Szép Ernő
összes versei

Szerkesztette:
Urbán László

2015

A digitalizált kötet a szegedi Szukits Kiadó 2003-ban megjelent "Szép Ernő összes versei" javított, bővített változata. Az először megjelenő verseket és szövegváltozatokat *-gal jelöltem. (a szerk.)

TARTALOM

Szép Ernő

Tüneményes művésze a szavaknak: alig húszéves korában megtalálja saját hangját s azontúl minden sora ugyanabból a nemes anyagból készül: nemcsak versei, de regényei, novellái, miniatűrjei, színdarabjai is. A magány, a csendes fájdalom költője, együtt érez minden szenvedővel: a rokkant katonával, az égett arcú lánnyal, az éhező verébfiókával, még a fáról lelebegő holt levéllel is. A szolidaritás és szeretet lírikusa: nincsen bántó sora, még haragudva is szerény és visszafogott. Pedig megjárta a háború poklát, a kitaszítottság szenvedését és a mellőzöttség bugyrait is. Igaz, népszerűsége csúcsán minden antológiában szerepelt az Ima, a Húszéves fiúk halála, a Gyermekjáték, darabjai telt házak előtt futnak és regényei külföldön is sikert aratnak.

Hamarosan a versszeretők kezébe kerül az a digitális kötet, amely a teljesség igényével gyűjti össze költeményeit, sanzonjait és kupléit, alkalmi és gyermekverseit, zsengéit, betétdalait, verskezdeményeit és -töredékeit, köteteinek érdekes előszavait, megháromszorozva az ismert életmű terjedelmét.

KÖLTEMÉNYEK

ÉNEKESKÖNYV
[1912]

Mint magányos lovast...

Mint magányos lovast az este,
Elér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szívemből,
Könnyűim csöpp csengői csengenek.

Apám után szeretnék futni,
Ki a városba vezetett,
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Elengedte egyszer a kezemet.

"Csúnya és ártalmas dolog,
        hogy a felkelő nap
  rád süt és te még tétlenül
        heversz ágyadban"
                               [Szent Ambrus]

Az ing, melyet kikészítettem éjjel,
Az asztalon fekszik, fehéren,
Fehéren, ájúltan, fagyottan.
Virító gombok benne szerteszéjjel,
Virágocskák távol fenyéren.
De szép az ing most kiterítve ottan,
De szép a fénylő hűvös plasztron
S hogy sír majd, mint a nyűgös asszony,
Szegény ing, ha a testemre akasztom.

A csöndbe nézek, magamat keresve.
Örök lélekzetem csudálom.
Nevemet suttogom. Nem értem.
Hány óra? Áll. Nem húztam fel az este.
Én is, ha eljön a halálom,
Én is megállok. Eljön értem.
Hát meg kell jaj jaj meg kell halnom,
Nem lehet futnom, szöknöm, csalnom?
Én. Én. Agyonrúgott patkány az almon.

Mit álmodtam. Szép szőke herceg voltam,
Jártam talpig fehér selyemben,
Fekete gyász kastélyba laktam.
Éjjel a királylányért lovagoltam,
Királyleány nem ismert engem,
Én fényes herceg elragadtam.
Mint a zászlót fölém emelve
Az erdőn vittem énekelve,
Királyleány, királyleány szerelme.

A fák az úton furulyálni kezdtek,
Havazott pillangó-színekben,
Fűvek mint lángocskák ragyogtak.
Így vittem azt a drága, drága testet,
Fekete nyoszolyára tettem
A fehér szűzet, a fagyottat.
Leterítettem, sikoltottam,
Minden világot kioltottam.
Csak ő, csak ő, csak tündököljön ottan.

Arany csókkal kivertem fájó testét,
Mint koporsót arany szegekkel,
Hóselymen tűzvirágot varrtam.
Gyenge húság vad fogaim tépdesték,
Mint bús zene emelkedett fel
Vágyam, mint vízesés hullt halkan
A holt falakról. Megszűnt lenni
Minden világ. Ég föld víz semmi.
Királyleány szűzességét elvenni.

A gyúladt test ájult, boldog jajt csengve,
Ajkai őrjítő fúvását
Vigyáztam én halálig vágyva.
Égő gyertyákat hordtak a terembe,
Délceg gyertyákat s hogy ne lássák,
Az őröket kiűztem. És sorjába
Száz lenge lángot vittem szája
Ajtajához, úgy néztem rája,
Egy lehellete ne múljon hiába.

Felűlt a szűz királyleány az ágyon.
Hegedűltem: el vágyol innét?
Mondd, hogy szeretsz. Mondd, mondd: szeretlek.
Ő megszólalt szólván: "Én enni vágyom,
Úgy szeretem a sárga dinnyét."
Aztán... messziről fenyegettek,
Nagy jégmezőkön néma esten
Sántán, két mankón igyekeztem,
Kínlódtam, csúsztam, mindig hanyatt estem.

Lenn, lenn az utcát hallom újra élni,
Mint füst száll hozzám zűrzavarja,
Kalimpál közbe verkli hangja,
Megint nem enged ábránddal henyélni,
Szobám bánattal felkavarja.
Kondúl egyszerre két templom harangja,
A kocsik elzöttyennek sorba,
Dohog az auto, a mogorva,
Fiúk, lányok cicáznak a fasorba.

De csoda módra jönnek a fülembe
Lelkemből, ebben a magányban
Rég elhalt hangok, csoda bánat:
Anyám a vasaló fölött merengve
Egy rongy mazúrt sirat magában.
Zengését hallom súrolt rézmozsárnak,
Koccintását a poharaknak,
Akiket az abroszra raknak.
Sötétben messzi a kutyák ugatnak.

Emlékek: keringélő néma fecskék,
Megfoghatatlan lenge rongyok,
Vakok szemének álmodása.
Szekéren kis borjú. Kis gidák, hetykék.
Csiga. Kis ostor. Őrzött szép réz gombok.
Zöld szilva. Friss cipó, pogácsa.
Télire eltett tiszta alma.
Befőtt, piros, sárga, meg barna,
Halvány szőllő hosszú spárgán aszalva.

Itt fekszem. Nem tudom, mi vagyok én itt,
Ifjú, vagy ember? Férfi? Garszon?
Én büszke úr sosem leszek tán.
Az év, az unalom, csalódás vénít
S borotválják mindennap arcom
S fiú képem van s nincsen semmi szektám.
Nincsen bajusszom s körszakállam,
Se barkóm, légy se festi állam,
Hogy fejem mint frizőr-modelt csodáljam.

Párisban egyszer, május délután volt,
A Luxembourg-kert sétaútján
Egy szép leány után siettem.
Könnyű madár volt, c, francia lány volt,
Trillázva lengni felvirúlt lány.
Fejembe sebten szóvirágot szedtem,
Hogy megszólítom bátran, szépen,
S csalom magammal: drágám, szépem,
De jó idő van... és itt egy pad éppen.

Kacagni fog s evvel ráállott máris.
Együtt megyünk, lépünk zenére,
Szirom-kezét gyengén szorítom,
Szeretőm van, tavasz van, Páris, Páris!
Fel az omnibusz tetejére!
A kis kalandra így hevűltem titkon,
Inaltam puffadt szívvel, lázba,
S aztán megálltam tétovázva,
Mi lelt akkor? Szívem mi tette gyászba?

Milyen boldog volt első útazásom
Az iskolába Debrecenbe
Matrózgalléros új ruhámba.
Apámmal mentem. A kis állomáson
Szólott a jelzés csengve, csengve.
Sínek ragyogtak, cúkor volt a számba.
A gőzös jött. Megállt sípolva.
Hátul a nagy vaggon-akolba
Bárányok... vagy angyalkák ríttak volna?

Kocog a gőzös, az ablakhoz állok,
Nézem hazámat és a rétet
S a szélmalmot, hogy áll a csöndben.
Őrt, hídat, zászlót, szemafort csudálok,
Apám szivarozik, beszélget
S nekem kicsúszik hirtelen a könnyem.
Szoboszló fogy, fátyolba bújva,
Kanyarodunk... és látszik újra
Tornyunk, mint a gyerek felnyújtott újja.

