HADAK A HÓBAN

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-84-2 (online)
MEK-14022

Az országban hirtelen eltörpültek a folyók, a városok, a legendás, nagy hegyek. Az ég már ugy látszott, napról-napra közelébb nyomul a földhöz, hogy végül agyonlapitsa. Ha felhők keletkeztek, uszályuk már a földön söpört és oly közelről hullottak le belőle az esőcsöppek, hogy az esésük nem is volt már érezhető.

Minden talpalattnyi föld buján és kövéren müvelve állott. A rengeteg arányokban elszaporodott emberek részére már alig lehetett házakat épiteni. Nem volt hely a kövek részére, de nem fértek már el az emberek sem. Mindennap gyászistentiszteleteket tartottak az ujszülöttek miatt, akik gyors egymásutánban jöttek a világra. Átok szakadt az országra, az a legenda járta, hogy az asszonyokat megbabonázta egy orosz herceg, aki a télen erre járt; mindannyia halálosan beleszeretett és most mind-mind ráemlékszik és igy termékenyülnek.

Az iparvállalatok gyárai egymás hegyén-hátán állottak, a munkásság cilinderkalapban járt és bársonyhajtókás zakkóban, a munkásnők pedig selyemtunikákat viseltek, derékon brilláns-csattokkal föltüzve. A munka ára vészesen emelkedett, emellett az áruknak grandiózus értékük volt a külföldi piacon. A tőzsdén bacchanáliák folytak, a folyvást emelkedő árfolyamok örömére és már hónapok óta nem láttak temetést az utcák.

Később már voltak férfiak, akik önszántukból nemzeti hősökként meghaltak, mert a külföld tunyasággal és bujasággal vádolta meg az országot. Az ilyen halottak sirját aztán füzértánccal ünnepelték a szüzek és ifjak, akik később már az utcákon és az eszplanádokon tartották meg eljegyzésüket, nászéjszakájukat pedig diszes, kincsektől terhes gyaloghintókon, a főbb utcákon. A gyaloghintók elé öreg férfiak voltak fogva, akik az egész éjszakán mélyen imádkoztak, hogy az uj frigyet gyümölcs ne betegitse. De semmi se használt az átokká érett áldás ellen, néhány év mulva tizszeresére emelkedett a lakosság száma.

Az ország házában furcsa és ferde törvényeket eszeltek ki és szentesitettek, amelyek azonban végül is célt tévesztettek. Mert a törvények közül mindenki kiválasztotta a neki leginkább megfelelőt; általában a törvényék elvesztették jellegüket. Az abszolut jóllét megnövesztette az emberek agybeli képességeit, testi erejét, bölcsek lettek és soha annyi müvész, költő és szép lélek nem élt ebben az országban, mint ezidőtájt.

Az ország királyát egy napon mélyen lesujtotta az a hir, hogy a keleti tartományok, amelyek félhold alakjában terülnek el a birodalomhoz ragasztva, föllázadtak és ellenségeskedni kezdtek. A gazdag birodalom hadserege ugyanis züllésnek indult. A kitünően kiképzett, ritka bátorságu katonák fegyelme a jólét miatt fölbomlott és ha erre valaki figyelmeztette a hadvezetőséget, rendszerint azzal válaszoltak, hogy nem akadna hatalom, amely szembe merne egy ily bőséges ország hadseregével szállani. Az első háborus hireket nem vették nagyon komolyan. De később már megkezdődtek a hadüzenetek és ekkor ama ezredek kaszárnyáiban, amelyek állomáshelye az érdekelt határhoz közel feküdt, alarmot fujattak. A riadót a kürtös kifujta a levegőbe, utána hangosan fölkacagott, hogy rengett bele a kaszárnya épülete. A katonák ittasan, a kéjtől még mámorosan, kocogtak le a grádicsokon, közben mindenfelé elpotyogtatva az éles-töltényeket, amelyeket az őrmesterek osztottak ki nekik. Az éles-töltények között sürün akadtak kis gyémántköves aranyszivecskék, amelyeket a szórakozott katonák kedveseiktől kaptak s amelyeket azok éjjel mámorukban a tölténytáskájukba gyömöszölték. Lent, a fölállás helyén, az udvaron, tánclépésekbe botlott a lábuk és finom, franciás táncformákban állottak föl a selyemnadrágokba és selyemsapkákba öltözött katonák. A generálisok elképedve nézték a dolgot és másnap elszörnyüködve tárgyalgatták a diplomaták a kitörni készülő háboru esélyeit. Nosza, megindult a széleskörü diplomáciai értekezés. A háborut legalább egyelőre el kellett kerülni, ki kellett tolni hosszabb időre.

A riadókat próbaképpen ugyan megismételtették a magasabbrangu tisztek, de mindannyiszor gyalázattal végződtek. Ilyenkor aztán, egy szigoru parancs folytán, a legrendetlenebb ezredeket megtizedeltették. De ezt nem lehetett a végletekbe vinni, belátták, hogy ennél még a háboru is jobb.

A diplomácia erre a hatalmas szövetséges társakhoz folyamodott. Ezeknek a segitségével - minthogy gazdasági kedvezményekkel nem lehetett lekenyerezni az izgága, erkölcsi hatalomra törekvő felzudult tartományokat - a diplomácia kieszközölte, hogy a háborut tavaszig nem kezdik meg. Most még csak ősz volt, szép napsugaras arany-ősz és télig - gondolták - majd csak ráncbaszedik a haderőt. A nép az őszi szántásokon gyült össze és a szabad ég alatt lakmározva gyüléseket tartott a háboru ellen. Az asszonyok nyiltan csókolták és becézték férjeiket és lankadt kezeikkel verték gömbölyü fehér kebleiket és azt kiabálták, hogy minden embert szeretni kell, minden ember vére vér és a vér rossz illatu, fölémelyedik tőle az ember gyomra. Meg más ilyen bolondságokat.

A kis fölgerjedt népek a határokon, tiszteletben tartották a hatalmasság kivánságait és végzését, de nagyban fegyverkeztek. Már a legkisebb gyerekek is azt gyügyögték, hogy az első tavaszi napsugárral megszületik a szent szabadság és a boldog, saját zsirjába fulladt ország vérbe fog halni. A tavaszt, mint isteni szabaditót várták és imádkoztak a tavaszhoz, hogy jöjjön el már.

Az ősz sehogyse akart ősz lenni. A fák nem tudtak megsárgulni és novemberben a mandula egyszer csak kivirágzott. A madarak távoli meleg tájakról hazaszállingóztak és mint a részeg bogarak, ugy szédültek bele a régi fészekbe, ahol itthonhagyott késői kis tojáskáik azóta már kikeltek. A vegetáció napról-napra kiserkedt a barna földből. Ujszerü növények nőttek a földeken, amilyeneket még soha nem láttak itt és a gabona ujra érni kezdett. Decemberben oly meleg lett, hogy szinte fürödni lehetett volna a folyókban. A nap irtózatos erővel égett - az ország egy ámulatba esett.

A hadsereget megfeszitett erővel igyekeztek rendbehozni. Külön szigoru törvényeket hoztak és a hadbirák majd minden napon hoztak néhány halálos itéletet. A katonákat ez sem hozta ki a tunyaságból, a renyhe nyugalomból és amikor kint a télen, naptól égő mezőkön és gyakorlótereken nagyobb harcmozdulatokat kommandiroztak a generálisok, a nagy csapattestek alig mozdultak. Ilyen gyakorlatokon nem egy tábornok, vagy alacsonyabb tiszt keményen szalutált a följebbvalójának, katonásan bedugta a kardot a hüvelyébe, előrántotta revolverét és ott az arcvonal előtt agyonlőtte magát.

Valósággal hullottak az emberek, pedig még csak készülődtek a háborura. Veszedelmesen közeledett a naptár szerint való tavasz, a háboru ideje és még nem hogy tél nem volt, de még az ősz előtti tavasz, sőt a nyár virult teljes pompájában. Egy héttel az első tavaszi nap előtt, a sok halálbüntetéstől már felényire olvadt le a hadsereg létszáma. Az ország rettegve várta a háborut. Sütött a nap, itt volt már az uj tavasz, a fekete halálitélet-tavasz.

A diplomácia már tehetetlen volt. Már minden nappal közelebb jutottak a vészes terminushoz. A csapatokat már szállitgatták a határra és néhány kémkedő ellenséges repülőgép kattogott már fenn a levegőben, hogy a csapatok mozdulatait kilesse. Az utolsó éjszakán hirtelen csodálatos változás állott be a katonák közt. Példátlan rendben ment minden mozdulat. Minden közkatona egy-egy hadvezér körültekintésével és lelkiismeretével állt a helyén és alig lehetett az ágyukhoz állitott tüzéreket visszatartani, hogy hajnal előtt ne lőjjék ki a gyarmatok felé irányitott ágyuk lövegeit. Már homályosan, kicsit derengeni is kezdett a hajnal. A csapatok nagyszerű fedésekben feküdtek és várták az első jelet a tüzelésre. Az első hadtest parancsnoka most föllovagolt egy távoli dombra, hogy még egyszer végignézze az ellenséges terrénumot messzelátójával. Belenézett az üvegbe és furcsának találta, hogy nem lát semmit, csak nagy, homályos fehérséget. Közben megrázkódott néhányszor, ugy érezte, hogy fázik és megtörölte a távcső üvegjét, hogy ujra belenézzen. A távcső üvegje tele volt finom zuzmarával.

Köröskörül, irtózatos sürüségben, sulyosan hullott a hó. A puskájukra borult katonákat már egészen betemette.

Márciusban, egy illatos, melegszellős ifju napon, amikor a határban az eltakarodott hó nedve alól az első ibolyák kibujtak, az ellenség a metropolis határába ért. A hónapok óta marsoló, verekedő katonákat egy karcoshangu tábornok hozta ennyire. Már napok óta a békésen visszavonuló ellenség után ballagtatta a seregeket s amikor a kifáradt hadak hazaérkeztek a fővárosukba, körülzáratta azt és elhatározta, hogy a várost kiéhezteti.

A nap percről-percre izmosodott. A csillogó hidegségü télre szelid, ájtatos tavasz jött. A barna föld lihegve dobálta ki magából a forró párát, amely gomolyogva szállt föl a nap felé a lerongyolódott katonák izzadt teste alól. Az első napon alig hittek ennek a rémitő borzalmas fordulatnak. A hadvezetőség pontos kimutatást készitett és kitünt, hogy az összes hadba szállt seregek elvesztek. Az egyetlen hadtest maradt meg, amelyet most az ellenség hazáig kisért hátulról s amelyet oly végzetesen rászedett. Az egész ország ugyszólván fegyveres erő nélkül állott. Öreg férfiak sirva ültek otthon az ablakon s a halmok felé sóhajtoztak, amelyek alatt fiaik és leányaik szerelmesei feküdtek. El kellett végül is hinni a teljes összeomlást, a hires és fiatal ország teljes bekebelezését.

Néhány katonaszökevény a kloákákban bujdokolt. Némelyik gyávaságból bujt el a csatorna szennyébe, de sokan a reménytelen jövő fölött keseredtek el. Tisztek akadtak, akik dinamittal robbantották ki a testükből egy-egy karjukat, combjukat; ezek is a csatornákba kerültek, a hadbiróság sujtó kezétől való félelmükben. Most ott feküdtek bénán, véresen és mocskosan és nem volt, aki megbüntesse őket és nem volt, aki ápolja őket. Az éhség rémének fekete feje beleszurta zöld tekintetét a város szennyvizének szükboltu földalatti rejtekeibe, ahol kiállhatatlan büz és riadtság öldökölte az embereket. Véres volt a csatornák alja. Cafatokban lógott az elgémberedett hus a menekültek ökléről, amelyet dühükben a kábelek cementburkolatához verdestek, nem tudván már különbséget tenni reggel és éjjel, délelőtt és délután között. Végre tudatára ébredtek annak, hogy az anyák, nővérek és szeretők elhagyták őket és megfeledkeztek róluk.

Két fivér is ott guggolt a kloákában. Két szendearcu, fiatal, müvészek mind a ketten. Vértelen testü fiuk, akik hosszu éveken át tanulással foglalkoztak és megrettentek a háboru hirére. Már hónapok óta bujkáltak a főváros boulevardja alatt és végül már annyira kifinomodott a hallásuk, hogy megismerték alulról az ismerőseik lépéseit, akik két-háromnaponkint fölkeresték őket, hogy élelmet adjanak át.

