Szép Ernő
összes
versei
Szerkesztette:
Urbán
László
2015
A digitalizált kötet a szegedi Szukits Kiadó 2003-ban megjelent "Szép Ernő összes versei" javított, bővített változata. Az először megjelenő verseket és szövegváltozatokat *-gal jelöltem. (a szerk.)
TARTALOM
Tüneményes művésze a szavaknak: alig húszéves korában megtalálja saját hangját s azontúl minden sora ugyanabból a nemes anyagból készül: nemcsak versei, de regényei, novellái, miniatűrjei, színdarabjai is. A magány, a csendes fájdalom költője, együtt érez minden szenvedővel: a rokkant katonával, az égett arcú lánnyal, az éhező verébfiókával, még a fáról lelebegő holt levéllel is. A szolidaritás és szeretet lírikusa: nincsen bántó sora, még haragudva is szerény és visszafogott. Pedig megjárta a háború poklát, a kitaszítottság szenvedését és a mellőzöttség bugyrait is. Igaz, népszerűsége csúcsán minden antológiában szerepelt az Ima, a Húszéves fiúk halála, a Gyermekjáték, darabjai telt házak előtt futnak és regényei külföldön is sikert aratnak.
Hamarosan a versszeretők kezébe kerül az a digitális kötet, amely a teljesség igényével gyűjti össze költeményeit, sanzonjait és kupléit, alkalmi és gyermekverseit, zsengéit, betétdalait, verskezdeményeit és -töredékeit, köteteinek érdekes előszavait, megháromszorozva az ismert életmű terjedelmét.
Mint magányos lovast az este,
Elér a
bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szívemből,
Könnyűim csöpp
csengői csengenek.
Apám után szeretnék futni,
Ki a
városba vezetett,
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Elengedte
egyszer a kezemet.
"Csúnya
és ártalmas dolog,
hogy
a felkelő nap
rád süt és te még
tétlenül
heversz
ágyadban"
[Szent
Ambrus]
Az ing, melyet kikészítettem éjjel,
Az
asztalon fekszik, fehéren,
Fehéren, ájúltan, fagyottan.
Virító
gombok benne szerteszéjjel,
Virágocskák távol fenyéren.
De
szép az ing most kiterítve ottan,
De szép a fénylő hűvös
plasztron
S hogy sír majd, mint a nyűgös asszony,
Szegény ing,
ha a testemre akasztom.
A csöndbe nézek, magamat keresve.
Örök
lélekzetem csudálom.
Nevemet suttogom. Nem értem.
Hány óra?
Áll. Nem húztam fel az este.
Én is, ha eljön a halálom,
Én is
megállok. Eljön értem.
Hát meg kell jaj jaj meg kell halnom,
Nem
lehet futnom, szöknöm, csalnom?
Én. Én. Agyonrúgott patkány az
almon.
Mit álmodtam. Szép szőke herceg
voltam,
Jártam talpig fehér selyemben,
Fekete gyász kastélyba
laktam.
Éjjel a királylányért lovagoltam,
Királyleány nem
ismert engem,
Én fényes herceg elragadtam.
Mint a zászlót
fölém emelve
Az erdőn vittem énekelve,
Királyleány,
királyleány szerelme.
A fák az úton furulyálni
kezdtek,
Havazott pillangó-színekben,
Fűvek mint lángocskák
ragyogtak.
Így vittem azt a drága, drága testet,
Fekete
nyoszolyára tettem
A fehér szűzet, a fagyottat.
Leterítettem,
sikoltottam,
Minden világot kioltottam.
Csak ő, csak ő, csak
tündököljön ottan.
Arany csókkal kivertem fájó testét,
Mint
koporsót arany szegekkel,
Hóselymen tűzvirágot varrtam.
Gyenge
húság vad fogaim tépdesték,
Mint bús zene emelkedett fel
Vágyam,
mint vízesés hullt halkan
A holt falakról. Megszűnt lenni
Minden
világ. Ég föld víz semmi.
Királyleány szűzességét elvenni.
A gyúladt test ájult, boldog jajt
csengve,
Ajkai őrjítő fúvását
Vigyáztam én halálig vágyva.
Égő
gyertyákat hordtak a terembe,
Délceg gyertyákat s hogy ne
lássák,
Az őröket kiűztem. És sorjába
Száz lenge lángot vittem
szája
Ajtajához, úgy néztem rája,
Egy lehellete ne múljon
hiába.
Felűlt a szűz királyleány az
ágyon.
Hegedűltem: el vágyol innét?
Mondd, hogy szeretsz.
Mondd, mondd: szeretlek.
Ő megszólalt szólván: "Én enni
vágyom,
Úgy szeretem a sárga dinnyét."
Aztán...
messziről fenyegettek,
Nagy jégmezőkön néma esten
Sántán, két
mankón igyekeztem,
Kínlódtam, csúsztam, mindig hanyatt estem.
Lenn, lenn az utcát hallom újra
élni,
Mint füst száll hozzám zűrzavarja,
Kalimpál közbe verkli
hangja,
Megint nem enged ábránddal henyélni,
Szobám bánattal
felkavarja.
Kondúl egyszerre két templom harangja,
A kocsik
elzöttyennek sorba,
Dohog az auto, a mogorva,
Fiúk, lányok
cicáznak a fasorba.
De csoda módra jönnek a
fülembe
Lelkemből, ebben a magányban
Rég elhalt hangok, csoda
bánat:
Anyám a vasaló fölött merengve
Egy rongy mazúrt sirat
magában.
Zengését hallom súrolt rézmozsárnak,
Koccintását a
poharaknak,
Akiket az abroszra raknak.
Sötétben messzi a
kutyák ugatnak.
Emlékek: keringélő néma
fecskék,
Megfoghatatlan lenge rongyok,
Vakok szemének
álmodása.
Szekéren kis borjú. Kis gidák, hetykék.
Csiga. Kis
ostor. Őrzött szép réz gombok.
Zöld szilva. Friss cipó,
pogácsa.
Télire eltett tiszta alma.
Befőtt, piros, sárga, meg
barna,
Halvány szőllő hosszú spárgán aszalva.
Itt fekszem. Nem tudom, mi vagyok én
itt,
Ifjú, vagy ember? Férfi? Garszon?
Én büszke úr sosem
leszek tán.
Az év, az unalom, csalódás vénít
S borotválják
mindennap arcom
S fiú képem van s nincsen semmi szektám.
Nincsen
bajusszom s körszakállam,
Se barkóm, légy se festi állam,
Hogy
fejem mint frizőr-modelt csodáljam.
Párisban egyszer, május délután volt,
A
Luxembourg-kert sétaútján
Egy szép leány után siettem.
Könnyű
madár volt, c, francia lány volt,
Trillázva lengni felvirúlt
lány.
Fejembe sebten szóvirágot szedtem,
Hogy megszólítom
bátran, szépen,
S csalom magammal: drágám, szépem,
De jó idő
van... és itt egy pad éppen.
Kacagni fog s evvel ráállott
máris.
Együtt megyünk, lépünk zenére,
Szirom-kezét gyengén
szorítom,
Szeretőm van, tavasz van, Páris, Páris!
Fel az
omnibusz tetejére!
A kis kalandra így hevűltem titkon,
Inaltam
puffadt szívvel, lázba,
S aztán megálltam tétovázva,
Mi lelt
akkor? Szívem mi tette gyászba?
Milyen boldog volt első útazásom
Az
iskolába Debrecenbe
Matrózgalléros új ruhámba.
Apámmal mentem.
A kis állomáson
Szólott a jelzés csengve, csengve.
Sínek
ragyogtak, cúkor volt a számba.
A gőzös jött. Megállt
sípolva.
Hátul a nagy vaggon-akolba
Bárányok... vagy angyalkák
ríttak volna?
Kocog a gőzös, az ablakhoz állok,
Nézem
hazámat és a rétet
S a szélmalmot, hogy áll a csöndben.
Őrt,
hídat, zászlót, szemafort csudálok,
Apám szivarozik, beszélget
S
nekem kicsúszik hirtelen a könnyem.
Szoboszló fogy, fátyolba
bújva,
Kanyarodunk... és látszik újra
Tornyunk, mint a gyerek
felnyújtott újja.
A város, jaj, milyen csudálatos volt,
Az
utcán végig kis vonat vitt,
Kétoldalt emeletes
házak,
Porcellános, ezüstös aranyos bolt,
Azóta sem bámúltam
annyit,
Azóta sem kóstoltam azt a lázat.
Cilinderes urak
sétáltak,
Füstöltek, köszöntek, megálltak
S zaj volt, zaj,
hatfelől is kalapáltak.
Szeret-e más is a körúton este
Felnézni
a tánciskolába?
Én ezt magamban mindig űzöm,
Lesem hogy szédűl
a párok félteste
Bágyasztó boszton dallamára,
Mint a babák az
ódon óraművön.
Mér nem jártam tánciskolába,
Egy régi édes
izzadt bálba
Úgy elmennék. De már késő, hiába.
Hát igazán, elmentek vón az évek,
Hát
mind elmúltak, mind elmúlnak
És nem lesz még egy
ifjúságom?
Megint érzem keserű csókod, élet:
Oktalan óráját a
búnak,
Hogy minek élek e világon.
Visszafelé futnék
erővel,
Acsarkodva hajadon fővel
Vissza de vissza, szembe az
idővel.
Virágos árok partjára ledűlni
Hajló,
zengő kislányfüzérbe,
Láncot kötözni, szirmot szórva,
Csigát
kicsalni, nádon hegedűlni,
Szaladni sárkánnyal
felnézve,
Aranykapun fordúlni angyalmódra.
Zöld ág, zöld ág,
zöld levelecske,
Béka kuruttyol, száll az este,
Meghalni,
meghalni a fűbe esve.
Élet. Az élet. Hogy van ez, nagy
isten,
Meg kell őrülni, nem birom ki.
Most fölkelek. Fürdök,
örülök.
Csontvázam fogdosom. Itten... meg itten.
Bennem a
halál. Gondolkodni,
Nem, nem. Ha majd a kávéházban űlök,
Ott
egy úrral beszélek. Néki,
Hát néki mi az: élni. Érzi?
Hogy
tudunk űlni, olvasni, beszélni?
De fájó, fárasztó ez, a
világon
Végignyújtózni, óóó, a távol
Bezárt kertek. Gyilkosság
éjjel.
Színház. Madár. Hajó az óceánon.
Púpos szabó. Festő
hogy mázol.
Táncosnő száz szalagja repked széjjel.
Ha megölném
magam... most rögtön,
Pisztollyal. Egyet kell hörögnöm
És
semmi, semmi nincs tovább, örökkön.
Jaj már fel kéne kelni
Mit tudok annyit nézni a lombtalan
fán,
Mikor a levelek már mind leszálltak,
Az őszi rajznak
titkos értelme van tán,
Amit írnak az összevissza ágak.
Hogy
fejtsem meg? Hogy értsem? Mit csináljak?
Mire való az eget is annyit
nézni,
Figyelni felhők álomarcú népét?
Sohase tudtam emlékembe
bevésni
Egyetlenegy felhőnek hű arcképét,
Kelnek, bomolnak,
múlnak és az ég kék.
Mi van amott a hídon, micsoda
szépség,
Mily bánat, mi köze hozzá szívemnek?
Oszlopok, ívek;
bicikli, kocsi, népség,
Híd alatt néma hajók
jönnek-mennek.
Milyen egyszerű és nyugtot nem enged.
Mit érzek, ha ott űlök az orfeumban
S
a színpadon négerek énekelnek?
E mély hangokban micsoda messzi bú
van,
Sötét újjaik a banjón mit vernek,
Sötét megbánást,
vérengző szerelmet?
Teli lett az ég ezüst pitykével.
Mi
tündöklik a tejúton éjjel,
Tán az isten mosolya.
Dávid képe
álmodik a holdban,
Szól a tücsök, csak nem tudni, hol van,
Szép
tükör a pocsolya.
A fa mintha elfáradva állna.
Milyen
csendes a kazalnak álma.
Hova bútt a kis madár?
Az udvarban
üres szekér árvúl,
Csüng a szerszám meghajolt rúdjárúl.
Minden
ajtó zárva már.
De íjesztő sötét a vakablak.
A kutyák
de nyugtalan ugatnak.
Csizma koppan nagy nehéz:
A halál sétál
a pallón végig
Fekete szűrben, kaszája fénylik,
Minden ablakon
benéz.
A tunyaság ravatalán
Felülök, mint a
tetszhalottak,
Lehetne még élni talán,
Szívemben kínok
furakodnak.
Nagy messze játszik a cigány,
Hí a
vadászat fájó kürtje,
Kéklő szőllőkből int vidám
Szép napoknak
sok sűrű fürtje.
Ragyognak boldog pázsitok,
Hol piros
csókok nyilladoznak,
Vár szeretőm, kit áhitok -
Majd
sohanapján hazahozlak.
Álmos vagyok, gyáva, szegény,
Kinek se
szándoka, se terve,
Istenem, hol járhatok én,
Szép életem hol
folyhat, merre?
Nehéz pilláim lecsukom
Akár az
elcsüggedt hazátlan,
Ki végtelen országúton
Leül a néma
havazásban,
S aléltan tűri a havat:
Födje halálos
hermelinnel,
Míg messzi víg szánkó szalad
És mindig gyöngébben
csilingel.
Te nem szoktál a zongorához állni
Az
elhagyott szobába délután
És oktalan tűnődve és sután
Egy
újjal a billentyűkön sétálni?
Én a kottához fájdalom nem értek,
Csak
babrálok fehéren feketén,
Ilyenkor muzsikus lehetek én,
Szerzek
magamban végtelen zenéket.
A húrok közzűl tündérek felelnek,
Képzelt
világnak emléke lehel meg,
Múlt bánat cseng, derengő gyönyör sír
rí,
Eltört szavai eszméletlen
kéjnek,
Álmodott halálsikolya az éjnek,
A szívem, minden, nem
tudom leírni.
Mikor én kis fiú voltam,
Kis lovon nem
lovagoltam,
Nem volt nékem
ponnilovam,
Ponnilovam,
Ponnilovam,
Pedig de szép mikor
rohan.
Ponnilovon sose űltem,
Kis biciklin se
repűltem,
Nem volt fényes
kerékpárom,
Kerékpárom,
Kerékpárom,
Pedig de jó rajta
nyáron.
Nem volt nékem mesés könyvem,
Nem volt
csak iskolás könyvem,
Pedig de jó otthon este,
Otthon
este,
Otthon este,
Lapozni ábrát keresve.
Sohase volt cifra kockám,
Kis
kastélyom meg tornyocskám,
Kis hajóm meg kis vasútam,
Kis
vasútam,
Kis vasútam,
Elútazni sose tudtam.
Én nem kaptam kardot, csákót,
Sárgarézbűl
messzilátót,
Sose vittek
hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
Jó hogy lyukas volt
a ponyva.
Az a ponyva szétment régen,
Elmúlt az
én gyermekségem,
Én már régen
felserdűltem,
Felserdűltem,
Felserdűltem,
A nagyok közzé
kerűltem.
Én játékot már nem kérek,
A sok
gondtól rá se érek,
De meghalok én is egyszer,
Én is
egyszer,
Én is egyszer,
A mennyországba megyek fel.
Kiállok majd a tejútra,
Arra visz az
isten útja.
Az újjamat majd felnyújtom,
Majd felnyújtom,
Majd
felnyújtom,
Ha elsétál a tejúton.
Észrevesz az isten engem,
Megszólalok
a nagy csendben:
"Kérem én még nem játszottam,
Nem
játszottam,
Nem játszottam,
Játszani szeretnék mostan."
Megfogja majd a kezemet,
Angyalok közt
maga vezet
Szegény gyerek
otthonába,
Otthonába,
Otthonába,
Mennyei gyerekszobába.
Megkapom ott kardom, csákóm,
Sárgarézbűl
messzilátóm,
Képes könyvem, cifra kockám,
Cifra kockám,
Cifra
kockám,
Lesz kastélyom meg tornyocskám.
Ami nem volt, lesz ott jócskán,
Kis
vasútam meg hajócskám,
Beültetnek
hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
Én élvezem azt
magamba.
Hogyha kedvem abba telik,
Ponnilovam
megnyergelik,
Kis biciklim előhozzák,
Előhozzák,
Előhozzák,
Úgy
járom a mező hosszát.
Égmezőben alkonyatban
Szép pillangót
fogok ottan,
Ujjamon lesz arany pora,
Arany pora,
Arany
pora,
Le nem mosom róla soha.
A faluban, de nem a nép között,
Odafönn
lakik a templomtoronyban,
Míg lenn él-hal a nyomorúlt falu,
Ő
az istennek muzsikál fel onnan.
Zengnek, danolnak a harangjai
S
elöntve az érc kábító szavától
Messzire bámúl a harangozó,
Hol
tornyokkal kacérkodik a távol.
A messzeség kék ormokat mutat,
Erdőt,
nagy, elhaló országutat,
Száztornyú várost, hova sose jut...
Mint egy ázott varjú, gubbaszt
bolondúl,
Napestig tűnődve néz a toronybúl,
Fáj a szíve s
gyűlöli a falut.
Álomkék tengert látok, hogy messze nézek
én
Ő fönn uralkodik fehér jacht födélzetén,
Vágyam kapkodja
fátyolát.
Nem, most az Operában, ott űl
álmatagon,
Hallgatva páholyában, hattyú bíbor tavon.
A kürtök
jajdulnak felé.
Ódon fehér utcán Moszkvában száll a
szánja
Cobolyfészkében reszket, szívemet kívánja,
A hó hull,
mintha csengene.
Most erkélyére állt, a parkba néz, az
égre,
Lankadt száját az őszben gőggel húzza félre,
Ő mindennél
szebb, szomorúbb.
Pálmás teremben a gyémántcsillagos
éjen
Feljő, mert ő a hold, elleng az ünnepélyen,
Nézése a
halálba hí.
Két szemem megvakúlhat, sose lelhetem
meg,
Két karom leszakadhat, nem ölelhetem meg,
Én rongy
koldús, én itt veszek.
A sárga hold már virraszt odafönt,
A
sárga hold, az éjszakai portás,
És mint a köd leszáll, leszáll a
csönd.
A házmester bezárja a kaput.
A ház
kussol. Az ablak zörren olykor,
Ha egy kocsi az útcán tovafut.
Meglepve állnak a falak, sötéten.
A
lámpát sorba oltja a lakó
S bezárkózik jól drága börtönében.
A csillagokra senki föl se néz,
Milyen
lehet most bújt szerelmük itten?
A száj kiszáradt és a kar nehéz.
A szögletekben munkál már a pók
S
elnyúlva ágyukon vagy göndörödve
Sóhajtoznak, hortyognak a lakók.
A gond strázsál a néma udvaron,
Csepeg
a vízvezeték, mintha rína,
Fönn felhők útaznak hallgatagon,
Alszik a ház homályosan, tunyán.
Egy
baba felsír néha... s még motoszkál
Egy konyhában az árva
szobalány.
Lomhán belékezd a tanyasi dalba,
Húzkodja
ásítozva, széptelen,
Félhanggal, hogy a házmester ne hallja.
Nápolyi dal
Ninának ablaka
Sötét ma éjszaka,
Lenn
áll a kedvese, Nináját hívja.
De nem felel Nina, kis húga jön
helyette,
Szegény fiú, Ninád meghalt, el van temetve.
Egyedül
hálni fél, mindég azt sírta,
Most sok csendes halott közt
Alszik
már a sírba,
Most sok csendes halott közt
Alszik már a sírba.
Szép vőlegény, te már
Ninára itt ne
várj,
Ha látnád kedvesed, mi lett belőle.
Száján mindig
virágzott víg nótája, csókja,
Száján a fű nő és féreg sétál
azóta,
Sirasd, szeresd, gondolj hű szeretődre,
Adj néki
szerenádot:
Menj a temetőbe,
Adj neki szerenádot:
Menj a
temetőbe.
Tintás lett az újjam,
Nézem
szomorúan,
Mert nekem az írás
Mint másnak a sírás.
Hinta,
hinta, hinta,
Hiszen nem is tinta,
Kinn a kertbe reggel
A
többi gyerekkel
Játszottam, cicáztam,
Az eperfát ráztam,
Édes
epret szedtem,
Ujjam befestetem.
A szótalan szoba lakója
Egyszer csak
fölpillant a falra,
Meghallja és csak hallja, hallja
Hogy
ketyeg fönn a falióra.
Így vagyok én az én
szívemmel,
Gondolkozás közt elalélva
Nagy-nagy csöndben
meghallom néha,
Hogy a szívem ver, a szívem ver.
És bágyadozva és ijedten
Figyelek a
lankadt verésre:
De rég nem vettem szívem észre,
De rég
találkoztunk mi ketten.
Mint hegedű a rázárt tokban:
Szól
szívem, szól, oly távol innen.
Túl kabáton, mellényen, ingen
A
szívem szól, mélyen, titokban.
Egy gyáva kis fiú sír benne,
Ki a
felnőttek közzé tévedt,
És gondok, nők, elzüllött évek
Idegenéből
hazamenne.
Egy ájúlt perc, míg a szívem ver,
Mintha
nem élnék, nem én volnék,
A népek közt nem én loholnék
Erre-arra
néma szívemmel.
Néha úgy utánanézünk egy nőnek
Egy nő ment mellettem,
Napernyőt
nyitott fel,
Vagy a szívem dobbant?
Megfordúlok lassan
És
utána nézek.
Már alig hogy látni
Tűnő halk alakját,
Ellengett,
mint szellő,
Elfoszlott mint felhő,
Elszállt, mint
kéményfüst,
Elhalt, mint a csengő,
Elrebbent, mint emlék.
Ez
az én szeretőm,
Kit keresni kéne,
Kit meg kéne lelni,
Kit a
búvócskában
Sohase fogok meg.
Ő a nő énbennem,
Az övé, az
övé
Kígyózó derekam,
Számnak pirossága,
Szemem
tágúlása,
Szívem gyorsúlása,
Fejem szédűlése,
Hangom
gyengűlése,
Ünneplő szavaim,
Mosolyom lágy rajza,
Ujjaimban
dermedt
Cirógatásaim,
Két nyújtott karomnak
Élő nagy
gyűrűje,
Mellyel átölelném,
Vágyam ködkürtjének
Nyugtalan
búgása.
Övé részeg kéjem,
Vad féltékenységem,
Virrasztó
hűségem,
Alázatosságom,
Sápadt hiúságom,
Legmélyebb
örömem,
Legbujább fájdalmam
S könnyeim, könnyeim,
E bús
gőgös lánykák,
Akik nem szeretnek
Az ablakba űlni.
Ez az én
szeretőm,
Akiért felkelek,
Kiért felöltözök,
Kiért
fésülködök,
Akiért mégegyszer
A tükörhöz hajlok.
Kinek
elmesélném,
Mit álmodtam éjjel.
Kinek
elmondanám
Gyermekemlékeim,
Titkaim, bűneim,
Az égbolton
való
Csudálkozásomat,
S néki mondanám meg,
Híd karjára
dűlve,
Mit látok, mit érzek
A vándor víz felett.
Őtet
vezetném le
Lankadó lépcsőkön,
Őtet takargatnám,
Soha meg
ne fázzon,
Ővele bolyongnék
Kerítetlen kertben,
Őt lehelném
mélyen
A virág szagában,
Őtet hallgathatnám
Zene
tengerében,
Tenger zenéjében,
Ővele útaznék
Havas éjen
átal,
Ővele merengnék
Őserdő álmában
Messzi Indiában.
Őérte
szeretném
A gyöngyöknek fényét,
A gyűrűknek mívét,
Tollaknak
hajlását,
Selymek vízesését,
Csipkék havazását,
A fátyolnak
árnyát,
A hervatag kesztyűt,
Zsebkendő hab szirmát,
Legyezőt,
kis tükröt,
Illatos üveget,
Tündér piperéket.
Őtőle
kívánnék
Arcképet, hajfürtöt,
Levelet, betűit,
Ezt-azt,
semmi holmit,
Szentelt kis titkokat
Becéző szavakat,
Néma
ajkkal intést,
A nem hallott halkat,
A nem látott szépet,
A
nem érzett fájót,
Halálos édeset,
Vakon zengőt, zengőt.
Nem bántom életem, szegényt becézem,
Mert
félénk, bánatos, mert hasztalan,
S ahogy tükrébe néz a nő, úgy
nézem
A képzelődés tükrében magam.
Mikor ruhástúl heverek az ágyon,
S a
mennyezetre nézek föl tunyán,
Hajó vagyok a távol Óceánon,
Ki
megrekedt a partok zátonyán.
Találok én ha kell, hízelgő képet,
Csúf
napjaimból mely varázsol szépet:
Vagyok hegedű, kin szakadt a
húr,
Vagyok királyné száműzött lovagja,
Vagyok
az állatkert nemes, bús vadja,
Vagyok mind a virág, ki elvirúl.
Az őszi szél mind lekaszálja
Ahány
levél, ahány virág van,
Nekem nincs őszöm, mindig legyőzöm
S
veszteglek örök ifjúságban.
A tar pagonyban zölden állok
És
irígyelve és csudálva,
Nem érzi senki, nem kérdi senki,
Hogy
az örökzöld szíve fájna.
Elhervadni a tiszta őszben
A tört
rózsákkal oly jó lenne
S halálos télben vágynom, remélnem
Friss
március felé merengve.
Kezdi a madár, süt a nap már
Tündéri
órán bimbó pattan,
Tavasz, tavasz van! Én a tavaszban
Sóhajtok
fáradtan s unottan.
Adj egy tavaszt, te árva fűszál,
És
adj egy őszt, mert nékem nincsen:
Odadom bársony fehér
palástom,
Zöld köntösöm, bús téli kincsem.
Milyen szép,
Milyen szép,
Milyen
szép is lehet az élet,
Milyen kár,
Milyen kár,
Milyen kár,
hogy én csak henyélek.
Milyen jó,
Milyen jó,
Milyen jó
szerelembe esni,
Milyen rossz,
Milyen rossz,
Milyen rossz
tétova keresni.
Milyen szép,
Milyen szép,
Milyen
szép virággal a reggel,
Milyen kár,
Milyen kár,
Milyen kár,
hogy sose kelek fel.
Milyen jó,
Milyen jó,
Milyen jó a
hajóra szállni,
Milyen rossz,
Milyen rossz,
Milyen rossz a
parton mászkálni.
Milyen szép,
Milyen szép,
Milyen
szép a négyes a bálban,
Milyen kár,
Milyen kár,
Milyen kár,
hogy a falnál álltam.
Milyen jó,
Milyen jó,
Milyen jó
megfogni a lepkét,
Milyen kár,
Milyen kár,
Milyen kár, akik
elengedték.
Egy órát életemből,
Egy órát mért ne
tegyek el,
Jaj napjaim hogy elszaladnak
Emlékbe írom ezt
magamnak,
Hiszen mást úgysem érdekel.
Estefelé magamban
Egy lócán űltem fák
között,
Elaltatá a csend a fákat,
Halk párok távol
elsétáltak
Erre meg egy lélek se jött.
Magamban a világon,
Úgy elment minden
hirtelen,
Oly messzi szédült minden tőlem,
Álomfélében,
elveszőben.
"Hogy vagy?" - ki mondja még nekem.
És nem hittem, hogy élek,
Hogy volt
tegnap, hogy volt tavaly
És mintha mennék hóvilágban,
Oly
messze minden tervem, vágyam,
Hajósíp és vonatrobaj.
Halvány lámpák hol égnek,
A zene bűve
hol lebeg?
Kertek, nők, néma ünnepélyek,
Paripán illegő
kevélyek,
Kikötők, szép idegenek.
A csillagok kinyíltak,
Árnyék indúlt a
fák alatt,
Pálcám a földön kóborolva
Széles szívet rajzolt a
porba.
Elmentem, rajzom ott maradt.
A fal pirúl. Meglep az alkonyat.
A
párnán nyögve felkönyökölök,
A napnak fordítom hő arcomat.
Lázas, fakó sugár céloz felém,
Oly
szenvedően néz a nap szemembe,
Mintha a nap lenne beteg, nem én.
Ni, zökken, skárlát fellegek alul
Szürkék
közzé sülyed, mi lesz vele,
Rögtön Ujpest kövezetére hull.
Csak most az egyszer ne lehessen
éjjel.
Csak járj isten arany órája, Nap,
Nap, égj és perzselj
déli szenvedéllyel.
Hallod, ne hagyj el, Nap, maradj
velem.
Én meghalok ha itt ma is sötét lesz,
Jaj, szerelem,
szerelem, szerelem.
A dáma rátenné fehér kezét
Ránccal
rajzolt vén homlokomra,
Milyen más lenne: bátor, üde,
szép.
Hajamnak jégvert, letört kaszálója
Sűrű és illatos
fűtenger vóna,
Öt vékony újj ha lengene közé.
Sétálhatnék a hölgynek oldalán,
Kényes
hegedűkhöz hasonlón,
Leesett fejem hátra tartanám.
Szólnék a
nőhöz: szép, szép szívbeszédek,
Minőket sokszor álmomban
beszélek,
Langallnának megaludt ajkamon.
Aj, hogyha látnám, látnám
szemtől-szembe
Mint csillár a bálban, úgy felzengne
Szegény le
nem zárt két halott-szemem.
Ha volnának csudák a földön,
Most a
sötétség felragyogna:
Benyitna hozzám egy királyné,
Az ágyhoz
lépne mosolyogva.
Uszálya kísérné zenével,
Fölém hajolna
a királyné,
Borúlt szavával szólna hozzám:
Szíved, szemed
szebbet kíván-é?
Lehajtott fenséges fejéről
A koronát
emelném lassan,
Hogy nyomát az arany abroncsnak
Zokogva
körülcsókolhassam.
Ünnepek hercegnői közzűl
Hányat
kívántam én, de hányat,
Ha egy kopogna: itt vagyok már!
S
megosztaná velem párnámat.
Szűzek, kiket sétálni láttam,
Kikért
úgy fáj a szívem néha,
Egy szűz ha jönne s fél sikollyal
Ágyamra
hullna elalélva.
Jó vón egy asszonyt átölelni,
Hallgatni
a verést szívében,
Lovarnőt, szép lotyót, akárkit.
Miért nincs
egy kócos cselédem?
Mert nincs rosszabb mint így
fekűdni
Éjjel mikor nem jön az álom
És hánykolódni a
sötétben
És gondolkozni a halálon.
Óh zúzmarás kegyetlen reggel...
Még visszafelé húz az álom,
Hogy
egyszerre a nyoszolyámon
Fekszem bámész nyitott szemekkel.
Ezek a furcsa, fájó percek...
A folyosón ketten beszélnek,
Jaj, rám
szakadt megint az élet,
Jaj, de aludnám még egy verset.
Nyújtózni a két gyönge karral...
Lenn egy zárt hintó sietett
el
Szépséggel, kinccsel, asszonytesttel,
Nyújtózom és a két ló
nyargal.
A nap lángzászlaját kitűzte...
A szívemből feljön a bánat,
Száll,
száll, mint a magános háznak
Messzi elnyúló kéményfüstje.
Emléket látok, mintha nézném
Félszemmel
zöld üvegcserépen,
Borúlt emlék, egy nyári leckeóra.
Akkor
tizenöt éves voltam éppen.
Hűvös, fehér tornácon űltünk,
A kis
fiú, az anyja és én,
Én a gyereknek mértant magyaráztam,
Az
asszony babrált végtelen kötésén.
Kis kert és benne kis szökőkút,
S
játszott a víz halk muzsikája,
A napsugár a falon léniázott
S
aranyat mért az asszony éj-hajára.
Letette a kötést, és nézett
A szökőkút
felé merően,
Karcsún ragyogva nyúlt a víz a csőből,
S eltört,
és szétporlott a levegőben.
Aztán kísérte tág szemével
Hogy száll,
száll, száll a víz sugára,
Mind leszitált a repedt medencébe,
S
az üres égbe bámúlt ő utána.
Sírt-rítt a méteres sugárnak
Örök
reménytelen zenéje,
Karszékén hátradőlt a testes
asszony,
Ásított, látszott fogai fehérje.
Vörös rózsák kövér kebléből
Felénk
lehelt langy, édes pára,
Tolvaj vággyal, szűz irtózattal
néztem
Az álmos á-val ásító mamára.
Két kicsi sötét pont nézi szememben
Az
életet, mely körülront engem.
Kiállítások káprázata ez,
Én
nézem és nem nyúlok semmihez,
Nézem mint gazdag éjszakákon
át
Álmaim ünnepi forgatagát,
Virraszt szemem, éber két
katonám
Alvó életemnél a nyoszolyán.
Nézni a fényeket, nézni
felhőket,
Nézni gyászruhás vékony szőke nőket,
A farsangot,
mely utcámon elnyargal
És nem menni a vihogó farsanggal,
S így
vonulnak és nézhetek utánok:
Nyári éjek és téli délutánok.
Óh
nézni: száll a napfényes vasárnap,
Órák, amikor randevúkra
járnak.
Óh nézni... bennem nincs vágy, cél, erő,
Így vár
tunyán a trónkövetelő.
Csak ne bomolna semmi a szemembe,
Láz,
mámor, könny ne gyujtogatna benne.
Világéletemben tisztán és
szépen
Néznék, mint holt húgom egy régi képen.
Így nézzenek hű
szemeim halálig,
Egy szép, komor csók szent pillanatáig.
Szép
néma csók lesz. Eljön egyszer, holnap:
Pilláim örökre egymásra
forrnak.
Ha idebenn majd minden elaludt,
Nagy csönd lesz,
leeresztem a zsalut.
Fehér pillangó. Fésűlő köpenyben
A
tűkörnél ült, haja szerteszét,
Jöttem, felröppent és megcsókolt
engem
S a két vállamra tette két kezét.
Elmondjam ezt a halvány, semmi
dolgot?
Eltévedt a tükörbe a szemem,
S a tükörből, te, délibáb
mosolygott,
Egy művész pillanat tréfált velem.
Nem volt vonzóbb ábrándjaim közt
semmi,
Mint vállrózsás, szép ifjú tisztnek lenni,
Már
elalúdtak suhanc álmaim
S ígézve álltam a tükörrel
szemben,
Kedvesem két kezét imádtam csendben:
A rózsákat a
tiszt úr vállain.
Sóhajtok és lámpám eloltom.
A zuhogó
nehéz sötétben
Elalvás előtt nap-nap, folyton
Halált játszom
magamba szépen.
Kinyújtom testemet az ágyon
Ünnepélyesen,
katonásan,
Szemem szigorúan lezárom.
Szép játék ez
kérlekalássan.
Fejem keményen hátravágom,
Kezem
mellem fölött keresztbe,
Itt volt, leszúrt az én halálom,
Ó
szörnyüszép egyetlen este.
Ki benn szívem dobját ütötte,
A
dobverőt letette mostan
S fáradt sóhajjal omlik össze,
Hisz
annyit ugrattam, kínoztam.
A holtak oly szépen fekűsznek,
Meghódolt
hercegnőknél szebben,
Mint a hó, mint az alvó szűzek:
De még
tisztábban, hidegebben.
Állam magaslik gőggel, fönnen,
Nyugodt
mellem szép drága márvány,
Nincs forró vérem s langyos
könnyem
Csudálatos forrása zárván.
És minden elveszett most innen,
Mint
elfújt gyertyának világa,
Az ég és a szerelem. Minden,
Reggel
rossz íze, esték vágya.
Apám komoly szakállas arca,
Szép útam
Páris városába,
Az álmok és a hercehurca,
Emlék, szándék már
mind hiába.
Sétálni még egy nő utcáján,
Küszöbét
mosni könnyeimmel.
Gyermekkorom, fejér kis bárány
Messzi
hajnalból felcsilingel.
Két gyertya hogyha most kigyúlna,
Két
gyertya fejtől jobbra-balra,
A fényök arcomhoz simúlna,
S én
így maradhatnék itt, halva.
A csipkefüggöny félve összerezzen,
Mert
én átléptem ezt a küszöböt,
A Házi Áldás megütődve néz rám
Az
elhalt zongora fölött.
Az asztalon az album és a képek
Érzem,
borzadnak, hogy ide belépek.
Mondd mit meséljek, te kottás
szűzecske,
Űlök melletted gyáván, ostobán.
Térden szeretnék én
utánad csúszni
S könnyeim szórni lábacskád nyomán.
Hűs kék
szobádban rád néznek meredten
Szemeim a halovány gyászkeretben.
Ni, milyen kedves ifjú pár,
De csinos
a kis nő, de bájos,
Kezes bárány, szelíd madár,
Odasímul
gavallérjához.
Mi jut eszembe. Megremegve
Nézek a szerelmes
szemekbe.
Ilyen rossz kedvvel mentem én
A járdán
téli éjszakákon
Illetlen nyomor idején,
Egyszer mikor nem volt
lakásom,
S vonító szélben, hóesésben
Az ablakokba
fel-felnéztem.
Az égő ablakokon át
Bámultam és semmit
se láttam,
Mások meleg, szép otthonát
Elképzeltem havas
kabátban.
Úgy néztem, majd elpityeredve,
Mint most az idegen
szemekbe.
A vágyakat magamtól elverem,
Már nem
tűnődöm, mik várhatnak messzi tájon,
Lemondásom végigsétál a
földi bájon
Úgy, mint a holdsugár a tengeren.
Fehér ernyőt nyitok ki csendesen
Szívem
fölé, mint kényes úri dáma nyáron,
Szívem, sértett szívem ne érje
hő, ne fájjon,
Könnyűm én fukar nem engedem.
Ablakom a lármás tavaszba ki nem
tárom,
Nem ízlik rest ínyemnek életem,
Durcásan eltolom
poharam, ifjúságom.
Magam siralomházba képzelem,
Fejem két
gyertya közt, várom biztos halálom,
S gondolkozom, mi az a
végtelen.
Csak annyi volt veled, szerelmem,
Csak
annyi volt,
Egy kézfogás idegen helyen.
Egy fuvalom... nem is tudom mi.
Nem is
tudom,
Csinált virágot megszagolni.
A kisasszony a zongoránál,
A
kisasszony
Elsétál, beleüt, odább áll.
Két felleg közt a hold hogy elmegy,
Két
felleg közt
Csak annyi volt veled szerelmem.
Arany gyertya sötét szobán át,
Arany
gyertya
Nyíló ajtó eloltja lángját.
Őszi fák közt jutott eszembe,
Őszi fák
közt
A földre nézek elmerengve.
Mintha régi tallért találnék,
Régi
tallért
S keresném rajta a királynét.
Ha tudnák az én éjszakámat,
Ha tudnák
éjféli nyomorúságom,
Mikor a lámpafényt megfojtom
És egyedül
maradtam a világon,
Sóhajt-e más is a sötétben,
Fekszik
így lecsüngő karral az ágyán?
Az ajtótól így fél-e más is,
A
halál kopogását lesve gyáván?
Egy hang rebbent el most fölöttem,
Kié,
kié is? Ó sohase tudni,
S reszketek, mint a beteg gyermek,
Hogy
soha többé nem tudok aludni.
Ilyenkor kél a végtelen, bús,
Bágyadt
csodálkozás azon hogy élek.
Új, különös, ijesztő minden...
Most
fönn az égen kis csillagok égnek.
Gyermekkorom, halvány ministráns
Ágyam
körül jár, lassan hí magával,
Édesen és kínzóan csenget,
S
füstöl a búbánat fojtó szagával.
Mit is keresek én itt ezen az
ágyon,
Miért hervasztom itt
A csókom, egy szál hullandó
virágom.
Egy vánkoson hogy is nyughat fejem
fejeddel?
Karod nyakam körül,
Karod nem bírom már, köszönöm,
vedd el.
Nem kell a csókod, se szíved, se
hűséged,
Csak tréfáltam fiam,
A szeretőd nem tud szeretni
téged.
Folyót ölel a híd, te kedves, úgy
ölelnek
Karjaid engemet,
A híd ölelné, a folyó meg elmegy.
A végtelen tengert keresi messze-messze
A
nyugtalan folyó,
S belészakad, hogy életét elvessze.
Ha én azt tudnám ki a legszebb,
Ha én
azt tudnám mi a legjobb,
Ha én azt tudnám merre tartsak,
Ha én
azt tudnám mitévő legyek.
Ha én azt tudnám min örüljek,
Ha én
azt tudnám mért sóhajtsak,
Ha én azt tudnám minek élek,
Ha én
azt tudnám hogy mi lesz velem.
Ifjúságom, el ne menj még,
Gyöngy idő,
tündér erő.
Jaj, maradj még, drága vendég
Hangom sírva
kérlelő.
Hogy kopik már vad hajam,
Ijedt vagyok,
nyugtalan,
Érzem, únsz már és ellépnél,
Hagyván engem a
faképnél.
Szánom-bánom hosszú álmom,
Vágyam
száraz kortyait,
Gyengeségem, máléságom,
Éjszakák
hóbortjait.
Tűnődésbe halt öröm,
El nem húzott függönyöm,
Meg
nem rázott víg csengőim,
Elvirágzott esztendőim.
Még szeretnék útra kelni,
Csavarogni
hontalan,
Zöld erdőben énekelni,
Muzsikálni
gondtalan,
Vadászni vakon veszélyt,
Úszni kéjek
Gangeszét,
Szerelmek között habozni,
Az élettel játszadozni.
A bánat mécse mellett magányom
éjszakáján
Siratlak csendességben szép szűz, te édes-kedves,
Ki
engemet szerettél, kit magamtól elkűldtem.
Mellyemre illeszkedtél, a nyakamra
kötötted
Karjaid és szemembe néztél félőn s epedve,
És
eljöttél ágyamhoz, melyen lustán fekűdtem.
Nem híttalak magamhoz, befordúltam s
alúdtam.
Bezárt, elhalt szobámban egy árva őszi légy
zúg.
Istenem, hogy lehettem oly őrült, olyan gyáva?
Kimentél. Nem jön szellő, se fecske nem
jön olyan,
Ki hírt hozzon felőled, hol merre jársz,
madárkám,
Sírsz, mint az árva gerle, vagy sétálsz mint a páva?
Apádat nem sajnáltam, anyádat, őt se
néztem,
Testvéred szégyenét se, magad se szántalak vón,
Mégis
tűrtem s engedtem s kívántam, hogy eredj el.
Jobb volt művelt barátok közt űlni vagy
kártyázni?
Vagy szebbet, távolabbit kívántam, mint te
voltál?
Vagy azért tettem, hogy több bánatom legyen eggyel?
Aj, bánom, bánom, bánom, sajnálom, úgy
sajnálom,
Hintálom magamat a szívfájdalom hintáján:
Szép szűz,
most kinevetsz, vagy nem jutok már eszedbe?
Milyen jó lenne vékony hűvös kezed
megfogni,
Dugdosni, mint a gyermek a fia-verebecskét,
Kit
nyári délutánon a toronyból szedett le.
Figyelni hangocskád, a látatlan tűnő
lepkét,
Becézni lágy hajad, szép tejes szemedbe nézni,
Babrálni
nyakláncoddal, beszélni csacsiságot.
Magamhoz kapnálak, te, véredig
csókolnálak,
S kegyetlen hős örömmel magamnak elvennélek
Egy
élet-halál órán, mit tested-lelked vágyott.
Csókolni, símogatni húsod
vadrózsa-selymét,
Szép ártatlant tanítni téged bolond ízekre,
Víg
szívemmel taposni ifjú korom szüretjét.
Ó, már elmennék érted felhős, villámos
éjen
Felkúsznék ablakodhoz hágcsón lehozni téged,
Lóháton,
hopp, az erdőn, nyomunkat hadd keressék!
Eveznék már viharban, tenger
sárkány-sörényén
Egy lélekvesztőn véled, ájuldozó
gyöngével,
Vinnélek lázálomból flórázott tartományba.
Így gondolom most, későn, hogy bánkódok
fölötted
És életem fölött mely mindennap elmegy tőlem,
S
pityergek itt magamban, sok mindent szánva-bánva.
Ki űlsz az égben a vihar felett,
Én
istenem hallgass meg engemet.
Hozzád megy szívem, itt szavam
dadog,
Hazámért reszketek, magyar vagyok.
A népekkel ha haragod vagyon,
A
magyarra ne haragudj nagyon.
Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,
Bocsáss
meg néki, sajnáljad, szeresd.
Szeresd, vigyázz rá istenem atyám,
El
ne vesszen veszejtő éjszakán.
Mert itt a népek nem tudják, mit ér,
Hogy
olyan jó mint a falat kenyér,
Hogy nem szokott senkit se bántani,
Lassú
dallal szeretne szántani.
Édes istenem te tudod magad,
A bárány
nála nem ártatlanabb.
Te tudod ezt a fajtát, mily
becses,
Milyen takaros, mily kellemetes.
Te látod életét minden tanyán,
Te
hallod hogy beszél: édes anyám.
Te tudod a barna kenyér ízét,
Te tudod
a Tisza sárga vizét.
Te tudod hogy itt milyen
szívesen
Hempereg a csikó a fűvesen.
Tudod a nyáj kolompját ha megyen,
Édes
szőllőnket tudod a hegyen
S keserű könnyeink tudod Uram,
Hogy
mennyit is szenvedtünk csakugyan,
S hogy víg esztendőt várunk
mindenér
Hisszük hogy lesz még szőllő lágy kenyér.
Óh keljetek a magyart védeni
Ti
istennek fényes cselédei:
Uradnak mondd el arany arcu Nap,
Mondd
el szerelmes délibábodat
Dicsérjed a Balatont tiszta Hold,
Hogy
szebb tükröd a földön sohse volt.
Csillagok, értünk könyörögjetek:
Kis
házak ablakába reszketeg
Szerteszét este mennyi mécs
ragyog...
Könyörögjetek értünk csillagok.
De szeretnék én itt nem lenni,
Jaj, de
szeretnék menni, menni
Azokkal, akik már meghalnak.
Mennyien hullnak, tűnnek, szöknek,
De
mehetnék kísérőjöknek,
Utitársuknak földöntúlra.
Így vágytam a kapuban állva,
Mindig
bemenni boldog bálba,
Ahonnan fény jött, bőgő búgott.
Kívül a kerítésen járva
Így vágytam a
tenniszpályára.
Hol futkostak tiszta fehérben.
A tengerpartot árván róva,
Így vágytam
szállni a hajóra,
Amely lassú kéjutra fűtött.
Így vágytam falkavadászatra,
Hol
kürttel indúlnak vágtatva
S eltűnnek hajnali homályban.
Dűlnek, vesznek, illannak,
halnak,
Úsznak, szállnak, halkan nyargalnak
Túl járnak ezen a
világon.
Ó, férfiak, fiúk, legények,
Hol
vagytok, várjatok, elérlek...
Úgy húz utánatok a szívem.
Másik világ füvén vidúlni,
Köztetek
lelkendezve múlni
Előre, édes támolygásban.
Hol minden vár, ami valótlan,
Hol
minden szép és minden jól van,
És cseng, zeng az igazi élet.
S kitérnek az arany bárányok
S ott vár
az úton, kit imádok,
Virágfelhők alatt, árnyékban.
Nyitja karját angyal-szerelmem,
Csók
és sikoly között lehelem
Boldog szívemre zárva: Végre.
Testvér, édes testvér
Mi kéne ha
vóna?
Nyisson bazsarózsa
Ideki a hóba?
Eső meg ne
verjen,
Sár le ne ragasszon,
Göringy fel ne törjön,
Szél ne
hasogasson?
Faág ne zörögjön,
Föld gödröt ne tátson,
Patkány
ne cincogjon,
Varjú ne kiáltson?
Este is nap süssön,
A cseresnye
essen,
Nyúl neked szaladjon,
Menyecske kergessen?
Reggel
túrós béles,
Délbe diós, mákos,
Egyszer mézes kenyér
Másszor
meg lekváros?
Fütyörésznél folyvást
Szép
furulyaszóra?
Testvér, kedves testvér
Mi kéne, ha vóna?
Majd jön lucernába
Csendes déli
álom.
Jön piros pillangó
Hogy kezedre szálljon.
Száz szép
eladó jön
Erdőben a bálon,
Jön egy banda cigány,
Téged
muzsikáljon.
Jön az ellenzőbe
Tarka selyem kendő,
Zsebbe
bársony buksza,
Abba ezer pengő.
Jön a jó édes must
Csecses kis
korsóba,
Jön galamb a dúcba,
Csida jön az ólba.
Jön fonatos
kalács,
Mazsola kalácson,
Jön húsvétra pünköst,
Pünköstre
karácsony.
Jön a selyem bárány
Dörzsölődzik hozzád
Jön
tajtékpipából
Kék füstbe boldogság.
Jön az ákácfának
Jön fehér
virágja,
Jön haza a búza
Estharang szavára.
Jön a szép
esthajnal
Ha egy csillag nyílott,
Eljön a Halál is
Mikor
magad hívod.
Ha szénás szekerét
Hazafelé hajtja,
Tetejébe
felvesz.
Ha szíved óhajtja,
Sóhajod sóhajtja:
Jó lesz fenn
a szénán,
Alszok egyet rajta.
Én úgy csodálom a mosolyt
Én azt
leírni úgy szeretném,
Én nem tudom, de oly jól esnék,
Ha a
mosolyt le tudnám írni.
Utánozhatnám csak betűkkel
Ezt a
tündérjárást az orcán,
Mely mintha mély szenderből jönne,
Úgy
kél és indúl a cimpák fölött
S gyöngéd és karcsú
illanással
Vonagló íve kétfelé lejt
S hasonlít a hattyúk
nyakához,
Amint a vízbe hajlanak,
S olyan is, mint a
hegedűk
Két S betűje, olyan is.
S az ajkak mellett
jobbra-balra
Megáll a két varázsvonal,
Hízelgő koszorú a
szájnak
És míg lejtett édesdeden,
A két orcát
földuzzasztotta,
S ott lett két kis derűlt halom,
Melyek
fölött fény tünedez.
És ezalatt a két szemet
Mily változás
bájolta el,
Gyöngéd s oly könnyű a tekintet
És mintha íze
lenne: édes.
S úgy néz, csodálva kedvesen,
Mintha mást látna,
mint a mit néz
S oly anda fény jár a szemekben,
Mintha hold
sütné valahonnan
Meleg hold álmodott világból,
Nézd, nézd a
száj mozdul, húzódik,
S az ajkak válnak szép szelíden
És a
csontváz előmutatja
Tökéletes két fogsorát.
Angyal szeretnék lenni,
Égi gyöngéd
alak,
Suhanhatnék közzétek,
Hogy
vígasztaljalak,
Múlattassalak.
Szárnyammal, szárnyammal
Szellőt
hajtanék rátok
S odadnám lágy
szárnyaim,
Tapogassátok,
Símogassátok.
Hoznám arany hegedűm
Muzsikálni
néktek,
Mikor hallgatva űltök
Véghetetlen szépet,
Örök
édességet.
Szólanék hozzátok
Boldog
álomhangon,
Úgy mondanám néktek:
Te lelkem,
galambom,
Bárányom, galambom.
Mikor mentek a hídon,
Elől lépkednék
lágyan,
Kezemet hátraadnám:
Gyertek bátran utánam,
Csak
gyertek utánam.
Gyertek, ne álljatok meg,
Ne hajtsatok
a zajra,
Gyertek, ne fordúljatok
Se jobbra se balra,
Se
jajra, se dalra.
Úgyse ez az igazi,
Csak összevissza
álom,
Majd túl leszünk a hídon,
Az éjszakán, az álmon,
Már
a hajnalt várom.
A sóhaj után menjünk,
Azt az üdvösség
csalja,
Fogjátok karon egymást,
Oh várnak arra, arra
Rózsázó
hajnalra.
Ki kérdez meg engem,
Szívem a
mellemben
Hogy dobog, mit dobog?
Hogy én mit gondolok,
Hogy
én mit takarok,
Hogy én mit akarok,
Kinek kell,
Istenem
kinek kell.
A vonó keresztbe,
Húrok
megeresztve,
Csengőnek nincs nyelve,
Harangok leverve,
Szómnak
szórt virága,
Két szemem világa
Kinek kell,
Istenem kinek
kell.
Tengeren ámulnék,
Csillagot
számolnék,
Szép felhőt mutatnék
És angyalt kutatnék,
Tanítnék
játszani,
Gyermeknek látszani,
Kinek kell,
Istenem kinek
kell.
Reggel csöndet kérvén
Álmomat
mesélném,
Mondanám szerelem,
Szerelem, szerelem.
Párt-párt
dalra fűznék,
Csókolózni űznék,
Kinek kell,
Istenem kinek
kell.
Az örömnek,
vágynak,
Boldogtalanságnak
Haját simogatnám,
Mosolyt
hívogatnám,
A sóhajt kísérném,
A könnyet dicsérném
Kinek
kell,
Istenem kinek kell.
Fekete kémény
Mered magába
Minden
határba
Lengyelországba.
Tűzhelyen pernye,
Hamu az
ágya,
Csendbe megy a füst
Lengyelországba.
Híd térdre rogyott,
Széthullt a
párna,
Eltört a kerék
Lengyelországba.
A harang elment
Mind éjszakára,
Jaj
a jóreggelt
Lengyelországba.
A lomb hibázik,
Csüng a fa ága,
Nyár
el nem őszűl
Lengyelországba.
A föld orcája,
Rózsás orcája
Csupa
barázda
Lengyelországba.
Hol volt, hol nem volt
Fecskének
párja,
Gólyának fia
Lengyelországba.
Csak csóka csípi,
Vagy varjú vágja
A
kopasz mezőt
Lengyelországba.
Mint halott lánynak
Mosolyog
szája,
Mosolyog a hold
Lengyelországba.
Kis kacsa fürdik
Fekete tóba,
Anyjához
készül
Lengyelországba.
Aki a könnyeknek nem örvend,
Adja
nekem, adja nekem,
Én majd felfűzöm sóhajomra,
Én gyűjtöm,
mert én szeretem.
A gondokat, bánatot, szégyent,
Amit
nem bírtok, emberek,
Adjátok ide, viszem én majd,
Én jól járok
ha szenvedek.
A fájdalmat meg az unalmat,
Az
irigységet, haragot
Adjátok elő, hadd veszem meg,
Én mindenért
mosolyt adok.
Végigmegyek az utcán, halló,
Nyissátok
ki az ablakot,
Minden jajt nyújtsatok ki hozzám,
Minden
panaszt kiadjatok.
Én vállalom, nekem nem árt az,
Én nem
ide való vagyok,
Én nem akarok itt virradni,
Én messzi földre
ballagok.
Nesztek, vigyétek el amim van,
Odadom
ifjú színemet,
Odadom a szerelmeseknek
A szavamat, a szívemet.
Kedvemet a kedvetleneknek,
Vágyaim
nektek gazdagok,
Álmaim fogjátok szegények,
Alúdjatok,
álmodjatok.
Add a kezed mert beborúlt,
Add a kezed
mert fú a szél,
Add a kezed mert este lesz.
Add a kezed mert reszketek,
Add a
kezed mert szédülök,
Add a kezed mert összerogyok.
Add a kezed mert álmodok,
Add a kezed
mert itt vagyok,
Add a kezed mert meghalok.
Két karjukat még kitárják
Mint madár,
ha száll, a szárnyát,
Mondd elszállhattak vele
Bájos tartomány
fele?
Mint varázslatban lehúlltak,
Mint
álomban úgy elmúltak,
Mint a hópehely leül,
Mint pillangó
elrepűl.
Virágarccal csodaképpen
Elomolnak
rémmesében,
Fergetegben milliom,
Milliomnyi liliom.
Mint a csillagok az égen
Csudálkoznak
az éjfélen
S hajnalban kialszanak,
Mielőtt fölkél a nap.
Tán csak itt jártak, mint nyáron
Mosoly
fut le napsugáron
S játszik a tornác falán,
Vendégek voltak
talán.
Hova való a mi drága
Orgonánk tűnő
virága?
Hát zölden hullt falevél
Akit elszöktet a szél?
Hova való ifjú sóhaj?
Hova való édes
óhaj?
Álom, ábránd elhaló?
Életünk hova való?
Tán már otthon járnak-kelnek,
Angyalokkal
ünnepelnek,
Könyökölnek meglehet
A szivárvány híd felett.
Elmerülnek fényes égbe,
Tejtengerbe,
édességbe,
Mint csengettyű elhal csendbe
Csengve, zengve
végtelenbe.
Felém távol szivárvány
látszik,
Szivárványom hét színe játszik:
Rózsa remény, viola
gyásza,
Hervadt levélszínű lemondás,
Kék honvágy, fájdalom
bíborja
És jégszínű reménytelenség
És lelkem álmának fehérje.
Elmennek a könnyek innen
Messze,
messze, messze,
Gyöngyszínű tó lesz belőlök.
Sóhajok elmennek innen
Messze, messze,
messze,
Lesz belőlök barna hattyú.
Jajjajok elmennek innen
Messze,
messze, messze,
Lesz belőlök egy fúvó szél.
Elmennek meghasadt szívek
Messze,
messze, messze,
Lesz belőlök egy piros domb.
Szép szál férfiak elmennek
Messze,
messze, messze,
Szép nagy fák lesznek belőlök.
Kerekedik gyöngyszínű tó
Messze,
messze, messze,
Úszik rajta barna hattyú.
Tó közepén piros sziget,
Messze,
messze, messze,
Körűl a fák fúvó szélben.
De kár a szőke szűzekért,
De kár az
édes ízekért,
Hűvös homályos hajnalért,
Kakasszóért, füttyért,
dalért.
A melegért, a hidegért,
A fínomságos
idegért,
Az álomért, az óhajért,
A mosolyért, a sóhajért.
A színekért, a szavakért,
A tiszta
téli havakért,
A záporért, a szelekért,
Lebbenő levelekért.
A zúzmaráért, harmatért,
Jégért és
forró gyarmatért,
A Szaharáért, tengerért,
Szigetekért,
vademberért.
A pillangókért, méhekért,
Meg minden
hernyó-céhekért,
A nyárfának rezgéseért,
A vasrács sűrű
réseért.
A kukorica-selyemért,
Répáért,
petrezselyemért,
Lila kalarábéfejért,
Mezőknek minden fűveért.
A fényes, csúszós halakért
A százezer
madarakért,
A foszló felhőalakért,
A napsütötte falakért.
A kikötőkért, Párisért,
A korallért, a
klárisért.
Az aranyért, az üvegért,
A papos cukorsüvegért.
De kár a kandi rímekért,
A szép komoly
könyvcímekért,
Aranyba pingált képekért
S a szobrokért, a
szépekért.
A hosszú fasorért de kár,
Ahol az
ember maga jár
Boldogtalansággal teli
S a végtelent elképzeli.
Leírom mert eszembe jut,
Mily szép az
égen a tejút
Lombok közt lámpasúgarak,
Húnyó
szentjánosbogarak.
De kár a jégvirágokért,
A nem tudott
világokért,
A ködökért, az árnyakért,
Éjfélbe szálló
szárnyakért.
A rózsaszínű bábukért,
Tág szemükért,
pötty lábukért,
Elbűvölt bábruhájukért
Jaj, eszméletlen
bájukért.
A cigarette-ek füstjeért,
A mozdonygőz
ezüstjeért
Megfüstölődött üstökért
Meg mind a kéményfüstökért.
De kár a friss lehelletért,
A
bűvös-bájos balletért,
Tüllért, csipkéért, csokrokért,
A
holdimádó bokrokért.
De kár a bíbor alkonyért,
Repkényes
régi balkonért,
S a holdért, mert oly esztelen
Lebeg felhők
közt estelen.
De kár az első évekért,
Tudatlan
tiszta élvekért,
Bárányért mely mezőre jár
De kár, de kár, de
kár, de kár.
A csöndért, hát a viharért,
Operai
zenekarért,
Fehér fejű pojácokért
Meg a piros tojásokért.
A lépcsőkért, a hídakért,
Hajoló
hattyúi nyakért,
A szép szivárvány-ívekért,
A szívalaku
szívekért.
Ugy-e mily ámító a csend,
Mikor az
ember füle cseng,
Az élet tűnik, tovahal,
Egy más világ emléke
csal.
De kár a sárgás könnyekért,
A fekete
göröngyekért,
Irtózatért, csodálatért,
De kár a hervadt
bánatért.
Kis kockákért ha a napon
Tündöklenek
az ablakon,
A szemfényért mely él, jelez,
Cégtábláért mely
éjjelez.
Csengettyűkért, harangokért,
Kántáló
gyermekhangokért,
Orgonasíp sápadt sora,
Oh hegedű, oh
zongora.
Oh cello, hárfa, oboa,
Caelesta,
flóta, furulya,
Oh mandolin, banjo, gitár,
Citera, oh
mindenért de kár.
Trombita, dobszó, tambura,
Tárogató,
kolomp, duda,
A clavecin milyen anda volt,
Az is szívem
visszhangja volt.
Oh cimbalom s üvegharang,
Triangle,
harmonika-hang,
Gong, castagnette, kürt és aeol
Nyárfák közt
távol valahol.
Hangvilla mely hosszan mereng
Gummi
mely kifeszítve peng,
Ákáclombról tépett levél,
Mely kis fiúk
száján zenél.
De kár hajóért, vonatért,
Omnibuszért,
díszfogatért,
Repűlőgépért, autóért,
De kár a vágtázó lóért.
Hí minden, minden menni hí,
Talyiga,
szán, korcsolya, sí,
Sikló mely kúszik a hegyen,
Ringlispil,
hinta, mind megyen.
De kár a báli láncokért,
El-elhullámzó
táncokért,
Óh-kért, bókér, hajbókokért,
Hattyúnyakú
kézcsókokért.
De kár a csókért, a csodás
Csókért,
kívánt dulakodás
Vagy lázas egyezés után,
Kár, kár, kár a
csókért csupán.
A csók, te nagy isten a csók
Jobb mint
az összes földi jók,
Az édeseknél édesebb,
A mézeseknél
mézesebb.
Csokoládé, bonbon, bíbor
Vanília,
malagabor,
Forró jamaikai rum,
Tokaji, absinth, opium.
Nincs muskotály, must és eper
Mely
édes csókkal érne fel,
Nincs Mozart-dallam, anyai szó
Mely
hozzá volna fogható.
Nincs théa, mák, méreg, fahéj,
Édesgyökér
és tiszta téj,
Nincs ananász, nincs kakaó,
Hogy volna
hasonlata jó.
Piskóta, torta, naspolya,
Alvó
bölcsősök mosolya,
Nincs mazsola se datolya.
Füge, narancs,
soha soha.
Édesebb mint a málna, sőt
Mint minden
émelyült befőtt
És édesebb a bosszunál
S a sóhajnál, a
hosszunál.
Nincs oly forró cukrászi kók
Nincs
olyan ínyenc mint a csók
Oranzsád nincs, nincs semmi dzsem,
Nincs
nincs oly édes semmisem.
Nincsen puncs, grog, likőr,
hasis,
Akármilyen mélyen hat is,
Pergetett mézzel tele
tál,
Hóban való álomhalál.
Nincs ájulat, nincs képzelet
Mely
annál édesebb lehet,
Oly édes, édes, féktelen,
Oly véghetetlen
végtelen.
Cseresnyepár, csali csere,
Száj száj
felé liheg: gyere.
Mily múlandó, mily oktalan,
Mily őrjítő
boldogtalan.
Oh lefogott karmos kacsók,
Oh
csucsorított csacsi csók,
Oh elrévült csókízű szók,
Fulladt,
borúlt, vak, néma csók.
Oh rózsázás, szőllőszedés,
Oh
szenvedélyes szenvedés,
Mézesmázos marakodás,
Oh túlvilági
hasadás.
Foghús bizserdül, íny gyulad,
Nyelven
vonagló indulat,
Lehellet, sóhaj, hang elegy
Alélva csókkal
összemegy.
Rubint csók, csordúl, zeng,
ragyog,
Tűzcsengők, olvadt csillagok,
Jaj fájó menny, boldog
pokol,
A szívben száz szív bujdokol.
Egymásba két-két szem mered,
Bennről
mosoly s halál ered,
Pillák lankadva lejtenek,
S elúsznak éjbe
a szemek.
De kár a csókért istenem,
Mert itt
volt, itt van, itt terem.
Világ világra föllehel
S bolond
sikollyal kapja el.
Csók, csókolnám papírra, csók,
Csak
nem fogadnak szót a szók,
Egy más világra elviszem,
Ott
elmondom majd azt hiszem.
Jó vón mint felhő lengeni,
Mint
égitest kerengeni.
Mint angyalarc merengeni,
Mint kagyló
zengni zengeni.
Jaj szállni, szállni, szállni csak,
Mint
halvány álommadarak,
Mint árnyék tűnni mely nem él,
Itt járni
mindig mint a szél.
Csak lenni mint egy szem homok,
Kit
érnek hullámostromok,
Kit szél gázol, gyermek kever,
Ki mégis
a parton hever.
Nem tudom, év, év, év halad,
Ő itt
marad az ég alatt,
Csillan, csillan mert süt a nap,
Az
óceánnál boldogabb.
Űl egy szegény halász ember
Kettesben
a néma csenddel,
Ott űl füst nekűl pipázva,
A tolvaj hálót
vigyázza.
Kezdi a hálót emelni,
Halat nem tud
benne lelni,
Póklábak megint leszállnak,
Kút kazal fa alva
állnak.
Áll a nap fenn, áll a felhő,
Nem jön
fecske, nincs egy szellő,
A víz nem látszik hogy folyna,
Isten
mintha bóbiskolna.
Talán el is felejtette,
Hogy a
Földet teremtette
A Tiszát is bele tette,
A halászt is
leűltette.
Ón,
Érzem mindig, valahányszor
sohajtok,
Mintha a szívem közepébe vón.
Gong,
Hang, illat, arc, verssor megüti
néha,
Mélyen, sokáig, ellankadva bong.
Táj,
Szűzen dereng az élet fátylain
túl,
Elmúlt, nem látom. Itt maradni fáj.
Dal,
Sehonnan jön, hajnalból,
álomhangon,
Fülelném, de a csendbe belehal.
Könny,
Felfut szívemből, mint a
gyöngy, szememhez,
Megbánja és a szívbe visszajön.
Nincs egyéb örömöm,
Mint a felhők az
égen,
Nincs egyéb szerencsém,
Mint a felhők az égen,
Nincs
egyéb újságom,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb
vetésem,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb színházam,
Mint
a felhők az égen,
Nincs egyéb nyúgalmam,
Mint a felhők az
égen,
Nincs egyéb szándékom,
Mint a felhők az égen,
Nincs
egyéb mentségem,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb
igazam,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb vígaszom,
Mint a
felhők az égen,
Nincs egyéb reményem,
Mint a felhők az égen.
A rendes kávéházból jöttem ki késő
éjjel,
Az ajtóban megálltam, mély lélekzetet vettem,
Felgyűrtem
a kabátom gallérját, széjjelnéztem.
Jólesett a hűvösség, és jólesett
szememnek
Az utcai lámpák hű intése és felettem
A csillagok
ragyogtak, s ennek mindig örűlök.
Elfelejtettem, kik közt űltem és mit
beszéltünk,
S milyen volt a sok nő a gőzölgő kávéházban,
Kiknek
sorba megnéztem kezét, ruháját, arcát.
Van úgy, hogy nem bírok már az emberekre
nézni,
Hangjuk sérti a fülem, a testszín fáj szememnek,
S
lelketlen szemgolyóik járása összeborzaszt.
Elkezdtem menni. Kesztyűm felhúztam
akadozva,
S néztem ujjaim táncát. Nem tudtam, hova
menjek,
Mentem, mert csöndes éj volt és jól esett a járás.
Mentem mert vitt a járda a tág
Andrássy-úton,
Lassan mellém húzódtak, s múltak a barna
házak,
Nem is sétáltam; mentem, de nem tehettem róla.
Mentem, mint egy darab léc, kit a csendes
folyó visz,
Mint a kék lénia, mely elszáll mikor pipáznak,
Mint
az egy húron húzott hosszú, halk hegedűhang.
Egy ház előtt eszembe jutott, hogy laknak
benne,
Külön familiák, meg szobaurak, cselédek,
Mind
levetkőztek, szemök behunyták, és alúsznak
Ember meg asszony hál két egymás mellé
tolt ágyon,
Jámbor szabály szerint (ó mert azt cifrázni
vétek)
Egymásban kéjt halásztak s a falon járt az óra.
Azután sóhajtottak és kétfelé
fordúltak,
Maguk alá gyűrték félkarjuk, felhúzták
lábuk,
Elalúdtak. A fejök van legmesszebb egymástól.
Reggel fölkelnek. Fűtés, zörgés és
rendetlenség.
Az ember járkál, áll és megnézi ráncos ágyuk,
Aztán
az órát. Sebbel-lobbal elmegy hazúlról.
A hivatalba megy, vagy a törvényszékre
megy fel,
Vagy a börzére fut, vagy elindítja a boltját.
Soha
el nem meséli, mit álmodott az éjjel.
Egy narancs sáros héjja került aztán
utamba.
Cipőim jobbra-balra futtatták, húzták, tolták,
Míg
megúntam s lerúgtam a járdáról örökre.
A fejem fölemeltem s a hűvös égbe
néztem,
De semmit se gondoltam az égről, csak felnéztem,
Mint
a legelő juh, ha a szík földet elunta.
Néztem fel, görbén jártam, a falaknak
ütődtem,
Súroltam egy lámpát is, nem vigyáztam azért sem,
És
szivemet meglepte az olvadás lágysága.
Megint elért az élet. Elmult napjaim
jöttek,
Csepegtek, mint panaszos vízcseppek az ereszrűl,
S
magam elé gondoltam sorsomnak terítékét.
Sóhajtva elfordúltam, szemem félig
behúnytam
S elképzeltem pilláim gyászfátyolán keresztül
Szegény
Rousseau-t, ki sírva fakadt a courtisane-nál.
Elhagytam volt a villák vasrácsait is,
végig,
Az ezredévi oszlop elébem állt sötéten,
A tetejében
Gábor arkangyal árnya lengett.
Angyal, te szárnyas angyal (ajkaim ezt
mozogták)
Kit szobrászok meg festők annyit mesélnek nékem,
Zengő
fehér angyalka, angyal, nagy szárnyú angyal.
Mit szólanék, ha mézes hárfával,
rózsafényben
Kinyílna most a mennybolt, akár az Operában
S
arany lépcsőn lejönne hozzám tizenkét angyal.
A lépcsőn összekulcsolt kezekkel
lejtenének,
Szemök lesütnék, szűzi zsoltárt húznának lágyan,
De
a földre érve elkezdenének kacagni.
Mint a kis lányok, huncut csengéssel
szökellnének
Hozzám, elkapnák a két karom,
megforgatnának,
Frissen repkedne szárnyok, akár a jérce szárnya.
S egyszerre kezdenének beszélni,
össze-vissza:
Hogy vagy? Sokat búsúltál? Mitől vagy olyan
fáradt?
Ugye csúnya volt minden? Örűlsz most? Hitted volna?
Én sírnék és nevetnék, és azt hinném, ez
álom,
Hó pendelyök morzsolnám, szárnyokat tapogatnám,
Egy
angyal átölelne mert látná hogy szédűlök.
S vinnének tánclépésben, tapsolva és
dalolva,
S egy angyal egy kis könyvet venne elő. Jaj, hadd
lám.
Megállnánk s az angyal a kis könyvet kinyitná.
Fel lenne írva abba hogy hányat
sóhajtottam,
Minden könnycsepp kit ríttam, ott össze lenne
adva,
Minden rossz szó, kit szóltak hozzám, be lenne írva.
De már a hídon voltam, míg ezen
spekuláltam,
A ligeti tó hídján, s ott félig elfáradva
A
korlátnak borúltam, az éji vizet nézni.
Elnéztem s gondoltam, hogy a folyékony éj
talán ez,
Ez a vonagló tinta. A lámpák fénye reszket
A
vonaglás felett, mint a kéj fölött a lélek.
Fölemelkedtem, mert nem akartam
gondolkozni.
Végigmentem a hídon s megint éreztem Pestet:
A
Weingruber-kioszkot kezdtem szemügyre venni.
A terraszon nyüzsögtek a krémes, izzadt
nyárban
Fehér hölgyek, begyes szűzecskék, hosszu
tisztek,
Pincérek ájuldoztak, katonabanda zúgott.
A nyár elment. A terrasz teli puszta
asztallal,
Az asztalokon székek. Cipőim lassan visznek
Tovább,
előre és fák jönnek két oldalt némán.
Fák jöttek, leveletlen, füttyetlen és
szellőtlen,
Mint rabok a rabsétán, jöttek sorba leverten,
Fák,
jobbról-balról fák, s nem hallottam semmi hangot.
Menni, olyan jó menni. Meddig lehet így
menni?
Megyek, gondoltam, mennék így most túl
árkon-berken,
Elhagyni a ligetet, a várost és határát.
Megszökni, mint hazulról egyszer
gyerekkoromban,
Itthagyni a lakásom, sok könyvem, sok
nadrágom
Barátot, nőket, múltam, nevem, minden emlékem.
A fák közt menni, menni sokáig, jaj,
sokáig.
Milyen hosszú fasor. Hol a vége, még nem látom.
Ha a
tengerig vinne, a tengernek vizéig.
A tengerig mennék, leűlnék a
tengerpartra
És nem csinálnék semmit, ott űlnék este-reggel,
Ott
űlnék éjjel-nappal, ott űlnék, míg csak élek
És a tengerre néznék, olyan messzire
néznék,
Hol már a végtelen víz elvakúl az egekkel,
S a tiszta
semmiségnek üres álmán merengnék.
Egyszer vágtató gyöngyhintóbúl
Aranyat
szórni a népnek, aki kódul.
Mérgezett liliomok közt egy
éjben
Elveszteni az eszemet a kéjben.
Egy váll. Óh, csókkal hajolni
feléje,
Hogy az életet, a halált megérje.
Egyszer olyat sírni, hogy a sírásom
A
két orcámon végig árkot ásson.
A végtelen tengerbe beleúszni,
Odaveszni,
el se búcsúzni.
Járok-kelek, megállok,
Nézem a
házakat,
Nézem a kocsikat,
A fáknak rácsait,
A lámpák
oszlopát,
Nézem a boltokat
S megnézek minden embert,
S
nézem a ligetet,
Fűvét, virágait,
Nézem a hídakat
És nézem
a Dunát,
És gyárak füstjeit
És a felhőt az égen
S mindig
gondolkozom,
De amit gondolok
Úgy elmegy mint a zaj,
Úgy
elmegy mint a füst,
Úgy elmegy mint a víz,
Úgy elmegy mint a
felhő.
Messzi zöld fák közt
Úszik egy kis
város,
Egy rózsaszín torony,
Egy erkély, virágos.
Csókját a
nap csapja
Egy tündöklő ablakra.
Fehér madár az égen,
Cink tetők fölött
bágyadt
Kék égmezőben felhők:
Sárga viola-ágyak.
Hattyú
sötét kis vízen.
Híd. Ciprus. Fáj a szívem.
Az idegen város
Elfordúl míg
csodálom,
Mosollyal, sohajjal
Oldódó könnyű álom.
Tép ez a
durva részeg
Vonat, jaj, visszanézek.
Ott kellett vón kiszállni,
Tán oda
bútt az élet,
Öröm, borúlt ligetben
Ott jár vörös
tündéred
Lábujjhegyen, ruhátlan,
Lágy fűben, lágy trillákban.
Fejem, kezem barátja, tenyerembe
hajlik,
Magam vagyok, nincs akihez beszéljek.
Egyszer
napsütésben esett az eső.
Ajkam balkonjára kijön sóhajom.
Hogy
éljek meg szerelem nélkül?
Trombiták panaszkodnak
messzire.
Messze, messze, messze, messzire.
Van egy barátom a
nagy világon?
Se meghalni, se nem élni,
Lemondani,
de remélni.
Ülni, föl-fölkelni, járni,
Várni,
várni, várni, várni.
Elalúdni és álmodni,
Álmodozni,
gondolkodni.
Vágyni, vágyni, elepedni,
Hagyni a
szívet repedni.
Nézni, nézni, elámulni,
Csak bámúlni
és elmúlni.
Örűlni az égnek reggel,
Beszélni a
gyermekekkel.
Heverészni és sétálni,
Fütyörészni és
tréfálni.
Mindenkit mosollyal csalni,
Mulattatni
vígasztalni.
Elfáradni és pihenni,
A könnyeket
kiengedni.
A könnyeket könnyen venni,
A
szenvedést elszenvedni.
Tenni venni, jönni menni,
Képzeletbe
messze lenni.
Túl gondolni a világon,
Túl az
óperenciákon.
A Bois de Boulogne-ban a padon egyedül
Mosolygó fehér angyal
Álmodoz az
égen
Félig betakarva
Kék selyem paplannyal.
A napsugár a fűvön
Mint arany kígyó
siklik,
Egy fának dűlt biciklit
Hirtelen megcsillantat.
Fehér erek, szűk mesgyék,
Csínos
fiatal népek
Karonfogva ellépnek.
Fütyörésznek a lombok.
Fenn a felhők alatt
Halovány ballon
áll,
Felhajított labda,
Aki az égen ragadt.
Az úton előttem
Autokban nők
repűlnek,
Egy rám nézett, mosolygott.
Nem, nem, képzelődtem.
Fátyoluk utánok
Rebdes, hullámzik,
lebben,
Istenem, mi van ebben,
Fátyoluk utánok.
Az Ermenonville
felől
Idezengő-lengő
Elalélt keringő
Édes utolsót sóhajt.
Szezám, zárulj Szezám,
Óh Páris,
fiatalság,
A fejem lehajtom,
Múltam, jövőm, hazám.
Hátam mögé somfordált
A bánat
cigánya,
Ríjja ráncigálja
Nótámat a fülembe.
Ki tudja fáj vagy inkább jól esik
A
falevélnek hogyha meghajol,
Mikor egy nagy csepp eső ráesik.
Ki tudja hogy ezüst-e vagy
smaragd,
Gyémánt, arany, parázs vagy tán fehér
A csillag mely
fönn az egen ragad.
Egy pillantás ki tudja hova vész.
Ki
tudja milyen hosszu egy sohaj.
Ki tudja hogy a szív milyen nehéz.
Ki tudja az árnyék miből lehet.
Ki
tudja mért repült fel a madár.
Ki tudja mit mondott a lehelet.
Ki tudja az őszi barack szaga
Honnan
van? Mi az az íz, hogy van az?
Mitől édes könny, ajk és malaga?
Ki tudja merre mennek a halak.
Ki
tudja hol lopózik a halál
A tengerben meg minden víz alatt?
Az ég esőt igér.
Húzom lehullt
levelekben
A botomat sokáig,
A falevél bokáig
Ér.
Csüng még egy árva, rőt
Levél a fekete
gally közt,
A szél, a szél lógázza
S ott hagyja ázva-fázva
Őt.
Mint a gyertyavilágot ha elfogják
tenyérrel,
Az én életem kedvét úgy vette el a bánat,
Rossz
reggel ott hagyni megmelegedett párnámat,
Az álom ott maradt, az
utcára nem kísér el.
Nem hallanám hangom ha kiáltanék
magamnak
Egy zöld erdőbe vissza s magam meg nem találnám.
Mit
lett sárkányommal, mely fölakadt a fa ágán?
Jaj
növénygyüjteményem virágai hol vannak?
Elevenen szeretnék kijutni a világból
És
hirtelen belépni régen hallott mesébe,
Egy hol volt hol nem volt
palota közepébe,
Hol ágyamat megvetnék édes, langyos virágból.
Mondanám: eltévedtem elvesztettem az
útat,
Hogy hol jártam, mit láttam, azt én mind eltagadnám.
S
vidám könnyekkel nézném, ölelném, símogatnám
Az angyalhangon
szóló lányokat meg fiúkat.
Mi ez: óh,
Hol vettem?
Én is
hangommal elszerettem.
Ki küldte?
Ki súgta?
Anyám? A szél?
Merről az útja?
Óh bánat,
Óh tenger,
Óh tavasz, óh
isten, óh ember.
Óh élet,
Óh lelkem,
Óh köszönöm:
egy hangot leltem.
Ti ócska figurák, barátaim:
Kirakatban
sápadt gigerli,
Ki állsz az eladó ruhában
S üvegen át az utcát
figyeled.
S te vőlegény a plasztikonban
Ki
megfagyott frakkodba búsúlsz,
Fonnyadt kesztyűbe lógnak ujjaid
És
gomblyukadban művirág rohad.
Hát te, szegény madárijesztő,
Rongyosan,
beütött kalappal
Reszketsz a földek közt a szélben
S ölelni
tartod csonka két karod.
Tabánon túl a nap lemegy,
Köröskörűl
felhő virúl,
A Vénuszcsillag virradoz,
A víz foly, múlik és
ragyog,
A híd kőből való sóhaj,
Kanyarodik fehér hajó,
Pirúlt
lányok sietnek el,
Illannak édes hangjaik,
Elúsznak bontott
hajaik,
Barna szeszély, szőke ború,
Tündérországi fellegek.
A
járda szélin lámpa gyúlt,
A fának lombjait süti,
Világosak a
levelek,
S úgy vannak, mint a szinpadon.
A kövezeten kocsi
fut,
Patkó csattog kellemesen,
Autó tűnik, dudál: uu,
uu,
Villamos csenget messziről
A játszótéren Eötvös áll
S
márvány karjával élni nyúl,
Virágágyak virítanak
Keringenek
kis gyermekek
A néma zöld bokrok között,
Egy pici kis lány
elesett,
Feltartja a fejét, visít.
Egy úr súrolta a
karom,
Hadarja: pardon. Rám se néz.
Talán egy nő után
siet.
Átadnám néki szívemet,
Szegénynek hátha nincs
szíve,
Csak úr s úgy lángol szívtelen
Mint a karcsú
spanyolviasz.
Mellemből sóhajok erednek,
Ajkamról
halkan elrepűlnek,
A levegőben összegyűlnek.
Ott szállanak magosan, messze,
Mint a
darvak hamuszín éke
Egy álmodott meleg vidékre.
Álmomban én repűlni szoktam,
Vagy
félálomban mielőtt elalszom.
Egyszer csak két karom kinyúlik
S
mozdúlat nélkül emelem magam,
Össze van a két sarkom téve,
Szemem
zárva van, ajkam nyílva,
Úgy szállok föl, föl,
fölfelé.
Csodálkozom hogy nappal, ébren
Miért nem szállok fel
soha,
Mikor ez olyan egyszerű.
Ajkam mosollyal elhúzódik
Az
élvezettől, mily édes repűlni.
Rézsút megyek, mint dróton vont
művésznő,
S oly könnyedén emelkedem,
Mint a pillantás, fölfelé
ha nézünk.
Nem tudok semmit, csak hogy repűlök,
Nem látok
semmit, mert alszom szememmel,
Csak úgy van mintha zöld felett
suhannék
Hajnali kékbe, melynek színe sincsen,
Oly kék, oly
tiszta. S oly könnyű vagyok.
Szél van tán hogy oly könnyűt
érezek,
Vagy szélnek érzem magamat,
De oly könnyű vagyok, oly
mese könnyű
Mintha kihullott vón a szív belőlem
S vakon
repűlök, meddig, nem tudom,
Csak fel mindig, halkan, mint a
sohaj
S két karom ki van nyílva kétfelé,
Egy angyal várja tán
hogy átöleljem.
Szaladnak a folyók,
Ragadják üres
csolnakom,
A kertek hervadnak,
Virágom nem szagolgatom.
Hattyú hattyú után
Fekete híd alá
úsznak,
Leégett erdőben
Gyermekek sírva búcsúznak.
Mondd van valakid?
Nekem senkim
sincs,
Akit szeretnék, nem tudom merre lakik.
Gazdag vagy, mondjad?
Én nagyon
szegény,
Nincs egyebem, a felhő az isten egén.
Gyűlölsz valakit?
Én senkit
kérlek,
Úgy sajnálom az embereket mert élnek.
Te mit szeretnél?
Én sosem
tudom,
Tétovább vagyok az elveszett gyereknél.
Lelkedben érzel
Egy néma rabot
Fel
s alá járni fejére kapcsolt kézzel?
Rózsafa szegény de gyönge,
Ha a
karóhoz nem dűlne,
A napfénytől elszédűlne.
Mint a szűzlány keblecskéje
Szakad
zöldből kikacsintó,
Olyan az a rózsabimbó.
Almafa mint a menyasszony,
Szerelmében
színfehérben
Majd elájúl örömében.
Gesztenyefa meg nem moccan,
Virágai
állnak rajta,
Ha megmozdúl, lehullajtja.
Az orgona mélyen hallgat,
Illatát
alélva ontja,
Maradok annak bolondja.
Estefele jaj hogy adja,
Mondd,
boldogság vagy búbánat
Nagy szaga az orgonának?
Galagonya olyan furcsa,
Mintha nem
igazán állna,
Csak szívemből lepingálva.
Mintha várna andalodva,
Álom lenne,
tündér lenne,
Odamennék, ellebbenne.
Szereti a borbély
A habot
keverni,
Habbal az embernek
A képit beverni,
Kezivel
dörzsölni
Körbe, körbe, körbe,
Hullámot kavarva,
Felhőket
törölve.
Uj habot keverni,
Elkezdeni újra,
Hogy
fehér tengerben
Járjon az öt újja.
Meg nem áll, nem
fárad,
Játszik mint a gyermek,
Álom, végtelenség,
Víg élet,
szerelmek.
A virág szebb a világnál,
Szebb az
álom a virágnál.
Szebb a tenger mint az ember,
Szebb a
felhő mint a tenger.
Hervadt levél szebb a zöldnél,
Szebb a
hó a fűves földnél.
Naplemente szebb a napnál,
Holdas éj
az alkonyatnál.
Fecske szép ha száll, ha játszik,
Szebb
ha tűnik s már nem látszik.
Szép a zene zengvén zengve,
Szebb ha
elhalt, csuda csendje.
Szép megnézni festett képet,
Aki
hátrább-hátrább lépett.
Szép a visszhang ha beszélnek,
Szebb
az emlék mint az élet.
Milyen jó nékem lefekűdni,
Eldúrni
magamat az ágyban,
A párnák halmait ölelni,
Mig a szender
havaz be lágyan.
Óh istenem, de jó alúdni,
De jó is
elaludni nékem,
Elveszni a piszkos világról
Mint este a felhő
az égen.
De jó nem hallani fülemnek,
De jó nem
látni a szememnek,
De jó nem tudni a fejemnek,
De jó nem fájni
a szivemnek.
Mikor halálom jut eszembe,
Nem is
tudok már tőle félni,
Hiszen lefekszem és elalszom
Oszt többet
soha nem kell élni.
Jaj nyöszörögtem, nyavalyogtam,
Ettem
az ajkam, könnyem nyeltem,
Míg én az alvás üdvösségét
Megtanúltam
s kiérdemeltem.
Most elbúvok, mint búvócskában,
Falnak
fordúlok bajtól-bútól,
Egy sóhajom maradt: elűzöm,
S fáradt
lelkemben angyal dúdol.
Az ágyam szélire leülnék
Ha lehetne,
mikor elalszom,
A villanyt újra felcsavarnám
S nézném az én
idegen arcom.
Hajamat gyöngéden legyezném,
Igazgatnám
a takarómat,
Lesném, álmomban mit beszélek
És megtanúlnám
minden szómat.
Találgatnám csukott szememről,
Hol
járok most, az Indiákon
Vagy a hercegnő halk kertjében?
És
suttognám: szegény barátom.
Futnék, kapkodnék
Egy eltünt kéz
után
Amely felé nem nyúltam,
Elnémult dal után
Melyet meg
nem tanúltam,
Úszó fátyol után,
Mely szélben meglegyintett,
A
legyező után,
Mely szétnyílt, egyet intett,
S összecsukódott
Sóhajjal
Legyezgetem
Csókolatlan
Ajkamat.
Szólni vágyó
Jajjaim
Dúdolással
Bódítom.
Jobbkezemmel
Ingemet
Felgombolom
Csendesen,
Tapogatom,
Keresem
Fájva
fájó
Szívemet.
Fák közt ide-oda útak vezetnek.
Ujjai
képzelt világos kezeknek.
Fölöttem az ég, kék,
kimondhatatlan.
Homok vagy tűnő perc zizeg alattam?
Járok, sétálok? Én egyáltalában
Nem
értem, hogy magától lép a lábam.
Mint beteg madár ül a lombban a csend,
Az
alkony hűvös lelke a fűvön mereng.
S bennem a világ mint az üveg alatt
Némán
keringő bágyadott színű halak.
Álom vagy emlék az ott fönn, vagy
felleg?
Túl a vizen valahol énekelnek.
Énekelnek? Mintha énekelnének.
Eszembe
jut... eszembe jut, hogy élek.
Élek. Megállok. Ámulva, leverten
Széjjel
nézek, mint az őrült a kertben.
Mint szétszedett szirmai a megszáradt
virágnak,
Olyanok a tetőn a barnúlt cserepek,
S nekem mert
csendesen bámulni szeretek,
Elég a háztető is, hogy semmit se
csináljak.
Az ablakom szembe van az ócska
háztetővel,
Fel se kell nézni, hogy láthassam az eget,
S az ég
alatt a karcsú kémény-sereget,
Ez itt Páris fölött mint fekete
nádas nő fel.
De nem jó, ugye nem jó menni a messzi
égen,
A felhők rajzain szenvedni oktalan,
És nézni végtelen,
némán, boldogtalan
Párist, a legszebb várost, ahol semmim sincs
nékem.
Füst. Hogy szeretem én a füstöt, az ég
virágját,
Ki a kéményből hajt rezegve felfelé,
Halovány,
lengeteg növény, a lelkemé,
Virág, fátyol vagy árnyék, száll,
eltűnt, merre jár hát?
Ostor pattint, lovacskák csengői
felizennek.
Gitáros aggastyán kántál az udvaron.
Rézpénz zeng
a kövön, ki dobta le vajon?
E fonnyadt francia dal miért fáj az
én szivemnek?
Egy ablak nyitva van, ott űl egy lány
feketében.
Lehajtott fejjel varr, jobb karja fel-le jár.
Zöld
kalickában csüng egy sárga kis madár.
Hol láttam ezt a képet,
gyerekkoromban, régen?
Felnéz a varrásból. Ha most integetnék
néki,
Szívemre tett kézzel szerelmet vallanék,
Mint ifjú, víg
bohém. Milyen jó volna még
Danolni, hancúrozni, futni, virágot
tépni.
Estefelé odalenn a kapu alatt
várnám,
Sugdolóznánk s annak csók lenne a fele,
Ittas kis
bistroban vacsorálnék vele,
Reggel az ő fejétől lenne gödrös a
párnám.
Cserép, cserép, hány lehet egymás mellett
egy sorba?
Egy, kettő, három, négy... milyen jól látni
mind.
Ócskák közt egy piros, nini, ott egy megint,
Piros,
fekete, rozsda, amott meg egypár csorba.
De messzi van az élet, de messzi van az
élet,
Ezer csudabódé, támolygó boldogok,
Zászló leng, hinta
száll, tűzijáték lobog,
Arany kocsik forognak, tükrös ládák
zenélnek.
Gyereknek érzem magamat
S az ifjúság
már elhagyott,
Mi a boldogság, nem tudom,
De én boldogtalan
vagyok.
Folyik előttem a világ,
Az örömök
aranyhalak,
Utánok nyúlok, istenem,
Kezem alól kisiklanak.
Cserélek éjszakát, napot,
Én nem kapok
csak bánatot,
A bánatnyájat terelem.
Éjfél lett, únom magamat
Auu, valahol
a hold alatt
Két macska sír: a szerelem.
Fecske elfut a szárnyán,
Messzire
jár,
Nem látni már.
Jó volna arra menni,
Jó volna arra
lenni,
Amerre a madár.
Felleg az égen elmegy,
Elmegy, de
kár,
Nem látni már.
Jó volna arra menni,
Jó volna arra
lenni,
Arra valami vár.
A szél jön a mezőben,
Hajamba
jár,
Elhagyja már.
Jó volna arra menni,
Jó volna arra
lenni,
De soha meg nem vár.
Pitypangról a pihéjét
Elfújta már,
Nem
látni már.
Jó volna arra menni,
Jó volna arra lenni,
Ki
tudja, merre jár.
Feljön a hold, szép fejéren
Áll az
éjen,
Csillagok konfetti-harca
Csak bomol köröskörűl,
A
holdnak beteges arca
Néz, mereng, vár, nem örűl.
Egyszer csak ezüst
mosollya
Fellocsolja
Bágyadt képét, nini rezdűl,
Sikamol
szeszélyesen,
Tiszta tejúton keresztűl
Ellebeg veszélyesen.
Csillagok közt, kék felhőkön
Mind
előbb jön.
Ing ohajtott borzadállyal,
Csügg mély, néma
városon,
Szende kéjjel, álmos bájjal
Lejt, iramlik, száll,
oson.
Így édesget, így csal szépen
Egy
idétlen
Alakot, ki a tetőn lenn
Lassan jő elébb, elébb,
Néz
föl ártatlan, merően
És a semmibe lelép.
Ma délután magamban
A hotel előtt
űltem
Regénnyel az ölemben
S mellemre bukott fejjel
Olvastam
és olvastam
S a könyv világos
lapján
Vadgesztenye-levélnek
Árnyéka mozgott lassan,
Egyszer
csak észrevettem
Hogy szemeim nem járnak,
Csak néznek
moccanatlan
A könyvbe és nem látom
A sorban a betűket
S nem
tudom, mit olvastam
És mélységes sohajjal
Felocsúdtam a
könyvből
És a mutató újjam
A két lap közzé dugtam
S a
balkezem lehullott
S lassan hintálta könyvem
S lábam
keresztbetettem
És széjjelnéztem s láttam
Hogy előttem a
fűvön
Egy fekete rigó jár
S mindig biccent fejével
És a
mezőnek szélin
A virágágy szívében
A piros tulipánok
Úgy
égnek, mint a lángok
A lázadt napsütésben
S messzebb két néma
ember
Kaszál a hosszu fűben
S egyformán jár a karjuk
És a
Dunán mögöttük
Fényes fehér hajó tűnt,
Egyet sípolt, még
egyet
S a síp visszhangja elmúlt
És a part kocsiútján
Sötét
hintó futott el
Úr, asszony ültek benne
S kék volt az ég
fölöttük,
Oly kék volt, nem tudom, kék.
Ültem, hallgattam,
néztem
És az jutott eszembe
Hogy egyszer meghalok majd
S
többé sohasem élek.
Süt a Nap.
Megnézem az eget.
Szívemben
égni kezdenek a vágyak.
Mintha hervadt leveleket
Gyujtogatnának.
Kezemet
A szívemre nyomom,
A tavasz
elől elszaladok messze,
Túl minden szép ismert
honon,
Kétségbeesve,
Esztelen
Jajgatva sebesen
Fel fel a
Skandináviákra, végre
A sarkvidéken leesem
A tiszta jégre.
Gondolatom küldöm
A füsttel az égbe
Az
isten elébe.
A szívem fájdalma
Elmegy
valamerre,
Fekete tengerre.
Mosolyom hová megy,
Illan, szállva
szálldos
A csendes halálhoz.
Sóhajom zónázik
Előre, jövőre,
Megyen
messzi fődre.
Majd fúkál a réten
S pongyola
pitypangnak
Pelyhei illannak.
Majd sétál a kertben
S álmodva
csóválja
Szép fejét a mályva.
Bitangol az erdőn,
Suttognak a
lombok
Búsongó bolondot.
Elmegy a tanyára,
Repdesni fog rá
a
Lányok pántlikája.
Te principessa, te fekete hattyú
Ki a
bő fekete batárban űlsz
S tartod napernyőd fönn és meg se
mozdúlsz
S napernyőd sem mozdúl s tűnsz mint az alvó
Előre-vissza
sétáló kocsik közt,
Tudod, hogy itt állok pálcámra dűlve
S
nézlek s beszélek hozzád és tegezlek?
Magyarországból jöttem én,
tudod?
Ma délben érkeztem, fáradt vagyok
S először életemben
látom ezt
Hogy itt korzóznak ernyős bérkocsik
És úri hintók,
mind fekete lakk
S hogy az öbölben egy hajó harangoz
S a
csónakok hintálják magukat
És lustán elfordúlnak jobbra-balra
S
távol narancsszín és fehér vitorla
Hajlik s a rózsa part félkörbe
megy.
De rózsaszín a villa mind, de zöldek
A fák mögöttük, de
kék ez a víz
Mint a kékítő s gyémánt szikrák esnek
Mindig a
vízre s alkonyat van itt is,
A kerekek forognak és ragyognak
És
a sétálók olaszul köszönnek
S a barna képű tisztek oly
fonákúl
Szalutálnak, nem úgy mint nálunk szoktak
S ellenzőjük
nagyobb mert itt meleg van
S némán nevetnek mint a négerek
S
hallok kacagni s diskurálni hallok,
Úgy tűnik mintha éltem volna
már itt
És emlékezném, s úgy csodálkozom,
S nem ismer senki. A
Caracciolo ez
Tudom s az a sok nagy citrom virág
Hosszú zöld
fákon, az magnolia
S megy a fehér út fölfelé, hová is?
Itt
senki nem törődik énvelem,
A rendőrtől félek pedig nem
loptam,
Csak elhagyott vagyok mint egy levél
Ki nyáron egyedűl
a fa alá szállt.
Tudod hogy én boldogtalan vagyok?
Ugye te
principessa vagy, hadd higyjem
Hogy az vagy s életed gőg, gyász,
gyönyör.
Tudod hogy a bőröndben könyveket
S száz névjegyet
hoztam s levélpapírt
Hogy majd levelet írok és fehér
Zsebkendőket
szép négyszögletbe hajtva
S fekete s kék nyakkendőt és
galambszínt.
Tudod hogy életem magammal hoztam,
Én érzek,
élek, homlokom meleg.
Ez itt Nápoly, mi lesz itt énvelem
mondd.
Szívem fel van dagadva s fáj egész nap,
A múzeumra nem
vagyok kiváncsi
S a templomok s a Palazzo Reale
Nem
érdekelnek, csak a szerelem.
Tudod hogy minden éjjel álmodok
S
a pincérnek nem szólok róla reggel.
És forgópisztolyom van, belga
gyártmány,
Mondd nem borzasztó hogy nagy nyári éjen
Mikor
boldogság ömlik a tejúton
Az ágy szélére szoktam avval űlni
S
csüngő fejjel bámúlok vak szemébe?
Tudod hányszor sugtam már:
istenem,
S hogy szenvedek mert a hajón patkány van
S hogy
szenvedek mert arany foga van
Az ügyvédeknek és mert oly
kövérek
S hogy szenvedek mert koldusok köszönnek,
S mert
nyomorékok kis kocsin eveznek
S mert gyermekek nem kapnak otthon
enni
S hogy szenvedek mert kórház van az utcán
És operálnak
benne kloroformmal.
És nincs kedvem beszélni senkivel
Mert
teveled beszélni nem lehet
S ölelni nincs kedvem mert
tégedet
Ölelni nem lehet s nincs kedvem nézni
Mert nem
találkozom tekinteteddel.
Tudod hogy láttam az eget s a tengert
S
hallgattam a nehéz zenéket este
És néztem éjjel a hű verseket
És
sokszor sírva sajnálom magam.
Azt mondják ez betegség, el fog
múlni
S megnyugszom majd. Hát boldog nem leszek?
Szeretnék
melléd űlni a batárba
Fölvenném megcsókolni hűs kezed
És
sóhajomból gyűrü hajlana
Ujjadra s könnyem gyöngynek esne rá
És
megkérdezném min gondolkozol
S árnyékos szemeid min szórakoznak
S
rám néznél s azt lehellnéd: a halálon.
És hallgatnánk ketten, míg
este lesz.
Nápoly, 1914 május
Mondd meg nekem
Milyen a hajnal a
havon.
Mondd meg nekem
Milyen az este a tavon.
Mondd meg nekem
Milyen a szíveken a
múlt.
Az ifjúság
Érzem pirúlt és elborúlt.
Szent isten,
A nap lemegy.
Bújj ide
édes senkim-semmim,
Mindent feledj.
Nézd hogy ég.
Milyen kerek.
Nagy
nagy nagy tűz. Háború. Téboly.
Óh. Szenvedek.
Ki vagy te,
Emlék neved.
Viszi
sárga tenger az égen
Az életet.
De szép vagy,
De jó meleg,
De síma
vagy, de rózsaszín vagy,
De jó veled.
A tükör
Jég. Ránk mered.
A függöny
milyen idegen most,
Megismered?
Bokrétánk
Fekete lett.
Pszt, hallod
hogy sétál a szádon
A lehelet?
Jaj mutasd
A két szemed.
Mi lesz ha
a halál megismer
S beléd szeret?
Takarodni a szép felhők alól
Úgy fáj,
úgy fáj.
Menni a kertből, a muzsika szól,
Úgy fáj.
A jajt a
sírig vinni hangtalan,
Megélni és nem ölelni meg magam.
Nem szökni el rózsázott csolnakon
Úgy
fáj, úgy fáj.
Egy padra űlni s tudni hol lakom
Úgy fáj.
Minden
hercegnővel szakítani,
Szerkesztő urat alakítani.
Nem kelni mindig India felé
Úgy fáj,
úgy fáj.
Francia kéj, nem veszni el belé
Úgy fáj.
Az
éhezőket meg nem váltani,
Az utcán egyet nem kiáltani.
Ha kérdik, hogy vagyok: jól köszönöm,
Úgy
fáj, úgy fáj.
Titkolni a halál milyen öröm,
Úgy fáj.
Arról
beszélni, melyik a jó szivar,
Esernyőt vinni mert jön a vihar.
Úgy adni, mintha mindegy volna már
Úgy
fáj, úgy fáj.
Görbülni lassan mint a pipaszár,
Úgy
fáj.
Elnézni hogy lesz majd mindenki vén,
Nem dűlni nyakukba:
szegény, szegény.
Csak egy-egy könnyet ríni még sután
Úgy
fáj, úgy fáj.
Pottyan még csepp elment eső után,
Úgy
fáj.
Mondani: igen, meg mondani: jó,
És bólogatni mint a
hintaló.
Gyermek hajt karikát tavaszi nap,
Úgy
fáj, úgy fáj.
Nekem szalad, megkapni, szólni; happ,
Úgy
fáj.
Arany reggel lehulló angyala,
Mély ködben hattyú meghaló
dala.
A csillagokat mind elejteni
Úgy fáj,
úgy fáj.
A feledést is elfelejteni
Úgy fáj.
A lemondásról
is lemondani,
Isten veled, soha se mondani.
- Jaj a lábom, jaj a vállam,
Nem
állom már, jaj hogy álljam.
Ne kezdd megint, no ne jajgass,
Gyere
szépen, gyere, hallgass.
- Üljünk le az árokszélre,
A
ládámat hadd venném le.
Csak ne űljünk, csak haladjunk,
Késő
lesz, el nem maradjunk.
- Éhes vagyok szomjas, vagyok
Én
itt mindjárt leroskadok.
Gyere csak, előre nézzél,
Ne hadd
magad, fütyörésszél.
- Mondjad merre, mondjad hova,
Mi
vagyok én, isten lova?
Úgy vegyed csak mint egy
sétát,
Szagolgasd a margarétát.
- Mondjad miért, mondjad
meddig,
Mondd meg mért küzködtünk eddig.
Ott egy kútágas már, mondom,
Torony is
jön túl a dombon.
- Ki vár minket, ki hí minket,
Ki
kérdezi könnyeinket?
Mingyár nyílnak a csillagok,
Addig már
én elballagok.
- Borúl az ég, fázok, félek,
Mondd
meg nékem minek élek.
Majd a jószagú szénába
Megágyalunk
éjszakára.
- Édesanyám is volt
nékem,
Édesanyám nincs most nékem.
Lágy szénába belebúvunk,
Hallgatunk
hogy elalúdjunk.
- Mondd meg mi lesz holnap
reggel,
Mondd meg nekem mért keljek fel?
El nem búcsúzunk egy szóval,
Megyünk
tovább kakasszóval.
- Emlékszem te, gyermek voltam,
Jó
az isten azt gondoltam.
Elmegyünk mink szép vidékre,
Mintha
mennénk tiszta égbe.
- Nem bírja már szegény
szívem,
Megszakad már az én szívem.
Ott megszállunk, ott majd élünk,
Majd
ott mindent elmesélünk.
Fecske repűlt el az égen,
Megláttam az
ér vizében
Mintha a part alá szállna
Halovány hangtalan árnya.
Utána néztem az égre
És elnéztem a
vidékre
A szívem nehéz, nehéz lett,
Nem tudom mi volt az élet.
Gyertek lányok karonfogva
Menjünk fel
egy magos dombra
Nézni az eget milyen kék
Lányok lányok
Nézni
piros naplementét.
Gyertek lányok jó időbe
Kisétáljunk
zöld erdőbe,
Zöld erdőnek közepébe
Lányok lányok
Ott
leűljünk csendességbe.
Gyertek lányok szép sorjába
Menjünk a
folyó partjára,
Ott megálljunk, nézzük lányok
Lányok
lányok
Hogy mennek el a hullámok.
Gyertek lányok kéz a kézbe
A pusztának
közepébe,
Hadd fújja a szél hajunkat,
Lányok lányok
Hurcolja
el sóhajunkat.
Gyertek lányok koszorúba
Egymás
vállára borúlva.
Tegyük össze szép fejünket,
Lányok lányok
Úgy
hullajtsuk könnyeinket.
Ezüst gyapju fellegek
Lenn a hídon
elmegyek.
Mintha látnám magamat,
Gyufaszálat ég
alatt.
Megy az árnyék, megy velem
Mint a
sors, oly nesztelen.
Én kopogok? Itt vajon
Vagy a túlsó
oldalon?
Kibukik a kancsi hold
Ki a fellegekbe
volt.
Lebben s mintha állana
S mintha hátra
szállana.
Halál felett ballagok,
Hogy vagyok én?
Ki vagyok?
A híd végin odaát
Vár valaki, odaállt.
Elkiáltom, jaj nekem,
Megszaladok
sebesen.
Karjaiba rohanok:
Az, aki én, az van
ott.
Forró szívvel könnyesen
Én várok ott
csöndesen.
Átölelem nyakamat,
Megsiratom magamat.
Kik élünk itt sem élünk szívesen,
Nem
is tudjuk már mi az élet.
Éjfélbe járunk fényes nappal,
Hajnalt
és alkonyt elfeledtünk.
Az ég arany felhőkkel áll csudára,
De
a világ elment alóla már,
Maradni szégyen, veszni borzalom.
A
lét fájdalma utca rongya lett,
A gyász megvette mind a
könnyet,
Éhség, irtózat használják a sóhajt,
A szűz mosolyt a
téboly elszöktette,
A túlzás összement, lesült az álom,
A
képzelem festékje mind kiporlott
Tündéreink sértetten
elvonúltak,
Az angyalok lebuktak ájulattal.
Száll a madár, a
szél suhan világgá,
A lombok zöld borúval ingadoznak,
Virág
bájolva áll fel álmot élni,
Ezüst fátylában csillag
mosolyog,
Napsúgárhintán a levél lelebben,
Szivárvány fut fel
vídor kört, megáll,
Zápor fénnyel zuhan, borúl fehér hó,
Folyó
vonaglik, hegy tápászkodik fel,
Merengve tó kerűl, minden
hiába,
Hiába van minden, nem is igaz,
Sehol semmi a földön,
elveszett,
Mert nincs már semmink sem csak a valóság.
Elárulták
a boldog elmúlást,
Látod mi az embernek a halál.
Úgyis
meghaltunk volna, látod,
Halandónak látod mi a halál.
Nincs
több ámúlat, minden kiderűlt.
Halálig hogy nézzünk egymás
szemébe!
Tekintetünknek vége van, mert látott,
Fülünk örökre
odavan, mert hallott,
Nyelvünk jobb többet nem forogna, mert
szólt.
Próbálj távol sziget felé nyujtózni
És sóvár karjaid
rögtön leesnek.
Kiáltsd el ifjúság! - szavad színészet
S
próbáljon szíved bánatot csinálni.
Mondjad barátom! - s nem
hiszel magadnak,
Mondd testvérem! - s tudod mit mondtál:
semmi.
Súgjad szeretlek s kérdezd mit tesz az.
Lépj emléked
kertjébe tiszta csendben,
Ágyásaid helyén hamut találsz,
Szikkadt
hideg fű kushad színe nélkül
Hol bálban ültek ültetéseid
S
közöttük a padon látod magad
Boldogtalanság orgonája alján
S
nem ismersz rá, ki űl ott: nem te vagy.
Már nem vagy ember, állat
nem lehetsz,
Találj magadnak új nevet ha tudsz.
Nem élünk már
többet, csak itt vagyunk,
Úgy állunk itt akár meghaltunk
volna,
De el se dűltünk, állva itt maradtunk,
Kezünk lábunk
jár, szólalunk mint bábok
Kiknek mellében szerkezet
forog.
Álljunk fel sorba, kormos hűlt sövény
Ha már elrobbant
fény, szín, szikra, hő.
Az ember itthagyott, álomba tűnt el,
Hol
jár, friss vándor szívre tett tenyérrel?
Orcáin a nap reggelfénye
langall,
Mellébe sűrű tiszta lég szorong,
Két karja nyúlik
boldogság után,
Felhőket bontó ész zúg homlokában,
Combját
feszűlve húzzák jó inak,
Erőnek kéje izmait lovallja
Tovább
haladni, soha meg nem állni,
Fülén szép hang, cimpáin jó
szagok,
Szemét szállatja halmokon tova,
Tengerre ér s ott vész
tekintete
S nyílt ajkán hallga isten hangja: óh.
A hattyú lehajtja hó nyakát
Hó nyakát
fekete tóra,
Ő nem tudja hány az óra,
Nem is hallgat
harangszóra,
Nyugovóra nem mond jóccakát.
Szép csendesen megáll a tavon,
Árnyéka
ott van mellette,
Az is fejér mint a teste,
Sötét a víz meg az
este,
Ez lehetsz te, sötét fájdalom.
Most alszik el a hattyúmadár.
Megyen a
hold haloványon
Végig a véres világon,
Áll a hattyú ében
tálon
Mint az álom. Minden néma már.
Oly szépek a tavasz felhői,
Oly
szépek, oly szépek,
Oly szépek a tavasz felhői.
Mint boldogság úgy kél a
reggel,
Boldogság, boldogság,
Mint boldogság úgy kél a reggel.
Kis árvák énekkel forognak,
Kis árvák,
kis árvák,
Kis árvák énekkel forognak.
A lányok mint az édes szellő,
A
lányok, a lányok,
A lányok mint az édes szellő.
Kántálnak a bénák a porban,
A bénák, a
bénák,
A bénák a porban kántálnak.
Az erdő halva áll napfényben,
Az erdő,
az erdő,
Az erdő halva áll napfényben.
Homály illan zöld halmon átal,
Zöld
halmon, zöld halmon,
Zöld halmon homály illan átal.
Virágok zúgnak lenn a földben,
Virágok,
virágok,
Virágok zúgnak lenn a földben.
Pillangók gomolyognak messzi,
Pillangók,
pillangók,
Pillangók gomolyognak messzi.
Tenger piros cseresnye zúdúl,
Cseresnye,
cseresnye,
Zúdúl tenger piros cseresnye.
Arról, ahol lerogy a mennybolt,
A
mennybolt, a mennybolt,
Arról, ahol lerogy a mennybolt.
Sóhajok húznak, hajt a bánat,
A bánat,
a bánat,
A bánat hajt, sóhajok húznak.
Könnyek úsztatnak, hí az álom,
Az
álom, az álom,
Az álom hí, könnyek úsztatnak.
Szegények mind gyerünk karolva
Szegények,
szegények,
Szegények mind gyerünk karolva.
Jaj élni ott a kék határon,
Jaj élni,
jaj élni,
Jaj élni ott a kék határon.
Csak melegedni tartottam két kezem
Úgy
mint az a szegény vándorló a csapszékben
A kályha mellé megy s
karjait nyitja szépen.
Csak melegedtem, nem tudtam hogy vétkezem.
Én is, uraim, úgy fáztam odakinn.
Ujjaim
összeálltak, kék lett, ugrált az ajkam,
Nem ismerem magam, nem
tudom én mit akartam.
Az üdvről hallottam. Csak azt tudtam mi a
kín.
És elégettem két kezem, két
szemem
Kiégett és megégett a szívem, összeégtem.
Trillával mid
a reggel s az éj mind holdsütésben
Odaégett. Leégett életem,
mindenem.
Emberek istene,
Istennek embere,
Te
lehajlott fejű,
Megszegezett kezű,
Leszegezett
lábú,
Lecsukódott szemű,
Te megfagyott ajkú,
Te kihasadt
szívű,
Te örökre vérző,
Útszél elhagyottja,
Mezítelen
testű,
Hófehér szemérmes.
Tavasszal lombtalan,
Nyáron napon
égő,
Te ősszel megázó,
Te télen megfázó,
Szélben
takaratlan,
Viharban búvatlan.
Te nappal életlen.
Éjszaka
fekvetlen.
Özvegyek karója,
Leűlő koldúsnak
Támasztó
párnája,
Minden úttalannak
Útmutató fája.
Gyermekek
rokona,
Véneknek pajtása,
Vándoroknak botja,
Bohóknak
tútora,
Pásztorok vezére,
Juhok gyapjújából
Tövist
válogató,
Szamár hosszú hátát
Végig simogató.
Jajnak
trombitája,
Sóhajnak vonója,
Némának ekhója,
Könnyeknek
kendője,
Éhes vendéglője,
Bénának fürdője,
Esettnek
mentője,
Vakoknak gyertyája,
Poklosok barátja,
Halálnak
doktora,
Mindenki testvére,
Egyetlen magános.
Te másról
beszélő,
Te tengerre lépő,
Te egekre néző.
A kínoknak
grófja,
Hercegek hercege,
Királyok királya,
Szegények
szegénye,
Harminc ezüst érő,
Harminchárom éves.
Te felhőbe szálló,
Te mennyekben
járó,
Tejúton sétáló,
Fényességben álló,
Szivárványra
dűlő,
Te angyalt tanító,
Te bárányt vezető,
Galambnak
gazdája,
Kelet majorosa,
Nyugat bíborosa,
Csillagok
csillaga,
Örök trónörökös,
Örökös boldogság.
Csillagok, csillagok
Arany pitypang
kék mezőben
Örök májust élvezőben,
Odafenn nincs hervadás.
Csillagok, csillagok
Csupa csókok,
csuda csókok,
Kik sohase csókolóztok:
Ott ég minden csókotok.
Csillagok, csillagok
Az isten boldog
bazárja,
Egy gyöngynek egy könny az ára,
Könnyet könnyen
adhatunk.
Csillagok, csillagok
Csupa jó szó,
csupa víg szó,
Hosszú mese, álmosító,
Egyszer csak
elszunnyadunk.
Csillagok, csillagok
A sötét ég egy
nagy ponyva
Egész világ fölé vonva,
Ócska ponyva, csupa lyuk.
Nézzétek, nézzétek:
Tán mennyország
van felette,
Fényesség látszik este
Azon a sok kis lyukon.
Serkenj fel lantos
Pendítsd
citerádat
[Egy zsoltár kezdete]
Serkenj fel
lantos
Pendítsd citerádat,
Édes beszédre
Nyisd ki néma
szádat.
Ládd a havak hogy
Esnek a
tetőre,
Utcára, térre,
Kertre, temetőre.
Ládd hogy borúlnak
Hetedhét
határon
Hangtalan halkan
Mint a tiszta álom.
Hallod a zörgést,
Emlékezni tudsz
tán,
Látod egy szánkó
Szalad el az utcán
Hallod a zörgők
Zengenek,
zenélnek,
Hallod felelnek
Régi régi télnek.
Hányd el szívedről
Azt a csúnya
terhet
Mit e világon
Naprúl napra felvett.
Tedd le a gondot,
Nem illet az
téged,
Nem a siralom
A te mesterséged.
Nem terád szabták,
Lóg rajtad a
bánat,
Nem a halálnak
Jöttél tanújának.
Jöttél szép szánon
Gyémántozott
hóba
Emberek közzé
Csak látogatóba.
Arany dudával
Zengi az
emberekhez,
Mind a népekhez,
Mind a nagy sereghez.
Mondjad hogy éljünk
Mondd az isten
mondta,
A vén kaszás mondd
Úgyis jön naponta.
Mondd ki az eget,
A napot, a
holdat,
Danold ki nékik
Danolnivalódat.
Mondd két kezökbe
Vegyenek
virágot,
Szagolni, színi
Földi boldogságot.
Mondd este gyűjtsék
A csillagok
kincsét,
Mondd gyöngy a harmat,
Egymást avval hintsék.
Mondd a madarak
Mi szépek, mi
szépek,
Mondd meg a vágyak
Ilyen futri népek.
Mondjad az élet
Egyetlen,
egyetlen,
Mondjad prezent az,
Nem lehet kegyetlen.
Mondd friss karokkal
Leányt kell
ölelni,
Hangos torkokkal
Bordalt énekelni.
Kelj fel, tukmáld rá
Minden egy
emberre:
Menjen a partra,
Nézzen a tengerre.
Mint a doktor szól:
Mondd á, nyisd a
szádat,
Ó: mondd előttök,
Hadd mondják utánad.
Mondd jobb kezökkel
Egymást
símogassák,
Mondjad verésnél
Az kisebb fáradság.
Mondjad nézzenek
Egymásnak
szemébe
Mint ha lenéznek
A kútba, a mélybe.
Esik a hó, mondd,
Nézzétek
valóság,
Fehér lesz minden,
Olyan mint a jóság.
A telet isten
Mondd örömnek
adta,
Egymást célozni
Itt a lágy hólapda.
Mondd csuda élet,
De jó hogy itt
állunk,
Legyünk még többen,
Hóembert csináljunk.
Kis Des Grieux Manonja nélkűl
A
pusztában szenved,
Nincs istene, nincs egy barátja,
Nincsen
kutyája, nincsen sátra,
Puskát vállára nem vett,
Fél a
nappaltúl, fél a sötétségtűl.
A bal kezével szívét tartja
Hogy meg
ne hasadjon,
Jobb kezébe homlokát hajtja,
Minden lélegzetét
sohajtja,
Néki vígaszt mi adjon,
Akármit néz, csak bánatot néz
rajta.
Térdének mérföld minden lépés,
Menekűl
semerre,
Csóktól, daltól elhagyott szája
Nyílik némán s a
sírást várja.
Aludni volna terve,
Sebei fájnak, nincs azokra
tépés.
Meggyűlik két szeme könnyekkel,
S
könnyekben melegszik,
Lejárnak arcára a könnyek
S oly lassan
és oly görbén jönnek:
Az ő útjának tetszik.
Nyelve száraz,
gégéje nehezet nyel.
Már néki csak kín minden élet,
Reménye
meghalni,
S ahogy fut a halál elébe,
Annak is fel-feltűnő
képe
Kezdi őtet megcsalni.
Megáll, reszket, vár tündér
segítséget.
A földre rogy s úgy néz az égre
ottan,
Fönn az égen hajnal,
S gondolja: én ártatlan
gyermek,
Még várom a bimbó szerelmet.
És elkezd nyögni: jaj,
jaj,
De attól egy homokszem el nem moccan.
Több fák mellett a mezőben
Egy szomorú
fűz is éled,
Levelezik minden ága,
Olyan szép zöld hogy még
sárga.
Jaj de mégis szomorú fűz,
Gyenge
lombjai lejönnek
Mint a bánat, mint a sóhaj,
Mint a földbe
járó óhaj.
Hiába a selyem kék ég,
Hiába ült egy
rigó is
Tetejébe széjjelnézni,
Hintálgatni, fütyörészni.
Egyszer csak felkerekedtem,
A hátamra
zsákot vettem,
Botot vágtam száraz fáról,
Elmentem erről a
tájról,
Mentem, mentem, mendegéltem
Erre arra ahol éltem.
Minden könnyem összeszedtem,
Kit
szememből elejtettem
Harcmezőről, vérből, sárból,
Hotelszobák
vánkosáról,
Szép leány keze fejéről,
Hű könyveknek
leveléről,
Temető hideg kövéről,
Szegényeknek küszöbéről.
Összeszedtem minden szómat,
Visszacsaltam
minden óhmat,
Sóhajaim elkapkodtam
Mindet
felgombolyítottam,
Boldog órám után jártam,
Boldog órám nem
találtam,
Lépéseim mind megleltem,
A nyomát mind felemeltem.
Mindentől amihez értem
Sorba
bocsánatot kértem,
Mindent megköszöntem híven,
Amitől csak
fájt a szívem.
Elbúcsúztam a világtól:
A tengertől és
a fáktól,
Kerti, mezei virágtól,
Kezem nyaldosó kutyáktól.
Zsákomat hátamra véve
Mentem a világ
végére,
A világ végén leűltem,
A nagy csendnek úgy örültem
És
azóta mind csak nézem
A felhőket fenn az égen.
Én leírom a papírra
Hogy milyen
szomorút láttam,
Mert nincs kinek elmesélni
Csak a szép fehér
papírnak.
Láttam egy kék üveggömböt
Léc hegyében
virágágyon
Elhanyagolt kertecskében,
Kibe mentemben
benéztem.
Csorba volt a kék üveggömb
És homályos és poros
volt.
Én megálltam és elnéztem
És gondoltam lusta nyárra
És
gyönge szép menyasszonyra
Aki a kis kertbe sétált,
S a kék
gömb előtt megállott
Mert magát meglátta benne
Csupa kékben és
aranyban
Kicsibe, rézsút kinyúlva
S tündökölve mint az álom
S
kezét szeme fölé tette
S csudálkozott és mosolygott.
Én leírnám ó csak bírnám,
Hajszál
árnyék, emlék, álom,
Szél vonása havon, télen.
Gyűrődés a rózsa szirmán
Hasadás ó
porcellánon,
Téveteg ér falevélen.
Tán betű megyen merengve,
S félbemarad
elvonulván,
Jaj milyen jelt indult írni?
Mi értelme, célja, rendje
Vagy
sejtelme, megtanulnám:
Túlvilági vagy csak síri?
Mint egy sóhaj hűlt akkordja,
Olyan
tűnő, olyan halvány,
Olyan könnyű, olyan semmi.
De fölvette, nézd fenn hordja
Homlokán
a fiatal lány,
Ott van, nem tud ellebbeni.
A mosdóvíz le nem mossa,
Törülköző le
nem törli;
A púder le nem porozza.
Bánatos fátyol dugdossa,
Ujj nem tudja
eldörzsölni,
Sem orkán el nem orozza.
Sötét este betakarja,
Édes alvás
elfelejti,
De reggelre mindig ott van.
Hogy jön az mondd? Éjfél varrja?
Pillanat
villámul ejti?
Évek vésik szép nyugodtan?
Kubikoló törpe percek,
Százan ezren
millióan
Pici kis ásókkal ássák
Sugdolózva: gyertek, gyertek
S amint
elvégezték: jól van,
Mennek ásni másutt mását?
Balzsamolaj, tejvíz, krémek,
Villany
munka, lágy zománcok,
Pipere bűbáj Lyonban
Most ha összebeszélnének,
Mind
mennének, azt a ráncot
Vissza tudnák venni onnan?
Ha lehetne visszavenni,
Lehetne-é
visszaadni
A napokat kik lementek?
Tiszta gyöngyben elé tenni
Könnyeket
kik annyi s annyi
Cseppben ölébe cseppentek?
Egy szallagban selyem ah-hal
Vissza
vonni sóhajt, sóhajt,
Melyek messzi iramoltak?
Felrózsázni múlt tavasszal
Puszta
kertet, dermedt óhajt,
Élve visszahozni holtat?
Mint a hangafa a pusztában
Olyan
leszel te,
A szép idő elmúlt terólad,
Zsivajt hallasz s hozzád
nem szólnak.
Bohók danolva citerával
Feléd
bokáznak,
Elhallgatnak ha odaérnek,
Csúnyán néznek rád oszt
kitérnek.
Jaj szép leányok kergetőznek
Mohó
sikollyal,
Kis csecsök reszket, sok szalagnak
Nézhedd
lengését, elszaladnak.
Majd kérdezed mikor tavasz lesz:
A
tavasz hol van?
Óbégatsz és zokognál nagyba,
De könnyeid be
lesznek fagyva.
Kipusztul a virág a földről,
Madár
elbúvik,
Gyász csüng köröskörül az égen,
Bádog nap pislog
közepében.
Horpadt hold kél mosollyal néked,
Denevér
símít,
Szúrós eső csókolja orcád,
Szétnézel, szürke mind az
ország.
Mint a hangafa a pusztában
Olyan
leszel te,
Kihez a szél jár késő este
Hogy leveleit
hessegesse.
Kinek levele nyáron
elszáll,
Szerteszéjjel száll,
S fejét úgy rázza zengő
szélben
Keservesen, sötét éjfélben.
Semleges voltam én, mint az égen a
hold,
Ki kék útjain holt álmában iramol,
S tornyok arany
keresztjein ezüst örömét elvonja.
Én gyáva voltam mint az őszült őszi
fű,
Ki reszket hajnalban s reszket este felé
S mint a pillangó
ki hogyha árnyék jön közel, már lebben.
Én bátor voltam mint a falusi fiúk,
Kik
karácsony reggel járnak hajlós jegen,
Vagy mint a kisasszony aki
vizet iszik égő bálban.
Én ártatlan voltam mint egy ákác
levél
Kit a tavasz hozott, az ősz meg majd viszi,
Ki melegszik
a napon, port visel, ragyog az esőben.
Én a legbűnösebb voltam, mert éltem
én,
Mert szívet tartottam s adtam lehelletem
S szavam mindig
jönni akart, de hallgattam és hallgattam.
De nem is éltem, én tudtam halva
vagyok,
Fölkél arcom tisztán a földnek peremén,
Két szemem lát
és emlékszem s csalódom, de nincs már könnyem.
[1916 karácsony este]
Nincsen harang hogy szóljon,
Gyertyácska
nincs hogy égjen,
A fácska is de drága,
Egy forint minden ága.
Nincsen dió aranyból,
Arany nincsen
papírból,
Nincs csengő hogy jól essen,
Nincs apa ki
csengessen.
Nincs kőszén hogy kiizzon,
Nincs
tűzifa lobogjon,
Hogy az arc kipirúljon,
A mosoly kivirúljon.
Nincsen mosoly mert elment,
Mert nem
szeret már minket,
Csak a könny szeret minket,
Jó meleg
szemeinket.
Gyász szereti szívünket,
Gond szereti
lelkünket,
Az élet lám csak büntet,
Halál szeret bennünket.
Szeret a fagy folyókat,
Szereti köd a
reggelt,
Csillagot szeret felhő,
Virágot hideg szellő.
Hó szereti a hantot,
Sötétséget az
álom,
Átszállunk a világon
Két tiszta fehér szárnyon.
Oly szép szivem volt valaha
Barátom,
ibolyacsokor,
Kibomlott nem tudom mikor,
Elfonnyadt, émely a
szaga.
Kényes volt mint a lakktopán,
Amely
csak bálterembe jó,
Vagy csúszni szőnyegen való,
Nem sárba
menni ostobán.
A szívem meleget adott,
Mint május
olyan meleget,
Minden növénynek eleget.
Most hol jég, hol
pokol vagyok.
Kinyithattad vón mellemet,
Olyan tükör
volt itt belül,
Kiben a csúf is felderül.
Már vaksi, nem tud
kellemet.
Édes szív volt, piskóta volt,
Aki
harapta, tudja még,
De könnyem több volt mint elég
És könnyben
ázott s elromolt.
Mosolygott, mint a tengerek
Remek
kagylója s idegen,
Boldog zúgást tett idebenn.
Nézd, eltörték
az emberek.
Ez a kék ég vörös lehetne,
Rajta
fekete nap mehetne
Csupa fekete fellegekbe.
A madarak hallgathatnának,
A nagy
erdők jajgathatnának,
Hegyek vissza jajt adhatnának.
Gyermekek ríva ríhatnának,
A sírok
mind kinyílhatnának,
Halottak halni híhatnának.
Néked ki száz év múlva sétálsz a
sétaúton
S botoddal, ha szokás lesz akkor is bottal
menni,
Unottan piszkálsz száraz levelek közt, e semmi
Foszlány
papírt barátom, révedve Néked nyújtom.
Meleg lehelletem fut a tiszta
papirosra
Mely eléd zöröghet a levelek közt a porban,
Addig,
tudom, sok sár eltörli a szót a sorban,
Elrongyolja a szél, az
eső barnára mossa.
Épp olyan lesz talán a természeted mint
nékem,
Szemed is ilyen lesz tán, a hangod is hasonló,
Tán még
a képed is meg járásod is s a romló
Években éppen így csüngsz
majd a végtelenségen.
Jobbkezem adnám Néked, ki ott jársz
messze távol,
Szeretnék Véled kezet fogni s szemedbe nézni,
Te
is leszel majd úgy hogy lelked holt múltban érzi
Igaz hívedet s
avval beszélni vágyva vágyol.
Téged tudósítlak hogy itt voltam a
világon,
Hogy szívem vert s halk h-val mindegyre
lélegzettem,
Fenn voltam és alúdtam, mozogtam, ittam-ettem,
Isten
felől hallottam s meg kell itt halni, látom.
Gyermek voltam, fiú, meg ifjú s így ember
lettem.
Beszélt a szám, nevetett, danolt, fütyölt,
sohajtott,
Szemem könnyeket ejtett, arcomon mosoly
hajtott,
Játszottam és küzködtem, unatkoztam, szenvedtem.
Járás közben megálltam utcákon, úton,
kertben,
Ébredve néztem szét: a világon vagyok, élek.
Álltam
sokszor tükörben s láttam bámúlok, félek
S próbáltam hangom: ha!
- és magam meg nem ismertem.
Szerettem vón egyetlent, határtalant
csinálni,
Hírt adni: itt vagyok! - hogy mind a tengert
bejárja,
Mint kezdő nap, mosollyal sütni szegény világra,
S
végre orvosságot a halál ellen tanálni.
Ki él, mindenkit látni s mindenkivel
beszélni
És meghallani mindent és mindenütt ott lenni,
Minden
gyönyörön s minden bánaton végig menni,
S időkben és mezekben
mindenki helyett élni.
Egy-egy ismeretlennek nyakába vágytam
esni:
Oh élsz te is? Hogy hínak, mondd? Mit gondolsz
magadba?
Tudod hogy egyszer élünk? És őt karon ragadva
Sietni
el vele a boldogságot keresni.
Hallottam: boldogság. És azt mondták hogy
az nincsen.
De hiába mondták meg, mégis csak azt kerestem,
Azt
hittem énvelem majd kivételt tesz az isten
És tréfarabság lesz az
élet mézes-bilincsen.
Egy aranyat kerestem kit senki el nem
vesztett,
Kerestem a napot ki estefelé nem megy le,
A
gyermekek édesded dolgát kívántam egyre,
Fúlásig szedni vágytam
borúlt szőllőgerezdet.
Én vágytam csolnakon csak úgy úszni
félálomban
Vágytam csak lengni hintán húnyt szemmel
andalodva,
Arany zúgásban, milyent hoz kagylók hajnal-odva,
Vagy
tűnni néma ménen hajdonfőtt néma honban
Ősszel gondoltam: óh tél, boldog leszek a
télen.
S télen: hogy a tavasszal. S nyáron: hogy majd az
ősszel
Mindennap gondoltam: majd holnap, holnap kezdődsz el
Te
fényes édes évad, mikor világom élem.
Jaj, most is hogy itt írok, szívem,
szívem kiújúl,
Mint ha bujkált a tűz a hamvadt kazalba mélyen
S
a pernye új hévséget fog s fellangall éjfélen
És füstöl és
parázslik, ég-húny s a szikra hull, hull.
Hívó élet, friss pázsit, mezitláb lépni
rajta,
A völgyben dal, világos kastélyban éji zengés,
Visszhang
a mély erdőben, víz arcán kék merengés,
Gyertyák fényében emlék,
lány gyúlt, ügyetlen ajka.
Rózsabalaton, rózsa, hervadt levélből
Tátra,
Szerelem, pillangóból felleg, trillából orkán,
Szerelem,
gőze méznek, gyász lángok csoda tortán,
Szerelem: rebben tőlem
madárnak mind a fákra.
Két karom volt derékon köröskörűl
karolni,
Két ajkam csókot tudni, fogaim marni gyengén,
Szemem
volt mást nem látni, csak őt, hunyván-merengvén,
Hangom lihegni,
búgni, jajdulni s szót nem szólni.
Izennem kéne Néked. Mindent
szivárvány-ívre
Felnyujtanék hogy Hozzád jusson. Te, fáj a
mellben
A szív. Mint égett seb, mint villámlás vak
tengerben,
Mint haldokolni szomjan, úgy fáj az ember szíve.
Te nem lehet leírni milyen szép volt az
ég fenn
S milyen szép volt a nagy víz s a föld akármely
tájon
Milyen szép volt. Tán jobban csodálom semhogy fájjon:
Hogy
az élet, az élnivaló nem szép itt mégsem.
Vasúton és hajóval eljártam
idegenbe,
Csak mulattak s kínlódtak mindenütt körülöttem,
Más-más
nyelven váltottam szót s mindig visszajöttem,
Hiába megyek el:
csak magammal megyek szembe.
Az igazit beszélni, azt úgy szerettem
volna,
Panaszt felnyögni, ízes titkot kiadni s kérni
S mindent
elkérni mástól s mi nékem van kimérni
S az élőknek köszönni s
búcsúzni tőlük sorba.
Ismertem sok-sok embert, kerestem egy
barátot
És ismertem sok nőt és egy barátnőt kerestem
S
térdemmel a lemondás térdei elé estem
S a magánosság lett a
legjobb barátom, látod.
Számolni kell hány évnél tartok s eltűrni
halkan
Hogy a nap itthagy mindig s kivánni kell jóestét,
A
selyem élet lassan kopik le mint a festék
Orcáimon, hajam vész s
már azt hiszem meghaltam.
Az életet barátom szétszórja itt az
élet,
Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam,
Már
minden igazságnak, mely itt jár, udvaroltam,
Fáradt vagyok, nincs
kedvem s magamról nem beszélek.
És képzelem még mindig, sejtem, gyanítom,
várom
Hogy a boldogság fog majd egy reggel rám köszönni
S
elment időm kezd majd mint tavasz jön, vissza jönni
És minden
szépre fordul s azt hajtom: álom, álom.
Én mindennap megnéztem a felhőket az
égen
Mert szépek voltak, szépek szépség fölött, túl szépek
És
tudtam mindörökre múlnak mint álomképek,
Ez fájdalom s öröm volt
együtt s így volt jó nékem.
A felhők pártján voltam s virágokon
borúlva
S a tenger volt tanyám és a széllel kóboroltam,
S
mégis mindíg és mindíg az emberek közt voltam
S mentem szorongva
köztük színházba, háborúba.
Az elmúlás kiáradt. Halált egymástól
vesznek
A hímek. Megbukott a szív. Nyomor, kín, baj,
vadság
Paréjja nő a kertben. Álom, remény, szabadság
Elszáradt.
És hold és nap cserélve fönn repesnek.
Nincs más világosság itt, csak a halál. A
száraz
Észben más mentség nincsen, csak a halál. Nincs
vígasz,
Csak a halál. Fedél nincs, csak a halál. Ki hí, az
Csak
a halál. Nincs válasz, csak a halál a válasz.
Elmúlni vágyom s vágyom. S felélni,
jönni, lenni:
Csudálatos csudálat a nagy világ. Egyetlen.
Hogy
ríttam volna gyáván: emberek! És kegyetlen
Ordítottam vón:
gyilkos! téboly! nem igaz semmi!
De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű
nyájban
Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget,
De
elnyomják és nem látsz közöttük különbséget
Ahogy tűnnek mind a
nagy porban, alkonyattájban.
Mit tettetek velem emberek. Emberek mit
tettetek énvelem.
Mi történt az én életemben. Mit tettetek velem
mostoha fivéreim férfiak.
Csupa vér a képetek, egy vér a
szemetek, vér cseppen az ujjatok hegyéről.
Bűn lángol
nyelveteken, homlokotokban férgek hemzsegnek. A szívetek, mutassátok
a szívetek!
Felhők hogy tűrhettétek! Virágok hogy
szenvedhettétek! Csillagok hogy nézhettétek!
Hegyek, hogy
maradhattatok veszteg. Hogy nem fulladtál meg levegő, levegő!
Hogy
nem jajdúltatok fák, hogy nem rohantatok közéjök, országok felnőtt
fái!
Tenger hogy nem csaptál a földre, föld hogy nem futottál a
tengerre!
November alatt fekszem arcommal a sárban.
A szél vonít felettem,
Felém dűlnek fejetlen fűzek, az egen sárga
tenger megy, az alkony megőrült.
Egyesegyedül vagyok én, el
engedtem a drága bolond beteg világot pusztúlni.
Valaha jó
gyermek voltam, szívből nevettem, játszottam. Egyszer csak fekete
járvány lett belőlem.
Fáradt vagyok, kihalt, fáradt. Nem is
érzem mi történt, nem értem, nem emlékszem.
Úgy elmúltam mint a
fülcsengés. Mint a délignyitó, úgy leestem.
Mint a sírás úgy
felszáradtam. Mint az ablak úgy befagytam.
Elsüllyedtem úgy mint
Pompéji. Mint a nap, mint a nap lementem.
Én vagyok az oka mindennek, én magam,
csak én vagyok itt az oka mindennek.
Ha nem élek nincsen
szomorúság, nincsen halál ha én nem születek meg.
A mély világ,
mind az élet első kakasszó óta az én boldogtalanságom iskolája.
Ha
volnék sátorok fa, ráznátok, esve esne rólam a könny, olyan nehéz
sírás van énrajtam.
Fel próbálom emelni homlokom a csillagok
iránt. Nem látom mi van ott, megvakultam.
Arany opera zúgott, tűz
mese esett, augusztus gyönyörűség.
Epres kert volt az ott
odafenn, abban eprészett a süldő szerelem, szerelem
szerelme.
Nevetett ott ábránd gyémánt vidéke, csodálkozott csurom
csodálatosság.
Úgy langallt a vágy hogy egész éjszaka
hajnal volt és alkony volt egész nap.
A királynők hermelinje
piros színt játszott az én tűzvészem lángjai előtt.
Szüretre
farsangra bálra jöttem, azt hittem azért küldtek, zeneszót
hallottam.
Azt vártam megfürdünk holdfény tavában, szebbek
leszünk sárga viola liliomnál.
Nem szabad élni már, nem szabad, tudom én
azt. A fal mellé csúszok, úgy tűnök mint a vétek.
Szemembe süt
majd egyszer itt egy fehér férfi: mit szóltál? hol jártál? szíved
hogy hogy nem hasadt meg?
Halottas íze van ínyemen a baracknak,
elíjedek ha hangom hallom, húzódok kéjes kedvesemtől.
Gyanú búvik
az ákác lombajiban, úgy hallgat az a csend, én utánam hallgatózik.
A zöld reggel nyitotta szemét. Azok a
született bokrok a pázsiton a világosságban!
Fenn volt a Nap.
Szakadt a mosoly a kék égből. A dombon gurultak bárányok. Meleg
lett.
Lángolt a kupolás város. Azt hittem a bazárban örömöt
árusítanak.
Azt hittem szerelmet harangoznak. Azt hittem
trombitaszóval barátságra gyűlünk.
Nem akarnék magamba boldog lenni, nem
tudnék halottak közt állani danolva,
Csak együtt esne jól vidúlni
mint egy táblában a mákvirágok.
Csak mint a selyemhernyók a
papíroson, mikor gubóznak és egyszerre kelnek pillangóknak.
Csak
mint a csillagok akik egyszerre jönnek ünnepre este s együtt
álmosodnak hajnalra.
Meghalt az élet, meghalt a halál. Mi
támadhat még itt? hallod vak idő mit hozol még?
Ember majd ocsúdó
merre fordúlsz mondd! talán magas óht kiáltasz
S arany arccal a
tiszta napot megcsókolod? Talán felhőt festel szívedre?
Tüdődből
dal lesz tán? gyomrodból lélek? eszedből kéklő álom?
Jaj látok én, látom vak arany folyam
hízik puffadva hideg böfejjel,
Jaj hallok én, hallom, hogy rí
abban elnyelve ifjúság, tréfa, báj, jó szó, szemérem.
A kísértet
szegénység futkos a két parton hadonászva kóró karokkal
Leesnek a
dűlledt hasú csontváz nők, ejtenek fehér hajú csecsemőket.
Nem tudom mért szenvednek mások is, nem
tudom! Hisz itt vagyok, elég vagyok én szenvedni,
Én majd hírt
adnék a szenvedés felől mint kengyelfutó. Én szállanék, úgy
énekelném el.
Sérti a szemem ez a szenvedő verseny. Féltékeny
vagyok én. Haragszom.
Ha mind akik élnek tulipánt vinnének
kézben, és mosolyoghatnék titkommal mint a halott gyermek.
