UJ
IRÓK - 11. SZÁM
SZERKESZTIK: JUHÁSZ GÉZA ÉS KARDOS LÁSZLÓ
GULYÁS PÁL
TÉKOZLÓ
DEBRECEN,
1934.
NAGY KÁROLY ÉS TÁRSAI KIADÁSA
Elektronikus
változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület,
2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa
támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár
E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5531-33-0
(online)
MEK-13988
TARTALOM
GULYÁS PÁL
MÁGUSZI ÉJ
MÁGUSZI ÉJ
BÁSTYÁK
HALLD, MIT SUG A NAP!
A NAP SZEMÉVEL
A HOLDRÓL
MENNYI FÖLD!
ŐSZI SÉTA DEBRECENBEN
MARADJ!
HÜVELYK MATYI
A BOGÁRKA IMÁJA
GYŐZD LE A HALOTTAKAT!
A NAPTALAN HÁZ
HINTA
HÁLÓ
ESTI HÓ
EZ ITT HADHÁZ
A VAK LÓ
SÖTÉT A SZOBÁNK
REGGEL
ÉJI PILLANATOK
JÖNNEK A FÁK
NYÁRI ZÁPOR
ŐSZI FÉNY
ÁBRÁNDOM ESTHARANGJAI
A SZINEK ALVÓ URA
RÜGYEK
A VIHARZÓ DIÓFA
KÁRTYÁK
A FA
MEGGYFABOT
ELHAGYOTT A JEGENYEFA!
ERDŐHIVOGATÓ
VÁNDOR
A KÖZELGŐ VIZ
JÖNNEK A FÁK
ÉDESANYÁK
REPÜL, REPÜL A GYERMEKEM!
INGÓ SZIGET
REPÜL, REPÜL A GYERMEKEM!
GÖMBÖK
KICSI MÉG A LEGÉNYKE
VILÁGITÓ ÁLOM
GARABONCÁS ÉJ
GYERMEKEMMEL
MOST JÖN MEG A SZERELEM!
ÉGI RAJZ
MOST ALSZANAK
TÉKOZLÓ
HÁROM EMBER
A KAKAS
ÖT LOMHA ÁRNY
A MACSKA BÁMUL
FÉNY ESETT A PARASZTBA!
HÁROM EMBER
VIDÁM ŐSZ
DOBÓ PISTA
AZ ABLAKOS
OBSIT
UTOLSÓ LÁTOGATÁS
A VERSEK KELETKEZÉSÜK SZERINT
A valóságtisztelő magyar líra és a reális Debrecen legromantikusabb költője. Az ő versei is a meleg élő földből csiráznak, mint kortársaié: udvara, kertje minden fájával, bokrával megismertet. Kötete valamennyi lapján árnyékos lomb himbálózik, de ez a növényi tenyészet a metafizika egébe nyujtózik föl. Gulyás Pál versbeöltöző hétköznapi élete csupa ünnepi áhítatú pillanat. Tartalmilag ez új benne: az idill, amely mögött a végtelenség ködfalai imbolyognak, s a létezés borzalmát fuvallják rá a mosolygó családi képekre, intim hangulatokra. Éji sötétség, a megsemmisülés rémképei ólálkodnak élményei körül. De nem zörgő filozófiai líra ez, hanem egy merengésre hajló s mégis nagyon eleven lélek tiszta dallama. Egyéni dallam, gyöngéd és erős zengése van; a pátosz és vidám fintor, a széles körvonalazás és a mikroszkópi közelhajlás egyaránt hatalmában áll. Világa élesen körülhatárolt, képlátása eredeti, tele váratlan összefüggésekkel.
Született 1899-ben. Verskötetei: Testvér gályák (Nyiregyháza, 1923.) - Misztikus ünnepi asztal (Budapest, 1928.) - Ezenkívül tanulmányokat ír (Németh László, Arany János, Oláh Gábor, Madách) s a Válasz egyik szerkesztője.
J. G.
Röpke paránya
vagyok a végtelen emberiségnek,
tengermélységből fölmerülő
buborék.
Felhőként lebegett az anyám halk teste fölöttem,
nappalom
árnybaborult szüntelen éjszaka volt.
Mint az olajfa hajló derekán
levelek rügye támad
s bontakozó szinüket lengeti lágyan a
szél:
úgy nyílt emberi formám szét ama máguszi éjben
s
édesanyám áldott sóhaja lengte körül.
Régi tudósok könyveiben sok
furcsa jelet látsz,
melyből az alchimiák ferde sugára fakadt:
ily
különös képlet voltam, burkolt ige, melyet
Pythiaként rebegett
titkon a hű szerelem.
S mint boruló felhő lebegett halk teste
fölöttem,
hintve reám lassan-hívogató melegét.
Megálltam a
bástyák alatt
s néztem a felfutó falat,
mely a hajlongó fák
fölött
a fellegekbe ütközött.
Mennyi nagysággal van tele!
Ez
az erő holt tengere!
Egy jajgatás, el nem muló!
Egy megfagyott
gyászinduló!
Oh mondd, mi az, mi benne áthat
és összenyomja a
sziklákat?
Mi leng alatta, mily homály,
hogy századokig talpon
áll?
Mi kényszeríti, hogy előre
nézzen a puszta levegőbe?
Hiába
mondod, hogy a holt
művész, kit elfödött a por!
Ásód hiába
bontja ki
a földet és a csontjai
fölött hiába hirdeted:
"Ez
álmodta az íveket!"
Halld, mit
sug a nap!
Langyos sugarat
sug a fák hulló levelébe.
Ha
mozdul a szél
s november hava kél,
csillogva hullnak az éjbe.
A dombok
alatt
langyos sugarat
sug a játszó kisgyerekekbe:
velük
enyeleg,
szemükbe nevet,
e vídám kis kerekekbe.
Ő a
szeretet
s a nagybetegek
megtört szívére is írt hoz:
besurran
szívéhez,
kit mardos az élet,
és elviszi halkan a sírhoz.
Nézd csak, az
ablakod alatt
leejtette fényét a Nap
s a járda csattogó
kövén
fekszik a túlvilági fény!
Ha ő árnyékát rádveti,
csak
egy levél vagy őneki,
egy gyönge kis levél, milyen
a fákon
ezrivel pihen.
Ha ő neked adja egy pillanatát,
tiéd lesz az
egész világ:
látod az emberek vetését,
a vér hömpölygő
vízesését,
látod a lélek lángalakját...
Mert nem te látsz,
hanem a Nap lát.
Nézd csak a
Holdat, nézzed:
nincs benne felleges élet,
és mégis fent lebeg,
fennen,
a millió csillagu mennyen!
Nincs benne
szerelem s mégis, -
nézd csak a Holdat! - fénylik,
tejszinü
távoli fénye
ráfut a fák tetejére.
Óh hogyha a
Hold tüze rámhull,
nem félek én a haláltól!
Megállok alatta s
nézem
éltem viharát tükörében.
Mennyi föld!
mennyi föld!
Mennyi tarkabarka föld!
Sárga foltok, zöld
terek.
Ott egy halvány szénaboglya,
itt egy tölgy űl
álmodozva,
ott egy régi jegenye
és növendék gyermeke.
Most a róna
síkja süllyed
s véle lejtenek a fűvek:
bárhová zúg
vonatom,
őket el nem hagyhatom.
Dél van, forrón süt a
Nap,
mindenütt fest árnyakat,
árnyakat fest fák alá...
Minden
árnyék csöndes árok,
melyben benne ring halálod.
Fent a fáknak
pírja játszott,
de ez a pír hervadás volt,
mint a földről
távozónak
arcán rózsák rajzolódnak.
Mentem az utcák sorában
és
egy kert előtt megálltam:
egy lakó se vágyik innét,
itt a bölcs
lerakja könyvét,
itt a gyors kalmár lefekszik
s hallgat
hajnaltól napestig.
Mennyi lélek
villanása,
mennyi szív van itt elásva!
Fent komor fatörzsek
ütve,
mint a tűzvész csendes üszke.
Túl a Templom
nagyharangja
zengi ércdalát a Napba:
bár a hang a régi
bátor,
ködbe vész a Prédikátor.