Ezalatt a városban könnyek között fogytak a kenyerek és a vágóhidakon az utolsó állatokat vágták le. Az emberek még egyre nem voltak vele tisztában, hogy egymást ölik meg, egy harapás élelmiszernek az ára aranyakba került és még igy is csak protekcióval lehetett élelemhez jutni. A fejetlenség és elkeseredettség pokoli zsivaja bömbölt az utcákon, amelyeken megszüntek a távolságok. Az emberek a hatodik utcába kiáltoztak át egymásnak és éjjelenkint félmeztelenül szaladgáltak a paloták alatt. A rendőrök két centiméternyi kenyérhajért elfordultak a lépten-nyomon történő gyilkosságok szinhelyéről és fiuk apáikat öklükkel, egy csapással verték agyon egyetlen aranyért. Feleségek egy hét leforgása alatt ötven férfi kezébe kerültek egy rendes ebédért, egy selyemköpenyért. A háboru felcicomázott csontváza lógott a táviróvezetékeken, üzletek fölött a megvakult cégtáblákon és a vendéglők és kávéházak nagy üvegablakaiban.

Otthon már nem volt senki. A tulajdon becse halálos gyülöletté vált, nyilt utcán rángatta le az erősebb a gyengébbnek az óraláncát és a nők, kis buta szinésznők mezitelenre vetkőztették az egyedül haladó uriasszonyokat őrült és megvadult apró lovagjaik segitségével, akik hirtelen világfiaknak és életmüvészeknek képzelték magukat. Egész kis portyázó csapatok keletkeztek élvvágyó fiatalemberekből, akik monoklival és pénzzel felfegyverkezve, éjjel-nappal az utcán flangéroztak és nőkre vadásztak. El-elkiáltották magukat, hogy itt az ellenség, betört az utcákba és ennek az örve alatt védelmükbe vették a megriadt, remegő nőket.

Csak két hétig tarthatott igy. A roppant széles város teljesen élelem nélkül maradt. Végül élelmes vállalkozók patkányokkal kezdtek kereskedni és vagyont gyüjtöttek.

A harmadik héten beizent a borzonborz ellenséges tábornok a városba, hogy fizessék már meg a hadisarcot, ötmilliárdot. Semmiféle pénzt nem fogadott el, csak aranyat. A vonatok már hetek óta vesztegeltek, az ország semmi pontja felől nem lehetett hirt vagy segitséget kapni. Az arany, ami a városban találtatott, uzsorások és gyilkos vállalkozók kezében pihent és várt a borzasztó kamatokra. Különös zenéje lett az aranynak. Az emberek fülei vérre és acélsurolásra emlékeztető zenét hallottak lázukban, amikor aranyról beszéltek. Az ötmilliárdot össze kellett gyüjteni két nap alatt. Ennyi időt kaptak a pénz beszállitására, különben a határban fenevadakká bátorodott ellenséges csapatok bejönnek és összekaszabolnak mindent.

Egyszerre leszállott az arany napja. Férfiak örömrivalgással kapcsolták le magukról az aranygombokat és minden aranyat odaadtak. A nők kiszállottak aranyaik fényéből és csupaszon szórták el maguktól a vakitó ékszereket. A nyakakon sürüen bepuderezték a láncok és csattok régi nyomát és forróságát, csak a karika-gyürük tömege valóságos hegyet tett. Óráról-órára hozták, szállitották a rengeteg aranyat, amit az emberek felszabadulva, lélekzetet visszafojtva adtak a hadisarcba. Hivták az ékszerészeket, akik már készen tartották az irtózatos mennyiségü beolvasztott aranyat. Az egész várost elöntötte az arany világossárga szine, amely ott táncolt a szemekben és ott ugrált az ujjak hegyében. Senkinek sem jutott eszébe akár egy kis medaillont is megtartani. Megutálták az aranyat a puskapor füstjének közelségében és lenézték az ékszereket a bombákkal teletüzdelt álmaikban.

Harmadnapra összegyült az ötmilliárd. Az aranykötegeket egy hosszu vonatra cipelték. Minden vaggon szinültig megtelt a sárga fémmel, amely a rostélyos ablakokon át sápadt hajnalt derengett bele az agyonzaklatott tájba. A frissen zöldelő fák aranysugárban nedveztek, a vetéseken gördült az aranynak fénye és döcögve, csikorogva, fáradt kattogással megindult az ellenség felé a béke zsirjával megkent, idomtalan, nehéz vonat, az aranyvonat.

Este tiz óra lehetett, gyenge nesz hallatszott a cellák körül, a folyosón. A falba vágott kis kemencék már nem adtak semmi meleget, kivülről pedig be-besipolt a vasrostélyokon át a téli szél dühe. A nesz eleinte csak akkora volt, mint hogyha öt-hat tücsök összeveszett volna és pörlekedne. De aztán mind konokabb lett és féltizenegyig tartott. Akkor a száztizenegyes cellája megvilágosodott és a sarokban, térdenállva, megjelent a száztizesnek sápadt, kopár, szigoru alakja.

Összenéztek. Összerázkódtak és az első pillanat után, mintha szégyenkeznének egymás előtt a veszélyes vállalat miatt, mindketten megdörzsölték a szemüket és aztán szétnéztek a cella padlóján. A téli hideg összeölelkezett rossz csontjaikban a különös és fanyar lázzal, a szökés alantas lázával, amely éveken megkövesedett, egy mozdulatra merevitett karjukat kiforgatta és a tömlöctől sulyos lábaikat mértföldes csizmákba bujtatta.

A börtön északi részén voltak, az országut határán, amelynek közelségére épitették egész szökési tervük sikerét. A szürke darócot nézték magukon, a szőrös komiszruhát, amelyben meg kellett maradniok, mert nem tudtak mást szerezni. A száztizenegyes tüdőbajos volt és folyton köhécselnie kellett, de nem mert. Amikor egy-egy rohama elfogta, a másik vérbeborult ábrázattal, dühösen nézett rá s már majd hogy az öklével nem vert bele szőrös elgémberedett ábrázatába, amikor az kinjaiban halkan megreszelte torkán a köhögés csiklandós fürészét. Igy telt el néhány perc és a köhögős ezt mondta:

- Gazember, - sziszegte a másik - árulóm akarsz lenni. Itt hasitlak széjjel, ha most cserbenhagysz. De ugy-e, te komisz, éjszakákon át sirtál nekem a falon keresztül a feleségedről, a nyakáról, meg a hajáról, meg a melegéről... Gyáva kutya, attól félsz, hogy lelőnek, de attól nem félsz, hogy itt menten leszurlak? - És a dereka mögül kirántott egy hosszu, kemény kést.

- A konyhában loptam tegnap; számitottam rá, hogy gyáva leszel, hogy áruló vagy. Egy-kettő! Nekem ne remegj, három emeletet kell mászni a bádogcsatornán. Ha a csatorna szétszakad alattunk, egy mukkot ne merj szólni, vagy kiáltani. Ugorj le, vagy dögölj meg, de én nem akarok miattad bajba kerülni. Egész éjjel holtrafárasztottam magamat, hogy az ablakomat kidöntsem. Most szabad az ut. Rongy ember, aki gondolkodik. Ne felejtsd el, hogy a csatorna balra van. Az éjszaka elég sötét; ha lejutunk, jobbra kell iramodni, de nem futni, csak gyorsan menni. A többit bizd rám...

Az őrházig könnyen eljutottak. A csatorna meg-megnyekkent alattuk, de a kőbe ágyazott vaskapcsok iszonyu erővel tartották. A két rab egészen egymás alá került, az egyik ugyszólván tolta maga alatt a másikat. Álmélkodva nézték életveszélyes munkájukat, hogy ily gyermeki könnyedséggel megy minden.

Az őrháznál két csendőr várt, feltüzött szuronyokkal. Valami katonaszökevényt szállitottak be az ezredéhez. A katonaszökevény uriféle volt, fején a kalap félrecsuszva, az egyik keze a csendőr vállán. Adomákat meséltek egymásnak, a csendőrök kakastollai vigan lengtek a sötét szellőben. Ezek hárman már jól összebarátkoztak. A két rab fájdalmasan görnyedt össze, lábaikban megrándultak az izmok, a nyárfasorban összeverődött a foguk a vak hidegben. Egyszerre csak messziről fölpiroslott a közeledő vonat két lámpaszeme. Már a sipolás is hallatszott. Rekedten sipolt a ködben és a száztizenegyes boldog szabadsággal engedte ki a torkán a köhögést. A hangja fölrepült a nyárfák galyai közé s ott elveszett a téli világban. Most a fasor mélyéből két futó ember sötét árnyéka jött feléjük. Két katona szaladt, szabadságról jöttek a közeli faluról, hogy a vonattal visszarukkoljanak. A két rab két átellenes fa mögé bujt. Nem beszéltek össze. Még a szemüket se sütötték össze. Lélegzettelenül álltak ott és vártak. Két másodperc mulva a két katona dobogva, lihegve ért eléjük. Kétfelől rájuk csaptak, a meglepett két katonát egy percnyi küzdelemben megfojtották, aztán átöltözködtek.

Az egyik káplár volt, a másik közkatona. A két halovány, sötét archoz jól illett a szines gallér, ruhájuk jól festett rajtuk és mind a kettő katonaviselt ember volt. A kehesnek jutott a káplár ruhája, a sötétben nem értek rá, hogy válogassanak. A másik peckesen lépegetett és azt ajánlotta, hogy a fagyos szántóföldeken menjenek keresztül, irányt változtatva, igy már ugy sem kell tartaniok attól, hogy gyanusak lesznek, de jobb minél messzebb innen. Megindultak a szántóföldek szük ösvényén és mire a hajnal derengett, már messzire voltak. Messziről tejszinü párázat szállt föl az égnek, amelyben a hatalmas börtön falait látták kirajzolódni és ugy rémlett nekik, mintha a rengeteg épület közelébb szállna feléjük és rájuk nyitná borzasztó kapuit. Kissé megszomoritotta őket a hajnali világosság, a sötétség reményekkel volt teli, de a napfény könyörtelen ébrenlétet parancsol a testre és a lélekre; csak mentek előre és nem tudták hova, mert hiszen azt se tudták, hogy hol járnak.

Sokáig kóboroltak igy. Előttük egy falu vörös tornya ékelődött a hideg ég felé, körülöttük ropogó-recsegő fagyott szántás, a testük minden ereje lekopott már, csak a lelkükkel mentek. Végre felcsendült néhány száz méterről a harang kongása. Dél volt a faluban. Az első dél, amelyet szabadságban értek meg. A tüdőbajos most megállt, kezét erősen rányomta a mellére, oda a sziv és a tüdő közé, mert mind a kettő nyugtalankodott és busan fölcsillámló szemeivel mélyen belenézett a másiknak a szemébe. Arcán sürün, sulyosan omlottak le kétfelől a könnyek.

A faluban kenyeret és tejet kaptak. A leánynép boldog visitással fogadta a két katonát, a fáradtságukat, szokatlan görnyedtségüket észre se vették és mindenhova invitálták őket. Egy vén anyó az ablakból nézte a két katonát és sirni kezdett. A fiára gondolt és szállást kinált nekik éjszakára. Amikor nem fogadták el, könyörögve kérte őket, hogy legalább bort adhasson nekik. Először csak az ablakon át nyujtott nekik egy-egy pohár jóféle italt, de aztán becsalta őket a házba. Jó meleg áradt a bubos kemence fehér hasából, odatelepedtek. Egy-kettőre néhány leányzó is került, tisztelettel és ámulattal nézték a hadfiakat. Ahogy a szemük feszes és fiatal lángolása felszállt, látszott rajtuk, hogy egy távoli, távoli világba néznek a két katona kék zubbonyán keresztül, egy távoli horizontba, amelyről már sok édeset álmodtak és képzeltek. A tisztességes, de forró falusi leányok csipőin kiserkedt a láz heve, karjaikba béna görbüléssel belefeküdt a vágy, életük szenzációhoz jutott. Befutottak a várva-várt, de köddel rajzolt révbe, amely a rőzsével jól fütött parasztszobában langyos gerjedelmet kinált.

A tüdőbajos katona elsőnek gyulladt ki. Meglátta már az egyik lány feszülő pruszliját és fényes barna bőrét a karján. Egy pillanatra a feleségére gondolt, akit már öt év óta nem látott. Aztán átvitte gondolatban a felesége alakját és mozdulatait ennek a leánynak a kemény vonalaira és egész lelkével álmodozásra szitotta a képzeletét. A másik mélyebben pislogott bele a borba, már sokat is ivott. A börtön, a szökés, a nyárfák alatt vérbefagyva hagyott két hulla már igen messziről feketéllett csak feléjük. A sok-sok fáradalom, a bor és a lányok közelsége fásulttá tette őket már a sorsra és a tágabb életre. A hosszu falócán, amelyen ültek, lassan-lassan az asztalra hullott a két fej és szépen elszenderedtek.