A város, jaj, milyen csudálatos volt,
Az utcán végig kis vonat vitt,
Kétoldalt emeletes házak,
Porcellános, ezüstös aranyos bolt,
Azóta sem bámúltam annyit,
Azóta sem kóstoltam azt a lázat.
Cilinderes urak sétáltak,
Füstöltek, köszöntek, megálltak
S zaj volt, zaj, hatfelől is kalapáltak.

Szeret-e más is a körúton este
Felnézni a tánciskolába?
Én ezt magamban mindig űzöm,
Lesem hogy szédűl a párok félteste
Bágyasztó boszton dallamára,
Mint a babák az ódon óraművön.
Mér nem jártam tánciskolába,
Egy régi édes izzadt bálba
Úgy elmennék. De már késő, hiába.

Hát igazán, elmentek vón az évek,
Hát mind elmúltak, mind elmúlnak
És nem lesz még egy ifjúságom?
Megint érzem keserű csókod, élet:
Oktalan óráját a búnak,
Hogy minek élek e világon.
Visszafelé futnék erővel,
Acsarkodva hajadon fővel
Vissza de vissza, szembe az idővel.

Virágos árok partjára ledűlni
Hajló, zengő kislányfüzérbe,
Láncot kötözni, szirmot szórva,
Csigát kicsalni, nádon hegedűlni,
Szaladni sárkánnyal felnézve,
Aranykapun fordúlni angyalmódra.
Zöld ág, zöld ág, zöld levelecske,
Béka kuruttyol, száll az este,
Meghalni, meghalni a fűbe esve.

Élet. Az élet. Hogy van ez, nagy isten,
Meg kell őrülni, nem birom ki.
Most fölkelek. Fürdök, örülök.
Csontvázam fogdosom. Itten... meg itten.
Bennem a halál. Gondolkodni,
Nem, nem. Ha majd a kávéházban űlök,
Ott egy úrral beszélek. Néki,
Hát néki mi az: élni. Érzi?
Hogy tudunk űlni, olvasni, beszélni?

De fájó, fárasztó ez, a világon
Végignyújtózni, óóó, a távol
Bezárt kertek. Gyilkosság éjjel.
Színház. Madár. Hajó az óceánon.
Púpos szabó. Festő hogy mázol.
Táncosnő száz szalagja repked széjjel.
Ha megölném magam... most rögtön,
Pisztollyal. Egyet kell hörögnöm
És semmi, semmi nincs tovább, örökkön.

Jaj már fel kéne kelni

Ákom-bákom

Mit tudok annyit nézni a lombtalan fán,
Mikor a levelek már mind leszálltak,
Az őszi rajznak titkos értelme van tán,
Amit írnak az összevissza ágak.
Hogy fejtsem meg? Hogy értsem? Mit csináljak?

Mire való az eget is annyit nézni,
Figyelni felhők álomarcú népét?
Sohase tudtam emlékembe bevésni
Egyetlenegy felhőnek hű arcképét,
Kelnek, bomolnak, múlnak és az ég kék.

Mi van amott a hídon, micsoda szépség,
Mily bánat, mi köze hozzá szívemnek?
Oszlopok, ívek; bicikli, kocsi, népség,
Híd alatt néma hajók jönnek-mennek.
Milyen egyszerű és nyugtot nem enged.

Mit érzek, ha ott űlök az orfeumban
S a színpadon négerek énekelnek?
E mély hangokban micsoda messzi bú van,
Sötét újjaik a banjón mit vernek,
Sötét megbánást, vérengző szerelmet?

A falu éjszaka

Teli lett az ég ezüst pitykével.
Mi tündöklik a tejúton éjjel,
Tán az isten mosolya.
Dávid képe álmodik a holdban,
Szól a tücsök, csak nem tudni, hol van,
Szép tükör a pocsolya.

A fa mintha elfáradva állna.
Milyen csendes a kazalnak álma.
Hova bútt a kis madár?
Az udvarban üres szekér árvúl,
Csüng a szerszám meghajolt rúdjárúl.
Minden ajtó zárva már.

De íjesztő sötét a vakablak.
A kutyák de nyugtalan ugatnak.
Csizma koppan nagy nehéz:
A halál sétál a pallón végig
Fekete szűrben, kaszája fénylik,
Minden ablakon benéz.

Bánat

A tunyaság ravatalán
Felülök, mint a tetszhalottak,
Lehetne még élni talán,
Szívemben kínok furakodnak.

Nagy messze játszik a cigány,
Hí a vadászat fájó kürtje,
Kéklő szőllőkből int vidám
Szép napoknak sok sűrű fürtje.

Ragyognak boldog pázsitok,
Hol piros csókok nyilladoznak,
Vár szeretőm, kit áhitok -
Majd sohanapján hazahozlak.

Álmos vagyok, gyáva, szegény,
Kinek se szándoka, se terve,
Istenem, hol járhatok én,
Szép életem hol folyhat, merre?

Nehéz pilláim lecsukom
Akár az elcsüggedt hazátlan,
Ki végtelen országúton
Leül a néma havazásban,

S aléltan tűri a havat:
Födje halálos hermelinnel,
Míg messzi víg szánkó szalad
És mindig gyöngébben csilingel.

Szonett

Te nem szoktál a zongorához állni
Az elhagyott szobába délután
És oktalan tűnődve és sután
Egy újjal a billentyűkön sétálni?

Én a kottához fájdalom nem értek,
Csak babrálok fehéren feketén,
Ilyenkor muzsikus lehetek én,
Szerzek magamban végtelen zenéket.

A húrok közzűl tündérek felelnek,
Képzelt világnak emléke lehel meg,
Múlt bánat cseng, derengő gyönyör sír rí,

Eltört szavai eszméletlen kéjnek,
Álmodott halálsikolya az éjnek,
A szívem, minden, nem tudom leírni.

Gyermekjáték

Mikor én kis fiú voltam,
Kis lovon nem lovagoltam,
Nem volt nékem ponnilovam,
Ponnilovam,
Ponnilovam,
Pedig de szép mikor rohan.

Ponnilovon sose űltem,
Kis biciklin se repűltem,
Nem volt fényes kerékpárom,
Kerékpárom,
Kerékpárom,
Pedig de jó rajta nyáron.

Nem volt nékem mesés könyvem,
Nem volt csak iskolás könyvem,
Pedig de jó otthon este,
Otthon este,
Otthon este,
Lapozni ábrát keresve.

Sohase volt cifra kockám,
Kis kastélyom meg tornyocskám,
Kis hajóm meg kis vasútam,
Kis vasútam,
Kis vasútam,
Elútazni sose tudtam.

Én nem kaptam kardot, csákót,
Sárgarézbűl messzilátót,
Sose vittek hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
Jó hogy lyukas volt a ponyva.

Az a ponyva szétment régen,
Elmúlt az én gyermekségem,
Én már régen felserdűltem,
Felserdűltem,
Felserdűltem,
A nagyok közzé kerűltem.

Én játékot már nem kérek,
A sok gondtól rá se érek,
De meghalok én is egyszer,
Én is egyszer,
Én is egyszer,
A mennyországba megyek fel.

Kiállok majd a tejútra,
Arra visz az isten útja.
Az újjamat majd felnyújtom,
Majd felnyújtom,
Majd felnyújtom,
Ha elsétál a tejúton.

Észrevesz az isten engem,
Megszólalok a nagy csendben:
"Kérem én még nem játszottam,
Nem játszottam,
Nem játszottam,
Játszani szeretnék mostan."

Megfogja majd a kezemet,
Angyalok közt maga vezet
Szegény gyerek otthonába,
Otthonába,
Otthonába,
Mennyei gyerekszobába.

Megkapom ott kardom, csákóm,
Sárgarézbűl messzilátóm,
Képes könyvem, cifra kockám,
Cifra kockám,
Cifra kockám,
Lesz kastélyom meg tornyocskám.

Ami nem volt, lesz ott jócskán,
Kis vasútam meg hajócskám,
Beültetnek hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
Én élvezem azt magamba.

Hogyha kedvem abba telik,
Ponnilovam megnyergelik,
Kis biciklim előhozzák,
Előhozzák,
Előhozzák,
Úgy járom a mező hosszát.

Égmezőben alkonyatban
Szép pillangót fogok ottan,
Ujjamon lesz arany pora,
Arany pora,
Arany pora,
Le nem mosom róla soha.

