott... nini ott engem rajzolnak! Kik azok ott? Az a gonosz, aki rajzol és az az egykedvü bölcs, aki olyan nyugodt, hogy vagy nagyon szegény, vagy nagyon gazdag?

- Az első Major Henrik a karrikaturista, a másik Nagy Lajos iró. Ugy látszik, jó a karrikatura, mert nagyon nevetnek rajta.

Odamentek, megismerkedtek. A karrikatura valóban pokoli volt, találó és rosszmáju. Az idegen elkérte és zsebretette. A szomszéd asztalnál érdekes emberek ültek. Mintegy három amerikai. Az egyik vöröses szőke volt, nyulánk, morbid és elegáns, ajkait olykor összecsücsöritette hosszukás arcában, a kék szemekkel és az előkelő orral. Éppen költészetről beszélt a másik kettőnek:

- És itt nem szabad igazán tehetségesnek lenni, szépnek és csodálatosnak és minden, én ugy-e olyan vagyok, mint a legjobb franciák holmi gyötrődésekkel ugy-e...

Ez Szomory Dezső volt. Vele ült egy másik amerikai, ugyszólván a New-York Times munkatársa nagyszerüen fésülve: Szomory Emil, az öccse. És a harmadik tüzrőlpattant, piros-pozsgás, vakmerő: Herczeg Géza.

Hervay azonban nem volt sehol. Az idegen a jobbra eső termekbe ment. Itt zongoraszó döngött a füstben. A zongora rémes rossz volt, de aki játszott rajta, az ugy belemélázott, mintha a Balestrieri képének ülne modellt. Köpcös, angyali jóságu ember volt, apró kezei tüzzel ugráltak a csontvesztette billentyüsoron, amely olyan volt, mint egy vénasszony szája. Ketten elandalodva hallgatták. Egy vékony, csendes, jól öltözött szőke, - ez egészen a zenének adta magát. A másik már kissé gyanakodott saját müélvezetére, forradalmi sansculotte-arc, mozgékony, heves ember. Mint Tarján magyarázta, a zongorázó ember Reinitz Béla volt, a hallgatók pedig Weisz Rudi háztulajdonos és Göndör Ferenc ujságiró.

Közben minduntalan jöttek-mentek az emberek, érkezők hirekkel, távozók Gyula, a fizetőpincér után kiabálva, aki mint cigányprimás bukkant fel olykor a konyha felől. Ambrus Zoltán most ült le egy asztalhoz, egy feltünően csinos ember közeledett feléje: Kürthy György szinész. A lépcsőn nehézkes járással jött fel egy katonatiszt, félmellén végig a legkülönbözőbb érmek csillogtak. Egyed Zoltán fiatal iró. Szintén egész gyüjtemény kitüntetéssel sétált egy másik tiszt: ez Balassa Imre volt, ujságiró.

Ekkor nyilt egy ajtó. Heltai Jenő lépett ki rajta, nyomában kis társaság. Többnyire olyanok, akiket az idegen már ismert, piros arcukon egy heves vita nyomaival. Még egy magas, izmos, de vékony ur, katonás tartásu, erősen fekete. Ez dr. Marton Sándor volt, az ismert szerzőjogi szakértő és ügynökségi főtekintély. Egyszerre három szerző is hivta félre négyszemközti beszélgetésre.

- Na kérem, - szólt Tarján - most már itt lesz Hervay. A Szinpadi Szerzők Egyesülete most fejezte be igazgatósági ülését, amint látom. Heltai felszabadult mint kártyapartner, most már Hervay is biztosan felbukkan.

Ebben a pillanatban csakugyan felbukkant Hervay. Az idegen odalépett hozzá, miután Tarjánnak a kalauzolást megköszönte.

- Rövid leszek. Van egy történelmi drámám. Érdekli önt, mint szinigazgatót, a dolog?

Ezt már Heltai felé kiáltotta, aki igenlően bólintott. Két perc mulva már ültek egy kis asztal mellett és nagy buzgalommal kártyáztak. Az idegen itt maradt egyedül. Észre sem vette, hogy egy nagy, testes ur, aki különféle szakállakat hordott, véletlenül beleütközött. Fel sem nézett, nem is tudta meg soha, hogy ez Béldi Izor volt. Nem figyelt rá senki, azoknak az érdeklődését, akik nem kártyáztak, vagy nem voltak vitába merülve, egy furcsa menet foglalta le. Egyik szobából a másikba mentek éppen: egy gyógyszerész, bizonyos Kiss Károly nevü ur, akinek olyan feje volt, mintha egy gömbre szőke bajuszt tettek volna, ment előre. Kezét egy oliv arcu ember szoritotta a homlokához, ez Fodor Miklós ujságiró volt, aki gondolatátviteli mutatványokkal szórakoztatta társait. Kissnek gondolnia kellett valami feladatot, amit Fodor kitalált. A feladat pajkos lehetett, mert a médiumot és büvészt követő menet visszafojtott kacagással nézett egymásra.

- Óriási, - mondta egy rokonszenves ur, Neubauer gyermekvédelmi igazgató - ez a Fodor megint miket csinál.

- Egyszer felléptetem, - szólt mellette Virter Ferenc, a gondozott szőke, az Uránia igazgatója.

Az idegen csak állt a hóna alatt az irásokkal, csetlett-botlott, ha elsiettek mellette. Felrezzent. Egy fiatalember részvéttel megszólitotta.

- Korda Sándor vagyok, a Korvin-filmgyár igazgatója. Keres valakit uraságod?

- Köszönöm érdeklődését, most már nem keresek senkit. Itt van a hónom alatt egy nagy dráma, azzal házaltam, de nem megyek vele semmire. Most már megyek is szépen haza.

- Erre nem is gondoltam. Majd gondolkozom. Szóljak önnek, ha kitalálok valami okosat?

Elváltak. Az idegen menni akart, de nini, a kis Balla, aki megint elékerült, lélekszakadva rohant oda.

Az idegen összerezzent és mélyen elpirult. Elfogódva sietett a telefonhoz, amerre vezették. Balla közben magyarázta.

- Felhivtam egy képviselő barátomat, annak a lakásán véletlenül éppen nagy társaság van, éppen ott van Sári is, beszéltem vele, mondtam, hogy ön is itt van.

Az idegen felvette a kagylót. Egy kedves, drága meleg hang csengett feleletül a hallóra.

- Halló, maga az? Itt én vagyok, Sári. Csak azt akarom mondani, hogy holnapután délután okvetlenül látni akarom a Nyujorkban. Fontos mondanivalóm van. Különben mi ujság? Maga egészen szinmüiró lett, már az Otthonba jár. Na isten vele, pá, okvetlen várom.

Az idegen kissé megingott, mikor letette a kagylót. Megsimitotta a homlokát, aztán szótlanul kezet nyujtván Ballának, elment. Ekkor fél három volt.

amelyben Shakespeare és Krudy, mint barátok, reggelig tartó
lumpolás után sétálgatnak mindenfelé.

Nem tudni, honnan jöttek. Az arcukon látszott, hogy egész éjszaka fenn voltak. Hol virrasztottak, hogy kerültek össze az éjszakában? Ki tudná azt megmondani? A záróra után ezer meg ezer titkos kapuja van a városnak, amelyen belül buslakodó emberek könyökölnek neki a pezsgős asztalnak és halkan danolnak az udvari lakásban, kinn a rendőr nem is hall belőle semmit.

Hatalmas, vadkanfejü, őszülő ember volt az idegen társa. Csendesen mentek az Erzsébetvárosban egymás mellett, hol ide, hol oda fordultak be az utcákon cél nélkül. Csillogó szemüket a földnek szegezték, arcuk piros volt az italoktól. Az idegen és társa, Krudy Gyula, szépen diskuráltak. Az Izabella-téren megállt a magas ember.

Az idegen nem felelt. A Magyar Szinház felé fordult, amelynek frontja mozgalmasnak látszott a besiető emberekkel. Nyilván főpróbára mentek. A Magyarban főpróba volt. Az idegen kiváncsian nézte a sietőket, akik innen-onnan érkeztek és hangyák gyanánt tolulnak befelé.

Krudy magyarázta az egyenként érkezőket. Az idegen hangjában valami elfojtott és tárgytalan nosztalgiával figyelte a jövőket és kérdezett. A másik felelt.