Gyertek zászlóm alá ti édes rokonok,
panaszosok, óh csodálatosak kik ide jöttetek élni,
A hold mossa
fejér lobogómat, pszt csendbe gyülekezzünk, éjjel fogunk tengerre
kelni,
Ezüst vízszínen menetelünk, de olyan üdén mint akiket
majálisra várnak,
Gyertek a könnyek zápora alatt, szívünk énekel
majd, a mosoly lesz itt italunk az úton.
Gyertek gyertek lakodalom lengeti
szallagjait a tengeren túlról.
Gyertek, oly elíziumot ígérek
néktek ahol nincs ott a jó isten.
Ne féljetek többet meg nem csal
senki. Nem kell igazság üdv a mi végzett szívünknek.
Majd csak
alszunk kutyatejes gyep alatt tisztán álomtalan mint elásott
gyöngyök.
Hol van valami tünékenyebb hangtalanabb
annál, mikor egy nagy madár szárnyal az égben
És ugy hagyja
nyujtva két szárnyát és ugy látszik mintha alámerülne
S megint
emeli két szárnyát, s mintha álmában emelné s úgy száll előre,
feljebb.
Tán az gyengébb és ámulatosabb, az mikor
télben elkezd a hó pelyhenkint esni
Vagy az mikor július arany
zöld füvén homály oson átal mert gondolt az ég egy felhőt.
Hát az
mikor szikkad a szivárvány és még ott van de már nincsen ott, ki
emlékszik?
Ki leste meg azt a hajolást, azt amint a
rózsafej meghajtja magát a szárán
És úgy marad bukva s a földet
nézi mintha így óhajtana tükörbe nézni
S úgy várja meg az
októbert. A rózsa főhajtását ki látta, kinek a szíve fogadta méltó
módon?
Mely hölgynek hűs orcája vagy
Hold
hold
Milyen világnak tája vagy
Hold?
Mely vak kéznek jég rajza vagy
Hold
hold
Milyen holt honnak pajzsa vagy
Hold?
Mely ékszerésznek míve vagy
Hold
hold
Mely őrült úrnak szíve vagy
Hold?
Nagy énekesnő Múzsa jöjj
Míg a világ
cigánykodik
S ordít fölöttem a magány
Jöjj diktálj ritka dalt
nekem.
Jöjj május éj, ittas halál,
Gyermekség
trombitája szólj
Július pázsit-gőze kelj
Jöjj szívet fojtó
szerelem.
Robbanva vágynak vésze gyúlj
Lángold
be bús országomat
És kergesd lángos füst között
Az égő
testeket felém.
Jöjj emlék, távol lombjaid
Nyisd, add
a halvány kék eget
Engedd szenvednem fájdalom
Egy névnek
almaillatát.
Jöjj halk fülzúgás, csacska mák
Álmos
tej, álmos por, szirup
Jöjj békés téboly, ájulat
Orchídeák túl
illata.
Erdő sötét zöld csendje jöjj
Gyümölcsök
éden ízei
Algás korallos óceán
Alkonyhon, indus bűvölet.
Jöjj évtelen híg végtelen
Benned
lengjek mint vak madár
Szíván örök lélegzetet
Túl oxygénen,
holdakon.
Emberkék kóros gyermekek
Boldogtalan
testvéreim
Én tőletek meg-megszököm
Bocsássátok meg bűnömet.
Megláttam már a boldogság honát
Egy
dallam a szívemre támadt
Sötétkék mélység volt előttem
Azon
túl barna parton őz futott
Egy sor ciprus nyúlt mint sötét
imádat
Láttam felhős mezőt a fák mögött
Rőt márvány kút volt
abban a mezőben
Nagy néma nőket láttam összegyűlni
Sétálva
mint álomban lankatag
Meghajtott fővel, oly alélt kontyokkal
S
keblökkel combjaikkal tejfehéren
Aggatva voltak gyönge
bíborokkal
Az ég oly kék volt mint az orgonák
Szemem betettem
a gyeplőt bocsájtva
Sarkantyút adtam vad lovamnak
És hátra
dűltem, még emlékszem én
Hogy hűs szélben mosolygott
homlokom
Azóta itt lenn fekszem összetörve
Nincs út nincs hang
nincs ég nincsen segély
És ártatlan lovam kimúlt alattam.
Tél volt, tél volt, tündéri volt
Öröm
sütött az ég falán
De nem volt ott se nap se hold
Csillár
világított talán.
Hó pillangók hulláma folyt
Rajzottak
fel le hó pihék
Barack virágja áramolt
Hideg se volt, se fagy,
se jég.
Néztem hogy mint ábránd oson
Sereg
bárány a télen át
Rebegve gyermekhangokon
Utánok angyal
szárnya szállt.
Harang zendült vagy óramű
Mely régen
holt időket old
Oly méla mód, oly halk nemű
Emlékkel, mely
igaz se volt.
Derengtek muszka templomok
Viaszból
sárgán bíboran
S kék pályaudvar, ott forog
Csudás vonat, de
színarany!
Mily túl jó jóság szendereg,
Jaj
andalító enyheség,
Jönnek hasas hóemberek
Kezdvén nevettető
mesét.
Hipp hopp lett boldog alkonyat
Dalszó
sóhajt és szenderül
Meleg hó érte arcomat
Farsang vihogva ment
elül.
Szép báli nép mazúrozott
Előre nem
tudom hova
Süppedt búval húrozott
Bőgő s iszkolt velük tova.
Nézett egy rózsa lelkü mécs
A hóra
messze bágyatag
Hullt rózsaszín semmittevés
Hívott ünnepre
vágyakat.
Én ültem lágy szánon vele
Hölgyemmel,
rám és rám omolt
Hév illattal lehelt tele
Ily kéj szívemben
sohse volt.
Tucat sor ablak csupa tűz
Rubint
tetőjü palota
Onnan langall epesztve szűz
Zenézés, szállj
szán, szállj oda!
De lett barnább barnább sötét
Láttam
terjengni szaporán
Lehelletem gomoly ködét
Szívfájdalom
szakadt le rám.
És ott vonultak száműzött
Foglyok,
kiknek nincs nap se éj
Hajolva mély átkok között
Örökös
árvaság felé.
Bukdácsoló banyák papok
Sintérek
sánták púposok
Kapott mind hajba és kapott
Pofont s gödrökbe
búdosott.
Hallottam sok farkas lohol
A hó
bomolt, omolt, borult
Orditva távol valahol
Hullt bánat, éj
hullt, hullt a múlt.
És sírva mint a szél sovány
Halottak
szöktek feketén
Pillantottam, hogy halovány
Képpel köztük
sietek én.
Mint ájulat mely még feled
S mint
révedt szó gégételen
Úgy hallatszott hogy: ég veled
S elmúlás
hullott végtelen.
Kormos jaj jött, vak kocsisok
Hörögtek
halvány módra: hó!
Rá csend lett, tébolyult titok
Mert mindent
elnyomott a hó.
Hajnal előtt hallottam
Bizonyos
madarat
Aki ott hál a lombban
Hogy gyönge neszt adott
A
levelek között
Holdtalan nyúgalomban.
Szegény talán megfázott
Vagy rosszat
álmodott
S vad kicsi szíve fájúlt,
Borzadtak szárnyai,
Az
tett oly futri zajt
S az éj megint elájult.
Kinek híred se hallom
Kit rég elvitt a
szél
A messzi rossz világra,
Szívemben így moccansz
Elhagyott
éjszakán
Kis táncosnő, te drága.
Ha kölyök koromba
Lehajítottak vón
A
Tajgetoszról
Akkor is látott volna két szemem
Csuda kék
eget
Prémes mezőket, meztelen
Tengert s beszíttam volna
ájuló
Bukfenceim közt míg a földet érem
A szeles évszakot s
élveztem volna
A részeg végtelent.
Úgy híjják, hallod: kenyeres.
Leány és
kenyeret keres.
Saját ollója van neki,
Kivel a
jegyeket nyesi.
Nikkel láncon csüng. Hogy ragyog.
Nézem,
nézem. Bágyadt vagyok.
Fehér az ő kötője, de
Szoknyája, blúza
fekete.
Fehér a szűzek színe és
Fekete szín a
temetés.
Mint a német hatalom, oly
Fegyelmezett
ő, oly komoly.
Mosolyt el nem fogad. "Kegyed
-
Azt mondja - sose hoz jegyet."
Mert mindig kér kenyérjegyet,
Minden
karéjra kér egyet.
Látom sokszor, hogy álldogál
A szeme
jár mint két bogár.
Tartja a bal karja alatt
Azt a
kenyeres kosarat.
A két szeme hogy megreked
Ha néz mamát
meg gyermeket.
Ha a szívem megvolna még,
Zokognék én,
jajonganék.
Tovább itt ki nem tartanék,
Olyan
mélyen sóhajtanék,
Hogy avval elmúlnék talán
És holt
fejem lehajtanám
A hársnak este lombjai
Fájdalmat
fognak mondani.
Tudod, mikor bólonganak
Minden
fájdalmat mondanak.
Itt egy leány vénülni kezd,
Ők
elmondják a holdnak ezt.
A gyász ezüstbe öltözött
Hold ájul
árny felhők között.
Fátyolt vesznek a csillagok,
Nem marad
csillag ki ragyog.
Sötét a föld, nagyon sötét,
Madár
elhagyja énekét.
Úgy mint az arany álom úgy pihent
A
kitelelt szalmakazal
Mert április volt. A nagy téli hó
Az mind
az égről bámúlt a kazalra.
Szegény mama a ház falát meszelte
És
éneket vett föl szegény mama
Hogy is szólott az? hallom már,
igen:
Elmondanám én hő titkát szívemnek.
És fölnézett a szőke
meszelőre
Oly hosszú volt az, mint a hosszú grófok
Olyan
magasba sétált
Oly nyegle volt, szeszélyes és regényes.
Fel,
fel figyelt mindig szegény mama
Fel volt a rékli karja gyűrve
A
macska nyújtózott a gangon
Az udvarban figyelt a tyúk
Kapkodva
tyúk-törvény szerint fejét.
Oh gróf úr akkor úgy sütött a Nap
A
boldogság zúgott az égben
Szegény mamának szállt a meszelővel
Két
gyenge karja s a házfal vizes volt
S világított úgy hogy fájt a
szememnek
Emlékszem estek estek nagy magosból
A földre hangos
cseppenettel
Ijedt kerek fehér pecsétek.
Késő este jött szembe magában a Váci
körúton a járdán.
Szeptember jár most, az utcai fának a levelei
A
lámpafény miatt csuda árnyékot tesznek ily őszi este a járdán
Azt
néztem világított arccal, feledkezve művész hangulatban.
Egyszer
csak ott jött az a lehajolt figura. Azt hittem most hajolt
le
Fölvenni valami leejtett igazolványt. De az a férfi ilyen
nyomorék volt
Így jött közelébb is, így kushadva, hogy ujjai majd
a járda porát érték
S úgy lógázta szegény a kezét. A majmok
járnak ilyen mód, az elnagyolt majmok.
Ó de büszke volt ennek a
hímnek a háta s a feje de sunyi volt, de gyalázatos óvatos!
S
farát hetykén ugortatva mutatta azoknak akik után sétáltak.
Nem
láttam én a képit mert az a kalapja karimája alól nem látszott
S
nem tudom fiatal ember volt-é vagy olyan akinek bőrén megszáradt már
az élet.
Nem is igen láthattam volna mert a szemem nem akart szót
fogadni
És a szívem is úgy hökkent, mintha nem volna szabad
dobogni néki.
Megállottam és a lámpán sötétet pillantottam.
Hallottam, lép lép lép az a púpos
És aztán fel találtam az égre
nézni. Ott voltak a kékes gyémánt csillagok
És úgy állottam a
csillagok alatt de nem azokat a régi csillagokat tanúltam
Hanem
azt vártam hogy egy jó isten Majd lenyúl ide a Váci körútra
S
megfogja ennek a csüngő jobb kezét
És fölemeli szép lassan őtet
hogy ő is mint mások egyenesen járjon.
Mi baja lehet a szélnek
Úgy fú a szél,
úgy fú a szél
Nem tudnak a fák alúdni
Szegények.
Zeng zúg ezer fekete hárfa
A vak
tenger kínjai bőgnek
Országról országra száll a hold
Az árva.
Egy rém suhant császári gépben
Hallottam
sziréna-jelt,
Repűl a halál, ölni ölni
Sötétben.
Olyan csöndet szeretnék
Hogy hallván
hallgassam
A pillangók szárnyait.
A rózsák jajjait
Szeretném
hallani
Mikor odasüt a nap.
Szeretném hallani
Kacagni a
tollút
Mikor a szélbe hajbókol.
A hattyúk örömét
Sötét híd alatt
úszókét
Hallgatnám hallgatag.
Szeretném hallani
Holdsugár
sikolyát
Ha az ablakot találja.
Hallgatnám hallgatnám
A könnyek
rívását
Akik az arcon lejárnak.
Süllyednék a tengerbe,
Süllyednék,
hallanám
Az emlékek énekét.
Merülj el ki éltél
Mosódj el ki
szenvedtél
Múlj el ki gyermek voltál.
Szegény emberek, szegény emberek,
Szegény
emberek akik élnek
Szegények, szegények.
Szegény férfiak, dali férfiak,
Szegény
ütődött gyenge vének
Szegények, szegények.
Szegény küzdők, küzdők és
küzködők,
Szegény bátrak meg akik félnek
Szegények, szegények.
Szegény suhancok, szegény urfiak,
Szegény
kedvesek, vőlegények
Szegények, szegények.
Szegény nyírt bajszok, meg szurós
állak
Meg körteképű új legények
Szegények, szegények.
Szegény apák meg özvegy emberek,
Szegény
száradó agglegények
Szegények, szegények.
Szegény sapkák, szegény
lábszárvédők,
Derékszíjak sárgák, kemények
Szegények,
szegények.
Felsarkantyúzott
bergsteiger-cipők,
Spangni, zsinór, gombok, szegélyek
Szegények,
szegények.
Szegény felkötött zöld-szürke
púpok,
Barna szeredások kenyérnek
Szegények, szegények.
Mankók, botok meg készitett
lábak,
Kesztyűs fa kezek kik henyélnek
Szegények, szegények.
Szegény nagy fekete pápaszemek
Tükreivel
az ablakfénynek
Szegények, szegények.
Szegény, szegény stemplis
papirosok,
Szegény személyek, szegény egyének
Szegények,
szegények.
Szegény gyilkolók, rablók meg
lopók,
Dekkolók, lógók meg szökevények
Szegények, szegények.
Szegény emberek, szegény
emberek,
Tudatlan tűnő tünemények
Szegények, szegények.
Szegény emberek, szegény
emberek,
Eltévedt, romlott küldemények
Szegények, szegények.
Én azt álmodtam boldogok lesznek,
Csak
dalidóznak, csókot kérnek
Szegények, szegények.
Mentek el mellettem, láttam őket,
Azt
vártam, hogy örökre élnek
Szegények, szegények.
Hogy úsznak, hogy úsznak el a föld
színén
Messzi mosódnak rémregének
Szegények, szegények.
Meleg, gőzlő zápor veri őket
Borultjából
lelkem egének,
Szegények, szegények.
Én mint egy pusztában késő őszön egyedűl,
ugy esnék le a földre
Itt az emberek közepén, városban, tornyok
alatt, ablakos üzletek között
Robogás, zengetés, kiabálás,
sántikálás, hastömés, kín vásár között
Mint egyes egyedűl,
elveszve mindenhonnan, úgy esnék itt le a földre.
Úgy rimánkodhatnám most valakinek és nem
tudom merre mutassam arcomat.
A jóságot mondom magamban úgy mint
a kisded az angyal nevét idézi
Járatlan csepp száján akkor mikor
a bölcsőben álmából üdülve nézni kezd
A csendben és az idegen
lámpát látja mely a világosságban úgy fénylik.
Jóság, jóság, jóság, magamban vagyok itt,
tehozzád kívánok beszélni.
Bár volnál eres kéz akit megkaphatnék
és tapogathatnék két kézzel.
Bárcsak volnál tejes színű márvány
oszlop hogy oda illeszthetném hozzád
Bágyadva oldalam és orcám
hűthetném rajtad és ölelnélek felnyújtózva karommal.
Lám mint a bolond tegezve szólítalak te
csuda valami, jóság. Úgy fáj itt létem.
Nem tudok mit tenni, jól
esik ezen mód kiadni kinlódást, vágyakozást.
Ha adnál egy angyal
hangot, hallanám itt a csinált csendben a szobában.
Ó csak
rebegnéd a mennyezet alatt: fiam! Vagy csak egy anda sóhajt
fuvallanál.
Jóság! neked ajánlom a szívemet. Fogadd
el, légy olyan jó, vedd fel ezt a szívet.
Vedd át ezt az én
szívemet, nézzed csak egészen elkékült a sok szorongatástól.
Nézzed
már össze van zúzódva mint az eltaposott körte s mint a füle a
műbirkózóknak.
Vedd te a kezedbe jóság, gyógyítsd meg, csinálj
másik szívet belőle.
Mert a bolond ifjúság elszaladt de úgy
mint a megütött karika szalad egyet
És azonnal eltér és lankad és
mintha ájúlna úgy inog le s elfekszik az út mellett.
Semmi sincs
az ég alatt. Vészeket süvölt fülembe az ég alja mindenfelől,
Jég
érzés borogat. Oly vagyok mintha leégett volna testemről az élet.
Gondollak tégedet egy kegyelmes
asszonynak akit nem lehet tűzbe hozni gyujtó sóhajjal,
Olyan túl
gyengéd a bőre hogy a csókolt csók bélyeget sütne azon
S annyi
lelke van annak hogy a teste mindig fáradt a lelkétől
S az úgy
szeret minden férfit hogy nem tudna hálni egyetleneggyel.
Mint a kék eget úgy is gondollak jóság,
mikor fogam mögött neved gömbölyül.
A május hónap kikékült kék
egét szoktam meglátni gondolatomban,
Azt a melegedett kéket ami
olyan síma mintha üvegből vón s oly mosolygós
És nincs egy felhő
benne, csak hó álmodozás foszlik el azon mint boldogság.
Szép moha látszott már emlékemben hogyha
futamolt a fejemben az a szó, a jóság,
Vénült cserepes házon az a
zöld moha. Barna is. Napos színű a nyári időben.
De nem ragyog
csak fogadja a fényt enyhe kedvvel s oly hű hogy a hóval vele nem
megy tavaszkor,
És olyan honszerető hogy fel nem tudja ragadni az
őszi éjszaka szélviharja.
Jó reggelt. Örvendez a zöld fű, meleg
lesz, pendelyes gyerekek kergetőznek.
Jó étvágyat. A leves hő
felhőt ereszt. Fényablak a poháron. Kés kanál csókolóznak.
Jó
éjszakát. A hold odafenn aggó mosollyal siet mint a nyughatatlan
anya.
Jó útat. A kerekek bodor port hajtanak, üdült beszélés
rezeg, lobog esős szél.
Jóság, ugye te vagy az ami omol a diófa
dús borulatából, hogy azt mondják: jó szag.
Eltisztult vihar után
az a fényes könnyű fürdött idő, hogy azt mondják: jó idő.
Lágy
körtének izzadó fehéres húsában az a körtei édesség, hogy azt
mondják: jó ízű.
S te villanyozol az érző tenyéren amelyiknek a
kutya fejét simogatni jól esik.
Jóság maradj rajtam mindig, mint ahogy
olajfolt rajta marad a zsákon,
Meg úgy mint az aranyozás a
kereszten. Légy mindig gyenge kesztyű két kezemen.
Légy bennem
úgy mint könyvben két levél közt a száraz bazsalyikom illatja.
Úgy
viseljelek szépen mint a gyászos úrfiak a fekete szallagot bal
karjukon.
Jóság, jóság el ne hagyj, ügyelj fel rám,
el ne veszíts szem elől.
Ha jönnek szőke lánykák, te mint
barátkozó eb úgy fuss elébök
És úgy fuss hozzám vissza, mert én
különben dühödt vad vagyok, szorítva s csókolva csókkal
Égetni,
marni, vérezni vágyom őket mikor elébem kerülnek.
Jóság fejem fölött jöjj úgy mint öreguras
szürke napernyő,
Mikor megyek az emberek közt és látom őket és
érzem őket,
Vagy adj hű délutánt nézésemnek úgy mint az a zöld
papirpajzs a szemfájósoknak.
Bocsájtsd magad képemre mosolynak,
olynak aminő tetszik kevés ó szobrok arcán.
Mert szörnyedek az emberektől ha közel
jönnek mert tudom már hogy mit művelnek.
Mert már nem kivánok egy
csendes szín alatt köztök elszunnyadni a szénában.
S nem kívánok
a hold alatt szenderűlt tájon vándorolni vélök
Egymás vállán
tartott kézzel, dúdolászva vagy méla barátságban elnémúlva.
Kérlek jóság diktáld és súgalmazd bennem
örökösön hogy szegények, szegények
Mind csak boldogok iparkodtak
lenni s szemök langy könnycseppet tud előadni
S hogy mindnek
kerül szíve szerelemhez és édesanya sajnálásához
És hogy nékik is
rossz a nagy szél és hogy mindent azért tesznek mert a halálra
vannak hívatva.
Az ezüst végtelen színén végig nem
osontak. Sem a ciprusnak éj lombja közzé
Le nem hajtották
homlokuk üdvözűlni. Sem a felhőket fel nem falták szemökkel.
Se
nem hemperedtek el a csillagokon. Sem a kiöntött tavaszt át nem
úszták.
Sem a boldogtalanság angyalának alélt dallamát nem
hallgatták holdas mosollyal.
Fejem leengedem és ráteszem jobb karomra
s elfektetem bánkódva
S görgetem karomon és elgyászolom a
fiúkornak föniciai szín ábrándjait
És meghallgatom szenvedve,
szenvedve, szenvedve maradék szívemmel
A srapnelek suhogását és a
fűszál katonák anyás jajjait és haldokló köhintéseiket
Jaj jaj ha mind a fejfa alól feljönnének
szédüléssel, pápista szinben
Azok akik elestek és mosolyt
kezdenének a napon és nyúlnának zőld levelet szakasztani
És ha
mind a vakok lekapnák a bő fekete pápaszemet a szemök elől
És
nagy csudálkozva néznének széjjel a hidról és cintányért verne
vigalmuknak visszhangja.
Tőled kérem jóság hogy ne ohajtsak
elmenni vadászni hűvös alkonyatos erdőbe
S ne kívánjam célba
venni a törékeny szárú halk őzet aki nem tud semmit sem.
Se a
szegény sorsú nyúlat se az aranyos fácánt, se a lisztes tollú
gémet
Se a riadó foglyot, se semmi más teremtést ne kívánjak soha
eltalálni.
Jóság légy merengett zengzet itt bent a
mellemben, olyan mint a legelőn a harangszó
Mikor már elhúzták a
delet de a mező hallja s tartja a múlott aranya zajt.
Meg ne
essen hogy nem látok meg köszönő kalapot s ha botom forgatva
sétálok,
Hát egy élő levelet le ne csípjek se egy siető hangyát
sarkom el ne nyomjon.
Ugye meg nem unom így soha magam, ugye
vidítod majd mindíg friss fuvalommal eszemet,
Édesded meleg
nyilallásokkal szúrod majd mélyen szívemet mindig ha koldúsnak
adtam,
Mindig mikor nemszép nő szemébe kitartással kell nézni,
mindíg ha ostoba szájba
Vak figyeléssel kell esni, mindig ha az
élet utálata facsargatja gyomromat hánytató módra.
Mondd ugye hogy pingálva van mind a néma
ünnep s mind az a hajbókos kerti szerelem.
Ugye csak legyezőre
vannak képzelve s szőnyegekben alszanak mint álmodott álom,
Ugye
hogy nem lehet élve sehol ilyesmi. Ugye hogy mint hajnal arany rámás
fellegeit
Nem lehet megtapogatni mert csak látszanak de nincs ott
az égen egyéb mint síma csalódás.
Tégy jót velem jóságos jóság. Rendeld
hogy még magamhoz is jó lehessek.
Mert csak véteni kívánok
magamnak, mert haragba estem volt magammal.
Mert a kínok báljára
járok, csak a szégyen felé bókolok epekedve
S hajtom magamról a
szép időt és sóvárságomat halállal traktálom.
Engedd hogy meg tudjam sajnálni magamat
hogy legalább szomorú lehessek egyszer-másszor
Egynéhány kis
percig, csak hogy sohajtsak és érezzem azt hogy öröm lett volna
élni
S ismerős melegséget nyeljek akkor gégémben, egy
visszagurult csepp könnyet,
Amelyik ki akart jönni, ezt a világot
megnézni ragyogva rengedezve.
De kurta, jaj de kurta
Ez az egész, az
élet ólom útja.
Még csak most kezdenél
Itt széjjelnézni,
hallod hogy zenél
Az új erdő felől a május hónap,
Szívedre
rózsa fájdalmak tolódnak,
Megállanál, emelnéd homlokodra
Kezed
hogy: istenem! hát balra jobbra
Ájulva kertek esnek vak
ködökbe
Segítség jaj! veszendő
Hajód éj vízen eltűnt
mindörökre
S nem leng utánad búcsukendő.
Hadd állok meg hisz kék az ég
De jó az
ég, de tiszta kék!
Kék üdvösség alatt lakok
Ne haragudjatok
rám vakok
Ne haragudjatok.
Újság van, ez a hab meleg!
Pajtás
felugrál, enyeleg
Megugat, véle szaladok
Bénák ti szegény
lábatlanok
Ne haragudjatok.
Bolond rigó ezen a fán
Csikorog május
kulcslyukán
Oly kéjes szél közt borzadok
Halottak jaj kik
meghaltatok
Ne haragudjatok.
Látom, hogy egy valami pondró húzódik,
lent, lent, egész lenn ott a földön,
Az a kicsi kis néma pondró
belecsúszik majd egy repedésen a földbe
Látom én hogy így megyen
ez az én életem itt a világon előre,
Hogy így húzom magam egyik
napból a másikba míg belé nem búvok a sírba.
Mellemhez kapok úgy mint aki arra ijed
hogy a tárcája nincs meg.
Ott volt a zsebében a vagyona, azért
nyomkodja azt a zsebet a mellén.
Én is tapogatom most a mellemet,
nekem elveszett az ifjúságom.
Az ifjúságom, az én egyetlenegy
szándékom, mindenem, hallod az ifjúságom.
Itt volt az az ifjúság, itt volt az, itt
volt balfelől a mellemben
Itt volt benn a szívemben, vagy a
szívemen, vagy a szívem tájékán
Mert itt érzem hogy a helye fáj,
mintha ide csaptak vón puskatussal
Vagy mintha felkaptak vón egy
kis síró gyermeket onnan a meleg bölcsőből.
Hogy van ez, én nem tudom, hogy lehet ez
hogy az ifjúság így el tud veszni!
Én nem tudom hová tehettem,
hogy hol hagyhattam el, mikor, mikor vajon?
Én azt a pillanatot
nem vettem észre, azt a hoppot mikor elhagyott az ifjúság,
S én
így kezdtem tovább élni, így hogy már nincs bennem az én ifjúságom.
Ott maradhatott egy május estefele egy
padon a Múzeum-kertben
Édes május alkonyatban ültem bágyadalmas
fővel, bánatból elszenderültem
S felkeltem s nem vettem észre,
hogy ott hagytam valamim, mert még zúgott távol álmom
S helyem
még egy pár percig meleg volt azon a padon és én már ifjú nem
voltam.
Nem értem én, olybá veszem hogy most
meglepődve megállok a járdán, hátra fordúlok,
Úgy nézek az élt
életbe vissza s gondolkozom, hol ragadhatott az
ifjúságom?
Szórakozott vagyok, minden elkapja figyelmem, autó,
rakott villamos, kirakat, plakátok,
Hordár, katona, gyermekek,
lovak, kémény s úgy elvesztem magam minden közt.
Itt ülök íróasztalnál, itt bokáznak el
sorba tintás betűim
Itt ezen a papiroson s megáll az öklöm és
nyúlkálok errébb arrébb,
Megfogok egy könyvet és helyre teszem, a
gyufatartóhoz érek, nem tudom mért, nem tudom én azt.
Minden amit
itt megnézek, minden mond nékem valamit, valami betegséget,
csalódást.
Hattyúk megálljatok ti ringók fájdalom
taván,
Zöld alkonyban halálos fehér dalt húzzatok,
Felkél a
nap felhőin s arany búcsút sajog,
Ezer sötét kart nyujt a víz a
szívem jajszaván!
Sejtem én azt, hogy klasszikus költeményt
illene ma verni nékem
Megtanúlt metrumban, egymásnak bókoló
nevelt rímekkel, úri módra
Gyöngy vón az nevemen, koszorú hajam
körül, egy esztergált deákos elégia,
Azt a gimnazisták könyvébe
tennék majd egyszer egy művész időben.
Igen de nem tudok magamhoz térni s
föllengeni fájdalmam tátra tetejébe,
El nem akarom hinni, hogy
csakugyan elveszett már az ifjúság énbelőlem.
Eszelem mint
eszelős hogy nem is igaz ami volt eddig, az nem lehet
érvényes,
Vissza lehet menni megkeresni az ifjúságot, megfúni s a
gomblyukba visszatűzni.
De hát hol maradt el, hogy, mi módon? nem
megy ez az én fejembe.
Lehet hogy egy leány után fordultam s
állottam egy kis percet és tovább mentem
Lehet akkor avval a
nézéssel szökött meg szememen át az ifjúság, a leány után ment,
Vagy
lehet egy regényben maradt, amelyikbe lesóhajtottam és aztán a
fedelét betettem.
Lehet, lehet hogy az tudta mikor kell
menni néki s nem adott egy búcsú nyilallást,
Elosonhatott egy
lehellettel ajkam közzül és útra mehetett a nyárfai
pelyhekkel
Melyekből soha nem lettek nyárfa-virágok, azokkal
bújdoshatott el világgá.
Vagy álmomban hagyott ott engem, a nyílt
ablakban felszökve hívó húrjára a holdnak?
Jaj mégis, hogy engem nem tudott a rend
kifelejteni s én úgy nem maradhattam,
Úgy hogy itt vagyok
használatlan, az élet le nem hántotta az éveket testemről
S itt
lehetnék avval a fűzi zöld szomorúsággal, finom füttyszóval, selyem
sírással,
Avval a csillár csodálattal, avval a láng
vágyakozással, mint aki meggyúlva szalad az utcára.
Most már zárják be azt a pünkösd napi kék
eget odafenn, köszönöm, most már hiába, hiába:
A kirakatokat is a
Váci-utcán, hol lovas képek vannak meg úrias réz szobrocskák,
Meg
a fehér hajókat is köszönöm az Adrián! meg a Vogue fényűző
lapjait,
Szép barna cigányok dugjátok a zöld zsákba a
muzsikátokat, menjetek alúdni.
Hol van az én ifjúságom, hát hol van? nem
hagytam el valahol a szegénység közt?
Megjártam én az őrülteket
és a hályogos szeműeket, a púpos hátúakat, a golyvás nyakúakat.
A
gugásokat és a heptikásokat és a leégett sorsúakat, a búskomorakat,
öngyilkosokat
Meg mind a kietlen kinlódókat és leűltem az úti
kőre s éreztem áradni fáradni meggyűlt szívemet.
Tudjátok hogy én felhőbe voltam fogózva,
csak úgy bírtam itt ti köztetek megállani
Ugy mint a villamoson
abba s szíjjba fogózva áll az alak. Lássátok eleresztettem magam
És
alélok. Végem van. A nedves virágok halva lefordulnak
száraikon,
Kisértet szél jött, a hideglelős leveleket a kemény
tiszta földön elseperi messzi.
Tudom nem erednek néma menetbe a szép
nagy komoly leányok leengedett hajjal
Hogy merengő ünnepet
járjanak a ligetben, mert halálra szállt az én ifjúságom
Nem
képzelődöm én, nem, hogy az Opera kürtjeit hozzák zúgni a cilinderes
zenészek,
Tudom én hogy nem áll miattam majd népgyűlés
selyempapiron tremolózó szónokokkal.
Borzasztó férfinép, mit akartok még, az
ifjúságot odaadtam!
Hagyjátok abba már a veszedelmet, hagyjátok e
lármákat, hisz ez mind hamis és oly unalmas!
Nyissátok öklötöket
hogy kiszálljon a düh belőle, simítsátok el vörös homlokotokat,
nézzetek rám
Kezdjünk szép csendet, jaj, üljünk körbe,
kérdezgessük egymást és sajnáljuk el egymást.
Ó szóljatok egyet fák, ti olyan nyugodtan
állottok, szóljatok már egyszer
Imádott magas fák ti ámúltak, ti
égre figyelő hűek, ti soha sétára nem mentek,
Mondjátok meg nékem
mihez tartsam magam. Súgjatok egy világos szépet nékem,
Ti
biztosan tudtok valamit, én nem bírom magamat az élethez igazítani.
Hisz csak éveim után mondom, hogy nem
vagyok ifjú már, hiszen nem vették ki a szívemet,
Hiszen nem
vették el a szemem, hisz én vagyok ez, hát mi keringel oldódzik itt
mindenfelől?
Megfogta a bokám a csárdás, ott várja a bált,
egyszer egy nóta kinyitotta ajkaim, így vagyok
S felkelek s dél
lesz, ni megyen le megint a nap, már megint eleredt az éjszaka.
Jaj, lehet hogy nem is fáj nékem ez
igazán, ez, hogy elment az ifjúságom!
Ifjúság mutasd arcodat,
mondd meg hogy hínak! Hiszen csaló mind a szó az ember száján.
Hát
lehet még valamiféle fájdalom itt annak aki túl hozta magát a
halálon?
Én nem tudom mit sajnálok magamban, az én kis szép időm
vagy az elgyilkolt és megromlott embertestvéreket.
A halottak idelenn a föld alatt
futkosnak, óh olyan halk jajveszékeléssel
Hogy ők magok se
hallják azt csak én hallom. Nem látnak azok mert a föld alatt
olyan sötét van.
Derengést várnak, keresnek lépcsőt fel a mi
mezőnkre nyúlkálnak mint a tengeri szokott őszi szélben,
És
minden untalan szólnak: jaj jaj, és elcsitúlnak, figyelnek és
megint: jaj jaj jaj.
Eltört fiú alakok, kik siheder kedveitek
közt vitézségbe estetek,
És le kellett venni lábotokat vagy
karotok csapták le, vagy szép mustos ajkatok szakadt el,
Ti
messzi maradtok onnét, ahol bál van s a füttyszóból kitanultok és
nem jut eszetekbe pálcával hancúzva vívni.
Lelketeken ólom
trónusban űl a sárga fejű Gyilkos király fekete koronásan.
Azért volt annyi borzalom az
embertáblákban, hogy én búsúljak és a búsúlásban rekedjek
És
elengedjem a nevetős tündérek kezét és megalúdjak és meghaljak
És
mikor engem eltemettek, akkor aztán a gonosz ifjú nép elkezd
tapsolni hahotával
S azonnal megindúl az öröm forogva
zenegépekkel és pavilonokkal.
Lantomat a tengerre vetettem és
elfordúltam és megfutottam
Jajgatva süket jajokkal, a két
kezemmel a két szemem beragasztottam
És láttam, láttam a tenger
vize égő kertet okád azon a helyen és onnan holt angyalok
kelnek
Csupa korom lett az ég, a csillagok húllottak, milliom
piros madarak orkánban repülnek el a világról.
De szép volna, ha lenne csakugyan lantom,
nem mindig ez a púpos irkálás éjszaka,
Lantom a bal karomba
tartanám, jobb kézzel rezgetnék gyengén, lassacskán annak
húrjain,
Elhallgatnám a réz hangzást, oldalt engedném fejem,
szemem betenném, csillagos könnyet ejtenék,
Gondolatom arany
cérnáját szép parton álló nemtők húznák, gombolyítanák szépséges
méla módra.
Te hát mikor lesz már hogy dallamost
siessünk a viz felé karjainkat a szélbe bocsájtva
Husvéti hanggal
az eget említsük, hogy az van és hogy kék és olyan sok hogy
képtelen!
Mikor, hogy találkozván zokogjunk egymás váró halála
miatt és rejtsük egymást ölelkezéssel!
Hát ez már így marad
mindétig: alázatos szolgája, szervusz, mi újság, min dolgozik most?
Csak nem nékem szól az a gyászkocsi az
utcán, csak nem nékem szólnak a komoly harangok,
A papok fekete
szövet beszédje, a kőfalon belűl a ciprus fák, az arany írásos
sírkövek és szobrok?
Ugorj izabel paripán elő, hágok kengyeledbe,
combot adok néked, hajrá szökjünk el innen
Verik a lombok
arcomat, árnyék öltöztet, vár királyi udvar programmal, izgatottan.
Ó de szeretem én megállva hallgatni a
naplemente lángjait, az én múlasztott vallomásaimat,
Ó, de
tetszik nékem bizonyos szürke női kelme, de szeretem érinteni s
ujjam hegyét húzni rajta,
S tudjátok milyen könnyű felsóhajtanom.
Ó de tetszik nékem a belga csipke, mily lágy az, de mily
érdes,
Szerelmes az és szomorú, oly titkos sárga! De kapós az az
én szememnek és az én szívemnek
Szerdai nap van ma, szerda, úgy tetszik
ma kell érkezni annak a nőnek
Ki szép sírásban megmossa szívemet.
Olyan csoda nap süt, oly tiszta jó meleg jött,
Ez az az ünnep az
életben, tudom, ennek a szentje külön mennyországban énekel,
vadrózsa szinűben
Új szivem van, égő piros selyem! Zörgést
hallottam, szaladok, leomlok, átölelem az országútat.
Mély hangú grófnők otthagylak a lépcső
előtt, tapogathatjátok a kegyenc fehér agarat,
Már búcsúzom,
elmegyek én. Soha nem őrjöngünk azokban a kárpitos ágyakban, soha de
soha, én nem is értem.
Velence idegen hölgye, udvaros álmos
szemű, korál szín szájú, krétás barna bőrű
Te babonás, sírós, te
érdekes gyűrűs kezű, te kanadai dalt tudó, te veszedelmes jó illatú.
Páris, Páris éji kertjében ott a
villanytüzes lombok alatt ámolygó árnyékos kék szeműek
Nagy
fekete kalaposok, káprázó fehér keblűek, hosszúak, uszályosak,
ópiumos aléltak,
Gyémántos cipőjűek, kemény selyem lábúak, ájúlva
énekelők, szívtelen festett halottak,
Ah, s'endormir à
jamais dans le matin rose bercé par un chant d'innocence.
Prairiek hűvös szemű szőke lovas lányai
pisztolyos övvel, fiú kalapba, nyakukból ellobog a kendő,
Délszaki
fürdő fövenyén delelő síma delnők, kiknek nincs gondjuk, gyermekük,
jó szívük,
Angyal leányok víz közt holland mezőben, spanyolok
csipkekendővel, cigarettes kármin szájjal
És fenyegető creol nők
és játék nőcskék Japánban és gyöngyös vadak, hát mért voltam én itt
a világon?
Mind a vörös és kék és barna városokban
kedves kacérok akik az ablakhoz jönnek délelőtt
És kihajolnak és
szétnéznek, be van a hajuk pirosba kötve s ezüst kalicka van ott az
ablakban,
A dal lejön és a szív fölmegy és az élet elúszik az
utcába lenn, mint világos nehéz folyófenéken,
A huncut fejek
eltünnek az ablakokból és a vonzó úrinők befordultak a másik utcába.
Egy csókot akartam én kérni, csak egy
csókot minden kellemes női alaktól
Összetenni meleg orcánkat és
az üdvöt félig elsohajtani s búcsúzni máris, ismeretlen.
Jöjjetek
hát mert nékem meg kell halni s nem kapok engedélyt még egyszer a
földre belépni,
Özön virág színén rám alkonyúl, vergődök viola
hullámokon, a hegyek mögött lemegy a szívem.
Igaz, hátha a tengeren veszett el az én
ifjúságom, egyszer mikor a fedélzeten ott állottam,
Könyököltem,
mellem a korlátnak nyomtam és nem tudtam magamat és senkit ezen a
világon
Úgy figyeltem a hullámoknak siralmas versenyét a
végtelenség iránt. Nem ott maradt el?
Én itt a földön hiába
futkosok utána, ha ott veszett az ifjúság a tengeren. S a tengeren
hol keressem?
Jaj ti iskolából kibúvó lányocskák,
édesek kedvesek, bimbó nép, hajnal carillon szava, álom,
Itt
látlak közelről, itt jártok ti, éltek, a járdán illantok csengetős
tülkös fényes déllel,
Jaj lábotok tollszára, jaj kiöntött
hajatok, jaj kezdő melletek, jaj tiszta új szácskátok,
Jaj szökő
szemetek, rigó hangjaitok, jaj tilalmas titkos évácska életetek.
Adjátok ide a kezembe azokat a zöld
füzeteket, hadd írom teli tavasz ízével, óh óh nyögéssel,
Gyertek
menjünk játszani valahova síntelen szép határba, ott nem lát a világ
bennünket.
Gyertek játsszunk majd haragszomrádot meg
fehér-fekete-igen-nemet, meg szembekötősdit,
Jaj micsoda kacagás
visítás, úgy kergetőzünk majd napbánatig, andalodásig.
Hát a megsántult leányok szegények!
hibáznak minden lépésnél és nem sikoltanak segélyért!
Meg nem
merné kérdeni valaki: mit gondolnak mikor szól a zene meg mikor a
tavasz kiugrott a fákon.
Szegény vak asszonyok, nékik felhős
égbolt az ő szemök, melyben elveszett a nap, szegény vak leányok
Le
van pertlizve fekete szalmakalapjuk állukhoz, hallgatóznak, úgy
sétálnak.
Szegény szegény szegény pici púpos nők,
ember ábrázattal néznek fel az én szemembe.
Élnek míg meg nem
halnak majd. Hogy érzik magokat azok szegények? Vén diócska az ő
képök,
Nincs nékik élő szinök. Madár módra lesnek tudós
szemökből, homlokukra ráncok vannak varrva,
S eszméleten vannak.
Kire tartozik ez a bánat? Ki fut a kacajt eloltani s betemetni a
májust?
Minden hibás szegény nők, de sajnállak,
de szégyellem én hogy itt vagyok, de búvok, de szenvedek,
Ti
szegény égett képűek meg ti megfércelt nyakúak, ártatlanok, mi
történt itt véletek?
Hát akinek a keze fejére meg akinek a
karjára esett égés. Hát akik hülyék lettek, borzasztó lányok.
Hát
ti vitust keringőzők, árvaházakban rívók, tébolydában acsarkodók,
hajatokat kitépők!
Szegény lányok leesett körműek, bekötött
ujjúak, kiesett fogúak és fogfájósok, kik mindig az égbe
sandalogtok,
Szegény csendes csunyácskák, szerények szomorúcskák,
elszelídülve figyelemmel mosolygók,
Nektek sima szemeteken kinéz
sokszor még a kezdő lemondás, ti templomfalra való
szentképek.
Szegények szegények szegények kiknek nem szoktak
virágot szakasztani, kiket sóhajok nem keresnek.
Engedjetek meg nékem drágáim
galambocskáim, nem tehetek én semmiről, csak bocsássatok meg,
Jaj
kivilágított süllyedő sötétedő egyetlenegy forróságos mesés
szerelmes élet!
Mondjátok meg hogy hínak titeket, kik itt még
csinosak se voltatok csak szegények, csak betegek, csak
nyomorékok
Én a drága idegen virágokból kivetem a ti kedves
neveteket a kerítetlen tavaszba.
Lépjétek útatokat a kezembe, letett
tenyeremre, lágy kellemes lesz az, ringva mosolyodtok,
Legyezem
hajatok szabad szálait áprilissal, nevessetek egyet, oly bolond ez a
hűvös csiklandós élet.
Ábrándot hadd tartok kontyotok fölé, úgy
sétáljatok el árnyán, egyenkint úgy keljetek át e földön
Daloljatok
dalolva oldalatokon, meleg befőtt a szívetek úgye? oh el ne
aludjatok, alélván.
Őszi lombot lebbentek felétek, a szikkadt
rózsaszirmokat esőztetem felhői bálból.
Nyomjátok csak meg
ököllel két szemetek: ni hogy kerengélnek holdak, opálok
Arra
messzire hogy andalog az a hegedűszó, hallga. Édes langy alkonyaton
reng a csolnak,
Csoda sötétkék odafen, köröskörül, csillagok
zengve rajzanak ránk, csókolni, csókolgatni, csókolni.
Most hagyj magamra édes cinkosom
Elmúlt
az óra
Sápad bíbor szívem
Orcámon fárad a mosoly
Elalszik
múlató kezem
Jaj szökj el innen
Sötét hintó jön
Nem akarom
hogy itt találjon
Féltékeny hercegnőm a szomorúság.
Egy esőcsepp szállt arcomba
Hogy a
hűvös úton mentem
Szemem alá ugrott éppen
S még egy csepp
jött. És görögtek
Lefelé, le. S téli szívem
Engedett. Oly jó
meleg lett.
A fájdalmat észrevettem
Hogy benyit s leűl
szívemre
Mint pamlagra űl a vendég
Ki jó szót hozott a
házba.
És a víduló esőben
Fölemeltem érző arcom
És a két
szemem betettem
S képzeltem hogy sírok sírok
És könnyeim
korcsolyáznak
Számhoz mint még friss időmben
Mikor mindig
tudtam ríni.
És mosolyra ment az ajkam
S elnyílt mintha fel az
égnek
Vallaná hogy: jó, nagyon jó.
Osonsz szökkenve szökkenve vak tiszta
hold ott, ott az égen
Olyan vagy, nem tudom mintha újszülött
arcod volna ma este
A múltkor is voltál már ilyen, igen és
egyszer réges-régen.
Milyen magos az a jég út, ahol utazol úgy
mint autolámpa
S még feljebb kelsz futással, hová? azt az ezüst
megyét nem ismerem.
Csend lett, mert néma vagy, a folyó víz itt
visszképed reszketve széjjel rántja,
A bádogtetők eszmélve ragyognak nagy
halpikkelyekkel.
Ábránd esett az ablaküvegre, fagyos az,
ijedelmes, idegen.
Én is, tudom hogy fehér arcom halotta fénylést
vett fel.
Hold hold hold, hold nevű hold, itt hűsen
lélegzek látlak,
Nézésemet vedd el, szórakozottan érzek, bágyadva
reménylek valamit,
A mosolyt, ugye megtartod a mosolyt az ez után
jövő világnak.
Bocsássatok meg
Kiürűlt
szemek
Legördűlt mellek
Megszáradt kezek
Leütött
hátak
Elsápadt hajak
Bocsássatok meg nékem
Bocsássatok meg.
Bocsássatok meg
Megégett
szívek
Befagyott ajkak
Elhervadt fogak
Legázolt
arcok
Puszta homlokok
Bocsássatok meg nékem
Bocsássatok meg
Bocsássatok meg
Halott kalapok
Pállott
gomblyukak
Fáradt nadrágok
Foldott harisnyák
Góliát
cipők.
Bocsássatok meg nékem
Bocsássatok meg.
Bocsássatok meg
Csavargó
kutyák
Megkötött kecskék
Kopasz bárányok
Koplaló
cinkék
Megragadt legyek
Bocsássatok meg nékem
Bocsássatok
meg.
Bocsássatok meg
Széttört
játékok
Megvakult tükrök
Elesett szegfük
Levert
levelek
Hontalan pihék
Bocsássatok meg nékem
Bocsássatok
meg,
Bocsássatok meg nékem.
Csókold meg nap a fehér felhőt
Csókold
meg felhő a kék vízszínt
Csókold meg mosoly a levegőt,
Csókold meg a síneket meg a
mérföldköveket
Csókold meg a telegráfrúdon azokat a
porcellánokat
Csókold meg a tavalyi szalma kazlakat.
Csókold meg világosság a levelek lakkos
orcáját
Csókold meg a cserepet a bádogot a zsindelyt
Csókold
meg a falakat meg a rózsaszín szoknyákat.
Csókold meg világosság a gyermekek
grádicsos haját
Csókold meg az öreg bácsiknak gyönge pici
szemeit
Csókold meg a kórházak bekapcsolt ablakjait.
Csókold meg szél a madarak
szárnyait
Csókold meg a csikók sörényét, a halász bárkák ártatlan
kis zászlait
Csókold meg a száradó cihákat meg a szakadt
plakátot.
Csókold meg zengedelem a rigók kitátott
veres csőrét
Csókold meg a legyek rezegtetett szárnyacskáit
A
labdarúgó fiúk ajkai közt a karcsú kiáltást.
Melegség csókold meg az utcák
kövezetét
Csókold meg vidámság a kocsisok ostorát
Csókold meg
ifjúság a világtalan koldúsok énekszavát.
Csókoljátok meg egymást járókelők
szemei
Csókoljátok meg egymást ismerősök kezei
Csókoljátok meg
egymást hímek nőstények szájai.
Csókoljátok meg egymást szomszéd fák
lombjai
Csókoljátok meg egymást kamélia őszi rózsa
Csókoljátok
meg egymást sóhajok holdas országok felett.
Csókold meg merengés a gyászt, csókold
meg feledés a gondot
Csókold meg az éhséget álom, az unalmat is
megcsókoljad
Szomorúság csókold meg a szívem, csak az én szívem
csókolgassad.
Szeretnék eperfa lenni
De olyan csuda
nagy eperfa
Kit ha megráznak
Eprészhet alatta mind az egész
világ gyermeke.
Olyan eperfa szeretnék én lenni
Ki
csókot is hullat
Azoknak akik itt száraz szájjal járnak
És
hullatnék kiflit a szegényeknek
Szívet a gazdagoknak.
Görgettem magam az életen, töviseken
hencseregtem.
Haloványságom bemázoltam a világnak maszat
szégyeneivel.
Mártogattam ajkamat hazugságba, sárga förtelmek
levébe,
Nyomorúsággal halállal háborúval mángoroltam a
szívemet
Csakhogy leszokjam már azt hogy boldogtalan vagyok,
boldogtalan.
Karom soha lázadva ki nem csapom, egy
lángot a számról el nem eresztek,
Álmomat ki nem beszéltem, el
nem szóltam magam, orromon bocsájtottam a sóhajt,
Le nem estem a
fűre nyöszörögni, senki vállára nem rakom a fejem zárt
szemekkel,
Járok mint a katona bal jobb bal jobb, köszönök,
kitérek, megállok ha rám vonít az autó.
Váram feladtam, elhagytam
életem, felé se nézek már magamnak.
Az alkonyatot átnézem. Azután leadom a
fejem és a porban a mások lépte nyomát figyelem.
Az órám
felhúzom, azt elhallgatom. Érdekel hogy hogy illan arrább a
percmutató s arrább és arrább.
A cigarett füstjét észreveszem,
nézve nézem mi módra megy az felfelé reszketve, kék színben.
Ha
ráérek a diványon heverni hát megkapcsolom a két kezemet meleg
tarkóm alá
S úszom háton a halálon, azon a csendes ringó
Balatonon, seszín emlékkel nézek felfelé az égbe.
Ha megjönne a boldogság
Egy piros
tündérkisasszony
Hogyha rám törné az ajtót
Csurom fényes
kacagása,
És meghívna új hazámba
Az a szép
tündérkisasszony:
Kelj fel hát, eljöttem érted!
Én talán már
el se mennék
Nem biz én, már fel se kelnék
Azt mondanám: késő,
késő
Köszönöm, hagyjon magamra.
Sóhajt adnék, befordúlnék,
A
szememet visszahúnynám
Árva szívem átölelném
És alúdnék még
egy verset.
Csodálatos, csodálatos
Hogy mindig
életben vagyok
Hogy háború volt s nem talált
Hogy bősz ló nem
hurcolt halálra
Hogy egy járvány ki nem söpört
Hogy össze nem
tört vonatom
Se gép le nem zuhant velem
Sem autó még rám nem
rohant
Sem el nem gázolt villamos
Se földrengés le nem
süllyesztett
Sem óceán be nem kapott
Se villám a mezőn nem
ért
Se szét nem téptek farkasok
Se téboly el nem égetett
Se
szívem még meg nem szakadt
Se jobb kezem nem lőtt agyon.
Csupa szegények vagytok ti ezen a hídon,
itt mentek
Ugye jó néktek, ugye no jó ez a hamar főtt
meleg.
Tavasz lesz már, tudom én azt hogy örömetek van
most
Szegény használtak, ti szegények, ti szegény bohóc emberek.
Nékem magamnak is örömem van, tik azt nem
tudjátok,
Én vagyok ezen a világon az utolsó boldogtalan
Ni
borul ez az én két szemem, ízesedik és borul egyszerre.
Könnyet
kapok mingyár. Jaj, ez a szív is a szívem most újra nagy nehéz
arany.
Tik itt mind Budára mentek. Jobb is
néktek odaát Budán, ugyebár.
Kanári gyakorol Budán. Víg kis
délebéd lesz. Én nem is tudom én hová megyek.
Nékem már megint
fordítva van a két part, szédülök én vagy mi,
Csak látom
bánatjaim borúlnak előttem, igen igen, ezek itt a budai hegyek.
Titeket megcsókol most a ti jó istentek,
ti szegény szegény sorsúak,
Mint azok a régimódi fülönfüggő
kövek, oly fénnyel vannak repedéses zöld orcáitok.
Jaj nékem is,
az én képemen is olyan édes jóságos ez a szép meleg nap,
Olyan
minthogyha kezet éreztem vón arcomon, egy nőét, azét kit néha még
álmomban álmodok.
Én volnék a gőg
Nyelnék halálos
étket
Hogy soha de soha
Ne véthessek már néktek
Ti érzékeny
szegények.
Volnék én a kacagás
Egész nap
nyűnélek
Volnék a búbánat
Messzi elkerülnélek
Ti jószívű
szegények.
Én volnék az arany fény
Tennék glóriát
rátok
Egymásra bámulnátok
Tyű de begyúlladnátok
Ti angyali
szegények.
Volnék én a hold
Kinyitnám tiszta
számat
Mesélnék mesélnék néktek
Meg is vigasztalnálak
Ti
szótalan szegények.
Pillangós ábránd volnék
Álom, tündéri
tréfa
Véletek, csak véletek
Járnék egy kvártélyra,
Ti
kedves szép szegények.
A halál én volnék
Mese grófnő
alakban
Úgy jelennék meg néktek
A haldokló barakban
Ti
haldokló szegények.
De jószagú csókot adnék
De dobnám el
rossz cihátok
Lágy hintóra tennélek
Szunnyadva ringanátok
Ti
ártatlan szegények.
A felhőknek bárányos gyűlése
Az időnek
ájúlt repűlése.
Levegő, meleg édes üresség
Fecskék,
messzi kerengélő fecskék.
Virágos ága mandolafának
Virágos ága
mandolafának.
Látom világos van, érzem arcom
A
csodálat önt le, majd elalszom.
Rózsa szín az a mandolaágon?
Szívem
lüktet, hallom némaságom.
Abbázia, 1920 április
Szeretem a tavaszt
Szeretem az
őszt
Szeretem a nyarat
Szeretem a telet.
Szeretem a földet
Szeretem a
tengert
Szeretem a napot
Szeretem a holdat.
Szeretem a szelet
Szeretem az
esőt
Szeretem a havat
Szeretem a ködöt.
Szeretem a gyermeket
Szeretem a
madarat
Szeretem a pillangót
Szeretem a gyíkocskát.
Szeretem a mosolyt
Szeretem a
sóhajt
Szeretem a zokogást
Szeretem a az éneket.
Szeretem az édeset
Szeretem a
keserűt
Szeretem a sárgát
Szeretem a kéket.
Szeretem a szőkét
Szeretem a
barnát
Szeretem a halált
Szeretem az életet.
Kitől kérdezzem én azt mi vagyok én, mért
jöttem én, mi ez az én itt létem?
Néztem alkonyatot a Balaton
arcán, a hullámokat, a hullámokat láttam.
Vér volt a víz színe
mintha oda öntötték volna a férfivért s mint sajgó szenvedés, olyan
fényes volt.
A hullámok meneteltek, a hullámok egymás
után, egymás előtt, egymás mellett
Olyan hosszú komoly sorokban,
mint a nemzetek omlását mesélő versek
Tihany oly szürke zöld
volt, Tihany temploma oly sárga fehér, mint az ember álma, emlékben.
Én is megkérdeztem volna hangomon, hová
mentek ti hullámok, hullámok?
Mint megkérdezték már más
magányosok naplementébe borult homlokukkal
S ha kiszakadt vón a
szivem akkor sem feleltek volna nekem se a hullámok, a hullámok.
Hallgatózott a part, hallgatózott a
füstös lángos ég lerogyva, hallgatóztunk.
De a hullámok úgy
mentek mint a némák akik nem tudnak szólni csak zokogni.
Elmentek
és jöttek és elmentek s szomoru szomoru szomoru volt ez a
végtelenség.
A boldogság felé indúltam én
S attól
mind távolabb
Mind távolabb járok,
Gyengűlnek száraim.
A gyermekek nem játszanak velem
Pajtásom
sok idegen
Sok idegen férfi,
Nem kérdik álmomat.
Az alkony jön felém, magam vagyok
Hallom
bús énekem
Bús énekem szállni
Mint költöző darut.
A két karom szakítsd le őszi szél
Vidd
el ölelni
Azt a nőt megölelni
Ki más hazába vár.
A sírban kezd az élet fájni majd
Majd
hullnak könnyeim
Majd folynak könnyeim
Örökké ömlenek.
Fájdalom, varrónők fájdalma kiknek nem
telik cérnára, jaj fájdalom.
Jaj fájdalom, mankós fiúcska
fájdalma mikor a labdázást nézi, fájdalom
Fájdalom, nehéz betegek
fájdalma kik távol grammafont hallgatnak, jaj fájdalom.
Jaj
fájdalom, őrültek fájdalma kik fejöket a falhoz csapkodják,
fájdalom.
Fájdalom, fájdalma fagyásnak szomjúságnak fegyveri
sebeknek, jaj fájdalom.
Jaj fájdalom, fájdalma szibériai
fogolynak aki ott őszül ott romlik, fájdalom.
Fájdalom, fájdalma
vakoknak akik a március verebeit hallgatják, jaj fájdalom.
Jaj
fájdalom, szegény asszony fájdalma kinek kis leányát a villamos
elgázolta, fájdalom.
Fájdalom, magyarok fájdalma kiknek lábok
alól elszökött hazájok, jaj fájdalom.
Jaj fájdalom, szégyennek,
rabságnak, szerelmi vágynak fájdalma, fájdalom.
Fájdalom, friss
özvegy fájdalma mikor este lesz és a magány leszáll a hajára, jaj
fájdalom.
Jaj fájdalom, rongyosok fájdalma kik a gyümölcsöt
bámúlják a kirakatban, fájdalom
Fájdalom, fájdalma gyilkosnak ki
egy éjszaka kedvesét megölte, jaj fájdalom.
Jaj fájdalom, jó
szívek fájdalma itt ezen a pokol világon, fájdalom.
Fájdalom,
munkások fájdalma kik Amerikába szeretnének menni, jaj fájdalom.
Jaj
fájdalom, agg hölgyek fájdalma kik egyedül ülnek kietlen hintóban,
fájdalom.
Fájdalom, cselédek fájdalma mikor a vonatban idegen
helyre útaznak, jaj fájdalom.
Jaj fájdalom, ciprusok karcsú
fájdalma a platina hold alatt, fájdalom.
Jaj fájdalom, fátalan
utcák fájdalma siketnéma vasárnap délután, fájdalom.
Fájdalom,
beteg cicák fájdalma, kik soványak és vajúdva hánynak, jaj
fájdalom.
Jaj fájdalom, poéták fájdalma kik kettétört lant felett
ülnek, fájdalom.
Jaj fájdalom, öngyilkosok fájdalma kik a sebes
mentőkocsiban fekszenek, fájdalom.
Fájdalom, tanítók fájdalma
kiknek nincs már zsivajos iskolájok, jaj fájdalom.
Jaj fájdalom,
emlékek fájdalma mikor alvásukból felserkennek, fájdalom.
Nagy nagy fekete kürtön kéne feljajdúlnom
az egekre,
Forró ólomnak kéne két szememből csurogni
Hónak
kéne hullani kezdeni s hullani örökkön örökké.
Olyan fájdalma jött a
szívemnek
Csodálom
Hogy el nem borúl s a nap le nem megy.
Az azaleák itt hogy virulnak!
Hogy nem
fakulnak, hogy le nem hullnak
Csodálom.
Csodálom
Hogy ez a sok élőfa mind
hallgat
Hogy a harangok meg nem szólalnak.
Róma, 1920 április
Látod kis testvérem azt a sötét zöldet
odafent?
Csoda zöld függöny az, két tündér tartja annak a két
szélit.
Óriások állanak a mögött, nagy nagy nagy szép boldog
férfiak.
Az a két tündér egyszer csak elengedi azt
a függönyt,
Hű, rettentő hahota fog hallani
Azok az óriások
kacagva le fognak a hegyeken ugrálni
Olyan nagyokat fognak
kacagni
Hogy eláll a völgyben a harangszó!
Semmering, 1920 július
Eljön az a nekem való majd
Meglátja
szívemet szememben
Sikolt gyöngét, langallva sápad,
Esik
vállamhoz, úgy ölel meg.
Ezt a tavaszt én akkor érem
Mikor már
száraz lesz a széna
Mikor hó lesz az almafákon
S alszik
befagyva mind a nádas.
Halántékomhoz ér kezével
Deres
hajamtól újja fázik
Csókol s a bánattól elájul
Hóvíz indúl
borúlt szememből.
Hold néz le majd a nap nevében
Sötét
zajlás közt csolnakázunk
Vad sóhaj űzi gyász vitorlánk
A
jégvirágok holt honába.
Adjátok vissza a halált.
Adjátok
vissza már,
Adjátok vissza, adjátok vissza,
Az az enyém volt!
szőnyeg volt előttem,
Bánat szín szőnyeg s abban elmerült
Szép
sorsom perzsa kényelmét figyeltem
S elrántottátok azt sétám
alól
És itt maradtam puszta földön.
Adjátok vissza már,
adjátok vissza.
Nekem volt a halál nagy alkonyom,
Kék meg
skárlát, gyöngyház meg viola
Meg sárga mint gyönyör s zöld mint a
tenger
Meg rózsaszín mint álló ifjúság.
Leszaggattátok azt
fejem fölül
És itt rekedtem ólom űr alatt.
Adjátok vissza a
halált,
Adjátok vissza hosszú sóhajom
Amelynek elsikamlott
életem,
Adjátok vissza azt a símaságot,
Amit tenyérrel
homlokomra vontam,
Az május-kék ég volt a lét felett,
Adjátok
vissza a halált
Adjátok vissza már,
Állítsátok fel vissza ahol
állott
Borúlva esti zöldbe s tündökölve
Rubinttal, bazsarózsa
s amarant
Láncokkal, azt a vonzó szép kaput
Amely felé honvágy
vitt engemet
Az élet idegen füvén keresztül
S húzott előre
húzva homlokom
S karom kinyúlt mint a szerelmesé
És két szemem
nézett mint dupla hold,
Nézett nézvén váró kapum felé
S fülem
feszült fogadni angyali
Üdvözletet, mely meg-megállva
zengő
Szelekben, távol, üdvvel énekelt.
Ledúltátok bűvös
bejáratom,
Az út el van zárva, nincs hová!
Adjátok
vissza
Adjátok vissza a halált.
Halál, hűlt iszonyat, ha lál ha ha
Rút
rángatás orcátokon, meredt kín
A gondolatban, úgye, vak
nyilallat
Jó kedvetekben, pocsolyán a köd
S mély árok mélyén a
rothadt sötétség.
Egy vérrel jött jaj, melynek nincs
Tihanyja.
Halál, halál, halál, hisz ez nem így van,
Hisz csak
kuvikfütty ez, nem száji szó!
Bagoly nótája, vaksi denevér
Ijedt
súrlása meg huncut kisértet
Ki rátok ijeszt éjfélben
hahozva.
Halál, ni csúszás szélmalom karokkal,
Sáros hanyatt
esés a tarlón
S fut néma szél hajad némán emelve
S ott hágy
alkonyba nyílt szemekkel
S dagadva márvány színnel és
hideggel.
Nézd nézd csurom hajakkal, puffadt
Kemény nagy
hassal, kék borúlatú
Bőrrel s eldúlt arcokkal és azok
Hűlt
borzadályán alj hullámok undok
Meséivel, nézd csak
halálodat.
Halál, halál: kitört a csigolya,
Fordúl a bíbor fej
s szemlélnek körbe
Dülledt szemek s bambán kijő a nyelv.
Nézd,
elterül felfúva, cink árnyékkal
Az arcon, terhes förtelmet
panaszló
Üreg szájjal, hová a gáz hatolt.
Nézd el nem békült
kínok búcsúját
S a téboly szenny habját halálod ajkán.
Itt a
halál, itt van: csak úrfi csiny,
Fickói virtus, ostobúlt
erény,
Egy robbanás, egy fagylaló futam,
Kevés rándúlás, egy
bukfenc az utcán,
Már semmi, rongy tudat s alig egy érzés,
Únt
ásítás, a Szahara sötétben.
Adjátok vissza szívemet,
Elvettétek,
magamnak nem maradt.
Kellett szívem minden megszült
virágnak
Kinek zápor bunkózza kis fejét
S hideges ősz alatt
rezegve hajlong.
Kellett a szívem a kóróknak is
Mert senkijök
sincs, a paréjnak is
Mert elkapálják bár zöldelni jött.
Kellett
a szívem az egérnek is
Ki a fogóban a drótot szagolja
S
november napján lármázó libáknak
S madárijesztő tört
cilinderének
S az ország útján összeszáradt rongynak.
A
kútágasnak is kellett a szívem
Mert annak testén nem hajt zöld
levél
S kellett a szívem minden hontalan
Sohajnak, melyet
ábránd elbocsájtott
S kellett a néma fellegeknek
Kik űzve
futnak s ámúltan szakadnak
S az éjnek is ha nincsen benne
csillag
S kellett a szívem fázó tengereknek
S kellett bódorgó
farkasoknak
Meg tigriseknek s a hiéna rút
Magányának, mit nem
tud kedvesíteni
Hű dúdolással. Meg kellett a hegynek
Mely úgy
maradt s nem tud ledűlni néha.
Kellett a szívem Afrikának is
Mert
égett homlokkal panaszkodik
S megsült ajkakkal bús arany
napokra.
Szívem kellett Észak világtalan
Vidékinek, honnan néz
jég merengés
Meg nem pillantható flórák felé.
Szívem kellett
az ott hagyott Izlandnak
S a vén földrészek roncsolt
szélinek.
Most éhezők cipója csak szívem,
Most csak könyöklő
szűk kis ablakok közt
Hol asszony várja veszni ment urát.
Most
talp a szívem árváknak ha járnak
Kiknek fából ütöttek nagy
cipőt.
Szívem most úti kő, melynek leülnek,
Szívem sírdomb,
millió s mégegyszer annyi
Mert elvettétek minden szívemet.
Adjátok vissza szenvedésemet,
Szépséges
szenvedésemet,
A szenvedést adjátok vissza.
Minek, minek,
minek vettétek el?
Jaj kontár népek vaskos körömös
Kezetek
közt mi lett a szenvedésből!
Koplaltok meg nehéz rossz
kotyvalék
Fúl gyomrotokba s nincs dohány pipátok
Szomjadt
odvába s most kór ízű émelyt
Csámcsogtok ásítással. Béletek
És
véretek, tüdőtök, szívetek
Járvány epeszti vacogó tüzekkel,
Roncs
gégétek heheg s vakúlt szemekkel
Hogy pislogtok s próbáltok égbe
nézni!
Sötétség horpad orrotok helyén
És orcátok leégett s
ajkatok
Elrántja varrat és mutat hamis
Röhejt s a csók
bántódva szárnyal
Fölötte el, távolba mint a kócsag.
Sovány
kabátujj lóg egy vállatokról,
Fél, búvik zsebbe, nincsen benne
kar
És lábotok térdből vagy térd felett
Vagy térd alatt a kába
gyors iparban
Levágattátok s csikorogtok kínos
Derékkal gép
lábon meg felcsomózva
Nadrágotok, két mankó közt lebegtek
És
titkos csonkról hallgat képetek.
A megmarkolt idegzet
villanyozva
Fejetek térgyetek könyökötök
Idétlen farsangot
csap rajtatok
S meglőtt velővel sírtok bútalan
Görcsben s
figyelgetvén hülyült szemekből
Tát szájjal áh áh holt panaszt
hebegtek.
Rab sorsot vettetek, sótlan nyöszörgést,
Majom
törvényt, patkány félelmeket,
Vakondok gondot, hüllő
némulást.
Lappangva kórház jód szagán szipogtok
S lyukadnak
rongyolt rámájú sebek
Combon, mellen, karon meg kézfejen
S
azok vak fájdalmukban gennyet ejtnek
S színt váltanak, biborral
sárga színt
És barnát violával és utálat
Pókhálós borzadása
fut felettök
Saját bűzölgő párájok miatt
S viasz hízottság
alkony fénye járja
És dérlik rajtok síri vágy fehérje.
Nincs
már kocsmátok, szombat éjszakátok,
Nincs kunyhótok, gólyás
kéményetek,
Nincs egy eperfa, nincs cserép virág,
Nincsen
kerítés, kis kert, boglya, kút.
Kutyátok megdöglött, elhullt
csibétek
Nincsen jóreggelt, nincs jóéjszakát,
Nincs nóta,
nincs piac, nincs estharang
Nincsen húsvét, nincs pünköst, nincs
karácsony.
Nincs részeg itcének méz dünnyögés
Letentélt kis
gyereknek nincs mese.
Visztek száradt bőrt és meszes hajat
S
ringy-rongy ruhát a züllött napvilágon
És romlott szívét kit
rossz vón szagolni
S leégett lelket, hol nem hál az isten
S
dohot, dühöt lehelltek, nem tavaszt.
Dűl hátatok kopár batyuk
alatt,
Szemetek csüng és szátok szétesett
Úgy vánszorogtok két
parancs között
S rázkódtok hosszas éjeken berakva
Kemény
vonatba, hallva hallgatag
Kietlen kín örök hörgéseit
Sötét
sínen hajszázó vas kerékről
S jajjajba hág szeggel vert
talpatok
S a haltak állott sűrű sóhaja
Mint háló fogja forgó
térgyetek
S gőzöl, füstöl felette holti szag
S páráz
bajusszotok szőrszála közt
És benne van pipátok füstjiben
És
csókotok levében benne van
És árnyékol, bíbor bűnnel borít
Elölt
testek gazdátlan élete
Az itt rekedve járt a föld felett
Mint
összement köd, a kiömlött élet,
Itt vár, merengve s esztelen
kerengve
Savanyú vér s keserű szív ízével
Hullámoz part nekűl,
dűlvén, csapongván
S becsap szátokba, kit falatra nyittok
S
kiből óbégattok, ríttok, hazudtok.
Fonnyadt rózsás kert volt a
szenvedés.
Hideg lócán ott ültem egyedűl
Didergő falevél
futott a földön
Sovány szél sóhajtott fülembe
Azt sóhajtotta;
soha de soha
Míg élek nem jön énekes tavasz
S fogták egymást
elítélt ajkaim
S márvány szemmel figyeltem túl a messzin
Hideg
fehér ködökbe, semmibe,
Hol el van már tisztúlva minden álom
S
madártalan csendben bebalzsamozta
Nyers szívem a szederjes
hervadás.
Tűz volt a szenvedés, jaj égető
Nagy tűz, tűzvész
élő hús szívemen
És néma langallással abban égett
Piros
dühökkel, dús füstök között
Az élet indus rajzú palotája
S a
kért szerelmek démon szárnyai
S napfény rámában pávázó
remények.
Zászlózott ünnep őrjöngött a tűzben,
Szép hercegnék,
kegyencek és királyok
Ájulva dőltek perzselő pokolra,
Az ég
pernyével omlott s elborúlt
Mezőben trombiták bősz bút
rivalltak
Tündöklő torkokon s a háborúlt szél
Tündér trallákat
elszakasztva hurcolt
És marcangolt selyem hő kéjsikolyt
És
szűz szívek szeráfi szép szavát
S a hárfa hulló permet
hangjait
Hideg sziklákra szórta szerteszéjjel
És hamvadozva
úsztak át a tűzön
Vonagló szőke hajzatok s elégtek
És
elvesztek. S a délután arany
Órái hullottak le mind ezer
Kis
zendülettel a hamus homályban
S a nap lebukkant és hideg
koromban
Alúdni ment s elő rezzent a jég hold,
Dermesztő mód
nézett le s kancsi
Mosollyal indult el fagy végtelenbe.
Álmos
folyóvíz volt a szenvedés,
Álommal úsztam langy hullámain
S
mint már nem élő test, moccantalan
S nyitott szememnek sárga
fátyla volt,
Mert könny ment két szememből kétfelé
Csendes,
virágos arcu vízre
S úgy néztem én múló zöld partokat
Bágyadt
világossággal mint az emlék
És homlokomban vittem
éneket,
Búcsúsok Máriás siralmát
És harsanó zsoltárt fúlt
orgonával
És reszketeg hideg sírhanti kántust
S szegény zsidó
nép fájdalomdalát,
Ében pálcával vert színházi kórust,
Vásári
nótások fás énekét
És drótos tótok drótozó panasszát
S ős
koldusok húzott dícséretét
És vénleányok sírós valcerét
Dajkák
alvó danáját és szopósok
Nyúlós rívását és a téli szélnek
Rém
dallamát s farsangéj gajdolását
És zongorás csókház rekedt
dalát
S a búskomoly dalárda himnuszát
S a munkások sötétűlt
indúlóját
S kis gyermekek világos éneklését
Az osztálynak
kikapcsolt ablakából
S könnyem folyott, mert nyitva volt
szemem,
Minden hangokra folyva folyt a könnyem
S szívem
fájúlva fájt és úgy feszült
Úgy mint emlő kit szétvet már a tej
S
olyan nehéz volt. És a messzi népek
Könnyen forogtak mert a
szívüket
Mind én vittem mellemben egyedül.
S levelezett fák és
virágos kertek
Vonúltak hátra s úgy látszott megállnak
S
indulnak vissza s távol tornyok is
Utánam vágytak lombok közt
loholva
S utánam szállt minden vágyó madár
S követtek fenn a
bágyadt képű felhők
S utánam szálltak a nyírfák
Hó gyapjokat s
aztán utánam úszott
Pihéje mind a gesztenyevirágnak
S minden
miatt ment könnyem két szememből,
A fák miatt, a sok kertek
miatt,
Madár miatt, virágpehely miatt
S felhő miatt és nagy
nagy ég miatt
És könnyezésem édes volt szememnek
Mint szájnak
édes sok sok csókolás,
Mert édes szívemből jött a
meleg
Könnyforrás, mert oly édes volt a szívem
Mint a
mennyország, hol jó ami rossz volt.
Eredj megint villáddal válladon,
A
széna szála hulljon úgy utánad
És bajszod alján rezgesd nádi
nótád.
Csak üljetek leányokkal legények
Átellenben két
vendégoldalon
Sorban, cicázva, rázással kacagva
Ha takarásból
jöttök alkonyattal.
Csak menjetek pár párral délután
Zöld
júniusba vén padon hüsölni
S gyermekkocsit futtatni és
fölé
Csörgőzni vígan bámész kisbabának
S a gyepre űlni s ott
teríteni
A zsebkendőre liptait, szalámit
S harmónikát kihúzni
hajladozva
És klárinéttal ríni kéjesen
És szandolinban a
moszat tavacskán
Evezni ingujjban s fehér ruhában
S egy pajkos
hullámtól sikítani
S a hintázás kacér veszélyitől
S nevetni
semmiért, az ifjúság,
Egészség és a jó kis perc miatt.
Csak
menjetek tánckertbe sört nyakalni
És színi szörpöt és cuppogni
cifra
Cukrokkal s nyalni cukros szátokat
S új dalra űzni a
forgó keringőt
Mely a mosolygó szédülésbe hí
És zöld piros
papírlánc égies
Szépsége mélyén alvadt lampiónok
Rózsás
borúlatában súgdolózni
És duzzadt kart és durcás derekat
Paskolni
s dugni csengős csókokat
És szembenézni a befőttnél
dúsabb
Édességben, jaj ifjú nemzetek
A nap ni csúszik és nem
esküdött meg
Hogy feljön holnap is! de édes az
Hogy szádat
málna mód csucsorba húzva
Parázs szomszédjához közel viszed
Ütő
szívvel, forróságot lehellve,
Dűlt homlokoddal, húnyva lágy
szemed.
Csak menjetek kuglizni s billiárd
Csatáin síma diadalt
nevelni
Csak menjetek labdázni mért mezőnyön,
Suhanni fény
alatt jégünnepélyen,
Csak menjetek saszlasz szagú szüretre,
Sötét
szánkán vihogva névnapolni,
Csak menjetek majszolni szép napot
S
habzsolni a forralt fahéjas éjt.
Gyújtsátok fel megint a
bált,
Borúljatok belé selyemben,
Alélt csipkékben, hajnal
szallagokban
Képzett hajakkal, szerzett illatokkal,
Ájult
uszállyal, repke legyezővel,
Bársonyban, hő aranyban és
hűvös
Ezüstben és lehúnyt tekintetű
Gyöngyökben és ellázadt
brilliántban
És rezzenő, zúgó, repűlve zengő
Vihar zenében,
rózsa homlokokkal,
Vált ajakakkal, süllyedő szemekkel
Lebbenni
körbe tűz csillár alatt
Jég arcú padlón, nézd a csoda bál
A
tükör falban messze andalodva
Hullámzik zsongván véges
végtelen
És elvisz észt és szívet elveszít.
Hadd halljam újra
lenn az utcán
Hogy búg a bőgő s majd a jó meleg
Sóhajjal újra
meglehelhetem
Egy hólapátoló fagyos kezét.
Adjátok vissza
szenvedésemet,
Ti szenvedtek most, én elfagyva várok
Mint a
göröngy s kisűlve mint a szén
És nem tudok csak puszta holdi
kínt.
Boldogtalan voltam helyettetek,
Fordúljatok meg
boldognak valók,
Kérlellek, kérlek, összekapcsolom
A két
kezem, hogy leggyöngébb legyek,
Letérgyelek nézzétek hogy
legkisebb
Legyek mindenki közt, ni földig ejtem
Pondró fejem,
sárgák a tengerek,
Látjátok sárgák lettek mint esővíz,
A
boldogság úgy sír utánatok
Eltévedettek, árvák, gyermekek,
Fűves
világra tett játék babák,
Adjátok vissza nékem a halált,
Adjátok
vissza már,
Adjátok vissza, adjátok vissza.
1917 szeptember
Olvastam a felhőt, a tengert
Tavaszt
meg őszt kijártam én már
Utaztam éven, éven átal
Álmodtam és
ébredtem én
Gyászommal nem kellek halottnak
Nem
kellek gazdagnak szívemmel
Szavammal nem kellek szegénynek
A
síró gyermek meg nem ért
A rózsa nyíló szája néma
A szélütött
fa nem ölelhet
Az őrült víz néz, rám nem ismer
A fölkelt hegy
süket tetem
Vad állat nyöszörög a pusztán
Len tűz
tolong a föld belében
Jég cirkál a világok mellett
Fenn lesnek
spicli csillagok
Itt homlokom lassan leáldoz
Sírom
fölött a hold vihog már
Csodálkozom, csodálkozom még
Örökkétig
csodálkozom.
Hová megy egy ákác levél
Kit a patakra
fútt a szél?
Én úgy nézem hamaroson
Ott úszik majd
a Maroson
Se Maroson se Kőrösön
Nem passzióz
örökösön
Siet a Tisza, felveszi,
A Duna tőle
elveszi
Oly könnyű mint a lehelet
Vinni egy
ákác levelet
És hajnalban hajnal előtt
Letenni a
tengerre őt
Tenger felett fölkél a nap
Lenn boldog
lángok ringanak
És ringva ringatják Kelet
Nyugat
között a levelet
Ni most ezüst, ni most arany
De mese
fényes dolga van
Haltól hajótól sose fél
Se jéghegytől,
egy falevél!
Csak élvez és csudálkozik,
Ég meg
tenger hogy változik
Habon habozva merre reng
Milyen piros
parton mereng
Míg hontalan s oly gondtalan
Ott
foszladozhat nyomtalan
Az óceán örök színén...
Szeretnék így
elmúlni én.
Hallod lépéseid ha sétálsz?
Az álmos
társalgást szoktad figyelni
Mit két cipőd folytat sétád
alatt?
Nem meglepő? kivált ha kavicson jársz.
Hát a kefének
halk seprű-neszét
Lesed füleddel ha hajad keféled,
Igen? s ha
társaság közt ülvén
Hasad megkordul, elrémülsz ugye
S egyet
köhintesz. Így van-é, felelj!
Beszélj: mit gondolsz egy-két
pillanatban
Olyankor? nem tudod? az a köhintés
De árva hang
az! a te árva hangod,
Oh arra senki nem szokott felelni.
Mit
is akartam mondani... igen,
Hűs és meleg szél sétál néma
szádon
Ki és be: a lélegzet. Életed.
Érzed? hallod? hát azt
hallod ha nyelsz?
E földön szolgálat nélkül maradtam
Nincs
semmi gondom, aaa unatkozom!
Nevess ki, örvendek ha szép fogad
van.
Igaz: te nem tűnődtél még egy percig
Mikor roppantak
tördelt ujjaid?
A csendes erdő nem jutott eszedbe
Hol vékony
ágat törnek valamerre?
Mondd, hát az ajkad ízét ismered?
Mondjad.
Hisz tán haraptad ajkaid
Te is mikor gőgödre szégyen ömlött
S
szemed gyujtotta vérvágyó harag
S reménytelen reményeid
mikor
Dühöngtek szíved rengő ketrecében
S szögezted a szádat,
hogy egy nyögés
Ne jöjjön a mélységes háborúból
Amit rendeznek
kórod bestiái?
Hát sóhajod mindig meghallod-é
S meghallgatod,
mondd? végigolvasod
Míg röppen halkan, azt a névtelen
Sürgönyt,
mit a távol halálnak adsz fel?
A kalapodra hullott már levél
Az
őszi fák közt? nékem a kabátom
S mellényem közzé is szállt egy
levél
S szívemre csúszott. Ó de furcsa ez.
Jaj hadd kérdezlek!
a friss kis hidegre
Emlékszel, amit ujjhegyedre vettél
Mikor
betűket húztál ablakon
Télben, midőn a hályogos üveg
Hólepte
kertbe s alvó múltba néz?
Szemed megérzed néha hirtelen,
A két
szemed, mikor húnyod s nyitod?
Érzed hogy él a két néző
csiga?
Sejdíted íztelen s érzékeny ízét?
Nem kóstolgattad azt
a ritka percet
Mikor melegszik a szem s elborul
S az
orrcimpákba is meleg vegyül
S csiklandós lesz belül, meg is
remeg
S szemed golyóján félig ecetet
S tokajit érzel félig s
ájuló
Eszmélettel látsz égő óceánt
Amely már összecsap
fölötted.
Én a szívem elajándékoznám
Úgyis
mindig csak bánatot hoz rám
Felvarrnám egy béna mankójára
Hóna alá
lenne puha párna
Ketté vágnák a szívem, szabnának
Piros
cipőt egy kis kódus lánynak
Vagy adnám az anyjának a búsnak
Elég
vón tán egy ebédre húsnak.
Nem is szakasztottam
Nem is
szagolgattam
Meg se tapogattam
Máris levirágzott
Az orgona
fája
Hiszen még tavasz van
Mondjad hova lettél
Mondjad mér
siettél
Mondjad hova lettél
Orgona virágja
Mondjad hova lettél
Mondjad mér
siettél
Mondjad hova lettél
Szerelmes szerelem
Szívem
orgonája
Hiszen még tavasz van
Úgy nézek utánad
Álom ez a
bánat
Úgy nézek utánad
Orgona virágja.
Úgy kínlódom hogy felvegyem fejem
Egy
pillanatra még, ti felhők
Örökre búcsút venni Tőletek.
Ti
felhők, kik fölöttem várakoztok
Bocsássatok meg, csókom el nem
ér
Ti felhők, lám a sárba fekszem
A góliát Baj a nyakamra
lépett
Ti felhők, bársony erdeim
Oh ifjúság
nászágyai
Angyaltiporta szőnyegek
Festmények, égi
múzeum!
Szabadság, emlék, gyermekábránd
Színház,
világtörténelem
Álmélkodó ősállatok
Oh tenger, édes óceán!
Ti
felhők, ünneplő tribűnök
Ti megváltást borító kárpitok
Szegények
fénylő palotái
Ti ártatlan rózsás megyék
Boldogságos
bandérium
Ti halhatatlan örömök
Oh néma, néma
himnuszok
Melyekben a magas jövők zenéznek
Ti felhők jaj
szólaljatok meg
Zengjétek hogy a tietek vagyok
Ájúlok, már
fájdalmam is megáll
Már szellemem, szívem kimúlik
Felhőim
mentsetek meg, felhők!
Vakok az emberek a földön
Ha én
elvesztem, nem lesz senkitek.
Úgy mint az elejtett falat
kenyeret
Felveszitek a földről, tiszteletből,
Úgy vegyétek fel
a szívet a földről,
A szívet, embernek a szívét
Úgy mint a csillagot megnézitek
Meg a
szentjánosbogarat meg a smaragd követ
Úgy nézzétek meg, olyan
kiváncsi fejjel
A szemet, embernek a szemét
Nem igaz? olvassátok a halottak nevét
A
koszorú szallagján mikor a gyászkocsi ballag
Olvassátok el a
meleg szegények homlokát
A meleg szegények homlokát
Ugye hogy könnyen adsz tüzet az
utcán
Ugye meg se gondolod, ugye rögtön el is felejted
Ilyen
könnyen adhatsz másnak is az életedből
Ilyen könnyű a boldogság.
Láttam ma reggel jönni a Napot
Köd
volt a fákra kötve
Tócsát kapott az országúti sár
Didergett
messzi kút, kazal, torony
S a foszló szürke sárga vatta közt
A
Nap, a gyulladó vörös Nap
Olybá tűnt mint az óriás narancs
Kit
egy beteg gyereknek nyújtanak.
De sokat danoltak nagy Magyarországon
Nem
danoltak annyit az egész világon
Angyalok hallgatták azt a magyar
nótát
A mennyországban is úgy írták a kótát
A sok barna hangászt ejnye már mi
lelte
Hallgat a hegedű, kiesett a lelke
A juhásznak meg a
furulya lett drága
Vagy nem ád az hangot, akárhogy próbálja
Énekes madarak erre nem is
szállnak
Dongók is tücskök is más hazát találnak
Nincs ki
tanítgassa fiúk jányok torkát
Ó de megnémultál te kis
Magyarország.
A hold sokszor sárga réz
S indián
országra néz
Másszor fél eydami sajt
Vérszín felhő
héjja rajt
Mint tüzes vas, ma olyan
Holnap
sülttök, komolyan
Néha oly szép ó arany
Mint a múzeumba
van
Néha halvány rózsapír
Néha zsíros vén
papír
Gyémánt szín, rizskása szín
Hol
sápadtság, mint a cín
Volt már kormozott üveg
S beütött
bohócsüveg
Némelykor jéghegy gyanánt
Ússza fenn
az óceánt
Aztán hajszál-féle fény
S mint a
handzsár éle, fém
Óh, tükrén most angyalok
Ezüst arca
andalog
Szent szerelmök hegedűl
Hallgatózom,
egyedűl.
Itt várnak, itt várnak
A szegény
leányok
Alkonyat felhői
Hulljatok le rájok
Nékik is hadd
legyen
Szép selyem ruhájok
Ti felállott nyirfák
Legyetek
legények
Ágatok öleljen
Mozduljatok kérlek
A szegény
leányok
Úgy várnak szegények
Szellő holdsugáron
Szerelmet
pengessen
A csillag, a csillag
Mint meleg hó essen
Elhagyott
ajkukra
Csókot hintegessen.
Holnap ha nincs több ifjúságod
A fejed
mondd a falba vágod
Szaladsz majd hajdonfőtt a járdán
S
óbégatsz csődületben állván?
Bukdácsolsz ájulsz és remegve
Kapaszkodol
minden gyerekbe
Belékötsz majd az élő fába
Azt rázod rángatod
hiába?
Kérvény hajítsz fel tán a Napra
Rárontasz
a rendőrre papra
És rúgsz harapsz habzol dühödve
Míg hurcolnak
s eltűnsz a ködbe?
Vagy majd monoklit kensz szemedbe
Utolsó
könnyed úgy szeded le
S hűlt sóhajod a rend javára
Ráfúvod a
szivar havára?
S élcet hajtasz s vihogsz erővel
Szemközt
a bűvös úri nővel
Gerinced ej ha! mint a létra
Tekinteted
kacér rakéta
Simmizni kelsz ha bezabáltál
Lerészegít
az a csinált bál
Szemed megfúl, kicsap a nyelved:
Lehet
csupasz bőrt tenyerelned
Úgye! s kisütsz majd minden
reggel
Frissen beretvált két füleddel
Bajuszkád közt francia
festék
Fogaid márvány sírkövecskék
Tavaszt lehell, ha nem is ingyen,
Chipre
a nyakon, parfüm az ingen
S majd a brijjantin dúsan adja
Kamasz
fényét rongyos hajadra
Ó képedből szerveznek újat
A
ráncaidban dúló ujjak
Tyű strimfild masnid de betyáros
Ismer
mint a rossz pénzt a város
A masszőrt óra hosszat tűröd
Nyűtt
hangod cukron köszörűlöd
Szerekkel gerjeszted szerelmed,
Jóság
mélyedben sohse gerjed
Suttyomban hörgesz és kehelgetsz
Lépcsők
után hülyén lehellgetsz
De csámpálsz télben rózsa arccal
Mert
az be lesz rózsázva kvarccal
Kényes leűlés meg felállás
Félórás
fontos fogpiszkálás
Orrtörlés is vagy fertályóra
Mintha
vallásos aktus vóna
Sajtok primőrök és likőrök
Vizek
porok: bendői őrök
Soha egy jaj, soha egy álom
Soha egy vágta
a halálon!
Látlak ha csókod kedvesítni
Elfordúlsz
ajkad nedvesítni
S les a tükör, szemedbe mondja:
Csaló te,
szörny, te dög, te ronda!
Nem jobb vón mondd míg hortyogsz kéjjel
A
guta rajtad ütne éjjel
Vagy míg egy csíz visít epedve
Kővé
vált szíved megrepedne.
Mit ér nekem hogy jön már a tavasz
S
rigó meg cinke mind reá szavaz
S az égi felhő rózsaszín selyem
S
ocsúdik rajta álomszerelem
Mit ér nekem!
Mit ér, hogy száz
huncut mosolyt kapok,
Mit ér a víz hogy issza a Napot
Mit ér a
rügy hogy hízik, hogy tolong,
Hogy öklelőzne mind a kis
bolond,
Mit ér nekem!
S hogy a galamb a tiszta földre lép
Hogy
hencseregnek a szabad gebék
S mezitláb football nyargal a
gyepen,
S biciklisták jönnek, mint ünnepen,
Mit ér nekem!
S
hogy némák száján boldogság gagyog
S hogy a tavalyi szalma hogy
ragyog
S az új kutyák hancúznak a tanyán,
Ha most is sír az én
szegény anyám.
Úgy szeretnék a szegény világnak valamije
lenni,
Nap, akitől kezdenek a házak reggel melegedni
Vagy a
csillag az esthajnalcsillag, ki első az égen,
Kinek minden
cselédek örülnek a borult vidéken
Vagy az álom, betegek meg bénák melyben
elpihennek,
Melyben se a bánat, se a szégyen, se a bűn nem
szenved
Furulyaszó, mely az erdőn túlról késő este
reszket,
Szomorúfűz, aki meghallgatja a kis fakeresztet.
Villám futott borult szemem fölé
Hogy ellopózott a kezem fején
Kisujja
körme éle
Azt éreztem, hogy hangya sétál
A
szívemen, vagy erdőben, melegben
Sejtettem rózsaszín vonaglást
Opál
hajnal s ezüst reggel között
Láng, láng lepett el tengert kerteket
Pillám alélva hullt és rozsda
ködben
Fúltak, vakúltak gyémántos Napok
Betett szememben tűnt egy karaván
A
messze, messze, messze Szaharán.
Megláttam egy felhőt
Szép viola
felhőt
Olyan volt, olyan volt
Mint a boldog álom,
Szoboszlai
kenyér
A hetivásáron,
Gyenge domb a pusztán,
Koszorú a
bálon,
Olyanforma felhő,
Olyan teljes forma,
Mint az a te
orcád
Teljes Magyarország
Néztem azt a felhőt,
Halványodó
felhőt,
Megállottam, néztem
Odafenn az égen,
A rózsás, a
füstös
Alkonyatvidéken,
Úgy fájt az én szívem,
Ahogy nem
fájt régen,
Néztem azt a felhőt,
Míg a magas
szelek
Széthúzták, elhordták,
Volt, nincs Magyarország.
Csókoljatok meg csillagok
Én vágyva
vágyva vágyva vágyom
Oly őrült láva dűl a számon
Már el nem
oltja nőnek ajka
Se hó se jég nem hűthet rajta
Égen földön
szomjas vagyok
Csókoljatok meg csillagok
Csókoljatok meg csillagok
Elváltam én
már a világtól
Nem kérek altatót virágtól
Nem kérek én mosolyt
a naptól
Bíbor halált az alkonyattól
Csók nélkül meg nem
halhatok
Csókoljatok meg csillagok
Csókoljatok meg csillagok
Hallom
pirúlt hangjegyfejecskék
Hogy zongoráztok bűvös estét
Kigyullad
mák álom honában
Kerengve sűrű koronában
Mily boldogságra
virradok
Csókoljatok meg csillagok
Csókoljatok meg csillagok
Ti csöpp
pulyák, reszketve fáztok
Hiszen pucéron éjszakáztok
Lenéztek
egy testvért szemelve
Jövök már, szívem szám emelve
Örökre
meleget adok
Csókoljatok meg csillagok.
Esik a hó nézd!
Májusba! Délbe!
Hiszen
a nap süt
A liliomokra.
Jaj persze, tavasz van
A gesztenye
pelyhe
Szabadul a fáról
Úgy mintha tavaly vón.
Mi hajtja
nem értem
Oly csenddel iramlik
Irulva pirulva
Mint késett
konfetti
Az elaludt bálon.
Hopp pedzi az arcom,
De drága
kis érzés
Hogy viszket utána.
Oly jó most megállni
A szemem
betenni
Mosolyba borúlni
Egy édeset nyelni
Alélva
csalódni
Hisz álom az élet,
Hisz élet az álom.
Ki tudja a némát
Milyen hangja
volna
Azt a dalt ki hallja
Amit az danolna
Milyen szép szeme volt
Ki tudja, a
vaknak
Mennyi mosolygása
A kitört ablaknak
Milyen felhője volt
A fekete
éjnek
Milyen tündérálma
Itt minden szegénynek
Akkor Rómában élt szegény
Ferenczynk
Canova szép kezét szolgálta ott
A nagylelkű
mestertől, úgy meséli,
Derék darab márványt kapott
Dermedt tej volt, Carrara boldog álma
És
ő se nem szentet, se nem királyt:
Egy méla lombos főt képzett a
kőből,
Az édes bús Vitéz Mihályt
Vendégek jöttek, London útazói
Azok
közt volt egy fátyolos leány
Az kék szemét a márványon feledte,
S
átlengett hangja fátyolán:
"Csodálatos bánat borúl
szívemre
Ábrándkép ez? vagy élő lény vajon?"
"Oh
miss, itt járt s a föld alá merült már
Fájdalmasan, fiatalon
Poéta volt, nevét miért is ejtsem
Magyar
lett ő, mindegy élt, vagy nem élt."
A lány még nézte.
Hívták, arra fordult,
Indult, lehajtva rab fejét.
Ó de szeretek
Minden kis
tiszta
Körbenyírt hajú
Vadrózsa bőrű
Szappanos szagú
Új
kék ruhájú
Matróz galléros
Úri gyereket
Ó de szeretek
Minden
maszatos
Grádicsos hajú
Karikalábú
Leguggolt fülű
Trachomás
szemű
Tepertős szájú
Paraszt gyereket
Te nap virradj az eszkimóra
Az a sötét
álom lakója,
Egyszer süss ott a vaksi jéghazában
Akkor leszel
Nap istenigazában
Oh boldogság, te föld szerelme
Fordulj
meg már, nézz egyszer erre
Százszor boldog lesz az az arany
orcád
Ha mosolyog a könnyes Magyarország.
Ez, ládd, a kínok koronája
Szenvedni a
tulajdon bűnödet
Nem, arról nem tud egy teremtett lélek
Se
pap, se kedvenc nő, se hű barát
Ajkad mélységes émelyt panaszol
S
megromlott szíved nem lehet kihányni
S nem kapsz országot hol
feledni tudnál
Nap hold örökké razziáz reád
Szélvészes fák
szörnyülködnek feletted
S te túl kívánnád élni a világot
Merengve
érthetetlen perceden
Ez az mi sétádon fejed lenyomja
Az
orchesterből ez dördül füledbe
Ez fogja meg szemed ha
olvasol
Köhintsz a csendben és magadra eszmélsz
Ki is vagy és
mit műveltél magaddal!
Oh, szenvedés mi rád gyűl mint a
háj
Legesleggyöngítőbb malária
Kórháza sincsen és nincsen
neve
Megőrültél s nem venni rajtad észre
Amint nem látni hogy
bolyong pupillád
Éjféli tón, ahol sápadtan úszik
Elűzött
boldogságod hattyúja
Jaj csak bűnhődni! a segítő sóhajt
Elvonni
szádtól mint korsót a rabtól
A tükröket sunyítva kikerülni
Vagy
jó sokáig szembesíteni
Magad magaddal, megfogózva nézni
A
tükröt, a pokolnak ablakát
S borzadni hangodtól mikor
nevetsz
Cukros csókodtól elfordúlni búsan
És felhorkanni bájos
álmaidból
S gúnyolni fényes sóvárgásaid
S elhinni s fel nem
fogni sohasem
Hogy ez te vagy s együtt maradsz magaddal
Egész
nap és álmodban éjszaka
S a föld alatt a sírban összezárva.
De könnyű neked
Pillangó, pillangó
A
te életed
Egy könnyű tangó
E félig alvás
Ez vón nekem való
Bolond
andalgás
Örökös kóstoló
Baj vón a legnagyobb
Boldogság
nékem
Ha nem illanandó,
Végem volna, végem:
Én gyöngébb
vagyok
Mint e néma tangó
Pillangó, pillangó
Nézzed azt a csikósbojtárt
Hogy vágtat
a Hortobágyon
Mint egy puszta nagy világon,
Kék ingújja
gatyaszára,
Túzok tolla az a sárga
Kit a csikós oda
tűzött
Szoboszlai kalapjára
Nem hallik már a zörgője,
Réz zörgője
a csikónak
(Az égen vad ludak szólnak)
Bőr sallangja az még
lebben
Fejét hányván a melegben
És a szélbe hosszú
farka
Uszkál mindig sebesebben
Tenyereddel a Nap ellen
Nézz utána míg
csak láthadd
Nini, már a habon vágtat!
Nem alszom én, de ez
álom:
Hattyúfehér oceánon
Száll a csikós a mesébe
Délibábos
Hortobágyon.
Nagyhortobágy
Talán a tenger mélyéből jövök
Mert úgy
esik le néha a fejem
Hallgatni méla, méla lágy selyem
Borúlt
és zúgó csendet, mely örök
Felhők közül ereszkedem talán,
Megállok
itt az alkonyat alatt
Én nem tudom, valamim ott maradt,
A
boldogságom, fenn az ég falán.
Csalódás volt az én borom
Rózsás
kertem merő korom
Árnyék, sohaj hosszúra nőtt
Ó ciprusok,
főúri nők
A csillagokból estem én
Itt lenn
szívet kerestem én
A hold, a nap nem szívek ők
Ó ciprusok,
főúri nők
Mély útamon tűnök tova
Soha semerre
sehova
Kimúlok mint szél és idők
Ó ciprusok, főúri nők
Az alkony néma húrjain
Elhúzom hárfás
újjaim
Tengerre zeng az árva gőg
Ó ciprusok, főúri nők.
Megérzem
Mikor a fát meg az eget
Az
ablakon keresztül nézem
Oly fáradt,
Oly bágyadt csak én
lehetek
Amilyennek látom a tájat
Érzékeny
Vagyok nagyon. Fájnak az
üvegek.
Fáj semmi is. Régen rossz nékem!
Nem megy ez a vers dámának
Se az
ország kormányának
Se magyarnak se zsidónak
Csak a fekete
rigónak
Az én szívem, mely vidéki
Régi
tisztelője néki
Különösen respektálom
Hogy itt lakik télen
nyáron.
Velünk fázlódik míg nyár lesz
Ilyen
drámai madár ez
Ha cigány is, ha paraszt is:
Úriember, príma
klasszis!
Madaram, csak tűrd el kérlek
Hogyha
szemedbe dícsérlek,
Ha hálámmal pötty leventém
Cirógatlak
tollad mentén
Nem szoktál tükörbe lesni
Se
fényképészt fölkeresni
Bárcsak látnád pedig, bárcsak
A rigók
mily elegánsak
Nincs Zwiebacknak próbalánya
Nincs
mágnásnak díszdolmánya
Kiér adnám jó kis állat
Pernyeszínű
tollgúnyádat
Se hajdú sárga csizmája
Se színésznő
harisnyája
Hogy ne lenne hetykébb nála
Bagaria lábodszára
Amint lebbensz, amint nyugszol
Farkod
játszik, fejed kuksol
Amint moccansz esők mellett
Nézhetné a
cári ballet
Úgy figyellek tolvaj kéjjel
Ha az
ágról nézel széjjel
Borostyán csőröd esetleg
Parancsol egy
cigarettet?
Nincs szívemben oly szerelem
Nincs oly
tréfám, nincs oly elvem
Nincsen oly eszményi, mint az
Mikor
egyet furulyintasz
Mondd éhes vagy, vagy ihatnál
Mikor
rigó hangot adtál
Vagy tán egy csepp csókot innál
Ha torkod
tündérje trillál?
Kár hogy olyan csoda nem nyit
Hogy nem
érhetünk el ennyit
Hogy egyszer csak nyelvem érted
S
bemutatkozhatnám néked
Én emlékszem anda csendben:
Ismertelek,
te is engem,
Hajnalálom közbe híven
Elfájúl füttyödre szívem
Hogy élsz te meg szavak nélkül
Hogy
élsz te meg javak nélkül
Hogy élsz te meg isten nélkül
Hogy
élsz te meg minden nélkül
Társaságom vajon kell-é
Meghínálak
kályhám mellé
Szolgálnék téli diétát,
Fenyőmagot, sárgarépát
Úgy sajnálom, mikor sétálsz
S arra
lépek és odébb állsz
S felszállasz a fán egy helyre
Mintha
finom lift emelne
Amit piszkolsz az is tiszta:
Egy
galambszín kis giliszta,
Meleg... még él a kis árvám
A kalapom
karimáján.
Ki üldöz mindétig vajon
Te vadlibák,
te vadlibák
A hályogos sötéten át
Te bús, te barna vadlibák
Hol vár kvártély, jó lámpafény
Te
vadlibák, te vadlibák
Te kicsapott csapat diák
Te bús, te
barna vadlibák
A jég, a szél krisztustalan
Te
vadlibák, te vadlibák
Mit tettetek ti nagy hibát
Te bús, te
barna vadlibák
Hol hangoltak szátokba jajt
Te
vadlibák, te vadlibák
A hold is búvik hogyha lát
Te bús, te
barna vadlibák
Fölkél a nap, jön a vadász
Te
vadlibák, te vadlibák
Meg nem sajnál a vad világ
Te bús, te
barna vadlibák
A hat hídat el kell zárni
Be kell a
Dunát deszkázni
Vagy dróthálót kell rá tenni
Ne lehessen
nekimenni
Jönnek jönnek a szegények
Látjátok már
nem is félnek
Holnap mind a hídon lesznek
A halálba
bukfenceznek
Süthet a nap a Dunára
Kacsinthat a
felhő rája
Sötét lesz a Duna háta
Akár a papok kabátja
Ez a folyó meg fog állni
Halott hangon
fog kántálni
A hala majd mind elhagyja
Vagy ott szorúl
megrothadva
Ha olvasztott arany csurogna
Könny
helyett két szememből,
Ha sóhajom selyem szál volna,
Pamut
lehetne legalább!
Ha véremnek minden lökése
Egy-egy ital
tokajit adna
S a haldoklóknak egy-egy percet érne
Pillám sűrű
szökellete.
Ha milliónyi pórusom
Fűtést küldhetne télire
S
kezem lebbentve mint a bűvész
Szórhatnék széjjel a
világra
Csókot, jó szót, füttyöt, kacajt
S minden lépésemből
csudára
Házhely meg szép kis kert kerülne,
Én éjjel-nappal
vándorolnék
Higyjétek meg hogy le sem ülnék,
Ha térgyem
érezném gyűrődni,
Felnéznék, egy kortyot húznék az égből
S
danolva ballagnék tovább.
Nótába nem írnak
Gomblyukba nem
tűznek
Nem tesz kirakatba
A virágos üzlet
Mert te nem vagy
ritka
Mert te nem vagy drága
Csak az árokpartról
Nézel a
világba
Mintha kis nap sütne
Orcád oly szép sárga
Te
pitypang,
Te pitypang virágja
Az urak, a dámák
Úgye rád se
néznek
Tán le is tagadnák
Az ismeretséget
Pedig hogy
meggyúrtunk
Hogy agyontépáztunk
Te kezes, te kedves
Falusi
pajtásunk
Hófehér lelkedet
Szétfujtuk a nyárba
Te
pitypang,
Te pitypang virágja
Ezennel én tőled
Bocsánatot
kérek
Köszönöm azt a kis
Könnyű gyermekséget
Köszönöm hogy
itt vagy
Lehajlok utánad
Gyere bemutatlak
A kaméliának
Csak
nevess rá bátran
Mezitlábos árva
Te pitypang,
Te pitypang
virágja.
Köszöntelek mint napfényben hulló levél
Kényes nyögésed nem jut a
fülemhez
Szemeden át a végtelenbe nézek
Hajaddal játszom s
elfelejtem a neved
Csókom csalás, álom visszhangja
hangom
Alakom a forgószél képzeménye
Hazám a köd, majd
eltévedsz és sírni fogsz
Árnyék kezemből ujjaid
kiesnek
Sikolthatsz, odaadlak a halálnak
Nem élek én, én meg
se hallhatok veled
Menj, mézes hőség, útonálló szépség
Mit
kérsz? fejem némán azt inti: nem nem
Nincsen szívem, szívem
helyén a föld szorong
Az alkony ünnepélyén vérzem érted
A
holdból egy súgárral símogatlak
S köszöntelek mint napfényben
hulló levél.
Nagy nagy madár ez a bánat
És nem
tudom honnan szállhat
Honnan szállhat, hogy találhat
A
szívemre ez a bánat
Sasmadár lesz ez a bánat
Már
megvénült, már elfáradt
Vágyakozik meleg tájra
A szívem gyenge
dombjára
Ide szokott ereszkedni
Két szárnyával
terjeszkedni
Körmeivel belé vájni
Úgy tanítja fájni, fájni
Hol ihattál hol ehettél
Ilyen mázsás
mikor lettél
Elterülve nyögök halkan
Amíg itt tanyázol rajtam
Se kérlelni se vadulni
Nem tudok én
szabadúlni
Csak alélva várni tűrni
Mikor tetszik elrepülni
Hány fellege volt az égnek
Mind
elkísért hozzám téged
Attól támad szerte széjjel
Ilyen
hajnaltalan éjjel
A nappal holdja voltam
Halványan
haldokoltam
Éjből való delejjel
Felhőre hajtott
fejjel
Pilláim ejtve szépen
Álom lett néma
képem
Mélyen tengert virágot
Szerelmes szűz
világot
Még sejtettem s óh halkkal
Sóhajtó
béna ajkkal
A végtelenbe oldott
Fájdalmam
felmosolygott
De tüntem már merengve
A csillaglakta
csendbe
Az égen szürke kéken
Lappangva múlt
emléken.
Hajó megy messzi
Az óceánon
De
állni látszik
Mint alvó álom
Az élet sokszor
Nem áll így véled?
Jaj
pedig múlton
Múlik az élet.
Holdfényes nyírfát láttam, néztem havak
rogyását,
A cinke tollát láttam, bújó füttyét füleltem
Hallgattam
messze menydörgését tavasszal, ősszel
Fehér ökröt meg sárgát
láttam mezőn merengni
A víz szövését néztem, nap csillagjait
abban,
Szagolgattam virágot, virágot tapogattam.
Virágos
zászlók úsztak felettem fönn az égen
Úgy múlok én el innen nehéz
arany szívemmel
Én mindig emlékszem majd fűszálra,
harmatcseppre,
Lepkére, aki nyáron szállott mint néma
álom
Emlékszem, emlékszem majd, én ezt el nem felejtem
Bármerre
lengek majd, vagy ha úszom nem tudom hol
Mélázom, el nem fogyhat
belőlem a csudálat:
De gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva.
A sötétkék inges csikós gazda
Odafenn
elmordúl
Káromkodik, karikás ostora
Feje felett fordúl
Cserdít egyet, olyat hogy kigyúllad
Belé
a csapója,
Mind nyargal a vad sörényes felleg
Szerteszét
alóla.
Ahányszor szépséges felhőre nézek
Szúrós
szemét repüljön a szemembe
Úgy álljak meg pislogva kínnal
És
vérig gyúrjam a szemem,
Csakhogy ne lássam azt a felhőt,
Csakhogy
ne fájjon már a szépség,
Szokjam le már a rémült leskelődést
Az
Álom ablakán
Egyet találjon ütni még a szívem
Merész
szűzecske titkos mosolyától,
Görcs kapja meg lágyúló szívemet
És
elvágódjam, ott a flaszteren
Úgy mint a szívbajos szegény
A
száját tátsa majd a népség
És émelyedjen és vihogjon
Ha fúvom
a habot s öt ujjam dermed
Egy árny Halál előtt
Csak egyszer merje még a hiú
bánat
Szalagjait ringatni sóhajommal,
Bolond szélvész rontson
nekem
És csapjon a kórház falához,
A gyászosok sírása
mosson,
Dobhártyám a jajszó repessze,
Az embergond öntsön
ködöt, ne leljem
Az Ifjúság nyomát.
Ha nincs vágy a szívedben
Barbár a
bomló rózsa
S fáradság túlságos szaga
Az ég ha kék is, szürke
mint a jég
A felhő mind oly életúnt fakó
Mint vén ponyván
esőknek foltjai
S a fülemile hajnali szava
Csak annyi mint ha
cseng telefon.
Sajnálom a tengert, mert nincsen ősze
Nem
tudja az a vas tenger, mi ez
E szőke bánat, bűbáj, szerelem.
De
szép is vón olyan szeptember egyszer
Hogy szállna, szállna a
hervadt levél
A vadonat kék vízre végtelen
Honnan, csudából,
álomból, az égből.
Szegény matrózok nem hinnék, hogy élnek
Úgy
ámulnának a korláthoz esve,
Tengerbe hullna a matrózpipa,
Helló!
helló! repdezne jobb kezök
S még mit szólnának
iskolátlanul,
Bolondot, ünnepit, jaj, nem tudom
S mit
képzelnének a sirályok is
Gyáván sivalkodván,
szokatlanul?
Buknának, csipkednék a levelet,
Falánk szemök
görögne gyanuval,
Aztán engedne szárnyok, a feszes
És
elfogódva halkal lengenének
És enyhe rózsaszín lopózna
Eszméletök
ködös jegére
S talán el is mulasztanák
A szép zsíros halaktra
törni,
Kik a hullámot orrukkal kiszúrták
S nézik, nézik, nézik
merev szemökkel
Szétfoszlott alkony aranyos rogyását
Vagy mit
látnak, mit láthatnak vajon,
Hiszen reggel volt az imént az
égen,
Nincs is fejökben ész tűnődni, nincs,
És nincs oly
lelkök szálkáik között
Mely boldog és boldogtalan lehet
S
nincs hangjok mint nekem, sóhajtani.
De szégyen élni
De szégyen élni
Tovább
köszönni
Tovább beszélni
Jaj emlékezni
Jaj mindent
tudni
Hallgatni szépen
Némán hazudni
Szégyen a sóhaj
Szégyen a bánat
E
hütlenségre
Nincsen bocsánat!
Borúlj rám felhő
Tenger ragadj el
Őszi
köd rejts el
Napfény tagadj el
Bújkálni, várni
Haláltól félni
De
szégyen élni
De szégyen élni
Remélni, hinni
Éghez epedni
Szívnek
dobogni
Meg nem repedni.
Nem érzi a halott veréb
Ha a ló a
begyére lép
Csak a szívem érzi
Nem érzi a száraz levél
Ha sárba teszi
le a szél
Csak a szívem érzi
Ha válnak néma fellegek
Nem érzik azt
meg az egek
Csak a szívem érzi
Nem érzi nyíló rózsa azt
Hogy
elvesztette a tavaszt
Csak a szívem érzi
Nem érzi azt a sárga hold
Hogy végtől
végig árva volt
Csak a szívem érzi.
Ábránd derül elébem, esztelen
Holnaptól
fogva járnánk meztelen
Ingünk a napfény, a vihar a
fésünk,
Szerelem vón őszinte nevelésünk
Én nem tudom szívünk mikor szeret
Egyet
szeretne csak vagy ezeret?
Az ölelések vinnének kerengve
Mint
hullámok a tengert végtelenbe
Sejtek csókot többet mint
eleget
Csillagos földet, pipacsos eget
Erdőkön élnénk, senkitől se
félnénk,
Százszor többet danolnánk mint beszélnénk
Csapná a záporos május szelével
Vizes
testünk szirommal, zöld levéllel
Színt játszva, mint a selymek és
halak
Versenyt futnánk a szivárvány alatt
A sóhaj híd vón estéből az éjbe
Öröm
hegyéről álom felhejébe
A tiszta könny altunkban esne
meg,
Nyílnának reggel harmatos szemek
Azt sem tudom, dolgozni kéne-é,
Vagy
csak vonúlni a szüret elé
De tán még a szüret sem érdekelné
Az
élet csak szerelmet énekelne
Csak csókot ennénk, legjobb földi
jót,
Nem vón kinek leverni a diót
A Nap borúlván, mennénk mind
mesélve,
Lábunk megmosni csendes fűzes érre.
Fejünk merengés félre hajtaná,
A
mosoly ajkunk nyílva tartaná
Amit beszél a víz, a lomb, az
állat
Füleink mindent hallván hallanának
Tollát a gerle s hervadat felé
Levelit
tölgy útunkra ejtené
Jaj, csuda vón az őszök levele:
Pillangó,
ki nem száll, csak lefele
Télen beesné hajaink a hó
Óh, báj vón,
bál vón, bomlani való
Állnának szembe a fiúk, a lányok,
Merő
fehér anyók meg aggastyánok
Vón hahota, az ég ketté hasadna,
A
boldog isten is velünk kacagna.
Akkor sajnálom a szegényt
Ha olvas egy
boldog regényt
Szorulva a villamoson
Meg a hídon ha
nekidűl
Bámulni, hogy a víz oson
S ha lép vasárnap
egyedül,
Mint úri ember, sarlatán
Kaucsuk gallérral a nyakán
S
nyakkendőtűvel és igen
Fényesre nyalt cipőiben
Vagy hogyha a
telisteli
Csapatba ő is beleáll
A Ritz előtt, ha zene szól
(A
járdán is hallani jól,
Bent ünnepély foly, csoda
bál)
Lábujjhegyen ha odaáll
S a kis lányát fölemeli.
Mért áll a nap felettünk, mért fut mindig
a hold?
A föld mért alszik mélyen, miért eszmél a víz?
Virágok
mért hallgatnak, mért hangzik a madár?
Szemünk miért hord barnát meg kéket, mért
vajon?
A szőllő mért lett édes, miért lett sós a könny?
Más
más hangon miért szól a férfi, női hang?
Nem sejtik ezt vegyészek, hervadt
professzorok,
Miből, mióta, honnan kelt egy ilyen
világ?
Merenghetek s a hosszú csöndet faggathatom
Öröm miért örvendez, mért fáj a
fájdalom?
Mért rossz a rossz a szíven, miért nem jól esik?
A
hó mért jön fehérben, miért sötét az éj?
Meghalhatok, szemem csak bámul tovább,
tovább
Talán lát egy tavaszt itt sárgán lobogni majd
Meg kék
havat havazni, az is de furcsa lesz.
A Nemzeti táján
Jobbra balra
járja
Összevissza járja
Mind a maga útját
A rengeteg
ember
A rengeteg árva
Az a nagy nagy rendőr
A két karját
nyitja
A két karját nyitja
A téveteg népet
Arra
megállítja
Erre megindítja
Úgy áll tárt karokkal
Utca
fejedelme
Utca fejedelme
Te, hogyha
valakit
Szórakozottságból
Egyszer megölelne.
Hadd látogassalak meg elhagyottak
Hadd látogassalak meg elhagyottak
Hisz
én is el vagyok hagyatva
Sötét van és hideg van
egyedűl
Cseréljünk sóhajt szerteszórt szívek
Hozzátok érek,
megszólítalak
Idegenek kiket nem ismerek
Hisz idegen vagyok
magamnak én is
A testem lelkem ismeretlenek
Szeretni kívánnám
saját magam
Hát hadd szeresselek hasonlók
Hát hadd szeresselek
szegény szegények
Mert én szegény szegény szegény vagyok
Egy
fűszál nem nő sík tenyeremen
Arany nem foly csak sárga víz
szememből
Felhőkhöz ágaskodni nem birok
Hogy tapogassam és
szagoljam őket
Vének karoljatok belém
Én jó pajtásotok vagyok,
mert nékem
Az élet messze s a halál közel
Ti asszu hangú érdes
férfiak
Borítsátok vállamra kezetek
Én is bűn gond és búbánat
vagyok
Jaj gyermekek kis tiszta gyermekek
Lepjetek meg mint
tavaszi kiöntés
Hadd essem el botolva köztetek
Tudatlan,
gyönge s ártatlan vagyok
Csúfoljatok ki mert otthagytalak
Arcomba
hulljatok lombok virágok
Leányok asszonyok, leányok asszonyok
Én
nem vagyok más nemzet, más világ
Szívem tűpárna s két ajkam
panaszt köt
És éjjel nappal csókot álmodok
S két bimbót látok
két holt mellemen.
Mindig szólhatnám
Valamit néktek
Ti
kék szeműek
Ti kék szeműek
Azt hogy csudálom
Szemetek kékjét
Azt
hogy nem értem
Fel nem foghatom
Sokszor úgy nézem
Ti bábok
vagytok
Porcelánból van
Kék szín szemetek
Alig hiszem el
Hogy ti is láttok
Itt
színről színre
Mindent a földön
Fáradt vagyok én
Én barna szemtől
Ha
bele nézek
Csak elfáradok
A kék szemekbe
Jól esik néznem
Lányé,
gyermeké
Vagy öreg úré
Ti kék szeműek
Ti szebbek
vagytok
Szerelmesebbek
Ártatlanabbak
Úgy hiszem néktek
Több közötök van
A
kék egekhez
A tengerekhez.
Bámulom hogy indul
Hogy száll
lefele
Emitt is amott is
A fa levele
Mint az új pillangó
Ijedez, haboz
Mint
a ballerína
Fordul, hajladoz
Mint a szökött csillag
Rézsut úgy
inal
Mint hó hull december
Lágy álmaival
Ezüst napsütésben
Havaz az
arany
Boldog az én szívem
Vagy boldogtalan?
A veréb, a cinke
Hova
tűnhetett,
Szellő se zavarja
A szent ünnepet
A sóhajom én is
Úgy tartogatom
Nem
merek moccanni
Ezen a padon
Én vagyok a Hold, az a bús téveteg
Tőlem
ne féljetek
A tajték felhő mely az égen andalog
Én
vagyok, én vagyok
S a tépett plakát is mikor úgy
didereg
Mint az árva gyerek
Az a gazdátlan eb, az is én vagyok
Jaj
fel ne rúgjatok
Az alma ha adja azt az álomjó
szagot
Érzem az én vagyok
Én vagyok, én, az az őszi levél
Kit
rád fricskáz a szél.
Tudnád hogy fáj, tudnád hogy szenvedek
Te
házőrző, hogy így ugatsz felém
Míg lépek itt a villa rácsa
mellett.
Elő loholsz a nyírott pázsiton
Dülled szemed s az
ínyed láttatod
Hörgesz, ugatsz, ugatva kapkodod
Fel-fel remek
fejed te jó kutya,
Ugatsz, ugatsz, ugatsz dühödve rám.
Mi
lelt? Tolvajnak nézel engemet?
Fényes nappal van, zárva a
kapu,
Csak nem hiszed hogy most vállalkozom!
Nem is láttam
jóformán ezt a villát,
Azt sem tudom ki bújt el itt előlünk
A
jó módját én nem kívánom el
Akárki az, tőlem békén mulathat
Vagy
nem mulat jól? oh azt fájlalom.
Te tán úgy képzeled hogy rossz
vagyok
Mert semmim sincs, csak lángot gondolok
S a szívem
mérget főz, lehelletem
Gáztámadás, nézésem tűzveszély?
Nem
nem, derék állat, tőlem ne tarts
Nem száll itt békanyál
ártatlanabb
A sóhajomnál s két szemem ha pillant
Földön járó
csillag világa az
Rendetlenség, rútság, halál felett,
Nem tud
rossz lenni szívem, gyöngyvirág
Csak illatozni tud; s édes
gyökér
Marcangolhadd, csak édes, édes az.
Látod megállottam,
térítelek
Reád mosolygom tiszta kedvemet
Hangot kínálok,
füttyöt dünnyögést
Adnám a rács közt ujjaim neked
Tarkód
vakarnám, hátad mángorolnám
De hát békűlni nem méltóztatol
Hiába,
sőt annál jobban haragszol.
Cipőm orrához ó ha szimatolnál
Rögtön
nyaldosnád meztelen kezem
És jó barátok lennénk ízibe
De
sajnos elfogúlt vagy kedvesem
Gazdád az istened s hogy így
ugatsz
Az szent szolgálat, istentisztelet.
Vajon mi légyen
mind e vad vu! vu!
Én úgy szeretném ezt megérteni
De nem
kaptam szótárt az ebbeszédhez
Csak bámúllak mint kábúlt
idegen
Úgy hallgatom hamis szónoklatod
Embertelen szinészi
dikciód.
Gyöngít a bánat, elsajnállak itt
Szegény bolond,
megrontott pára te
És szégyelem magam, de szégyelem
Hogy
bélyeget nem lelsz az arcomon
Hogy nem sajdítod semmi
lelkemet
Hogy nem rezzensz s torkod meg nem szorúl
Hogy nincs
sugalmad s fény szemed mögött
Nem virrad, hogy rám ismernél
talán
Ki itt a Földön a szívére vette
A szíved, álmod,
árvaságodat.
Megyek már, szervusz; ládd fejem lehajtom,
Magamban
tengermélyen megcsalódtam.
Ugass kutyám, ugass ha jól esik,
Ha
nem tudod hogy engem nem szabad
Ugatnod. Nem baj, fő hogy
élvezel
Amíg ugatsz, úgyis hosszú a nap,
Hosszú, hosszú,
unalmas, óh tudom.
Köszönöm oh május hogy láttalak
Hogy
fulladoztam orgonák alatt
Köszönöm fűves nyár a meleged
Melengettél
mint édes gyereked
Köszönöm ősz a sárga levelet
A
boldogság jött bálba teveled
Tél, tiszta tél, köszönöm halk
szavad
Kezemre szállott friss pehely havad
Köszönöm felhők, álmot varrtatok
Álommal
engem betakartatok
Köszönöm üdvösséges éj neked
Az égi
fényt, a gyémánt éneket
Köszönöm óh csók, hév illat zamat
Hogy
itt megested érző ajkamat
Jóságos jóság tündér cseppje,
könny
Kóstollak, köszönöm, köszönöm.
Valami szél most szállni kezdett
Nem
érzem én, nem érzik azt a fák
Nem érzi azt a végtelen világ
Csak
egy pár margaréta reszket
Éjfél felé az ég alatt
Oly hangulat
esett le rám
Hogy fent az ég az óceán
S a csillagok aranyhalak
Az én életem nem élet
Csak életet
játszik
Az a fa vagyok kérlek
Aki a vízbe
látszik
Az kevés kis sercegés
Amint a
gyertyának repült a lepke és
A szárnya megégett:
Az az élet
A fák a fák
Mert itt járok
éppen
Indulnak szépen
Hátrálnak járnak
Mint néma
katonák
Fordulnak jobbra át
Fordulnak balra át
Megállok
nézni a csodát
S a fák a fák
A fák is hirtelen
Megállnak
velem.
A fák: a férfiak
A bokrok: az
asszonyok
A virágok: a gyermekek
A reggel: a születés
A dél: a
szerelem
A csillagos est: a halál
Tavasznak ibolya a virágja
A nyár
rózsát hoz a világra
Az ősz a krizantémot költi fel
A tél
jégvirágot lehell
De jó a sírba lejteni
Hitet hazát
elejteni
Világokat felejteni
Feltámadást se sejteni
SZÉP
ERNŐ
ÖSSZES KÖLTEMÉNYEI
[1938]
Szabad-é nekem még
Nevetni
tréfálni
Levelező fák közt
Füttyszóval sétálni?
Szerelem jön szembe
Szabad
észrevenni
Minden bánatomhoz
Hűtelennek lenni?
Senkise látja a felhőt
Az esti sötét
egeken
Senkise látja a lepkét
Ha éjszaka
száll a mezőn
Az édeni színt a virágon
A kertre ha
nem süt a hold
A tenger ezüst ragyogását
Ha reggel a
köd leborúlt
A Földön az isteni lelket
Ha mocsok
lepi azt be: a gond.
Az olajfa, az olajfa
De sáppadt a
levél rajta
Úgy tekintek mint a télre
Az ezüstös
levelére
Mosoly járja, csoda bágyadt
Azt a
gyenge olajágat
Ki sejthetné milyen fajta
Álmot visel
az olajfa
Melynek égő nyári délre
Hold süt az ő
levelére.
Mikor belém mart a foga
Én észre sem
vettem bizony
Belém mart, volt hozzá joga
Nyomát nyolc napja
hordozom
Megláttam a tükör előtt
Reggelre, édes
istenem!
Hogy visszaképzelhessem Őt
Behúnytam elbájolt szemem
Irtózatos hogy meghalok
És elfelejtem
a nevét
Sötét hideg semmit falok
Nem szája parfumös hevét
Első reggel viola volt
Az a szerelmes
drága nyom
Csuda bolond viola hold
Itt kelt föl a bal vállamon
Borult kék lett (a széle rőt)
Másnap
reggelre már a hold
Nézem harmadnap délelőtt
Kerek, kerek hű
tintafolt
Negyednap pernyeszínt kapott
Ötödnap
lett sápadt hamu
Aztán fehér lett a hatod
Napon, de sárga
hajlamú
S tegnap lett barna, halovány
Ma már
csak árnyék, lehelet
Nem láttam még ilyen sovány,
Ily finom
hervadt levelet.
Hajoljatok ti lombok
Míg tűnök a
platán alatt
Zöld leveles ágak
Szép zöld kezek
lágyak
Érintsétek vállamat
Hajoljatok zöld ágak
Te meg csitúlj
bolond madár
Fújjad fújjad majd, csak
Egyet hadd sóhajtsak
Jól
esne ha hallanál
Kis piros pillangó
Elbágyadt
szegény
Lassít, lejt, hopp megszáll
Egy fűszál hegyén
Összetette szárnyát
Megbillen, de
űl
Ha Veled nézhetném
Nem így egyedűl.
A nagy fűbe heten állnak
Sorba állnak,
úgy kaszálnak
Csak bokától látni őket
Azt hinnéd a
földből nőttek
Egyet lépnek, egyet állnak
Akár
álomban járnának
Le van az ő fejök hajtva
Elhajlásuk
táncos fajta
Mind egyszerre suhint, lassan
Hogy én
azt alig hallgassam
Mintha édes sóhaj lenne
Bánat lenne,
óhaj lenne
Nem napszám ez, nem füvészet
Fénylő
mozdulatművészet
Oly finom, oly csoda fáradt
Ahogy
ontják a fűszálat
Mintha nem halálnak adnák
Csak
szelíden símogatnák.
Ott iszkol még egy felleg
Akár a
megdobott kutya,
De már az ég kikékült
A nap megint örül
S
ni még egy csepp esik!
Orron talált; megrezzentem belé
Új
csepp! zsupsz, a tükrös járdára hullt
Cipőm elé, vizet szikrázva
szét.
Szivárvány hajt, oh illan, mint a láng
Egy taxiból az úr
az égre néz
Nekem meg a kezem fejére pottyan
Még egy késő
csepp. Jó nehéz, meleg.
Fölvettem a kezem. Mi érdekel,
Én nem
tudom. Reflex, ugye.
A jobbkéz napsütött bőrén lesem
A
cseppet, hogy hogy szikkad rajta fel.
Ábrándító perc,
ismerős.
Hányszor de hányszor lehetett
Az élet évei alatt
Hogy
cseppet kaptam még az égből
Az utcán így eső után
S épp ily
frissen jött ment a nép,
Én meg figyeltem a kezem.
Páros csillag fenn az égen
Fenn a
holdnak közelében
Nékem olyan nagyon tetsző
Az a csillag
az a kettő
Oda kötöm majd a hintám
Ha beszáradt
itt a tintám
Elpihenve ringva rengve
Onnan nézek
csendesen le
Onnan nézem ezt a Földet
Ezt a kéket
ezt a zöldet
Csoda csendbe rengve lengve
Ázsiákon
elmerengve
Afrikákon Ázsiákon
Minden Polinéziákon
Lejtve lejtve, csak felejtve
Fájdalmaim
mind elejtve
Szép emlék lesz, félig álom
Hogy itt
jártam a világon.
Szeretem a plajbászt hegyezni
Az arcom
könyvvel meglegyezni
Az órámat felhúzni lustán
Cipőkenést
nézni az utcán
Esőben az ablakhoz állni
Egy gyufaszállal
elbabrálni
Fiókban semmiért kutatni
Ismeretlennek tüzet
adni
Nyakkendőt kötni
Fésülködni
A kalapom kefélni
Élni.
Nézd oly halvány zöld a tokja
Mint a
golfpályán a szoknya
S bent az ájult sárga héjja
A hold
ilyen sárga néha
S ez az álomfehér teste
Te vagy ilyen
este, este.
Tojásnak, tojásnak
Nyolc fillér az
ára
De kevés is kerülhet
A magyarok konyhájára
A nyúlnak, a nyúlnak
Ára három
pengő
Nem élvezhet biz abból
Csak az előkelő bendő
Báránynak, báránynak
Pengőhúsz
kilója
Annyit ölni kár is volt
A szegen marad ni, lógva
Kár is volt, kár is volt
Ölni annyi
embert
Kit az öreg Úristen
Mind megöregedni rendelt
Orgona virágja
Rakodj ki az
ágra
Borítsd rá az álmodat
Erre a gyilkos világra.
I.
A tavasz hullámai zsongnak
Körül
kacagón, melegen,
A tavaszban dalolva fürödnek
Napfényesen itt
ezeren.
Érzem szíveik dobogását,
Látom, hogy
lángol a szem:
Örök ünnepet ül a világon
Diadalmasan a
szerelem.
Az ifjuság csodautját
Pártalanul rovom
én,
Gond asszony jár karomon csak,
Rút asszony, szomorú, vén.
A tavaszt, szívem, te nem érzed,
Nem
reszket az illata át -
Te megbabonázott bimbó,
Nem
nyílsz ki sohase hát?
II.
Ha mosolyogni látom őket,
Kik párosak,
szerelmesek,
Ha megszoritják egymást a kezek,
Ha édes titkokat
susognak,
Zengése száll boldog daloknak -
Nagy árvaságom
könnyre lágyul,
Zokogok gyáván, ostobául,
Ha mosolyogni látom
őket.
És ha könny csillog a szemükben,
Kik
párosak, szerelmesek,
Ha ajkukon sóhaj rezeg
És vivódnak és
megcsalódnak,
Siráma száll a bús daloknak,
Betegek,
boldogtalanok -
Vadul, pogányul kacagok,
Mikor könny
csillog a szemükben.
Nincs piros szebb
Mint a tulipán
Ha
még bimbó
Tavasz derekán
Csak a hajnal
Az szebb nála tán
Ha
pitymallik
Messze Cinkotán
Legszebb hajnal
Legszebb tulipán
A
pirúló
Fiatal leány.
Édeset, de édeset nyelek
Badacsonyi
bor ez a meleg
Oly világosság van, oly csuda
Mese,
mese a magas Buda
Ünnepfelhő lebeg a vizen
Messzi búgás
örömöt izen
S micsoda jókedvet kiabál
Az ablakban
az a zöld madár
S egy-egy sárga pöttység itt
terem
Tündérbál lesz édes istenem
A sínen is szerelem ragyog
Csepp híjja
hogy boldog nem vagyok.
A bodza nézd milyen fehér
Mint a karéj
vajaskenyér
Meg mint a csipke, hajdanán
Ilyet
horgolt az én anyám
Olyan fehér, olyan fehér
Olyan szelíd
fehér tenyér
Reá borítom arcomat
Emlékszik majd,
megsímogat.
Most hagyta el az estharang
És
hallga... még
Egyet zendít utána
Bágyadtan, szinte bánja
Hogy
este lesz, elvész az ég.
Kedvencem ez az árva hang
Vigyázva
várom
Halkal csudálom
Míg elrezdűl, álomba foszlón
Párisban
is úgy mint Szoboszlón
(Páris)
Az utcán a szél, a szél
végigszaladt
Hintál még a lomb az ablakom alatt
Egy-egy levél hull a járda
szélire
Emlékszem, emlékszem, nem tudom mire.
Az országút szélin
Ott áll télbe
nyárba
A Krisztus keresztje
Hóba porba sárba
Félre dűlt a fája
Hallgatott a
szélre
Vagy a részeg autó
Billentette félre
Az Ő bádog testét
Megeszi a
rozsda
Bajuszát szakállát
Az eső lemosta
Még a szeg se látszik
Ami
felszegezte
A kezét a lábát
Arra a keresztre
Olyan mint az árnyék
Mint a tűnő
álom
Mégis nézve nézem
Csudára csudálom
Te elhervadt Krisztus
Te vagy az én
pompám
Te vagy az én drága
Fényes karácsonyfám.
Ahol mutatnak sóhaj vagyok
Árny a
gyémánton ami ragyog
Napsúgár vagyok Grönland haván
Egyetlen
fűszál a Szaharán.
Szél voltam itt mely ellobog
Egy
ernyőt fel nem fordítottam
Egy rózsaszálat meg nem törtem én
Felhő voltam, gyors égi füst
Vonagló
szárny, úszékony álom:
Egy árnya sem maradt, nem lett eső
A szívszorúlás voltam, a sohaj
A
messzenézés, csönd két szó között
A fülcsengés, az elcsodálkozás.
Nyargalt mint kiscsikó a szél
Belém
akadt egy fűzlevél
Itt megragadt a vállamon
Olyan szívesen
vállalom.
Sose nézem meg mennyi a pézem
Hányadika
van ma azt se nézem
Nevem napját mindig elfelejtem
Születésem
napját is elejtem
Órám is ha meg kell nézni félek
Jobb
nem látnom hogy vész el az élet.
Egyszer szerettem vón,
Egyszer, boldog
lenni
E bűnös világon
Az én bűnöm ennyi
Egy könycsepp a
bűnöm,
Egy sóhaj, egy álom
Ezért kell bűnhődni
Az életen
végig,
Végig a halálon
Mennél szegényebb a világ
Én annál
gazdagabb vagyok
Enyémek felhők csillagok
Égenföldön minden
virág.
Esett. Az ég megint ragyog:
Juj édeset
sikolt
A hold
S úgy kacagnak a csillagok.
Jaj mennyi sánta sánta sánta
Csípőjét
rántja rántja rántja
Szívem de bántja bántja bántja
Nehéz ezt bírni bírni bírni
Mit ér itt
írni írni írni
Sötétet sírni sírni sírni.
Mintha hó vón, pedig dér ez
Nem süt a
nap pedig dél lesz
Olyan csend ez, olyan csend ez
Csak az
alvás ilyen csendes
Varjú szól majd arra várok
De még a
varjú se károg
Olyan csend ez, olyan csend ez
Isten lelkében
mereng ez
Ebben a deres mezőben
Ezüstözött
gyenge ződben
Járok ebben a mezőben
A világról elveszőben
Emlék lettem vagy csak álom
Az a
fátyol a határon
Ott szűrődik föld az égbe
Ég meg föld a
semmiségbe.
Mákos kalácsot majszol
A legkódusabb
pára,
A csillagok lejönnek
Karácsony éjszakára,
Karácsony
éjszakára,
Arany jóság hull nesztelen.
Csak oda nem esik fény
Az ócska
keresztfára,
Csak Jézus nem kap semmit,
Csak Jézus mindíg
árva,
Csak Jézus mindíg árva,
Csak Jézus mindíg meztelen.
(Szavalnivaló)
Márciusnak nincs virágja
Hideg jár még
a világra
Az ibolya, a kis balga
Elfagy némelyik hajnalra
Egy virág van a világon
Az se terem
meg az ágon
Se a fű közt se bokorba
Nem szedhetni azt csokorba
Magyar fiúk magyar lányok
Hogy híjják
ezt a virágot?
Szívünkön nyit... ez az árva
Magyar nemzeti
kokárda.
Márciusban, márciusban
Virágontó nagy
május van
Csoda hajnal, tündérjárás,
Pirosfehérzöld virágzás
Egy kis selyem, vagy csak
vászon
Egyszerűen, ránc a ráncon
Olyan olcsó, nincs is ára
De
minékünk ugye drága
Óh százszor szép, százszor drága
A
március bokrétája
Szívünk nyitott, szívünk termett
Pirosfehérzöld
szerelmet.
Le nem tépik soha onnat
Sohse fakúl,
sohse fonnyad
Úgy világít a világra
A szabadság szent virágja.
Te nap virradj az eszkimóra
Az a sötét
álom lakója,
Egyszer süss ott a vaksi jéghazában
Akkor lesz
Nap istenigazában
Oh boldogság, te föld szerelme
Fordulj
meg már, nézz egyszer erre
Százszor boldog lesz az az arany
orcád
Ha mosolyog a könnyes Magyarország.
Én úgy szerettem volna élni,
Minden
halandóval beszélni.
Mindenkinek nevét kérdezni,
Mindenkinek
szívét érezni.
A járdán osztani virágot,
Tegezni az
egész világot.
Megsímogatni ami állat,
Érinteni
minden fűszálat.
Imádni végtelen sereggel,
A Napot, ha
fellángol reggel
És énekszóval összejönni,
Az esti
csillagnak köszönni
S testvéri csókkal hazatérni,
Én így
szerettem volna élni.
Ne hidd, ne hidd, ami igaz,
Ami
kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló
Ne hidd, ne hidd,
ami való.
Hazugság, amit a lap ír,
Félrebeszél
az a papír,
Meredt szemekkel aki sug,
Az mind gyalázatos
hazug.
Ugratnak, játszanak veled;
Nem lehet
az, hogy képzeled!
Nem hiheted, ha van hited,
Gazember vagy,
ha elhiszed.
Ne hidd el, ne hidd el, mi gaz,
Ordítsd
az égre: nem igaz!
Szeme közé kacagj neki,
Ki a borzasztót
hirdeti.
Hátrálj, zárkózz el, menekülj,
Vigyázz,
ne süllyedj, el ne züllj,
Vigyázz, a szenny meg ne egyen,
Ne
rothadj itt elevenen.
Hallod, ne hidd, mi rút, mi vad,
Mi
undort és gyötrelmet ad,
A fényképed, meg a tavasz,
S az
Igazság, az az igaz.
Csak ami szép, jó, mindig az,
Mit
álmodtál, az az igaz,
Mi nem divat, mi nem haló,
Az, ami
örökkévaló.
Csak a kedvesség, az öröm,
A pardon,
meg a köszönöm,
A gyöngédség, a figyelem,
Csak az az igaz
idelenn.
Csak a segítség, a vigasz,
A barátság,
az az igaz,
Csak az a gyémánt-szeretet,
Mi a szívekre
veretett.
Beléd döfték a kést: ne
hidd,
Kiszaggathatják beleid,
Míg lélegzel s eszmél agyad,
A
bűnt tagadd, tagadd, tagadd.
Megmarkolom két válladat,
Szemembe
nézz, ne hadd magad,
Tiszta maradj, maradj szabad,
Ne bukj el,
meg ne add magad.
Légy tiszta, hős légy, légy
erős,
Holtrészeg légy, légy eszelős,
A Földre felhőkből
tekints,
Te légy az isten, hogyha nincs.