Debrecen,
hej, büszke cívis,
újrakélsz-e, mint a főnix?
Vagy kilobban
lelked álma,
déli puszták délibábja?
Hosszu út a
Hatvan-utca,
de nem olyan hosszu utca,
hogy ki ne jutnál
belőle,
ki az árnyas temetőbe!
Hogyha vonz
még nóta, nárcisz,
itt leled Vitéz Mihályt is,
ki beteg volt,
melle horpadt,
s nézte a fennlengő Holdat...
Egy piramis-érc
alatt
itt leled szegényt hanyatt:
vén bohó volt s fiatal
s
elrepűlt bor, Lilla, dal!
Látod ott azt
a kőt?
-
Pihen s nem él.
Mi csillog ott, mi zöld?
-
Egy halk levél.
Látod ott lenn mi fut?
-
Csak egy gyerek.
Hallod ott fenn mi zúg?
-
Felhők ezek.
Látod a föld szinét?
-
Mély mint az árny.
Mi leng ott, mily
lidérc?
-
Egy ifju lány.
Kik kergetik nyomon?
-
Napsugarak.
S mit suttog a falomb?
-
"Maradj! Maradj!"
Egy kis levél
akadt kezembe,
kihúzták a földből szegényt.
Egy fa alatt bújt
meg szerényen,
nézte a pirkadati fényt.
Mutatóujjamnak
fele
levele, szára, gyökere.
A föld alól ki húzta ki?
Ártatlan
kis Hüvelyk Matyi!
Pápaszemem két
csontkorongja
föléhajol...
- A rózsaszín
kocsányka itt
halványsárgára
változik,
fent zöld levél piros
erekkel...
Játszom vele mint kisgyerekkel.
Már nem is zöld
levél, hanem
az én kis alvó életem!
És arra gondolok:
Minek
szánom e lényt, mely itt piheg?
Magamat szánom benne
én,
magamat szánom zöld mezében,
magamat szánom
gyökerében.
Kezemben tartom, forgatom
s a könnyemet
rácsorgatom.
Kint jártam a
kertben s a bokrok alatt
lefeküdtem és néztem a bokrot
hanyatt.
Aztán a homokban kerestem
az apró
homokszemekben.
Sajnáltam a bokrot, hogy oly egyedűl
gubbaszt s
a homokban szinte lemerűl.
Cseresznyefa, almafa, körtefa
mind
habzsolja a vizet pici orrlyukain
hogy messzire nyúljon az
árnya...
Csak a ribizlibokor olyan árva!
Tölcsért csináltam hát
óvatosan
s omlott a homok szeme csillagosan.
- Nézd
csak, mi ez itt? Fekete kavics?
Szeme
van, tüze van! Mozog is, remeg is!
Most
hirtelen küzdve kirántja
kardját s
fut a messze világba!
Tudjátok-e már, hogy a homokban mi volt?
A
homokban egy fekete bogárka volt!
De alighogy
visszasodortam,
ismét kavics lett a homokban.
Összekulcsolta
pici lábát-torát.
Micsoda egyszerü átváltozás!
Ott hevert
feketén mint egy skatulya!
Hátára feküdt mint a pincsikutya!
Pedig
nem volt a bogárka szíve gonosz,
a bogárka előttem így
imádkozott.
Szeme fényét esdve bezárta,
mert élni akart a
bogárka!
Könnyű az
élők ellen küzdeni:
átdöföd a szívet, mely az életet veri,
s
míg rekedten ordítsz diadalért,
ömlik a vér! ömlik a
vér!
Nézd
csak, a hadsereg,
zúgva
közelget!
Tódul
az úton
mint
sűrű felleg.
Bent
a szivében trónol a csend.
S
robban a lépte az útköveken!
Könnyű az
élőkön a győzelem,
de győzd le a halottat, ki nincs jelen,
és
mégis mindenütt jelen van
s megfojthat miden
pillanatban!
A
fák hegyén, nézd, mozog a levél,
mozog
a levél!
Ki
mozgatja, hiszen a fa nem él,
a
fa nem él?
Ki
gyújtja meg hulló levelüket?
Ki
mozgatja alvó testüket?
Könnyű
legyőzni, kiben harsog a lét,
de győzd le a temetők
nesztelenét,
ki a levegőnél is puhább
s be van burkolva mint a
báb.
Keze
szellő, keze nincsen,
mégis
átnyúl ereinken.
Észre
se vetted s már vérzik az est!
Meglassítod
lépteidet.
Keze
szellő, keze dér,
s
hull fölötted a levél!
Könnyű
tombolni a lét erein,
de győzz az enyészet étherein!
Tombolj az
étheri árnykezeken,
komor árnyon, hol elpihen a
szerelem!
Nézd
csak a lobogót: büszke madár!
Lobog
az életért és sorsa halál!
Hiába
van fegyvere, ércmozsara!
Meghal
a
hadsereg!
Tattarara!
Meghal
a hadsereg!
Tattarara!
Gulyás Imre
dolgozott,
eggyé tett éjet-napot
s a hajnala is nap
volt.
Gulyás Imre paraszt volt.
Első élete
füst lett,
a haja is ezüst lett
s most akart élni szegény,
őszi
fénnyel a fején.
Vénülő testét
ágyra
vetette házasságra.
Ment az év és jött az év,
hozta
síró gyermekét.
Honnan
jöttek, mi végből?
a pokolból? az égből?
Ahogy a legény
kurjant
s egy-egy cigány besurran:
úgy lépdeltek
ők lopva
a szűk tanyai lakba,
mindegyik egy csöpp prímás,
hónuk
alatt a sírás.
*
Gulyás Imre
dolgozott,
eggyé tett éjet-napot:
reggel, hajnalban,
este
ügyelt a béresekre.
Dolga
elbírható volt:
a gazdája zsidó volt,
zsidó volt és
engedte,
hogy életét tengesse.
*
Gulyás Imre
dolgozott,
eggyé tett éjet-napot,
téglát téglára
számlált:
építgette a házát.
Téglát
téglára hordott
s egyszer csak megtántorgott,
mint gyertyaláng
meglódul
a benyíló ajtótul.
Érezte, hogy
egy kéz itt
benne más házat épít,
mely közömbösen hátat
fordít
a napsugárnak.
Már fent a
gerendákat
kopácsolták az ácsok:
"Mi szükség erre
mindre?
Menj haza, Gulyás Imre!"
*
Gulyás Imre
ballagott,
nézte a bukó Napot,
vitte csüggeteg
testét,
széthulló épületjét.
Gulyás Imre
elébe
futhat már háza népe:
mindegy neki föld és ég,
árnyékolja
sötétség.
Hiába hívta
gyermek,
többé ő nem enyelgett,
lehányt mindent magáról:
az
ébredő halál volt.
Állát térdére
nyomva
bámult a bús sarokba.
Nézte a falon árnyát,
teste
alvó lámpáját.
I.
Mindent adott
az ég neki:
a szeme fényes mint a Nap,
keble hullámzik mint a
hab,
nádtermetét szél lengeti,
liliomlágyak kezei,
ajka
tüzet szór mint a gránát,
galambok hamva hinti vállát,
lába
ringó gazellaláb,
lombok suttogják mély haját,
a hangja lankad
mint az árnyék...
Amerre lépsz, amerre látsz,
hordod szépsége
viharát!
Mindennap szembejő veled
s eltűnik.
Sokszor azt
hiszed: tenger ő már,
amelybe nem hat le a búvár.
Sokszor
villámlik két kezed
s érzed, hogy a teste meleg.
De ujjad
testéhez nem ér,
mert teste nyár, de lelke tél.
Magas növény,
nem rejti illat,
csak fénylik, mint a sarki csillag.
II.
Mikor
megláttam, úgy lebegett, mintha
nem is lett volna teste,
csak
egy káprázat,
a levegőre festve.
Nem is volt az test, csak egy
szálló
hinta, széllengette pókháló,
tűnő kép, nem a föld
fia,
nem volt tömör szubsztancia.
Láttára fájdalom gyötört
s
éreztem, hogy e kín gyönyör.