A vén anyó hagyta őket és mélyeket sóhajtott. Azután kiparancsolta a leányokat, menjenek haza! Ő maga azonmód, szoknyástul, ruhástul ráfeküdt az ágyra, de előbb lábujjhegyen odatipegett a petroleumlámpáshoz, kioltotta, hogy a gyenge fény se zavarja a két katonagyerek mély álmát.

Éjféltájon fölébredt a száztizenegyes. A mély sötétség, amelyhez a börtönben hozzászokott, szurkálta a szemeit. Halálos kietlenséget érzett mindenfelé. A sötétben arrafelé tekintett, amerre az este a leány ült. Ujra a feleségére gondolt, akit öt éve látott utoljára és aki még nem tudja, hogy ő tüdőbajba esett. Halálos keserüség olvadt szét a száján. Fölkelt, de siri csöndben, hogy a másik, meg az anyóka föl ne ébredjenek. Kezével az egyenruha-gallérhoz kapott és négy sercenéssel lehullott onnan a négy darab káplári csillag. A négy csillagot letette az asztalra a társa elé. Aztán vigyázva kisomfordált.

Ott künn hóförgeteg dühöngött. Alig tudta nyitva tartani a szemeit. Egyszer élesen körülnézett, megkereste az utat, amelyen tegnap jöttek. És a száztizenegyes indult vissza a börtönbe.

A gyilkosság után egy órával már a vonaton ültem. Az első negyedórában halálos ijedtség fogott el. A kezemet folyton a mellemre tapasztva tartottam és megrémültem attól, hogy a szivem a legnyugodtabban viselkedik. Számolni kezdtem az ütőerem dobbanását, egész normális volt. Csak a szemeim előtt táncolt két szürke lepedő és minden, amit láttam, ezeken keresztültörve jutott a szaruhártyámra. Minden észzavaróan nyugodtnak látszott, a vonat zakatolását tisztán hallottam, de éreztem, hogy valami furcsa hangja van, mint amikor egy óriási hegedüre hangfogót kapcsolnak.

Most már nem hittem az életemben, ugy gondoltam, hogy meg vagyok halva. És már emlékeztem is rá, hogy a drága, miközben a tiz ujjam között fuldoklott, egy ezüstkalapácsot ragadott föl az etagére-ről és azzal irtózatos ütést mért a koponyámra. Igen, igen, persze... borzasztóan megütött vele és azután rémülten felsikoltott. Ekkor hagytam abba a fojtogatást és - talán meg se halt, talán akkor azért hagytam abba, mert a kalapácsütéstől meghaltam és ő él. Biztos, hogy halott vagyok, - igy gondoltam, - biztos, hogy halott vagyok. És a kerekek szépen, értelmesen, szomoruan mondták utánam:

A bőrdivány sarkában ültem, nekitámaszkodva az ablak keretének. Hirtelen elhatároztam, hogy egyszerüen próbát teszek, hogy megtudjam a valóságot. Először csak erősen szemügyre vettem, hogy miket látok és hogy lát-e egy halott ilyen tisztán? Éreztem, hogy hazudok magamnak, amikor azt akarom magammal elhitetni, hogy tisztán látok. Mert például, kinézve az ablakon, a sinekben nem tudtam megtalálni azokat a kapcsokat, amelyekkel az egyes sindarabok össze vannak róva. Holott máskor egész órákon keresztül néztem és csináltam ezt és mindig pontosan megláttam azokat a helyeket, ahol a sineket erős srófokkal összeillesztik. Ez már gyanus volt. Most elhatároztam, hogy fölugrok és kisétálok a folyosóra. Ha ez sikerül, akkor nyilván élek. Közben megakadt a tekintetem egy kis falusi templomtornyon, amelynek keresztje élesen villogott bele a fagyos égbe. Erről nem tudtam levenni szememet. Tehát csak tovább néztem és most azt határoztam, hogy aludni fogok.

Már néhány perc mulva álmodni kezdtem. Egy templomban voltam, amelynek főoltárán ott feküdt a drága halott, az áldozatom, kiteritve. Az ezüstkalapács, amellyel fejbevert, ott feküdt a száján és a pap intett felém, hogy közelébb lépjek hozzá. Én közel jöttem és ekkor füstölőt adtak a kezembe, amelyből meggyilkolt kedvesemnek a parfümje tódult ki. Most hirtelen megszünt az álom, egyszerre csak visszaemlékeztem egy tavaszi délelőttre, amikor egyszer egy drogériában voltam és ott egy gyönyörü nőt láttam, aki sietve lépett ki az üzletből. Utána rohantam, ő szinte futva ment az autóig, amely reá várakozott az uton, fölugrott és közben kiejtett a kezéből egy flacon-illatszert. Én gyorsan fölemeltem és feléje nyujtottam. De ő - miközben az autó töffögve már indult - leirhatatlan arccal mosolygott felém és lágyan intett, hogy tartsam meg az üvegecskét. De ugy lebbentett a kezével, mintha egy fehér szárnyacskát mártott volna bele a levegőbe egy kis madár...

Istenem, - hisz csak most tudom - hogy ebbe a nőbe vagyok szerelmes. Ebbe és nem abba, akit meggyilkoltam. Rettenetes, hát akkor miért öltem meg?... Hiszen nem volt jogom hozzá, hiszen én egy másik nőt szeretek!

E pillanatban éreztem először a bünt szorongó mellemben. Most csak gyorsan, gyorsan, megtudni, hogy valóban élek-e, mert ha csakugyan halott vagyok, akkor nem lehet helyrehozni a dolgot és nem lehet bünhődni.

Bejött a kalauz. Feltörő örömmel fogadtam, a szivem szinte csattogott a boldogságtól. Amikor betolta maga után a kupé ajtaját, láttam, hogy a kezei puszta csontokból állanak és a jegylyukasztó egyik fele ezüstből van és kis kalapács lóg a végén. És az arca a szeméig egy lakktokban pihen, amely csuhához hasonlit és azontul tiszta halálfej. Vártam, hogy majd szól valamit, legalább jónapot kivánna egy kevés barátsággal. De nem szólt egy szót sem, csak kinyujtotta felém hosszu, karmos csontkezét. Szepegve kotortam bele mellényzsebembe, reszketve huztam elő a jegyemet és odaadtam. Ebben a pillanatban hirtelen éjszaka lett, a halál-kalauz magasan meglóbálta pirosüvegü lámpáját a jegy fölött és megint tisztán éreztem azt az illatot, amely a templomban a füstölőből jött ki. Fulladozni kezdtem tőle és a kalauz most megcsóválta a fejét, a jegyre nézett, majd rám, de nem szólt egy szót sem, csak nagyon csöndes mozdulattal visszanyujtotta a jegyemet. Furcsa volt. Végső kétségbeesésemben, anélkül, hogy szavakat ejtettem volna ki, csak a szemeim járásával, megkérdeztem tőle, hogy talán nem jó a jegy? Hogy talán nem utazhatom vele oda, ahova akarok? Ő határtalan fájdalommal és szánalommal megcsóválta a fejét és lassan kiment a kupémból.

Nem marad más hátra, - gondoltam - meg kell huzni a vészféket. Meg fogom huzni a vészféket, a vonat megáll és... De most nem tudtam gyorsan elhatározni vagy megállapitani, hogy mit fogok tenni, ha megáll a vonat. Biztos, hogy nem fogok tudni beszélni, hiszen éppen az imént is fuldokolva próbáltam magamat megérttetni és egyetlen szó se jött ki a számon. Igaz ugyan, hogy a kalauz igy is megértett, de ha ez igy van, hogyha az egész vonat néma embereket szállit, akkor mit akarok én tőlük, hiszen akkor mind oly szerencsétlenek, mint én vagyok.

A döbbenetes aléltságban megállt a vonat. Piciny állomás előtt voltunk és éles harangzugás csendült meg. A vonatról tompán ugrált le néhány ember, kint rekedten beszélgettek egymással némelyek. A harangzugásban mondhatlan könnyebbülést éreztem. A szivemben édes méz olvadozott, lágyan simogatta az ereket és fölszabadultam. Lassu gördüléssel hullani kezdtek a könnyeim, sirtam, ugy, mint a kis gyermekek, amikor az éjszakában meggyujtják a mécsest és megtudják, hogy nincs semmi baj. A sirás egyenletes ritmusokra ringatta a testemet. Egész lelkemmel és egész testemmel sirtam és éreztem, hogy a sirás az egyetlen menekülés. A harang gyönyörüen és biztatóan zugott és a szárnyaira vett. Tudtam, hogy megmenekülhetek, ha a harangot elég sokáig hallhatom. De most éreztem, hogy a sirás már a vége felé van, még egy kicsit jól esik, de egy perc mulva már elfogy és akkor utálni fogom a könnyeket és elvesztem. Még erőszakosan ránditottam néhányat a szájamon, hogy gyorsan kijöjjön az a zokogás, ami még bennem van, hogy semmi ne maradjon belül. Egészen meg akartam szabadulni és könnyebbülni. Most hallottam, hogy egy mély, durcás hang elkiáltja magát:

A harang részegitő melegséggel zuditotta rám a békét és az ájtatosság lázát. Kihuztam a jegyemet a zsebemből és letettem magam mellé a bőrpamlagra. Ott, ahol a kalauz átlyukasztotta, egy halálfej feküdt rajta. Ott hagytam a pamlagon, aztán egy ugrással fölkeltem, - most először mozditottam el testemet, amióta a vonaton voltam, - rendbeszedtem magamat s a hátulsó ajtón leszállottam. A harang bánatosan csengett a falu mélyéből, feléje indultam. De előbb még megálltam egy pillanatra. A robogó vonat után bámultam. Ahogy feketén és kormosan elkigyózott, valahogyan maga volt a szerencsétlenség és a tragédia mozgó országa. Körülötte sötét vészmadarak röppentek, piros tüzszövetek borultak föléje kétfelől és a fák kétoldalt, mint szomorufüzek, bólintottak le rá.

Még egyszer a kis állomásra is visszanéztem. Két zsandár egy cselédleánnyal incselkedett. Felém se néztek. Nekivágtam a barna barázdás szántóföldnek, a falu felé, a torony felé, amelyben most még mélyebben kongott a harang. Könnyü volt a lábam, pedig a fagyos rögben sokszor megbotlottam. És közben a harang egyre hivott.

Hátul, az állomáson nagy robajjal rohant ki néhány ember. Irtózatosan kiabáltak és káromkodtak. Azután futásnak eredtek. Megijedtem, hogy engem akarnak üldözni, de feltünt, hogy egész más irányban rohannak. Arra, amerre a sinek kanyarodnak. Utánuk szaladtam. Egy kilométernyi uton száguldva repültem át, alig érte a lábam a földet. Ott meg kellett állanom egy sziklafalba vájt fordulónál, ahol a sineken, mint két vérező, halott, titáni állat, roncsokban hevert két vonat. Az éjben egymásnak mentek. A romok alól förtelmes jajba fulladt a haldoklók és sebesültek kinja. Vértócsákban feküdtek az emberek, egyetlen épkézláb lélek nem akadt. Egy nő, fehér csipkeruhájában kilógott az egyik feldőlt elsőosztályu kupéból. A kezében picike vászonzsebkendő, illatos. Amikor odaértem hozzá, utolsót lélegzett, a kezével gyengén intett és kiejtette belőle a zsebkendőt, amely a szivem fölé hullt. Némán, nyugodtan állottam ott és meggyilkolt kedvesemre gondoltam.

Eleinte fütyülve ment az utcán. Az ajkai valami felső rángástól füttyre csücsörödtek; néhány nap előtt az orfeumban volt, ahol egy molett leány kedvetlenül, szinte élettelenül rikácsolt egy angol kuplét, gyatra magyar szöveggel.

Délután a bohémek kávéházában maga előtt látta a molett leányt, hanyag és izléstelen selymekben s akkor hirtelen fölfakadt benne az angol kuplé; érezte, hogy ezek a kuplék meghalni kerülnek ezeknek a furcsa lányoknak a szájára. A leányt megsajnálta, a kuplét megszerette s most végnélkül fütyülte a ritmikus melódiát. Mindkét kezét sulyosan beleszoritotta a felöltője zsebébe, teljes nemtörődömséggel ment a nyirkos levegőben. Az aszfalt tele volt imbolygó árnyképekkel, valósággal befoncsorozta a sár, amit az őszi eső kotyvasztott a porból s ő mélyen lenézett abba a tükörbe, ahol a nők alakjának torzitott másai feketéllettek.