Sokan jöttek. Kocsiból szállt ki egy pár, nagyon választékosan öltözve és annyira egymáshoz tartozva, mintha egy ember lettek volna. Szalonias, könnyed ember, finom, odaadó nő. Góth Sándor és Kertész Ella. Tündéri szőke, nagyon fehér és kissé hüvös képzőmüvészeti szépség: Kosáry Emma. Mindjárt utána egy másik szőke beauté, magas, délceg, mintegy dallamos: Báthori Giza. Egy kopaszodó, monoklis, borotvált ember, aki raccsolva köszönt az ismerősöknek: Szász Zoltán. Háta mögött kis szininövendékek áhitattal néztek össze. Aztán egy nagyon érdekes hölgy, bundája vagyont érő, ő maga szilárd, karcsu, tökéletes csipőjü: Bázár Gitta. Egy szinész, tréfálkozó hangos Harlequin, kis figura-ember: Sarkadi Aladár. Ismét egy házaspár - a férfi erősen rövidlátó, fekete kefebajszu ember, gyengéden és figyelmesen az asszony mellett utat csinálva, az asszony szőke, gödröcskés menyecske, kedélyes és bursikóz: Márkus Dezső és Szoyer Ilona. Egy operettszépség, feltünő, vadonatuj toalett, hófehér arcon rózsapiros egészség, szép fekete szemöldök: Lábass Juci. Egy kis angol ember, borotvált, fekete, sovány arcu: Relle Pál, a felesége csakugyan angol beauty: daliás, szőke, Gibson-lady. Velük egy másik házaspár, egy szép, meleg tekintetü asszonyka, Pécsi Blanka és annak a férje, nagyon szerény ember, Magyar Lajos, akin nem látszik meg, hogy minisztert eszik. Hát az a nyájas és vicces ezredorvos? Az nem katona, hanem baritonista, Dalnoki Viktor. De itt egy másik katona, szenzációs huszártiszt a kitüntetésekkel, arcán a romantikus tekintettel, oldalán jóságos és nemes asszony, a felesége, - az is szinészpár: Tanay Frigyes és Halmi Margit. Egy érdekes és pompás nő mozdulatai, mint a kigyónak, hajló és ringó termet, Marton Erzsi. Kemény, zömök ember, csupa erő, Attila modern télikabátban, Kürti József. Egy hölgy, akinek igen nyájasan és nagyokat köszönnek az urak, Vizvári Mariska. Vele a lánya is, hamvas, tüzesszemü, fekete kis kópé: Tapolczai Jojó. És még egy Kürti, még pedig Sári, piros arcu boldog mama, büszkén mellette haladó pikáns, őzike-lányára, Jankovich Magdára. Egy furcsa, vékony mókaember, a fekete nyirt bajusz felett hosszu orra messzire nyulik, törzse, mint egy gyereké, Faragó Géza festő. Egy nagyon komoly ember, biztosan kritikus, a felelősséget az arcán hordja, persze, hogy kritikus, Rajna Ferenc. Akivel a bejáratnál kezet fog, cvikkeres, szarkasztikus, az meg Sebestyén Károly a feleségével, két növendéklányával. Egy friss és üde szinésznő, szerény és kellemes, Tisza Karola, vele együtt egy másik, aki roppant jól mulat valamin, bizonyosan mindig ilyen jó kedve van, Szentgyörgyi Ida. Ott meg egy másik Szentgyörgyi, de az Márta, gyengéd, hamvasbőrü, szőke, roppant illedelmes. Éppen azon tiltakozik, hogy egy nyurga égilétra-ember viccel mögötte, az Latabár Árpád. Jaj, de szép nő, ki ez? Dömötör Ilona. Hát ez a házaspár, a férfi kis borotvált, jó melegen öltözve, nagy sálja elegánsan a nyakából a hátára vetve, az asszony pedig, arcáról sugárzó tehetséggel, fájdalmas tekintettel, de Loute-ajakkal? Vámos Árpád és Medgyaszay Vilma. Egy csinos nő, aki nagyon siet, Antal Ella. Egy borotvált kritikus, aki egyáltalán nem siet, fölényesen beszél egyszerre három nőhöz, Lukács Gyula. Egy megnyerő kedves indián két szép nővérrel, Ihász Aladár, a felesége és a kolozsvári Poór Lili. Egy szolgálatkész tenorista, Raskó Géza. Egy házaspár, de nem szinészek, szerényen sodortatják magukat, Benda Jenő és a felesége. Két ujságiró, egy kupléról vitatkoznak, Balassa Emil és Lovászy Károly. Sziklai három is. Kornél, a ligeti direktor, Jenő, a Városi Szinházból és József a Király-Szinházból. Egy tiszteletreméltó uriember, mintha nem is szinész volna, hanem vezérigazgató, Gál Gyula. Egy elkésett szép vörös hölgy, kedves, amint kipirulva igyekszik, biztosan a gyerekei verekedtek: Rigócz Mariska. Három nővér, fiakkeren érkeztek: Gombaszögi Ella, Gombaszögi Irén és asszonynővérük, Margit. Ez már aztán család.

Most már csak szórványosan jöttek. Benn már bizonyosan elkezdték a főpróbát. A tér üres. Most érkezik egy társaság. Egy szőke istennő, asszonyok asszonya, Márkus Emilia. Vele a barátnője, egyenes tartásu, fekete fiatal hölgy, Acél Ilona. És velük egy elegáns ur, aki mintha itt is parketten lépne és frakkban volna, Herczeg Ferenc. A bejáratnál egy konflis csap fel közéjük, majd elgázolja őket. Szervusz, Irén! - kiáltják hangos örömmel a hölgynek, aki kiszállt belőle. Szolid arcu, elbájoló, bensőséges teremtés, Varsányi Irén. Bementek ők is, a konflis elhajtatott.

- Még ne menj el. Még járkáljunk. Merre? Mit tudom én. Gyerünk az Opera felé. Azt nagyon szeretem nézni.

- Rendben van. De onnan kijösz velem a ligetbe. A ligetben van dolgom. A téli liget gyönyörü.

Elindultak lefelé a Wesselényi-utcán. Szótlanul bandukoltak. A Gambrinus sarkán egy szőke óriással találkoztak, akinek szigfridi sörénye belógott fehér homlokára, kényelmesen ment a szinház irányában és ugy füstölt a cigarettából, mint egy tehergőzös. Ez Márkus László volt. Az idegen és társa mentek az Operaház felé. Közben Krudy egy urra mutatott, aki a másik oldalon ment.

Guthi már jött feléjük, köszönt és megállt velük. Gyorsan mondott három viccet. Aztán odafordult az idegenhez és komolyan megkérdezte:

Guthi odahajolt az idegen füléhez és sugott neki valamit. Aztán elvágtatott. Az idegen csendesen mosolygott. És mentek tovább. Az Operánál megálltak és ácsorogtak az utcán. Nézték az épületet és az Andrássy-ut téli délelőttön való életét. Az Operából most jött le két ur, egyaránt borotváltak és cvikkeresek: Cserna Andor és Sándor Árpád. Az Opera-kávéház előtt megálltak egy harmadikkal beszélgetni, ez Weiner György volt. Mindhárman ujságirók és zenészek lévén, erősen vitáztak. Mignem jött az Operából egy kedélyes táblabiró-szerü fiatalember, Gajáry István, ez lecsendesitette őket.

A Hajós-utcai bejárathoz egy kocsi állott oda. Kiszállt belőle prémekben, melegen és gondosan öltözve két hölgy, besiettek a házba, csak éppen bucsut intettek vissza. Ez Sándor Erzsi volt és a huga, Sándor Mariska. A kocsi tovább robogott. Egy ur ült benne az ujságját elészedve és lapozgatva, Bosnyák Zoltán.

Gyalogszerrel három ur tartott a bejárat felé. Három szinész. Egy Petur-szerü, csontos, komoly férfi, egy klasszicista arcu, fehérbőrü, szép drámai hős és egy komor, barna ember. Pataki József, Beregi Oszkár és Pethes Imre.

- Ez valami küldöttség lesz, - mondta az idegennek a társa - a Nemzetiből mennek a grófhoz.

Egy házaspár érkezett kocsin. Kényelmes, derék ember és egy asszony, akit megvesztegető báj tett különösen kedvessé. Székelyhidy Ferenc és Marschalkó Rózsi. A kapuban mindjárt megálltak beszélgetni egy urral, akinek diskurzus közben is a kétvonalas kontrahangokon dörgött az orgánuma, Venczell Bélával. A Drexler előtt két nagyon szép lány vált el egymástól. Az egyik Serák Márta, a szinház felé tartott, a másik, Serák Alisz, lement a földalatti állomásra. És ugyanonnan a lépcsőről két tüzér-katona emelkedett ki: Lányi Viktor, az opera-verselő és Fodor Gyula, a zenekritikus, délceg, csinos tisztek. Jöttek-mentek az operaháziak, az idegen bámulta őket. Egy klasszikus szép fej nagyon megragadta a figyelmét, ez Hajdu Ilona volt. Ugyanigy érdeklődött egy másik, meleg, bársonyos arcu hölgy iránt, akit viszont Sebeők Sárinak mondott a társa. Az épületből egy sovány öreg ur jött ki, szőkés és mintegy meggyötört, Ruszt József. Kocsi várta, elment.