Formája átlátszott mint az
üveg,
láttam rajta át a füvet.
S nem volt szövet e forma
szövetje,
testén általrepült a fecske.
Arcom esdeklőn
utánaborult
s elszállt megfoghatatlanul.
Léptét nem húzta le
néma elem,
de tudtam: megsemmisíthetem!
Éreztem, hogyha
rácsapok,
eltörlöm, mint egy vázlatot.
S ha botomat hirtelen
megragadom,
a levegőbe széthadarom,
kiáltva: Nem vagy tűz, se
víz,
álom vagy, tűnj, ne háboríts!
III.
A szerelem
szálló hintája e lány puha teste,
ily puha szép testben játszik a
víg szerelem.
A
hinta ilyen szép,
amikor
lebben,
fák
közt kifeszítve,
hulló
levelekben!
Ivlő
futamával
ily
szép, üde, friss!
S
röpíti magával
az
árnyakat is.
Hallgat,
hogyha beszél; de ha néz hallgatva, beszéd ez.
Tágranyitott
sugaras két szeme trombitaszó.
Mily
boldog, aki
e
hinta rabja,
aki
e hintát
magasba
ragadja!
Ha
e hinta repülni,
hajlongani
vágyik,
nem
nyugszik a Nap
piros
alkonyatáig!
IV.
Még csak
emlék se lesz belőled,
eltünsz mint árnyék nyomtalan!
Az
árnynak vagy ikertestvére
s mint az árnyék oly nyugtalan.
Egy
mozgó lombnak árnya vagy te,
de lombodat nem ismered.
Tükör
előtt hiába nézed
az ajkad és a két szemed,
hiába húzod végig
lankadt
kezedet égő kebleden.
Egy mozgó lombnak árnya vagy
te,
de az a lomb nem itt terem.
Nézd csak, mi
lett a nyárfából!
Olyan mint egy rezgő háló:
nincsen lombja,
levele,
átlátsz rajta százfele.
Ugy van a légre terítve,
mint
egy fínom áttört csipke.
Ilyen lesz e
vastag bácsi,
holnap rajta is átlátni!
Aranylánca
leesik,
potrohája beesik,
méltósága-rangja füst lesz.
Hová
lesz a hívatala,
zöldposztós íróasztala?
Hová lesz fekete
frakkja,
koppanó kemény kalapja?
Leteszik a
föld alá,
hol már várja a halál.
Ott sürög-forog magában
a
sír sötét kamrájában.
De nem lesz a sír sötét:
föllobbantja
mécsesét.
A két szem lesz mécsese,
a csont lesz
szövétneke.
Égni fog a nagy test lassan,
mint egy folyton égő
katlan.
De a lángnak vége lesz.
S csak egy nyom marad az
éjben,
egy pecsét lesz ott szerényen,
egy tünő rajz, puszta
vázlat,
melyen általkukucskálhatsz,
mint ott fenn a rezgő
hálón,
téli nyárfán, alva állón.
A fákon pihen
a hó,
fehér mint a liliom,
Óh én szeretem a hót,
ő az
evangéliom,
ő mindenkit eltakar,
aki élni nem akar.
Lelke
nincs és mégis él,
festve nincs s mégis fehér,
úgy csillog és
úgy lebben,
mint a képeskönyvekben.
Nézd, hogy világít a
fa,
rászáll a hó mint vatta,
rászáll a kis madárra,
kicsi
sovány hátára.
A hó mindenkit szeret,
keze jég, szíve
meleg,
melengeti a nádat
és az alvó fűszálat.
Bámulom a hó
leplét
és fölötte az estét,
a hó és az éj, ezek
szépen
összeillenek.
Kinézek ablakomból.
S mintha himbáló
lombból
szállna felém az álom.
A hó pihen a fákon.
Ez itt
Hadház, Hajduhadház,
van benne vagy hatvanhat ház.
Elbámulom:
olyan csöndes,
fehérfoltos a hótól.
Uccáin egy-két fa
lézeng,
fent kóbor varju bókol.
Kék levegő veszi körül
s ő a
levegőnek örül,
mert az akácok alatt
akad néhány jó
falat:
tehéntrágya és lótrágya
varjugyomor kívánsága.
Csokonai
valamikor
itt járt: akkor is hó volt,
arca sárga volt mint a
kén
és csizmáján patkó volt.
Hová lett az a levegő,
amelyet
belélekzett?
Hová lett a boldog ákác,
mely fölötte
lézengett?
Egyik ház palánkja mögött
röfögnek a
sertések,
terelik őket karókkal
a hadházi legények.
Olyan
elhagyott vagyok itt,
olyan ődöngő semmi.
Jobb volna homokká
málni,
jobb volna itt nem lenni,
halott lenni, magányos,
mint
dr. Földi János.
Vagy lenni zsidó, szakállas,
mint azok ott ni
ketten:
kucsmájukat fülig rántják
vídor-elégedetten.
Vagy
lenni repdeső varju,
aki fent a fán károg,
ha jönnek a
kakastollas,
cérnakesztyűs zsandárok.
Felfelé
tartotta fejét,
ennyit látok most is belőle.
Ott állt az
utcasarkon a ló,
fejét feldobta a levegőbe
és elfordította
fejét:
ha szögmérő lett volna nálam,
megmondanám, hány fok
alatt
tartotta fejét az az állat.
Olyan volt mint a trójai
fabálvány:
zörgött belül a boltozata,
zörgő kísértet volt a
ló,
bőrét átdöfte csontozata.
A fuvaros mellette
strázsált,
csizmája volt, káromkodott,
szidta az Istent és az
eget,
szidta a világító Napot.
Leírjam a ló patáját,
az
állati hideg szarút?
Leírjam, hogy rezgett füle?
Ott állt a ló,
pedig aludt,
úgy aludt mint a téli fák
körülötte
levéltelen.
Vak volt a ló, fejét ferdén
magasba dobta
fénytelen.
Az utcán a hó villámlott,
benne minden fekete.
Ott
állt mint egy megidézett
álom tömörülete.
Sötét a
szobánk. A zsalun át csak a Hold véres sarlója világít.
Síri lámpa
ez, a fák sem ismerik meg fényiben egymást:
az akác nekimegy a
tölgynek, a juhar nekibotlik az az örökké zúgó jegenyének...
Hát
még lent a földben... A kémia árnyékkeze uralkodik ott lent,
ő
a király... Bátyám testét fölbontja ezer pici gömbbé,
az egyből
ezer lesz! - Eltűnik a mult! - Hová lesz a csillogó szem, a
pajtáskodó kvaterka-tekintet?
Hová lesz két gyűrűskezének
madaratrebbentő összecsapása?
Hová lesz magas imbolygó alakja s
alatta az árnyék?
Kint a kutyák csaholnak az országút partján... A
fűveket már füröszti a harmat.
Megrázkódik a lég... A Hold végleg
ellobbant... Sötétség
nyomja kivül házunk kabinablakait... Csak az
álom
könyörül rajtunk! Zuhanni
kell most! Lefelé zuhanni! A
nemlét emeletjein át!
A hajnal
piros angyala odarepült ágyamra és szárnyaival
megérintette
arcomat... Szép volt ez a reggel!
A víz ott derengett az
asztalomon, az éjszaka sötétje
eltünt anyagából, mellette ott
égett a pohár,
én töltöttem a vízből s néztem a vizet a levegőn
át, örültem a csilingelő víznek,
mert egy éjszaka ismét elkerültem
a halált.
Ugy szeretnék meghalni déliverőn, ruhátlanul, vizet
paskolva
testemen, érezve, hogy körülfut a víz,
a víz fogná le
szemem, a víz burkolna be halotti lepellel,
s érezném alélva,
élettől távolodóban, a víz tündérkezeit.
1.
Minek ez a
nyugtalanság?
Hová hajtja véremet?
Kicsi patak az én
vérem,
nemsokára elpereg.
2.
Hajlik az
éj,
nem érzed, hogy hajlik?
A Holdra van téve az éj,
mint
egy libikóka.
Nem érzed, hogy hajlik az éj?
Egyik vége
csillagot ér,
másik vége lehajlik a tóba.