Nem kellett neki semmi, csak éppen ezt a semmit hagyják, hogy jól átérezhesse. Az érzései egészen felszinesek voltak most, mint hogyha más emberek tüdejével lélegzenék, mint hogyha más emberek szemeivel látná a lámpák vörhenyes nyugalmát. Egy fordulónál beléje ütközött egy öreg néni, aki kis csomagot vitt a hóna alatt, a jobb kezében pedig görcsösen szorongatott egy ósdi, csontnyelü esernyőt. Mindkettő kihullott a néne kezéből, ahogy összementek. Megdöbbent a szive. Élesen felsikoltott benne a szánalom, majdnem kezet csókolt az agg nőnek, aztán lehajolt és fölemelte a csomagot meg az esernyőt, miközben a kalapja belepottyant a sárba.

- Pardon! - dadogta elpirulva, de akkor már eltünt a görnyedt nénike s ő fájdalmasan nézett utána.

Később bosszantani kezdte a dolog. Hogy miképp is lehet ily érzékeny férfiember? A pesti utcán mindennapos dolog az ilyen összeütközés. Mindenkivel megeshetik.

De e pillanatban ujra elpirult és már tudta, hogy szent és jogos volt az elérzékenyedése. És már látta maga előtt szomoruan, elhagyatva, bánatosan és öregen tipegni az édesanyját, aki lent van a falun és akit már oly régen nem látott. Mit csinálhat most az anyika?... igy kérdezgette magában, félhangosan és a pesti utcán egy falusi asszony emlékezetére könnyek gyultak ki egy magános férfinek szemén.

Már kint bandukolt a Központi pályaudvar környékén. A kora estben fázódva nézte a villamosokat és elcsodálkozott a fölött, hogy hogyan is mernek kimozdulni a pesti utcára, ahol életveszedelmes a járás. Ebben a pillanatban vékony, nyöszörgő sirást hallott. Körülnézett: egy kis pufók fiu állt egy kirakat előtt, uri külsejü, ápolt gyermek és mindkét kezét az arcára tapasztva sirt. A kis lábai térdben megcsuklottak, a könnyeivel már tele volt a kabátja. Odalépett a kis fiuhoz, melegen megsimitotta a homlokát:

A gyerek fölnézett, egy pillanatra belebámult az arcába, aztán tovább siránkozott.

Becéző szavakat talált ki, amik sehogyse akartak beleilleni a szájába. A lelkét próbálta kirakni a gyereknek, hogy beszéljen, hogy bizzék benne, minden hiába volt. Végre elszégyelte magát. Keménységet, szigort erőltetett és rászólt a gyerekre:

A fiu fölrezzent. Halálos félelem gyulladt ki a két pufók arcon, majd még keservesebb zokogásba fogott és fuldokló hangon motyogta:

Megfeszült a szive ettől a hangtól. Nincs felnőtt embernek panaszra, fájdalomra ilyen hangja, igy csak a gyermek tud keserüséget és mélységet mutatni.

- Itt - és apró husos ujjacskájával belebökött a levegőbe. Kis tagjai reszkettek, didergett a félelemtől és a magányosságtól. Most már lelógatta a kezeit s a szemeibe bele lehetett látni. Mondhatlan szelidség és panasz áradt ki belőlük.

A kis fiu ártatlan összehuzta a vállát, most már nem sirt, kifáradt bele és butácskán felelte:

Aztán próbálta, hogy mindenféle találékonysággal, furfanggal eszébe juttassa a gyermeknek, hogy hol laknak, mely utcában. Semmi sem sikerült. A kis fiu árván, fázósan, bután állt mellette, a szemein ott csillogott a kisirt könny s a nedves két szemével naiv érdeklődéssel bámulta a kirakatokat és az embereket.

Bevitte a gyereket a közeli cukrászdába. Ott szépen maga mellé ültette. Aztán mindenféle szép cukorsüteményt rakott eléje, égetett mandulaiveket, habos rollót, krémes lepényt és nógatta, hogy egyék szépen. A fiu két kis könyökét az asztal szélire nyomta, nem mert megmozdulni.

- Melyiket szereted legjobban? - kérdezte tőle szétfolyó melegséggel és tuláradó boldogsággal. Ragyogás derengett föl magányos, kopár szivében. Sajnálta a kis fiut, de valami halk bizalommal remélte, hogy valahogy csak majd hazaszerzi övéihez. Azonban még soha nem érzett, mesékből ismert forróság lepte el abban a tudatban, hogy egy szép, kedves, gyönge gyermek van a kezébe téve, most ezzel jó lehet és gondoskodhat róla egy óráig vagy két óráig. Büszke önérzettel ült a nádszéken, körülnézett és titokban mérlegelte, hogy a cukrászda tulajdonosnője, meg a két kisasszony, akik kiszolgálnak, meglátják-e benne az apát?

A kis gyermek eleinte oda akart nyulni az egyik süteményhez, de aztán ujra keservesen elpityeredett és a kis szőke fej lehanyatlott a két gyönge karra:

Most hirtelen elbüvölten nézett a gyermekre. Nem volt benne biztos, hogy jól hallott-e. Anyukát mondott-e a gyerek, vagy Angélát? Ez a leánynév, amelyet eddig csak leirva látott, diákos lelkesedést csempészett az érzései közé. Forró folyamot érzett átömleni egész belsején.

Amint nézte a gyermeket, szinte vakitotta a szemét a kis kilátszó ingnyak vakitó tisztasága és megfogta a szőke hajacskának egyenletes bodorulata. Elül, ahol a kis kabát matrózgallérja összeékellett, kis fess krém szalagcsokor feküdt, kissé gyürötten a könnyektől.

- Mondd, kis fiam, kitől kaptad ezt a szépet és ki fésül téged és ki öltöztet?

Ettől a névtől egész uj erők keltek föl a gyermekkel bajlódó férfiben. Uj életet érzett, vagy legalább egy uj életre való szint és érzelemfelhőt látott maga fölé emelkedni, szeliden, sugarasan; uj meleget, uj szépséget és ezer határon át uralkodó és érvényesülő szerelmi mámorral gondolt erre a névre - Angéla; egy Angélára, aki ennek a csöpp gyermeknek piros, ártatlan, panaszkodó ajkán lebeg, mint láthatatlanul, de öröken és perzselően égő láng. Látta maga előtt Angélát, egy törékeny, germán tipusu kis nevelőnőt, aki reggelenkint mosdatja a fiucskát és sétálni megy vele.

A fiu hosszas unszolásra beleharapott egy tortaszeletbe. A férfi sietve fölhasználta az alkalmat, hogy megtudjon valamit és megkérdezte:

Villamos ütést érzett a homlokában. Beleszeretett, csak igy látatlanba, egy cukrászda nádszékén, egy csomó sütemény között egy kisfiu édesanyjába, egy asszonyba. Nagyot, mélyet nyelt, mert a szive fölszaladt a torkába, azután némi szégyennel megkérdezte:

Most egészen uj érzés vett rajta erőt. A férfiasságnak végletekig fokozott érzése. Hirtelen eszébe jutott, hogy a kis fiu nevét még nem tudja. Megkérdezte azt is.

- Hát nézd, Pista, te okos fiu vagy; hát ha nem tudod, hogy milyen utcában laktok, ma szépen nálam fogsz aludni. Kapsz jó ágyacskát, mint otthon, azután majd holnap reggel megtaláljuk a mamádat. Légy szépen nyugodtan, most hazamegyünk.

A gyermek szepegve hallgatta. Fáradt volt már, a kis szemei le-leragadtak, félig aludt is már. Kint a nyirkos utcán kocsiba ültek. A lépcsőkön ölben vitte föl a lakására. Jó, puha ágyat vetett neki a hónaposszobában, még előkereste a meleg bundáját is, boldogan, büszkén, figyelve a gyermek szuszogó, ütemes lélekzetvételét, amely boldog zenével töltötte meg a legénylakást. Néhányszor fölugrott lopva a pamlagról, odaállt az ágy elé, le is térdelt, ugy nézte szinte ittasan a boldogságtól az idegen alvó gyermeket. Percekig térdelt igy az ágya előtt.

Most megmozdult a kicsiny. Apró karjait elvetette a takarón és halk, hivó hangon, álmában kimondta anyja nevét:

Vigyázva, anyás gyengédséggel lehajolt hozzá és lehelletszerüen megcsókolta a kis száját. Megcsókolta a gyermek száján az anya nevét. Aztán ő is lefeküdt.

Ugy határoztam, hogy délután dolgozni fogok. A szobámat befüttettem, virágokat tétettem négy vázába, amelyek a zongorán és az iróasztalon állanak és hogy kávéházba se kelljen mennem, a háziasszonyommal főzettem meg a feketémet. A fekete keserü volt és sok, akárhányszor pótoltam cukorral az izét, mindannyiszor úgy éreztem, hogy mérget iszom. Holott a kávéházi délutáni fekete rendesen lecsillapit, fokozza a munkakedvemet és mindenképpen rendbe szokott hozni.

A kályhám jó magas és tekintélyes cserépkályha. Ha ránézek, krematóriumok jutnak az eszembe, amelyek oly szépen és izlésesen hamvasztják el a hust és a csontokat. A kályhára néztem, künn pocsék eső söpörte az utcát és átnyargalt néhányszor a falakon a dühös szél. Valami kellemes érzésem volt eleinte. Az, hogy most végre, öregségemre, komoly ember lettem, már nem tartom oly fontos dolognak az utcát, a kávéházat, ami ezelőtt oly elengedhetetlen volt életrendem szempontjából. Hogy most már kiküzdöttem magamnak bizonyos polgári jólétet, rendes, türhető lakást, amely melegen kinálkozik hányt-vetett gazdájának. Végigmértem a pamlagot, amelyen nőiesen nyujtózkodott a csipkedisz. Valahol, mélyen a lelkemben most éreztem, hogy elégedetlenség akar felszállani, a csipkével s a nőkérdéssel kapcsolatban, de gyorsan összeszoritottam a számat, szivarra gyujtottam s nem adtam magamat semmi könnyelmüségre.

A kályhában ropogott a szén. Odamentem, kezembe fogtam a nagy fekete vaslapátot és turkálni kezdtem vele a tüzben. A nagy pirosság, minek az a rendeltetése, hogy békét és örömet okozzon, fájdalmasan vetette rám a fényét. Félig égett széndarabok izzottak, látszott, amint a pernye rétegenkint rakodik le a rostélyra. Az egyik fele még teljes halmazállapotban áll, a másik már porhanyó, sziporkázó hamu. Nem, semmiféle szimbolumot nem alkottam magamnak ebből, de a gondolatok fegyelmezetlenek többnyire az agyban, nem lehet rájuk számitani, sem bizni nem szabad bennük. Halálos aggodalom fogott el. Hány téli délután voltak már hasonló érzéseim? És hányszor fog még ismétlődni ez a keserves érzés és mi lesz a végén belőle? Például: a halálom óráján fogok-e arra gondolni tudni, hogy téli délutánokon a kályha mellett ültem és vártam valamire, amiről fogalmam se volt és amiből nem is lett semmi? Fogok-e?...

A melegség lassan egészen megpuhitott, szépen fölfutott a szivemre és ott kiöntötte egész melankóliáját. Mi az ördögnek kellett nekem ez? - gondoltam, - hiszen most alkalmatlan vagyok minden munkára. A virágokat néztem a vázákban. Gyönyörü, drága és különös virágok voltak, pénzt adtam értük és most egyszerre, nem, nem volt képzelődés, - furcsán és gunyosan pislantottak felém a bibék és a porzók. El kellett szégyelnem magamat, a virágok éles és szigoru hangon igy szóltak:

- Hát?... Mit akartál velünk? Minek neked, fekete, csontos és magános férfinek virág? Valld be magadnak is, hogy oktalan, fellengző és piperkőc ember vagy. Virág nők szobájába való, vagy olyan férfiéba, akit nők látogatnak. Ha például most egy nő jönne hozzád és odavinnéd a kályhához, aztán lehuznád róla seal-skin-köpenyét, lefujnád szőke hajáról a havat és akkor idejönnél, letépnél egyet belőlünk és a virágot odatüznéd a hátul harmatos fejre. Aztán belenéznél a tükörbe, hogy meglásd, hogyan fest a nő, a férfi és a virág együttese? Estefelé az alvó nő keblére vetnél bennünket, ahol puhán feküdnénk és örömet okozhatnánk neked...

Vagy ha lennél hatvan esztendős, tiszta öreg, kissé remegős kezekkel és szépen, nyugodtan türhetnél minket a hálósapkád alól.