A harangozó

A faluban, de nem a nép között,
Odafönn lakik a templomtoronyban,
Míg lenn él-hal a nyomorúlt falu,
Ő az istennek muzsikál fel onnan.

Zengnek, danolnak a harangjai
S elöntve az érc kábító szavától
Messzire bámúl a harangozó,
Hol tornyokkal kacérkodik a távol.

A messzeség kék ormokat mutat,
Erdőt, nagy, elhaló országutat,
Száztornyú várost, hova sose jut...

Mint egy ázott varjú, gubbaszt bolondúl,
Napestig tűnődve néz a toronybúl,
Fáj a szíve s gyűlöli a falut.

Crème d'Yvette

Álomkék tengert látok, hogy messze nézek én
Ő fönn uralkodik fehér jacht födélzetén,
Vágyam kapkodja fátyolát.

Nem, most az Operában, ott űl álmatagon,
Hallgatva páholyában, hattyú bíbor tavon.
A kürtök jajdulnak felé.

Ódon fehér utcán Moszkvában száll a szánja
Cobolyfészkében reszket, szívemet kívánja,
A hó hull, mintha csengene.

Most erkélyére állt, a parkba néz, az égre,
Lankadt száját az őszben gőggel húzza félre,
Ő mindennél szebb, szomorúbb.

Pálmás teremben a gyémántcsillagos éjen
Feljő, mert ő a hold, elleng az ünnepélyen,
Nézése a halálba hí.

Két szemem megvakúlhat, sose lelhetem meg,
Két karom leszakadhat, nem ölelhetem meg,
Én rongy koldús, én itt veszek.

Kapuzárás

A sárga hold már virraszt odafönt,
A sárga hold, az éjszakai portás,
És mint a köd leszáll, leszáll a csönd.

A házmester bezárja a kaput.
A ház kussol. Az ablak zörren olykor,
Ha egy kocsi az útcán tovafut.

Meglepve állnak a falak, sötéten.
A lámpát sorba oltja a lakó
S bezárkózik jól drága börtönében.

A csillagokra senki föl se néz,
Milyen lehet most bújt szerelmük itten?
A száj kiszáradt és a kar nehéz.

A szögletekben munkál már a pók
S elnyúlva ágyukon vagy göndörödve
Sóhajtoznak, hortyognak a lakók.

A gond strázsál a néma udvaron,
Csepeg a vízvezeték, mintha rína,
Fönn felhők útaznak hallgatagon,

Alszik a ház homályosan, tunyán.
Egy baba felsír néha... s még motoszkál
Egy konyhában az árva szobalány.

Lomhán belékezd a tanyasi dalba,
Húzkodja ásítozva, széptelen,
Félhanggal, hogy a házmester ne hallja.

Sötét ablak

Nápolyi dal

Ninának ablaka
Sötét ma éjszaka,
Lenn áll a kedvese, Nináját hívja.
De nem felel Nina, kis húga jön helyette,
Szegény fiú, Ninád meghalt, el van temetve.
Egyedül hálni fél, mindég azt sírta,
Most sok csendes halott közt
Alszik már a sírba,
Most sok csendes halott közt
Alszik már a sírba.

Szép vőlegény, te már
Ninára itt ne várj,
Ha látnád kedvesed, mi lett belőle.
Száján mindig virágzott víg nótája, csókja,
Száján a fű nő és féreg sétál azóta,
Sirasd, szeresd, gondolj hű szeretődre,
Adj néki szerenádot:
Menj a temetőbe,
Adj neki szerenádot:
Menj a temetőbe.

Tinta

Tintás lett az újjam,
Nézem szomorúan,
Mert nekem az írás
Mint másnak a sírás.
Hinta, hinta, hinta,
Hiszen nem is tinta,
Kinn a kertbe reggel
A többi gyerekkel
Játszottam, cicáztam,
Az eperfát ráztam,
Édes epret szedtem,
Ujjam befestetem.

Falióra

A szótalan szoba lakója
Egyszer csak fölpillant a falra,
Meghallja és csak hallja, hallja
Hogy ketyeg fönn a falióra.

Így vagyok én az én szívemmel,
Gondolkozás közt elalélva
Nagy-nagy csöndben meghallom néha,
Hogy a szívem ver, a szívem ver.

És bágyadozva és ijedten
Figyelek a lankadt verésre:
De rég nem vettem szívem észre,
De rég találkoztunk mi ketten.

Mint hegedű a rázárt tokban:
Szól szívem, szól, oly távol innen.
Túl kabáton, mellényen, ingen
A szívem szól, mélyen, titokban.

Egy gyáva kis fiú sír benne,
Ki a felnőttek közzé tévedt,
És gondok, nők, elzüllött évek
Idegenéből hazamenne.

Egy ájúlt perc, míg a szívem ver,
Mintha nem élnék, nem én volnék,
A népek közt nem én loholnék
Erre-arra néma szívemmel.

Néha úgy utánanézünk egy nőnek

Egy nő ment mellettem,
Napernyőt nyitott fel,
Vagy a szívem dobbant?
Megfordúlok lassan
És utána nézek.
Már alig hogy látni
Tűnő halk alakját,
Ellengett, mint szellő,
Elfoszlott mint felhő,
Elszállt, mint kéményfüst,
Elhalt, mint a csengő,
Elrebbent, mint emlék.
Ez az én szeretőm,
Kit keresni kéne,
Kit meg kéne lelni,
Kit a búvócskában
Sohase fogok meg.
Ő a nő énbennem,
Az övé, az övé
Kígyózó derekam,
Számnak pirossága,
Szemem tágúlása,
Szívem gyorsúlása,
Fejem szédűlése,
Hangom gyengűlése,
Ünneplő szavaim,
Mosolyom lágy rajza,
Ujjaimban dermedt
Cirógatásaim,
Két nyújtott karomnak
Élő nagy gyűrűje,
Mellyel átölelném,
Vágyam ködkürtjének
Nyugtalan búgása.
Övé részeg kéjem,
Vad féltékenységem,
Virrasztó hűségem,
Alázatosságom,
Sápadt hiúságom,
Legmélyebb örömem,
Legbujább fájdalmam
S könnyeim, könnyeim,
E bús gőgös lánykák,
Akik nem szeretnek
Az ablakba űlni.
Ez az én szeretőm,
Akiért felkelek,
Kiért felöltözök,
Kiért fésülködök,
Akiért mégegyszer
A tükörhöz hajlok.
Kinek elmesélném,
Mit álmodtam éjjel.
Kinek elmondanám
Gyermekemlékeim,
Titkaim, bűneim,
Az égbolton való
Csudálkozásomat,
S néki mondanám meg,
Híd karjára dűlve,
Mit látok, mit érzek
A vándor víz felett.
Őtet vezetném le
Lankadó lépcsőkön,
Őtet takargatnám,
Soha meg ne fázzon,
Ővele bolyongnék
Kerítetlen kertben,
Őt lehelném mélyen
A virág szagában,
Őtet hallgathatnám
Zene tengerében,
Tenger zenéjében,
Ővele útaznék
Havas éjen átal,
Ővele merengnék
Őserdő álmában
Messzi Indiában.
Őérte szeretném
A gyöngyöknek fényét,
A gyűrűknek mívét,
Tollaknak hajlását,
Selymek vízesését,
Csipkék havazását,
A fátyolnak árnyát,
A hervatag kesztyűt,
Zsebkendő hab szirmát,
Legyezőt, kis tükröt,
Illatos üveget,
Tündér piperéket.
Őtőle kívánnék
Arcképet, hajfürtöt,
Levelet, betűit,
Ezt-azt, semmi holmit,
Szentelt kis titkokat
Becéző szavakat,
Néma ajkkal intést,
A nem hallott halkat,
A nem látott szépet,
A nem érzett fájót,
Halálos édeset,
Vakon zengőt, zengőt.

Szonett

Nem bántom életem, szegényt becézem,
Mert félénk, bánatos, mert hasztalan,
S ahogy tükrébe néz a nő, úgy nézem
A képzelődés tükrében magam.

Mikor ruhástúl heverek az ágyon,
S a mennyezetre nézek föl tunyán,
Hajó vagyok a távol Óceánon,
Ki megrekedt a partok zátonyán.