1942
Csöndes országútján alkonyatkor
egyszer
Találkozott két vén, rongyos, megtört ember,
Két
szegény koldus. S hogy egymás mellé érnek:
- Ösztönéből
örök nagy üldöztetésnek -
Az egyiknek, ime, megrogyik a
térde
És "ne bánts!" motyogja megriadva,
félve...
Odalép hozzá és megnézi a másik:
"Koldus vagy,
vén zsidó, rajtad is meglátszik!...
Ne félj, ne reszkess ugy...
én neked nem vétek:
Mért bántanák egymást hitvány
koldusnépek?...
- S néma nézésével fénytelen szemöknek
A
koldusok lassan barátságot kötnek,
S mert az utjok ugyis oly
uttalan, aztán
Együtt mendegélnek már tovább a pusztán.
Hallgatag
ballagnak és néznek a földre...
S az egyik öreg csak megáll
eltünődve:
"Testvér - szól sóhajtva -
valamikor... régen
Volt egy kis házacskám, egy kis földem
nékem...
S mikor még nem voltam ilyen koldus-szegény:
Azt a te
fajtádat - bizony - gyülöltem én...
S hogy itt együtt
megyünk, az jár a fejemben:
Ládd, harag, gyülölség nincs egy
szikra bennem!
Mért hogy gonosz érzés most nincs bennem
semmi?!
- Hogy szeressük egymást: koldusnak kell
lenni!...
Elhallgat. A zsidó nem felel... csak érez,
S könnyét
letörülni gyakran nyúl szeméhez...
És tovább ballagnak csöndesen,
szó nélkül,
Míg a piros alkony estévé sötétül.
A falu még
messze; fáradtak is régen:
Meghálni ledülnek bársonyos
gyepszélen.
A rongyos batyukból csak előkerülnek
Száraz
karéjai sokféle kenyérnek...
A kolduskenyérben, hej, a puha
ritka:
Hulló könny legföllebb, ami megpuhitja...
Tüzet
gyujtnak aztán, s fényénél mesélnek
Száz bánatáról a koldus
életnek...
Elsirja a zsidó, hogy a sorsa oly bús -
Ó,
mert ő zsidó is amellett, hogy koldus...
Hogy kővel dobálják és
hogy ősz szakállát
Lelketlen suhancok
meg-megráncigálják;
Alamizsnát tőlük nem kér - nem is adnak
-
És hogy rája mégis kutyát uszitgatnak...
A másiknak
rajta megesik a szive:
Koldus a koldusnál nyomorultabb, ime...
S
néznek tünődve a pislogó parázsba -
Míg ki nem gyúl fönn a
csillagok világa:
Akkor a zsidó a tűz mellől felállva
Csöndesen
beléfog esti imájába.
És a másik némán, szótlanul bámulja,
Hogy
hajlong a zsidó... búg fel-feljajdulva...
Panaszos sirámok
szállnak ajakárul
És a két szeméből könnye csak aláhull...
Majd
meg halkan suttog, mellét sürün verve...
S reszkető két karját
kinyujtja - keletre...
Valakit, valamit mintha onnan
várna...
Mintha szoritani vágyná a karjába...
Ragyogó szemmel
néz az üres légbe
Talán a mennyország nyílt meg most előtte.
S,
hogy imádságát a zsidó elvégezte,
Megint lepihen a tűz mellé a
gyepre.
Néz a tűzbe békén... boldogan... a másik
Nézi
csodálkozva a zsidót sokáig...
Nem sejti, dolgának mi lehet a
nyitja,
Csak bámul... végtére lassan megszólitja:
"Hallod,
öreg zsidó! Mondjad, mi lelt téged:
Piros volt az orcád... a
szemed meg égett...
Napkeletnek álltál... arra néztél arra...
Hol
gajdolva, hol meg hangtalan hadarva.
Az imént még sirtál -
most meg, mint a gyermek,
Olyan gondtalan vagy - szinte
irigyellek.
Én nem értem... ebben valami titok van:
Mondjad,
te vén zsidó, mondjad, mi van ottan?..."
Ősz fejét a másik
fölemeli lassan,
Szemében rajongás, csodás áhitat van:
"Ott...
keletnek... arra... - kezdi álmodozva -
Népét a
Szent, a "Név" oda visszahozza -
Ott van
Jeruzsálem! ott van a szent ország...
Ott nem lesz a részem
száraz koldusmorzsák:
Cédrusok közt élek, boldogan, bőségben
-
Odafönn az égben meg van irva régen...
Hogy itt koldus
vagyok - az nem igaz! álom...
Fölébredünk - ott van
megigért világom!...
A Messiás eljő - elmegyünk Sionba...
A
régi nap felsüt: csupa fény meg pompa!
Van egy nagy, szent
templom - az aranytól fénylik -
Imádkozhatom majd
reggeltől estélig...
Ott nincsen gonoszság, csak áhitat,
jóság:
Ami itt csak álom, ott édes valóság...
Ott meg nem
cibálják többé ősz szakállam:
"Zsidó! zsidó!" -
ott nem kiáltják utánam.
Ma szét vagyunk szórva, élünk
koldussorba' -
Jövőre szabadon,
megfiatalodva...
Kergetnek ma minket hátra meg előre -
Sionban
leszünk mind jövőre.. jövőre!...
- Kihamvadt tűz mellett
alszik rég a másik...
De ő még mesélne akár pirkadásig...
Öreg
este van már... az álom lehuzza
Vén törődött testét. Imát mormol
ujra
És a másik mellé lefekszik a földre,
S álmában is motyog:
"jövőre... jövőre"
Füstöt okádva, szilaj robogással
Vágtatok
végtelen útakon átal,
Rovom az utam, sohse nyugodva -
Előre!
Előre! - az életem ez...
Lobog bennem a tűznek erője,
hatalma -
S a végzet a sínekhez leszegez...
Restül,
mereven, ridegen,
Szörnyű-szabályosan kimérve nekem,
Gyáva
erővel örökre
Leragadva a porba, a rögre,
Huzódnak előttem
végtelenül
A sínek, a sínek...
Mindig titeket látlak, ha megyek,
Ó
sínek: a föld tele van veletek!...
Felül vagyok, rajtatok én
tapodok -
És szolga vagyok... nyomorult rabotok!
Hiába
erőm, a hatalmam, a lángom,
Tiétek a cél, akarat!
Nektek rovom
én utamat,
Ti vagytok az úr a világon,
Ti vagytok... az Isten
-
Sínek, buta sínek!
Forrong, lobog, izzik bennem a tűz...
-
Fellázad néha s úgy ösztönöz, űz.
Elhagyni a sínt, mit unok,
gyűlölök,
Melyen millió más vonat is dübörög...
Lázít a tűz és
tüzel egyre,
Kitörne az ujra, az ismeretlenre,
Hol senki se
járt soha...
s
mit tüzszemem itt lát,
S mit a sín óvatosan kikerül -
Rombolni
szeretném olykor a sziklát!
Titkok homályos ösvényire
vágyom,
Szállani gáttalanul... egyedül!
- S villognak
ilyenkor,
Kacagva a dőre, vad álmon,
A sínek a sínek...
Értem: jaj annak, aki letér -
Csak
az halad, aki a síneken él,
A síneken mindig!
Lezuhan,
összetörik, ki lesiklik...
S míg a tűz vadul ég -
A
sínbe fogózik a gyáva kerék:
S én tehetetlenül, én
leigázva,
Örök-szomjan epedve s lázongva hiába,
A megunt, a
gyűlölt utakon maradok...
Restül, mereven, ridegen,
Szörnyű
szabályosan kimérve nekem,
Húzódnak előttem végtelenül
A
sínek, a sínek...
Megy a vonat egyhangu robogással
Az
éjszakában, réten-erdőn átal;
Egy elsőosztályu rekeszben
Még
ébren üldögélnek ketten.
Hallgatag ülnek s az ablakon át
Bámulják
a fekete éjszakát.
Nem látni semmit, ami élet,
Csak a
titokzatos sötétet.
Nincs hang egyéb, csupán a kerekek
Vad
kattogása. Megy, megy a vonat...
S egyik utas egyszerre
megremeg,
A néma tünődésbül fölriad
S halkan, nyugtalanul
beszélni kezd.
"...Oly különös... sohsem éreztem
ezt...
Hogy utazunk, a csendben, unalomban
A vonat fölött
gondolkodtam.
Elálmodoztam, áldva sorsomat,
Hogy első
osztályon visz a vonat;
Hogy külön ülhetünk e drága helyre,
Mily
bölcsen van rendelve!
Itt nem kell küzdeni, helyért tolongva:
Oly
jó e fény, oly kellemes e pompa,
Itt a bársonydiványon
Édes,
zavartalan az álom...
Hogy elül vagyunk, külön s
kényelemben;
Boldog gőggel töltött el engem...
S most
hirtelen, mely mögöttünk robog,
A harmadik osztályra
gondolok...
Mi itt kevesen, környezve pompátul,
És ott a
harmadik osztályba', hátul,
Kemény fapadon, büzben és
sötétben,
Az egyik szomjan, másik étlen,
Szorongva, rázva,
összetörve,
Küzködve egy helyért örökre,
Ezernyi
bajjal, gyötrelemmel
Utazik annyi, annyi ember...
S egyszerre
elvesztem nyugalmamat,
Szorongás lep meg, kinzó, gyáva, vad
-
Tudom: itt vannak a hátam mögött
- A harmadik
osztály - sokan... sokan...
A vonat velünk őrülten rohan
-
S úgy érzem magam, mint az üldözött!
Jönnek... és
bennem megremeg a lélek,
Úgy rémlik, mintha minket
kergetnének,
Az első osztályt kergetik!
Mi kevesek
pedig
Menekülünk - azért vagyunk elül...
S utánunk
rohannak szüntelenül,
Diadalmas-szivósan, szakadatlan;
A
bársony égni kezd alattam...
Nem lehet tőlük szabadulni,
Akármily
gyorsan haladunk mi:
Belénk kapaszkodtak, s idenőve,
Hatalmas
erővel törnek előre!
Hiába a gondok, a járom, az éhség:
Meg
nem akasztja utjuk sietését...
Ha! - a vonat vágtat
zakatolva:
Mintha a lázongás zaja volna...
Len a kerék ordítva
robog:
Hallga csak... emberi hangok azok.
Sirnak,
követelnek... szidnak, fenyegetnek...
Ujjongva kitörnek szörnyü
zsivajban...
Hallga: csörögnek a régi bilincsek!
Reszkess -
már forradalom dala harsan!...
Sír a sötétség kisértete
mind:
Vérszinüvé lesz az éjszaka kint...
És egyre rohannak...
rögtön elérnek:
Nem hallod, nem érted a hangjaikat?!
Ó hogy
meneküljünk... semmise véd meg,
Ránk zudul hatalmuk, mint az
Itélet
És - összetörik a vonat..."
A műhelyben kigyúl a villany,
Leszállt
a sejtelmes nagy est,
Lent vár a gép, a szörny, a zsarnok
És
fent a toll robotba kezd.
Kezdődik - minek vége nincsen -
A
láz, a hajsza, az örök;
...S míg tollam a betűket rója
-
Egyszerre álmokat szövök...
A tollat a kezemben érzem,
S rajongó
tűzben ég szemem:
Tele a szívem dalaiddal,
Oh ifjúság, oh
szerelem!
A tollat a kezemben érzem:
Gondolatok
felrajzanak,
S ajkamról hangtalan lebegnek
Szerelmes, szép
szines szavak.
A tollat a kezemben érzem,
S az
éjszakába bámulok,
Sováran száll a lelkem fel, fel -
Felétek,
fényes csillagok!...
Előttem a fehér papír, mint
Egy
asszonyarc, hív, integet -
Szerelmes tollam ugy csábítja:
-
Csókolj rám csengő rímeket!...
...A gép belézúg álmaimba,
A gép, a
zsarnok, zakatol:
- És rója szürke, bús robotját
Fásult
lázzal tovább a toll...
Innsbruck
tájékán tegnap
egy
húszéves ifjú gyopárke-
resés
közben lezuhant a ha-
vasok
között. A havasi gyo-
párnak
minden évben meg-
vannak
a maga áldozatai.
A bús, elátkozott havasnak,
Hol nincs
madárdal s tél a nyár,
Egyetlenegy virága van csak:
A fehér
havasi gyopár.
A zord, kietlen sziklatájnak
Ő a
tavasza, a nyara,
A gyopár a havas szerelme,
Mosolygása,
napsugara.
Virul üdén és hófehéren
S körötte
minden vad, kopár...
Oh természet, te nagy poéta,
Egy szép
poémád a gyopár.
S mint ifjú szép királyleányát
A
zordon mesebeli vár,
Úgy őriz féltve és szeretve
A havasvárad,
oh gyopár.
...S jönnek rajongva, jönnek dallal
Bohó
fiúk egymásután:
Szerelmesét egy szál gyopárral
Várja valahol
egy leány...
Hiába rózsa, s száz virág más
Kertjében
hasztalan virul:
Égő szerelme lánysziveknek
Gyopár a hegy
ormairul.
Epedő vágya, sóvár átka,
Bolond és
megható mese...
S elindul dallal és rajongva
Gyopárért hű
szerelmese.
S előtte tiltón tornyosulnak
A
virágrejtő ősz hegyek
Az ifju reszket... visszatérne.
S a
lányra gondol: "Ah, megyek..."
Szakadékokból zúg fülébe
Egy hangtalan
fenyegetés,
De vár a lány... s az ifju suttog:
"Tovább!
Az út már oly kevés...".
S úgy érzi: vív az ideálért,
Úgy érzi:
hős, mese-lovag...
Előtte szikla, gyilkos örvény -
S azt
a leányt, azt látja csak...
Oly együgyű a nóta vége:
Az ifjú
persze lezuhan -
(A leány vár... vár a gyopárra
S egy
ideig boldogtalan...)
Az ifjú véres, buta roncs
lesz...
Halálhörgése fölzokog -
És visszhangozzák vad
kacajban
A bosszuálló havasok...
Csókolja már a buja hajnal
Piros
ajkával az eget.
Bezárul a csudás meséskönyv:
Az éjszakának
vége lett.
Óh éjszakám, a hajnal eljött,
Kiábrándul
szerelmesed...
Kacagnom kell a szép meséket,
Amikben hinni jól
esett.
Sejtelmes álompalotáim:
A mások rút
bérházai...
És szárnyam a rideg falak közt
Vergődik, nem tud
szállani.
És halkan csüggedésre bágyad
A
rajongásom, a bohó,
Siratom a vidám virrasztást
Én léha, lusta
álmodó!
Az élet indul a robotra,
A napfény
útjára ragyog,
Vad zsongással táborba szállnak
Az alkuvók, a
józanok.
A való ébred... előtörnek
Ujjongó
lázban az erők -
Idegenül, fásultan nézem
Az álmos
kávéház előtt.
...Menjünk aludni. Megindúlok
Tünődve,
lassan, egyedül,
S úgy érzem, az eltűnt sötétség
Az én
lelkemre nehezül...
Héber betűk... reszketve írta
Hozzám
anyám a levelet:
"Édes fiam, szent ünnepünk lesz
Ó,
valahogy el ne feledd!
Elmégy-e majd egy imaházba? -
Szivem
miattad nyugtalan...
Ó, ne feledd el, hogy zsidó vagy,
Imádkozz,
édes jó fiam!"
Az írás végén százszor csókol
A
legjobb, legdrágább anya;
Itt-ott egy könnycsepp foltja
látszik...
Mintha szivemre hullana!
A levelet betűzöm
hosszan,
Nézem tűnődve, szótalan:
"Ó, ne feledd el, hogy
zsidó vagy,
Imádkozz, édes jó fiam!"
Este van. A redakcióban
A lázas munka
zsong körül -
S a lelkem innen mesze száll el,
Egy
ifjúságot átröpül.
A rég elillant gyermekkorban
Találom
valahol magam,
Mikor anyám először intett:
"Imádkozz,
édes jó fiam!"
És rég nem ismert ismerősök
Meglátogatják
lelkemet...
Ünnep van... szombati köntösben
Apám a templomba
vezet.
Ájtatos zsoltár zeng ujjongva...
S közben hallom
szomoruan:
"Ó ne feledd el, hogy zsidó vagy,
Imádkozz,
édes jó fiam!"
Hogy égett bennem a rajongás,
A
tiszta, édes áhitat...
Ó, jaj anyám, arról álmodtunk,
Híres
pap lesz a kis fiad...
- S most alig birta kibetűzni,
Mi
szent betűkkel irva van:
"Ó, ne feledd el, hogy zsidó
vagy,
Imádkozz, édes jó fiam!"
Az élet tépi észrevétlen
A szív üde
virágait...
Ó, jaj, hogy fonnyad, megszaggatva,
Legszebb
virágom is: a hit.
Könnyeim elmossák az írást,
De vádlón
lelkembe suhan:
"Ó, ne feledd le, hogy zsidó
vagy,
Imádkozz, édes jó fiam!"
A vonatunk egy erdőn rohant átal,
Vadul
robogva ment a gyorsvonat;
A mozdony füttye élesen riadt -
S
elhallgatott az ágon a madárdal.
A szürke füst a lombokon szétáradt...
S
a csöndesen mélázó rengeteg,
Tündér, manó tanyája,
megremeg...
Borongás lengi át a néma fákat.
Az erdő elmereng... az ősi fák,
Kik
itt fognak örökre állani,
Kiknek az erdő az egész világ -
Látják
a gőzöst messze szállani.
Elátkozott rabok a rengetegben
A
gyökerüket föl nem téphetik,
Élnek és nincsen életük
nekik;
Állnak lekötve, gyáván, tehetetlen...
A vasszörny füttye, füstje, robogása
A
világból kegyetlen üzenet:
Édes, regés szűz nyugalmat temet,
S
lázadást lop a boldog álmodásba.
...S a lombok közül a vonat után
Egy
szellő indul, sóvár és kesergő;
Panaszát, bús vádját sohajtja
tán
A vonathoz az erdő...
Tekintetem töprenkedőn, sovárul
Olykor
jövőd Hortobágyába bámul.
Boldogtalan, rab proletárvilág -
S
a csudás, szörnyű délibáb
Véróceánt varázsol énelém.
A
tűnődésen és az álmokon
Egy titkos jóslat néha
átoson,
Elkápráztat egy őrült, szent igézet:
Vért, vért látok,
ha a jövőbe nézek...
Tán századok tünnek le addig
sorban
Néhánynak fényben, milljóknak nyomorban;
A sóhajaink
tovább mennek-jönnek
És szivárognak csöndesen a könnyek
És
mindhiába küzd a szó, a toll,
Dalok, próféták hasztalan
születnek:
A zsarnok gép csak zúg, csak zakatol,
S a milliók
sinylődnek gyáván, veszteg,
S csak foly tovább e nyomorult
rabélet...
- Míg fölvirrad a szörnyű nagy
Ítélet:
Míg a világ két hadsereggé válva
Összeroppan a halálos
tusába.
Az egész föld a rémes csatatér,
És az erekből kitör
majd a vér...
A háború tombol elkeseredve,
Omlik az élet
forró, piros nedve...
S folyni fog a megváltó vér sokáig -
Míg
hömpölygő, zúgó özönné válik.
Míg szörnyű, isteni hatalma
támad,
Hogy alámossa mind a palotákat
És áradása trónt és
szobrokat
És oltárokat széttör, elragad...
Mint a regék
folyója, zúg ömölve,
Hogy a földről a szennyet elsöpörje...
S amint rohan a világon
keresztül,
Ujjongást, átkokat és jajokat
Egy diadalmas
összhangba fogad:
S zugásában a jövő dala zendül...
S a
vérhullámok fölcsapnak az égig,
Hol még a vak éjszaka feketéllik
-
S te ős sötétség, átkos, rut, galád:
Milljóknak vére
festi oda rád
Egy új világnak piros hajnalát!...
Gyere velem te bűn, nyomor leánya,
Téged
sodort utamba ma a vágy,
Jöjj forró, mámoros pásztorórára,
Te
utcasarkon hervadó virág.
Gyere
velem te szintelen virágszál,
Nem tudom, ki vagy és mi a
neved:
Arcodra a gázláng sugára rászáll -
Fiatal vagy s
nem bánok egyebet.
Ki vagyok én, te se bánd, te se
kérdjed:
Valaki. Jött és egy percig szeret.
Mohón lesi anyád
és szűz testvéred -
Hoztam nektek egy falat
kenyeret.
Ne dideregj itt, jöjj
ölelkezésre,
Olcsó véredben gyuljon föl a láng...
Ez a titkos,
vad nászok édes éje,
Csillagos fátyolt szőtt becézve ránk.
Jöjj bűn boldogtalanja, fűzd
karomba
Karod, s menjünk az éjben csendesen,
Járjunk némán,
járjunk elandalodva,
Hadd képzeljem: te vagy
szerelmesem...
Te vagy a mesék
Tündér Ilonája,
A hófehér, a szűzi ideál,
Kit lelkünk vár-vár
rajongva hiába,
Kihez dalunk sejtőn, epedve száll...
...Ó hazug ábránd, esztelen
imádás,
Bolondul hódoló illuziók! -
Te vagy a jó, a
valóság, az áldás,
Te vagy az élet, a mámor, a csók!
Jószívű
angyal, itt virrasztasz értem,
E satnya testet te öleled át:
Tied
legyen ma szivem, szenvedélyem,
S holnap - tán nem is
ismerek reád...
Gyere velem, mindenki szeretője,
Te
vagy az én szomoru tavaszom...
Karom lemondón hajlik ölelőre
S
minden csókom csalódva gyászolom.
Jöjj
párom, induljunk hát... szerelemre...
Az éj útján, sápadt lámpák
alatt
Remegő árny én, fázva, dideregve
Viszem neked az
ifjúságomat...
A lelkem muzsikában fürdik...
Ó bűnös,
édes szép, világ!
Nagy árvaságom most elűzik
A mámoros
melódiák.
Lányok kacagnak a fülembe,
Cédák, de
édesek, de jók -
Nem vágyom szűzi szerelemre,
Míg
ajkamon ég ez a csók.
Nincsen szerelmes dalom, álmom,
De
csókra, arra szomjazom
S a cédát mindig megtalálom -
Nekem
gyönyör, neki haszon.
S míg éjszaka van, bűnös, léha,
S az
ifjúságban tombolok,
Eszembe juttok néha-néha,
Ti halovány
hajadonok.
Ti szűzek, tiszta lányszobákban,
Ilyenkor
szánlak titeket:
Oh várni csöndesen, sováran,
Panasztalan:
mily bús lehet!
Oh várni, várni a tavaszban
S körül az
élet ünnepel...
Oly szomorú, mikor tavasz van,
S itt-ott egy
rózsa hervad el.
Ki engem vár szűz ajkával,
Ő is
közöttük van talán...
Muzsika ringat, ég a vérem
És álmodik
rólam fehéren
Egy ismeretlen, tiszta lány.
Hajolj reám, borulj reám
Én párom,
bűnös szép leány.
Nézz a szemembe szeliden,
Érezzen egy szivet
szivem:
Borulj reám.
Árvák vagyunk, árvák vagyunk...
Vadul
ölelhet a karunk,
Lehet láng a lehelletünk, -
Nincs
tavaszunk, nem szeretünk,
Csak hervadunk.
Hajolj reám, borulj reám
Szegény
párom, bűnös leány:
Behunyom némán a szemem,
Engedj pihenni
csendesen
A kebleden.
Hadd álmodom, van valaki:
Ringatnak
gyöngéd szavai,
A szíve ver szívem felett,
Öleli lelke
lelkemet,
Szeret, szeret.
Most meglopom az életet:
Szívemben
szűz mámor remeg
És muzsikálva átnyilal
Egy hófehér szerelmi
dal,
Szerelmi dal.
Hajolj reám, borulj reám,
Szegény
párom, bűnös leány,
Maradjunk szótlan, nesztelen -
Egy
percig hadd játsszék velem
A szerelem...
A levegőben drága illat,
Fényben
fürödnek a falak,
Gondosan ápolt finom népség
Az ivlámpák
alatt.
A kirakatban gyémánt csillog,
És szép
asszonyok szeme künn,
Selyem suhog halk vízesésként -
Zsoltárod
zengi, bűn.
Ó, itt ünnepet ül az élet,
Itt minden
kacag és ragyog
S én gyáván, félszegen bolyongok,
Én itt
idegen vagyok.
Pillantásom düh, kín, irigység,
Lelkemben
lázadás dobog...
Az otthonom ti vagytok, koldus,
Szennyes
sikátorok.
Hol átokból, bánatból, bűnből
Sápadt
köd ül a melleken,
A külváros felé száll lelkem
Rajongva,
szerelmesen.
Ahol fásultan sír az élet,
Hol bús
árnyak lézengenek.
A külvárosé szent, nagy álmom,
Mely
szívemben remeg.
Álmodva, büszkén szoktam járni
Sikátorok
sötét sorát,
Megrészegülök, ha beszívom
Füstjét, bűzét, porát.
Lelkembe ölelem ujjongón
A piszkos,
rút barakkokat
S fenyegető tűz gyúl szememben,
Ha leszállt az
alkonyat.
Egyszer megindul a sikátor,
Egy
rongyos, rémes hadsereg!
Koldusok, tolvajok, csavargók...
És
én köztük leszek!
Jövünk, rohanunk a jövőbe,
Az lesz az
élet harca majd:
Az árny a fényt megostromolja,
A sóhaj a
kacajt.
Elsáppad az arany, a gyémánt,
A palota
inog, remeg,
Ha jövök ujjongva, dalolva
S utánam a tömeg.
Ó, hogy fog majd sikoltva futni,
Ez a
víg, kacagó csoport...
Az életet mi meghódítjuk,
S megüljük a
büszke tort.
Elmossa vérünk majd a multat
S kigyúl
a szent győzelmi fény:
Vörös fáklyával a vak éjbe
Én hajnalt
festek. Én!...
Szerelem, napfény, dal, mese táján
Dús
virulásban egyedül, árván,
Idegenül, torzúl, hallgatagon
Áll a
legendás őshatalom:
A Vezuv.
Nápoly a völgyben dalol, ölel,
Hódolva,
remegve nem néznek a csúcsra.
Irtózatot a szem már sohse
lövell:
Nem rémcsoda már, csak érdekes, furcsa
A Vezuv.
Távoli földről ember özönlik,
Kiváncsi,
merész turistasereg
S a néma Vezuv ormának ered.
Hágnak a
mellén, szívére taposnak
Kószálva nyugodtan, mulatva profánul
S
a kráteren látcsöve víg utasoknak
Titkos, szent, szörnyű lelkébe
lebámul
A Vezuvnak.
S míg néznek a hegyre, másznak a
hegyre,
Titáni álmokat álmodik egyre
Lázasan, gőgösen,
hallgatagon
A szörnyű, legendás őshatalom,
A Vezuv.
Lenn a
szívében, a mélyben, ahonnan
Nem neszel a nesz sem: forradalom
van,
Gyötrelmes, örök, vad forradalom.
A nápolyi völgyben zeng örömének,
A
Vezuv alatt óh, gondtalan élnek...
A por az istened, Élet? -
S
hatalmas hatalma lázad a mélynek,
Óh izzik a mélyben egy isteni
emlék:
- A völgyben örökre feledték? -
Pompeji,
Pompeji története reszket
Mélyén a Vezuvnak...
A poron, a
sáron, a köznapokon
Uralkodni akar a Tűz szilajon.
Lázítja
gyötörve a Vulkánt valami:
Ó rontani, dúlni, hódítani!
Mindent,
ami szürke, rajongva leverni,
Tombolni, föllengni, sohse
pihenni,
Óh uralkodni, istennek lenni!
Ezer évek halnak a múltba
S mámoros
kínban vivódva, zihálva
Lázong a Vezuv szent, szörnyű szíve
-
Ezer évek haltak a múltba
És gyűlik a láva és gyűlik a
láva...
S boldog, búja, szép tavaszéjjel
Kitör
isteni, ördögi fénnyel
A Vezuv.
Látjátok a gyilkos, szörnyű
csodát:
A pokol tör a mennybe a kráteren át!
A völgyben a
nászdal jajba fullad,
Mámorosan sújt a Tűz le a porra.
Él, él
ím a Vulkán
Diadalmasan, ölve, tiporva.
Reszket az élet egy
pillanatig,
Míg a tüzek tüze harsogva vakit.
Míg a kráter zúg,
zakatol,
Kétségbeesik, megborzad a por,
Óh a Vezuv!
És vége van egyszer a tűzzivatarnak...
S
fölmásznak ujra, mulatni akarnak,
Látcsővel a törpe, merész
utasok.
Nápoly dalol, a nap leragyog.
Ezer évek halnak a múltba
És
tehetetlenül vivódva, zihálva
Lázong a Vezuv szent, szörnyű szive
-
Ezer évek halnak a múltba
És hamvad a tűz és elfogy a
láva
És valamikor már sohse zuhog...
Elbuknak, alusznak minden
Vezuvok.
Ez a végzet, az élet, szent, bolond Vezuvok.
Hatalmatok,
tüzetek rege, álom -
S a por lesz az úr a világon!
I.
Ó hogy tévedtem ide én
A déli séta
idején,
Mit keresek idegen Éden
Közepében?
A gazdag paloták alatt
Ezren járnak,
hogy - járjanak.
Zsongnak mosolyogva, ragyogva,
Mintha
ünnep volna.
S körülöttem üdén, illatosan
Kápráztató
asszonysereg suhan,
S vérem bejárja
A selyem buja muzsikája.
E kacagás, e suhanás itt
Megbabonáz,
gyötör és lázit -
Köztetek járok
Szép asszonyok, ti élő
álmok.
Pénzes lovagok karján mentek,
Ti
szépek, ti sugárzók, ti szentek!
S én nézlek rajongva, imádva
-
Hiába, hiába!
Szent bók a vérem lobogása,
Zsoltár a
szívem dobogása,
Fürteitekre glóriát fon
Szerelmes hódolásom.
Ó mennyi mámoros dalom van,
S
asszonyok: én meghalok szomjan.
Dal-kincsem mind a tietek
-
Szeressetek!
Állj meg, gyönyörűség korzója!
Jöjjön
az asszony s szórja, szórja
Arcomra csókját mindahány
Izzón,
szerelmesen, buján...
A tenger régi álmom nékem,
Régi
szerelmem, bűvös vágyam -
Óh, hogy bámultam a térképen
Már
az elemi iskolában.
Ha este elnyomott az álom
És a Robinzont
elejtettem:
Mohón, bátran, rettenhetetlen
Ott eveztem az
oceánon.
Fantáziám, miként a bóra
Nyargalta a habokat
át...
Fölszálltam a kalózhajóra
S a viharral vívtam
csatát...
A tenger, a tenger! -
Imádtam kalandos
lelkemmel.
Úgy csábított szent szabadsága,
Titkos, hatalmas
végtelenje -
Szivem a mámor átaljárta
S tüzek lobbantak
a szemembe.
Gyerekszerelmem, ifjú álmom,
Én viharos, szabad
világom,
Óh tenger, látlak végre:
Eljöttem hozzád -
betegen,
Az enyhe partvidékre.
Fölkerestem az idegen nyarat
És
megfizetem habjaid zúgását
És megfizetem a napsugarat.
Nézlek
és kószálok a homokon...
Lelkem veled már nem rokon,
Rajongás
nem lobog szememben,
Kalandok nem tüzelnek engem.
A vihart, a
vihart hogy imádtam! -
És most, ha látom,
Hogy szél
borzolja végig a vizet:
Összébbhúzom reszketve a kabátom...
Cirkvenica
Szivtelen, kegyetlen,
Ravasz
praktikával
Játszik a sors vélem:
Egymásután láttam
Halni
sok bús társam,
S végre jó vezérem,
Én édes vezérem.
S másé lett, kit vártam,
Az a kedves
asszony.
Titkolt, szép szerelmem...
Sorsom így
rendelte.
Szakadatlan, egyre
Magánosabb lennem.
Magánosabb
lennem.
Hazament Rákóczi,
Nagy
Törökországból
Szép Magyarországba.
Visszatértek mind,
mind:
Én maradtam itt kint
Halottan is árva,
Halottan is
árva.
Én legárvább árva
Nagy
Törökországban
Életben-halálban:
Itt a ragyogó nap -
S
én az én hajómat
Már hiába várjam,
Már hiába várjam.
Engem megkiméltek,
Sirom nem
bolygatták,
Én hajóm nem jött el:
Én csendes idegen,
Hadd
fekszem idelenn,
Sok jámbor törökkel,
Sok jámbor törökkel.
Zágoni harangszó,
Halottan se
hallak:
Nemzetem nem látott
A siromig nékem:
Itt felejték
szépen
Az iródeákot,
Az iródeákot.
Vagy nem is felejtés,
Nem is csúfság
sorsom -
Tán gondoltak énrám:
Egyedül, egyedül
A
bujdosók közül,
Maradjak egy példány,
Maradjak egy példány...
Ragyogó nyári délután
A kórház
hallgatag kertjében
Apácák ülnek egy padon négyen,
Ragyogó
nyári délután.
Nyár van s a kertben ülnek ők,
Piros
virágok mosolyognak,
Nyár van és halk énekbe fognak, -
Egy
zsoltárt énekelnek ők.
A négy apáca énekel...
Arany napsugár
szökik rájuk,
Fényben inog a kornetájuk -
A négy apáca
énekel.
A zsoltár, mely bús, jámbor, német:
Most
lángot kap, illatot, lelket -
Így még sohasem
énekeltek
Zsoltárt, mely bús, unalmas, német.
A négy apáca fiatal;
Laposra fűzött
kebelük zihál
S a zsoltár forró, vad taktusokba száll...
A
négy apáca fiatal.
Mintha szerelmes nóta zengne:
Vágy,
ifjúság... mámoros csókok álma
Belopózik az ájtatos zsoltárba
-
Mintha szerelmes nóta zengne.
A furcsa ének elakad
És hull a négy
apáca könnye,
Több, mint az olvasónak gyöngye -
S a
furcsa zsoltár elakad...
Hajnal van és ébren vagyok,
A láz
aludni nem hagyott.
Fekszem az ágyon a sötétben
S bódultan és
mereven nézem,
A cigarettám tüze hogy ragyog.
Fekszem zsibbadtan, szomoruan,
Perc
percre halkan igy suhan
S a füst reszkető fátyolán át
Látom
egyszerre nőknek árnyát...
Szemem kimered... látom csakugyan.
Száz asszonyárnyék... istenem,
S én
most mind, mind megismerem.
A nap nem süt be, nem ég a lámpa,
S
látom, beszöktek a szobámba:
Az én céda tavaszi seregem.
Nézem lázban, reszketve, szótlan.
Ó ők
azok, akikkel voltam:
Kikre sikátorokban leltem,
Akiket
egyszer megöleltem,
Akiknek én egy percig udvaroltam.
Itt lengenek mind csodamód:
Egy-egy
ölelés, röpke csók,
Egy-egy perce ifjuságomnak,
Kik
kiszolgálták a lázt, a szomjat.
Nevük nincsen és sohse volt.
Egész tavaszom látom... s félve,
Nyögve
nyújtom karom feléje.
Szólnék, sirnék és lehetetlen...
-
Aztán nézek kinban, meredten
A cigarettám hamvadó tüzébe.
A régi világban egyszer
Élt a földön
egy ácsmester,
Volt egy kis fia az ácsnak,
Akit híttak
Jézuskának.
Nem játszott gyerekkorában
Búvócskát
az iskolában,
Az erdőbe se szaladt ki
Csigabigát csalogatni.
Édes epret sose szedett,
Sose lopott
kis verebet,
Nevetésre nem állt szája,
Sápadt volt a kis
orcája.
Mert a szegényt szólitgatta,
A beteget
gyógyitgatta,
Mert vándorolt reggel, este,
Az igaz utat
kereste.
Ifjúsága így eltellett,
Benne öröme se
tellett,
Egyszer aztán gyenge testét
A keresztre felszegezték.
Ott kinlódott, lassan vérzett,
A
vidéken végignézett,
Hát a szélén szép mezőnek
Kis fiuk ott
kergetőznek.
Nézte, hallgatta hallgatag,
Mind hogy
hancúz, mind hogy kacag,
Csak egy sápadt gyermek látszik,
Ki a
többivel nem játszik.
Aki a többitől messze,
Arra bámul, a
keresztre...
Megmozdult a Jézus szája:
"A másik ács
fiacskája."
Az élet gőgje megtiport,
Borostás arca
sebesített,
A lelkem csupa áhitat
És csókra, alázatra vágyom.
Jöjj szőke szeretőm te szép
Csókold
reám a nagy világot,
Hitet, álmot, mesét hazudj,
Mert csókod
esküvés és szentség.
Az élet gőgjét akarom
Szeretni csókos
szolgaságban
S borostás arcát viselem
Fájó, nagy ölelésed
üdvén.
Édes anyám, éhes vagyok,
Adj kenyeret,
mert meghalok.
Édes fiam még várni kell,
A buzát reggel vetjük
el.
Édes anyám, éhes vagyok,
Adj kenyeret,
mert meghalok.
Adunk fiam, mindjárt adunk
Csak először
learatunk.
Édes anyám, éhes vagyok,
Adj
kenyérkét, mert meghalok.
Ne félj fiam, lesz kenyerünk
Holnap
hajnalban csépelünk.
Édes anyám, éhes vagyok,
Adj kenyeret,
mert meghalok.
Egy cseppet várjál lelkem még,
Őrölni a malomba
mék.
Édes anyám, éhes vagyok,
Adj kenyeret,
mert meghalok.
Ne rijj, ne rijj, te rossz gyerek,
Holnap sütöm
a kenyeret.
Édes anyám, éhes vagyok,
Adj
kenyérkét, mert meghalok.
Megsütötték a kenyeret,
Akkorra
meghalt a gyerek.
Chiffrirozott táviratok:
jönnek-mennek.
Külügyminiszter: "Milyen pechem van. Csak le
ne járjam magamat."
Egyik uralkodó: fogadja a másik állam
nagykövetét.
Ez a nagykövet: "Istenem, talán itt kell
hagyni ezt a várost, amelyben olyan kedélyes nép lakik és amelyet
úgy megszoktam."
A másik uralkodó: fogadja az egyik állam
nagykövetét.
Ez a nagykövet: "Ó ragyogó esték a
balletben."
A vezérkari főnök: Napoleonra gondol.
A
tábornok: "Jaj, nyugdijaznak!"
Az ezredes: "Tábornok
leszek."
A kapitány: "Ezredes lehetek."
A
hadnagy: "Kapitány lehetek."
A káplár: "Elveszek
egy zászlót, oszt medaliát kapok."
A közlegény: "Ha a
mutatóujjamat levágtam volna, nem vettek volna be."
Az
édesanyja: "Drága szép fiam, látom-e még valaha."
Dr.
Tartalékos: "A fene egye meg azt a rongyos Durazzót."
A
felesége: "Istenem, istenem."
A gyereke: "Fáj a
torkom."
Az iparos: "Nem kapok megrendelést."
A
kereskedő: "Mi lesz az üzlettel!"
A bankár:
"Tönkrementem!"
Munkások: Le a háboruval!
Rendőrök:
elkergetik őket.
A lélek intelligenciája: szenved.
A kolera:
dul.
Durazzo fölött az ég: kék.
Tölténygyárak: sürgős
megrendeléseket kapnak.
A művészet: kétségbeesik.
Krisztus
tanai: hatályon kívül helyeztetnek.
Páris népe: az örömök és
szépségek felé siet.
A csók: édes.
A szerbek: csunyák és
műveletlenek.
A srapnel: a legundokabb találmánya az emberi
észnek.
Az élet: a legfontosabb dolog a világon.
Isten: ?
Hallgat már ajtók csapása,
Kalapácsok
pattogása,
A gyáraknak vonítása,
A nagy vasak zuhanása,
A
hordóknak zúdúlása,
A villamos csikarása,
A kofáknak
csatítása,
A család sivalkodása,
A szekerek nyikorgása,
A
patkóknak csattogása,
A trombiták harsogása,
A doboknak
dobolása,
A puskáknak ropogása.
Csak hallik tó locsolása,
Szélnek
lombban motozása,
Árva madár csipogása,
A vonatnak
mormolása,
A kutyák ugatozása,
Sürgönydrótok zúgdosása,
A
denevér kapkodása,
Az őrültek szavalása,
A részegek
motyogása,
A kórosok nyavalygása,
Az asszonyok
zokogása,
Gyermekek nyúlós sírása,
Leányok sohajtozása,
Az
élők szívdobogása,
A holtaknak hallgatása.
Eljön majd a május, majd megint
Zöld
ággal, virággal,
Kettesben egy kedves kisleánnyal
Ott ülünk
majd a padon,
Bolondosan, szabadon,
Szívünkben a friss meleg
világgal.
S hogy ölelném szépen szép nyakát,
Odaáll
egy kódis,
Mikor éppen ölelkeznénk szépen,
Odaáll a sok
szegény,
Szegény félkezű legény,
Száz, száz, százezer vagy
millió is.
"Mink is így ölelnénk, éppen
így,
Mostan szép tavasszal,
Úgy szeretnénk mink is vígan
lenni,
De hiába akarunk,
Nincs meg már a jobb karunk,
Milyen
jó is vót ölelni azzal."
Megkapom majd gyenge kis kezed,
Jaj,
fussunk el innet!
Akkor meg hátunk megett kocognak
Mankón a
féllábuak:
"Álljanak meg, várjanak!"
S halljuk,
mint a szélvészt, ríni mindet.
Mályva meg szekfű virul miránk
S néz
az égi kékség,
Már azt hinnénk, itt van a mennyország
S jönnek
az özön vakok,
Szemeik vakablakok
S kérdezik, mi ez a nagy
sötétség.
Jaj nekünk, ha fűbe heverünk,
A
szemünk betéve,
A földből suttognak a halottak:
"Szívetek
miért dobog,
Hogy lehettek boldogok,
Ilyen szörnyű, szörnyű
téli éjbe!"
Szívemmel, szívemmel
Szívtelen világba
estem
Vétkeknek nem való a lelkem
Kínoknak nem való a testem.
Nem lehet, nem lehet
Nyakamba hegedűt
venni
Ráhúzni a szélvész szerelmet,
A sikollyal kéjútra menni.
Nem tudok, nem tudok
Jajszóval
kontrázni a bálnak,
Eső levél elé térgyelni
Fáklyát nyújtani a
halálnak.
Nem birom, nem birom
Felköszönteni a
holdat,
Nem birom hírrel híresztelni
Azt, hogy virágok leszünk
mi holnap.
Az élet, az élet,
Fényes lármák,
dalok, sugalmak,
Fohász, füttyszó s atlanti orkán:
Az
összecsapott két kéz közt hallgat.
Álmodni, álmodni
Hanyatt, süket, vak
fejjel, meredten
Nem tudok, nem tudok már,
Álmodni is
elfelejtettem.
Itt voltam, itt voltam,
Amit hoztam
azt le nem adtam.
Szétnézek a tévesztett tájékon
Egyedűl sárga
alkonyatban.
Meghalok, meghalok,
Fenn tiszta
fellegek takarodnak.
A sírban elerednek könnyeim
S örökkön
örökké folyni fognak.
Elénk került Halál az utcán
Mindenki
ment egy másik cím felé
Úgy pattogott a járdán a sok ember mint a
zápor
Ment mondom mind begombolt szájjal, titkos kis
fejével
Halál elébünk állott: vastag fehér botját emelte
Úgy
mint Londonban az a nagy magos rendőr.
Olyan férfi arca volt
Halálnak mint annak ott Londonban,
S olyan nagy magos volt, merő
fekete öltözetes.
S mint őszi mennydörgés olyan hangja volt;
Kell
megállani! Ki hová megy itten?
Mindenki mondja meg mit művelt
eddig
Mi járatban járt életében, mit gondolt gondolatában
Mit
nyelvelt nyelvével, mit végzett két kezével
Mind igazolja magát,
hadd halljuk!
Felcsapott alvó eszemen a vihar
És lángra
lobbantak hullámai
Felnyultam ott a megfagyott tömeg
közt
Szemtelenül számat tátottam ordítani
Elkezdtem: én én
én
Az égig nőttem pillanat alatt
S megláttam lent az öt
világot
Fekete lett világos homlokom
Le vissza rogytam
tündöklő nap alól!
Oly földi lettem újra mint az emberek
Nem
bírtam ólom szivem tartani
Úgy estem arcra ott a járdán.
Nem, nem jön senki
Te drága ne
félj
Tedd be a szemed
Egy kar elfogja
Síkos derekát,
Másik
kóstolja
Válla melegét,
Hajlik a fej mint
A
hallgatódzás,
Verik a pillák
Pillái hegyét,
A fül
elájult,
Alszik a tüdő,
A Föld megcsúszott,
Leolvad az
ajk,
A nyelv kanóca
Szikrára talált,
A kalap alatt
Tetőtűz
langall,
A mell rohan mint
Domb ellen ostrom,
Gomb combra
hág mint
Vaj a kalácsra.
Az orron át jön
A szív nyögése,
A
fogak néger
Álmot dadognak,
A kéz, két fáradt
Hullám,
tántorog,
Kígyók izegnek
A csípők alatt,
Jön
végtelenből
Egy lassú számum,
Az ágyék enged
S inogva
simúl
Lágy kapujához
A mennyországnak.
Öklömre támasztom arcomat, felnézek reád, esti vendége a világnak, tiszta égi Hold. Minden este más arcod van. Most árnyék vagy, csak egy vékony karéj ragyog fel belőled, olyan vagy, mint a gyász fölött a remény. Mennyi mindenfélének láttalak világéletemben: vajaskenyérnek, ötkoronásnak, lampionnak, tejgömbnek, a boldogság arcának, narancsnak, ezüst tónak, halotti maszkomnak, Pierrot-fejnek, magnoliának, kardnak, broche-nak, sárgadinnyének és monoklinak a lump ég szemén, bocsáss meg. Én nem tudom már, mi mindennek. Mindig csuda voltál, a gyermekkor ezüst merengése, az ifjú ábrándok démonja, a homályos szomorúság tiszta tükre, az esti gondolatok társalkodónője és a sejtelmek tündöklő lapja, melyen olvasni lehet. Szórakoztató és ámító voltál, bűbájos és borzongató és álmosító és kétségbeejtő.
Suttogva szólok hozzád, mert olyan nagy a lárma. Drága Hold, te tudod, hogy a mindenségnek vagyok híve, hogy az örökkévalóságnak vagyok kérője és a csillagoknak és minden pillanatnak vagyok barátja. Tudod, hogy az életet kérdezem a haláltól és a halált kérdezem az élettől. Tudod, hogy minden fiókot felhánytam a boldogságért és tűvé tettem a világot érte. Te tudod, milyen mély sötétségben vagyok bányász és tudod, milyen tengeren csónakázok. Te ismersz engemet. Te nagyon sokszor néztél, mert én nagyon sokszor néztelek. Lehetetlen, hogy észre ne vettél volna. Úgy láttam, mindig visszanézel rám s ha fellegek közé bujtál, onnan is aggodalommal leskelődöl és előtisztulván, mosollyal hívod szememet tovább. Te tudod, hogy az éghez szegődtem tekintetemmel és az égről nézek mindent, ami idelenn van. De ládd, talpammal a földhöz vagyok ragadva és testemmel és sorsommal az embereknek vagyok foglyuk. Te tudod, hogy gyógyíthatatlanul idegenek nekem az emberek, akiknek mezében futok el a földön. De látod, szív van a mellemben s fejemnek úgy kell lehajolni a szív fölé, mint a doktornak a beteg fölé. Dobog. Fáj.
Az embernek szíve is szívalakú, mint az enyém. Sokszor nem is hiszem, hogy szívalakú a szív, csak egy formátlan darab parázs a pokol tüzéből. Az embereknek a szíve is fájni szokott. Másért, másformán, de fáj. Sajnálom őket s örvendezek, hogy közös tulajdonságunk van. Beszélnek is. Mást mondanak, de az ajkuk fölött repkedő szavak ugyanazok a szavak, amelyekre magam is utalva vagyok. Menekülve keresek mindent, ami közös az emberekkel. Mosolyognak. Sóhajtanak. Könnyek merülnek föl szemükben. Meghalnak. Élnek. Életük tökéletlen. Az emberek boldogtalanok. Aki nem boldogtalan, az szerencsétlen s aki szerencsés, az sem boldog. Sajnálom az embereket. Ostobaságukért is, gonoszságukért is, unalmukért is. Soha senkire nem haragudhatom, soha senkit le nem nézhetek, mert minden ember a halál isteni titkával halad. Míg élnek az emberek, örülnek és szenvednek. Tudod, Hold, mennyivel több szenvedés van a földön, mint öröm. Tudod, hogy most nem udvarolok az örömnek és alig veszem észre az örvendezőket.
A szenvedés mint egy ötödik évszak van most a földön. A szenvedés levegőhullámaiban járok, amelyek fojtogatnak és béklyózzák bokámat. A szenvedés ezerféle és ezerszeres. A szenvedés csodálatos, mert megvan. Itt van, akár a föld, akár a víz. Mondd, Hold, látod a szenvedést? Az égitestek tudnak erről a világról? Nem nézik ki maguk közül a Földet? Nem akarják kigolyózni? Tudjátok-e, hogy itt a szenvedés? Talán csak ennek a bolygónak a levegőjét bírja, tán a Föld flórájához tartozik. A szenvedés a Földnek egyénisége, kiválósága.
Talán a Földnek köszönhetitek a felhőket, mert mint baldachin borulnak a földi szenvedés fölött. A szenvedés idelenn az örökkévalóságból jön, mint az élet és az életért van, amely elmulandó. A mező miveletlen növényei közt gyógyító füveket leltek az emberek. Aki a füvekbe iratot rejtett, tudta, hogy beteg lesz a test és aki illatot lehelt a virágokba, tudta, hogy beteg lesz a lélek. Könnyeket, sóhajt hoztunk magunkkal az útra és a remény élesztőjével élünk és az álom altatójával alszunk. A legegyügyübb lélek is teli van narkotikumokkal és elixirekkel, egy kézipatikát hordoz mindenki magában. A szenvedés ellen, vagyis a szenvedés mellett, annak az érdekében, hogy bírjuk a szenvedést. Hogy éljünk vele. A szenvedés természetes. A szenvedés élet. A szenvedés gazdagság. A meghasogatott, esőtől meglágyított, hótól elnyomott, fagytól dermesztett föld adja ki a búzát és a pipacsot. Virágokhoz érkezünk szenvedéseinkkel. Ha meghalunk: aratunk. Ránk borul az egész élet koszorúja. Jaj, te Hold, ha ráérnék idelenn csak a szenvedésről kimondani, amit elolvastál szememből. Tudod, mit szerettem volna most is? Nem írni mint író, nem költeni mint költő, csak szólani egy szót mint ember.
Felvettem egy szép
Nyárlevelet,
Ki
a nyárfáról
Lelebegett.
Forgatom ezt a
Falevelet,
Arany ily
sárga
Sose lehet.
Sem a borostyán,
Sem a Kelet,
Csak
a szerelem
Álma lehet.
Megcsókolom a
Nyárlevelet,
Csókom
halkabb, mint
A lehelet,
Adom a szélnek
A levelet,
Árva
levelem,
Isten veled.
Első nap ibolya
Kankalin a
másnap
Margarétát hínak
Harmadik pajtásnak.
Első nap gesztenye
Második a
bodza
Harmadik délután
Az orgonát hozza.
Első nap a béka
Második a
fecske
Megszáll a pillangó
A harmadik este.
Álom az első nap
Csudálat a
másik
Harmadik hajnalra
Szívem szakadásig!
Ó hogy cicázik ez a víz
Ez a Duna, ez
a Duna
Mintha a sok szegény szegény
Fölösleges leány
legény
Belé nem hullana
Jaj hogy bír sütni ez a nap
Hogy
mosolyog, hogy kacarász
Mintha nem is lett vón jelen
Mikor
hömpölygött idelenn
A vér, a bűn, a gyász
Tél van, december
Ni most is füves még
a gyep
Ha sápadt is, ha deres is
Tél van, december
A
szilfán még levél ragad
A hárson is, a tölgyön is
Tél van,
december
Egy cinke selypít hallga csak
Iszkol, repes, jó kedve
van
Tavaszi tollazatba jár
Mindig van ládd egy kis tavasz
Kék
tenger alszik odafenn
Ki nem hal álom és remény.
Oh, szégyellem magam
Egy fáradt nő jött most a
járdán
Reménytelen szemekkel, árván,
Szegénynek égett arca
van.
Hallgattam, mint mindenki más.
Elhagytam,
mint mindenki más,
Pedig meg kellett volna állnom
És őt
megsimogatni vállon,
Rá sóhajommal fátylat adni,
Egy jó
szavammal megitatni.
Mely, mint a könny, oly jó meleg:
Mi
történt a földön veled,
Mondd el nekem, boldogtalan.
Úgy szégyellem magam.
Nézve nézem a hóeste fákat
Hol vették
a haloványkék fátylat
Lélekzetem hallom csak, a halkat
Ég
is, föld is fátyolosan hallgat
Csuda csend ez, a varjú se károg,
Azt
hiszem, a másvilágon járok.
Némely karácsonyfa
Magas, mint a
pálma,
Rajta ragyog a gazdagság
Valóra vált álma.
Vatta felhőzetben
Gyémánt Hold, arany
Nap
S ezüstszál Tejúton
Gyöngy csillagok vannak.
Némely karácsonyfa
Olyan
apró-cseprő,
Annyi mint a hitvány virgács
Meg mint a
tollseprő.
Pénz se adtak érte,
Úgy szedték fel,
félve,
Amint a szél elsodorta
A piac szélére.
Filléres gyertyácskák
Gyulladnak ki
rajta,
Egy pár cukor csüng az ágán,
Az is olcsó fajta.
Ez a szegénységnek
A
karácsonyfája,
Álmodozó gyermekarcok
Tekintenek rája.
Csodafényben fürdik
Arc, meg szív, meg
elme:
Oda tűz a menyországból
Kis Jézus szerelme.
Az ősznek nincsen vége hossza
A
levelet még most is ossza
Csend, tisztaság, tündéri óra
Hervadt
levél leszáll a hóra
Akár terítő szobalányok
Abroszra
hintik a virágot
Szeretném én ha így élnétek
Megállani
ha ráérnétek
Ha nézhetnétek amit nézek
Ha éreznétek
amit érzek
Lányok lábán a harisnya
Ki-kireped
lenn a sarkon
Ott kis testszín félhold ébred
Minden utcán
szemmel tartom
Élnek még hű napimádók
Vad szigeten,
Trinidádon
Lefelé húz az én szívem
Ezt a félholdat imádom.
Ó de csendes hónap
A szeptember
hónap
Nem hallik a szava
Fekete rigónak
Hallgathatom, igen,
Alpár Gitta
hangját,
Zongorát szakszofont
Szinfónikus bandát
Odaadnám mindet
Egyiket se bánom
Csak
te tovább szólnál
Kedves kis cigányom.
Ez a barna levél
Olyan nagy kerek,
ni,
Belé lehetne a
Szívemet temetni.
Még nagyobb a másik
Színarany a
bőre
Lehetne egy néger
Király legyezője
Hát ez a harmadik
Ebből
varrhatnának
Egy pár piros cipőt
Egy szegény leánynak.
Én édes Jézuskám
Arra kérlek
téged
Hozzál nekünk, hozzál
Egy kis szegénységet
Nem azt a vadságot
Nem azt a
vakságot
Nem azt a fertelmes
Csúnya gazdagságot
Csak a szegénységet
A szegények
jussát.
Tisztuljon már innét
Ez a nagy kódusság
Hozzad vissza Jézus
Azt a
szegénységet
Búbos kemencében
Mikor csutka égett
Tepsiben a kolbász
Zsírjába
henyéljen
Este lámpa süssön
Rádió zenéljen
Szűr kerüljön újra
A magyar
vállára
Csizma a lábára
Végre valahára
Dohányt a pipába
Mindennap
vehessen
Egy komisz Leventét
Szájába tehessen
S ne legyen probléma
Se Memfisz se
Mirjam,
Ezt a Budapestet
Én is jobban bírjam
Hogy több mosolyt lássak
Füttyöt nótát
halljak
Mindenki bajába
Hogy belé ne haljak
Én édes Jézuskám
Csudáid mívével
Hátha
boldogulnál
Az urak szívével
Állást adass, áldást,
Ne hiába
kérjék
S emeltesd fel Jézus
Gürcölőknek bérét
Jézuskám az égből
Nézzél le
ezekre
Karikagyűrűt tégy
A csupasz kezekre
Aki szerelmes lett
Hadd lehessen
páros
Friss fészekkel végig
Rakódjon a város
Óh nem kell a kiskert
S ház körül
akácok,
Szűk emeleten csak
Kétszobás lakások
Bútor legyen bennök
Gyúródeszka
teknő
Legyen egy kutyó is
Gyerek meg majd kettő
Ezt a leányságot
Ezt a
legénységet
Intézd el kis Jézus
Ezt a szegénységet
Jézuskám ezt hozzad
Kérve kérlek
téged,
Ezt az ügyes kedves
Édes szegénységet.
Ezüst órája volt, egyfedeles, ócska,
Azt
az órát hordta prepa kora óta,
Felhúzta csöpp kulccsal lassan
minden este
A kis fia nézte, nézte, óh élvezte.
Azt a vén óráját de tudta dicsérni:
Még
az onokáját is túl fogja élni.
Órás ezt az órát nem látta még egy
se,
Sose siet, sose késik egy percet se.
Sose késett ő se, bajuszos korába
Reggel
nyolc órára ment az iskolába.
Szegény gyerekekbe az ábécét
verte,
Rongyos fizetésit avval érdemelte.
Annak örült, hogyha a május kiáradt
S
vitte az erdőre azt a gyereknyájat,
Elnézte hogy futnak,
hancúznak, hevernek,
Ilyenkor az ember lesz maga is gyermek.
Kivette osztán a hegedűt a zsákbúl
Soha
el nem maradt ez a múlatságbúl:
Dalukat kisérte, táncukat
diktálta,
Estére a nyáját haza muzsikálta.
Rakodva virággal, csigával meg
makkal
Kézenfogvást léptünk sorban alkonyattal,
Piros
pillangók az édes álmot hordták,
Azt hiszem Szoboszlón volt a
Tündérország.
Óh a hegedűnek a négy szőke húrja
Áldást
hozott, áldást a tanító úrra,
Hitták muzsikálni lakziba,
névnapra,
Úgy elmaradt, nem jött meg csak virradatra.
Névnapon, lakziba, Lajos napi
bálba
Boldog magyarokat büszkén muzsikálva
Százával a nótát a
négy ujján rázta,
Négy, öt, hat pulyáját etette, ruházta.
Ő maga, az apjok, mészpipát vett
mindég:
Pohár sert se ivott ha csak nem volt vendég
Legfeljebb
olvasni járt a Gazdakörbe,
Elaludt a pipa, s maga is, letörve.
Mikor unatkoztam a frakkos
banketten,
Kortyoltam a pezsgőt és a rákot ettem,
Meg ha Páris
becses borait izleltem,
Akadt olyan percem, hogy keserűt nyeltem.
Néha meg ha túrtam selyem nyakkendőket,
A
kezem megállott, elutáltam őket,
Mert az a nyakkendő jutott az
eszembe
Kit apám vásárolt mindig Debrecenbe.
Mindig, értsed ezen: egyszer
esztendőbe:
S nem is válogatott ő a nyakkendőbe,
Volt ott egy
fekete durcás chiffon fajta,
Gyárba varrták össze, fórsriftosan
hajtva.
Ismerik remélem, az a régi módi,
Ez
szokott tanító urak mellin lógni,
Lelkész is ezt hordja, bíró is
vidéken,
Gyengém nagyon régen e nyakkendő nékem.
Nem kell, hogy a grófok dámáinak
tessék,
Nincs hiuság benne, nincsen csak tisztesség,
Komolyság
van benne, illendőség jóság,
Hűséges szegénység, lemondás,
olcsóság.
Jaj de bánom, hogy mind elvesztek,
elhulltak,
El nem tettünk egyet, foszlottat, fakultat.
Tartanám
vitrinbe, elővenném, nézném,
Sóhajnál lágyabban simitnám,
becézném.
Hát te kézi lámpás, vajjon hol lehetsz
te,
Kivel a pallón jött sötét őszi este,
Hintáló világod
mégegyszer ha látnám,
Apa! - ha még egyszer elébekiáltnám.
Könnyeit cseppenni láttad ugye
Isten
Mikor Kossuth Lajost eltemették Pesten:
Néztem én
számtátva mint hatéves gyermek
Sirását annak a hű magyar
embernek.
Fekete éjfélre, halovány
hajnalra
Hallatlan harsona szava ha szólalna,
Égből le a
földre fényes angyal szállna,
A temető fáit érintené szárnya.
Sóhajtás suhanna hantoknak
alatta,
Rezzenne a csontja annak aki lakja,
Zengene fenséges
mennyei karének,
A halottak mind mind szedelőzködnének.
Elhűlve, orrukat fülüket
keresve,
Négykézláb, felnyúlva, szédülve, elesve,
Úgy
indulnának meg lassan, révedezve
S eszmélni és nyögni meg dadogni
kezdve.
Ádám, [v. sz. Apám] fel ne támadj!
Harsonaszó, ének,
Isten ne engedje, hogy serkentsen téged.
A
te csendes álmod apám álmodd, álmodd,
Álmodd apám, álmodd a régi
világot.
Bárcsak felmehetnék
A mennyekbe
liften,
Térdelnék Elébed
Te jóságos Isten.
Kezem összetenném,
Úgy kérnélek
Téged,
Tegyél nekem egyszer
Egy kis szívességet.
Amit Tőled kérnék
Szepegve,
dadogva,
Egy szavadba kerül,
Egy bólintásodba.
Könnyem is pottyanna,
Előtted nem
szégyen,
Kérnélek jó Isten
Hogy most tél ne légyen.
Szentséges Közönyöd
Jobb időkre tedd
el:
Az idei telet
Engedd el, engedd el.
Pillants le erre a
Megbukott
országra,
Lyukas tetők néznek
Te fényes orcádra.
Nincs ablak a falban,
Pincébe fa
nincsen,
Nincs szűcs, ki vállunkra
Meleg bundát hintsen,
Vékony rongyainkat
Nézzed jó
Teremtő,
S ki cipőt talpalna
Nem jön olyan mentő.
Jaj, ha a tél ránk nyit,
Megfagy itt
az ember:
Ne legyen december,
Legyen csak szeptember.
Gyepen ne legyen dér,
Zuzmara az
ágon
A mezőt liszt lepje
Most Magyarországon.
Hó, eső ne hulljon,
Föld ne legyen
fertő,
Essék, ha esni kell,
Inkább majd tépertő.
Ragyogok majd Rád, mint
Gyertyalángos
oltár,
Sose felejtem el,
Milyen kedves voltál.
Istenem de jó világ volt nálunk
valaha,
Mikor még élt Ferenc József, Jókai, Blaha
Az úttesten pattogtak a szép
fiakkerek
Fütyörészett városszerte az inasgyerek
Villogott itt a monokli, az
előkelő,
Egyptomi cigarettát szítt a könyvelő
Cilinder volt a polgáron, lakkcipő,
zsaket
Gyémánt gyűrű lepte el a kövér kezeket
A cigány ráhúzta este, folyt
dáridó,
Pezsgőből itta a pertut gentry meg zsidó
A nyár csupa lóverseny volt, a tél csupa
bál
Meg disznótor, mit a magyar oly kéjjel zabál
És francia zene szállott, a valse
lente, s a bleue,
És párisi parfumökben fürdött mind a
nő
Konyakunk is francia volt, s az a sok
likőr,
És finomabb sajtot adott Brei, mint Pusztadör
És egy Gerbeaud-torta, az a mennyei
zamat...
Mindig mindig meg akartam ölni magamat.
Kijártad minden iskolád,
Öcsém állj
meg, ne lépj tovább,
A kislány várjon egy kicsit
S a blues s a
jazz mely úgy visit.
Az élet jön most, a világ,
Még egy
percig maradj diák:
Füleljed bátyád tanait,
Mert boldogulásra
tanít.
Jaj féltelek nagyon, gyerek,
Hemzsegnek
nézd az emberek,
Vigyázz hogy életútadon
Ne tapossanak majd
agyon.
Vigyázz ha jársz, vigyázz ha
állsz,
Vigyázz ha autóbuszra szállsz,
Ki már föllépne, hogy
nagy úr,
Lökd félre irgalmatlanul.
Lábára hágsz valakinek,
Pardont sose
hadarj, minek?
Sőt, tyúkszemét gázold le, le,
Éreztesd
súlyodat vele.
Tyúkszemről tyúkszemre haladj,
A
muszkli fontos, nem az agy,
Bolond kinek az esze sok,
Csak a
buták az okosok.
Hát légy okos, sose feledd
Fajtádért
fájó kebeled
És mindennap hördűlj nagyot:
Csúda de nagy magyar
vagyok!
Addig danoljad ezt a dalt
Míg nem
szerzel szép hivatalt,
Mandátumot, mozit, pazar
Villát, mint
kárvallott magyar.
Ó hát a nők! A nők fiam
Neked nyílnak
mindannyian:
Akárki lánya asszonya,
Tipord el és robogj tova.
Ami kis szív szívedbe bújt,
Enyésszen
el a nyomorúlt,
Hogy jól múlass völgyön hegyen,
Eged hogy
felhőtlen legyen.
S ajánlom jól, igyál egyél,
Nyolcvan
kiló hamar legyél,
Fejed legyen dagadt, tokás,
Mint ősnemes
magyar szokás.
És még nagyobb pofát csinálj
Hogy
fölfelé is imponálj
Lefogadom hogy erre fel
Majd méltóságos úr
leszel.
Ha indul háború, hevülj,
Hadat kerülj:
csak Pesten ülj,
A belső frontot óva ódd,
Van itt
tenni-vennivalód.
Szalámit végy, kávét vajat,
Tanár
rágjon kenyérhajat:
Elvész hazánk? mint illik, azt
Pezsgő,
cigány mellett sirasd.
A lelkieket szép öcsém
Ni majdnem
elfelejtem én:
A lelkieket meg ne vesd,
A gyöngét lelkedből
nevesd,
Sajnáld, sajnáld le aki bal
Oldali
igéket szaval,
Hitlert csodáld, imádd a vért,
Heil! lelkesedj
a pogromért.
Becsuktad a kalandregényt,
Megfullasztod
a lámpafényt:
Akármilyen sötét az éj,
Akárhogy villámlik, ne
félj.
Ne félj, ne szeppenj cimbora,
Krisztus
nem áll eléd soha,
Keresztjéről le sose jő,
Jól oda van
szegezve ő.
Hurcolom mint a vén zsidó
A
falunkban régesrégen,
Kirakodott a kocsmában,
Néha meg a
faluvégen.
Kék meg zöld üvegkalárist,
Gyűrűt, gyűszűt,
bugyellárist,
Viaszbábut, óh nagyszerűt,
Selyem hajút, lakkos
szeműt.
Falu népe körülállta
És bámulta és csodálta.
Az én batyum, az is tele,
Jaj de régen
járok vele,
A portékám csuda volna
Ha kiraknám mindet
sorba.
Szépsége van, mese fénye,
S tudom, senkinek se
kéne.
Nem rakom ki, dehogy rakom,
Csak itt csendben
tartogatom,
De ha messzi útra kelnék
S a batyumat nyitva
lelnék,
Látnák, e fényes göröngyök
Lelkemből
hullt drága gyöngyök.
Tükör, gyűszű meg kaláris,
Pántlika meg
bugyelláris,
Ez mind jókedv, öröm, jóság,
Szebb és jobb mint a
valóság,
Ráhagyom erre az árva
Szeretetlen rossz világra.
Zárás után jött egy pékbolt
kuncsaftja,
De a pék nem jött zavarba miatta,
A zsömléket a
kulcslyukon kiadta.
A marha ára kezd megint fölmászni,
A
husa oly kincs, hogy már büszke quasi,
Akit marhának titulál
Ujházi.
Luéger beteg, irja a hírrovat,
Láza
van, szegény félrebeszél sokat:
Zsidóul dicséri a magyarokat.
Színésznő vágyott lenni egy
leányka,
Aztán belátta, hogy van egy jobb pálya -
És
belépett egy sziniiskolába.
Felolvasott itt Pesten Roda-Roda,
De
nem ment el senkisem oda-oda,
Mert olyan marha, hogy az
csoda-csoda.
A kocsiuton valami ott pihen,
Arra
megy Somló: "Ez egy darab... igen,
Előadatom majd a
Nemzetiben!"
Haragszik Bécs a kormányunkra, pedig
A
kormányunk szerényen viselkedik,
Nem hetvenkedik, csak
hatvanhétkedik.
Hegedüs Sándor és Verő György,
ketten
Darabot irtak elkeseredetten -
Tettüknek oka
eddig ismeretlen.
A Moltke-pörnek nincsen vége eddig,
A
tárgyalások szünetelnek keddig,
Aztán elülről, vagy hátulról
kezdik.
A tulbuzgóság, bizony az is átok,
Szegény
Eulenburg, látod, látod, látod,
Mért szeretted ugy a felebarátod?
A háziur, egyik ugy mint a
másik,
Reggelizik, ebédel, vacsorázik,
És ha még éhes, akkor
uzsorázik.
A delegátusok Bécsbe utaztak,
Jaj,
jaj, jaj, jaj, búza, szalma, zabasztag,
Na nekünk ugyan mindent
megszavaztak.
A diabolo finom játék, remek,
Azért
dobja a spulnikat a gyerek,
Hogy azok pont az orromra essenek.
Kenyérgyár készül Pesten most a
népnek,
Már gyüjtik is az anyagot e végett:
Krumplit,
cipőfüzőt meg szivarvéget.
Pest mindig töpreng, hogy vajon hol
nyaral,
De ez attól függ, hogy bejön-e Taral,
Ha nem jön
Taral, az ember nem nyaral.
Van vörös pincér és van pincér sárga,
S
a vendég kék meg zöld lesz haragjába,
Mivel a feketét hiába
várja.
Áthelyezték a Nemzeti Szinházat,
Jaj,
bárcsak még messzebb hurcolkodnának,
Ahol Prém József rájuk nem
találhat.
La-la-la-la-la-la-la-la-la-la-la,
Szomorúan
szól most gitárom dala:
Megint csinált egy csomó szobrot Zala.
Berlinben lép föl most már Fedák
Sára,
Megértik ott is, bár botlik a szája -
Németre van
forditva a bokája.
Pesten járt a spanyolok
Alfonzója,
Büszkék lehetünk kérem Alfonzóra:
A legszebb
spanyolviaszkot ő szórja.
Törökországban feloszlott a hárem,
Nem
maradt ott nő, csupán kettő-hárem,
Mert a szultán nem ifjú-török,
- már nem.
Apponyi nem vágyik zenére, dalra,
De
mikor a szép Eliánát hallja,
Sírva borul egy közeli asztalra.
Szerbiának nagyon szegény a népe,
S a
trónörökös ha király lesz végre:
Csak ötven fillért tesznek a
fejére.
Harci hireket olvastam az
előbb:
Fölkeltek reggel a bolgár fölkelők.
S este tizkor
megint lefeküdtek ők.
A koncertek szezonja közeledik,
Föllép
a télen egy csodagyerek itt,
Föltéve, hogyha addig megszületik.
Ugy érzem, háboru lesz mostanába,
Bécs
ugy akarja, itt minden hiába -
Szegény magyar mehet
Banjalukába!
Betyár vagyok, fővárosi,
Nem pedig
vidéki,
Az aszfalton betyárkodok,
Az istenét néki!
Bogár
I-zor becsületes nevem,
A lapokból ismerik elegen.
Váci-utcán
télen-nyáron,
Az aszfaltot én elállom,
És a nőket
inzultálom,
Inzultálom.
Betyárélet,
betyárélet,
Aszfaltbetyárélet...
Megszólítom, hogyha látom,
A
fehércselédet.
Hej de siker ezt nem koszoruzza,
A betyár a
rövidebbet húzza:
Hogyha a nők előtt termek,
Nem imponál ez a
termet,
A gyenge nők pofonvernek,
Pofonvernek.
Rosszul megy szegény betyárnak
Most
ezen a téren:
Sulyos testi sértésekkel
Tele vagyok
kérem.
Ahány hölgynek kivánok jónapot,
Ugyanannyi nehéz pofont
kapok,
Szemem a szikrát ugy hányta,
Mint a villamos
ivlámpa,
Felnyakalt már minden lányka,
Minden lányka.
Ötvenezer pofont kaptam
Kérem szépen
máig,
Ezt a mesterséget arcom
Nem birja sokáig.
Megdöbbentő,
ahogy velünk bánnak,
Kérvényt irok Boda kapitánynak:
Főkapitány
úr, esengem,
A brutális hölgyek ellen
A rendőrség védjen
engem,
Védjen engem!
Ha Pesten már a nyár nagyon
galád,
Bepakkol tiz kofferbe a család,
S elvánszorog, mint a
divat kivánja,
Abbáziába.
Ott a Lipótváros, meg a Teréz,
Odamegy
Pest, mikor nyáron kivész,
Ott van minden hordár meg minden
bába,
Abbáziába.
Az Adriában igy cseveg a hab:
Nini
megint itt uszkál a Jakab,
S Alisz is fürdik, mert oly szép a
lába,
Abbáziába.
Pick urnak ujra két tyukszeme
nőtt,
Azokkal is fixirozza a nőt,
S belémarkol a hölgyek
vádlijába,
Abbáziába.
A strandon ott izzad tout
Budapest,
Alsózni a papa még itt se rest,
Míg a mama a vízbe
nem cibálja,
Abbáziába.
S szól mindenütt a panasz, a vita,
Hogy
itt mindenki izraelita,
Zsidó a pápa és zsidó a
cápa,
Abbáziába,
Abbáziába!
Csak egy kis benzin kellene...
Én csöndes, jó fiu vagyok,
Élek
szerényen,
A szerénység az én leges-
Legszebb
erényem.
Szerényen illatozom én,
Mint egy szorgalmas
ibolya,
Csak egy ki benzin kellene,
Szívemnek nincs más
óhaja.
Egye meg a fene,
Csak egy kis benzin
kellene,
Kellene,
Csak egy kis benzin kellene.
Szerénységem mást nem kiván
És mást
nem tervel -
Benzint adj istenkém nekem
Néhány
literrel,
S egy tartályt, beleönteni,
És persze hozzá
gépkocsit,
Mely büvösen, és büzösen
Pesten
végigszáguldozik.
Egye meg a fene,
Egy automobil
kellene,
Kellene,
Egy automobil kellene!
Az Operába robogok
Prémes bundámba
S
palotámba eljön velem
A legszebb dáma.
Igen, ha lesz majd
benzinem,
Tartályom, automobilom,
Sok drága nő hozzám
hajol,
Mint szellőhöz a liliom...
Egye meg a fene,
Egy
finom metresz kellene,
Kellene,
Egy finom metresz kellene!
S ha netalán az élveket
Megunnám
Pesten,
Trouvillba vinném nyáron el
Üdülni testem.
Montecarlo,
Páris... bizony,
Kincs, szépség minden az enyém,
Pompás
yachton sétálok át
Az élet sima tengerén...
Egye meg a
fene,
Csak egy kis benzin kellene,
Kellene,
Csak egy kis
benzin kellene!
Ismerik, remélem,
Azt a nőt,
akit
László Rózsi itt most
Hévvel alakit.
Én vagyok a
büszke, kényes,
Szenzációs, vadregényes,
Csókra éhes,
szenvedélyes,
Férfit orzó
Hires-neves Montignoso,
Montignoso!
Én valék a Lujza,
Fejedelmi
szász,
Elszéditett Giron,
Törje ki a frász.
Volt gyermekem
öt-hat példány,
Mind ott hagytam vigan, léhán,
Mondott egyszer
a nyelvmester
Egy-két jó szót
És elvitte
Montignosot,
Montignosot!
Nem sokáig volt a
Nyelvnek
mestere,
Lanyhán működött és
Kirugtam erre.
Ujabb férfi
nagyon kell itt:
Elcsábítottam Tosellit,
Toscánába vitte
vágyva
Csókolózó
Telhetetlen Montignoso,
Montignoso!
Zongorázik nékem
Éjjel-nappal ő,
Ámde
nemsokára
Néki is agyő!
Tosellit is unom már, ó:
Fortissimoból
piánó...
Szivem dobban - hol egy jobban
Zongorózó:
Ezt
keresi Montignoso,
Montignoso!
Ah... ki játszik itt lenn,
Fiatal,
ügyes,
Milyen szép az orra,
Szeme mily tüzes!
Olyan fürge,
mint a zerge -
Moszjő, gyerünk Heidelbergbe,
Énnálam
verd Albert, Albert,
Gyerünk ó... ó...
Érted eped
Montignoso,
Montignoso!
Kisasszony, legyen az enyém,
Intézze
ugy, hogy nőm lehessen,
A házasságközvetitő,
A
házasságközvetitő
Tanácsolá, hogy önt szeressem.
Kisasszony, legyen az enyém,
Ó kapva
kaphat ily legényen,
A fixem kétezer forint,
A fixem kétezer
forint
S van, esküszöm, nyugdijigényem!
Kisasszony, legyen az enyém,
Raison,
hogy önnel frigyre lépjek...
Elnézem önt szerelmesen,
Elnézem
önt szerelmesen:
Orra rendes... fogai épek...
Kisasszony, legyen az enyém,
Ön és a
tisztelt hozománya,
Viszem szinházba szombaton,
Viszem
szinházba szombaton...
S lesz két gyerek, ha ön se bánja.
Kisasszony, legyen az enyém,
A
boldogság kapuja nyitva,
Sirni se kell, ha meghalok -
Sirni
se kell, ha meghalok -
Életem be van biztositva...
Kisasszony, legyen az enyém,
Intézze
ugy, hogy nőm lehessen,
A házasságközvetitő,
A
házasságközvetitő
Tanácsolá, hogy önt szeressem.
Midőn először csalja meg
Férjét a
nő,
Ugy fél, ugy drukkol, ugy remeg -
Bajban van ő.
A
szeretője küszöbén
Haboz egy percig, míg bemén,
És bent pirul
és sir, na ja,
Fél, hogy borzas lesz a haja.
A csókja gyors,
zavart, ijedt,
Felöltözik, hazasiet;
S otthon megesküszik,
hogy ujra
Bizisten nem megy randevura.
Mikor másodszor csalja meg
Férjét a
nő,
Egyáltalában nem remeg,
Nevetve jő.
A kis fészekbe
betör ő,
Mint egy többszörös betörő,
Nincs már szemérem, nincs
veszély,
A pletykától csöppet se fél,
Csókol sokáig,
nagyszerün,
Szemébe henceg már a bün,
A lelkiismeret nem furja
-
Miért ne menjen randevura?
Mikor tizedszer csalja meg
Férjét a
nő,
Szerető - férj már egyremegy,
Ásitva jő.
Oly
közönyösen nyit be már,
Mint aki hivatalba jár...
Nincs már a
csókban oly varázs,
Nem érzi, hogy ez bűn, csalás,
A
pásztoróra véget ér,
Unottan, mint jött hazatér;
És
elhatározza, hogy ujra -
Egy másikkal megy randevura.
Mamának több nagy lánya van,
Van
köztük Stefi és van Örzsi,
Kis házukat nem éri baj,
Mert a
rendőrség ellenőrzi.
A lányok jól élnek, nahát
Szeretik is a
vig mamát,
S van valahol siró mamájuk,
Ki hitte: főkötő alá
jut
Egyszer a lányuk.
Az urak Pesten ismerik
A mama cimét s
rátalálnak,
Benyitnak bátran éjjel is,
"Szervusz!"
mondják az ősz mamának.
A nép között, mely odajár,
Akad
doktor, pap és tanár;
S mily sok a férj, ki éjidőbe,
Nem
erkölcsös szándékkal jő be
Leánynézőbe.
Vörös slafrokk csüng a mamán,
Mely nem
illik nagyon korához,
S Zerkovitz-kuplét énekel,
Midőn leül a
zongorához.
Ne ütközzünk meg a mamán,
Ő nappal tisztes dáma
ám,
Komoly s a lányokkal goromba,
S vasárnap feketébe
vonva
Megy a templomba.
Egy kis lányért imádkozik
A jó
istenhez: baj ne érje,
Őrizze meg tisztának őt,
S akadjon majd
derék jó férje.
Ártatlan lánya van neki,
Egy zárdában
nevelteti...
Szeress, keress, sok nagy leánya,
A kis leánynak
nemsokára
Kell hozományra.
Ezer pengőt megspóroltam,
Hogy ezen az
áron
Elmegyek majd Norderneybe
Fürödni a nyáron.
De mert a
lovat imádom,
Zsebemben a pénzzel
Elnéztem a turfra
minap,
Hova más is néz el.
Jaj, jaj, rosszul tettem,
Felit
elvesztettem...
De megmaradt a fele:
Svájcba mehetek vele.
Ötszáz forint az is szép
pénzt,
Csomagoltam tüzzel,
Gondoltam, a gyorsvonat majd
Holnap
Svájcba üz el.
De mert a lovat imádom,
Zsebemben a
pénzzel
Ujra elnéztem a turfra,
Hova más is néz el.
Megint
rosszul tettem,
Felit elvesztettem...
De megvan még a
fele:
Velencébe mék vele!
Ugye milyen jól megy nekem,
Lám milyen
szerencse:
Kinn vagyok a vizből, hiszen
Vizbe van Velence.
De
mert a lovat imádom,
Zsebemben a pénzzel
Ujfent elnéztem a
turfra,
Hova más is néz el.
Ujfent rosszul tettem,
Felit
elvesztettem...
Még mindig megvan fele -
Nagymarosra el
vele!
Igy készültem
Nagymarosra,
Balatonbüdösre,
Igy készültem összevissza,
Aztán
visszaössze.
De mert a lovat imádom,
Zsebemben a
pénzzel
Mindig el-elnéztem oda,
Hova más is néz el.
Egy
frt.-ig sülyedtem,
S felit elvesztettem...
Egy forintnak a
fele:
Gőzfürdőbe mék vele!
Ez a fátyolos török nő kérem
Aki itt
áll, finom és uri,
A hatalmas szultán háremében
Voltam én
valamikor huri.
Huri, huri, szép kis huri,
Meg kellett értem
vadulni,
De nem nagyon jól ment ott a boltunk,
Mert
háromszázhatvanöten voltunk.
Minden évben csak egy éjjel
Voltam
én alattvaló,
Otthagytam hát a dicső szultánt
És mentem
tovább, aló!
A szultánnak háremét
otthagytam,
Kergetett a forró szerelem,
Nemsokára uj hivatalt
kaptam:
Egy basa megalkudott velem.
Nagy hasa volt a
basának,
Az istenit a hasának,
De itt sem ment nagyon jól a
boltunk,
Feleségek éppen százan voltunk.
A basánál vajmi
ritkán
Voltam aktiv feleség -
Otthagytam hát a basát, a
hasát,
Mert ez nékem nem elég!
Ráakadtam ezután egy beyre,
Annál is
volt harminc feleség...
Percentekben nem dolgozom, ejnye -
S
feleségül vett egy árva bég.
Nagyon szerettem a béget,
Mert
nem tart több feleséget,
De hiába pofoztam a béget -
Csibuk
volt ő, mely régen kiégett...
Megkérdeztem, mért vett hát el
S
igy hangzott a felelet:
"Hogy protezsálj be a
hárembe
Eunuchnak engemet!"
Budapesten van tucatszám
Leginkább a
mellékutcán
Diszkrét, olcsó kis hotel.
Hol nem fontos a
fotel,
Sem a szekrény, sem az asztal...
Nem törődnek itten
azzal.
A legfontosabb butorzat,
Amelytől senkise borzad,
Csak
az ágy, az ágy,
S nem a szükség hoz vendéget,
Nem az visz el
engem, téged,
Csak a vágy, a vágy.
Refr.
Garni, garni,
garni,
Olcsó szálloda,
Oh szerelmet vallni
Sok pár száll
oda.
Mit kerestünk benned furcsa kis hotel,
Senkinek se
mondjuk azt a titkot el.
Ily hotelben egy
szobába
Nem költöznek
hónapszámra,
Itt a sok pasas, az
ám,
Nem lakik, csak
óraszám.
Leszurják a pénzt előre
És
az urra és a nőre
Rácsukódik egy-egy
ajtó
És a pincér felsóhajt: Ó!
Az
az ágy, az ágy!
Tizszer vetjük meg egy
éjjel
S tizszer bontja ujra
széjjel
Az a vágy, a vágy.
Refr.
Garni, garni, garni,
Olcsó
szálloda,
Detektiv is vajmi
Gyakran jár oda.
Kit találtak
benned furcsa kis hotel,
A razzia mondja azt a titkot el.
A sok piszkos kis
szobában
Sugdolóznak lassan,
lágyan,
S itt-ott hangos, durva
csók
Veri föl a folyosót.
S
száz szerelmes sziv ahol ver:
Kettőt
durran egy revolver...
Hörgés hallik és
sikoltás,
Fut a rendőr, fut a
portás:
Az az ágy, az ágy...
Véres
testek haldokolnak,
Tiszta ágyhuzat kell
holnap:
Jön a vágy, a vágy...
Refr.
Garni, garni, garni,
Olcsó
szálloda,
Közösen meghalni
Sok pár száll oda.
Mi történik
benned furcsa kis hotel,
A riporter mondja azt a titkot el.
Pest a kávéházak városa,
Ezt a frázist
hallották már, nemde?
Kávéházak városa biz ez,
S kávéházi
ember vagyok benne.
Én vagyok a kávéházi,
Kávéházi ember,
Ki
feketét s kapucinert,
Kapucinert rendel.
Van már bennem egy
fekete-tenger,
Én vagyok a kávéházi,
Kávéházi ember.
Abbázia, New-York, Balaton,
Magyar
Világ, Upor, Emke, Lido,
Tibennetek él a pesti nép,
A
keresztény éppugy mint a zsidó.
Belétek vagyok bezárva
Bezárva
én árva,
Eledelem, szivar, ujság,
Két tojás pohárba.
Kávé
habbal, nekem egyéb nem kell,
Én vagyok a kávéházi,
Kávéházi
ember.
Nyáron csak a Balaton előtt
Ülök s a
Lidóba megyek télen,
S ha a Magyar Világot unom,
Kivándorlok a
New-Yorkba kérem.
S ha netalán csókra kapok
Gusztust
hébe-korba,
Megtalálom a Francais-ba,
Avagy az Ámorba.
Jóba
vagyok ott a női nemmel,
Én vagyok a kávéházi,
Kávéházi ember.
Társaságom kávéházba van,
Ismerek ott
ügynököt és bárót,
Ott olvasom én el A Napot
S feleségem a
Magyar Figárót.
Az asszony a gyerekeket
Megszülni ott
szokta,
S ott a tejet mind a gyerek
Szalmaszálon szopta.
Ott
üt meg a guta engem egyszer -
Én vagyok a
kávéházi,
Kávéházi ember.
A rendőrségnek kapujában
Előállott a
zöld fogat,
A tolonckocsiba befogtak
Három rendőrt és két
lovat.
A zord sötétbe egy csavargót
Belökött a rendőri
düh,
Bedugtak oszt egy nőszemélyt is
És a kocsis azt mondta:
gyü!
Döcögött a toloncfiakker
Rendőri
fedezet alatt,
S durván egymáshoz rázta őket
A nőt s a férfit,
míg haladt.
A Zrinyi-utca szögletén már
A sötétben, hol nincs
derü,
Egymást örömmel fölfedezték...
S kint a kocsis
dünnyögte: gyü!
Egymásról tudomást szereztek
Két
rongyos, elzüllött személy,
S testükben a Váci-köruton
Föl is
zendült a szenvedély.
Bus csókjuknak tanuja nem volt,
Fapad az
ágyuk, egyszerü...
S megáll a zöld hintó egyszerre
S a kocsis
ujra mondja: gyü!
A nyugoti pályaudvarnál
Kihuzta egy
rendőr a nőt,
Egymást egy percre sem láthatták
És el se
bucsuzhattak ők.
S a keleti pályaudvarnál
A rendőrség, a
kőszívü,
Ott tette le szegény csavargót...
S kint a kocsis azt
mondta: gyü!
1.
A kis Ninont, midőn tizennégy
Volt
éveinek száma,
Beiratták gondos szülői
A Saphir-iskolába.
S
táncolt a lábával Ninon,
A lába karcsu, szép, finom,
És nézte
sok diák pirulva
Hogy tanul Ninon lába
A Saphir-iskolába
És
ah, mind beleszeretett
S a kis Ninon egy pár hét mulva
Tudott
egy táncot, kecseset,
Amelynek neve: menüett.
2.
Holtig
tanit a jó táncmester
S tanul a jó növendék,
Ninon a táncnak
csarnokában
Már mindennapi vendég.
Buzgón, fáradhatatlanul
És
boldogan tanul, tanul...
Tizenhatéves volt Ninon már
S elment
az első bálba,
A vidám Karneválba
Szép volt, miként a
liliom,
A férfi mind csak őt kivánta,
S kosarat nem adott,
bizony,
S ezer valcert táncolt Ninon.
3.
Nyulik a
bakfis, nagy leány már,
Mintegy tizennyolc éves,
Titkos tüzek
gyulnak szemébe,
A szája édes, édes.
Egy szenvedélye van
neki,
Egy barbár ösztön kergeti:
A tánc, a tánc a
szenvedélye,
A tánc, amelyben este
Szépen vonaglik teste.
S
fölébred vérének heve...
Egy uj táncé már napja, éje,
Ezt
járja ő tüzzel tele,
E táncnak boszton a neve.
4.
Ninon,
Ninon, szegény bolond lány,
A táncnak adtad tested,
Mért
hallgattál a muzsikára,
A tánc lett a te veszted.
A szép
Ninon, kacér Ninon
Most már egy csöppet sem finom,
A tánc egy
rossz tündére ragadta
S részeg, vad kéjre gyulva
Ott táncol
egy lebujba...
Pincér, cigány s a kocsisok
Sokat virrasztanak
miatta,
A pénze és barátja sok -
Macsicsot táncol,
macsicsot!
- Elégia -
Budapesten pincérsztrájk
lesz,
Alkalmasint az lesz itt,
Leteszik a frakkot zordan
És
a harcot felveszik.
Zakkót vesz föl s sztrájkba ballag
A
markőr, a fizető...
Gyülik, gyülik, nagygyülést tart
Homlokomon
a redő.
Bezárul a sok kávéház,
Megáll
üzletmenete -
Ó e hirnél nem sötétebb
Egy pikkoló
fekete.
Kávéház, te nyájas hajlék,
Én édes,
szükebb hazám,
Most, hogy a sztrájk veszélyeztet,
Most
szeretlek igazán.
Gondolok rád meghatottan,
Érző
szivvel, álmodón:
Oda lesz a búfelejtő
Délutáni pikkolóm.
Oda lesz a billárdpárti
És az olcsó
kaszinó -
Nem járhatok finom klubba,
Mint
Festetich Tasziló.
Oda lesz a társaságom,
Annyi pajtás,
jó, derék,
Mind, akivel elcsevegtem
És nem tudtam a nevét.
Oda lesz a sok szép asszony
S a
tartalmas élclapok -
Művelődtem száz ujságból,
Most már
elbutulhatok!
Habos kávé, bécsi virsli,
És pohárban
két tojás...
A jövőben mindez emlék,
Büvös, csalfa látomás.
Ugy szeretlek, ó kávéház,
Mint a
polgár a hazát,
S szivemet most valóságos
Honfibánat hatja át.
Ó, ha zárva lész előttem,
Én, akár a
számüzött,
Busan ülök kis szobámban
A rossz butorok között...
Ó, ha tényleg pincérsztrájk lesz,
Ha
jönnek a bus napok -
Kávéházam el nem hagylak,
Én
pincérnek fölcsapok!
Mikor elérkezik a fertály,
S
hurcolkodik a pesti partáj,
A partáj, a partáj,
A fővárosban
megjelen
Tavaszi avagy őszi reggelen,
Egy reggelen, egy
reggelen
S döcögve szétmegy Pest utcáira
A Tauszky, a
Tauszky,
A Tauszky kocsija.
Két stájer származásu állat
Huzza a
Tauszkyt s el nem fárad,
Nem fárad, nem fárad
S utána megy
busan, bizony,
Szegény család egy lassu konflison,
Egy
konflison, egy konflison.
Hogy gyászmenetnek lássék, kis hija,
A
Tauszky, a Tauszky,
A Tauszky kocsija.
És nyög belül, tele panasszal,
A
szekrény, mosdó, szék s az asztal,
Az asztal, az asztal
És sir
az ágy: "Mi van velem?
Én igy még nem recsegtem
sohasem,
Még sohasem, még sohasem."
S a butort egyenkint
kiejti ah
A Tauszky, a Tauszky,
A Tauszky kocsija.
A tükrödhöz te sohse jutsz ám,
Széttörve
ottmaradt az utcán,
Az utcán, az utcán.
Mint a fáról a
levelek,
Szék, asztal, szekrény, ágy, mind lepereg,
Mind
lepereg, mind lepereg
S üresen ér haza, uramfia,
A Tauszky, a
Tauszky,
A Tauszky kocsija.
Ősbudába szombat este
Kirobog a vidor
ifju,
Ki egy bankban hivatalnok,
Vagy a jogra hallgató.
Egész héten izzad, fárad,
Csöndes,
józan, mint egy marha,
Közönséges, jámbor ifju -
Ám
bohém lesz szombaton.
Félrecsapja panamáját,
Bérletjegyét
fölmutatja
S szalutálva nyitnak utat
Néki a zord várnagyok.
Szemei a villanyok közt
Fantasztikus
tüzben égnek,
És a Móricot fütyülve
Lép a területre ő.
Betekint a lovardába,
Lóra pattan,
mint egy cowboy,
Husz krajcárért huj-hujt ordit,
Míg a
földre leesik.
Majd beront a lövöldébe,
Hol a szegény
célok vannak,
Gőggel lő be ötszáz célba
És egyet el nem talál.
Innen mén a borozóba,
Hol a lányok s a
pincérek
Hódolattal köszöntik a
Nagyságos bohém urat.
A nótáját elhuzatja,
Pár kurjantást
megreszkiroz
S "Bohémasztal!" kiáltással
A
cigánynak mitsem ad.
Majd a Moulin-Rougeba néz be,
S
táncoltatja ama nőket,
Kik megélnek, ha szeretnek -
S
egy szeszt elszántan lenyel.
A Moulinba, a moziba,
S mindenüvé
ingyen lép be:
Azt hiszik, hogy hirlapiró
És ez néki jól esik.
Ilyen ifjut hogyha látok,
Szivem vigan
kezd dobogni:
Hál' Istennek s Ősbudának -
Nem
veszett ki a bohém!
Indiszkrét nem leszek talán,
Midőn
elmondom most önöknek,
Hogy a Lánchid s az alagut
Valamikor
viszonyt kötöttek.
Hogy kezdődött, mindenki tudja:
Egyszer egy
nagy eső esett,
S a Lánchidat az alagutba
Betolták jótékony
kezek.
A Lánchid, Lánchid,
A Lánchidról szól ez az ének,
A
Lánchid, a Lánchid,
A Lánchid olyan, mint az élet.
Azóta forrón szereti
A jó Lánchid az
alagutat,
A csókos pesti éjszakán
Mindig egymás mellett
aludtak.
Az alagut sötét szemébe
Régóta bolondul a hid
S a
viszony megviselte végre
A Lánchid összes láncait.
A Lánchid,
a Lánchid,
A Lánchidról szól ez az ének,
A Lánchid, a
Lánchid,
A Lánchid olyan, mint az élet.
Hej, reszket minden tagja már,
Szegény
Lánchid már hatvan éves...
Szidja az omnibuszkocsis,
Hogy
átdöcögni rajt veszélyes.
Hogy talpra álljon egyszer ujra,
A
Lánchidat kezelni kell,
Két évig eltart ez a kura -
Oh
alagut, mondd, hű leszel?
A Lánchid, a Lánchid,
A Lánchidról
szól ez az ének,
A Lánchid, a Lánchid,
A Lánchid olyan, mint
az élet.
E megható pesti regény
Utolsó
fejezethez ér el,
A rossz asszony, az alagut
Kikezd egy fiatal
legénnyel...
S most válik bussá ez a vig dal,
Az öreg Lánchid
elaludt -
S az izmos eskütéri hiddal
Megcsalja majd az
alagut.
A Lánchid, a Lánchid,
A Lánchidról szól ez az ének,
A
Lánchid, a Lánchid,
A Lánchid olyan, mint az élet.
Amig beléd csomagolnak,
Szükkeblü
koporsó,
Örömöm és bánatom a
Dunaparti korzó.
Olykor
délben, máskor este
Én szomoru garszon,
Kihordom a
Dunapartra
Igénytelen arcom.
Nézem ott a nőket, nézi
Holdkóros
a holdat,
S oly keserü lesz a szivem,
Mint a lugkőoldat.
Mert
a külsőm akármilyen
Igénytelen ámbár,
Azt hiszem, hogy minden
urhölgy
Kizárólag rám vár.
S nem tarthatom magamban, csak
Buta
tévedésnek,
Hogy mindenre reánéznek,
Csak épp rám nem
néznek...
Ülök, ülök, a nap rám süt
Egész iszonyuan,
S
szivemben, - talán már mondtam -
Tüzes, forró bú
van.
S mit követ el egy rajongó,
Ha minden hiába -
Beleugrom
minden délben
Busan a Dunába.
Nem éppen a vad habokba,
Nem,
kissé odábbra -
A Scholz-féle friss, üditő
Dunauszodába.
Oh megint van kocsikorzó,
Alkonyomnak
van már célja:
Mint elszánt szegény vadorzó,
A ligetbe megyek
néha.
Zenés Stefánia-uton
Alkonyatkor
mendegélek,
Málé szájjal nyakam nyujtom,
Mint az árva bus
legények.
Míg a hintók, jőnek, jőnek,
Állok én
az utszegélyen...
Szivem átadnám egy nőnek,
Isten engem ugy
segéljen.
Sőt már titkon választottam
Egy szép
asszonyt szeretőül,
Ottan száll a hintó, ottan,
És a hintón az
a nő ül.
Barna fátyla széllel lebben
És a haja
szőke, szőke...
Viszonyunkat a legszebben
Fantáziám már
megszőtte.
Száll a hintó, én meg várok,
Állok,
állok, mint a gólya -
Ó, hogy ide érte járok,
Fogalma
sincs neki róla.
...Lennék lova kocsijában,
Csengő
patkóm szikrát hányna
S akkor ő jönne utánam
Nem mindig én ő
utána.
(Heine-utánzat)
Áll egy fenyő elkeseredve, busan
Itt
kinn, a Newyork-kávéház előtt:
Istenem, mért van ugy
elszontyolodva,
Mi lelte e szegény, peches fenyőt?
A hatodik kerületnek forditja
Fejét, a
zöldet, az előkelőt:
...Az Oktogonon áll egy karcsu pálma
Az
Abbázia-kávéház előtt...
Reggel, délben vagy éppen este,
Ha
átvágyik Budáról Pestre,
A fenség befogat,
A Lánchidon átgurul
lágyan
S megjelen a Fürdő-utcában
Az udvari fogat.
Két ló szállitja tisztelettel
Megáll s
bámulja minden ember
A kocsit, a lovat,
Egymás hátán kordont
csinálunk,
Olyan szenzáció minálunk
Az udvari fogat.
Bécsnek, Berlinnek vagy Londonnak
Lovai
száz ily hintót vonnak,
Itt több a hódolat,
Vannak itt szépen
toloncházak,
Szemétkocsik, de nincs, csupáncsak
Egy udvari
fogat.
A pisze kocsis hogyha köpköd,
S ami a
lovak után röpköd,
Tisztelettel fogadd,
A legmagasabb helyről
szállt le -
Oh éljen, vivát, gotterhalte
Az udvari
fogat!
Ülnek benne rendesen hárman,
És nézzük
őket télben, nyárban
S közös a gondolat:
Ha egy szebb asszony
ülne benne,
Mindjárt szimpatikusabb lenne
Az udvari fogat...
A kaput már régen bezárták,
Bus,
elhagyott az éjszaka,
A kapualjba néz a holdfény,
Ott áll egy
cseléd s egy baka,
Ott áll egy cseléd s egy baka.
Hallgatnak egymáshoz borulva,
Mint
ázott tollu két madár,
Mint fejfák régi temetőben...
Mosolyog,
aki arra jár,
Mosolyog, aki arra jár.
Az otthonuk a zord kaszárnya,
S a
rossz, sötét cselédszoba,
Állnak s gondolnak egy pusztára,
Egy
szép falura, vagy hova,
Egy szép falura, vagy hova.
Hol a rejtelmes zöld buzában
Friss
ágyat bont az alkonyat,
Hol nászindulót huz a szellő
S az
elmorajló gyorsvonat,
A szellő és a gyorsvonat.
Nagy étvágyával elragadta,
Elnyelte
őket Budapest,
Kapu alá szöknek szegények
Reszketve, hogyha jő
az est,
Ha csókot prédikál az est.
Itt gunnyasztanak, bóbiskolnak
Némán a
kapualjba benn...
Átellenből figyel a rendőr:
A kapualjba rend
legye,
A kapualjba rend legyen!
Lakó vagyok Budapesten,
Ezt nyögi a
testem, lelkem,
Bubánatra az nagy ok,
Hogy pesti lakó vagyok.
Partájnak teremtett Isten,
Gyalog
járok, avagy liften,
Kocsin csak nem járhatok -
Én pesti
lakó vagyok.
Isten, minden teremtményed
Közt a
partáj legszerényebb,
Örülök, hogy lakhatok,
Én pesti lakó
vagyok.
Egy piszkos kis lyukban lakom,
Lichthofra
nyíl az ablakom,
Birodalmam egy sarok,
Én pesti lakó vagyok.
Rossz a gáz, a vízvezeték,
Fehér falak
mind feketék,
Én mindent türök, hagyok -
Én pesti lakó
vagyok.
Rossz az ablak, rossz az ajtó,
De
bejön a végrehajtó,
Mindig tudom, mit dadog -
Én pesti
lakó vagyok.
Felpofozhat, ó, nem egyszer
A háziur s
a házmester,
Arcomon pofon ragyog -
Én pesti lakó
vagyok.
Háziuré a borostyán
S én pihenek száz
poloskán,
Mely ágyamban andalog -
Én pesti lakó vagyok.
Akár télben, akár nyárban,
Stájgerolnak,
ha fertály van,
Háziuré ez a jog,
Én pesti lakó vagyok.
Máma százzal stájgerolnak,
És
kétszázzal ujra holnap,
Nem mulnak el a bajok,
Én pesti lakó
vagyok.
Ha meghalok, ha e gyász ért,
Ó, nem
engem, de a házbért
Fölviszik az angyalok -
Én pesti
lakó vagyok.
San-Marino csöndes ország,
Nem
történik semmi ott,
De bármilyen csöndes állam:
Előfordult
mostanában,
Hogy a pénze elfogyott.
Az idén a termés rossz volt
És nagy
lett a drágaság...
Részletekkel nem kinlódom,
Elég az, hogy
szörnyü módon
Snasz lett a köztársaság.
A köztársasági elnök
Országgyülést
összehitt:
Összejő az országgyülés,
Mely egy kávéházban ül
és
Ott egy pikkolót ürit.
San-Marino honatyái
Míg isszák a
pikkolót,
A pénzügyet busan szidják
S csakhamar
megállapitják:
Ily szegénység sohse vót.
Föliratja kávéját, s szól
A
pénzügyminiszter úr:
"T. Ház, van egy ötlet nálam
-
Kölcsönt vesz föl minden állam,
Hogyha néha megszorul.
Vegyünk föl egy államkölcsönt,
-
Ez előkelő dolog -
Ha valahol kölcsönt kértünk
S Tiller
konzul jót áll értünk:
Államkölcsönt pumpolok!"
Megy a levél (utánvéttel)
S Tiller
Mórhoz béköszönt:
"A külfölddel ön jóban van,
Szerezzen
pénzt valahonnan,
Szent hazánkra kérjük önt!"
Ó, a helyzet ünnepélyes,
A feladat
isteni:
Tiller Móric hát nem átall
A magas
diplomatákkal
Jegyzékváltást kezdeni.
Cimeres, szép cég-papiron
Minden
istenadta nap
A jegyzéket váltja, váltja,
Államkölcsönt hátha,
hátha,
Szakállára hátha kap.
Angolország, Francjaország,
Németország
visszaír,
Mind azt válaszolja: "jó vicc!" -
S
Tiller Mór, vagy Tiller Móric
Mint konzul, naponta sír.
San-Marino eszerint hát
Államkölcsönt
nem kapott
S Tiller Mór, kit bosszu tölt el,
Nincs már jóban a
külfölddel
És ez sulyos állapot.
Ámde nem snasz San-Marino,
Némiképen
már virul:
Hat vég posztót küldött Tiller
S lemondott hű
honfi-szivvel
A konzuli gázsirul...
Van a világon
mindenféle
Embersereglet:
Klub, társaság, szövetség,
egylet,
Szövetkezet, kör és liga.
Egyikbe jár Zsiga,
Míg
Jakab
A másikba' tag.
Ligákra, klubokra,
körökre
Feloszlik a világ örökre,
Mindegyikben, ha éppen
ráér,
Egy más világ él,
A nagyvilágtól mind elkülönül...
És
e társaskörök közül
A legujabb egy liga, mely a mult
Héten
Párisban alakult.
Be nem léphet e ligába,
Akinek kettő a
lába,
Csak egy lábbal
Lehet átal
Lépni az uj liga
küszöbét:
Igen, igen, az uj liga övék,
A sántáké.
Aki egy
sulyos baleset
Folytán az egyik lábától elesett,
A megmaradt
lábbal ma már
A sánta-klubba jár.
Viselnek mankót, vastagot
A
klubtagok,
Mint egy karddal, mind büszkén lépeget
S lenézi az
épeket.
Mily szép is, ó, az összetartás,
A sánta mind eggyé
kögül
S ki legjobban sántit közöttük,
Azt megválasztják
elnökül.
"A lábamon alig-alig állok!" -
Ez a
jelmondatuk
És szigoruk a házszabályok:
A klubba tagnak
Be
nem fogadnak
Pupost, vakot,
Ugy élnek ott maguk között
A
mankóba öltözött
Exkluziv klubtagok.
A Jockey-klubbal nem
cserélnek,
Oly intim, vidám lesz a klubélet,
Csak egy hiányzik
majd. Noha
Másban nem is lesz ott hiány:
A sánták kaszinója
tán
Táncmulatságot nem rendez soha.
Benne vagyunk már az őszben
Könyökig:
A
kertet a kávéházból
Kilökik.
Panamát a forgalomból
Bevonnak,
S
Ősbudában vége van a
Szezonnak.
Mint a partáj, háziurtól
Üldözve,
Gólya,
fecske költözködik
Külföldre.
Hull a levél a lombokról
Ezernyi
S
most kezdik a szénnek árát
Emelni.
Szezont most nyit nátha, csuz
és
Podagra
S pénzünk alkonyát most visszük
Alagra.
Most jár le a Farkas-Raskó-
Pályázat
S
most nyitják meg a sok komoly
Szinházat.
Mind a legszebb primadonna
Itthon
van
S megjelenik Freystädtler a
Páholyban.
Most pihen meg a tenniszhős,
Az uszó
S
jő a szép iránt fogékony
Caruso.
S jő a költő, ki vén, kopasz,
Nem
borzas:
Prém, Zempléni minden héten
Felolvas.
S pár szimptomát ha kihagytam
Volna
itt -
Lásd a többi lapok szezon -
Dalait.
1.
A májusnak mihelyt vége
És a
nyár jön a helyébe:
Ah, a gége egészsége
Budapesten rosszul
áll.
Por az utcán, téren sorban,
Por az
ágon, a bokorban
S a tüdőben és az orrban
Állandó vendég a
por.
Ha szétnézek innen, onnan:
Ugy érzem
magam nyomban,
Mint a ködös Albionban -
Olyan sürü itt a
por.
Oh, nem birnánk betegen mi
Ily sok
drága port bevenni
Száz év alatt, mint amennyi
Ingyen port igy
beveszünk.
S a tanács néz türelemmel:
Hogy ful
meg a pesti ember -
Oh, hogy semmi port föl nem ver
A
városnál ez a por!
Az vigasztal néha titkon:
Porrá válok
egykor bizton
S akkor én is igy pusztitom
Unokáink tüdejét...
2.
Itt a nyár, a szép meleg
nyár,
Beköszönt már Budapesten,
Itt az édes, nagyszerü nyár
-
S nappal élni lehetetlen.
Nappal por, bűz, forróság van,
Rut a
nappal, ámde éjjel
Tele van e piszkos város
Szerelemmel,
dallal, kéjjel.
Oh, gyerünk csak a ligetbe,
A
szinkörbe s Ősbudába,
Ahol zeng a Móric, Móric
És a
Bergerék Zsigája.
Gyerünk csak a Moulin Rougeba,
Gyerünk
csak a szeparéba,
Hol a sok nő vig, közlékeny
S édes, mint a
cukorrépa.
Oh, a vidám Ősbudában
Éjjel szent
gyönyörben uszom;
Gummitalpun hajtatok ki -
S
visszatérek omnibuszon.
1.
Március van, a tavasz
Elérkezett
végre,
Jäger-inget vegyünk föl
S gyerünk ki a jégre.
Oh be szép a kikelet,
Oh be szép is,
kérem,
Hull a finom hópehely
Lágyan és fehéren.
Mily szép bundák láthatók
Az
Andrássy-uton,
Számba sem jő emellett
Makacs hörghurutom.
Most van részünk sok vidám
Mulatságban,
bálban,
A sok koncert most terem
A fényes Royalban.
S el dehogy feledkezem
Ama bájos
lányrul,
Ki a sarkon mosolyog
És marónit árul.
Kandallóhoz ülj mellém,
A koksz vigan
serceg...
- Igy iródnak ezután
A tavaszi versek.
2.
Március van, április jő
S
mindjárt megjön Afrikából
Mind a madár, aki vándor.
Visszaszállnak konzekvensen
Gólya,
fecske, mindahányan
Nagykendőben és bundában.
Milyen szép lesz, ha megjönnek
S kis
fészkükben őket várja
Egy Meidinger-féle kályha.
Sí, rí magában a gyerek,
Egyedül lenni
nem szeret,
Hát a bazárban a gyereknek
Egy szép kis viaszbábut
vesznek.
Jaj, hogy örül a kis gyerek,
Csak a babával
enyeleg,
Öltözteti szép bábruhába,
Este vele fekszik az ágyba.
Altatja és ébresztgeti,
Mond
csacsiságokat neki,
Csak símogatja, csak becézi,
Fényes szemét
csudálva nézi.
És addig játszik vele így,
Míg jön az ördög, az
irígy
S azt súgja néki, hogy jó lenne
A szívet megkeresni
benne.
És kettétöri a babát,
A drága francia
babát,
És aztán pityeregve bámul:
Fűrészpor hullott a babábúl.
Uraim, ti nagy gyerekek
Dalomból
láttok eleget:
Jó urak, hogyha van babátok,
Becézzétek,
cirógassátok,
Óh, kapjon szép babaruhát
És kapjon ágyacskát
puhát,
És friss ékszert és friss virágot,
S mondjatok néki
csacsiságot.
Csak játssz vele, mulass, örülj,
Ne
gondolj rá, mi van belül,
A szívet ne keresd, te dőre,
Fűrészpor
ömlik majd belőle.
Egy kis utcán egy homályos
Kávémérés
létezett,
Létezett, létezett,
Melybe reggel sok
szerényebb
Külsejű úr étkezett,
Étkezett, étkezett,
Ott
szerényen étkezett.
Kávémérés ablakába
Volt pingálva két
pohár,
Egyik: nagy kávé nyolc krajcár,
Másik: kicsi, hat
krajcár,
Nyolc krajcár és hat krajcár.
Gazdája e vállalatnak
Egy molett
özvegy vala,
Hegy vala, begy vala,
Agglegénnyel népesült
be
Minden egyes asztala,
Asztala, asztala,
Minden egyes
asztala.
Jövet-menet a vendégek
Kurizáltak őneki,
Ám a
feddhetetlen özvegy
Nem kezdett eggyel se ki,
Egyik sem
tetszett neki.
Egyszer egy gigerli jött be
Reggelizni
peckesen,
Peckesen, peckesen:
Kérem adjon egy nagykávét
Szűrve
habbal kedvesem,
Kedvesem, kedvesem,
Szűrve habbal kedvesem.
S
hogy elment, sóhajt az özvegy:
Tetszem néki szerfelett,
Rám
bámult és zavarába
Egy kiskávét fizetett,
Holott nagykávét
evett.
Másnap is jött a gigerli,
Özvegyünk
csak nézte őt,
Nézte őt, nézte őt,
Kis bajuszkát, nagy
kravátlit,
Zöld fuszeklit, lakkcipőt,
Lakkcipőt,
lakkcipőt,
Zöld fuszeklit, lakkcipőt.
Távozván a szép
gigerli
Özvegy boldog: már szeret,
Nagy szórakozottságába
Csak
egy kiflit fizetett.
Pedig kilencet evett.
És egy szép nap rácsördített
Özvegyünk
az ifjúra,
Ifjúra, ifjúra:
"Szóljon már, hogy tetszem
Önnek,
Hallgatása mily fura,
Mily fura, mily fura,
Hallgatása
mily fura!
Nézze kérem nyilatkozzék,
Hisz az élet
elsiet,
Vallja be a szerelmét, vagy
Vallja be a kifliket,
Mind
a kilenc kifliket."
Szeretnék Párisban élni
Vén palotába,
fényesen
Lebegni csillárok tűzében,
Mulatni tüneményesen.
A
divat lenne csak a gondom,
A társaság, a sport, zene
Ismerne
Montecarlo, London
És szépségemről zengene,
És szépségemről
zengene.
Szeretnék apáca lenni,
Holdarcú,
hallgatag, hideg,
Szemem lesütném, nem mutatnám
Fényét és
könnyét senkinek,
Csupán az oltár szent Szűzének
Ha áhitatban
térdelek,
Égig hintál az édes ének,
Győzzük le óh az
életet,
Győzzük le óh az életet.
Szeretnék táncosnő lenni,
Lidérce
minden férfinak,
Csipkeörvényben villan térdem,
Lihegjetek
bolond urak,
Pondrók, kiket a vágy felém ránt,
Kiket karom
kígyója űz,
Hideg maradnék mint a gyémánt
S mind
felperzselném, mint a tűz.
Mind felperzselném, mint a tűz.
Szeretnék regényes sorsot,
Haramiával
szökni el,
Apámnak gyászát kikacagni,
A tengeren túl tűnni
fel,
A mámor Gangeszében úszni,
Nem tudni semmit semmiről,
S
az élettől büszkén búcsúzni,
Ha az utolsó csók megöl,
Ha az
utolsó csók megöl.
Szeretnék parasztlány lenni,
Hajam két
ágba hordanám,
Mezítláb járnék a mezőre,
A bojtár lenne a
babám.
A boldogságom egy szép nóta,
Piros kendőm, kék
pántlikám,
S egy kis pulyám, aki az ócska
Teknőből mosolyogna
rám,
Mosolyogna az én pulyám.
Szeretnék, mit is szeretnék,
Ha én azt
tudnám Istenem,
Szeretnék egy szívet találni
És ráborulni
csendesen.
Hagyjatok el hasztalan álmok,
Nem kell nekem,
semmise kell,
Valakit várok, várok, várok
És meghalok, ha nem
jön el,
Én meghalok, ha nem jön el.
Unalmat érzek a szívem felett,
Ily
rossz órán mindig elővonom
Keblembe rejtett kis médaillonom,
Hogy
egy percig beszélgessek veled.
Veled te büszke homlok és te kék
szem,
Sas orr, kis lágy bajsz, néma, száj,
Echarpe-nyakkendő...
ó de fáj,
És mégis jól esik, ha rád emlékszem.
Barátom, csábítóm, egyetlenem,
Első s
utolsó ki szívembe volt,
Ki rámtört s tőlem mindent elrabolt,
És
elment mint a rabló, szívtelen.
E kis halvány fénykép maradt
cserébe
Szívem fölött s a kép alatt.
Hatalmad szívemben
maradt,
Most is szolgállak mint urát cselédje.
Barátom bőgtem én nagyon sokat,
Aztán
a könnyem lassan elapadt,
S cserélni kezdtem gazdag urakat,
Volt
ékszer, toalett, lakás, fogat.
Parfumt lehelltem, pezsgőben
fürödtem,
Nizzában a szezon bomolt,
Felejtettem szégyent,
nyomort,
Az élet részeg bál volt körülöttem.
Barátom már a szívem megfagyott,
A
csókot tűröm érzéketlenül,
De néha megvonaglik itt
belül,
Barátom, oly szerencsétlen vagyok.
De jó ilyenkor
kinyitni a képed,
A szívem néked köszönöm,
Hiszen a bánat is
öröm,
Hogy tönkretettél, megköszönöm néked.
Hol jársz, hogy élsz, boldog vagy-é
vajon,
Tán van szép és hűséges hitvesed,
S bölcsőben alvó kis
fiad lesed,
S mondjátok sokszor: édes angyalom.
Szép kis fiad
lehet, jaj mért nem látom?
Ölelhetném csak egyszer
át,
Csókolhatnám meg homlokát,
Valaki jön... au revoir
barátom.
Ha nem lennének szép selyemruhák,
Ha
nem lennének szőnyegek, puhák,
Ha nem lenne autó, mely úgy
suhan,
Ha nem lenne parfum, ó csakugyan,
S nem lenne gyémánt,
mely csillog-ragyog,
Nem lettem volna az, aki vagyok.
Ha nem lennének gazdag emberek,
Kiknek
zsebébe sok pénz szendereg,
Kik oly unottak, oly
kényelmesek,
Kiknél a szerelem nem nagy eset,
Kik nőt vesznek,
mint egy szép állatot.
Nem lettem volna az, aki vagyok.
Nem lenne tánckastély Pesten, Budán,
Hol
száz leány kering éjfél után,
Ha nem lebegne francia zene,
Az
édes pezsgő ha nem ömlene
S nem bókolnának züllő lovagok,
Nem
lettem volna az, aki vagyok.
Ha nem lenne kávéház, mely meleg,
És
benne hangos, vastag emberek
És cigány, aki jókedvet csinál
S
egy vendég, aki sörrel megkínál,
S nem érzek
tubarózsa-illatot,
Nem lettem volna az, aki vagyok.
Kinn a ligetbe ha nem lenne pad,
Hová
leülni ingyen is szabad,
Hová egy kócos fiú is leül
S nem
maradunk ott ketten egyedül
És nem tüzelnek fenn a csillagok,
Nem
lettem volna az, aki vagyok.
Ha a világon nem lenne nyomor,
Odú,
melyet az éhség ostromol,
Apa, akinek teher a gyerek,
Anya,
aki köhög és pityereg
S nem kérdi: a lányom hol csavarog,
Nem
lettem volna az, aki vagyok.
Elkezdett esni, és esőt leső
Szemem
alá pattant egy csepp eső.
Én cseppet sem haragszom érte,
sőt
Köszönöm szépen ezt a csepp esőt
Amint gurult, behunytam a szemem:
Oly
rég nem sírtam édes Istenem.
Én csöndes téli délután
Szeretek az
ablakban ülni,
Fölöttem az emeleten
Hallok valakit
hegedülni.
A halk hegedűt hallgatom,
Kibámulok az ablakon.
Az
üvegen nem látni át,
Belepte azt a jégvirág,
A jégvirág.
Csodálatosak igazán
Az ablakon a
jégvirágok,
Lassankint álomnak hiszem
Odakint a bolond
világot.
Oly idegen lesz énnekem
Minden emlékem, életem,
Óh
ez az égő ifjúság
Elhal bennem, már jégvirág.
Már jégvirág.
Unom magam, figyelgetem
A sok-sok
jégvirágot sorba,
Milyen szép rajz az ablakon,
Nini, ez mintha
rózsa volna.
S ez jácint... itt meg szegfű nyit,
Eszembe
juttat valamit.
Ti lázas nyári éjszakák!
A szegfűm is csak
jégvirág,
Csak jégvirág.
Emitt olyan mint egy lugas,
Az
orchidea, s ott egy pálma,
S itt, itt ez mirtuskoszorú...
Óh
Istenem, valóra válna?
Ujjam gyáván érinti meg,
Milyen hazug,
milyen hideg.
A szívem fáj, nézem tovább
Mily érdekes a
jégvirág,
A jégvirág.
Volt egyszer egy fiatal úr
Kinek volt
mindig péze bőven,
A péziért korlátlanul
Gyönyörködött úrfink
a nőben.
Volt egy babája, volt bizony,
Egy úgynevezett kicsi
nője,
Az úrnak kell egy kis viszony,
A nő viszont megél
belőle,
Belőle.
S az úrfi úr volt mondhatom,
Vett néki sok
szép drága dógot,
Ellátta őtet gazdagon
Lekvittelvén az édes
csókot,
A csókot, a csókot.
Jól élt a nő, táncolt, dalolt,
A
Ritzbe ette az ebédet,
Autója, kis kutyája volt,
Tetszett
tehát neki az élet.
De haj, minden levél lehull,
A szegfű
hervad mely virított,
Szól egyszer a fiatal úr:
Mint mondani
szokás, szakítok,
Szakítok.
Ne vegye rossz néven babám,
Az
ember beleun a nőkbe,
Elég a barnából, az ám,
Ön barna volt,
jön most a szőke,
A szőke, a szőke.
Az árva nő, az elhagyott,
Könnyes
szemekkel néz az égre,
De aztán gondol egy nagyot,
Megfesteti
haját szőkére.
Így ment a kedvese elé
Aki először
ámul-bámul,
De hirtelen átölelé:
Miért is válnék el
magátúl,
Magátúl.
Miért ne kezdenénk megint,
Hiszen
különbség nincs a nőkbe:
A nő, a nő egyforma mind,
Csak egyik
barna, másik szőke,
Szöőke, szöhőke.
(Ó-német nóta után)
Bemehetek hozzád este
Galambom,
galambom?
- Bejöhetsz-i hozzám este,
Hát persze, hogy
bejöhetsz te
Ha mondom.
Hogy menjek, hogy meg ne lássák
Galambom,
galambom?
- Dehogy lássák, dehogy lássák
Csak nyisd ki a
kapu rácsát
Ha mondom.
Hátha ugat majd a kutya
Galambom,
galambom?
- Hogy ne ugasson a kutya
Csontot lökjél néki,
buta,
Ha mondom.
Hogy lellek meg a sötétbe
Galambom,
galambom?
- Hogy is lelsz meg a sötétbe,
Tapogatózz,
majd elérsz te
Ha mondom.
A gúnyámat hova tesszük
Galambom,
galambom?
- A gúnyádat hova tesszük
A ládára
odatesszük
Ha mondom.
Apád anyád hátha felkel
Galambom,
galambom?
- Apám anyám sose kel fel
Úgy alusznak, mint a
tejfel
Ha mondom.
Jaj ha szólok s hallanának
Galambom,
galambom?
- Hát ne szólj egy szót se, marha,
Semmi
szükség nincsen arra
Ha mondom.
Ragyog a nyár még, süt a Nap,
A fűbe
boldog bogarak,
Pillangó flangéroz a réten,
Csikók ugrálnak
Kecskeméten.
De egy hűvös szél hirtelen
Végigfutott a
rózsaágon,
Isten hozzád, Isten veled,
Isten hozzád én kedves
ifjúságom.
Hollónak tolla a hajam,
Egész erőm
karomba van,
Lobog a szemem gyertyalángja,
Gégém a nótát még
kívánja,
De szívem néha elszorul
Merengve az álmatlan
ágyon,
Isten hozzád, Isten veled,
Isten hozzád egyetlen
ifjúságom.
Utcán, téren, meg kis közön
Jaj szembe
mennyi fruska jön,
Megfordúlok mindig utánok,
Csak kettőt
léptem, és megállok.
Miért nem kell már mind a nő,
Csipcsup
kalandra mért nem vágyom?
Isten hozzád, Isten veled,
Isten
hozzád te szédült ifjúságom.
Sétálni egy ablak alatt,
Míg a függöny
fel nem szalad,
Birkózni egy csókért, hazudni,
És három éjjel
nem aludni.
Zülleni búbánat miatt,
Úgy élni pálinkán,
cigányon
Isten hozzád, Isten veled,
Isten hozzád szerelmes
ifjúságom.
Romantikus séták Budán,
Ábrándok
táncosnék után,
Csavargás május éjszakáján,
És vad cécók a
vurstli táján...
Nem mászok omnibusztetőt
S a garnit, fuj, már
én utálom,
Isten hozzád, Isten veled,
Isten hozzád, maszatos
ifjúságom.
Az Isten tudja, hogy megy ez,
A
jókedvünknek vége lesz,
Lekopnak szívünkről a vágyak,
Piros
szívünk már haloványabb.
Sokszor fütyölni kezdenék
S a
füttyből sóhaj lesz a számon,
Isten hozzád, Isten veled,
Isten
veled gyönyörű ifjúságom.
Az algebrát én nem bírtam kiállani,
Oly
rémítő nehéz,
Nem lettem hát tanár s nem lettem állami,
Se
ügyész, se vegyész,
Ez mind nem volt szimpatikus,
Én inkább
lettem patikus.
De régen is volt, hogy a pulthoz álltam,
Azóta
mennyi hashajtót csináltam.
Bánatomat angol keserűbe fojtom
S
keverem-kavarom, keverem-kavarom,
S keverem-kavarom
folyton,
Keverem-kavarom, keverem-kavarom,
Keverem-kavarom
folyton,
Menyi rebarbara, kenőcs meg pilula
És
mennyi bolhapor,
Az ifjúság köztük de rég elvirula,
Lettem vén
provizor
Ki éjjel-nappal fúj, szagol,
Recepten izzad,
csomagol,
Már tarkóját a kopaszság kikezdi,
És nem tud, nem
tud patikát szerezni.
Bánatomat angol keserűbe fojtom
S
keverem-kavarom, keverem-kavarom,
Keverem-kavarom
folyton,
Keverem-kavarom, keverem-kavarom,
Keverem-kavarom
folyton,
De nem leszek tovább ily jámbor ily
mulya,
Megjött az én eszem,
A princiném vén orvosságos
skatulya,
Ám én nőül veszem.
Boldogítom az özvegyet,
Patikát
másképp hol vegyek?
Egy cseppet se lesz majd nehezebb a
dolgom:
Keverem-kavarom, keverem-kavarom,
Keverem-kavarom
folyton,
Boldogítom az özvegyet,
Patikát másképp hol
vegyek?
Egy cseppet se lesz majd nehezebb a
dolgom:
Keverem-kavarom, keverem-kavarom,
Keverem-kavarom
folyton,
Keverem-kavarom, keverem-kavarom,
Keverem-kavarom
folyton.
Száz esztendős lehetnék
Több juhászt
nem szeretnék
Lallalla, lallalla,
Egész áldott napon át
Meg
nem fogja a kaszát
Lallalalla, lallala.
Sose kaszál a juhász
Csak heverész,
furulyáz
Lallalla, lallalla,
Egy-két csókot ha ad is
De
azután szalad is
Lallalalla, lallala.
Híjja híjja a leány,
Ő megy a birka
után
Lallalla, lallalla,
Süt a nap vagy fú a szél
Csak a
birkáról beszél
Lallalalla, lallala.
De legmérgesebb vagyok
Mikor a csillag
ragyog
Lallalla, lallalla,
Mert a farkast keresi
Ki a barit
megeszi,
Bárcsak téged enne meg
Kiér annyit
szenvedek
Lallalalla, lallala.
Oda megy a kedvese
Ahhoz sincs egy
szava se
Lallalla, lallalla,
Ölelgetné, jaj de kár,
Mingyár
alszik a betyár,
Kódus rongyos lehetnék,
Juhászt mégse
szeretnék
Lallalalla lallala.
Tavaszi dalra lantom zendül,
Tüdőmbe
nem fér az ozon,
Más életet remélek szentűl,
Magam nagyban
csiklandozom,
Most már a lusta vén diványrúl
Felállok, két
karom kitárúl,
Hajrá, ujjászületni én
Elszántam magam az
idén:
Az első langy zefir Budárúl
A Margithídon átszökik,
A
nők a muffot ellökik,
A gesztenyés mimózát árúl
Én kalapommal
elfogom
Tűnő lepkém, ifjúkorom.
Egy kedves színinövendéket
Felkarolok
s avval megyek,
Perecért verjük fel a péket
S megmásszuk a
Gellérthegyet,
S majd minket is himbál a csónak
Színén a zöld
ligeti tónak,
És fölvesz a barlangvasút
Amelyen tíz fillér az
út,
Nyerítünk majd a bábszínházban,
Hajóhintán
vitézkedünk,
Panoptikumba bémegyünk,
Rémmaszkákat bámulni
frászban,
És programunkon lesz a Feld
Mátyás, ki sohsem
érdekelt.
Majd a korzóra is kijárok
Eladni
sápadt színemet,
Mindig a zöldbe vacsorálok
Serkentvén álmos
ínyemet,
A Sziget is sokat lát engem
A fák alatt könyvvel
kezemben,
S szólhatnak bármit ellenem,
Kirándulok
propelleren,
Virágot szúrok gomblyukamba,
Kezembe nádpálcát
fogok,
Csak ifjú népek boldogok
Hogy felejthetted el te
bamba.
Kollégáim nevessetek,
Megint vidám suhanc leszek.
Dehogy leszek, nem tok szaladni
Az
elfütyölt vonat után:
Ez a tavasz is mint megannyi
Pesten
telik le, nem Budán.
Csak sóhajom felel a szélnek
Mely messzi
sétáról beszélget,
Nyújtózkodom, de heverek,
Francia kártyát
keverek,
Az utcán kinn a bosnyák banda
Felharsan, én két
ablakom
Spalétával végigrakom,
Káromkodván csúnyán magamba
S
útálván a gyerekhadat,
Amely a bandával szalad.
Itt a tavasz nagyérdemű
közönség,
Aszfaltba zárt fáink megint rügyeznek,
Itt a tavasz
kérem vígan köszöntsék,
Sok Buchwald-széket a korzóra
tesznek.
Itt a tavasz, a Nap ragyog,
Óh én is csupa vágy
vagyok:
Én úgy szeretnék hazamenni,
Megint gyerek szeretnék
lenni.
A kávéház előtt keretet
csinálnak,
Dézsából nő ki ott a büszke pálma,
A jó pincérek
fagylaltot kínálnak,
Van kávé, citrom, vanilia, málna.
Könyörgök
meg ne vessenek
Vagy nembánom nevessenek:
Én úgy szeretnék
hazamenni,
Megint gyerek szeretnék lenni.
Hölgyeim és uraim üljenek be
Kiki
párjával, kinek nincsen párja?
Autókba és nyitott fiakkerekbe
S
menjenek a Ligetbe meg Budára.
Sétálni kell a fák alatt
Ott
édes csókot váltsanak...
Én úgy szeretnék hazamenni,
Megint
gyerek szeretnék lenni.
De jó vón újra egy kicsit csigázni,
Zörgő
sárkányt ereszteni az égbe,
Labdázni és abroncsot gurigázni
S
versenyt futni a messzi faluvégre.
Lovazni, ürgét önteni,
Gólyát
dallal köszönteni,
Én úgy szeretnék hazamenni,
Megint gyerek
szeretnék lenni.
Oszt körbe állnánk kis fiúk, kis
jányok
Aranykapun fordulnánk kéz a kézbe,
És aztán játszanánk
haragszomrádot
S a fűbe hengergőznénk napsütésbe,
És
fogdosnánk a fű alatt
Piros katicabogarat,
Én úgy szeretnék
hazamenni,
Megint gyerek szeretnék lenni.
Én megpróbáltam itt Maguk közt
élni
Utánoztam amit Maguk csinálnak,
Unalmas volna mindent
elmesélni
Amibe szívem, lelkem belefáradt.
Itt a tavasz, a Nap
meleg,
Mulassanak, örüljenek,
Én úgy szeretnék
hazamenni,
Megint gyerek szeretnék lenni.
Midőn az utca ibolyával
meg
verkliszóval volt tele,
Egy május délbe rózsaszínű
lufballon
szállt az ég fele.
A hordár felnézett a kávéház előtt,
Egy
rikkancs, egy kofa és több járókelők,
Nézték a lufballont, hogy
száll, emelkedik,
Amíg csak látni tudták gyarló szemeik,
Szemeik,
szemeik,
Amíg csak látni tudták gyarló szemeik.
A rózsaszín lufballon közben
már ott
járt a felhők felett,
Szállott feljebb, feljebb, egyszer csak
a
mennyországba érkezett.
Ott aztán elfogták a szép kis angyalok
A
rózsaszín gömböt, mely boldogan ragyog
S szaladtak, hű, vele
végig a Tejuton
Arra kell menni az Istenhez jól tudom,
Jól
tudom, jól tudom,
Arra kell menni az Istenhez jól tudom.
És labdáztak és futballoztak
az
angyalok közben vele,
Ez jól esett a lufballonnak,
kérem
csakúgy hízott bele.
A jó Isten elé vitték az angyalok:
Atyánk
a földről jött ez a csuda dolog,
Sosem láttunk ilyet, jaj benne
mi lehet,
Ajándéknak küldték talán az emberek,
Emberek,
emberek,
Ajándéknak küldték talán az emberek.
A jó Isten mosolygott erre
s a
lufballont kioldta lent,
A lufballon hosszút sóhajtott;
ooóh!
- így csinált, és összement.
A szép nagy lufballon sóhajjal
volt tele,
Az angyalkák nézték búsan, mi lett vele.
Megtöltenék
megint, az vón az óhajuk,
De hát az angyaloknak nincsen
sóhajuk,
Sóhajuk, sóhajuk,
De hát az angyaloknak nincsen
sóhajuk.
Falusi kisjány volt Marika
Olyan kezes
mint a barika.
Szomszéd házon nagy réztányér
lógott,
Borbélylegény intett néki csókot.
Borbélynak volt
göndör frizurája,
Tárogatózni tudott csudára
S május volt, nem
is kell mondani,
Az övé lett a kicsi Mari.
Egyszer oszt a szép
borbélylegény
Marikáho búcsúzni bemén,
Koffer volt a borbély
bal kezében
A jobbal meg átölelte szépen:
Marikám és felmegyek
most Pestre,
Visszatérek holnapután este,
Itt egy gyűrű,
nesze, karika,
Azt teszi elveszlek Marika.
Marika oszt a kapu előtt
Várja, várja,
várja, várja őt.
Vár egy hétig, vár szegény kettőig
Azután
osztán felcihelődik,
Cókját-mókját katulyába rakja,
Bilétát
vált, felül a vonatra:
Megyek Pestre, majd megkeresem
Vőlegényem,
hű szerelmesem.
Szerencsésen megjött Marika,
Az ujján
a gyűrű, karika,
Száz nagy utcán, mennyi széles járda
Késő
estig össze-vissza járja.
Késő este felsóhajt az árva:
Hol
találok szállást éccakára?
Úgy nézett a csillagok felé
Majd a
szíve megszakadt belé.
Addig jár, megáll egy ház előtt,
Az
ablakba csupa, csupa nők.
Marika keresztet vet, becsenget,
Öreg
néni, mindenkit beenged.
- Nénikém jó estét adjon
Isten
Gondolom jó helyen járok itten,
Az ablakba csupa
eladó,
Ugyi ez a leány-fogadó.
Odabenn osztán szomorúan
Elmeséli mi
járatba van
Szőke, barna, sárga, vörös nőknek,
Kik elkezdik
vetkeztetni őtet:
Csak feküdj le, csak maradj mivélünk
Nékünk
is elment a vőlegényünk,
Az ujjunkon gyűrű, karika,
Mink is
őtet várjuk, Marika.
Rohamra mennek a magyar bakák, trara
rara,
Fújja a trombitás a trombitát, trara, rara,
Előre megy
sok szép magyar gyerek,
trara, rara,
Szembe meg jönnek bombák,
srapnelek,
trara, rara,
Trara ra ra.
Hull mint a zápor az orosz golyó,
trara
Egyszer csak nem zúg a trombitaszó
Pedig a trombitás
fújja nagyon ra ta ta ra
Mi leli ezt a trombitát vajon ra ha ta
ha
Ta a ha ha.
Lekapja, nézi, megütögeti
Csak nem
szól, ugyan mi baja neki tha a
De fújja, nyögve fújja s
kesereg:
Nem szól a trombitám, jaj gyerekek, a ha.
Csak fújja, csak hörög, csak
támolyog
Csak nem szól, nem szól, de csuda dolog,
A drága
kedves sárga trombita,
Már messzi jár a sok bátor baka.
A trombitás lerogyik és tovább
Fúná
szegény sírva a trombitát, ta ha
Száján vér jön, lehelli már
csupán:
Mi lelte, mi lelte a trombitám.
(Trombitakísérettel énekelték, a
trombita
mindig gyengébben, szaggatottabban szólott,
míg
szólott. Mikor elhallgatott, az ének meg-
tartotta a trombitaszó
szüneteit. Sz. E.)
Gyere haza édes párom
Hullanak a
levelek,
Őszi rózsa illatából
Már hervadást lehelek.
Hideg
eső kezd csepergni,
Elment a fecskemadár,
Gyere haza édes
párom
Gyere haza már,
Gyere haza már,
Gyere haza már.
Könnyel mosom párnacihám,
Reggel
sóhajjal kelek.
Két karommal csak árnyékot,
Csak bánatot
ölelek.
Kinek a vállára hajtsam
Fejem ha a nap lejár,
Gyere
haza édes párom
Gyere haza már,
Gyere haza már,
Gyere haza
már.
Megmondom a nagy ágyúknak
Az árokba
dűljenek,
Minden muszka fegyvereknek,
Soha el ne süljenek,
Még
a szelet is megkérem
Kerüljön, ha arra jár,
Gyere haza szép
szerelmem
Gyere haza már,
Gyere haza már,
Gyere haza már.
Gyere haza édes párom
Hullanak a
levelek,
Arany pokróc van az úton
Azon járnék teveled.
A
kertajtó tárva-nyitva
Késő estig várva vár,
Gyere haza
mindenségem
Gyere haza már,
Gyere haza már,
Gyere haza már.
Mademoiselle Párisból jött
mihozzánk
Mademoiselle, szegény,
Kopott volt, színtelen, nem
izgató, mint
Az eldobott regény.
A gyárban s a Moulin de la
Galette-ben
Ifjúságát otthagyta már,
S eresz alá vergődött
Budapesten
A kis fakó vándormadár;
Sóhajtozott a Home
Francais-ban éjjel:
Mon Dieu, mon Dieu, mon Dieu.
Egy szép nagy házban az
Andrássy-úton
Volt három rossz gyerek,
Mademoiselle odament
madmoazelnek,
Keresett kenyeret.
Az iskolánál várta őket
délbe
S nyáron velük kijárt a zöldbe,
S vezette őket télen át
a jégre
Gyakorolni a franciát.
Mindenki korcsolyázott, ő csak
fázott,
Mon Dieu, mon Dieu, mon Dieu.
Jött ez a nyár, s hélas! most ellenség
lett
Szegény mademoiselle,
Nem illik már fecsegni
franciául,
Idegenek: el, el!
Mademoiselle elbújt és sírni
kezdett:
Je suis si malheureuse, madame,
Madame, én most
Párisban mihez kezdjek.
Testvérem nincs és nincs anyám,
S
mindenki tud Párisban franciául,
Mon Dieu, mon Dieu, mon Dieu.
Hát itt maradt. Jut a magyar
kenyérből
Neki is egy karé,
Mademoiselle nem érti, mért
haragszik
Monsieur Poincaré.
Óh mennyi sóhaj száll innét az
égbe,
Szép magyar sóhaj: Istenem...
Egy francia is a többi
végébe,
Remeg testvérien:
Mon Dieu...
A színházba az utolsó sorba
Egymás
mellett két katona ült
Közönséges baka mindakettő,
Közönséges
sebesült.
Tartja egyik jobb karját kötésbe
A másik pedig a bal
kezit,
Ülnek a piros karszékbe és a
Zelőadást élvezik.
S mert a színpad de valami
fényes,
Mennyországba lehet egy szalon,
Csupa villany, csupa
pingált oszlop
S pezsgő állt az asztalon.
Oszt egy gyönyörű
szép nagysád táncolt
És danolt a pazar színpadon,
Selyem
strimfli ragyog a két lábán,
Oszt mutatja, de nagyon.
Két huncutka van a füle mellett,
Fülibe
gyémánt fülbevaló,
A mejje meg ki van kanyarítva,
Olyan fehér,
mint a hó.
Két bakának szeme majd kiugrik,
A nyőt nézik,
mindig csak a nyőt,
Egyik szól: "Pajtás az
életembűl
Odadnék egy esztendőt."
A másik jó vitéz visszasúgja:
"Én
meg tíz esztendőt hallod-e,
Hiszen kérlek, úgyis olyan ócsó
Most
az ember élete."