De igy... Elnagyolod ezt az egész dolgot, örökkön a négy sarokba figyelsz és folyton az ablak felé nézel. És tőlünk, ne is tagadd, valami különöset vársz, nagyszerüt és gyönyörüt. Mit tegyünk? Idézzük ide mindama nőket, akiket a kertben láttunk? És azokat, akik a virágkereskedésben megfordultak? Erre vársz? A férfi dolga nőről gondoskodni, hisz a nők egész élete nem egyéb, mint várás arra, hogy a férfi megszerzi őket magának és virágokat tenyészt nekik. Vagy talán annyira vagy már nőtlenséged hálójában, hogy önmagadban tiszteled a női lehetőségeket s most magadon keresztül nem egy nőnek, hanem a nőnek készitettél ide minket? Szégyelheted magadat!

Mennyivel könnyebb lett volna vigyázni a nőkre. A nőkre, akik kezedre játszották magukat. Te a szerelmet akarod a nőért és nem a nőt a szerelemért. Te vakon és tehetetlenül hallgattál az alacsonyrendü ösztönre, amely diákos homálylyal marcangolja a fiatal férfit. Hogy a benne eredetileg fölhalmozódott szerelmi komplexumok mellé, keresse meg a nőt. A nőt, akinek gömbölyü a karja és a melle és aki álmodozó, ringó csipőkkel halad el az utcán és abból, ahogy a cipősarka végigkopog az aszfalton, külön muzsika támad a szivedben. Látod: ez merőben téves felfogás. Az a tárgytalan, ugynevezett vak szerelem, amely minden tacskó-férfiban megterem, élhetetlen, oktalan és salakos dolog. El kell vetni. Az csak studiumnak jó egy érett, kész élő szerelemhez. A nőnek kell lenni az elsőnek, aki a sziv parkettjén megjelenik s akkor ahhoz kell a szerelmi gőzöket fejleszteni. Tudod: ugy, mint a kis karcsu dinamókkal csinálják a szurtos gépészek. Ott van rajtuk a mérőóra, az mindig megmutatja, hogy hányadán állunk a gőzzel, erővel, miegymással. Ha lanyhul a feszitőerő, a kékruhás, izzadt gépész szép pukkedlivel meghajol, csavarokat ránt meg és füt és minden rendben van. Igy kell azt...

Ugy-e, azt a kis szinésznőt elkergetted, mert a második hónapban rájöttél, hogy nem ért meg téged. Miért nem gondolsz inkább annak a lehetőségére, hogy nincs rajtad mit megérteni, mert érthetetlen vagy? Mert magad se tudod, hogy mit akarsz. Mert gyanus neked minden nő, akiért nem kellett várfalakat mászni, akiért nem kellett revolver-cső elé állanod, akit életveszély nélkül sikerült magadhoz hóditanod. Hát mit gondolsz? Azt várod, hogy tőled egy nő ilyeneket várjon? Tőled, aki drága pénzen virágokat vásárolsz, aztán a befütött szobában bámulod őket és aztán szeretnéd őket kidobni az ablakon! Tőled, aki dolgozni akartál egész délután s ahelyett egész délután a nőkre gondolsz, akikben nem tudsz bizni! Tőled, aki elhatároztad, hogy be se mégy ma délután a kávéházba, ahol a sok nő peshed és életet vár, hanem szépen, nyugodtan otthon maradsz és dolgozni fogsz?...

Barátunk: nagy bajban vagy. Te kerülöd a nőket s a női lehetőségeket és fájdalmasnak találod, hogy egyedül vagy. Nőt akarsz életed közepébe és életed szélein felállitod az őrszemeket, amelyek félve vigyáznak rá, hogy holmi nők be ne törhessenek. Tudd meg: hogy a nő nem csábitó démon és nem tör be. Eszébe sincs. A nő csak figyel, minden izével, minden kis erejével és minden csöpp gondolatával figyel, mert mentőangyalnak képzeli magát. Ahol valami baj van, ahol észreveszi, hogy szükség van rá, ott a figyelő nőből kikel a lárva: az akciós nő és ha úgy látja, hogy szükséged van rá, letérdel előtted. Csak mutatnod kell, hogy szükséged van rá és ehhez érteni kell. És bátorság is kell hozzá majdnem annyi, mint fegyver tüzben állani, vagy veszélyes sziklák fölött ugrándozni!

Ezeket mondták a virágok. Este hét óra volt már. Égett az arcom és nagyon nehéz volt a szivem. A kályhában már kis pokol nőtt a parázsból, néha pöfögött egyet-kettőt és a lámpa halványan világitott, mint nagy fároszoknak a tengervizből visszaverődő fénye. A virágok egykedvüen álltak a vizben és már nem is néztek rám. Odamentem hozzájuk és megsimogattam a kelyhüket, felszivtam az illatukat.

Azután friss nyakkendőt kötöttem, egy finom, hófehér vászonzsebkendőre sok Fleurestókiót cseppentettem, fölrántottam a télikabátot és kiléptem az utcára. A kapu alatt egy kövér nő álldogált. Kövér, sárga haja alól vörösen égett a szeme, a szemhéjai föl voltak duzzadva. Kezeit, amelyeken lyukas, fekete selyemkeztyü simult, egymáshoz dörzsölte, hol jobbra, hol balra lépett egy-két lépést és szokatlanul magas, izléstelen cipősarkait türelmetlenül verdeste a járda aszfaltjához.

Egészen idegen nő volt. Sohasem láttam. Nyilván várt valakire. De én, mint valami tolvaj, lábujjhegyen surrantam el mellette és a szivem erősen dobogni kezdett. Aztán futva rohantam át két utcán. Attól féltem, hogy a sárgahaju nő utánam rohan és megszólit. Meg voltam rémülve.

A vonat töffögve állott meg Verusics őrháznál. Esett az eső, szaporán csapkolódva. Az őrház előtt, a vizes kavicsrakás mellett ketten állottak. A pap, civilben, szögletesen és kényelmetlenül. És egy fiatal nő, fátyolban, tulcsigázott nervozitással. Titkosan intettek egymásnak és az egyik másodosztályu vaggon felé. A nő az elülső ajtón ugrott föl; amig fölugrott, a pap belenézett a vizben álló távolságba, a falu felé szórakozottan, mint aki sohase akar elutazni és éppen azt méri föl szemeivel, hogy szikár, fiatalon is már megszikkadt teste és ez a lötyögős, burgonyás és fekete szántásos nagy lapályosság, mily forró rokonságot tart.

Mindez néhány másodpercnyi időbe telt. A vonat itt, Verusicson mindössze egy percet késett. A mozdonyból már kifurakodott az olajos dugattyu fényes acéltengelye. A nő az esőcseppekkel vonalozott ablakhoz ragasztotta a fejét, sötét, széles kalapja szinte beletörött és kétségbeesés vonaglott az arcán. Zsebkendős kezét is fölkapta az arca mellé és szorosan az ablak üvegére nyomta, a papnak. Az indulás pillanatában a pap borzasztó nyugalommal ujra hátratekintett a falu tájékára, körülvitte a szemét a szöllősön, az ázott gyümölcsösök fölött, aztán jobb kezét a homlokához, melléhez, két vállához, majd ujra a kalapja felé értette és a hátulsó hágcsón beugrott a vaggonba.

Ugyanannak a kocsinak két legszélső kupéjában ültek. A pap egész magányosan volt. Itt, a Balkán felé, nem sok másodosztályu igényü ember utazik. A harmadik osztály zsufolva robog, toprongyos, piszkos szürü, fekete lények hadakoznak ezen a vonalon a hazával, a szép és mostoha lapálylyal, a nagy magyar alfölddel, amely a hizott és rengő latifundiumokból és a zsiros életü és kalapu parasztmilliomosok végtelen láncaiból, oly szilárdan rajzolódik ki a Kárpátok között. Megkinzott és örökké keserü szájukban a pipa förtelmes és büzös kérdőjelnek látszik, agyukból lóg ki, meredten és meghőkölve, a levegőbe, amelytől sok kérdeznivalója volna. S a pipa örökké kérdőjel marad s a kérdőjel örökké néma és füstbe törődött pipa.

A nő is igy akarta; igy tervezgette ezt a kinos és elszánt utat, hogy egész egymagukban utaznak a végső pontig, a balkáni határon álló kis faluig, ahol a primitiv szállóban az örök szentségü és igaz érvényü házasságot végre megköthetik: a halállal valót. A piciny revolver ott volt mindkettőjüknél, a lelkiismeretes és megbizható szertartási eszköz. A nő a bőrretiküljében végigjárta folyton tapintó ujjaival, leste immár rövid életének lassuló szivverését rajta. A pap, - a pap a kabátja zsebében tartotta és nem mert hozzáérni. Örökös baja volt a kezeivel emiatt, akárhova rángatta azokat, egyre a revolvert sejtő zsebe felé vonzódtak, mint a mágnesvas. Elszánt és megrogyott életében vitéz férfiu volt a pap és talán éppen azért volt agyának irtózása a kezei és az apró fegyver közt megindult misztikus összeköttetéstől.

A vonat fujva, zötyögve halad a vastalpakon a fák és legelők közt, ahol lucskos szamarakon ülő bunyevác öregek ültek; rozsdás kukoricaszár-erdő itta a szapora esőt és sötét parasztkocsik álltak keresztutakon, a fehérre mázolt sorompók előtt, rajtuk asszonyok, akik mélyen kék pendelyüket fejük fölé boritották az esőzés ellen. A pap zord nyugtalanságot kapott a rossz időtől, amely jobban fölborzolta kissé gyenge papi lényét, mint maga a halálrakészülés. Szerette a gyönyörü és kecses zsidónőt ott a másik szélső szakaszban; szerette már leány korában és mindig csak szerette. Halálos dolog a papnál a komoly és igazi, a méltó és tragikus állásu szerelem, mert papi ember hinni köteles. Hogyan higyjen azonban a pap a szerelemben, amely végtelen és kezdettelen és amelyből ki van tagadva, holott az élete és missziója a szerelem kellős közepében állitotta. Nemcsak a cölibátus sátáni lehelletét sinylette, hanem magát a nővel való végzetes távolságot, amely keresztrefesziti a csókot és az ölelést és halk szavak sötét egyenruhájába bujtatja a tisztes és ősi puritánságot, minden értéket, ami emberből emberbe szállhat. De ezekkel szépen és kemény harcoshoz illően leszámolt már. A rossz idő, a sulyos őszi felhőzet, ez boritotta be kisimult agyvelejét. Lenyügözött fantáziájáról lesrófolódott az égi fényesség kupakja, a halál gondolatával kötött békés szerződést és megindult lármásan, a vonat zajának hangnemére hangolva. Szomoruan fölforditott szemekkel nézte a komor felhőket fenn az égen, foszladozásukat, bizonytalan alakzatokká való fejlődésüket és oltárokat látott az égen, pici zsámolyokkal kis gyóntató székeket, Mária-képeket, Jóságos Jézus-profilokat. És látott hirtelen egy roppant orgonát, előtte szent Cicellével, akinek finom, csontszinü ujjai andalgóan járnak a billentyükön. És a falusi estéken a nővel együtt töltött órákra eszmélt, amikor a nő ott ült a férje mellett, a zongora előtt és az ő kedvéért halkan, megilletődve játszott egy borongós ó-német dalt...

Azonban a fantáziája a folydogáló zene alatt tovább pergett és ahogy a vonat állomásról-állomásra zakatolt s már messzire volt, gondolkodott a kiszállásról is és arról, ami azután fog történni. Egy fél napot adtak egymásnak még, a halál elé, himes előcsarnokul, a primitiv falusi hotelben. Erre a félnapra gondolt, amely mindent, még mindent adhatna nekik s amelytől nem fognak elfogadni semmit, csak a pőre halált. De, talán egyetlen csókra mégis, - egyetlen csókra talán gondolt a pap és e pillanatban mint égi és hatalmas szentségü talárt, ugy érezte magán a nő szerelmét. A nőét, aki eljött vele meghalni, hogy ne kelljen tovább egymás nélkül élniök.

A nő sokkal nyugodtabban ült a kissé kopott bőrdiványon. Boldog volt elhatározásában, nem nézte az esőt és a kis szamarakat az uton. Kis bőrhátu tükrét néha elővette és a rizsporos szarvasbőrrel sokszor végigsimitott a szeme alatt és az orra fölött, finom szája mentén. Csak akkor rémült meg, amikor valami jelentéktelen állomáson való szokatlan hosszu vesztegelés után észrevette, hogy a kocsi folyosója tele van munkásokkal, akik a padlón ülnek, ásóval, kapával a hátuk mögött és teljesen eltorlaszolják az utat egyik szakasztól a másikig és a kijárathoz. Szegény ördögök sokan voltak egymás hegyén-hátán, munkára mentek le a Balkánra, rengeteg munkás, valami vasutépitéshez. Tele voltak velük a harmadosztályu kocsik, a teherkocsik is, de ezek már nem fértek el ott, ide szoritották őket a másodosztályu utasok közé. Megrémült a nő, látta, hogy a munkások mozogni se tudnak egymástól, kinlódva szoronganak tarisznyáikkal és egyéb holmijukkal. Mi lesz ebből? - gondolta - hiszen a kis falu, ahol le akarnak szállani, alig egy perces állomás, hogyan lehet majd innen mindkettőjüknek kiszabadulniuk ily rövid idő alatt.