És a két koncsorgó elindult a liget felé. Nem is beszélgettek, csak ugy mendegéltek. Csak künn az Aréna-uton szólalt meg Krudy egy épületre mutatva:

- Ez a Budapesti Szinház. Régebben Borgtheaternek, meg Feldhitelintézetnek csufolták, de most nagyon jól állnak a Feldék. Éppen ott vannak a szinház előtt.

Apa és fia kinn álltak a szinház előtt. Igen hevesen vitatkoztak. Odahallatszott hozzájuk.

- Miért? Talán a Csámpáskirályné nem volt egy nagy siker? - mondta a fiu, aki apjának pontos mása volt, csak nyurgában és soványban.

Egy kocsi érkezett oda és egy hölgy szállt ki a kocsiból. Szakasztott olyan volt, mint apja és bátyja. Feld Irén volt ez a hölgy. Hárman bementek a deszkakerités ajtaján a szinpad felé.

Ők ketten álldogáltak ok nélkül. Az idegen megsimogatta égő homlokát. Tegnap reggel óta nem aludt, az éjjel sokat ivott, kissé zugott a feje.

- Nyugodj bele, - mondta Krudy - nincs piszokabb dolog, mint a szinházi világ, ha az embernek dolga van vele. Csak nézni mulatságos.

- Csak belenyugodni lehet, - folytatta a társa - most már mit csinálhatsz egyebet?

Sokáig hallgatott. Végül kezet fogtak és elváltak. Megindult mindakettő. A magas ember eltünt a sétányok havas fái között, mint a bölény a téli rengetegben. Az idegen lassan bandukolt befelé a városba.

amelyben Shakespeare Vilmos a történeti tragédiából
már mozidarabot is képes volna csinálni.

Közvetlenül ebéd után lépett be az idegen a Nyujorkba. A kávéházban most alig volt nő, csupa férfi ült mindenfelé. Zsivajgó és hangos lármával beszélgettek, az eleven üzleti kiáltozás egy hullámzó tengere torlódott a levegőben, egyenletesen hullámozva minden irányból. Mintha egészen más világba lépett volna az idegen a téli utcáról, valamely különös tőzsdére, ahol a belépő a szédület ellen kissé behunyja a szemét.

Behunyta a szemét ő is, ott állt egy darabig, hóna alatt a kézirattal. Aztán szétnézett: pillantása Korda Sándort kereste, akivel az Otthonban ismerkedett meg. De nem találta. Egy nagy kerek asztalnál nézett körül először, ott furcsa emberi alakok ültek, bajuszos és borotvált arcok, fantasztikus nyakkendők, különféle hajak, bajuszok, csupa olyan ember, aki mintegy valami hatalmas festő céljaira telepedett ide tanulmányfőnek. A legfurcsább arcok bólintottak, bámultak, büszkélkedtek, vagy enyhe lustasággal hátradőltek itt. Mindnyájan egy harsány és izgalmas emberre pillantottak, egy hosszu, rohanó emberre, akinek becsületes arca mellett ugy festettek a fülek, mint egy fazék fülei. Ez Pallós ur volt, segédrendező, aki drámai izgalommal kérdezte a körasztaltól:

Ez magyarra forditva annyit jelentett, hogy: hol szedek holnapig harminckét tevét meg nyolc kaméleont? Az asztalnál értették a kérdést, de nem tudtak rá tanáccsal felelni. Az idegen ránézett Pallósra, tőle akart Korda után kérdezősködni, de az nem várta meg a kérdést, csak ezt a kérdést tette fel:

- Korfjatal! - felelte ő, azt akarván ezzel mondani, hogyha az idegennek nincsen frakkja, akkor fiatal, nem szerződtetheti mozistatisztának. Mert ezt a szándékot nézte ki belőle. Pallós ur tovább vágtatott tevéket keresni, az idegen pedig bátortalanul elindult a Dohány-utcai front felé. Itt kis mozisok és filmügynökök szorongó sokasága terjedt el a füstben. Az idegen tanácstalanul nézegetett jobbra-balra. Egy szőke ur lett rá figyelmes. Áldott kék szemeiből angyali jóság sugárzott, kezében kis bőrkoffert tartott, másik kezével egy szinházi napilapot illesztett éppen a rámába. Látva az idegen segélytelen tekintetét, odalépett hozzá:

- A Korvin-gyár zseniális igazgatóját tetszik keresni? Nem hiszem, hogy itt volna, de ha itt van, akkor az Erzsébet-köruti fronton van a hölgyteremben.

És szolgálatkészen megmagyarázta neki az utat. Az idegen csetelve-botolva törte magát végig a kávéházon. Belépett a hölgyterembe. De hiába nézett széjjel, nem találta, akit keresett. Mégsem mondott le jövetele céljáról, némi egyhelyben való topogás után nekidurálta magát és odalépett egy asztalhoz. Bemutatkozott az ott ülőknek. A sors kedvezőnek látszott: ezek az urak külföldi nagy filmgyárak emberei voltak.

Egy Kovács nevü ur vitte a szót köztük, akinek az élet mintegy gyengéden összelapitotta két oldalt a szőke és jóindulatu fejét. Azt magyarázta, hogy Philipp és Pressburger milyen kitünő márka. Egy roppant tisztán és kecsesen öltözött, cvikkeres, nett, fekete, udvarias fiatalember néha a Gaumont-szót vetette közbe, ez Schuchmann igazgató ur volt. A két Schwarzenberg, apa és fia, valamint egy Guttmann nevü ur, erősen figyeltek. Az idegen tehát ebbe a társaságba szólt bele:

És megvető fejmozdulattal intett a terem egyéb csoportjai felé. Az idegen ijedten elsompolygott. Egy másik asztalnál megállt. Itt láthatólag igen tekintélyes társaság ült. Egy kis termetü ur, fekete bajszu, domboru homloku, meg a szomszédja, egy gondosan öltözködött, tiszta arcu fiatalember különösen pápai auktoritást élveztek. Ungerleider Mór és Roboz Imre, a Projektográf igazgatói. Óriási vállalatuk gazdagságának ormáról is előzékeny jóindulattal néztek a szőke idegenre, aki az ajánlatot nekik is eldadogta. Az ajánlatra egy jóvállu, lelkes beszédü, kipirult arcu szinész felelt, Kertész Mihály főrendező:

Az idegen egy másik asztalhoz fordult, mert érezte, hogy onnan nézik. Itt nagyobb társaság ült együtt, akiknek végig bemutatkozott. Egy piros arcu, fehéresszőke bajszu ur, Szalai Ödön, a Star-filmgyárat képviselte. Egy fiatal, de erősen kopasz szinész, bámulatos banán-orral Balogh Béla volt, filmrendező, mellette a felesége, akit mások mégis Papirné néven emlegettek. Aztán egy testes ember, széles arcu, borotvált bajszának helye szinte kék, fején a brillantinos haj kábitóan, ragyogóan fekete: Oláh Gyárfás Mihály, az Astra-gyár igazgatója, mellette a társa, egy apostoli kinézésü nagy ember, puritán táblabiró-fején ezüstös haj, Komjáthy János. Egy marcona és zord ezredes civilben: Zitkovszky mester, főoperatőr. Egy magas ur, fényképezésre igen alkalmas müvészfejjel: Wilhelm Károly rendező az Uher-gyárból. Mindezek nagy vitában voltak, és mikor az idegen odalépett, éppen Oláh Gyárfás használt fel egy pillanatnyi szünetet, hogy az asztal végéről könnyedén odavesse:

Mikor pedig az idegen nekik is előterjesztette nagy filmtervét, mind elkedvetlenedtek:

Ilyen válaszokat kapott egyszerre tizet. Riadtan fordult egy szomszédos asztalhoz, ahol két katonatiszt ült egy nett civillel. A kövér százados Bolgár Samu volt, filmkölcsönző, a főhadnagy Lenkey Zsigmond, szerkesztő, a hóna alatt tiz Mozivilággal, a civil pedig Deutsch Géza, a Mozihét kiadója és nyomdatulajdonos. Itt is lefitymálták egy kissé az ajánlatát. Sőt egyikük egy másik asztal felé mutatva igy szólt:

Az idegen odanézett. De nem is mert odamenni, mert a Falknak nevezett ur igen halkan tárgyalt valamit egy kis fekete bajszu emberrel, Seidner cinkografussal, a plakátkirállyal. Valamint nem mert odalépni ahhoz az asztalhoz sem, ahol ketten igen hevesen és alaposan vitatkoztak. Az egyik egy barna bajszu, hajlott hátu ifju volt, Gál Ernő. A másik egy szőkés, borotvált arcu ur, Siklósi Iván, aki a témák, irodalmi évszámok, római történeti alakok, irodalomtörténeti szempontok olyan ijesztő tengerét zuditotta egyszerre vitázó ellenfelére, hogy az idegen nem mert ebbe a tengerbe belelépni. Lassan kisomfordált a teremből és ime, ismerősöket pillantott meg. Csortos, Pethes és mások ültek egy szinészi törzsasztalnál. Egy fiatal, szép fiu, fekete szemekkel, Kertész Dezső. Egy nőcsábász szőke, Kemenes Lajos. Egy fifikus orru, kis száju, Kardoss Géza. És két áldott, derüs kövér ember. Egyik szelid, csendes, elégedett, mosolygó, a másik offenziv, hangos, vitázó és kacagtató. Amaz Gyárfás Dezső, emez Huszár Pufi. Mintha egy moziképből léptek volna ki ketten derüsen és szélesen.