Összemegy a függöny nagy zenével
És a
színház mind tapsolni kezd,
A nagysád kijön, mosolyog,
hajlik,
Két sebesült nézi ezt.
Az egyik a jobbkezit kinyújtja,
Adja a
másik a balkezit,
Tapsolnak a sok urak meg hölgyek,
Ők is
együtt azt teszik.
Nem látja a primadonna őket,
Mert hátul
vannak igen nagyon,
De az angyalok a mennyországból
Őket
nézik, fogadom.
Menni kellett Árva Pálnak,
Menni a
csatába,
Hát búcsúzni Budapesttől
Elindult magába.
Megnézte
a karóráját,
Éppen hét az óra:
Megyek a Váczi-utcába
Az
esti korzóra,
Az esti korzóra.
Árva Pál szegény ki is ment
Az esti
korzóra,
Maga körül nézett, bizony
Megnyúlt az ő
orra.
Istenem, de fényes utca,
De sok finom dáma,
Én
pediglen holnap reggel
Megyek a halálba,
Megyek a halálba.
Szíve szörnyen fájni kezdett,
Mert oly
fiatal volt,
Oly kódus volt, a fejébe
Mennyi csalfa dal
volt.
Egyszer csak jött szembe véle
Egy tündéri szőke,
Árva
Pál tyhű de elámul...
És megállt előtte:
"Pardon, bocsánatot
kérek,
Nagyságos asszonyka,
Holnap reggel a menettel
Kimegyek
a frontra,
Egyetlenegy boldog óra
Az életem álma,
Óh, adjon
egy édes csókot,
Isten is megáldja,
Isten is megáldja."
Halkan sikított a dáma
S szól: "Fúj,
szemtelenség!"
S végigméri hidegen, mint
Egy királyfi
fenség.
Árva Pál kitárt karokkal
Ott maradt magába
És csak
bámult és motyogta:
Megyek a csatába,
Megyek a csatába.
Kirakatok tündököltek
S nők, urak mint
álom,
Árva Pállal nem törődött
Senki a világon,
Szeméből a
könny kiszikkadt,
Mosolygott az árva,
Felsúgta a
csillagoknak:
Megyek a csatába,
Megyek a csatába.
Megkérném szépen itt az urakat
S a
dámákat, a szép arcúakat,
Kegyes szívvel figyeljenek reám,
A
nótám bár egy cseppet sem vidám,
Egy cseppet sem vidám.
Kop-kop,
kop-kop, ma a hátam mögött
Két bottal vaslábú katona jött,
A
korzón sétáltam, mint rendesen.
Kop-kop, kop-kop, jött ő is
csendesen,
Jött ő is csendesen.
Nem fordultam meg, nem láttam,
nem én,
Csak hallottam, vaslábon jön szegény,
Csak hallottam,
hogy katona szegény.
Hogy boldog nem lesz már soha
szegény.
Kop-kop, kop-kop, kocogott, kopogott,
Egy szót se
szólt és nem is motyogott,
Nem is sóhajtott, nem is zokogott,
Nem
is köhintett, nem, csak kopogott,
Kop-kop, csak kopogott.
Ez képzelet, a fülben ez szeszély,
Én
úgy hallottam, hogy mégis beszél:
Kop-kop, kop-kop, vaslábon itt
megyek,
Kisasszonykám, kérem, bocsássa meg,
Kérem, bocsássa
meg.
Úgye, hogy én már ember nem vagyok.
A csizma rajtam
többet nem ragyog,
A lóra többet fel nem kaphatok,
Lányok után
már nem szaladhatok,
Már nem szaladhatok.
Kisasszony, ugyi
nékem nem szabad
Büszkén pederni kis bajuszomat,
A táncba én
már be nem állhatok,
Már kényesen nem is sétálhatok.
Ugyi
kisasszony nincs divatba már
A béna hős, ki Pesten
sántikál,
Nékem magára nézni nem szabad,
Úgy fáj a szívem,
mingyár megszakad,
Jaj, mingyár megszakad.
Diplomaták ti, ti miniszterek,
Te
Lloyd George, Wilson s minden miszterek
És minden kunsztot
roppant tisztelek,
Hát mit tudtok ti híres miszterek,
Miszter
miniszterek.
Mit tudtok hát ti nagy-nagy férfiak,
A két lábat
tegyétek vissza csak.
Keressétek meg néha valahol
Ahol a
borzasztó gránát dalol,
Hol a gránát dalol.
Szép homlokotok
csudálni fogom,
Ha tetszem néktek, meg is csókolom,
Elétek
térdelek s úgy áldalak,
A két lábát adjátok vissza csak,
Ti
borzasztó urak!
Felveszi a kisfiát
Ölébe az apja,
A
térdére ülteti,
Úgy lovagoltatja,
Símogatja a haját,
Danol
néki halk danát:
Hőc
hőc katona
Ketten
ülünk egy lóra,
Osztán
megyünk Váradra.
Felnő a szép kisfiú,
A kedvesét
nézi,
Térdére is ülteti,
Csókolja, becézi,
Súgja-búgja:
édesem
Úgy ringatja édesen:
Hőc
hőc katona
Ketten
ülünk egy lóra,
Osztán
megyünk Váradra.
Ifjúból lesz katona,
Ülni kell a
lóra,
A csatába menni kell
Szép trombitaszóra.
Vígan vágtat
a lova,
Mindegy merre, vagy hova:
Hőc
hőc katona
Ketten
ülünk egy lóra,
Osztán
megyünk Váradra.
Elesik a katona,
Kifolyik a
vére,
Felülteti a Halál
Őtet a térdére.
Símogatja a
haját,
Danol néki halk danát:
Hőc
hőc katona
Ketten
ülünk egy lóra,
Osztán
megyünk Váradra.
Emlékszel-é katona,
Emlékszel
apádra?
Jó volt lenni gyereknek
Ugye szegény árva?
Kisfiú
vagy újra ládd,
A Halál a te apád:
Hőc
hőc katona
Ketten
ülünk egy lóra,
Osztán
megyünk Váradra.
Édes Gyurkám imádlak, azonban
Ellened
egy súlyos panaszom van,
Az jutott eszembe tegnap
este,
Borzasztó, hogy mennyit szervezkedsz te.
Három hete
kezdtél szervezkedni,
Én beláttam, hogy meg kell ezt tenni,
Hanem
most már elmult a karácsony
És még mindíg eszkedsz,
teszkedsz,
Szeszkedsz, veszkedsz,
Veszkedsz,
reszkedsz,
Szervezkedsz kérlekalásson.
Hétfőn kezdtél lenni
szervezkedve,
Még jobban szervezve lettél keddre,
Hát
gondoltam, na Istennek hála,
Végig leszel szervezve szerdára.
De
fiam még csütörtökön este
Se voltál mindenütt megszervezve,
Ott
lógsz még a Nemzeti Tanácson,
Péntek, szombat:
Csak
tervezgetsz,
Tezgetsz, vezgetsz,
Zezgetsz,
gezgetsz,
Szervezgetsz kérlekalásson.
Mondd meg mért kell egy embernek
ennyi
Szervezett szervekkel szervezkedni,
Mintha bajod támadt
volna szervi,
Nem lehet terád már rád ismerni.
Nem akarsz már
se inni, se enni,
Nem akarsz egy este itthon lenni,
Szerepelgetsz
százötven plakáton,
Szergesz, zergesz,
Gelgesz,
pergesz,
Elgesz, pelgesz,
Relgesz, gergesz,
Szergelgetsz
kérlekalásson.
Én barátom tűrök, amíg tűrök,
De
szívemben keletkeztek űrök,
Ember szervez, asszony végez,
hallod,
Ennek a kárát is csak te vallod.
Tisztelem a
szervezeted kérlek,
De csak annyit mondok ma tenéked:
Addig
szervezed magad barátom,
Míg kigyúlok, mint a kazlak,
S
felszervezlek,
Felszarvazlak,
Meglátod kérlekalásson.
Két kicsi bagoly, mindakettő jómadár
Mesélek kérem egy kis intimpistát
Melyben
nem primadonna szerepel
S nincs benne gólya, aki kelepel,
Viszont
bagolyról lesz szó, - kezdem is hát
A diszkrét
intimpistát:
Nos kérem szépen két ifjú bagoly
Kint a
Városmajorba valahol,
Egyik baglyocska persze hím,
A másik
nőstény, uraim,
Találkozott a vadgesztenyefán
A randevúknak
édes alkonyán.
Azon a fán, méltóságos közönség,
Bagoly
kisasszonyék odúja volt
S a bagoly úrfi oda vándorolt,
Hogy
egymást édes csókkal csőrön öntsék,
Méltóságos közönség.
S ez
eldugott bagolylakás alatt
A fán egy villanykörte is
ragadt,
Melyet még Bárczy és Boda
Szereltetett nekünk
oda,
Hogy este se legyen sötét Buda,
De akkor béke volt, hát
nem csuda.
Szóval, sőt szó nélkül a két fióka
Az
odu szélin flörtölt hevesen
A csóknak náluk nincsen neve
sem,
Csak vágyat érez ezredévek óta
Minden bagolyfióka.
Két
csőr egymásra könnyen rátalált,
Mivel a bagoly csak sötétbe
lát,
S bagolykisasszony felfülel:
Huh, huh... jönnek...
vigyázni kell!
A villanyt felcsavarnánk netalán,
Hogy meg ne
lásson, ha jön a mamám!
A pesti házban, pesti házban
Kinyitják
reggel ötkor a kaput,
Jön tej, meg ujság, zsömlye, posta
És
nyolcra a gázszámla is befut.
A ház álmából észretért,
Jönnek
húszféle részletért.
A telefon cseng még ahol van,
Pokrócot
ütnek, melybe por van,
Ajtót csapdosnak, hűhó, csupa láz
A
vedlett, fáradt pesti ház, a pesti ház.
A pesti házból, pesti házból
Az
iskolába üget a gyerek,
Az OTI-ba lohol az orvos,
Markó-utcába
ügyvédemberek.
Állástalan fiatalúr
Hová, nem tudja, csak
vonúl,
S vonúl csarnokba, irodába
S nem tudni hová a
csodába
Asszony, leány, fiú meg férfi száz,
Elcsendesül a
pesti ház, a pesti ház.
A pesti házra, pesti házra
Az unalom,
a bánat ráterül,
A házmester zúg valamerre,
Egy varrógép hadar
kegyetlenül.
Egy láb kitartóan sikál
És egy makacs kéz
muzsikál,
Csengő, kulcszörgés, nyílik ajtó,
Jön kézbesítő,
végrehajtó,
Ez már egyáltalába nem blamázs,
Hozzászokott a
pesti ház, a pesti ház.
A pesti házban, pesti házban,
A
délutánt, csak Isten látja azt,
Egyik lakásban vak botorkál,
A
másikban szépasszony rúzst ragaszt.
Itt egy vad férj széket
dobál,
Ott egy kisbaba sírdogál,
Ugat a fokszi és két
rádióból
Két jazz vitázik Varsóból, Oslóból,
Mentősziréna...
itt állt meg, vigyázz!
Összeszalad a pesti ház, a pesti ház.
A pesti házra, pesti házra
Rácsukják
este tízkor a kaput,
Jönnek mozikból, kávéházból,
Találkáról a
hitves hazajut.
Sok árnyék, mind rendezkedik,
Eszik,
nyujtózik, vetkezik,
Följebb, lejebb a fény kialszik sorba,
S
egy kis cseléd, kinek már semmi dolga
A kapuban friss honvéddel
cicáz...
Mögöttük halva áll a ház, a pesti ház.
Sokat ne várj a szerelemtől
Óh ifjúság
őrült ne légy,
Szívedbe téved
És otthagy téged
Mint ha
cukorra szállt a légy.
Az életed ne add el érte,
Örök szent
eskü nagy hiba,
Mert más az élet
Mint a regények
S mint
Charles Boyer a moziba.
Mit is jelent a híres Ámor,
Két
hétköznap közt kurta bált,
Egy ittas percet,
Hogy
elfelejtsed
A vénülést meg a halált.
Egy dalt a rémes lárma közben,
Pár
szép szót szomjas ajkadon,
Tangót a bárba,
Csónakot nyárba,
S
egy hosszú csókot a padon.
Sétát kettesbe fenn a Bástyán,
Suttyomba
firkált levelet,
Telefonálást,
Kapuban állást,
Egy
sóhajt... és Isten veled.
Jaj meg ne várd a csúf csalódást,
Hízelgő
napfény alkonyát,
Mikor a könyved
Legszebb, legkönnyebb,
Csapd
be, ne olvassad tovább!
Hervadni kell a szerelemnek,
Hisz az
tavaszi ibolya,
Csupán a száraz
Csinált virág az,
Amely nem
fonnyad el soha.
Vetkezz le drága szép szerelmem,
Vetkezz
le édes, kérlek esdve,
Oh vesd le arcodról a púdert,
A rúzst a
szádról vesd le, vesd le.
Az érzés gyönge bimbó bennem,
Hajtson
belőle dús imádat:
A kármint vesd le körmeidről
S hajadról
minden platinádat.
Ki ne kacagj, hogy ostromollak,
Légy
jó s e bomlott vágyam nézd el:
Az ondulációt is vesd
le,
Könyörgök összekulcsolt kézzel.
Essen meg szívemen a szíved,
Nézd, néz
egy bánatos vad állat:
Növessz szemöldököt szerelmem
S tündér
fürtöd hadd verje vállad.
Borulnék térdre majd Előtted,
Csudálnálak
majd, mint a szentet:
Csak megmutatnád magad egyszer
Ahogy az
Isten megteremtett.
Egy kiskocsi az álmom,
Minden nő álma
ez,
Amit Pest potom áron,
Netán részletre vesz.
Jaj
Istenem, szeress kicsit,
Szeretnék én egy kiskocsit.
A
kiskocsit imádom,
De vágyom rá, de vágyom,
De váháhágyom.
Halló fiúk, zsiványok,
Az álmom
kergetem,
Egy kiskocsit kívánok,
Ki szerzi meg nekem?
A
szám, a szívem az övé,
Követem őt mindenüvé.
A kiskocsit
imádom,
De vágyom rá, de vágyom,
De váháhágyom.
Egy kiskocsi az álmom,
Kisebb, mint
Balila,
A színét én nem bánom
Ha sárga, ha lila.
Lehetne
kék, zöld vagy fehér,
Piros lehetne, mint a vér,
A kiskocsit
imádom,
De vágyom rá, de vágyom,
De váháhágyom.
Egy kiskocsi az álmom,
Csak lassan
szaladó,
S nem lenne gond instállom
Se benzin, se adó,
Hozzá
soffőrt se fogadok
Uraim oly szerény vagyok!
A kiskocsit
imádom,
De vágyom rá, de vágyom,
De váháhágyom.
Egy kicsi kocsi kérem,
Egy édes kis
kocsi,
A járdán járna délben,
Olyan csuda kicsi.
Én tolnám
négy kis kereken,
Pszt... alszik a kisgyerekem.
A kiskocsit
imádom,
De vágyom rá, de vágyom,
De váháhágyom.
Törődj velem, törődj velem,
Csak
kérem, nem követelem,
Bár három éve vagy te házas
S elhalt a
szerelem, a lázas,
Bár más asszonyt is ún a férje,
Te még ne
únj, ne dobálj félre,
Drágám ne légy még hűtelen,
Törődj
velem,
Az Istenért, törődj velem.
Ha sétálunk belém karolj,
Egy
pillantással udvarolj
Tudniillik n e k e m,
ne másnak,
Ne bámuld akik szembe másznak,
S veled ha kávéházba
mentem,
Az újságot ne kérjed menten,
S ne ásíts, azt úgy
szégyelem -
Törődj velem,
Ó légy kedves, törődj velem.
Dicsérd meg az új kalapom,
El ne
felejtsd a névnapom,
Mint elfelejtesz csókot adni,
Ha irodába
kell rohanni...
Én más ékszert úgy nem kívánok,
Mint egy
csókot, mint egy virágot,
Ezt oly ragyogva viselem,
Törődj
velem.
Csak egy kicsit törődj velem.
Van már egy édes gyerekem,
Anyaszerep
a szerepem,
De s z e r e t e m akié
lettem,
Más férfi? nincs. Az lehetetlen!
Bocsásd meg ezt a
nagy hibámat,
Hogy olyan ostobán imádlak
És hogy a flört nem
kenyerem,
Törődj velem,
Szépen kérlek, törődj velem.
S azt kívánom, ha este van,
Még mellém
símulj fiusan,
Mesélj, nevess, keresd az ajkam,
Ne tedd magad
túl rögtön rajtam,
Kívánom a szívdobogásod,
A reszketésed,
dadogásod,
Mint mikor dúlt a szerelem...
Törődj
velem,
Egyetlenem, törődj velem.
Nem, nem. Rúzsos lesz. Auu, ne
bántson.
Engedje már el a kezem.
Nem! Idelátnak. Ne
vadúljon.
Megmondtam, nem. Bolond maga?
"Mért nem, hogy
mért nem, mért nem?"
Csak. Nem. Maga nem érti,
Mert maga
férfi.
Mert maga harcos, maga rabló,
Mert maga gyilkos. Maga
férfi.
Ha ha! haragszik.
Jaj ne gyötörje szegény
Ártatlan
cigarettjét.
Nem is felel már. Gyűlöl. Ideges.
"Nem
tehet róla, mit csináljon."
Megmondom kedves mit
csináljon:
Várjon. Várjon.
"Mi az az egy csók?" Hm. Mi
az.
Az az, hogy húnyom a szemem,
És álomért imádkozom.
Nincsen
tegnap, nincsen nevem.
Az élet égő rózsatenger.
"Egy
csók, mi az?" Maga nem érti,
Mert maga férfi.
Az az,
hogy leszakadt az ég,
Meghaltam, itt a másvilág.
Csók... bűvöl
messzi-messziről,
Óh az mesés korallsziget,
Utazni kell oda
hajón.
A csók... az fél elájulás.
Az egy kis
megbolondulás.
Csók... csók... letörve és alélva
A
forróságtól, influenzás
Testtel, felszökött
A hőmérő... olyan
az, a csók.
Nem, nem szabad még, semmi áron.
Várjon. Várjon.
Igen, szenvedjen. Tán megéri.
Nem
alszik majd. Nem hal bele.
Örüljön így is egy kicsit nekem.
Hadd
érezzem, hogy emberszámba vesz.
Egy séta egyszer kis esőben.
Egy
halk cigány. Egy halk sohaj.
Egy halk szó. Egy elnémulás.
Ez a
sok semmi, együtt,
Ez a boldogság. Ezt maga nem érti,
Mert
maga férfi.
Kedves, fogadjon szót.
Ne higgye, hogy ez
elveszett idő.
Olyan szép emlék lesz, meglássa, majd.
Dühöngjön
néha. Csak meg ne útáljon.
Várjon. Várjon.
"Mikor, mikor már?" Én nem
kérdeném.
Mit tudhatom. Egyszer, talán.
Talán a szellő a
szívemre ejtett
Egy pötty porzót. És megfogan talán.
Tán egy
darázs járt a szívem körül.
Felhólyagzik, megérzem majd,
talán.
Hajnalba hallok egy hajósípot,
Álomszerűt... hozzám
izen talán.
Úgy kell majd egyszer bukni a fejemnek
Mint
szeptemberben a virág...
Van annál szebb? Maga nem érti,
Mert
maga férfi.
Majd egyszer... nagy bőgés után,
Vagy
egy kacaj közt.
Vagy csak magára nézek, kedves,
Ha egy lemez
lejárt. Vagy, vagy csak úgy,
Egy cigaretta közben. Este
majd.
Vagy délután. Vagy délben. Nem tudom.
Holnap talán már.
És talán soha.
Mi az? maradjon! csak tovább ne álljon.
Várjon.
Talán csak percig.
Várjon. Várjon.
Nincs szomorúbb mint egyedül
Egyedül a
moziba menni
Egy jegyet tülekedve venni
Idegen mellé
telepedni
A bonbont az ölembe tenni
A sötétben egy sóhajt
engedni
Reklámot, Híradót, jaj mennyi
Borzalmat nézni
peregni
Senkivel szót se fecsegni
Nincs szomorúbb mint
egyedül
Egyedül a moziba menni.
Nincs szomorúbb mint egyedül
Egyedül a
moziba lenni
A partnert nem tudni feledni
Ki kezedet el szokta
venni
Egy nézést a szemedbe csenni
De jó volt, de jó ez a
semmi
Fejemnek a vállán pihenni
Egy közös perecet enni
A
Memfiszét rúzzsal bekenni
Nincs szomorúbb mint egyedül
Egyedül
a moziba lenni.
Jaj egyedül, jaj egyedül
Egyedül a
moziba ülni
A fixirozásokat tűrni
A zene elkezd
hegedülni
Nézni két szívet hevűlni
Két fejet egy csókba
merűlni
A torkom halkan köszörülni
Mert érzem a könnyeim
gyűlni
Egy viccen szipogva derűlni
Jaj egyedül, jaj
egyedül
Egyedül.
Népballada a szegény anya imádságáról*
Volt egyszer egy özvegyasszony
Nem
tudom hol, talán Aradon,
Két lánya volt az özvegynek,
Egyik
asszony, másik hajadon.
Éjjel-nappal sírt-rítt a menyecske,
Mert
nem szállott gólya az ereszre,
A könnyektől megázott az ágya.
A
gyermek,
a gyermek
a gyermek volt az egyetlen vágya,
az
egyetlen vágya.
Szólt egyszer az édesanyjuk:
Fen'
egye meg, nincsen unokám!
Lenne, hogyha rajtam állna
De ne
bőgjünk, lesz valaha tán!
Ne bőgj, ne bőgj szép menyecske
lányom,
Én most Máriapócsot megjárom.,
Imádkozok ott az ég
urához,
S a gólya
a gólya
a gólya egy porontyot talán hoz,
porontyot talán hoz.
Két lányától elbúcsúzott,
S el is ment
anyjuk a búcsúra,
S imádkozott: "A lányomnak
Küldj kis
babát ó egek ura."
Fohászkodott gyönge térdén állva
S
bizalmat vetett az ég urába,
S így motyogott: "Meghallgatja
ő, meg
S a ménkő, a ménkő,
A ménkő megütheti a vőmet, ütheti a
vőmet."
A jó isten, az jó isten,
Az istennek,
annak van szíve,
Meghallgatja az imákat,
Nagyon ráér az
ilyesmire.
S a szegény asszonyból nemsokára
Ilyen formán
buzdúlt fel a hála:
"Hála néked, hogy megjött a gyermek
De
baj van, de baj van,
Nem a hajadon lányomnak kellett,
Nem a
hajadon lányomnak kellett."
KÖTETBEN MEG NEM JELENT SANZONOK, KUPLÉK
Térden felül - az első
szoknya,
Térden alul - a második,
S alig hogy ehhez
hozzászokna,
Bokáig ér - a harmadik.
A negyedik már irigykedve
Cipőt,
harisnyát eltakar -
Az ötödik meg furcsa kedvbe
Már azt
se tudja, mit akar...
A kurtának biz évek kelltek
Amiglen
hosszú szoknya lett...
S a hosszú szoknya mily hamar
van
Egy-kettőre a térd felett!
Nemtudomki kisasszonyka
Nagy sikkesen
lép,
Utána néz bámészkodva
A sok férfinép.
Kár, hogy mégis
a dolognak van egy bibije,
A szoknyácska ránci közül
Rikitón
fehéren kiül
Nemtudomki kisasszonyka nem tudom mije.
Mi lehetett az a fehér...?
Ing,
bugyogó, zseb...?
Kinek esze ide felér,
Bölcsnél eszesebb,
S
bizony magam is megvallom, csak homályos folt,
Meg nem fejtett
örök talány,
Hogy az a kis ruhahiány
Hogy az a kis nemtudommi
- mi a fránya volt!
Alig, hogy kikelt a tavasz a
télből,
Alig, hogy olvadt a tavalyi hó,
Kimondtam én a
szentenciát, hogy:
- Médike édes, Médike jó! -
S alig, hogy ujra fordult a kocka,
S a
nyárra az Isten télvizet hoz,
Kimondom ujra a szentenciát,
hogy:
- Médike csunya, Médike rossz!
Egy
japán gőzös, amely katoná-
kat
szállított hazafelé a
harctér-
ről,
tegnap éjjel egy angol hajó-
val
összeütközött és elsüllyedt.
A
hajón
volt 126 katona oda veszett.
Száll a hajó a nyári éjben
Hintázva
zúgó tengeren,
Kelet felé, hol a nap fölkél,
Ahol a krizantém
terem.
Megy a hajó és rajta boldog,
Ujjongó dallal ajakán
A
százhuszonhat kis japán.
Ezer csatát végigküzdöttek
Hol vérben
dőzsöl a halál -
Mi volt az nékik: vidám ünnep,
Tündöklő,
édes, játszi bál.
Rajongva várt a szent halálra
A harcok
szörnyü piacán
A százhuszonhat kis japán.
Száll a hajó... és rajta hősök,
A
fölkelő nap fiai.
Evez regés honába vissza,
Krizantémot
szakítani,
S aratni édes csók-jutalmat
Szerelmes gésa ajakán
A
százhuszonhat kis japán.
Száll a hajó - a csodaszép
nagy
Éposznak immár vége van -
Napos zászlója leng a
szélben
Tisztán és diadalmasan.
És néz... néz csillogó
szemekkel,
Repesve már a part után
A százhuszonhat kis
japán.
- - - - - - - -
- - - - - - - -
Roncsokra zúzva, a hajó már
Hever a tenger fenekén...
Az
óceánon néma éj ül
Vigasztalanul, feketén.
A szél sóhajtva
száll Keletre: -
Üzenetet küld haza tán
A százhuszonhat
kis japán...
Az omnibusz ment a ligetbe
Egy szép
vasárnap-délután:
A napsugár ragyogva táncolt
A paloták
ablaksorán.
Körülöttünk hintók robogtak
S mi ott fönn ültünk
(ő meg én)
Az áprilisi napsütésben
Az omnibusznak tetején.
Ő a hintókat nézegette:
"Ládd,
ott az élet, ott a fény!"
És eltünődött és sohajtott...
De
átöleltem lágyan én:
- Hintón járnak, ruhájuk drága,
De
a szivük fakó, szegény...
Édes, hidd meg, hogy szebb itt, jobb
itt
Az omnibusznak tetején.
A léha flirt az ő szerelmük,
Szavuk
rideg, csókjuk hideg -
Előkelő örömeiknél
A szenvedésünk
édesebb!
Frivol regény az ő világuk,
Miénk - egy édes
költemény,
Fürdünk a vágyban, napsugárban
Az omnibusznak
tetején.
Hintón járnak, - s az arcukon sír
A
spleen: halálos unalom;
Ha nem tudnak örülni néki,
Mit ér a
pompa, fény, vagyon?
Hintón járnak - s sajnálom őket,
Isten
bizony sajnálom én,
- Mikor így a szemedbe nézek -
Az
omnibusznak tetején...
Egy utolsó szegény ember
Megy az
Andrássy uton,
Május tizenötödikén.
Ott flangérez
szomjan-éhen,
Egy vasa nincs a zsebében,
Mindez első
pillanatra
Meglátszik a külsején.
Megy mellette hét kis gyermek,
Szegény
ember hét gyerekkel
Milyen piszkos mozzanat!
És az utcán
állnak urnák,
Lovagolnak rajta urnők,
Hogy a szent
jótékonyságnak
Áldozatot hozzanak.
És az urnők ráförmednek
Csunyán a
szegény emberre:
A gyermeknap itt van, itt,
Ugyan áldja meg az
isten,
A gyerekeken segítsen,
Ne legyen oly smucig
kérem,
Dobjon belénk valamit.
Fölnéz a hóltszegény ember.
Fölnéz
rájuk lenézéssel,
Leveti a rossz zekét
S a hét gyerek rongyos
apja
Hét gyerekét mind felkapja
S hét urnába behajitja,
Sorba
hét kis gyerekét.
Kis verseskönyv fekszik kinyitva
A vén
kritikus asztalán
Poétája valahol messze
Sorsát remegve várja
tán...
S a kritikus olvasni kezdi
Szemüvegén át csöndesen
-
Címét unottan elmormolva:
"Az ifjúság, a
szerelem."
...Nem nagy tehetség, aki írta.
De
szerelmes, de fiatal
És a szívébül álmodozva,
Rajongva, forrón
száll a dal.
Az égen csak a napfényt látja
És csak a rózsát
idelenn -
És úgy lángol minden sorában
Az ifjúság, a
szerelem...
S a kritikus szivét megejti
Tünődő,
méla hangulat -
Beesett, fénytelen szemében
Valami tűz
csak felgyullad...
Napfény oson be a szobába
És rózsaillat,
hirtelen...
S valahol mintha zene szólna:
Ó ifjúság, ó
szerelem...
...Eszébe jut a régi nóta -
Egy
édes, aranyhaju lány.
És az a tűz és az a mámor
Első szerelme
hajnalán...
Mikor rímekbe sírta ő is
Lelkét sok lázas éjjelen
-
Mikor még lángolt a szívében
Az ifjúság, a szerelem.
Mikor még a babérért űzték
Illúziói,
álmai,
S rajongva, sóvárogva indult
A hírnév szárnyán
szállani...
S a pályának kijózanító
Robotját nem ismerte, nem
-
Mennyi ábránd is elszáll véled
Ó ifjúság, ó
szerelem!...
S a vén kritikus két kezére
Sóhajtva
hajtja a fejét
És eltünődve nézi-nézi
A könyv virágos
fedelét...
Szívében csöndesen siratja
Elillant multját a jelen
-
S két könnycsepp hull a verseskönyvre:
- Az
ifjúság... a szerelem...
Ez az utca oly különös,
Ily utcában
még sohse laktam,
Idegen nekem ez a csönd
S a nép fölöttem és
alattam.
Gyűlölöm ezt az uri csöndet,
Oly üres, gőgös, oly
sivár...
A Sándor utcán villamos nem csönget,
Itt verklis,
handlé sohse jár,
Itt verklis, handlé sohse jár.
Komoly, bús, barna paloták
Állják
körül a Sándor utcát,
Szentségtörő vagy, egylovas,
Ha rajta
dübörögve futsz át.
Itt áll a parlament, a régi,
S a Muzeum is
itten áll,
Mely mult időkrül némán tud regélni -
És itt
lakik Gyulai Pál,
És itt lakik Gyulai Pál.
Akácfa áll az udvarán
Ez utcában sok
néma háznak,
Zsalu őrzi az ablakot,
S mögötte halkan
zongoráznak.
Akácillat, hervadt szonáta
Az utcán este
átsuhan
S kiáll egy sápadt asszony ablakába
S a holdba néz
szomoruan,
A holdba néz szomoruan.
Nincs esti séta, nincs
kaland,
Családapák, szegény diákok,
Midőn fölébük hull az
éj,
Eloltanak minden világot.
Alszik a Sándor utca némán,
Az
éjnek itt nincsen szava...
A sok palota oly sötéten néz rám,
Ha
hajnalban megyek haza,
Ha hajnalban megyek haza.
1.
A szép Stefánia úton
Tavaszi
este volt,
Mint női fülben a buton,
Ugy fénylett fenn a
hold.
A lég oly édes, langyos, tiszta,
Sokan kocsiztak
össze-vissza,
S egy szép ruhába öltözött
Asszonyka ült két úr
között,
Két úr között ült, a bizony,
Egy
gummi-gummi-gummirádlison.
2.
Az egyik ur az jobbfelül,
A
másik balrul ült,
S ki balrul ült, az asszonyért,
Kiváltkép
lelkesült.
Sugott fülébe sok-sok szépet,
S két láb
érintkezésbe lépett,
S mint banketen a poharak,
A térdek már
kocintanak...
Igy folyt a plátói viszony
A
gummi-gummi-gummirádlison.
3.
A másik úr, ki jobbra ült
Az
asszony oldalán,
Lassankint mindent észrevett
S igy
dünnyögött: "Na lám!
Hát kellett ez ma este nékem
-
Csalásba kezd a feleségem!
Szétütnék köztük egy kicsit
-
Ha én fizetném a kocsit...
Elönt a méreg, az iszony
E
gummi-gummi-gummirádlison."
4.
A férfi, aki balra ült,
Imádta
hőn a nőt,
A karja csúszott s végre a
Tenyerén hordta őt.
Az
asszony némán helybenhagyta...
S ajkát a férj búsan harapta:
"Nem
értem, mért gunnyasztok itt.
Hisz húznom kéne a kocsit:
Mert
egy ló ül, isten bizony,
E gummi-gummi-gummirádlison."
Kuplé a gyermekek nemi felvilágosításáról
Előadja egy felsőbb leányiskolai növendék
Eddig igy is megvalék én
Mint naiv
lányka, szépen, békén,
S bizony isten, hogy azt hittem:
Gólya
szállit házhoz itten
Gyermekeket utánvéttel...
Míg ezelőtt
néhány héttel
Majdnem kilelt a hideg:
Szavalta száz feminista
-
Nem vagyunk még nemileg
Fölvilágositva!
Megdöbbenve vettem észre,
Mily blamázs
ez én rám nézve
S mint szorgalmas kis lány, búsan
A tanár
úrhoz fordultam:
"Ó tanár úr, jó tanár úr,
Mindig jóra
felelek
Algebrábul, fizikábul
S egy talánynak nincs még
nyitja:
Nem vagyok még nemileg
Fölvilágositva!"
A tanár úr megnéz engem:
"Ez
nincs benne a tanrendben,
De neked elmagyarázom
Édes, kedves
tanitványom".
S megcirógat a tanár úr
- Ah, a keze
oly meleg! -
Ismételten is hozzám nyúl...
Ily jó tanár
milyen ritka:
Most leszek majd nemileg
Fölvilágositva!
S este átkarolt ő lágyan
A tanári zord
szobában,
"Fölvilágositlak!" - mondta
S a
lámpát elfújta nyomba',
A fölvilágositáshoz
A sötétség,
ah minek?...
De a kérdés már világos,
És a szemem nyitva,
nyitva -
Föl vagyok én némileg
Már világositva.
Az ujjaim mozgatom, ím,
Hogy szórnak
vakító világot:
Virítanak szép gyűrűim,
Mint karcsú ágon a
virágok.
Gyémántbokor az én kezem,
Te drága
szép kéz, hogy becézlek!
Elnézlek és emlékezem,
E kincsek csak
nekem beszélnek.
Az életem káprázik itt
E smaragdban, e
tűzopálban -
Ezért bezártak valakit
Bolond gyerek, meg
is sajnáltam.
E babonás türkiz be szép,
Egy
férfiéletet megér-e?
Szívét miattam zúzta szét...
Most már nem
emlékszem nevére.
Ez brilliáns... ez meg rubint...
Fekete
gyöngyök is ragyognak;
Kezemre estek sorba mind:
Hideg könnyei
gazdagoknak.
Titeket látni mily gyönyör
S ezer
győzelmes éjszakámat...
De néha fényetek gyötör
S rám száll
multam miatt a bánat.
Szűz ujjamon nem volt gyűrű
S
álmodoztam árván, sovárul
Egyetlen olcsó, egyszerű
Vékony kis
aranykarikárul.
Napok óta, hetek óta
Izgatott ember
vagyok,
Megkívántam, megszerettem
A legeslegszebb rabot.
Kedd
volt éppen, azaz szerda,
Hogy belémbujt a Haverda
Mariska.
Tolnai Világlapjában
Arckép van egy
regiment,
A Haverda Máriáé
A szívemnek nekiment.
És az
Altes Politisches
Cimképén is szédit a fess
Mariska.
Férjes asszony, elvált asszony,
Özvegy
asszony, se leány,
Egy sincs ilyen nagy hatással
A világon
énreám.
Hogy bűnös lettél, legottan
Én is beléd
haverodtam
Mariska!
Rabja lettél a fogháznak,
Rabod lettem
én neked.
Eszem azt a, iszom azt a
Tulmolett szép
termeted,
Jaj csak láthatnálak eccer,
Ez a vágyam izgat,
heccel
Mariska!
Ámon, Bémon, Cémon, Démon,
Mér nem
engem üldözöl,
Aladárod vágyom lenni,
Akit minden lap
közöl,
Avagy mér nem vagyok Vojtha,
Ki a csókot
belédfojtja
Mariska!
Elkövetnék mindent érted,
Ami jó és
ami rossz,
Hej egy szép hiu ábrándom
Éjjel-nappal szekiroz:
Le
nem lőhetem már érted
Azt az édes jó szülédet
Mariska!
Egyszer volt egy majmocska,
Tán
ökölnyi lehetett,
Hogy elhozták Afrikából,
Ahol szegény
született.
Egy goromba vén emberrel
Vásárról
vásárra járt,
Az a farkát ráncigálta
Mindössze ennyibül állt.
Rossz gyerekek elkövettek
Vele sok
csinyt, csunya cselt,
Dacára hogy kapitányi
Diszegyenruhát
viselt.
Bolhászkodott, vicsoritott
És ha
kellett, szalutált,
Az ő élethivatása
Mindössze ennyibül állt.
Egy este a majmos ember
Nagyon leitta
magát,
S eliszkolt a majma, tőle
A kocsmaablakon át.
Erdőn-mezőn, árkon-bokron,
Szárazföldön
és vizen
Visszamászott Afrikába
Egy év alatt ugy hiszem.
Rongyos uniformisába
Egy fa alatt oszt
megállt,
Ott meglátta vén szüléit
S nékik sirva szalutált.
Édesanyja majd elájult
Viszontlátván
szép fiát,
De az apja végignézte
S szigoru pofát csinált.
"Ejnye taknyos, ez is sarzsi?
-
Igy dörgött kemény szava -
Mars vissza, s mint
generális
Gyere nekem majd haza!"
Van egy ország messze-messze,
Óceán
ködébe veszve,
Egy bűbájos tartomány,
Ahol bőven van
dohány,
Reggel, este, jobbra-balra
A boldogság gyújt ott
dalra,
Egy álomföld, regehon,
Melynek neve Oregon.
Erdőnek néznéd a buzát,
A kocsit meg
csirkék huzzák,
Nem látszik ki belőle, tyhű,
Olyan magos ott a
fű,
A telegráf oszlopának
Szalámirudat használnak,
Oh
öregem, oregom,
De szép lehet Oregon.
Nem vetettél s van vetésed,
Égből hull
a fizetésed,
Megcsókolhatod a nőt,
S nem kell kitartani
őt,
Honatyát ott ki nem vernek,
Honatyát nem is ismernek,
És
rendőrség és pofon
Nélkül elvan Oregon.
Mit mondjak még, mit vázoljak?
Villamosok
nem gázolnak,
Nem reszket rajtad a bőr,
Mert nem jön az
ellenőr,
Kocsis sem ver, autotaxi
Száll ott, vigan ül rajt
Maxi,
Pista, Ödön, meg Egon,
Igy csinálja Oregon.
Nincs, mint nálunk, annyi tenger
Csunya,
ravasz, gonosz ember,
Ott a nép szép könyveket
Olvas és sir
könnyeket,
A kártyából nincsen kára,
Mert nem játszik csak
fricskára,
Mindig jó a telefon,
Jó az egész Oregon.
Mindezt én nem tapasztaltam,
Hanem egy
szép este halkan
Hallgattam egy idegent,
Ki mesélni
megjelent,
S néztem a vetitett képet
Egymásután a sok
szépet,
Néztem, néztem a padon
És gondoltam: Oregon...
Pászor, Pásztor, miér tetted
Oregont
lelepleztetted,
'sz ugyse mentem volna én,
Csak
merengtem volna én.
Hát seholse szebb az élet?
Itt kinlódjak s
ne reméljek? -
A fejem megvakarom:
Le van zárva Oregon.
Reggel korán az ezredes
A gyakorlatra
ment,
Az ezredes feje deres,
Öreg már szakrament,
Szakrament,
szakrament,
A gyakorlatra ment!
Alhadnagyok, főhadnagyok,
Mind-mind
elébe áll,
Parancsot ad az ezredes,
Indul és szalutál,
Ide
megy ön!
Oda megy ön!
Mindannyiuknak köszönöm,
Uraim,
köszönöm,
Köszönöm, köszönöm!
A trombiták szólnak vadul,
Ó szólni
szakrament,
Alhadnagy úr, főhadnagy úr,
Most mind rapportra
ment,
Szakrament, szakrament,
Most mind raportra ment.
Elébe vágtat minden tiszt,
S dúl
bennük szörnyű drukk,
De vígan szól az ezredes:
Brávo, jó volt
fiuk!
Nincs senkivel
Semmi pöröm,
Mindannyiuknak
köszönöm,
Uraim, köszönöm,
Köszönöm, köszönöm!
Most halt pedig és hallja meg
Az egész
regiment,
Urak kis fiam született,
Az éjjel szakrament,
szakrament,
Huszár lesz annyi szent!
A kis kölyök akár a makk,
S én oly
boldog vagyok!
És szalutál az ezredes
S a szeme
felragyog!
Ugye urak,
Milyen öröm!
Mindannyiuknak
köszönöm,
Uraim, köszönöm, köszönöm, köszönöm!
A múlt vasárnap délután
Én, falusi
liba
Kimentem, mert volt kimenőm,
A hires vurstliba.
Hogy
csilingelt, hogy ragyogott,
Eltátottam a szám,
A menyország
leszállt oda
Vasárnap délután.
Málé szájjal a vurstliba
Flangérozok
magam,
Egyszercsak egy szép katona,
Megfogja
derekam:
"Gyerünk, üljünk ringlispilre,
Na gyere
violám,
Itt a ligetbe így szokás
Vasárnap délután."
A ringlispil de szép, de jó
Arany
hintó megy ott,
Vitéz Lászlót is láttuk oszt,
Nevettünk jó
nagyot!
Ittunk édes piros vizet
S vót nagy kifli de
hány,
Milyen sok szép szokás van ott
Vasárnap délután.
Estefelé eccerre csak
Aszongya a
baka:
Gyerünk mostmár a sűrűbe,
Míg nincsen éccaka
Na gyere
mán, na gyere mán,
Ne nézz olyan bután
Ez is szokás a
vurstliba
Vasárnap délután.
Cselédleány is, baka is
Bujkált ott
sűrűen,
Én istenem, mi lett velem
Ott benn a sűrűben!
De
megvigasztalt a baka:
Ne sírj te kis leány
Most már tudod, mi
a szokás
Vasárnap délután.
Török császár egyetlenegy szépséges
leánya
lalla lalla lalla lalla lalla lalla
Mért vagyok én e
világon legszomorúbb árva.
Annyi kard nincs hogy annál több sóhajom
ne lenne
lalla lalla lalla lalla lalla lalla
Nem adhatok annyi
gyöngyöt könnyem több ne lenne.
Bülbül bülbül mit énekelsz mondd ki már a
vágyat
lalla lalla lalla lalla lalla lalla
Mondanád mért fáj a
szívem mondanám utánad.
Mondanád meg merre menjek messzi
tartományba
lalla lalla lalla lalla lalla lalla
Csúda tájra
végtelenbe szerelem országba.
Minek a zöld levél,
Sárguljon,
lehulljon,
Minek a boldogság?
Minek hogy elmúljon.
Ifju szép szerelem
Mikor visz el a
szél,
Szép ifju szerelem,
Falevél, falevél, falevél.
Finom pohár, pezsgőspohár,
Szinültig
gyöngyöző arannyal,
Ó hogy kívántalak sóvár,
Szegény és
halvány ajakammal.
Mert ibolyával jártam én,
A mulatóknak
éjjelén,
Én sosem ittam, ó be kár.
Pezsgőspohár, pezsgőspohár!
És elcsavarták a fejem
A szép nóták a
pesti éjben,
A nagy kalap, meg a selyem,
Én Istenem, minek
meséljem,
Hisz nem is érdekes talán,
Egyszer az ibolyás
leány
Leült, elgurult a kosár
Pezsgőspohár, pezsgőspohár!
Pezsgőspohár, oh életem,
Szeparé, hol
mindig zenélnek.
Hol derekam öleltetem,
Virág, pezsgő, csók,
részeg éjek!
Reggelre gyűrött a selyem,
Reggelre úgy fáj a
fejem,
Virágom széttaposva már.
Pezsgőspohár, pezsgőspohár!
A szeparé üres maradt,
Utálat lett a
pezsgő íze.
Nézem a pezsgős poharat
S úgy vágyom egy korty
tiszta vízre,
Ott áll előttem üresen,
Benne a szívem
keresem.
Hányszor sírtalak tele már
Pezsgőspohár,
pezsgőspohár!
Január, január:
Szép állat a
jaguár,
No de sokkal szebb a fóka,
Még annál is szebb a
róka,
Annál ritkább, mennél kékebb,
Annál jobban kéne néked.
Február, február:
De teli van ez a
bár!
Egy-egy koktélt kérnek ketten,
Egy-egy tangó a
parketten,
Egy-két pengő a dzsesszbendnek,
Holnap nincs ebédje
kendnek.
Március, március:
Ez a kislány már
fius,
Úgy füstöl, mint Pál és Péter,
A szipkája másfél
méter,
Szemöldöke pedig semmi,
Így lehet csak férjhez menni.
Április, április:
Száz virággal vár
Pilis,
Vár tücsökkel, pitypalattyal,
Csókra szóló
hangulattal.
E bolondság, ne félj attól,
Sohse megy ki a
divatból.
Májusban, májusban
Elsején már május
van.
Fészket rak a füsti fecske,
Őt nem várja
házbérecske.
Vidd el, vidd el, édes fecském,
A felmondó
levelecském...
Június, június:
Földön járni ún
Ilus,
Csónakot hát nosza bérel,
Vadevezős Elemérrel,
Lenni
kell csak hűnek, jónak,
Révbe érhet az a csónak.
Július, Július:
Elutazni úri juss.
Jó
Deauville, de jobb Velence,
Sankt Moritz még jobb szerencse,
Ám
jó egy kis falu tája,
Akinek nincs valutája.
Augusztus, augusztus:
A lesült hölgy
au, gusztus!
Vörösebb az indiánnál,
És cigányabb a
cigánynál,
Szerecsenek ilyen szépek,
Ezt nevezem fehérnépnek!
Szeptember, szeptember:
Csupa gond
lett az ember,
Selyemboltban állogatni,
Kalapokat
válogatni,
Dolgot a szalonnak adni,
Mindezért adós maradni.
Október, október:
Jaj de sok szép
bontóper!
Bíró elé odaállnak,
Válnak, válnak, válnak,
válnak,
Csak az igazira várok,
Elveszem, és én is válok.
November, november:
Fölfér most már a
dzsemper.
Dzsemperben a nő lejár a
Cukrászdába egy teára.
Még
csak keksz se kell a léhez,
A nő csak pletykára éhes.
December, december:
Két káró-ra veszem
fel.
Csak csinálnék már egy szlemmet,
Abból vennék holnap
dzsemmet.
Megbuktatnak a zsiványok:
Boldog újévet kívánok.
Volt egyszer egy derék leányzó
Derék
volt ő és takaros.
S nagyon szerette a leányzót
Egy
tisztességes iparos.
De a házasság réve hej be volt előttük
zárva,
Mert a leány meg a legény szegény volt és oly árva,
S
ha már az Isten nem segít -
Oh kitaláltak valamit,
Oh
kitaláltak valamit.
S szólt egy nap a fiú: galambom!
Én
most egy kis perselyt veszek,
S valahányszor mi csókolózunk
Egy
forintot beléteszek.
Ezután dolgozni fogok akár egy marha
meglásd
S szorgalmasan fogjuk kedves babám, szeretni egymást,
S
a sok forint, ha százra nőtt,
Megtartjuk majd az
esküvőt,
Megtartjuk majd az esküvőt.
S a szerelmes ifjú kézműves
Így szólt
és így cselekedett,
Gyakran átölelte babáját
S egy pengőt a
perselybe tett.
És egy szép forró éjszakán oszt szólt a legény:
"Drágám!"
A kis perselyt, a csók perselyt meg kén
nézni tán már,
Sok volt a csók, sok volt a méz -
Tán
együtt is lesz már a péz,
Tán együtt is lesz már a péz!
És feltörte a nehéz perselyt
S a
legény majd esik hanyatt.
Mert szétgördülni lát nagyon
sok
Ötkoronást meg aranyat.
Nem forint van benne csupán, s
tátva maradt a szája
S szegény legényre nagy büszkén ránevet a
babája:
Talán az hitte valaha -
Más is oly smucig mint
maga!
Más is oly smucig mint maga!
Mivel tiltják teszem folyton
vágyaimat
el nem fojtom
s mert azt mondják hogy nem szabad
nem fékezem
magamat:
nem vagyok az oka kérem
mért is oly pezsgő a
vérem,
ma is akármi legyek
azt se tudom mit tegyek.
Refr. A kedvem ma olyan
léha
Piszkál
Ámor isten nyila:
Vélem
táncol fü fa virág
ma
enyém az egész világ.
De szeretnék férfi lenni -
Akár
merre jönni meni!
Orfeum és kabaré
mind-mind csak a
férfié.
Szeretnék sok pezsgőt inni
Komiszságot végbe
vinni
Kurjongatni nagyokat
Direkt duhaj dalokat.
Refr.
Ott fekszem a szüzi ágyba
Ölelésre
csókra vágyva
a fehér fal rám ragyog
Bizony isten
meghalok.
Ébren hágy a lázas álom
Fekvő helyem nem
találom
Párnáimat harapom
Belesirom a dalom.
Refr.
Bérma utra ment a püspök
Egyszer úgy
húsvét felé,
Hogy szentséges két kezével
Áldást osszon égi
hével
Két kezével két felé.
Ugy esett, hogy egyszer este
Vihar
vert egy kis falut
Megrekedt a püspök ottan
S hogy leszállt az
est nyugodtan
A káplán urnál aludt.
Egy káplánnak nincs kastélya
Szegény
ördög az szegény
Szól a püspök "Isten áldjon"
Ketten
hálunk az egy ágyon
Jó testvérem, te meg én.
Szenderegnek püspök, káplán,
Fönn az
úr kedveli ezt.
Hajnalban a tehén pásztor
Amint már megtette
párszor
Az utcán dudálni kezd.
És a káplán mozgolódik
Ide szól az
izenet
S félálomban a szent püspök
Oldalába többször is
bök
"Hajtsd ki már a tehenet
na
Zsuzsi
Hajtsd ki már a tehenet."
Egy budapesti kis leány ábrándja
Istenem én egy kis gépírólány vagyok,
Az
élettől mit várhatok?
Ugyis elcsábit egy művész vagy egy
hadnagy,
Én hát azt gondolom: vagy-vagy!
Inkább egy gazdagtól
kitartatom magam,
Hja mert ilyen az élet. Hát nincs igazam?
Tartok egy barátot, aki havonta
ád
Mondjuk hogy hatszáz koronát.
Hatszáz koronából már szép
lakást veszek,
És egy boldog kis nő leszek.
Sikkesen öltözök,
finom kosztot eszek,
S még félre is teszek, ahogy más metreszek.
De azt mondják hogy most rosszak a
viszonyok...
Ilyen barátot hol fogok?
Hát két barátot tatok.
Mindegyik barát
Ad majd háromszáz koronát.
Háromszáz meg
háromszáz, hatszáz korona,
És egyiket se fogom megcsalni soha.
Párisból jött egy szél egy este
E
divatot az hozta Pestre
S e divat, valljuk mind egy
szálig,
Pestnek becsületére válik.
Szóval divat lett ugye
kérem,
Divat lett nyáron ugy mint télen
Hogy tavasz van avagy
ősz,
A dizőz.
Annak kinek dizőz a rangja,
Nem árt ha
van valami hangja,
Persze a bariton a legszebb
Mert az [olv.
szó] a szekszet.
S ha már fejét sanzonra adta
Ifjú legyen az
istenadta
Amennyire csak teheti,
S az is hasznára lesz neki
Ha
olyan karcsú mint az őz
A dizőz.
A sanzont terjesztő művésznő
Ő egy
éneklő hangszer - és nő.
Diszkréció ő és kacérság,
Itt-ott
kis illendő pucérság.
Tudván mi kell a másik nemnek,
Megadja
ami jár - a szemnek.
Tiszteljük ó a himnemet,
Urak, urak
csak képzelődjenek!
Hát dáma is, de graciőz
A dizőz.
Dizőz dizőz dizőznek
Esténként netten
megjelenni,
Nincs súgó, partner, nincs rivalda,
Könnyet,
kacajt lopni a dalba,
Pincér csörög, egy vendég zsörtöl,
Másik
majszol, harmadik flörtöl,
S igy hangulatot szitani,
Hóditani,
bóditani
Míg a pódiumon időz
A dizőz.
Démonnak lássék, lássék vempnek,
Kiért
már százan tönkrementek,
Nem baj - csak az ne lássék
rajta
Hogy véletlenül jámbor fajta,
Csuda hűséges, csendes,
rendes,
Nagytakaritást maga rendez,
Stoppol ha strimpflin lyuk
akad,
És nem csak éppen urakat,
De isteni lecsót is főz
A
dizőz.
Hű, kajabál
Szalad, megáll,
Hóna
alatt
Szorúl a lap.
Elád egyet,
Tovább rohan
Eladni
mind
Amennyi van.
Orditja fel az égig
A nagykörúton végig
A
páratlan szenzációt,
Bőgi, dörgi,
Rekedten hörgi,
És azt a
rémes eseményt
Amely szegényt
Ilyen nagy izgalomba
ejti,
Félóra múlva elfelejti.
Párisban élt egy primadonna
Nem
mondhatnám hogy szent madonna,
Sőt.
De tán ez volt a fő
varázsa,
Imádta a vikomtok száza
Őt.
Ám nemcsak a vikomtok,
márkik,
Jöhettek őt imádni bárkik,
Ezer frank volt a diva
ára
Ki azt letette paplanára
Ölelni már jogában állt
A
nagyszerű Louise Duvalt.
Tudóst a holdba hiv a vágya,
És szent
zsidót Palesztinába
Hiv,
A franciák dicső honába
Egy hires,
drága ágyba vágy a
Sziv.
A körmét sóhajtozva rágta
A
Quartier minden diákja
S mont-martrei kis fodrászlegények
Habjába
könnyek csepegének,
Potyára senkivel se hál
Az isteni Louise
Duval.
Saint-cyri nagy kadettkaszárnya
Rossz
asszonyoktól óv a szárnya
Még.
De a saint-cyri hősi
házban
Kétszáz kadett szerelmi lázban
Ég.
A nagy Louise-ért
oda lettek
Ők is, szegény kétszáz kadettek,
S az arcképét
kinyirva szépen
Ott őrzi mind a blúz zsebében,
Holdfénynél
nézi s úgy zihál:
Loise, Louise, Louise Duval.
S egy túlságos szép nyári este
Egy bús
kadett szavalni kezdte
Ezt:
Fiúk meddig fogunk habozni,
Az
én eszem már bomladozni
Kezd.
Kétszáz bajtársam jöszte
jöszte,
Öt-öt frankot tegyünk ma össze,
Ebből ezer frank épp
kijut,
Kisorsolunk egy szép fiút,
Az lógjon majd Párisba
át,
Ölelje meg Louise Duvalt.
A primadonnát másnap este
Egy reszkető
kis hős kereste
Fel,
Rézből ragyog tizenhat gombja,
A
leckéjét dadogva mondja
El:
Madame... Saint-Cyrből jöttem
éppen
Kétszáz szerelmes sziv nevében,
Öt frank... s öt
frank... egy élet szebb lesz,
Tessék csak nézni: itt az
ezres...
- Mon ami - szól a nagy Duval -
Ha
itt a pénz, minek dumál.
Lejárt a csókok éjszakája
Mely csupa
láz és csupa drága
Méz,
Kadettünk útrakészen állva
Kezet
csókol s a szép Duvalra
Néz:
Merci, madame, köszönöm
százszor,
Bárány valék, ön volt a pásztor,
Ön előtt nőt még
nem öleltem,
Örökre büszke lesz a lelkem...
- Szemet
lesütve szalutál: -
Agyő, agyő Louise Duval.
Az ünnepelt nő meglepetve
Tekint az
elpirult gyerekre,
Ó!
A szűzi bájnak ő is híve,
Ugy érzi
most, hogy züllött szíve
Jó!:
"Que c' est gentil,
mond Dieu... maradjon:
E szép éjhez szenny ne ragadjon,
Emlékem
legyen szent és tiszta,
Fiacskám itt a pénze vissza!"
S
öt frankot oda adogál
Könnyes szemmel Louise Duval.
A bűvös Indiának földjén
Élt egy fakir
a Gangesz völgyén,
Igy szól egy elsárgult papir,
Ki nem
csinált mást életében,
Lefeküdt a hasára szépen
S aludt, aludt
a szent fakir.
Hevert a kéjnek egy nemével
A gyékényén nappal
meg éjjel
Reggel ugy mint estefelé
És alszik, és
alszik,
Alszik, nem fárad el belé.
Az is benne van a mesébe,
Volt néki
szép kis felesége,
Kinek nem izlett úgy a lét,
Ura felett a
legyet fogat
S itt-ott megrugta, mert megszokta,
Alvó fakirunk
szent fejét.
Forró az indiai este,
Hűtlen lett végre a
menyecske,
Egy éber hinduért üzent,
És alszik, és
alszik,
Alszik mint a bunda a szent.
Menyecske hivott sok sok hindút,
Az
egyik ment, a másik indút,
Gavallér, óh, mindég akad,
A fakir
alszik áhitattal,
A földön alszik éjjel-nappal
S az ágya
egyszer leszakad.
A zajra a fakir megrebben:
"Kérném egy
kissé csendesebben,
Az ember aludni se bir..."
És zordul
befordul,
Szunnyad tovább a szent fakir.
(Ajánlok a végére egy nagy hortyogást! Sz. E.)
(Jelenet betétdala)
Legény: A ligetbe jaj
veszélyes
Elkisérlek,
gyere édes.
Cseléd: Hű!
Mondja
nem csal nagyon messze,
Mondja
énhozzám hű lesz-e?
Legény: Hű, hű, hű.
Gyere
gyönyörűm hogyha hilak
Hintázol
majd, én taszilak!
Cseléd: Ó!
Bábszinházba
is vigyen be
Én
még sose vótam benne.
Legény: Jó, jó, jó!
Veszek
néked mézes szivet
Rá
lesz irva, leszek hived.
Cseléd: Jó, jó!
Ha
lehet kérem szivessen
egy
fagylaltot is fizessen!
Legény: Jó, Jó, Jó!
Cseléd: Ó, ó,
ó!
Legény: Igy lesz minden szépen sorba
Elmegyünk
oszt a bokorba.
Cseléd: Jaj!
Tudom
nincsen arra lámpa
De
a jó isten meglátja.
Legény: Baj, baj,
baj!
(homlokára
csap)
Összebuvunk
ha akarjuk,
Egymást
szivem eltakarjuk...
Cseléd: Ó!
Legény, Cseléd együtt:
Meg
van irva cédulámon
Boldogságom
megtalálom
Ó
Ó Ó
Jó
jó jó
Hó nem esik, de ródliznak Budán
S
lebuknak egymásután
Bután,
Hála
Istennek, most már jobb
lesz a pálya,
Sok vér folyta be az útat,
A ródli futhat.
Megint nincsen jég a ligetben
A
tavon
Nem korcsolyázhatunk mi ketten
Karonfogvást, ó
angyalom.
Undorító,
Hogy nem tud befagyni a ligeti tó.
Én
azt hiszem, az a titka,
Hogy a víz tejjel van hamisítva.
A népszámláló, mint a vidra
Ráugrott a
Lánchídra,
Ahonnan egy ember éppen
Csúszott le a Dunába
szépen
Bocsánat - szólt - de nékem
Önt
megszámlálni kötelességem.
Az öngyilkos röptében
hamar
Bediktálta, hogy anyanyelve magyar,
Hogy mikor
született,
S vallást, foglalkozást, nyolc gyereket
S hogy
választójoggal bír, szegény,
Aztán megfulladt az egyén,
S a
másik tovább lépett
Számlálni a népet.
(A Bolond Istók után)
Operában igen szép zenéket
játszanak,
Fráter Loránd támadja operánkat,
(Mert ott száz
szál gyertyát nem dalolhat.)
Nemzetiben rajong a Bolzay leány,
Márkus
E. egy szegény úrileány,
(Csak legyen kasszasiker, lesz
hozomány.)
Vígben mint "Testőr" feszít a
fess Csortos,
A hölgyek imádják, hisz valóban csinos,
(Meglátjuk
milyen lesz, mint Medikus.)
Királyban Fedák tánc és énekkel
Szereti
Pest cigányszerelemmel
(Beöthy igazgató zseniális ember.)
Magyarban Hajótól "Fiuk és
Lányok"
Ezt pikánsnak titulálták az újságok
(Beöthy
igazgató zseniális ember.)
Feld tatánál megy a "Halhatatlan
lump"
Telivér bécsi, egy kicsit plump
(Feldnél jobb
volna: Hallatlan pump)
Urániában a vásznon kép áll
A publikum
a moziból idesétál
(Pedig ez se jobb a Deákné vásznánál.)
A színi szemlének ezennel vég.
Nagy
gonddal írtam, elhinni tessék
(A harmadik sorban van a
szellemesség.)
De érdekes a Ház.
Száz
Képviselő
vitáz.
Láz,
Izgalom, harc ráz,
Mindenki jássz,
Ugrál,
hadonász
Buta úr magyaráz,
Erős úr a képire mász
Gyenge
úrnak, más
Két úr plajbász
S papír után kotorász.
Affaire,
jegyzőkönyv, pardon, pássz.
Miniszter: Tisztelt Ház!
Szélsőbal:
Frász!
Elnök csengőt ráz,
Közös bank blamázs,
Névszerinti
szavazás,
Hírlapíró méláz:
Ón kávéház,
Nagykaszinó, két
ász...
Fráter nótáz,
Hölgyekkel mókáz
Karzaton
szoknyavadász,
Büffében ananász,
Folyosón ég a gáz,
Hazafi
úr panamáz.
Derültség: Csacsi úr adomáz.
Az ország csupa gyász
-
Hétfőn d. e. 10 órakor ülést tart a Ház.
Meghalt az arany hintón járó,
Parkban
sétafikáló,
Mennyezetes ágyban háló,
Alázatos hajlongást
váró,
Fogai közé havannát záró
Rotschild báró.
Meghalt s
egy összeget, nagyot
A szegény zsidóknak is hagyott,
Mint
fogfájósoknak a vattát,
Az összeget szétosztogatták.
Ide egy
tallér, oda egy tallér,
De Rotschild is óvatos gavallér,
Még
egy Rotschild is, kérem szépen -
Csak egyszer hal meg
életében.
Hallom, irodát fognak
Nyitni az
öngyilkosoknak.
Ezt az ideát tartom okosnak.
Halmos Izor jó
szívébűl
Az iroda majd fölépül.
És be lesz rendezve szépen
Egy
kis Dunával a közepében.
A pultokon este-reggel
Gondosan
töltött revolverekkel.
Izmos fogasok állanak tökéllyel
Készített
kötéllel.
Lesznek különböző mérgek,
És szúró, vágó eszköz
tömérdek
S ha majd öngyilkos akarsz lenni,
Nem kell hotelbe s
a lánchídra menni,
Elvégezheted potyára
Ideát az Irodába.
(A nadrágszoknya napjaiban.)
Ó, mit csináljak hogy szeress,
Te
szép, nemes, te kellemes,
Ó micsinájjak?
Küldtem neked sok
szép virágot,
Kegyetlen lábod rájok hágott.
Ó, mit csináljak hogy szeress.
Te
büszke, karcsú, egyenes,
Ó micsinájjak?
Már küldtem néked
verseskönyvet,
Nem ejtettél egyetlen könnyet.
Ó, mit csináljak hogy szeress,
Te
finom, forró, fűszeres,
Ő micsinájjak?
Már vettem egy csinos
nyakláncot,
Az eredmény seholse látszott.
Ó mit csináljak, hogy szeress
Te
démoni gonosz veres,
Ó micsinájjak?
Leheltem már készpénzt
kezedbe,
Csókolni nem jutott eszedbe.
Ó, mit csináljak, hogy szeress,
A
kínom már ezerszeres
Ó micsinájjak?
Bús arcomba hidegen
nézel
Nadrágzsebbe mélyesztett kézzel.
Megenyhült a lég, vidul a határ,
T még
itt nem vagy, jó gólyamadár,
De már megpukkad minden
ruhatár,
Megenyhült a lég, vidul a határ.
Be akarják mázolni kékre most
A barna
közuti villamost
Kék lesz,
Szép ez:
Felspriccel a kocsi kék
színére
Az elgázolt egyénnek piros vére,
Ami kellemes
színhatást képez.
Szép idő volt ma reggel,
Teli lett
hölgyekkel
- Amit úgyis tudsz - a
Kossuth Lajos
utca.
Oly szép ilyenkor az élet
A szívben a vágyak izélnek
Hát
én is szaladtam egy drága
Nő után, aki szoknyanadrágba
Úszott
előttem
Tűnődtem, tűnődtem, tűnődtem,
Mi vagyok én most, mi a
frász:
Szoknyavadász vagy nadrágvadász?
Kis lantom szomorú dalra
ajzhatom,
Kokottok ültek a Házban a karzaton,
Ültek mosollyal,
illattal, vidáman,
Határozatképes számban.
Kis kokottok, kis
kokettek
Sok csábos pillantást vetettek
A kopasz főkre
A
butuska képviselőkre
A jobbközépre, a szélbalikra,
A
palikra.
S gazdagabb lett sok kalanddal
A Házban a sok
érdekangyal.
De az elnök, adta lelke,
Megelégelte
S a kis
kokottokat mi várja -
Elnök a züllést bezárja.
Tavasz, te szerelem idénye
Jöttöd mily
bánatos nekem...
Egykor Puskin költői lénye
Így áradt búsan,
melegen.
Az orosz költő jut eszembe,
Ki a tavaszról így rítt
zengve,
Ilyenkor lett fájó dala
S húsz egynéhány éves
vala.
Diákkorom szép olvasmánya:
Eszembe jut az
Anyegin,
Szívembe mért gyűl annyi kín,
Tüdőm a sóhajt mért
kívánja,
Ha jő a kikelet, azaz
Polgári néven a tavasz?
Óh annyi tavaszon keresztül
Hagytam
zsarolni már magam
A kedves, csalfa Budapesttül
És spekuláltam
oktalan,
Hogy életem tunya vackárúl
Felkelek, két karom
kitárul,
És végre, végre az idén
Vidáman fogok élni én.
S
ha az első zefir Budárúl
A Margithídon átszökik,
S a nők a
muffot ellökik,
S a gesztenyés mimózát árul
Felugrok, futok,
elfogom
Tűnő lepkém, ifjúkorom.
Hogy egy kis színinövendéket
Elcsábítok,
vele megyek
S mely ismeretlen nékem (s néked?)
Megmásszuk a
Gellérthegyet.
Színén a zöld ligeti tónak
Hintálni fog minket
a csónak,
S megnyílik a barlangvasút,
Amelyen öt krajcár az
út.
Álmélkodunk a bábszínházban,
Hajóhintán
vitézkedünk,
Panoptikumba bémegyünk
Viaszvilágot nézni
lázban,
Nincs hitvesem meg sógorom -
Babám hazáig
csókolom.
Majd a korzóra is kijárok,
Eladni
sápadt színemet,
Kocsmába, zöldbe vacsorálok,
Ez felfrissíti
ínyemet.
A sziget is sokszor lát engem,
A fák alatt könyvvel
kezemben
És érdekelni fog a Feld
Mátyás, ki sohsem
érdekelt.
Virágot szúrok gomblyukamba,
Kezembe nádpálcát
fogok,
Az ifjú népek boldogok,
Ezt mélyen érzem én
magamba.
Barátaim nevessetek,
Én még egyszer suhanc leszek.
Fenét leszek, nem tok szaladni
Az
elfütyölt vonat után,
Ez a tavasz is, mint megannyi,
Pesten
telik le, nem Budán.
Csak sóhajom felel a szélnek,
Mely egy
kis sétáról beszélget.
Én nyújtózkodom, heverek,
Francia
kártyát keverek.
S ha az utcán a bosnyák banda
Felharsan,
akkor ablakom
Spalétával végigrakom,
Csúnyán káromkodok
magamba
S útálom a gyerekhadat,
Mely a banda előtt szalad.
Egy házon kilógatnak egy darab
vásznat,
Háromszínű gyártmány, honi
Rá van mázolva: éljen
Vázsonyi.
Egy szegény vállalkozó kokárdát árúl
Egy
vidéki iparos koptatja a járdát,
Hosszas alku után vesz egy
kokárdát.
A kávéházban ülnek a honfiak
Az
asztalok körül. Egy úrnál
Ott a Lloyd, az Abendblatt, a Journal.
A képviselőházban szünet van
Ilyenkor
nem kelnek fel délelőtt
A képviseléstől fáradt képviselők.
Jaj! Harsona, vörös lobogó az
utcán,
Igen, a mentők visznek egy cselédet,
Akinek Pickéknél
rossz volt az élet.
Petőfi Sándor kinyújtja a kezét
A
Dunaparton, mint az időjárást leső,
S belényugszik, hogy esik az
eső.
A halotthamvasztók deputációvá
Alakultak,
felmentek Héderváryhoz,
Hogy az alapszabályokat hagyja jóvá.
Héderváry jóvá is hagyta őket
Remélem,
ez most megnyugtatja
A halandókat, a szenvedőket.
A magam részéről meg vagyok hatódva,
Elég
életem rosszul szelelő szivarja
S majd beletesznek a hamutartóba.
Bocsánatot kérek
El akarják törülni a
borravalót
A pincérek.
Hála Istennek.
Eddig egy borzasztó
probléma gyötört,
Most vége van ennek.
Bocsánatot kérek:
Hol kaptak bort
három krajcárért
A pincérek?
Meghívják tanárnak Apponyit,
Mert a
tudományhoz konyít.
Firtatom magamban Apponyit:
Mit fog
tanítani, mit?
Azt hiszem, a számtant fogja
Beleverni a
diákokba,
A magasabb számtant tanítja,
Melyből már több
vizsgát letett:
Mennyi marad a negyvennyolcból,
Ha levonunk
hatvanhetet?
Itt a tavasz, süt a nap,
Itt van az a
szezon,
Mikor a padokon alszanak.
A csavargók a ligetbe fázva
És az
úgynevezett honatyák
Nappal a képviselőházba.
Alag,
Rólad szól ez az új
versalak.
Alag,
Gyepeden a ló a célhoz ballag,
Alag,
Jaj
de régen nem láttalak.
Alag,
Odaviszi a pénzt a
turfalak.
Alag,
Ma megint elszakad a startszalag.
Alag,
Sokáig
mért taglaljalak.
Alag,
Az ember oda vonaton szalad.
Alag,
Az
ember visszajön gyalog.
Már itt volt a tavasz,
Tavasz,
És
most megint mit csinál:
Havaz.
Megállok én a
sarkon,
Bamba,
Veszek egy jégvirágot
A gomblyukamba.
A szigorú Boda
Hova akar hatni?
Oda,
Hogy a negyvenéves kokottok végre
Térjenek át a
tisztességre.
A szegény negyvenévesek
Sóhajtanak egy
mérgeset:
Mért nem volt Boda ilyen
Goromba
Tizenhatesztendős
koromba?
A vendéglőben ülök én
A vacsora
fölött
Csirág van a tányéromon,
Tányéromon vagy öt.
Köröskörül sok asztalon
Bélszín,
karaj, gulyás.
S lelkem megejti mégis itt
Egy bús ellágyulás.
Mire tanított jó anyám
Hajdanta
engemet:
Ki a csirágot szereti
Rossz ember nem lehet.
Milyen szép idő van,
Az utcán mennyi
nő van,
Mennyi szép asszony van,
Honnan, honnan?
Mintha az
este
Érkeztek volna Budapestre.
Óh ez a tavasz,
Az, az!
Itt
van, itt van, no látod
Végre hinni lehet neki.
Ma mért nem
gomboltad be átmeneti
Kabátod?
Nyitott kabátok és nyitott
fiakkerek
Kocognak
Már puhúlnak a narancsok,
És ibolya van
sok.
A padokat a fasorba kirakják,
A rendőr leveszi a
sisakját,
Mert megizzadt a homloka.
Sok a
Félcipőben a szép
boka,
A tavasz az oka.
Nini, mit látok,
A cifra cirkuszi
plakátok,
Ón jönnek a kedves népek,
A lovarnők, a szépek,
Az
elefántok, a fókák,
És minden egyéb mókák,
És a meszelt pofájú
bohócok,
Lelkemből minden szomorú nótát
Kigolyózok.
A kapu
alatt egy új kuplét ver ki
A zongoraverkli.
A cselédek cicázva
klopfolnak
S maholnap
Öntözni fogják az utcát,
Amelyen
lespriccelve jutsz át.
Egy öreg ember elém járul,
Piros
luftballont árul.
A felesége, az öreg duzzadt,
A sarkon kis
egérrel planétát húzat.
Gyertek,
Már csinálják a kertet
A
kávéház elé,
Kis asztalkákat vetnek el belé.
Megyek a
kávéházba
Hogy ne legyek tavaszi lázba.
Amit motyogtam, már
szégyellem,
Mert nincs nekem más kikelet:
A kávéházban
kikelek
A rossz kiszolgálás ellen.
Bocsánatot kérek, de ezt el kell mesélni
Tavasz van, szóltam önfeledten,
Mikor
az ebédet megettem,
S mikor ki volt fizetve az ára,
Elindultam
egy kis sétára.
Semmi gondom egyelőre,
Gyerünk egy kis
levegőre,
Egy kis fűre, egy kis rétre,
Ráérek visszajönni
hétre.
Szegény gyerek vagyok,
De egy konflist
fogadtam,
Beleültem s "Budára" ezt ugattam.
Elértünk
a Lánchidra és
Ott rám jön, mint a hideglelés
Egy egyén,
Egy
jegyén,
S húsz krajcárt leszakított rólam.
Jól van,
Megint
merengni kezdtem,
Bút-bajt feledni igyekeztem,
Gyönyörködtem a
szép Dunában,
Hol mormolnak az öngyilkosok lágyan.
Egyszerre
csak
A fejemre csap
Az alagúti katona,
S aszongya:
na?
Karomat a zsebembe nyújtom,
Most
S fizetnem kell egy
hatost,
Hogy élvezzek az alagúton.
Hát így feledjem el,
Hogy
az élet milyen csúnya?
Elkeseredve és a dolgot únva
Magam a
konflisból kivettem,
Fizettem,
(Hogy rövid legyek)
Most
boldogan, gyalog megyek
Sétálni, sétálni,
Boci, boci,
tarka
Egy kis székre lecsücsülni
A
Dunapartra
Önfeledten
Öntudatlan
Ég felettem
Víz
alattam.
Hát ott terem egy porhanyó
Buchwald-anyó
Kötényében
friss jegy-halmaz,
És bántalmaz.
Kifizettem a széket,
Az
ülést bezártam,
Szerettem vón a közeli gyepre esni,
Sírásban
vígaszt keresni,
De ott egy tábla állt, piros:
A gyepre lépni
tilos.
Tudjátok-e, mi a május,
Az a
bűvös-bájos hónap
Mikor elkezd esni-esni
Mikor nincs egy
tiszta jó nap.
Tudjátok-e, mi a május,
Költözködik
gólya, fecske,
Dehogy. Csak mi költözködünk,
A fene
egyemegecske.
Tudjátok-e, mi a május,
Mikor előlép
heroldja,
A háziúr és lakásunk
Bérét újra stájgerolja.
Tudjátok-e, bi a bájus,
Hátha deb
tudjátok, hátha;
Begsugob, hogy a tüdőbet
S orrobat gyötri a
dátha.
Tudjátok-e, mi a május,
Kimondom a
valót, nyerset:
Utolsó egy költő már az
Ki a májusról ír
verset.
Kocsin jött a Lánchídon át,
Úgy
láttam, hogy a Várbúl,
De mindenesetre Budárúl,
Ennyit az
útirány is elárúl.
Katonaruha volt rajta,
Egész fehér
volt a szakálla
És úgy rémlik, hogy az álla
Középütt ki volt
borotválva.
Elment a német, aki szavalt,
Most jön
a német,
Aki kupléval boldogítja a magyart.
Bezárt a
Steinhardt,
Elment a Reinhardt,
Most jön a német
operett,
Melyet a publikum szerett,
Már itt
szaladgálnak
Kvártély keresve
Reggel-este
A sok csúnya
állat.
Lábuk feje oly hosszú
Mint az izraelita bosszú,
Cipőjük
amerikai,
Rajta vastag gummisarok.
Ha a német az utcán megy
gyalog,
A forgalmat meg kell állítani.
Testén
jégering,
Mivelhogy itt a nyár,
Az izzadság szaga
kering,
Amerre jár,
S mind kedélyesen, hangosan ugat,
Ezeket
küldte ránk a nyugat.
Én nem bánom, kérem szépen,
A németet a
kedveset,
A nedveset, a redveset,
A színházba hódíthatnak
bamba
Nőket,
Csak a kávéházamba
Be ne eresszék őket!
Ha szombatonkint leűlök verset
írni,
Rendesen
Fáj a fejem csendesen,
Ejnye, ejnye,
kutyafékom
Itt, itt a bal halántékom,
Micsoda rím,
Micsoda
báj,
Mily édes, ím:
Fáj, fáj, fáj.
Az ujjammal
dörzsölöm,
Mily könnyedség, mily öröm,
A fájdalom úgy
lenyom,
A szemem is behunyom,
Mely most ezerszámra
lát
Forgolódó karikát,
Kéket, sárgát, vereset,
Rímecskéket
keresek,
S agyamon, mely szolgai,
Átmászkálnak tunyán
Az
elmúlt hét dolgai.
Időjárás, szinkörök
És Gaedicke és Török,
A
Vampeticsbe járó
Vendég és a gondnokság
Alá helyezett báró.
És
a politika és a külügyek
És mindenféle ürügyek
Hogy verset
írjak szombaton.
És fáj a fejem mondhatom,
Ez a nyilalló,
szúró, reszelő
Fejfájás épp ilyenkor vesz elő.
Szolga, szolga,
szolga
Hol bujkál maga megint,
Hát mi a maga dolga,
Rohanjon
le a New-Yorkba
Hozzon egy aspirint
(De siessen!)
Berteaux szegény
Meghalt a tribünök
alatt,
Mert a nyakába esett egy legény.
Az aviatikában
minálunk,
Ugye-e nem csinálunk
Ilyen nagy hibát -
Legfeljebb
elgázolunk egy libát.
Bántják a szegény nyolcakat,
Mind
csupa seb, csupa cafat.
Kuss,
Mondja nekik minden
kritikus.
Leköpik a vásznat,
A képükre másznak,
Se száma,
se szeri,
Aki őket veri,
És őket üti
Minden
balogsüti.
Hullnak rájuk a pofonok,
Mivel Césanne-nal
rokonok.
S a műbarát is csúfolja,
Hogy mégis külömb volt
Goya,
S nagyot sercent egy bácsi
Hogy jobb munkát szállított
Munkácsy,
Hát így bánnak a nyolcakkal a szittyák,
Rajtuk seb,
sár és folt van,
S ők ajkaik sírva csak erre nyitják:
"Nyolcan
vagyunk uram, nyolcan".
Én antiszemita vagyok
Mert a zsidók
tönkreteszik az országot
S én ilyesmit nem hagyok,
Nézze meg
az ember,
A zsidó mind gazember,
Szemtelen.
Weisz, a
suszterem,
S a szabóm, a Schwarcz,
És végig, minden arc,
A
bankárom, kinél hitelt könyörgök,
Az orvosom, vigye el az
ördög,
Az ügyvédem, ki viszi a pöröm,
Törjön le róla mind a
húsz köröm,
A divatárusom,
Akinél sokkal úszom,
A
szerkesztő,
Akinek a lapját olvasom,
Hogy vinnék be vason
No
meg a festő,
Akinek a képe a falon lóg,
Mind, mind olyan
hasonlók,
Gazemberek, tolvajok,
Én antiszemita vagyok.
És a
szívem csak arra nógat,
Hogy a fene egye meg a zsidókat.
Hát
nincs igazam, mondják,
Hisz olyan rondák,
Mindnek sorra
Görbe
az orra
A füle szétáll
A szeme se jól sétál
Csámpás a
lába,
Menjenek vissza Galiciába.
Azért vagyok ilyen
kegyetlen,
Mert én keresztény vagyok,
Ugyanis
kikeresztelkedtem.
Igen... azaz bocsánatot kérek
Eddig nem
értem rá, nagyon sok dolgom volt,
De talán a jövő héten kitérek.
Tényleg nem lehet kibírni
A Közúti
villamost,
Muszáj erről mérgesen írni
Most.
Azt a
kiskésit
A Közúti folyton késik,
Órákig állok.
Mint a
hordárok,
Míg egy kocsira várok.
És tíz is elmegy hej,
Míg
egyiken akad egy hely,
Mely szűk, kellemetlen és piszkos,
A
kocsi megreked, az is biztos,
Állni, állni
Kiszállni,
átszállni,
És hogy nyikorog,
Felháborító dolog!
És hogy
ráz,
Ellenőr száz,
És én folyton a mérget egyem?
Óh, mily
szívesen járnék gyalog,
Csak ne volna szabadjegyem!
Milyen szép lesz, milyen szép
lesz,
Milyen andalító kép lesz,
Mit rajongók álma fest,
A
virágos Budapest.
Elmegyünk majd, ugye kedves
A
virág-szövetkezethez,
S egy váltón, mit elfogad,
Felveszünk
virágokat.
A virág az ablakunkba,
És szomorkodunk
magunkba
Mert elhervad mielőtt
Kifizettük volna őt.
Kár,
Hogy Prohászka Ottokár
Cikkeit
a pápa
Mostanába
Szedte-vette
Indexre tette.
Óh mily
dicsőség volna nékem,
Csekélységem,
Szerénységem,
Imádságom,
reménységem,
Ha a Vatikán
Még ma délután
Jelen versikém is
észrevenné
S indexre tenné.
Nagyon szeretem a nyarat,
Mert a havon
szánkó szalad
Jobban szeretem a telet,
Patakban fürödni lehet.
Nagy örömöm nekem most
Bajaim
közepett
A kordonoktól övezett
Utca-kövezet,
Melyet minden
másnap
Felásnak.
Most a József-körúton
Majd ugyanilyen
módon
A Lipóton
Aztán a Terézen,
Én nézem, nézem,
Mint
megfigyelő
Járókelő
Ezeket a mély üregeket.
A fiatalokat és
öregeket
Tán megsajnálta a város
Hogy annyit kinlódnak
Pesten
És nem boldogul egy sem.
És csodával
határos
Jóindulattal
Most éjjel-nappal
Az utcákon
végig
Sírokat ásat nékik.
Ó bárcsak így volna, bárcsak
Ingyen
sírhely, polgártársak,
Gyerünk, gyerünk,
Ugorjunk bele,
Míg
nem lesz tele!
Süt a nap az égen,
Fagylaltot eszik
csekélységem,
Megérett a mák,
Mindezek a szimptomák
Képét
adják a forró nyárnak
És kapcsán ennek
A magyarok fürdőre
mennek,
Áldja meg az Isten, áldja
Aki elmegy Karlsbadba,
És
az se menjen hiába
Aki elmegy Abbáziába
Az Isten áldással
borítsa
Aki elutazik Rohitsra,
Annak is legyen szerencséje
Aki
elmegy Velencébe
Annak is jól folyjon dolga,
Aki elmászik
Tirolba,
Áldd meg isten nyakra-főre
Aki a Schweizba megy
fürdőre
S ki Trouville-ban a plage-ra dől le,
Szép barnára
süljön bőre,
Aki elmegy a szép Spaa-ba,
Áldassék mind a két
lába,
De a legjobb kívánatom
Mégis, mégis annak adom,
Aki
egy
Hazai fürdőre megy.
Én láttam egy olyan magyar,
Aki
hazai fürdőre tart.
Éppen máma
Ment az ingyen Duna-uszodába.
Ma lett drágább a dohány,
Drága lett
a
Cigaretta,
Szivar, no de hány!
Drágább lett máma
Hölgy,
sport, dráma
Tudjátok még ezt a sort:
Hölgyet színi
sport,
Sportot színi dráma?
De az ordo és ligo,
Cargo,
margo, harpago,
Portorico, trabuco
Mind hímnemhez
tartozó.
Szomorú ez esemény, melyre
Nem készült senki,
Ah,
egy mély sóhajt szívok mellre
S az orromon eresztem ki.
A pék
Meg a
péklegény
Szegény,
Összevesztek, ó nagy ég!
Gyultak nagy
szenvedelemre
És a kiabálástól a zsemle
Úgy megijedt,
Hogy
egészen kicsi lett.
Jé!
Kiesett a konflisból Vázsonyi
V.,
S egy kocsi, egy másik
Elgázolta képviselő bácsit.
De
Istennek hála
Nem lőn szörnyű halála,
Sőt
Súlyos baleset
sem érte őt,
Mert hogy elesett,
Puhává lett alatta a
kövezet,
S a kocsikerekek
Szintén felismerték őtet
Mint az
okos gyerekek
S könnyedén suhantak el felette,
Miközben tőle
protekciót kértek
És nemsokára odaértek
Összes fodrászai
Budapestnek
És Vázsonyinak nekiestek.
De nem volt szükség
rájuk,
Istennek hála
Mert nem görbült meg a hajaszála.
Elmentem ma délelőtt
A Ház előtt.
Az
utcán fütyörészni szoktam
De most a számat befogtam
S hogy zaj
ezzel se legyen,
Lépdegéltem csendesen,
Lábujjhegyen,
Csendesen
csak, hallga csak,
Pszsz...
Odabenn alszanak.
Jaj de meleg van uraim,
És
hölgyeim,
Jaj de meleg van
Pestnek minden utain,
Buda
minden völgyein.
Pfű!
Elsorvad a fű
Az
Erzsébet-téren,
Borzasztó ez kérem.
Én lankadok, mint a
szirom,
Midőn e sorokat írom,
Míg bírom
Megtölteni a
papírom,
S az egész szerkesztőség
Nyögdicsél, milyen nagy a
hőség.
Az én ruhám vászon
S fulladjak meg, ha fázom,
És
lüszter van máson
S majd megfő, kéremaláson.
Sőt
Folyton
előveszik a zsebkendőt,
S törlik az áldott
Sokszor megénekelt
izzadságot.
S a nap a péksztrájk dacára
Süt,
Sugarával
fejbeüt,
Rugdos, pofoz,
Fejfájást okoz,
És mi kába
Fővel
szaladunk uszodába
Ligetbe, kioszkba, parkba,
Bőgve, mint a
boci, a tarka,
És fogyasztunk jegeskávét,
Málnaszörpöt,
limonádét
És fagylaltot és gazőzt,
S epedve várjuk az őszt,
Az
őszt, a gyönyörűt,
Amely lehűt,
Amely esőt ad és ködöt,
Náthát
és minden ördögöt,
Mikor a kávéházba
Szomorúan, fázva,
A
pesti ember, az árva
Úgy vágyik vissza a jó meleg nyárba!
Istenem, de szép,
De ügyes,
Az
állványon a kőműves
Dalolva lép,
Zászlók lobognak a tetőn.
A
háziurat és nejét éltetőn.
A tető pala,
És a párkányokon
Sok
szép kabala.
Kőből való csipkék, fodrok,
Allegórikus kis
szobrok,
Udvara nincs, s nincsenek rút akácok,
De csupa nagy
és kis lakások,
Köztük Rabitz-falak,
Mint megannyi
selyemszalag.
És teremtő
Nagy Isten,
A kapu alatt
csengő,
És járnak majd a liften,
És van már benne telefon
És
telefon
A villanydrót minden falat,
És gázkályha van
azalatt,
És gázóra,
Mely ketyegve int a jóra,
Központi
fűtés, fürdőkádak,
Mindent, mindent megcsináltak.
Óh, gyönyör,
oh te láz,
Kész a pesti ház,
Jaj de szép, jaj de új,
Pillámba
könny vegyül...
Csak kérlek, rá ne fujj,
Mert összedűl.
melegem,
Sóhajtják
most elegen,
Ez nyávog minden ajkon,
Én is ezt sóhajtom,
És
nyávogom és sírom,
S kivánom hűvös sírom,
Mert ezt ki nem
bírom.
Jaj hogy hull rám
A híres hőhullám.
Már látom kérem
szépen
Az utcaközepén
Napszúrástól ledöfött hullám.
Ó hová
kén menni,
Nem használ már semmi,
Sem a hűsítő italok,
Sem
a legyező,
Se erdő, se mező,
Se a télről szóló dalok,
Se
vérfagyasztó dráma,
Sem a babám, a-
Ki hűvösen bánik
velem.
Istenem, istenem
És nem is panaszkodhatom
kedvemre,
Nyiltan,
Mert most jut eszembe,
Hogy a múlt héten
is a melegről írtam.
Csatáznak, csatáznak
Üléstermében a
Háznak,
Csatáznak nappal
És este sem pihennek,
Mert
csattogó fogakkal
A korcsmákba mennek,
Esznek,
isznak,
Danolnak, muriznak,
És fölemelt karral
A
cigányzenekarral
Népdalokat huzatnak
És hozatnak
Ásványvizes
bort
És pezsgőt, hosszú sort.
Át-
látom ezt a
taktikát
Áldja meg a Jézus Krisztus,
Ez a régi magyar
virtus,
Az a párt jön, majd meglátod,
A harcból győztesként
vissza,
Aki a másik pártot
Az asztal alá issza.
Egy hajó elsüllyedt máma
Az óceánon.
A
vízbefultak száma
Háromszázharminchárom.
Felragadott egy fejszét
Edelényben
Regula,
Munkájának eredménye
Három megcsonkított hulla.
Tegnapelőtt egy bányában
Elszakadt a
lánc a liften,
Ilyen módon ötven bányászt
Magához szólított az
isten.
Szegeden egy gyilkost a hóhér
Akasztófára
von -
Mindezt némi joggal
Úgy hívják, hogy holtszezon.
Fehér márványmenyasszony
Te ünnepelt,
te szép,
Bántanak, boykottálnak,
Már elkerül a nép.
Szegény márványmenyasszony
Te árva,
gyönge lény,
Hol a lovag, ki védjen,
A márványvőlegény?
Éljen!
Boldogan, büszkén,
kevélyen,
Kimondhatatlan örömmel
Tudatom önnel,
Hogy
harcom, melyet kezdtem,
Vitézül befejeztem.
Nagy célomat
elértem
E héten
Diadalmaskodtam, érvényesültem,
S
felordíthatok lelkesülten:
"Lesültem!"
Ha delet
ütött az óra,
Szaladtam, ahogy bírt a lábam,
S a
kánikulában
Kiültem a korzóra
A nap ragyogott felettem,
A
kalapom levettem,
Behunytam a szemem,
Kinyitottam a szám,
Úgy
ültem bután
S míg szenvedtem halkan,
A napot faltam.
S
mikor félholtra izzadtam ottan,
Ebédelni támolyogtam
A
vendéglő elé, nem a szobába,
Aztán hajrá, az uszodába,
Bele se
léptem, a vizibe
Csak fel a napfürdőre izibe!
Ott már száz
Ádám
Feküdt a hátán
Boldogan közéjük estem
Pirítni gyönge
testem.
És sültem és főttem
És utánam és előttem
És jobbra
és balra
Jaj már mindenki barna!
Mint egy halott
kinyúltam,
Irultam, pirultam, virúltam
Ó micsoda kéjek,
A
szemem kiégett,
A hajam elégett
És nem üres szólam:
Hét bőr
lejött rólam.
Sültem, sültem,
Guggoltam, ültem,
Feküdtem
hason, háton,
És álltam a fejemen,
Hogy a talpam is barna
legyen.
Naponta máglyahalált haltam,
Mint a mártirok
egykoron,
Míg elértem, amit akartam:
A bőröm egy korom!
Nem
voltam hiába
Utókurára
Balaton-túrára
S Abbáziába
Ej
haj, fekete vagyok,
Mint egy arab.
A fejem úgy ragyog,
Mint
egy kőszéndarab.
Nézzék meg a marcona pofámat!
De már az őszi
bánat
A lelkembe nyilall,
Nem boldog az ember,
Jön a
szeptember
Hűs napjaival
Az őszi szél legyint
A nyár meghal
szegény.
S sárgák leszünk megint
A falevél meg én.
Én bús gyermekkorom
Sajnállak,
siratlak.
Szeptemberben engem
Mindig beirattak.
Ilyenkor
megszüntem
Játszani, forogni,
A szűk padban kellett
Nekem
nyomorogni.
De kár, hogy felnőttem,
Az isten mért vert
meg
Miért hogy inkább most
Nem lehetek gyermek:
Ma már egy
szebb kor van,
Ma már ez nem így van,
A gyerek egész
nap
Csavaroghat vígan,
Az iskolán kívül
Játszhat,
kergetőzhet,
Mert helyszűke miatt
Nem veszik fel őtet.
(Leesett egy trapezbajnok)
Az artisták olyan egyének,
Akik
vándorolnak szegények,
Egyik végétől a világnak
A másik végéig
komédiáznak.
És Moszkvában fáznak.
Londonban csodákat
lelnek,
Berlinben korsó sört nyelnek,
Montecarlóban kártyára
tesznek,
Bécsben jó marhahúst esznek,
Párisban szerelmet
vallnak,
Budapesten meghalnak.
Kisasszony napján
Alagra mentem,
Ami
pénzem volt
Egy lóra kentem.
A pénzt rátettem
Egy sárga
lóra,
Ő lesz az első
Azt hittem róla.
De nem lett első
Nem
bizonyisten,
Még második sem,
Még harmadik sem.
Minek
cifrázzam,
Az idő drága:
Éppen utolsó
Lett az a sárga.
De
el nem dobtam
Vesztő tikettem.
Szemem búzgón az
Égre
vetettem.
Úgy szól az írás,
Gondoljad ezt meg:
Az
utolsókból
Ott elsők lesznek.
Ha majd meghaltam,
Szépen
beváltom
Ezt a tikettet
A másvilágon.
Nincsen annyi csillag az égen,
Nincsen
annyi fűszál a réten,
Ahányszor én magamtól kérdem:
Mi is
történt ezen a héten?
Mi is történt ezen a héten,
Mi is
történt ezen a héten,
Kérdezem magamtól sötéten,
Kérdezem
magamtól sötéten,
Vörös fonál az én pályámon
Ez a kérdés. Én
szegény pára,
Egyszer nagyon nekibúsúlok
S felkötöm magam e
fonálra.
Na de most aztán gyerünk,
Az elmúlt
hét fölött viccelünk,
Hahaha!
Kolera van a Duna vizibe
Tejet ha
veszünk, megkapjuk izibe
Hahaha!
Az iskolák megnyíltak. Remek!
Több a
tanító, mint a gyerek,
Hahaha!
Stolypint lelőtték, hiába
Neki golyó
van a hasába
Hahaha!
Német-francia háború lehet,
Kapunk
gyönyörű moziképeket
Hahaha!
Repülj el, repülj el
Csácsogó
madárka
Az én kedvesemnek
Rácsos ablakába.
Ha kérdi, hogy vagyok,
Mondjad, hogy
rab vagyok,
Szombaton délelőtt
Tréfás verset adok.
Remélem, már kántálhatok
Az őszről,
melyet úgy imádok,
Hisz mindennap több levelet látok
Az
aszfalton. Viszont a fán
Kevesebbet nap nap után.
Az ég
kukucskál a lomb között,
A szél ócska hegedűjén stimmel
Én
überciherbe öltözök
S mászkálhatok fogékony idegeimmel.
De
szeretem, de szeretem
Az őszt. Most lesz a szüretem
A
szőllőben, ott a Badacsony
Oldalán. Szép hegy, bár alacsony,
De
szüretig még néha reggel
Előttem a szép, hű ebekkel
Kirándulok,
nemde
A vadászterületemre,
Amelyet itt Pest körül bérlek,
Ó
milyen szép is az, kérlek,
Mikor így sétálok az avaron
S a
nyulat, foglyot felzavarom,
Aztán ebédelek
vadászlakomban,
Csibukkal könyökölök ablakomban,
Aztán
hébe-hóba
Befogatok a könnyű homokfutóba.
Fák közt szalad a
két pej vélem,
Fejemet jobbra-balra
Csendesen csavarva,
A
nyugodt földeket szemlélem,
Miközben arra gondolok,
Hogy nem
lesz maholnap semmi dolog,
Itt lesz a boldog, tiszta tél,
Milyen
jó lesz a nyájas födél,
A kandallóba befűtenek
És én előtte
ülhetek
Egy orosz regénnyel kezemben,
Míg meg nem lep
engem
Szende kedvesem,
Lábujjhegyen jött, megcsókol
nedvesen.
"Igen, igen... kávét, igen, kávét"
A
pincér az asztalomnál vár még:
"Habbal vagy
föllel?"
"Habbal... nem, föllel...
Nem... mégis
habbal...
Várjon, inkább föllel...
Vagy mégis tán
habbal..."
(A pincér a fejét vakarja),
"Hozza,
amivel akarja."
Boldogtalan az az anya,
Kinek fia
diplomata.
Mert nem tudja mely órába
Fullad bele a
tintába,
Míg a jegyzéket firkálja.
Boldogtalan az az anya,
Kinek börzére
jár fia,
Mert nem tudja mely órába
Fullad meg az
árfolyamba,
Ha papirját olcsón adja.
Boldogtalan az az anya,
Kinek
szerkesztő a fia
Mert nem tudja mely órába
Esik el a nagy
munkába
Míg a híreket kivágja.
Jaj de boldog az az anya,
Kinek katona
a fia,
Mivelhogy az ki van zárva,
Hogy elmenjen
háborúba,
Nincs ott annak semmi dolga.
Itt van az ősz megint most,
És
megérett már a must
És a kirakatba most
Megint megjelent a
must.
Ez a kis cédula most
Melyen két szó
van: a must,
És a másik szó a most,
Így van hirdetve a must.
Ez az ősznek dala most,
Szép kis vers
ez rólad, must,
Korcsmáros azt hiszi most,
Hogy rimmel a most
és must.
Megint eltelt egy év most,
Megint itt
az édes must,
Keserű a szívem most,
Hogy megint édes a must.
Szeretnék hajóra szállni,
Szeretnék
tengerre menni,
Kelet felé vitorlázni,
A Keleten megpihenni.
S ha ábrándom fényszóróját
Forgatom
oda meg vissza,
Csakis Tripoliszba vágyom,
Csakis vágyom
Tripoliszba.
Óh elég egy ilyen vágy is
Gyönge
szívemnek, hogy fájjon,
De jó lenne ott sétálni
Most ez
exotikus tájon.
Elképzelni is milyen jó
Az életet, ami
van ottan:
Pálmák között folyó úton
Tevék ballagnak nyugodtan.
Süt a nap a sivatagban,
S ha egy kis
enyhhelyet áhít,
Az arab a fa alá ül
S eszi a fa datolyáit.
Ott ül fehér burnuszában,
Nézi a fehér
tetőket
Mily fehérek ott a házak
A moziban láttam őket.
Hát még este, az lehet szép,
Tripoliszban
a hold felkél,
És fátyolos török nőkkel
Népesül meg ablak,
erkély.
És a csendes ódon utcán
Felhangzik a
méla ének,
Melyet az ő sajátságos
Hangszereiken kísérnek.
És az utcán, itt is, ott is
Olasz
katonák sétálnak,
Pödörgetik bajuszukat,
Talán bizony nőket
várnak.
Hát persze hogy nőket várnak,
Jönnek
is már, jönnek, jönnek,
Fátyolukat feltakarják
S fűszeres
csókkal köszönnek.
Tenger is van, napfény is van,
Csend
és béke és csók is van,
Nem hiába gondolom én,
Mily jó lehet
Tripoliszban.
Most már értem, kis koromban
Könyveimre
ráborúlva
Mért szerettem volna mindig
Elmenni a háborúba.
Hölgyeim és uraim
Ezer bocsánat,
Hogy
megint sok lesz a bánat
E víg versezet sorain.
Mit tehetek
róla,
Már elutazott a gólya,
Már elvirágzott régen a mák
Már
megnyiltak a tánciskolák,
A gigerliket gamásni
Segélyével
látjuk mászni,
Eltemetkeztek a kertek,
Felzendülnek a
koncertek,
Keletnek - nyugatnak
Csukott kocsik
szaladnak,
S ha beszélgetünk reggel
A többi emberekkel;
A
szánkon át, ni
A lehelletünket látni.
S az utcán, milyen
kedves -
A ködtől nedves
Gyümölcsökkel szemben
Sütik
már a marónit.
A tagadás mire való itt,
Ez nagyon ellágyít
engem,
Sokáig nézem én itt
A két utcai nénit.
Lassan
piszmog, lemondva jár,
Kordéja mellett a Nyár
Utolsó, vén,
rongyos nemtője
S körtét, szőlőt, barackot
Kínál,
Miket a
kecskeméti parasztok
Dolgos keze csinál,
S az utca nem igen
veszen tőle,
S a másik nénit a másik sarkon,
Őt a Tél
boszorkányának tartom.
Kövér kályhája mellett
Terebély ernyője
alatt
Barna gesztenyét szemelget
Tisztogatja, mint a kis
halat,
S rakosgatja a forró serpenyőre
És vesznek és esznek
belőle.
A két öreg néni
Olykor egymásra szokott nézni
S a
fejével csendesen int:
Hát itt vagyunk megint,
Szomszédasszony,
nyárból tél lett,
Szomszédasszony, elmegy az élet.
Oh Asta, te gyönyörű fantom,
Hallgasd
meg lantom
Nyögdécselő dalát.
Nahát
Azt a
Kutyafáját
Asta!
Szeretlek, imádlak,
Mióta a moziba látlak.
Téged
nézlek minden este,
Rabod lettem szép menyecske,
Te csábos
arcú,
Karcsú,
Vonagló alakú,
Tiszta nyakú,
Gyilkos
szemű
Nőnemű
Álom.
Minden este csodálom
Tüzes
véredet,
Perzselő szenvedélyedet,
Kalandos éjedet,
Véres
negélyedet.
Eltáncolsz hangtalan előttem
Esténkint a
lepedőn,
Mint vad álmaim, melyeket epedőn
Ifjú ábrándjaimba
szőttem.
Egyszer fekete lovarnő vagy,
S ostoroddal szíven
suhintasz,
Vagy
Kóbor cigányleány gyanánt
Eszed a férfit,
mint a banánt.
De ez nem ér tán annyit, mint az,
Mikor a
castagnettet rázod
És cicisbeódat leigázod.
Hát mikor mint
úrhölgy, éjjel
Egy előkelő
Kastély ablakából mászol elő
S
megszököl a sofférrel.
A képzelet vágyón elém von
Óh démon,
démon, démon,
Melynek szerelmét rég lelkemben hordom,
S
amellyel sose volt dolgom,
Óh rohanó autó,
Óh rejtekajtó,
Óh
álarcok,
Oh szeparéban dúló harcok,
Óh fekete
valcerek,
Mérgek, tőrök, revolverek
Óh mért nem vagyok
Zigomár,
Óh mért nem vagyok mormon,
Kalandom nem lesz sose
már,
Megnyúlik búsan az orrom,
S csak ennyit tudok motyogva
mondani:
Nordisk Film Company.
Borzasztó, amit az olaszok
Jelentéseiben
olvasok.
Az arabok, óh azok a csúnyák,
A
kegyetlenkedést el nem únják.
Milyen barbárok, milyen vadak,
Íme
néhány egyszerű adat.
Mikor a szuronyt beléjük tolják,
A
finom acélt összekarmolják.
Ha a falvakra ráirányítják a
löveget,
Vadúl szitkozódnak az öregek.
Még a nők is, a szemtelenek,
A
koncolásnál hogy üvöltenek.
S ha az arabot felhúzzák a
pózna
Tetejébe, még ott is rugdalózna!
Milyen vadul vicsorít mindenik,
Mikor
a belüket elevenen kiszedik.
S mikor máglyán kell nékik
meggyulladni,
A kutyák, alig akarnak gyufát adni.
Még a csecsemők is csúnyán
nyávognak,
Mikor a bölcsőkbe bombákat dobnak.
Lám, ilyen vad népség az arab,
Csuda,
hogy az olasz ott oly szelíd marad.
A csendes, idylli harcnak vége
A
Háznak nevezett palotában
S kitör a fülsiketítő béke.
De nem
lesz baj ebből se, meglásd,
Nem fog vér folyni,
Csak egy
kicsit jobban utálják egymást.
Elmúlt már a mentők napja,
Megvolt a
Tűzoltók napja,
És most jön a Halottak napja.
A zsebemet a
gond harapja
Pénzt megint honnan veszek,
Hogyha ezek
Is
ellátják magukat persellyel
Nemsokára,
Mellyel
Kiállanak az
utcára.
Tényleg csináljunk rendet
Az utcai
lárma körül,
Mert a járókelő nem örül,
Hogy a villamos annyit
csenget.
Fülünknek nyugtot mért nem engednek,
Minek
csengetnek, minek csengetnek,
Nincs ennek semmi értelme,
Az
ember a dühbe belekékül:
Hát nem tudnak elgázolni
Csengetés
nélkül?
Köd volt mostan
Pár napig a városban.
Pest nem szerette a ködöt,
Köpködött,
Krákogott, köhécselt
És mérgesen
trécselt
A köd ellen.
Én azonban, különös
jellem,
Körülöttem, felettem
Nagyon szeretém
A ködöt,
Amely mindent úgy elfödött,
Amelyben oly álomszerű homályos
Volt a
város
Minden utcája,
Hogy öröm volt nézni
rája.
Óh az ívlámpa de sok volt,
Tündöklött
minden piszok bolt.
Szép volt, mint tündéri este
Az új
bérházak sziluettje.
S a járdákon, melyek
Máskor oly
elhagyott helyek,
Sejtelmes tömeg rajzott
Én élveztem a
rajzot,
Mit leír a sok lámpa, ha mozog:
Jól
jártak kocsik, villamosok.
És nem láttam felásott útat,
Rongyos
napszámos-fiúkat,
Kőrakást, gidret-gödröt,
Gerendát,
csövet, sínt, vödröt,
Piszkot, nyomort, szemetet -
Csak
szép várost, finomat, remeket
És boldog
Voltam, hogy helyesek a
dolgok.
De aztán hátrahőköltem én,
Mert a
költemény,
Mit a köd írt, elcsengett...
Soká nem
enged
Élvezni a végzet,
Amely kurtán végzett
A köddel. Most azt a
Kelléktárba
visszaakasztja -
S az ember búsan tovább mendegél
A nap
kiábrándító fényinél.
Én a kávéházban ülök.
És úgy
örülök
Ahogy csak birok,
És kusza érzéseim rendezve,
A
tavaszról írok
Lelkendezve.
Milyen szép ez a tavasz...
Amilyen
ravasz
A világ,
Azt hitte, hogy most tél lesz,
Kinyílik a
hóvirág,
Zúz, mar a
Zúzmara.
És majd sütik a
gesztenyét,
Hogy a járókelők ezt egyék.
De hála
istennek,
Ennek
A kedves agg varázsolónak:
Langyos zefirek
sugdolóznak
A fejünk körül,
És összébbtömörül
A megmaradt
lomb a fán:
Talán életben maradunk, talán...
És egy
sereg
Veréb meglepetten csicsereg,
És nagyot kacagnak
A
kényes és gazdag
Vándormadarak felett.
Akik monoplánjukra
ültek
S ijedten elrepültek
Virányaidra, tropikus Kelet.
Az
égen selyemfelhők lakoznak
És fénykockákat rakosgat
A mosolygó
nap az ablakokra.
Nyitott kocsik repülnek
S a pasasok
hátradülnek
A kikeletből slukkerezni.
Megint be kell
szerezni
Maholnap a Girardi-kalapot,
Kemény ing helyett
veszünk puhát,
És tenisz-ruhát
Mert jő a nyár...
De nem,
nem, már
Ennek
Nem igen örvendek,
Mert a hosszú higanyt
útálom
És elkeseredve várom,
Mit sejtésem aggódva lát:
A
januári kánikulát.
A kérők elmentek Penelopéhez,
Mindnek
a szíve az asszonyra éhes.
De Penelope így szól: Uraim,
Én
addig férjhez nem mehetek,
Míg rendbe nem hozom a kövezetet
A
pesti utcák sorain.
A kérők várnak, várnak,
Vége a tavasznak,
a nyárnak,
Nemsokára havaz,
De Penelope, a ravasz
Soha
nincs a kövezettel készen,
Amit betömött nappal,
Azt éjjel
felbontja egészen.
Láttam a Sumurunt,
Ebadta,
El
voltam ragadtatva.
Bár német munka,
De biz Isten
Benne
egy rossz szó sincsen.
Ez csak igazán jó dolog
Az ebadtát.
A
színészek is végighallgatták.
Két ambiciózus hivatalnok
Ellopott
harmincezer koronát
És elszöktek egy autóval
Árkon bokoron
át,
És másnap utólérték őket...
Minek mentek autón, minek,
Ki
tudja, hol járnának már,
Ha gyalog léptek volna meg.
Meséljek arról talán,
Hogy megjött
tegnap December,
Ez a kedves ember
S elhozta havi fizetésemet?
Meséljek arról is talán,
Hogy nem jött
egyedül December,
Velejött egy pár utálatos ember
S elvitték
havi fizetésemet.
Pesten
élni,
Mert a nyomortól kell félni
Az ember bárhogy
csinálja,
Keserves itt minden pálya.
Nem fizetnek itt semmit
sem,
Csak a sikkasztást, bizisten.
De még a sikkasztóknak
sem
Érdemes itt élni Pesten
Úgy látszik,
Mert hiszen
aznap
Már mind külföldre utaznak.
nyílt
meg a héten
Mindnyájunknak örömére
Gyönyörű fővárosunkban.
Ó
milyen szép az új színház,
S mily művészi a
programja:
Pénztárnyitás tíz órakor.
Előadás este
hétkor,
Dohányzás mindenütt tilos,
Színlap jegyszedőknél
ingyen,
Cukrászda az emeleten,
Vészkijárat,
Vészkijárat,
Felöltő, bot, kalap, ernyő
A ruhatárban
hagyandó
Minden felöltő húsz fillér,
Kalap, bot, ernyő tíz
fillér,
Ünnepnap két előadás,
Színház után hova menjünk?
Megint egy főherceg
Akinek a
szíve
Szerelmesen perceg.
A jó Ferdinándok
Olyan
szerelmesek
Mint a kis bárányok.
Az arany gallérról
Épp úgy
lemondanak
Mint a sok tallérról
S címeik lehányva
Mind belenősülnek
A
polgárleányba.
A polgárleányba
Nősül a Ferdinánd,
Ő
csak azt kívánja.
Öltözik oszt frakkba
A gomblyukát
tele
Gyöngyvirággal rakja,
És fiakkert bérel,
Úgy megy a
templomba
Az ő jegyesével.
Azután lép ő be
Az ő jegyesével
Egy
kis vendéglőbe.
Ebédjét bevágja,
S az első
vonattal
Megy Olaszországba.
Az ő jegyesével
S jönnek a
gyerekek
Szépen, egyesével.
Így él a főherceg
Így múlnak a
napok,
Az órák, a percek.
Így éli világát,
Költi apanázsát
Fujja
furulyáját.
És egy kicsi házba
Ül egy
főhercegnő
Ül fekete gyászba,
Ül szegény és hébe-
Hóba jól belébőg
A
keszkenőjébe.
Ablakát kitárja,
Hallik
Ferdinándnak
Édes furulyája.
Szegény főhercegnő
Úgy borúl a
falnak
Mint az üres teknő.
"Bár polgárlány lennék,
Egy szép
főherceghez
Én is hozzámennék."
Sóhajt veszek most a számba,
Sóhajt
veszek most a számba,
S tollat veszek a kezembe
S tollat
veszek a kezembe
S írok a karácsonyi számba
S írok a
karácsonyi számba.
Hagyományos szokás minálunk
Hagyományos
szokás minálunk
Úgynevezett hírlapíróknál
Úgynevezett
hírlapíróknál
Hogy karácsonyi számot csinálunk
Hogy karácsonyi
számot csinálunk.
Írni kell ilyenkor komolyakat
Írni
kell ilyenkor komolyakat
De akinek tréfásat kell írni
De
akinek tréfásat kell írni
Köztünk oly kollega is akad
Köztünk
oly kollega is akad.
Nekem jutott a szomorú szerep,
Nekem
jutott a szomorú szerep
Hogy e helyen a tréfát képviseljem,
Hogy
e helyen a tréfát képviseljem,
Bár méla lelkem tréfát nem
szeret,
Bár méla lelkem tréfát nem szeret.
Pláne ilyen alkalommal,
Pláne ilyen
alkalommal,
Mikor csak pihenni szeretnék,
Mikor csak pihenni
szeretnék,
Jobbkarommal és balkarommal.
Jobbkarommal és
balkarommal.
Mint a többi ember, pihenni,
Mint a
többi ember, pihenni,
A mesterséget most nem űzni,
A
mesterséget most nem űzni,
Hogy ne jusson eszembe semmi,
Hogy
ne jusson eszembe semmi.
Csak a csend, béke, a karácsony
Csak a
csend, béke, a karácsony,
A szülei házra gondolni
A szülei
házra gondolni,
Kérődzni rég evett kalácson,
Kérődzni rég
evett kalácson.
Meg az eperfa havas ágán,
Meg az
eperfa havas ágán,
Fehér lámpán, fehér kemencén,
Fehér lámpán,
fehér kemencén,
Gyermekkorunknak tisztaságán,
Gyermekkorunknak
tisztaságán.
Gyermekkorunknak
boldogsága,
Gyermekkorunknak boldogsága,
Az, fájdalom nem
nyílik kétszer,
Az, fájdalom nem nyílik kétszer,
Csakis az
akácfa virága,
Csakis az akácfa virága.
De beborult az ég felettem,
De
beborult az ég felettem,
Csendesen kántálom magamban
Csendesen
kántálom magamban
Istenem én szerkesztő lettem,
Istenem én
szerkesztő lettem.
Kérem minden sort kétszer írtam,
Kérem
minden sort kétszer írtam,
Karácsonykor sokat kell
írni,
Karácsonykor sokat kell írni,
Bocsánat én máskép nem
bírtam,
Bocsánat én máskép nem bírtam.
De szép
A kávéházi kép
Szilveszter
éjszakáján
Éjfél táján.
A cigány húzza,
Füstfelhők
mennek-jőnek,
A hőségtől a nőnek
Megázik a blúza,
A kávés
ez éjjel
Körülsétál nagy garral,
Arany kedéllyel
És ezüst
szivarral,
Melyet ad az uraknak,
Melyet ők zsebre raknak,
De
a hölgyeket se hagyja:
Nekik azt a szép gombostűt adja,
Akit a
teli
Kávéházban
Nem lehet leejteni.
És a rengeteg
vendég,
Mint ilyenkor mindég,
Italokat fogyaszt,
Ezt vagy
azt.
Pezsgők, borok, pálinkák
Mindenféle fajtáját,
De mégis
leginkább
Puncsot meg csáját.
Óh puncs, óh csája,
Fűszereket
hordó,
Ragyogó bordó,
Édes és forró,
Ez az élet kéje,
bája,
A kávéház minden odva
Elandalodva
Hintálja
fejét:
Csupa mámor a lét
Minden napja, éje
Az utolsó
percig
Oly könnyű és hercig,
Mint Jacobi zenéje.
S míg ürül
az itce
Az újesztendőre
Mindenkinek van egy dőre
Vicce.
Óh
istenem
A percmutató hirtelen
Tizenkettőre illan,
Elalszik
a villany.
Kis disznó visítni kezd,
Cigány tusst
ereszt,
Poharak csengenek.
Prositok zengenek,
Szalvéták
lengenek,
Borravalók pengenek.
Rendőrök rengenek,
Mentők
mengenek,
Pincérek pingenek...
A villany megint ég,
És mint
eddig is mindég,
Ilyenkor látod,
Hogy elcsórták a télikabátod.
Ezren kívántak
Nékem meg
néked
Borravalóért
Boldog újévet.
Minden pénzt szétszórt
Köztük a
kezünk,
De ki garantálja
Hogy boldogok leszünk?
Süvít a szél
Elkezdünk fázni,
Itt a
tél
Megy korcsolyázni
A korcsolyázó.
A nap kisüt,
A jég kezd ázni,
Sár
mindenütt,
Nem tud korcsolyázni
A korcsolyázó.
Süvít a szél,
Elkezdünk fázni,
Itt
a tél,
Megy korcsolyázni
A korcsolyázó.
Odaér, hiába,
Megint május van,
S a
jégpályába
Beleugrik búsan
A korcsolyázó.
Január hónap
Hatodikán
Kezdődik a
vidám
Farsang állítólag.
A kalaposhoz lép be
A pesti
ember,
Csörgősipkát rendel
Részletfizetésre.
ez
az első téma,
Amellyel elbánok itt én ma,
Tehát hideg van
ugyebár,
Az ember dideregve jár,
A meleg szobába megy ön,
És
a szegény tót zavarba jön,
Zavarba jön szegény tót Pesten
Nem
tudja, hogy megfagyjon-e
Vagy az állványról leessen?
az,
ami a földön
Mindenkit őrülten érdekel
Hát az F. T. C.
Budapestről
Az ő lábával útra kel.
Megy az F. T. C. a lábával
Megy Bécsbe
és Berlinbe megy,
Az eredmény a mi javunkra
Hol 2:1 hol 3:1.
Megy az F. T. C. a lábával
Hamburgon
át, Londonba ki,
És itt is, ott is nagyokat rúg,
Isten fizesse
meg neki.
Isten áldd meg az F. T. C.-t,
Mivel
ott tartunk már manap,
Hogy a külföldön legalább a
Lábunkkal
szóbaállanak.
mint
lapomban
Olvasom, megint mozgalom van.
Én rokonszenvezek
vélök,
Mert sok a dolguk, kevés a bérök,
S mint aki a szívére
hallgat,
Csakis helyeslem a mozgalmat
S csak azon tűnődöm,
vajon
Mikor én a kávémat kérem,
Miért nincs köztük semmi
mozgalom?
ami
eszembe jut:
Mikor a két Zsilinszky-fiút
A bíróság először
mentette fel,
Megfordult a sírjában Achim L.
Gondoltak egyet a
jó esküdtek,
Összegyüttek,
A két gyereket elővették,
És még
egyszer felmentették.
Erre Achim megfordult megint
És most
nyugodtan fekszik a sírban
Annak rendje és módja szerint.
a
Duna is végre,
Öröm nézni a havas jégre.
Öröm nekem, de nem a
tejesnek,
Ő ezt nem tartja nagyon helyesnek.
Ilyenkor
búvárokat szerel fel,
Kik a jeget felássák
S páncélos
fejjel
Lebuknak a Dunába, hogy ellássák
A fővárost tejjel.
De kár
Hogy elolvadt a hó
És
kivirult a sár.
Ez egy olyan
Frázis csupán,
Amit leírok
bután,
De nem érzem át komolyan.
Úgy áll a dolog ugyanis,
Hogy
boldog vagyok én kis hamis
Boldog vagyok kéremaláson,
Tegnap
vettem egy pár korcsolyát
S vivát
Nem kell korcsolyáznom.
Volt egyszer egy Balling
A többek
között,
Aki Pestre jött
Nagy
sebbel-lobbal,
Síppal-dobbal,
Nádi hegedűvel
Aztán elment
Pestről
Dühvel.
Kár érte, kár érte,
Már kezdtem
csudálni,
Milyen jól tanít itten
Keztyűbe dudálni.
Minden este bál
Van a
Royal
Nagytermében a szezonban.
Innen-onnan
Előkelő
Hintók
s fiakkerek rohannak elő
S ezekből kiszállnak
Lenge
árnyak,
Tünemények,
Tündéri lények,
Selyem
felhők,
Illatosak, fehérek -
Bocsánatot kérek,
Az
ifjú delnők.
Nézem és bódít
Ahogy nyitódik és csukódik
A
kocsiajtó
És én, a sajtó
Szerény munkása,
Igénytelen
alak,
A kocsik közt nevetséges módon.
Előre-hátra
kínlódom,
Hogy el ne gázoljanak.
Ott lézengvén imigyen
Bámulom
irigyen
Az érkező fiatal urakat,
Szívemből szakadt
Sóhajjal
gondolom: Ezek
Az úgynevezett
Táncosok. Ó de szépek.
S nem
bánom, ha a lábomra lépnek.
Hátha jól esik
Nekik?
Mind
fürge, karcsú
Mind gondtalan arcú,
Mindnek az álla
Ki van
borotválva,
Mint a pünkösdi rózsa.
A kocsisnak odasózza
A
taksát,
S boldogság, ifjú vakság,
Repülnek fel a lépcsőn, mint
a fecskék,
S jönnek a tisztecskék.
Feketében és
aranyba.
Sarkantyú piciny harangja,
Vissza varázsolod,
vissza
Szívemet, mely képzelt bálok
Tündér emlékeit issza.
Én
is, ó Szentpétervárott
Hóval fedett palotában
Arra, szemben a
Volgával,
Lejtettem, csusszantam, jártam
Tatjánával és
Olgával.
Milyen szép volt, de mit ér ez,
Költemény és
regények?
Hiszen nem táncoltam tényleg,
Lelkem méla vágyat
érez.
S menni szeretnék a bálba,
Igaziba, a Royalba.
Nézek,
néma érdeklődő,
Csak a ruhatárig látok,
Mit játszanak a
cigányok?
Nem hallatszik, csak a bőgő.
Puccini a minap este
Vagy reggel, az
itt nem fontos,
Megérkezett Budapestre
Úgy tudom
A Déli
vasúton,
S egy kis pálca volt nála,
Hogy a Nyugat lányát
dirigálja.
A kupé előtt
Sok ember várta őt,
Portás, hordár,
finánc
S hírlapírókból hosszú lánc.
A sok hírlapíró mit
mível:
Beszélget Puccinivel.
Kezdik írni,
Amit
Puccini
Álmatag szemével,
Boglyatag hajával
Szívében a
zenével,
Melódiák rajával
Vall:
Már voltam egyszer
Budapesten,
Tehát most másodszor érkeztem,
Vonaton jöttem,
Az
úton ittam-öttem
És aludtam,
Amennyit tudtam,
Mert bizony a
kocsi, a háló,
Nem oly nyugalmas, mint az álló
Ház, melyben az
ágy
Kényelmes, puha, mondhatni lágy.
A fejemben sipka
Volt
az úton, ez praktikusabb,
Mint a kalap.
Szipka
Segélyével
cigarettáztam
S a térdemre mikor fáztam,
Rátettem a
plédet.
Félkettőkor kaptuk az ebédet.
Aztán feketéztem,
Azután
kinéztem az ablakon.
A gallér a nyakon
Elpiszkolódik ilyenkor.
Az orrom,
Fülem is csupa korom,
Milyen pechem volt! A
podgyászom
Ott maradt egy állomáson
A vámvizsgálatnál
Az
ember hiába szaladgál
Ilyenkor, nem igaz?
De most bemegyek
az
Állomásfőnökhöz és ő
Megreklamálja. Még nem késő.
A
hotelbe hajtatok innét.
Hogy tiszta inget vegyek föl és
főleg
Hogy megmosakodjam előzőleg,
Mert csupa piszok ilyenkor
az ember!
Így ni,
Így beszélgetett Puccini
Olvasom,
S
elmélázok azon
Rajongó szívvel:
Beszélgetni Puccinivel.
Bátor
Vagyok megfigyelni
Hogy itt a
Szalvátor.
(Nem
A főhercegről van szó,
A
sörről van szó kedvesem.)
Ó be-
Vonult habozás nélkül
Sőt
habozva a vendéglőbe.
A falra
Fölkenték a sok plakátot,
Amin
a pap a sört nyakalja.
Boldog
Ilyenkor a pesti ember,
Kedveli
ezt a dolgot.
Széjjel-
nyitva száját, szíjja a barna
nektárt,
Mint mondani szokás, kéjjel.
Habzik
A bajuszuk, mámoros a
lelkük
Mintha a menyben ülnének lakzit.
Örül
A szívem, ha nézek
ilyenkor
Söröskörül.
Teli van a város
Balesettel.
Itt
egy ló esett el,
Ott egy betyáros
Soffőr megy valakin
keresztül
Amott egy állvány rezdűl
S leejt egy pár tótot,
Én
a minap lótok
Az utcán kéremalássan
S látom, hogy egy
embertársam
Aki ment
Nekiment,
Gorombán nekiütközött
A
villamosnak, mely gyanútlanul állott
A sínek között.
Spalding őrnagy
És Tüköryné
őnagy-
sága nyomán
Kezembe vesszőt veszek,
Én is
forráskutató leszek,
Ez szép tudomány.
Ne nevessenek,
Ha majd végigmegyek
Az
utcákon bután
S vesszőmmel erre-arra mutatok:
Tudják meg,
akkor kutatok
Új pénzforrások után.
drága
Karsawina
És te többi ballerina
Üdvözlégy, fürge
Nijinszky,
Russia szép táncosa, nincs ki
Jobban vár titeket
Pesten,
Mint én, aki úgy imádom
A muszka zenét meg a táncot
S
a lányokból font lenge láncot.
Orosz ballet, kár hogy nem
látom
Kár, hogy a Népoperába nem megyek,
Mert nincs csak
százezer forintom,
S annyiért nem kapni jegyet.
játszi
módra
Vonatra ült s elment Aszódra.
Ez ellen én egy árva
szót
Nem szólok. Jó hely Aszód.
Remélem, nem sok idő
múlva
Visszatérhet, megjavulva.
március
negyedikén
A parlament elébe mén
A nép s borzasztó, mit követ
el:
Választójogot követel.
Sajnálom mind, e jámbor főket,
Nem
tudják, hogy az elnök ilyet nem enged,
Majd csenget,
S
rendreutasítja őket.
1.
Szegény Pályi, szegény
Pályi,
Harmadszor is szegény Pályi,
Mért ugrottál be a
Házba,
Kellett neked ezt csinálni?
(Tegezlek itt, bár nem ittam
Eddig
bruderschaftot veled,
De ez csak költői forma.
Remélem könnyen
lenyeled.)
Mér ugrottál a karzatról
A képviselő
urakba.
Ládd, ez bűnvádi eljárást
Vont maga után, ebadta!
S majd egy szigorú testület,
Mely a
törvényt magyarázza,
Arra ítél, hogy mindennap
Ugorj be a
tisztelt Házba.
2.
A színpadon Nijinszky leng
És
odalent
A nézőtéren
(Nem engedem el: kérem)
Főhercegek,
hoppmesterek,
Őrgróf, tábornok egy sereg,
Aranygallér, fehér
plasztron
És mennyi tündöklő asszony!
Szemedbe sugarat
vagdal
A brilliáns és a smaragddal
Veszekedik a rubint.
Az
utolsó sorbul int
Egy báró. Egy jegy száz forint,
A karzaton
bankárok állnak.
"Hogy hívják ezt gyermekeim?"
-
Népoperának.
Csunya dolog az akasztás
Felül nem
mulja azt más.
Az elnök (asztmás)
Előkelő
Lassúsággal
elrendeli,
Hogy az elítéltet vezessék elő,
Jön Regula, könnyel
teli
Szemekkel felnéz az égre,
De még nincs vége,
Az
ítéletet is felolvassák.
Egy óráig tart. Gazság.
Közben
szegény nézheti, a hóhért,
Aki, bár nem kap jó bért,
Kötelességét
mindig teljesíti,
Mint ideális hivatalnok.
Pribékei, mint a
barmok,
Egy intésre, regulára,
Rárohannak Regulára
Szegényre,
aki nem ellenkezik,
Mégis, lábát-kezit
Durván összekötik
S
olvashatsz huszonötig
Míg végre valahára
Ráteszik a kötelet a
nyakára.
Kínozzák, mint a bábák,
Húzzák a lábát,
Míg végre
Bali Miska,
Aki ilyesmiben specialista,
Eltöri a
nyakcsigolyáját.
Ugye önök is utálják
Ezt a csúnya s
embertelen
Bánásmódot. Pfuj, szégyelem.
Mennyivel
finomabb
Volt ez a rab,
Aki ott a
Korcsmában Ceislert,
húgát, nejét
Egy-egy csapással elnémította,
Fejszével hasítva
szét mindnek a fejét.
Végük volt rögtön bokáig,
Nem kínlódtak
sokáig,
A másvilágra szaladt
Mindhárom egy perc
alatt.
Elegánsan csinálta, szépen
Nem is értem,
Hogy
lehetett
Felkötni ilyen finom gyereket.
Jön a tavasz,
Jön, jön,
jön
Boldog
ember vagyok én,
S boldog ember
Ön.
Kibujik a
Rügy, rügy, rügy.
Ez a
fának az ügye
Szóval magán-
ügy.
Rügyeznek a
Fák, fák, fák,
S
mutatkoznak még egyéb
Ismert szimpto-
mák.
Fúj tavaszi
Szél, szél, szél,
Leviszi
a kalapom:
Hát ez volt a
Cél?
A pacsirta
Szól, szól, szól.
Nem
nekem szól, csak mivel
Néki esik
Jól.
És az ég oly
Kék, kék, kék,
S nekem
most nincs semmi se,
Ami nékem
Kék.
Jön a tavasz,
Jön, jön, jön,
Ön
okosabb, mondja meg:
Miért boldog
Ön?
Olvassák el
Még csak ezt:
Látok
most Pesten
Úgynevezett maceszt.
Nagy és ropogós
Mint az ezres,
Zsidók
húsvétján
A kenyér ez lesz.
S a kávéházban
Lábam hová
lép
Mindenütt látok
Maceszkávét.
Ugyanis a kávéba
Maceszt tesznek,
Én
tanácstalanúl
Figyelem eztet.
A fogalmak bennem
Csöppet se
tiszták:
A maceszkávét
Eszik-e vagy isszák?
Gazság, szemtelenség,
Nincs rá
mentség
Felháborító,
Gyászba borító,
Undorító.
Türhetetlen
A
baccarat Pesten!
Minek
Engedélyezik ezt a klubokba?
Fel
vagyok háborodva
Erkölcsileg,
Ki nem
állom,
Utálom
Kéremaláson,
Nem is értem, miért játszom
Én
is, ha a klubba elmék,
Vagy ha már játszom,
Legalább nyernék!
De szép, de szép,
A korzón a nép.
A
székre leülök
S hat fillérért ott hevülök
Tizenkettőtől
egyig.
A nőket nézem
Kérem szépen,
Hisz oly gyönyörű
mindegyik,
Francia ruhájuk,
Angol cipőjük,
Ó mennyi
üdvöt
Lehetne kapni tőlük.
S amint bámúlok rajtuk
A
szívemben elszántság reszket,
Hogy valamelyikkel kikezdek.
S
azonnal görcsöt kötök én dőre
A zsebkendőmre,
Mert tavaly is,
az isteni
Tavaszban viszonyt akartam kezdeni,
És - ilyen
az én pechem -
Elfelejtettem.
Ó emberek,
Hallgassatok meg
kérlek
Engemet,
Valamit mesélek.
Kis mesém nem szól
másrul,
Innenről-tulról
Egy kicsi nyúlról
S egy még kisebb
tojásrul.
Ezek ketten
Egymásra mit sem adva
Éltek
Budapesten
A cukrászdában a kirakatba.
Krémesek, torták meg
rollnik
Közt állott a nyúl.
Némán és mozdulatlanul
Mint egy
komornyik,
A két hátulsó lábán.
S a tojás, drágám,
Az ott
ült mellette,
Úgy rémlik nékem,
Valahol a vidéken
Kendermagos
tyúk ellette.
De most itt ül reggel-este
Elegáns pirosra
festve,
S buta képet vágva
Néz szét a világba
A tojás meg a
nyúl.
Előttük vonúl
A villamos meg a fiakkerek,
Autók,
lovak, emberek.
Egy kis gyerek néha
Megállt a kirakat előtt s
méla
Szemekkel néz rájuk.
De ők elhúzzák a
szájuk,
Félrenéznek,
Utálják az egészet.
A nyúl tovább nem
állja,
A fejét megcsóválja
S szól sóhajtva: Lássa,
lássa
Tyúkanyó szép tojása,
Hova jutottam?
Sohasem
futottam
A mezőn, a végtelenben
Mint a többi
nyúl.
Ideállítottak engem
Irgalmatlanul.
Elhiheti, ha
mondom
Teli a szívem és a gyomrom
Valami nagy keserűséggel.
A
cukrászok sose hinnék el
Milyen undok ízűek s mily
nehezek
Ezek
Az apró kemény dolgok,
Amiket magamban
hordok.
Óh most szép napsugár van
Kinn a határban
Kergetőznek
vígan a nyulak,
És én itt meg se mozduljak?
S maga is, kis
tojás itten,
Tiszta fehér lehetne,
Amilyennek a jó
Isten
Megteremtette.
S egyszer csak a
barom-
fiudvaron
Kilyukadna lassan,
Osztán egy pici sárga
csibe
Tipegne oda-ide
Az édes, kedves tavaszban,
Mint a
többi kis testvére...
Így lamentál a nyúl, a dőre,
S lerázta
csavarra járó fejét,
S a Kugler mind kijött belőle
S gurult
szerteszét.
Erre a tojás is megcsuklott,
Vége lett
Gyönge
héja megrepedt
S kihányta mind a szaloncukrot.
A versenypályáról a néző
Hazajönni
készül,
A zsúfolt villamosnak
Nekimegy vitézül,
Mérkőzni
kezd a kalaúz
És Budapest polgára,
Eredmény: 1:0
A kalaúz
javára.
Odakint még mindig tél van,
Szél,
hideg, havazás,
És bent a Házban is még mindig
Névszerinti
szavazás.
Nagy-nagy szoba teli székkel.
Benne
kétszerannyi néppel
Mint amennyien beférnek,
Kasu-rágás,
köhögés, röhögés,
Mindezzel szemben a színpad,
Amelyen németül
beszélnek.
1.
Daloljunk tavaszi éneket,
Hisz a
napsugár már kigyulladt,
A Titanic ezerötszáz utasa
A tengerbe
belefulladt.
Sétáljunk, sétáljunk, oly szép az
idő,
Virágot szedjünk a határba,
Kéjgyilkosság áldozata lett
A
kis Schwarz Gizella, az árva.
Élvezzük az ifjú életet,
Szerelmét,
jókedvét, báját,
Balázs Istvánnak az állami közeg
Eltöri a
nyakcsigolyáját.
Bajusza serked a faágnak,
Az embert
andalodásra készti
Egy anya három gyermekét
És önmagát
elemészti.
Suhanc szellők fütyörésznek,
A virág
oly édesdeden nyit,
Milyen szép lenne a tavasz, az élet,
Csak
ne tudnánk semmiről semmit.
2.
Nem sül le a bőr
Nem sül le
a bőr
Nem sül le a bőr
A pékek pofájáról?
Nem sül le a bőr
Nem sül le a bőr
Nem
sül le a bőr
Úgy látszik, a bőr is sztrájkol.
1.
Minálunk Pesten a kikelet
Olyan
szép, amilyen csak lehet
Egy kikelet.
A tél elmúlik, a gonosz,
S ki örömet a
szívünkben hoz,
Megjön az orosz.
S amíg háromig olvasok,
Már szállnak
felénk... mik azok?
Az olaszok.
Már volt orosz, már van olasz,
S még
nem elég szép a tavasz,
Hogy lehet az?
Az úgy lehet, hogy az égnek
Orcái fel
nem derülnek,
Míg nem volt német.
Mikor osztán megjött, a német,
A fák
azonnal rügyezének,
S a karcsú gémek
Orrukat szintén idetolják
Meg a
fecskék, meg a gólyák,
A ragyogóját,
Most már virág van és meleg
Hallgatom
a pacsirtát, feneegyemeg,
Milyen nyelven csicsereg?
2.
Gyerekek, a
bácsi
A gyermeknapot, ami lesz
Most nektek szépen
Meg fogja
magyarázni.
Gyermeknapnak
Nevezzük azt a
pitykét,
Amit az utcasarkon
Az urak a hölgyeknek adnak.
1.
Vége az Olympiádnak,
A hosszúnak
és a fádnak.
Vége zajnak, bajnak, láznak,
Nem tapsolnak, nem
hurráznak,
Akik vadul kirohantak,
Most boldogan
hazamásznak.
Mind a rugók, mind az úszók,
Futók, ugrók,
mászók, csúszók
Lövők, vívók és birkózók,
Gerelysujtók,
diszkoszsózók
Stockholmból elindulnak,
Hazadűlnek,
hazahullnak:
Édesanyám, vessen ágyat,
Itt a fia, szegény,
bágyadt.
Elesem, ha egyet hajlok:
Én lettem a világbajnok.
2.
Mit
olvasok!
Már mind eladták a sok
Olcsó sírhelyet,
Melyek
A
fővárosnál kaphatók voltak.
Én a holtak
Közé kimondhatatlan
vágyom,
De felemelt helyáron
Anyagi viszonyaim miatt
Nem
alhatom örök álmaimat.
Vagyont egy sírért nem adok,
Mert nem
tudok adni,
S egyelőre kénytelen vagyok
Az élők sorában
maradni.
De furcsa város vagy
Te
Budapest,
Tollam, érzem, nem fog,
Amikor lefest.
Ha nem volna Pesten pénz,
Nem volna
kevés,
Ha kocsi nem lenne
Lenne közlekedés.
Jó volna a zsemlye,
Ha nem volna
pék,
Ha nem lenne villamos,
Soha el nem késnék.
Jó volna az Opera,
Ha nem énekelnének
benne,
Nem volna az utcán sötét,
Ha lámpa nem lenne.
Volna alkotmány,
Ha nem vón
parlament,
De ha nem lenne rendőr,
Tán mégis lenne rend.
Tintám elhalványul,
Amikor lefest.
De
fekete vagy
Te Budapest!
Az önkéntes
A kaszárnyába
bemegyen.
Kap szép ruhát, amely egyen.
Kantinba ül, civilt
utál,
És masíroz és szalutál.
Az önkéntes
Kap stráfot, csinos
csillagot,
Fejes bicskát, puskát, nagyot,
Golyót is kap, teszi
bele,
S lövi magát agyon vele.
Már
A nap tüzét oltják,
Ritkulnak a
legyek,
S hogy még egyszerűbb legyek:
Becsukja a boltját
A
Nyár.
Ó
Istenem,
Az ősz ellen semmi
panaszom,
Viszont a nyár se tiszta haszon,
Mégis, hogy elmúlt,
de nem
Jó...
Az
Élet úgy szalad előlünk,
Jön egy
szél s a nyár elsuhan,
Mindennek oly gyorsan vége van,
Alighogy
körülnézelődünk,
Nem igaz?
De
Félek,
Hogy itt mindjárt
sírok,
S nem tréfás rigmust írok,
Holott azt várod kérlek,
Te.
Ám
Tudom én, habár
Nem is nyitod ki
a szád,
Ha a dolgok úgy hatnak rád
Akár
Rám.
Mert
Hogy elmarad megint
A nyitott
ablak, a csend,
A légypapír idebent,
És odakint
A kert.
És
Zöldpaprika és
dinnye,
Tenniszrekett és evező,
Sétány fák közt, szabad
mező,
Ahol puha ingbe
Mész.
Meg
Zöldbe vacsorázni görbe
Fák
közt, hol régi nótát csépel
A tücsök, meg a cigány, és a
kucséber
Az asztalok közt körbe
Megy.
El,
Elmúlt az édes unalom,
adni
Kezdenek darabot színházak, mozik,
Zerkovitz megint
dolgozik,
Jaj, jaj, megint mulatni
Kell.
1.
A hídról
A mozinak
Egy
legény
A Dunába lépett,
De rögtön meghalt.
Szegény
Nem
látja a képet.
2.
Az
istállófiú
A futam alatt
A lóról a földre esett
És halva
maradt,
Ami
Súlyos hiba az urak előtt.
Most a lovaglástul
őt
Nyolc napra el fogják tiltani.
3.
Az iskola
kapuján
Megy befelé
Kicsi fiú, kicsi lány,
A kapu előtt egy
sereg
Okleveles tanítónő
Kesereg.
Tekintetük milyen sovár, ni,
Úgy
szeretnének ők is
Iskolába járni.
Sok újat ebben nem fogsz találni,
íme
Elárulja a címe.
A cirkuszban megint nekiesnek
A
birkózó mecsnek,
Most már elmondhatja az ember,
Hogy
itt a szeptember.
Az időjárás, hát az nem kedves,
Miért,
azért mert nedves.
Esik az eső és méltán
Nem jöhet
létrán.
És itt a nátha, éppen mint tavaly,
Oly
lágy, mint a vaj
Az emberek hangja, mikor szólnak a
pincérnek,
S aspirint kérnek.
Kinyitják a szájat, becsukják a
szemet,
Kettőt tüsszentenek.
S mérgesen csóválják a fejet, nézd
csak,
Hogy mért van négy évszak.
Vigyázz magadra, ne üldögélj már azon
A
hideg terraszon.
S ha kocsiba ülsz, a takarót kérjed,
Mert
megfázik a térded.