Találok én ha kell, hízelgő képet,
Csúf napjaimból mely varázsol szépet:
Vagyok hegedű, kin szakadt a húr,

Vagyok királyné száműzött lovagja,
Vagyok az állatkert nemes, bús vadja,
Vagyok mind a virág, ki elvirúl.

Örökzöld

Az őszi szél mind lekaszálja
Ahány levél, ahány virág van,
Nekem nincs őszöm, mindig legyőzöm
S veszteglek örök ifjúságban.

A tar pagonyban zölden állok
És irígyelve és csudálva,
Nem érzi senki, nem kérdi senki,
Hogy az örökzöld szíve fájna.

Elhervadni a tiszta őszben
A tört rózsákkal oly jó lenne
S halálos télben vágynom, remélnem
Friss március felé merengve.

Kezdi a madár, süt a nap már
Tündéri órán bimbó pattan,
Tavasz, tavasz van! Én a tavaszban
Sóhajtok fáradtan s unottan.

Adj egy tavaszt, te árva fűszál,
És adj egy őszt, mert nékem nincsen:
Odadom bársony fehér palástom,
Zöld köntösöm, bús téli kincsem.

Furulya

Milyen szép,
Milyen szép,
Milyen szép is lehet az élet,
Milyen kár,
Milyen kár,
Milyen kár, hogy én csak henyélek.

Milyen jó,
Milyen jó,
Milyen jó szerelembe esni,
Milyen rossz,
Milyen rossz,
Milyen rossz tétova keresni.

Milyen szép,
Milyen szép,
Milyen szép virággal a reggel,
Milyen kár,
Milyen kár,
Milyen kár, hogy sose kelek fel.

Milyen jó,
Milyen jó,
Milyen jó a hajóra szállni,
Milyen rossz,
Milyen rossz,
Milyen rossz a parton mászkálni.

Milyen szép,
Milyen szép,
Milyen szép a négyes a bálban,
Milyen kár,
Milyen kár,
Milyen kár, hogy a falnál álltam.

Milyen jó,
Milyen jó,
Milyen jó megfogni a lepkét,
Milyen kár,
Milyen kár,
Milyen kár, akik elengedték.

Emlékbe

Egy órát életemből,
Egy órát mért ne tegyek el,
Jaj napjaim hogy elszaladnak
Emlékbe írom ezt magamnak,
Hiszen mást úgysem érdekel.

Estefelé magamban
Egy lócán űltem fák között,
Elaltatá a csend a fákat,
Halk párok távol elsétáltak
Erre meg egy lélek se jött.

Magamban a világon,
Úgy elment minden hirtelen,
Oly messzi szédült minden tőlem,
Álomfélében, elveszőben.
"Hogy vagy?" - ki mondja még nekem.

És nem hittem, hogy élek,
Hogy volt tegnap, hogy volt tavaly
És mintha mennék hóvilágban,
Oly messze minden tervem, vágyam,
Hajósíp és vonatrobaj.

Halvány lámpák hol égnek,
A zene bűve hol lebeg?
Kertek, nők, néma ünnepélyek,
Paripán illegő kevélyek,
Kikötők, szép idegenek.

A csillagok kinyíltak,
Árnyék indúlt a fák alatt,
Pálcám a földön kóborolva
Széles szívet rajzolt a porba.
Elmentem, rajzom ott maradt.

Alkonyat a kórházban

A fal pirúl. Meglep az alkonyat.
A párnán nyögve felkönyökölök,
A napnak fordítom hő arcomat.

Lázas, fakó sugár céloz felém,
Oly szenvedően néz a nap szemembe,
Mintha a nap lenne beteg, nem én.

Ni, zökken, skárlát fellegek alul
Szürkék közzé sülyed, mi lesz vele,
Rögtön Ujpest kövezetére hull.

Csak most az egyszer ne lehessen éjjel.
Csak járj isten arany órája, Nap,
Nap, égj és perzselj déli szenvedéllyel.

Hallod, ne hagyj el, Nap, maradj velem.
Én meghalok ha itt ma is sötét lesz,
Jaj, szerelem, szerelem, szerelem.

Nyujtózkodás

A dáma rátenné fehér kezét
Ránccal rajzolt vén homlokomra,
Milyen más lenne: bátor, üde, szép.
Hajamnak jégvert, letört kaszálója
Sűrű és illatos fűtenger vóna,
Öt vékony újj ha lengene közé.

Sétálhatnék a hölgynek oldalán,
Kényes hegedűkhöz hasonlón,
Leesett fejem hátra tartanám.
Szólnék a nőhöz: szép, szép szívbeszédek,
Minőket sokszor álmomban beszélek,
Langallnának megaludt ajkamon.

Aj, hogyha látnám, látnám szemtől-szembe
Mint csillár a bálban, úgy felzengne
Szegény le nem zárt két halott-szemem.

Álmatlanul

Ha volnának csudák a földön,
Most a sötétség felragyogna:
Benyitna hozzám egy királyné,
Az ágyhoz lépne mosolyogva.

Uszálya kísérné zenével,
Fölém hajolna a királyné,
Borúlt szavával szólna hozzám:
Szíved, szemed szebbet kíván-é?

Lehajtott fenséges fejéről
A koronát emelném lassan,
Hogy nyomát az arany abroncsnak
Zokogva körülcsókolhassam.

Ünnepek hercegnői közzűl
Hányat kívántam én, de hányat,
Ha egy kopogna: itt vagyok már!
S megosztaná velem párnámat.

Szűzek, kiket sétálni láttam,
Kikért úgy fáj a szívem néha,
Egy szűz ha jönne s fél sikollyal
Ágyamra hullna elalélva.

Jó vón egy asszonyt átölelni,
Hallgatni a verést szívében,
Lovarnőt, szép lotyót, akárkit.
Miért nincs egy kócos cselédem?

Mert nincs rosszabb mint így fekűdni
Éjjel mikor nem jön az álom
És hánykolódni a sötétben
És gondolkozni a halálon.

Reggeli gyöngeség

Óh zúzmarás kegyetlen reggel...

Még visszafelé húz az álom,
Hogy egyszerre a nyoszolyámon
Fekszem bámész nyitott szemekkel.

Ezek a furcsa, fájó percek...

A folyosón ketten beszélnek,
Jaj, rám szakadt megint az élet,
Jaj, de aludnám még egy verset.

Nyújtózni a két gyönge karral...

Lenn egy zárt hintó sietett el
Szépséggel, kinccsel, asszonytesttel,
Nyújtózom és a két ló nyargal.

A nap lángzászlaját kitűzte...

A szívemből feljön a bánat,
Száll, száll, mint a magános háznak
Messzi elnyúló kéményfüstje.

A szökőkút

Emléket látok, mintha nézném
Félszemmel zöld üvegcserépen,
Borúlt emlék, egy nyári leckeóra.
Akkor tizenöt éves voltam éppen.

Hűvös, fehér tornácon űltünk,
A kis fiú, az anyja és én,
Én a gyereknek mértant magyaráztam,
Az asszony babrált végtelen kötésén.

Kis kert és benne kis szökőkút,
S játszott a víz halk muzsikája,
A napsugár a falon léniázott
S aranyat mért az asszony éj-hajára.

Letette a kötést, és nézett
A szökőkút felé merően,
Karcsún ragyogva nyúlt a víz a csőből,
S eltört, és szétporlott a levegőben.

Aztán kísérte tág szemével
Hogy száll, száll, száll a víz sugára,
Mind leszitált a repedt medencébe,
S az üres égbe bámúlt ő utána.

Sírt-rítt a méteres sugárnak
Örök reménytelen zenéje,
Karszékén hátradőlt a testes asszony,
Ásított, látszott fogai fehérje.

Vörös rózsák kövér kebléből
Felénk lehelt langy, édes pára,
Tolvaj vággyal, szűz irtózattal néztem
Az álmos á-val ásító mamára.