Az idegen odalépett az asztalhoz. Akiket nem ismert, azoknak bemutatkozott. És elmondta, hogy a darabját nem tudja filmre elhelyezni.

- Hej, pedig de kellene nekem egy jó bohózat! Irjon nekem egy jó filmbohózatot!

Ezt Gyárfás mondta és várakozóan tekintett az idegenre. De az szomoruan és komolyan ingatta a fejét:

Elbucsuzott és ment tovább. Megint Pék Dezső állt előtte. A kedves ember, a kis bőrtáskával. Látszott rajta, hogy valamivel kedveskedni akar az elkomorodott idegennek. Megfogta és bemutatta egy urnak, aki gondterhelt, de fenséges Cézár gyanánt trónolt mellettük, nekiülve a márványasztalon heverő kefelevonatoknak.

- Ráskai vagyok. Nagyon örvendek. Üljön le, sokat hallottam már önről. Mi van a darabjával? Már régóta akarok irni a Pesti Hirlapba, de vagy nincs helyem, vagy nem érek rá, vagy nem jut eszembe. Már meséltem Légrádynak is, meg Porzsoltnak is.

- A darabom nem fog szinrekerülni. Nem fogadták el sehol. Pedig hatalmas dráma. Az egész háborut beleirtam, az életet és a halált, mindent. Nagy és hosszu és megrázó.

- Kár, hogy olyan hosszu. Nem lehetne megröviditeni? Talán az Intim-Kabaré használhatná.

- Tessék? Sehova. Senkinek. Én csak irtam. Én még itt nem is voltam szinházban. Amig irtam, addig az irástól nem értem rá. Amikor kész lett, az elhelyezéstől nem értem rá. Nem ismerem a szinészeket, csak nappal.

- Az baj. Lássa, én mindig tudom előre, hol fogják előadni a darabot és a szerepeket testre szabom. Nincs is semmi baj. Tudja, hány vidéki szinház játszotta a Hivatalnoklányt? Hetvennyolc. Tudja hány kiadást ért meg a Budai ház? Rengeteget. Tudja, milyen ragyogó mozidarab lesz a Csodamajom?

Ekkor az idegen egy kezet érzett a vállán. Mint a villám ugrott fel és fordult meg. Pálmai Sári állott előtte.

- Jónapot, - mondta a lány és fogai fehéren villámlottak a meleg piros száj mosolyától, - csak maga miatt jöttem be, azt akarom mondani, hogy most nem maradhatok itt. Valami dolgom akadt közben. Ma este még látni akarom magát. Nem baj, akármilyen későn lesz. Ráér?

Az idegen nem tudott szólni, mert nem találta a szót, de az arcán látszott, hogy mindenre ráér, ha Sári akarja.

- Tizenkettőkor, - mondta halkan a lány, - várom a budai Lánchidfőnél. Ne csodálkozzék, hanem legyen ott. Pá.

És már sietett ki a kávéházból. Az idegen forróan és részegen nézett utána. Olyan neveletlen volt, hogy Ráskainak köszönni is elfelejtett. Ment ő is kifelé lassan, hóna alatt a kézirattal. Észre sem vette, hogy beleütközik Pallós urba, aki izgalmasan hajszolta a tanácsot, hol keritsen tevéket. Azt sem vette észre, hogy egy másik urba is beleütközik. Ez cvikkeres volt, tömött világos bajszu, sasorru, piros arcu, gomblyukában kacér piros szekfü jelezte délceg fiatalságát. A pincér mélyen meghajlott előtte és rászólt az idegenre:

- Nem tesz semmit, kérem, én is meglöktem önt. Szomaházy István vagyok. De mi baja önnek?

- Semmi, - szólt a sápadt idegen és Szomaházy segitő karjára hanyatlott, - egy kis szédülés, a friss levegő mindjárt segit.

Szomaházy karonfogta az idegent és kikisérte az utcára. Ott gyengéden szólt hozzá:

- Hozassak egy konflist? Jó volna ám hazamenni és ledőlni egy kicsit. Ön vékonypénzü legénynek látszik. Vagy talán kihozok önnek a kávéházból egy pohár konyakot.

- Ön nagyon kedves, - mondta az idegen hálásan, - de nem szeretném terhelni.

Kezet szoritott és tovább ment. Szomaházy csodálkozva nézett utána. Különös, érdekes, igen figyelemreméltó embernek találta. Aztán megfordult ő is és bement a kávéházba.

amelyben Shakespeare már egy külföldi szinigazgatóval
is összetalálkozik, viszont Pálmai Sári elhatározza,
hogy a belföldi fakereskedővel nem találkozik többet.

Ködös tél a Gizella-téren, a háborus világitás halovány és alélt fényfoltjai itt-ott, a régi fiakkerek helyén üresség, szürke semmi, amelyből, mintegy szinpadi illuzió-felhőből, gyalogos járókelők bukkannak elő és tünnek el ismét köhögve zsebredugott kézzel.

Ebből a ködből egy emberpár lépett elő. Csendesen lépegettek egymás mellett, holott izgatottak voltak mindaketten. Pálmai Sári volt az egyik, Kern fakereskedő volt a másik. A fakereskedő reszketve és kikelve kérlelte a lányt; a lelke a száján lebegett, amint érzelmesen, a szavakat huzva könyörgött. A lány pedig vállát vonogatva, türelmetlenségén erőszakot téve hallgatta, csak néha szólt egyet-egyet, jó hangosan, hogy a fakereskedő meghallja. A földalatti lejárójánál megálltak.

- Az előbb találkoztam Villányi Andor nevü hirlapiróval és az kezet nyujtott. Olyan erősen izzad a keze, hogy kin vele kezet fogni. Most egy időre irtózom minden emberi kéztől.

De azért kezet nyujtott. Isten vele, mondta sürgősen és már haladt is lefelé a lépcsőn. A süket utána lépett, kétszer utána szólt, de a harmadik lépcsőfokon megállt, mélyen sóhajtott és megfordult. Kilépett a térre és sirva, rázkódó vállal elindult a Hangli felé.

Sári már váltotta lenn a szakaszjegyét és nem sejtette, hogy néhány lépésnyire tőle két lázas szem oktalan tekintete milyen éhes figyelemmel keresi őt. Ez az idegen volt, aki benn állt a Zserbó hosszu pultjai előtt, lökdöstette magát a minyonok közt válogató bundás asszonyoktól, a tálcákkal siető kisasszonyoktól. És nézett, nézett a sokaságban, de akit keresett, noha semmi oka sem volt, hogy itt keresse, azt nem találta meg. Csetlett-botlott az emberek közt a kéziratcsomaggal. És többek között beleütközött egy feketebajszos, berlini kinézésü emberbe. Megismerte, kezet fogtak. Ez Déri Imre volt, akit az Otthonból már ismert.

Ketten vergődtek most már befelé a nagy zsufoltságban, amely akkora volt, hogy egy vörös szakállu ur, aki három nagy politikussal konferált egyszerre és tüzesen magyarázott nekik, - Singer Artur volt ez, Neues Budapester Abendblatt főszerkesztője - odaszorult a teájával a pult mögé, ott szorongott egy széken ülve, kisasszonyok szendvicses tálakkal nyultak át a feje felett, egyszersmind átnyulva egy szálas, délceg, fekete ur orra előtt, aki állva teázott, arcán párbajból eredő sebhely mutatta a bácskai gavallért, a nők leplezetlen pillantásokat küldtek feléje. Ez Dungyerszky Gyókó volt, a szenttamási nábob. Három lépcsőfokkal lejebb, a nagy teremben, mozogni alig lehetett. Egy mélabus, kedves szőke hölgynek alig tudtak kitérni, aki drága prémjeiben kifelé igyekezett, ez Bánki Judit volt. Viszont egy másik hölgynek átléptek lábán, olyan szük volt a járás; ez a láb megérdemelte azonban a figyelmet, mert egy fiusan jókedvü, merész és huncut girl lába volt, a Somogyi Nusié. A tolongásban egy pillanatra megállt az idegen és szájtátva bámult egy eszményi szőke fejre, amely a legszebb akvarellszinek gyöngéd gyönyörében pompázott, mellette néhány évi korkülönbséggel ugyanaz a fej. Lenkeffy Ica és a mamája. Aztán tovább furódtak a tömegben Déri, meg az idegen, aki kémlelve kutatott a fejek, frizurák, kalapok sürü és őserdőhöz hasonlatos zsufoltsága tömegében egy ismerős szempárt.