3.
A fákban
nincsen világosság,
be vannak zárva örökre.
Ha él benned egy
parányi hit,
szentjánosbogárka-hit,
kerűld el őket
messzire,
Sötét lámpák a fák.
4.
Mint a csigák
az esti nyárban,
tapogatok sötét szobámban.
Csak a spaléta rése
vet
felém sziréni fényeket.
A Hold ez
itt... esengve hí...
De hidegek az ajkai!
Kísértet ő a
messze égen.
Jobb volna hát aludni mélyen.
5.
Itasd meg,
éj, a lelkemet!
Belőled iszik fent a Hold is,
belőled isznak a
füvek,
belőled iszik lent a holt is,
belőled isznak a hegyek,
a
bánya mély folyódat issza...
Itasd meg, éj, a lelkemet,
hogy
legyen újra régi, tiszta!
6.
Szelíden
olvadt fönt a hó,
otthagyta csillogó alakját,
többé már nem
világított,
nem világította a nagy fát.
Megindult
engedelmesen
a föld felé... És mint a holló
fölötte suttogott
az éj:
"Örökre légy hozzám hasonló!"
7.
A hajnal még
messze van,
a kakas piros szeme
nem forog még a tyúkokra,
nem
csillog tolla hegye,
nem terpeszti sarkantyúját...
Alszik őkeme
most a
ketrecben, - de kint vigyáz rá
a görény és a macska.
8.
Arcod már
egy-két villanás csak,
amilyen a felhők közt átcsap,
elnyelt a
nyár, az ősz, a hó.
Eredj és változz levelekké,
hogy így
gondoljak rád örökké.
Embernek lenni úgyse jó.
Koppan a fák
levelén az eső monotón kopogással,
válaszul andalodón reszket a
friss, üde lomb.
Igy veri lassan a dalnok a cimbalom ércidegét,
ha
távol a felhők közt megszületik a sötét.
Hosszu üvegfonalak
húzódnak az ég tetejéről
a fúvó levegő lengeteg útain át:
táncol
az égi fonál, csillog nemes étheri fénye
s milliom apró gömb
robban az útköveken.
Nézd az eső sebesen lefutó vonalát: a
szobádat
ráccsal övezte körűl s börtönöd itt ez a rács...
Mily jó volna
így az esőt elnézni örökké,
sejtve az áramló fellegek illatait!
Nézd, mi leng
a fák hegyén:
őszi fény!
Táncra lejtve átoson
ágakon
s
hervadó virágokon.
Mélabúsan megjelen
fent az emeleteken
s
túl az élet gondjain:
ősi tornyok gombjain.
Ablakomban űlve
nézem,
mint fut át a sík vidéken.
És amerre átszalad,
ejt
nyugalmas árnyakat.
Halk kísértet ő,
föld alól
kelő.
Elviharzott életed
benne újra felleled!
Lángragyújtja
régi véred,
romboló vad szenvedélyed!
Végre
fölkerekedik,
elvezet a kertedig
s széles ajtaját
kitárva
rámereng a fák sorára.
Nem telek én
be sosem veletek, levegőkoszorús fák,
szelek szelíd
harangjai!
Századokig bámulnám, mint seper át a vidéken
a
lombot űző szélroham.
Építsék mások Newyork meredek palotáit
s
a Temze-parti dokkokat,
reszkessen bár végig a Földön a gépbe
igázott
elektromos kör árama,
lengjen a gép roppant testével a
tág levegőbe
a Krétakor hüllőjeként,
ontsa ki bár egymás vérét
a nyugtalan ember
lerontva kék zsilipjeit,
öljön meg mindenkit
az orvúl fojtogató gáz
a kékszemű kisgyermeket,
nőjjön a csend
tornyokká s a holt emberiségről
a hús fantomja tünjön el:
csontja
felett kibomolva túlélik az emberiséget
a lombok őstörvényei.
Nem
telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák,
ábrándom
estharangjai!
Századokig bámulnám lombotok álmatag árnyát,
mint
a homok ködét a Szfinx.
Alszik a táj
szomorún... Óh mondd, hogy a fák tetejéről
a viruló napfény ingó
bástyája hová lett?
Összeborúlt a tünő sugarak szép
tűzpalotája!
Áll csak az ég, a kiterjesztett árnyéku erősség,
áll
csak a tompa homok csillagtalan ősi anyagja.
Hol van az égi
művész, ki befesti aranyra-lilára
árvácskák ezerét és kékre a hű
nefelejcset?
Hol van a művészek művésze, ki titkon elosztja
a
sarkantyuvirág levelének zöld erezetjét,
mint a kerék egy-pontba
futó küllőit a mester?
Hol van most a keresztespók ragyogó
fonalával?
Hol van a lombok szelleme most, a nyugtalan
árnyék?
Alszik a színek erős ura a magas ég
ravatalján,
fénytetemére gomolygva borúl az ezüstködü felhő.
Kis zöld
rügyek, kelő rügyek,
félig kidugják fejüket
s nézik, nézik
kíváncsian,
itt vannak-é mindannyian
a többi nyíló zöld
rügyek:
az orgonák, bodzák, füzek!
Olyan félénken dugja
ki
minden rügy a leveleit,
mint a csigák a szarvukat,
mint a
sündisznók orrukat.
Minden rügy egy parányi ablak,
melyhez
leányfejek tapadnak:
bent vannak a leányfejek,
bent a fában
merengenek,
nap-éjen át álmodnak ott...
S most kinyitják
az ablakot,
de csak félig nyitják ki, félig
az álmukat tovább
remélik.
Egy diófához
vitt az utam.
Nincs harsona, kürt, hogy micsoda futam,
micsoda
lobogás,
micsoda robogás
volt ez a fa,
pedig állt egy
helyben erős dereka!
Nem emberek
kísértek utamon:
egy-egy szőllőtő, egy-egy üde lomb.
Alattam a
por
milliárdja omolt
cigánykereket,
míg fent a vídám Nap
rámnevetett.
Egyszer csak
villámot vet az ég,
megereszti a felhők lángszekerét!
Mint
harcparipák,
tombolt a világ:
bérc, róna, berek...
Nyargaltak
a tarkaruhás elemek!
Ott állt a fa
elszántan, szabadon!
Zuhogott, zakatolt a fa, mint a
malom:
forgatta levelét,
rengette
tetemét,
hidrafejét,
rohamozta a szélvihar ércerejét!
Száz karral
hiába ragadta meg őt
a százkaru, ködsisakú levegő:
keserű
gyökere
menekűlt lefele,
hol a halál
töltötte talpaiba
italát.
Már fent a
szivárvány bontotta puhán
szineit a felhők várkapuján...
S mint
harci vitéz,
vért ontani kész,
a fa vert szaporán:
száz
ágboga száz repülő buzogány!
Rém volt ez a
fa, mint rém a bölény,
mely őrjöngve fut börtöne rengetegén!
Az
elrobogó
Föld felrohanó
dühe volt ez a fa,
pedig állt egy
helyben erős dereka!
Bármerre
járok, ballagok,
csak levelek és levelek,
az őszi reggel
fényiben
villognak és keringenek.
Az egyik kalapomra hull,
a
másik vállamon pihen,
a harmadikat én kapom
meg a kezemmel
röptiben.
Mindegyiknek
más színe van:
az egyik lángoló piros,
a második csengő
arany,
harmadik vértől mámoros,
a negyedik kék mint az ég,
az
ötödik halvány ezüst...
A semmiségbe omlanak
és a szél
kártyázik velük.
A föld alól
feljött a fa,
mert ott örök az éjszaka,
Az éjszakából
felrohant
és most virágzik boldogan.
Zöld karját a szélnek
kitárja
s táncol nyugtalan futamára.
Magával hozta a
vizet,
magával hozta a tüzet.
Alatta a föld még homályos,
még
visszahúzza őt magához,
de lombja lenge szelleme
zizegve
szárnyal felfele.
Van nekem egy
öreg botom,
piros botom, meggyfabotom.
Kérge itt-ott fel van
törve,
de én mégis szeretem,
s ha leesik a pokolba,
még ott
is felkeresem.