Nézni

Két kicsi sötét pont nézi szememben
Az életet, mely körülront engem.
Kiállítások káprázata ez,
Én nézem és nem nyúlok semmihez,
Nézem mint gazdag éjszakákon át
Álmaim ünnepi forgatagát,
Virraszt szemem, éber két katonám
Alvó életemnél a nyoszolyán.
Nézni a fényeket, nézni felhőket,
Nézni gyászruhás vékony szőke nőket,
A farsangot, mely utcámon elnyargal
És nem menni a vihogó farsanggal,
S így vonulnak és nézhetek utánok:
Nyári éjek és téli délutánok.
Óh nézni: száll a napfényes vasárnap,
Órák, amikor randevúkra járnak.
Óh nézni... bennem nincs vágy, cél, erő,
Így vár tunyán a trónkövetelő.
Csak ne bomolna semmi a szemembe,
Láz, mámor, könny ne gyujtogatna benne.
Világéletemben tisztán és szépen
Néznék, mint holt húgom egy régi képen.
Így nézzenek hű szemeim halálig,
Egy szép, komor csók szent pillanatáig.
Szép néma csók lesz. Eljön egyszer, holnap:
Pilláim örökre egymásra forrnak.
Ha idebenn majd minden elaludt,
Nagy csönd lesz, leeresztem a zsalut.

Szonett

Fehér pillangó. Fésűlő köpenyben
A tűkörnél ült, haja szerteszét,
Jöttem, felröppent és megcsókolt engem
S a két vállamra tette két kezét.

Elmondjam ezt a halvány, semmi dolgot?
Eltévedt a tükörbe a szemem,
S a tükörből, te, délibáb mosolygott,
Egy művész pillanat tréfált velem.

Nem volt vonzóbb ábrándjaim közt semmi,
Mint vállrózsás, szép ifjú tisztnek lenni,
Már elalúdtak suhanc álmaim

S ígézve álltam a tükörrel szemben,
Kedvesem két kezét imádtam csendben:
A rózsákat a tiszt úr vállain.

Játék

Sóhajtok és lámpám eloltom.
A zuhogó nehéz sötétben
Elalvás előtt nap-nap, folyton
Halált játszom magamba szépen.

Kinyújtom testemet az ágyon
Ünnepélyesen, katonásan,
Szemem szigorúan lezárom.
Szép játék ez kérlekalássan.

Fejem keményen hátravágom,
Kezem mellem fölött keresztbe,
Itt volt, leszúrt az én halálom,
Ó szörnyüszép egyetlen este.

Ki benn szívem dobját ütötte,
A dobverőt letette mostan
S fáradt sóhajjal omlik össze,
Hisz annyit ugrattam, kínoztam.

A holtak oly szépen fekűsznek,
Meghódolt hercegnőknél szebben,
Mint a hó, mint az alvó szűzek:
De még tisztábban, hidegebben.

Állam magaslik gőggel, fönnen,
Nyugodt mellem szép drága márvány,
Nincs forró vérem s langyos könnyem
Csudálatos forrása zárván.

És minden elveszett most innen,
Mint elfújt gyertyának világa,
Az ég és a szerelem. Minden,
Reggel rossz íze, esték vágya.

Apám komoly szakállas arca,
Szép útam Páris városába,
Az álmok és a hercehurca,
Emlék, szándék már mind hiába.

Sétálni még egy nő utcáján,
Küszöbét mosni könnyeimmel.
Gyermekkorom, fejér kis bárány
Messzi hajnalból felcsilingel.

Két gyertya hogyha most kigyúlna,
Két gyertya fejtől jobbra-balra,
A fényök arcomhoz simúlna,
S én így maradhatnék itt, halva.

Leányszoba

A csipkefüggöny félve összerezzen,
Mert én átléptem ezt a küszöböt,
A Házi Áldás megütődve néz rám
Az elhalt zongora fölött.
Az asztalon az album és a képek
Érzem, borzadnak, hogy ide belépek.

Mondd mit meséljek, te kottás szűzecske,
Űlök melletted gyáván, ostobán.
Térden szeretnék én utánad csúszni
S könnyeim szórni lábacskád nyomán.
Hűs kék szobádban rád néznek meredten
Szemeim a halovány gyászkeretben.

Egyedül

Ni, milyen kedves ifjú pár,
De csinos a kis nő, de bájos,
Kezes bárány, szelíd madár,
Odasímul gavallérjához.
Mi jut eszembe. Megremegve
Nézek a szerelmes szemekbe.

Ilyen rossz kedvvel mentem én
A járdán téli éjszakákon
Illetlen nyomor idején,
Egyszer mikor nem volt lakásom,
S vonító szélben, hóesésben
Az ablakokba fel-felnéztem.

Az égő ablakokon át
Bámultam és semmit se láttam,
Mások meleg, szép otthonát
Elképzeltem havas kabátban.
Úgy néztem, majd elpityeredve,
Mint most az idegen szemekbe.

Szonett

A vágyakat magamtól elverem,
Már nem tűnődöm, mik várhatnak messzi tájon,
Lemondásom végigsétál a földi bájon
Úgy, mint a holdsugár a tengeren.

Fehér ernyőt nyitok ki csendesen
Szívem fölé, mint kényes úri dáma nyáron,
Szívem, sértett szívem ne érje hő, ne fájjon,
Könnyűm én fukar nem engedem.

Ablakom a lármás tavaszba ki nem tárom,
Nem ízlik rest ínyemnek életem,
Durcásan eltolom poharam, ifjúságom.

Magam siralomházba képzelem,
Fejem két gyertya közt, várom biztos halálom,
S gondolkozom, mi az a végtelen.

Egy régi szőkéhez

Csak annyi volt veled, szerelmem,
Csak annyi volt,
Egy kézfogás idegen helyen.

Egy fuvalom... nem is tudom mi.
Nem is tudom,
Csinált virágot megszagolni.

A kisasszony a zongoránál,
A kisasszony
Elsétál, beleüt, odább áll.

Két felleg közt a hold hogy elmegy,
Két felleg közt
Csak annyi volt veled szerelmem.

Arany gyertya sötét szobán át,
Arany gyertya
Nyíló ajtó eloltja lángját.

Őszi fák közt jutott eszembe,
Őszi fák közt
A földre nézek elmerengve.

Mintha régi tallért találnék,
Régi tallért
S keresném rajta a királynét.

Sötét

Ha tudnák az én éjszakámat,
Ha tudnák éjféli nyomorúságom,
Mikor a lámpafényt megfojtom
És egyedül maradtam a világon,

Sóhajt-e más is a sötétben,
Fekszik így lecsüngő karral az ágyán?
Az ajtótól így fél-e más is,
A halál kopogását lesve gyáván?

Egy hang rebbent el most fölöttem,
Kié, kié is? Ó sohase tudni,
S reszketek, mint a beteg gyermek,
Hogy soha többé nem tudok aludni.

Ilyenkor kél a végtelen, bús,
Bágyadt csodálkozás azon hogy élek.
Új, különös, ijesztő minden...
Most fönn az égen kis csillagok égnek.

Gyermekkorom, halvány ministráns
Ágyam körül jár, lassan hí magával,
Édesen és kínzóan csenget,
S füstöl a búbánat fojtó szagával.

A táncosnőnél

Mit is keresek én itt ezen az ágyon,
Miért hervasztom itt
A csókom, egy szál hullandó virágom.

Egy vánkoson hogy is nyughat fejem fejeddel?
Karod nyakam körül,
Karod nem bírom már, köszönöm, vedd el.

Nem kell a csókod, se szíved, se hűséged,
Csak tréfáltam fiam,
A szeretőd nem tud szeretni téged.

Folyót ölel a híd, te kedves, úgy ölelnek
Karjaid engemet,
A híd ölelné, a folyó meg elmegy.

A végtelen tengert keresi messze-messze
A nyugtalan folyó,
S belészakad, hogy életét elvessze.

Ha én azt tudnám

Ha én azt tudnám ki a legszebb,
Ha én azt tudnám mi a legjobb,
Ha én azt tudnám merre tartsak,
Ha én azt tudnám mitévő legyek.

Ha én azt tudnám min örüljek,
Ha én azt tudnám mért sóhajtsak,
Ha én azt tudnám minek élek,
Ha én azt tudnám hogy mi lesz velem.

Ifjúságom el ne menj még

Ifjúságom, el ne menj még,
Gyöngy idő, tündér erő.
Jaj, maradj még, drága vendég
Hangom sírva kérlelő.
Hogy kopik már vad hajam,
Ijedt vagyok, nyugtalan,
Érzem, únsz már és ellépnél,
Hagyván engem a faképnél.

Szánom-bánom hosszú álmom,
Vágyam száraz kortyait,
Gyengeségem, máléságom,
Éjszakák hóbortjait.
Tűnődésbe halt öröm,
El nem húzott függönyöm,
Meg nem rázott víg csengőim,
Elvirágzott esztendőim.