Ládd a kopaszok, a ravasz rókák
Ilyenkor
parókát
Növesztenek, hogy a fejbőr ne fázzon,
Én
meg vigyázom
Mint egy detektív, hogy húll lefele
A
fa levele.
De alig hogy leér a járdára
Már várja
Az utcaseprő és elsepri, mert
kérlek,
Kell a hely a szemétnek.
No de be is fejezem dalom
ezennel
Reszkető kezemmel:
A virág elharvad, a levél lehull,
Élj
boldogul.
1.
Azon tűnődök én,
Hogy
tizenhetedikén,
Mikor
Megnyitják a parlamentet,
A kapuban
áll majd egy csokor
Rendőr, őrizni a rendet,
A lépcsőházban is
áll egy csoport
A ruhatárban is lóg egy sereg,
A
telefonfülkében is kecmereg,
A büffében is őrzi a bort,
A
padláson is búsul egy szakasz,
A pincében is akad
Egy két
rendőrcsapat,
Csak az
Ablakok közt lesz még egy blokád,
No
meg a kémény
Gomolygó rendőrt okád.
Én, én
Azt tanácsolom
végre
Az összes képviselő uraknak,
Menjenek a rendőrségre,
Ott
majd zavartalanul mulatnak.
2.
Óh, emberek, mily rosszak
vagytok,
Egymás veséjébe láttok,
Egymásnak gáncsot
adtok,
Egymást rontjátok, pusztítjátok.
Egymásnak nyugtot nem
hagytok.
Egymásra mérgesek vagytok,
Egymást nem
tűritek,
Egymást ölitek,
Rugjátok, püfölitek,
Magatok alá
gyűritek.
Lássátok, lássátok,
Ez az életben az átok
Nézzétek,
nézzétek
A birkózók milyen jó népek,
Akár Pesten, akár
Bécsben
Élnek szép egyetértésben
Egymás mellett
csendesen
Dolgozva rendesen.
Egymástól el nem térnek,
Mert
mindent szépen megbeszélnek.
A szívem örül nekik,
Mert egymást
megértik, szeretik.
Ha mindnyájan így csinálnátok
Lássátok,
lássátok.
Pesti elemisták olvasókönyvébe
Egy:
Feld tata a városházára megy.
Kettő:
Iparunk és kereskedelmünk
meddő.
Három:
Az autotaxit mindhiába várom.
Négy:
Papa, mindig a kávéházba mégy?
Öt:
Mama az apróhirdetésben viszonyt
köt.
Hat:
A kocsis a közlekedésre bénítólag
hat.
Hét:
Házépítő bácsi a jóizlés ellen
vét.
Nyolc:
Közrendőrnek lenni a
legmagasabb polc.
Kilenc:
Marhahúst enni Bécsbe megy az
inyenc.
Tíz:
Ez a tej már megint csupa víz.
Vérben forgó szemmel a
nagykövet
Jegyzéket döf, ultimátumot lövet,
Zúgnak siffrirozott táviratok,
Békét
és szeretetet siratok.
Ó mert iszonyú és ó mert szomorú,
Mikor
kitör a gyilkos háború.
Ezek rendkívüli és végzetes idők,
Kivált
a tőzsdén délelőtt.
Nézd meg, ha jó idegeid vannak,
Hogy a
részvények milyet zuhannak.
A pún háború óta - az égre -
Nem
szakadt rá a csőd annyi cégre.
S arcod rémült kifejezést öltsön,
Se
Párisban, se Londonban nincs kölcsön.
Dúlt arcú futár robog, megannyi,
Lovat,
zabot, golyót, cipőt eladni.
Tömegek futnak - oda nézzetek -
A
bankból visszavenni a pénzeket.
A levegőég jajjal megtelik,
A liszt
árát nagyon felemelik.
No és azt is mondják, hogy rengeteg
kába
Ember elmegy majd a csatába,
És nem tudom miért, míg van
lőszer,
Lövöldözik egymást, mint a nyulat ősszel.
Sok-sok ember meghal... a harcmezőn csend
honol...
No de ez már nem olyan komoly.
Kérem,
A dolog úgy áll,
Hogy
Montenegró már a harctéren
Operál
Törökország ellen,
Mert
mint jellem
Szó nélkül csatázni kezdett.
Eztet
Meg kellett
várnia
A finom Bulgária
Seregének,
De most majd ő jön,
Hogy
vágjon, lőjjön.
Szerbiát is elönti a méreg,
Kirántja a
kését,
S szalad, hogy el ne késsék.
Ennek már a fele se
tréfa
Gondolja meg Görögország meg Kréta,
A fejüket
megvakarják,
Felkerekednek,
S mert a békét akarják,
Hát
verekednek.
Ejnye, ejnye - csóválják
Majd a fejüket az
orosz meg az osztrák,
S mert ők is a béke álláspontját
osztják,
Elvetik a háború csóváját.
Azaz egymásra
mennek,
Ennek pedig rossz lesz a vége,
Bizony,
Mert én is a
hadsereg kötelékébe
Tartozom,
S bár szelíd vagyok, mint a
bárány,
S az oroszokat imádom,
A monarchia érdeke vár rám,
S
magamat mundérba kell vágnom,
S ha majd elindul a sereg,
Az
eső megered,
Sár lesz, de nékünk
Menni kell. Sietünk, megyünk
sebesen,
Elcsúszok, az ágyú elé esem,
A lovak keresztül mennek
rajtam,
Egypárat nyögök és meghaltam.
Elföldel a csapat, ha
ráér,
Szülém könnyeket fog ontani,
S önök azt fogják
mondani,
Hogy hős voltam s meghaltam a hazáér.
az
éjjel!
Az erdőbe sétáltam
És eltévedtem és
szerteszéjjel
Tanácstalanúl jártam
Közbe lement a nap
S
feljött a hold,
Egyre nyugtalanabb
Lettem, féltem, oly szörnyű
volt
A magány és zúgása a szélnek
És sehol egy emberi
lélek.
Futkostam kérlek
Az erdőben összevissza,
Mint a sok
színházi kulissza
Közt a járatlan udvarló
És gyarló
Életemet
kérlek aláson
Nagyon féltettem. Egy tisztáson
Hirtelen
rémülten megállottam.
A kisérteties holdfényben ottan
-
Nini és hallga! -
Morogva állott egy falka
Rendőr. Ó
borzalom, utálat!
Úgy látszik, éhesek voltak,
Vonítottak és
csaholtak
Szájuk eresztette a nyálat,
Éhes nagy foguk
villogott,
Szemük vérszínben csillogott,
Vad szenvedélyükben a
kába
Dúvadak egymás nyakába
Harapdáltak. Ó
istenem
Észrevettek. Mi lesz velem.
Szaladni kezdtem, ahogy
bírt a lábam,
A rendőrök utánam,
Hörögve, bőgve és
üvöltve,
Hova meneküljek? A földbe
Nem bujhattam, szaladtam
egy bokorba,
A rendőrök sorba
Szaglászva,
meglapulva
Körülvették a bokrot. Egy perc múlva
Láttam, hogy
el vagyok veszve
És összegezve
Minden erőmet, gyorsan egy
fára
Másztam, nemsokára
Tíz-húsz rendőr mászott
Utánam. Én
a legfelső ágra
Kúsztam. Hintázott
Alattam a gyenge ág
És
egyre magasabbra hág
A rendőr, a tömérdek
S mikor ők is
fölértek
S megragadtak, abban a pillanatban
Leszakadt az ág
alattam,
Összetört a testem,
Mire a földre estem
Közibük. A
rendőrök száza
Nekem esik, cibálja, rázza
- Ó micsoda
jelenet! -
A lábomat, karomat, a fejemet,
Nem maradt
épen semmi részem,
Széttéptek egészen
S vad csámcsogással
faltak, faltak,
Még most is falnak, ha meg nem haltak.
nézzenek
meg engem,
Egy újságot tartok a kezemben,
Mert ugyebár lépést
kell tartani
A világgal és ami
Történik, mind tudni kell
nekem
Nem?
S mikor végigolvastam a lapot,
Bágyadtan leejtem
az ölembe,
S elgondolkozom, nemde?
Fejemben ekkor török
csapatok
Vonulnak át száz meg százezeren,
Bús, barna arcú
ottománok
S mikor a törököket befejeztem,
Már Montenegróba
járok
Hol a fekete sziklák barbár népe
Puskát, ágyút süt el,
ordítva késel,
Elbukik és meghal megannyi nyögéssel
S
lelkemben mindet jajgatva siratja
Szeretője, anyja, atyja.
A
másik pillanatban a görög
Hadüzenet zörög,
Feldübörög a
komoly
Bolgár s a vad szerb bomol.
Látok minden katonát
külön,
Mindnek az életét becsülöm,
Mindnek a halála fáj.
Aztán
elborul a táj,
Hollók lepik el a halál honát.
Veronált
Ivott
Schönberger báróné s déli
Sürgöny szerint utolsó perceit
éli.
Horvátországban odaát
Fel fogják akasztani Jukics
Lukát,
Politika... Népgyűlés... Vakok...
Tejhamisítás... Új
színdarab...
Deroute a tőzsdén... Azonkívül a nap
Sápadtan
süt, a szél leveleket hajszol,
A szegény ember kormos gesztenyét
majszol,
Mennyi baj, bűn, nyomor van
Mily csúf és szívtelen
dolgok,
És elgondolom napjaimat sorban
Múlik az év s én most
se voltam
Boldog
Fojtottan zokog belül a lelkem,
Nem oly
szép az élet, amilyennek képzeltem.
Ó istenem,
Fejemen
problémák dübörögnek által,
Mi lesz velem
És mi lesz
Törökországgal?
Isten tudja mért,
De a háború első
napja óta
Kimondhatatlanul aggódom
A törökökért.
Pedig ha minden
Körülményt
számbaveszek,
Rájövök, hogy nekem a török
Se gallérom, se
ingem.
Nekem a török polgárok
Épp oly
közönyösek lehetnek
Mint a szerbek vagy a görögök.
Vagy a
bolgárok.
Sőt ha visszagondolok
Az elmúlt
évszázadokra,
Eszembe jut néhány
Felháborító dolog.
Várna, Rigómező, Mohács...
Ó ez a
betyár török
Ütötte-verte nemzetemet,
Mint a vasat a kovács.
Tulajdonképpen
örökre
Engesztelhetetlenül
Haragudnom kellene
A törökre.
No de hát ilyen a jellemem,
Nem tudok
haragudni rájuk,
Sőt direkt imádom azokat,
Akik vétettek
ellenem.
Szóval
A háború kitörése
óta
Szimpátiám együtt lobog
A félholdas zászlóval.
Képzelhetik,
Hogy el vagyok
keseredve,
Mióta a bolgárok a törököt
Legyőzögetik.
Egy szörnyű végzet
Jut eszembe. A
törökök azért
Vesztenek, mert én
Velük érzek.
Mindig rossz gibic voltam,
Mindig
vesztettek a barátaim,
Ha a játéknál mögéjük ültem
S nekik
drukkoltam.
Sétálni, sétálni
Mily tiszta
élvezet,
Járni, amerre a napfény
S a gyönge szél vezet.
A pálcát forgatni
Tűnődve,
bután.
Megfordulni sokszor
A könnyű nők után,
Megnézni, milyen finom
A cipő, a
boka,
S bámulni, milyen nevet hord
A boltok homloka.
Bár nincs vevő szándékod,
Megállni a
kirakat
Előtt, nézni órát, gyűrűt,
Tárcát s az árakat.
S megállni a finom
Papírkereskedés
előtt,
Képeslapokat nézni,
S rajtuk sok eszményi nőt,
Fővárosi művésznőket
És ismeretlen
arcú
Démonokat, kik muff mögül
Kacsintanak. Oly karcsú,
Oly hódító, oly mosolygó
Mind. És kis
lánygyerekek
Kik mereven az égre néznek,
Mint
hitreményszeretet.
És tovább menni dúdolva,
És a fasorba
érni,
Hol minden lépésedet a földön
Levélzörgés kíséri,
És színi a jó levegőt
És
szórakozottan
Hallgatni messziről a villamost
Mely csilingel
itten-ottan,
Mily jó mindez a léleknek,
Mily jó az
idegeidnek.
Sétálni, elfeledkezni
Magadról, ez a legjobb, hidd
meg.
Látod, te Tisza, terólad
Jutott mindez
eszembe,
Szeretnél csendesen sétálni
És rádkiabálnak, nemde?
Megéri ez a politikát, mondd,
E
bosszú, amit az utca tud állni,
E gőgös és szívtelen bosszú
Hogy
téged nem enged sétálni?
Konstantinápoly messzi város,
A zengő
Bagdaddal határos,
Mely épültél aranyos fából
S fantáziából.
Szelíd tetőknek méla nyája,
Minaret
pásztor vigyáz rája.
Az Aranyszarv öbölnek partján,
Hol vígan,
tarkán
Könnyű naszádok imbolyognak
Kéjútra
ifjú boldogoknak,
Kik csöndben bámulnak az égre,
A félhold
bégre.
Az ezüst-bégre, a félholdra,
Ki
háremét magával hordja,
Arany-hárem, ó csupa úri
Csillag-húri.
Konstantinápoly ódon város,
Álomrajzú
szőnyeg, virágos,
Vágytam rajtad járni bolyongva
Ifjabb
koromba.
Hogy készülődtem menni, menni,
Bazáraid
közt megjelenni,
A zsivajban a tarka-barka
Menettel tartva.
Míg a kávé sátrához érek,
Jelekkel én
is kávét kérek
És égő csibukot is kérek
És mint a vének,
A ponyva szélire leülök,
És lusta
tünődésbe dülök,
S a fátyolos nők után nézek,
Míg lágy igézet
Kezd andalogni a fejemben.
Egy fátyol
elvarázsol engem.
Milyen e nő? Megyek feléje,
S hastánc zenéje
Csábít tovább, bódéba lépek,
Olajarcú,
tűzszemű népek,
Bús fejükön piros fezekkel,
És én ezekkel
Együtt bámulom bágyadt tűzzel
A
táncosnőt és amit művel
Kéjes zenére ingadozván,
Amit az ozmán
Nyájas fejbólintással élvez.
Ó, a
hastáncosnő szívéhez
Eljutnék mint spanyol vagy angol
Sápadt
kalandor
S mint Musset (ki por lett azóta)
Madrid
kék lépcsőit dalolta,
Én is Sztambult ott
járván-kelvén,
Megénekelném...
Oh kedves olvasó bocsánat,
Hogy ily
gyerekes kedvem támadt
Konstantinápolyt felkeresni
S
kétségbeesni.
Hogy ebbül se lehet már semmi,
Az
ábrándtól búcsut kell venni,
Mit gyenge szívem titkon
ápolt,
Konstantinápolyt,
Ahova álmodozni járok,
Elveszik tőlem
a bolgárok
S a minaretek fölé tolják
Ferdinánd orrát.
Jön a tél,
Amitől a szegény
ember
Minden évben joggal
Fél.
Bizonyára
Többe kerül a világítás,
És
felmegy a szén
Ára.
És valószínűleg
Sok adósságot
csinálnak,
Mert télen minden este színházba
Dűlnek.
És a beteg
Gyereknek orvosság
kell,
Sok Jäger-holmi, tea, rum, cukor
Rengeteg.
És be
Kell fizetni a
korcsolya-egyletbe,
És zsurt kell adni, ami kerül sok
Pézbe.
Sőt
Szilszkinnel, nerzzel, hóddal
Kell
beborítani egy kis kényes
Nőt.
Én, én
Mindezt csak úgy hasból
mondom,
Semmit, de semmit nem érzek ebből
Az ősz végén.
Mint az ujjam,
Olyan árván élek e
városban,
De kötelességem, hogy a tél gondjait
Fujjam.
Mivel
A sajtó szolgálatában állok,
S
az ember az olvasó kedvéért
Humort mível.
Őszintén
Bevallom, hogy szenet,
villanyt, szilszkint
Senki sem veszi oly egykedvűen
Mint én.
Nekem
Fájdalom, semmi izgalmam
nincsen
A tél se lármázza fel bámész
Életem.
Óh egek,
Adjatok nekem is
gondokat,
Különben egyszer a Dunának
Megyek.
Ötödik Mohamed szultán
Sírt.
Erről
néhány óra mulván
Hírt
Kapott az olvasó-tenger
Minden
Lapjában
a világnak. Sírt egy ember
Kissé.
És óh mennyi sürgöny, mennyi
cikk, mennyi
Klisé.
Irigyeljük mi, akik szoktunk
szenvedni,
Őtet,
A szultánt, kinek pár könnyével
szíven
Lőttek
A tudósítók mindenkit? Vagy ne
irigyen
Gondoljunk rád, te árva szultán,
Jaj, jaj
Jaj,
jaj
A te dagadt fejednek,
Bánatod a sírástól se gyógyul
tán
Mikor könnyeid ily zajjal
Közhasználatra peregnek.
1.
Kikötő
Kikötő
Ez Szerbiára
rávall:
Kiköt ő
Kiköt ő
A monarchiával.
2.
Oroszországnak
Hadonáz a
karja,
Azt mondja, hogy
A békét akarja.
A monarchia
A fejét vakarja,
Ő is
azt mondja, hogy
A békét akarja.
Németország
A fogát csikarja,
Ő is
ugyanezt
A békét akarja.
Ó látom, ó látom
A dolog végét:
Szét
fogják tépni
A szegény békét.
3.
Vérszegény
Vagyok
én:
Ezt kötelességem
Előre megmondani,
Nehogy a monarchia
rossz néven
Vegye majd, ha nem fogok érte
Elég vért ontani.
A lapok
Mindennap kiírják azt a
titkot,
Hogy itt-ott
Elfogtak egy-egy gyanús alakot,
Akiben
kémet
Sejtenek. Az én egyszerű elmémet
Izgatja
kimondhatatlanul
Egy ilyen kém,
Aki minálunk hadi titkokat
tanul.
Hiába, ez régi gyengém,
A fantasztikus dolgok
Mindig
vonzottak engemet.
Ó istenem, milyen lehet
Egy ilyen kém. De
boldog
Volnék, ha szemtől szembe
Állhatnék egyszer egy ilyen
kémmel,
Kinek szúrós a szeme, nemde,
Mert a tekintetével
kémlel,
A füle pedig hegyes,
Mert mindig hegyezi,
S minden
hangot megjegyez.
Az orra lyuka tág,
Mint egy akol,
Mert
folyton szimatol.
Titkos zsebei is vannak
Alkalmasint
Melyekből
rejtélyes írással
Teli sok jegyzet kikacsint.
Cipőjében is
dossier van talán
És egyáltalán
Egész valója mily rejtélyes
lehet.
És jelentést tehet
A szerb királynak vagy a muszka
cárnak,
Kik levelére izgatottan várnak.
Csak azt
tudnám,
Micsoda titkokat oroz
Egy szerb vagy orosz
Veszedelmes
kém
Akit el-elfognak
Szabadkán meg Derecskén.
Mit ír haza a
muszka cárnak
A kém, ez a naiv gyermek,
Megírja-e
pontosan,
Hogy az idén mennyi hagyma termett?
1.
Egy úriembert találtam az utcán,
Ki
vállain negyvenöt esztendővel
Úgy bőgött, mint egy kis
gyerek,
Kezében könnyes zsebkendővel.
"Mi a bajod, te szegény ember?"
"A
parlamentbe szeretnék bemenni!"
Hát mér nem mégy be,
szegény ember,
Ha a kívánságod csak ennyi?
"Bemennék én, de nem engednek be
A
rendőrök, meg a hadnagyok."
Mér nem, te szegény
ember?
"Azér, mert képviselő vagyok."
2.
Ó de szép
lesz az idén
A karácsonyfa. Én
Már előre boldog
Vagyok, ha
a sok szép dolgot
Elképzelem, amit rátesznek a drága
Gyönyörű
zöld ágra.
Azt a kardot, puskát,
Amikkel felszerelték
apuskát,
Azt az órát, amely nekünk ütött,
Meg azt a darab
szenet,
Amit kapni nem lehet.
Meg azt a fügét, amit mutattak
A
bankban, ahol kölcsönt nem adtak.
Egymásután harminckétszer
Csaptak volt
a felek össze,
Kardjuk fénylett, mint az ékszer,
Sőt nem is
csak harminckétszer,
Harmincháromszor mindössze.
Sőt pontosan harmincnégyszer
Mint egy
némely újság írta,
Egyszóval éppen elégszer:
Gondolják meg,
harmincnégyszer!
Mindkettő nagyon bírta.
Szelíd lelkem már nem retteg,
Örvendezvén
felsóhajtok,
Hogy bár mérgesek lehettek,
De egymásba kárt nem
tettek,
Nem fogott a kard őrajtok.
Izomlázuk elsajogták,
Már a párbajt
nem is érzik,
Doktor is megkapta pézit -
Beköthetné az
országot,
Amely, mint mondani szokták,
Ezer nehéz sebből
vérzik.
Volt egy örömöm is,
Az újévi
gondok
Közepett,
Egy papírkereskedő
Falinaptárt
küldetett,
Amiért köszönetet mondok
Ez úton neki,
Bár,
elhiheti,
Mily borzasztóan megijedtem,
Mikor a szegre
akasztott
Papírlapokat számolni kezdtem
Melyeket majd naponta
leszakasztok.
Ó, háromszázhatvanöt darab
Papír. Ennyi éj és
ennyi nap
Egyetlenegy rongyos esztendőben
S minden nap gond
bőven,
Mászkálni sárban, ködben, hőben,
Csalódni barátban,
nőben.
És háromszázhatvanöt éjjel
Gondolkozni
szenvedéllyel,
Álmodni Tündérországról
S felébredni
Budapesten.
Ezt a fenyegető tömböt
Magam előtt lássam,
lessem?
Ó papírkereskedő úr
Ne vegye tőlem rossz néven,
Olyan
bús volt minden évem...
A naptárt, én tapintatlan,
A
takarítónőmnek adtam.
egész
héten törtem
A fejem, eszem gyötörtem
- Minthogy nem
volt egyéb bajom:
Vajon
Foghatok-e kezet
Tiszával
ezek
Után?
Bután
Könyököltem az
asztalra,
Jobbra-balra
Bámultam szórakozottan,
Alig
mozogtam,
De bensőmben forradalom volt,
Lelkemben a
honszerelem tombolt,
Amelynek Tisza neve sértés
Aztán az
emberi megértés
Lágyított, hogy olyan
Úriembert, mint Tisza,
komolyan
Megrendíthetek,
Ha nem kezelek vele. Beteg
Lesz.
Belehalhat.
Pilláimon megjelent egy csöpp harmat.
De viszont
magam
Is úriember vagyok, vagy mi az ördög,
S mit szól majd
kényes családi hadam,
Ha egy Tiszával kezet zörgök?...
Büszke
nagyanyám kitépné a haját...
És mit szólna a
saját
Lelkiismeretem,
Melynek nyugalmát úgy szeretem?
Magamban
némán
Tépelődtem e hazafias problémán
Egész héten. Borzasztó,
nemde?
Végre eszembe
Jutott, hogy nini, hiszen
Nem is
ismerem Tiszát személyesen,
A jó isten tudja, mikor
Kerül
köztünk kézfogásra a sor!
Megkönnyebbült lélegzetet vettem,
S
a nagy problémát felfüggesztettem.
Budára átmászni
Nem egy embert
látok,
Gyalogszánkó alatt
Görnyed az ő hátok.
Az ember a
szánkót
Hová viszi, vonja:
Budátlan Budára,
Messzi
Rózsadombra.
A Rózsadombnak is
A legtetejére,
Kell hozzá
egy félnap,
Hogy aztat elérje.
Ott leteszi szánját
És
lecsúszik rajta,
Miközben kéjesen
Liheg az ő ajka.
Nem tart
csak egy percig,
Míg így csúszik ő le,
Osztán húzza a
szánt
Vissza a tetőre.
Cipeli, elfárad,
Megizzad, nem
bánja.
S megint egy perc alatt
Lecsúszik a szánja.
Hát
ennyi az egész,
Hát így néz ki, mondom,
A téli boldogság
Fenn
a Rózsadombon.
Mennyit kell ott mászni,
Meddig kell
kinlódni,
Egy szép, könnyű percért,
Ó ember és ródli.
Mily
hosszú az útad,
Mily kurta a kéjed,
Mondd, hát nem olyan
a
Ródli, mint az élet?
S mondd, kedves olvasó,
Ily bolondot
láttál:
Rózsadomb tövében
Így magába kántál,
Így magába
kántál,
Tűnődik, elmélyed,
Ahelyett, hogy vígan
Ott
csúszkálna véled.
Nagyhercegek Szentpétervárott
Oly
boldogok télen és nyárott,
Ők, atyjafiai a cárnak,
Aranyba és
bársonyba járnak,
Egész nap egyebet se tesznek
Nagy csuporból
kaviárt esznek,
A pezsgőt meg vederből isszák,
S ha jő az
este, a kulisszák
Mese világa vár reájok
Fehér virágok, könnyű
jányok,
Ballerinák, tündéri tüllbe
Várnak ott az ablakba
ülve
Az operában, rájok várnak,
Kik atyafiai a cárnak.
Címeres
trojkán jönnek sorba
Virág van nálok nagy csokorba,
S gyémánt
van nálok bársony tokba
S három ló a trojkába fogva,
A három
lovon drága szerszám,
S szólnak: "Virág, gyémánt, címer,
szán,
Ló, nagyherceg, mind a tiétek!"
S a jányok, a
fehérek, szépek
Tanult hajlással komplimentet
Csinálnak s
máris csókot kentek
Nagyhercegek kis bajuszára.
A nagyherceg
tovább nem állja,
Viszi utazni és elérve
Párisba, megesküszik
véle,
A könnyű kis ballerinával.
Az én lelkem pedig
elszárnyal
Messzi-messzi Szentpétervárra,
Hol otthon sóhajt a
sok árva
Orosz hercegnő. Ó szegények
A csalfa
nagyherceglegények
Nem udvarolnak nektek. Drága
Orosz
hercegnő, tél virága,
Te finom, te halvány, te bágyadt,
Kiben
úgy suhannak a vágyak,
Mint a szellő a parkban este:
Ó én
vállalom örömest e
Szerepet, én megvigasztallak,
Hercegnőm,
hát sírást ne halljak.
Orosz hercegnő, jöszte, jöszte,
Látod
én nem vagyok oly büszke,
Bár csak hercegnő vagy, szeretlek,
Még
nőül is veszlek esetleg.
Heinrich:
Nagyúr-Bagyúr
az is rút,
Farkas-Barkas
az is rút,
Ella-Bella
az is rút,
Éva-Béva
jaj de szép!
Herczeg:
Nagyúr-Bagyúr
az is szép,
Farkas-Barkas
az is szép,
Ella-Bella
az is szép,
Éva-Béva
hm, hm, hm,
Heinrich-Beinrich
az is szép,
Vojnich-Bojnich
az is szép,
Egyáltalán
minden szép.
A többi
szerző:
Farkas-Barkas
az is szép,
Nagyúr-Bagyúr
az is szép,
Ella-Bella
az is szép,
Éva-Béva
hm, hm, hm,
Vojnich-Bojnich
no, no, no,
Heinrich-Beinrich
jaj de rút!
Heinrich:
Heinrich-Beinrich
jaj de szép,
Szerző-berző
jaj de rút!
Szerzők:
Szerző-berző
jaj de szép,
Heinrich-Beinrich
pfuj de rút!
Ítéletem
ez
ügyben kimondom nyiltan:
a
Vojnich-díjat adják nekem,
mert
se nem bíráltam, se nem írtam darabot.
Kiváló
tisztelettel maradok.
1.
Carnevál, ez a híres talián
Szerdán
sötét hajnalba
Kiment egy rozoga konflison
A nyugati
pályaudvarra,
Beült egy üres fülkébe,
Podgyászát a hálóba
rakta,
Kezével szétmázolta a homályt,
Amely rátapadt a
kupéablakra,
A vonat fütyölt, ő visszanézett
És köpött egy
vagy két csöppet
És így szólt: No feneegyemeg
Ide se jövök
többet.
2.
Kövessük a hasznos
elveket,
Teszem azt, tanuljunk nyelveket,
Mert annak
Csupán
előnyei vannak,
Ha az ember
Saját nyelvén cseveg az
idegennel.
Például
Milyen jó tudni dánul,
Vagy ha tudnék
spanyolul...
Óh a szemembe könny tolul.
Vagy ha tudnék
svédül...
Fejem a vágytól szédül.
Oh minden nyelvet
megtanulni,
Ez volna lelkem forró vágya -
No majd
eljárok ezután
A Népoperába.
3.
Ó hát csakugyan, valóban,
tényleg
Megadják az autótaxit
Budapest népének?
Ó hogy vártam kínban gondban;
Ha az
első megindul, aláfekszem
Meghatottságomban.
Csak hadd gázoljon halálra,
Mert épp
eleget éltem,
Ha ezt is megértem.
Az utcán idekint
Mit látok, mit
látok:
Kiragasztották megint
A Szalvátor-plakátot.
Hogy zúg
- hallga csak hallga -
A szomjas emberfalka
S
csurgó nyállal dől be
A meleg vendéglőbe.
És ellep minden
asztalt
S a nyájas és tapasztalt
Vendéglős sétál a
heccben
Mint az oroszlánketrecben
A szelídítő.
Ó milyen
üdítő
Lelkemnek ez a látvány,
Melyet csöndben, számat
tátván
Az ablakon át nézek.
A forgalomtól részeg
Pincérek
két kézzel tárják
München fekete nektárját
S a vendégek rögtön
bedugják abba
Az édes, sűrű, sárga habba
Az orrukat. Szemük
behunyják
És nyelik, nyelik, nyelik, el nem unják,
Fejük hátra
ájult s a nyakon
Ádám-csutkájuk jár. Hallgatagon
Állok
magamban kinn a járdán
A sörívó népet csöndesen áldván:
Ó
emberek, boldogok legyetek,
Sört igyatok, perecet egyetek,
A
bajuszról a habot nyaljátok,
Legyetek boldogok, halljátok?
S
mondjátok: Ááá... s mondjátok: Prozit!
S mindent, ami a sörhöz
tartozik.
Egy Zerkovitz-nótát is danoljatok,
Aztán fejetekkel
összébb hajoljatok,
Valami jó viccet meséljetek
Egyáltalában
boldogan éljetek,
A szerelemnek föl ne üljetek
Állásért és
pénzért nősüljetek,
S álljatok a fotografus elé
Arátokkal
mosolyogjatok belé.
Nézzétek meg a
mozi-szkeccseket,
Szivarfajtákról beszélgessetek,
S ha zord az
idő, mint Ázsiába,
Utazzatok le Abbáziába,
Ne olvassatok
könyveket,
Ne hullassatok könnyeket,
Lelketekkel ne legyen
dolgotok,
Mondom, legyetek mindig boldogok
Mint
februárba,
Mikor beledugjátok az orrotok
A sörös pohárba.
Jobb kezem írjad le nagy keservemet,
Egy
pár jó emberem, vagy jó komájaimnak,
Vagy csak magam tulajdon
árva szívemnek,
Szegény emberről mit kell tudni az világnak?
Jaj de régen robotolom az életet
Mint
szegény ember az állam szolgálatába,
És nem tartottam
szükségesnek
Dallokat összehozni, nem vagyok hivatva.
De azonban igénytelen hangulatomat
Nagyon
elővette bánatom aggálya,
Nincsen kinek panaszolni
magamat
Csendes éjszaka idehaza a magányba.
Hogy a Méltóságos Főkapitány
Úr
Rendeletére a Méltóságos Tisza István
Gróf Úr
ekszcelenciáját követem
A fővárosban jókor reggeltől számítván.
Mert ezidőszerint a munkást csorbítja,
És
a negyvennyolcat kirekeszti fegyverrel,
Egyszer már rá is lőttek,
mikor az ülés folyt,
Kérdem, mér nem marad otthon az ilyen ember?
De azóta a Méltóságos Tisza
István
Épségének semmi baja nem esett,
Noha kisérem feltünő
távolból,
Mint kirendelt dedektiv unom életemet.
A méltóságos Tisza Gróf úr népszerütlen
A
népeknél, tehát nem éri bántalom,
Erő és ügyességet
szolgáltatni
Egy ízben sem volt alkalmam, sajnálom.
Egy gyanús mozdulatot sem észleltem,
Csak
tekintetet lövelnek Reá,
A gróf úr Ő méltósága össze-vissza
sétál
Budapesten reggeltől estig fel- s alá.
Az elhanyagolás miatt a Méltóságos
Úr
Gondolom izgatott és nincs nyugta,
Fejét csóválgatja és
mint árnyéka
Rendkívül unatkozom az útakba.
Némelyik utcába feléje sem
néznek,
Pályájok után mennek kicsik-nagyok,
Azonban engemet
gúnyosan fixiroznak,
Mert ismer mindenki, dedektiv vagyok.
Magányos, néma szótlanságba haladok,
És
mindenféle okoskodással szórakozok,
Vizsgálom az auzlagokat és
hölgyeket
És reklámhirdetéseket, de már unom.
Minap is nagy hangversenyen voltunk
A
Vigadóba, egy kopasz kisbőgős játszott,
A zenét kedvelem, de itt
be voltunk csapva,
Én rögtön tudtam, nem cigány: a Pofáján
látszott.
Bevégzem dallomat, kérem a jó istent,
Meg
ne háborodjak keserves pályámba,
Méltóságos Tisza gróf is jobban
tenné,
Ha változást eszközölne politikájába.
Én nem vagyok
Ravasz,
Elárulom
Hogy
jön a szép
Tavasz.
Úgy jön mint egy
Bakfis,
Hallom
hangját,
S lélegzetét,
Azt is.
Friss ibolyát
Dobál,
Kinek kell
még
Művirággal
A bál?
Ki vinné még
Kérdem
A
korcsolyát,
Mely zörög a
Térden?
Ki sajnálja
Itten
A
kandallót,
Mikor fűt az
Égen a jó
Isten?
Egy kis páthoszt
Bérlek:
Ó
emberek
Örüljetek
Kérlek.
Mikor a
dél
Ragyog,
Eredjetek,
Sétáljatok
Nagyot.
Végy virágot
S
tűzzed
Gomblyukadba,
Hidd el, nem rossz
Üzlet.
S menj hajadon
Fővel
A ligetben
S
kezdj ki egy szép
Nővel.
Ne légy, kérlek
Ravasz:
Köszönj
neki,
S mondd, hogy itt a
Tavasz.
javaslatot,
Amely
a népre oly rosszul hatott,
Mely annyi bajt csinált, azt
a
Javaslatot Tisza megszavazta.
Most mind a kérges
Tenyerű
paraszt mérges,
És szabó, suszter, pék és lakatos
Nagyon
indulatos,
Orraik nyúlnak hosszúra
És bosszúra
Gondolnak,
ugyebár
A harmincéves korhatár
Miatt. Mind dühöng Tisza
ellen,
Istenem én gyöngébb jellem
Vagyok talán,
Mert
kedélyemen egyáltalán
Nem fogott
Hogy nem kaptam
választójogot.
A törvényt jól megértve
Egy csöppet se érzem
sértve
Magamat,
És nem sürgetem jogomat,
Sőt
Kérem az
istent, egyenesen őt,
Hogy részemre azt a
Kis választójogot
csak halassza,
Választani bármilyen édes,
De még nem vagyok
harminc éves,
És egyelőre
Beérem egyéb apró, dőre
Dolgokkal.
Adj istenem
Még néhány szép tavaszt,
Mely arcomra pírt és
mosolyt ragaszt,
Adj tavaszt, ingerlő szellővel,
Kedves,
könnyelmű nővel,
Ki karját karomba befűzi,
És udvarlásomat
betűzi,
Ó adj tavaszt dallal, füttyel,
Kevés bajjal, nem sok
üggyel,
Adj virágot gomblyukamba,
S pénzt, papírba és
aranyba,
Mellyel lehet kelni útra,
Venni egész füzet
jegyet,
Ülni hajóra, vasútra,
Nézni tornyot, vizet,
hegyet,
Messzi ünnepekre járni
És a boldogságra várni.
Várd
meg hát, na várd
Istenem, hogy szolgád boldog lesz-e,
S told
ki kérlek, told ki messze
A harminc éves korhatárt.
Olvasóink közül
Fel fog tünni
soknak,
Miről megemlékszik
Lapunk jelen száma:
Hogy
valamiféle
Ünnepjük van máma,
Ismétlem, ünnepjük
Van a
magyaroknak.
Vagy tévedtünk volna?
Lehet, de hát
mégis,
E tavaszi napon,
Mikor még nincs hőség
Bizonyos
szavakat
Szoktak lanszírozi,
Azt hiszem: szabadság,
Aztán
egyenlőség,
Sőt testvériség is.
Sőt úgy rémlik, mintha
Valamikor
régen
Zászlókat láttam vón
Kidugni sok házon
S jött egy
tanár vagy pap
Hogy ott szónokoljon
A piac közepén
A jámbor
vidéken.
És friss diákokkal
Volt teli a
járda,
S a gimnáziumban
Visítva szavaltak
S énekelni
kellett
Szopránnak meg altnak
S gombostűvel ránk volt
Szúrva
egy kokárda.
Talpra magyar... soha...
Petőfi, ő
Kossuth...
Drágább rongy élete...
Esküszünk... lemossuk...
S
több efféle, mit már
Csak halványan sejtek,
S miket, ahogy
illik,
Lassan elfelejtek.
Pedig de szép dolgok
Míg gyerek az
ember:
Haza és férfiak...
Szív honszerelemmel...
Szép volt
ilyen napon
Kartonkokárdával
A friss szélben jőni...
Minden
tekintetben
Rossz dolog felnőni.
van
istenem,
Ez a kikelet, ismerem.
Az édes kikelet, azaz
Még fájóbb
szóval a tavasz.
Most szép idő van, szép idő,
Az ég
kék, mint a kékítő.
Az utcán sok nő látható,
A benzin
szaga átható,
A fák a járdán rügyesek,
Az ágat
nyesik ügyesek,
A fák alatt pad is vagyon,
Ráülök s
magam otthagyom.
Felrántom a nadrágomat,
Keresztbe
teszem lábomat.
Nos és tüdőm nagyot sóhajt,
És lelkem
sok mindent óhajt.
Jó lenne lenni tengeren,
Bár viharos,
megengedem.
Jó lenne finom kert ölén,
Hajolna sok
virág fölém.
Jó lenne a szép idegen
Városokban
járni nekem.
Jó lenne egy úgynevezett
Metresz, ki
csókolni vezet.
Ki oly szép, mint az istenek,
S oly
kedves, mint egy kis gyerek.
S jó lenne csekk-könyv mindehöz.
Mit
könyvtáram rég nélkülöz.
Jó lenne az egyszerű rét
Füvén sétálni
szerteszét.
Jó lenne vígnak látszani
És
gyermekekkel játszani.
Jó lenne tudni keveset
Drinápolyról,
mely elesett.
Lukácsról, aki nem megy el,
Kit Bécs
oly őrülten kegyel.
Nem tudni ezt, azt és emezt,
Nem tudni
mi az: Budapest.
De szép idő van, istenem,
Ez a
kikelet, ismerem.
Bár megütöttek egy-két tarkót,
De én
azért el nem itélem,
Kik eldobták a tintatartót.
Tán nem jól céloztak: az ajtó
Felé
akarták dobni, csakhogy
Másfelé ment a tintatartó.
Ó én megértem a magyart, ó:
Méregbe
jöttek, mert meglátták,
Hogy előttük a tintatartó.
Kell itt az arcra egy kis barkó,
Kell
itt a balszemre monokli,
De minek itt a tintatartó?
A cipőre a gummisark jó,
Jó
terckirálybélára menni,
De mire jó a tintatartó?
Jó a tüdőbaj ellen Arcó,
Katzenjammeről
jó a szóda,
De miről jó a tintatartó?
Előttem is egy tintatartó,
Ha ránézek,
elfog a bánat,
S ez a bánat örökké tartó.
Minek írni a sok magyar szót...
Csak
tudnék valakit gyűlölni,
Hozzávágnám a tintatartót.
1.
Nikita, te konok,
Szkutarit
bevetted keddre,
Ezért babért fonok
A fejedre.
Én a babért
odaadom neked,
Te osztán viselheted,
Vagy átnyújthatod a
hatalmaknak,
Ha pénzbeli kárpótlást adnak.
2.
Jön a május első,
Örül az én
belső
Részem ennek,
Mert a csúnya házakból a népek
Kilépnek
És
a szép ligetbe mennek,
Jaj, nem azért mennek, mintha
Oly
fontos lenne a zene,
Kék ég, zöld lomb, madár, hinta, -
Hanem
fizetni kellene
A háziúrnak,
S nem tudnak megfelelni
ennek,
Ezért osztán a házból kimennek,
És a ligetbe indulnak.
3.
Ki mondja meg,
Mi az
nekem,
Hogy az orosz
Cár elmegy-e
A berlini esküvőre,
Vagy
nem megy el?
Tudják-e, hogy
Mi ez nekem? -
Nekem ez
mindegy.
A lapok históriával teli
Vannak,
De
rám nem sok hatása van
Annak.
Skutari képe innen borzasztó
Halvány
S
oly jelentéktelen minden, ami
Albán.
S a színházakban fellépő sok
Német
Nem
érdemli a pénzt, e nemes
Fémet.
Kibékülnek-e vagy se
A pártok,
E
gonddal magamnak sokat nem
Ártok.
S mit akar egymástól Lukács meg
Désy,
E
kérdés magát lelkembe nem
Vési.
Mert észrevettem, most vettem
észre
Éppen,
Hogy milyen szépen süt a nap, milyen
Szépen.
Hogy ez a május és virulnak a
Völgyek
És
mindenütt sétálni mennek a
Hölgyek.
Kis lányok, meg kisasszonyok,
meg
Dámák,
Mint képek, melyek körül nincsenek
Rámák.
Fehér a ruhájok és piros
a
Szájok,
Feltűnő hosszasan nézek
Rájok.
Uram, önöknek én
egyet
Mondok:
Fölöslegesek a gondolatok s a
Gondok.
Hagyjunk minden komoly dolognak
Békét
S
élvezzük az életnek ezt az
Ékét.
Habozó lelkem, bánatom, sok
bús
Könyvem,
Most lemondok rólatok, még pedig
Könnyen.
Semmise kell, csak legyen
szerető
Párom,
Szemem behunyom, Madame, jöjjön,
Várom.
Történt valami ezen a héten,
Ami
nagyon jól esett nékem,
Az, hogy birtokba vette Ada-
Kaleht az
én szép hazám hada.
Az én szép hazám hada a zsandár,
Nincs
is félelmesebb katona annál.
Nem is csudálom a török haderőt,
Hogy
megretirált négy zsandár előtt.
És nem négy zsandárunk van,
hiszen
Összesen van vagy ezer, azt hiszem.
Ennyivel lehetnénk tán a mai
Viszonyok
közt a világ urai.
De tekintetes Rendek és Karok,
Én itt
nem csúfolódni akarok,
Hanem lelkemnek friss és szelíded
Örömét
öntöm, olvasó, elibed.
Ada-Kaleh, e bájolóan hangzó
Név
fölötti örömemről van szó.
Imádom ezt a szép ki szigetet,
Melyhez
diák-fantáziám ügetett.
Mely a romantika peremén kéklett,
S
imádom most is, hogy a miénk lett.
Ó egy pici kis föld e hazában,
Mely
csakugyan vad, istenigazában.
Ahol tündéri még az állapot
Ahová nem
járnak még a lapok,
Ahol nincsenek kéjes kávéházak,
Kártya,
lóverseny s más alacsony lázak.
Se villamos, se telefon, se boy,
Se
színház, amely oly izgalmas, oly...
És nem jönnek az utcán ismerősök,
Kiknek
közeledtére libabőrzök.
Se korzó, se Gerbeaud, se Stefánia-út,
ó,
Se Ritz, se tenisz, se hooky, se autó.
Én az én hazámból nem vágyom
el,
Rájöttem, hogy itt élni s halni kell.
Ada-Kaleh, szívem, a dobogó
Örül, hogy
rajtad a magyar lobogó.
Ada-Kalehra, oda megyek lakni,
Csak
lesz egy nő, kitől csókot is kapni?
A mentők, a mentők
Nagyon jó
emberek,
A mentők, a mentők
Egész nap mentenek.
A mentő, a
mentő
Ha úr vagy, vagy paraszt,
Kimenti zsebedből
A sok
mentő-garast.
A mentők, a mentők
Nem mentegetőznek
A
mentők, a mentők,
Elfogadni győznek.
A mentő, a mentő.
Ha
elgázolja a pénzed
A mentő, a mentő,
Vigasztalódj meg
kérlek,
Hisz mindnyájunkat érhet,
A mentő, a mentő.
Este jött
a
Parancsolat
Csukaszürke
Pecsét alatt.
Bajuszt kell
most
Okvetlen
Viselni a
Hadseregben.
A hadsereg
Szépen
néz ki,
Elül is lesz
Copfja néki.
Három árva sír magába
Három előkelő
árva
Stefánia, Klementina
S Lujza mintha sírna-rína.
Hogy éjjel a sírból atyjuk
Fölkel, nem
igen mondhatjuk,
S akkor se hozzájuk menne,
Inkább egy Bal
Tabarin-be.
Sírva borulok asztalomra
Egy krajcárt
sem tartalmazok,
Újévkor elraboltak mindent
Betörők, tolvajok,
gazok.
Első koronám egy rikkancsnak adtam,
Az utolsót a vici
vitte ki -
De majd jövőre én megyek le hozzá
S boldog új
évet kívánok neki.
Krematóriumot csinál
A főváros
tanácsa,
Így lesz belőlünk egykoron
Hamuba sült
pogácsa,
Hamuba sült pogácsa.
Ha meghalok, ha meghalok
És alszom,
mint a bunda,
Kikisérnek majd engemet
A krematóriumba,
A
krematóriumba.
És átvesz ott a könyvelő
Mindkét
szemében könnyel
És keresetlen szavakkal
A főkönyvben
elkönyvel,
A főkönyvben elkönyvel.
És iktat majd az iktató
Hogy átvett
engem tényleg
S egy rövid gyászbeszéddel át-
nyújt a
tüzilegénynek,
nyújt a tüzilegénynek.
Tüzilegény markába köp
S alám fűt
drága szénnel
És addig fűt keservesen
Amíg elégek én, el,
Amíg
elégek én, el.
Kis-angyalom, kis angyalom
Tudom, hogy
sírni fogsz ott -
Sírom fölé ültess egy szál
Salgótarjáni
kokszot,
Salgótarjáni kokszot.
Mindjárt itt lesz újesztendő,
Újesztendő
mindjárt itt lesz,
És ilyenkor mit tesz Isten,
És ilyenkor
isten mit tesz.
Aki jó volt egész évben,
Aki izzadt,
aki fáradt,
Az kap most újesztendőre,
Kap, tényleg kap egy
naptárat.
Kap a laptól, hol fizetett
Elő egy
éven keresztül,
Kap a klubtól, kap a banktól
És kap a Fehér
Kereszttül.
Benne lesz a Zeppelin gróf,
Akit a
szél vígan lóbáz,
Benne az év halottai,
Benne az Uralkodóház.
Benne lesz az új házelnök,
Benne lesz
a kis Messenger,
A leghosszabb ház New-Yorkban
És a
legkövérebb ember.
Alfonz király Budapesten,
Siófoki
szépségverseny
És Szabolcska Mihál verse,
Nem pediglen az én
versem.
Kossuth Ferenc és Szterényi
Egymás
oldalán feltünnek,
És a bélyegilletékek
S minden izrajlita
ünnep.
Most magamhoz kell itt szólnom,
Úgy
hat én reám a naptár:
Jó poéta nem kapsz naptárt,
Jó poéta
sose kaptál.
Jó költő, nincs bankbetéted,
És
nincsen fehér kereszted,
Senki, senki naptárt, naptárt,
Útnak,
útnak nem eresztett.
Nem vagy, nem vagy elő, elő-
Fizetője
semmi lapnak -
A te törzsed amaz Ázrák,
Akik naptárt
sose kapnak.
Olvasom, hogy Zeppelin leng,
És hogy
Blériot suhan,
Latham, Wright és Lambert szállnak
És Kutassy
lezuhan.
Kutassy az elszánt férfi
Máma megint lezuhant,
Ezt
a kis hírt minden reggel
Úgy kapom mint a zuhanyt.
Csak nem
értem azt az egyet
Úri becsületszavamra
Hogy tud mindig
lezuhanni
Mielőtt még felzuhanna?
Oh Steinheilné, szép
Steinheilné,
Ünnepelnek, mint egy szentet,
Amióta az
esküdtszék
Minden vád alól felmentett.
Oh Steinheilné, szép
Steinheilné,
Véres tündér, drága démon,
Hódolatot, hő
rajongást
Az egész föld csak beléd nyom.
Már imádlak én is, én
is,
Bűvös lényed csábit, éget -
Istenem, mily szép halál
vón
Oltárhoz vezetni téged!
A fővárosnak
Megjött az eszi
A
tejet házi
Kezelésbe veszi,
Igazgatónak
Kajlingert
megteszi.
Rosszul megy Györgynek, a Péter
fiának,
Aki trónörököse Szerbiának.
Rosszul fizetik az uralkodást ott,
Zaciba
kell vinni jogart, palástot.
Nem vehet Gyuri reggel gallért, tisztát
S
bántják ezért a pesti humoristák.
Sóhajtok érted egy szép hosszú h-val.
Hej
Gyurka mi lesz majd a koronával?
Smucigok a szerbek, én félek egyre,
Hogy
csak ötven fillért tesznek a fejedre.
Elvitt engem két paripa
A Casino de
Paris-ba,
Ott éldegél fesztelen
Egy nő, aki meztelen.
Kedvelem én a szépen nőtt
Leplezetlen
meztelen nőt,
Oh és most itt láthatom
Mint Tavaszt a
színpadon.
Perverz vággyal ültem ottan
S hogy
lejött, megszólítottam:
"Úgy vágyom ruhástul önt
Látni
egyszer idefönt."
Elpirult szegény felette,
Kis ujját
szájába tette:
"Felöltözve, jó uram,
Nagyon szégyelném
magam."
Ó istenem
Te nem
Is tudod, milyen
boldogtalan vagyok.
Nézz le, az utcán pocsolya ragyog,
A
járdán sár van, ragadós puha,
Az ég oly szürke, mint a
rabruha,
Az eső szálai lefele szállnak,
Mint az életúnt hosszú
cérnaszálak,
Az uraknak esernyő a kezében
Orrukat fujják s
köpködnek kérlek szépen,
S a hölgyek lába mászik, nem
tipeg,
Galucsniba dugták cipellőiket,
A rendőrökön csuklya
van, viaszkos vászon,
Úgy állnak, mint a végzet, kérlek aláson,
S
a konfliskocsison három kalap,
Búsan konyul le a feje három kalap
alatt.
Szegény rikkancsnak a lapja elázik
Egyik kávéháztól a
másik kávéházig.
Megállok én az utca közepén
És fáj a szívem
és tüdőm és epém
Ó én az élettől nem sokat várok,
Pénzt nekem
nem adnak a bankárok,
Nem lesz soha izmos Mercedeszem,
Palotából
és yachtból sem eszem,
S a nők, a sok finom és kecses
állat,
Szívemtől, lelkemtől oly távol állnak.
Utazni sem tudok
(habár
Szeretek) pénz nélkül mint a madár
De mégis, ládd, az
ember oly konok,
Illuzióim vannak. Szép sablonok
Melyeknek
mindig örülni lehet
Így például szeretem a telet,
Mikor a hó
alszik a tető felett,
A tornyokon, kupolákon, lámpákon.
S oly
altató szép ez, mint a mákony.
S az ember lába alatt is hó
zenél,
S a kalap karimáján is hó henyél,
S a mellünkre is
hópehely lebeg:
Fehér csillagok, keresztek, rendjelek.
Oly
szép a város, hogy rá nem ismerünk,
Alig hallani, hogy
jövünk-megyünk.
Halk élet, mint varázslat, tiszta álom,
Szívem
városát már-már megtalálom.
Ó istenem, csak egy szavadba
kerül,
Szólj az angyalnak, ki a felhőbe ül,
Egy kis párnacihát
szakasszon széjjel
S a fehér pihét szórja le ma éjjel.
Képviselőnek
Föllép most sok alak,
Én
is föllépnék
Egy riaszt vissza csak:
Attól félek
hogy
Megválasztanak.
Ami oly szokatlan nálam,
Most népdalra
nyílik szájam.
Dudolászok a tifuszrul
Amelybe Pest
belepusztul
Míg a város gyógyítással
hitegeti,
Hitegeti,
Csalogatja,
A tifusz a
lakosságot
Kütegeti
Halogatja.
Lasker doktor ül, ül a széken
És az
asztalra könyököl,
Ki így merengne, ilyen szépen,
Nincs oly
költő s nincs oly ökör.
Mereng s órára múlik óra,
S ez a
merengés ah, helyes,
Mert harmadnapra virradóra
Egy parasztot
odébb helyez.
Most Schlechter doktor kezd merengni
És
gondol mindent, ami szép,
S két nap alatt csodát fog tenni:
Az
egyik bástyával kilép.
Ülnek tíz évig, húznak sokszor,
A
játszma vége lesz remis
És Lasker doktor, Schlechter
doktor
Elölről fogják kezdeni.
Nem ajánlom, nem ajánlom,
Hogy valaki
Luegertől
Órát lopni most próbáljon.
Azt olvastam máma,
Hogy a Lueger
órái
Meg vannak számlálva.
Véget ért a, véget ért a
Budapesti
farsang,
Nincsen több vicc, nincsen tréfa,
Koncerteken fals
hang.
Nem jajgat a Vigadóba
Beregi, az Oszkár,
Oszt nem
búvunk viganóba
És álarcba most már.
Nem illegetjük
farunkat,
Elég volt a bálból,
Nem szijjuk a szivarunkat
Már
csörgőszipkából.
Már bűnbánók lettünk lassan
Mint a szép
Haverda,
Hogy folytassam, hogy folytassam,
Kedd után jön
szerda.
Szerda fejemre hamvazott,
E gondolat heccel,
Hamutartó
miért is vagyok
Minden évben eccer?
Debrecenbe kéne menni,
Pulykakakast
kéne venni,
Vagy Párisba kéne menni
Chanteclerhez jegyet
venni.
Itt van végre, végre itt van
Bemutatják
hát Párisban,
Bemutatják végre Rostand
Chanteclerjét mostan,
mosztan.
Hej Párisba kéne menni,
Chanteclerhez
jegyet venni,
Ottan ülni lázban, frászban
A Porte-Saint-Martin
színházban.
Istenem, ha ott volnék, hol
Rostand
végre kukorékol,
Ugat, csipog, béget, nyávog,
Hápog, röfög,
bőg és gágog,
A szemétdombot ha látnám,
Az volna a
legszebb látvány,
Elillana minden gondom
A párisi
szemétdombon.
Hej Párisba kéne menni,
Chanteclerhez
jegyet venni...
Nem. Sok volna a gyönyörbűl
Az a függöny föl
nem gördül.
Mit tudom én, milyen terv ez,
Mi közöm
a Chantelerhez,
De mintha az életembe
A Chantecler belemenne.
Olyan régen sért már vérig,
Hogy
hirdetik, hogy igérik,
Én úgy vártam, én úgy féltem,
Körülbelül
annak éltem.
Oh Chantecler, régi álmom,
Hogy
beteljél, nem kívánom,
Maradj meg egy szent darabnak,
Mit soha
elő nem adnak.
Az ősz mikor eljő
S ríni kezd a
felhő,
Blériotnak szíve fáj,
Búsan, halaványon
Ül a
monoplánon,
Messzi néz, hol kék a táj,
Utazó darvakkal
És
más madarakkal
Ő is mintha érezné:
Nem szabad
megállni,
Szállni kell most, szállni
Messzire kelet felé.
Ej haj hová menjek ma este,
A darabok
valami jók:
Csuhaj, a Szűz megy a Magyarban
S a Királyban
Tilos a csók,
Hová menjek pikánsat látni,
Emerra vagy amarra
-
Úgy állok itt a színlapok közt,
Mint a Buridán
szamarra.
Nagy a muri, nagy a vásár,
Nagy a
cécó, sőt a cócé,
Ki a cigányok királya:
Rácz Laci, Radics
vagy Kóczé.
Szép cigányok összegyűlnek,
Muzsikálnak,
hegedülnek,
Sír a banda száraz fája,
De szomorú a nótája -
Nem
kap koronát, csak hatost
A cigányok nagy királya.
Írta: Jókuti (Löbl) Vilmos
Ezen évnek március havában
Szörnyű
rémtett történt Szabadkában,
Márciusban Szabadkán kibujt sok
rügy,
Akkor bujt ki a Haverda-ügy.
Szegény úrnő, özvegy
Haverdáné
Meggyilkolták őt egy estefelé,
Lelőtték szőlőhegyén
egy este,
Mely saját tulajdonát képezte.
A tettes volt Jánosi
Aladár
Akasztófavirág és jómadár,
A dúsgazdag matrónát
megvárta,
Revolveréből több lövést tett rája.
Az ártatlan úrnő nem sokat haldokolt,
Az
egész környék uzsorása volt,
Befogadta a családi sírbolt
A
rendőrség nyomozást indított.
A nyomozás szép eredménnyel járt,
Néhány
hónap múlva az összes bandát
A rendőrségtől
letartóztatták
Jánosit, Vojtát és a Mariskát.
Jánosi e kétes exgzisztencia
Állandóan
pénzelte őt Mariska,
Gyilkosságra azért volt lelke,
Mert
Haverda Mariska fölheccelte.
Egy jellemtelen züllött társaság,
Mely
csupa alávaló gonoszság,
Vojta is mint bűnrészes gyanánt volt,
A
szép Mariska köztük "Démon" volt.
Klein Pál Lipót is közéjük jutott,
Mert
Popper J. alibit igazolt,
A bíróság velük hamar végzett,
Félév
múlva főtárgyalásba kezdett.
Jánosi Aladár az úri gyilkos
Beismerte,
hogy ő a főcinkos,
Multjára hivatkozott könnyezve,
Sikkasztásért
többször elítélve.
Haverda a veszedelmes személy,
Kinél
anyagyilkosság egy szeszély
Ő rendelkezik a legtöbb
ésszel,
Viszonyt folytatott dr. Winkler ügyésszel.
De Mariska a cinikus "Dämon"
Mindent
tagadott a végtárgyaláson.
Ugyanígy viselkedett Vojta,
Az
esküdtbíróságot héklirozta.
Őrájuk már mindent kinyomoztak,
A
fogházban levelezést folytattak,
A törvényszék ezért
bizonyára
Őket külön pénzbírsággal sújtja.
[Kegyednek, mint itt láthatja...]*
Kegyednek, mint itt láthatja,
Szerencsés
a csillagzatja.
Odafönt a sors könyvében
Boldogság van írva
régen.
Aj, de szép!
Sose higgyen az álmoknak,
És a csalfa
ábrándoknak.
Ügyeljen a valóságra,
Hallgasson a szívjóságra...
C,c,c! Hallga csak.
Fennhéjázó és szeszélyes
Ne legyen,
mert ez veszélyes.
Pletykaságért könnye csordul,
De majd
minden jóra fordul.
- Jézus Mária, de megijedtem.
Ne higgyen a hízelgőknek,
Ők csak a
készpénzért jönnek.
Ám ha vásárol sorsjegyet,
A számokat
jegyezze meg.
(Bután csóválja a fejét.)
Utazni fog nemsokára,
Útjában
szerencse várja,
Levél áll a házhoz önnek,
A levélben hírek
jönnek.
Jaj de gyönyörű szép, hogy a jó isten áldja meg!
Jövendőbelije hol van,
Egy szép barna,
a távolban.
Kegyed nevét sóhajtozza.
Kegyed szívét óhajtozza.
(Kezeit szívére szorítja.)
Ezen személy nem lesz álnok,
Ő nem
ismer csalfaságot.
Minden csókját által adja.
Önt csakhamar
ott nem hagyja.
Az a személy finom jellem,
Szivében igaz
szerelem.
Boldogságát megtalálja.
Így szól az ön planétája.
KÖTETBEN KI NEM ADOTT ALKALMI VERSEK, RÖGTÖNZÉSEK
Levél
egy
kizárt diákkisasszonyhoz
Igen tisztelt diákkisasszony,
Fogadja
bús részvétemet,
Mert, hogy ön nem lett praematurus,
Beiratkozni
nem lehet,
...Bezárták hát - ah - mindörökre
A
vonzó, misztikus kaput,
Amin keresztül oklevélhez,
Tudáshoz,
katedrára jut.
Szomorú, tényleg, szerfölött ez,
De már segítni
nem lehet,
Még egyszer kérem, szép kisasszony,
Fogadja bús
részvétemet...
...Le kell hát vetni egy sóhajjal
Szemüveget,
reformruhát,
És a konyhához visszatérni,
Mi csúf, unalmas,
szörnyű fád,
A "doktor" címnek vége... vége...
Ah,
füstbe ment a nagy jövő:
Bonckés szelíd varázsa helyett
Megint
a kézimunka jő...
Stoppolni fogja könyes szemmel
Az öccs
harisnyáit tovább,
Az öccsét, aki háborítlan
Kerülgeti
professzorát...
Hanyagok, léhák a fiúk mind,
De ön tanúlna,
ugyebár?
A tanúlás boldogság önnek:
Szerelem, illat,
napsugár...
...De hát ezen tűnődni késő,
Fordult a sor, könny
nem segít:
Majd bújja főzőiskolában
Szakácskönyvek
rejtelmeit...
A staffirungot várja buzgón,
- Mint azt
mamája tette rég -
Szerelmi dalt dudolva, ami
A
boldogságról mond regét...
...Igen, kisasszony, ön boldog
lesz,
Egy rózsaarcú házilány...
...Ne is legyen komoly tudós
ön,
Úgy szép, ha csacska és vidám...
S ha vőlegény jön majd a
házhoz,
(Hisz majd csak megjön valaki!)
Hogy érettségit is
tett egyszer -
Kérem, ne mondja meg neki!...
I.
Ah, itt az ősz... s én újra érzem
Az
ősz komoly hangulatát.
S rónám a rímeket tűnődve,
Miket a bús
hangulat ád.
Vándormadárról, falevélről
Úgy írnék
most szívem szerint!...
De strófáim sóhajba fojtom:
Alkalmi
múzsám másra int:
...Az emberek nem mind poéták,
S az
ősz: egy nagyszerű idény!
A pesti élet akkor ébred,
Mikor a
föld aludni mén.
A kőszínházak sorra nyíltak,
A
primadonna itt van, itt:
Kulisszák misztikus világa
Kitárja
bűvös titkait.
És gukkereknek sortüzében
Hangos
csók-bombák közepett
A primadonnák közt foly ismét
Sok
liaojangi ütközet...
Csillár ragyog, bódít a tánc, dal,
Tapsol
lelkes klaqueur-tömeg,
S a fővárost a színi évad
Izgalma, láza
ejti meg.
...Csak egy kőszínház hallgatag
még,
Színpadján ásít szörnyű csend,
Kulisszái némák,
sötétek:
Ah, zárva még a parlament!...
A primadonna Geszt virányin
Bolyong
merengve szerteszét,
S, mely elzsibbadt a
nadrágzsebben,
Pihenteti erős kezét...
S klaqueurök, hallgatag statiszták
Kedves
csapatja is pihen:
Piheni fáradalmait ki, -
Amikről nem
tud senki sem...
...De nem pihent a boldog Belgrád
A
koronázó hét alatt;
És végbement az ünnepélyes,
A történelmi
pillanat.
Újjongó népre szórta fényét
Péter
fején a korona:
Minden bizonnyal boldogabb lesz
Ezentúl
szerbek szép hona...
A szerb sertések jobban híznak;
Nem
lesz hideg, ha jő a tél;
S az éhezők vígan koplalnak
A
koronának fényinél...
II.
Lujza néni, Lujza néni
- Mint
egy kis királyleány -
Megszökött a hű lovaggal
Csöndes
nyári éjszakán.
És azóta Lujza néni
Egyre szőnyegen
forog;
Lujza néni ép eszén most
Összevesznek doktorok.
Egyik mondja: Lujza lángész!
Másik
mondja, hogy: bolond;
A királyi udvaroknak
Szörnyű szégyen,
szörnyű gond...
...Nem bolond a vén királylány;
Mattasich
sem... vaj' ki hát?
- Hogy annyit beszélsz őróluk:
Te
vagy bolond, nagyvilág!...
III.
Hull a levél, a rózsa hervad,
S letört
a büszke bookmakerhad...
Az arca bús, a szeme könnyes,
És
fölsóhajt a szegény "könyves":
"Mi kék az ég, mi zöld a gyep
még!...
Oh, ha tovább is könyvelhetnék!
A ló vígan fut, -
áll a tét...
Miért nem kértem engedélyt?!...
Mi boldogság volt "közvetítni":
Sokat
nyerni, sohsem veszítni...
- Mit ér az édes szenvedély,
Ha
nincs rendőri engedély?...
Rabolni, csalni jámbor népet:
Engedéllyel
nem volna vétek...
S nem vón' bajom ilyesmiért:
Oh miért
nem kértem engedélyt?!"...
Ki messze, messze vagy, kinek hajója
még
Nem indult vissza, bár innét elszálla rég,
Mosolygó ég
alatt, kék óceán felett:
Engedd meg, Apponyi, hogy üdvözöljelek.
Hadd üdvözöljelek: kinek elméje nagy,
Aki
dicsőségünk beszélő szobra vagy,
Kit hódolat fogad, lábához húll
virág,
Akit körülrajong a boldog újvilág...
Kincset sovárgó nép csak téged hallgat
ott,
Ki bűvös ajkaid kincsét pazarolod!
Csak téged néz a szem,
csodál a yankee-agy:
Világkiállítás látványossága vagy!
Az egyesült elnök vendégeül fogad,
S
szájtátva élvezi bűbájos tósztodat...
S a millió magyar, ki ott
künn nyomorog,
Köríti boldogan babérral homlokod...
S a szabad szellő, mely - szerinted
- megcsapott:
Híreddel még soká fog szálldogálni ott!...
...Ah - és elgondolom, hogy
visszajössz megint,
És könnyel telt szemed merengve
széttekint...
Sóhaj remegteti varázsos ajkaid:
Hiszen se fönt,
se lent nem méltányolnak itt!...
Programod megható, mögötted szép a
múlt,
S szép a neved, mit a yankee is megtanult...
Mégis -
csatlósaid elhagynak hűtlenül,
S a "vaskezű" fiú a
bársonyszéken ül...
Elég - a példa fáj!... s, míg
rímeim rovom
Oh, nagy Cyránónk, én borongok sorsodon...
A
gascognei lovag te vagy, te vagy magad:
Másnak súg, mást segít -
és ő hátul marad...
...Én nem csodálkoznám, s nem venném
rossz neven,
Ha ott maradnál kinn, túl messze tengeren...
Ha
gondolnál egyet - és nem jönnél soha
Hazádba vissza, mely
hozzád oly mostoha...
Az évek szállanak... - már szürkül
hajzatod:
Elvesztett múltadat kárpótolnád amott:
A kedves
yankee, ládd; szeret, becsül, imád...
Az újvilági nap ah,
földerülne rád!
...Maradj, maradj tovább! Maradj örökre
ott:
Ott újra fölragyog kialvó csillagod!
...Majd a szabad
szellő súg programot neked,
S meghódítod vele a yankee szíveket!
S talán - nem, biztosan! - ha
programot cserélsz;
Mindenki rád szavaz - az elnökük te
lész!...
Neved ragyogni fog, világot elvakit...
Szobrod lesz
egykor ott - mint Washingtonnak itt!...
A művészi körútnak vége,
A
hősszerelmes itt van, itt -
Hát megnyithatják holnap
reggel
A nagy kőszínház ajtajait.
Unalom, csend, sötét nagy árnyak
-
Eltűnnek mind egy perc alatt:
Előadásait megkezdi
A
legkitűnőbb társulat.
A primadonnák fölvonulnak,
S a
primadonnák pártjai,
És a statiszták és a - súgók...
Lehet
hát újra játszani!
Ah, nagyszerű repertoár jő:
Lesz
prémiér is, nem kevés;
A szerepét mindenki tudja,
Pompás a
bécsi rendezés.
Az összjáték - az itt kitűnő!...
A
színpad márványtól ragyog;
És beütnek - honi szerzőktől!
-
Operettek, bohózatok...
Ah, hogy tudnak szavalni itten,
-
Belé a szívünk is örül -
S tojástáncot bravúrral járni
A
sok kényes kérdés körül...
S mily szerencsés e múzsahajlék;
A ház
nap-nap zsúfolva van,
S a hírlapok minden dolgáról
Kommünikéznek
boldogan...
Nyilvánosságban
sütkéreznek
Kulisszatitkok, intrikák...
...S a sok szereplő
népszerű lesz -
Mint Kóburg Lujza, mint Fedák...
S legyen főhős, vagy csak statiszta:
Él
vígan, mint egy kiskirály;
Személye szent és sérthetetlen,
S a
gázsi gazdagon kijár...
Nagy lélek? Tiszta kéz? Vasjellem?
Ezt
fontolóra nem veszik;
- A népszerűség itt az első:
A
szép szakáll, s a chic, a chic...
S tudás, tehetség, érdem helyett
Minálunk
- hisz tudják önök -
A karból főszerephez juttat
A
két erőszakos könyök...
...Boldog, ki népet képviselhet,
Ki
szavaz, tapsol és derül;
Boldog ki ekkép szerepelhet:
(Zajos
helyeslés jobbfelül)...
...Csak te, te nem vagy boldog ezzel,
Én
jámbor, én szegény hazám!
Mikor komédiáznak véled:
Akkor
sajnállak igazán!...
I.
Dunaparti nagy ház egy kicsiny
zugában
Összegyülekeztek hétfőn egynehányan
Fínomabb kurucok,
s kormánypárti vének
Megható és kedves ünnepet ülének.
A föntisztelt urak csöndesen,
suttyomban
Vén kuruc leventét ünnepeltek ottan,
Ki egy
nagyszerű, egy történelmi órán
Enyhe békét szerzett harcok
dáridóján.
És a vén leventét, kit mindenki
tisztel,
Üdvözölte halkan a márvány-miniszter
S a kezébe
nyomta loppal a kis érmet:
"Harcok írójának - béke
szerzőjének."
És a bájos érmet az öreg levente
Mélyen
megrendülve a zsebébe tette...
És a többiek, kik megjelentek
ottan,
Éljent suttogának, szintén meghatottan...
...S míg a szív itt rezdül, míg az éljen
zendül,
Profán lárma hangzik a szomszéd terembül;
Vaskezű
zsarnoknak szélsőbali nyelvek
Ünneprontó zajjal háborút izennek.
Zoltánok rikoltnak, s mint vésztjósló
kuvik,
Harsog harcok hőse, harsány hangú Kubik...
...Az
ünneplők pedig, végin béke-tornak,
Megkönnyebbült szívvel, lassan
szétoszolnak.
S méla akkordképpen könnyek
folydogálnak
Szürke szakállába jó Thaly Kálmánnak:
Könnyekig
meghatva, ah, a Béke atyja
Korán sírba szállott magzatát
siratja...
- Most pedig, mint illik, a művészi
kézbűl
Egy más férfiúnak új, szebb érem készül.
Rá egy erős
kezet, s egy mondatot vésnek:
"Levél írójának -
harcok szerzőjének!"...
II.
Kuropatkin jelszavát már
Egész világ
hangoztatta:
Az orosz, az visszavonul -
Ámde magát meg
nem adja!
Gyönyörűszép jelszó volt ez,
Lázba jött a muszka
tőle!...
De ím, letett Kuropatkin
Passzív rezisztenciáról,
S
a hátráló hadra rászól,
Hogy azt mondja: most előre!
Nem szavalnak, nem tervelnek
Hősies
kis sárga majmok,
S újra kikap Kuropatkin,
A kitűnő cári
bajnok...,
...S odahaza a föld forrong,
Felhő tolul a
felhőre:
Rab milliók összesúgnak...
S nagy a félsz a cári
háznál,
Mert, míg az orosz had hátrál:
Az orosz nép
megy - előre!...
Már napok óta, sőt hetek óta
A
lapokban, a háború híreiben
Bujdokol egy kis távirat itt-ott:
"A
balti hajók már mennek." Igen,
Már mennek a várat
felszabadítni,
- Ami régen muszka közóhaj -
No
várj, Oku, Nodzu; no várj, az ebadta:
Már indúl - thalatta!
thalatta! -
A balti hajóraj!
És a fehér cár arculatára
Pírt ad az
édes, a büszke remény:
"Ah a hajók... az erősek, a
szépek!
A diadal ezután az enyém!
... Már füstöl a kémény,
búgnak a kürtök...
S nemeztem ajkán szűnik a sóhaj:
Hiszen
indúl - forr a tenger alatta
- Thalatta! thalatta!
-
A balti hajóraj!"
S végre elindul, tényleg elindul
A
nagyszerű, órjás járműsereg
És a vezért a hatalmas önérzet,
A
harci rajongás, láz lepi meg:
"Ránk néz a világ most:
hurrah, előre!
Leng a magasba' dicső lobogónk, haj!
Jó
katonáim, gyújtani dalra!
- Repülj viadalra, repülj
diadalra
Oh, balti hajóraj!...
... S messze a vízen csillagok
úsznak:
Száz lámpa az éjben jő... közeleg...
Látja a muszkák
büszke vezére,
S megrogy a térde... az ajka remeg:
"Mi
ez, fiaim: már itt a japánok?..."
- "Csak
gyönge halászok, - semmi komoly baj -
Fegyvertelen
együgyü, picike flotta:
Mehet nyugodtan előre miatta
A balti
hajóraj."
De ím, a vezér a fejére üt... és
szól:
"Topp! gyerekek, mondok valamit!
... A japánt
bajosan fogjuk mi leverni -
Rajta tehát, míg az alkalom
itt!
Legyünk mi az első muszka, ki győzött...
- Nekem
gyönyörű és kedves ez óhaj -
Az alkalom int most: ah, soha
jobbkor!...
Megőrzi neved a világ, az utókor,
Óh, balti
hajóraj!...
...Rajta fiúk, hát, hurrah,
tüzelni:
Tudjátok, a reklám: az ma a fő!..."
...S ágyúk
tüze lobban, zúg a golyójuk
S bárkák csapatába vígan
belelő.
Nyájasan int a halász, a szegény, de
Csak röpül és öl
az ágyugolyó: jaj,
Hull a halász... nem tér haza Hullba...
S
egyre lövöldöz nekivadulva
A balti hajóraj...
...S bujdos a vízen búsan azóta
A
balti hajóknak büszke raja:
Szégyeniben majd elsüllyed, óh,
mert
Rút vereség lett - a diadala...
Bánja bűnét a
vezér, a kitűnő,
Ajkairól száll sűrűn a sóhaj...
- S
kábelez a cárnak haza, hogy:
"Győzni - igérem -
többé sohse fog
A balti hajóraj."
Minden virágüzlet virágzik
Ködös
november elsején;
A temetőket látogatják,
S a sírokon kigyúl a
fény,
Koszorú hull a néma hantra,
Továbbá
forró könny pereg:
Tietek ez a megható nap,
Ti elmult, csöndes
emberek...
Ah, ezeket mindig szeretjük,
Övék a
könny, a tisztelet,
- (Talán azért, mert már
meghaltak)
Legjobb barátaink ezek...
...És kivonult tömérdek
pesti,
Villámoson, kocsin, gyalog;
- Utóbbi módon
kivonulva
Közöttük én is itt vagyok.
A pesti temetők földjében
Egy szál
halottam sincs nekem,
- Csak úgy kijöttem... mert e
csöndes,
Nyugodt világot szeretem.
És, míg a hantok közt bolyongok,
S az
ajkamon sóhaj lebeg:
- Óh, én halottat nem sajnálok,
Sőt
szerfölött írígyelek...
...Boldog, ki a szemét lecsukva,
E jó,
e biztos révbe ért:
S rút harcait már nem folytatja
A kedves
pesti életért...
Boldog, ki egy csöndes veremben
A nagy
föltámadásra vár -
És elsején a számos számlát
Az
asztalán nem látja már...
Boldog, kinek szelíden bólint
Feje
fölött a cipruság, -
S akit többé nem érdekel már
E
tűrhetetlen drágaság.
Kinek ma nem kell ismételten
Elhagyni
drága otthonát,
S tükörrel, képpel hurcolkodni
A forgalmas
körúton át...
Boldog vagy, ki egy sír ölében
Nyugodtan,
egyedül lakol,
- Kinek vagy ötven éven átal
A háziúr nem
stájgerol...
...S míg utait a temetőnek
Tűnődve,
csöndesen rovom:
- Lassankint megvigasztalódom
A
domboruló hantokon:
Csak járjuk békén, megadással
Utunkat,
ami hátra van:
- Egyszer mi is, kik itt
bolyongunk,
Megboldogúlunk biztosan...
Hisz egyszer mind, mind, aki partáj,
Ide
kihurcolkodni fog:
- S akkor talán majd megjavulnak
A
pesti lakásviszonyok...
Melyről oly régen szól a nóta,
Mely
már legenda és mese:
Előkerült a nadrágzsebből
A Tisza I. erős
keze.
Ah, szétfoszlott a köd, a fátyol,
Mit
szőtt köré a képzelet:
- Tisza szíves volt megmutatni
A
misztikus erős kezet...
...Szerdán történt. - Künn őszi
szél fúj -
És benn borong a honfibú:
Beszél súlyos kongó
igéket
Egy hosszú, tisztes férfiú. -
...Hogy a magyar nemzettel léhán
Játékot
űzni ne szabad:
Cserébe adva Bécs kegyéért
Az árva szót, mi
megmaradt...
Hogy megszegetni nem tanácsos
Királyi
esküt, ami szent:
Jövendőjét a nemzet félti -
S viharrá
válhatik a csend...
...És mintha benn is felhő gyűlne
Sötéten
és fenyegetőn...
Mintha a multak vészes árnya
Suhanna át a
levegőn...
...A homlokon redők támadnak,
Komorrá
lesz a hangulat...
Panasz kél a szélsőbal-ajkon,
S a szívben
forr az öntudat...
- De Tisza I., a
kormányelnök
Székén vígan, kacéran ül,
S a nagyszerű, a híres
jobbkéz
Nadrágzsebbül előkerül.
S a híres kéz, a nagyszerű kéz,
-
Amely már szállóige lett -
S mely most kibújt a
nadrágzsebbül:
- Könnyelműen legyint egyet...
A híres kéz, a nagyszerű kéz,
Melyről
annyit hallott Kegyed:
Úgy hesseget komor felhőket,
Mint
júliusban egy legyet...
A híres kéz, a nagyszerű kéz,
Mely
országgyeplőt tartogat -
Csak int kacéran, megvetőleg:
"Ah,
ez nekem gondot nem ad!"
Mit bánom én, bármit beszéltek!
Mit
nékem nemzet és jövő:
Én e finom, szép széken ülök, -
S
hogy én itt üljek, az a fő!
E kedves, drága széken
ülni
Felülmúlhatlan élvezet
S mentül tovább itt
megmaradni:
Engem e jámbor cél vezet.
'sz én olyan jó fiú vagyok, hogy
-
Látjátok, Bécs is úgy szeret!...
S azért küldött csak
a klotürrel,
Hogy biztosítson engemet...
S egy loyalis magyar karakter
Háládatlan
csak nem marad?!
- S én megteszem, csekély erőmből,
Ami
csak bécsi akarat...
- - - - - -
- - - - - - - - -
- - -
...Szabályozz házat, óh, erős kéz;
Hopp,
hopp: előre! Rajta hát!
Magyar szíved bujjék el mélyen,
Mert
megneheztel Bécs reád...
...Legyintő kéz: fogózz a székbe!
Mert
majd szintén legyint egyet
Feléd a nemzeti önérzet:
"-
Elég volt, gróf úr, elmehet!"...
Tavasz elmult... elmult a nyár
S az
ősznek szintén vége már;
Megértük a hideg telet:
- Nem
fázol, kis plakett?...
A trotoárra hull a hó...
E látvány bús
és megható,
A napsugár, ah, odalett:
- Sajnálod, kis
plakett?...
Szél fúj az egész vonalon...
-
Gondolni rá is borzalom:
Vihar lesz, szörnyű, rettegett!
-
Vihar lesz, kis plakett.
A szél úgy fúj... feléd lehel:
S te
sápadsz most, kis békejel,
Dicsőségednek vége lett,
-
Szegény, szegény plakett...
A béke gyönge kártyavár:
Az "erős
kéz" széthányta már...
Bármily komisz volt ez a tett,
-
De megvolt, kis plakett...
Csak tegnap vertek tégedet, -
S
ma már verést kap nemzeted...
Az "Oh jérum..." dalt
ismered?
- Rád illik, kis plakett!...
...Őrjöng, tombol a jobboldal,
És
balról szól a harci dal...
A harci dalra harc jöhet: -
Rút
harc, - szép kis plakett!...
Ah, nemsoká' az arcokon
Csattogni
fog a bús pofon:
A szó helyébe lép a tett...
- Így
állunk, kis plakett!
Intő szó, törvény hasztalan:
"Gyű,
gyű!" - Tisza csak fut, rohan...
Hol áll meg: tudni
nem lehet,
- Terád sem ad, plakett!
És, bár becsüllek én nagyon,
De fájó
szívvel mondhatom:
- Kár volt születni teneked,
Jobb
sorsra érdemes plakett!
Körmöcnek drága aranyát
Ah, kár volt
pazarolni rád:
Egy fagaras értékesebb
Most nálad, kis
plakett!...
...S gazdád, a vén kuruc vitéz
Rád,
ugye most sohajtva néz?
Ugy-e, kredencben rejteget,
Kis
ártatlan plakett?...
Gondolja-e: nem volna jobb,
Ha téged a
Dunába dob?...
Ha a hideg hab eltemet,
Szerencsétlen
plakett?!...
A bűntudat nem marja, mert
Tisza
szavában bízni mert?...
Mondd, nem panaszkodik neked,
Te
jámbor kis plakett:
- Hogy, mint a példaszóba'
van,
A hallgatás - az is arany!...
- S ha akkor
nem békéltetek:
Hej, minden máskép volna most,
Biz' úgy,
te kis plakett!
Én lakatra véltem tenni ajkatok,
S nem
lehet kifogni soha rajtatok:
'sz most, csak most
beszéltek!...
S Pestet s a vidéket
Lázítjátok... hej, most
lőttem nagy bakot!
Súlyos ez a helyzet tényleg,
igazán:
Forradalmi szél zúg végig a hazán...
Ez a kisded
játék
Oly könnyűnek látszék...
Nem hittem, hogy ilyen nagy
bajt hozna rám...
... "Nagyváradi dombon..." -
régi nóta már:
Várad népe engem szívrepesve vár.
Nagyváradi
dombon
Oszlik szét a gondom:
Nagyvárad nyomában béke üdve
jár...
Nagyvárad majd nékem hej, igazat ád:
Én
mentem meg, nem más, a szegény hazát!
Ugra, Geszt, s a
többi
Bizalmát kiönti...
És Polónyit sújtja ott a honfivád.
S Nagyváradról lábam a vidékre
lép:
Fölvilágosítlak, istenadta nép.
Nagyszerű személyem
Hat
reád, remélem...
Szólok hozzád: tőlem ez fölötte szép!...
Miről meg nem győztem Széllt és
Apponyit,
Mit kárhoztat, aki törvényhez konyít:
Majd a nép
megérti,
Asszony, gyermek, férfi:
Klotűr kell a népnek,
megmutatom itt!
Majd elmondom, mily szép a revízió;
Hogy
veszélyes volna: agyrém, vízió!...
A klotűr oly édes,
S szól a
nép szívéhez:
A klotűr, ah jobb, mint minden földi jó!
A klotűr a népnek áldás és
haszon:
Fogható ekébe, hogyha nincs barom.
Az ital, az
étel;
Az: ha útlevél kell...
S műtrágyának szintén alkalmas
nagyon...
A klotűr - hisz az csak szépet, jót
akar,
A klotűr az, ami ápol, eltakar...
Ah, hisz olyan jó
ez:
Ha revízió lesz,
Nem fáj semmi többé, boldog a magyar!
Népies szavakkal mind ezt mondom le én
-
S a föld árva népe sírva hull elém...
Dalt csinál
maholnap
A revíziónak...
S én is népszerűvé válok, annyi tény!
... "Nagyváradi dombon..." -
régi nóta már:
Nagyvárad most engem szívrepesve vár,
Nagyváradi
dombon
Oszlik szét a gondom:
Nagyvárad nyomában béke üdve
jár!...
Az égen barna felhők járnak,
A helyzet
szerfölött komoly, -
"Mi lesz, mi jő?" -
mindenki ajkán
E szörnyű, bús kérdés honol.
Kárpátoktúl az Adriáig
Ez hangzik
völgyön és hegyen;
"Mi lesz, mi jő most?" én is, mint
más,
Ezen töröm szerény fejem.
S kutattam lázzal reggel-este
És
délután a hírlapot -
Míg végre a derült sorokból
Az
ismert villám lecsapott:
A sűrű, misztikus homálybul,
Mely
elfeküdt a helyzeten,
- Zsandárok bukkannak ki végre,
Ah,
számra nézve negyvenen...
Oh, annyi balszerencse közt s oly
Sok
nézeteltérés után,
A t. Házban negyven zsandár
Üti a honatyát
kupán...
S én meghatottan eltűnődöm
A negyven
zsandárok felett...
Mely lényükből lágyan kiárad,
Oh érzem a
költészetet...
A zsandárok! ez oly regényes...
Ez egy
nagy és szép gondolat!
Ilyesmi nem termett a honban
Egy hosszú
ezredév alatt...
- A boldogult
Demosthenesnél
Százszor szebben beszél - a t e t
t !
S e szempontbúl a zsandárkarban
Van ám tehetség
módfelett!...
Eddig csak Tiszának jutott
ki
A t e t t nek
örömeiből:
Szegény fejét Pest hógolyóval,
És kővel ünnepelte
Győr.
De most jaj nektek is, kik
balgán
Lármáztok holmi szent honért:
A zsandárhad, hej,
megszolgálja
A Házőrzői munkabért...
Ah, gondolatnak is mily kedves:
Ha
Perczel int, ki elnököl,
- A negyven zsandár, "akit
ér: vág,
Pofoz, tör, ront, dul, sujt, rug, öl!..."
Foglalkozásuk kellemes lesz:
'sz
oly szép e működési tér...
- S a negyven zsandár -
istenugyse -
A kormánypártnál többet ér.
- Énekli ő maga -
Ej haj, az államférfiunak
Némelykor
furcsa sorsa van...
Apponyinak, neki kivánom,
Ahogy én érzem
most magam!...
Szobrom még nincs - és mégis,
mégis
Szavamra, fáj minden tagom:
Pest, Győr és M.-Vásárhely
népe
Hej, kővel ünnepelt nagyon...
Egy-két pofon nem a világ: Bécs
Ennyit
tőlem megérdemelt, -
S, mint a Sion közismert bérce,
Ugy
állok nála, el nem ejt!
- De százszor kinosabban érint
Ó,
mint a hó, a kő, a bot:
Zártkörű ünnepeltetésem...
- Ez
undorító állapot!
Utazzon kell, mint egy vigécnek,
S
dicsérni az "erős kezet";
Utazni bécsi
árucikkben:
Képzelhető mily élvezet!...
S ha minden poklokon keresztül
Egy
szállodához érkezem,
A nagyterembe fölcipelnek,
A "éljen
!"-től zug szegény fejem.
Izgalmaktul remegve, mint a
Miskolci
specialitás:
Nyelnem kell, hogy dicsér, magasztal
Egyik beszéd
után a más.
Ah, képviselve van közöttük
Mindennemű
felekezet -
S jobb ügyhöz méltó buzgalommal
Szorítok
számtalan kezet...
Sok uriember "népgyűl"
itten
A díszes, szőnyeges helyen -
Csak, kit jurynek
szólíték fel:
A nép, a nemzet nincs jelen;
Sok uriember népgyűl itten,
Plasztronja
szép, a frakkja ép -
S ordítva kint pokolra kiván
A nép,
az istenadta nép...
...De bent - lágyan beszélni
kezdek,
Ecsetelem a "l é n y e g e t".
S
zudulnak rám, mint kint az átok,
A jól vezényelt "éljen!"-ek...
S míg kézzel-lábbal ünnepelnek,
S
finom claqueurok tapsa zug,
- Gyomromban ugy forrong az
undor...
Hisz éljen, taps, - minden hazug!
Oly jól esnék leköpni őket,
Kik rózsát
hintenek felém...
De hej, az "üzlet-üzlet" elvén
-
Folytatom a beszédem én...
S amig a diszes társaságon
Pápaszemem
legeltetem,
Rezignáltan megállapítom,
Kik ünnepelnek lelkesen:
Egyik báróságon mereng itt,
A másik
egy kerületen,
A harmadik, az nem haragszik,
Ha főispánnak
megteszem...
A negyedik trafikra szomjas,
...És így
tovább mindannyian;
- Míg én közéjük utazom le,
Ők rám
utaznak nagy vígan...
S ez Makótul - Jeruzsálemig
Így
megy, az egész vonalon -
És így terem számomra, kérem,
Az
úgynevezett "bizalom"...
I.
"Fürdik a holdvilág, az éj
tengerében!"
Sóhajt a darabant a Rókusba mélyen.
Mankója
nyelére támaszkodva mondja:
"Mért is adtam fejem ilyen csúf
dologra?!
M. k. zsandár voltam, kérem, a vidéken,
A
királynak sem volt jobb sora, mint nékem:
Öklöztem, pofoztam,
rugtam, vágtam, lőttem,
A szegény föld népe reszketett előttem.
Minek is jöttem fel Ház-őrző kutyának:
-
Sok volna egy lónak ennyi tenger bánat!...
Odavan a puskám, oda
van a kardom:
Világ csúfja lettem itt a Dunaparton!
...Felesketett Perczel a három
istenre;
Keztyűt is faszoltam tízes két kezemre;
Fel is
feladták rám a Kazinczy dolmányt:
Védjem halálig a tekintetes
kormányt!
Ki is tapasztaltam, milyen jól lesz
módom:
Hivataloskodni a vidéki módon;
Kivinni a zoltánt szabad
levegőre
S egypár szelíd pofont sem sajnálni tőle!...
Kedden reggel aztán fel is
állítának,
Mint a hamis halász horogra a hájat...
Tisza Pista
meg csak leste mosolyogva:
Hogy akad a hal majd hájért a
horogra!...
Hát a tenger zoltán egyszer csak
betódul,
Elkezdtek gyalázni mindjárt az ajtóbúl.
Pedzettem,
miben fől az uraknak agya...
("Tisza - mondok lassan
- verjen meg a ragya!")
Láttam: indulatjuk pogány módra
füstöl...
- Egyszer osztán Hock úr a szemembe
tüszköl;
Avval nekem estek, mint az átkos fölleg:
Ütöttek,
pofoztak, kirúgtak - megöltek!...
- Mi tagadás benne: csúnya fijaskó
ért...
Örülnek is otthon: "akasztják a hóhért!"
Kit
úgy respektált az istenadta jó nép:
Jaj mi lett belőlem -
pesti pofozógép!...
Akikhez szegődtem: könnyű az uraknak,
A
hazáért pofont meg rúgást nem kapnak!...
Tiszának is -
hallom - erős keze volna:
Mért nem állott hát ki ő a
dobogóra?!
Én kaptam a verést, de neki volt
szánva,
Nem is haragszom én a vitéz zoltánra!
...Ezt a testi
sértést, hej csak kiheverjem:
Elmegyek tűntetni - Tisza
Pista ellen!...
II.
Tisza - bocsásson meg - de
Ön
bukni fog, fiam!
Egyszer, egyetlenegyszer -
S utólszor
biztosan...
De ne búsuljon, kérem
Ha már le is
köszönt:
Szavamra mondhatom, hogy
Mi sem siratjuk önt.
Ha elkövetkezik majd
A megható bukás
-
Nevét is elfeledjük,
Mint rossz álmot szokás.
Ha elvonul t. tagnak
A Kaszinóba majd
-
Legföllebb Mikszáth lesz csak,
Ki ön után sóhajt...
S amely az ön ajakán most
Kacéran
haldokol:
Emléke nem lesz más, mint
- Egy "szánalmas
mosoly"...
Ah, itt van újra a karácsony...
-
Hiába, az idő szalad -
S előestéjén áhítattal
Felajzom
én a lantomat.
Ihless meg, nagy nap szent varázsa,
Adj
szárnyakat, hadd szárnyalok!
Süss rám, hit bíztató
világa,
Rímeim, sorakozzatok!
- Karácsonyfák zöld lombja
közül
Szemembe tűz a gyertyafény...
Himnuszt szeretnék
énekelni
A szeretnek ünnepén!
...S amíg szívem szinültig töltik
A
tiszta, szent hangulatok -
A külvilágot észrevenni
Hiába,
kénytelen vagyok...
- Ej ha, de fekete karácsony:
A
földre nem hull szűzi hó,
Oly szürke, oly rideg lenn
minden,
Nincs semmi, ami megható...
Az embereknek gond az
arcán,
S közöny tanyázik a szemén...
Az üzletek vidúlnak csak
fel
A szeretetnek ünnepén.
A szeretet, mit emelgetnek,
E napnak
szent igéje, hol?
Szemem a széles nagy világon
Keresi, nem
leli sehol.
De gyűlölet, de bűn, cudarság:
Az él ma is, hej,
mindenütt...
S hány szembe csal ma is az élet
Keserves, fájó
sós nedüt?!
- Drezdában a bukott királynő
Fiaiért
könyörg szegény...
S az anyaszívet összezúzzák -
A
szeretetnek ünnepén...
És messze-messze Ázsiában,
Foly
szörnyű, őrült háború:
A cár legszentebb érdekében
Hull
százezernyi jó fiú...
Az ágyu bőg, a bomba robban,
Patakban
ömlik ott a vér...
És pétervári palotában
Álmodik a cár, a
fehér:
Álmodja, hogy halálos sebbel
Lerogy a jó kozáklegény
És
áldja őt, a jó atyuskát
A szeretetnek ünnepén...
Hát a politikai helyzet,
A mi
sorvasztó háborúnk?!
Szokás szerint egymásnak rontva,
Rút
gyűlölettől lángolunk.
S a "bécsi kéz", meg az "erős
kéz"
Őrjöngve a fejünkre tör: -
Miben ma
karácsonyt látom,
Ím, ez a szomorú tükör!...
- Szárnyam
lehull... sóhajtok egyet,
Könny ül a szemem szögletén:
...Nem,
nem tudok himnuszt dalolni
A szeretetnek ünnepén!
A falinaptárról letéptem
Ma a
legutolsó lapot;
A kezem reszketett a ténynél,
Mely tudniillik
meghatott.
Sok szomorú van abba kérem,
Hogy egy
szökőév elszökött...
A dátum végin 4-et ír ma
A toll, s
holnap, hej, ír 5-öt...
Mi fontoskodva futkosunk itt,
S az Idő
csak játszik velünk...
Az évek egyre-másra szállnak,
S elillan
kurta életünk...
Mit sóvárgón fűzünk az évhez
Minden
január elsején -
Egy lemondó sóhajba vész
el
Szilveszter-este sok remény...
Szegény hazánk is, azt reméltük,
Sok
sorvasztó viszály után
Beér az áldott békerévbe...
- S
ez is remény maradt csupán...
Az erős kéz, melynek jegyében
E
hosszú, kínos év lefolyt -
Ránk zúdítá minden dühével
A
rettentő, tüzes pokolt.
A darabant bár kipofozva
S asztal,
szék összetörve már -
A bűnös még ruganyos
lábbal,
Szánalmasan mosolygva jár...
Szabadon jár, kegyelmes úr ő,
Rá
hallgat Bécsben a király,
És új nemest és új bárót és
Most új
választást is csinál...
A ló, kit egy megbomlott Caesar
Konzullá
tett meg hajdanán -
Az lehetett ily államférfi,
Mint
Tisza Pista itt Budán...
Az ég borús nagyon fölöttünk,
Rajtunk
az isten ostora...
S mi meg megyünk hajrá, előre,
Az ördög
tudja, hogy hova!
A szenvedélyek úgy lobognak!
Az ország
rút csatára vár,
A helyzet sűrű, vad chaosz ma,
Sehol egy
biztató sugár...
De a vezérkart gond nem bántja,
Azon
töpreng a sok legény:
Tiszát ki fogja üdvözölni
Az újév első
reggelén.
És szerte, széles e hazában
Magolnak
itt, magolnak ott,
Jobb ügyhöz méltó buzgalommal
Sok újévi
szónoklatot.
S holnap minden papíron, ajkon,
Az
országban köröskörül,
Részint írásban, részint szóval
Sok
miljó b. u. k. röpül.
Az elszökött év minden gondja,
Minden
baja feledve van:
Egymásnak boldog újesztendőt
Kíván
boldog-boldogtalan.
A sablont én szörnyen becsülöm,
Lobog
bennem újévi láng -
Tehát boldog újévet kíván
Az
olvasónak is
Szilánk.
I.
Az ülésszaknak vége hát:
Bezárták a
Ház kapuját,
Mely szárnyszegetten csüngött róla:
Bevonva már a
lobogója.
És benn a csengő nem szól csengve,
S nem utasítnak
senkit rendre,
Az erős kéznek temploma
Nem zajlik már, mint a
Duna.
Hárman nem lepik el a sarkot,
Kordont a rendőr hát nem
alkot.
Nincs lárma kint, nincs lárma bent,
Oly megható a néma
csend...
Tisza ajkárúl a teremben
Sok szállóige már nem
lebben.
Oly csöndes, oly üres a Ház:
Plósz törvényt már nem
magyaráz,
És torzzá dúlva arcvonásit,
Rigó reá szörnyet nem
ásít...
- Nem mondhatnám, hogy a kedély víg:
Ki
"Nagyságod" volt három évig:
Átkozva csöndesen
Tiszát,
Tekintetessé vedlik át.
De van remény - és rá
megint
A "Nagyságod" szép címe int;
A sok jelölt a
honba széjjel
Zászlón lobog, harcolva széllel.
Meghalt az
ülésszak; tehát
A kortes úr "éljen"-t kaját -
Jöjj
hát bankó, mit bárók adnak,
És vedd át csöndes birodalmad...
II.
Magunkkal voltunk
elfoglalva;
Port-Arturnak ez vala gát -
Szenzációink
elpihentek
S Port-Artur megadta magát.
Mert fő a népszerűség,
kérem:
Beszélhetünk róla megint -
Ujfent verik a Port
Artúron
Kávéházbéli vicceink...
III.
...És annyit balszerencse közt,
Oly
sok viszály után
Ah, Őfelsége trónbeszélt
A vén Budán.
Lihegve leste a magyar,
Mit mond a jó
király,
Hoz-é sebünkre balzsamot,
Mi ég, mi fáj?...
Tekintetünk remélve hűn
Az ajkára
tapadt:
Vártuk a bölcs, a fönséges,
Szent szavakat.
S ajkán, melyről az eskű szállt,
Ajkán,
mely megható -
Megcsöndült egy dicső ige:
"A
marhasó..."
A tömeg zúg, esküt kíván -
És
hull, mint künn a hó,
Sebünkre lágyan finoman
"A
marhasó..."
Ez az, mi ápol, eltakar,
Mi szent, mi
szép, mi jó;
Oh, értsd meg ezt a szót, magyar:
"A
marhasó..."
Egünk borús, egünk sötét...
- Ne
búsulj, olvasó:
Keserveinkre cukorpor
"A marhasó..."
Szerezz hozzá finom zenét
Hamar,
hamar, Kacsóh:
Hadd zengjen bércen-völgyön át
"A
Marha-marha-marhasó..."
(A pesti kortes dala)
Őseimnek taktikája
Magát régesrég
lejárta:
Mások most a viszonyok -
Én pesti kortes
vagyok.
Nincsen ennél vígabb állás,
Könnyű
csöndes és oly hálás...
Fiakkeren járhatok -
Én pesti
kortes vagyok.
Kulacs nincs az oldalomon.
Nincsen
subám, se fokosom,
Tűzzel nem kurjongatok, -
Én pesti
kortes vagyok.
Nem meggyőzök, nem ordítok,
Működésem
sötét titok:
"Megdolgozni" házalok -
Én
pesti kortes vagyok.
A miniszter mosolyog rám,
"Drága
Weisz úr" - így szól hozzám,
És a bankó felragyog
-
Én pesti kortes vagyok.
A bankókat ideadja,
A választó
elfogadja;
Nálam is marad, de sok -
Én pesti kortes
vagyok.
Hogy a pasas boldog legyen,
Az adóját
elengedem:
Voksolásra ez nagy ok -
Én pesti kortes
vagyok.
S a jelölt, az nem hálátlan:
Házat
veszek mostanában...
Így múlnak el a bajok -
Én pesti
kortes vagyok.
És e díszes mivoltomban
Pályámat ha
megfutottam:
Báróságot is kapok -
Én pesti kortes
vagyok!
Kis korcsmáros, nagyvendéglős
Búsul ez
idő szerint.
Elhagyott, bús éttermében
Meghatottan széttekint.
Szidja azt a csöndet, mely az
Asztalokra
ráborult -
S fokozottan az okát, a
Választási háborút.
Hasztalan függ ablakában:
"Rácz
Pál X-ik fia!" -
Ritkaság, vendég előtt ha
Földig
kell hajolnia.
Fogy dühében, - mivel nem fogy
Az
étele, a bora:
Konkurrál most véle számos
Kormánypárti
vacsora.
Kormánypárti választónak
Lenni
nagyszerű dolog:
A jelölt úr hízelegve
Személye körül forog.
Arcra csókol és a kézbe
Meggyőző
bankót lehel -
S érte csak a boldogító
Igent elrebegni
kell...
S a vacsorák!... miket önt a
Legendás
húsosfazék!
- Ily kitűnő vacsorákat
Nem mindennap oszt
az ég!
Pártvacsorál, mint egy
állat,
Buzgalommal, fesztelen,
S a miniszter ott ül
véle
Együtt, egy terembe benn.
A menü fölötte finom,
Pezsgőt kap, meg
böftököt,
Mikkel ismeretséget ma
Ő legelőször kötött...
És az ára összevissza
Nyolcvan kis
fillér csupán -
S ha leszúrni elfelejti,
Akkor sem ütik
kupán.
S ráadásul Tisza Pista
A lényegről
szólni kezd,
Ő meg éljenez serényen -
Most hozták be a
levest...
Tisza Pista szorgalommal
Még tovább is
szónokol -
Tűzbe jő a honfi erre:
Ah, a húson már a
sor...
A beszédnek végre vége,
S jégbe jő be
Törley -
Mit tenne, ha tapsviharba
Mostan ő nem törne
ki?!
S Tisza ajkán sóhaj lebben,
S benne
rezg e bús morál:
- Hej, ha mind ránk is szavazna,
Aki
velünk vacsorál!...
Tisza I. a Várba
Sirdogál
magába:
Elfogyott szegénynek
Számos katonája.
Suhog a szél
a Vár felett:
Tisza Pista, isten veled!
Megbukott szegénynek
Számos
mamelukja,
Szánalmas mosolyát
A zsebébe dugja.
S az a
mosoly most rá nevet:
Tisza Pista, isten veled!
Tizes, százas, ezres
Érted harcba
rontott,
S e sok drága fegyver
Csütörtököt
mondott...
Csütörtökön volt az eset -
Tisza Pista, isten
veled!
A sok börzebárót
Buzgón
kinevezted
Hej, ha tudtad volna,
Hogy az ügyed vesztett!
Nem
lesz több ily meleg teled -
Tisza Pista, isten veled!
Pátosszal dörögted:
"Itéljen a
nemzet!"
És a felperes lett
Íme, a
pervesztett...
Kimondták az ítéletet:
Tisza Pista, isten
veled!
Mint jósoltad gyakran,
Pózzal, lázban
égve:
A komédiának,
Vége, vége, vége...
Igen tragikus vége
lett:
Tisza Pista, isten veled!
Kérdd el Perceltől a
Történelmi kendőt
-
S sírd belé titokban
A multat s
jövendőt!
Bársonyszéked feledd, feledd -
Tisza Pista,
isten veled!
Fortuna szekerén
Nem ültél vigyázva
-
S Zoltán lesz a többség
Holnap már a Házba...
Ki
hitte vón, hogy ez lehet:
Tisza Pista, isten veled!
Te fogsz obstruálni
Lengyel Zoltán
ellen...
Fáj e pontnál versem
Tovább énekelnem...
Látod,
milyen ez az élet:
Tisza Pista, isten véled!
I.
A láthatár szépen kitisztult,
Szemünk
ma jobb jövőbe néz -
Mindenki újjong, egy busúl csak:
A
bécsi kéz, a bécsi kéz...
A bécsi kéz, mely fojtogatta
A torkunk
századokon át,
A bécsi kéz, mely átkarolta
A drága
összmonarchiát.
E rejtélyes, titokzatos kéz,
Mely írta
a történetünk,
Amely a régi fényes égre
Rut felhőket festett
nekünk.
Mely ráncot vésett homlokunkra,
S
közénk viszálymagot dobált,
A bécsi kéz, mely suhogtatta
Rajtunk
az Isten ostorát.
A bécsi kéz, amely kilopta
Szánkból a
sovány falatot,
A bécsi kéz, amely bennünket
Oh, annyiszor
arcul csapott.
A bécsi kéz, mely Gotterhaltét
Dirigált
magyar fül előtt,
A bécsi kéz, mely honvédkardra
Feketesárga
bojtot szőtt.
A bécsi kéz, mely oly sokáig
A mi
pénzünket csörgeté,
Amely sziklákat hengerített
Vánszorgó
szekerünk elé.
A bécsi kéz, mely aknát ásott
Érdekünkben
a föld alá, -
S mely a kedves Percel kezében
A
zsebkendőt lobogtatá.
A bécsi kéz, melybe fogózott
A Tisza
I. erős keze -
S amelyre most olyat sujtottunk,
Hogy
letört mindörökre, le...
II.
Megjárta büszke Bécset sokszor
Részünkről
számos helyzet-doktor:
Finom hatvanhetes kegyenc -
S
most Bécsbe megy Kossuth Ferenc.
Én még fiatal vagyok, kérem,
De nem
hittem, hogy ezt elérem...
S a Lajtán túl sóhajtanak:
"Ah:
ők és találkozzanak..."
Rémlik, miként ha Mátyás menne
Bécs
ellen újra győzelemre...
Bécs kedve most is oly sötét:
Nyögi a
Kossuth F. nevét...
A Burg minden téglája
reszket,
Udvarhölgyek vetnek keresztet,
És Smólen mester is
sóhajt:
"Oh, jé: Kossuth fog jönni majd!...
Ez a körülmény szörnyűséges,
Ez
bennünket megöl, kivégez.
Bécsben "a nagy rebell"
fia
Ez halálos tragédia..."
S ha a magyarok ősz királya
Kossuth
fiát előtte látja,
Csüggedt fővel elébe lép:
"Mért nem
találkoztunk elébb?!..."
I.
A Hungáriában gyászos mulatság
van:
Mamelukok ülnek a Hungáriában.
Mamelukok egykor: szélbal-gárda már
ma,
Megfogyva, megtörve, Zoltánokká válva.
Fehér asztaloknál üldögélnek sorba,
Oly
szerényen, mintha orruk vére folyna.
Fínom ételeknél ülnek csöndbe,
veszteg,
Többet sóhajtoznak, mint amennyit esznek.
A leves is sós lesz, mivel
néha-néha
Szabadelvű könny hull leveses tányérba.
Így ülnek... nem mint rég, vidáman,
nevetve,
Oh, az a múlt! Csak azt feledni lehetne!
És a múlt, az éden, a nagyság, a
szépség
Elvonúl előttük, mint egy mozgófénykép...
Mameluki sornak költészete, bája,
Húsos
fazék... s annak sok dicső gazdája.
Tapsok és derültség a vezér
szavára...
Lármás kisebbségnek száz leszavazása...
A sok millió, mit kéjjel
megszavaztak...
Elvonúl előttük Münnich is, a vastag...
Az erős, a szent kéz... Tisza-vicc, mely
halmaz...
S a közismert mosoly, a híres, "szánalmas"...
S a képek sorát ah, méla
akkordképpen
Bezárja egy kendő - a Percel kezében...
A kitűnő multra ráborul e kendő,
S
kecsegtet sok bajjal a zoltán-jövendő...
Innen van, hogy ők itt ülnek csöndbe,
veszteg,
S többet sóhajtoznak, mint amennyit esznek...
II.
Vladimir és Trepov győztek hát,
Nem a
rabmilliók joga,
Csak megfürdött kissé a vérben
A büszke,
fehér palota.
Csak ezrek vére ömlött hóba
S Gorkij a
börtönben mulat, -
És véged lett izgalmas, kedves
Szép
forradalmi hangulat.
A muszka földre újra rádűlt
A
sötétség, a rút, a vak -
S a nagyszerű
szenzációknak
Egy-kettőre vége szakadt.
Leteszi a lapot kezéből
A civilizált
nagyvilág
S ásít unalmasan: "Csak Gorkijt
Legalább
felakasztanák..."
(A mameluk elégiája)
A tisztelt Ház megnyílt újra,
Megnyílt
pénteken -
Búsan léptem most beléje,
Higyjék el
nekem...
És ahogy körülnéztem bent,
Ajkaimról sóhaj
lebbent:
Nem vagyok már többség itten,
Én, a mameluk!
Míg zsibongnak jókedvűen
A baloldalon
-
Én szívemben elszállt multam
Sírva
gyászolom.
Összetörtek, meggyilkoltak,
Holtabb lettem, mint a
holtak:
Elhunyt bennem mindörökre,
El, a mameluk...
Ez a lágy szó - idegen bár -
Oly
kedves vala!
Benne volt a menyországnak
Minden alkata.
Napfény
volt ez, illat, áldás!
Finom, hálás, könnyű állás:
Dáriussal
nem cseréltem.
Én, a mameluk.
Csöppet sem volt fáradságos
A
föladatom:
Szavazásra készen ültem
Kényelmes padon.
Elaludtam,
fölébredtem;
Úgyvanoztam önfeledten
És tapsoltam és
derültem,
Én, a mameluk.
Kormánykocsit húztam buzgón,
S a
napidijat,
S voltam, agg Lloyd, engedelmes
Kitűnő
fiad
Karriérem fölvirágzott,
Főispánság várt reám ott
S még
miniszter lettem volna,
Mint hű mameluk.
S e szép kornak - hogy a
kendő
Egyet lebegett -
Az utolsó "Szavazzunk!"-kal
Vége,
vége lett...
A fölfordúlt helyzet folytán
Én leszek már itt a
Zoltán -
S ő, a vad, obstrukciós úr,
Ő a mameluk...
Csöndes élet isten véled:
Elváltunk
mi, el -
Ah, ezentúl szónokolni,
Obstruálni kell.
Rám
a balsors nagy csapást mért:
Dolgoznom kell a hazáért -
S
rendre leszek utasítva
Én - a mameluk!
Elég, elég... fáj a példa...
Túl nem
élem ezt...
Szívem már a drága multért
Meghasadni kezd!
...Ha
máskép nem lehetséges,
Átmegyek az új többséghez
S leszek újra
csöndes, békés,
Boldog mameluk!...
(Arany János nyomán)
Sűrű sötét az éj,
Zúg az északi
szél...
És hej, nem aluszik
Se cár, se a muzsik
(Utóbbi
csikorog éhesen.)
"Ki az? Mi az?" "Vagy
úgy:
Fordulj be és alúgy
Hatalmas, büszke cár:
A zavar majd
eláll,
Elintézi Trepov."
Mélyen a vár alatt Rendőr, kozák
halad,
És néz kémlelve szét:
Ah, félti életét
Az anya és a
cár...
"Miért zúg a tömeg?
Trepov nem
ölte meg?"
"A nép, ó drága cár,
Nagyobbrészt halva
már,
Csak még egy pár mozog..."
A bomba megszakad,
Nyílása tűzpatak
-
S ki éppen arra mén;
A nagyherceg, szegény,
Száz
kis darabra hull.
"Hah! Hol van, hol van
ő,
Szergiusz, a dicső?"
"Már megvan a fele,
De
sajnos, a feje
Nincsen, uram, sehol..."
Elmult a robbanás,
De készül bomba
más.
S rémít cárt, Wladimirt
Gyakran, anonym írt
Ezernyi
kis levél...
"Ó adj, ó adj nekem
Tanácsot,
kedvesem!"
"Öless tovább, uram,
Amíg egy muszka
van -
De alkotmányt ne adj!"
S tényleg nem ád a cár,
Szeretne adni
bár...
Az istenadta nép
A tett terére lép -
S ő
visszahívja Pált!...
"Messze még a halál?
Ó, bárcsak
jőne már!"...
"Ne rettegj tőle, cár:
Hatalmad
bizton áll,
Nem fogsz robbanni, nem..."
- Carszkoj-Szeloban így
Megy
naprul-napra, míg
Egy szörnyű bomba jő:
Vladimir, cár:
agyő!...
- S szabad lesz mind a rab!
I.
A víg, a kedves Karneválnak
Maholnap
vége, vége -
Elmúlik csengő muzsikája
És minden bája,
éke.
Az álarcok sarokba jutnak.
A
husosfazék földűl:
- Szemfényvesztő komédiákra
A
függöny, hej, legördül...
Szemünkből március szellője
Elűzi
hosszú álmunk -
A rest, a lomha éj után már
Dolgozni
talpra állunk!
A komoly munka rég várt napja
Egünkre
végre feljő:
Amit a múlt eltékozolt, majd
Pótolja a jövendő!
...És dörzsöli szemét a bús Bécs,
S
töpreng: "Mi ez, az égre?!
Harminchétéves Karneválnak
Már
vége volna, vége?...
Oh jöjjetek, ha jőni kell, hát
Tizenhat
férfiak ti:
És értekezzünk, hogy lehetne
A régiben maradni?"
S a gyorsvonat fut egyre-másra
A
zoltánokkal Bécsbe -
S a kerekek vigan kattogják,
Hogy:
"vége, vége, vége..."
II.
Nagy csönd borúlt a muszka földre
bár,
Viharra gondol a csöndben a cár.
A csönd bármily nagy,
úgy remeg a cár,
Mint szélvészben a kukoricaszár.
És reggel,
délben és éjszaka pár
Nagyherceggel karban remeg a cár.
Számukra
termel - sejti azt a cár,
Valahol most egy buzgó bombagyár
-
S így a repülés problémája már
Hamar meg lesz előtted
oldva, cár!...
III.
Egész világon oly nagy a csönd,
De
volt minálunk lárma, vad -
A Rottenbiller-utca mentén
A
37/B szám alatt.
Hej, tombolt parlamenti módra
A
szittya virtus idebenn -
Melyen serényen értekeztek,
A
nyelv csak kissé idegen:
Röpüli a légben számos nú?!, mboh!
S
sértéskép sok ganef! goj! Ochs!
S a nagygyülő mind büszkén
vallja:
"Jargonban él az orthodox!..."
I.
Zarándokol sok zoltán Bécsbe,
Velük
röpül a gyorsvonat, -
Kedves hazám, ó, ha ily
gyorsan
Vinnék dülőre sorsodat!
A felség, ah, fogadja őket,
Elébük mén
személyesen
És koronás kezét is nyújtja...
"Kell-e több
ennél, édesem?"
Ó, mert ha többet is kívánsz
még,
Telhetetlen kuruc magyar -
Hát megkapod: leül a
zoltán,
Helyet mutat királyi kar.
És ötvenöt, sőt hatvan percig
A felség
véle elcseveg,
És szóba jő a kedves aszpik,
Malária, meg
egyebek.
De míg a Burgig fölemelkedsz,
Ó,
negyvennyolcas léghajó -
Ki kell, hogy hulljon a
kosárból
Sok ballaszt-aspiráció...
S a tárgyalás még mindig meddő
Kormányra
jutni nem lehet -
Míg a negyvennyolcból nem
engedsz
Legalább is negyvenhetet...
...Az ünnep jő: ezer poéta
Ódához
rímeket keres...
Ó, ünnepeljünk: 'sz ott vagyunk már,
Ahol
a mádi - új nemes...
II.
(Kuropatkin
dala)
Már siess Mukdenből vissza
Vert
seregem,
Nékem ez a Mandzsu klima
Nem, nem egem -
Hull
a zápor, hull a srapnel
Hej, sebesen...
Csak vonulj Mukdenbül
is ki
Vert seregem!
Már egy éve, hogy a szörnyű
Háboru
dúl;
Jobbszárny-balszárny dűl a sárba
Hangtalanúl...
Offenzíva,
defenzíva
Mindegy nekem:
Csak vonulj Mukdenbül vissza
Vert
seregem.
Ver Oyama, Oku, Nogi
És Kuroki,
S
üldöz minden rovatvezér,
S sok rossz kroki...
S ezek után az
embernek
Kedve legyen?!
- Csak vonulj Mukdenbül
vissza
Vert seregem.
Nem terem babér e réven
Homlokomon:
Már
az egész mesterségtül
Undorodom...
Fásult kedvvel,
közönyösen
Nézegetem,
Hogy vonúl Mukdenbül vissza
Vert
seregem.
Stösszel már e rút világtól
Messze,
mulat;
Grippenberget visszahívták
S még sok urat:
Én is
mennék már üdülni
S nem tehetem
Míg el nem hull velem
együtt
Vert seregem...
Negyvennyolc óta minden évben
A
március hogy beköszönt:
Nagy és kevésbé nagy poéták
Készítnek
költeményt, özönt.
És mind e rímes hosszú cikk
Márciusra
vonatkozik.
S amint az ünnepélyes dátum
Szokás
szerint föl-fölvirrad,
Ily költeményt - mit ingyen írnak
-
A krajcáros lap is kiad.
S a vezércikk, mely ma
vezet,
Szintén kivágja a rezet.
Zászlót is alkalmaznak
itt-ott,
Háromszínűt, házfedelen:
A választás emléke
legtöbb,
Óhajtva, hogy éljen N. N.
A zászló lelkesen
lobog...
S elvégre ez a fődolog.
S amely magyar nem siketnéma,
Ki nem
selyp és nem hebegő:
Hazafias szónoklatátul
Nyög e napon a
levegő.
És emleget minden diák
Kárpátokat meg Adriát.
S midőn az ünnepélyes napra
Leszáll az
ünnepélyes est,
Kárpátoktól az Adriáig
Mindenki vacsorálni
kezd.
És itt a szó és itt a bor
Szintén a hon javára foly.
S tizenhatodikán az újság
Szokás
szerint hogy megjelen,
Jobb ügyhöz méltó buzgalommal
Írja több
hasábnyi helyen:
Boldoggá tenni a magyart
Ez szónokolt és az
szavalt.
Negyvennyolc óta minden évben
Így telt
huszonnégy óra le,
S tizenhatodikára kelve
Bezökkentünk a
régibe.
Tovább aludni azután
Ujfent befordultál, hazám.
A sablon ez volt. Megbocsátom:
Mit is
reméltünk volna mi?...
Csak ünnepeltünk és aludtunk -
De
most megmozdult valami:...
Lehet már tenni ezután:
Nem
maradnál ébren, hazám!
Szép a beszéd, a zászló még szebb,
S
legszebb az óda, ha sivít:
De most - a Fóti dallal szólva
-
Csak tennél is már valamit!
Ünnep gyanánt mit
áhitok:
Komoly, munkás hétköznapok!
(A szezon)
Zálogba már a télibunda,
Már nincs
hideg, már nem havaz,
A por már szállni kezd torkunkra
-
Négyszóval: itt van a tavasz!
És ezt vígan megállapítva,
A rímbetyár
mind dalba fog
És számtalan zöld vers tarkítja
Stílszerűen a
hírlapot.
Az utcát, s a járókelőket
Öntözni
kezdik a csövek;
S magát - szemlélve üde nőket -
Ifjúnak
érzi az öreg.
A napsugár sok széket-asztalt
A
kávéház elé kicsal
És ellágyúl az érző aszfalt...
Tavasz: tiéd
a diadal!
A rokonszenves gesztenyének
Immár
leáldozott a nap,
Most ibolyáról zeng az ének -
Habár
amaz praktikusabb...
Kinyílnak, mint a rózsabimbó,
A
zárkózott fiakkerek:
Suhanni bennük ah, milyen jó...
S mily
rossz, hogy én gyalog megyek!
...Gyalog járok - de bárha így
van,
Ha a vasárnap felderül:
Kirándulok gyalog is
vígan
Alagra, okvetlenül!
A gyep vasárnap megélénkül:
Már
versenyezni kezd a ló -
S kiviszi rangkülönbség
nélkül
Pénzét a pesti bennlakó.
Ujjong a mágnás, a mosóné,
Ujjong az
ifjú és az agg...
A tavasz ily közkedvelt vón-é,
Ha nem
működnél, óh Alag?!
Derék Alag, köszönt a versem:
Egünk
most felhőktől takart -
S e bús időkben a lóverseny,
Mi
boldogítja a magyart!...
Néhány héttel ezelőtt, hej,
Boldog
volt a jó magyar:
Megesküdött volna rá, hogy
Mind megkapja,
mit akar.
Szentül meg volt ő győződve:
Meghal minden
cselszövője,
S elmúlik a rút viszály -
Hogyne, hiszen
egy szép este
Megérkezett Budapestre,
Őfelsége, a király!
Gyönyörű volt, felséges volt
A
felségtül ez a tett;
S a lánchíd, hogy rajta átment,
Örömében
reszketett...
S a Gellért, hogy felséget lát,
Lekapja a
citadellát...
A Gellérthegy így csinál,
S habjai a vén
Dunának
Meghatottan mormolának:
"Őfelsége, a király..."
Miben minden honfi úszott
E kiváló,
szent napon:
Túlzás nélkül a boldogság
Tengerének
mondhatom.
Dunaparti korzón járva
Fölnézett a díszes Várra,
S
mélázott: "Bécs, na megállj!
Várj csak Bécs, az árgyélussát
-
Fölkarolja a hon jussát
Őfelsége, a király!"
Amit e tény itt véghezvitt,
Megható az
és csodás:
Benned is, bús időjárás,
Beállott a változás.
A
felhős ég, ah, azonnal
Kiderült ez alkalommal,
Csupa fény
volt, csupa báj...
Rügy kibomlott és meleg lett,
Számos költő
dalba kezdett:
"Őfelsége, a király..."
Így volt, mikor megérkezett
S íme,
most, hogy távozik,
S elnémúl a Szent György-téren
A bűbájos
burgmuzik -
Vissza fordult a természet,
Szép tavaszból
újra tél lett,
Rügyre fagy jő, hó szitál...
Nem olyan szép
most az este,
Mint amikor megjött Pestre
Őfelsége a király...
Őfelsége összepakkolt,
Őfelsége
elröpült,
És a magyar egy lemondó,
Bús sohajt utána
küld.
Őfelsége hű magyarja
Szegény fejét megvakarja,
Homlokára
felhő száll -
S mélabúsan konstatálja,
Hogy, ki itt volt
most a Várba:
Őfelsége, a - császár!
I.
Köszöntelek vígan, régi aera,
Oh
kedves, vonzó hangulat -
Mit sajnosan rég nélkülöztünk:
A
tisztelt Ház megint mulat.
Már oly unalmas volt a válság,
Oly
száraz, szürke, istenem!
Az olvasót mi földerítse,
Nem volt
poezis semmisem.
- De most forr, izzik, pezsg az
élet,
Tavaszi lázban van a Ház;
Tevékeny újra már a
csengő,
Amely a "nagy zaj"-jal csatáz.
Oh, nyájas olvasó, nem élvez,
Ha
nyájasan olvassa ön,
Mint másznak itt egymás orrára,
S zúg
becsületsértés, özön?...
A kiskorú új honatyáknak
Az alkalom
már végre int:
Egyet-kettőt szűz-közbeszólnak -
És
szerepelnek, mint a pinty!
Mulatunk... száz bajunk iránt ma
Az
érdeklődés már laza -
A Ház a fő itt elsősorban,
S csak
másodsorban a haza!...
II.
Fölemelék nyugdíjad nagyra -
Kisüti
ám a fürge vajda,
S szavát ez ellen - oh Dezső -
Fölemeli
a balmező.
Jól megérdemelt nyugalmadnak
A
megtorlók nyugtot nem hagynak;
S a krokigyáros -
képzelet
Folyton foglalkozik veled.
Letárgyaltak írásban - képben,
Oh,
árva zsebkendő-vitézem,
Százszor megöltek... most pedig
Nyugdíjad
is fenyegetik.
A nyugdíjat, mely kizárólag
Vígasza
gyászos bukásodnak...
S a bús kérdést mos felteszem:
-
Hát érdemes volt, Perczelem?!...
(A feltámadásról)
Midőn a kedves választáson
Megbukott a
húsosfazék,
Két kezem összekulcsolám én:
"Óh, hála
néked, magas ég!
Dicső tény, vígan üdvözöllek;
Egünkről eltűnt
mind a fölleg -
A magyar nemzet, mint olyan,
Feltámadt
végre komolyan!"
Kiváló honfiúi kéj volt,
Nemzetszínű
élvezet,
A választások elmultával
Szerény szívem mit
érezett.
És elhatározám azonnal,
Hogy áhítattal,
buzgalommal,
A húsvét bájos ünnepén
Erről egy ódát zengek én.
Az idő eltelt, mint szokása
És most a
húsvét ránk köszönt
És eredményez mint egyébkor
Alkalmi
költemény-özönt.
S feltámadásról értekeznek
A lendületes
vezércikkek...
Óhajtanám én is nagyon
Megírni tervbe vett
dalom.
De haj - a nemzet bár
meghozta
Magasztos, szent ítéletét:
Sugarait a hatalomnak
Itt
még mindig Bécs hinti szét.
Bécs megneheztelt... Bécs nem
enged...
S nézzük búsan az átkos csendet...
S habár kivágtuk a
rezet, -
Tisza még mindig ügyvezet.
Feltámadásról hát hazudni
Tüzes ódát
nem érdemes -
Kedves magyar, még mindig ott vagy,
Ahol a
mádi - új nemes...
El van halasztva egyelőre
- Óh
jaj - bizonytalan időre
A megható, dicső, csodás,
Szent
nemzeti feltámadás...
Elértünk az édes
Május elsejéhez,
S
a hon szíve még
Régi sebből vérez.
Száz nagy érdekünk
már
Valósulást vár rég -
S a kitartó válság
Egyre
dominál még.
Felhős, bús egünket
Mélabúsan nézem:
Magyarok
Istene,
Mondd, velünk, mi lészen?
Hozza cikkeinket
A zeit
és a Presse:
Minden vívmányunk ez -
Még a többi
messze!
Béccsel, büszke Béccsel
Háborúban állunk -
S
közben buzgalommal
Semmit sem csinálunk...
S az egész
vonalon
Dívik e tény már ma:
Kőművesek közt víg
Krimicsau
járja.
Május elsején ők
Lelkesen koplalnak -
S hallik
vad moraja
Forradalmi dalnak...
...Mit törődünk véle,
S a
hon száz bajával -
Hisz most szerteszét szent
Szenzáció
szárnyal.
A lapot forgatjuk
Lázzal, szívdobogva:
Mi igaz,
mi téves
Ebb' a nagy dologba?
Érdeklődünk
tűzzel,
Késhegyig, halálig -
Az aranyos Ilka
Válik,
vagy nem válik?
Mi lesz a hazával:
Bliktri! Majd elválik:
Az
a kérdés: Ilka
Válik, vagy nem válik?
Ez az új nagy
válság,
Úszunk benne állig:
Az aranyos Ilka
Válik, vagy nem
válik?!...
Előttem tinta és papír
S bemártva már
a tollam:
De miről írjak: - mindenütt
Szörnyű nagy
nyugalom van.
A muszka virtus már lehült,
S nem
működik a bomba:
Lassan-lassan beevezünk
Az uborka-szezonba.
A háború oly vérszegény...
(Vérlázító,
hogy így van)
Togó és Rosztmicsoda is
Csak kéjutaznak vígan.
Nyugdíjba ment a nyugdíj-ügy,
Az
izgató, a vonzó,
A Házban úntatón folyik
A szürke, monoton
szó.
Halálítélve Bécsbe már
A hős Franciska
asszony...
(S a nyájas olvasó sohajt:
Csak kegyelmet ne
kapjon!...)
Az Ilka-válság is letűnt
Immár a
napirendrül -
A lóverseny ma már csupán,
Mitől a kedvünk
lendül.
Ha versenyezni kezd a ló,
Pezsdül a
pesti vére,
S villámoson, kocsin, gyalog
Kiront a
versenytérre.
Nincs ideálisabb helye
Ennél a
nagyvilágnak;
Az élet itt oly nagyszerű,
Hétköznap is
vasárnap...
Az életben mi rút, mi bús,
Itt nyoma
sincsen annak -
Nincs osztályharc, nincs bűn, nyomor,
Ha
a lovak rohannak...
A honfi nem törődik itt
A megható
helyzettel:
A pénz, a pénz érdekli csak,
Mit egy szép lóra
tett fel.
A gondolat, az eszme egy,
Mely minden
embert áthat,
Egy érzés úr minden szíven:
A ló, a kedves
állat.
De hej, az élet újra rút,
Ha véget ér
a verseny...
- S e pontnál búsan véget ér
Egyúttal
hetiversem.
A Dunaparton áll a parlament,
Áll egy
bársonyszék büszkén odabent -
És áll a bús tény, áll
kegyetlenül:
A bársonyszéken Tisza Pista ül.
"Itélt a nemzet" januárba
bár,
S ma-holnap már nyakunkon lesz a nyár -
E frázis
szerte hasztalan repül:
A bársonyszéken Tisza Pista ül.
Nincs már többség, mely pezsgőtől
berug;
Az elnök Justh, Zoltán a mameluk,
S a Zoltán bár tenger
köröskörül:
A bársonyszéken Tisza Pista ül.
Kik képviselték Bécs szent
érdekét,
Januárban szét lettek szórva, szét...
S hazája ellen
rendületlenül:
Tisza Pista a bársonyszéken ül.
Hiába int felé a zord ököl,
Szónoklatot
hiába eszközöl
Jó Apponyi: élvezhetsz, honfifül -
A
bársonyszéken Tisza Pista ül.
Röpül felé a sértés rút nyila,
S ő néz
közömbösen Pozsgayra...
Fejére átok, gáncs, gúny raja gyűl -
S
Tisza Pista? A bársonyszéken ül.
Kacéran ül ott s balfelé kacsint:
"Nincs
vesztenem mit. Ülök, mint a pinty!
A fegyveretek visszafele sül
-"
Tisza Pista a bársonyszéken ül.
Mi lesz a honnal? Mit hoz a jövő?
Borús
gondokkal telve mind a fő.
Ő? Ő nyugodt. A világ összedűl -
S
Tisza Pista a bársonyszéken ül.
Ha nem bukik meg pártja, rendszere,
Már
rég megtörtént vón' a helycsere.
Kiintrikálták vón'
alul, felül -
S Tisza Pista a bársonyszéken ül.
De ők megbuktak. Győzött a magyar...
S
diadalán búsan fejet vakar:
A szent nemzeti vívmány egyedül
-
Tisza Pista a bársonyszéken ül.
A kóbor napsugár az ablakon,
Benéz a
Házba mindenik napon:
"Ah, semmi ujság": - s
fut kedvetlenül -
A bársonyszéken Tisza Pista ül...
...És annyi balszerencse közt, s oly
Sok
nézeteltérés után
Megérkezett a gyorsvonattal
Bpestre báró
Burián.
S mint más ilynémű alkalomkor,
A lap
megírja valahány:
"Uj fordulat: ma este megjött
Bpestre
báró Burián."
Kibontakozni jött a báró
Más
vállalkozó úr hiján;
Bécsbül küldték: "Beszéljen vélök
Oh
kedves báró Burián!"
S búsan töprengni kezd a nemzet
E szép
kiküldetés mián:
Miért utazik e hazába,
Mi jogon, báró Burián?
Kikkel fürgén kísérleteznek
A
válságban nap-nap után,
Mért egytől-egyig bécsi
szerzet:
Galgóczy, Roszner, Burián?
Politikusban itt minálunk
Egyáltalában
nincs hiány -
Mi a fenéért jön hát Pestre
Ujabban báró
Burián?
A gondos Bécs e kényes
ügyben
Valószínűleg fél talán,
Hogy máskép jár el majd egy
honfi;
Nem úgy, mint báró Burián...
Hogy aki ismer, ért bennünket,
S
velünk jár egy kálvárián, -
Érdekükben talál működni,
Nem
úgy, mint báró Burián...
Oh, a magyar, az mind
veszélyes,
Bécs-ellenes, kuruc, pogány
És szörnyű módon ritka
közte
A finom báró Burián...
Kedves Bécs: már határozottan
Megmondta
e hon, mit kíván -
S határozottan nem kívánta,
Hogy
jöjjön báró Burián.
S a lap - mint szokta - írja
ismét:
"Sok meddő tárgyalás után
Elutazott a
gyorsvonattal
Bpestrül báró Burián."
I.
Semmi ujság nincsen
A politikában,
A
szomorú válság
Csak folyik vidáman.
Homo regiusok
Pestre jönnek Bécsbül
S
mennek vissza Bécsbe
Egyre, szünet nélkül.
Honi férfiak meg
- Mit meséljem
Önnek -
Egyre Bécsbe mennek,
S Pestre visszajönnek.
Küszöbén állunk már
Júniusnak, nyárnak
-
S ők a gyorsvonattal
Még áprilist járnak.
E hónapot a hon
Járja, járja, járja,
-
Ez kedves hazánknak
Bús Kálváriája...
Áprilist járunk mi
Vagy háromszáz
éve,
Tudja a jó Isten,
Mikor lesz már vége.
Mikor jutunk el már
- Hisz már
épp elég ez! -
A magyar szabadság
Május elsejéhez?!...
II.
Tiszát nem bántja csak
A jelen, a
jövő:
Fogtechnikus baját
Fogorvosolja ő.
Hogy bátran fogja meg
A rút, a rossz
fogat -
Fogtechnikusnak ő
Szép címet osztogat.
Az nem baj kérem itt,
Ha a beteg
nyafog -
Törjön be, hogyha rossz,
A fog, a fog, a fog!
Itt nem számít a kín...
Mert mi a
fődolog?
- Megmondja szépen, ím,
Versem végén a rím: -
A
cím, a cím, a cím,
S a jog, a jog, a jog!...
I.
Hogy Keglevichet leszurták elébb:
Buzgón
a tettek mezejére lép
A szövetség, mely párbajellenes,
A
szövetség, mely párbajt ellenez.
És valahányszor párbajügy esik,
Nyomába
kél száz szövetségi cikk.
Ha vért szagol, hát párbajt ellenez
A
szövetség, mely párbajellenes.
A lapban hogyha áll a bajvívás,
Alatta
mindig ott a felhívás,
Amelyben bőszen párbajt ellenez
A
szövetség, mely párbajellenes.
De foganatja nincs soha, soha,
A
felhívásnak sorsa mostoha
És dúl a párbaj, melyet ellenez
A
szövetség, a párbajellenes.
De foganatja ne, ne is legyen:
Ó, mert
hová lesz akkor - istenem! -
A szövetség, mely
párbajellenes,
Mely abból él, hogy párbajt ellenez...
II.
A balti flotta tönkretéve,
A balti
flotta elsüllyedt,
Japánországban újjongás van,
Oroszországban
rémület.
Egész világ banzájt kiált most,
S Togó
mestert dicsőíti -
De haj, Togó bús mindazáltal,
Egét ez
nem deríti ki!
"Mit ér a győzelem, babér,
mit,
Hogy méltányolnak a lapok:
- Óh jaj, - ha
mint Oyáma, Eötvös
Károlytól kardot nem kapok?!..."
III.
Bombát kapott a csinos, vonzó
Spanyol
királyka, az Alfonzó.
Egypár néző az áldozat, -
De
Alfonzó épen maradt.
Épen maradt s most nappal-éjjel
A
lapokat olvassa kéjjel.
Ah, mennyi hír, ah, mennyi szó -
Ez
nagyszerű, ez bódító!
A kedves bomba ha merényel -
Fölér
egy fényes fegyverténnyel:
A nagyvilág most - ez remek!
-
Többet Togóról sem cseveg.
Ki ellen bőszen merényelnek -
Most
imponálni kezd a gyermek.
És Alfonzó vígan kiált:
"Hej!
bomba teszi a királyt!"
I.
Izzadva irtam akkor is,
Mikor dúlt
január, -
Most kétszeresen izzadok:
Mert itt nyár.
Nagyon, nagyon meleg vagyon...
Jó vón'
nyaralni már,
De pénzt hevével nem hozott
A nyár, a nyár.
Nagyon, nagyon meleg vagyon...
És
pénzem nincs - mi kár! -
Hát hidegen fogadlak én,
Oh
nyár, oh nyár!
Akinek Isten pénzt adott,
Most arra
Tátra vár;
Én, sajna, Pesten töltelek,
Oh nyár, oh nyár!
...Fölösleged eltenni most
Bárcsak
lehetne, bár:
És fűtenem télen vele...
Oh nyár, oh nyár!
Ó, mert szobám nagyon hideg,
Ha jő a
január -
S télen sóváran suttogom:
Oh nyár, oh nyár!
Nyáron hidegre nem telik
-
Szomorú, ugyebár? -
S télen hevedre nincsen pénz,
Oh
nyár, oh nyár!
II.
Norvégiában a minap
- Mily
szörnyű gondolat! -
Oszkár királyt, norvég
királyt
Elcsapták, mint olyat.
És semmi harc és semmi vér,
Semmi
romantika...
Szegény király dühös lehet,
Akárcsak egy bika!
A trónon mélabúsan ül
- Oh
gyászos, árva sor -
És néha-néha fölsohajt:
"Seckerhets
tendstichor!..."
Egy értesítés jött csupán
S oly szürke
az irály:
"Tudatjuk tisztelettel önt,
Hogy ön már nem
király."
Hőskölteményt hogy zengjenek
Ez ügyről
valaha?
Oszkár, rajtad kacagni kell,
Kacagni: hahaha!
Kacagni? Nem: a szánalom
Fog el e tény
miatt:
Szegény király - most már csupán
Egy országa
maradt!...
Ezek az ügyvivő legények:
Az
átmenet-miniszterek!
És élükön Bécs szent kegyének
-
Fejérváry úr tiszteleg.
Ezek az ügyvivő legények,
Személyük
már ma nem talány:
Rettegj tehát szegény hazám!
Rettegj, mert
elől ügyvisz - nézd meg -
Fejérváry, a kapitány!
Ezek az ügyvivő legények,
Heten
vannak, hazám, heten!
Szemeim rajtuk honfi-kéjnek
Szent
tüzével legeltetem...
Ezek az új kormány-legények
Már nincsen
köztük Talián,
S a többi vén... mind elmenének,
S az új mind
ifjú, hős, titán,
Vezérli bőszen nemzetének
Fejérváry, a
kapitány.
Ezek az ügyvivő legények,
Bámulja őket
a haza,
Méláz betűin mind nevének:
"Ni! hát ez is élt
valaha?"
Homályos, szűzi, titkos lények,
Nevük nem
forgott még vitán,
Nem érte sár, gúny, gyanú, vétek,
Nem
tudni: gazdagok? szegények?
Egyet ismer mindenkit tán:
Bárcsak
ne ismernénk úgy téged
Oh Fejérváry kapitány!...
Ezek a darabant-legények...
Előkelő,
finom fiúk,
Mind kész szolgálni nemzetének,
Ha mások híján
bajba jut.
Ezek a darabant-legények,
Az
abszolutizmus-nyitány...
- Csak nyissatok be bátran,
kérlek,
Volt már darabantunk egynéhány:
Emlékeztek az ügyre
tán?
Így repültök majd, ti szegények:
Szánalmas
ügyvivő-legények,
S te, Fejérváry kapitány!...
I.
Bejött Fejérváry,
Kiment Fejérváry
-
Hm, hm... a magyarral
Nem lehet elbánni!
Bejött Fejérváry
És hat
darabantja;
Pórul járt ám szörnyen
E kitűnő banda.
Gúnykacaj meg átok
Támadt
körülötte,
Elegáns frakkjukat
Pozsgay leköpte.
Nem fogadta őket
Semmi
rokonszenv-jel:
Udvariatlanul
Lehurrogta Lengyel.
Lengyel s mind a többi,
Justh is
zoltánná vált...
Ah, Bécs, itten többé
Nem rendezhetsz már
bált!...
Bejött Fejérváry,
Kiment
Fejérváry...
Kit küld most a császár?
- Ráérünk mi
várni!
II.
A drága szép automobil
Röpül az úton,
mint a nyíl.
Ki benne ül, ah, az maga
A bájos, isteni Zsazsa!
Száll, száll vígan a díszes töf-töf,
És
közben dúl, dönt, gázol, lök, döf.
Ha valakit útban talál -
Abból
halál lesz, bús halál!
A hősies automobilnak
Tetteiről a
lapok írnak.
Itt egy gyerek, ott egy gyerek -
Tegnap
azt, ma ezt ölte meg.