Beértek a dohányzóba. Ott egy alacsony, borotvált, monoklis ur bólintott, franciás, ideges és kedves, a konyakos üveggel maga előtt: Lázár Leó. Egy másik asztalnál egy magas, angolszerü ur uzsonnázott, világutazó a pesti háborus rabságban, Winterberg Rudi. A kis asztaloknál démonok, aranyifjak, huszártisztek, de köztük egy gyalogos altiszt is, rövidlábu, köpcös, kissé rekedt, nézésében éles ész és müvészi fürgeség. Róbert Jenő volt ez, a berlini Residenztheater magyar igazgatója. Déri idevezette az idegent. Összeismerkedtek és Róbert az első két perc banális mondatai közben már a kéziratot kihuzta az idegen hóna alól.

Egy kurtát sóhajtott, aztán odafordult a helyes, finom kisasszonyhoz, aki elegáns, tiszta sötétkékben és előkelő sárga cipőben ott forgolódott az asztalok körül.

Zsófika ment és ekkor az ablakon át, amelyen a nagy szalont lehetett látni, a künn ülő tenger hirtelen dagályát lehetett látni. A szalon ugy ahogy volt, felállott és a tömeg utat nyitván a sorfalak között egy fenséges lépésü hölgy vonult be ápolónői dresszben, mögötte egy másik hölgy. Leültek a jobboldali sarok ablakasztalához. A sokaság is leült.

És sokáig nézett ki az elválasztó üvegablakon. De ugy látszik, mást is keresett a sokaságban. Mert egyszer csak visszafordult és ideges lemondással szólott.

Az idegen elment, keresztülfurván magát a sokaságon. Utközben rálépett egy hölgy lábára és hallotta, amikor a sziszegő hölgyet megnevezték mögötte: Komlóssy Emma. Künn, az elárusitó teremben egy pillanatra forró villám futotta végig, amikor egy nyulánk, szőke nő elegáns sziluettjét meglátta, de aztán egy fordulásnál meglátta, hogy az nem Pálmai Sári, hanem Varga Nusi, aki tortát vásárol.

Az ajtónyiláson alig tudott kijutni, mert mindig szembe jöttek vele befelé igyekvők. Végre kijutott a kéziratcsomóval az utcára. Ott hosszasan megbámulta az udvari automobilt a cilinderes soffőrrel és lakájjal, hátul a büszke, zárt tetejü koronával. Aztán minden ok nélkül sietni kezdett, maga sem tudta, hová. Ahol órát látott, mindenütt megnézte, messze-e még az éjfél. Még az utcán is azzal a lehetetlen reménységgel nézett szét, vajjon meglátja-e a járókelők között, akit keres. Mert, hogy éjfélig várni kell, az lehetetlennek tetszett. Még nem volt egészen vacsoraidő, céltalanul bolyongott tehát az utcákon. Egy óra mulva azon kapta magát, hogy a Klauzál-utcai ház előtt járkál. Elrestelte a dolgot és nekivágott a Dob-utcának. Egy pár lépés mulva a Fészek előtt állott.

melyben Shakespeare Vilmos felkeresi a Fészek-klubot
és mindenkit ott talál, csak azt nem, aki kellene neki,
de legalább a darabját még itt is refüzálják.

Valami furcsa szeszély hajtotta, bolond kis reménység, amelynek gyerekes voltán maga is mosolyogni próbált, ahogy a kézirattal a hóna alatt belépett a Kertész-utca és a Dob-utca sarkán a nehezen nyiló, mázsás sulyu kapun. Nem a kéziratra gondolt, titkos és naiv reménykedésének tárgya nem valamely szinigazgató vagy más, döntő befolyásu szinházi hatalmasság volt. A szőke idegen most már egészen más valakire gondolt, türelmetlen gondolatvillanásai ezt a másvalakit keresték a világban, az életben, az időben, amik forró kék szemei előtt mintegy összeomlottak egy kicsit.

Felment egy lépcsőn és találomra bement egy nyitott ajtón. Ott ruhatárat talált. Kicsit habozott. Jól tudta, hogy zárt klubban van, ahová idegen szó nélkül nem mehet fel. Megszólalt tehát.

- Legyen szives, - szólt az idegen. - Valójában maga sem tudta nyugtalanságának mámorában, hogy mit akar Faragótól. De a telefon megtörtént és ő alig várakozott pár percet, egy tömzsi, tiszta, borotvált ember lépett be, kopaszodó és őszülő, de friss, ruganyos és elszánt. Ez volt Faragó.

- Bocsánat, Shakespeare Vilmos vagyok. Ne haragudjék, szerkesztő ur, de nincs itt senki ismerősöm...

- És ön meg szeretné tapasztalni a fészket. Nagyon szivesen, legyen a vendégem. Ámbár egy kissé sértve vagyok öntől.

- Igen, öntől. Itt járkál a városban, mint rejtélyes egyéniség, akiről senki sem tudja, kicsoda voltaképpen és eddig még nem jutott eszébe, hogy a lapomnak valami érdekes fényképet vagy cikket adjon.

- Ó szerkesztő ur, - szólt az idegen melankólikus mosollyal - fényképem nincs, amit pedig irok, azzal nem tudok zöld ágra vergődni. Itt nem lehet szinre kerülni.

Ezenközben felértek a második emeletre, ahol képzőmüvészeti pompa tárult az idegen elé. Mindenütt szobrok, képek, szép butorok. Beléptek egy nagy terembe, ahol balról egy valóságos kis szinpad virult. Faragó megfogta az idegen karját:

- Lássa, ez egy önnek való szinpad. Itt mi szoktunk entre nous koncerteket rendezni. Volt már koncert itten, amelyen Roland Ida szavalt és Lhévinne zongorázott. Talán meg lehetne csinálni itt az ön dolgát. Majd beszélünk Tolnay Ákossal. Ha szinházi ötlet kell, csak hozzám jőjjön.

És mielőtt az idegen megakadályozhatta volna, már intett egy urnak, aki előzékenyen ugrott fel a társaságból, melynek körében ült. Magas, sovány ur volt ez, nyakában jellegzetes écharpe-nyakkendővel, diplomatikus fellépésü, kicsit raccsoló, finom ember. Faragó bemutatta neki, mint háznagynak a vendéget, aztán előadta neki a különös szinielőadás tervét. Tolnay, igen udvariasan bár, a fejét rázta.

- Hallottam már a darabról. Hallom, hogy háborus tragédia. A mi embereink felejteni jönnek ide a háborut. Nem tartanám ajánlatosnak, hogy éppen a klubjuk juttassa erőszakkal eszükbe.

- Itt nem is lehetne előadni, tulkicsi a szinpad. De mindenesetre érdekes, hogy már nemcsak a szinigazgatók refüzálnak, hanem a klubok is.