Még szeretnék útra kelni,
Csavarogni hontalan,
Zöld erdőben énekelni,
Muzsikálni gondtalan,
Vadászni vakon veszélyt,
Úszni kéjek Gangeszét,
Szerelmek között habozni,
Az élettel játszadozni.

Egy szűz után való bánkódás

A bánat mécse mellett magányom éjszakáján
Siratlak csendességben szép szűz, te édes-kedves,
Ki engemet szerettél, kit magamtól elkűldtem.

Mellyemre illeszkedtél, a nyakamra kötötted
Karjaid és szemembe néztél félőn s epedve,
És eljöttél ágyamhoz, melyen lustán fekűdtem.

Nem híttalak magamhoz, befordúltam s alúdtam.
Bezárt, elhalt szobámban egy árva őszi légy zúg.
Istenem, hogy lehettem oly őrült, olyan gyáva?

Kimentél. Nem jön szellő, se fecske nem jön olyan,
Ki hírt hozzon felőled, hol merre jársz, madárkám,
Sírsz, mint az árva gerle, vagy sétálsz mint a páva?

Apádat nem sajnáltam, anyádat, őt se néztem,
Testvéred szégyenét se, magad se szántalak vón,
Mégis tűrtem s engedtem s kívántam, hogy eredj el.

Jobb volt művelt barátok közt űlni vagy kártyázni?
Vagy szebbet, távolabbit kívántam, mint te voltál?
Vagy azért tettem, hogy több bánatom legyen eggyel?

Aj, bánom, bánom, bánom, sajnálom, úgy sajnálom,
Hintálom magamat a szívfájdalom hintáján:
Szép szűz, most kinevetsz, vagy nem jutok már eszedbe?

Milyen jó lenne vékony hűvös kezed megfogni,
Dugdosni, mint a gyermek a fia-verebecskét,
Kit nyári délutánon a toronyból szedett le.

Figyelni hangocskád, a látatlan tűnő lepkét,
Becézni lágy hajad, szép tejes szemedbe nézni,
Babrálni nyakláncoddal, beszélni csacsiságot.

Magamhoz kapnálak, te, véredig csókolnálak,
S kegyetlen hős örömmel magamnak elvennélek
Egy élet-halál órán, mit tested-lelked vágyott.

Csókolni, símogatni húsod vadrózsa-selymét,
Szép ártatlant tanítni téged bolond ízekre,
Víg szívemmel taposni ifjú korom szüretjét.

Ó, már elmennék érted felhős, villámos éjen
Felkúsznék ablakodhoz hágcsón lehozni téged,
Lóháton, hopp, az erdőn, nyomunkat hadd keressék!

Eveznék már viharban, tenger sárkány-sörényén
Egy lélekvesztőn véled, ájuldozó gyöngével,
Vinnélek lázálomból flórázott tartományba.

Így gondolom most, későn, hogy bánkódok fölötted
És életem fölött mely mindennap elmegy tőlem,
S pityergek itt magamban, sok mindent szánva-bánva.

ÉLET, HALÁL
[1916]

Imádság

Ki űlsz az égben a vihar felett,
Én istenem hallgass meg engemet.

Hozzád megy szívem, itt szavam dadog,
Hazámért reszketek, magyar vagyok.

A népekkel ha haragod vagyon,
A magyarra ne haragudj nagyon.

Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,
Bocsáss meg néki, sajnáljad, szeresd.

Szeresd, vigyázz rá istenem atyám,
El ne vesszen veszejtő éjszakán.

Mert itt a népek nem tudják, mit ér,
Hogy olyan jó mint a falat kenyér,

Hogy nem szokott senkit se bántani,
Lassú dallal szeretne szántani.

Édes istenem te tudod magad,
A bárány nála nem ártatlanabb.

Te tudod ezt a fajtát, mily becses,
Milyen takaros, mily kellemetes.

Te látod életét minden tanyán,
Te hallod hogy beszél: édes anyám.

Te tudod a barna kenyér ízét,
Te tudod a Tisza sárga vizét.

Te tudod hogy itt milyen szívesen
Hempereg a csikó a fűvesen.

Tudod a nyáj kolompját ha megyen,
Édes szőllőnket tudod a hegyen

S keserű könnyeink tudod Uram,
Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan,

S hogy víg esztendőt várunk mindenér
Hisszük hogy lesz még szőllő lágy kenyér.

Óh keljetek a magyart védeni
Ti istennek fényes cselédei:

Uradnak mondd el arany arcu Nap,
Mondd el szerelmes délibábodat

Dicsérjed a Balatont tiszta Hold,
Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.

Csillagok, értünk könyörögjetek:
Kis házak ablakába reszketeg

Szerteszét este mennyi mécs ragyog...
Könyörögjetek értünk csillagok.

Honvágy

De szeretnék én itt nem lenni,
Jaj, de szeretnék menni, menni
Azokkal, akik már meghalnak.

Mennyien hullnak, tűnnek, szöknek,
De mehetnék kísérőjöknek,
Utitársuknak földöntúlra.

Így vágytam a kapuban állva,
Mindig bemenni boldog bálba,
Ahonnan fény jött, bőgő búgott.

Kívül a kerítésen járva
Így vágytam a tenniszpályára.
Hol futkostak tiszta fehérben.

A tengerpartot árván róva,
Így vágytam szállni a hajóra,
Amely lassú kéjutra fűtött.

Így vágytam falkavadászatra,
Hol kürttel indúlnak vágtatva
S eltűnnek hajnali homályban.

Dűlnek, vesznek, illannak, halnak,
Úsznak, szállnak, halkan nyargalnak
Túl járnak ezen a világon.

Ó, férfiak, fiúk, legények,
Hol vagytok, várjatok, elérlek...
Úgy húz utánatok a szívem.

Másik világ füvén vidúlni,
Köztetek lelkendezve múlni
Előre, édes támolygásban.

Hol minden vár, ami valótlan,
Hol minden szép és minden jól van,
És cseng, zeng az igazi élet.

S kitérnek az arany bárányok
S ott vár az úton, kit imádok,
Virágfelhők alatt, árnyékban.

Nyitja karját angyal-szerelmem,
Csók és sikoly között lehelem
Boldog szívemre zárva: Végre.

Testvér, édes testvér

Testvér, édes testvér
Mi kéne ha vóna?
Nyisson bazsarózsa
Ideki a hóba?
Eső meg ne verjen,
Sár le ne ragasszon,
Göringy fel ne törjön,
Szél ne hasogasson?
Faág ne zörögjön,
Föld gödröt ne tátson,
Patkány ne cincogjon,
Varjú ne kiáltson?

Este is nap süssön,
A cseresnye essen,
Nyúl neked szaladjon,
Menyecske kergessen?
Reggel túrós béles,
Délbe diós, mákos,
Egyszer mézes kenyér
Másszor meg lekváros?
Fütyörésznél folyvást
Szép furulyaszóra?
Testvér, kedves testvér
Mi kéne, ha vóna?

Majd jön lucernába
Csendes déli álom.
Jön piros pillangó
Hogy kezedre szálljon.
Száz szép eladó jön
Erdőben a bálon,
Jön egy banda cigány,
Téged muzsikáljon.
Jön az ellenzőbe
Tarka selyem kendő,
Zsebbe bársony buksza,
Abba ezer pengő.

Jön a jó édes must
Csecses kis korsóba,
Jön galamb a dúcba,
Csida jön az ólba.
Jön fonatos kalács,
Mazsola kalácson,
Jön húsvétra pünköst,
Pünköstre karácsony.
Jön a selyem bárány
Dörzsölődzik hozzád
Jön tajtékpipából
Kék füstbe boldogság.

Jön az ákácfának
Jön fehér virágja,
Jön haza a búza
Estharang szavára.
Jön a szép esthajnal
Ha egy csillag nyílott,
Eljön a Halál is
Mikor magad hívod.
Ha szénás szekerét
Hazafelé hajtja,
Tetejébe felvesz.
Ha szíved óhajtja,
Sóhajod sóhajtja:
Jó lesz fenn a szénán,
Alszok egyet rajta.