Bűvös ez a
meggyfabot,
mindig üde-illatos.
A szobámba nem kell virág,
ez
a bot a virágom.
De hogyha ütni kell vele,
egykettő
végigvágom
rakoncátlan fiamon
vagy néhány rossz inason.
Az
ördögöt is kiverném
ezzel a meggyfabottal,
megküzdenék vele én
a
hétfejű sárkányokkal!
Pedig oly csöndes, szelíd,
árasztja
illatait...
Ő is kicsi fácska volt,
hajlékony zöld ága
volt,
a sötét éj védte őt,
mint az alvó csecsemőt.
Sokszor arra
gondolok:
milyen csúf, fukar dolog
itt tartani benn a
meggyfát,
botcsinálni belőle!
Hogyha ver a sűrű éjfél,
kiviszem
az erdőre,
ledugom a nedves földbe,
ott, ahol a
levelek
szenderegnek összehajtva,
aztán így esedezek:
Szellő,
segíts!
Táltos, nyeríts!
Angyalok, angyalok,
halljátok meg
az imát
s adjatok rá zöld ruhát!
Indulj,
fácska,
előre-hátra!
Forogj-pörögj!
Kerüld meg
börtönöd!
Kerek ez a föld, kerek,
nőjjön hosszú gyökered!
Elhagyott a
jegenyefa,
szalad fel a mennyországba.
Én még mindig lent
vagyok,
árok partján cammogok.
Milyen jó a jegenyének!
Még
legkisebb levelének
is szívesen beállnék,
lennék alatta
árnyék,
hajszálgyökere is lennék,
benne mint a nedv
keringnék,
lennék zöld színe és sárga
levelének halványsága.
Gyerünk az
erdőbe bé,
vezessen minket a szél,
keresztül-kasul
vezessen!
Mutassa meg azt az útat,
ahol a felhők
alusznak.
Verjük fel a bokrokat,
a madártojásokat.
Nézzük,
hogy kopog a harkály,
kopogtassuk meg a tölgyfát.
Istenem, mily
esti fény,
hogy világít a kökény!
Hogy hajlong orgonázva
az
erdő palotája!
Minden percben összedül
s ismét kiegyenesül!
Ha
sokáig itt fekszel,
megtelsz falevelekkel.
Elborítják
karodat,
elborítják arcodat.
Milyen jó volna, ha
itt
becsukhatnám szemeim,
s míg feküdnék elterülve,
fáradt
testemmel az erdő
mint a madár felrepülne!
Óh ha annyi
lenne bennem a csend, mint a bodzafában,
melynek apját és anyját
nem ismerem,
csak itt hajlong néhány éve, itt áll talpig
árnyban,
itt termett egy felleges nyári éjjelen!
Meg se
kopogtatta az ajtót, csak ott volt
a többi fák között, a többi
vándorok
közt megérkezett ő is, alatta a százados árnyék,
s
nézte, a Nap kereke hogy forog.
I.
Szomjasok már
a tölgyek,
a földre lehajolnak,
de ott csak fű és gaz van,
fent
a víz a magasban.
Viszik a
felhők, hozzák,
egymásnak tovább adják,
s a fák felett
dörögve
jön a víz hömpölyögve!
II.
Csillogó
szellem, villámok ura,
szállj le a föld csüggedt tájaira!
Szállj
le a föld alá,
hol senki se lát!
S hirtelen, hirtelen
emeld
fel a fát!
Jönnek a fák,
jönnek sorba,
az idő megérleli
őket, s nézd, hogy kergetőznek
a
napfényben színeik!
Usznak a porban a fák
mint a hajók a
tengeren,
s egyszer csak fölötted a szilva
gömbje kéklőn
megjelen,
a Nappal van összekötve,
útja földöntúli út...
Jönnek
a fák, jönnek sorba,
nyisd ki nékik a kaput!
A földből
jönnek az édesanyák.
Édesanya a szép szőke kalász is,
édesanya
a lombos esti hárs,
édesanya az illatos akác is.
Mindegyiknek
van kis gyermeke,
nézd meg az országút mellett a fákat:
a nagy
akácok alatt seregestül
apró kicsi akácok bujkálnak.
Még csak egy
hónapja látod,
kis fiacskám, a világot!
Harminc nap reád
hajolva
ébresztődalát dalolja
s incselgő lajtorjaként
lengeti
föléd a fényt,
mely csalárdul körbe visz
és megint a földbe
visz!
Szánva
bámulok szemedbe,
kis fiacskám, éj követje!
Itt a fény dúl és a
harc:
kis fiacskám, mit akarsz?
Mért kapaszkodsz életembe,
ebbe
az ingó szigetbe?
Óh ha ismernéd apádat!
Ő a fák
csüggetege,
nincsen is más egyebe.
Merre menjen, merre
nézzen?
Csüngve-csüng egy zöld levélen,
csüngve nézi
elmulását,
színe őszi változását.
Repűl, repűl
a gyermekem
és soha el nem érhetem!
Nem érhetem el a
kezét,
mely messzebb virít mint a hajnali ég!
Szemébe mindhiába
nézek,
melyben minden tündéri éles
és mégis minden álmodik.
Nem
érhetem el álmait!
A teste
hamvas és meleg,
belé leheltem lelkemet,
mely benne vándorútra
kél.
A nappalom beesteledik,
testem a földbe
keveredik,
elpergetem terveimet
s fölöttem őrt áll a
hideg.
Rámhull a szürke, tompa föld,
s olyan leszek, mint
azelőtt.
Nem vet több lángot gondolatom,
nem fekszem a langyos
napon
s nem bámulom a perc múlását,
a fellegek halk
tódulását...
Lent fekszem, mint a századok
urnái, és nem
álmodok!
De mégis
életem repűl
tovább, elérhetetlenűl!
Mint rozsdás,
megfakúlt sínek
miket benőttek a fűvek,
és itt hevernek mint a
lárva
s nem visznek többé messze
tájra:
hol
csillog a hó,
hol
zúg a patak,
hol
alszik a só,
hol
a fenyvek alatt
tarkáll
a toboz...
Mint rozsdás, megfakúlt sínek,
úgy bámulom
szemeidet,
úgy nézem két csöpp tiszta gömbjét,
amelybe kört
rajzolt a nemlét,
kört írt belé, hogy e körön
belül táncoljon
az öröm:
a
tarkaruhás,
csengettyüszavú,
pásztorfurulyás,
ringó
derekú,
aranyosfonatú
hajadon!
Mint rozsdás, megfakúlt sínek,
úgy bámulom
szemeidet!
Rajtam nem visz már semmi út,
az én világom
kialudt!
Én itt vagyok már félrevetve
s csak bámulok a
fellegekre,
amelyek csillogón vonúlnak...
A fellegekre
bámulok
s két szemeden elámulok:
honnan merült fel
gömbalakja,
mely a forgó világ alapja?
Ily tarka, zsenge
gömbökön
táncol az illanó öröm!
E két gömb, mint a
gyermekek
léggömbje, szinte úgy lebeg!
S ha elszakadna gyönge
szála:
ki tudja, merre, merre szállna?
Kicsi még a
legényke,
nyolc hónapos szegényke...
De a keze olyan
fürge,
mintha mindig csak repülne,
úgy repülne, mint a
fecske:
szárnykitárva, szívrepesve,
túl az utcán
végig-végig,
hol a felhők pírja érik.
Az ablakon
keresztül
rámnevet kétszemestül, -
két piciny szem,
gömbölyűre,
csillogóra köszörűlve!
Kicsi még a
legényke,
nyolc hónapos szegényke...
De majd megnő
egykettőre
és királyfi lesz belőle:
fúni fogja
trombitáját,
csattogtatni fringiáját,
felszökik pejtáltosára
és
eloszlik mint a pára!
Már minden
elsötétült,
a Nap arca leesett,
házunkra holdas éj űlt,
szeme
sárgán belesett.
Sétálgattam
szobámban,
terveztem százat-ezret,
s a fal mellett az
ágyban
kisfiacskám lélekzett.