Ezen nevettek mindahárman. Az idegen kissé idegesen. Nem figyelt soha egy fix pontra, tétován bámult a teremben ide-oda. Mintha keresett volna a nézése valakit. Faragó mutogatta neki azokat, akiket még nem ismert. Egy nagy asztalnál két szép asszony ült. Egy nagyon finom, előkelő arcu lornyonos fiatal hölgy, tartózkodó és disztingvált, meg egy jókedvü, kicsattanó, takaros fekete menyecske. Az előbbi Nádayné Tasnády Ilona, az utóbbi Bánóczi Dezső szinész felesége. Ide ült vissza Tolnay és itt ült még egy cvikkeres ur, gondosan hullámozott szőke hajjal, igen nagyon elegáns cipővel, Bruchsteiner Rezső. Ott ült egy szinész is, aki éppen valami zenetréfát adott elő, hangszereket utánzott bámulatos muzsikalitással és közben villámcsapásszerüen maga kacagott fel harsány nevetéssel a mókákon, ez Náday Béla volt. Ekkor lépett oda éppen egy ujonnan érkezett társaság. Egy bájos fiatal hölgy, Mátrai Erzsi, két borotvált arcu férfival, mindakettő szinész és mindakettő Fenyő, Emil és Aladár, az egyik a hölgy ura. Egy másik asztalnál a feketeszemü, filigrán, asszir arcu hölgyet, Rácz Enát, két ur mulattatta, a müvészhaju, magas, nyájas, nagyorru férj, Dienzl Oszkár és egy pirospozsgás, kipedrett szőke bajuszkáju ember, Polónyi Elemér, mindketten zongoramüvészek. Másutt egy rövidre nyirott koponya bukkant fel, amely alatt bikanyak és dagadó váll árulta el a vivó-matadort: ez Hajdu Marcell volt, nyilván mint igazgatósági tag tárgyalt valami klubügyet Győző Lajossal, a titkárral és Werner urral, a főkönyvelővel. Egy teljesen kopasz, szerfelett nyájas piktor állt oda hozzájuk a vitában segiteni, Németh Lala. Nem messze tőlük egy fekete, csinos óriás meredt az asztal mellől, mint egy hegy, Lányi Dezső szobrász, mellette a jókedvü kis felesége és még két érdekes hölgy. Az ajtók nyiltak itt is, ott is, hol jött, hol ment valaki, a középen Steiner Gyula, az orvos, a szivarok miatt veszekedett az egyik pincérlánnyal. Egy elegáns, magas, nyugodt szőke ur most ment az olvasószoba felé, Littke Ernő, pezsgőgyáros. Egy kis asztalnál ketten beszélgettek, társaságbeli urak, az egyik gondosan öltözött falkavadász, Gara Illés, a másik izmos, érvelő és ellenvető: Kiss Muki. A terem közepén egy feltünően megnyerő és elegáns urifiu, Kandó László, fogott kezet a kollégájával, Pólya Tiborral, aki aztán egy fiatal lány felé sietett, de ez nem leány volt, hanem a felesége, nagyobb bizonyság okáért ott állt mellette a legfiatalabb após, Arányi Dezső is. Egy egészen korrektül öltözött fess fiu, Feiks Alfréd, az ajtónál vallatott egy másikat, Wolfner Györgyöt, aki nyilván koncertből vagy szinházból jött. Egy rózsapiros arcu, fehérhaju, igen kedves és mosolygós ur, Szerémy Zoltán, egy kissé hajlott, kopaszodó, jó magyaros táblabiró, Molnár Jebi fejtegetéseit hallgatta. És egy asztalnál a klub két igazgatója tárgyalt a főpincérrel: Hegedüs Gyula, tekintélyes, méltóságos viselkedésü, rendkivüli arcvonásokkal eleven fejü müvész és Róna József, egy apostoli szobrász, Szent Péter civilben.

Az idegen a többi termekre is kiváncsi volt. Benyitottak egy kis sarokajtón, de ezt az ajtót megint becsukták, mert a különszobában társaság üldögélt. Az idegen egy szempillantással megnézte őket, aztán sorra kérdezte valamennyit Faragótól. Kiderült, hogy a szemüveges ur a szőke kecskeszakállal Diósy Béla, a mozgékony, olivarcu, érdekes gnóm az olasz orral Tango Egisto, a cvikkeres, szelid ur Péterfi István, a szőke szépség Máthé Rózsi. Még többen is voltak benn, de ezeket Faragó nem látta. És amint ezekről beszélgetett, egy feltünően széles ur lépett hozzájuk. Kék zakója kifogástalan, arca frissen borotvált, szemében kaján elmésség. Faragótól kérdezett valamit. Aztán az idegennel bemutatkoztak egymásnak.

- Én mindig rendelkezésére állok, - vágta rá rögtön a kövér ur és már ment is üdvözölni egy ujonnan érkezett házaspárt, Péter Sándor müépitészt a feleségével.

- Kálmán Jenő Ákos, vagyis Ubul, - felelte Faragó - a zöldségközpont vezérigazgatója.

Az idegen elnevette magát, aztán szomoruan legyintett a kezével. Az egyetlen hely, ahol a darabját értékesithette, bizony a zöldségközpont maradt.

- A zöldségről jut eszembe, - mondta Faragó - menjünk le az első emeletre vacsorázni.

Ekkor vette észre az idegen, hogy olyan éhes, mint egy farkas. Lementek az étterembe. Ott is sokan voltak. Egy hosszu asztalnál egymástól független legényemberek ettek. Egy asztalnál egy müértő, borotvált ur, Lázár Béla, a fess feleségével és a leányával. És egy asztalnál valóságos csoda: Bródy Sándor sajátmagának öt csalódásig hü másolatával. A fiai vacsoráztak vele, szép Bródy-gyerekek, mint az orgonasip, Hunyady Sándor civilben, aztán Bródy Bandi, Bródy Pista, Bródy Jancsi és Bródy Illés. Apjuk ugy ült köztük, mint király egy fantasztikus országban, ahol csak Bródy-gyerekek vannak.

Faragóék helyet kerestek és éppen le akartak ülni egy sovány, fekete ur, Keményffy Jenő és érdekes, ideges, finom felesége szomszédságába, mikor a főpincér zavartan sugott valamit Faragónak, aki erre haragosan felfortyant:

- Kérem, őszintén zavarban vagyok. A főpincér most értesit, hogy a választmány legutóbbi ülése megszüntette a vendégvacsorákat.

Nem tudta, hova megy. Nézte az órákat, amelyeket itt-ott meglátott kávéházi ablakon keresztül vagy hirdetőoszlop tetején. És ugy tünt fel, mintha minden óra megállt volna, vagy legalább is valami nyomasztó erő tartaná vissza őket attól, hogy rendes tempójukban mozgassák előre mutatóikat.

Cél nélkül, vagy legalább is maga elől rejtegetve ennek a koncsorgásnak a célját, befordult a Royal-szálló kapuján. Sietve végighaladt a hallon és bebámult az étterembe. Egy pincér megkérdezte a furcsa embert, kit keres. Ő azt felelte - kissé vontatottan, - hogy szinházi társaságot. És a pincér sorra mutogatta neki a sajtóhoz, vagy szinházhoz tartozókat, akik ott vacsoráztak a nagyteremben, az óriási ezüst-arranzsmánon tul. Egyik asztalnál egy csendes, előkelően nyugodt, borotvált ur: Szakács Andor. Másutt egy kivágott szőke szépség, tánc-csillag: Krisztinkovics Jenny. Másutt négy fiatalember, egy oliv-arcu napkeleti herceg olyan fekete hajjal, amely már kéknek tetszett, Kónyay Elemér; egy párisias külsejü vékony fiu, eleven nézéssel, kurta göndör hajjal, Dezső Alajos karrikaturista; egy komoly, zárkózott, müvészarcu ember, Kerpely Jenő gordonkás; és egy hirtelen, ideges, lázas, rajongó ifju, Ábrahám Pál zeneszerző. Másutt egy asztal, amelynek beszélgetésére a szomszéd közönség feszülten és mosolytól ragyogva figyelt: itt vitte a szót egy kedves és ellenállhatatlan ur, Nagy Endre, mellette eleven és helyreasszony felesége, velük egy láthatóan boldog ifju házaspár, Zerkovitz Béla és a felesége.

Az idegen megfordult és tovább ment. Az utcán mint egy konstantinápolyi kóbor kutya oldalgott iránytalanul. Fény csapott feléje a Royal Orfeumból, bement. Le a söntésbe. Ott szétnézett a vacsorázók között, maga sem tudta miért. Egyik asztalnál egy csinos fiatalember hadarta a szavakat, a mondatokat összerántva és gesztikulálva a kezével, amelyen gyönyörü rubingyürü diszlett: Papp Jancsi. Két hölgynek magyarázott, akik már ki voltak festve a szinpadra és már a kosztümöt is felvették, de egyelőre itt vacsoráztak az állatszeliditő és két akrobata asztala között: Szász Ilona és Sándor Stefi.

Itt is visszafordult az idegen. Át a zsufolt nézőtéren, ki az utcára és ott tovább. Az idő olyan nehezen mulik. A Nyújorkba csak ugy az ablakon át nézett be és mikor pillantása arra a helyre esett, ahol legutóbb Sári beszélt vele, összerázkódott egy kicsit. Behunyta a szemét és igy indult tovább. Neki is ment megint valakinek. A Nemzeti Szinház sarkán egy csoport beszélgetett. Egy nagyon testes, egy nagyon sovány és egy nagyon fiatalnak látszó. A testes Horváth Jenő, lóversenyt magyarázott a másik kettőnek, Hajdu Józsefnek és Mészáros Alajosnak. A kis ajtó nyilott és kilépett rajta egy heves, tünődő ember, óriás Dorian Gray, dult férfiszépség, Somlay Artur. És az ajtónyiláson át látszott, hogy két hölgy beszélget egymással: Nagy Terus és Kelemen Mária.