A mosoly

Én úgy csodálom a mosolyt
Én azt leírni úgy szeretném,
Én nem tudom, de oly jól esnék,
Ha a mosolyt le tudnám írni.
Utánozhatnám csak betűkkel
Ezt a tündérjárást az orcán,
Mely mintha mély szenderből jönne,
Úgy kél és indúl a cimpák fölött
S gyöngéd és karcsú illanással
Vonagló íve kétfelé lejt
S hasonlít a hattyúk nyakához,
Amint a vízbe hajlanak,
S olyan is, mint a hegedűk
Két S betűje, olyan is.
S az ajkak mellett jobbra-balra
Megáll a két varázsvonal,
Hízelgő koszorú a szájnak
És míg lejtett édesdeden,
A két orcát földuzzasztotta,
S ott lett két kis derűlt halom,
Melyek fölött fény tünedez.
És ezalatt a két szemet
Mily változás bájolta el,
Gyöngéd s oly könnyű a tekintet
És mintha íze lenne: édes.
S úgy néz, csodálva kedvesen,
Mintha mást látna, mint a mit néz
S oly anda fény jár a szemekben,
Mintha hold sütné valahonnan
Meleg hold álmodott világból,
Nézd, nézd a száj mozdul, húzódik,
S az ajkak válnak szép szelíden
És a csontváz előmutatja
Tökéletes két fogsorát.

Világtalan katonáknak

Angyal szeretnék lenni,
Égi gyöngéd alak,
Suhanhatnék közzétek,
Hogy vígasztaljalak,
Múlattassalak.

Szárnyammal, szárnyammal
Szellőt hajtanék rátok
S odadnám lágy szárnyaim,
Tapogassátok,
Símogassátok.

Hoznám arany hegedűm
Muzsikálni néktek,
Mikor hallgatva űltök
Véghetetlen szépet,
Örök édességet.

Szólanék hozzátok
Boldog álomhangon,
Úgy mondanám néktek:
Te lelkem, galambom,
Bárányom, galambom.

Mikor mentek a hídon,
Elől lépkednék lágyan,
Kezemet hátraadnám:
Gyertek bátran utánam,
Csak gyertek utánam.

Gyertek, ne álljatok meg,
Ne hajtsatok a zajra,
Gyertek, ne fordúljatok
Se jobbra se balra,
Se jajra, se dalra.

Úgyse ez az igazi,
Csak összevissza álom,
Majd túl leszünk a hídon,
Az éjszakán, az álmon,
Már a hajnalt várom.

A sóhaj után menjünk,
Azt az üdvösség csalja,
Fogjátok karon egymást,
Oh várnak arra, arra
Rózsázó hajnalra.

Szívből

Ki kérdez meg engem,
Szívem a mellemben
Hogy dobog, mit dobog?
Hogy én mit gondolok,
Hogy én mit takarok,
Hogy én mit akarok,
Kinek kell,
Istenem kinek kell.

A vonó keresztbe,
Húrok megeresztve,
Csengőnek nincs nyelve,
Harangok leverve,
Szómnak szórt virága,
Két szemem világa
Kinek kell,
Istenem kinek kell.

Tengeren ámulnék,
Csillagot számolnék,
Szép felhőt mutatnék
És angyalt kutatnék,
Tanítnék játszani,
Gyermeknek látszani,
Kinek kell,
Istenem kinek kell.

Reggel csöndet kérvén
Álmomat mesélném,
Mondanám szerelem,
Szerelem, szerelem.
Párt-párt dalra fűznék,
Csókolózni űznék,
Kinek kell,
Istenem kinek kell.

Az örömnek, vágynak,
Boldogtalanságnak
Haját simogatnám,
Mosolyt hívogatnám,
A sóhajt kísérném,
A könnyet dicsérném
Kinek kell,
Istenem kinek kell.

Lengyelország

Fekete kémény
Mered magába
Minden határba
Lengyelországba.

Tűzhelyen pernye,
Hamu az ágya,
Csendbe megy a füst
Lengyelországba.

Híd térdre rogyott,
Széthullt a párna,
Eltört a kerék
Lengyelországba.

A harang elment
Mind éjszakára,
Jaj a jóreggelt
Lengyelországba.

A lomb hibázik,
Csüng a fa ága,
Nyár el nem őszűl
Lengyelországba.

A föld orcája,
Rózsás orcája
Csupa barázda
Lengyelországba.

Hol volt, hol nem volt
Fecskének párja,
Gólyának fia
Lengyelországba.

Csak csóka csípi,
Vagy varjú vágja
A kopasz mezőt
Lengyelországba.

Mint halott lánynak
Mosolyog szája,
Mosolyog a hold
Lengyelországba.

Kis kacsa fürdik
Fekete tóba,
Anyjához készül
Lengyelországba.

Hívójel

Aki a könnyeknek nem örvend,
Adja nekem, adja nekem,
Én majd felfűzöm sóhajomra,
Én gyűjtöm, mert én szeretem.

A gondokat, bánatot, szégyent,
Amit nem bírtok, emberek,
Adjátok ide, viszem én majd,
Én jól járok ha szenvedek.

A fájdalmat meg az unalmat,
Az irigységet, haragot
Adjátok elő, hadd veszem meg,
Én mindenért mosolyt adok.

Végigmegyek az utcán, halló,
Nyissátok ki az ablakot,
Minden jajt nyújtsatok ki hozzám,
Minden panaszt kiadjatok.

Én vállalom, nekem nem árt az,
Én nem ide való vagyok,
Én nem akarok itt virradni,
Én messzi földre ballagok.

Nesztek, vigyétek el amim van,
Odadom ifjú színemet,
Odadom a szerelmeseknek
A szavamat, a szívemet.

Kedvemet a kedvetleneknek,
Vágyaim nektek gazdagok,
Álmaim fogjátok szegények,
Alúdjatok, álmodjatok.

Add a kezed

Add a kezed mert beborúlt,
Add a kezed mert fú a szél,
Add a kezed mert este lesz.

Add a kezed mert reszketek,
Add a kezed mert szédülök,
Add a kezed mert összerogyok.

Add a kezed mert álmodok,
Add a kezed mert itt vagyok,
Add a kezed mert meghalok.

Húszéves fiúk halála

Két karjukat még kitárják
Mint madár, ha száll, a szárnyát,
Mondd elszállhattak vele
Bájos tartomány fele?

Mint varázslatban lehúlltak,
Mint álomban úgy elmúltak,
Mint a hópehely leül,
Mint pillangó elrepűl.

Virágarccal csodaképpen
Elomolnak rémmesében,
Fergetegben milliom,
Milliomnyi liliom.

Mint a csillagok az égen
Csudálkoznak az éjfélen
S hajnalban kialszanak,
Mielőtt fölkél a nap.

Tán csak itt jártak, mint nyáron
Mosoly fut le napsugáron
S játszik a tornác falán,
Vendégek voltak talán.

Hova való a mi drága
Orgonánk tűnő virága?
Hát zölden hullt falevél
Akit elszöktet a szél?

Hova való ifjú sóhaj?
Hova való édes óhaj?
Álom, ábránd elhaló?
Életünk hova való?

Tán már otthon járnak-kelnek,
Angyalokkal ünnepelnek,
Könyökölnek meglehet
A szivárvány híd felett.

Elmerülnek fényes égbe,
Tejtengerbe, édességbe,
Mint csengettyű elhal csendbe
Csengve, zengve végtelenbe.

Hét szín

Felém távol szivárvány látszik,
Szivárványom hét színe játszik:
Rózsa remény, viola gyásza,
Hervadt levélszínű lemondás,
Kék honvágy, fájdalom bíborja
És jégszínű reménytelenség
És lelkem álmának fehérje.

Messze, messze, messze

Elmennek a könnyek innen
Messze, messze, messze,
Gyöngyszínű tó lesz belőlök.

Sóhajok elmennek innen
Messze, messze, messze,
Lesz belőlök barna hattyú.

Jajjajok elmennek innen
Messze, messze, messze,
Lesz belőlök egy fúvó szél.

Elmennek meghasadt szívek
Messze, messze, messze,
Lesz belőlök egy piros domb.

Szép szál férfiak elmennek
Messze, messze, messze,
Szép nagy fák lesznek belőlök.

Kerekedik gyöngyszínű tó
Messze, messze, messze,
Úszik rajta barna hattyú.