A pap nem vett észre semmit. Sulyosan és konokul ült egy helyben, egyre a csatakos tájat nézte. A dal ott csörgedezett a vérében és néha már hosszu sor koporsót látott elvonulni az égen, a felhők vonalai közt. Nem is sejtette, hogy az ajtót lehetetlen kinyitnia a kuporgó embertömegtől s hogy azok eltorlaszolják az utat célja felé. És, amikor a nő torkát már a könnyek fojtogatták, érezvén, hogy közel járnak már a célhoz s mikor eszeveszett kétségbeesésében már a vészfékre gondolt, a férfi abban a pillanatban mélyen ült még a veszetten örvénylő álomvilágban és a vonat kattogó ütemeire reagált minden energiája.

Széles tarlók és kopár földek közt huzott el a vonat. Most meglassult a kerékzaj, a vonat a kis falu állomása elé ért. A pap magára rántotta a felöltőt, föleszmélt, készült leszállani.

A vonat tompa lökéssel megállt. A nő, irtózatos félelmében az elhárithatatlan és leküzdhetetlen élő torlasz miatt, széthulló hajjal a kupéajtóhoz rohant. Elrántotta és a gubbasztó munkásokon, munkásnőkön és gyerekeken toporzékolva átgázolt és rémületes sikollyal leugrott a földre. A pap a kupéja ajtajánál állt, először megkisérelte, hogy félretolja, de nem sikerült. Erősen megmarkolta a rézkilincset, nem engedett. Izgatottan félretolta a függönyt, visszahőkölt: meglátta a sötét tömeget a folyosó alján. Megbénult a keze, a szeme, minden ereje; még néhányat rángatott az ajtón, amelyet sikerült eltolnia. És ott találta a lábai előtt a sáros csizmába bujt végtagokat, mezitelen asszonyi lábszárakat, sovány és állatias arcu embereket - ezeken egy papnak nem szabad átgázolnia! Megbüvölve állt a kupé és a folyosó közt, szeme kiesett az alkonyodó őszi világba, céltalan szelidség törölte át az arcát. A vonat megindult.

A nő halotthalványan állt a nedves földön. Reszkető sikoltás szaladt ki belőle a vonat után. Azután megijedt önmagától és elsőbben is a hajához nyult, hogy eligazitsa. A pap néhány percig ott állt az ajtóban, majd visszament és betolta maga után. Nyugodt szelidséggel aztán végigfeküdt a bőrülésen, a kabátja zsebéből elővette a revolvert, ugy, fekve keresztet vetett és a halántékába lőtt.

A kikötő tele volt hajókkal. Tülköltek, pöffögtek, előttük kis csónakok ringottak a vizen és az esti kikötői fény telerajzolta csillogó csikokkal a nagy hidat. A nagy hidon álltam, néztem az eget, amely tejes volt a kis bárányfellegek fehér uszályaitól, amelyek gyermekes gondolatokat ébresztettek bennem. Végre, először életemben, legelőször igazi tengert láttam, igazi kikötőt. De azért minden olyan kicsinynek és játékosnak tünt föl nekem. A nagy kereskedelmi hajók telerakva ládákkal, amik bizonyára rengeteg értéket képviseltek, játékszerekként rajzolódtak a szemeimre. Gyapotkötegek, amiket csupaszképü munkások rendezgettek a hid mellé, olyanok voltak, mintha álmodozó gyermekkezecskék rendezték volna ily szép négyszögletesre s a hat oldalán olyan iveltre, mint a diványok párnái.

Amit itt láttam, mind-mind arra való volt, hogy régi képeket elevenitsen föl, amikből a világot tanuljuk. Az ember tizéves korában lát egy festményt hajókkal, tengerrel, öreg, fapipás matrózokkal, akiknek száján a rum gőze ömlik. És harmincéves korában, egyszer, egy holdas estén, kinyilik a szeme, és a festmény egészen kilép a rossz fakeretből és a fapipás matróz káromkodása zörög az estben.

Gyermekes öröm ez és az értéke egészen földöntuli. A kezeimet összedörzsöltem örömömben. Soha még alkonyati szellő ennyire nem ingerelt. A ruhám szüknek éreztem, a szivem a tengerrel egy volt, végtelen és békésen kék szineket éreztem a lelkemben, amikből uj életet és uj boldogságot vártam.

Szinte álmodozva álltam a kikötő-hidon és néztem a kedves és különös festményt. Egy selyemruhás nő állt néhány lépésnyire. Fantasztikus ruhája volt, a derékon és a vállakon mintha csak csattok fogták volna össze és ugy látszott, szinte félni lehetett tőle, hogy a selyem-burnus a szélnek enged és a földre hull a gyönyörü termetről. Messze a hazádtól, a levegődtől, kicsiny életedtől a nő fontossága megszünik. Tisztább a szemed, objektivebb az agyad és emberi kritikád kiélesedik. Otthon, a fényes kirakatok között, ezt a nőt is bizonyára a megszokott sanditással néztem volna és a megszokott sablónra gondoltam volna. Bizonyára valamelyik jómódu kereskedő felesége, aki most levegőt sziv, vagy valamelyik udvarlóját várja. Vagy talán egy szinésznő, aki szabadabban mozog, mert néhány rossz száju és romlott agyu iró darabjában olyan szerepeket játszott, amelyekben a házasságtörés életszükséglet és az idegen csók csak annyi, mint a tejfeles tormamártás a kifőtt marhahus mellett. Lehet, hogy otthon rosszul szabott hálókabátban jár és reggel még mosakodás előtt költi el reggeli kávéját, csak az utcán van a körme manikürözve, otthon, mihelyt a selyemköpenyt ledobja, kiállhatatlan...

De itt, a messzi tengerparton, más irányt követ a fantázia, reálisabb, de egyuttal tisztább is. A selyemruhás nő nem mint nő, hanem mint a kikötő egyik kedves és vonzó figurája érdekelt. Testalkata erős, magas és mégis karcsu, Murillo ismerte ezeket jól, amikor a gömbölyü női strukturában tobzódva, őrületes simaságokat kerekitett nőinek nyakára, keblére és derekai alá. Olyan nő volt, aki, ha a kisujjával mozdul egyet, megrebben egész áldott teste és a lába körmében is ott pihen mind az a nőiesség, ami a lényében oly fontos és jellemző.

A selyemruhás nő az ég felé nézett és az ajkai mozogtak. Rágyujtottam egy erős cigarettára és teli tüdővel szivtam. Hirtelen Murillo életét éreztem egész lelkemmel és sértődött szomoruságom volt. Hogy miért is nem foglalkoztam eléggé vele, a müvészetével, a foglalkozásával, életével, fölfogásával, korával? Szégyeltem magamat nagyon, mert éreztem, hogy most, ennél a nőnél, millió lehetősége volna életemnek, ujjászületésemnek, de mert annyira Murillora emlékeztet s mert általa szinte kopog és kalapál az agyvelőmben a Murillo neve, de mert ezzel az emberrel nem valami behatóan foglalkoztam s nem ismerem, nem lehet jogom a lelkemben dicsérni e nőt, vele megismerkednem, vagy csak közelitenem is hozzá, mert mindég köztünk állana ő.

Szomoruság fogott el. Összedőlt minden örömöm, félembernek éreztem magamat, aki a dolgokat csak félig ismeri és igy életét is csak félig élheti. Viziók futottak be a szivembe, amelyekben szégyenletesen szerepeltem. És hirtelen megláttam magamat, hogyan rontottam meg életemet végzetes hanyagságommal, amely minden lépésemet és minden cselekedetemet jellemzi. Visszaemlékeztem több dologra, jelenetekre, győzelmekre és kudarcokra, ünnepekre, és hétköznapokra. Visszagondoltam magamat régi percekbe, amikor egy-egy jelentősebb stációjánál tartottam életemnek és most, annyi év után, egész tisztán láttam mindazokat az okokat, rugókat, igéket, amelyeknél életem rossz sinekre szaladt. Kisérteties világosság gyuladt föl bennem, amelynek fényénél nagy ravatalon fekve láttam életemet és óriási gyertyák között siralmasan kicsinynek látszottam. Én voltam most a legkisebb minden ismerős és ismeretlen között és mindaz, amihez valaha életemben kezdtem, vagy amit akartam, borzasztóan távolállónak tetszett hirtelen.

A tenger párolgása volt az egyetlen, ami valamelyest nyugtatólag hatott rám. És amig igy gondolkodtam és a tépelődés erejében bukdácsoltam, állandóan a nő selymein kopogott a szemem. A nő, ugy látszott, már észre is vette, hogy ily hosszan nézem. Idegesen fordult néhányszor felém és meglátszott rajta, hogy bántja a tekintetem. Kissé elszégyeltem magamat, de aztán felülkerekedett bennem a kóborló ember és elhatároztam: ha már megszólitani nincs is bátorságom és erőm, legalább nézem, hogy majd, valamikor, ha ujra ilyen öldöklő érzéseim lesznek, jól rá tudjak emlékezni és a mostani fájdalmamat egész intenzivül ujra átélhessem.

Most hirtelen erős szél kerekedett. A gyönyörü nő selymei, mint kifeszitett vitorlák, földuzzadtak, fölpuffadtak. Lobogva lengett a sötétszürke selyem a gömbölyü idomok körül, de a nő nem védekezett. Csak néha-néha látszott rajta, hogy kissé megrázkódik a csipős szél hidegétől. Az égen sötétség vonult át, mély felhők huzódtak a tenger fölé és a nagy hajókat feketeség lepte el. Az egyik hajóról zongoraszó hallatszott. Majd fehérruhás nők körbeszálló alakja villogott a fedélzetről. A zongoraszó mind erősebb és mind melegebb lett, végül már egész tisztán lehetett hallani, hogy táncra muzsikálnak valami andalitó valcert. A nő félreismerhetetlenül nagyon ideges lett. Kis zsebkendőjét a szivére nyomta, majd a szájára, aztán fel-alá járt és mindig ujra-ujra a kivilágitott hajó felé tekintgetett.

Most már vagy elmegyek innen - gondoltam -, de tüstént, vagy odamegyek hozzá. Itt ugysem ismer senki, tisztelettel fogok közeledni hozzá s ha durván megbánt érte, elsompolygok. A szállodámra gondoltam most, amelynek erkélyes szobájában lakom. Még ott is vár rám valami öröm, nem kell azért kétségbeesni. Akkor ki fogok ülni az erkélyre, nézni fogom e kedves, gyönyörü kis kikötővárost, mint rebben és ijedezik a sok kis hajó a szélben és - igen, hátha van a szállóban valami régi lexikon, megnézem Murillót és megtanulom szóról-szóra, amit róla a lexikonban találok. És gyermekes örömet éreztem arra a gondolatra, hogy, mint gyermekkoromban szoktam, szóról-szóra be fogok magolni valamit ebbe a zavart, elfáradt, komisz fejembe.

Éppen megindultam, hogy hozzálépek. De ebben a pillanatban szökdelve, karcsuan jött feléje egy fess, elegáns hajótiszt. Kis, fehér sapkáját lerántotta, izzott a két arca, a szeme tüzelt és kezet csókolt a nőnek. A nő mozdulatlanul fogadta, zavartan nézett rá, de a magatartása most már sokkal nyugodtabb volt. A tiszt sok mindenfélét beszélt hozzá s minden ötödik szavánál ujra mélyen meghajolt és kezet csókolt neki. A nő mindannyiszor készséggel engedte át karját, szinte élettelenül adta oda a kezét, de se szóval, se egy mozdulattal, vagy arcrándulással nem reagált. Végre láttam, amint közönyösen a tiszt levett sapkájára mutat és szól valamit s erre a hajótiszt fejére tette a fehér sapkát. Ezután már nagyon zavaros dolgok következtek. Eleinte elhatároztam, hogy nem nézek oda, illetlenség kilesni a szerelmesek találkozását. Aztán a nő közönyössége felbátoritott.

Most a nő élesen felemelte a fejét, a karját erélyesen kinyujtotta és a hajó felé mutatva, szólt ujra valamit. A fiatalember tagadólag rázta a fejét, de ebben volt már valami büszkeség. Ebben a pillanatban a selyemruhás nő arculvágta a tisztet. Arculvágta, de oly erősen, hogy a csattanás messziről visszhangzott is. Élesen csendült bele a pofon a tenger csöndjébe és a tiszt megszégyenülve, katonásan megfordult és visszafelé indult. Sötét sáv mozgott utána a hid korlátja mellett, amint megtört árnyéka végigsuhant a viz felett.