És fölzudúl rá a haza:
Micsoda dolog
ez Zsazsa?
Szegény Zsazsának a lapok
Szereznek sok-sok rossz
napot.
Ez eljárás nem méltó hozzá...
Oh, bár
a sors utamba hozná!
S ha a töf-töf elém suhan,
Aláfeküdnék
boldogan.
Az isteni, a Nagy Zsazsáért,
Mért ne
szenvednék én halált, mért?
Ki tudja, - hátha Néki ez
Egy
percnyi örömet szerez?...
Az őszi szél sohajt, s az égbül
Pereg
a könny a koporsóra...
(Egy sablonos carmen lugubre-t
Mily
könnyű volna
Dalolni róla!)
...S míg hull a holt levél az ágrul,
S
míg őszi szél ringatja a fát:
Hallani vélek egy könnyűvérű
Forró
melódiát
A sírokon suhanni át...
Mintha derü szállana lopva
A holtak
szomorú honára...
S ahány levél hull a bohémnek
Hantjára
halkan muzsikálva:
Mintha üde babérrá válna...
Abdul
Hamid takarékossági
szempontból
redukálta háremét.
Allah veletek gyönyörű odaliszkok,
Te
szőke, te barna, te rőt:
Elküldök ezennel száz
szeretőt.
Leszállítom én, mert tulnagy a létszám -
Allah
veletek csodanők...
Sóhaj ered pici ajkaitokrul;
Hej, kínos az
ügy nekem is.
Nehéz a szívem most, ámde, szavamra,
Nehéz ma a
pénzügyi helyzetem is.
Allah veletek gyönyörű odaliszkok,
Kevés
a piaszter, szörnyű kevés,
Nem futja a pompa, a
költekezés:
Fölfalja egészen az udvari büdzsét
A toilette, az
ivás, az evés.
Ahol lehet, ott spórolni muszáj ma
S hárem
ügyében sajna, lehet
És csődbe jut íme a földi mennyország,
És
dobra kerül száz kis kerevet.
Allah veletek gyönyörű odaliszkok,
Nézlek
titeket most szótalanul,
Mind, aki már nyugalomba
vonul:
Tündércsapatát a bűbájos időknek,
És szemem lassan
könnybe borul.
Multak csodaillata száll körülöttem,
Valaha
voltam ifju, bohó,
Csupa tűz, csupa láng... vágy, mámor a vérem
-
De hol van a tavalyi hó?...
Allah veletek gyönyörű
odaliszkok,
Messzesuhantak az ifju napok,
Fáradt, szomorú vén
bácsi vagyok.
Eléri az ősz a dicső padisaht is
És nő szeme
rája hiába ragyog...
Sok vagytok a jóbul szép szeretőim:
Emlék
ma a nagy szerelem -
Ó mit akartok: százan egy ellen,
Kinek
reszket a térdem s szürke fejem...
Allah veletek gyönyörű odaliszkok,
A
szerelem vár kint titeket,
Menjetek, ott kinn élni lehet.
Hervad
a rózsa, ha nem süti napfény -
Szép üde nők Allah
veletek...
(- Kevés a piaszter, de ifju ha volnék,
S
volna a vérem még lobogó:
Ily könnyen a száz nőt el nem eresztem
-
De hej, hol a tavalyi hó?)
1.
Az óra fut, az óra száll,
Hát
újra látlak, Arzenál.
Halkulva fut a mozdony, ím...
Köszöntelek,
szép, drága Wien.
Igaz, már senki sem vagyok,
De lelkem
mégis felragyog
A múltak szép emlékein...
Oh, Kaiserstadt, oh
Burg, oh Wien.
2.
A Ringstrassen egy
burgzsandár
A szemembe nézett...
Sőt - szavamra! -
szalutált is,
Mennyei igézet...
Szalutált ah! A burgzsandár,
S én
reszkettem kéjben,
Ösmer még engem a Burgból,
- Nem
hiába éltem!
3.
A császárnál
megfordulnak
Mindenféle népek...
Hát uralkodóm elébe
Én már
sohse lépek?
4.
Egy fiakker... Mint a
villám...
Benne Fejérváry..
Bajsza hegyén mosolygás ül...
S
nekem itt kell állni...
Nézem... Nézem, mint gördül be
A Burg
udvarára...
S eszembe jut: Tegnap nekem,
És jaj!... neki máma!
5.
Merengek, sírok egymagam,
A
gyönyörű múlt odavan.
A burglakáj már rám se néz...
A
vaskézből lett gyönge kéz.
Oh Pitreich, Golachowski, Beck,
Hogy a
jó isten áldja meg!
Alig vagyok tizennyolc éves
S máris
spanyol király vagyok.
Ez velemszületett sajátság
És
kötelesség ez a jog.
Uralkodónak készítettek
Elő engem. Ezt
így muszáj.
Egy zöld jogász volnék csupán ma,
Ha nem volnék
király.
Alig vagyok tizennyolc éves
S király
vagyok, fenséges úr,
Kabátomon ragyog sok érem
És gond tüskéje
sohse szur.
Aranypénzen pompázik arcom.
Bár nincsen rajta
semmi báj -
Határozottan csúnya volnék,
Ha nem volnék
király.
Király vagyok s egész világon
Nyilvántart
engemet Klió,
Amit beszélek és csinálok,
Az született
szenzáció.
Mesél a fáma rólam egyre
És ismer minden földi táj
-
Ehhez zseninek kéne lenni,
Ha nem volnék király.
Király vagyok s utazom ebben,
Így
szabja meg az etikett,
Fölkeresem Párisban, Bécsben
A bácsikat
s a néniket,
S a perronon képemre mászik
Egy számmal
egyenrangú száj...
Hej, kis grizettel csókolóznám,
Ha nem
volnék király.
S midőn robog hintónk az utcán,
Bámúl
ezernyi nagy tömeg,
De őrzi kétszerannyi rendőr
Tizennyolc
éves bőrömet.
Fenyeget bomba, tőr, revolver -
A népnek
nem tudom, mi fáj...
Jár-kelnék gondtalan, vidáman,
Ha nem
volnék király.
De van egy szörnyű, rút merénylet.
Mit
elkerülni nem lehet:
Király vagyok, tizennyolc éves
S már
eljegyeztek engemet.
Mely a szerelemet is kikösse,
Az
etikettben nincs szabály...
Varróleány után futkosnék,
Ha nem
volnék király.
Menyasszonyom, kit rám kiszabtak,
Velem
közömbösen rebeg.
S találgatom buzgón, hogy nálam
Vajjon hány
évvel öregebb?
Ifjú vagyok, szeretni vágyom,
S módomban ez az
egy nem áll...
Mily boldog zöld jogász lehetnék,
Ha nem volnék
király!
A pontos, éber falinaptár
Hullatja
buzgón levelét,
Elszáll az év és - régi nóta -
Repűl
a kurta földi lét.
S a nagyvilágon - bár az élet
Harag,
gyűlölség és epe -
December végén egyre eljő
A
"szeretetnek ünnepe".
...És fönt a fényes mennyvilágban,
Hol
minden tiszta, béke, csend,
Ilyentájt kínos föltünést kelt,
Mily
nagy a lárma idelent.
Krisztus végül Péterhez fordul:
"Öreg
szógám, nem volna jó
Némi tapasztalás okából
Egy földi
expedíció?"
A föld, az nem rokonszenves hely,
Egy percre
elborul szeme,
De oszt' loyalisan szól Péter:
"Nincs
kifogásom ellene."
...A nagy körúton járnak-kelnek
Szent
Péter és az Úr fia.
Fejük körül vibrál szelíden
A láthatatlan
glória.
És nézik, nézik mélabúsan
És nincs fogalmuk róla,
mért:
Dzsiu-dzsicuzva küzd az utca
Egy-egy
fenyőfa-részletért.
A nagy körúton össze-vissza
Zsibong a
körpump: "Öregem,
A szent karácsony alkalmából
Mit vesz
nekem, mit vesz nekem?"
Olvasni kezdi Péter aztán,
Amit
közzétesz száz plakát;
"A Megváltó nagy ünnepére
Vegyünk
cipőt... ékszert... boát...
Manzsettagomb... kalucsni...
purgó...
Szent alkalom, s olcsó az ár...
Istennek tetsző e
három szó:
Gumi, Reisner, Harisbazár..."
Egy kávéházba tértek aztán.
Mert el
voltak fáradva, mert,
S eléjük tett a fürge pincér
Egy
pikkoló-kapucinert.
A szomszéd asztalnál két borzas.
Piszkos
poéta csevegett,
S a társalgásbul búsan hallják
A jövevények
ezeket:
"...A karácsonyi számok... mester:
Ötmilliónyi
oldalon...
Dicsértessék a Jézus Krisztus -
Elhelyezem
nehány dalom!"
S hogy földerűl a szent, nagy este,
S
fényben fürödnek a falak,
Az égiek a trotoáron
Lassan, némán
bolyonganak.
Köröskörül zsibongva jön-megy
Robotbul egy,
mulatni más
S kis proletár ordít didergőn:
"Nagy
karácsonyi kiadás!"
Egy ablakon Péter bepillant:
"Hát
megbocsátottak? ...Na lám -
Uram, ma este helyet foglalsz
A
hébereknek asztalán.
Ott csillog, nézd, a karácsonyfa,
A
kedves, eleven fogas,
Ki villanyfényben áll alatta,
Mind oly
vidám, oly boldog az -
Az ágakon száz finom eszköz:
Kodak,
revolver - oh egek -
Szivarkatárca, drága részvény
És
nagyreményű sorsjegyek..."
...A nagyszerű karácsony-üzlet
Tombol
zajongva mindenütt
S valami fájó, vad nyilallás
A Megváltó
szívébe üt.
Némán sohajtva nézi Pétert -
Tán ezt mondják
a szent szemek:
"Szegény anyám, ha tudta volna,
Dehogy
szült volna engemet!"
Születésnapja volt Krisztusnak
E hó
huszonnegyedikén,
Írt róla mind a száz poétánk -
Miért
ne írjak éppen én?
A karácsonyról verset írni
Az megható,
az oly csodás,
Az szent és tiszteletreméltó,
S ellene nincsen
kifogás.
A karácsonyról verset írni
A
leghálásabb feladat,
A költő tollát készen várja
Minden
körülmény és adat.
A karácsony a legszebb téma:
A
szeretetnek ünnepe -
Elragadók vagyunk ilyenkor;
Mézzé
lesz bennünk az epe.
A bárány és a farkas ekkor
Könnyek
között kezet szorít,
A cárt csókolja a mikádó,
S Bokányi
mester Apponyit.
Lueger lelkes cionista,
Bécs csókokat
dobál reánk
S egymást dicsőítik színészek
És primadonnák
egyaránt.
Ah, csupa béke, megbocsátás
Ilyenkor
lent az életünk:
Imába foglaljuk a kormányt,
S a főispánra sem
köpünk.
Karácsonykor szeretjük egymást
Buzgón,
kérlelhetetlenül -
Krisztus, te fönn ezt konstatálod
S
szíved bizonnyal földerül.
Te glóriás, szelíd Megváltó,
Te csupa
jóság, szeretet:
Bocsásd meg hát ennek fejében
A karácsonyi
verseket!
(Zichy
Jenő gróf megrendült egészsége
helyreállítása
végett Afrikába utazik.)
Isten veled hazám, bátrak hazája,
Isten
veled te hölgy, sőt hölgyikék:
Én most huzamosabb tartózkodásra
A
legsötétebb Afrikába mék.
Ha visszatérek, boldogulva, hon,
Új
szépeket lássak aszfaltodon.
Hogy eltávozom e nehéz napokban
Édes
hazám, ez, érzem, nem erény;
Tudom, bajod ezidőszerint sok van,
S
ha itthagylak, hiányzom neked én.
De nemcsak honfi: férfi is
vagyok,
S mint ilyet, erőm kissé elhagyott.
Az életnek amennyi bája, élve,
Illata,
finom édessége van;
Költséget, fáradságot nem kimélve
Fürödtem
benne hej, szorgalmasan.
S emellett a közért is lángolok -
Egy
Zichytől ez igen szép dolog.
Karom ma záptojást ragadni gyenge,
S
torkom nem bírja, sajnos, most a szót;
Érzem a rózsák töviseit
rendre...
Adj hát hazám egy kis vakációt!
Isten veled, te
felhős magyar ég -
Írd meg riporter: Afrikába mék.
Ah, Ázsiát már háromszor bejártam,
-
Miről különben több művem beszél -
Bejártam, mint
szakember, buzgón, bátran,
S boldogságom többek közt a
veszély.
Az ősmagyart hiába kutatám -
De néhány új
magyar lesz ott ma tán.
Hej, a nagy útnak kalandszomjjal
telve,
Ujongva, frissen vágtam hajdanán...
Nyakam köré ma sál
vagyon tekerve,
S a drága express ringat majd magán.
Mint
szoknyavadászt kolportál Klió -
Ott más prédám nem lesz,
mint víziló.
A fekete fehérszemélyek ottan
Pihenni
hagyják szenvedélyemet,
Üdülök, míg kilókban gyarapodtam,
Míg
munkabírón megtérnem lehet:
Míg ismételten szeretnem szabad
A
szép hazát s a szép leányokat.
Isten veled hazám, kit úgy imádok,
Várj
rám, míg veled ellenállhatok,
S ti ellenállhatatlan kicsi
lányok,
Bocsássatok meg és... és várjatok!
Ha visszatérek,
boldogulva, hon:
Új szépeket lássak aszfaltodon.
I.
Az állatkertbe ah, silány, rongy
És
megható az állapot:
Öregek, búsak, megrokkantak
Az állatkerti
állatok.
Az egyiket köszvény kínozza,
A másik
paralitikus,
Szóval, minden kór képviselve...
S a helyzet
szörnyen kritikus.
Az állatkertben már az állat
Fölösleges
lim-lom csupán -
S ha az isten is úgy akarja,
Kipusztul
mind egymásután.
Így rendbe jő az állatkert majd,
-
Búsulni semmi ok ezen -
Mert benne helyreáll a mérleg:
Se
kert, se állat nem leszen.
II.
Nincs nőoroszlán, csupán hím,
S nincs
hímmedve, csak női medve -
Mindkét fél el van keseredve.
Kínos sovárgásban remeg
Az oroszlán s
a medve lénye;
Elvégre szeretni is kéne!
És mit tesz isten, Ámor isten:
Egyszer
az oroszlán, a medve
Egymásra néz fölmelegedve.
A vérük forr, a vérük lázong
-
Szerelmesen egymáshoz kúsznak,
S a viszonyokkal
megalkusznak...
III.
A sivatag királya
Miért oly
mélabús?
Hiába áll előtte
A drága marhahús.
Mit ér a büszke cím, rang,
A
dicsőségteli -
A sivatag királya
Nem tud emészteni.
"Mért nem tudok beszélni:
-
Gondolja s elborúl -
Ah, szódabikarbónát
Kérnék
Lónyaytul."
IV.
A párducketrecben
Sóhajtnak,
nyöszörögnek -
Egy párduc néz elé
Anyai örömöknek.
A párduc rozoga,
A csontjai
zörögnek,
Aggódva vár szegény
Jöttére a kölyöknek.
...Nubia párduca
- Ez komoly
dolog, ez tény -
Egy gyáva nyulat szült
Egy csúnya téli
estén...
Szomorú kis kommünikék
Röpködnek rólam
a világban:
A torkom egyre fáj - nagy ég! -
S a
múltkor sánta lett a lábam.
A nyájas olvasó ellágyul,
Sóhajtva
súgja annyi száj:
A torka fáj, a lába biccent,
Edvárd király,
szegény király!
Egymásután a doktorok
Számomra zord
receptet írnak;
Hogy talpraálljon a torok,
Ajálják ezt is, azt
is írnak.
Egy óriási állam reszket,
Midőn a trónnak torka fáj
-
S konzilium döntötte el ma:
Ne szivarozzon a király!
Türelmes páciens vagyok,
Ki gyógyulás
után sóvárog -
De értetek, jó szivarok,
Most Aesculappal
harcba szállok,
Ti fínom, illatos havannák,
Nem, nem mondok le
rólatok:
Drágábbak vagytok én előttem,
Mint száz egészséges
torok.
...Hajdan divatkirály valék,
Az
össz-szabókat dirigáltam;
E csillogó kor oda rég.
Hájas, vén
spíszbürgerré váltam.
Kártyáról, nőrül is lemondtam,
A szívem
csöndesen ketyeg -
De szivarozni, azt tudok még
És
szivarozni szeretek.
Nincs passzióm ma semmi más,
Csupán,
hogy a kék füstbe nézek...
A szivar füstje szép, csodás,
Az
poézis, mámor, igézet.
Midőn a füstben elmerengek,
Szétfoszlik
benne a jelen
És vén szívemben újra ott ring
Az ifjúság, a
szerelem.
Ha száll a kék füst: ép a láb,
Leszek
gavallér wellszi herczeg...
Oh édes, oh idilli
percek!
Divatkirály vagyok tovább...
Marienbad eszembe nem
jut,
Hasamról elillan a háj...
Professzorok, ne tiltsátok
meg,
Hogy szivarozzon a király!
- A Kont 97638-ik paródiája. -
A
bécsi Burgban tegnap
száznégy
hordár volt császári
audiencián.
Lueger ellen pa-
naszkodtak,
hogy nem ad
nekik
igazolványt.
Száznégy magyar a Burgba
tart,
Kihallgatásra kész,
Helyet mutat szépen nekik
A jó
császári kéz.
Hordárok ők, vagy trógerek,
Mind
vézna, csupa csont -
A császár szembe ülteti
Vezérüket,
a Kohnt.
"Gyerekek - így szól nyájasan
-
Miben segíthetek,
Csak nem vívmányért jöttetek,
Miként
a pestiek?"
És megszólal Kohn, a vezér,
-
Zsargonban foly a szó: -
"Fölséges úr, az
állapot
Siralmas, megható. -
Kiutasítnak innen, ó,
Mert magyarok
vagyunk...
De szeretjük nagyon mi Weant,
Mi Wean maradunk!"
Kaiser, engedd meg ezt nekünk,
Mert
Weanban élni szép..."
- S a császár meghatva
nagyon,
A Kohnhoz odalép.
Vállára rakja a kezét
Szeméből könny
pereg,
Ó trógerek, ó trógerek
Ti kedves trógerek!
Andrássyt most dobtam ki épp,
S vele
egy nemzetet...
De titeket? Ezt nem teszem,
Ezt tenni nem
lehet.
Maradjatok Weanban csak,
Ti jó kis
magyarok,
Bár csak trógernek jönne mind,
Akiket akarok!...
Maradjatok Weanban csak
Lojális
trógerek,
Közel jövőben veletek
Talán sokat nyerek.
Ha abszolutizmus lesz s megy
Fejérváry,
a vén -
Minisztereknek küldelek
A Lajtán-túlra én!...
Haladópártiak
híresztelik,
hogy
Kaffka László minisz-
teri
tanácsost kinevezik
Budapest
királyi biztosává.
Egy név csendül meg a lapokban újra,
A
Kaffka...
A téli szél a honban szertefujja:
Ah,
Kaffka...
Mindenki tudja, hogy ki ő,
A Kaffka:
Egy szörnyű
úr, egy rémítő,
A Kaffka.
Ő itt az állandó mumus,
A
Kaffka.
A hon miattad mélabus,
Óh Kaffka.
Ha vármegyét
vizsgálni kő,
Jön Kaffka,
És osztogat fegyelmit ő,
A
Kaffka,
Vizsgál, fölterjeszt és rovancsol
A Kaffka,
Itélkezik,
büntet, parancsol
A Kaffka...
S amerre jár völgyön-hegyen
A
Kaffka,
Utána száz sóhaj megyen:
Óh Kaffka...
Egy név
csendül meg a lapokban ujra,
A Kaffka,
A téli szél a honban
szertefujja:
Ah, Kaffka...
Klió mindenkit elfeled,
Óh
Kaffka,
De örökké virúl kegyed,
Óh Kaffka!
Igen, ön lesz
idestova
Óh Kaffka -
A modern isten ostora,
Óh
Kaffka, óh Kaffka!...
Montenegró
Olaszor-
szágtól
egy hegyi üteget
kapott
ajándékba, mire
Ausztria
Abessziniának
küldött
ágyukat.
I.
"Ha te ütöd az én zsidóm..."
-
Ez ismert kiáltással
Abessziniának ma Bécs
Néhány
ágyut nyújt átal.
Holnap jön majd Itália,
Nem hagyja
magát ő sem
S ad Montenegrónak megint
Egy ajándékot bőszen.
A negyvennyolcból nem enged,
Tudom, a
büszke osztrák -
És Bécsből Abessziniát
Sok jóval
elhalmozzák.
A drága játék hosszú lesz,
Hosszú,
talán örök -
És Menelik és Nikita
A markába röhög.
II.
Lövésre használták csupán
Az ágyut
eddig -
Most másra kezdik.
Egymás orra alá vele
- Ez sok
gyönyörnek -
Ma borsot törnek.
III.
Goluchowski arca derült lesz,
Szól
boldogan:
"Ezt jól csináltam, nagyszerű ez,
Most rendbe'
van -
Amit a multkor elveszték én
A
szerb-bolgár vámon:
Népszerűségem az ágyuk révén
Most
megtalálom!"
IV.
Ausztria, ó ne légy könnyelmű:
-
Bár Olaszország megpukkad -
Óh Bécs, ne nyújtsd át
Meneliknek
A drága finom ágyukat.
Ha a bemasírozás itt lesz,
Ha jő az
Armee, a büszke had -
Mivel fogsz majd szétlőni minket,
Ha
odadod az ágyukat?
V.
Ó mennyi ötlet, mennyi ész,
Ó mennyi
fifika -
Nem is tudtam, hogy ily ravasz
A külpolitika.
Eddig oly ünnepélyes volt
S komor,
mint egy bika -
S most a kedély terére lép
A
külpolitika.
Hódolat illet meg csupán,
Nem pedig
kritika -
Csak szállíts témákat nekem,
Ó külpolitika!
1.
A tisztelt Ház feloszlik
hétfőn,
Feloszlik, mint egy holttetem -
S az épület szól
mélabúsan:
"E hét jól kezdődik nekem!"
2.
Egy új honatya kesereg:
A
fene egye meg!
Megválasztottak tavaly engem
S azóta
szörnyű csendben,
Azóta elátkozva élek:
Sohsem beszélek!
A választásom vagyonba került
És
föltünni nem sikerült.
Kiadtam őrült összeget -
Most
érte mit vegyek?
Híres, neves fiú nem lettem,
Mint
honatya halvaszülettem.
A fáma rólam csunyán hallgat,
Álmok,
remények, ah, megcsaltak.
A kurir hétfőn egyet int -
S
kezdhetem elülről megint!
3.
A portás
szól:
-
Ezt szeretem,
Bécs dolga jól esik nekem.
Feloszlatják a Házat
folyton,
Húzom a pénzt s nincs semmi dolgom.
Kis forgalom és
nagy haszon -
Rivierára utazom.
4.
A hon ma gyógyulásra éhes
És
gyógyulást vajjon mi ád? -
Kristóffy buzgón
engedélyez
Kedvenceinek patikát.
A haza egyre betegebb lesz
S így egyre
több patika kell -
Kap rá jogot, ki jó, ki kedves,
S
Kristóffyhoz megy érte fel.
Patika Pesten száz meg száz van,
Sőt
van már ezer meg ezer,
Patika lesz már minden házban,
A
költőnek higyjétek el.
S mi lesz a tisztelt Házzal, kérem,
Mit
bezár a közel jövő? -
Ahogy én Kristóffyt ismérem,
Kiadja
gyógyszertárnak ő!
- Szabadon, Arany János után -
1.
Pár szó nyilallott a hazán
keresztül,
pár röpke szóban annyi rémület:
"Ha
Bánffy ki nem rántja a hinárból,
az alkotmány -
se hozzád, se tűled"...
Az első hír, midőn a szót
kimondta,
önnön hangjától visszadöbbene;
Haját
tépdeste a bősz honfi bánat;
"Nincs a
koalicjónak istene!"...
2.
Emlékezünk: - remény ünnepe
volt az,
mely minket e mély gyászba
buktatott;
Andrássyt vártuk a husos fazékkal, -
és
jött a hír: - Bánffy föltámadott...
"Föltámadt
Bánffy" - Hah, hogy tündökölnek
e
szörnyű hírre a havas mezők!...
S a koalicjó búsan
megvonaglik:
- Élünk-e hát mi, hosszan
éhezők?"...
3.
Megronta bűnöd és a régi
átok,
beteg valál s nem érzéd, oh magyar;
és
jöttünk mi, a koalícióval,
mely ápol,
meggyógyít és - eltakar.
Tiszát legyűrvén, küzdtünk a
fazékért
és egybeforrt szívünk, agyunk,
eszünk;
Nem bírt velünk a "darabont-szemétnép" -
s
most Bánffy báró által elveszünk!
4.
Midőn riadtan kezdtünk
leszerelni,
behúzván a dac tépett
zászlaját,
jött Bánffy, br... hogy ő gyógyítja meg majd
e
hosszú alkotmányos nyavalyát.
Ezer bajunk közt ő találta meg
most
a formulát - ő lesz a foglaló;
s
a koalíció örökre elvész,
mivelhogy -
taktika nélkül való!
5.
Már ég az oltár, - Bécsig
elvilágít,
és rajt a nemzet alkotmánya
ég...
Föl újra nép! Föl tiltakozni, Pestre:
van
birkapörkölt itt, ha köll, elég!
Oh, oltsuk e tüzet: - s ha
nincs elég víz,
hadd folyjon rá patakban
honfivér;
Mert az csak tűrhetetlen, hogy e Bánffy
ha
Kolozsvárra megy, hát - Bécsbe ér?!
6.
Ha el kell buknunk, - hah,
minő tanulmány!
ha Bánffy győz, - hah,
minő áldozat!
Inkább pusztuljon el a szent alkotmány,
mintsem
hogy néki adjunk igazat!...
A kibontakozást mi is akarjuk,
de hogy ő célhoz érjen, - nem, soha!
Mert élni, félni,
fázni vaskezétől
nehéz sor ez és szörnyen
mostoha.
7.
Hah, mily sivár jövő, ha újra ő
jön,
ki kürtöl és lerogy a régi fal,
Ki
nemzete szívét összhangba hozza
s megbékíti
uralkodóival;
Ki győzni népét csellel is szorítja,
kit
félve gáncsolunk, mivel igaz,
Ki sovinizmus lángját egyre szítja,
-
elég... a példa fáj már: Bánffy az!
8.
Ha ő jön - a mi eszménk
visszacsökken,
és szörnyen megnő az ő tábora;
A
"Kisded makk" merész sudárba szökken
és
megújul a "Tíz szobor" kora...
Kibékül ismét nemzet
és királya, -
de hajh! mi akkor meg nem
élhetünk!
Küzdjünk tehát, - mert Bánffy, br...
halála:
ha nem a hon, - de a mi életünk!
- Jelenet a hálószobában. -
Longvorth:
Alice... e percre
oly rég várok
Epedve, sóvárogva... jer,
Cuppanjon csók, száz
és ezer -
Férjed vagyok, szerelmes párod.
Nászéj varázsa
zsong körül,
Óh jöjj, Alice, szeress, örülj.
Fülünkbe dúdol
száz pajkos kobold,
Nem lát meg senki, csak a
hold...
(Megöleli.)
Alice:
Menjen,
hagyjon magamra, kérem.
Longvorth:
Ah,
föllépett a szűzies szemérem?
Hallgasson hát meg, észbontó
Alice...
Alice (sóhajt):
Ah,
Istenem!
Longvorth:
Szentséges
ég, de hisz
Maga mélázik, maga szomorú -
Nászéjszakán
nem stílszerű a bú.
Oh, mondja meg - hisz szenvedek miatta
-
Kis bohó, tán a lánykorát siratja?
Alice:
Igen,
igen... a boldog, szép idő
Jutott eszembe, kedvesem,
Ezért
csillog szemem most nedvesen.
Mert rémítő,
Kétségbeejtő a
dolog:
Óh fáj a szívem, sír a lelkem,
Midőn most arra
gondolok,
Hogy eddig folyton szerepeltem...
Alice voltam, Roosevelt Alice,
Ismert
az ég, a föld, a víz.
Éjjel-nappal foglalkoztak velem
Délnyugaton
és északkeleten,
Írásban-képben,
Lámpánál és sötétben.
Utaztam
buzgón erre-arra
- Hisz utaztam az utazásra -
Az ember mind kiváncsi marha,
Mind
lázba jött, Alicet ha látta.
Minden szeszély, minden kis
hóbort
Előkelő szenzáció volt;
Nem fáradtam kérem,
hiába:
Imádtak engemet Kínába'
És túl a Dunán
Baranyában...
Rajongtak értem mind, mind valahányan.
A
hírlapok számára készült
Minden mosolyom, mindenik szavam -
És szép napom most elsötétült,
A
nyilvánosság odavan!
Hol a zaj, lárma, moly körülhízelgett? -
Egy
fontos aktus foly le máma
S mitsem tud róla majd a fáma:
Nem
látok itt egy árva lelket!
Az izgató mézeshetekben
Garmondból
nem szednek ki egem...
A suttogásunk csöndbe száll el,
Az
éjszakáknak miljom csókja
Akárcsak el se cuppant vóna -
Ha
nem teszi közzé a kábel...
Kiből a reklám szerteszárnyal,
Ki
rólam föl már annyi port vert -
Mért nem hozott kérem
magával -
Nászéjszakánkra egy riportert!
Bolond beszéd, hogy egyre
vesztünk,
hogy
jön az összmonarchia,
hogy nem bírjuk közös
keresztünk'
és
összeroskad Hunnia!
Hogy alkotmányunk pusztulóban,
s
veszélyben a haza, - nem áll;
bár nyögünk a
reakcióban,
közel
van már az ideál.
48 előtt mik se voltunk,
írott
malaszt volt szent jogunk;
"moriamur"-ral
udvaroltunk,
hogy
"Provinz" ne legyen honunk.
Hogy ettől lázra gyúla
testünk,
kockáztatunk:
- éltet, vagy halált!...
A túlerő előtt elestünk:
-
de
a krízis javunkra vált.
Az osztráké lettünk egészen,
míg
67-ben jött Deák:
s a király, békülésre készen,
elismeré
a nép jogát.
Amit kivívtunk, - csak
közösség:
de
szolgaságnál jobb az is;
hát "zsarnokság"-ról szó ne
essék,
mert
ez a szép frázis - hamis!
A múlt, az elmaradt
mögöttünk,
most
lettünk nemzet és haza:
magyar király lőn úr
fölöttünk,
s
mi lettünk trónja támasza.
Mit addig maga vitt az
osztrák,
az
közös ügy ma, jog szerint:
s ki addig mit se hallgatott
ránk,
felénk
ma szorongva tekint.
Mert bármi gáncsot vet,
hiába!
halad
előre a magyar;
ha erejét veti jogába: -
az
történik, mit ő akar.
A 67 jogán, ha állunk,
nem
lehet nékünk ártani:
ha 48-ra vissza szállunk,
-
lehet...
sötétbe ugrani.
Kár hát oly vadúl osztogatni
a
frázist... köll is ahhoz ész!
Mi sem könnyebb, mint
gyujtogatni:
de
oltani... haj, az nehéz!
Ismét több lesz eggyel nekünk
Külföldi
jelesünk,
Ujjé -
Külföldre mén Savanyu J.
Megfésülik, megmossák
S működik majd,
mint látványosság.
Ajánlatot tett neki, ó
Egy
impresszárió.
Pedig őt szerződtetni kár volt -
Derék,
őszinte, nyílt betyár volt.
Ő célba soh'se vett
Árvákat és
szegényeket.
Csak gazdagokat ölt, rabolt, -
Sablónos,
szürke figura volt.
Rosszul számít ön, impresszárió
-
Savanyúból nem lesz szenzáció.
Óh impresszárió, ön állat,
Itt sokkal
jobb seftet csinálhat:
Nézzen körül egy percre csak -
Vannak
itt alkalmasabb férfiak.
Nemzetéhez mindegyik hűtlen,
Bitorolt
tárca van kezükben.
Lopnak, garázdálkodnak, ölnek,
Koldusok
kenyerére törnek.
Savanyúnál mind különb rabló...
Tableaux!
1.
Tavasz van újra, szép tavasz,
Már
nincs hideg, már nem havaz,
Fúj március meleg szellője -
S
a kormány fázik tőle.
2.
A rikkancs sóhajt: Óh egek,
Az
idő kint szelíd, meleg,
Nincs tél, nem fázom végre, nem -
S
Kristóffy most fűt be nekem.
3.
Mindenki boldog
márciusban,
Csak Fejérváry jár-kel búsan:
"Nézlek,
nézlek, hiába nézlek,
Deli, csinos magyar legények.
Itt a
tavasz, a nap vígan ragyog -
S nem
soroztathatok!"
4.
Úgylátszik, már a villamost
is
Elkapta a tavaszi mámor:
Tessék a Hírek közt megnézni
-
Naponta húsz embert elgázol.
- Rebegi Lukács György -
Isten veled, te finom tárca,
Oh vallás
és közoktatás,
Én visszatérek B. Gyulára,
S a helyemet betölti
más.
Intendáns leszek a jövőben,
A bársonyszék már
odavan...
Mint egy bacillus a tüdőben,
Oly jól éreztem ott
magam.
Ah, ügyvivőnek lenni édes,
Ah,
ügyvivőnek lenni jó,
Nem kell ma ész e minőséghez,
Sem név,
sem nagy protekció.
Köpőcsészén kezdi az ember,
S száll föl,
miként a léghajó,
Ma tele már a hon nevemmel,
S személyesen
ismer Klió.
Oh, köpőcsésze, köpőcsésze,
S ti,
tüdővész-bacillusok,
Rátok gondolva, rátok nézve,
A vérem
mámortól buzog.
Oh csésze, a szívem feléd húz,
Te bájos,
drága, szép edény -
Mint a habokból hajdan Vénusz,
Belőled
úgy keltem ki én.
Óh köpőcsésze, lelkem lelke,
Irántad
én hálás vagyok;
A címerembe te leszel, te,
Ha majd báróságot
kapok.
Népszerűségem hitforrása,
Hogy a jó isten áldja meg
-
Óh mert a köpőcsészét látva,
Rám gondolnak az
emberek!...
Szent Kleofás, milyen karaván!
Óh, ez
rondább, mint az oláh-cigány.
Piszkos, gyanus, rosszképű náció
-
Nem lehet más, csak deputáció!
Egy küldöttség, amelyet
hívtak,
Mind lelkes, odaadó, hív tag,
A magyarok
színe-virága,
Fejérváryhoz mén a Várba.
Vezérük büszkén,
sebten,
Vidáman elől lépeget,
Állása a legjobb
esetben
Kucséber lehet.
Óh, oly ismerős ez az arc,
Memóriám,
te soh'se csalsz:
Ez a fő, ez a száj, ez a fül, ez az
orr..
A Rendőri Közlönyben láttam valamikor!
Utána andalognak
százan,
Ujdonsült szép ruhában,
A nyakukon gallér van,
istenemre,
S kényelmetlenül feszelegnek benne.
Egymásra
gyanakodva néznek,
Mert a zsebükben vannak pénzek,
Némelyik
mellényzsebében pedig
Egy lopott óra hetvenkedik.
Finom
szivart szopogat ajkuk,
De száz lépésről érzik
rajtuk
Kéremaláson,
Hogy éveken át éltek Vácon.
És
állandóan ültek...
De most büszkék, derültek,
Gond, éhség
egyet se kínoz.
Belépnek Fejérváryhoz,
S a címük fura, ím:
-
Uraim!
S beszél hozzájuk Fejérváry,
És ők nem tudnak mit
csinálni,
Csak állnak, állnak hallgatag, bután
S ha int
Schlézinger, zúg az éljen.
S a beszéd után
Eltávoznak
kevélyen.
S odasúg Fejérváry
A titkárjához: "Náci,
Udvariasan,
szép szerényen
Kísérje ki őket, kérem,
Hogy semmit el ne
lopjanak
Az urak!"
Edvárd
angol király a
napokban
találkozni fog
Nikita
montenegrói feje-
delemmel.
Bocsánat, ó Edvárd, hogy írok
S
hozzád, kinek a dolga sok,
Én, tisztelettel alulírott
Egy nagy
kéréssel fordulok.
Neked nem árt, nekem meg használ
S epedek
érte szertelen -
Mi volna ó, ha elutaznál
S találkoznál
egyszer velem?
Tekintélyes, dicső kollégám,
Szegény
rokont ne nézd le hát,
Ne haragudj e kérésért rám
És látogasd
meg Nikitát.
Ez régi vágyam, régi álmom,
Oh nincs nagyobb
ambícióm...
Könyörülj hát szegény szolgádon,
A legsnasszabb
uralkodón.
Oh, mindig szörnyű búsra
válok
Olvasgatván a hírlapot:
Ha jobb házból való
királyok
Találkoznak imitt-amott.
Ilyenkor bennem méla vágy
ég,
Az én sorsom zord, átkozott -
Oh nem találkozott
király még,
Ki énvelem találkozott!
Uralkodók ha találkoznak,
Az kábító
szenzáció,
A lapok referádát hoznak
S elkönyveli a tényt
Klió,
S tárgyalja, mígnem belekékül,
A dolgot a politika...
S
meghaljon találkozás nélkül
A szegény öreg Nikita?
Edvárd, e vágyat méltányoljad,
Hallgasd
meg koldus-énekem -
S miként a nap a kopott
holdnak,
Kölcsönözz némi fényt nekem!
Óh fölforralja még a
vérem
Egy történelmi randevú,
Óh, hogyha egyszer ezt
elérem,
Nem nyomja fejemet a bú!
Foglalkoznának eztán vélem
Úgy
Párisban, mint Titelen,
Föllendülne a tekintélyem,
Megszilárdulna
hitelem.
Ez a találka édes álom,
Pénz, hír, dicsőség volna,
lám:
Óh, húsz főnyi katonaságom
Negyvenre szaporítanám!
Adj randevút hát jó királyom,
Óh néked
el kell jönni, el,
Egy percre csak... aztán, nem
bánom,
Távozhatsz isten hírivel!
Nem baj, ha szót se szólsz
majd hozzám,
Ha nem is nyújtasz majd kezet -
Nagylelkűen
elhatározván
Csak látogass meg engemet!
- Románc -
Tegnap
volt az abstinens orvo-
sok
alakuló gyűlése, amelyen
mind-
össze
tizenheten jelentek meg. A
gyűlésen
az egyesület szabályait
rendkívül
megenyhítették;
Hatezer orvos van hazánkban...
S
önöknek megizenhetem:
Vannak közöttük bornemisszák
Mintegy
tizenheten,
Éppen tizenheten.
Tizenhét abstinens orvos van,
-
Ez kérem hiteles adat -
És összejöttek megizenni
A
szesznek a hadat,
A szigorú hadat.
Izenték bőszen órákhosszat
Az
alkoholnak a hadat -
És némi nyájas részvét
ébredt
Szívükben ezalatt,
Szívükben ezalatt.
Egymásra néz tizenhét orvos
-
Ott kinn napsugár kóborol -
S tizenhét pillantás
jelezte:
Oh, szegény alkohol,
Oh, szegény alkohol!
Egymásra néz tizenhét orvos:
"Ne
legyünk oly kegyetlenek,
Elvégre emberek vagyunk tán,
A fene
egye meg,
A fene egye meg!"
A szívük lassan megszelídül,
Szájukban
összefut a nyál
S tizenhét abstinens ajakról
Egy sóhaj
tovaszáll,
Egy sóhaj tovaszáll...
Békét kötnek az alkohollal
S csoda
történik, csoda, lásd: -
Az abstinens orvosok
vígan...
Isszák az áldomást,
Isszák az áldomást...
Csöndes, hosszú téli estén,
Meggyötörve
a nyomortul,
Vigaszt leltem a tudatban,
Hogy még minden jóra
fordul, -
Hogy még minden jóra fordul
Ha
tavasszal teszek Tomra,
S áprilisnak napja süt majd
Alakomra s
Alagomra.
Budapestnek reménysége:
Alag, Alag
szép határa, -
Ah, a végzet szörnyet ütött
Budapestnek
Alagára!...
Alagomra, Alagodra,
Mindnyájunknak
Alagjára, -
Szép híredből be kiestél,
Alag, Alag szép
határa!
Más világ volt hajdanában;
Akkor
nyertünk: más a kor ma!
Nem leljük a verseny kulcsát,
És nincs
semmi papír-forma...
- Kesergés az elmulásról. -
Fejérváry:
Összeütöm a
sarkantyúm,
Már én innen elmegyek -
Oh, hányadszor
helyeznek már
Penzióba engemet!
Oda van már szép hatalmam,
Egy
vigasztal meg csupán:
Annyi ronda küldöttséget
Nem fogadok
ezután!
Kristóffy:
Darabontok gyöngye,
Ügyvivők
vitéze:
Most akartam lenni
Népjogok vigéce -
S
mielőtt valahol
Bekopogtam volna:
Előre kirugtak -
Mehetek
pokolba.
Lányi:
Nem tört le nálam szebben senki
Az
egész kormány-vonalon,
Két szék közé, s kétségbe esve
Búsan
zengve hattyúdalom.
Igazságot nem ügyviszek már
S megesik az
injuria:
Melynek elnöke vágytam lenni -
Elítélhet a
Kuria!
Feilitzsch:
Erdő, erdő, sűrű kerek erdő,
Rád
gondolok s bús leszek, kesergő:
Most virulsz csak, most borulsz
csak zöldbe -
S mécénásod elhervad örökre.
Sok olvasója van lapunknak,
Mind
szorgalmas, lelkes, derék:
De mint ön, ó Polányi bácsi,
Oly
buzgó nem volt egy se még.
Vezércikkünkön átrohant ön,
A
Hírek-nek nekiesett,
Falta a Krónikát, a Sportot, -
S az
apróhirdetéseket.
A Kis Tárcákban meghatottan
Skandálta
a szép verseket -
Feleki S. verslábai közt
Is
királysértést keresett.
S ha a királyt ön sértve
érzé,
Megcsendült kobza lelkesen,
Viszont szomorú volt nagyon,
ha
Királyt nem sértett senkisem.
Lapunk szorgalmas olvasója,
Ön most a
fenébe vonul,
Éjjelik éjjelije, ön megy,
Megy
visszavonhatatlanul.
Nem közvetít több királysértést,
Oh
leglojálisabb magyar,
S kénytelen lesz előfizetni,
Ha lapot
olvasni akar...
Lumpolni már nem lesz ürügye,
Biz
isten sajnálom magát,
Menjen haza, éjjeli bácsi -
Jó
éjszakát!
Emléksorok
a
néhai mamelukok albumába
Tisza:
Voltam király
Beóciában
S most félreállok végleg -
Annál is inkább,
mert ha nem tenném,
Félrelöknének.
Podmaniczky:
Ajaj,
szegény jó cimborák,
Elestünk hát a harcson...
Ezstán nem mint
politikus,
Csak mint magánfél alsom.
Perczel:
A
legszörnyűbben én törtem le,
Elért az isten ujja -
Így
jár, aki a zsebkendőbe
Nem az orrát,
Hanem a harci riadót
fújja.
Kautz Gyula:
Beszünt a szabadelvűpárt,
Ez
tőrdöfés szívemben -
Oh jaj, ki fog már ezután
Tudósnak
nézni engem?
Dániel Gábor:
Volt egyszer egy dicső
törvényem,
Egy híres, büszke lexem,
Oly boldogan álmodom
róla,
Mikor este lefexem...
Sréter Alfréd:
Pezsgőt
a Házban többé nem iszom,
- Végleg meghaltam, meg, meg,
-
Sőt, oh jaj, nem kínálnak már
Vizet sem az
öregnek...
Mikszáth:
Meghalt a régi hősi
gárda,
Minden mameluk csüggedt, néma -
A többinek ez
tragédia,
Nekem: egy tárca-téma.
- Fejérváry elégiája -
A
volt darabontelnök húsvét
után
több hétre Karlsbadba
utazik.
Hová szívem, lelkem, gyomrom,
Régen
vágyik - bizony mondom! -
Fölkeresem most az
áldott
Karlsbadot.
Sinylő gyomrok szent Mekkája,
Rád
szorultam én is már, ah,
Vénségemre rom lett, rom, rom
Szegény
gyomrom.
Nem ízlik már a legjobb koszt,
S nem
ihatom, jaj, csak hopkoszt -
Jó gyomromnak fuccs lett,
vége
Oh egy éve...
Hajh, egy évig darabonték
Élén hazám
ellen ronték,
Gyomorbajom, - ó hallatlan! -
Ettől
kaptam.
Ocsmány volt a társaságom,
A legrútabb
a világon -
Eszembe jut, s muszáj hányni:
Feilitzsch...
Lányi...
Sőt Kristóffy... és a randa,
Undorító,
rongy, snassz banda
A hazaáruló-pályán -
Jaj, a gálám!
S szobámba mily bűzös léget
Árasztottak
küldöttségek...
Pfuj, a gyomrom az undortul
Fordul, fordul...
Oh Karlsbad bűvös sója,
Páciensek
gyógyítója -
Ajkam nyílik sóvár jajra:
Lesz-e írod ilyen
súlyos
Gyomorbajra?!
Az óceánon áthajóztam
És Andrejevna is
velem,
Az út oly szép volt, istenem.
De nem kéjút, kaland,
regény
Kedvéért jöttem ide én.
E kirándulás célja más:
Ez
biztos alapokon nyugvó
Irodalmi körutazás.
Tüdőm nem vész szorgalmasan már,
S
börtönbe nem lök otthon zord Iván -
S újabb ötleteket
kíván
A telhetetlen vén Klió,
Akivel jóba lenni jó.
A
forgalom mindig haszon:
Most utazásban utazom.
Külföldre menni
kellemes,
Isteni
Annak, aki zseni.
Ha botrány ér, ha sújt a
baj,
Varázsom nő, miként a haj.
És kél
A tavaszi szél
És
kél, kél,
Mint a tavaszi szél, oly könnyen
A könyvem.
Az óceánon áteveztem
- Előnyös,
fényes alkalom! -
Andrejevnával kapcsolatban,
Kivel a
hitvesem csalom.
Reményükben nem is csalódtak
A szerelmes
szívek:
Mert az erényes jenkinek
Bizony
Szemet szúrt e
viszony.
Kidobtak harminc fogadóbul -
A botrány egyre
följebb lódul
S kéjjel betűztem a lapot...
És mit tesz isten?
Oh egyszerre
Dugába dől az egész állapot.
Szanfranciszkóban ím
a föld
Szó nélkül rengni kezd -
Oh jaj, ha tudtam volna
ezt!
A föld reng, reszket és remeg,
A fene egye
meg!
Szanfranciszkóval foglalkoznak
Kizárólag emitt-amott,
S
konkurrál egy élő zsenivel
Ötezer névtelen halott...
És nem bánom, hogy reng a föld
-
Neki is élni kell -
Nem irigylem máskor, ha dülnek házak
És
megfulladnak százak -
De hogy ő is most szerepel,
Ez
becstelenség, ez gyalázat!
Szívem a bú összeszorítja:
Ritka
blamázs ez, ritka!
Az üzlet sajnos, nem ütött be,
Itt
csillagom fel nem ragyog -
Egy útiköltséggel szegényebb,
S
egy pehhel gazdagabb vagyok.
Pakoljunk innen, Andrejevna,
El a
fenébe kedvesem -
Ilyen udvariatlan földre
A lábam többé
nem teszem!
Mi zengi túl a bérceket most?
Mitől
zajos Nyugat, Kelet?
E bősz üvöltés röpköd szerte:
"Kerületet!
Kerületet!"
A honnak ezren udvarolnak:
Szeretlek
híven, igazán -
Szeretetem viszonzásául
Egy kerületet
adj, hazám!
Aki nem vak, aki nem néma,
Akinek a
két lába ép,
Kárpátoktól az Adriáig
Mindenki lelkesen föllép.
Föllép az ügyvéd és bojtárja,
Föllép a
bankfi, a merész,
Föllép a kis szegény riporter,
Az orvos és a
gyógyszerész.
Maholnap már a kerületben
Jelölt
gyanánt oh lent terem
A végrehajtóm, a mosóném,
A szabóm és a
suszterem.
S a lantos mögöttük maradjon,
Aki a
hazáról dalol? -
Csak ezt a verset fejezem be,
S
föllépek én is valahol!
Az ember a turfra kimegy...
Már
szörnyű banális a téma:
Megzengte poéta nem egy,
S mit sütne
ki újat a véna?
Az ember a pénzt kiveszi,
Mi a köznapi
bús robot ára
És bízva, remélve teszi
Egy jóhírű, szép
paripára.
Hátul jön a nagynevű ló,
Az egész
mindegy neki quasi -
Hogy ezen mi a sírni való,
Fölösleges
azt magyarázni.
S az ember a többire tesz,
S mind
hátul lépked a gyöpre...
Ama híres régi dal ez,
Mely új lesz
örökkön örökre...
Lipótváros, Lipótváros,
Előkelő,
büszke hely -
Ha rólad nem zengne lantom,
Mulasztást
követne el.
Lipótváros, Lipótváros
Két jelölted
volt neked:
Pálnak hívják a másikat,
Józsefnek az egyiket.
Ebből mindjárt kitalálja
A figyelmes
olvasó,
Hogy versemben Szterényiről
És Sándorról van a szó.
A Szterényi államtitkár,
Köztisztelt,
előkelő -
És a Sándor egy jól álló
Gabonakereskedő.
E kitűnő foglalkozás
A Lipótban
imponál,
S oh szörnyűség, nem becsülik
A koalíciónál.
Sándor Pál úr bőszen vágja
Egy ideig a
kupont -
Aztán küldöttséget szervez,
Mely Kossuthnak
nekiront.
Nekimennek Kossuth F.-nek,
Megvan a
ribillió,
S mindkét lábbal visszalépett
Végre is Szterényi,
oh...
Most a morál következik,
Amit e kis
csata ád:
Bár Sándorrá lett Schlesinger -
Most se hagyja
ő magát!
Megérkeztek hát már a
fecskék,
Megérkeztek hát már a gólyák,
Ah, most már hangosak
az esték
S a tavasz édes, szép valóság.
És mint egy alvó szőke gyermek,
A
város ébred bájjal, lustán,
Most nyílnak majd ki a szerelmek,
Az
aszfalton és künn a pusztán.
A juhászbojtár künn a réten,
A nyáj
után megy a haraszton,
Oly szomorúan, olyan szépen,
Mint én
utánad, szőke asszony.
Aki lelkemnek lelke lettél
Főképp
pedig mióta rajtad
Lila kalap van, s lila fátyol
Alól tüzel
reám az ajkad.
Főleg ha rövid angol szoknya
Van
rajtad s keskeny lakkcipellő,
Főképp ekkor becsüllek sokra
Szép
vagy ilyenkor, mint a sellő.
Ó legyen áldott az a mester,
Aki e
szoknyát feltalálta,
Lakjék Párisban, avagy Pesten,
Kerülje el
a csőd s a nátha.
A nátha, mely most minden orrba
Épít
magának enyhe fészket,
(Mint kis madárka a bokorba)
És folyton
tüsszögésre késztet.
De a tavasz poézisének,
Becses kelléke
ez a kórság,
Épp úgy, mint ez a léha ének,
Vagy mint adósnak
az adósság.
Mint télen könnyű nyári öltöny,
És
vastag téli bunda nyáron,
Az igazi alanyi költőn,
S sziklás
vidéken hősi várrom.
A kikeletnek ily kelléke
A
fentemlített bősz betegség,
Hanem ön, százszorszépek szépe
Nehogy
ezért kétségbeessék.
Az enyhe szőke napsugárba
Bolyongjon
aztán is vidáman;
Hadd kulloghassak én utána
Míg egyszer
elkopik a lábam.
Ilyenek mind a költők, -
lássa,
Főképpen pedig ha szeretnek;
S miként a fecske és a
nátha:
Kellékei a kikeletnek.
Maholnap rend lesz már e honban,
Maholnap
összeül a Ház,
S e rég várt fordulatra nyomban
Lóversenytérre
hajt a láz,
Ahol dúló küzdelmeknek zúgnak,
Mely tág helye a
honfibúnak,
Hol egy részt veszt, a másik csal
S hol megjelent
a kis Taral.
Nem Fred Taral... Ő "nagy" e
nemben,
De Johnie, Fred Taral fia,
Ki megmutatta
küzdelemben,
Hogy méltó rája Anglia,
Hogy bár csak fia Fred
Taralnak,
De mestere finisnek, startnak,
Hadd zengjen róla hát
a dal...
Apádra ütsz Johnie Taral.
A "nagy" Taral egy méter
ötven,
A kis Taral egy méter husz,
Amikor a nyeregbe
röppen.
Erős és fürge, mint hiuz.
Az apjával fog
konkurrálni,
Mi pedig egy nagy drukkban állni,
Az elsőségért
ah, ki csal?
A nagy Taral, vagy kis Taral?
Az Egyediek problémája,
A
Péchy-Üchtritz cégfelek.
Schossberger-Herzog komplikálva
S
kissé zavartan megremeg:
Mily szemmel kell az ügyet nézni,
Sőt
nehéz is lesz elintézni,
Kié a végső diadal?
Oh nagy Taral, oh
kis Taral.
Az apa enged-e fiának,
Átnyújt neki
győzelmeket.
Avagy pedig virulni látnak
Szép fiú szeretet?
A
két Taral együtt helyezve,
Első apa, vagy fiú lesz-e?
S
bukméker ajkán zeng a dal:
- Nekünk születtél kis Taral!
- A darabontkomédiásokról -
Megenyhült a lég, itt a gólya fecske
S
Beketow úr, ön is megjött az este
Pestre.
A cirkuszát bár -
istenem -
Én előnyösen ismerem:
Mégis rendkívül féltem
én
Az idén.
Beketow bácsi, kérem szépen,
Tudja,
hogy ön előtt éppen
Egy másik cirkusz szerepelt?
Egy kitűnően
felszerelt,
Látványos, cifra,
A maga nemében
ritka,
Abszolutizmus nevű
Nagyszerű
Cirkusz működött
itten.
Felülmúlhatatlan bizisten,
Amit az tudott produkálni!
Voltak a cirkuszban bohócok:
Fejérváry,
Kristóffy, Lányi...
És attrakció jó sok:
Küldöttség, kobzás,
installáció...
És mulatott a náció,
Mulatott pompásan, szépen
-
A könnye is hullt olykor
nevettében!
Alkalmazott száz új trüköt
És a szezónja
beütött:
Egy évnél tovább tudtuk nézni...
Még ma is mindenki
dicséri,
A jövőben pedig
Dédunokáink is emlegetik!
Beketow úr, most már belátja,
Mért
félti önt alulírott barátja.
Vigyázzon, vigyázzon,
Nehéz lesz
a helyzet a nyáron -
Mert elődjével, Beketow bácsi,
Nagyon
nehéz lesz konkurrálni!
Szenzáció jár szájra-szájrul,
Egyről
beszél csak a haza
Hogy gyűszűt árul, gyűszűt árul
A Bárd
Ferenc cégnél Zsazsa.
S hozzá mindenki seregelhet,
Bár
fölemelt helyárak mellett:
A gyűszű ára most magas -
Egy
helyett harmadfél garas.
De ki sajnálná Bob hercegtűl
A csekély
két és fél garast?
A gyűszű-boltba seregestül
Tódul az úr és a
paraszt.
És Zsazsa tűzzel a szemében,
Honfimosoly
kíséretében
A vásárlónak áruját
Sajátkezűleg nyújtja át.
Kinek nincs is szüksége rája,
Zsazsának
kezéből megveszi
S tulipán mellé gomblyukába
Dicső jelvénynek
helyezi.
A gyűszű sohse hitte volna,
Hogy ily jó lesz valaha
dolga...
Most boldog, büszke szerfelett:
Primadonna reklámja
lett!
S Fedák kisasszony reggel-este
Tetemes
bevételt arat,
S ha ily jól megy mindig a seftje,
Talán
kereskedő marad...
S ha gyűszűt árul eztán nálunk,
Mi is jó
üzletet csinálunk:
Ha ott él majd a pult előtt -
Nem
halljuk énekelni őt!
Im wunderschönem Monat Mai...
Ezt
Heine mondja, kérem,
De' hogyha Pesten élne most,
Nem
mondaná, remélem.
Im wunderschönem Monat Mai...
Mikor
virul a holt táj -
Oh összevissza költözik
A budapesti
partáj.
Döcög a Tauszky kocsija
A nagy körúton
végig,
S a kocsiban oh mennyi rongy,
S piszkos matrác
sötétlik!
Im wunderschönem Monat Mai...
Oh
mennyi piszkot látunk,
S költözködés közben lopják
Ékszerünk
és kabátunk.
Családanya sikoltoz és
Káromkodik a
férfi -
A tükör eltört... nem tudott
A Tauszkyba
beférni...
Hurcolkodás, hurcolkodás,
Ez
rettenetes munka,
A szívünk-lelkünk régesrég
Megutálta,
megunta.
A sok hurcolkodás között
Van kellemes
is ám egy:
Mikor végre, bútor nélkül
A partáj - a föld
alá megy!...
Elkövették a nagy hibát:
Kibuktatták
Makkai bá't.
Makkai bá' - fen' egye meg!
-
Sajnálom én kigyelmedet!
Óh részvétemet fogadja,
Honomnak
boldogult atyja...
Nagyon szomorú az eset -
Mindenkit
érhet baleset.
Ákosfalva, Átkosfalva,
Makkai bá't
megbuktatta...
Ó mért tette, mért is tette,
Nem lesz több ily
jó követje!
Mit ér a sok szigorú úr,
Mely Bécs
ellen bőszen zúdúl?
Egy ki derű, egy kis kedély
Politikánál
többet ér.
Makkai bá' miatt lázba'
Jártunk
mi a tisztelt Házba,
Mely most Makkai bá' nélkül
Megszürkül
és elsötétül.
Szavazások bizonyisten
Nem vonzanak
már senkit sem...
Mit ér, hogy csatánk megnyertük -
Makkai
bá't elvesztettük!
A gyűszű eddig oh mi volt:
Szegény
grizettek pajzsa,
Poéta róla nem dalolt -
S most lantját
érte ajzza.
A kis gyűszűt most fölkarolta
A nagylelkű Fedák
Sarolta.
És forgalomba hozza őt
Hetenkint kétszer, délelőtt.
Zsazsa a pulthoz odaállt
És gyűszűt
árul tényleg.
S a hont éltetve nyújtja át
Gazdagnak és
szegénynek.
A gyűszűért virúl a lárma...
Csak másodsorban
gyűszű már ma
A gyűszű. Elsősorban ő
Egy hazafias tényező.
És számos színigazgató
Pukkadva nézi
Bárdot,
Oh mert a bolt forgalma jó,
A nép nyüzsögve jár ott.
A
publikum tódul serényen,
Tíz fillérért buzgón bemégyen -
Most
egy személyben láthat itt
Primadonnát és hazafit.
Elfogy maholnap sebesen
A gyűszűk
milliója,
Erre a nyakadat teszem,
Dalom hű olvasója.
Minden
magyar vesz majd sováran
S nem marad gyűszű Ausztriában:
Kitűzve
a szívünk felett
Mind drága, szent ereklye lett.
S ahogy Fedákot ismerem,
Nem hagyja el
a tűz őt:
Árul tovább majd - istenem! -
Rovarport,
cipőfűzőt,
S a többit... mindent ott kell venned,
(Kereskedők,
jaj, tönkremennek)
Ha nem boldogul a haza,
A fűszeresem lesz
Zsazsa.
Virágzik egyre majd a bolt
És Zsazsa
híre nő, nő...
Ily jó szerepe sohse volt,
Ő lesz a legdicsőbb
nő.
S a mámorban, a dicsőségben
A deszkát elfelejti
szépen...
A csillag elhagyja egét -
S marad
kereskedősegéd.
Hálásabb a politika,
Itt szebben
szerepelhet.
Nincs intrika, nincs kritika
Az üzlet pultja
mellett.
Zsazsával nem fog konkurrálni
A visszatérő Küry Klári
-
A legszebb trónon Zsazsa ül
Oh minden versenyen kívül.
Jó honfiszívem földobog
A gyűszűbolt
zajába'...
És jövőjére gondolok,
Hazám dicső
Zsazsája!
Ha netán majd kétségbevonnák
Mint művésznőt, mint
primadonnát -
De mint hazafinak, Kegyednek
Egykor
lovasszobrot emelnek!
Májusnak rögtön vége már
És jő a nyár,
oh jő a nyár
És feleségem, a zsivány,
Megint új kalapot kíván.
A napsugár forrón bomol
S a hat
gyerekem ostromol.
Mit akarnak a gyerekek?
- Hogy nyári
holmikat vegyek.
És nőm elszántan, zordonul,
Bőszen a
nyakamba borul
S egy édes titkot súg nekem:
- Fürdőre
mennék, édesem!
Oh június lesz, június
Azért vagyok
most mélabús
S egy sóhaj ajkaimra száll:
- Fene egyen
meg, üde nyár!
S míg macerál a hitvesem,
Én
elborongok csöndesen,
Hogy minek is naptár nekem:
A naptár nem
szükségletem.
Hisz az idényt a drága nőm
Megállapítja
kitűnőn,
Megtudom tőle hamarost:
Nyár lesz-e, vagy tél lesz-e
most.
Bátran rábízhatom magam,
Oly nagyszerű
szimatja van.
Most fürdőt pedz és oly sóvár...
S én vígan
szólok: - Itt a nyár!
Majd hogyha boáról regél,
Búsan
sóhajtom: - Itt a tél!...
Oh egy kincset megér nekem
Szép,
időjelző hitvesem!...
A
belügyminiszter rende-
letileg
megszüntette ma a
megyeházi
börtönökben a
rabmunkát.
Szenzációs a hír, amelyet
Önöknek most
tudtul adok:
Ah, mátul fogva, mátul fogva
Nem dolgoznak már a
rabok.
Megjött a hivatalos lapban
A
miniszteri rendelet -
Amely örömmel s irigységgel
Egyaránt
tölt el engemet.
S a nap a börtön ablakára
Már
legvidámabban ragyog:
Óh, a legboldogabb halandók
E perctől
kezdve a rabok.
Nem dolgoznak, nem rabmunkálnak
Abszolúte
semmit sem ők -
Csak ülnek, ülnek este-reggel
És délután
és délelőtt.
Ülnek vígan, ülnek derülten,
Egyikük
sem lesz már komor,
Ülnek kövéren és kevélyen,
Mint a Deák
Ferenc-szobor.
A fegyházban kötött harisnya
Nem
kapható már aranyér' -
Annál gyakoribb lesz eztán
a
Fegyházban szerzett aranyér.
S ily kedvező körülmények közt
Ah,
elképzelhetik önök:
Föllendülnek, zsufolva lesznek
A
jóforgalmú börtönök.
Oh nincs rabmunka... s majd ha
kérdik:
Rabok legyünk vagy szabadok? -
Sok szegény honfi
vígan ordít:
"Rabok, rabok, csakis rabok!"
Rigó
Jancsi hegedűjét,
amelyet
valamikor Chimay
hercegnőtől
kapott aján-
dékba,
a hitelezők lefog-
laltatták
s elárvereztették.
Katasztrófa ért most engem,
Szörnyű
baleset:
Lefoglalták a hegedűt,
Azt a becseset!
Milyen
szégyen, milyen bánat:
Elvitték a muzsikámat -
Nesze
neked, Rigó Jancsi
Cigányprímás úr!
Drága szerszám, kedves jószág
Volt a
hangszerem:
Szerelemből adta azt a
Hercegném nekem.
S
csavarogtam a világba,
Csókolózva, muzsikálva: -
Mindegyikhez
jól értett a
Cigányprímás úr!
És az üzlet fényesen ment,
Volt egy
nagy előny:
A szépséges Chimay volt az
Üzletvezetőm!
Én a
hegedűt kezeltem -
S reklám-dobot szép szerelmem...
S
világhírű lett a csinos
Cigányprímás úr!
Mindig tüzes volt a nótám:
S hullt
százas, tizes -
De a csókom, hej az nem volt
Tartósan
tüzes...
A hercegnő másra tett szert
S hátbarugta Jancsi
mestert
És azóta nyomorog a
Cigányprímás úr!
Elvitték a hegedűmet,
S isten a
tanú:
Nem a hegedűért nyomja
Fejemet a bú!
Új hercegnő kéne
nékem;
S volna hírem, dicsőségem,
Volnék újra
milliomos
Cigányprímás úr!
- Czuczor Gergely után -
Jaj, be szép ez a Pest, egye meg a
fene,
Sokkal nagyobb és szebb, mintsem kellene.
Befiakkereztem
utat-utfelet,
De szemem nyugodni nem talált helyet.
Ablak
ablakon van három-négy soron...
A sok utca tömve... sok
arany-torony...
Nem mindegyik polgár van ronggyal tele,
Sőt
elvétve látszik a jólét jele.
Mondhatom, hogy Bécstől nagy
könnyelműség:
Végleg a magyar nincs tönkre téve még!...
Így
kell operálni Hatvanhéttel és
Mire való - kérdem - a
kiegyezés?!
Ám csudálni méltó mindenekfölött
Akad
hatvanhetes a magyar között.
Ahogy mendegéltem Pesten és
Budán,
Sokan mosolyogtak lépteim után,
Bájjal, szeretettel,
kicsinyek, nagyok:
"Hatvanhetes, mauzi, - én is az
vagyok!"
Több politikus úr máris körbe vett,
Egyik kérdi
tőlem: "Nos, mi a neved?"
Kérdi a másik is: "Mi
hír Bécsbe' fönt?"
És a harmadik mond: "Gott
erhalte önt!"
Mennyi furcsa szépet kellett
hallanom,
Azt elbeszélni oh dehogy tudom.
"Jössz-e újra
Pestre? látunk akkor is?"
Kérdezének Isten tudja hányszor
is!
Édes Ausztriám te, el se hiheted,
Szeretik még ott lent
a Hatvanhetet...
- - - - - -
- - - - - - - - -
- - - - -
- - - -
- - - - - - - - -
- - - - - - -
Jaj, be
szép az a Pest, egye meg a fene,
Sokkal nagyobb és szebb, mintsem
kellene.
Ahogy álldogáltam Szent Györgynek terén,
Nagy sietve
jött egy bajszos úr felém.
Fénylett rajta cifra süveg és
ruha,
Bár katona-féle, mégse katona.
Darabontok élén láttam
ilyet én,
Bajsza jól kikenve, sárgás, mint a kén.
"Tcsau!
kasamadiener, alter kriegskamerád.
Rám ösmersz-e, pajtás, úgy,
mint én terád?"
Így köszöntött szépen, bókot-bókra
mond
Fejérváry Géza, a jó darabont.
Hiva hivott, hogy csak
menjek el vele,
Osztrák szeretettel van szíve tele,
Néki a
piros szék újra kellene,
És Wekerle Sándort egye a fene.
"Nem
mehetek mostan", - kérdezé: "Miért?"
"Mert
még megláthatnák, mondtam, hát azért!"
"Öregem,
tehát csak nem jössz el velem?"
Mondá s megszorítá kétszer
a kezem,
Ezzel búsan ott hágy Szent Györgynek terén,
No de, megtiltják, mit tehetek én?!
No,
de, ha megtiltják, mit tehetek én?!
Mit műveljek akkor, mert
szeretjük ám.
Hogyha Budapestre lejövök megint,
És a kedves
gazdám régi módra int,
Szépen kérem őtet, hadd legyen
szabad,
Felkeresni kedves Fejérvárymat,
Nagy titokban, éjjel,
ha senki se lát...
Hisz' ő képviseli Pesten -
Ausztriát!...
Az olvasót most értesítik
Lojális kis
kommünikék,
Hogy az idén üdülni én is
A büszke Karlsbadba
mék.
Karlsbadba megyek valóban,
A rongy Cettinjét itthagyom
-
És azt hiszem, hogy utazásom,
Az imponálni fog nagyon.
A finom cseh fürdőkbe járni
Uralkodók
között divat,
Ez egyik fürdőt látogatja,
Amaz viszont a
másikat.
Marienbadba, Karlsbadba
Megy a gyomorbajos
király...
De Nikitának nem a gyomra,
Nikitának a foga fáj.
Fogam egy cseh fürdőre rég fáj.
Ahol
uralkodó üdül:
Pár jó házból való királlyal
Együtt lenni jó
rendkívül!
Nincs módom érintkezni vélük,
Sajnos, nem
tárgyalnak velem -
De Karlsbadban, Karlsbadban
Ambicióm
elérhetem.
Oh Karlsbad előkelő hely
És kissé
drága is nekem;
A súlyos karlsbadi büdzsét
Most pótadóba
kivetem,
Zord proklamációt tesz közzé
Országomban száz
falragasz:
"A fejedelemnek kúra kéne
S a fejedelem az
szörnyű snassz!"
A hermelinem kikefélem
S vonatra ülök
boldogan
S úgy feszítek majd a kupéban,
Hogy bankárnak néznek
sokan.
Virággal várnak Karlsbadban,
S tárgyal majd a
politika,
Ha kiírják a kurlistába:
"Montenegróbul
Nikita."
Előkelő kartársaimmal
Cseveghetek majd
könnyedén,
És hitelem most megszilárdul
És föllendül a
renomém.
Klió tovább nem fog mellőzni,
Mert a históriába
jut:
Hogy Edvárdnak és Nikitának
Egyszerre volt gyomorbajuk!
- Orosz románc -
A dúma végre megszülemlett,
A
dúma végre összeült,
És Oroszország zord egére
Modernebb
hajnalpír derült
Az elnök szól: "A muszka
népnek
Dúmát adott a cári kegy, -
Hálálkodjunk
hát a cárnak!"
És ezzel Peterhofba megy.
A peterhofi trónteremben
A
küldöttség a cárra vár:
Aranyfalon bizánci képek,
Bizánci
képen napsugár..
A napsugárban isten-áldás,
És
ebben szólal meg az ég,
És isten örök akaratja:
Szabadság
és testvériség!
Testvériség és népszabadság
Győz
korszakon, győz fegyveren, -
Megrendül éljen-riadaltól
A
peterhófi trónterem.
Sápadtan, kis egyenruhában, -
Fáradt
szemében méla láng, -
A cár a baldachin alatt
áll:
"Éljen a cár!" "Éljen
apánk!"
Hajlongva szólal meg az elnök:
"A
régi, szörnyű kor lejárt,
Testvériség virul s szabadság -
Az
isten tartsa meg a cárt!"
Felel a cár ráccsolva,
halkan:
"Üdvözlöm kegyelemmel
itt
Legfelsőbb trónom zsámolyánál
A dúma
tisztelt tagjait...
Legyen rajtuk isten kegyelme,
Hozzá
kell mindig esdenünk, -
Jól mondták, hogy tartson meg
engem
Erőben, épen istenünk!
Csak egyre kérem még a dúmát,
Most
elbocsátván magukat:
Tartsák hűséggel, szorgalommal
Ülésüket. - És szájukat!"
Éljen-vihar. Künn ágyú-dörgés,
A
cár belső termébe ment.
Így lett meg az orosz hazában
Modernül
az új parlament.
Népszámlálnak Budapesten
Este, délbe,
délelőtt;
Nép gyanánt most megszámlálnak
Buzgón engem, téged,
őt.
A kitűnő népszámláló
Minden házba látogat
És megszámlál
férfit, asszonyt,
Fiukat és lányokat.
Palotába és
kunyhóba
Egykedvűen lép be ő,
Egyremegy a férfi
néki,
Egyremegy neki a nő,
Egyremennek
aggastyánok,
Egyremennek kisdedek,
Mindegyik személyt
egyenlő
Hévvel népszámlálja meg.
Gróf és koldus most
bemondja
Jövedelmét, kenyerét,
S megvallja a primadonna,
Hány
X nyomja a fejét.
Nincs tekintély, nincsen rangfok,
Semmi cím
és semmi kegy:
Népszámlálás szempontjából
Ma mindenki egyre
megy.
Nincs különbség köztünk, amíg
Megszámlálva nincs a
nép,
Milliomos vagy kucséber:
Egy adat, egy szám, egy
gép...
Amit isten nem visz véghez,
Azt te most
elérheted:
Egyenlőség mennyországa,
Népszámlálás - üdv
neked!...
- Táj-Hung-Csi - Ma-Fünghöz. -
Taj-Hung-Csi, Kína alkirálya,
A
Császár Által Szeretett,
És számos rendjel
birtokosa:
Cvikipuszit s
üdvözletet!
Neked, akire a lelke, szíve
Még
távol is szeretve csüng.
Leghűbb barátom, Kína gyöngye,
Vitézlő férfiú: Ma-Füng!
Tartózkodásom a Duna
partján,
Köröttem száz pompás
csoda:
Zöld hegység, szőke víz, arany-fény,
Korzó,
királyi palota!
Az ország neve: Magyarország, -
A
város neve: Budapest, -
Hanem ha tán kiváncsi
lennél,
Az osztrák térképen keresd!
Lelkemben itt megszünt a
honvágy,
Mely végigkinzott
utamon,
Midőn száz idegen hazában
Más
nyelvet kellett hallanom.
Itt magamat oly otthon érzem,
Az
élet rögtön megkapott,
Virul a közigazgatásban
Az
ázsiai állapot.
Sőt Magyarország - félig
Kína,
(Ezt a csudát
sejtetted-e?):
A mi hazánk a sárga ország,
Ez
meg a sárga-fekete.
Sokat elmélkedem az ország
Valóban
furcsa esetén:
A szittya közjog, szittya helyzet
Miért
fest sárga-feketén?!
Itt is találni persze copfot,
Különb
Kínából sem telik,
De érdekes: nem Budapesten,
Hanem
künt Bécsben viselik.
Hogy copfja van, csak onnan érzi
A
szittya nép, mert néha-nap
A fonadék kemény ütéssel
Immár
edzett arcába csap.
Egyébiránt sok a kinézer, -
S
ami Kínára nézve bók:
A főhatóságoknak élén
Kinézerek
találhatók.
Mentől nagyobb itt a kinézer,
Annál
nagyobb tisztet visel, -
Be kár, hogy vélünk nem
utaztál,
A lelked hogy derülne
fel!
Taj-Hung-Csi
Dal
Nepalek
szertartásmesterről
Májusban minden esztendőben
Midőn
virul a kikelet,
Hazánkba látogat a fecske
Át
bércek, tengerek felett
De minden kilencedik évben,
Midőn
virul a kikelet,
Egy drága vendég jő hazánkba,
Ah,
drága mindenekfelett:
Az
udvar jő, az udvar közeleg,
S
előtte érkezik meg Nepalek!
Ah, hosszú, hosszú évek óta
Ismét
szerencsénk lesz tehát
Láthatni a királyi várban
Az
osztrák császár udvarát.
Ah semmi kétség, itt az óra,
Ah,
itt van, - sőt hogy magamat
Egész precizül kifejezzem,
-
Már itt a perc, a
pillanat:
Az
udvar jő, az udvar közeleg,
S
előtte érkezik meg Nepalek!
Udvar, üdvöz légy
Budapesten:
Udvarnagyok,
hoppmesterek.
Főbiztosok, első komornyik,
Első
kocsis, lakájsereg, -
Ön is, mein lieber
Hof-Cassierer,
Be rég nem láttuk? -
elhaladt
Néhány év, de a civillistát
Megkapta,
ugy-e, ezalatt?
Az
udvar jő, az udvar közeleg,
S
előtte érkezik meg Nepalek!
Az országgyűlést meg kell nyitni,
Az
országgyűlés nem balek:
A megnyitásnak
rendjét-módját
Szertartni fogja
Nepalek.
Mert szertartásban ő a mester,
Azért
szertartni ő szokott,
Ilyenkor szigorun kitiltja
A
kellemetlen közjogot.
Azért
is, ha az udvar közeleg,
Előtte
érkezik meg Nepalek.
Örömmel nézünk Nepalekre,
Mivel
rendjel-dús kebele
Az első kerületre nézve
Forgalmi
javulás jele.
Bár inkább forgalmat emelne
-
Magyar nemzetnek gyönyörül -
Majd hétfőn a királyi
hintó
(V. ker.) a parlament
körül.
Az
udvar jő, de ez sehogyse megy,
Szertartás
tiltja, - tiltja Nepalek.
Hurrá, jön az én nyaralásom,
Már nem
vagyok szomorú, árva:
Költői gyönyörben úszom,
Ha éjjel az
omnibuszon
Kidöcögök Ősbudavárba.
Mert engemet Ősbudavárban
Vár a szabad
bemenet:
Fölmutatni mi jó, mi kéj
Hírlapírói
Szabadjegyemet!
A várkapu erre előttem
Nyomba
kitárul
És nyomba nekem szalad három
Kicsi nő, aki itt potom
áron
Örömet árul.
S tíz katonabanda zúdítja
Marsát a
fülembe belé,
Egy se kíméli a hangszere hangját -
Oh
istenem, áldd meg a bandát
Őrmestertől lefelé!
És száz kitűnő helyiségben
Kapom a
táncot, a dalt
S diszitve a szép tulipánttal
Tündérek
nyújtanak által
Szeszes italt.
S hajnalra, hej, elfogy a pénzem
S
kezdek szomorún vakarózni:
Fene egye
meg
Hírlapírói
Szabadjegyemet!
Lejárta már magát a gyűszű,
Megunta őt
a hazafi
És Zsazsa most a finom bűzű
Automobilt sorsolja ki.
Lemond a drága szerkezetrül,
Mely
népszerű volt szerteszét,
Mely bájjal gázolta keresztül
A nép
egyszerű gyermekét.
E sorsolásnak van alapja,
Ez nem
humbug, nem őrület:
A haza oltárára rakja
Zsazsa a fínom
járművet.
Mily szédítő csodák történnek,
Mit nem
visz véghez ez a lány -
Bealkonyul Kissnek,
Dörgének,
Hechtnek, Töröknek ezután!
Ötletes, hangos hirdetések
Meddők
maradnak, oh, meddők -
Ha Zsazsa fölcsapott közétek,
Híres
sorsjegykereskedők!
Jó olvasó, bár bankház száz van,
Ha
igazi honfi kegyed:
Csak Fedák Sári bankházában
Vásárol eztán
sorsjegyet.
- Két patikárus dala. -
Heten vagyunk, uram, heten.
Megannyi gyógyszerész,
Darbontéknál járt mind a hét,
Nagy áldozatra kész.
Kristóffy úr, Kristóffy úr,
Bár anti-patikus,
Kegyelmesen szólt: Csak legyen
Mentől több patikus!
Heten valánk, heten valánk,
Kik kaptunk patikát,
Az összes pesti üzletek
Legeslegjobbikát.
De új világ jött, új urak,
Új kor meg új zene:
Heten vagyunk, uram, heten,
Kiket esz a fene.
A tisztelt közgyűlés felír,
Andrássy meg leír:
Nincs gyógyszertár, - zsebünkre
nincs
Gyógyszertárunkban ír!...
És búsulunk, szomorkodunk
A szörnyű végzeten:
Heten nem kaptunk patikát,
Heten, uram, heten!
A fővárosban
Nagy veszedelem lappang
mostan:
Budapesten cselédsztrájk készül.
Készítik bőszen,
vitézül
A szakácsné, a szobalány, a mindenes.
Az eszme modern,
nemes,
Szent szellemétől áthatottan
A cseléd majd mind hősen
tömörül
Védszentjük, a Trieszti nő körül
S ottan
A szépek
és a rondák
A sztrájkot kimondják.
S nem dolgoznak majd a
cselédek
Csak sztrájkolnak veszteg
Oh ezek valóban,
tényleg
Rossz napok lesznek!
Busul a finom, drága
Pesti
nagysága
És a szegény nagyságos úr
Szintén busul.
A
sztrájknak fenyegető réme
Belenyilall mindenki szívébe.
De
legeslegjobban
Nem a partájok szíve dobban.
Meggondolva a
vacsorát
Mit e sztrájk alatt majd nem esznek:
Kétségbeesnek,
Hogy
nyelvük is kilóg belé -
A katonák
Őrmestertől lefelé!
Taxaméter, taxaméter,
Te figyelmes,
pontos eszköz,
Mely a bérkocsiknak árát
Oly precizen
megszabod,
Eltűnődve, mélabúsan
Gondolok rád,
taxaméter,
Melyet a fejünkhöz vág majd
A főváros netalán.
Taxaméter, taxaméter
Förtelem lész te
minékünk
Förtelem lész a konflisnak
S a pasasnak egyaránt.
Olyan meghitt, olyan bájos,
Olyan
intim, oly költői
A konflis közt s a pasas közt
Budapesten a
viszony.
A konflissal alkudozni,
Alkudozni,
összeveszni,
Összeveszni, pofozkodni
Szent polgári élvezet.
Taxaméter, taxaméter,
Áldjon meg az
isten téged:
Tedd meg azt a szívességet,
Hogy nem lépsz életbe
itt.
Program szerint mulatni indul
Egy
kedves, apró hadsereg,
Azok, akik nincsenek többé:
A
gyermekek, a gyermekek.
Vonulnak végig a körúton
S köztük
vidáman ront elő
Egy-egy kis bájos, rózsaarcu
Főispán és
képviselő.
Mindjárt véget ér a május,
Mindjárt
itt a június,
S mostanában minden pesti
Családapa mélabús.
Júniusban, júniusban,
Nem lesz Pesten
maradás,
S fölmerül az agg probléma:
A bűbájos nyaralás.
A hitvesünk őnagysága
Forszírozza
hősileg...
Gondolva a nagy melegre -
Kilel minket a
hideg!
- Tanulságos románc -
Lassan begördül a vonat,
Vilmos megérkezik:
Forrón köszönti Ausztria
S egy
fremdenblatti cikk.
A császár, szerző, énekes,
Építész, rendező,
Szabász, turista és zenész
Vendégül Bécsbe jő!
És mindenféle nyelveken
Zendülnek éljenek,
Hogy a penzingi pályaház
Falai
rengenek.
Zeng németül, zeng lengyelül,
Csehül, kucséberül,
Szlovénül, vendül, olaszul, -
Végül luegerul.
"Ez oszt a szép fogadtatás!"
Szól Vilmos és hevül:
"E bájos osztrák potpourrin
A lelkem földerül!"
És újra zeng a viadal
Föntebb írt nyelveken, -
Vilmos szól: "Egy a sok
közül
Hiányzik itt nekem?!
Éltetnek németül, csehül,
És - ah! - luegerül.
De - hah! - éltetni
engemet
Magyar szó nem kerül?!
Magyar éljent is akarok, -
Hát nincs itt valaki,
Ki erre célzó magyar
Kommandót adna ki?!"
A jó Beck báró elpirul:
"Felség, bocsánatot,
Ön az oka, hogy Bécs magyar
Vezényszót nem adott.
Most nem lehet magyarul
Éljent vezénylenem, -
Különben tartsa meg soká
Felséged' istenem!"
Ah, így esett meg az eset,
A nagy szenzáció:
Hanem a császár az oka,
És nem
a náció!
Románc a macsicsról és Zichy Jenőről
A macsics egy modern, finom tánc,
Nivója
rendkívül magas,
A macsicsot karöltve járják
Egyrészt a láb,
másrészt a has.
Járják a vidám Ősbudában
A Moulin
Rougeban éjszaka...
S egy zord rendőrtiszt úgy találta,
Hogy
helytelen a célzata.
Hogy kártékony a férfinépre,
Amidőn
lejti azt a lány,
Szóval, hogy helyet nem foglalhat
Művelt
családok asztalán.
S a táncnemeknek műsoráról
Oh, le
akarta rántani,
Miért is zsűrit hívtak egybe
A szép macsics
barátai.
S itt kezdődik tulajdonképpen
A
történet bús oldala:
A zsűriben, a Moulin Rougeban
Zichy Jenő
is ott vala.
Zichy Jenő, ki gróf és honfi
És férfi
mindenekfelett,
Akit, mint Heine költeményit,
Kivált a női nem
szeret.
S a macsicsot buzgón szemléli
Zichy
Jenő gróf, mint zsűri
S az előadás végin ő is
Szakvéleményét
leszűri.
Kellő komolysággal kimondja
Nézetét,
mely megbízható:
A macsicsot ő bárhogy nézte,
Nincs benne
semmi izgató.
Ő nézte ülve, nézte állva,
Ő nézte
hátul és elül
És nézte jobbról, nézte balról,
És nézte kívül
és belül.
Ő nézte buzgón órahosszat,
De oly
biztos, mint a halál,
Hogy izgató nincs semmi benne,
Mert
izgatót ő nem talál...
...A macsics-ügyben ez volt kérem
A
legszomorúbb epizód.
Oh gróf úr, a szakvéleménye
Kompromittáló
szörnyűmód.
Szakvéleményt hadd mondjak én
is,
Tisztelt gróf úr, engedje meg:
A rendőrtiszt, az fiatal
még,
És Zichy Jenő már öreg...
I.
A bankgassei Magyar Házban
Ülnek a
delegátusok...
Az elnök úr most egyhangúan
Valami indítványt
susog.
S az egyik delegátus sóhajt:
"Hát
szavazzuk meg, üsse kő!..."
- És ím, az ablakon
keresztül
A kő szófogadón bejő.
Elkapja mind a delegátus
Ijedten,
búsan a fejét
S balsejtelmek közt összenéznek:
"Na, jól
kezdődik ez a hét!..."
II.
Nem meglepő e bécsi szemtelenség,
Oh,
a dolog világos, tiszta:
Mindig kenyérrel dobjuk mi meg Bécset
És
Bécs mindig kővel dob vissza!
III.
Fölküldi buzgón, gyakran őt
Bécsbe e
náció
És ott leül s szavazni kezd
A delegáció.
A szavazásban sohse volt
Semmi
szenzáció,
Mindig száraz, egyhangú volt
A delegáció.
Egyet jegyez föl róla csak
A jó öreg
Klió:
Tartott egy érdekes ülést
A delegáció...
- A külügyi expozé. -
A külügyi expozéját
Goluchowski
előadta
És a finom delegátus
Érdeklődve meghallgatta.
S a
külügyi expozéról
Mind a lapban közlemény van -
Szenzációs
dolgok vannak
A külügyi expozéban.
Itt az írás, forgassátok
Budapesten s
a vidéken,
Ily izgalmas, ily szédítő
Olvasmánytok nem volt
régen,
Benne van az expozéban
Ami jó és drága, sorra
Ezer
áldás szálljon érte
Goluchowski Agenorra.
A külügyi expozéból
Értesülünk
elszörnyedve,
Hogy a kis japán majommal
Harcban állt a muszka
medve.
Szerb-bolgár vámunióról
Is említést tesz az írás,
S
benne van a szép Marokkó
És bizonyos Algezirász...
Több újság is van a pontos
Expozéban
bizonyára:
Hogy a jónevű Kolumbusz
Hogy bukkant
Amerikára..
Volt egy nagy hős, Napoleon
És elvitték egy
szigetre...
És az isten a világot
Hat nap alatt készítette...
Ne fizessünk elő többé
Polgártársak,
semmi lapra:
Ha egy és más előfordul,
Goluchowski úr
tudatja.
S ha a mennybolt leszakad tán
És hogyha a világ
szétdűl
Megtudjuk majd - pár év múlva
A külügyi
expozébül!
- Aktuális kuplé -
Mi képviseltük szabadon
A
szittya nációt,
És szidtuk számos éven át
A
delegációt.
De most, hogy itt az alkalom,
Nos,
Bécsbe fölmegyünk,
Mint deli delegátusok, -
Hát kellett ez nekünk?
Azt véltük, lelkes és meleg
Lesz a fogadtatás,
De Bécs csak annyit konstatált:
"Itt a magyar bagázs!"
Kő, bicska, fustély szállt
felénk,
Veszélyben volt fejünk,
Csorbát kapott a
becsület, -
Hát kellett ez nekünk?!
De haj, hiába sértenek
Minket Luégerék,
Amint még eddig a magyart
Megsértni nem merék.
Nem köptek, csak eső esik,
Tehát ernyőt vegyünk,
Nem holmi szatiszfakciót, -
Hát kellett ez nekünk?!
Tovább áll már a szittya had,
De Breiter csakhamar
Utána fut: "Leköptenek,
Mélyen tisztelt magyar!"
Megértük a gyalázatot,
Hogy osztrák ellenünk
Kér nékünk szatiszfakciót, -
Hát kellett ez nekünk?!
Énekli: Lueger.
Minthogy reggel tizenegykor
Elfogott az úti láz,
Este nyolckor úti dreszben
Látott már a pályaház.
És nyolc óra harminc perckor
Meg is indult a vonat, -
Az utolsó pillanatban
Megeresztém hangomat:
Kedves vonatvezető úr,
Utam célja: Bukarest,
Szépen kérem, hogy ne menjen
Bukarestbe egyenest.
Amolyan kis kerülővel
Bukarestbe akarok,
Jó lesz, hogy ha Bukovinán
Egy hatalmast kanyarog, -
Hogy ne férjenek fülemhez
Kellemetlen magyarok, -
Egyébiránt Bukarestbe,
Bukarestbe akarok.
Elmondja: Szemere Miklós
Tisztelt osztrák s magyar urak!
Nem zöld asztal helyén,
Fehér asztalnál állok itt,
Pohárt emelve én.
Urak, emeljünk hát pohárt,
De nem bősz ferbliben:
Ahol a Mumm pezsegve forr,
A harcos megpihen.
Derék Magyarhon és te szép,
Te drága Ausztriám,
Szeretve borulok reád.
Te meg borulj reám!
Mért, hogy mi államférfiak,
Osztrákok, magyarok,
Viszálykodunk?! Azért, mivel
A sajtó
agyarog.
A prés mindennek az oka!
Ezért rugást neki!
Az ellenzék diadalát
A prés küzdötte ki...
Hogy én mint Bécsbe delegált,
Itt zagyván szólhatok,
Hogy mostan a világ szeme
Büszkén függ rajtatok, -
Hogy konstituciónk virul,
Hogy él a hon joga,
Hogy én bölcs és erős vagyok, -
A sajtó az oka!
Kuss hát a présnek! Ha kitör
Harc köztünk újra, - hát
Majd elemeljük ferbliben
Magyarhont s Ausztriát!...
I. Celziusz
Védszentje a kedves nyárnak,
Mélyen
tisztelt Celziusz,
Hát figyelmen kívül hagytad,
Hogy már itt a
június.
Hogy elszántan, harcrakészen
Vár a
nyárra Budapest
És a vidám nyaralásról
Búsan gondoskodni
kezd?...
Csalfa játék, amit űzve
Mostanában
mívelünk:
Reggel szalmakalapot, és
Este náthát viselünk.
Hol meleg van, hol hideg
van
Hellyel-közzel csapadék...
Mi a terved a higannyal,
Nem
tudja más, csak az ég!
Óh Celziusz, ingatag vagy,
Mint egy
asszony, ingatag, -
Ne kockáztasd bizalmunkat,
Embereld
meg már magad!
II.
A naftalin
A droguista búsan áll
A boltajtó
előtt,
Az ég borús, a lég hűvös,
S ez macerálja őt.
A droguista zordan áll
És megtörten
rebeg:
"E június, e június...
A fene egye meg!
Tavaly ilyenkor, istenem
Már forró
volt a lég,
Tavaly ilyenkor, istenem,
Már oly boldog valék.
Tavaly ilyenkor már nyaralt
Itt-ott a
pesti mind,
S elhinték a lakásban itt
A finom naftalint...
Most itthon van még Budapest,
-
Szívemnek ó mi kín! -
Mit ér a nyár, mit ér a nyár,
Ha
nem kell naftalin!..."
Midőn hatalmasan föllendül
Pesten a
hő, a por, a bűz:
Nyaralás, rettentő probléma,
Te júniusban
fölmerülsz.
Oh nyaralás, öreg probléma,
Szörnyű
vagy minden pestinek.
De legeslegjobban tetőled
Most engem lel
ki a hideg.
Ismétlem, a dicső melegben
Engemet a
hideg kilel.
Mert hagyományos sablon folytán
A nyaralásról
írni kell.
A témában nincs semmi vonzó,
Nincs
benne báj és nincs varázs,
Éntőlem, sajnos, távol állasz,
Ó
üdvözítő nyaralás!
És mégis írni kell terólad
Verset,
formásat, megnyerőt
Szegény poétának, ki izzad
Itt künn a
kávéház előtt.
Dalolni kell és szánakozni
Fiskálison,
kereskedőn,
Akiknek ablakán az őszig
Lezárul most a görredőny.
Dalolni mérhetetlen gúnnyal
A
nyaralásról ezt vagy azt,
Hogy komikus a fürdőélet,
Hogy mit
zsarol a sváb paraszt...
És általában ily modorban
Kell hogy
csevegjen most a dal -
Hogy élvezze kaján gyönyörrel
A
jó közönség, mely - nyaral.
Jóbarátom három évszak,
De nem az a
negyedik:
Sohsem tartok én azokkal,
Kik a nyarat szeretik.
Bővebben mért indokolja
A dolgot a
költemény:
Nem szeretem a nyarat, mert
Budapesten töltöm én.
Van egy régi szép ábrándom,
-
Amely mindig új marad -
Istenem, ha medve volnék,
Átaludnám
a - nyarat!
Itt voltak hát Budapesten,
Mint
Buffalo Bill serege:
Oh indiánok, indiánok:
Életre kelt bűvös
rege.
A Cooper-mesékből direkte
A
Tattersaalba jöttetek
És súlyos belépődíj
mellett
Gyönyörködhettem bennetek.
A bőrötök valódi réz volt,
S a lelkem
mégis megremeg:
Óh megváltoztatok azóta,
Mióta nem vagyok
gyerek...
Láttalak Vadölő, szerelmem,
Hogy
jámborul nézel, bután -
S a kávéházban pikkolóztál
A
szép előadás után.
Láttalak, zordon Bőrharisnya,
-
S látnom kín volt és fájdalom -
Ah, fegyházban kötött
harisnya
Feszült mindkét lábadon...
És láttalak, dicső Sólyomszem,
De te
nem láttál engemet:
Három és feles cvikkeren át
Bámult
rövidlátó szemed...
Isten veled, regényes gárda,
A keblem
sóhajtól dagad:
Egy entrée-vel vagyok szegényebb,
S egy
csalódással gazdagabb...
I.
A tisztelt Ház nem érdekes most,
Nincs
munkakedv, nincs munkaláz,
A honatyák, óh, el se jönnek,
S az
ürességtől kong a Ház.
Az elnök úr haragszik érte
S ajkán
dühös panasz fakad:
A honatyák nem dolgozzák le
A súlyos
napidíjakat.
Az elnök úr az emelvényről
Legfölebb
egy-kettőt ha lát -
Kerülik az urak a Házat,
Mint a diák
az iskolát.
Tudnék ez ellen orvosságot:
A macsicst
bevezetni kell -
Akkor talán a tisztelt Házba
Több
képviselő jönne el...
II.
A bársonyszékben Polónyi
Elkezd búsan
mozgolódni:
"Nyár van... úgyis van melegem -
És
most fűtenek be nekem!"
III.
Képviselőnek lenni, jaj,
Ilyen
melegben szörnyű baj.
Pesten kell lenni szegényeknek
S a
tisztelt Házban ülni veszteg.
De csak nappal ily bús az élet,
Éjszaka
pihennek szegények:
Ősbuda... egy-egy randevú -
Nem
nyomja fejüket a bú!
Földbirtokot vett Sári most,
Földbirtokot
vett, amint mondtam,
Mégpedig Hontban.
Keble az édes honi földért,
Oly hévvel
dagadott,
Hogy vett belőle egy jó adagot.
S a mámorító primadonna
Lesz józan,
praktikus, okos
Földbirtokos.
S akárhogy szereti honát,
Nem tulipánt
vet majd a földbe,
Hanem gabonát.
Primadonnának lenni nem
rossz,
Földbirtokosnak lenni sem,
Legalább úgy hiszem.
Zsazsa sikere többé sohse pang:
Egy
földbirtok szebben beszél, mint
A legjobb terjedelmű hang.
S óh kábító gyönyört okoz,
Ha fess
trikóban ugrál majd előttünk
A dúsgazdag nagybirtokos...
Elutaztak a krokodilok
S tudós
professzor Pernelet,
Aki a krokodilusfajból
Megszelídített
negyvenet.
Isten önökkel krokodilok,
Önnel is
isten Pernelet;
Hogy föllépett a Beketowban
Azt ön jól tette
szerfelett.
Produkcióit megszemléltem
S közben
tűnődtem hangtalan:
Hogy mily fiatal ön aránylag,
S már
negyven krokodilja van!
Remélem jól ment Pesten önnek,
Látott
bevételt, nagyfokút,
S a népszerű krokodiloknak
Könnyezni itt
nem volt okuk.
Mi melegen fogadtuk őket,
Melegen és
nem hidegen:
A krokodilt is megbecsüljük,
Olyan kevés az
idegen.
Ki messze-messze van már tőlünk,
Isten
megáldja, Pernelet!
És áldja meg a krokodilt is,
Áldja meg
mind a negyvenet!
1.
A tárgyalásoknak már vége,
S a
diadaltól lázban égve
A hazafiak tegnap este
Visszautaztak
Budapestre.
Fölültek vígan a vonatra,
Ama büszke,
boldog tudatba',
Hogy dicsőségünket fokozták:
-
Többet szavaztak, mint az osztrák!
2.
A delegátus, oh szegény,
Mily
szánandó, ha Bécsbe mén!
Kegyetlenül fölküldik őt
S szívni
kell bécsi levegőt.
Várja ott munka, nem kevés:
A quóta, a
költségvetés.
És bármily fáradságos az,
Ő naprul-napra csak
szavaz.
S mert adni kell ott az urat,
Hát -
óh jaj - éjszaka mulat
S mert pénzt kíván a bécsi
nő,
Költséget most is szavaz ő.
3.
És ha már egyszer Bécsbe
megy,
A honért mit ne tenne meg?
Habár fájdalmasan
esik,
Pompás ebédeket eszik.
Ebédet, Goluchowskinál,
Amelyet az
zordon kínál,
Terheli gyomrát az ebéd,
Honának pedig a -
zsebét!...
- A legifjabb Vilmos monológja -
Szavamra, sohse hittem volna,
Hogy ily
hamar föltűnök én,
Rólam beszél egész világ most,
Engem vitat
meg ifjú, vén.
A ragyogó bölcsőben szívem
Királyi
gőggel földobog:
Ily zseniálisan születni
Az nagyszerű, dicső
dolog!
Alig vagyok három napos még
S
világhírű már a nevem,
És nem tettem semmitsem érte,
Csak
megszülettem kegyesen.
Koronás címer a pelenkán,
Bőgésem
roppant imponál,
A dajkám gazdag emlőjével
Előttem loyálisan
áll.
Maholnap gyönge nyakamon már
Egy
súlyos érdemrend rezeg,
És csekély két hetes
koromban
Ezredtulajdonos leszek.
Oh unokának lenni nagy szó,
Mert
nagyapám császár, az ám,
S imába foglal hódolattal
Már
reggel-este a hazám.
Éjjel, álmomban, büszke
kéjjel
Foglalkozom jövőmmel én:
A messzeségből egy
hatalmas,
Fényes trón integet felém.
A trónon ül egy fényes
bácsi...
Csodálkozva látom: én vagyok...
Oly egyedül van ott a
trónon...
Arca bús, szeme nem ragyog...
Álmodom fényes ünnepélyről...
S hallok
egy szörnyű robbanást...
Az emberek futnak sikoltva,
S véres a
hermelinpalást...
Fölijedek ilyenkor nyögve,
Egy könny a
szempillámra jő...
S félve húzódom a dadához,
Én, a császári
csecsemő...
- A kapitány elégiája -
Folyik megint az én pöröm,
De nézni
ezt már nem öröm.
Nincs semmi láza és varázsa,
A réginek csak
halvány mása.
Oh más ez, nem a régi, más,
Milyen
szégyen, milyen blamázs
Búsan tapasztalom most, kérem;
Egy
kutya sem törődik vélem.
A régi pör, a régi pör...
Emléke izgat
és gyötör.
Ábrándozván a régi pörrül,
Szememből sóvár
könnycsepp gördül.
Az volt a nagy szenzáció!
Ünnepelt
minden náció,
Voltam egész világnak drága,
Becézett Dreyfus
kapitánya.
A hírlapokban reggel-este
Mindenki a
nevem kereste,
Napoleon óta, úgy éljek,
Nem volt ily híre egy
vitéznek.
A jámbor pék is tűzbe jött
Akkor az én
pöröm fölött,
Poéták rólam gondolkoztak...
És színdarabnak
földolgoztak...
A borderó... Walsin... Zola...
A
fátyolos hölgy, s fátyola...
S egyáltalán a régi nóta,
Istenem,
hova lett azóta?
Ma borgissal szednek csupán,
És el sem
olvas senki tán...
Óh nem fokoznak már többet le,
S nem
szállítnak Ördögszigetre...
Őrnagy vagyok, csöndes, kövér,
Már
gond nem űz, már baj nem ér...
És gondolok sóhajtva, vágyva,
A
dicső Dreyfus kapitányra!
az osztrák parlamentnek
Dr. Stranszky, a kitűnő
Reichsrathi
képviselő
Most a bécsi parlamentben
Indítványt adott elő.
Egy indítványt, mely találó,
Mely
okos, derék, helyes:
Orvos kell az osztrák Házba,
Stranszky
erre súlyt helyez.
Orvost kell ott alkalmazni
Sürgősen,
okvetlenül:
Mert orvosra nagy szükség van,
Ahol oly sok ember
ül.
Egy orvosnak kell ott lenni
És ügyelni
egyre jól,
Hátha kitör egy-két uron
A végzetes, szörnyű kór...
Dr. Stranszky, a Reichsrathban
Oh ez
egyszer jól beszélt,
Helyeslés fogja kísérni
Indítványát
szerteszét.
Mi is vígan helyeseljük
Indítványát,
óh zseni:
Reméljük, hogy elmeorvost
Tetszett kérem
érteni...
Megjött megint a távirat,
Mely egy
rozzant tüdőt sirat,
Mely összevissza, szerteszét
Tárgyalja
Gorkij tüdejét.
A távirat, mely rendes, pontos,
Melyet
a sajtó híven gondoz
És este-reggel azt a drága,
Hű olvasó
fejéhez vágja.
E kis távirat nyáron-télen
Találkozik
gyakorta vélem
S arról beszél, arról cseveg,
Hogy a szegény
Gorkij beteg.
Alkotni újra nem tud ő,
Fáj benne a
híres tüdő,
De gyógyulást keres vitézül
S valahová üdülni
készül...
Ha jó idő, ha rossz idő:
Fáj ez a
szorgalmas tüdő
S ha alkonyúl, avagy virrad,
Megjelenik a
távirat.
S feledni kezdik itt meg ott,
Hogy
Gorkij írni is szokott
És szerte azt hiszik majd végre,
Hogy
tüdővész a mestersége...
S a távirat, mit Pétervárott
Föladtak,
járja a világot
S mint a méh a virágokat:
Minden lapot
meglátogat.
És szakadatlan, szüntelen
Itt is,
amott is megjelen
S míg ajkát Maxim csókra nyitja -
Ő
haldoklónak nyilvánítja.
Bolyongni fog sokáig, ó,
Mint a szívós
örök zsidó
S ha porlad is már Gorkij teste,
Él e sürgönyben
reggel-este.
Ez az a régi távirat,
Mely mindörökre
új marad
S unokáinknak is regéli:
"Gorkij a reggelt meg
nem éli".
1.
Kinek olyan előkelő,
Finom
mezben volt a teste.
Aki, mint egy diplomata,
Frakkot hordott
reggel-este:
Oh, a pincér, oh, a pincér
-
Érte senki meg ne vesse -
A küzdelmet most fölvette,
Hogy
a frakkját letehesse.
Én úgy sejtem, győzni fog majd
A
pincérek zordon elve;
Nemcsak a frakk, a sorsa is
Meg van most
már pecsételve...
Búsan búcsúzunk a frakktól,
Oh, a
frakkért szörnyű kár lesz:
Aki eddig finom úr volt -
Szürke,
szimpla proletár lesz...
2.
Szép a zakkó, szebb a
smoking,
De legszebb, oh, a frakk,
S téged, oh, frakk, a
pincér most
A zálogházba rak.
Vagy pedig megvesz tőle majd
A vén
bolygó zsidó,
Ki azt a kérdést teszi föl,
Hogy: mi van eladó?
S az uraság, az uraság
- Ez nem
lesz furcsa tán? -
Oh, pincérektől levetett
Frakkot vesz
ezután...
A választáshoz Budapesten
- Régi
szabály ez, bizonyisten -
Egyenesen vagy
visszájárul
Egy-két pofon is hozzájárul.
Az eredmény a választáson
Bizonytalan,
kéremaláson;
A pesti választásokon
Egy bizonyos csak: a pofon.
A választópolgár zsivány,
A voksért
bankjegyet kíván:
Eladja a szavazatát -
De pofont
elvből, ingyen ád.
A fővárosban a pofon
A szavazással oly
rokon
És bárki kapja s bárki adja,
Ez a választásnak zamatja.
A szín, az illat benne ez,
Mely zord
küzdelmet fűszerez,
Mely muzsikát vegyít a kába
Szavazás
vásári zajába.
És választásról választásra
Nő a pofon
vonzó varázsa
S mindinkább tekintély lesz ő,
Mint alkotmányos
tényező.
Mindegy nekem, ki a jelölt,
Ki győz s
pénzt hasztalan ki költ:
A pofon az, amelyet várok,
Melyért
honfiszívem sóvárog.
Ez alkalommal mégis féltem,
Hogy
elmarad gyönyörűségem:
Ó, azt hittem, hogy a pofon
Most mind
nyaral Siófokon.
Az örömöm most kétszeres,
Hogy mégis
volt egy nyakleves.
Adta ezt egy bizalmi férfi,
Aki a bizalmat
így érti.
Bizalmi férfi, odafönt
A jó isten
megáldja önt,
Amért másnak pofont, nagyot,
Nekem pedig témát
adott!
1.
A kánikula hőfok ára
Tegnap és
ma emelkedett...
Nemcsak a hús, a jég is drága...
Unalom leng
B.-Pest felett.
A bennlakók megfőve járnak
S mint egy
nyári étlapon áll,
Az aszfalt beillik "lekvár"-nak
Melyben
egy rendőr szalutál...
2.
Az állam sok nagyképű bölcse,
A
sok költség-megszavazó,
A nemzeti vívmányt-hozó
Ischlben ül,
vagy Karlsbadban
És felsóhajt: A nyár be jó...
Övék a póz, hiúság, lárma,
S nehogy
feledje kegyelet,
Mint Szilágyinál megesett,
Ők már éltükben
emelnek
Önmaguknak sírkövet.
3.
Az élet nappal árva, meddő,
De
este cirkusz, Ős-Buda...
A Villandok, a Beketow-lány...
Brezsina,
macsics, - kész csuda...
Nappal azt hihetné az ember,
Szemerének
igaza van...
De este... sőt, uraim, éjjel,
A magyar boldogul
vígan...
4.
Az utcasarkon, oszlop
ormán
Piros plakátsor díszeleg.
Még egy vasárnap... Boldog
óra...
És már a turfra mehetek.
Fogad száz kedves ismerősöm,
Köszönt a
totalizatőr...
...Addig jár a korsó a kútra,
Míg egyszer
egészen letör.
Őseimnek érző lelke
Előttem rég
elfelejtve,
A szememben gőg ragyog:
Pesti háziúr vagyok.
Van egy dicső szenvedélyem,
Az életem
ennek élem:
Stájgerolni akarok -
Pesti háziúr vagyok!
Akár télben, akár nyárban,
Béremelek,
ha fertály van,
Az enyém e drága jog -
Pesti háziúr
vagyok!
Azért erdő, hogy zöldelljen,
Azért
házbér, hogy emeljem,
Remélem, hogy ez nagy ok...
Pesti háziúr
vagyok!
Emelem a bért
epedve,
Emeletről-emeletre,
Ez a sport, mit folytatok -
Pesti
háziúr vagyok!
Szegény partáj, ez a nulla,
Elém
rogyik elájulva...
Nekem hasztalan dadog -
Pesti háziúr
vagyok!
Tele vagyok pénzzel torkig,
Stájgerolok
mégis holtig:
Ez egy l'art pour I'art-dolog...
Pesti
háziúr vagyok!
S ha már mindent fölemeltem,
Kilehelem
nemes lelkem
S mennybe visznek angyalok -
Pesti háziúr
vagyok!
Mily imponáló, mily csodás
Az ily
magas találkozás,
Mily szép, hogy így találkozik
Edvárd s
Vilmos, a II-ik.
A két dicső, hatalmas férfi
Ilyenkor
egymást ó, megérti,
Csupa titok, rejtély a lényük -
Mert
egy világ bámul feléjük.
Találkoznak s kezet fognak,
S a szép
időrül társalognak -
S ezer riporter lázban ég,
S
hegyezi Klió a fülét.
S ha szájával egyik a másik
Dicsőséges
képére mászik
S elcsattan a császári csók,
Élveznek az
alattvalók.
Az ily találka szép, remek:
A kávéház
erről cseveg
S a diplomata, - szegény állat,
Míg
beleszédül kombinálhat.
S bucsúzáskor mérsékelt kéjjel
Még
egy-egy csókot nyomnak széjjel!
Jól beütött a randevú -
Nem
nyomja fejüket a bú!
Ilyenkor, szeptember fele,
Mikor a
levél hull az ágrul;
Az ősz legbiztosabb jele,
Hogy a marhának
húsa drágul.
Fölszáll a húsnak ára, ó,
Mint gyöngy
a borban, oly kevélyen -
Én istenem, egy léghajó
Mily
büszke volna a helyében!
Budapesti polgár vagyok
S most
eltűnődöm önfeledten:
Ó, rég letűnt dicső napok,
Mikor még
marhahúst ehettem!
Ez már nem táplálék, csupán
A háziurak
csemegéje -
Más halandónak ezután
Csak múlt időknek szép
regéje...
Szívünkben nő a félelem
S ezzel
karöltve a csudálat -
Tisztelni kezd a bús jelen,
Ó,
marha, nagyszabású állat.
És többé nem hámoz-hímez,
Ellenben hiú
lesz rá kvázi:
Kit zordan marhának címez
Nyilvánosság előtt
Ujházi...
I.
Már készülődik fecske, gólya
-
Az ő szokásuk, az konok -
Bús tünete az augusztusnak,
Hogy
gólya, fecske ah, búcsúznak -
S visszajönnek az asszonyok.
Ki Ősbudában vad bohém volt,
Most
jámbor lesz, mint egy ürü
S előkerül a zsebbül újra
S
diszkréten fölkúszik az ujjra
A híven őrzött jegygyürü.
És most egymás nyakába esnek
Férj s nő
a pályaudvaron;
Féltékenységtől egy se szédül -
Kiolvassák
egymás szemébül:
"Kvittek vagyunk mi, angyalom!"
II.
Múlik a nyár és jő a bősz,
Mogorva
ősz.
Letört a rózsaszál s letörik, ó,
A
turflátogató.
S eltűnt a "lepke"
Főkapitányi
rendeletre...
Nem csattog majd a fák bogán
A
csalogány.
S nem csattog majd Siófokon
A pofon...
A pofon is, a kedves, drága:
A nyár
virága,
Mely elhal szépen, csöndesen,
Ha ősz
leszen...
Ha Siófokon már nem pofoz senki -
Ez
a szezon végét jelenti...
I.
Egy idegen, ki Budapestre jött,
Szétnéz
este a házsorok között
És dünnyög búsan, ridegen
Az idegen:
Ez
volna Pest? Az nem lehet...
Oh jaj, becsaptak engemet!
Ez a
hely, hol büszke kincs,
Fény, látványosság semmi sincs,
Nincs
jó szobor, nincsen művészet,
Itt nappal szét hiába nézek.
De
este, este -
Oh ezért jöttem Budapestre.
Idevonzott a
híre annak,
Hogy itt bűbájos éjek vannak:
Gyönyörű
lányok
Kábító serege kóvályog,
Ünnepét üli Pest a bűnnek -
S
idejövök: és mind eltűnnek...
A fene egye meg:
Se nappalok, se
éjjelek...
Megfogadom e csöndes este:
Sohasem jövök
Budapestre!
II.
Egy zordon, elzárt épület
Előtt
hatalmas csődület,
Nők, férfiak és gyermekek vegyest:
Egyik
tombol, a másik esd;
Átkozás, hörgés, sikoltás...
Rúg és pofoz
egy gőgös portás...
Gondoskodván a rendről,
Kordont húz s
kardlapoz a rendőr...
És messze hallik a riadalom,
A
halálhörgés, az ütleg, a sírás...
- - - -
- - - - - - - - -
- - - - - -
Mi ez? Tán az
orosz forradalom? -
Nem: iskolai beírás.
I.
Megjöttek immár Karlsbadból
Polónyi
mester és Kossuth,
Honukba visszahozta őket
A nosztalgia s a
vasút.
Lefogyni mentek Karlsbadba,
Szopták a
karlsbadi sót
S otthagytak a szép Karlsbadban
Minden
fölösleges kilót.
Oh, ez egy régi nóta kérem,
- E
nóta bús, e nóta rút:
Hogy szegény Magyarország zsírja,
Az
mindig Ausztriába jut...
II.
Szeretnek minket a csehek,
Aminek
örülni lehet.
Oh mily dicső, mily kedves, drága,
Hogy
rokonszenvez Pesttel Prága.
Ezt a lojális magyar népnek
Nem
meghálálni - vétek.
Igen, hálásaknak kell lennünk:
Többet
kell cseh fürdőbe mennünk,
A cseh posztót, üveget, porcelánt
S a
tenoristát egyaránt
- Mindenki érzi ezt tán -
Jobban
kell kultiválnunk eztán.
S hálából a csehek
Iránt - a
fene egye meg! -
Azon legyen mindenki nálunk:
Hogy -
még csehebbül álljunk!...
- Fiumei hangok -
A híres fiumei cápa
Csüggedten
sírdogál magába.
A cápának, szegénynek,
A sírásra van oka
tényleg.
A gyönyörű, kék Quarneróban
Töpreng búsan: Ez így nem
jól van!
Eddig itt nyáron én voltam az úr -
S most
elbántak velem gazul!
Fiumének ős idők óta
Én voltam egyetlen
szenzációja
És írtak ott és írtak itt
Rólam színes hírt és
krokit
S úsztam elégedetten, szépen
A Quarneróban és a
dicsőségben...
Oh mily lesújtóan hatott rám
Most ez a
Gotterhalte-botrány...
Hogy meggyalázták a magyart ott! -
S
míg ez a botrány tartott,
Nem írtak rólam a pesti lapok -
Bár
én magyarbarát vagyok...
S még nincs vége... Zanella úr
Dühöng
és szerepel vadul...
Oh rémes, szörnyű sejtelem
Nyilall most
át lelkemen:
Oh Fiumében a jövőben
Lesz esemény, skandalum
bőven
És engemet
Ezután egy kutya sem emleget,
Zsurnaliszták
elhanyagolnak,
S lejárom magamat maholnap.
Az élet már nem
lesz oly édes:
Hozzászoktam a dicsőséghez
A Quarnerón gőgösen
úszva...
A fene egye meg,
Most mehetek
A tengerből -
a spirituszba!
1.
Benne vagyunk a
szeptemberben,
Lehull a rózsa és a mák
És megjelenek
mélabúsan
Az összes őszi szimptomák.
A szimptomák hej, megjelennek,
Hisz
már a nyárnak vége ma:
Erdélyben hervadnak az erdők -
S
virul az erdőpanama...
2.
Pétervárott is fúj az őszi
szél,
És hull a bomba, mint a falevél.
A cár a levegőbe
néz:
Nehéz a helyzet, óh nehéz...
A hadsereg packáz velem
És nincs egy
erős emberem..
Stolypin... Trepov... csupa állat -
Óh
jaj, mi a fenét csináljak?
Hah: megvan! Van, egy orosz,
A
Beketowban táboroz,
Az egész világot legyőzi ott -
Hazahivatom
Lurikot!...
3.
Ha már Lurik vitézrül van
szó,
Eszembe jut Lurik vitézrül,
Hogy a politikában is
most
Egy sablonos birkózás készül.
Beck gróf a bajnok Ausztriában
És
Wekerle a bajnok nálunk,
S mint rendesen, a földet nékünk
Érinti
majd mind a két vállunk...
1.
Egy gróf, akit bámultak
itthon,
Mivel sok adóssága volt:
Most zajtalan, diskréten,
titkon
Amerikába vándorolt.
Egy gróf... egy mágnás...
istenem,
Kit elvesztettünk hirtelen...
Az eset óriási port
vert,
A hideg leli a riportert.
Egy gróf... hallatlan,
szörnyűség -
Az egész ország lázban ég...
- Évente
innen százezer
Nyomorult magyar evez el,
Kivándorolnak, mert
nincs kenyerük -
S ki törődik velük?
2.
Lovaregylet,
lovaregylet,
Előkelő, finom banda,
Mely lovakból s grófokból
állsz -
Üdvözöllek lelkesen!
Lovaregylet, lovaregylet
Oh bocsáss
meg, hogy tévedtem,
Azt hivén, hogy szegény népet
Te lenézed
gőgösen.
És a fürge csikókkal
És a
totalizatőrrel
A harminckrajcáros népnek
Csak pénzére utazol.
Most azonban földerültem:
Magyar
László közzétette,
Hogy a nyájas Lovaregylet
Óh a népért
működik.
Hogy a népnek legyen kéje,
Mulatsága,
boldogsága,
Hogy a turfon felderüljön
S ne nyomja fejét a bú.
Most már nem lesz kivándorlás:
Óh a
népnek van barátja -
Lovaregylet, te vagy itt a
Legnagyobb
demokráta!
Messze tengerparton halk suhogás
támadt,
Nyílik néma sírja kurucok urának.
Kél a hamvadó hős,
hogy útra kelhessen
Keleti expresszen...
S a sötétben sugdos a mormoló
tenger:
Nagy Rákóczi Ferencz, maradj itt, ne menj
el.
Márványtenger partján boldogan pihentél -
Vissza
minek mennél?
Hadd el - jobb lenne még porlanod,
pihenned,
Álmodni édesen zúgó habok mellett.
Fényről,
hatalomról, messze-messze tájról,
Egy boldog országról...
Ne menj el, ne menj el, ereklyének
lenni,
Fényes kriptasírban csalódni, szenvedni,
Sajogna holt
szíved, könyben ázna orcád:
Koldus az az ország!
Vissza ne kívánkozz, ne hagyd itt e
földet.
Német szót, civódást nem hallasz fölötted.
Otthon a
kurucok finom frakkban járnak
S Béccsel trafikálnak...
Vissza-visszavágynál sóhajtva,
epedve
Régi szent sírodba, a szabad Keletre:
Szép
Magyarországon sírna a föld rajtad,
Nem lenne nyugalmad!
Majd ha magyarnak régi napja
feljő,
Szivárvány lesz egén, nem fekete felhő,
Boldog lesz,
szabad lesz; magyar lesz a haza -
Akkor eredj haza!
Midőn a tél közeledik már
S az
időjárás búskomor,
Ilyenkor mindig aktuális
Gróf Goluchowski
Agenor.
Mi teszi ezt, az isten tudja,
Talán az
őszi hangulat:
Ilyenkor vágynak megbuktatni
A külügyminiszter
urat.
Mióta élek, minden ősszel
Dörgött a
Házban a tenor:
Hah, meddig lesz még hivatalban
Gróf
Goluchowski Agenor.
Én nem nézem, hány fok hideg van,
Nem
nézem, van-e még levél:
Ha Goluchowskit ütni kezdik
-
Megállapítom: "Jő a tél!"
Eljő a tél és új tavasz lesz
S új lesz
az ősz s új lesz a nyár,
S szorongó szívvel tépelődöm:
Mikor
megy Goluchowski már?
Oh megy a gőzös Kanizsára,
Megy az idő
és megy a kor -
De aki nem megy, aki nem megy,
Az
Goluchowski Agenor.
Elmúlik minden a világon,
S egyszer
majd elmarad Arad -
S titokzatosan, érthetetlen
Agenor a
helyén marad...
Kormány bukik és kormány támad,
S bár
a nemzet haragja forr -
Előterjeszti évrül-évre
Az
expozéját Agenor.
Mint ember, meghal ő is egyszer
-
Hisz ez kötelező dolog -
De mint közös külügyminiszter,
Ő
mindörökké élni fog!
Voltam király a Népszínházban,
Hatalmas,
boldog és vidám,
Míg egy napon csuful megjártam:
Egy pofon
csapott le rám.
Erről tárgyalnak ma lázban
Budapesten
mindenütt.
Sohsem hittem volna kérem,
Hogy a nagy malőr
beüt.
Voltam király a Népszínházban,
Jaj, jaj,
ja-ha-jaj,
Voltam király a Népszínházban.
Voltam király a
Népszínházban,
Beállítottam egy napon.
"Hosztalek
vagyok" - magyaráztam -
S nem hazudtam,
mondhatom.
"Üdv kegyednek Hosztalek!" -
szólt
És nyakamba hullt Vidor,
S rövidebb lett nyomban arcán
A
már régen hosszú orr,
Voltam király... stb.
Voltam király a Népszínházban,
Tisztelt
engem Vidor tata,
Pénzt vágyott tőlem látni lázban,
Ámde pénzt
nem láthata.
A tatának pénzt nem adtam,
Mert a tata egy
balek,
S mert nem mondhat egy krajcárt sem
Magáénak
Hosztalek.
Voltam király... stb.
Voltam király a Népszínházban,
Bizalmat
helyeztek belém.
A férfi-színészt pofonvágtam,
A női-színészt
ölelém.
Miljomosnak mily jó lenni:
Megtanított ez a hecc -
S
miljomos a Népszínházban
Millió nélkül is lehetsz.
Voltam
király... stb.
Voltam király a Népszínházban,
Igazgató,
tulajdonos,
Bár szafaládét vacsoráztam,
Amely bennem
otthonos.
Azt mondtam, hogy négy lovam van.
De, mi fénylik,
nem arany:
Négy lovam hej, nem volt nékem,
Csak egy jámbor
szamaram -
S voltam király... stb.
Voltam király a Népszínházban,
S
detronizáltak, fájdalom:
Egy hősies kórista bátran
Megütött az
arcomon.
Felpofoztak és kilöktek,
S Vidor dühe rémítő -
Pedig
legjobb operettjét
Nekem köszönheti ő!
Voltam király... stb.
I.
Párisnak turf-szenzációja
A
Lovaregylet tagjait most
Rendkívül rossz kedvre hangolja.
Minden lovaregyleti úrra
Fölötte
kellemetlenül hat
A gyökeres párisi kúra.
Óh Párisban fonák világ van:
Ott nem a
játszó polgár ég le,
Hanem a bódé és vidéke.
Nemcsak szegény családfő tör le,
Hanem
- óh csúnya, szörnyű bűn! -
Letör a drága
nagytribün...
S a lovaregylet búsan méláz
A
fenyegető eseten -
Hogy nálunk is majd lovak helyett
Grófok
futhatnak a gyepen...
II.
Hát ismét harcban áll egymással
A
monarchia s Szerbia -
Vámháborút kell a két
félnek
Egymással újra vívnia.
Katona, ágyú nem kell hozzá,
Csak pár
jegyzék, hírlapi cikk -
Én azt hiszem, e háborúra
Már
mind a két fél utazik.
A két vitéz hadviselő fél
A külföld
előtt imponál,
Minthogy a zordon vámra nézve
Már évek óta
harcban áll.
A vámháború olcsó, vidám,
De a morálom
szomorú:
Amit e két fél vívni képes, -
Ez az egyetlen
háború!
- Jelenet a városházán -
Személyek:
A
POLGÁRMESTER
VÁZSONYI |
KASICS |
POLLACSEK |
városatyák
EHRLICH G. |
stb.
POLGÁRMESTER:
Uraim, méltóztatnak
tudni,
Hogy most Rákóczi hazajő,
Átutazóban Pesten is lesz
S
hogy jól fogadjuk, az a fő.
Fogadjuk őt oly finoman,
Minthogyha
angol vóna.
Egy indítványom íme van:
Uraim itt az óra -
Lovon
menjünk a hős elé,
Uraim, üljünk lóra!
VÁROSATYÁK KARA (megdöbbenve):
Mily
szóra nyílt az ajka,
Mily szörnyű szóra:
Röviden azt
óhajtja,
Hogy üljünk lóra,
Ó jaj, ló-ó-ra!
POLGÁRMESTER:
Uraim, mért az arcuk
sápadt,
Mért nyögdécselnek, mint a gerle? -
Tegyük
kengyelbe ó a lábat,
Örülni fog neki Wekerle.
A bujdosóknak
megmutatjuk,
Lóháton hogy fest ez a test,
S ha atyjait
nyargalni látja,
Rajong majd értünk Budapest.
VÁROSATYÁK KARA (lojálisan):
Igen, ez
indítvány mesés,
Dicső dolog az ügetés,
Ügessünk hát kevélyen
-
A polgármester éljen, éljen!
VÁZSONYI (Kasihoz súgva):
A
polgármester jól beszél,
Ő jól beszél, azonban
Nekem egy
pocakom van,
Nekem tehát a ló veszély.
De ön, kedves Kasics,
remélem,
Fölül a lóra, kérem.
KASICS:
A tanácsát köszönöm,
Én nem
ülök, üljön ön.
(Pollacsekhez):
Nehéz vagyok én egy
kicsit,
Inkább választom a kocsit,
De ön, Pollacsek úr,
remélem,
Fölül a lóra, kérem.
POLLACSEK:
A tanácsát köszönöm:
Én
nem ülök, üljön ön.
(Ehrlichhez):
Pollacseknek hívnak
engem,
Mint tudva vagyon,
És ily névvel lóra ülni,
Az bajos
nagyon,
De ön, derék Ehrlich, remélem,
Felül a lóra, kérem.
EHRLICH:
Mit keresek egy paripán?
Hát
vagyok én egy kapitány?
Nem hittem, hogy ily nagy legyen
A
dicsőségem ára -
Nem ülök én egy lóra, nem,
Inkább
felülök egy kályhára!
POLGÁRMESTER:
Nem értem, ó mért
tétováznak,
A pillantásuk mért rideg.
Mindnyájukat váratlanul
most
Miért lelte ki a hideg?
Hisz díszmagyarban lovagolni,
Az
finom, impozáns dolog,
S a kurucok, ha látnak, szívük
A
koporsóban feldobog.
Uraim, üsse meg a mennykő,
Hallgassanak a
szóra:
Uraim huj-huj, uraim hajrá,
Uraim lóra, lóra!
VÁROSATYÁK KARA (zokogva):
Ó drága
polgármester úr,
Ne legyen oly kegyetlen,
Amit kíván, az
szörnyűség,
Az, kérem, lehetetlen.
Szívünk remeg, szívünk
haboz,
És összeborzad testünk:
Ó jaj, hogy jövünk mi
ahhoz,
Hogy vágtassunk, ügessünk?
Ó polgármester úr,
könyörgünk,
Legyen kissé méltányos ön:
Meglátja, hogy ha lóra
nem is ültünk,
Rákóczi úgy is hazajön.
Rákóczi úgy is hazajő
-
És végre ez a fő...
(Könyörögve letérdelnek a polgármester elé. Csönd. Hadur egy könnycseppet - vagy mit - ejt a városatyák fejére.)
Van egy kis város a világon,
A neve
csinos: Köpenik;
Ez Párisnál is népszerűbb ma,
Őróla szól
ezernyi cikk.
S van egy derék tiszt, egy vitéz tiszt,
Ki az,
mindenki tudja tán -
A leghíresebb kapitány ma
A
köpeniki kapitány.
A köpeniki városházán
Megjelent ő egy
szép napon:
"A pénztárost, a polgármestert
Bocsánat,
letartóztatom!"
Pereg a dob, a szurony csillog...
Milyen
regényes ez, no lám -
És négyezer márkát emelt el
A
köpeniki kapitány.
A hír a nagyvilágba szétmegy,
Ah, a
köpeniki csata!...
És Hosztalek pukkad irigyen
És kárörvend
Vidor tata.
A nagyvilág eltátja száját:
Ez egy zseni, ez egy
titán -
A kapitányok kapitánya
A köpeniki kapitány!
A polgármestert lecsukatta,
A pénzt
elvitte a csibész -
Az egész osztrák hadseregben
Nincs
ennyit ötlet, ennyi ész!
Oh Bécs, hallgasd meg indítványom
Mely
megmenti monarkiánk' -
Alkalmazzuk a vezérkarban
A
köpeniki kapitányt!
A
Budapesti Közlöny-ben ma
a
földmívelésügyi
minisztérium
hirdetményt
adott ki az állami
facsemeték
adományozása ügyében.
Oh, mit látok a B. Közlöny-ben
Én,
savanyú, bús remete:
Facsemetékről szól az ének -
Óh,
hát van még facsemete?
Szemem azonnal könnybelábad,
Egy
nyilallás szívembe vág:
Igen, a szívembe markolnak
Ágaikkal e
kicsi fák...
Hát van fa még... hát van még erdő?
-
Kérdem búsan, mélán, bután. -
Hogy én az erdőt mind
megettem,
Hát csalfa álom ez csupán!
Óh, mint agy költő, úgy imádtam
A
rengeteget hajdanán;
A költő az verset ír róla,
Míg én az
erdőt - eladám.
Eladtam őt rajongón, buzgón,
S azt
hittem, kérem, igazán:
Az én nevemhez fog fűződni,
Hogy nincs
több erdő e hazán!
E hirdetmény lesújtón hat rám,
Óh, nem
rossz álom, nem mese:
Megloptak engem is, a tolvajt,
És van,
van még facsemete!
És csemetékből lesznek erdők
És lomb
virít az ág felett -
S én siratok kétségbeesve
Egy
eltévesztett életet...
A földet egy bús hír bejárja,
Ah véget
ért a hősregény:
Szédelgők ünnepelt királya
Immár börtönben ül
szegény.
Ül már a lángeszű titán,
A nagy vitéz, a nagy csibész
-
És kiderült, hogy csak cipész
A köpenecki kapitány.
Ah, úgy csapott le, mint a bomba
A
szívtelen leleplezés:
A németek Napoleonja
Civilben, prózában
- cipész.
Nem haditerveket csupán,
Hanem cipőt is tart
raktáron
S talpal, fejel jutányos áron
A köpenicki kapitány.
De nem halványul glóriája,
Cipész a
híres hadfi bár
S jut minden suszter homlokára
E glóriábul egy
sugár.
Drágábban ad túl ezután
A bősz suszterhad a
cipőkön:
Büszkévé tette mind az őszön
A köpenicki kapitány.
De a bőr bármily drága lészen,
Én
csöppet sem veszem zokon
S bámulatom adóját szépen,
Rajongó
szívvel lerovom:
Ha majd a jó hír szerteszárnyal,
Hogy
szabadon eresztik őt -
Csináltatok egy pár cipőt
A
köpenicki kapitánnyal.
1.
Hét vége!
Alag, Pest, Bécs
gyepére
Ezidén nem lép több ló.
Mily vigasztaló!
Nem von le több percentet a
tot.
Zálogtárgyaid kiválthatod
S mi elúszott a
tiketteken,
Most várhatod keservesen.
Imént volt az utolsó verseny,
S
kimondom nyersen,
Áldás az emberek zsebére,
Hogy vége!
2.
Húsz ember bóbiskol,
Egy
ember ül,
Unalom, unalom
Köröskörül.
Sehol izgalom, sehol
láz.
Ez a t. Ház.
3.
Harminc évig adómentesek
Az
új belvárosi házak,
Egy ellen teszek százat,
Hogy akik ezt
megszavazták,
Mind belvárosi városatyák
S gyanúra van ok,
Hogy
IV. ker. telektulajdonosok.
4.
Schönaich nem kér,
Jekelfalussy
nem ad,
Csak úgy egyeznek
Suba alatt.
És, -
Lesz
mégis létszámemelés.
5.
Más évben ilyenkor
A
villamos drótot
Az mozgatta meg, hogy megevett
Egy farkas egy
tótot.
Most levelezőnk
Egész másról ír.
Egy
éhes tót megevett egy farkast.
Ez a legújabb hír...
Minden évben, minden évben
Megéri e
náció:
Összeül az előkelő,
Finom delegáció.
Egy évben Bécs, másik évben
Budapest a
stáció,
Ebben a két szép városban
Ül a delegáció.
Ámde akár Budapesten,
Akár Bécsben
játszik, óh -
Mindig csak egy dolgot végez
Az a
delegáció.
Most se tesz mást, most se lészen
Ebből
nagy szenzáció:
A mi zsebünk rabolja ki
Majd a delegáció!
Szerény vendéglős voltam eddig,
Szerény,
de gazdag szerfelett -
De hej, nagyobb, szebb sorsra
vágytam
A vendéglősi sors helyett.
Hogy mihez fogjak, mit
csináljak,
Sokáig volt rejtély, titok -
Míg egy szép
nyári nap rájöttem,
Hogy egy lapot alapítok.
A nagy közönség eddig tőlem
Nyomtatott
írást nem kapott,
Csak egy művet, litografálva:
A vendéglői
étlapot.
Meguntam rostélyost árulni
Hetvenért s filét
nyolcvanért:
Az irodalom éttermébe
Beültem és kértem -
babért!
Oh, a szereplés vágya marta
E jámbor
vendéglős-szívet
És szerepeltem gyönyörűen,
Mert a lapból
mindenki vett.
Nevemből név lett és a Szerdát
Írták előkelő
kezek -
Míg, ismert körülmények folytán
A csütörtök
következett...
Megint vendéglős-céggé válik:
Gundel
már nem költői név -
Az öregem, hej, szigorú volt
És
engem elhagyott a hév.
Megtérek elhagyott pályámhoz,
Ha már
ily szörnyű fátum ért,
S savanyú babhoz mellékelem majd,
Amelyet
szerzék - a babért!
1.
Itt a tavasz, itt a tavasz
Fű,
fa, virág zöldell.
Gyönyörű napsugár
Enyeleg a földdel.
Szédeleg Hosztalek,
Strassnow s más
sok ember,
Mért ne szédelegjen
Az öreg november?
2.
Andrássy szobra íme kész,
A
parlamenti térre néz.
Sőt már a jövő hétre
Le is leplezik
végre.
És felsóhajt Wekerle,
Lágyan búg mint
a gerle:
- Egy leleplezés, istenem,
Mitől félni nem kell
nekem!
3.
Hunyadi ezred, Mátyás
ezred,
Nagy Lajos ezred, Bocskay ezred,
Rákóczi huszárok,
Thököly huszárok!...
Mind részt vesz majd a nagy csatán
...S
Polónyi G. lesz, Polónyi G. lesz a kapitány.
Oh szegény nemzet, oh magyar
nemzet.
Téged a sors is csak a bura nemzett.
Ha lesz is magyar
hadsereged,
Ravasz kis számlát, ügyvédi számlát
Polónyi G.
nyújt majd be neked...
- Kis elégia -
New-Yorkban meghalt egy majom,
Őróla
szól jelen dalom.
Az állatkert egy ketrecében
Naphosszat
ott mókázott szépen.
Bámulta a kíváncsi nép -
Ezzel
kereste kenyerét.
Oh, tehetséges volt nagyon
Az
állatkerti kis majom,
Az embereket utánozta -
S volt
népszerűsége s jó kosztja
Így élt vidáman, amíg egyszer
Föltűnt
a szép Caruso mester.
A majomnak, uramfia,
Mit kellett
gyakran látnia?
Carusonak de jó a dolga...
Utánozni
szerette volna.
Tolongtak ott a nők, a nők -
S
hej, elérhetetlenek ők.
Nem lehet az az övé - hasztalan!
-
Ami a Caruso markába van...
Amire vágyott a majom,
Oh, arra nem
volt alkalom,
Rabszolga-ketrecébe zárva
Csak sorvadt
a majom, az árva,
Míg befogadta most a föld -
Mert
bánatában megdögölt...
Nagy öröm van minden házban,
Holnap
este Mikulás van;
Ablakban a kis cipőcske...
Jaj! mi jó fakad
belőle?
Mit kap a sok lány, fiucska,
Azt csak a jó isten
tudja
És A Nap levelezője, -
Így tudtuk meg mi is tőle.
Wekerle kap nagy többséget
Amelyet bár
szégyen éget,
Megszavazza az újoncot,
Remélve érte jó
koncot.
Polónyi G. sztrájktörvényt kap,
(Amely előbb-utóbb
rácsap),
Schönaich ötven milliója
Biztos a delegációba,
Széll
kap szép, új formulákat,
Feilitzsch gyönyörű, zöld
fákat,
Aehrenthal kép Balkán-kérdést,
Kossuth Ferenc
félreértést,
Justh Gy. új házszabályfélét,
Kenedich egy szép
magas c-t,
A honvédség ágyú-álmot,
A szerb-határ szabad
vámot,
A tanítók kaucsukgyomrot,
Mert a régi már elromlott,
A
bérkocsis taxamétert,
Minden díjnok meleg ételt,
A hadsereg
magyar nyelvet,
A kormány ingatlan elvet,
A kivándorlási láz
véget,
A Népszínház közönséget,
A főrendek ifjúságot,
Aszód
nehány jó diákot,
Tisza István nehány hívet,
Hüvös-Jellinek jó
szívet,
Barabás pap detektívet,
Budapest pár
sétateret,
Polónyi D. zsíros peret,
Tiller új konzuli címet,
-
Én legföllebb nehány rímet!
- A delegátusok Kropacseknél. -
Örkénybe mentek tegnap reggel
A buzgó
delegátusok,
Mert Kropacsek meghívta őket:
Jöjjenek el, majd
ágyuzok!
És elment mind a delegátus
Schönaich
vezérlete alatt
S az ágyupróba jól haladt.
Kropacsek lőtt előre, hátra,
Kropacsek
jobbra-balra lőtt
S a delegátus mind fejet hajt
A
Kropacsek-ágyuk előtt.
És visszajöttek Budapestre
A buzgó
delegátusok
És Schönaich úr így szólt magában:
"Na, most
pedig én ágyuzok!"
S kért egynéhány új milliócskát...
S a
delegátus így rebeg:
"Volt ágyupróba, de hasunkba
Schönaich
lőtt be, nem Kropacsek!"
1.
Csípőm formás, arcom üde,
A
fogaim épek -
S máris, máris a távozás
Mezejére
lépek.
Nem lehetek már Bob úrfi,
Gyűszűs, tulipános,
Nem
leszek már soha többet
Kukorica, Kukorica János.
Híres lábam a port többé
Színpadon nem
rúgja,
Kifelé áll a közismert
Automobil rúdja.
Nem lesz
többé három százas
Egy föllépés ára,
Nem vagyok már, nem
vagyok már
Kukorica, Kukorica Sára.
Hazamegyek Beregszászra,
Elmegyek
parasztnak,
Földbirtokos leszek aztán,
Praktikus és gazdag.
S
ha majd ősszel kukoricát
Viszek a vásárra -
Eszembe jut,
hogy én voltam
Kukorica, Kukorica Sára...
Búsan megy az automobil,
Búsan ülök
rajta,
Sír a "töf-töf", míg a soffőr
Elcsüggedve
hajtja.
"Gázoljunk el még egy embert
Soffőr, utoljára
-
Ne felejtse el, hogy ki volt
Kukorica, Kukorica Sára!"
2.
A fuszujka szára
Fölfutott a
fára,
De lefutott a csillagom
Hej, tegnapról mára.
Nem
bánom, nem bánom,
Csak szívből sajnálom -
Hogy Küry
Klárát még
A deszkán találom...
3.
Az istennő, kit nem
imádnak,
Szó nélkül elmegy, ha okos:
Mint istennő, ha véget
értem,
Leszek derék földbirtokos.
A hírlapok színház-rovatját
Nem veszem
eztán komolyan,
Legkedvesebb olvasmányom lesz
A
terménytőzsde-árfolyam.
A zajtalan száműzetésben
Csak egy az,
ami fáj nekem, -
Hogy ünnepelt bokámat eztán
Közszemlére
nem tehetem.
Egy bús probléma foglalkoztat
S nagyon
sok rossz órát okoz:
Miért is nem járhat trikóban
Egy fiatal
földbirtokos...
Óh, óh, óh,
Steiner, Kozlowsky és
Ryba:
Óh, óh, óh,
A fejükben nagy a hiba.
Óh, óh,, óh,
E jó osztrákok azt
állítják,
Óh, óh, óh,
Hogy elnyomják Bécset a szittyák.
Óh, óh, óh,
Azt mondták, hogy miénk a
had,
Óh, óh, óh,
S ők nyögnek a Turul alatt.
Óh, óh, óh,
Hogy őket nyomja mind a
kvóta
Óh, óh, óh,
S őket bántja a Kossuth-nóta...
Óh, óh, óh,
Steiner, Kozlowsky és Ryba
-
Óh, óh, óh,
A fejükben nagy a hiba!
Mi lesz velem? Mi lesz velem?
Jaj
istenem! Jaj istenem!