Mindez csak tovatünő kép volt az idegen szemében, már baktatott tovább le a Rákóczi-uton. A Balaton-kávéházba öntudatlanul és találomra benyitott. A Borsszem Jankó szerkesztősége ült ott együtt. A két szerkesztő, az amerikai arcu Bér Dezső és az energikusan szóvivő Molnár Jenő éppen egy levelet olvastak és nevettek, amelyet Weigl Géza küldött Dalmáciából. A levélben a munkatárs jó vicceket irhatott, mert a magyar bajszu Mühlbeck Károly és a pelyhedző Vértes, mint elegáns önkéntes, igen jól mulattak rajta. Az idegen szétnézett és tovább sietett. Öntudatlanul benézett az Otthonba. Ott csak a ruhatárig jutott, ahol egy szerkesztőnek köszönt éppen nagyot a portás, Rotter Lajosnak, egy apró, öreg ur, mintegy szegény Tamás, éppen a kabátjába dugta az ujját: Erős Gyula, a lépcsőn pedig három ur jött lefelé: egymással beszélgetve egy jóindulatu Mefisztó-arc, Vidor Dezső, meg egy bölcs és derüs bácsi, Alszeghy Kálmán, mögöttük pedig a legszebb katona a világon: Báttaszéki Lajos. Az idegennek eszébe jutott, hogy az Otthonba nem járnak hölgyek. Máris megfordult és ment tovább. Beszédelgett a Pannóniába. Ott egy vörösarcu szőke ur ült a sarokban, az utca felőli kis teremben, mágnásnak vagy kuriai birónak vélnéd, de lapszerkesztő: Csajthay Ferenc. Egy sovány, szőke, rapszódikus ember magyarázott neki valamit, ifjabb Hegedüs Sándor. Másutt egy csendes, finom ember vacsorázott egy érdekes szőke beautéval: Puszta Béla és a felesége.

Mint valami nekikeseredett, szótlan lumpoló, ugy ment az idegen innen is tovább. Kit keresett? Mit akart? Az Astoriában megbámult egy szépséget, akinek tüneményes szőke haja volt, a ruhatáros árulta el, hogy Bánhidy Ilonának hivják. A Magyar Világ-kávéházba is bekukkantott, ott viszont egy szénfekete tüneményt bámult az egész kávéházzal együtt: Igalits Sandyt. A Belvárosi Kávéházban kabaré-társaság ült, azokat egy derék fiatalember kivételével, aki egy kedves bernáthegyihez hasonlitott leginkább és akit Orbók Attilának hivtak, ismert mindenkit. Hamar tovább futott tehát, nem akart most senkivel beszélni. Kis, sötét utcákon keresztül ismét vendéglőhöz jutott, a Kovácshoz. Benn boldogan és meghitt kettesben vacsorázott egy pár; az idegen megismerte az illusztrált lapokból: Lengyel Menyhért és a felesége. Tovább, tovább. Lement a Duna-partra és az alsó rakodóparton baktatott tovább. A Petőfi-térnél felment a korzóra. Bement a Hungáriába. Ott ismerőst talált, Kálmán Ubult, aki meg is szólitotta és mindjárt elmondta neki, hogy az a szép hölgy ott Szentpályné, műkedvelő moziszinésznő, a lengyel barátnőjével, az az áldott jó szőke ember, Lehár Ferenc, a szép vöröshaju hölgy a felesége. Az idegen bucsuzott máris és kutató szemmel egyenesen a Ritzbe szaladt. A hallban itt is ismerőst talált, Winterberg Rudit, aki egy szelid, hirtelenszőke ember, Hein piktor és egy gyermeteg lelkü, kedves őrnagy, Rab Ákos társaságában hallgatta a zenét. Mikor az idegen éppen mellettük állott meg és reménytelenül sóvárgón, kutatva nézett körül, Winterberg magyarázta neki a jelenlevőket. Az az érdekes hölgy Polláknak, a bécsi multi-milliomosnak a felesége, egyébként szinigazgatónak a leánya: Mariházy Kövér Miklósnak. Az idegen hóna alatt ismét megrezzent a kézirat. És az a két mélyen dekoltált kábitó hölgy Kálmán Rózsi és Vidor Zseni. Aki a másik asztalnál háttal ül feléjük, a bársonyos fekete szemü, az Sugár Teri. Amott együtt ül két bübájos lény, angolkéz festette Gibsongörlök: Wood Lucy és Rónai Alisz.

- Ha még akar nagyon szépet látni, nézzen be az étterembe, - mondták az idegennek. És mikor benézett és visszajött, megmagyarázták neki, hogy az a nagyon szép asszony a szinműiró báróné: Beckné Hatvany Lili, az a másik nagyon szép asszony nem szinműirónő, hanem szinmüiróné, maga pedig szobrász: Hatvanyné Winsloe Kriszta, az a harmadik nagyon szép asszony pedig Paulay Erzsi. A társaságban az a borotváltarcu ur nem szinész, hanem Herz Heini vezérigazgató, viszont az az őszülő, magas, bajszos ur pedig szinházi szaktekintély: Márkus Miksa, az ujságirók elnöke, nagyon befolyásos ember és nagyon szivesen segit mindenkinek a baján. Az idegennek ismét a szivébe nyilallott a hóna alól a kézirat. De erőt vett magán és tovább hallgatta, hogy az a magas gavallér, aki most ül le a Vázsonyi Vilmos asztalához, Hédervári Lehel, az a két ur pedig, aki most jön be, az iróvilágból való: a fekete nyirott bajszu Fenyő Miksa, a fekete szemüveges pedig Kállay Miklós. És az a szép szőke hölgy a lornyonnal, aki most lép be egy társaság körében, az Faludi Sándorné. És egy fiatal házaspár kedvesen, karonfogva, a hidegtől kipirulva: Lázár Miklós és a felesége.

Az idegen hirtelen valami lázas türelmetlenséggel vett bucsut és futott ki. Ez azért történt, mert eszébe jutott, hogy a Lánchid tőszomszédságában van. Az utcán csakugyan felmeredt előtte a nemesen ivelt hid. Kétszer is nekiindult a hid felé, de mégis csak meggondolta. Még nagyon messze volt az éjfél, haladt tehát a Margithid felé. A Lipót-körut legelején egy kapu előtt egy hölgyet látott, akinek prémjeiből csak a feltünő finom lába látszott ki. Éppen jött ki a házmester a csengetésre és mikor a hölgy belépett a kapun, az idegen egy pillanatra látta az arcát: Gazsi Mariska volt. Félálmodó, de feszült idegzetü baktatásában a Teréz-körutra ért az idegen, ott belépett a Britanniába. Szépen szólt a cigány, egy asztalnál ott ült, akit ő már ismert: Ráskai Ferenc. Nem magányosan ült. Egy kedves, egyszerü hölgy ült mellette, a másik oldalon pedig egy zömök, alaposan megépitett, keménykötésü ur, nagy szőke bajuszszal és nagy, omló hajjal. Ez Móricz Zsigmond volt és nyilván egy darabtémát magyarázott, a hölgy, Molnár Aranka, nagy figyelemmel hallgatta. Az idegennek eszébe jutott, amiket Ráskai a Nyújorkban mondott neki. Mélyen sóhajtott és ment tovább, sürgető nyugtalanság üldözte tovább az utcán. A nagykörútról egy boldog pár fordult be előtte az Andrássy-útra, szapora léptekkel, egymáshoz simulva: a magas, karcsu hölgy Adler Adelina, az erős szemü, érdekes arcu ur pedig Szende Ferenc, a vőlegénye. "Szerelem", - mondta magában tünődve az idegen. Ugyanekkor az Andrássy-útról, a Világ szerkesztősége felől, egy csoport jött hangosan vitázva. Purjesz Lajos vitte a szót, Barta Lajos csendesen ellenvetést tett, majd Bede Jób szólt valamit, ezen mindnyájan nevettek. "Lapok és szinház" - mondta ugyanugy az idegen, mint előbb a szerelmet.

És ment tovább, szinte lihegve, képtelenül idegesen lelkendezve és mintegy üldöztetve. Az éjszakában csak a lassan haladó óramutatókat látta, az arcok, amelyekkel találkozott, ugy suhantak el előtte, mint a laterna magika képei. Valahol Kész Rózsit látta budai villamosra szállni, másutt a kis Patat Leó tünt tovább mellette lógó fejjel és dudolva, ki tudja, hol pedig egy büszke és szálas művész lépései kopogtak az idegen előtt tovább, ez Szemere Árpád volt. Valahol a Kossuth Lajos-utcán egy kicsit megint megdobbant a szive: Herczeg Ferenc ment ott egy urral, akinek megismerte az arcát: Karczag Vilmos volt, a bécsi szinigazgató. De csak baktatott sietve tovább az éjszakában a különös, szédült ember, a hóna alatt a kézirattal.