Megdöbbenve állottam ott és most már véglegesen elhatároztam, hogy hazamegyek a szállóba. Már meg is indultam, amikor a nő két kezét összekulcsolva, könyörgően nézett rám és németül odasugta hozzám:

Annyira le voltam verve, hogy nem tudtam gyorsan megitélni a helyzetet. Hogy mit kell nekem most tulajdonképpen tennem? Szédülni kezdtem, ugy éreztem, hogy megszégyenitettek és e pillanatban ugy láttam Murillót, amint egy hatalmas vászon előtt áll és a legszebb női alakját festvén, a keble helyére egy ici-pici szivet rajzol fekete festékkel, aztán átfesti egy széditően gömbölyü kebellel és ördögien nevet hozzá.

Szégyenlősen, megtörve, arrafelé indultam, amerre a hajótiszt eltünt a sötétben. Sietni akartam, hogy még el tudjam érni, de a lábaim sehogyse akartak sietni. Egy fordulónál balra kellett volna tartanom. Ott hirtelen megálltam és visszanéztem. A nő alakja feketén, felismerhetetlenül tapadt a korlátnak, csak fehér zsebkendője reszketett egy fárosz gyenge fényében, amint kérően felém lobogtatta a szélben. Gyorsan határoztam: egyenes irányba iramodtam és a szálló kapuján tolvaj módjára surrantam be.

És egész éjszaka Murilloról álmodtam, amint észvesztően gömbölyü, sikos bőrü nők halálrakorbácsolják.

Hat éve sétáltak már a kastély előtt, a bokáig érő füben és télen a nagy hóban. Közben sirtak is otthon sokat egymásért, utazgattak szép, idegen vidékek felé és ujra hazatértek sétálni. A nőnek közben két gyermeke született. Mind a kétszer a halál hideg lehellete fürösztötte szebbre, mindig szebbre. Már olyan szép volt, hogy alkonyatban a park fái között egyszerre csak megjelent a hold, amikor bent a szobákban fölkacagott, vagy a hegyek felé tekintett vágyó szemeivel.

Hat évnek zsongitó tüzében forrtak, forradoztak, folyton követve egymást lelkeik néma szárnycsapásaiban és örökkön távolodni kényszerülvén egymástól testeik hideg utjaiban. Egy elkeresztelhetetlen és leirhatatlan szerelem forrása bugyogott közöttük és ők sohasem nyithatták ki mohó és elszáradt ajkaikat ennek a forrásnak és minden találkozásukkor szájpadláshoz ragadt nyelvük megmozditásához kinos könnyekhez kellett folyamodniok.

A férfi sokszor reggel beleült egy csöpp csónakba, amely a gyönyörü parkot körülcsillogó tavon ringott. A csónakon körülkerült a park fái közt, az egész kastélyt megkerülte, isten tudja hányszor, és estefelé szállt csak ki a csónakból. A nő az ablakban állt és nézte a csónakos férfit, aki mozdulatlan volt, mint a befejezetten reménytelen szerelmek. Hosszu fekete köpenyt hordott és ebben, mint egy gyászvirág, ugy lebegett a halványkék vizü tó fölött, amely hosszu sávokban rajzolta vissza a vigasztalan férfi alakját.

Napok voltak néha, amikor a nő bátorságot vett csüggedésén és erőt meritett a napsütésből vagy egy virág illatából. Ilyenkor elrohant a csónakos férfihez és zokogva borult eléje. Beszélni csak ritkán tudtak, mert a fájdalom egészen megtöltötte őket. Ilyenkor együtt voltak egész estig. Hol a vizen nézték egymás elsötétült szemeit, hol a parkban sétálgattak, ahol élővirággal lágyitott kőpadon le is ültek és meg is érintették egymásnak a félelemtől és fölvert láztól jéghideg kezét.

Ha gyermeksirás jött a kastély ablakaiból, a nő fölrezzent és futásnak eredt. De a férfi ott maradt ülve s némelykor csak napok mulva jött ki ujra a nő. Egyenest ahhoz a padhoz ment és a férfit még mindig ott találta. Bocsánatot kért tőle, hogy ennyire megvárakoztatta és leheveredett előtte a fübe, amelynek harmatából fölcsillogtak a haj fürtjei.

- Már nem szeretlek annyira - mondta egyszer a nő, - mert már egészen biztosan és rémitő világossággal érzem, hogy sohasem merek a tiéd lenni. Ugy félek ettől, mint a gyilkosságtól. Te sem érzed már, hogy nem szabadna előbb meghalnunk, mert már hetek óta fehér vagy és sovány és alig ég már a szemed. Ne felejtsd el, ha előbb halsz meg, mint én, akkor ugy érzem, hogy megcsaltál és akkor bele fogom kiáltani a hideg füleidbe, hogy soha se szerettelek és akkor meg is foglak csalni. Ha csak egy szál virággal is, de megcsallak, mert a haláloddal nekem tartozol és az életed az enyém.

- Nem, nem szabad előbb meghalnom, mint neked, - mondta a férfi zimankós és tompa ajkrándulással - de már hónapok óta nem alszom és nem tudok ellene tenni. Minden éjjel idejövök az ablakod alá, hogy a tóban megmossam a szemeimet. Eddig nagyon biztam ebben és használt is. De most már nem tudok benne bizni és nem használ. Nem szabad előbb meghalnom, de - légy az enyém és akkor elébe vágunk minden rettenetességnek és gyásznak!

A hegyek felől szürke fátylak ereszkedtek a tóra és végigseperték a kék vizet. Aztán a hegyek közelebb jöttek, összetömörültek a fejük körül, ráfeküdtek a szivükre és kipréselték onnan a sötét és pótolhatatlan könnyeket.

Egy este egyedül bolyongott a férfi a park körül. Hirtelen vértolulást érzett a szivében és ugy érezte, hogy menten összeesik. Rémülten futásnak eredt. A hosszu, fehér uton talán egy kilométernyire rohant, amikor magas kőfal alá ért. Itt ledült a pázsitra. Rettenetes fáradtságot érzett a tagjaiban és lassan elaludt. Mély és részeg álom lepte el. A temetőben járt s egy frissen ásott, uj sir elé térdelt. Ott megeredtek a könnyei és akkor belebujt a sárga agyagos lyukba és a nedves friss föld minden pontját forrón összecsókolta. Ugy érezte, hogy a nőt meggyilkolta és most ide fogják eltemetni. Forró imákat mondott. Külön-külön imádkozott a szőke hajtenger minden egyes száláért és a sir északi sarkait csókolgatta. Majd a fehér, vajas felületü vállakért imádkozott és lejjebb csókolta az asszonyt. Azután a keblekre gondolt, mind lejjebb kuszott a frissen vágott sir alján és imát mondott a karcsu derékért, a hamvas csipőkért, a karokért - az egész gyönyörü, néma nőért és megnyugodva ébredt föl. Már éjjel volt. Ott ült az éjszinnel befuttatott gyepen, elszáradva, elalélva. Egy mandula állott mellette. Hosszu késével lemetszett egy ágat, lehántotta róla a virágokat és azzal jobbra-balra csapkolódván, megindult a kőfal vonalán. Még egyre leszoritva tartotta a szemeit az álom erejétől megbabonázva, szinte-szinte csak az érzése után bandukolt. Most jobbra kanyarodott a kőfal és ő egész testén valami keserü folyadékot érzett áthullámzani. A halál nyugalmas-fanyar ize kószált a torka körül és egyszer csak nagy fekete, nyitott vaskapu előtt állott: a temető előtt. Nem lepődött meg; csak a temető kőfala alatt lehet olyan szépet álmodni, amilyent az imént álmodott, öntudata mélyén gondolt arra, hogy nem lehet messze a temetőtől.

Belépett. Fürgén lépegetett el a főuton, a sirok között. És minden egyes domb után könnyebbséget érzett a szivében. Valami ismeretlen erő vitte előre, mintha egy ismert sirhelyet keresünk és rátalálunk. Ott állt egy alacsony vasrácsos ajtócska előtt; azon belül volt a nő családjának sirboltja. Keresztet vetett és bemászott a rácson. A jobboldali gránitkövön ott állott a nő fénylő, boldogitó, világositó neve. Megcsókolta a követ, megérintette a családfőnek az obeliszkjét és hosszasan farkasszemet nézett vele.

- A te leányod! - mondta halkan. - A te leányod! A te leányod! A te gyönyörü szép, édes, szent leányod, akit férjhez adtál. Miért nem voltunk jó barátok? Miért nem nyujtottad felém a kezedet, hogy megcsókolhassam és öreg, ezüstös fejedet, hogy azt is megcsókolhassam. Hogy beszélgethettem volna veled róla, milyen volt kislány korában, milyen volt az első cipője, milyen volt az első kis ruhája? Mi volt a legelső szava? És hogyan sirt és hogyan nevetett. És milyen volt az a nap, amikor született és mit mondtak az öreg asszonyok, akik az első vékony, tehetetlen kis hangjait hallották? Miért, miért nem tudhatom meg mindezeket? Te öreg ur, akinek a csontjaidban forrott éveken át, legénytivornyákon és báli éjjelen, te áldott férfi az áldottak között, nyujtsd ki romlott kezedet a kőlap alól, hogy az ajkamat enyhitsem vele. Nyisd ki a szemeidet csak egy pillanatra, hogy csak egy pillanatra láss meg engem, hogy tudjam, hogy ugyanaz a szem, amely őt évekig nézhette, engem is nézett egyszer. Csak egyszer...

Nem is tudta, hogy keservesen, csuklóan zokog, csak zokogott. És elaludt a hideg márványtömbön, amely az obeliszk aljában feküdt. Az ajkairól már cafatokban lógott a hus és az aludt vér, ahogy a rozsdás vasakat, temetői lámpákat és gyöngyfüzér-diszeket csókolgatta.

Reggel már ott himbálózott a csónakban, a tavon. A nő halotthalványan jött elő a fák közül. A haja rendetlenül lógott le kétfelől, a kövér fonatok fáradtan uszkáltak a reggeli levegő tejes párájában. A szemei körül szilvaszinü árkok feküdtek, olyan volt, mint a haldokló. Amikor meglátta a férfit, gyürött ruhában, sebes ajkakkal, felsikoltott és hangosan sirva fakadt. Odakuszott melléje a csónak padjára, belehanyatlott az ölébe és igy ültek egymásban, egész estig.

Amikor az esthajnali csillag ékes csóvájával a helyére ért, kikötötték a csónakot és el-elbukó lábakkal kiszálltak. Mindkettejük aléltan, holtra huzódott össze az esti szélben. A férfi nehány lépésnyire elkisérte a nőt, aki váratlanul, szemeit kezeibe rejtve, igy szólt hozzá:

Vad szurós eső csapkodta a fákat. A levelek egymáshoz surlódtak és hátborzongató zajban verekedtek egymással. A virágágyakban elfeküdt a sok virág és a kavics közt megállt a viz. A kastély sarkaiban megbotló szélvész irtózatos haraggal ugrott neki a palatetőnek, amelynek sima lapjain ijesztő neszszel elvágódott. A villámháritó pálcáján sipolt a vihar és a melegágyak üvegablakain be-bekopogott rémitő, fagyos ropogással. A férfi bőrig ázva érkezett a hátulsó lépcsőhöz, amely fölött a nagy fehércsipkés ablakból rőtten verődött ki a világosság. A fekete köpeny már rongygyá ázott a hátán. Magasra tartotta maga előtt, hogy meg ne botoljon benne. Nedves kezeivel kinyitotta a kilincset és a sötét verendán át benyitott a szobába.

Fojtó forróság lepte meg. A sarokban perzsa nyugágy egy violaszinü lámpás fényei alatt. Ott feküdt a nő, akaratosan, meggörbült derékkal selyemruhája alatt. Szederjes ajkai közt kék körmei mélyen belefuródva a torok belsejébe. Szemei sötéten lecsukva, holtan.

A férfi egy lépésnyire megállt a friss ravataltól. Kezei fölágaskodtak az ég felé, aztán lehanyatlottak. Megkapta köpenyének nedves szárnyát s avval keményen belevágott a halott arcába. Az esőlé végigfolyt a halott arcon, amely nyugodtan, szeliden, sirni látszott. Majd kegyetlen dühvel belemarkolt a hajába. És azzal nekivágott a szakadó esőnek.