Mennyi álság,
Mennyi válság,
Csak
járni hál belém a lélek,
Csupa könyörületből élek,
Szojer,
Ó
jer!
Oh jer Krammer Szaffi Teréz!...
Nélkületek élni nehéz.
A
nyakamat kitekeri,
Van-e ki e nevet nem ismeri?
Igazgató
korában Megyeri.
De ő nem tehet róla szegény,
Mert más a
tény,
Tudvalevőleg az,
És ez a főpanasz,
Hogy itten Ruszt
az úr,
Ki mindennel azsúr,
Ő rendez, ő
intézkedik
Pedig
Színházat mérni rőffel nem lehet
Vezetni
úgy, mind vászonüzletet
S most megöl engem juszt is,
Ruszt is!
1.
Holnap, azaz kedden reggel
Oh
mily boldog állapot:
Megjelennek nagy sereggel
A karácsonyi
lapok.
Csupa napfény, csupa rózsa,
S bennük
semmi bús, epés -
Mennyi vers és mennyi próza
S főleg
mennyi hirdetés.
Hogyha négy krajcárt kiadhat,
Három
évig olvas, óh -
S pártolta az irodalmat
A kitűnő
olvasó.
2.
Most jön a legszomorúbb
témám,
Most jön a legfájóbb dolog:
Oh eltűnődöm mélán, némán
-
Feilitzsch báróra gondolok.
Ma este az egész világon
Csillogó
karácsonyfa van...
Erre gondol Feilitzsch barátom
S nagy
mértékben boldogtalan.
Oh poétikus karácsonyfák,
Rátok gondol
most, fogadok
S szemei a könnyeket ontják,
Míg mélabúsan így
dadog:
Csak én vagyok most bús, kesergő,
Nekem
ez ünnep mostoha:
Zöld, kicsi fákból mily nagy erdő -
S
én el nem adhatom soha!
- Pesti románc -
Esik a hó, esik a hó,
Egész éjjel,
egész napon:
Jellineknek fáj a szíve,
Hogyha kinéz az ablakon.
Esik a hó, esik a hó,
Nem járnak a
villamosok
És az utcán - mily szent csoda -
Csupa
fehér angyal mozog.
Esik a hó, esik a hó,
Esik búsan, mint
egy részvény,
Esik, szakad, szakadatlan
Budapestnek minden
részén.
Esik a hó, esik a hó,
Nem tudom én, mi
lesz vélünk,
Mert ha senki nem segít itt,
E nagy hóban meg nem
élünk.
És nem tesz róla senki, kérem,
Esik a
hó, esik a hó
S a kis pelyhek azt zizegik:
Most esni szép,
most esni jó.
Essünk, essünk szorgalmasan,
Most az
utcán marad a hó,
Eltemetjük Budapestet -
Mert nincs
itthon a köztisztasági igazgató!...
- Újévi elégia -
Januárnak első napján,
Hogyha földerül
a reggel,
Megjelennek nálam, érzem,
Férfiak, nők nagy
sereggel.
Január hó első napján
Elhagyott, bús
kis lakomban
Évről-évre népvándorlás
És idegenforgalom van.
E szomorú évfordulón
Harci zajjal
nekem esnek
A házmester, a mosóné,
Inasa a fűszeresnek,
A szemetes, rikkancs, hordár
És akiben
sok a fortély:
Táska nélkül, mint magánfél
Látogat meg most a
borbély.
Jön a tejes, jön a fürge
Pikkoló, az
apró-cseprő,
Jön, de nem kéményseperni,
Sötéten a kéményseprő.
S kihez sohse volt szerencsém,
Jönnek,
jönnek mintegy százan...
Ó miért is részletezzem,
Ó miért is
magyarázzam!
Rámtámadnak, rámorditnak
Zordon
hangján egy zsiványnak
És részemre állítólag
Boldog újévet
kívánnak.
"B. u. é. k."
nyomtatvánnyal
Elszánt arccal mind rám támad,
B. u. é. k., b.
u. é. k. -
Négy betűben mennyi bánat!
Tele van a kezük, szájuk
Ujévvel és
boldogsággal -
Ó, úgy értik mind a kettőt,
Hogy a pénzem
nyújtsam átal.
S én átnyújtom hősiesen
A tömérdek
szép ezüstpénzt -
Szegény szabóm, hogyha
látná,
Szívszélhüdést kapna tüstént.
És megfogyva és letörve
Állok majd ott
én, a bamba,
Míg családom, amely koplal,
Sírva borul a
nyakamba.
S rebegem, mint minden évben,
Félig
halva, félig ébren:
Hogyha senki nem kívánná,
Mily boldog vón'
az újévem!
- A kormánypárt dala -
Kossuth-nóta kényes már
ma,
Hejretyutyutyu,
Nem húzták el azt a
Várba,
Hejretyutyutyu,
Bachó mester azt kihagyta
Hejretyu
-
És helyette megszólalt a
"Hejretyutyutyu!"
Ne izéljünk, ne
bomoljunk
Hejretyutyutyu,
Meglapulás a mi
dolgunk
Hejretyutyutyu.
Meglapulunk szép szerényen
Hejretyu
-
Sic itur ad astra, kérem,
Hejretyutyutyu!
Elvek fönttartása
mellett
Hejretyutyutyu
Megszavaztuk, amit
kellett,
Hejretyutyutyu.
Elintéztünk büdzsét, kvótát
Hejretyu
-
S büszkén fujjuk az új nótát
Hejretyutyutyu!
Így viselünk hadat
Béccsel
Hejretyutyutyu:
Nyájas, szelíd
megértéssel,
Hejretyutyu
Kurucok vagyunk az égre!
Hejretyu
-
S v. b. t. t.-k leszünk végre,
Hejretyutyutyu!
Kiknek szíve a budgetért
buzog,
Visszamentek a delegátusok,
Visszamentek Bécsbe
vidáman
S megállapítják mindahányan,
Hogy Budapest akkor szép
város,
Mikor itt hetekig havaz
S a kurucnak az a szokása,
Hogy
mindent megszavaz.
A világ fejcsóválva bámul:
A
Népszínház bizottságábul
A nagy mecénás, Ruszt úr
Végre
elpusztul.
Oh végre ő is konstatálja,
Hogy nem neki való e
pálya
S szomorúan kiábrándulva -
Vásznakat borít a
múltra.
1.
Az ó-évnek vége, vége,
S
beleesünk az újévbe.
Egy a másik után mászik
S egyik olyan,
mint a másik
A másikban bízunk itten,
Ha csalódtunk
az egyikben
És csak bízunk és remélünk
S búsan,
búsan élünk, élünk...
Elvihetné már az ördög
Ezt a nyomorult
világot...
- Boldog újévet kívánok!
2.
Oh, holnap reggel minden
polgárt
Megtámad egy dühös sereg:
Jönnek, jönnek ijesztő
számmal
A b. u. é. k.-emberek.
Mit hogyha ön tehetne arról,
Hogy ím,
egy új év beköszönt:
Január hónap első napján
Anyagilag
tönkreteszik önt.
3.
Akinek van egy kis esze,
Az
a pénzét oda nem adja.
Hanem fölül ma éjjel a vonatra
És
elutazik messze-messze.
4.
Holnap reggel, az újév
napján,
Látunk egy különös csodát,
Amely egy régi jó
közmondást
Nem enged élni már tovább.
Holnap, az újév reggelén mi
Csodát
látunk, mely megható:
S már nem kérdezzük, hol van, hol van?
-
Mert itt van a tavalyi hó...
- Polónyi monológja. -
A csillagom, mely majd letünt már,
A
csillagom megint ragyog:
Már kint vagyok megint a vízből,
Már
újra ártatlan vagyok,
Ujjongó szívvel ünneplem most,
Hogy
csődöt mondott ím a vád -
Ártatlanságom,
tisztaságom
Gyönyörű jubileumát.
Orgazdaság, lopás, bordélyház...
Oh,
istenem,
Hogy ilyen ronda vádakat kell
Hallgatni nékem
szüntelen.
Engem vádolni... tudja isten,
Mi is ezen sírni
való...
De fejem már a bú nem nyomja,
Meggyógyított ön, oh
Manó!
Wein doktor itt a legjobb orvos,
Óh,
megmutatta ez a tett:
Wein doktor úr meggyógyította
E haldokló
becsületet.
Wein doktor úr, az ön híréről
A jövőnek is tudni
kell -
Belekerül a Lexikonba
E büszke orvosi siker.
A megoperált becsülettel,
Mint egy
lábbadozó beteg,
Kényelmesen, boldogan, kéjjel
A
bársonyszékben heverek.
Megérdemlem jól ezt a
helyet,
Megérdemlem, természetes -
Hisz senki sem volt e
hazában
Ilyen sokszor becsületes...
A könyvek kereskedője
Most egy furcsa
példányt árul:
Könyvet írtak Budapestről,
Az adósok városárul.
Búsabb könyv, mint a Karthauzi,
Legbúsabb
könyv a világon:
Eszembe jut róla minden,
Minden, minden
adósságom.
Adós vagyok jobbra-balra,
Amerre csak
lép a lábam,
Adós vagyok a szélrózsa
Valamennyi irányában.
Tartozom a zord szenesnek,
A
cipésznek, a szabónak,
Mészárosnak, fűszeresnek...
Hogy
házbérről ne is szóljak!
Tartozom a zord kincstárnak,
És
harminc szövetkezetnek -
Én istenem, mit csinálok,
Ha
ezek mind nekem esnek?
Adós vagyok a pincérnek,
Kinél
pikkolózom hétszám...
Hitelezőimbül telnék
Egy fölemelt
újonclétszám.
Tartozom itt a Dunának
Mindkét
partján, minden részen,
Sőt tartozom neked is, már,
Jövő havi
fizetésem!
A bútorom, oh jaj, másé,
És a cipőm s
a mellényem...
Hogy ezt mindet megfizessem,
Százhúsz évig kéne
élnem.
Hogy én mindent megfizessek,
Ó
Rothschildnak kéne lenni
S még akkor is Nagyváradról
Egy
leánykát nőül venni...
Elmélázok most e könyvön,
Minden lapja
gyásszal telve...
S mint a könyvek nagy barátja,
Megyek,
megveszem - hitelbe.
Itt vagy hát, végre megjelentél,
Te
bűvös, mámoros tavasz:
Oh itt mindenki régen óhajt,
Oh itt
mindenki rád szavaz.
Isten hozott szép március hó,
Hadd legyek
első az idén,
Az első stréber, aki dalban
Ma téged üdvözölni
mén.
Isten hozott oh március hó,
Evoé,
szervusz, kisztihánd -
Köszöntelek elszántan, ne tudd
meg,
Hogy engem influenza bánt.
Jer, ülj mellém a
kandallóhoz,
Nincsen fölszítva melege,
S a becstelen
széndrágaságról
Jer, halljad, ím egy agg rege.
Oh jer, naptárunk büszkesége,
Március,
finom kikelet,
Te is kikelsz... s van száz körülmény,
Mely
ellen én is kikelek.
Kikelek oh Celsius ellen,
Mert az
elvetemült öreg
A higannyal oly rondán bánik,
A fene őtet egye
meg.
Orromban örökifjú nátha,
Szívemben
undor és harag...
És bárcius van s debsokára
Jöddek a
váddorbadarak...
Bundában fogdak szállni kéreb,
Bert bárcius
van és havaz -
Köszödtlek öröbbel, beghatva,
Gyögyörű,
báboros tavasz!
A
feloszlatott vurstli emberei
ma
tüntető felvonulást rendeznek
a
városháza karzatán.
Ma délután a városházán,
Sőt ottan is
a karzaton,
Egymás mellett és egymás hátán,
Padon, rácson és
ablakon
Ott szorong majd a vurstli népe,
Folyamodással a
kezébe
S úgy demonstrál - óh sors, kegyetlen! -
A
zord kitelepítés ellen.
A búvár ember, Messalina,
A kígyótest,
a tűzevő,
A kardnyelő, Miss Serpentina,
A törpe Tom, -
mind sorra jő.
Ez a csoport meghatna bárkit,
De nem a zordon
szívű Bárczit,
S mire a gyűlés véget ér,
A vurstli már semmit
sem ér.
A kikiáltók pályavesztve
A közéletbe
lépnek át,
Kinő majd a törzsember teste,
A törpe kihúzza
magát.
A kardnyelő vendéglőt bérel,
A búvár borügynökként lép
fel,
S Messalina, - óh az a váll! -
Egy női
zenekart csinál.
Agyő vurstli, agyő lövölde,
Ringlispil,
s te kis Minimak,
Jön az enyészet néma csöndje
És bennetek
nyugdíjba rak.
Csenevész tuják félénk rendje
Nő ezután csak a
ligetbe...
S gyermekkorunknak álmait
Nem látjuk többé soha
itt.
Itt a tavasz és a légben
Tavaszi szél
lágyan susog
Megjöttek a karcsú fecskék
És a vidám bacillusok.
Kongresszusra gyűlnek
össze
Rügybontáskor, tavasztájon:
Nem azért van tüdőnk,
orrunk,
Gégénk, torkunk, hogy ne fájjon.
Sőt azért van minden szervünk,
Hogy
gyötörjék inzultusok,
Tavasz felé imígy vélik,
Az elegáns
bacillusok.
Ezt véli a derék nátha
És bebújik
minden orrba,
S épít diszkrét garszon-fészket,
Mint madárka a
bokorba.
A toroklob szintén így tesz,
S
hanyatt-homlok, egyre-másra,
A tavaszi langyos légtől
Jő a
tüdő gyulladásba.
A csontok is megfájdulnak
És a lábak
és a térdek,
Tavasszal az influenza
Elsőrendű, fő közérdek.
Épp úgy, mint a vízvezeték,
Vagy a jó
öreg kanális,
Mint télen a zsúrok, bálok,
Mint májusban a
majális.
Éppen ezért üdvözöllek
Szép kikelet,
bűvös álom,
Hátborzongva üdvözöllek,
Üdvözöllek minden áron.
A
főváros múzeumában el fog-
ják
helyezni Eissler Fannynak,
az
ötvenes
évek híres táncosnőjének
egy
félcipőjét.
A főváros múzeumában
Sok szürke
régiség között
Ott lesz egy aszott félcipőcske,
Amelyben
hajdan, szép időkbe
Egy híres láb öltözött.
Okiratok, vén buzogányok,
Rossz képek
óh lenézik ott:
Shoking! - mondják undorral telve -
Ily
előkelő, finom helyre
Egy rossz félcipő hogy jutott?
Ím, karriért csinált e rossz
bőr,
Múzeumban tanyázik ő,
S azon tünődik ott magába:
Melyik
szeméten rothadt el párja,
A másik kicsi félcipő...
Itt a tavasz, itt a tavasz,
Mint
mondani szokás,
Kezdődik a nagy gerjedés,
A buzgó sarjadás.
Kibújnak most a kis csirák,
A tavaszi
rügyek.
És bimbóznak gyönyörűen
A szép közös ügyek.
Folyik Bécs s Budapest között
A nagy
járás-kelés
És kibújik a föld alól -
A létszámemelés.
1.
Itt a tavasz, itt a tavasz,
A
naptár jelenti:
A tavaszban most már nem is
Kételkedik senki.
Itt a tavasz, itt a tavasz,
Végre
betoppantott,
És a jámbor, rossz poéták
Smirglizik a lantot.
Itt a tavasz, itt a tavasz,
Örül,
vigad minden,
Mosolyog ránk a napsugár
Szerelemből, ingyen.
Itt a tavasz, itt a tavasz,
És könnyei
jőnek
A meghatott, a lesujtott
Szénkereskedőnek.
2.
Megenyhül a lég, vidul a
határ,
S szemügyre veszlek, kisded ruhatár.
Nézlek borús arccal, sötétben
Én kis
gardróbom a szekrényben.
A szmokingom gyűrötten méláz:
Zsúr,
bál és Orfeum-kávéház...
Van három nadrág s mellény tíz is
S
mégis van itt egy szörnyű krízis
A szekrényemben én titokba
Egy
übercihert kutatok ma.
S mily bús frázis s mily nagy
probléma,
Hogy - ilyen nincs a sifonérba...
1.
Ah! újra itt vagy lángoló
tavasz,
Forró fuvalmad megcsapott...
...(Szobalány, nézze meg
az ablakot,
És verje már le azt a jégcsapot.)
2.
Óh mily különös ez a
kikelet,
Meleg helyett fagy, dermedés,
És
Befagyott a
kiegyezés.
3.
Tudok egy dalt,
Egy szegény
magyar rügy kibújt az ágon,
De jött egy osztrák generális,
Azt
mondta: Halt!
És a magyar rügy belehalt.
4.
Kopogtak az ablakomon
éjjel...
- Kérem,
Engedje meg, hogy egy vándor
betérjen,
Nincsen szenem s ezen a hosszú télen
Megfagy a
vérem,
Eledel az utcán hull, hull... De gyéren...
- Hát
ki ön? - kérdem.
- Veréb vagyok az Erzsébet-téren.
5.
Egy szőrmeboltban
Megjelent
egy lány,
Az arca sápadt,
Nagyon halavány.
Kérek egy kis bundát,
S a foga
vacog.
Én, kérem, az idei
Tavasz vagyok.
A
főkapitány elrendelte,
hogy
a szeparék ajtai
eltávolítandók.
A rendőrség, ez a derék had,
Nem
szereti a szeparékat,
Intézkedett a rend fő őre -
S az
ajtót elveszik előle.
A szeparé elől, mi rajt'
vót,
Elveszik most a diszkrét ajtót,
Mely mögött, tulnyomólag
éjjel,
Ha pénzünk volt, pezsgőztünk kéjjel.
Beszedtünk ott sokat a jóbul,
A
csókból s a finom Cliquot-bul,
Volt lumpolás, volt
dinom-dánom,
Hevertünk piros plüss-díványon.
Mindezt nem tettük, ej, haj, ingyér
-
Kivurcnizott a jó főpincér,
Mici, ki csókjait ránk
hányta,
S anyja, a virágárus-lányka.
Hej szeparé, hol néha reggel
Még
mulattunk Vörös Elekkel,
Ki fölfogva a helyzet báját -
Húzta
a Bergerék Sigáját.
Hej szeparé, víg Eldorádó...
Van a
zsebembe néhány váltó,
S szemem alatt ránc három-négy is
Hej
szeparé, sajnállak mégis.
Hej szeparé, hol izoláltan
Ittam,
csókoltam, kornyikáltam, -
El lészen távolítva majd
ó,
Előled a derék, hű ajtó.
Szívemre dűl a méla bánat,
Oh szeparé,
sírok utánad,
Mit is csinálok, ha már így van -
Tán
éljek józanul, szolidan?
Kis fizetésem rútul vesszen:
Netán a
szabómat törlesszem,
S ha leszáll a szent éjjel, aztán
Aludjam,
mint egy bús aggastyán?
Tavasz, poézis, isten véled:
Egyre
nehezebb a lump-élet,
Nem lehet szeparéban ülni...
Hej, végre
is meg kell nősülni.
Ó koronás hús, koronás hús,
Te
szörnyű, rejtelmes titok,
Melyet a nagylelkű mészáros
A
szegény népnek mérni fog.
Ó koronás hús, koronás hús,
Én nem
tudom, bagó-e, koksz,
Vagy lámpabél, műtrágya, strupni -
Amit
te tartalmazni fogsz.
Ó koronás hús, koronás hús,
Melyet a
mészáros kimér,
Ha száz fillérért adnak téged,
Mi lesz benned,
az istenér!
Ó koronás hús, koronás hús,
Habár
olcsó hús kellene -
A nép nem fog megenni téged,
Hanem
egyen meg a fene!
1.
Férfi arckép. Nincs
bajusza,
Se szakálla nincs.
A magyar szekerét húzza
S mégis
Bécsnek kincs.
Gúnyos szája szögletében
Egyre
mosolyog.
Kitalálják, vajjon én most
Kire gondolok?
2.
Férfi-arckép. Van
bajusza,
Szakálla is van.
Nemrég még az igazságot
Védte
gondosan.
Tónusa most borús kissé,
Arca feketéll...
S
elvonulva a köztérről
Köröskényen él.
3.
Női arckép. Pufók,
rózsás,
Termete erős,
Bécs és Pest közt közvetített
Ez a
női hős.
Addig űzött tiltott dolgot,
Míg kitiltatott...
Most
Párisban ül meg szépen
S tovább mulat ott.
4.
Cigány-genre. Nyári
alkony,
Rudi hegedül.
Münchenben egy grófkisasszony
Nézi
messzirül.
Néhány forró, égő sóhaj,
Mely válaszra vár,
És
Sopronban anyakönyvez
Egy fiatal pár.
A
tanítók nem vállalják a
nemi
felvilágosítást.
Nemrég pikáns kérdés merült fel,
S
azóta szőnyegen forog:
Hogy némi felvilágosítást
Kapjanak-e
kisasszonyok.
A közvélemény, az öreg már,
S szól: -
Nékem ez nehéz dolog.
Vállalkozzék a tanítóság
Arra, mi
szőnyegen forog.
S nyilatkozott a tanítóság:
-
Szép az, mi szőnyegen forog.
De kell ehhez sok mindenféle
Jó
élet és erős karok.
A gázsi kicsi, rosszul élünk,
Gyengék
vagyunk, gyomrunk korog...
S a nagy, pikáns kérdés azóta
A
szőnyegen tovább forog.
Az
állatkerti vízilovat
birói
zár alá helyezték.
Hazám, az állatkert feloszlott,
Ah
csődbe ment a vállalat
És én búsan gunnyasztok itt most
A zord
bírói zár alatt.
Medencémből kirántanak majd,
Dicsőségem már
elhagyott;
Kihúznak a vízmedencébül
S én mégsem mondhatom el
végül
Azt, hogy - a vízből kint vagyok...
Szörnyű csapás ért, e csapásról
Egy
drámát írni kellene,
Verje meg háromszor naponta
A vízilovak
istene!
Garcon-medencémben ma reggel
Egy végrehajtó
megjelent
S bíróilag lefoglalt engem -
Csak én érzem, ez
mit jelent.
A pesti gyermek engem bámult,
Imádta a
vízilovat,
Belőlem élt hosszú időkig
A lapban a
kroki-rovat...
S az állatkert, oh jaj, föloszlott,
Úgy ülök
itt, mint Marius
És egy modortalan közeg most
A lakásomból is
kihúz.
A többi ló e szép hazában
A karrierjét
fölviszi -
Se nyugdíjat, se korpótlékot
Nem kap a ló,
aki vízi.
Oh, más lovaknak tág teret nyújt
Késő vénségükig
Alag,
És engem oh most, agg pofámmal,
Lefoglalnak bíróilag.
A népszerűségemnek vége,
A csillagom
már lefutott...
Hát az egyéniségnek nálunk
Ily ronda
osztályrész jutott?
Azt hittem, díszsírhelyet adnak
S nevem
följegyzi itt Klió -
Hisz én valék Magyarországon
Az
egyetlenegy víziló!
Ah, sorra elszakad szívemben
Az a sok
gyöngéd kötelék,
Mely Budapesthez fűzött engem -
Leszek
itt, érzem, virsli még.
Lefoglalnak, elárvereznek
A lovagias
magyarok...
Szegény anyám, ha tudta volna -
Én Afrikában
maradok.
Súlyom, kedélyem megfogyott már,
Pest
többé rajtam nem nevet,
Visszavonultan, búsan élek
S a
paralízis fenyeget.
Az élet e hálátlan tájon
Külföldieknek nem
való -
Várhatja most már Magyarország,
Míg idejön egy
víziló!
1.
Május volna a naptárban
Mely
konzekvens, a bohó -
S gúnyt űz véle a természet
Ez a
vén csirkefogó.
Napsugárnak, gyöngyvirágnak,
Szerelemnek
idején
Jäger-ingben jár a polgár
S esernyő ül a fején.
Oh május van s ifjú, lányka
Aspirint
sóhajtva szed -
Május, május, bűvös hónap,
A renoméd
elveszett.
Itt a nátha, influenza,
S csúztól fáj
minden tagom
És a lovak térdig sárban
Vánszorognak Alagon.
A fölsorolt szimptomák mind
Ködös
őszre illenek
És emellett május volna,
Hogy a fene egye meg.
2.
Külföldről nem jöttek be még
A
fecskék százan, ezren -
A fecske nem evett kefét,
Hogy
itt náthát szerezzen.
S Liptóból jelentik, hogy ott
Egy tót
megfagy naponta...
Im wunderschönen Monat Mai,
Mint szegény
Heine mondta.
3.
Voltak a régi szép
napokban,
Kik ellágyulva, meghatottan
Írták rímes sorokba
azt,
Hogy a tavasz rügyet fakaszt.
Hogy a bokorban állítólag
Bizonyos kis
madarak szólnak,
S az ágon most virág terem
És a szívekben
szerelem.
Ilyeket írt sok ifjú férfi, -
De
az utókor meg nem érti
A naiv, a bolond kebelt,
Ki még
tavaszról énekelt...
Darányi a néphez
- Kész a
cselédtörvény! -
Édes kedves jó cselédek,
Magyarország
népe!
Itt a törvény, vésd e törvényt
Szíved közepébe.
Diktálta ezt a kezemnek
Hű atyai
szívem,
Adom nektek bőkezűen
Vagy harminchat íven.
Hallgassatok báránykáim
Atyai
szavunkra
S dolgozzatok szorgalmasan,
Mert hisz kéj a munka.
Ha kevés is a béretek,
Csuhaj, semmi
bánat -
Önmagában van jutalma
Úgyis a munkának.
Dolgozzatok reggel, délben,
Délután és
este,
Munka után lefekhettek
A puha deresre.
Dolgozzatok gyermekeim,
Ha munkába
mentek:
Díszkíséret gyanánt adok
Csendőröket nektek.
Dolgozz, dolgozz, dolgozz, dolgozz
Én
szerelmes népem -
Meg ne gebedj, éhen ne halj,
Élj
sokáig szépen.
Dolgozz édes, drága béres,
Sohse késs
egy perccel,
És ha izzadsz ötven évig -
Oklevelet nyersz
el!
A hattyút kistájgerolták
A városligeti
tóbul,
Cifra gályák úsznak rajta
S tout Budapest oda tódul.
Ah, Petőfit méltányolják
A ligeti
állóvízen,
Petőfiért isznak ezren
S szónokolnak érte tízen.
És Petőfi a sírjában
Megfordul és szól
szelidül:
Ünnepelnek hát a vízen -
Most már kint vagyok
a vízbül.
Amin olyan rég merengünk,
Valóság lőn
mégis végre;
Megérkezett Budapestre
Csütörtökön Ő felsége.
Megérkezett, itt van körünkben
S
jambusba csap vígan dalom:
Ah hát mégis van Pesten olykor
Egy
kis idegenforgalom.
Komolyan foglalkoznak azzal,
Hogy
végre a jövő tavasszal
Egy fényes játékbank leszen
A bájos
Margitszigeten.
Nagy játékbank nyílik meg ottan,
Hová
a jó külföld betoppan,
Jönnek majd innen és onnan
S a pénzt
leadják finoman.
A sziget áll, áll, ámde majd a
Sok
drága pénz elúszik rajta.
Leszünk Ostende, Monakó...
Ez
dicsőségnek mondható.
S itt meg nem lövi magát senki,
Se
német, se francia, se jenki,
Oh itt nem kell csinálni ezt
-
Dunába ugrik, aki veszt.
A divatok - mily régi nóta!
-
Változnak ezredévek óta,
Egy szép dolog most ezidén
A
divatból megint kimén.
Kiment egy cikk a forgalombul,
Már nem
csattog, nem zúg, nem kondul
A nyaralók közt a pofon
A szép,
kies Siófokon.
Mily kedves volt, milyen bizalmas
Tavaly
a zsongó pofon-halmaz,
Mely derítni az idegent,
A hírlapokban
megjelent.
Akadt mindennap egy-két férfi,
Ki
egymást okosan megérti,
S ahelyett, hogy szavakat ont,
Ad
egymásnak néhány pofont.
Mely a Balaton morajával
Harmóniába
olvadt átal.
S a strandon, ha sütött a hold,
Ez bűvös
szimfónia volt.
A hírlapokból most hiányzik
A tavalyi
sok-sok vidám cikk,
Hogy hány barát és hány rokon
Pofozkodott
Siófokon.
Pofozni egymást elől-hátul
Nem érnek
rá a bakkarátul,
Hogy most egyetlenegy pofon
Nem csattan el
Siófokon?
Fogyott a hős, több lett a gyáva?
Vagy
tán az orvos nem ajánlja?...
Nem, nem találom az okot,
Mi
lelte most Siófokot?
Abba maradt a pofon-kúra,
A lelkem
búra lankad, búra:
Az idei szezonhoz én
Legszebb reményeim
füzém.
S én balga, várom, egyre várom,
Hogy
lesz valami még a nyáron,
S csak tűnődöm, gondolkodom -
Hol
van a tavalyi pofon?
Nem kínlódom most humorral,
Gyászom
van, nehéz, síró,
Ily szomorú még nem voltam
Mint alkalmi
versíró.
Ó, bocsáss meg, jó kávéház,
Egy bús
témán van csupán:
Elment, elment Budapestről
A kubai
csalogány.
Elment, elment Ősbudából
S konstatálom
tétován:
Viszi szívem podgyászában
A kubai csalogány.
A bűbájos barna asszony
Álmaimból jött
elém,
Álmaimnak finom nőjét
Ősbudában meglelém.
Hová való és hogy hívják,
Tudja a
mindenható -
Ó jaj, mért is szerződtette
Friedmann A.
igazgató?
Mint artista jött körünkbe,
De angyal
volt, én tudom
És kuplékat énekelt a
Variété-színpadon.
E kuplékért voltam züllött
Egész
hosszú nyáron át,
E kuplékért látogattam
Minden este Ősbudát.
E kuplékat most is hallom
S a szemembe
könny tolul,
E kuplékat nem is értem,
Hisz' nem tudok
angolul.
Ó, hallgattam s úgy tapsoltam
A kubai
éneken,
Hogy Weidinger egy előnyös
Szerződést kínált nekem.
Egy-egy himnusz mind a kuplé,
A szöveg
s a zene szent -
Mit bántam én a Dohertyt
S Dean Dórát,
a szerecsent!
S a kubai elment, elment,
Néki
mindegy, itt vagy ott,
Elutazott és nem tudja,
Hogy engem is
itthagyott.
Indiánus kosztümjében
Nem, nem látom
sohse már...
Mily szomorú ó, hogy egyszer
Minden szerződés
lejár.
A pénzhiány nem újság nálam
S nem
újság Pesten senkinél,
Látott már bennünket letörve
Az ősz,
tavasz, nyár és a tél.
De oly csekély, mint épp e hóban,
Nem
volt a pénz egyáltalán -
Egy új, nagy átok lóg
fölöttünk:
Az augusztusi pénzhiány.
Úr voltam én még júliusban,
Volt nálam
egy-két pénzdarab,
Melyről balgán feltételeztem,
Hogy
augusztusra megmarad.
Hová lettél törvényes ércpénz?
S a
bankjegyen te szende lány? -
Elvitte, elrabolta őket
Az
augusztusi pénzhiány.
Miként a templom egerének,
Olyan
rosszul megy most nekem,
S ezt Pesten
százezred-magammal
Augusztusnak köszönhetem.
Szegényen
indultunk e hónak
A kiizzadt házbér mián
S fölénk borult
búsan, sötéten
Az augusztusi pénzhiány.
És aki némi pénzt tartalmaz,
Az
messze-messze mind üdül,
Ó, "nem lehet semmit kisírni
A
kiadóknak zsebibül.
Nyaral a kedvencz uzsorásunk
S a
bankdirektor, a zsivány -
Előleget, kölcsönt kizár most
Az
augusztusi pénzhiány.
Ilyenkor mászik omnibuszra
A snasz
lumpok komor sora,
Ilyenkor két tojás pohárban
A kávéházi
vacsora...
Én istenem, ha medve volnék,
A sablont
megszakítanám:
A nyarat aludnám át s téged,
Bús augusztusi
pénzhiány.
1.
Ősbudában minden este,
Ha
kiballagsz mostanában,
Láthatsz női birkózókat,
Kik birkóznak
harminchárman.
Mind hősök ők és mind hölgyek
És
eljöttek messze földrül
Budapestre, hol számukra
Birkózók
babéra zöldül.
A porondon felvonulnak
S láthatsz
nyakat, lábat, vállat,
Bájaikat el nem rejtik,
S izmosak mind,
mint az állat.
Mikről költők énekelnek,
A bűbájos női
testek
Megdöbbentő méretükben
Ott előtted állnak veszteg.
Elmerülhetsz álmodozva
Az izmoknak
játékába
S hallgathatod, a porondon
Hogy lép döngve mindnek
lába.
Szende, édes birkózó nő,
Nézem és
megdobban szívem:
Hogyha engem átölelne,
Szörnyet halnék a
helyszínen.
2.
Alsó fogás,
Felső
fogás,
Mind a kettő
Olyan csodás,
Kulcs, Nelson,
híd:
Hogyha nézem,
Oda vagyok
Én egészen.
Ki van alul,
Ki van felül:
Mindegy
nekem
Föltétlenül.
Annak vagyok
A bolondja -
Ha
két váll a
Földet nyomja.
Megint drágább lesz a szén
Az
idén,
Nem élünk majd, csak egynehányan,
Barátságos meleg
szobában.
Nem lesz egy brilliánsnyi szén
És
fázom én
És fázik ön, mindnyájan fázunk,
Hideg sírbolt lesz
majd a házunk.
Kék, zöld leszel majd, úgy
didergesz,
Mert nagy hideg lesz.
Legyünk két nadrágban s hat
ingben -
Megfagy a vér az ereinkben.
Most fog meghalni - oh egek ege!
-
Az agg rege:
"Így, ülj mellém a kandallóhoz"
-
S mindenki nyomorék lesz, kóros.
...E szörnyű dalt, megvallom
nyíltan,
Csak azért írtam,
Hogy valami lehűtsön engem
Az
augusztusi nagy melegben.
Széles e honban
Mindenütt otthon
van,
Uralkodik, dühöng a kártya
S magát a nő is beleártja.
A baccarat foly és a pinka
Vagyonát
gyarapítja Linka
És Daisy, Eszti
A konyhapénzt veszti.
Vők közt is van kár,
Ha üt a bankár,
A
nő előtt is már probléma,
Meg kell-e állni ötre néha.
És nemcsak otthon
Úr már az asszony:
A
kaszinóba bekukkant ott
És ott is adja ő a bankot.
Valami lesz tán,
A férjnek eztán
Ami
a bajból hasznára fog válni:
Az asszony megtanul ott -
retirálni.
1.
A Moltke-pörnek
Nincsen vége
eddig.
A tárgyalások
Szünetelnek keddig.
Aztán, különös,
De
- elülről kezdik
2.
Azt írják trónörököséről
A
szerb honnak,
Hogy egész napon át
Pofozza a lakájt
S más
udvari méltóságot, -
Úgy látszik, a fejébe szállott
A
konnak.
3.
Párisban eltörölték
A
halálbüntetést minap,
Így írta minden napilap,
S eltörlik
majd, előre látom,
Az egész művelt világon,
De nem törli el,
ez bizonyos,
A budapesti villamos.
Fedák újra sír, hogy
Nem lép föl a
lába.
Hanem kimegy innen
Most Amerikába.
Kénytelen lesz
hangját
Egy hajóra tenni,
Mert automobilon
Nem lehet
kimenni.
Vége lesz már tényleg
A honnak maholnap,
Ha a
primadonnák
Is kivándorolnak.
Fölolvas Budapesten
Roda-Roda.
Menjünk
el mindnyájan majd
Oda-oda.
Mert olyan vicces, hogy
az
Csoda-csoda.
Tudja isten,
Mi drágul meg mindig a
liszten,
Mintha liften
Vinnék, megy föl az ára itten.
Lehet,
a pék boszuja ez,
Lehet, hogy a pék büntet,
Mert nem ő tőle
kérjük levett kalappal
A mi mindennapi kenyerünket.
Megnyílt a Műcsarnok,
Megnyílt a
Szalon,
Tájképek meg portrék
Függnek a falon.
Hogy hozzá ne
nyúljon senki,
A képekre sorba
Egy cédulát kéne
tenni:
"Vigyázat, mázolva!"
Szemere Miklós, ki jól kezeli
A
kártyapaklit és az íjat,
Most lelkesedéssel teli
Kitűzött egy
szép pályadíjat.
A talián hős, Garibaldi
Életrajzát akarja ő
most
Ezer forintért kivasalni.
Szemere, ez nem szép dolog.
Te
éppen nem méltányolod.
Sőt egyenesen sérted
Reding Itelt,
Tellt s a stüsszi vadászt,
Kik annyit küzdöttek érted.
Amerikából
Most visszaeveznek
A
magyarok,
Szegények itthon lesznek,
Itt legalább
Magyar
levegőt esznek.
Nagy eset, nagy eset,
Az első hó
leesett,
Mily szép fehér volt ez a látvány.
Mint költő, sírva
láttam havat esni,
De így sóhajtottam, mint pesti:
Bár már az
első szenet látnám!
Kenyérgyár készül Pesten most a
népnek,
Már gyűjtik is az anyagot e végett -
Krumplit,
cipőfűzőt, meg szivarvéget.
Drágaság, te budapesti
Nagy probléma,
örök téma,
Izgatod a lantom ismét,
S nem maradhat lantom néma.
Száll az ének szájrul-szájra,
S
tudjuk, száll a madár ágrul-
Ágra. Ámde többet száll itt
A
panasz, hogy minden drágul.
A lakásról nem beszélek,
Lakásunkról,
mely szűk, keskeny,
S mely óránkint egy kanállal
Régen drágul
Budapesten.
Megdrágul a pikkolónk is,
Úgy a szőke,
mint a barna,
S oly drága a hús, hogy velünk
Lóhátról beszél a
marha.
A kőszenet, hogyha látni
Támad néha
őrült vágyam,
Könnyes szemmel bámulom meg
Bachruch szép
kirakatában.
A dohányunk árát is fől-
Emeli a nagy
Wekerle,
Ki van zárva, hogy az Isten
Őtet ezért meg ne verje.
És a só, a bőr, a posztó...
Ne hagyj
el, irgalom atyja! -
Ki mit drágítani képes,
Drágítgatja,
drágítgatja.
Sőt mint kémeim jelentik,
Vár ránk még
egy szörnyű krízis:
A főváros jóvoltából
Megdrágul az olcsó
víz is.
Szívtelenül megdrágítják
Az egyszerű,
derék vizet,
S aki a Dunába ugrik,
Fogyasztási adót fizet.
Hintsünk hamut a fejünkre,
Mért
születtünk e világra...
Azaz, pardon, mégse hintsünk:
Hátha a
hamu is drága!
Túl a Dunán Baranyában
A menyecske
hetyke,
Nem bánja, ha fogy a népünk,
Programja az egyke.
Oh
isten, ha ötletes vagy,
Véghez viszed ezt te:
Hogyha szül ott,
ikret szüljön
Mindegyik menyecske.
Istenem, mily csudásan táncol
S
istenem, milyen fess ő -
Ő lenne Pesten a
legünnepeltebb
Operett-énekesnő.
Akarsz idegen nyelvet tudni? Mátul
Fogva
járj be a Házba, elül-hátul
Ott nagyszerűen megtanulsz horvátul.
Rossz világ van Amerikába'
S
nincs kivándorlás valahára.
A magyarok itthon maradnak,
Nem
teszik meg a nagy utat -
Csuhaj, már nem vándorolnak
ki,
Hanem felkötik magukat.
Közeledik a karácsony,
Régen várja a
családom.
Ünnepén a szeretetnek
Ők ajándékot szeretnek.
Úgy
férfi, mint női ágon
Számít rám a rokonságom,
Ajándékot vár
most tőlem
Úgy a hímnem, mint a nőnem.
Áhitatos szívvel
látok
Száz ünnepi szent plakátot:
Szelíd ünnep, szent
karácsony -
Vásároljon, kéremásson!
S hogy meglegyen égi
békém,
Dühvel vásárolni mék én
S mire eljön a Megváltó
-
Zsebemben lesz két új váltó.
1.
Január elsején hévvel
Jönnek a
boldog újévvel,
Béuét és pénzt kíván
Ezer hajlongó
zsivány.
Elviszik az összes pénzem,
Nem veszem tőlük jó néven
-
Ó ha senki nem kívánná,
Mily boldog vón az újévem!
2.
Akinek van egy kis esze,
Most
a pénzét oda nem adja,
Hanem fölül a gyorsvonatra
És elutazik
messze-messze.
3.
Visszavándorolt egy
magyar,
Fiuméban ért a partra,
De azonnal
visszafordult,
"Ajajaj!" - sóhajtott
ajka:
Meghallotta, hogy Darányi
Segíteni akar rajta.
4.
Aki szeret, vegyen újévre
Nekem
egy csinos mankót máma.
Mert jaj, ráesett a lábamra
Az Újság
karácsonyi száma.
5.
Elmúlt hát a szent
karácsony,
És egy szem hó sem esett,
S delegáció ment
Bécsbe,
Ez igen furcsa eset
Kérem aláson:
Feketesárga
karácsony.
6.
A derék, jámbor
Feleki
Sándor
Fölnéz az égre térdrerogyva
S hálás szemekkel, nem
blazirtan:
"Dicsértessék a Jézus Krisztus,
A karácsonyi
hírlapokba
Az idén is száz verset írtam."
Első napján az újévnek
Az önkéntes
mentők, szegények
Gyűjtést rendeztek Pesten itt-ott
S alig
kaptak néhány forintot.
A gyűjtésük nem jövedelmezett -
A
mentőket is éri baleset.
Több udvari bál lesz ezután
Édes hazám
kedvéért Budán.
Kérdezem azonnal
Ismert humorommal:
Ej, ej,
a bálok számát mért fokozzák -
Nem eleget táncoltat meg az
osztrák?
Hát sztrájkba fognak tényleg
A
mészároslegények,
Kijelentik a világnak,
Hogy több marhát le
nem vágnak.
A Hét kritikusai nem bánják,
A
mészároslegények sztrájkját:
Ők a marhákat ezután is levágják.
Gyertek tisztelt polgártársak,
A
ligetbe gyertek, gyertek,
Megnyílnak ott legközelebb
A
gyönyörű kertek, kertek.
Kivontat egy gummirádlis
Elé fűzött
két paripa
Az amerikai parkba
És a jardin de Paris-ba.
Kihasadnak ott a bimbók
Hatósági
engedéllyel,
Virágok közt andalogjunk,
Tántorogjunk egész
éjjel.
Kizárólag este tízkor
Kezd virulni ott
a rózsa,
És méltányos entreé mellett
Illatát orrunkba sózza.
A szerződtetett természet
Megszolgálja
ott a gázsit,
Bár nem is az illat fontos,
Sem a bokor, sem a
pázsit.
Budapesti szép kertekbe
Nem járunk mi
ózon végett,
Odahúzzák a szívünket
Különféle helyiségek.
Kinek kell a kert itt nyáron,
S kinek
kell a kertben ózon -
A pénzemért mást kapok majd,
Ha
büdzsémmel megbirkózom.
Mit kerteljek, mit kerteljek,
Pezsgő
kell és pezsgőtündér
S addig nyújtózunk a kertben,
Ameddig a
készpénzünk ér.
És az utolsó krajcárig
Elviszik lepkék
a mézet...
Oh természet, oh természet,
Friedmann-féle szép
természet!
Meleg van már, olyan meleg,
Amilyet
nem érdemelek,
S azt nyögöm elkeseredve,
Hogy miért nem lettem
medve.
Medve oly ravasz nem volt még
Amily ravasz medve
volnék:
Bocsánat, a kutyafáját,
Medvefáját -
Én a
nyarat aludnám át!
Wiesenthalnak három
lánya
Népszínház-Vígoperába:
Mind a három egy szoknyába,
És
van mindnek két szép lába,
Keresik a két lábukkal
A kenyeret
becsülettel,
De a legmagasabb fokra
Még egyik sem érkezett el.
Miért? Megmondom:
Mert erre ráteszem a nyakamat:
A lábát
egy sem rugja oly magasra,
Mint mostanában a pesti kamat.
Pénzem az nincs nékem,
De van egy
panamám,
E tavalyi fejékem
Még az idén is, de
hordanám:
Azonban hej ez évben
Nincs ő divatban mán...
Bár
inkább volna pénzem,
S inkább ne lenne a panamám!
Állatkertünk óh szegény,
Már egészen
tönkremén.
A kertről már beszélni szégyen,
S az állatok
nincsenek négyen.
Nincs már oroszlán, hát még jaguár,
Nincs
farkas, tigris, teve, nincs ökör -
Sőt amint hallom, ma
reggelre már
Megdöglött a két torzító tükör.
Színházba az ember nem megy be
E nagy
melegbe,
Hüvöst keresnek,
S a nézőtérre be nem esnek.
Ugyan,
ezt hogyan magyarázzam -
Hisz most két Hüvös is van a
színházban.
Minden évben, minden nyáron
Minden
áron
Budapestre eljön - Jesszus! -
S összeül itt
egy kongresszus.
Eljött most Bourbon de
Este
Budapestre,
Hogy ebben a nagy melegben
Harcol majd a
párbaj ellen.
Harcol Alfonz, harcol Zsiga,
Meg a
liga,
Meg a szekta, meg a zsűri,
És a párbaj tűri, tűri.
Békíti a magyart Bourbon:
Ne
vaduljon,
És a magyar, bárha jellem,
Szintén küzd a párbaj
ellen.
A magyar is díszebédelt
Finom ételt
S
a jövőben, semmi kétség,
Lesz még Pesten párbajvétség.
Mert:
Ellenezzük
mi a párbajt,
De ha görbén néznek ránk majd,
Két segéd és egy
szál orvos -
Azonnal megyünk Fodorhoz.
Fene tudja, hogy miért kell,
E
randevúra ki várt -
Találkozott,
Találkozott
Eduárd
most Falliéres-rel.
S Falliéres-rel Eduárd.
S bár vele semmit sem ért,
És viszont
semmit sem ártott:
Megcsókolta,
Megcsókolta
Eduárd jól
Falliérest,
S falliéres jól Eduárdot.
Oh, ki csókolózik, kérem,
Oh, ki
csókolózik nyáron? -
Két csók cuppan,
Két csók
cuppan:
Eduárdé Falliéresen,
S Falliéresé Eduárdon.
Kerestem én pénzt tavasszal,
Rózsanyílás
idején,
S az elhagyott gyermekeknek
Odaadtam, oda én.
Most a vízből már kinn vannak
Az
elhagyott gyermekek,
És a pénzemért most eljön
A szegény
tüdőbeteg.
Amit keresek most nyáron,
Tárcanyílás
idején,
A szegény tüdőbetegnek
Odaadom, oda én.
Nincs már pénzem, de valami
Sugja,
hogy remélhetek:
Nem lehetek már elhagyott gyermek,
De lehetek
szegény tüdőbeteg...
Oh szeszadó-javaslat,
Oh kontingens
reformja,
Oh készülékek, üstök
Bús átalányozása,
Oh pótlék,
cefre, hányad,
Oh párolás, minőség,
Oh nyersszesz
spekulánsok
Oh pénzügyőri szemle,
Oh kényszerű-finomítás,
Oh
export fokozása,
Oh termelőknek csődje,
Darányi és Wekerle
-
Oh részegedjünk, vígan
S danoljunk, magyarok!
Minden magyar búsulni kezd
És
életuntan vakarózik,
Oh mert Maróczi sakkozott,
S fölülmulták
a nagy Maróczit
Jaj, hatodiknak jött be csak
Ilyen az élet és
a sakk.
Ne síjr, ne sírj édes hazám
Oly keservesen, oly
bután,
Mert mi történhetik vele -
Nem fog sakkozni
ezután.
Charlotte
Fedak,
Berlin
Honfiszemem egy szép hírre
Búsan
könnybe lábbad,
Mert Berlinben fölléptették
Két gyönyörű
lábad.
A külföldön rohamosan
Táncolsz te előre,
Elvesztettünk
hát örökre
Sőt jaj, egyelőre.
Nagyobb gyász vagy a
magyarnak,
Mint Mohács, mint Dános -
Hisz te voltál
Kukorica,
Kukorica, Kukorica János.
Ég veled, külföldön élő
Jeles
hazánklánya,
Menjen neked jól az üzlet
Mindenki kívánja.
Szép,
formás két hangod elé
Babér, márka hulljon,
Sőt Moltke és
Eulenburg is
Beléd bolonduljon.
Nyerd meg őket a nőnemnek
Te
bűvös, te bájos
Kukorica, Kukorica,
Egész végig Kukorica
János!
Londonba utaztak
Az izmokban gazdag,
A
deli, a vastag,
A karcsú, a zömök
Magyar fiúk, mint tudják
Önök
Színünk-javunk,
Borsunk-savunk
Az
idei nyáron
Londonba vonult,
Maradt itthon
kettő-három
Nyomorult,
Színünk-lángunk,
Sportvilágunk
Elment
úszni,
Rúgni, kúszni,
Csúszni-mászni
Ázni-rázni,
Szertornázni.
S akárhogy kúsznak,
S akárhogy
úsznak,
Áznak-ráznak,
Ásznak-másznak,
Szertornáznak,
Szaladnak-rugnak
-
Nincsen sikerük
A magyar fiúknak,
Mindig csak
másnak.
*
Nemzetemnek szent ugrálása
London
szemében semmi, semmi -
Oh olvasóm hát lássa,
lássa,
Kellett ezért Londonba menni?
Kellett ezért Londonba menni,
(Ezt
ugyebár nem érti Ön, mért
Kellett nekik Londonba menni,
Mert
onnan vissza fognak jönni)
Aztán bankethez fognak ülni
S a banket
jól fog sikerülni.
Gyerünk hamar egy kis
Carmen
lugubre-val,
Mert a jó Népszínház
Többé már nem él.
Hal.
Elsiratja kedvenc
Színházam e nóta,
Hol egyszer sem
voltam
Már vagy tíz év óta.
És te, népszínházi
Tag, te szegény,
árva,
Ne akaszd föl magad
Most a ruhatárba.
Ne akaszd föl
magad,
Óvlak előzőleg,
Mert ezért húsz fillér
Jár Bálint
Dezsőnek.
Isten veled minden kő,
Mely kövön nem
marad,
Isten veled jó öreg
Épületanyag,
Isten veled
Nemzeti,
Melyet lehordanak.
Visszavonom búcsúmat,
Pardon, egy perc
alatt:
Megmaradtok, azt hiszem,
Rozoga falak -
Hisz
Somlót hányszor lehordták
És mégis megmaradt...
Párisban elítélik őt,
De Pesten én el
nem ítélem,
Sőt nagyon kérem Lemoine-t,
Hogy jöjjön el hozzánk
a télen.
Jöjj Pestre majd, gyémántcsaló
Itt jól
megélsz, tudom előre:
Adunk mi gyémántot neked,
Csinálj te
kőszenet belőle.
A viharágyukat bevonta
Csalódva Somogy
és Bihar,
Mert bárhogy ordított az ágyu,
Nem félt őtőle a
vihar.
Darányi most, mint értesülök,
Más eljárást készít
elő:
Betiltja a vihart keményen
Egy miniszteri rendelettel ő.
A kisüst van műsoron ma,
Az ici-pici
kisüst,
Ezért harcol most Wekerle,
Ezért koptatja a
plüst.
Láttam én már sok kisüstöt,
Bádogot is, meg ezüstöt
S
eszem egyet fel nem ér:
Mily kevés szesz fér egy kisüstbe,
S
mily sok adó belefér!
Becsukják a színházakat
Július
hóba,
Ilyenkor van a színpadon
A záporpróba.
A
Népszínházban az idén
Ez csudaszép volt:
A próba most egy
csöpp vizet
El nem pocsékolt,
Könnyzáport ontott mind a
tag
Egy nagy hordóba,
Így folyt le az idén a
szép
Könnyzáporpróba.
Pengessünk szép dicséretet
E jámbor
vasárnapi lanttal:
Egy novellát dicsérek én,
Melynek költője
Günther Antal.
A szívem most vidám, derűs,
A szívem,
e szomorú cella,
Egy kis napfényt locsolt belé
A végrehajtási
novella.
Irálya óh milyen derék,
Szűzséje,
szerkezete mily jó, -
S benne legszebb, hogy végre már
Nem
hajtható a hírlapíró.
A becstelen hitelező
Most már hiába
fárad nálam,
Én tőlem el nem viheti
Sem bútorom, sem a
könyvtáram.
Nincs könyvtáram, se bútorom,
De nem,
nem hagyom Günthert cserbe -
Megyek, megyek, veszek,
veszek
Most könyvtárt meg bútort hitelbe.
Kedves Matyi, itt a nyár már,
Minden
színház kapuzár már,
A szezon, szegény, halott:
Matyi,
Mátyás,
Drága Mátyás
Ne félj semmit,
Nem ír mást más -
Írj
egy nyári darabot.
Bertának van panamája,
Kritikusnak
nincsen mája.
Vágd félre a kalapod,
Kedves Mátyás,
Híres
Mátyás,
A nyár néked
Istenáldás -
Írj egy nyári
darabot,
Akármilyen rossz bohózat,
Sózzad a nyakunkba,
sózzad
Pesten ezért maradok
Vidám Mátyás,
Vicces
Mátyás,
Tehetséged
Bármily csámpás -
Írd a nyári
darabot!
A budapesti aranyifjú
Ki minden
sportért lelkesül,
Nyáron direkt bronzzá fajul el,
Tudniillik
lesül.
Ha jön a nyár, csak egy a vágya,
Csak
sülni, sülni lefelé,
Amíg olyan lesz a pofája,
Mint egy darab
filé.
A Lipót-gettóból naponta
Megy a
Dunának és evez,
Evez, izzad, vakul, fő, megfúl,
Amit kéjnek
nevez.
Majd pucéran a napra fekszik,
Ebéd
után, ha jóllakott
S garázdálkodni hagyja bőrén
Az áldott jó
napot.
Láttad-e a barna parasztot,
Láttad-e a
fergeteget,
Barna Izsót vagy Búza Barnát? -
Ő barnább,
mint ezek
Így mászkál ő, zord barnaságban,
Így
megy a drága nők elé,
Akik Balog Tutának nézik
És szeretnek
belé.
Nem megy most már a Hortobágyra
Az
idegen, ha idetart -
A Lipótvárosban kutatja
A
napbarnította magyart.
A jóistennek hála, hála
Elmúlt a
gázsztrájk valahára.
A gázmunkások gázni mennek
Hála, hála a
jóistennek.
Örömében könnyei hullnak
A lakónak s
gáziurnak,
Ugrálunk és handabandázunk,
Mert nincs baj, van
gázunk, van gázunk...
*
Nincs értelme, most jut eszembe,
Miért
örültem úgy idáig -
Egy hotelben lakom, itt
szembe,
Amelyben a villany világít.
Meleg van, eső van, Wampetics van,
Van
uszoda, Ősbuda is van,
De költő vagyok, alanyi,
S hiányzik
nékem valami.
Mert ez a nyár, ez nem a rendes,
Nem
érkeztünk még el mindenhez,
Van sok finom nyári dolog,
Mely
szőnyegen még nem forog.
Pofonokkal legyezik ketten
Egymást a
víg Városligetben,
De még nem szól Siófokon
Az igazi nyári
pofon.
Hol van a tót, hol marad veszteg,
Akit
télen a farkas esz meg
S kit napszúrás ilyenkor ért -
Hol
nyaral ő az istenért?
Elestem az idén a tóttól,
S érte engem
a Tóth nem pótol,
Akit szintén ért baleset:
Igazgatónak
beesett.
És Caruso... mi lett belőle
A nejét
elfoglalták tőle.
A régi nyáron, ezelőtt
Ő fogta el az urinőt.
S a szalmaözvegy, a jófajta,
Kit
hitvese rajtacsíp, rajta,
S ernyőjét, mert újat kíván
Eltöri
kis nők derekán.
S van még egy bús panaszom máma
A nyár
legsúlyosabb hiánya,
Hogy Fiuméban lent pedig
A cápa nem
jelentkezik.
Várja a nép apraja-nagyja,
S a cápa
magát vízbe hagyja.
Várja őt Pesten a kroki,
S a kisujját se
dugja ki.
Fiuméba, Abbáziába
Várják és cápa
nincs, hiába
Pedig ha egyszer felszalad,
Jön Nákó s díszebédet
ad.
Szóval e nyár, e bús, lehordott
Nem
javítja meg a rekordot...
Költőd, oh nyár, most
bánatát
Limonádéba fojtja hát.
Elindul Somody
Londoni mezőnyön,
Meg
mernék esküdni,
Hogy be, mint első jön,
Fut a jó
Somody
Marathon-futásban,
Staféta-futásban,
Csak egy
hajszálon múlt
És a célnál más van,
És a célnál más van.
Fölugrik Somody
Az ugróversenyben,
Nem
ugrok én olyat,
Ha megnyúznak engem
Ugrik, ugrik,
ugrik
Marathon-ugrásban,
Staféta-ugrásban,
És akárhogy
ugrál,
Első helyen más van
Első helyen más van.
Ugrik, fut, vagy úszik
Somody
Londonban,
Első soha nem lesz -
Honnan van ez,
honnan?
Ne szaladj, ne
ugrálj
Marathon-futásban,
Staféta-ugrásban:
Nem röpül föl
zászlód
Szegény peches társam,
Szegény peches társam.
Te vagy a legkülönb
Oh, Somody,
látom,
De hiába ugrálsz
Az Olympiádon.
Így van ez
Somody,
Így ugrálunk ezrek,
Így ugrálunk ezrek -
Somody,
Somody
Be meg is könnyezlek,
Be meg is könnyezlek.
(Készült a most kitűzött pályázatra.)
Műveltségünk, az szédítő,
A lábunkon
cugos cipő,
Nem kecses a mi alakunk,
Bár orrunkra cvikkert
rakunk
Reform-ruha lötyög rajtunk
Utálja a csókot ajkunk,
Két
kezünkben könyv és lista:
Így fest egy jó feminista.
Nincs
szerelmünk, nincsen álmunk,
Ám sok rossz cikket csinálunk,
S
cikkeink, ha nagy a hőség,
Közli a szerkesztőség.
Nem dobog a
szívünk másért
Csak az édes választásért:
Intelligens, finom
nőnek
Választói jog kell főleg.
Abcug Miksa, abcug Pista,
Ne
nézz rájuk feminista.
Szívünk csak a jogért érez...
Jaj, jaj,
mikor megyünk férjhez!
A Népszínházból kihajított
Szegény
színészek ketten
Ott ültek a kutyaszínházban
Az este a
ligetben.
A kis kutya, a nagy kutya
Mind kitűnően
játszott.
Jól adta mind a szerepét,
Jól járta mind a táncot.
S
megszólal az egyik színész
S a hangja elhaló:
"Ó ez a
pálya csakugyan
A kutyának való!"
Hát itt van már megint a
nyári
Lóverseny.
Lóverseny,
Mi újat fogsz erről kántálni!
Ó
versem,
Ó versem!
Új nótát nem tudok én húzni
Úgy
érzem,
Úgy érzem,
Hanem megint kimegy elúszni
A pénzem,
A
pénzem,
Viszem a pénzt bankóba
S viszem az aranyat -
Ez
az a régi nóta,
Mely mindig új marad.
Edvárd király, angol király
Vágtat az
expressen:
"Ferenc József Ischlbe vár,
Ebédet ott
eszem".
Ha itt a nyár, minden király,
Császár,
sah és a cár
Egymást mind látogatni megy,
Találkozóra jár.
Megy, megy, mert randevúja van.
Császár,
cár és a sah,
Edvárd Marienbadba jár,
Hogy csökkenjen hasa.
Fogyókúrát tart Eduárd,
Ah őfelsége
fogy,
S eközben átnéz Ischlbe
Megtekinteni, hogy
Van odaát a kamerád.
Ferenc József
király -
És összecsókolóznak ők
Ischl kapuinál.
Ebédhez ül úgy dél körül
S elrejtve a
közönyt,
A két király, mint két király
Nagy hévvel felköszönt.
S hogy korrektül emésszenek,
A séta
meg nem árt,
A promenádra megy Ferenc
József meg Eduárd.
Elmúlt bután a délután
S Ischlre hull
az est,
Edvárd a kvártélyára tér
És lefeküdni kezd.
Vetett az ágy, pihenni vágy
Edvárd
angol király,
De nesz kél ablaka alatt -
Ki jár ott s
mit csinál?
Csak nem talán... s az ablakán
Edvárd
király lenéz -
Oh nem merénylet, nem, csupán
Egy banda
cseh zenész.
A jó csehek, ahogy lehet
A szájuk
felnyiták,
Egy trombitát dugnak belé
S fujják a trombitát.
"Bosszant ma ez az éji nesz
-
Szól Edvárd - s bökkenő:
Felkölteném a lordmayort,
De
nincs Ischlben ő".
Komornyikot, ki benyitott,
Bágyadtan
küld tehát:
"Ne trombitáljanak nekem,
Nem kell a
szerenád!"
Ágyába bú nagy potrohú
Edvárd angol
király,
S motyog: " A szívem egy kicsit
Úgy veszem
észre, fáj.
Hajdanta tán volt éjszakám,
Hogy
kellett a zene,
De ezt a drága szép időt
Megette a fene.
Kellett, hogy nők kacagjanak
Sok víg
hangszeren át -
De most minek a cseh nekem,
Az ischli
szerenád?
Nem jó nekem, ha éjeken
Valami
muzsikál..."
- S befordul és hortyogni kezd
Edvárd
angol király.
Járok-kelek a nagykörúton
Mint
született járó-kelő,
Hát nyakam bámészan nyújtom,
Egy tábla
tűnik ott elő
S ájtatosan elemezek:
Ön bérel kidob ha fizet.
A kávéházba is betérek,
Megiszom ott a
lapokat.
A szemem egy oldalra téved
S megint ily szókat
tapogat.
Az első újságot letéve
Még elfogyasztok vagy tizet
Ön
bérel kidob ha fizet.
És ezt látom naponta százszor
Az
omnibusznak oldalán
S látom, ahogy vonul a házsor,
Plakátokon,
házak falán.
S minden W. C.-ban kiragasztják
Láthatatlan sötét
kezek:
Ön bérel kidob ha fizet.
Ez a dolog csöppet se rendes,
Szegény
fejem folyton töröm,
És nem tudom, hogy mit jelent ez,
Mit
bérel kidob fizet ön?
A paralizis fenyeget már,
Mi lett
belőlem, ó mi lett -
Ön bérel kidob ha fizet.
Megrándul arcom minden izma.
Ahányszor
írva látom ezt,
Ez a szigorú aforizma
Lépten-nyomon rémít,
ijeszt,
És hajtom, hajtom öntudatlan,
Mint a szél hajtja a
vizet:
Ön bérel kidob ha fizet...
Halált jósolnak a száraz
Kis
táviratok,
Te vagy, vén Lipót király az,
Akit siratok.
Nincsen
több szerelmi posta,
Most megáll a szív:
A halál sötét
kokottja
Szeparéba hív,
Fölveszed halotti álcád
Még holnap
talán,
A monoklit, sétapálcát
Itt kell hagyni mán.
Becsukják
a szép koporsót
A rézangyalát -
És rigmusát, az
utolsót
Ím föladta rád.
Itt a tél, itt a tél,
Itt a gyönyörű
tél,
Rég elmúlt a zord nyár,
Mikor még meghültél.
Itta tél, itt a tél,
Gyerünk csak
sietve
Lepkét, nevelőnőt
Fogni a ligetbe.
Itt a tél, ismétlem,
Itt a bűvös
évszak,
Nyisd föl a napernyőt,
A korzóra lépj csak.
Gyerünk a korzóra,
És gyerünk
odábbra,
Gyerünk csak fürödni
A Scholz-uszodába.
Itt a tél, a drága,
Becsüld meg a
drágát,
Minden órájának
Leszakaszd virágát.
Tűzzél hát marónit
Most a
gomblyukadba,
Járj a verőfényben
Dalolva, kacagva.
Mert a tél elmúlik,
Örök az se
lehet,
S jön a havas, fagyos,
Borzasztó kikelet.
Szilveszter este minden pénzem
A
mentőkbe beleesett,
Mert az ujjukkal fenyegettek:
Mindenkit
érhet baleset!
Félek, félek, hogy pali voltam,
Hogy a
pénzem odaveszett,
Mert amilyen pechem nekem van,
Engem nem ér
majd baleset!
a)
Április bolondja
Übercihert vett
fel.
A ligetbe sétált
Szép tavaszi kedvvel.
A zaciba rakta
A télikabátját,
Április
bolondja
Náthát kapott, náthát.
Április bolondja
Erszényét
kivette,
Bement ibolyáért
A virágüzletbe.
Tessék nagyságos úr,
Száz forint egy
példány,
Április bolondja
Kitámolygott némán.
Április bolondja
Kirándult
Alagra,
Felültette pénzét
A karcsu lovakra.
Április bolondja
Szólt: De jó itt
nékem,
Alagon nincs hideg
Egészen leégtem.
b)
Visszajött egy fecske
Szegény, idő
előtt.
Ma reggel megfagyva
A földön leltem őt.
És motyogtam búsan
A mondást, a
ravaszt:
Ez az az egy fecske,
Mely nem csinál tavaszt.
c)
Mindennap kijárok
Megnyitástól
fogva.
Mindennap kijárok
Én a Műcsarnokba.
Nem járom a földet,
Se
Hűvösvölgyet.
Csak a Műcsarnokban
Látni mostan Zöldet.
Eljött a világ csudája,
Az emberek
odavannak,
Mennek, mászkálnak, rohannak
A fürge halandók
egyre
Őgyallára, Gellérthegyre,
Eljött a világ csudája,
A
Földdel ütközik össze
Halley híres üstököse,
Miről apám
nagybüsári szólt,
Amiről mesélt a pesztrám,
És a sok pap és
poéta!
Eljött a szörnyű kométa,
A világnak vége lesz
tán,
Csillagászok csókolóznak,
Sírva nézik a nagy
estét,
Észrevették, felfedezték,
És csődülnek félős
népek
Háztetőkre lajtorjákon,
És üvöltik: Látom, látom!
Én vagyok, én az egyetlen,
Ki az
üstököst nem látta,
A földön előre-hátra
Flangérozok
élhetetlen,
S unokáimnak, ha lesznek,
El nem mesélhetem
eztet,
Elment fölöttem az élet,
Az egyetlen csuda
eljött,
Üstökös járt fenn az égen -
De én olyan lusta
voltam,
Hogy az égre fel nem néztem.
Jászai Mari inzultálta
Török Irmát,
mert utálta,
Görögtűznél rángatta Törököt,
Miközben
hörögött.
Hogyne, mikor Török
Szerencséje örök
A színpadon,
míg Jászai
Csak maga szeretne játszani.
Oh látok egy gyönyörű
képet:
Ifjú kis színinövendékek
Álmodnak a dicső jövőről
S
mind majd megőrül
Az utópiába,
Hogy a színpadra nem mennek
hiába.
Oh egyszer, igen,
Híres színésznők lesznek a
Nemzetiben,
A féltékeny Jászai bizonnyal
Fölkeni őket egy
pofonnal.
- Egy ismert kuplé nyomán -
Itt a
Gyönyörű, nagyszerű
bankvita,
Tisza
Beszél és Justh neki vissza,
Justh
Beszél
és Tisza se hagyja a jusst,
Hogy ebből bank lesz, ki éljen úgy?
-
Csingilingi prutty!
Hiba,
Hogy nem volt ön a
moziba,
Kérem,
Láthatta volna ott a házbérem,
Épp
Kétezer
méter hosszú a kép.
Fertálykor ez így van, így -
Csingilingi
pritty!
Van két
Titkos opera
ankét,
Kábul
Mindenki: mi lesz az Operábul?
Félek,
Hogy
egy szép dolgot megélek:
Ruszt fog majd énekelni ott
-
Csingilingi protty!
Van-é
Oly finom magyar, mint De la
Ramée?
Ült,
Míg ártatlansága ki nem derült.
Nékünk
Külföldön
a dicsőségünk
Tönkre így sose megy -
Csingilingi pretty!
Végre
Hófelhők is gyűltek az
égre,
Pestre
Leesett a hó tegnap este,
Nagyon
Jólesik
nekem a hó a fagyon,
Egy strófa rá is fut -
Csingilingi
prutty!
Kis gyűrűt vettem néked, édes,
Hogy
engemet szeress,
S te megcsalál. De orcám immár
Szégyentől nem
veres.
Szíved hamis volt, mert
kegyeltél
Helyettem másik urt,
De hamis volt gyűrűcském
is,
Mit Büchler keze gyúrt.
A Rákoson összeszaladnak,
Eláll a
berregő motor,
Bier főhadnagy kiszáll a gépből
S megszólal:
Elien a motyor!
És másnap Umtauf kapitány is
Iderepül
és tiszta sor,
Hogy a gépből kikecmeregve
Ő is szól: Elien a
motyor!
Holnapután jön Warchalowsky,
Ő is
repül, ő sem henyél,
S a magyar felül az Elienre
És nyugodtan
örül, hogy él.
Ma lett drágább a dohány,
Drága lett
a
Cigaretta,
Szivar, no de hány!
Drágább lett máma
Hölgy,
sport, dráma,
Tudjátok még ezt a sort:
Hölgyet színi
sport,
Sportot színi dráma.
De az ordo és ligo,
Cargo,
margo, harpago,
Portorico, trabucco
Mind hímnemhez
tartozó,
Szomorú ez esemény, melyre
Nem készült senki,
Ah,
egy mély sóhajt szívok mellre
S az orromon eresztem ki.
Most kaptam egy új árjegyzéket
Abból a
híres pesti
Gyárból, mely a ruhaféléket
Tisztítja és
festi.
Festenek különböző árba,
Nem mindegy, fehér-e vagy
sárga,
Például a lila
Drága mint az istennyila,
A zöld meg
kék
Szintén drága festék,
De piros színre, mely remek,
Feltünő
olcsón festenek,
A gyárban,
Különösen nyárban,
Mert sok az
ingyen festőanyag,
Mit a munkások kiontanak.
Tegnap olyan melegem volt,
Amilyen még
sohasem volt,
A Dunaparton jártam épp,
Ott volt a víz, a hűs,
a szép,
A nagy melegben ez jót tenne,
Na, mondok, én megfürdöm
benne.
Bokrok közt nem lát senkisem,
Hát csendesen
levetkezem,
De jön ám a rendőr a vad:
Kérem fürödni nem
szabad!
Én szóltam: Nem fürdőt veszek,
Én itt csak öngyilkos
leszek.
Ja, az más - így szólt a közeg
S én nyugodtan
levetkezek.
Nagyon mulatságos,
Amit a
nagyságos
Honatyák most kitaláltak,
Hogy ökölvívásra
kiálltak.
Unalmukban szegények
Mit is
tehetnének,
Móddal-okkal,
Szép sportokkal
Elűzik a Házban
az unalmat,
Oly üdítő ez mint a harmat,
Férfias, edző,
nemes,
Minden tiszteletre érdemes,
De van egy rossz
szokásuk,
Ami nincs sportkörökben másutt,
Ha erről
leszoknak,
Sokáig éljenek -
Tudniillik a szájukkal
Ne
beszéljenek.
A konyhában egy öreg sváb
A családját
összehijja:
Gyertek, gyertek imádkozni,
Mert halálunknak kicsi
hijja.
Csápjaitokat tegyétek össze,
Imádkozzatok
kicsi svábok,
Áldjátok a pestieket,
Amiért hitvány gyönge
bábok,
Áldjátok a jó pék bácsit,
Mert a
zsemlébe nem süt bele,
És a derék polgármestert,
Aki nem
törődik vele.
Szó sincs róla még, hogy fázzak,
S már
megnyíltak a színházak
Ebb' a kutya melegbe,
Nyitva,
nyitva a kis pénztár,
És a direktor úr pénzt vár
Ebb' a
kutya melegbe!
A drámában a gavallér
Nyakáról lemegy
a gallér
Ebb' a kutya melegbe,
Ettől meglágyul az
apja,
Lányát rögtön hozzácsapja
Ebb' a kutya melegbe!
Az operett, az is kedves,
Sok táncosnő
forog, repdes
Ebb' a kutya melegbe,
Elhihetitek egy
szóra:
Csupa Duncan Izzadóra
Ebb' a kutya melegbe!
A pékek, a pékek
A jók, a derékek
A
népen megkönyörültek,
És sütni leültek,
S reggelre a
kávéházban
Ott voltak a zsemlék százan,
És én ott magamba
halkan
Egy csodás trükköt tapasztaltam,
Melyet a pék-ész
kicsiholt:
Legnagyobb meglepetésemre
Az első napon az első
zsemlye
Tegnapi volt.
Felültem ma egy konflisra,
A bakon ült
a kocsis, Miska,
Vagy nem tudom, Péter,
S mellette a
taxaméter.
A ló kilépett,
S én azonnal
Némi
aggodalommal
Vizsgálni kezdtem a gépet,
Vajjon milyen
lesz,
Vajjon jól oda
Szegezte-e Boda,
Vajjon nem
vághatják-e a fejemhez?
Szakítottam a szeretőmmel,
Mivel ő
engem elhagyott,
De nem búsulok, nem mondhatnám,
Hogy én
boldogtalan vagyok.
Felütöm a kis piros zászlót,
Mint a
taxi, amely szalad,
Piros zászlót szívem fölébe,
Rajta a
felírás: Szabad.
Láttam tegnap Richtert,
A német
tanárt,
Hazafelé utaztában
Egy nap erre járt.
Őtet
kiváltották,
Néztem őt mulyán...
Rád gondoltam, régen
lejárt
Zálogcédulám.
Az épülő ház állványáról
Egy napszámos
lebukott
Az utcára. Ott
Meghalt, ahogy szokott.
E
látványtól rosszul lett néző száz,
Az épülő ház
Maga is úgy
odalett,
Hogy összeesett.
Hogy van a Szenes bácsi?
Jól, jól,
jól.
Hogy van a Kávés bácsi?
Jól, jól, jól.
Tiszteltetem a
nagymamát,
Tiszteltetem a zuzmarát,
Hogy van a Gesztenyés
bácsi?
Jól, jól, jól.
Hogy van a Ródli bácsi?
Jól, jól,
jól.
Hogy van Halifax bácsi?
Jól, jól, jól.
Tiszteltetem a
nagymamát,
Tiszteltetem a zuzmarát,
Hogy van a Ruhatár
bácsi?
Jól, jól, jól.
Sajnálom,
Hogy a lovasrendőr
Eltűnik,
mint egy álom.
Szerettem nézni kérem
Az Oktogónon,
Meg az
ódon
Kálvin-téren,
Milyen büszkén, nyugodtan
Tartózkodott
ottan.
Ne vigyék el, ne vigyék el,
Hiszen olyan szép, higyjék
el,
Szívesen néz az ember
A szép sárga lóra,
Hagyják ott,
ha a rendőrt
Le is veszik róla.
A színházak s a mozik közt
Megindult a
szörnyű mecs,
A mozik gondoltak egyet
S létrejött a
moziszkecs.
(Üdvözöllek szkecs, te szép szó,
Csupa
csin vagy, csupa kecs,
Úgy festesz a magyar ajkon,
Mint
tehénen a bekecs.)
Bródy-Martos kispekulált
Azonnal egy
érdekecs
Darabot, melyben kreáltak
Szentírmai, Hudakecs.
Négy Faludi és egy Beöthy
Megharagudtak
a becs-
telen furfang miatt és fel
Mentek a lépcsőn a Krecs-
ányihoz, azaz Boddhoz,
Ott élénk
színekkel ecs-
etelték a veszedelmet,
Mit okoz a moziszkecs.
Boda erre intézkedett
Rögtön.
Mindenesetre cs-
ökkentette a licencet,
S áprilisig lesz csak
szkecs.
Az Apolló direktorát
Mikor véget ért a
mecs,
A lepedőben vitték el,
Melyen játszódott a szkecs.
(Tudom, hogy e sorokba nem
Volt sok
költői belbecs
S megró érte Tisza István,
Ki ebben
illetékecs.)
Szerencsétlen leány
A Nyugat
lánya,
Vár, vár, sohajtozik,
Életét bánja.
Könnye csepeg
nem egy,
Van oka búra,
Vár-vár egy úrra,
És mindig
visszamegy
A pártitúra.
Az angol
Bányász most csatangol,
Nem
vágja a szenet,
Ó ez kegyetlen üzenet,
Napról-napra fogyik a
szén,
Aggódom én,
Nagy baj az,
Ha nincs elég
fűtőanyag,
Mikor jön a tavasz.
Istenem micsoda meleg van,
Milyen
meleg van istenem,
Én ezt a meleget útálom,
És te nem?
Mire való a meleg nyáron,
Nekem nincs
földem, mely terem,
Oly szegény vagyok, mint az ördög,
És te
nem?
Nincs a Bácskában ezer holdam,
Nyári
vendéglőm sincs nekem
Én csak dolgozom és fogyasztok
És te
nem?
E gazdag évszakban nekem csak
Utálat,
szenvedés terem,
Én a nyarat el is engedném,
És te nem?
Én csak úgy gunnyasztok kis lakomban
S
a sétáló legyet verem,
Elrepült, mert ügyetlen voltam,
És te
nem?
Szeretnék őserdőben élni
Vademberek
közt, meztelen,
Ott még nyáron is csókolóznék,
És te nem?
Magam kalappal, zsebkendővel,
Újsággal,
könyvvel legyezem,
Mintha gyászom vón, úgy sóhajtok,
És te
nem?
Hogy fejezzem be ezt a verset,
Elmém
miként a kést fenem,
Oly buta vagyok, kérlek, nyáron -
És
te nem?
Édes anyám, édes anyám
Csak az a
kérésem,
Extramankót, extramankót
Csináltasson nékem.
Extramankót sej haj,
Gummivéget
rája,
Ez illik, illik, illik,
Ez illik, illik, illik
A baka
markába!
Egy
Kotkodács,
Kotkodács,
Tanácskozás,
Gyámkodás,
A
védelem csodás,
Vagy
micsodás,
Interjuvolás,
Vigadozás,
Felháborodás,
Ugrándozás,
Kotkodács,
Kiszabadul
Kovács.
Kotkodács,
Kotkodács,
Tanácskozás,
Okoskodás,
Elhatározás,
A
vádalom csodás,
Vagy
micsodás,
Interjuvolás,
Vigadozás,
Felháborodás,
Ugrándozás
-
Fogva marad Kovács,
Kotkodács,
Kotkodács.
Kettő
Ah úgy unom magam
Itt a vidéken,
Nincs
megfelelő
Szórakozásom nékem.
De boldog, istenem,
De boldog is
mostan,
Aki odafenn lehet
A fővárosban.
Az nem néz ily bután
A nagy üres
égre,
Mert a lóversenyek
Megkezdődnek végre.
Sportlapját, gukkerét
Kezébe
ragadja,
Sikkaszt egy kis pénzt
És kimegy Csalagra.
Enyedem-benyedem
Tengertánc,
Jó
választó
Mit kívánsz?
- Nem
kívánok
Egyebet,
Meghallgatni
Kegyedet.
Enyedem-benyedem
Tengertánc,
Magas
Tátra
Szép hegylánc.
Hát én nyáron
Ott lakok
És nagyon
jól
Mulatok.
Enyedem-benyedem
Tengertánc
Választó
még
Mit kívánsz?
- Nem
kívánok
Egyebet,
Éljenezni
Kegyedet.
Tegnap délben
Mikor
felkeltem,
Rájöttem, hogy benne vagyunk a télben.
És örült a lelkem.
Nem tudom, mi leli
a lelket
Ilyenkor, tényleg,
De örül a télnek.
Olyan dolog
ez, amit beléneveltek.
S az ember, a kába,
Ilyenkor, míg csak
él:
Itt a tél, itt a tél -
Szavalja magába.
Keményre
fagyott a sár
És emellett
Látható ma már
Az emberek száján
a lehellet.
Hó,
Az sajnos még nem esett,
De a háztetők
reggel deresek.
Ami kedves illuzió.
Míg a hópehely
kavarog,
Addig is mindenesetre
Reggel-este
Örüljetek a
télnek, magyarok.
Bundába bujjatok,
Markotokba fujjatok,
Jégen
kopogjatok,
Bálban ropogjatok,
Adjátok egymásnak a
kezetek,
Mosolyogjatok,
Tüzet
fogjatok,
Szeretkezzetek
Magyarok, népem,
Ó tegyétek meg
nékem
Kérlek szépen.
És otthon a meleg szobába
Csináljatok
teát a szamovárba,
De a
Tea legyen orosz tea,
Nem
angol,
Hogy az orosz, ha majd erre csatangol
S betör
házainkba
Találjon szamovárt, teát
S mintha
Otthon volna,
oly jól érezze magát.
1.
Egymásután harminckétszer
Csaptak
volt a felek össze,
Kardjuk fénylett, mint az ékszer,
Sőt nem
is csak harminckétszer,
Harmincháromszor mindössze.
Sőt pontosan harmincnégyszer
Mint egy
némely újság írta,
Egyszóval éppen elégszer:
Gondolják meg,
harmincnégyszer:
Mind a kettő nagyon bírta.
Szelíd lelkem már nem retteg,
Örvendezvén
felsóhajtok,
Hogy bár mérgesek lehettek,
De egymásba kárt nem
tettek,
Nem fogott a kard őrajtok.
Izomlázuk elsajogták,
Már a párbaj nem
is érzik,
Doktor is megkapta pézit -
Beköthetné az
országot,
Amely, mint mondani szokták,
Ezer nehéz sebből
vérzik.
Azt a
Megdöbbentő hírt
olvasta
Ön,
Hogy Asta
Nielsen Pestre jön?
S ha idegeinek
ez se árt,
Tudja meg, hogy egyúttal
Elhozzák a
vasúttal
Psylander Waldemárt,
Psylandert,
Ezt az őrjítő
embert,
Kit a nők a moziba lesnek,
S ha megpillantják, majd
elesnek,
Ó, nincsen kivüle
Férfi a világon. Milyen a szeme!
A
szája! Az orra! A füle!
A haja! A foga! Mindene!
Hangja nem
hallik, mikor jár a szája,
De hogy jár az ádámcsutkája!
Ó
miket mondhat, milyen szépeket!
Milyen hódító, mikor lépeget,
Ha
megy, vagy ha jön,
Ha köszön,
Ha leül, ha feláll,
Ő az
ideál.
Tekintete mily beszédes,
Milyen okos a homloka,
Milyen
finom, milyen édes...
Ó belátom, van rá oka
A
hölgyvilágnak,
Hogy Psylander az, akit imádnak.
Jelzem,
Hogy
Asta Nielsen
A nők között épp ily egyetlen.
Démon ő, gőgös és
kegyetlen,
Keble mily zárkózott, mily lapos,
S ha csak
Teheti,
férfi-szíveken tapos,
És kacag!
És néz avval a két szemével
A
téboly egy nemével.
Nahát
Mennyi nyugtalan éjszakát
Szerzett
nekem ez a démon,
Elnyerhetetlen diadémom!
Ha ez a pár cseléd
egy este
Egyszerre megjön Pestre
És itt egymásra lelnek
És
itt egymásnak esnek...
Képzeld el ezt a szerelmet
Fantáziája
Budapestnek!
A Várról a Turul
S a Gellérthegyrül
A
Citadella legurul,
A kabátok leesnek a szegrül.
A hidak a
vízbe leülnek,
A házak összedülnek
Az emberek az utcán,
bármi
Nehéz, a fejükre állnak,
A kocsik előtt lerogyik az
állat,
S az autotaxik elkezdenek járni...
Oh csak tudnék hegedün játszani
Ugy
mint Arion,
Vagy tudnék zokogni oly édesen
Mint carillon,
Mert
a szavakból nem fog látszani,
Hogy fáj a szivem s mily boldog
vagyok
Mikor nevetsz s két gyöngyszemed ragyog,
Tündérem,
Őzikém, kis édesem
Te rossz Marion
Bemutatom magamat a
Tek. Szerkesztő
úrnak:
Sz. E. vagyok, kit a rímek
Néha lággyá gyúrnak.
S ha
így ellágyultan ülök
S a kezemben toll van:
Rigmusaim csengő
vége
Azt se tudom hol van.
Unalomból, passzióból,
S mert
pennám sem léha,
Az izémen üldögélve
Költögetek néha.
Sok
rossz verset írtam eddig,
De bocsánat érte:
Ezt az ide
mellékeltet
Már sok asszony kérte.
Így hát megkisérlem
ezzel;
Ím, az első próba,
Fölajánlom: tegyék be a
Magyar
Figaroba.
A penge, ha nagyon talál
Az erkölcsre hatni,
Akkor
kérem csak a nyelét
Tessék közreadni...
Az ég milyen kék selyem paplan,
Meleg
van mint paplan alatt van
Meleg van, érik már a búzám,
Eszembe
jutsz szombati Múzsám.
Te tudod azt szombati Múzsám
Hogy nem
nő nékem egy szál búzám,
Csak írtam tréfából hogy búzám
Rímül
elébed régi Múzsám.
Zöld búza nő a jó uraknak,
Kik nagy
fehér kúriába laknak,
Nekem egy szál búzavirágom
Se nő ezen a
sok világon.
De nem is arról van a szó itt,
Hogy
mag, virág kinek adódik,
Csak hogy meleg van s engem szólít
Az
emlék most, arról van szó itt.
Az emlék, az még nem veszett
el,
Emlékszem kérem szeretettel
Emlékszem hogy szombatra
nyíltan
Az Est-be léha verset írtam.
Mikor még nem szólott a puska,
Volt
kis Múzsám, ligeti fruska,
Kinek egyszer egy héten
adtam
Légyottot és kicsit mulattam.
Felejteni a pálya minden
Kínját,
unalmát, mert szerintem
Az ember komolyan ha venne
Mindig
mindent hát tönkremenne.
Igen, most eszembe jutottál
Kisebbik
Múzsám ki futottál
Ilyenkor szívesen elébem,
Bohó barátnőm,
csöpp cselédem.
S verseltünk, mondjuk úgy:
dalloltunk
Arról a mit Pesten hallottunk,
Nyárban budai
gráciáról
S Lidóról és Abbáziáról.
Fiakkerről, lump éjszakáról
S az ákác
mézes mély szagáról,
A tangóról, a tanagráról,
Cigányról s
pityókos agrárról.
Német színészetet szenvedtünk,
De a
németre viccet tettünk,
Elzengtük milyen nagy a lába,
Akin
csúszkál Európába.
Ma is nagy lábat hord e fajta,
De nem
szabad nevetni rajta,
Ha szabad lenne se nevetnék,
Mert soha
nincs már nevethetnénk.
Milyen meleg lett. Ugy-e kérem,
Nehéz
már menni utcán, kérem,
Ligetben, vagy a Duna-parton,
Csak úgy
eszembe jutott. Pardon.
[A tabáni "Mély Pince" emlékkönyvébe]
A derék Krausz Poldi
Olyan magyar mint
Toldi
Nem tudom virágágy-e
Szívem, de olyan
szépnek sejtem,
Mikor a K. Gy. monogramot kiejtem.
Nem tudom,
milyen lágy a szívem,
Tán lágyabb mint amilyen lágy a...
Mikor
eszembe hozom magamnak K. Gy-t.
Itt fekszem. Nem tudom mi vagyok én
itt,
Ifjú vagy ember-férfi? garzón?
Az ősi címből kiesek
tán,
Az év, az unalom s a bánat vénít,
S borotválják mindennap
arcom,
S fiú-képem van s nincsen semmi szektám,
Nincsen
bajuszom, sem szakállam,
Se barkóm, égy se festi állam,
Hogy
fejem mint frizőr-modellt csodáljam.
Magyarország, Magyarország
Hová
fogyott kerek orcád
Hulló könnyé vált a véred
Mink vagyunk
csak a szegények.
Mink vagyunk csak a szegények
Most van
helye érc erénynek
A hűséges fegyelemnek
Röghöz ragadt
szerelemnek.
Védjed egymást, magad véded:
Százezer
kéz nyúl elébed
A te húsod-véred, nézzed,
Dolgot adj a magyar
kéznek.
Magyar hazád magyar kézzel
Magyar
ésszel szép ízléssel
Ami kell megadja rendre
Ne szorulj az
idegenre.
Rigó itthon szerzi fészkét
Rózsabokor
öltözékét
Pillangó az inyenc mézet,
Idegenbe egy se téved.
Kenyeret a munkás kézbe
Kalácsot kapsz
a helyébe
Itt költsd azt az ezüst pengőt
Úgy lesz arany a
jövendőd.
Urak hölgyek, ifjak lányok
Ünnep elé
trombitálok
A lelketek tüzét kérve
Magyar hétnek ünnepére.
A szent tűzből egy-egy szikra
Egyik
napra s a másikra:
Magyar ünnep ne egy hétig,
Virágozzon
örökkéig!
Öreg diákok, túri diákok,
Nektek
messziről egyet kiáltok.
Szívem trombitál messziről néktek:
Túr
városát el ne felejtsétek!
Túr városának vén fehér tornyát,
Azt
az egyszerű szép magyar formát,
Harangozása hármas szózatját,
Ha
szólongatja a mennyek atyját.
Templom mellé ugye oda láttok:
Ott a
ti nagy latin palotátok,
Hova álomba még visszajártok
Öregdiákok,
túri diákok.
Jó is vón újra a padba ülni,
Bánattól
gondtól elmenekülni,
Fáradt lelkünkben friss lelket lelni,
Túri
tanítást szívesen nyelni.
A túri leckét, öregdiákok,
- Nem
a latint kit nap-nap bevágtok -
Azt, amit adtak s fel se
kérdezték:
Azt a szépséges szép magyar leckét:
Testvért védeni, hazát szolgálni,
Hitet,
hűséget, harcokat állni:
A nemes virtust itt tanultátok
Túri
diákok, öregdiákok.
Nem ennyi bajjal, nem ennyi évvel,
Ha'
zsenge szívvel, fiúi hévvel
Úgy imádjátok, amit
imádtok
Öregdiákok, túri diákok.
Két életünk van itt a világon:
Egyik
az élet, másik az álom,
Egyik tövist ád, másik virágot,
Ugye
tudjátok öregdiákok.
Berettyóparton tavaszi füzek,
Ifjú
eszmények örökké szüzek,
Susogó fűzfák amit meséltek...
Túri
diákok ne felejtsétek.
Öregdiákok ne felejtsétek,
Az
ifjúságot el ne ejtsétek,
Ifjak maradtok Túrra ha
jártok
Testvéreim, jó öregdiákok!
Körülnézünk itten álmélkodó
szemmel,
Milyen fényesség és együtt mennyi ember,
Milyen
ünnepi csönd, mily rendkívüli este,
Új nagy ház, falai ragyogóra
festve,
Mennyezete ékes, bársonyos a párkány,
Csillár ragyog,
vagy maga a napsugár tán?
Felzendült a villany kristály
lombozatja,
Szórja tündérfényét büszke, friss falakra,
Páholyok
fészkébe, földszint mezejére,
Fel a karzatra s le az elbújt
zenére,
És a nagy függönynek bezárt kapujára,
Melynek
kinyitását száz meg száz szem várja.
Két szárnya mögött, mint
mesék kapuin túl,
Más világ kezdődik, csudás élet indul.
Festett
felhők néznek festett fűre-fára,
Mennydörög, villámlik ügyelő
szavára,
Pamutból havazik, villanyból süt a
nap,
Varázscsengetésre jönnek erdők, falak,
Ó mennyi rejtelem,
varázslatnak tetsző:
Szuffita, kulissza, sugólyuk, süllyesztő.
És
ti idejöttök, mikor este vagyon,
Itt leültök körbe szépen,
hallgatagon,
Kitágul szemetek mind csak ide néz fel,
Sóvár
gyermekszívvel, hívő gyermekésszel,
S e tündérvilágból a muzsának
ajka
Innen mesél néktek, mint régen a dajka.
Hallgassátok
szépen a dajka meséit,
S mint gyermekkorban, úgy higyjetek
nékik,
Szemetek elfárad a nappali lázban,
Sugározzon majd fel
este a színházban.
Lelketek lankasztja a gond, meg a vétek,
E
szebbik világban itt megfürösszétek.
Nézzétek a festett eget,
pingált rózsát,
S higyjétek el kérlek, hogy ez a
valóság.
Nézzetek szent hittel a komédiásra,
Aki nektek
önönmagatokat játssza.
Sóhajotok szálljon, könnyetek
eredjen,
Áldott kacagásnak gyöngyszeme peregjen,
Gyönyörködjetek,
ha száll a táncnak lába,
Andalodjatok el bűvös
muzsikába.
Szívetek olvadjon szerelem dalába,
Árva magyar
nyelvnek gyönyörű szavába,
Szálljon a magyar dal, szálljon a
magyar szó,
Legyen mint az erdők vihara, viharzó,
Legyen
komoly, mint az oltárok kótája,
Legyen tüzes, mint a cimbalom
nótája,
Legyen édes, mint a violának méze,
Legyen gyenge,
szép, mint gerlice nyögése.
Szóljon a magyar szó e gyönyörű
házba,
Nevünk trombitálva, hírünk harsonázva,
Áradjon, öntsön
ki innen dicsősége,
Mint a Tisza, mikor kiönt s nem látszik a
vége...
Az a szegény Jancsi az is ugy járt
itten,
A hibás vallásba rakta a jóisten.
Nem lehet őhozzá
felszaladni liften:
Mit tettél énvelem, mit tettél te Isten.
Hát aztán elérte Jancsit az ítélet:
Nem,
nem kell itt néki az a csufos élet,
Hová vándoroljon, hová a
csodába,
Fut ő is Párisba, zughotelszobába.
Minden hontalannak hontalan honába
Oda
vitte Jancsit a szabadság csábja:
Majd fotot
csinálok, vagy a bagage-t hordom
És hordom a sorsom
akármilyen zordon.
Válni kellett, válni egy kis édes
lánytól
Kedves pajtásoktól, Banditól, Kálmántól,
A vasárnap
esti rikkancscsapta zajtól,
Ahol csókot kapott minden kapualjtól.
A Citadellától, a Lánchídtól,
Vártól,
Bizalmas pincértől, a szigeti nyártól,
Hazai bagótól,
kenyértől, almától,
Az édesanyjának árva siralmától.
Hosszú vonat húzta sötét
éjszakába,
Jancsink behúnyt szemmel spekulált magába
Hogy-mint
csinálta, hogy lelke ne epedjen,
A szíve, a szíve hogy meg nem
repedjen.
Majd szép lassan minden emlékét
elejti,
Az édes rossz hazát el, el, elfelejti
Nincs Balaton,
nincsen délibábos róna,
Petőfi, Rákóczi mintha mese vóna.
Messziről kerül majd minden
honfitársat,
Egy párisi copain bár akadna, bárcsak!
Nem
levelez, nem néz majd magyar újságot,
Se örömet nem lát se
szomorúságot.
Akár meghalt volna halálos halállal,
De
feltámadt és most más világot vállal:
Aki fiatal még az mit nem
remélhet:
Új élet pitymallik, a francia élet.
Így próbálta Jancsi Párisban a lételt,
A
padon hált néha és nem látott ételt,
Sebaj, minden nyomor csak
orvosság annak
Akinek sebei a lélekben vannak.
Bírta három hétig, bírta már hat
hétig,
Azt hitte így fogja majd bírni mindétig:
Egyszer-másszor
szúrást érzett a szívtájon,
Ó, ki érne rá hogy avval szóba
álljon.
Hát egy tavasznap a Potin előtt lép
el,
Tömve az a nagy bolt csemegével s néppel:
Megállott: minek
is talált odaállni:
Függ az ajtófélfán egy nagy rúd szalámi.
Szép havas szalámi, elsőrangú,
drága,
Körbe-körbe futja nemzetiszín spárga,
Cédula is vagyon
közepetájt rajta:
Salami hongrois, a szegedi fajta.
Mereszti a szemét Jancsi, de mereszti,
Az
a rúd szalámi tovább nem ereszti:
Bódulattal ébredt és most újra
búdul,
Körülnéz mint aki segítséget kódul.
Harmadnap így áll a Prunier-vel
szembe,
Oda ilyen Jancsi sohasem megyen be:
Pufók földiepret
lát porcellán tálon:
Eper, levelével, márciusi álom.
Piros a fehéren, bújva, bújva
zöldbe,
Jancsi két cipője leragad a földbe.
Nem föld az ha
flaszter, az se Pest mert Páris,
Franciául hadar a fán a madár
is.
S ezen mód áll az én büszke
emigránsom,
Hogy egy Café mélyén billiárdot lásson:
Nem a
játék vonzza, á nem, szó sincs róla:
A zöld asztal s piros meg
fehér golyója.
Filléres bistro-ban az abrosz
pecsétes,
Nem baj ha egy könnycsepp társul a pecséthez,
Jancsi
pottyantotta, Jancsi, mikor azt a
Gyűrött pesti lapot végig
elolvasta.
Itt van, Jancsi is a többi sorsán
osztoz,
Szalad magyar lapért reggel a kiosque-hoz
S este hogy
hazai sorstársait lássa
Lohol messzi magyar kocsmába, gulyásra.
Nem lehet szerezni francia
barátot,
Etrabger az ember mindörökre, látod,
S egy párisi
nőcske, ugye kedves János
Ha szorul is melléd, az az üdv hiányos.
Tudod már a nyelvét, gusztusát és
elvét,
Nincs olyan nótája, hogy ne énekelnéd.
Jaj de hiányzik
egy magyar szó: az édes,
Kit a boldog fiú nyög a kedveséhez.
Rádiója mellett Jancsi cigányt
hallgat,
Éjszaka, altában, magyarul szavalgat,
Csapkod, hörög,
ordít: felriad az árva,
Gondol a sötétben az öngyilkosságra.
Betegség ez, az hát: biz én nem is
sejtem
Virusa hol fészkel, vérben vagy agysejtben:
Belé lehet
halni, meg lehet maradni,
Lelógatott fővel a sírhoz haladni.
Nehezen nevetni, sose pityeredni,
Csak
mint a liptai túró, keseredni,
Fakúlni, fonnyadni, míg jő-megy
esztendő,
Mint a bazárban az el nem kelt nyakkendő.
Jöjj vissza egy szóra
Békének
világa,
Virulj ki előttünk
Ligetnek virága.
Ligetnek virága,
Trikó rajt' a
szirom:
Ringlispil királya,
Liliom, Liliom.
Ringlispilben forog
Szarvas és
paripa,
Üljetek fel rájuk
Julika, Marika.
Forogj, óh ringlispil,
Forogj velünk
vissza
Régi ifjúságba,
Ligeti tavaszba.
Tündérországába
Molnár
Ferencünknek,
Ragyogó ringlispil,
Vigyél el bennünket.
Hadd bocsássunk sóhajt,
Hadd
cseppentsünk könnyet,
Hadd legyen a lelkünk
Édesebb és
könnyebb.
Jöjj betyár, ki rossz vagy
És jó vagy
és finom:
Tiéd ma a szívünk,
Liliom, Liliom!
Édes felebarátnéim
Ti asszonyok és ti
lányok,
Ti legyetek a legelsők
Kiknek minden jót kívánok.
Mancik, Klárik, Zsuzsik, Böskék,
Kamillák
meg Marianne-ok:
Mindennapra rúzst meg púdert,
S jó meleg
mozit kívánok.
Bajtársaim, kedves hímek,
Györgyök,
Pálok és Ivánok,
Felvágott dohányt tinéktek
S papírt és gyufát
kívánok.
Nem szoktunk mi vajat kenni,
Elég, ha
kenik a dánok,
Erre a jegyes kenyérre
Egy kis lekvárt hadd
kívánok.
A cipőnknek talpa, sarka
Lyukad,
szakad, olyan álnok,
Ide sarkot, oda foltot,
S új cipőfűzőt
kívánok.
Én is drága háziasszony,
Húsnak,
halnak fittyet hányok,
Babot, krumplit, tápliókát
A konyhára
hadd kívánok.
Születésnap, névnap, lakzi,
A traktára
van de hány ok:
Sült tökmagot, főtt gesztenyét
Tiszta
szívemből kívánok.
S télirokkját, akinek van
Le ne húzzák
a zsiványok,
Mindezeket összegezve
Boldog újévet kívánok.
Jobbat mint a Steuer pápaszem
Nem
kívánhat még a pápa sem.
Édes Jóskám
Köszönöm jócskán
Kedves
leveled
Isten teveled.
Óh Lőwy mester, bülbülszavu
igricz,
Hadd
illessem babérral lantodat.
Itt a Kagálban, hol tombol a vig
vicc,
Ügybuzgó
ódám fennkölten fogad.
Óh engedd meg, hogy előtted
felálljak,
Miként
p...a előtt feláll a f...sz...
S hogy néked meghatottan
gratuláljak,
Érdemdus
ősznek, a zsenge tavasz.
Oly
elfogódva, bámulón, rajongva
Néz
föl költészetedre a magyar:
Mint impozáns, hatalmas
trágyadombra,
Kis
térfogatu szerény kutyasz...r.
A
költészet az ember jóltevője,
Számos
előnyt köszönhetünk neki,
Arannyá
lesz egünk komor felhője,
Ha
a poéta lantját pengeti.
Óh, hát még te! Te legdicsőbben
érted,
A
búval b...ott magyarnak mi kell?
Te
vagy az út, az igazság, az élet,
Óh
az a dal, mit lantod énekel!
Oh Lőwy mester! Te vagy amaz
Árpád,
Ki
hont szerzél e szép iránynak itt,
S
kéjjel szagolja Adria s a Kárpát
Nóta
fádnak szagos virágait.
A sz...r undok volt, a valag meg
ocsmány
Te
vetted őket ajkaidra vigan,
Te
eljöttél s dallal beillatozván,
Most
rajtuk a poézis bája van.
Ki mondja azt, hogy pornográf vagy s
perverz?
Ki
Téged olvas édesen mulat.
Oh szebb egy husból - vérből való
vers, mint
Száz
nyavalygós ábránd és hangulat.
Más
enyeleg, flörtöl csak muzsájával,
Őszinte
hangot s érzelmet kerül,
Te,
mint szeretőd: úgy karolod által
S
a hogy dukál - megb...d emberül.
Helikon prűd parfümszagu
berkébe,
Csak
sz...j ezután is vitézül bele,
A
segged mindég kitörüli érte
A
babér fínom selymes levele.
Beszélj nekünk tovább is
szerelemről,
Te
illatos, igaz szavu dalos,
Az
vagy nekünk a poéta-seregből,
Mint
naiv lánykáknak Pósa Lajos.
Köszöntlek költő! Tudj még soká lőni,
És
légy mint múzsád jókedélyű, vig -
Éltessen
Isten addig köztünk Lőwy,
Ameddig
élnek költeményeid.
A New-York kávéházba járok,
Ott töltöm
éjem és napom;
Bár elbuktattak a tanárok,
Zseni vagyok, azt
mondhatom!
Hajam sörény, szemem beesve,
Borotvált arcom oly
fakó...
S fehérnek (ez regényes, nemde:)
A gallérom nem
mondható.
Nyakkendőm egy fekete felleg -
Im,
személyleírást adok:
Remélem, tüstént rámismertek -
Én
ifju óriás vagyok!
A New-York kávéházba járok:
Valaha
"mester" leszek én!
S míg égnek bennem büszke
álmok,
Iszom hitelbe feketém...
Tollat kapok kezembe néha
És
dül a dráma, operett;
S vasszorgalommal ont a véna
Ah, verset
mindenekfelett!
S néznek kiváló tisztelettel,
Míg tollat
lázzal forgatok:
S megállapítja minden ember,
Hogy ifju óriás
vagyok!...
A New-York kávéházba járok
És
ostromolom az eget...
De még buzgóbban az ujságot,
Hogy "adja
le" a verseket...
Már megjelent egy pesti lapban
Egy
"óriási" kis dalom;
(Véletlenül tán nálam is van,
Ha
tetszik, elszavalhatom.)
S ha pénzem lesz, egy kis füzetben
Meg,
megjelennek a dalok! -
S a kritika kimondja menten,
Hogy
ifju óriás vagyok!
A New-York kávéházba járok:
A
szerelemhez mi közöm?!
Nem érdekelnek szende lányok;
Szívemben
undor és közöny...
Plátó le van tárgyalva végleg,
A rimem nem
számára bong:
Beteg valóm a bűnös éjek
Poéziséért ég,
rajong!...
A lantom, a cinikus új lant
Csak Perditával
társalog,
S melódiám az égre kurjant,
Hogy ifju óriás
vagyok!...
A New-York kávéházba járok:
E hely
bűvös varázsa von:
S könyökölök - mást se, csinálok
A
cifra márványasztalon.
Az átlagembert szánva - szánom,
Ki
csöndben küzdve él, bután...
- Ah, én lihegve, én
sovárgón
Futok a név, a név után!
...Hajnalban fölveszem
kabátom,
Az öreget, s elballagok...
S hideg szobámban szép az
álom,
Hisz ifju óriás vagyok!
...S hej, ha elillant ifjuságom,
Egyetlen
kincsünk oda már -
S elszáll sok ábránd, dőre álom,
El,
mint például a madár.
És elhibázott uton járván,
Hiú bálványom
cserbehagy:
Mi lesz belőlem, ó mi vár rám,
Ha nem érvényesül
ez agy?!
...Eh, félre hitvány aggódások:
A tény, az mindent
túlragyog, -
Hogy a New-Helikonba járok,
És ifju óriás
vagyok!...
Nincs nekem kedvenc virágom,
Melyik
szebb, nem prédikálom.
Mind szeretem, mind csudálom,
Tavasszal
mind alig várom.
És szeretem én a fákat,
Amennyit csak
szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
A fák is oly
szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
Égigérő
zöld virágok.
Ez itten a csigaház,
Melyben a csiga
tanyáz.
Ő nem Pali, se Zsiga,
Csak egy
névtelen csiga.
Nincs a házán emelet,
Víz, se hideg,
se meleg.
Nincs házmester, kapupéz
Végett nem
nyúl itt a kéz.
Nincs villany, se lift, se gáz,
Ilyen
egyszerű a ház.
S mert ily csöpp ház: repülő
Reá
bombát sose lő.
Boldog kis ház ez nagyon,
Benne
békesség vagyon.
Nincs aki irigyeli,
Hogy tán
kincsekkel teli.
Tanítani merem én:
Egyszerű légy és
szerény,
Ellenséged sose lesz,
Életed szép mese
lesz.
Azt mondja a bari,
Azt mondja, hogy:
mee,
Úgy hangzik ez, mintha
Csúfolna, ugye?
Bűnöm van, hibám van,
Jaj de mennyi
van,
Ha a barit hallom,
Szégyellem magam.
Itt helyben született
Pesti tető
alatt,
Szereti nagyon a
Tejet meg a halat.
A cicánk lakása
Ötödik emelet,
Soha
életében
Nem látott egeret.
A sarkon az öreg bácsi
Egy kis borzas
kutyust árul,
Most hozta át Óbudárul.
Sürgős dolguk elfelejtik
Ott a járdán
járó népek,
A kutyushoz odalépnek.
És akik csak hozzáférnek,
Simogatják
hasig, térdig,
Nevét kérdik, korát kérdik.
Az is érdekel mindenkit,
Hogy a kutyus
milyen fajta,
Mert nem látszik fajta rajta.
És a kutyust mosolyogva
Cirógatják,
tapogatják,
Kézről kézre szépen adják.
Ez a sok rossz csúnya ember
Mily
szelíd lett, milyen gyengéd,
Erős nem lök félre gyengét.
Csupa jóság és kedvesség,
Csupa szív
és csupa lélek,
Olyanok, mint a testvérek.
Ilyen csudát sohse láttam,
S ezt a
csudát nem az isten,
Egy kis kutyus tette Pesten.
Ma eltapostál egy hangyát,
Feljajdult
ő,
Csak nem hallottad a hangját.
Éppen vitt egy szalmaszálat,
Vitte
haza
Az a derék pici állat.
Mindent most kell tenni félre,
Most a
nyáron,
Az a szalma is kell télre.
Halála a kis hangyának,
Milyen gyász
az
Az apjának, az anyjának.
Testvére is száz volt
annak,
Testvérei,
Azok is mind gyászba vannak.
Meg pajtása volt ezernyi,
Jó
pajtása,
Jön a bánat mind leverni.
Kicsinyben úgy, mint a nagyban,
Mi
élőlény,
Tudd meg, abban szív van, agy van.
Ugye fiam bánod most már,
Ugye
bánod,
Hogy egy hangyát eltapostál?
Ugye máskor majd vigyázol,
Jól
vigyázol,
Talpad senkit el nem gázol?
A szamár, a szamár,
Nagyfülű szamár
A
pusztán, a falun
Igen ritka már.
A juhász, a juhász
A bolond juhász,
Az
is, ha teheti
Biciklire mász.
Te pedig, te pedig
Tanulj, te
gyerek,
Hogy ha majd felnőttél,
Tudjál eleget.
Semmiért, semmiért
A sors semmit ad,
A
csacsi, láthatod:
Most már nem divat.
A repülőgépet,
Ezt a
dísztelen
Járművet, hisz én is
Roppant tisztelem.
Tüzes a motorja,
Mint a
paprika,
Amerika két perc,
Egy perc Afrika.
De nézzed, az égen
Pillangó szalad,
El
akarja csípni
A napsugarat.
Ó, szirom ki szárnyal,
Csepp
álommadár,
Mily szépséges könnyű
Díszmagyarba jár.
Nem kell benzin néki,
Pilóta se
kell,
A pillangó úgy száll
A magasba fel.
Szemem-szám eltátom,
Felnézvén
oda!
Tégedet csodállak,
Te vagy a csoda!
Nyargalt mint a kiscsikó a szél,
Belém
akadt egy szil-levél,
Itt megragadt a vállamon,
Olyan szívesen
vállalom.
Három legény gyönyörűen
Egymás mellett
jár a fűben.
Egyet lépnek, egyet állnak,
Ők így
járnak, mert kaszálnak.
Három kasza együtt villan,
A fű közé
együtt illan.
Hull a fű, hull balra, balra,
Ahogy a
kaszás akarja.
Oly szépen hull, olyan lágyan,
Úgy
elfekszik szép sorjában,
Mintha álmos volna, vágyna
Leborulni
puha ágyra.
Nékem ez oly nagyon tetszik,
Nézném,
nézném késő estig.
Ó, de szép,
Ó, de jó,
Leesett
Nézd,
a hó!
Hull a házra, hull a fára,
A lámpára, a járdára,
Mint
az álom, oly csuda
Fehér lett Pest és Buda.
Ó, de szép,
Ó, de
jó,
Gyúródik
Hógolyó.
Fiúk, lányok meg nem állják,
Egymást
vígan hajigálják.
Olyan harc ez gyerekek,
Amit én is szeretek.
Örülsz neki ugye Peti,
Ha a bácsi ott
a járdán
A dagadó kukoricát
A rostélyán rezegteti.
Te is örülsz ugye Vica,
Mikor forrón,
illatosan
Szemed előtt megugrik a
Pattogatott kukorica.
Rázzák, rázzák, valamennyi
Gyönyörű
nagy hópehely lesz,
Ó be jó is azt elnézni,
No de még jobb
hamm, megenni.
Két l-lel, két r-rel
Robogok
rollerrel.
Nem ír fel a rendőr,
A kocsim fel nem
dől.
Senkit baj ne érjen:
Mindenki
kitérjen!
Futva sántikálok,
Aztán vígan állok.
Mint kőszikla állok,
Ugye imponálok!
Édes az a tölcsér,
Mert fagylalt van
benne,
Nincs olyan gyerek, ki
Bolondja ne lenne.
Étel is, ital is
Ez a kedvelt
tölcsér,
A gyerek nem adná
Semmilyen gyümölcsér.
Ilyen édes üdvöt
Nem adhat az
Éden,
Jaj nincs ilyen édes
Se földön, se égen.
Mikor nincs az égen felhő,
Nem látható
az esernyő,
Nem; hogyha szép az idő,
Szerényen elbúvik ő.
De ha borul, rögtön meggyütt,
S híven
állja velünk együtt
Télnek, nyárnak viharát:
Ez az igazi
barát.
Harisnyát köt ez a kislány,
Megtanulta
ily korán!
Két kezében a kötőtű
Forgolódik szaporán.
Ez a két kötőtű mintha
Vitatkoznék,
úgy teszen,
Ezt a villogó perpatvart
Fel nem éri az eszem.
Nézem, nézem, nézem, nézem,
Ezer évig
nézhetem,
Mert harisnyát kötni nékem
Sajnos nem természetem.
Nincs könyv olyan drága,
Hogy olcsó ne
lenne,
Annyi, annyi kincs van benne.
Annyi gyönyörű vers,
Annyi szép
történet,
Annyi mese, annyi élet.
Hipp-hopp Londonban jársz,
Meg az
Indiákon,
Mindenütt jársz e világon.
Élsz a messzi múltban,
Az örök
jövőben,
Jut így néked élet bőven.
Könyv vigasztal bajban,
Ha beteg vagy,
gyógyít,
Jót tesz azzal, ki kinlódik.
Megnevettet a könyv
S néha könnyre
indít,
Ez is gyönyörűség mindig.
Olyan jó pajtásunk,
Hogy ott lakik
nálunk,
Tőle soha el nem válunk.
Hallgatni sohse fogok!
Ketyegek én,
kotyogok
Sebesebbnél sebesebben
Vagy a csuklón,
vagy a zsebben.
Éles mint a késnek éle
Rajtam ez a
háromféle
Kisebb-nagyobb mutató,
Múló időt
kutató.
És itt benn az óratokban,
Gyerekek,
itt nagy titok van.
Az a kényes szerkezet,
Alkották
mesterkezek.
Hogyha szerkezet nem volna,
Mutató nem
vándorolna.
Mint ha nincs fejedben agy,
Mozdulatlan
bábu vagy.
A kakas, az sose kappan,
De a szappan
mindig szappan.
Ó a szappan, ha lesz nedves,
Olyan
kezes, olyan kedves.
Simul hozzád és cirógat,
Dörzsöld,
dörzsöld, arra nógat.
Lágyul, olvad könnyű lében,
Ni, hogy
habzik jókedvében.
Szaga van, mint a virágnak,
Öröme ő a
világnak.
Én valami szépet érzek,
A szappanra
hogyha nézek.
Látod Lackó, látod Olga,
Piszokkal van
neki dolga;
Ám a mocskot bárhogy issza,
Ő, a
szappan, mindig tiszta.
Kimondhatom, bár szégyellem:
Kevés
ember ilyen jellem!
Egyik gyémánt,
Gyöngy a
másik,
Harmadik arany,
Sok-sok hölgyön
Fülönfüggő
Ilyen
drága van.
Én nem bánom,
Ez is, az is
Milyen
drága kincs,
Legszebb nékem
Az a függő,
Melynek ára sincs.
Azt imádom,
Mit a gyermek
Fülére
akaszt:
Az összenőtt
Két cseresznyét,
Azt biz én, csak azt.
A-vitamin, Bé-vitamin
Meg a Cé,
Hogy
miről jó
Ez mind, pajtás,
Tudod-é?
Én se tudtam,
Mikor
voltam
Nebuló,
Ilyesmiről
Nem is volt még
Soha szó.
Megtanulod
Te is, mi
a
Vitamin,
Legalább majd
Csodálkozhatsz
Valamin.
Én kisfiú koromba, kérlek,
A
sárgarépát nem szerettem,
Verést is kaptam, mégse ettem.
A parajjal is csak bajom volt,
Mert a
parajat se kegyeltem,
Keserűt nyeltem, ha lenyeltem.
S mit szóltok hozzá, a tejet se,
Az
édes tejet se állottam,
Halálra untam, utállottam.
Ó, régen megjavultam persze,
Tisztelem
a tehenet, kecskét,
Ők adják az áldott tejecskét.
A parajat is megszerettem,
Mért nem
szerettem addig, mért nem,
Azt bizonyisten ma sem értem.
S ha sárgarépa van előttem,
Úgy
elgyönyörködöm ma benne,
Akárcsak merő arany lenne.
Tyúk kiáltja: kotkodács,
És kipottyan
a tojás,
Mint a hó, oly szép fehéren,
Én ezt
ésszel fel nem érem.
Rejtelem ez, mint az éj:
Hogy lett ily
fehér a héj?
S miből lett, miféle mészből?
Mit sem
értek az egészből.
Meg a héjba a bele,
Az is hogy került
bele?
Nyúlós pépből, léből, habból,
Abból
lesz a csibe, abból.
Kotlik a tyúk, izibe
Itt a sárga
kiscsibe.
A tavasznak bűve-bája,
Isten csipogó
babája.
Nem kerül mind a csibe
A mi szemünk
elibe:
A tojás elindul este,
Elér reggel
Budapestre.
Eladják a piacon,
Van azon egy kis
haszon,
S a tojásra, a csodára
Anyu csak azt
mondja: drága!
A gyerek:
Szépen kérem most
apuskát,
Vegyen nekem kis géppuskát,
Vegyen lángvetőt meg
tankot,
Meg egy gép-postagalambot.
Az apja:
Jaj fiacskám, ez a
vágyad
Bizony fáj a te apádnak,
Mondjad csak, hát olyan
szépek
Itt ezek a gyilkos gépek?
Könyökmankón bénák járnak,
Gyufát a
vakok kínálnak,
Sír az özvegy, sír az árva,
Nincs orvosság
bánatára.
Rémlenek romok a Várban,
Lánchíd
térdel a Dunában,
Gyász itt széjjelnézni nékünk,
Oda minden
díszünk, ékünk.
Debrecenek meg Szegednek
Sebei mikor
hegednek?
Tiszán túl meg Tiszán innen
Mikor gyógyul itt meg
minden?
Húgocskád, lám, bábut kedvel.
Néked
sem kell, ugye, fegyver,
Válassz fiam, válassz
szebbet,
Vidámabbat, kedvesebbet.
Tyű, karikás-ostor, nézzed!
Ott meg
finom lombfűrészet
S amott az érdekes kábel,
Tudod-é, hogy
bontanád el?
Itt egy óceán-hajócska,
Meg vasút, új
és nem ócska,
Csuda expressz, nem is drága,
Elvisz majd
Tündérországba.
1945
A csillagok fölé
Repül már az ember,
S
lemegy olyan mélyre
Amily mély a tenger.
És lenn a tengerben
Már
fotografálhat,
Ismerős lesz minden
Rejtett növény, állat.
Mindennap az ember
Új csodára
ébred,
Nem lesz semmi titka
Majd a Mindenségnek.
Távolba láthatunk,
Távolba
hallhatunk,
Hosszú lesz az élet,
Tán meg se halhatunk.
A lehetetlent is
Szabad lesz
remélni;
Meglátod hogy milyen
Érdekes lesz élni.
Hogyha felszáll öreg bácsi, öreg
néni,
Vagy egy rokkant, akit szívfájdalom nézni,
Látok én a
teli villamosban
Fiút, leányt, aki ül nyugodtan,
Ül nyugodtan
a padon,
Hogy ezek kedvesek nékem,
Azt bizony nem mondhatom.
Én minden magyar gyereknek azt
ajánlom,
Öreg előtt, rokkant előtt hogy felálljon,
Üljön
rokkant, üljön bácsi, néni,
Gyerek álljon, úgy fog jobban
nőni.
Szóval jól is jár vele,
Ha figyelmes, s beteget,
időset
Enged az ő helyire.
Ugyebár barátom
Nem kell ahhoz
számtan,
Hogy megolvashassam,
Nekem itt összesen
Hány
édesanyám van;
Tudhatom, láthatom
Ugyebár hogy hány
van:
Egyetlen, egyetlen
Egyetlen anyám van.
Ó, jóságos
isten
Hogy kell rá vigyáznom,
Másikat nem kapok
Sehol a
világon.
Biz én szegény gyerek voltam,
Rongylabdám
én magam toldtam.
Húgocskám is, neve Márta,
Rongybubáját
ő csinálta.
S megfaragtam a csigámat,
Ostornyelet
is, de hányat!
Gumipuskát, meg nem álltam,
Biz én azt
is fabrikáltam.
Meg még korcsolyát is, kérlek,
Neki
mehettem a télnek.
Egy darab tüzifa kellett
S két szál
vastag drót emellett.
Azt a kovácsmester öccse
A fába
belésütötte,
Lyukat is fúrt ő a fába,
Madzag ment a
korcsolyába.
Így lett osztán készen végre,
Vígan
szállhattam a jégre.
Gondolván a korcsolyára
(Egy-két
fillér volt az ára),
Bárhogy üssön a sors ökle,
Boldog
leszek én örökre.
Élvezem én
Ha zeng a kalapács,
Mikor
veri
A vasat a kovács,
Mert olyan szép
A csengése,
A
zengése,
Oly frissítő,
Oly vidító,
Meg merem
én
Vallani,
Hogy a fülem
Mint az édes
Pacsirtaszót,
Úgy
szereti
Hallani.
Ott ül az ablaknál
Az asztalka
mellett
Egy kis öreg ember,
Varr, varr pápaszemmel.
Ki olvasta azt meg,
Hány öltést tesz
egy nap,
S hányat tett azóta,
Mióta szabócska.
Varrja a kabátot,
Varrja a
nadrágot,
Fel-le jár a karja,
Varrja, varrja, varrja.
Őt sohase láttam
Kávéházban
ülni,
Lóversenyre menni,
A korzón pihenni.
Se a strandra nem jár
A kánikulában,
Ő
rá nem ér arra,
Öltönyünket varrja.
Ő csak púposkodik,
Ő csak
vakoskodik,
Csak reggeltől estig
Öregszik, öregszik.
Illő lenne, hidd el,
Hogy kezet
csókoljunk
Úgy mint nagyapónak,
Az öreg szabónak.
Most szeretnék
Gyerek lenni,
Most
szeretnék
Minden reggel
Iskolába menni.
Érdekesebb
Világ van ma,
Az ember,
szent
Célja felé,
Előre rohan ma.
Nép a népet
Harcra híja,
Azt együtt
mind
Emberségért,
Igazságért víja.
Sok szépet tud
Most mesélni
A
világról
A tanár úr,
A tanító néni.
Ó én is hogy
Lelkesedném,
Az új
idők
Tanítását
Mind magamba szedném.
És készülnék
Nagyra, szépre,
Hogy
majd én is
Áldást hozzak
A küszködő népre.
Dolgozni majd
Hittel, lázban,
Csupa
boldog
Magyar éljen
Ebben a hazában.
Kedves fiúk, lányok, kedves kis
pajtások,
Volna nekem egy kis kérésem hozzátok.
Amit kérek, könnyen hajthatjátok
végre:
Mindennap nézzetek egyszer föl az égre.
Láthattok száz színben viruló
felhőket,
Meg nem lehet unni nézegetni őket.
Virradat óráján, úgy mint
alkonyatkor,
Tündöklő nagy tűzvész a felhőzet akkor.
Délidőben az ég kék legelő lészen.
Arany,
ezüst nyájak lepik el egészen.
Olyan is az ég, mint a végtelen
tenger
Korallszigeteken ámul el az ember.
Sokszor ős állatok lepik el az
eget,
Sokszor meg pazar szép keleti szőnyegek.
S pompáznak odafenn oly virágos
kertek,
Aminőket is lenn festeni se mertek.
Ábrándjaink úsznak, álmaink
lebegnek
Tüneményeiben fenn a fellegeknek.
S ha egy nap a felhők ködben
bujdokolnak,
Mily édes reménység látni őket holnap.
Feledtetik gondod, segítnek bajodban.
Az
imádságos könyv nem vigasztal jobban.
Azt mondom hát: nézni, nézni fel az
égre,
Mindig jut egypár perc ilyen gyönyörűségre.
Nincs ily szép utazás, ily mesés film
nincsen,
Mely lelkünkbe ennyi boldogságot hintsen.
Ily csuda boldogság milliókat érne,
És
nem kerül, látod, egyetlen fillérbe!
KÖTETBEN KI NEM ADOTT GYERMEKVERSEK
Mesélek egy fehér galambról...
Szép
tiszta tolla volt neki,
Csőre piros volt, mint a hajnal,
S
szép szemei, nagy szemei.
A kis galamb egy alkonyattal,
Mikor a
pásztor sípja szól:
Kiszállni édes vágyat érzett
A dúc alól, a
dúc alól.
Kiszállott... boldogan suhant át
Hímes
selyem mezők felett...
A nap lement. Csillag nem
égett,
Sötétedett, sötétedett...
A kis galamb csak szállott,
szállott,
Ujjongó szívvel, boldogan,
Érezte, hogy szabad, s
nem látta,
Hogy este van, hogy este van.
...Egyszer csak lankad... Szárnya
lassul,
Elfúl, remegés száll reá -
És visszavágyik,
hazaszállna
A dúc alá, a dúc alá.
A dúc alá, ahol meleg van,
Hol pelyhes
fészek várva-vár,
Ahol azóta sír utána
Egy kis madár, egy kis
madár.
Fehér galambnak fáj a szíve,
Nyögdécsel,
búg panaszosan -
De nem találja meg az utat,
Mert este
van, mert este van.
Tovább röpül aléltan: hátha
A dúc alá
hazatalál -
Sötét erdőbe téved, ott egy
Bokorra száll,
bokorra száll.
Egy vadgalambnak fészke volt ott,
S a
vadgalamb, hogy hazajött,
Egy alvó kis galambra bukkan
A lomb
között, a lomb között.
A kis fehér galamb fölretten.
"Ki
vagy te idegen madár?
Eltévedtem. Ó vezess vissza,
Valaki vár,
valaki vár...
Valaki vár, vár engem otthon,
És
sírva-ríva emleget
És bánatos és tán meg is hal,
Ha nem
megyek, ha nem megyek."
A vadgalamb búg: "Honnan
jöttél,
Hangod cseng mint ezüst harang,
Te édes, szép madár,
te tiszta
Fehér galamb, fehér galamb!
Párodhoz vissza nem vezetlek,
Hol az a
dúc: nem is tudom -
Ha tudnám sem bocsátanálak,
Én kis
rabom, én kis rabom.
Ó el ne szállj! Ó maradj itten
Te
gyönge, hótollú madár.
Itt enyhe, hűs, ide be nem süt
A
napsugár, a napsugár.
Fészkem most elhagyott... hej,
régen
Boldog volt e csöndes bokor:
A boldogság meséit
búgtuk
Valamikor, valamikor...
De elveszett a párom egyszer...
Sokáig
sírtam-búgtam én -
Azóta puszta ez a fészek
Bokor tövén,
bokor tövén.
Maradj velem hát szép madárkám,
Piciny
szíveddel: szeress -
Pelyhet hozok majd és a fészek
Jó
puha lesz... oly puha lesz...
Hozok majd enni tiszta búzát
És inni
tiszta harmatot
S ha búgsz csöndes, csillagos éjjel,
Rád
hallgatok, rád hallgatok.
Ó maradj hát itt, légy a párom,
Susogva
elföd majd a lomb,
Szeresd az árva vadgalambot
Fehér galamb,
fehér galamb!"
Fehér galamb csak hallgat, hallgat,
Fejét
lehajtja csöndesen:
Párjára gondol, nem kell néki
Más
senkisem, más senkisem.
Ó azt a fészket ott a dúcban
Soha
többé nem látja már,
S hiába sír, eped utána
Egy kis madár,
egy kis madár.
Vergődik szárnya néma kínban
A harmat
hull szeme alatt,
Piciny hűséges szíve úgy fáj...
Majd
meghasad, majd meghasad.
A vadgalamb elszáll sietve,
Búzát
hozni, s pelyhet, puhát,
S meglopni édes harmatáért
A
rózsafát, a rózsafát.
Hogy megetesse drága foglyát,
S
pelyhes legyen, ahol lakik,
S csőréből megitassa szépen
Ha
szomjazik, ha szomjazik.
És vissza is száll nemsokára -
Fehér
galamb fekszik hanyatt...
Meg nem dobban kis szíve többé,
Mert
meghasadt, mert meghasadt...
(Mosolygó história 3 felvonásban)
[Betétdal]
Kedve kerekedett Mátyásnak a
nyáron
Végigballagni a hosszú Hortobágyon.
Tódott-fódott
szürje, ócska tarisznyája,
Ki hinné, hogy ez a magyarok királya.
Hát egy szép hajnalban amint frissen
jártam
Egy juhász tanyához el is eltaláltam.
Ez az öreg ember,
ez volt ott a gazda,
Vándor köszöntését jó szívvel fogadja.
Bojtárjai közt ő ott ült a
kisszéken,
Bojtárjai közt ő helyet adott nékem.
Kisszéket is
kaptam, kanalat is kaptam,
Jó meleg lebbencsbe belé mártogattam.
Hát amint lebbencsök enném nagy
serényen
Gazda az öklömre vágott ám keményen,
Hű a teremtésit,
mi dolog ez aztán?
A bográcsba sűrűn nyúlsz, mondá
a gazdám.
Ezen vaskanáltól megtanultam
erre:
Többször nem jár mint a többivel egyszerre!
Öklöm is
veres lett, orcám is veres lett
Azt hivém az ég is szégyentől
vereslett!
Hát ahogy továbbad a lencsémet nyelném
(Sz. E.: jelzi az ütést)
Gazda megint rám szól a vaskanál
nyelvén.
Hát ez gazda mért volt? - Reggel úgy mint
délbe
Más elé ne nyúlkálj, csak magad elébe!
Ím urak így jártam én a Hortobágyon
El
nem felejtem míg élek a világon.
El sem is felejtem ama hajnal
fényét,
Meg is megtartandom a lebbencs törvényét.
1956
Halló pesti fiúk, pesti
lányok,
Láttatok-e már krumplivirágot?
Virágja van, hitted volna kérlek,
Ilyen
közönséges veteménynek.
A babnak is, azaz a paszulynak
Virágai
nyárra kibújnak.
És ha látnád a tököt, a mákot,
Hogy
hajt mákvirágot, tökvirágot.
Meg a paprikának, a dohánynak,
Tövei
is virágocskát hánynak.
S virágja van a szőlőgerezdnek.
Kiváncsi
vagy rá? eredj, keresd meg.
MESE- ÉS SZÍNJÁTÉKOK LÍRAI BETÉTDALAI*
Végtelen végtelen
Rózsaerdő,
rózsaváros,
Rózsaország, rózsatenger
Végtelen.
Szerelem,
szerelem,
Csókos hajnal, csókos alkony,
Csókos este, csókos
éjjel,
Szerelem.
Ifjúság, ifjúság
Mindörökre,
mindörökre,
Mindörökre, mindörökre
Ifjúság.
Hő mondok önnek valamit
Udvaroljon egy
kicsit
Szépeket rebegjen énnékem
Szépen kérem
Mondja milyen
szép vagyok
Mondja szeme mint ragyog
Mondja milyen
elegáncs
Drága mint a briliáncs
Mondja a haja csoda
Mondja
a szíve oda
Mondja nagy a szerelem
S nem tud élni nélkülem.
Mesélj, mesélj
Te néma édes
éj,
Mesélj!
Szíved talán a hold,
A csillag vére volt
S
elcsöppent mind a vér
Míg egy másik szívér
Az égen
kóborolt...
Talán azért fehér
A hold, az árva hold
Mosolya
méla, mély,
A bánat benne kéj,
Mesélj, mesélj,
Te néma,
édes éj,
Mesélj!
Istenem, istenem,
Hol lesz a
halálom,
Erdőn-e vagy mezőn,
Vagy pedig tengeren?
Ha erdőn
halok meg,
Ki temet el engem,
Ha tengeren veszek,
Ki sirat
meg engem?
El is temetnek
Az erdei vadak,
Meg is
megsiratnak
Az égi madarak.
Icakos, ficakos szerencsés
jónapot,
Fületekkel bámuljatok,
Orrotokkal
hallgassátok,
Diktom, dikté-diktárom!
Az okányi malom előtt
való héten megesett:
Szerda csütörtökre esett.
Ipadom,
napadom,
Jöttek a tótok, olájok,
Sátoros cigányok,
Rothadt
kalapu taliánok,
Ocska gubernántok,
Botos
ispány,
Vicispány,
Sir a kis jány
Kis Isvány.
Ántom,
tántom, tafatántom,
Kilenc gallérom.
Egy tallérom.
Potya
gavallérom
Zabolai Zebulon.
Penészből pipa,
Csirizből
csutora,
Ködből dohányzacskó,
Vereben patkó,
Holdvilágból
bicska,
Cselő-csáló-muzsikáló málépulicka,
Kukuricaderce
perece,
Recece.
Szátok tátsátok,
Vakapátok
Bekapátok,
Varnyu
vigyázzon rátok!
Zimondom, zámondom
Mán mondom kimondom
Eszem
egy csepp se volt,
Pókhálóba kötöttem,
Szűröm sose volt,
Az
ujjába tettem,
Hálistennek elvesztettem.
Keljünk, énekeljünk
Tündérek, jó
tündérek.
Keljünk, énekeljünk
Zengjen gyenge mejjünk,
Örömöt
leheljünk,
Öröm ez az élet,
Tündérek.
Hajnalba, kacajjal
Tündérek, jó
tündérek.
Hajnalba, kacajjal,
Délbe boldog jajjal,
Este
szép sóhajjal,
Szunnyadozni térnek
Tündérek.
Alma, körte gyönge,
Tündérek, jó
tündérek,
Alma, körte gyönge,
Lágy szeder göröngye
Jó
nekünk kenyérnek
Tündérek.
Gyöngyláncot akasszunk,
Tündérek, jó
tündérek,
Gyöngyláncot akasszunk,
Harmatot fakasszunk,
Illatot
szakasszunk,
A virágok kérnek,
Tündérek.
Cimbalom a hanggal,
Tündérek, jó
tündérek,
Cimbalom a hanggal,
Színe az arannyal
Szárnyával
az angyal,
Ha összevesznének...
Tündérek.
Három pengőt kerestem,
Kerestem,
Tornyos
nyoszolyát vettem,
Majd mellássuk estére,
Estére
Ki ül az
ágy szélére,
A szőke vagy a barna,
A barna
Vagy a szívem
fájdalma.
Pirosító, bécsi rongy,
Ki használja
mind bolond
Hanem itt a rózsaviz
Utolsó ára három piz
Itt a
csipke, itt a szallag
Minden szép lány evvel ballag
Selem
bársony kanavász
Végeladás, nincs maradás!
Strimflikötő,
fakanál
Legolcsóbb Weisz Jakabnál!
Pipa, szappan,
gatyamadzag
Vásárolhat szegény, gazdag
Aki vesz annak lesz
Aki
nem vesz beteg lesz.
[Messzi messzi az a nagy hegy...]*
Messzi messzi az a nagy hegy sinai
Még
messzebbről jött elő a kinai.
Ez is magyar akar lenni,
Tiszta
búza kenyért enni.
Rácunk, tótunk, németünk,
olájunk,
Szegény Kina véled mit csináljunk!
Tikteket is itt
neveljünk
Nincs már nékünk arra helyünk
De jó magyar
kenyeret
Te is kaphatsz eleget.
Angyal vagy-é,
Ördög vagy-é,
Mutasd
ki a fogadat.
Ha angyal vagy, kis fogad van,
Ha ördög vagy,
nagy fogad van,
Angyal vagy,
Angyal vagy,
Angyal vagy.
Dubi dubi tánti,
Rakonczai
páti
Katonára mente
Tente baba tente
Tente baba tente
Tente
baba tente
Te csak szépen aludjál
Te csak mindig álmodjál.
Szomorú hétfő
Bánatos
kedd,
Boldogtalan szerda
Áldatlan csütörtök,
Áldott
péntek,
Szent szombat,
Dicséretes vasárnap.
Rózsa koszorunk lehullt már
Ifju
korunk elvirult már.
Mullat, táncol a mi lányunk,
Jó vagy
nekünk lágy diványunk.
Ifjuságunk elszökött és a mama
Csak
köt, köt, köt.
Fürge táncból már nem kérünk
Csendesen
fuj már a vérünk.
Nem kell nóta, fény és lárma.
Csak [:a
csönd] kell már ma.
Nevelünk jó katonát is
Gretykent,
Ketykent, Leonát is.
Bent is táncol négy vagy öt
A mama pedig
csak köt, köt, köt.
Szállj le madár, szállj le
A legalsó
ágra,
Hadd írjak levelet
Mind a két szárnyadra.
Apámnak,
anyámnak
Gyenge kis húgomnak
Vidd el madár, vidd el
Levelemet
vidd el
A tengeren is túl
Egy néhány mérfölddel.
Ott
tanálod őket
Keserű bánatban
Mindjárt megisméred
Szivök
busultában
Koppants az ablakon
Levelemet tedd le
Vagy pedig
akaszd fel
Az ablakkeresztre.
Ha kérdik, hogy vagyok
Mondjad
hogy rab vagyok
A jó isten tudja
Mikor szabadúlok.
Talán
szabadúlok
Húsvét ünnepére,
Ha Húsvétra nem, hát
Pünkösd
reggelére
Vagy megszabadúlok
Karácsony napjára
Vagy
megszabadúlok
Koporsóm zártára.
- Önk. pályadíjat nyert költői elbeszélés -
Szegény öreg asszonyt ismeri mindenki,
S,
ki ne sajnálná, nincs a faluban senki,
Jár-kél éjjel-nappal;
nyugta soha sincsen:
Régen elvette az ép eszét az Isten...
Régi, nehéz bánat emléke
kergeti:
Pihenni, nyugodni sohasem engedi...
Tévedező szemmel,
elborult lélekkel
Keresgél valakit, kit soha meg nem lel...
Néha-néha szegény öntudatra ébred,
S
felújitja újból a fájó emléket.
S, ha valaki ott van: ha valaki
kéri,
Történetét szépen elbeszéli néki...
Megsimitja kuszált, galambfehér haját,
S
elkezdi sóhajtva az ő régi baját:
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
"Igen, igen: igy volt... szerettük
mi egymást,
Akár a kis gerle a szerelmes társát...
Én is
szegény - ő is; de boldogan éltünk;
A dalos madárral dehogy
is cseréltünk!...
Három vármegyében nem volt olyan
legény,
Mint az én jegyesem, sem olyan lány, mint
én...
...Legalább úgy mondták!... Épp összeillettünk...
Eljött
a karácsony: egymáséi lettünk!...
Eljött a tavasz is: legeltetni kellett
S,
míg mezőn volt az uram, a nyáj mellett,
Hozzám járt az úrfi; az
uraság fia
...Árva életemnek átkos megrontója!...
Ajándékot hozott, valahányszor
eljött...
Mikor a nap lement; mikor a hold feljött...
Akár egy
kisasszonyt: dicsért, hogy szép vagyok!
Hogy, mint fényes
csillag, a szemem úgy ragyog!...
Váltig hajtogatta: "Szép juhászné,
lelkem!
Üdvöm, boldogságom magában megleltem!
Mint hervadó
füszál hajnal harmatára,
Úgy vágyom, úgy vágyom a maga csókjára!"
Oda vagyok, drága rubintom, gyémántom,
Ha
magának azt az éjfél-szemét látom!
Akarja: lehozom a csillagos
eget,
Csak vallja, csak mondja, hogy maga is szeret!...
"Látja" - mondta súgva
- "ha vélem eljönne,
Járna, mint egy dáma, suhogó
selyembe!
Aranyos hintóban, bársonyos ülésen...
Szép juhászné
lelkem, eljön-e hát vélem?!...
"Kiégne a szemem!... Nem megyek!...
Megszólnak...
Maradok, mint eddig, csak
parasztasszonynak!
Szeretem az uram! Nem kell maga nekem!
Menjen
el, hagyjon el! - ez volt feleletem!
"Miénk lesz a világ!" -
így szólott az úrfi -
"A pacsirta is csak nékünk fog
dalolni
Rózsabokros kertben, illatos hajnalon!...
Eljösz-e
hát vélem, gyönyörü angyalom?!...
Ne félj, ne aggódjál! Milyen szép lesz,
látod:
Te az én világom, én a te világod!...
Gyöngyvirágból
fogunk gyöngyharmatot inni!...
Senki nem volt, nem lesz olyan
boldog, mint mi!...
A te szavad lesz a templomi
harangom!
Eljössz-e hát vélem, gyönyörű galambom?!...
Magad
elég leszel, hogy üdvezült legyek!...
Ugy-e, ugy-e eljösz?!..."
Feleltem: "Elmegyek!..."
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
...Napszállatra értünk pesti
fogadóba.
...Annyi gyertya égett, mintha templom vóna!...
Húzták
a cigányok... mintha még hallanám!...
Reszketett a szivem száraz
fájok dalán...
Az a fényes szoba forgott
körülöttem!...
...Úgy megsirt a nóta!... Magam se
különben!..
...Hányszor eldaloltuk azt a nótát
otthon!...
Eszembe jutott a boldogtalan sorsom!...
...Összefolyt előttem az a fényes
szoba!
Sajgó fájdalommal visszavágytam, oda!...
Égette
testemet az a bársony, selyem!...
Úgy sajgott a szivem, s
könnyben ázott szemem!...
...Vissza, vissza innen!... Nyitva volt
az ablak:
Kiugrottam! Sokan utánam szaladtak...
Nem láttak
meg; én meg: előre! előre!
Vissza, vissza arra a messze
mezőre!...