Ajka mint a
pillangó
szétnyilt-bezárult egyre
s mint parányi
kandalló
sugárzott rám friss teste.
Lassan
föléhajoltam
s bent mint távoli tik-tak
gyermekéveim
gyorsan
tűnő órái hívtak.
Labdám
magasba dobtam,
gömbje forgott, gömbje szállt,
míg a felhők
nyugodtan
szűrték a Nap aranyát.
Két térdem
egybezárva
ott feküdtem az ágyon
s fölöttem mint a
lámpa
világított az álom.
Van házam,
van kertem.
A háznak ablaka van,
a kertben almafa van.
A
kertben van egy kút is:
a kútban víz van.
Kaptam egy kisfiút
is:
a kisfiúban szív van.
Kitől kaptam?
- A széltől,
mely leng a fák felett?
Kitől kaptam? - Az
égtől,
mely kék mint a képzelet?
Kaptam,
kaptam
hirtelen,
garaboncás éjjelen!
Kimentem az
országútra,
az útat a szél befútta,
hóval fútta már tele...
Ott
állt egy tar jegenye.
A jegenyén ült egy varjú,
vastag csőrében
friss sarjú,
sötét szárnyát csattogtatta
és a sarjút
ideadta.
De alighogy ideadta,
kisfiacskám sírt
alatta.
Kisfiacskám ölbekaptam
és mint a szélvész szaladtam!
De
nem szaladtam soká,
mert utólértek a fák.
Fák szelíden
mosolyogtak,
körbeálltak, körbefogtak.
És azóta e körön
életem
fény és öröm.
E körön túl a halál,
feneketlen vize áll,
melybe
játszi balgasággal
átnyúlok egy szalmaszállal
és az égre, mely
árnyékoz,
fúvok szappanbuborékot!
Ketten
jártunk a kertben,
a föld is sugaras volt.
Neki kicsiny volt
árnya,
az én árnyékom nagy volt.
De nemsoká
elértük
az erdőt. Szél futott ránk.
S befödtek mindkettőnket
a
zúgó százados fák.
Lásd, idáig
néma voltam,
föld porába lehajoltam
s bámultam
csüggetegen...
Most jön meg a szerelem!
A szerelem
most jön értem
csillogó felhőszekéren!
Nézd, a felhő
ellebeg!
Csókolom a lelkedet!
Csókolom piros ajkadnak
ifjú
gyászát, lánykorod
mélabúját: ebbe zártad
szívedet, míg
álmodott!
Csókolom sötét szemednek
ablakát, amelyen át
nézted
ősszel, mint rázzák a
fák lombjuk esthajnalát!
Csókolom munkás
kezednek
tíz csöpp ujját: éveken
e tíz lebbenő
motóla
szőtte-fonta életem!
S tested tavaszát, amelyből
-
nézd! - kiröppent s itt szalad
kisfiúcska, kisleányka,
két kis
fürge pittypalatty!
Egy kis
kunyhó van itt a papíron,
a kis kunyhón piros a födél.
Pöttyes
gombák ülnek a tövében
s a kunyhó fölött fehér rózsákat
és kék
ibolyákat tart a szél.
A ház fölött lebegnek a rózsák,
a rózsák
fölött felhő tüzel.
S minden olyan közel van egymáshoz,
minden
olyan testvéri-közel.
Gyémánt a
szemük, de elrejtik a takaró
alatt s pihegnek mint a csupasz
verebek.
A játék alszik bennük, az élet rajza pihen
szivükben,
kicsinyítve mint sötét kamarában a kert.
Elnézem őket. "A
termés itt van!" S nevetek.
"Itt fekszik a termés, ide
vitt a szerelem!"
S Rád gondolok, zavart szemedre, két
ragyogó
ijedt szemedre, lombsötét hajadra s a tavaszi
erdőre.
Ugye emlékszel még az éjszaka
alagútjára? Messziről követtelek.
Te
siettél mint illedelmes nagyleány.
Szaladtál tőlem, menekültél
védelmező
karomtól s vágyaim égő fáklyáitól.
S ezek elől, ni,
akik itt pihegnek a takaró
alatt: kisfiad és játékos kicsi lányod
elől!
Most alszanak, mert a vad futásnak vége van.
Véget értek
a nyugtalan tavaszi viharok.
S utólértek a tipegő kicsi árnyak,
melyek elől
futnak a földgömbön szanaszét
az álomléptü leányok.
I.
Eljött a
perc, midőn a Nap
megnyújtja lent az árnyakat.
Az úti
fák
pihenni térnek
s egészen a
felhőkig érnek.
Mi bánt,
hogy oly csüggetegen
merengsz az esti tűz-egen?
Lelked az
éj
álomra hívja,
feléd hajol már
földöntúli hídja.
S a
vadvirágok
tarka fénye
visszarepűl
némán az égbe.
*
A búcsúzó Nap szíve
vérzik
s a levelek ezt mind megérzik,
mert lenge lapjuk
lágy
erén
nem csendül át
a távoli fény.
S helyette mint bús
szemfedő
az éj hideg burjánja nő.
Az éj mint sűrű fű kikel
és
arra int, hogy válni kell.
S míg mégy, a táj elandalít,
nézve a
Nap lázálmait:
a fénysugárzó
képeket,
miket a felhős
égre
fest...
S mire lehullt fáradt korongja,
visszatérsz árnyas
udvarodra.
De a föld tőle még meleg
s ott űl a porban
gyermeked
s játszadozó
ujja alatt
a
porszemek
leomlanak.
Elnézed teste hajlatát,
szemének fényes
ablakát
s mögötte a rejtett kék vizet:
nem érted és mégis
tied.
Gyermek, virág, fák lombjai:
ki tudná mind
elmondani?
Gyökérrel az alvó talajban
az ember egy mély titkú
dallam.
A földbe hull
és ott kikél
és mint a fát
az esti
szél
lengeti búsan északnak-délnek,
úgy hajtogatja őt bent a
lélek.
*
Az ég a fákra
ráborult:
ez már az éj, az alagút!
A földbe visz!
Az égbe
megy!
Szemedben mégis könny rezeg...
A csillagok forgó
ívét
fájdalmad mért rombolja szét?
Midőn a hűs
éj
rádhajol,
nincs gyermeked,
ki átkarol?
Óh hát nem ez
volt a napod,
és most siratva siratod?
A kőnek is
árnyéka
van,
csupán te vagy
árnyéktalan?
A parti fű is
mind
terem,
csak sorsodban nincs
értelem?
Tekintsd a lombos néma
fát,
mint őrzi rejtett fonalát,
mely százados kérge
alatt
követi a földsugarat.
Élet fonála,
búvó
fonál,
művészed a halk
éjhomály:
lágyan suhannak
ujjai
s
úgy zengsz mint hárfa
húrjai!
*
Hogy zúg a
szél, az éj szava,
az éj föltámadt angyala!
Életed
ide-odaráng
mint tétovázó gyertyaláng.
Parányi tested, jaj,
elveszhet!
Fohászkodjál az elemekhez!
"Nyílj meg, te
lég,
határtalan,
és szállj le mint
ezüstgalamb!
Nyílj
meg, akácok
dallama,
s légy lelkem őrző
angyala!
Nyílj
meg, te tűz,
skárlátpiros
érctrombitáju
ősdalos!"
II.
A lassú
virradat
mily szép ajándék,
midőn a fák alatt
megszületik az
árnyék!
Mint sorba özönlő gyors katonák,
úgy szállnak a színek
a légen át,
vissza mindegyik a
maga helyére
s ismét
kibuggyan
a rózsa vére,
zöld lesz a lomb
mély gömbje
ismét,
fiatalon
pompázik a friss rét...
S itt áll előtted a
régi világ:
fürödnek a fényben az éji fák!
Megrántod a
kútat,
mely lent sötét,
s nézed a víz
omló szövetét.
*
A dél is eljő
már nemsokára
s föléd hajol a lombok árnya.
S hallod a mozgó
lombon át
az ősi otthon harangszavát.
A pillanat
varázsa
áthat,
itt magadat
jól megtaláltad!
Kint százfelé szakít az
élet,
itt egy-pontba fut össze éned.