Márciusban köhögni kezdtem. A tüdőmet egész indokolatlan feszültség kinozta, a torkomat furcsa fájdalom szurkálta. Igy is jól van, te szegény, gyönge élet, - gondoltam - de tulajdonképpen mi van velem? Első gondolatom tagadhatatlanul az volt, hogy tüdőbajba estem. És minél jobban erőt vett rajta a köhögés, annál mélyebben latolgattam, hogy a családomban emberemlékezet óta orgonafujtatásra is elég erős tüdők fordultak elő. Öregapám kilencvenkétéves koráig korcsmáros volt Devecserben és akkor is csak azért hagyta abba az ivást, mert kóborcigányok egy téli éccakán meggyilkolták. Atyám erős, szigoru hangját néha még most is hallom álmaimban, amint utjáról hazajön a sötét Dráván a fekete kompon és átkiált hozzánk a partra, zengő szép hangján: holló-ó!... Senki, senki a családunkban nem volt rossz tüdejü, éppen én?...

Igy cipeltem magamat egy hétig. Éjjelenként hideg veritékben fürödtem. Ha aztán nagy kinlódások után végre sikerült elaludnom, azt álmodtam, hogy a tüdőmön fekete malomkerekek zavaros lisztet őrölnek a szegény emberek számára; a vánnyadt, rongyos asszonyok felhuzott, ijedt szemhéjaik mögül idegenül bámultak rám és öntögették a mellemre a penészes, rozsdás gabonát, ezer zsákból. Csipőig valami patakban álltam és karjaim irtózatos sebességgel forogtak, mint a malomkerekek.

A tizedik nap reggelén rémitő, heves köhögésre ébredtem s amikor a roham lecsillapodott, a vánkoson három csöpp vért találtam. És a barátságos napfény kedvesen a kezemre hajolt és megcsókolta rajta az ütőeret. Ez volt az első igazi tavaszi nap; lehajoltam a csuklóm fölé és megcsókoltam rajta a napsugarat. Aztán ujra megláttam a három vércsöppet és megindultak a könnyeim. Délig feküdtem igy, sirva. Akkor dühösen felugrottam, fölrántottam az éjjeli szekrényről a cigarettatárcámat, kiszedtem belőle a cigarettákat és szétmorzsoltam valamennyit a tenyereim közt. És felöltözködtem.

- Ne, ne kopogj annyira, te szegény, gyönge embersziv, te forradalmár paraszt! Örülj, hogy élsz, te drága sziv! Te drága, bolond sziv, te! Most szépen elviszlek az orvoshoz, tehát légy erős és vigyázz, különben...! Az orvos majd levetteti velem az ingemet és ha akkor is igy kopogsz, egyenest a Dunához viszlek, ott megdögölhetsz, te semmirevaló; de ha jól viseled magad, akkor még sokszor dolgozhatsz forró estéken a köruton, a szinházban és a villanyoson. Most tavasz van és az asszonyok kidiszitik magukat és födetlenül hagyják mezitlen nyakukat és karjukat. De ha ilyen gyáva maradsz, akkor majd nem tudok okosan beszélni az orvossal és nem tudom majd megmondani neki, hogy a családomban dijnyertes mübirkozók voltak és akkor vaktában rámolvassa, hogy el vagyok veszve. Az orvosokkal bátran szembe kell szállani, mint az ellenséggel! Hát csak azért mondom...

- Tüdőcsucshurut! Ez annyit jelent barátom, hogy a tüdeje s igy az élete is komoly veszélyben forog. Fusson le délre, de gyorsan: meleg, meleg és harmadszor is meleg és nyugalom. Nos, isten áldja! Igaz: olvastam nemrégen egy szép versét, hogy is megy?... »...és hiv a fekete selyemköpeny, a fekete selyemköpenyü nő, az édes...« Jó lesz egy kicsit elhalkulni, kedves barátom és inkább az egészségével törődni, különben fuccs a költészet...

A legközelebbi sarkon egész nyalábra való szegfüt vásároltam. Be sem vártam, amig egyetlen és utolsó tizkoronásomból visszaadnak és végigrohantam az uccán. Egy rohanó autó megállásra kényszeritett. Egy halvány, szőke nő ült benne, egymagában, sötétkék selyemruhában és telt piros ajkai közt cigaretta tündökölt. Szinte be akartam hozzá törni, az ablakon át, olyan gyönyörü volt és oly mohón nyelte a füstöt. Ennek is vége - gondoltam magamban csöndben - ezt se látod többé, mert meg kell halnod. Meg fogsz halni, anélkül, hogy egy szőke nőd lett volna, aki lakkos autóban hátradőlve cigarettázik és a szeretőjéhez tart. Ki tudja... Ilyen nőt kellett volna szerezni, ezek a szőkék konzerválják az életet.

Uj roham karmolt bele kegyetlenül a tüdőmbe, a szemeim megteltek könnyel. Micsoda disznóság, az utca közepén, ezer és ezer ember szemeláttára összeroskadva köhögni! Megbocsáthatatlan dolog, annak nem szabad megismétlődnie. Ennyi eszem már igazán lehetne. A torkomból vékony sugárban előtör a vér és ráömlik a tüzespiros szegfücsokorra. Hogy az isten áldja meg azt a csuf öreg banyát, akitől a sarkon a virágokat vásároltam: nos, igen tisztelt orvos urak, van még bátorságuk hozzá, hogy ezeket vércsöppeknek nevezzék? Hol vannak a vércsöppek? Ezek itt vérvörös szegfük. Fütyülök önökre és a bölcsességükre. He-he-he-hi-hi-hu! Nézze meg az ember! Hogy ezek itt vércsöppek...

Néhány nap mulva már féltek tőlem az emberek, mint valami bélpoklostól. Már alig mertem bemenni a szerkesztőségbe és a kávéházba, a két helyre, ahol életem még folydogált. A pincérek szánakozva néztek rám és ha az üres kávésfindzsát elszedték előlem, messzire eltartották maguktól. A szerkesztőségben hidegen, tartózkodóan köszöntöttek a kollegák. És egy napon az egyik ünnepélyesen odajött hozzám és tudtomra adta: hogy lehetetlen továbbra is igy, ilyen vánszorgóan maguk között türniük. Igy ugyse huzhatom ki sokáig, menjek le délre, legalább Abbáziába. Ezzel átadott egy boritékot, tele pénzzel, amit a fiuk maguk között összeadtak a számomra. És már magamra is hagyott, sietve.

- Jó fiuk, - mondtam magamnak szégyenkezve ottkünn - de mégis: inkább gyávák, mint jók. Félnek tőlem és a bajomtól, ez az egész! Én tisztán látok. Összegyüröm markomban a boritékot, ropog. Lám, lám, hányszor vánszorogtam éhesen, összetörve az uccákon és boldogságomban felorditottam volna, ennyi pénz birtokában. Egyszer is, egy leánynak virágot kellett volna vinnem a nevenapjára és képtelen voltam erre tiz koronát összehozni. Akkor senki se törődött velem. Most, most hozzásegitenek a halálhoz!...

Össze akartam szoritani a boritékot pénzestül. De ebben a pillanatban a torkomból forró lehellet csapott a szemeim közé, éreztem, amint az élet és a halál lehellete az orrom tájékán civakodni kezd - hirtelen őrületes vágy lepett meg: élni és ujra visszanyerni az egészséget! És elhatároztam, hogy délen, a tengerparton nagy regényt fogok irni, klasszikus regényt a halálról. A halálról, ahogyan az országutakon, utcákon, a kapuk alatt és fiatal leányok csipői körül, asszonyok oltöző-asztalain kis gyöngyházdobozokban és polituros körmöcskéiken vagy halványzöld tintákban szegény költők előtt ólálkodik. És amikor a redakció kapuja alól kiléptem, egy kiáltás szakadt föl a torkomból és belerivalt az utca zajába; az izgalomtól kipirulva, fölszabadulva kiabáltam:

»Regényt a halálról!« Egy rendőr figyelmessé lett rám, utánam fordult, az emberek rohanásuk közben megálltak. Keresztül törtem magamat és tovább rohantam. Otthon sietve csomagoltam és fölültem a gyorsra. A vonatban ezerszeresen fáj az élet. A kavics mentén kigyozó sinek közül a kerekek különös harmóniája csap föl, meleg ritmus:

- Hi-á-ba! Hi-á-ba! Hi-á-ba! - Egy ideig ezt a zümmögést hallgattam. Akkor megelégeltem és más szót találtam hozzá:

- Fi-u-me! Fi-u-me! Fi-u-me! - Ez már jobban esett, lágyabban hangzott és biztatóbban. Félóra hosszat mondogattam magamban ezt a szót, most hirtelen megzökkentek a kerekek; valami váltón rohantunk át és amikor tul voltunk rajta, a kerékkattogás uj ritmust vett föl. Dübörögve kattogták:

Sirni is könnyebben lehet a vonatban, mert honnan tudhatják az utasok, hogy nem temetésre megyek-e? Kinéztem az ablakon és sirtam. Lelkem legmélyéből sirtam fel, áhitatos békében és a világ minden betege nevében és az összes boldogok helyett. Késő este volt már, az ablakon vastagon ült a sürü párázat. Egy kövér ur Bergson filozófiáját olvasta, közben elszunyokált. Mellettem egy katonatiszt ült. Örökösen föl-fölállt és a hálóban lévő podgyászát rendezgette. Közben lecsatolta a kardját. A csillogó, vadonatuj portepce rojtjaival az átellenben ülő fiatal hölgy arcát surolta véletlenül. A katonatiszt ijedten bocsánatot kért, a hölgy boldogan mosolygott, feszülő keblekkel bámulta a csillogó aranyrojtokat, majd a tiszt szemeit. És azontul szorosan egymáshoz simulva, meleg boldogságban beszélgettek egymással.

Éccaka két órakor kis állomás elé értünk. Kétfelől mérgeszöld, kopár és szigoru sziklák meredtek az égnek. Köztük vágtatott a vonatunk. A Karst fölött száguldottunk. A vonat rekedten fütyült és megállt. A hegyek tetején még hó feküdt és a hold hideg sugaraiban csillogott. A vonatnak itt percnyi tartózkodása van, amig bevárja a fiumei gyorsvonatot. A katonatiszt most félbeszakitja a trécselést, az ablakhoz lép, végigtörli a zsebkendőjével és igy szól:

A hegytetején, bent a faluban lángtenger ömlik az égre. A haragoszöld sáv láthatólag terjed; a hegycsucson emészti magát a förtelmes máglya ijesztő sziporkázással. Az utasok kiugráltak a vonatból, egy kis dombig szaladtak, onnan egész tisztán látni a tüzet. Egy pillanat: magamra rántom köpenyemet és magam is kiugrom. A fogaim összeverődnek, de nekem rohannom kell, föl a hegyre. Ott most ömlik a drága meleg és nekem kell a meleg. Odamegyek és megakadályozom, hogy a tüzet eloltsák. Az utasok és a vasuti személyzet csodálkozva bámulnak utánam. Szaladok föl a fehérkavicsos uton. Az idegen faluban, amelynek idáig még a nevét se tudtam, reszketve rohanok fölfelé, egy különös és misztikus láztól hajtva.

Mintegy tizperces fárasztó kapaszkodás után lihegve, zihálva érkeztem föl. Helyes kis falu, ahogy igy a holdfényben nézem. Itt vagyok a tüznél. Valami fürészgyár ég, egy hatalmas épülettömb. Álmukból fölrémült parasztok oltanak: de kevés a viz. Átkozódnak, perlekednek. Köröskörül az uri közönség felgyürt kabátgallérral, álomtól bámészan, még félszemmel alva. A falu intelligenciája. Megbámulják a bársonyos, forró lángnyelveket, amelyek ott kusznak a gerendák közt.

Karcsu, szőke leánynak szól, nyilván a leánya, ott áll, közvetlenül a tüz előtt. A szőke hajára a rőt tüz vörös fátyolt vet, a nedves szemek földöntuli, foszforeszkáló szinekben égnek. Mámorosan gyönyörü éjszakai tünemény a szép leány a tüz fényében. Önkénytelenül a közelébe férkőzöm, megérintem ruháját a könyökömmel: lágy, mint az álom. Megérzi, rám néz, gyáván visszarettenek, rám mosolyog. És ebben a pillanatban látom őt lakkos autóban rohanni, a szájában egy tündöklő égő cigaretta. És szájamban halálosan kesernyés iz ömlik el, le a szivemig. Ha legalább virág lenne nálam...

Az emberek már megunták a tüzet. Fázósan igyekeznek hazafelé. A szőke Mirát karonfogja az apja, megindulnak a dombos uton fölfelé, haza. Nincs elég erőm, hogy utánok menjek. A hatodik ház ajtaján belépnek. Egy-két szót mégis csak kellett volna ennek a lánynak mondanom, - de mit? Mit illik éjnek idején, tüzfénynél, szép szőke nőknek mondani? A kapu recsegve becsukódik.