Szúró tövis megszúrt: seb lett a
lábamon;
...Jobban megsebezte szivem a fájdalom!
Leszakadt
rólam a drága cifra ruha,
De csak vánszorogtam vissza, oda...
oda...
Mit bántam én, hogyha megöl is az
uram,
Csak már ott lehetnék! otthon, a faluban!
Szép palota
helyett rongyos kicsi házban,
Gazdag bánat helyett szegény
boldogságban!...
...Látszott már, itt volt már az ismerős
berek:
Szomorún fogadtak szomorú emberek!...
Rosszat
sejditettem... "Hol az uram, mondják!"
"Elment
bánatában nagyon messze..." - mondták
...Azt mondták, hogy meghalt: elvitte a
Tisza...
Hogy ne is várjam, hisz nem jöhet már vissza!...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
...Pedig nem hagyott el!... Itt van
mindig velem!
Megjelent előttem mindenik éjjelen!!...
..De
nappal nem látom: bújdosik előlem...
Hol lehet?!... Nem látták?!
Megyek már: keresem...
Meghalt szabadsága a magyar hazának.
Mi
kergette sirba? Árúlás, gyalázat!...
Csendes lett a kuruc, vagy
bújdosó vándor...
Hejh Károlyi Sándor, hajh Károlyi Sándor!...
Tárogató hangja nem zeng
viadalra;
Tárogató hangja a hazát siratja!...
A vesztett
hazát, a vesztett szabadságot!
Siratja az elmúlt szép
kurucvilágot!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Bánatos alkonyat borúl le a tájra,
Mint
a gyászos özvegy hitvese hantjára...
Setétül az ég, mint bújdosók
reménye...
Csak itt-ott virraszt egy bágyadt csillag fénye...
Miért szomorú a csillag is az
égen?...
Rákóczi, Rákóczi bújdosásba mégyen...
A szabadság
napja alkonyodni indúl...
A bújdosók szive úgy sajog a kintúl!...
...Itt állnak, a honnak határszélén,
akik
Bújdosó útjára Rákóczit követik.
Egy lépés a határ... s
oly nehéz átlépni!...
...Mintha a szivüket kellene kitépni!...
A tájat alkonyat fátyola takarja,
De
csak néznek, néznek visszafelé, arra...
S, amint néznek-néznek:
szivük jobban sajog,
S szemükben a bánat igazgyöngye ragyog.
"Ne sirjunk, kurucok!" -
szól most a fejdelem,
S valami vizcseppet töröl le
hirtelen...
"Elhagyott hazánkba visszajövünk még mi
Haddal,
diadallal! Remélni, remélni!
Villámló kardjaink egyszer
megmutatják:
Elüzzük a magyar huhogó kuvikját!
...El azt az
átkozott kétfejü madarat!...
S igaz ügyünk dicső diadalmat arat!
Megbámul még minket büszke Európa,
Ha
a viadalnak lobog lobogója,
S diadalra zeng a tárogató szava,
S
boldog lesz a magyar, szabad lesz a haza!"
S boldogan ismétli bújdosók
ajaka:
"Boldog lesz a magyar, szabad lesz a haza!..."
"Ha most ránk borúlt a fekete
éjszaka,
Megvirrad még nekünk: megvirrad valaha!
Fényes
virradásra ébredünk még itten:
Nem hagy el minket az igazságos
isten!"
- Utánna kiáltják
fellelkesedetten:
"Nem hagy el minket az igazságos
Isten!...
Ég felé terjed a bújdosóknak karja,
S a csendes
hüvelyben megcsendül a szablya...
Rákóczihoz fordúl és szól a hű
Mikes:
"Válni a hazától igaz: keservetes...
De elmegyünk
véled, de követünk téged;
Száz életünk volna: odaadnók érted!!
Együtt borúlt reánk a gyászos
alkonyat:
Együtt ragyogjon ránk a fényes virradat!...
Vészben
zivatarban: nem hagyunk el soha,
Bújdosó kurucok ragyogó
csillaga!..."
...A hold már álmodja ezüstös álmait...
A
nyergelt paripa nyihog, kapál, nyerit...
Leborúlnak búsan a haza földjére,
S
egy maroknyi port rejt mind a kebelébe...
...Jó lesz majd odakinn
emlékezni róla,
Vagy jó lesz vánkosúl majd a koporsóba...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
...Hiába, hiába!... Nem jött vissza
soha
Bújdosó kurucok ragyogó csillaga!...
Még csak a hamvait
sem hozatta haza
Nagy Törökországból a hálátlan haza...
...Nem tudjuk, a jövő ködébe mit
takar...
...De, hogyha még egyszer talpra áll a magyar,
Ha a
szabadságért küzdeni kellene:
Ott lesz, ott lesz velünk Rákóczi
szelleme!...
Kidűlt-bedűlt, rongyos hortobágyi
csárda,
Csárda előtt búsúl ősz-öreg gazdája...
Darulábas ágas:
nekiveti hátát,
Onnan bámulja a Hortobágy pusztáját...
Csak nézi, csak nézi... oly merően,
mintha
Valami különös dolgokat láthatna...
Pedig oly egyhangu,
unalmas a puszta!...
Vak dühében a szél a porfelhőt fújja...
...Szél-fújta porfelhő kavarog...
alakúl...
Csak nézi az öreg... látja káprázatúl...
Lobogós
ingujjak... dübörgő lovakkal:
Bogár Imre robog barna betyárokkal.
Csárda előtt megáll a robogó
csapat;
Ágashoz kötik a táncoló lovakat.
Bogár Imre bemegy cserepes csárdába,
A
barna betyárok bemennek utána.
Hangos lesz a csárda: Bogár Imre
mulat;
Szikrázik szemében keserves indulat!...
Üveggel az asztal telistele rakva,
Ott
sürgölődik a csapláros magzatja,
Hortobágyi puszta legszebb
virágszála;
Minden szegény legény bolondúl utána!
Hiába szeretik a szegény legények:
Bogár
Imre birja szerelmét szivének.
Csak Bogár Imrének mosolyog
szemébe,
Csak néki űl most is kináló ölébe.
Előkerűl végre a fekete cigány,
Táncol
a vonó az újjongó muzsikán!
Táncol Bogár Imre újjongó
kedviben,
Rakja rózsájával a csárdást sebtiben!
...Egyszerre szomorú nótát kezd a
cigány:
Reszket a vonója a siró muzsikán...
Nem várja, hogy
mondják. Tudja, hogy ezt így kell...
S hogy játszik a vonó a
betyár lélekkel!...
Nem fáradt a betyár, mégis
abbahagyja:
Búsan leborúl a recsegő asztalra...
Mint a
muzsikában, sír benne a lélek!...
S bólintgat fejével: "Hejh,
te betyár élet!..."
Nyeritnek a lovak... "Jönnek a
zsandárok!"
Nyeregbe pattannak a barna betyárok...
Elnyeli
őket a puszta messzesége -
Néz a lány utánuk, s könny gyűl
a szemébe.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Leül a porfelhő elnyugtán a
szélnek:
Felébred az öreg; álmából felébred.
Előtör melléből
fáradt sóhajtása,
S dünnyögve befordúl az üres csárdába...
- Az ötvenes évek kesergője -
Zöld erdőben, zöld bokorba
Fészket
rakott a pacsirta.
Fészket rakott, ott zokogja:
- A
bokor is bólongatja -
"Kossuth Lajos gyere haza!"
Leesett a hó az ágra,
Nem dalol rajt'
a madárka!...
Szegény, árva ez a haza:
Nincsen, aki
vigasztalja -
"Kossuth Lajos gyere haza!"
Erdőszélen sir a vihar...
Hajh, utánad
sír a magyar!
Nem hallod, hogy sír a szava?
Nem érted, mi a
panasza?!
"Kossuth Lajos gyere haza!"
Most is olyan szép a róna:
Arany
kalász ringatója...
...De nem hallik rajta dana:
Mit ér
kalász, ha nincs haza?!...
"Kossuth Lajos gyere haza!"
Hej, azóta!... Hej azóta
Nem szól már
a régi nóta!
A cigány is búsan húzza...
Búsan húzza, mert azt
húzza:
"Kossuth Lajos gyere haza!"
...Melegebben süt majd a nap...
A
virág is szebben fakad!...
A szép rónán szól a dana!...
S
szabad lesz a szegény haza:
"Kossuth Lajos gyere haza!"
Trikolort lengetnek tavaszi
fuvalmak:
Legszentebb ünnepét üljük a magyarnak.
Ünnepelő
köntös; ünnepelő arcok:
Feledjük egy napra a köznapi
harcot.
Március illata keblünket átjárja,
S fellobog bennünk a
lelkesedés lángja.
Tudjunk lelkesedni Március
idusán!
Tudjunk lelkesedni a fenséges tusán,
Amikor rabláncát
lerázta a magyar,
Mint ahogy a lombot lerázza a vihar!...
Kossuth
és Petőfi legyen ideáltok!
A hazát szeretni tőlük tanuljátok!
Márciusi ifjak!... Pompázva ragyogván
A
mi dicsőségünk aranykoronáján,
Drágakövek ők! Ó, őket
kövessétek!
Az ő honszerelmük áradjon belétek!
Mind, amit
akartak és mind, amit tettek:
Örök dicsősége a magyar nemzetnek!
És becsüljétek meg Március idusát!...
Te
nagy nap! Láttad a magyar Tyrteusát!
Te láttad a népet
összeölelkezve,
Mint emelte jobbját a szent "Esküszünk"-re!
Te
láttad a magyart igazán magyarnak!
Légy örök emlékü, ó te dicső,
nagy nap!
És milyen harc volt az! Szentséges és
dicső!
Mintha maga Árpád robogott vón' elő
Párducos
ősökkel új honfoglalásra!...
Mintha csattogott vón' ujra
Botond bárdja!
...Hunyadi, Rákóci mintha ott vitt volna
Abban
a tusában, akkor: negyvennyolcba!...
Nézzetek vissza az ezeréves multra:
Honát
így szeretni melyik nemzet tudta?
Ó, amelyik nemzet honát így
szerette:
Nem dőlhet, nem dől az setét enyészetre!
Legyetek
méltók egy ilyen ezerévre!
Legyetek méltók a "régi
dicsőségre!"
...Jövőnket elfedi sűrű, sötét fátyol,
De
mi látjuk: nekünk két csillag világol!
Világol az eszme,
mely akkor született,
S világol a hit, hogy a
fellegek felett
Erős Isten nyujtja védő karját felénk,
És
megsegit minket, kik annyit szenvedénk...
...Látjuk a jövőt: a haza nagy, dicső
lesz
Míg a magyar él és honszerelmet érez!...
...Szolgáljuk a
hazát tudással, munkával!
Nemcsak acéllal, de erényeink
által
Is naggyá tehetjük! Igy is nyerünk babért!
Fel, fel
magyar ifjak! Fel: élni a honért!...
Rézit szerette egy szegény zsidó
legény:
Bámúlt rajongással hollóhaján, szemén.
A biró fia is szerette a Rézit:
Keblének
ringását, vállának fehérit...
Rézi nem szerette a birónak fiát,
De
szerette szivből szegény hű Mózsiját.
Mózsi vásárra ment a szomszéd
faluba:
Országútján leste a birónak fia...
"Gyere hozzám, Rézi: Mózsi nem jön
vissza:
Piros vérit barna országút beitta..."
Rámered a Rézi... csak nézi, csak
nézi...
Száz kés szúrja szivét, úgy érzi, úgy érzi...
"Kend tette?!..." "Én
tettem! Tudom nem szeretted:
Ne ólálkodjék hát szüntelen
melletted!
Most már nem lesz, aki lesködjék
utánam,
Nem lesz már szerető szivemnek utában..."
"Jól tette kend! Hiszen - én
nem is szerettem!...
Kendé az én szivem, kendé az én lelkem!...
Jöjjön el estére: kiskapumba
várom!"
"Eljövök, eljövök, rubintos virágom!..."
Reggelre, reggelre rácsos kis
kapuba
Halva találtatott a birónak fia...
A sakternak kése volt szivébe
mártva:
"Halál a sakterra, a Rézi apjára!"
Suttogott a falu: "A zsidók, a
zsidók!...
Kellett a vér!... Üssük agyon mind a zsidót;...
...Üvöltött a falu: A zsidók! a zsidók!
S
agyon akart ütni valamennyi zsidót!
Kendőt borit Rézi szétzilált hajára,
S
felmegy a biróhoz, a faluházára.
"Nem apám a gyilkos és nem is a
zsidók.
Minek is bántanák a sok szegény zsidót?
Minek is bántanák ártatlanul őket?...
Égő
gyülöletből én öltem meg őtet!
Akit én szerettem, ki engem
szeretett,
Megleste, megölte az országút mellett...
...Nekem megvallotta. Én meg
odacsaltam,
Ott vártam éjféltájt kiskapumba halkan.
Kebelembe rejtém az apámnak kését,
S
olvastam alatta a szivem verését...
Odajött... Átölelt... Néztem a
kezére:
Rajta piroslott még szegény Mózsi vére...
Ott láttam előttem Mózsi véres arcát...
S
megállitottam a szive dobogását!...
...Csukjatok engemet tömlöc
setétjébe,
Setét tömlöcnek is a legfenekére!...
Ott hervadjak el, mint egy letépett
rózsa!...
...Hejh, ha a világon szerelem nem vóna!...
Pajtás!... Nem pajtás: barátom vagy!
Ó,
a barát ma ritkaság.
Te ritkaság ritkasága:
Ti tiszta,
önzetlen barát!
Az élet tenger... és habok mi.
S a
vihar, jaj de messze hányt!
Igy kell, egymástól messze,
járnunk
Az életet, az óceánt...
Bizony barátom, kín az élet!
-
Tapasztalásból mondhatom -
Sokat szenvedtem én már, bár
csak
Tizenhét év van vállamon...
Az élet: egy tövises rózsa,
És nékem:
rózsátlan tövis...
Sokak szivét sebezte már meg,
Megsebzé az
enyémet is...
Mint a szarvasnak új agancsot
Nevel
minden év a fején:
A homlokomra ráncot vésett
Egy-egy keserves
élemény...
Ne gondold, hogy szerelmi bú
bánt!
Szerelmes nem voltam soha...
(Úgy-e ritkaság ilyen
korban?)
De a sorsom, hejh mostoha!
Nem hittem volna én a sorstól,
Hogy
ily csúnyán bánjék velem,
Hogy ilyen hamar megmérgezze
Ártatlan,
ifjú életem!...
Megannyi fényes gyermekálmom:
Rongyos
valóra vetkőzött...
S lekopott a lelkem zománca
A sivár
emberek között...
Ami reményem volt, letört mind,
Mint a
dércsipte rózsaszál...
Mint mezei bimbó, mit a pór
A fűvel
együtt lekaszál...
Én istenem, mi lesz belőlem,
Amig a
sirhoz érek el!...
Tavasz van és virágok hullnak:
Virág nélkül
van e kebel!...
De óh, hová kalandozék el!...
Ma már
nem irok levelet!...
Bocsáss meg, ha a levél helyett
Egy
fájdalmas húrt pengetek!
...Mert ó, barátom: kin az
élet!
Tapasztalásból mondhatom!
Sokat szenvedtem én már, bár
csak
Tizenhét év van vállamon!...
Halálán van már a nagybeteg
természet.
Úgy megszomorodom, hogyha széjjelnézek...
Mint
akasztott ember az akasztófáról,
Sárga levél úgy csüng a száradó
fáról...
Végtére leszakad; letépi a hóhér...
Szomorú hóhérja:
a sóhajtozó szél...
Elszálltak az erdő zengő
dalnokai,
Bánatölő daluk nem lehet hallani...
Pacsirtakiséret
nélkül jön a hajnal,
Alkonyatkor szántó nem mén haza dallal...
S
búsan mennek, mint egy temetési menet,
Fejünk felett tovább a
siró fellegek.
Harkály kalapál a szomorú vadonban,
A
szivem is olyan szomorúan dobban...
Virág nem illatoz letarolt
ligetben:
A szivem is olyan ijesztőn kietlen,
S olyan üres!...
Azaz, hogy csak üres lenne,
Ha keservvel, kinnal nem volna
megtelve.
Hullanak reményim hulló levelekkel...
De
zöld lesz az erdő zengő kikelettel!
Susog a szellővel lágyan a fa
lombja,
Boldogan búg majd a bokor vadgalambja.
Hát az én
lelkemnek lesz-e kikelete?
Zöldűl-e reményim zörögő levele?...
Tárogatón hallék régi, avúlt nótát...
-
Mintha még hallanám -
S megfájúlt a szivem, könnyes lett a
szemem
A nóta dallamán...
S éreztem egy vágyat; lángolót és
fájót:
- Mintha még érzeném -
Miért nem ragyogsz
fel, te régi, dicső nap
A magyarnak egén?!
Mikor anyámnak egy versem
felolvasom:
Kedves fia versén boldog szegény nagyon!
Úgy
érzem, ha rám süt a szeme sugára:
Én vagyok a világ első
poétája!...
S, ha felolvasását versemnek elvégzem:
Megölel,
megcsókol, s könny ragyog szemében...
Mikor apámnak egy versem
felolvasom:
Kedves fia versén - rázza fejét nagyon!
Fia
verseire dehogy lenne büszke!
Többet ér néki egy pipa dohány
füstje.
Elvégzem. Rám kiált: "Elmenj, semmiházi!
Majd
adok én néked, verseket firkálni!..."
I.
Nem kell nékem tükör:
Már minek is
kéne?
Belenézek a rózsámnak
Ragyogó szemébe!
Ha tükörbe nézek,
Csak képemet
látom;
Rózsám ragyogó szemében:
Üdvöm, boldogságom!
II.
Most futott le egy szép csillag az
égen,
Lefutottál az egemről már régen!
Esztendeje, hogy
elhagytál engemet,
Esztendeje nem lelem a kedvemet,
Nem lelem
a kedvemet!
...Maradt még vagy miljom csillag az
égen!
Nem te vagy a legszebb lány a megyében!
Elszeretek egy
másikat magamnak:
Azt hivom majd ragyogó csillagomnak,
Ragyogó
csillagomnak!
III.
Megbánod még azt ezerszer,
Amit tettél
a szivemmel!
Amit tettél: hűtlen lettél;
Hűtlen lettél: mást
szerettél!...
Ölelésed mért ámitott?
Csalfa szemed
mért csábitott?
Mézes ajkad mért hazudott?
Szivem szeretni
mért tudott?...
Hol a vonód, cigány? Húzzad!
A
legeslegszomorúbbat!
Húzd! a könnyem megeredjen!
Húzd! a
szivem megrepedjen!...
...Édes anyám, ne vigasztalj:
Nem
gyógyúlok én meg azzal!
Fáj a szivem: meg se gyógyúl,
Csak a
sirtúl, koporsótúl!...
IV.
Lehull a fa levele:
Lefújja az ősz
szele!
Szegény szivem szomorú:
Szomoritja setét bú,
Setét
bú!...
Szivem bántja a bánat,
Mert szerettem
babámat.
Hej, de ő mást szeretett,
Árván hagyta
szivemet,
Szivemet!...
Hányszor mondtad: hű leszel!
Igaz
szerető leszel!...
Hamis voltál, hamis vagy,
Csalfa voltál, az
is vagy,
Az is vagy!
Már azóta más szeret:
Másnak adtad a
szivedet!...
Ne félj: meg nem átkozlak,
Csak mindétig
siratlak,
Siratlak!...
Jobb volna tán a sirban!...
Temetőben
sok sir van...
De tán lesz még egy verem,
Hol magam
kipihenem,
Pihenem!...
V.
Belepte a fehér hó a tájat.
A szivemet
fekete búbánat...
A vetésnek jó
Az a fehér hó...
...Nekem
is jó az a bánat, mert hiszen
Temetőbe, sirba hamar
elviszen!...
Barna kis lány: érted fáj a szivem!
Barna kis
lány: szerettelek hiven!
De te sohasem
Hittél énnekem!
Hogy
elhagytál, majd ha egyszer megbánod:
A siromra ültess majd egy
virágot!...
Kéklő Kárpátok közt - ott van
szülőföldem.
Ott mosolygott az ég először fölöttem!...
Kis
hajlékunk ott áll, fákkal körülvéve.
... Nem tudom, mi búsat
susoghatnak véle?!...
Bús lehet, mert hullton-hull a könny
arcukról:
Nádak az ereszről... levelek a lombról...
Hol űztem, kergettem a pillangót
vágyva,
Hol vadásztam a fán fészkelő madárra,
Ahol
turkálgattam élettermő földben,
Ahol szenderegtem vadvirágos
völgyben:
Mikor látlak újra, szülőföldem, téged?!
Virúló
völgyedet, nyájas hegytetődet?!...
És ha a játékból megtértem estére,
Hogy
ölelt: kapott fel jó anyám keblére!
Milyen boldog volt, ha
mosolygott az ajkam!
Csüggött szelid lelke jóságával rajtam!
Ó,
ha tudta volna, hogy a vidám gyermek
Mennyit küzködik majd és
mennyit nem szenved!...
Hát a régi, apró pajtásokat hova,
Merre
űzte, verte a sorsnak ostora?!
Épitettük várunk a játszó
homokra...
Aztán elszéledtünk... ki erre, ki arra!
...áll-e
még nálatok vára a reménynek?
Az enyém? -
leomlott... romja maradt még meg!
Élsz-e még, te vén fa, melynek hűs
tövében
Szép tündérregékről álmodoztam -
ébren?
Folydogálsz-e csermely, mely csobogva, csacskán
Nevettél
a némán mélázó fiucskán?...
Virúlsz-e még, te domb, melynek
tetejébe
Bámúltam estenden húnyó nap szemébe?...
Elhajtott az élet titőletek messze!
Anyai
karokból sivár idegenbe!
De ha az életben rám borúl a
bú-baj,
Panaszos lelkemből oda száll egy sóhaj...
Elkalandoz
lelkem boldogabb időkön,
S vigaszt lel a völgyben, nyájas
hegytetőkön.
Isten kegyelméhez
Küld fohászt az
ember.
Istenek hatalmát
Zúgja a mély tenger.
Istennek
haragja:
Dörgése a mennynek;
Istennek szépsége:
Bűbájos
természet.
Isten pillantása:
Villám villanása.
Isten
jóságának
Nincs e földön mása.
Istennek szerelme:
A szép
csillagos ég...
Istennek nagysága:
Az egész mindenség!...
Rózsa az élet:
Szíjjuk a
mézet
Szirmairúl!
...Szíjjuk a mézet:
Rózsa az élet -
S
a rózsa: lehull!...
...És szólt egy ember: "Én
hatalmasabb
Vagyok mindenkinél! Darab
Szinházban nélkülem nem
adható.
S fejét meghajtja nékem a bakó!...
A hadseregnek is
parancsolok:
Szómat fogadják a tábornokok,
És tőlem függ
miniszterek nyaka!
S előttem reszket a király maga!...
"Hajtsd
meg fejed!" ha hangzik ajkaimrúl,
Fenséges feje mindjárt
lekonyúl!...
És éles gyilkom játszik a fejével!..."
S
megrőkönyödve ugrándoznak széjjel,
Kik hallgaták; mindnyájuk vére
fagy!
"Hah rendőr! rendőr! - Anarkista vagy!"
Tolong
a nép; a rendőrkard ragyog...
"Nem!" - szólt az
ember - "én borbély vagyok!"
Milyen vidám, mosolygó minden!...
A
földön élet, kedv honol;
Csak én vagyok kedvetlen itt lenn,
Csak
én vagyok beteg, komor...
Csicserg a fecske... és a
léget
Pacsirta-ének szántja át...
...S én fonnyadó tüdővel
szivom
Nyiló virágok illatát.
Az ifjú vesz vándorbotot
És indúl
messzi vándorútra.
...Az apa szól: "Hozz vissza
hirt, nevet."
...Az ara szól: "Hozd vissza
szivedet."
...Az anya nem szól... ráborúlva,
Kesergő
szóval csak zokog...
Utcasarkon árva kis lány
Kék ibolyát
árul.
Erőltetett mosoly sir le
Halavány arcárul...
Kis kezei merevedve
Szoritják a
csokrot,
Melyért ő ma, jó hajnalba,
Bejárt ezer bokrot.
Oly csenden kinálgatja:
"Parancsolni
tessék!"
- Vegyétek meg virágjait,
Uracskák,
hölgyecskék!...
Nekem ne is daloljatok,
Csalogány,
fülemile!
Szegény szivem felviditni
Úgy se birja semmise!
Mint az éjhez a setétség,
Temetőhöz
sirhalom,
Úgy hozzánőtt szivemhez a
Szomorúság, fájdalom!...
A MEZŐTÚRI
PÉNZHAMISÍTÓ BANDA
vagy
A
mezőtúri hamis ötkoronások
A sok pesti újság mindennap tudatja,
Itt
is, ott is egy pénzhamisító banda.
Csupa hamisítás ez az egész
világ,
Működik a rém sok akasztófa-virág.
Alig csukták még be Takács Zoltán
urat,
Már csinálták a szép ötkoronásokat.
Sok pénz gyártódott
már Mezőtúr városba
Mégis szegény maradt annyi sok lakosa.
Jó híre megy Turnak az egész
országban
Régóta ül Takács Zoltán a fogházban.
Akkor Turon
százas bankók csinálódtak,
De most nem csináltak ilyen nagy
bankókat.
A turi határban lakott Sepsi Gábor
Soha
ki nem fogyott házából a jó bor.
Tanyai lakásán volt ott minden
bőven
Ó bor, új szalonna jó és rossz időben.
Senki nem gondolta okát a nagy
módnak.
Hej, de csak vége lett minden földi jónak,
Két
cvikkeres úr járt mindig a házába,
Még éjfélután is égett ott a
lámpa.
Itt csinálták a szép ötkoronásokat
No
de elég ennyi, ne beszéljünk sokat.
Hogy történt a dolog,
elmondom sorjába,
Tudom, mindenkinek eláll szeme-szája.
Volt Sepsi Gábornak egy jó
ismerőse
Patkós Mihály volt a becsületes neve.
Becsületes
neve, míg becsületes volt,
De a becsülete Fegyverneken megholt.
Ami dolgot Sepsi meg a két úr
csinált
Abba beavatták azt a Patkós Mihályt,
Patkós megvette
az ötkoronásokat,
Ötven forintért vett százötven hamisat.
Most vasárnap volt a fegyverneki
vásár
Gonosz Patkós Mihály most is ottan járkál.
Vett ott
mindenfélét, vett ott kocsit, lovat
S fizetett csupa rossz
ötkoronásokat.
A "jó vásár" után mézest
akart venni
A kis gyermekeknek vásárfiát vinni.
"Jó
napot adj Isten! Hogy méri a mézest?
Különben csak adjon,
akármennyiért lesz."
Ledobott kevélyen egy rossz ötkoronást
De
az asszonynak ez szemet szurt már mindjárt.
Várjon csak egy
kicsit, elváltani viszem,
(No mostan Patkós, kend megjárja, azt
hiszem.)
Visszajött az asszony, két csendőr is
véle,
Egyik csendőr Patkóst mindjárt nyakon csipte.
Olyan
Patkós mintha most meszelték vón be,
Kivül is meghallik, ugy
dobog a szive.
Kutya van a kertben, nem jó a kend
pénze
Nincs szélén felirás, nincsen rajta, nézze
Ráirva:
"Bizalmam az ősi erényben"
Most letartóztatjuk a
király nevében.
Szegény Patkós Mihály
himezett-hámozott.
Utóvégre mégis mindent csak bevallott.
Mennek
a csendőrök a turi határba
Mennek Sepsihez a cserepes tanyába.
Keresik mindenütt, keresik a gépet,
Tűvé
teszik érte az egész vidéket.
Keresik padláson, keresik
pincében,
Keresik az ólban, keresik a szinben.
Lehántják a falról a sok
vakolatot,
Felfeszitik érte az egész padlatot.
Ugy vallatták
Sepsit, nehéz vasba verték,
Pénzcsináló gépét de seholse lelték.
S hogy az egyik csendőr a ház vége
mellett
A nagy kazal előtt keresgélve elment,
Hozzá
dörgölőzött csak ugy véletlenül,
S nini, uramfia! mindakettő
elhül.
Egy pár ötkoronás hullt ki a
kazalból,
Mindjárt kihozták a vasvillát az ólból.
Széthányták
a kazlat, benne volt a gép is,
Elvitték a gépet, elvitték a pénzt
is.
Sepsit és Patkóst megkötötték
egymáshoz
Ugy vitték kedden a járásbirósághoz,
Amint a betonon
igy végigsétáltak,
Szomorúan nézték az új gázlámpákat...
Nem hallani semmit a két pesti
urról
Elvitték az irhát tán örökre Turról.
Elvitték, mielőtt
megcsiphették őket,
Most már csak keresik a gonosztevőket.
Önhöz fordulok most doktor Takács
Zoltán
Hogyha a börtönben ön unatkozik tán,
Felviszik őket is
szegény Patkósékat,
Hármasban talán csak nem unják magokat.
Kecskeméthy
Győző
vagy
A
budapesti óriási sikkasztás
Szegény Magyarország, de sajnállak
téged,
Meg is hamisítják, el is lopják pénzed.
Kevesebb lesz
evvel, de több lesz amavval,
Egyik is, másik is, mindakettő nagy
baj.
Kecskeméthy Győző jól csinálta
dolgát
Ellopta a sok pénzt s elvitte az irhát,
Mint Falkai
László, ő nem levelezett
Ugy elszökött, azt sem mondta:
befellegzett.
Adóhivatalnál volt ő hivatalnok
Hosszúra
nyúlnak most miatta az arcok,
Őróla beszél most szegény s
előkelő
Őróla beszél most minden járókelő.
Jövőt, becsületet ő szegre akasztott,
S
a pénztárból egy félmilliót sikkasztott.
Hej, pedig lett volna
szép jövője neki
Egész Budapesten nagy volt becsületi.
Évi fizetése csak ötszáz forint volt
S
abból a kis pénzből éjjel-nappal lumpolt.
Jó idő óta már az
adófizetők
Adójuk sikkasztó zsebébe fizeték.
Delet húznak épen Pestnek sok
tornyába
Félmilliót pakolt úti táskájába.
"Áldjon meg az
Isten ti bájos kaszirnők!
Viszem magammal a félmillió pengőt."
Még ily sikkasztásra nem emlékszik
senki
Mikor meghallotta, elbámult mindenki.
Amit a sok szegény
véres verejtékkel
Összegyüjtött, azt mind ő sikkasztotta el.
Jaj de sok szegénynek vitték el
párnáját
Hogy a sikkasztóknak tömjék meg tárcáját.
Nyögve
dolgozik sok szegény ember s asszony,
Hogy a sikkasztó úr többet
sikkaszthasson.
Még ilyen ügyesen nem sikkasztott
senki,
Egész nyugodtan egy fiakkert bérelt ki
S a
hivatalszolgát maga mellé vette
Budapestet Győző ravaszul
rászedte.
Megállította egy üzletnél a kocsit
S a
szolgát szivarért beküldte egy kicsit.
Míg a szolga bent volt,
vasúthoz hajtatott
S a szép fővárosból szépen elrobogott.
Csinált a szökése oly iszonyú
kravált,
Rikkancs "újság" helyett "friss
süteményt" kiált.
A biciklisták is sikkasztót kergetnek,
De
fütyül már Győző egész Budapestnek.
Szalad a sok sürgöny az egész világba
De
nincs Kecskeméthy seholsem, hiába!
Ez is látta, az is - az
ott, ez meg emitt
De mégse fogták el a gaz Kecskeméthyt.
Rendőrök az utcán lámpással
járkálnak
Kecskeméthy úrra hátha rátalálnak.
Pár ártatlan urat
mindjárt el is fogtak
De Kecskeméthyre még rá nem akadtak.
Legjobban búsulnak suszterek és
szabók
Legjobban siratják ők a félmilliót.
Sok váltó és számla
kiált fel az égre,
Halált kérve a gaz sikkasztó fejére.
Hiába keresik Kecskeméthy
Győzőt,
Kijátszotta ő a tengersok üldözőt.
Nevetséges neki ez
az egész hűhó
És Budapest sóhajt: szervusz félmillió!
Milyen szép, milyen üde minden!
A lég
oly édes, balzsamos!
S köröskörül a sűrű fenyves
Pacsirtaszótól
dallamos.
Sötét fenyők tövén mosolygó
Virágok
nyitják kelyheik.
Az Uristennek édenkertje
Nem lehetett szebb,
mint ez itt!
...És a fent szálló pacsirtával
A zene
lent versenyt zeneg...
...És csak köhögnek, csak
köhögnek
Szomoru, sápadt emberek...
Lajosnap itt van! Minden honfi
Szivébe
megrezdül egy hur: -
Egy "Lajos"-t meg
kell ünnepelni!
És ünnepel paraszt, s az úr! -
Megülni
ünnepét a névnek,
Mely éltető eszmévé finomult,
Városunknak
apraja nagyja
Néhi erdőnkbe vonult.
Fényes vasárnap
délutánján
Ide vonult ki nagy tömeg,
(Mit erdőnek azért
neveznek,
Mivel fák benne nincsenek!)
No, de volt jókedv, -
és ez a fő -
És volt ünnepi hangulat,
S Balázs ujjai
közt a hurok
Hallatták édes hangjukat.
Tornyait, helyiérdekű
költőnket
Is ott látám a nyüzsgő nép között,
Ki Kossuth
Lajos tiszteletére
Ferencz József kabátba
öltözött!...
Meglátszék a népünnepélyen,
Hogy olyan jó termés
vala:
Vidám derüt sugárza népünk
Naptól barnult arculata,
És
folyt a bor, sör, mint a pletyka
Vén asszonyoknak ajakán,
És a
honért fellelkesedtünk
Grimm A és Társa italán! - .....
És,
míg a hosszu asztaloknál
Ürült pohárra a pohár,
Odább a hüvös
sátorokban
Táncra perdült sok fürge pár.
"Panem et
circensem!" kiálta
Róma a nyomor
közepett...
...Ennünk-innunk volt, most már egy kis
Látványosság
következett!
Láttunk reménydus csemetéket
Ügyesen futni; jól
teszik:
Ha majd katona sorba jutnak,
S harcba mennek: -
hasznát veszik!...
S aztán láttuk, hogy zsákban futnak,
S
eközben felbukott nehány...
.....Zsákbanfutás az életünk
is:
S pályáján kidől, jaj, de hány!.....
S aztán láttuk, hogy
ettek zsemlét,
- Azaz csak ették volna - ők,
De a
zsemle - nagy fán terem, hej,
S nyujtózkodának az
evők....
És végül láttunk versenyezve
Sok jó étvágyu kis
legényt:
Jobb ügyhöz méltó buzgalommal
Falták a lekváros
lepényt!.....
S, amikor a verőfényes nap
Mosolygó szép estére
vált,
Egyik ügyes Kere-ke-skedőnk
A csillagokkal
konkurrált!.....
Vacsora is volt; hazafias:
A Zsuzsi főzte
paprikás!
S még soká hangzék a hazáért
Álmodás és -
kurjongatás!...
Megizented... s mi, ifjak,
aggok,
Mindnyájan harcba indulánk.
S szent áhitattal rád
felnézve,
Kiáltottuk: Kossuth apánk!...
...Midőn kibujdosál a honból,
Setét
felhő borúla ránk...
S azt mondta minden sóhajtásunk:
Gyere
haza, Kossuth apánk!...
...Hazajöttél... szemed lehúnyva,
Mely
féltő gonddal néze ránk...
S koporsódon sirtunk, mi
árvák:
Meghalt, meghalt Kossuth apánk!...
...Nem! nem haltál meg! - minden
magyar
Szivében élsz, lent és felül...
S a neved világít
előttünk
Fennlobogó szövétnekül!...
A pásztor, tüzénél merengve,
Dallal
köszönti nevedet,
S a róna csillagos magányán
Ábrándjaiba
szövöget...
Nem, nem haltál meg! Szent
emléked
Sugárzik szerte, mint a nap!
Sóhajt, ha rád gondol, a
szántó,
S imájába foglal a pap...
Nem, nem haltál meg! dicső lelked
Hű
nemzetedben él tovább...
S miért küzdél, magasra tartjuk
A
szabadság szent zászlaját.
Örökké él a szent szabadság,
Melyért
annyi vért hullatánk,
S, ki a szabadságot jelented,
Örökké
élsz, Kossuth apánk!...
Hajdúszoboszló 1902. szept. 17.
Tisztelt Szerkesztő
Úr!
E
sorok írója
Élete napjait most a pusztán rójja;
De nem ugy,
mint otthon, élete unt képpel!
Arca fehér egén rózsaszín nap kél
fel.
Feltartom a fejem, ruganyos a léptem,
S szabadon lélekzem
a pusztai légben.
Igaz, ősszel jöttem: pacsirtát nem hallok,
S
kopaszak a fák is, nincsen levél rajtok.
Ugy állnak itt busan s
néznek a távolba...
Mintha bólintásuk egy-egy sóhaj volna...
A
kék égen barna felhő borong által...
Megtelik a lelkem
melankoliával...
Nézek a szomoru pusztán messze-messze...
S
addig nézek, amíg könny gyül a szemembe...
Ej! most veszem észre:
lantom megint nyafog!
De hiába, én már mindig ilyen
vagyok!...
Nincsen semmi bajom! Ennem-innom bőven,
És
megsüvegel a béres elmenőben.
Ujjával megböki fején a kalapot,
S
komoly képpel kiván "szerencsés jónapot."
Jobban
esik, mintha kalapját lerántva,
Szemembe hazudná, hogy
alázszolgája!
Minek a magyarnak e köszönés forma?
Szabad akar
lenni s hirdeti, hogy szolga?!
Szeretem én nagyon ezt a józan
népet!
Megbecsülöm benne az őszinteséget...
S beszélgetek
velük ha ugy hébe-hóba
Kimegyek este a meleg istállóba.
Én
beszélek, ők meg hallgatnák éjfélig,
Hogy a nagyvilágban mi
minden történik.
Arcukra kiül az aggodalmas boru,
S kérdezik
nem lesz-e valami háboru?
És, hogy a világnak mikor lészen
vége?
S Rudolf trónörökös meghalt avagy él-e?
Hogyha háboru
lesz: szivesen mennének,
Csak az ellenség ne legyen más mint
német!
Tisztelt Szerkesztő Úr megbocsásson, kérem,
Ha semmi
érdekes nincsen e levélben.
Majd mondok sok ujat és sok
érdekeset,
Ha irom a másik "pusztai levelet".
Pa-Macskás, 1902. november.
Elsirta utolsó dalát is,
S még egy
utolsót köhögött -
S a lelke ott járt valahol a
Ragyogó
csillagok között...
"Meghalt..." mereng a
házmesterné,
És a szemében könny fakad.
"Szegény fiut
sajnálom én, hejh
Bár sokkal adósom maradt..."
Néhány sápadt, szomorú úr
-
Ujságírók bizonyosan -
Fásultan nézik a halottat:
"Hogy
hitt, remélt, - de hasztalan...!"
...És a küszöböt imbolyogva
Halvány,
kopott lány lépi át -
És görcsös, fájó zokogással
A
holttestre veti magát...
Ha a könnyem már-már kicsordúl
Szivtépő,
égő fájdalomtúl -
Megragadom a tollamat:
Hátha jön egy
szép gondolat?!
Kezemre hajtom a fejem,
S csak űlök,
űlök csöndesen...
Fájdalmam bérét lesem én:
Egy szép szomoru
költemény...
S mely sír és tombol odabenn
A kínt, a
kínt úgy élvezem!...
Hiába! Nem jött gondolat...
Csak könnyes
lett a tiszta lap!...
A hídon este, ahogy haladok,
Valamit
előttem sodor a szél.
Fölveszem: hát egy összegyűrt
papír,
Megnézem: hát egy szerelmes levél.
Nő-keze írta reszketeg
vonások...
Betűzgetem: "...szerettem... elhagyott...
Mást
vett el..." És a levél vége ez volt:
"Mondjátok meg
neki, hogy meghalok..."
A név alatta már el volt mosódva
Hulló
esőtől, hótól, vagy mitől...
- A holdnak képe szomorún
nézett rám
A sötét víznek mozgó tükriből...
Hány szerelmes néz föl mélázva rátok,
Ti
ragyogó, ti fényes csillagok!
S remélve, bízva fordulunk
felétek,
Ha szenvedünk, ha a szívünk sajog.
Hányszor néznek vigaszt keresve,
vádlón,
Csalódástól véresre sírt szemek;
És összetörve,
tépelődve kérdjük,
Hogy van-e Isten ott mögöttetek?!
...Ah, hányszor száll a sóhajunk
felétek:
Mért olyan bús az élet idelenn?...
S ti, fényes
csillagok, ti csak ragyogtok
Titokzatosan, némán, hidegen...
Isten szava szól a harangzúgásban:
Legyen
Béke és legyen Szeretet!
De hangosabban dörg az ágyu
torka:
Öljétek egymást, őrült emberek!
Trónok játéka, nemzetek siralma,
Véres,
nagy üzlet folyik Keleten.
Vérbe borúl a hajnal birodalma,
S
"haló hörög", ahol a dal terem.
Ki szomjazik oly őrülten a vérre?
Kiért,
miért hull a tömeg, a nép?!
- A Szeretet, a Béke
istensége
Sirva nézi a férges földtekét...
...Csak szól, csak szól a templomok
harangja,
S az ágyu is mindig, mindig dörög...
A harang tán
megszűnik szólni egykor -
Az ágyu nem: a háború örök!...
A csillagok szépen ragyogtak,
Ábrándosan
sütött a hold,
S a lombok közt valahol halkan
Szerelmes kis
madár dalolt...
És mi a padra ültünk együtt,
-
Körültünk szellő lebegett -
És én felolvasám
előtte
Legujabb költeményemet...
A csillagok szépen ragyogtak,
Ábrándosan
sütött a hold,
S valahol a lombok közt halkan
Szerelmes kis
madár dalolt...
És ő rám nézett szép szemével,
-
Szemében könnycsepp csillogott -
"Ah, - kérdé -
igazán szeret hát?"
"Igazán!" szóltam én
legott...
A csillagok szépen ragyogtak,
Ábrándosan
sütött a hold,
És az a szerelmes madárka
Az ágon még mindig
dalolt...
...És hogy a padon ültünk együtt,
-
Körültünk szellő lebegett -
Én felolvastam ujra
néki
Legujabb költeményemet...
Ha a nap kisüt egy-két percre,
S fönn
bárányfelhő kóborol,
Ujongó szivvel dalba kezdek
Szép
kikeletről - talmiról.
A rügyben már lombot, virágot,
A
verébben pacsirtát látok,
...Örök tavaszt - mely nincs
sehol...
Ha rám téved két leányszem,
Arcom
kigyullad boldogan,
Szivemben vágyak vágya lángol,
Lelkemben
édes dal fogan;
S míg szerelemről álmodozva
Kihajt reményem
rózsabokra:
- A lány nem ismer... elsuhan...
Ábrándoknak lepkéit űzve,
Bolyongok
téves utakon.
Várom álmok feltámadását...
Ideáljaim
kutatom...
S amig álmodom és tünődöm,
S csüggök jövendő szép
időkön:
- Ah, áprilist járok, tudom...
Szép ifjú pár sétál a korzón:
Az
asszony ruhája selyem,
Az arca, mint a rózsa szirma,
Szeméből
süt a szerelem...
Odasimúl párjához lágyan...
- A
fán egy kis bohém fütyűl,
Szerelem... illat... vágy,
rajongás...
Napfény lebeg köröskörűl...
Szemben egy sápadt kis leány jő
Nagy
dobozzal, az útfelen.
Megfordúl... néz... csak néz
utánuk
Tünődve, búsan, csöndesen...
...Én istenem, miről tünődik
A
sápadtarcú kis leány?...
Selyemruháról...
szerelemről...
Napfényről álmodik talán...
...Hogy akihez lágyan simúljon:
Szerelmes
párja lesz-e majd?...
- S lesz-e egy sápadtarcú lányka,
Ki
néz utána - és sóhajt?...
A fenyvesben ketten bolyongunk:
Két
fiú. Holdas este van.
Komolyan állnak a fenyőfák
És minden
csöndes, hangtalan.
...S mindkettőnket száz fényes
ábránd,
Hír és dicsőség álma ringat...
S egymásnak lázasan
meséljük
Reményeinket, vágyainkat.
A lelkünkben rajongás, tűz lobog,
A
szép jövőről álmodozva...
És csillogó szemekkel nézünk
A
titokzatos csillagokba.
...S valahol messze két anya szíve
Aggódó
búban virraszt ezalatt...
...Most bizonyosan
imádkoznak:
"Gyógyítsd meg, Istenem, a fiamat!..."
I.
Gyermekkoromban, réges-régen,
Ha
leborúlt az alkonyat,
Édes meséket mondott nékem
Vén dajkám,
az akác alatt.
...Mesélt, mesélt egy lányról,
aki
Aranyhajú, csillagszemű,
Sugáros arcú, mint a hajnal,
És
jó, szelíd és tiszta, hű...
...A haldokló napfénybe nézve
Ilyenkor
elmerengtem én...
Kis szívem megdobbant rajongva
S a szememen
kigyúlt a fény...
Az ákáclomb hintázott lassan...
És
szél dudolt a levelen...
S a lelkemet meglepte lopva
Valami
titkos szerelem...
S valahol illatos falomb közt
Megcsöndült
egy madár dala...
- S sejtelmes, édes félálomban
Suttogtam
én epedve, halkan:
Óh, Tündér Ilona!...
II.
Az évek jönnek -
elröpülnek,
Tündérmesék kora lejár...
De szívemben még zsong
egy ábránd:
S szívem valakit egyre vár...
Rajongva várok egy leányt, ki
Aranyhajú,
csillagszemű,
Sugáros arcu, mint a hajnal,
És jó, szelíd és
tiszta, hű...
Az évek múlnak... s én csak várom
A
testté lett tündérmesét...
S az utca prózai zajában
Tünődve
nézek szerteszét...
És érzem, hogy foszlik szét álmom,
Hogy
nem talállak meg soha,
Édes szerelmem, szép ábrándom,
Én
ismeretlen ideálom:
Óh, Tündér Ilona!...
A tollam rímet rímre kerget,
Dalolgatok
forró szerelmet -
Csak képzelődés, csak mese:
Nem szeret
engem senkise!
Mint egy mosolygás, mint egy
álom,
Elmúlik édes ifjúságom -
És a szerelmet -
Istenem! -
Eddig csak hírből ismerem...
...Másé a napfény, illat, rózsák.
A
boldog, a csókos valóság...
Enyém: - a lángoló dalok,
A
vágyak, álmok, sóhajok...
Kitől kérdjem meg,
Hogy a földre mért
születünk,
S szomoruak miért lettünk
Én nem tudom.
Kitől kérdezzem meg
Hová menje, merre
menjek,
Szeretőmet hol lelem meg,
Én nem tudom.
Hogy miért születtünk,
Búsak miért
lettünk,
.........
Hová merre menjek
Párom hol lelem
meg
Én nem tudom.
Olvasok
Éjjel a lámpa
mellett
Hirtelen
Magam se tudom hogy jön
Fejem felemelem a
könyvből
Szívem fájni kezd,
Ó fejemre kapcsolom a
kezem,
Szemem lehunyom
Hátradülök a székben,
S eszembe
jut,
A csók milyen édes
Milyen édes
Milyen forró
Milyen
hosszú
Milyen zengő,
Milyen fájó.
Nem hallgat a tenger ha a szélvész
nyúzza
Felbőg, azt az égi csöndet összezúzza.
Dobot veri veri két veszett verője
Perel
repedésig a dobszó belőle.
Eb is ha a nyakát a drót
megszorítja
Kínját a sintérnek képibe vonítja,
A szegény verébnép zúg a teli ágon
Ha
már nincs egy morzsa ezen a világon.
Nem tud óh hallgatni se veréb se
tenger,
Hallgatni csak egy tud: az ember, az ember.
Hallga hogy hallgat az ember aki
szenved,
Hallga ezt a csendet, hallga ezt a csendet.
Támolyog, az orrát a föld fele fúrja,
A
halottak nyelvét tanúlja, tanúlja.
[Sz.E. fogalmazta változatok
az utolsó strófára]
Támolyog, bámul a föld felé
hajolva,
Hallga, a halottak himnuszát dalolja.
Bámúl, támolyog, föld felé
hajolva,
Hallga, a halottak himnuszát dalolja.
Élek, élek,
Mert sohajtok
S érzem,
félek.
Van még könnyem,
Nehezen jön,
Eláll
könnyen.
És elalszom
És álmodom
Nyugszik
arcom.
S néha enged
Bennem szivem
Szenved,
szenved.
És eltikkad,
De azért jár
Tik-tak,
tik-tak.
És lehellek
S látom hogy megy
Egy-egy
felleg.
És mosoly van
Képemen mint
Fönn a
holdban.
Én már megöltem magamat
Én már
nem élek.
A két szemem nyitva maradt
Járok
beszélek.
A kezem munkál, köszönök.
Cigarettázom.
Úgy járok-kelek, mint önök
Itt a
világon.
De semmi nem fáj már nekem,
Az sem, ha
néztek,
S nem fog jól esni semmi sem,
Mert már
nem érzek.
Hallgasd kérlek amit egy
halk
Szájharmonika zenél:
Az aszfaltra
Budapesten
Leesett egy falevél
Falevél
Nem süvített mentőautó,
Egy rendőr se
állt oda,
Egy riporter se jelent meg
Mert ez Pesten nem
csoda,
Nem csoda.
Nem is támadt ott a járdán
Semmi
kukullórium
Ez nem höfer, se karambol,
Se színház, se
orfeum,
Orfeum.
Napsütötte lebegését
Senki észre se
vevé,
Amint szállt az ágról mint egy
Sárga lepke
lefelé,
Lefelé.
Nem is járt ez semmi zajjal,
Gyenge
sóhaj, anda nesz,
Élhetetlen gyenge nesz,
Hogy ezt hallják a
világon,
Olyan nagy csend sohse lesz,
Sohse lesz.
Nos hát elfeküdt a járdán
A járdának
közepén,
Szívalakú falevél volt
Pápista szín,
vérszegény,
Vérszegény.
Még a nedvek el nem hagyták,
Nem
tudni, nem lélek-e,
Mi még fénylik rajt' ilyenkor,
Még
volt egy kis élete,
Élete.
Kihúzhatta vón' az ágon
Még az
őszt, egy pár napot,
De egy szellő talált arra
S a levél rá
felkapott,
Felkapott.
Lehet hogy felkérezkedett rá,
Mint
hintóra a gyerek,
Ki vágy ringni úri párnán
S távol tájon
képzeleg
Képzeleg.
Egy tündéri nyugtalanság
Az vehette
tán elő,
Siettette, csalta már le
Ismeretlen vonzerő,
Vonzerő.
Szóval egy könnyű saltoval
Könnyen
elfeküdt hanyatt
S friss fájdalommal s némi
Ájulattal úgy
marad,
Úgy marad.
Mert kereng, gyenge, lenge
Lepke teste
még pihent
Még nem eszmélt s nem élvezte
A világot
idelent,
Idelent.
Jött egy sétapálca, szeggel
Volt
ellátva a hegyén,
Beleszúrt a falevélbe,
........
Meggyújtom a könyvtár arany
falát
Munkácsykat korommal elkenek
Széttépem a holdfényt és
lelkemet
Megbántom a mennyország angyalát
Egy kis életért
Egy
kis életért
Ami szent néktek nesztek odadom
A csillagomat mind
letagadom
A könnyem mint a szenyvizet kiöntöm
A bűnt csordult
szívemmel felköszöntöm
Egy kis életért
Irtózat élni mint a
Buddha árván
Benjo zeng bong, de pirosan de sárgán!
Vonaglok
jaj mint a giliszta, sárba,
Fordulhatnám a föld sötét hasába
Egy
csöpp életért, egy csöppért
Egy morzsáért
Egy almamagért
Egy
pehelyért
Ahogy a jót kívántam
Kívánom
már a rosszat.
Bánattal, utálattal
Az élet mindig hosszabb.
Az
új napra mosolygok
Mint aki roppan(t) boldog.
Hadd tünjenek a felhők
Mert múlnak
lenn az órák,
Borul az arany alkony,
És elmegy a valóság
Majd
száll a hold éjfélben
Majd annak elmesélem.
Egy hervadt levelet fútt
A szél az én
szívemre
Jó az nekem hogy ott van,
Azt onnét nem veszem le.
A
szívem szívesen ver,
Szeretlek szép szeptember.
Tűnjetek (kerge) felhők
Úgy
múlnak lenn az órák
Boruljál arany alkony
Hadd menjen a
valóság.
Majd száll a hold éjfélbe
Majd annak elmesélem.
Egy hervadt levelet fútt
A szél az én
szívemre,
Azzal sétálok régen
A szívem szívesen ver,
Szeretlek
szép szeptember.
Azt hittem cinege szólt,
Pedig a
patkány cincogott.
Olyan boldogtalan vagyok -
Mintha
egy zsák búzát cipelnék.
Olyan boldogtalan vagyok
Mintha egy
éve szenvednék.
Olyan boldogtalan vagyok
Ha felnézek
az égre, beborul.
Olyan boldogtalan vagyok.
Egy-egy
sóhaj minden lélekzetem.
Olyan boldogtalan vagyok,
Hogy már
örökké csak mosolygok,
Mint aki nagyon, nagyon boldog.
De minden lélekzetem egy sóhaj...
Behúnyja a szemét
Úgy néz fel az
égbe,
Van még imádsága,
Álma, reménysége.
De én elengedtem
Kit én
szerettem,
Nincs olyan szerelem
Mint mi voltunk ketten.
Senki nem kell, senki
Aki sétál
szembe,
Több szeretőm nem lesz
Soha életembe.
A könnycsepp se árva,
Annak is van
párja,
Én vagyok az árva,
A legárvább árva.
Emlék emlék ne hízzál
Emlék emlék ne
teljél
Olya mohó vagy emlék,
Oly szörnyű telhetetlen,
Te
kéjenc vén zsibárus.
Sóhajaim fésülöd
Könnyeim
savanyítod
Megolvasod a múltat
Szavaimat mustrálod
Aszalod
minden kínom
Szédítesz és elgáncsolsz
Nem engedsz menni
könnyen.
Halál halál adj kölcsönt
Te adj
kölcsönt magadból
Önts(a) sötét aszúból
Mely észt és lelket
altat
Kérlek már most adj nyelnem
A sűrű semmi tejből
Mely
elmerít mosolyban.
Csorgass belém előre
Méznél mélyebb
mézedből
Mely elfojt minden édest
A könnyek édességét
A
szégyen édességét
És a szivenszurt élet
Kábító mámorizét.
Meg akartam ölni szivem
Hogy ne tudjam
mi a jaj,
De az éles tőr belétört,
Pedig olyan lágy a
szívem
Mint a vaj.
Meg akartam ölni szívem,
Hoztam néki
oly nehéz
Keserű halálos mérget,
S oly édes maradt a
szívem
Mint a méz.
Meg akartam ölni szívem,
Rázuditottam
a szűz
Jegestengert mind fenékig,
De megint úgy ég a
szívem
Mint a tűz.
Vergődő ágról
Kalapomra
szállj
A kalapomról
Vállamra találj
Szivarzsebembe
Csússzál
lefele
Szívemre simúlj
Gyere no gyere
Itt megmelegszel
S nem rongyol a
szél
Kedves virágom,
Hervadt falevél.
Istenem itt állok nézzed
És bámulok a
világon
És nem értem az egészet.
A virágok mért oly szépek
Mért oly
őrültek a felhők,
És mért oly csúnyák a szépek.
Mért fekete eged éje
Mér piros az
ember vére
Mér fehér a hó pihéje?
Miér múlnak mindhiába
A napok, mért
jönnek éjek
Miért vágyom Indiába?
Miért vannak rőt oroszlánok,
Piros
csikók, sárga bornyúk
Fejér, fekete bárányok?
Isten áldjon barna bánatom
Itt
az ón szin kín, helyedbe
A szívembe telepedve.
Isten áldjon láng, láng, szenvedés
Itt
a fázós sár, utálat
Beledültem mint az állat.
Isten áldjon könnyű sóhajok,
Jöttek a
nehéz nyögések,
A félbolond dünnyögések,
Isten áldjon édes könnyezés,
Itt a
hosszú néma ámulat,
Mely sétáló légyen múlat.
Halálos fehérre meszelt
arccal,
Szívszínű, szívalakú szájjal,
Botorkálni, nyújtani a
karom
Kegyetlenül elillant tündérek után,
Elhúzódott, kimult
dallam után,
Kapkodni bohóc süvegemmel
Képzelt pillangók
felé
A földre bukni, kimerülve elnyújtózni
S csukott szemmel, vérző szájjal
sírni,
Sírni, megcsuklani, nyögni, sírni-ríni,
S elhallgatni,
míg lelkemben
Tovább hallik sírás hangja
Mint az elhallgatott
hajósíp emléke,
Felemelni a fejem a holdra, s csókot várni
tőle,
A messzi, messzi, őrjítő messzi holdtól
S vissza
hanyatlani és tovább sírni, sírni.
Van-e szebb élet, mint a másik
S
nem mindegy-e, akárhogyan
Verjük magunk az elmulásig?
*
Pucér mellemet vágyom
betakarni
Felhőkkel, mint az őszi csöndes ég.
*
S oly szép, mint az őszi alkony,
S oly
szép, hogy elmegyünk,
S oly szép az Élet-balkon
Virágos
párkányain át
Bizton bukni a mélybe.
*
Tudod mi a halál földi?
A
golyót az isten küldi
Ha a hant alá takar
Tudja ő hogy mit
akar.
Tudod mi a halál pajtás,
Egy kiáltás,
egy sohajtás (...........)
*
Ha az élet boldog volna
Akkor
háború se volna,
Ha meghalni sose kéne,
Háborút senkise
kérne.
Esik az eső
Esik esik
El nem
áll
Reggelig tart majd
Mint a bál,
A rendőr kint
áll
Szegény rendőr
Csupa víz
Vizes a szája
Vizes íz.
*
Tollam hiába rágom
E
hasztalan
Vigasztalan,
Igaztalan világon.
*
Hová repíti lenge szánja
Az őrült
névre érdemest?
Jól sejti ön, sőt eltalálja:
A hercegnéhez
egyenest!
*
Sohsem veszett el semmi rossz
És
mindig sírba döntik azt
Ki jó s igaz,
Az istenekben is
gonoszságot lelek.
*
A szöllő szépen mosolyog
Oh szebben
mosolyog a hold
De tán még szebben a selyem
Legszebben
mosolyog a könny.
*
Bizzál elcsüggedt erény hogy
Földi
sérveid felett
Egy (olvh. szó) rejtő igazság
Hoz majd
végitéletet.
*
Árva vagyok, árva
Jaj de nagyon
árva,
Az se ilyen árva
Aki be van zárva.
*
A gyilkosság napszám és
hivatal
Felgöngyölítették az értelmet,
A lelket kiürítették.
Milyen sokáig és milyen bután
Néztem
mindig az uri nők után
Hogy tudtam minden szőke lányt
kivánni
Milyen szépen tudott a szivem fájni.
Milyen sokáig tudtam könyökölni,
Az
alkonytól fájdalmat örökölni,
Milyen hosszút tudtam sóhajtani,
De
tudtam a halált óhajtani.
Mily hosszú leveleket tudtam írni,
Milyen
sokáig tudtam néha sírni...
Menyit nyomtam kezembe homlokom,
Mennyit
forgattam könnyelmű botom,
(.....)
Mér rongybabázik szegény
gyerek
Milyen soká néztem magam a holdba,
Az
ágy szélén ülvén, a vak pisztolyba,
S hogy gondolkoztam olyan
dolgokon
..........
Érzi az ember gyengülni, lágyulni
Szívét
s azt a percet érzi,
Ami a sírást megelőzi.
Most, most sírni
fogok... Úgy
figyelem, csodálkozva
szinte víg
kíváncsisággal
Mintha nem is én volnék
aki ezeket írja... egy
ember,
akit egy életen át figyelek,
mikor mit csinál, érdekel,
mikor mit érez
szórakoztat. Mintha nem is fájna
annyira, hogy
az én szívem fáj,
mintha a más szíve fájna,
egy idegen ember
(olv. szó)
*
Nem nekem intett...
Nem nekem szánt
levélkét
Nem nekem szórt rózsaszirmot
Nem nekem rajzolt
mosolyt
Nem nekem dobott csókot
*
Talán éltem már egyszer,
Talán virág
voltam akkor,
Mert úgy fáj az illat nekem
És mert a hervadást
úgy szeretem.
*
Két ajkam egymást csókolta a vágytól
és
a fájdalomtól mindig
vigasztalták, gyötörték, szórakoztatták,
melegítették,
hűtötték, szerették egymást ajkaim
árva
napjaimban
*
Oh istenem, a virágok fonnyadnak,
Egy
tört ág van az utcán
A hegedümüvész ujjai megdermedek
Oh
istenem, milyen nehéz a reményről leszokni.
Egy (...) megy és az
égre néz
A hercegnők meghalnak.
Mily messzi van az
ég.
Nincsenek angyalok.
*
Lehet szép ívű vízesés
A szív bibor
márvány falán
Lehet folyton folyó zene
(A boldogság táncol
reá.)
A boldogság báléjjelén
Lehet a kék tavaszi köd
Halk
vizesés a szív falán
Lehet folyton folyó zene
A boldogság
bölcsején.
Az isten adta a sóhajt az embernek
A
szél tud sóhajtani.
Lehet, hogy a hervadandó virágok is
sóhajtanak, azt csak a hajnal csöndje hallja.
Az isten adta a
sóhajt az embernek
A sóhaj oly szép mint a csók.
*
Hotelszobában sírni éjjel
S félni hogy
meghallja az idegen
Ki szembe lakik, s kiről nem tudom, kicsoda,
csak a ruháját láttam.
*
Eső, madár repülne, együtt hajtnánk
fejünk az ég elé emelve
Néznénk együtt a madarat.
*
Oh adj istenem még egy
életet.
Megmutattad most nékem, ami szép a földön, mi
Csuf s
a csufban kellett életem töltenem.
Oh hadd jöjjek vissza s hadd
éljem a szépet is.
*
Gr. hintón ülök, ha verseim írom
A
bánat vidit, elvarázsol.
Ó szép hintóm de lágyan rázol,
*
De messze, messze tőlem
Van e világon
életed,
A szívem, lelkem egyre többet
Feléd vonaglik és eped.
Nosztalgiámmal úgy kinlódom
Hogy bármi
áron, bármi módon
Elfogjak drága perceket,
Mik egyformák nekem
s neked.
Tudni, hogy távol valahol
A lelkem lelkedhez hajol.
*
Kinek elmondtam volna
régen...
Emlékezetem bolyongni kezd
A múlt homályos
erdejében...
*
Óh édes kedves csillagok
De
szeretlek,
De jó hogy este meglátlak az égen,
De jó ez
nékem,
Néha oly tréfásan hajlongtok
Néha oly bánattal
csudálkoztok lefelé.
Néha aranyak vagytok, néha ezüstök,
Néha
fehérek és néha zöldek.
Patkányok bújtak fehér hajóba
A szép
felhők elfoszlanak örökre.
Milyen nehéz leszokni a reményről
A
hercegnők diófa arca megfagy.
Hová menjek, mindenütt meg kell
halni.
Oh istenem, az ég oly messzi, messzi,
S
nincsenek angyalok...
*
Hát mit lehet
Többet várni az
élettől
Villámlás Villámlás Villámlás
Hát mit lehet
Többet
az élettől
Várni Villámlás
Villámlás
Villámlás
Villámlás
Villámlás
*
Nem tudok már én
Verset írni
Már
nem tudok
Költeni soha
Város, hol spitály nincs az utcán,
Hol
nincsen árvaház,
Hol siketnémák sincsenek,
Se nyomorékok, se
vakok
Se őrültekháza nincsen. Se börtön, se bíróság,
Sem
detektívek sem végrehajtó.
Szelíd malom, tanya, hol nincsen béres
Az emberek: egyformák, mint a juhok a
nyájba,
Egyformák mint a dió a diófán,
Mint a kalász a buzatáblán,
Mint
margaréta a mezőn.
Hol a gyümölcsbe nincsen féreg
Hol a
viharból sár nem lesz.
Hol nyáron minden (...)
Hol télen senki
meg nem fagy.
Hol tavasszal gyermekkacaj (...)
S
ősszel édes bánatot sírunk.
Hol fegyver nincsen
Hol nincsenek patikák, üvegszemek,
Hol
nincsenek aranyfogak,
Műlábak és sérvkötők.
Hol nincsenek ostobák sem okosak,
Hol
(...) csillag
Hol a falukba nincsen kondás
Hol
veszett kutyák (...)
S gyujtogatók és zsiványok
S hol sírunk ősszel édes bánatot
Most
hó van és féreg
nincsen (...)
Anya
*
Le kéne szoktatni
Szívemet a
vágyról,
S fájó koponyámat
Minden bolondságról
Mert le kell
mondani
Már a boldogságról.
Le kéne kapatni
Tavaszt a világról
Le
kéne szoktatni
Levelet az ágról,
Pusztai éjszakát
Fényes
holdvilágról.
*
Az ifjúság eltelik
Reggeltől
estig
Estétől reggelig
Szökik az ifjúság,
Az élet
eltelik.
Én boldog nem vagyok,
Csak bús és szegény,
Én
boldog nem vagyok,
Nem is élek én.
Tán egy napom se lesz
Se
egy éjszakám,
Tán egy órám se lesz,
Egy percem se tán.
*
Az ablakban állok
Várok
Várok
tétlenül
Várok tétlenül
Várok tétlenül
Az ablakon
Kinézvén
várok tétlenül
*
Az ember azért jár két lábon, hogy mindig
fel tudjon nézni az égre.
Szép Ernő 1938-ban kiadott "Összes költeményei" kötetében összegyűjtötte és kijavította addig megjelent verseit. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy az "ultima manus" (utolsó kéz) elvének szellemében a legutolsó szövegváltozatot (Összes költemények) fogadjuk el hitelesnek, ugyanakkor az eredeti kötetek sorrendjében és időrendjében mutatjuk be ezeket a műveket. Mivel nem kritikai kiadást szerkesztettünk, csak a radikális szövegváltozatokat tüntettük fel, az utólagos strófabetoldásokat és kihagyásokat jelöltük, s az első címváltozatot közöltük.
Énekeskönyv (1912)
"Csúnya és ártalmas dolgok..." A vers "Itt fekszem..." kezdetű Összes költeményekbeli strófája helyett az Énekeskönyv eredeti változatában az alábbi szerepel:
Dalt, ágyamhoz... ó ágy bocsáss meg
nékem,
Hogy benned ily halottúl élek,
Sóhajtva, nyújtózkodva
néha.
Mikor kivettem a szobát, emlékszem,
Milyen mohón
méregetélek,
Mintha vergődne benned már a préda.
Kalandok
felől álmodoztam,
Szép nőket hozni fel titokban,
De nem hoztam
biz én, egyet se hoztam.
A végleges változat először 1921-ben jelent meg a Szigeti séták 1921. szeptember 1.-i számában (az alkalmi versek között található v.ö. Frizura: kötetben ki nem adott alkalmi versek, rögtönzések.)
Bánat Az "Összes
költemények" (1938) c. kötetben "Álmos vagyok"
címen csak az eredeti, itt közölt teljes szöveg utolsó három
versszakát adta közre a költő. (v.ö. Nyugat 1910.)
Gyermekjáték Az Énekeskönyv-ben
"Nem volt játékom" címen jelent meg. A költő egyik
legnépszerűbb verse, többen megzenésítették.
Sötét ablak Mint alcíme is jelzi,
vagy fordított, vagy eredeti után átdolgozott szövegről van szó,
mindenesetre sanzonszerű a költemény, s csak a kötetegység megőrzése
érdekében közlöm itt.
Alkonyat a kórházban Az
Énekeskönyv-beli szöveg még 5 versszakot tartalmaz, mely az Összes
költemények végleges változatában már nem jelent meg: itt közöljük
az Énekeskönyv-beli teljes verset.
Alkonyat a kórházban
Most száll le odakint az alkonyat.
Az
ágyon nyögve fölemelkedem
S a nap felé fordítom arcomat.
Lázas, fakó sugár nyúlik felém,
Bámulom
égő szemmel, tétován,
Mintha a nap lenne beteg, nem én.
Lemegy a nap. Látom, zuhanni
indul,
Irtózva nézem ezt, mint még soha,
Testem cimbalma
megrezdül a kintul.
Kinyújtom reszketeg vékony karom
S
epedek lázban az ablakon átal.
Ne legyen este, jaj, nem akarom.
Gyászos viola fellegek alul
A nap,
bálványom, babonám, szerelmem
Egy piszkos bérház udvarába hull,
Éjszaka lesz, süket, vak,
szivtelen,
Vendégeim, kántáló csontváz - rémek
Tudom,
majd itt teremnek hirtelen.
Csak most az egyszer ne lehessen
éjjel.
Maradj fönn egyszer, pompás büszke nap,
Ragyogj be
hozzám édes meleg fénnyel.
Ó, milyen messzi van a szerelem...
Én
meghalok, ha itt ma is sötét lesz,
Ne hagyj magadra, ó, maradj
velem!
Gramofon szól itt közel valahol
Valami
rongy kocsmában. Milyen boldog,
Ki állott sört iszik s veled
danol.
Leányszoba A költő mind az
Énekeskönyv, mind az Összes költemények kötetben csak A Hétben
(1906) megjelent teljes vers 2. és 4. versszakát közölte. Itt adjuk
közre a hiányzó 1. és 3. versszakot:
Látogatás
Lehajtott fővel, gyáván és pirulva
Lépek
lakásotokba én,
Ujjongva kéne szívemnek dobogni,
S reszket,
mint tolvaj a buvóhelyén.
A küszöbön túl idegen világ van:
Sohsem
voltam fehér leányszobában.
Én más szobákban: cifra, rossz
odúkban
Tékozlom el hazug tavaszomat.
Elzüllött vágyak
ünnepére járok,
Ha sugdos, hív az alkonyat.
Alkudott csókok
bűnbánata éget -
Megloptalak az éjszakákban téged.
Élet, halál (1916)
Imádság Szép Ernő egyik leghíresebb, legtöbbet szavalt és énekelt verse, Ima címen vált közismertté; az Est felkérésére írta Hatvany Lajos Nádor utcai lakásán (MTA. Kv. Ms 391/10)
Húszéves fiúk halála
Bármilyen meglepő, de e vers előadását 1928-ban a rendőrség
betiltotta (A Reggel 1928. nov. 26.)
De kár E verset Ady
Endrének ajánlotta Szép Ernő, egyik Adyhoz írt levelét így kezdte:
"Te Isten!" Ady pedig ezt mondta a kezdő költőről
Bertának: "Meglássátok ez Ember lesz, beérkezett Ember, ezt
máris illik szeretni" (OSZK Fond 81/714)
A vers "Nincs oly forró cukrászi kók..." kezdetű versszaka az "Élet, halál"-beli eredeti változatban nem szerepel, az Összes költeményekben viszont már igen. A 43. versszak után az eredeti kötetben az alábbi strófa is szerepelt, mely az Összes költeményekbeli végleges változatból kimaradt:
Égő szirup, ízes parázs
Vidám, vadult
véres varázs,
Napnak langalló kelete
Égi tengerek feneke.
Emlék (1917)
E kötet tartalmazza az Énekeskönyv és az Élet, halál anyagát, melyet természetesen nem közlünk újra.
Tiszapart
Csak az Összes költeményekben jelenik meg, az eredeti Emlék c.
kötetben nem szerepel a 4. versszak.
Magányos
éjszakai csavargás Az Emlék c. kötetben "Egy
magányos éjszakai csavargás" címen jelent meg.
Gyorsvonatról
Az Emlék c. kötetben "Kis német város a gyorsvonatról"
címen jelent meg, a "Svájc" keletkezőhely jelölés sem
szerepelt.
Ti
ócska figurák Az Emlék c. kötetben "Ti
furcsa figurák" címen.
A
darvak Az Emlék kötetben "Mint a
darvak" címen.
A
virág szebb Az Emlék c. kötetben még
szerepelt az alábbi strófa, ami az Összes költeményekbeli végleges
változatból kimaradt, a "Naplemente szebb..." versszak
után:
"A hajnal szürke selyemmel
A köd
rózsarejtelemmel."
Huszonhét
múltam Az Emlék c. kötetben "Szonett"
címen jelent meg.
Tavasz
Az Emlék c. kötetben a harmadik versszak:
Lihegek,
Szívem kínnal lobog,
Futok
túl a világon míg végre
A sarkvidéken lerogyok
A tiszta jégre.
Csillagok
Az Emlék c. kötetben az első versszak így hangzott:
"Csillagok, csillagok
Kék mezőn
arany virágok,
Nincs odafenn ősz, lássátok:
El nem hervadunk
soha."
A világ (1921)
Madár A világ-ban eredeti címe "Hajnal előtt hallottam"
Ti ártatlan szegények Eredeti címe "Ti angyali szegények"
Szép Ernő összes költeményei (1938)
A kötet tartalmazza a költő ez idáig megjelent költeményeit, továbbá az 1928 utáni új verseket.
Add a kezed (1958)
Ne
hidd 1946-ban a Világ c. lapban jelent meg
először, a költő megjegyzésével: Ezt a verset 1942-ben írtam, egy
barátom őrizte magánál, most találta meg.
Szép Ernő esetében meglehetősen nehéz megállapítani a zsengék-érett művek időhatárt. Ha 1906-ra tesszük ezt, akkor olyan versek, mint A mozdony vagy a Vonat az erdőn került volna a zsengék ciklusba, így viszont olyan halványabb verseket is az érettek közé soroltunk, mint A toll vagy A havasi gyopár. Meghatározó szempontunk az, hogy 1905-ben fogadják el először a nagy országos sajtóorgánumok a Pesti Naplón kívül a költő verseit (Budapesti Napló, A Hét, Népszava stb.), ez jelzi költészetének felfedezését és fokozott értékelését.
Vonat az erdőn Talán az
első érett Szép Ernő vers, ezt bizonyítja az utóközlések száma
(Képes Családi Lap 1905., Magyar Szemle 1906.)
A Váci utcán A mozdony, A
vonat, a Vonat az erdőn, a Vér s ez a vers is a költő
radikális-anarchista korszakának bizonyítéka, mely nyilvánvalóan
összefügg az oroszországi társadalmi megmozdulások hazai
fogadtatásával. Érdekes, hogy noha több későbbi versében is éles
társadalombírálattal jelentkezik, ez a fajta radikalizmus nem tér
vissza többé.
Éjszaka (Hajolj reám...) A
Strófák az utcasarokról, a szintén Éjszaka c. vers és ez a költemény
bizonyítja, hogy Szép Ernőt is megérintette a korában divatos
perdita-költészet.
A lány szól E vers Ady
hatását dokumentálja, Ady-utánérzés.
A kenyér A nagyváradi
Izraelita Nőegylet 1911. március 11-i farsangi estjére hívta meg
Beregi Oszkárt és Vágó Lénárt Gita művészeket, utóbbi a pesti Royal
dísztermében megtartott nagysikerű dalesten a lap közlése szerint
Ady és Erdős Renée megzenésített versei mellett Szép Ernőtől is több
dalt énekelt. Illusztrációként a Nádor Mihály megzenésítette A
kenyér c. verset mutatja be a lap.
Csók a kapu alatt Megjelent
a Réz Pál szerkesztette Hét szín verskötetben.
A holdhoz Megjelent Réz Pál
Hét szín c. versek kötetében.
Hatvany Lajos, Réz Pál és más kutatók is hangsúlyozzák a prózavers gyakoriságát Szép Ernő életművében. Valóban, Az Estben, Az Érdekes Újság-ban, a Színházi Élet-ben megjelent írásokra, az Október (Őszi napló 1919.) kötet miniatűrjeire fokozottan jellemző az epikai formák fellazítása, a költői személyiség felnagyítása, a hangulatfestés dominanciája, a belső ritmus határozott érzékelhetősége, de ez meggyőződésem szerint általános jellemzője Szép Ernő prózájának. Számomra reménytelennek tűnik a lírai próza és a prózavers szétválasztása objektív kritériumok alapján. Az egyetlen megoldás a "teljes életmű" bemutatása lehet, a műfaji határok elmosása helyett.
Három platánlevél a földön
Ugyanez a költői motívum felbukkan a Jó szó kötet "Szívem"
c. versében is.
Apám A naptár-formát is a
periodikák közé soroltam, ezért kapott itt helyet a vers.
Cabaret-dalok A kötet szerkesztője megjegyzi: "Ezeket a kuplékat Nagy Endre Cabaret-jében énekelték." A kötet az első rész kupléi után "Pesti versek" cikluscímen alkalmi verseket közöl. Noha az alkalmi verseket és rögtönzéseket a következő alfejezet tartalmazza, nem kívántam az egységes könyvet kettétörni, ezért itt hozom ezeket is.
Úrinóta Az
Úrinóta 5 sanzonja már 1918-ban megjelent Balassa-Emőd: A magyar
kabaré 10 éves antológiája c. kötetben. Mivel végleges formájukban
itt találhatók, ezért az említett versek címeit adjuk, de a
Balassa-Emőd antológiát nem rekonstruáljuk: Baba (Chanson címen),
Búcsú az ifjúságtól, Szomorú tavaszi dal, Marika, A gyermekjáték. A
kötetben már előző könyveiben megjelent verseket is közölt a szerző,
ezeket az eredeti kötetekben hozom. A sanzon és a kuplé között nem
érzek éles műfaji határt, ezért a kötetben meg nem jelentek közé ez
utóbbiakat is besoroltam (v. ö. A gummirádlison, Kuplé a gyermekek
nemi felvilágosításáról stb.). A költő az alábbi érdekes előszóban
fejti ki nézeteit a könnyed, világi dalról, melyet - a
népdallal szembeállítva - úrinótának nevez. (Gábor Andor
szerint "a legszebb kabaréverseket Szép Ernő írta."
Előszó a 100 magyar kabaré-dalhoz).
Az úrinóta elé
Legelőször is kedves Olvasó, mint látni méltóztatol, magyar nevet mertem a napjainkban annyira divatozó chanson-nak adni. Mielőtt ezt megcselekedtem volna, jó darabig nézelődtem a magyar mezőn, milyen szép hazai virágot ültethetnék az idegen chanson helyébe. Csábított nagyon a virágének nevezet; azért tettem le róla, mert ez a virágének merő líra, a chanson pedig mesélni is szeret, leginkább a szerelmes szívnek valamely balesetét panaszolja. Tudnivaló, a chanson maga francia hazájában a pirkadó középkorban a vitézi énekeket, históriás énekeket jelentette, mint chanson de geste.
A francia Toldi, a Chanson de Roland, a XI. században hajtott ki, a kobzosok száz esztendeig eltoldozták-foldozták, a végin testes könyvvé burjánzott a franciák kedves lovagi költeménye. Persze csakúgy, mint a Toldié, a Roland históriája is a nép ajkán kerekedett. A francia paraszti nótát meg akkor is chanson-nak hítták. Nohát azután a nótát is, az énekszóval mesélt históriát is, egyformán chansonnak nevezték. De mondjuk most kétszáz esztendeje már jobbadán az egynéhány strófás huncut vagy érzelmes históriácskát, meg a városi nótát tisztelték a chanson nevével. Ami a mesélő chansont illeti, hát az valami negyedik műfaj lett, a ballada, a románc meg a couplet mellett. Nem tragikus, mint a ballada; nem édeskés, se nem könnycsepegtető, mint a románc és nem annyira pajkos, mint a couplet, ennél szemérmesebb és nemesebb valami. A chanson nem óhajt megríkatni, legfeljebb sóhajt sugalmaz és nem kacagtat, csak mosolyra csábít. Szóval magyar nevet kerestem a mi chansonunk-nak. A maholnap százesztendős BALLAGI-féle magyar szótárban megakadt a szemem a dalla nevezeten. Rövid, énekelhető költeményt jelent. Vagyis jelentett, míg használták. Magam se régi versekben, se múlt íróink könyveiben soha a dalla szavával nem találkoztam. Úgy látszik a nyelvújító szenvedély ama szülötteit közül való, melyek kisded korukban elhaláloztak. Egypár pillanatig kísértett a szenvelgő dalla, elejtettem. A végin, a magam szerencséjére szorulván, az úrinótát találtam ki a chanson helyébe. Tetszik, kérem? Az indított az úrinóta nevezetre, hogy a chansont nem a nép danolja s nem is népnek danolják. Az úri világ nótája a chanson, legyen mondok úrinóta. Csak meg kell szokni, s akkor megszokják. Ha szebbet, jobbat tud valaki, én a magam találmányát rögtön a Dunába hajítom.
Ha még egy-két percnyi türelmeddel megajándékoznál kedves Olvasó, elszámolok a magyar chanson kivirágzása felől.
Nem volt a mi chanson-unknak, vagyis úrinótánknak tulajdon neve abban a hajdanvaló időben, mikor már szólogatott a SZÍVEKET ÚJÍTÓ BOKRÉTA könyvében, meg a XVI. és XVII. század megmentett poézisét őriző VÁSÁRHELYI DALOSKÖNYV-ben dandárral van az olyan vers, akit bátran mondhatni chanson-nak. Elporlott névtelen testvéreimnek, a végekbeli katonadeákoknak, meg a szép nevű Balassa Bálintnak szinte minden virágénekök, versök chanson számba mehet. A kuruc versek közt is egyik gyönyörű chanson hajt a másik után.
A föld énekes népének elhalt, meg még eleven költészete is telisdedteli olyan nótával, históriás énekmondással, amivel csak megtiszteli magát a chanson nevezet, ha vállalja. Azután pedig Kazinczynak tréfás NÉMET FIÚ-ját; Csokonai versei közül a REMÉNY-hez szólót, nemde, meg egy néhány LILLA-dalát, meg a SZEGÉNY ZSUZSI A TÁBOROZÁSKOR című versét is, a chanson nevezettel illethettem. Az ANYÁM TYÚKJÁT, a FALU VÉGÉN KURTA KOCSMÁ-t, a TINTÁS ÜVEG-et például Petőfiből, mai szemmel chansonnak tekinthetem. Arany János is ád chansont a balladák mellett: az ÍRÓSZOBÁM-at, meg az EPILOG című verset. Vörösmarty PETIKÉ-jét is hadd nevezzem chansonnak. És aztán chansonok a javából Szabolcska: GRAND CAFEBAN-ja, Gárdonyi Géza: LEVÉL A FALUMBÓL című verse, hogy csak a legtükrösebbeket említsem. Farkas Imre KIS KADÉT-ja, Beöthy László KÉT VEREBE, meg a VÉN KOCSIS DALA, s a KIS KATÓ, a Heltai Jenő zenés versei még visszadanolnak a fiú-koromból a fülembe.
A tizes esztendőkben zendült minálunk, a kuplé mellett, az a chanson, amelyik már ezen a néven termett. Egész Európa vihogott és sóhajtozott. Divat volt boldogtalannak lenni, amellett igen jól mulattak. Szólott a zongorás dal Londontól Szófiáig. A cigány Pesten a zene meg a poézis műkedvelőinek a hamis nótáit húzta, nyúzta. A kedves emlékezetű Nagy Endrének magyar kabaréjában pedig megjelent a függöny előtt Medgyaszay Vilma, akit Miminek becézett az ország, aki elbűvölte-bájolta művészeinket és közönségünket Kárpátoktól az Adriáig. Az Ő varázsára, az Ő kedvéért írtuk a chansonokat. Mondhatnám Őt a chanson Blahájának, mondhatnám a magyar Yvette Guilbertnek; hanem Páris és a világ Yvette-jének bizony a Teremtés nem juttatta azt a bájt és azt a gyöngédséget, amit a mi halhatatlan szép Mimink orcájára és lelkére borított. Magamnak mindig csak Anna Pavlova jut eszembe, ha Medgyaszay Vilmának párját keresem. Az az angyali kellem, az a tündéri lebbenet, fecskei röppenés, falevéli remegés, amiben lélegzetem elakadásáig gyönyörködtem akár a HALDOKLÓ HATTYÚ-t, akár a tréfás HÓPELYHEK-et táncolta. Ifjúság, szépség és hang, parázs szív és mézes humor, minden, de minden együtt volt Medgyaszay Vilmában, a magyar chanson nemtőjében. Danolt Csokonait, Petőfit, Kiss Józsefet, Heltait, Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Juhász Gyulát. Jómagam elég szaporán hordtam Nagy Endréhez ezt az úrinótát, meg a kuplét is; hogy őszinte legyek: gondjaim voltak és kellett a pénz kártyára is, hogy még őszintébb legyek. A legtöbbet ebből az úrinótából Medgyaszay Vilma danolta; írtam azután is imitt-amott ezt a portékát, megismered majd Olvasóm, melyek valók az újabb világból. A verseskönyveimbe soha be nem soroztam ez úrinótákat, hiszen nem a magam legszentebb mondani valói, inkább a koré, a divaté. Ellenben az embernek a legigazabb verseit is énekelik néha a pódiumon. Ezt a fajtát is megtalálni az úrinóták közt. Ami ú. n. kuplét pengettem, azt ebbe a könyvecskébe se bocsájtom be, múljanak el békével. Ami pedig a pajzánság e közt az úrinóta közt, hadd maradjon, nem ártok vele remélem; illik őszintén megmutatni azt a világot, azt az ifjú kort, azt a szabadságot.
Az édeskedves zenéket, amelyek ezekre az úrinótákra fonódtak, Buday Dénestől, Kacsóh Pongráctól, Lányi Viktortól, Nádor Mihálytól, Reinitz Bélától, Szirmay Alberttől és Tarnay Alajostól kaptam, köszönöm a Nevüknek most és mindörökre.
Hónapok Megjelent Réz Pál
"Hét szín" c. kötetében
Sikerült az OSZK Színháztörténeti Különgyűjteményében (MM 7465) fellelnem a Jégvirág c. sanzon szövegváltozatát, melyre SZ.E. ceruzával ezt írta:Kabaré-nak. Itt közlöm a gépírt változatot:
Jégvirág*
Én csöndes téli délután szeretek az
ablakban ülni
fölöttem az emeleten hallok valakit hegedülni.
A
halk hegedüt hallgatom
és nézek ki az ablakon,
az ablakon nem
látni át,
mert belepte a jégvirág.
Oly különösek istenem az ablakon a
jégvirágok
ha nézem őket nem hiszem ezt az egész bolond (csudás
Sz.E.) világot.
Oly hihetetlen énnekem
minden emlékem,
életem.
A mult, a szív, az ifjuság,
nincs semmisem, csak
jégvirág.
Unom magam, nézegetem a sok jégvirágot
sorba
milyen szép rajz az ablakon, nini, ez mintha rózsa
volna.
Egy rózsa, itt meg szegfü nyit,
eszembe juttat
valamit
oh forró nyári éjszakák,
rózsa, szegfü, sok jégvirág.
Itt meg olyan, mint egy lugas, ez
orchidea, az meg pálma
ez itt egy mirtusz koszoru, istenem, hát
valóra válna?
kezem remegve fogja meg
milyen hazug, milyen
hideg.
A szivem fáj s nézem tovább,
mily különös a jégvirág.
Szép Ernő 1904-től 1914-ig igen sok alkalmi verset, "aktuális strófát" írt. A Magyar Közéletben Szilánk, A Hét-ben Puck álnéven, A Nap-ban, Az Est-ben sz. e. és sz. szignóval jegyezte napi hírekhez, többnyire (bel)politikai aktuális eseményekhez kapcsolódó strófáit. (Szignálatlan verset csak tucatnyit válogattam be, de ezek szerzősége egyértelműen Szép Ernőre utal.) 1909 után visszaesik az alkalmi versek száma, 1914 után pedig csak elvétve bukkan fel egy-egy ilyen költemény. (1917-18 között A Nap-ban feltűnik újra az sz. szignó hasonló alkalmi versek alatt, de a versek rossz minősége és költőnk megnyilatkozásai azt bizonyítják, hogy itt nem Szép Ernőről, hanem Szenes Béláról, a kor közkedvelt, de meglehetősen középszerű versfaragójáról van szó.) Ezek a versikék a három húgát eltartó, maga is megélhetési gondokkal küszködő Szép Ernő kereseti forrását adják, de nem szabad elfelednünk, hogy költői iskolát is jelentenek; a kényszerszülte versfaragás csiszolja rímtechnikáját, erősíti poentírozó képességét, tömörítő készségét - végeredményben a poétai eszközök virtuóz használatára tanítja költőnket. S az is tény, hogy a feledhető klapanciák között felbukkan néhány remekmű is, gondoljunk a Meleg van kérem ironikus nosztalgiájára, vagy a Liliom-prológ bumfordi-városligeti derűjére.
Régi kedvünk (1919)
A kötet az alkalmi versek Szép Ernő által válogatott és szerkesztett
reprezentatív kiadványa (mivel tartalmazza a Kucséber-kosár [1911.]
verseit is, azokat is itt közöljük). Mintegy 9 év termését
gyűjti össze, előszava érdekes kordokumentum:
Gyengéd figyelmeztető
S alázatos
ajánlás
A jó olvasó, kire az üzlet ezt a könyvet is Rád sózta, talán már görög lesz Neked ez az egész témázás itt ebben a léha verscsapatban. Tartozom untatni Tégedet egy pár sor írással, míg felvilágosítalak afelől, hogy ez az áru az úgynevezett béke utolsó esztendeiből való. Tizennégy tavaszától fogva nem firkantottam ilyes dolgot. Akkor még és annak előtte szombatonkint le szoktam volt egy szerkesztőségben ülni egy kopár asztal elé s tinta, penna segítségével hosszú szerkesztői papirosra raktam e rímeket. Andalítóan zengett mind a telefon a szerkesztőségben. Ha netalán leereszkednél jó olvasóm csekély emberi állapotokon mulatni, akkor megmondom neked, hogy dél felé kellett e költeményeket költeni, mikor mindig álmos voltam, mert akkoriban sok adósságot csináltam az agg Morpheusnál és sokszor nagyszerűen fájt a fejem, éppen mikor a világ bolondságairól vagy okosságairól trallalázni muszájt nékem. Ezt a műfajt nem én találtam föl, óh nem: a napontai lapoknál divat volt a szebb sorsra való poétákkal bohósdi versezeteket csináltatni. Azt hiszem a lapok találták ezt föl. Én még magukat a lapokat se találtam volna föl, ha rám várnak avval. De beléhullván a pályába, utánoztam azt amit a rám nézve legvonzóbb lények művelnek, a poéták. Tudod kérlek, hogy abban a dicső békében minő boldogtalanok voltunk, emberek, fiatal emberek? A halált úgy lestük-vártuk, mint a böjtösök az esti csillagot. Érdekes, hogy boldogtalan létünkre mennyit hancúroztunk és mennyit vihogtunk. Az emberi világ végtelen barnumi cirkusznak tetszett, minden percben kacagni valami másik bohócságon. Most már nincsen boldogtalanságunk, most már nincsenek bolondságaink. Az élet el van sötétítve, s ki van világítva a halál. A földhöz kapaszkodó élőknek világát bevonta a szükség meg a rossz kedv. A hajnal lélek hamuszínű lett s a rózsa szív össze van sorvadva. A szép és kecses észt az ostobító sors bekeríti, úgy mint az óriáskígyó a nyulacskát. Elvittek magokkal azok akik elestek, elvittek azok magokkal minden cirádát, illuziót, hóbortos grimaszt és könnyelmű mosolyt, mindent, ami csak mulatságossá tudta tenni az ittlétet. Itt vesztegelünk első halálunk után az ólom ég alatt és idegen szemekkel lesünk az őrült jövőbe.
Szóval a frivol kis költészetet ami kínálkozik elébed ebben a könyvben, kérlek azt fogadd megbocsájtással. Hogyha egy strófával, egy sorral, egy rímmel, egy szóval ügynök lehetem Köztetek, Közted és a drága mosoly között, az is már valami mentség és szép vigasz nékem bűnös, hasztalan jelenlétemért.
Óda
Lőwy Árpádhoz (é. n.) Szép Ernő megjegyzése:
"Abból az alkalomból, amidőn a perzsa Sah Lőwy Árpádot
verseiért a nap és oroszlán-renddel tüntette ki". A verset Réz
Pál bocsájtotta rendelkezésemre.
A versek egy része különböző lapokban (Új Szó, Pajtás, stb.) látott napvilágot, míg 1958-ban a Móra Kiadó egy megrostált válogatását kiadta Gyereknek való címmel.
Első csokor Mezőtur 1902. A Szoboszló és Vidéke 1902. július 6-i számában az újság szerkesztője Szép Ernő hat versét közli az alábbi megjegyzéssel:
Első csokor
Költemények és
műfordítások
Írta: Szép Ernő
Egy gymnazista diák a héten egy piros kötésű füzetkét küldött be hozzánk, amely "Első csokor" czímmel költeményeket és műfordításokat tartalmaz.
A füzetke szerzőjének, Szép Ernő mezőturi főgymnáziumi tanulónak, Szép Sámuel helybeli izraelita tanító fiának, a nyarat orvosi tanácsra - kezdődő mellbaja miatt - Gleichenbergben kell töltenie. A gyógyfürdőzésre szükséges költséget ezen füzetke kiadásának jövedelméből reméli összegyűjteni, mert szegénysorsú születi ebben az utjában segíteni nem képesek.
A füzet ára 1 kor. 50 fillér.
Kapható a szerzőnél az izr. iskola épületében, azonkívül Schiffer Ignácz divatáru üzletében.
A füzetke tartalma kétségtelenül poetikus tehetségre valló versecskékből és műfordításokból áll, melyekből itt közlünk nehányat.
*
Szép Berta feljegyzései szerint már 1900-ban kiadott egy házi sokszorosítású kis versesfüzetet, sőt, 1898-ban Szép Ernő egyik nyilatkozata szerint verse jelent meg a Debreceni Újságban.
A kötet hetedik versében szereplő K.E. Kepes Ernő, a költő gyermekkori barátja és támogatója.
A mezőturi pénzhamisító banda
"Felnőtteknek" című önéletrajzi kötetében Szép Ernő így emlékezik ponyvaírói tevékenységéről: "Túri diák időmben Nagy Ignác bácsi járta a kún tájék vásárjait, idős paraszt ember, az már nem versíró volt... mert az kiadó volt... Hatodikos voltam... Bejött osztán a túri gimnáziumba, versírót keresett. Így jutottam ahhoz a szerencséhez magam is, hogy a népnek históriát írhattam. Mégpedig három históriát, kettőt hatodikos, egyet meg hetedikes koromba. Darabjáért kaptam öt koronát. Négy oldalt kellett írni, vagyis negyedfelet, mert az utolsó oldalra népdalt is követelt az öreg Nagy Ignác bácsi." Varga Lajos: Szép Ernő és Mezőtur c. kiadványában adta közre az első két, kötetünkben közölt zsengét, a harmadik még lappang.
Gleichenbergben A másik diák Gergely (Goldberger) Bertalan, aki ügyvéd lett és megzenésítette az Imát v.o. OSZK Fond 81/675
Az Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK), a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kézirattára igen sok érdekes töredéket őriz. Ezek kéziratok vagy magánlevélben található apróságok. Az, hogy e költemények ill. verskezdemények soha nem jelentek meg (legalábbis ilyen formában), sejteti, hogy a költő nem tartotta közlésre érdemesnek, ezért is választottam külön ciklusba ezeket.
VERSEK
Kötetben kiadott versek
Énekeskönyv (1912)
Mint magányos lovast...
Csúnya és
ártalmas dolog...
Ákom-bákom
A falu éjszaka
Bánat
Szonett
(Te nem szoktál a zongorához állni...)
Gyermekjáték
A
harangozó
Crème d'
Yvette
Kapuzárás
Sötét ablak
Tinta
Falióra
Néha úgy
utánanézünk egy nőnek
Szonett (Nem bántom
életem...)
Örökzöld
Furulya
Emlékbe
Alkonyat a
kórházban
Nyujtózkodás
Álmatlanul
Reggeli gyöngeség
A
szökőkút
Nézni
Szonett (Fehér
pillangó...)
Játék
Leányszoba
Egyedül
Szonett (A
vágyakat magamtól...)
Egy régi szőkéhez
Sötét
A
táncosnőnél
Ha én azt tudnám
Ifjúságom el ne menj még
Egy
szűz után való bánkódás
Élet, halál (1916)
Imádság
Honvágy
Testvér, édes
testvér
A mosoly
Világtalan
katonáknak
Szívből
Lengyelország
Hívójel
Add a
kezed
Húszéves fiúk halála
Hét szín
Messze, messze,
messze
De kár
Emlék (1917)
Tiszapart
Ügyetlen szavak
Nincs
egyéb örömöm
Magányos éjszakai csavargás
Egyszer
Járok-kelek,
megállok
Gyorsvonatról
Semmise
Recept
A Bois de
Boulogne-ban a padon egyedül
Ki tudja?
Késő ősz
Sóhajtás
Óh
Ti
ócska figurák
Dunakorzó
A darvak
Repülés
Szaladnak a
folyók
Mondd
A kert fái
Borbélyhab
A virág szebb
Milyen
jó nékem lefeküdni
Ennui
Magamban
Sétálás
Háztető a
Montmartre-on
Huszonhét múltam
Fecske elfut a
szárnyán
Hold
Margitsziget
Tavasz
Gondolatom
küldöm
Ceruzairás noteszben
Milyen?
A nap lemegy
Gitár
A
vándorlegények
A fecskének árnyéka
Lányoknak való nóta
Éjfél
A
semminél kevesebb valami
Elalvó hattyu
Oly szépek a tavasz
felhői
A szerelem
Jézus Krisztus
Csillagok
Citera
Des
Grieux
Szomorú fűz
A bánat útja
Kék üveggömb
Ránc a
leány homlokán
Mint a hangafa a pusztában
Mint az égen a
hold
Holnapra
Oly szép szivem volt
1917-ben
Néked szól
A világ (1921)
Mit tettetek velem
Hol van
valami
Hold, hold
Nagy énekesnő Múzsa jöjj
A lezuhant
lovas
A hó
Madár
Az élet
Kenyeres
Meszelő
Nem
tudom kicsoda
Nem tudnak a fák alúdni
Olyan csöndet
szeretnék
Szegények, szegények
Jóság, jóság
Kézírás
Február
vége felé
Itt volt benn a szívemben
Sötét hintó
jön
Eső
Hold
Bocsássatok meg
Csókold meg
Szeretnék
eperfa lenni
Senkinek se
Ha megjönne a
boldogság
Csodálatos
Tavasz lesz már
Ti ártatlan
szegények
A padon firkantottam
Szeretem a tavaszt
Balaton
Az
alkony jön felém
Jaj fájdalom
Pincio
A fenyves fent a
hegyen
A jégvirágok holt honába
Adjátok vissza
Jó szó (1928)
Homlokom lassan leáldoz
Hová megy egy
ákác levél?
Bizalmas
Szívem
Orgona virágja
A
felhőkhöz
Élő szó
Narancs
Ó de megnémúltál
Hold
Itt
várnak szegények
Holnap
Március 5
Gerjedelem
Kisujja
körme éle
Felhő
Csókoljatok meg csillagok
A gesztenye
pelyhe
Ki tudja a némát
Csokonai
Hangom
1926
Szenvedni
a tulajdon bűnödet
Pillangó
A csikós
Én nem tudom
Az
alkony néma húrjain
Az ablak
Rigó
Vadlibák felé, téli
éjszaka
Sötét lesz a Duna háta
Részvét
Pitypang
Köszöntelek
mint napfényben hulló levél
Nagy nagy madár
A nappal holdja
voltam
Hajó
Holdfényes nyírfát láttam
Mennydörgés,
villámlás
Úgy mint a szívbajos szegény
Ha nincs vágy a
szivedben
Sajnálom a tengert
De szégyen élni
Csak a szívem
érzi
Meztelen
A Ritz előtt, ha zene szól
Virágok mért
hallgatnak
A rendőr
Hadd látogassalak meg elhagyottak
Kék
szeműek
Ezüst napsütésben
Én vagyok, én vagyok
Egy
kutyához
Köszönöm
A margaréta
Csillagok
Életem
A
gyertyának repült a lepke
A fák
Impressio
Virágok
Jó
Szép Ernő összes költeményei (1938)
Elszorult szivvel
Sors
Olajfa
Harapás
Míg
tünök a platán alatt
Június 24.
Kaszálnak
Eső
után
Hinta
Szeptember 12.
Új
mandula
Húsvétra
Piros
Május
Olyan
fehér
Hallga
Október
Karácsonyfa
Taktus
Valami
Április
Adat
Egy
könnycsepp a bűnöm
1935
Nyári este
1919
Csak az alvás
ilyen csendes
A csillagok lejönnek
Március virágja
Én így
szerettem volna élni
Add a kezed (1958)
Ne hidd
Kötetben ki nem adott versek
1905
Két koldus Egyenlőség
1905. márc. 5.
A mozdony Budapesti Napló
1905. ápr. 21.
A vonat Budapesti Napló
1905. ápr. 30.
A toll Budapesti Napló
1905. jún. 11.
A havasi gyopár Budapesti
Napló 1905. júl. 26.
Reggel felé Budapesti
Napló 1905. szept. 8.
Egy levél
Egyenlőség 1905. szept. 24.
Vonat az erdőn A
Hét 1905. okt. 8.
Vér Népszava 1905. okt.
18.
1906
Strófák az
utcasarokról Népszava 1906. jan. 17.
Éjszaka
(A lelkem muzsikában fürdik...) A Hét 1906.
jan. 28.
Éjszaka (Hajolj reám, borulj reám...) A
Nap 1906. febr. 25.
A Váci utcán A Hét
1906. márc. 11.
A Vezuv A Hét 1906. ápr.
22.
A déli korzón A Hét 1906. máj. 13.
A
tenger A Nap 1906. okt. 12.
Mikes A
Hét 1906. okt. 28.
Apácák éneke A Hét
1906. nov. 25.
1907
Hajnali vendégek A
Hét 1907. febr. 10.
1909
Az ács kis fia Népszava
1909. dec. 25.
1910
A lány szól Mai
Színlap 1910. dec. 28.
1911
A kenyér Nagyváradi
Napló 1911. márc. 3.
1912
Háború előestéje Az
Est 1912. nov. 29.
1917
Késő este Az
Est 1917. júl. 29.
1918
Dalforma
Április 1918. dec. 18.
1920
Az olvasóhoz Szemle
1920. jan. 10.
1921
Halál az utcán Jövő
1921. febr. 23.
1924
Csók a kapu alatt
A Reggel 1924. jan. 14.
A holdhoz A
Társaság 1924. 26. sz.
Isten veled Színházi
Élet 1924. nov. 23-29.
1926
Tavasz Újság
1926. ápr. 11.
1928
Nyár Színházi
Élet 1928. júl. 22-28.
1931
Kék tenger alszik
odafenn Nyugat 1931. febr. 1.
Szegénynek
égett arca van Új Idők 1931. dec. 13.
1932
Tél Új
Idők 1932. febr. 28.
Karácsonyfák Magyar
Lányok 1932. dec. 25.
1934
Hervadt levél leszáll a
hóra Az Est 1934. jan. 3.
[Lányok lábán a
harisnya...] Színházi Élet 1934. szept.
2-8.
[Ó de csendes hónap...] Színházi Élet
1934. szept. 30-okt. 6.
1935
Három platánlevél a
földön Napló 1935. okt. 27.
1936
Én édes Jézuskám Az
Est 1936. dec. 25.
1942
Apám
Magyar Zsidók naptára 1942.
1945
Fohász Ludas
Matyi 1945. szept. 23.
1946
Régi jó világ Haladás
1946. aug. 22.
Év nélkül:
Kedves öcsém OSZK
Fond 81/614/17
Az én batyum OSZK Fond
81/614/11
SANZONOK, KUPLÉK
Kabaret-dalok (1908)
Aktuális strófák (Zárás után jött...)
Az
aszfaltbetyár
Abbáziában
Csak egy kis benzin
kellene
Montignoso
Vallomás
A rossz asszony
A
mama
Fürdőszezon
Az oldaliszk
A garni
A kávéházi ember
A
tolonckocsi
Ninon
A kávéház (Elégia)
A Tauszky
Az
ősbudai bohém
Pesti
versek
A Lánchid és az alagut
A korzó
A
Stefánia-uton
A fenyő és a pálma (Heine utánzat)
Az udvari
fogat
A kapualjban
A lakó
A san-marinói kölcsön
A sánták
ligája
Adatok az őszről
Nyári örömök 1.
A májusnak mihelyt vége...
2.
Itt a nyár, a szép meleg nyár
Tavaszi dalok 1.
Március van, a tavasz...
2. Március van, április jő...
Úrinóta (1940)
Baba
Kávé és kifli
Szeretnék
Párisban élni
Medaillon
Életrajz
Esőcsepp
Jégvirág
A
szőke meg a barna
A gyáva legény
Bucsu az
ifjuságtól
Keverem-kavarom
Francia nóta
Szomoru tavaszi
dal
Itt a tavasz
A lufballon
Marika
A trombita
Gyere
haza édes párom
Mademoiselle
Két sebesült a szinházban
Árva
Pál
Kop-kop
Hőc hőc katona
Az én uram is szervezkedik
Két
kicsi bagoly, mind a kettő jómadár
A pesti ház
Sokat ne várj a
szerelemtől
Dal
Kiskocsi
Törődj velem
Várjon
Egyedül
a moziba menni
Kötetben meg nem jelent sanzonok, kuplék
A szoknya Kis
Élczlap 1902. 4. sz.
Toilette-titok Kis
Élczlap 1902. 7. sz.
Ítélet Kis Élczlap
1902. 7. sz.
Százhuszonhat kis japán Budapesti
Napló 1905. aug. 26.
Az omnibusz tetején Jászberény
és Vidéke 1905. ápr. 23.
Gyermeknapon Füles
Bagoly 1906. szept. 30.
Az ifjúság, a szerelem Új
Idők 1906.
A Sándor utca A Hét 1907. jún.
30.
A gummirádlison Fidibusz 1907. máj.
24.
Kuplé a gyermekek nemi felvilágosításáról
Fidibusz 1907. jan. 28.
Gyűrűk Izé 1909.
okt. 5.
Mariska Izé 1909. nov. 12.
A
majom A Garabonciás 1909. dec. 18.
Oregon
Az Est 1912. júl. 28.
A rapport Szirmai
Albert kabaré dalai 1915.
Vasárnap délután Szirmai
Albert kabaré dalai 1915.
A Szultán lányának dala Bárd
féle karácsonyi album 1917-18.
Minek a zöld levél... Bárd
féle karácsonyi album 1917-18.
A pezsgőspohár Bárd
féle karácsonyi album 1924-25.
Hónapok Az Est
Hármaskönyve 1935.
A persely Zeneköltők
albuma é.n.
Léha é.n. PIM fond
4741/255
Papok az ágyban é.n. PIM fond
4741/255
Egy budapesti kis leány ábrándja é.n.
OSZK fond 81/614/6
A dizőz é.n. OSZK fond
81/614/9
Rikkancs é.n. OSZK fond
81/614/24
Louise Duval é.n. OSZK fond
81/613/41-44
Az alvó fakir é.n. OSZK fond
81/613/48
"Plánéta" c. jelenet betétdala é.n.
OSZK fond 81/576
Népballada a szegény anya imádságáról
Hetényi-Heidlberg Albert: Cabaret album
ALKALMI VERSEK, RÖGTÖNZÉSEK
Kötetben megjelent alkalmi versek, rögtönzések
Régi kedvünk (1919)
Gyengéd figyelmeztető s
alázatos ajánlás
Ródli
Nincs jég
A népszámláló
Színi
szemle (A Bolond Istók után)
A Ház
Rotschild
Öngyilkossági
iroda
Szerenád (A nadrágszoknya napjaiban)
10oC
Kék
Tavaszi
hullámok
Egy kurta elégia
Jön a tavasz
Idusa
Vicc a
halálról
A borravaló
Apponyi tanár
A padokon
alszanak
Alag
Április
A negyvenévesek
Csirág
Milyen
szép idő van
Bocsánatot kérek, de ezt el kell mesélni
Folyó
hó
Tünemény
A német
Fáj a fejem
Berteaux
A nyolcak
Az
antiszemiták
Villamos-mizériák
Virágos Budapest
Index
Elemi
iskolai versecske
Mély gondolat
Fürdőre
Ma
A
zsemle
Vázsonyi
Pszsz
Jaj de meleg van
Új ház
Melegem
van
Politika
Holtszezon
Márványmenyasszony
Lesültem
Szeptember
Az
artisták (Leesett egy trapézbajnok)
Ábránd Alagon
Előhang
Na
de most
Utóhang
Ősz
Háború
"Must -
most"
Tripolisz
Gyümölcs meg gesztenye
Asta
Nielsen
Borzasztó
Béke
Halottak napja
A villamos
csengője
Köd
Tavaszi dal
Lopás
Homéroszból
Sumurun
Sikkasztók
Mit meséljek még?
Nem
érdemes
Új színház
A Ferdinándok
A karácsonyi
számba
Szilveszter
Újév után
Ballada
Vízkeresztre
Hideg
van
A football
A pincérek közt
Nem új a
vicc
Befagyott
Ó
Balling
Bál
Beszélgetés
Puccinivel
Szalvátor
Baleset
Én is forrást
kutatok
Üdvözlégy
A Petőfi Társaság
Hétfőn
A
hétről
Regula
Jön
Még
Baccarat
Tavasz
A nyúl meg a
tojás
Sport
Szezon
Színház
Szombat
Kis versek a
hétről
Itt vagyok!
Budapest
Az önkéntes
Nyárutó
Szombati
penzumom
A rendes őszi dal
Kis versek a hétről
Pesti
elemisták olvasókönyvébe
Háború
Vitézi tünődés
De
borzasztót álmodtam
Hölgyeim és uraim
Én meg a
törökök
Sétálni
Konstantinápoly
Téli gond
Mohamed
könnyei
Már megint szombat van
Kémek
Kis versek a
hétről
Politikai párbaj
Falinaptár
Én is
Rózsadomb
Orosz
románc
A Vojnich-díj
Szombat
Szalvátor
Egy detektív
szomorú dallja
Couplet
A választójogi
Március 15.
De
szép idő
Tintatartó
Szombat
van
Májusi
Ada-Kalech
Mentő-garas
Bajusz
Három
árva
Újévi strófa
Krematórium
Nem kapok naptárt
Aviatika
Oh
Steinheilné!
Tej
Szegény György
A meztelen
Könyörgés
hóért
Választás
A küteges
Lasker-Schlechter
Lueger
órái
Hamvazó
Chantecler
Őszi dolog
Színlapok
A
cigányok királya
A szabadkai rémtett Írta: Jókuti (Löbl) Vilmos
Kötetben ki nem adott alkalmi versek
1904
Levél egy kizárt
diákkisasszonyhoz Magyar Közélet 1904. szept.
11.
Darázsfészek (Ah, itt az ősz...) Magyar
Közélet 1904. szept. 25.
Levél Amerikába
Magyar Közélet 1904. okt. 2.
Egy színház megnyitásához Magyar
Közélet 1904. okt. 9.
Strófák a hétről (Dunaparti nagy ház egy
kicsiny...) Magyar Közélet 1904. okt. 16.
A
balti hajóraj Magyar Közélet 1904. okt.
30.
Halottak napján Magyar Közélet 1904.
nov. 6.
Dal a kézlegyintésről Magyar
Közélet 1904. nov. 13.
Dal a kis plakettről Magyar
Közélet 1904. nov. 20.
El, Nagyváradra! Magyar
Közélet 1904. nov. 27.
Ének a negyven zsandárokrul
Független Magyarország 1904. dec. 4.
Tisza István
elégiája Független Magyarország 1904. dec.
13.
Hetivers (Fürdik a holdvilág...) Magyar
Közélet 1904. dec. 18.
Hetivers (Ah, itt van újra a
karácsony...) Magyar Közélet 1904. dec. 25.
1905
Hetivers
(A falinaptárról letéptem...) Magyar Közélet
1905. jan. 1.
Hetivers (Az ülésszaknak vége hát:...) Magyar
Közélet 1905. jan. 8.
Hetivers (Őseimnek taktikája...) Magyar
Közélet 1905. jan. 15.
Hetivers (Kis korcsmáros,
nagyvendéglős...) Magyar Közélet 1905. jan.
22.
Hetivers (Tisza I. a várba...) Magyar
Közélet 1905. jan. 29.
Hetivers (A láthatár szépen
kitisztult...) Magyar Közélet 1905. febr.
5.
Hetivers (A Hungáriában gyászos...) Magyar
Közélet 1905. febr. 12.
Hetivers (A tisztelt Ház
megnyilt...) Magyar Közélet 1905. febr.
19.
Hetivers (Sürü sötét az éj...) Magyar
Közélet 1905. febr. 26.
Hetivers (A vig, a kedves
karneválnak...) Magyar Közélet 1905. márc.
5.
Hetivers (Zarándokol sok...) Magyar
Közélet 1905. márc. 12.
Hetivers (Negyvennyolc óta...) Magyar
Közélet 1905. márc. 19.
Hetivers (Zálogba már a
télibunda...) Magyar Közélet 1905. ápr.
2.
Hetivers (Néhány héttel ezelőtt...) Magyar Közélet
1905. ápr. 9.
Hetivers (Köszöntelek vigan...)
Magyar Közélet 1905. ápr. 16.
Hetivers (Midőn a
kedves...) Magyar Közélet 1905. ápr.
23.
Hetivers (Elértünk az édes...) Magyar
Közélet 1905. ápr. 30.
Hetivers (Előttem tinta és
papír...) Magyar Közélet 1905. máj.
7.
Hetivers (A Dunaparton áll a...) Magyar
Közélet 1905. máj. 14.
Hetivers (...És annyi balszerencse
közt...) Magyar Közélet 1905. máj.
21.
Hetivers (Semmi újság nincsen...) Magyar
Közélet 1905. máj. 28.
Hetivers (Hogy Keglevichet
leszurták...) Magyar Közélet 1905. jún.
4.
Hetivers (Izzadva írtam írtam akkor is...) Magyar
Közélet 1905. jún. 11.
Hetivers (Ezek az ügyvivő
legények...) Magyar Közélet 1905. jún.
18.
Hetivers (Bejött Fejérváry...) Magyar
Közélet 1905. jún. 25.
Konti temetésén Budapesti
Napló 1905. okt. 26.
Abdul Hamid dala A
Hét 1905. nov. 12.
Tisza Bécsben A Nap
1905. dec. 10.
Alfonz dala A Hét 1905.
dec. 10.
Legenda (A pontos, éber falinaptár...) A
Hét 1905. dec. 24.
Karácsony (Születésnapja volt
Krisztusnak...) Budapesti Hétfői Hírlap 1905.
dec. 25.
1906
Zichy
Jenő bucsuja A Hét 1906. jan. 21.
Hangok
az állatkertből A Nap 1906. febr. 3.
Edvárd
király szivaroz A Hét 1906. febr.
4.
Hordárok audienciája A Nap 1906. febr.
7.
Kaffka! Kaffka! A Nap 1906. febr.
8.
Az ágyúk A Nap 1906. febr. 14.
Dalok
a feloszlatásról A Nap 1906. febr. 18.
Bánffy
föltámadása Magyar Közélet 1906. febr. 18.
Az
esküvő után A Nap 1906. febr. 25.
A
pártpolitikához Magyar Közélet 1906. febr.
25.
Savanyú A Nap 1906. márc. 4.
Tavaszi
strófák (Tavasz van újra...) A Nap 1906.
márc. 9.
Búcsú A Nap 1906. márc. 10.
A
diszküldöttség A Nap 1906. márc. 15.
Nikita
levele Edvárdhoz A Nap 1906. márc. 20.
Az
abstinens orvosok A Nap 1906. márc. 31.
Alag
(Csöndes, hosszú...) A Nap 1906. ápr.
3.
Darabontok bucsuja A Nap 1906. ápr.
8.
Búcsú az éjjeli ügyésztől A Nap 1906.
ápr. 10.
Emléksorok a néhai mamelukok albumába A
Nap 1906. ápr. 13.
El, Karlsbadba A Nap
1906. ápr. 15.
Gorkij dala Budapesti
Hétfői Hírlap 1906. ápr. 23.
A jelöltek Magyar
Közélet 1906. ápr. 23.
A turf Magyar
Közélet 1906. ápr. 23.
A Lipótváros Magyar Közélet
1906. ápr. 23.
Dal a tavaszról (Megérkeztek hát már...) A
Nap 1906. ápr. 24.
A kis Taral A Nap 1906.
ápr. 26.
Baj van, Beketow úr! A Nap 1906.
ápr. 28.
A Gyüszük Magyar Közélet 1906. máj.
2.
Költözködés
Makkai bá
Dal a gyüszüről A
Hét 1906. máj. 6.
Hetivers (Májusnak rögtön vége már...)
Magyar Közélet 1906. máj. 8.
Dal a rabmunkáról A
Nap 1906. máj. 9.
Rigó Jancsi kesergője A
Nap 1906. máj. 11.
Hohenlohe Budapesten A
Nap 1906. máj. 12.
Nikita Karlsbadba megy A
Hét 1906. máj. 13.
A cár és a duma A Nap
1906. máj. 15.
Népszámlálás (Népszámlálnak Budapesten...) A
Nap 1906. máj. 15.
Kinai levél A Nap 1906.
máj. 18.
Dal Nepalek szertartásmesterről A
Hét 1906. máj. 20.
Ősbudavár A Hét 1906. máj.
20.
Zsazsa sorsolása
Elégia (Heten vagyunk...) A
Nap 1906. máj. 27.
Cselédsztrájk A Nap
1906. máj. 27.
A taxaméter A Hét 1906.
máj. 27.
Gyermeknap
Nyaralás A Nap
1906. jún. 1.
Vilmos Bécsben A Nap 1906.
jún. 7.
Románc a macicsről és Zichy Jenőről A
Hét 1906. jún. 10.
Bécsi strófák (A bankgessei...) A
Nap 1906. jún. 12.
Mindenható Goluchowszki
A Nap 1906. jún. 13.
Hát kellett ez nekünk?! A
Nap 1906. jún. 14.
Vándordal A Nap 1906.
jún. 17.
Toaszt A Nap 1906. jún.
17.
Szezon A Nap 1906. jún. 19.
A
nyaralás A Hét 1906. jún. 24.
Nyári
ábránd 1906. jún. 24.
Bucsu az
indiánoktól Budapesti Hétfői Hírlap 1906.
jún. 25.
Nyár a Házban A Nap 1906. júl.
1.
Zsazsa nagybirtokos A Hét 1906. júl.
1.
A krokodilusok
A delegátusok A Nap
1906. júl. 3.
Egy csecsemő dala A Nap
1906. júl. 8.
Dreyfus A Nap 1906. júl.
11.
Orvost! Orvost! A Nap 1906. júl.
12.
Dal egy táviratról A Hét 1906. júl.
15.
A frakk A Nap 1906. júl. 19.
A
pofon A Hét 1906. júl. 29.
Nyári
bökversek A Nap 1906. aug. 5.
A háziúr
dala A Nap 1906. aug.
17.
Császártalálkozás A Hét 1906. aug.
19.
A marhahús
Szezonvégi versikék A
Nap 1906. aug. 30.
Szezon (Egy idegen, ki...) A
Nap 1906. szept. 2.
Politikai versikék A
Nap 1906. szept. 4.
A cápa elégiája A Nap
1906. szept. 7.
Szezon (Benne vagyunk a...) A
Nap 1906. szept. 9.
Alkalmi versikék (Egy gróf, akit...) A
Nap 1906. szept. 25.
Rákóczi Füles Bagoly
1906. szept. 30.
Gulochowszki A Nap 1906.
okt. 14.
Hosztalek dala A Hét 1906. okt.
14.
Aktuális versikék (Párisnak turf-szenzációja...) A
Nap 1906. okt. 18.
Lóra városatyák! A Hét
1906. okt. 21.
A köpeniki kapitány A Nap
1906. okt. 23.
Feilitzsch elégiája A Nap
1906. okt. 25.
A köpenicki kapitány A Hét
1906. nov. 4.
Novemberi bökversek A Nap 1906. nov.
16.
Beköszöntő A Nap 1906. nov.
21.
Gundel dala A Nap 1906. nov.
23.
Bökversek (Itt a tavasz...) A Nap
1906. nov. 30.
Caruso majma A Nap 1906.
dec. 2.
Ki mit kap Mikulásra? A Nap 1906.
dec. 6.
Örkény A Nap 1906. dec. 8.
Fedák
Sári dalaiból A Hét 1906. dec. 9.
Óh! Óh!
Óh! A Nap 1906. dec. 13.
A Népszínház
dala A Nap 1906. dec. 22.
Karácsonyi
strófák (Holnap, azaz kedden...) A Nap 1906.
dec. 25.
Esik a hó... A Nap 1906. dec.
29.
B. u. é. k. A Hét 1906. dec. 30.
1907
Hejretyutyutyu
A Nap 1907. jan. 10.
A delegáció A Hét 1907. jan.
13.
Ruszt
Szilveszteri strófák A Nap
1907. jan. 17.
Meggyógyultam! A Nap 1907.
jan. 23.
Elégia az adósságok könyvéről A
Hét 1907. febr. 10.
Első tavaszi dal A
Nap 1907. márc. 2.
Búcsú A Nap 1907. márc.
14.
Kikelet A Nap 1907. márc. 15.
Egy
kis félcipő 1907. márc. 20.
Bimbók A
Nap 1907. márc. 22.
Tavasz A Nap 1907.
márc. 22.
Tavaszi bökversek A Nap 1907.
márc. 27.
A szeparé A Nap 1907. ápr.
7.
Koronás hús A Nap 1907. ápr.
14.
Verniszázs-dalok A Nap 1907. ápr.
18.
Nem vállalkoznak! A Nap 1907. ápr.
20.
Jónás A Nap 1907. ápr. 20.
Jónás
elégiája A Hét 1907. ápr. 21.
Május
A Hét 1907. máj. 5.
Darányi a néphez 1907. június
8.
Petőfi ünnep A Hét 1907. jún.
9.
Megérkezett
A játékbank
Népszínház Pesti
Napló 1908. jún. 19.
Nincs pofon A Hét
1907. júl. 28.
The Cubans A Hét 1907. aug.
4.
Az augusztusi pénzhiány A Hét 1907.
aug. 18.
A női bírkózók 1907. aug. 25.
A
szén A Hét 1907. szept. 1.
Kártyázó
asszonyok
Időszerű rigmusok A Hét 1907.
nov. 10.
Fedák A Hét 1907. nov.
17.
Roda-Roda
A liszt
Az idei képek
Szemere hősei A
Hét 1907. nov. 24.
A visszavándorlók
Az első hó
A
kenyérgyár
Fővárosi elégia drágaságról A
Hét 1907. dec. 8.
Az egyke A Hét 1907.
dec. 15.
Ruth St. Denis
Nyelviskola
A kivándorlás
Karácsony
felé
Időszerű rigmusok A Hét 1907. dec.
29.
1908
A
mentők A Hét 1908. jan. 5.
Udvari
bál
Mészáros sztrájk
Pesti kertek Pesti
Napló 1907. máj. 17.
Meleg van
A
Wiesenthal-lányok
Kuplé Pesti Napló 1908.
máj. 24.
Ilir
Színház
A kongresszus Pesti
Napló 1908. jún. 7.
Csók
Adjuk oda a pénzünket
Anakreoni
dal Pesti Napló 1908. jún. 14.
Maróczi
Wohlg.
Fraenlin Charlotte Fedak
Olympia Pesti
Napló 1908. jún. 19.
Nemzeti Színház Pesti
Napló 1908. jún. 28.
Lemoine, a gyémántcsináló
A viharágyu
A
kisüst
Záporpróba 1908. júl. 5.
Günther
novellája
Mátyás
A lesülő Pesti Napló
1908. júl. 12.
Gáz
Nyári tűnődés Pesti
Napló 1908. júl. 26.
Somody Pesti Napló
1908. aug. 2.
Feminista-óda Pesti Napló
1908. aug. 9.
Kutyaszínház
Turf
Az ischli szerenád
Pesti Napló 1908. aug. 16.
1909
Ön
bérel A hét 1909. okt. 31.
Carmen
lugubre A Hét 1909. dec. 19.
1910
Téli
dal, mert muszáj írni A Hét 1910. jan.
9.
Szilveszter, a mentők napja
Tavaszi strófák A
Hét 1910. ápr. 3.
A csuda Az Est 1910.
máj. 29.
1911
Jászai-Török Az
Est 1911. jan. 15.
Csingilingi prutty Az
Est 1911. febr. 5.
Dali Az Est 1911. jún.
18.
Elien a motyor! Az Est 1911. jún. 25.
Ma Az
Est 1911. júl. 2.
Fest, tisztit Az Est
1911. aug. 8.
A rendőr
Ököllel
A svábok Az
Est 1911. aug. 13.
Színház Az Est 1911.
aug. 29.
A zsemlye
Jaj!
Szívem szabad
Az Est 1911. szept. 10.
Richter
Pesti történet
Az Est 1911. okt. 29.
1912
Téli
kuplé Az Est 1912. jan. 21.
Kis versek a
hétről (Sajnálom...) Az Est 1912. jan.
28.
Szkecs Az Est 1912. febr. 18.
A
Nyugat lánya Az Est 1912. febr. 25.
Kis
versek a hétről (Az angol...) Az Est 1912.
márc. 10.
Milyen meleg van Az Est 1912.
júl. 14.
Új katonanóta Az Est 1912. aug.
4.
Kis versek a hétről (Egy; Kettő)
Az Est 1912. aug. 11.
Kis versek a hétről
Az Est 1912. aug. 18.
Téli zümmögés A Hét
1912. dec. 8.
1913
Kis
versek a hétről (Egymásután harminckétszer...) Az
Est 1913. jan. 5.
Kis versek a hétről (Azt a
megdöbbentő...) Az Est 1913. márc. 23.
1914
[Oh
csak tudnék...] 1914. Kézirat PIM v
3835
Tekintetes Szerkesztőség! Magyar
Figaro 1914. ápr. 12.
1918
Meleg
van kérem Az Est 1918. máj. 26.
1920
A
derék Krausz Poldi... (kézirat) [A tabáni "Mély
Pince" emlékkönyvébe] (MTA lev. t.)
1921
Frizura
Szigeti Séták 1921. szept. 1.
1930
A
magyar ünnep elé Az Est 1930. okt. 19.
Az
öregdiákokhoz Emlék a mezőturi református gimnázium
négyszázéves jubileumáról 1930. Mezőturi Öregdiákok Egyesülete
1935
Prológ Szolnoki
Színházi Újság 1935. ápr. 13.
1940
Az
emigráns In=Talpra magyar Bp. 1940.
1943
Prológ
a "Liliom"-hoz A Magyar Zsidók
Lapja 1943. jún. 10.
1946
Újévre Ludas
Matyi 1946. jan. 1.
Évszám
nélkül
Jobbat mint... (kézirat) é.n.
Édes Jóskám (kézirat)
é.n. OSZK FOND 81/279/60
Óda Lőwy Árpádhoz Brisztol 19?5. okt. 2.
In.: Löwy Árpád (dr. Réthy László) tréfás versei Arad 1929. Második
kiadás
GYERMEKVERSEK
Gyereknek való (1958)
Virágok
Csiga
Mee
A
cicánk
Kutyus
Hangya
Szamár
Pillangó
Falevél
Kaszálnak
Hó
Pattogatott
kukorica
Roller
Az a tölcsér
Esernyő
A
kötőtűk
Könyv
Óra
Szappan
Fülönfüggő
Vitamin
Sárgarépa
Tojás
Játék
Meglátod
Álljatok
fel
Anyám
Szegény ember gyereke
Ha zeng a kalapács
Egy
kis öreg ember
Most szeretnék gyerek lenni
Az égre nézni
Kötetben ki nem adott
gyermekversek
A fehér galamb meséje Mesemondó
1905. aug. 6.
Mátyás király meg a lebbencs [Betétdal]
1949. (OSZK Fond 81/573)
Halló Nők Lapja 1956. aug.
23.
MESE- ÉS SZÍNJÁTÉKOK LÍRAI BETÉTDALAI
[Kegyednek, mint itt
láthatja...] Planéta (jelenet)
[Végtelen
végtelen...] Patika 1918. (színdarab három felv.)
[A
ladányi sugártorony...] u.o.
[Hő mondok önnek...] Lila
ákác 1921. (szerelmes história öt képben)
[Mesélj,
mesélj...] Azra 1930. (mese)
[Istenem, istenem...] Az
egyszeri királyfi 1913. (mese 9 képben)
[Icakos,
ficakos...] u.o.
[Keljünk, énekeljünk...] u.o.
[Három pengőt
kerestem...] Mezőkövesd (legenda 3 képben)
[Pirosító,
bécsi rongy...] u.o.
[Messzi, messzi az a nagy hegy...]
u.o.
[Angyal vagy-é...] Erdély [1920 után] (egyfelvonásos)
[Dubi
dubi...] u.o.
[Szomorú hétfő...] u.o.
[Rózsa koszorunk...]
Táncos huszárok (operett 3 felvonásban)
[Szállj le
madár...] Szilágyi és Hajmási (egy régi ballada)
ZSENGÉK
Első csokor (1902)
Kötetben kiadott fiatalkori versek
Szép Juhászné
A bujdosók
Hortobágyi
csárda
"Kossuth Lajos, gyere haza"
A magyar
ifjakhoz
Rézi története
Levél K....s
E...ő-höz
Ősszel
Tárogatón hallék
Apám és anyám
Népdalok
(I., II., III., IV., V.)
Szülőföldem
Isten
Rózsa az élet
A
leghatalmasabb ember
Tavasszal
Az ifjú vesz
vándorbotot
Utcasarkon
Keserv
A mezőturi pénzhamisító banda
(v. sz. 1898)
Kecskeméthy Győző In: Varga Lajos: Szép Ernő és
Mezőtur
Kötetben ki nem adott zsengék
Gleichenbergben Szoboszló
és Vidéke 1902. júl. 16.
Vasárnapi krónika Szoboszló
és Vidéke 1902. aug. 31.
Kossuth apánk
Szoboszló és Vidéke 1902. szept. 21.
Pusztai levél Szoboszló
és Vidéke 1902. dec. 28.
Poétahalál Szatmári
Hírlap 1903. febr. 14.
Meddő bánat 1903.
Kepes Ernőnek írt levelében PIM V 969/1-10.
Találtam egy
levelet Pesti Napló 1904. jan. 29.
A
csillagok Pesti Napló 1904. febr.
6.
Háboru Pesti Napló 1904. febr.
25.
Idill Pesti Napló 1904. márc.
22.
Április Pesti Napló 1904. ápr. 6.
A
korzóról Pesti Napló 1904. máj.
17.
Gleichenbergben Magyar Közélet 1904.
júl. 3.
Tündér Ilona Magyar Közélet 1904.
szept. 18.
Képzelt szerelem Pesti Napló
1904. okt. 5.
TÖREDÉKEK, VERSKEZDEMÉNYEK
[Kitől kérdjem meg...] OSZK
Fond 81/615
[Olvasok...] OSZK Fond
81/615
Hallga OSZK Fond 81/615
[Élek,
élek...] OSZK Fond 81/615
Az
öngyilkos OSZK Fon 81/615
[Hallgasd
kérlek...] OSZK Fond 81/615
Benjó
OSZK Fond 81/614/4
[Ahogy a jót kívántam...] OSZK
Fond 81/546
[Tűnjetek kerge felhők...] OSZK Fond
81/546
[Azt hittem...] OSZK Fond 81/614/16
1920. okt. 2.
[Behúnyja a szemét...] OSZK Fond 81/614/3
[Emlék,
emlék ne hízzál...] OSZK Fond 81/614/10
Az
asztalfiából OSZK Fond
81/614/22
Október OSZK Fond
81/614/23
[Istenem itt állok...] OSZK Fond
81/615/7
[Isten áldjon...] OSZK Fond
81/615/1
Karnevál OSZK Fond 81/615
Ady
OSZK Fond 81/615
[Pucér mellemet...] OSZK
Fond 81/615
[S oly szép...] OSZK Fond
81/615
[Tudod mi a halál] OSZK Fond 81/615/7
[Ha
az élet...] OSZK Fond 81/615/7
Esik az eső
odakint OSZK Fond 81/615
[Tollam hiába
rágom...] OSZK Fond 81/615
[Hová repíti...]
MTA 391/104-i Hatvany Lajoshoz írt levelében
[Sohsem veszett
el...] OSZK Fond 81/3
[A szöllő szépen mosolyog...]
PIM Fond 4741/255
[Bízzál elcsüggedt erény...] PIM V
3200/32
[Árva vagyok...] OSZK Fond
81/614/3
[A gyilkosság...] OSZK Fond
81/615
Papír OSZK Fond 81/615
Szívbajos
éjjel OSZK Fond 81/615
[Nem nekem
intett...] OSZK Fond 81/615
[Talán éltem
már egyszer...] OSZK Fond 81/615/44
[Két
ajkam...] OSZK Fond 81/615/43
[Oh istenem...] OSZK
Fond 81/615/43
[Lehet szép ivü...] OSZK Fond
81/615/42
A sóhajról OSZK Fond
81/615/41
[Hotelszobában sirni...] OSZK
Fond 81/615/39
[Eső, madár repülne...] OSZK Fond
81/615/39
[Oh adj istenem...] OSZK Fond
81/615/39
[Gr. hintón ülök...] OSZK Fond
81/615/39
[De messze...] OSZK Fond 81/615/39
[Kinek
elmondtam volna...] OSZK Fond 81/615/39
[Óh
édes kedves csillagok...] OSZK Fond
81/38
Panasz OSZK Fond 81/615/38
[Hát
mit lehet...] OSZK Fond 81/615/37
[Nem
tudok...] OSZK Fond 81/615/36
Vers (a
halálba) OSZK Fond 81/615/29
[Le kéne
szoktatni...] OSZK Fond 81/615
[Az ifjúság
eltelik...] OSZK Fond 81/614/16 B
[Az
ablakban állok...] OSZK Fond 81/614/16 B
[Az
ember...] PIM V 103/4
Kosztolányi
Dezső
- Szép Ernő verseiről
-
Mencken, az új amerikai kritikának ez az okos, elmés fenegyereke azt mondja, hogy az, amit a költők megállapítanak, mind szemenszedett butaság. Még pedig annál nagyobb butaság, minél nagyobb költők.
Mint rendszeres elme osztályoz is. Tehát a poéták részint tagadják a tárgyi tényeket (például egyik ezt írja: ...Minden rendben van a világon"), részint pedig tagadják az alanyi tényeket is (egy másik ekkép dalol: "Én vagyok a sorsom ura, én vagyok a lelkem kapitánya."). Nyilvánvaló, hogy ezeket a csacsiságokat egy negyedik elemista is kineveti. Már az is tudja, hogy a világon nincs minden rendben s hogy az ember nem föltétlenül parancsol a sorsának. De az igék furcsa bűvészei mindent elfogadtatnak, aminek ellentmond a józanész, nemcsak a negyedik elemistákkal, hanem a mellett egyetemi tanárokkal is. Itt a költészet csodája.
Nem szállok pörbe a tengerentúli gondolkozóval, mert szóról-szóra igaza van. Ha egy felnőtt ember kitartóan és bizonyos lázas meggyőződéssel azt hirdeti magáról, hogy ő gőzhajó, az orvosok megvizsgálják s zártintézetbe csukatják. A költő azonban bízvást állíthatja, hogy ő gőzhajó, hogy ő csillag, hogy ő kávédaráló, nem zárják be, hanem kinyitják előtte az ajtókat, az összes ajtókat, a halhatatlanság kapuit is s a többiek megbabonázva melléje kuporodnak, vele együtt énekelnek, mindnyájan úgy érzik, hogy ők a gőzhajók, hogy ők is csillagok, hogy ők is kávédarálók. Nem gondolnak többé arra, hogy mit hallanak, csak arra, hogy miként hallják. Nagy bölcsességeket fitymálva utasítanak el. Viszont kapva-kapnak efféle együgyűségeken. Minden a szavak varázslatán múlik, azon a keverésen, azon a keverésen, azon a boszorkányos vegyítésen, melynek titkát csak igazi költők tudják.
S Szép Ernő közéjük tartozik. Bemutatni őt illetlenség, dicsérni, az Új Idők népes, országra szóló családi körében fölösleges, mert önök éppen oly jól ismerik, akár e sorok írója. Leghelyesebb, ha elbeszélgetek róla, mint közös kedvesünkről, úgy, ahogy családi körben szokás. Van egy verse, melynek ez a címe: "Bizalmas". A cím egészen ő. Meghitt közlés, értők számára, egy szemhunyorítással átadva, vagy valami bizalmas utasítás magasabb helyről, melyet, "tapintatosan kell kezelni". Komoly s diákos intelem az olvasónak. Ez a huncut szeretetreméltósága megveszteget, lefegyverez. Az iránt érdeklődik tőlünk, vajon megfigyeltük-e, hogy séta közben miként kopog a cipőnk, hogy hallottuk-e a kefe neszét, amíg hajunkat keféljük, vagy gyomrunk korgását a társaságban, vagy nyelésünk tompa hangját, hogy ízleltük-e tulajdon szájunk ízét, hogy észrevettük-e szemünket, e "két néző csigát"? Csupa ilyen kis semmiségből áll a költemény. De az egészből egyszerre - észrevehetetlenül - kirakódik valami nagy élmény, mindnyájunk gyarlósága, testvérisége. Egy másik versében, mely rokona ennek, egy kutyával cseveg, hasonlóan.
Aztán tudják-e, hogy mikor jön a tavasz, a rigó meg a cinke mind reá "szavaz"? Az "őrült" víz nem ismeri meg a "spicli" csillagok figyelik őt. Számára a ciprusok "főúri nők", a felhők "az ifjúság nászágyai, festmények, ég múzeum, boldogságos bandérium." A pitypangot, a mezítlábas árvát "bemutatja" - udvariasan s kissé csibészesen - a kaméliának. Szavaival olyan hatást kelt, amilyenre sohasem képes az ostoba értelem. Nem latolgatja őket mérlegserpenyőkön, a lelkében dajkálja, pajtáskodik, játszadozik velük, egyiket-másikat megfricskázza s az elered, röpül, pontosan odapöccen, ahová kell.
Képeket fest a rigóról, a hortobágyi csikósról, a tiszaháti halászról. Ecsetje magyarosan színez, európai ízléssel. Kitűnően kezeli a haiku-t, ezt a pársoros japáni formát, mely távol keleten csak tizennyolc szótagból áll s arra van hivatva, hogy magába foglalja a világmindenséget minden súlyával és szépségével, a természetet, mozdulatlanul és mégis élően. Gazdag költő. Báj van benne és mélység, kellem és erő, közvetlenség és fönség, pajzánság és előkelőség, közlékenység és tartózkodás, az élet szeszélyes esetlegessége és nem-változó törvénye.
Új Idők 1929
"Akkor sem érzem költőnek magam, mikor a verset írom, akkor a megszállott médium vagyok, aki a legközönségesebb ember is lehet; akkor a vergődő, dadogó vádlott vagyok, akinek vallani kell, vagy a telegráfoszlop vagyok. Aki nekidül a fülével, hallja, hogy zúg abban a buta nagy csövekben valami üzenet.
Annyit észlelhettem magamon mint úgynevezett költő, hogy a versírás olyanformán kerekedik az emberben, mint ahogy eső előtt elfutja a homály az eget, a levegőben valami elfogódottság érzik, valami nyomasztó, mondjuk ez a hangulat, az ihlet.
A forma, a dallam isten tudja hogy támad magától; ez diktál azután. Ha már leültem és a papír fölé esik a homlokom, akkor a vers technikájával küszködök. Némelyik kurta vershez is négyszer-ötször kellett visszaülni. Nem panaszkodom, édes ez a kínlódás. Azt se hallgassuk el, hogy ez a muzsika, ami lüktet majd a versben, az írás közben mindig ringat, úgy, mint a tangózókat a halk gramofon. Ez is jóféle dolog." - írja a vers keletkezéséről a Titkok Ismerője, Szép Ernő, őt pedig így értékeli Kosztolányi Dezső: "Gazdag költő. Báj van benne és mélység, kellem és erő, közvetlenség és fönség, pajzánság és előkelőség, közlékenység és tartózkodás, az élet szeszélyes esetlegessége és nem-változó törvénye". (1929.)
Fájó, hogy ez idáig mégis találónak bizonyult Tandori Dezső megállapítása Szép Ernőről: "értékrendben nem ott áll, szinte semmi téren, ahol lennie kellene."
Irodalmi köztudatunk nagy adósságát róttuk le e digitalizált szöveganyaggal, mely először tartalmazza a teljesség igényével Szép Ernő lírai életművét - nemcsak az érett verseket, de a sanzonokat, kuplékat, alkalmi- és gyermekverseket, zsengéket, betétdalokat, töredékeket, verskezdeményeket is, többszörösére tágítva csodavilágának horizontját.