S mielőtt visszahullsz a
földbe,
itt belelátsz a nagy tükörbe,
lenézhetsz lelked
holt
tavába,
mely csöndesebb,
mint lent a bánya.
*
A délnek égő
csillagát
biztos léptekkel hágjad át
s fölötted
lelked
zászlaja,
a régi kertet
járd be ma!
Most boldog a
holt is a sírok alatt,
hantjára sugárzó tallért dob a Nap!
Csengő
aranyat kap a fák koronája!
S míg járod a kertet,
útadba
hajol
s csalogat anyaként a
ribizlibokor.
Óh mondd, hova
tünt a régi kesergés?
Mindenfelül int örömarccal a
termés:
sárgán-pirosan
ezer pici földgömb,
nézd, -
mámorosan
a Földből előjön!
S mint mappa vidékén a
délköröket,
úgy látod e gömbön a halk ereket.
Ezer pici
gömb
így néz föl a Napba,
héj-ablakain
átcsillog a
magja.
Egyik se visel arcán sűrű kendőt,
megvallja szelíden
titkát: a jövendőt.
Kukorékol
már
a kakas,
hej pedig még
távol a Nap!
Könnyü néki:
tűz a
vére,
sok neki a
felesége!
Peckesen lép,
Nap
hevíti,
sarkantyúját
kifeszíti,
ő az udvar
kiskirálya,
forog
szeme
karikája!
Jár a fák közt,
jár a gangon,
férgeket
gyűjt
szemétdombon.
Sose pihen,
sose
marad:
ideszalad,
odaszalad,
mindig békít,
mindig
rendez,
mindig csillog,
mindig rendes.
Néha így
szól:
"Kot-kot-kot!" -
s kikapar egy
tökmagot.
Fut
a jérce,
fut a tyúk,
az egész ház
összefut
tele
hévvel,
tele lázzal...
S ő elfordul
méltósággal:
ő az
udvar
kiskirálya,
forog szeme
karikája.
De egyszer csak
e
mogorva
bűvös kört ír
le a porba
s mint huszár
a
lovára,
fölkap kendermagosára!
A diófa
tetején
ritkán lengett a levél,
varjú ült a jegenyén,
sűrün
hulldosott a dér.
Már hideg volt mindenütt,
tudtuk, a tél
gongja üt!
A nyár messze költözött,
a táj gyászba öltözött
s
lent a dombok hajlatán
kútat ásott öt cigány.
Mélyen ásott
a cigány
s jött a víz ebéd után,
a föld gyomra jól fizet
s
húzták a kövér vizet.
Meghajolt az öt fiú,
barna képük
mélabú,
sóhajtott az öt betyár,
hogy elköltözött a nyár!
Fútt
a szél s öt lomha árny
reszketett a kút taván.
A macska
bámul: puhaság,
nyújtózó karcsu bujaság,
csöpp szürke tigris:
foltosan
a földre űl komótosan,
most pupillája szűkre zár
s
egy kismadarat fotografál.
A kismadár
fent énekel,
zöld ágra röppen, légre kel
- a levegő boldog
futára! -
s reszket a gyönge gally utána.
Óh kismadár, repűlj,
repűlj,
szemünk elé sohase kerülj!
Örülj a Napnak és az
égnek,
örülj az égbolt tengerének!
S ha int erdő, mező
utánad:
fentről örvendezz illatának!
Keress egy szálló
felleget
s építsd meg rajta fészkedet!
A macska
bámul: puhaság,
nyújtózó karcsu bujaság.
Bámul a macska, mint a
kő:
két szeme két vont puskacső.
Már nem hajol
földig, mint hajdanán,
mikor árvalányhaj lengett kalpagán...
Már
nem hajol meg, már van akaratja,
mert fény esett a parasztba!
Bent
a parasztban
már
táncol a fény...
Besurran
az ajkán,
besurran
szemén.
Körültapogatja,
lámpája
kezében,
ide-odalibben,
mint
tolvaj az éjben.
Megkérdi:
mi bántja?
Megkérdi:
mit
áhít?
Kinyitogatja
a
szív kamaráit!
Már nem hajol
földig, mint hajdanán...
Mintha fa volnál, földbe nőve,
elnéz
fölötted a levegőbe!
Bent
a parasztban
már
rombol a fény!
Lerombol
mindent
e
föld kerekén!
Ha
van virág,
kedvence
szivednek:
árnyéka
komor
fúvatára
mered meg.
S
mint báb, mielőtt
új
létre születnék:
áll
hallgatagon
s
bámulja a testét.
A tanácsnok
urat régen ismerem:
arca csupa jóság, csupa figyelem
s mint az
ezüstnyárfák halk levelei,
oly szépen reszketnek fehér
kezei.
Mindenre hajbókol mint egy bölcs bokor,
lelke csupa
lágyság, csupa jó modor.
Nem zavar vizet és nem kavar
tüzet,
szemüvege is van, csillog az üveg.
Hát a
polgármester? Fínom öreg úr!
Egyik szeme vídám, másik
szomorú.
Illatos zsebéből nagy szivart kivesz
és fáradtan
rágyújt, szinte ködbe vesz.
Eltűnik s nem látod már csak ősz
haját,
már csak lassan nyíló szárnyas ajtaját,
ajtaját
tengerzöld párna béleli,
benne elpihennek fáradt léptei.
No de a
hajdúnak, annak áll a bál!
Egész nap a kapu előtt szalutál,
kék
dolmánya mint az ért besztercei
kéklik és betyárul égnek
szemei.
Felesége is van, öt-hat gyereke,
zsinóros csizmája
fénylő fekete,
nem zavarja őtet se pokol, se menny,
lelke a
sarkantyú, amely pengve peng!
Kiált a kölök
az utcán,
ördög tudja, mit kiált.
Ősz van, lágyan csillogó
ősz,
csupa öröm a világ.
Örűl az ablaküveg,
pedig nem tudja,
minek.
És az ablakok mögött
örülnek a függönyök.
Nézd csak,
a zord kálvinista
templom is hogy kiderűlt!
Jön a presbiter:
nagy bajszán
a fény táncol kétfelül.
A taláros püspök úr
ránca
is hogy kisimult!
Nincs a szívben most epe,
örűl minden
fekete:
víg a kéményseprő is
és a polgármester is.
Boltja
előtt áll az ó-
divatú öreg zsidó:
kifeszíti nagy hasát
és
halássza pasasát.
De most szinte álmodik,
bár a szeme
talmudi!
A vadásznak is kizöldűl
sárgapitykés ruhája,
vállán
duplacső ficánkol,
háta mögött kutyája.
Nézd, a kocsik mily
vídáman
gördülnek a köveken!
Örül az urak cipője
mint
vigyorgó szerecsen!
Gödréből a vén sírásó
most vídáman pipál
ki!
Örűl a sisakos rendőr,
méltósággal nyujtván ki
két
keztyűs kezét az utcák
közt mint madáríjesztő:
balján mosolyog
a tolvaj,
jobbján meg a zsebmetsző.
A szélnek is kedve
támad,
egy papot hátba hajít,
fölcsap a torony gombjára
s
lelógatja lábait!
Dobó Pista az
én öreg barátom,
van nagy kerek pápaszeme,
keretje fekete
szarú,
kerek üvegje fényes kabinablak,
rajta keresztül néz a
levegőbe.
Feje hátul
tar mint a görögdinnye
vagy mint a tonzúrás nagypapoké,
pedig ő
útálja a papokat
s nem mernék tarkójához nyúlni én sem,
mert
pofonvágna érte Dobó Pista.
Dobó Pistának
csontos teste van
és olyan domború a mellkasa
mint egy óriási
páncélbogárnak,
mert Dobó Pista táplálkozik ám,
szereti a
húsos, inas ebédet.
A poharat úgy
tartja a kezében
mint a söntés előtt a kubikos:
hadonászik a
pálinkás pohárral,
fakó ajkát csömörre csucsorítja
és az italt
hanyagul beveti.
Dobó Pistának
hangja dörmögő,
ha függöny mögött hallgatnád, azt hinnéd,
hogy
a szobában lompos medve van.