Féltizenkettő volt, mikor már ott állt végre dobogó szivvel a budai Lánchidfőnél. És mikor egy távoli toronyóra éjfelet ütött, az ajkát rágta az idegességtől. Emésztő és borzasztó várakozás volt. De egyszerre gyors, szinte surranó léptekkel jött prémekben egy nő. Sári volt. Az idegen boldogan és megváltva felkacagott.

Sári nem szólt semmit. Némán karonfogta és sietett vele előre. Mentek ketten Budán, sötét éjszaka és a szivük dobogott.

amelyben elmondatik, hogy a szinrekerülésnél fontosabb
dolgok is vannak egy férfi számára, ha mindjárt Shakespeare is.

A Fő-utcán egy házba csengettek be. Szótlanul mentek fel a lépcsőn. Elől a sötétben Sári, utána az idegen, mint tétován lépkedő gyermek. Egyszer megszüntek a sötétben a lépcsők. Sári homályos alakja befordult a folyosón, az ujjával tapogatva megkeresett egy kulcslyukat. A Wertheim-zár csendesen csettent és az idegen megfogta a finom, hüvös kis kezet, amely vezette befelé.

Végre egy szobában voltak. Sári felgyujtotta a villanyt. Pompás, gazdag szoba volt ez. Nagy szőnyegek, antik butorok, képek, vitrinek, tükrök. Egy kerevet leboritva óriási jegesmedvével.

- Nálam vagyunk. Mivel kináljam meg? Akar konyakot vagy pezsgőt? Vagy valami édességet? Vagy cigarettát?

Sári egy asztalkát huzott a kerevet mellé, szervirozta és ügyesen tartotta a pezsgőt. Felgyujtotta a kerevet mellett az álló lámpát, a nagy villanyt pedig eloltotta. Ott ültek ketten a nagy sötét szoba közepén a lámpa kis piros fénykörében. Koccintottak. Az idegen ránézett a lányra, akinek könyes volt a szeme.

- Langer vesz el feleségül. Itt fogunk lakni. A lakás már az enyém. Holnap a ház is az enyém lesz. Ma még a házmester nyitott kaput, holnap már kapukulcsom lesz.

Sári nagyot, mélyet sóhajtott és maga elé nézett a földre. Aztán összeborzongott egy kicsit. És ránézett könyben uszó szemekkel az idegenre.

- Milyen különös ez. Kicsoda maga, itt éjfélkor a lakásomon? Furcsa. De magával most kellett beszélnem. Maga mindig zavart engem, sokat gondoltam magára. És holnap férjhez megyek. Nem tudom, mit akarok magától. Ugy éreztem, hogy ha magával beszélek, valahogy valami segitséget kapok. Pedig - hiába - holnap ez meglesz.

Megint összerázkódott. És felállott. A nagy, zöld diszes cserépkályhához lépett.

Szétnézett. Gyufát vett elő egy dohányzóasztalról. De nem talált papirost.

- Kellemetlen. Volt itt ujság, de ugy emlékszem, a nappaliban hagytam. Ott pedig most Braunné alszik, a pótanyám. Emlékszik rá? Az a néni, akivel a Nyújorkban látott először. Erőnek-erejével itt maradt ma éjjel a nyakamon, holnap segiteni akar a költözködésnél és készülődésnél. Honnan vegyek most papirost?

Az idegen kék szemében különös fény villant fel. Az arca pedig egy kicsit elsápadt.

Odament a kályhához és letérdelt. Benézett, piszkálta. Aztán a hóna alól elővette a kéziratot, amelyről csak most tünt ki, hogy nincsen odanőve. Reszkető kézzel, de határozottan letépett belőle egy marék papirt, összegyürte és benyomta a kályhába. Aztán figyelmesen nézte, hogyan lobban lángra. Lassanként rárakta a többi kéziratot is.

Sári mindebből nem látott semmit. Nekitámaszkodott egy vitrinnek és csendesen maga elé bámult. Még fel is rezzent, mikor az idegen felállott és a kályhában vigan lobogott a tüz. Sári megdöbbent. Az idegen mintha megnőtt volna egy fejjel. Erős volt, büszke és hibátlan, nyugodt és férfias. Mint egy ellenállhatatlan vezér, biztos lépésekkel jött a lány felé. A vitrinnél megfogta a Sári vállát és egyszerüen, erősen magához vonta.

Sári két áldott, erős kar forró szoritását érezte. És egy szájat érzett a száján. Hirtelen, mintha valami angyali ujjongás szabadult volna fel benne. Eszeveszett hévvel viszonozta a csókot és ugy érezte, mintha csodálatos szárnyak valami képtelenül boldog lebegésbe ragadnák fel. A szeme lecsukódott és csetlő-botló lábbal engedte magát vinni. Leültek a kerevetre. Ott a lány lassan felnyitotta a szemét. Éppen a férfi szemébe nézett bele és a bámulatos szemek nézése mint a sors borult reá. Érzékei mintegy elolvadtak. Ismét lecsukódott a szeme, a karjai fojtó szoritással fonódtak a férfi nyaka köré. Alig hallhatóan sugta:

amelyben Shakespeare, nem tudván Pesten egy darabját elhelyezni,
angolosan, sőt rejtélyesen távozik, az Akadémia pedig felébred.

Szürkülő, didergő reggelen a szőke idegen lépdegélt a Fehérvári-uton. Régóta ment már a hajnalban, baktatott az érthetetlen vándor. A Gellérthegy alatt egy kóbor, zsemlyeszőrü kis kutya csatlakozott hozzá. A kutyus szorgalmasan ment mellette, néha el-elszaladt pár lépést, hogy itt-ott megszaglásszon valamit, aztán hűséges és rajongó pillantással megint csatlakozott hozzá. Már kinn jártak messze a városon túl, ahol földek között hébe-hóba emelkedik csak meztelen hátsó falával egy nagy bérház. Mélységes csend volt köröskörül, távolról pályaudvari füttyök és villanyos-csengések hallatszottak.

Egyszer csak a kis kutya megállt, megdermedt és velőtrázó vonitásban tört ki. Egész testében reszketett. Borzasztónak és természetellenesnek tünt fel előtte, ami történt. Az az ember, akihez csatlakozott, egyszerre csak mintha levegővé vált volna: nem volt. Ment az uton teljes testi mivoltában és egyszer csak nem volt többé. Szempillantásszerüen tünt el. A kis kutya rémülten ugatta saját ijedtségét a szürkülő hajnalban a néptelen út közepén. Majd fülét lekonyitva és farkát bekapva eszeveszetten menekült vissza a város felé.

A város már ébredt. Lassanként egészen felkelt a háborus Pest, kireggeledett. Az emberek dideregve és kis gőzfelhőket lehelve mentek az utcákon. A Ferenc József-téren egy autó állott meg a főkapitányság előtt. Tarján ugrott ki belőle és sietett egyenesen a főkapitányhoz.

Sándor László, a mosolygós, nyilt, kedves székely gavallér már munkában volt. Mikor Tarján belépett hozzá, éppen egy nagypecsétes boritékot bontott fel. Elolvasta, mosolyogva csodálkozott és szó nélkül átnyujtotta Tarjánnak. Az is elolvasta. Átirat volt a Magyar Tudományos Akadémiától és igy hangzott:

- Csakugyan volt ilyen ember Pesten, - mondta Tarján - jól ismertem. Nagyon furcsa ember volt, nem is voltam vele tisztában. Szinházi társaságokban mászkált, de mint fantasztikus pitiánert mindenütt kinevették. Benne volt a Langer-féle házbéruzsora-lázadásban is, de csak mint belekeveredett járókelő. Most nem tudom, mi van vele.

- Langer ma délelőtt házasodik. Elvesz egy Pálmai Sári nevü kis szinésznőt. Az majd elveri a húsz millióját. Nagyon szép nő. Olyan finom lába csak még Váradi Arankának van Pesten.

A főkapitány és az ujságiró még valami szakszervezeti dologról beszélgettek, aztán Tarján átment az útlevél-osztályba. Itt Ballával találkozott. A kis Balla nevetve ujságolta:

- Te Vili, tudod mi ujság? Kern fakereskedőt, azt az alakot a Nyújorkból, aki a Pálmai Sárit főzte, az éjszaka a Dunából halászták ki. Öngyilkos akart lenni a nő miatt.

- Fenét halt meg. Ivott egy kicsit és megfázott. Beszéltem is vele. Azt mondta, hogy rém sokat ivott fuldoklás közben és ez teljesen kiábránditotta a nőből. Na szervusz.

amely egy, az olvasó számára elérhetetlen világban
játszik és a regényt igen röviden befejezi.

Ugyanekkor két lélek beszélgetett a csillogó homályban, messze túl a számokkal kifejezhető dimenziókon.

Az irizáló ködfoltok, mint a tengeri aktiniák fénye, tovább gomolyogtak a végtelenségben.