Mindig haragszik ő, az ördög
tudja,
miért, - már a bölcsőben is komor volt.
Dobó Pistát
én mégis szeretem,
ő az egyetlen igazi barátom,
naponta
többször átszaladok hozzá,
de ő ügyet se vet énrám, - mogorván
űl
a karosszékben, a fal felé.
Dobó Pistának
testét hogyha nézem,
akkor én sírok is, nevetek is.
Siratom,
hogy be van szegény gombolva
alkata börtönébe, s nevetem,
hogy
Dobó Pista teste csupa gomb.
Dobó Pistának
van egy hegedűje,
néha egész nap rajta hegedűl,
fel és alá
járkál a szűk szobában,
csak az árnyékát nézi a falon
s a
húrokat tünődve pengeti.
Az ablakos
lépeget,
cipeli az üveget,
a kezében görbe bot,
cipeli az
ablakot.
Nézd csak, nézd az ablakost,
hogy cipeli a napot!
Mert
a nap hátán van,
ott ragyog a rámában!
A nap a hátán játszik
s
az ablakos átlátszik,
csak nagy, szöges bakkancsa
cseng az úton
csattogva.
Az ablakos lépeget,
cipeli az üveget.
Nem koldus
ő: királyfi,
csak elment világlátni
és most itt jár
titokban
rongyosan és kopottan.
Én láttam:
tarsolyába
csillog-villog gyémántja.
Az ablakos nagy
ravasz,
vagy tán görbe botja az,
tud a koma magyarul,
mégis
így kiált vadul:
ob-lóóó-kot! ob-lóóó-kot!
Valahányszor
meglátom
az ablakost uccánkon,
mint az árnyék követem
csüngve
a szép üvegen.
Itt nyaraltam
nálatok,
illa berek, nádasok,
többet sose nyaralok,
forduljon
fel ez a lak!
Oszlopa görbüljön meg,
pincéje dördüljön
meg,
mennykő legyen a bora,
kóstoljad meg majd, koma!
Almafáit
jégeső
verje széjjel kéneső,
hulljon a körtesereg,
hányjon
cigánykereket!
A kút csillogó vize
ne legyen sava-íze,
hogyha
megrántod, hékás,
ontson varangyosbékát!
Terítse rátok az
ég
garaboncás-köpenyét,
legyen a szelíd bárány-
felhő röfögő
ártány!
Verandátok ablakát
gyújtsa fel a holdvilág,
zörrenjen
meg a düllő,
lőjjenek be kívülről!
I.
Tudtam, nem
menti meg már semmi,
örökre vége van neki.
Elmentem hozzá
mégegyszer köszönni,
mielőtt a föld elfedi.
Két
ló vágtatott előttem,
táncoltak
a zúgó levegőben.
Futottak
s nem tudták, miért,
Vitték
a hőt, vitték a vért.
Még
most is hallom mindkettő léptét,
kergette
őket a sötétség.
II.
Elúszott
teste, mint a hó,
nincs már belőle látható,
levetkezett felhőt,
nyarat,
belőle csak két pont maradt.
S hogy néz ki az ablakon
égve
szeme két mozgó sötétje!
A nappal előtte bezárul,
kint
levelek csüngnek a fáról,
s ő felfelé néz, csak felfelé,
nézi,
hogy ingatja őket a lég.
A
kályha lángja rám világít,
a
kályha tűzzel van tele.
Tüzet
rejt a jéghátu föld is
és
tüzet a tar jegenye.
Tűz
van a hó alatt s a felhők
homloka
imbolygó tűzre vágyik.
És
tűzről álmodnak a föld
lappangó
halk életcsirái.
Óh
nézd, a tenger bontott lelke
micsoda
kék sugárban ég!
S
most két fáradt szemnek örökre
kioltnák
lobbanó tüzét?
III.
A hangja
ismerősen csengett,
a hangja még a régi volt,
de oly panaszosan
esengett,
mintha mélyen a föld alól
jött volna... Bányászok
kiáltnak
így az aknában eltemetve.
A test aknájából
kiáltott
egy ismerős lélek a fényre.
És én alélva
ráhajoltam,
mint a búvár a víz szinére.
Csak
egy fonáltól függ az élet,
az
életünk csak egy fonál.
Ha
e fonalat elmetéled,
nincsen
fény és nincsen homály
s
megszűnik a vihar szellemserege.
Csak
egy fonáltól függ az élet,
csak
egy fonál rejtett keze
csüngeti
a Napot s a bolygók
tonnáját,
mely zúg s meg nem áll...
Csak
egy fonáltól függ az élet,
az
életünk csak egy fonál.
IV.
Ott fekszik
az ágyon.
Nem volt még ily fehér soha.
Arca nem emberi
már,
arcán átvilágít az álom lilioma.
Az álom a túlvilág.
Benne
van a lomb, az ég, a hó.
Csodálatos az álom,
nem igaz benne
semmi és benne minden való.
Tudtam,
hogy e csend jajgatás lesz,
vihart
takar e hallgatás,
itt
most egy végső vágtatás lesz
s
egy mérhetetlen altatás.
Most
síkra lép
a
harci nép:
a
víz, a szén,
a
tűz, a kén,
foszfor,
kova
zárt
gyors hada!
A
fák közt hanyatlik az este...
Most
gyűlnek a végső ütközetre!
Viharzik
a sík!
Most
ütközik!
Most
testtelen
rohan
mind esztelen!
S
most hullt le büszke trónusáról
az
Embert alkotó elem!
V.
Szememet egy
látvány kötözte le:
itt fekszik a test, a lélek köde!
Kelő Nap
a lélek a test mögött,
föltámad a fény s eloszlik a köd,
Éreztem,
hogy kiáltani kell:
eloszlik a test, most oszlik el!
Eloszlik,
de még egy darab,
ringatja a multat, mint Holdat a hab.
Szálltak a
gyors paripák, forgott a vidék körülöttem,
most is hallom az
elmaradó levelek zuhogását.
Mint a varázsló csöpp karikába legyint
palotákat,
a kék távolság ütemére a ház pici pont lett.
Sűrű
lepelbe borult a ház, hol kín s zokogás közt
most megy
teljesedésbe a Mindenség akaratja...
Szálltak a gyors paripák!
Villám se repül sebesebben!
Nyargaltak s fejüket büszkén oldalra
vetették!
Mind levegőbe rohant, földről magasan
levegőbe!
Megtorpant tetemük, tombolt szikrázva patájuk!
Ekkor
gyeplejüket hanyagul hátukra vetettem:
"Menjetek, állatok! -
Árnyas az ég! - A Nap tüze elszáll! -
Sírba hanyatlik a Nap s
porain már mormog a tenger!"
Szálltak a gyors paripák,
forgott a vidék körülöttem,
most is hallom az elmaradó levelek
zuhogását.
1928: |
Máguszi éj, Bástyák, Nyári zápor, Ingó sziget, Repül, repül a gyermekem!, Halld, mit sug a Nap!, Őszi fény, Ábrándom estharangjai, A színek alvó ura. |
1929: |
Gömbök, A Nap szemével, A kakas, Rügyek, Kicsi még a legényke, A Holdról, Mennyi föld!, A viharzó diófa, Őszi séta Debrecenben, Kártyák, Öt lomha árny, Világító álom. |
1930: |
A macska bámul, Maradj!, Hüvelyk Matyi, A bogárka imája, Győzd le a halottakat!, Garaboncás éj, Gyermekemmel. |
1931: |
Fény esett a parasztba!, Hinta (I), Most jön meg a szerelem!, Hinta (II-IV.), A fa, Három ember, Vídám ősz, Dobó Pista, Háló. |
1932: |
Esti hó, Az ablakos, Égi rajz, Meggyfabot, Obsit, Elhagyott a jegenyefa! - Ez itt Hadház. |
1933: |
Most alszanak, A vak ló, Erdőhívogató, Vándor, Sötét a szobánk, Reggel, A közelgő víz (I), Jönnek a fák. |
1934: |
Édesanyák, A közelgő víz (II). |
1928-1933 közt: |
Tékozló, A naptalan ház, Utolsó látogatás, Éji pillanatok. |