Tó közepén piros sziget,
Messze, messze, messze,
Körűl a fák fúvó szélben.

De kár

De kár a szőke szűzekért,
De kár az édes ízekért,
Hűvös homályos hajnalért,
Kakasszóért, füttyért, dalért.

A melegért, a hidegért,
A fínomságos idegért,
Az álomért, az óhajért,
A mosolyért, a sóhajért.

A színekért, a szavakért,
A tiszta téli havakért,
A záporért, a szelekért,
Lebbenő levelekért.

A zúzmaráért, harmatért,
Jégért és forró gyarmatért,
A Szaharáért, tengerért,
Szigetekért, vademberért.

A pillangókért, méhekért,
Meg minden hernyó-céhekért,
A nyárfának rezgéseért,
A vasrács sűrű réseért.

A kukorica-selyemért,
Répáért, petrezselyemért,
Lila kalarábéfejért,
Mezőknek minden fűveért.

A fényes, csúszós halakért
A százezer madarakért,
A foszló felhőalakért,
A napsütötte falakért.

A kikötőkért, Párisért,
A korallért, a klárisért.
Az aranyért, az üvegért,
A papos cukorsüvegért.

De kár a kandi rímekért,
A szép komoly könyvcímekért,
Aranyba pingált képekért
S a szobrokért, a szépekért.

A hosszú fasorért de kár,
Ahol az ember maga jár
Boldogtalansággal teli
S a végtelent elképzeli.

Leírom mert eszembe jut,
Mily szép az égen a tejút
Lombok közt lámpasúgarak,
Húnyó szentjánosbogarak.

De kár a jégvirágokért,
A nem tudott világokért,
A ködökért, az árnyakért,
Éjfélbe szálló szárnyakért.

A rózsaszínű bábukért,
Tág szemükért, pötty lábukért,
Elbűvölt bábruhájukért
Jaj, eszméletlen bájukért.

A cigarette-ek füstjeért,
A mozdonygőz ezüstjeért
Megfüstölődött üstökért
Meg mind a kéményfüstökért.

De kár a friss lehelletért,
A bűvös-bájos balletért,
Tüllért, csipkéért, csokrokért,
A holdimádó bokrokért.

De kár a bíbor alkonyért,
Repkényes régi balkonért,
S a holdért, mert oly esztelen
Lebeg felhők közt estelen.

De kár az első évekért,
Tudatlan tiszta élvekért,
Bárányért mely mezőre jár
De kár, de kár, de kár, de kár.

A csöndért, hát a viharért,
Operai zenekarért,
Fehér fejű pojácokért
Meg a piros tojásokért.

A lépcsőkért, a hídakért,
Hajoló hattyúi nyakért,
A szép szivárvány-ívekért,
A szívalaku szívekért.

Ugy-e mily ámító a csend,
Mikor az ember füle cseng,
Az élet tűnik, tovahal,
Egy más világ emléke csal.

De kár a sárgás könnyekért,
A fekete göröngyekért,
Irtózatért, csodálatért,
De kár a hervadt bánatért.

Kis kockákért ha a napon
Tündöklenek az ablakon,
A szemfényért mely él, jelez,
Cégtábláért mely éjjelez.

Csengettyűkért, harangokért,
Kántáló gyermekhangokért,
Orgonasíp sápadt sora,
Oh hegedű, oh zongora.

Oh cello, hárfa, oboa,
Caelesta, flóta, furulya,
Oh mandolin, banjo, gitár,
Citera, oh mindenért de kár.

Trombita, dobszó, tambura,
Tárogató, kolomp, duda,
A clavecin milyen anda volt,
Az is szívem visszhangja volt.

Oh cimbalom s üvegharang,
Triangle, harmonika-hang,
Gong, castagnette, kürt és aeol
Nyárfák közt távol valahol.

Hangvilla mely hosszan mereng
Gummi mely kifeszítve peng,
Ákáclombról tépett levél,
Mely kis fiúk száján zenél.

De kár hajóért, vonatért,
Omnibuszért, díszfogatért,
Repűlőgépért, autóért,
De kár a vágtázó lóért.

Hí minden, minden menni hí,
Talyiga, szán, korcsolya, sí,
Sikló mely kúszik a hegyen,
Ringlispil, hinta, mind megyen.

De kár a báli láncokért,
El-elhullámzó táncokért,
Óh-kért, bókér, hajbókokért,
Hattyúnyakú kézcsókokért.

De kár a csókért, a csodás
Csókért, kívánt dulakodás
Vagy lázas egyezés után,
Kár, kár, kár a csókért csupán.

A csók, te nagy isten a csók
Jobb mint az összes földi jók,
Az édeseknél édesebb,
A mézeseknél mézesebb.

Csokoládé, bonbon, bíbor
Vanília, malagabor,
Forró jamaikai rum,
Tokaji, absinth, opium.

Nincs muskotály, must és eper
Mely édes csókkal érne fel,
Nincs Mozart-dallam, anyai szó
Mely hozzá volna fogható.

Nincs théa, mák, méreg, fahéj,
Édesgyökér és tiszta téj,
Nincs ananász, nincs kakaó,
Hogy volna hasonlata jó.

Piskóta, torta, naspolya,
Alvó bölcsősök mosolya,
Nincs mazsola se datolya.
Füge, narancs, soha soha.

Édesebb mint a málna, sőt
Mint minden émelyült befőtt
És édesebb a bosszunál
S a sóhajnál, a hosszunál.

Nincs oly forró cukrászi kók
Nincs olyan ínyenc mint a csók
Oranzsád nincs, nincs semmi dzsem,
Nincs nincs oly édes semmisem.

Nincsen puncs, grog, likőr, hasis,
Akármilyen mélyen hat is,
Pergetett mézzel tele tál,
Hóban való álomhalál.

Nincs ájulat, nincs képzelet
Mely annál édesebb lehet,
Oly édes, édes, féktelen,
Oly véghetetlen végtelen.

Cseresnyepár, csali csere,
Száj száj felé liheg: gyere.
Mily múlandó, mily oktalan,
Mily őrjítő boldogtalan.

Oh lefogott karmos kacsók,
Oh csucsorított csacsi csók,
Oh elrévült csókízű szók,
Fulladt, borúlt, vak, néma csók.

Oh rózsázás, szőllőszedés,
Oh szenvedélyes szenvedés,
Mézesmázos marakodás,
Oh túlvilági hasadás.

Foghús bizserdül, íny gyulad,
Nyelven vonagló indulat,
Lehellet, sóhaj, hang elegy
Alélva csókkal összemegy.

Rubint csók, csordúl, zeng, ragyog,
Tűzcsengők, olvadt csillagok,
Jaj fájó menny, boldog pokol,
A szívben száz szív bujdokol.

Egymásba két-két szem mered,
Bennről mosoly s halál ered,
Pillák lankadva lejtenek,
S elúsznak éjbe a szemek.

De kár a csókért istenem,
Mert itt volt, itt van, itt terem.
Világ világra föllehel
S bolond sikollyal kapja el.

Csók, csókolnám papírra, csók,
Csak nem fogadnak szót a szók,
Egy más világra elviszem,
Ott elmondom majd azt hiszem.

Jó vón mint felhő lengeni,
Mint égitest kerengeni.
Mint angyalarc merengeni,
Mint kagyló zengni zengeni.

Jaj szállni, szállni, szállni csak,
Mint halvány álommadarak,
Mint árnyék tűnni mely nem él,
Itt járni mindig mint a szél.

Csak lenni mint egy szem homok,
Kit érnek hullámostromok,
Kit szél gázol, gyermek kever,
Ki mégis a parton hever.

Nem tudom, év, év, év halad,
Ő itt marad az ég alatt,
Csillan, csillan mert süt a nap,
Az óceánnál boldogabb.

EMLÉK
[1917]

Tiszapart

Űl egy szegény halász ember
Kettesben a néma csenddel,
Ott űl füst nekűl pipázva,
A tolvaj hálót vigyázza.

Kezdi a hálót emelni,
Halat nem tud benne lelni,
Póklábak megint leszállnak,
Kút kazal fa alva állnak.

Áll a nap fenn, áll a felhő,
Nem jön fecske, nincs egy szellő,
A víz nem látszik hogy folyna,
Isten mintha bóbiskolna.

Talán el is felejtette,
Hogy a Földet teremtette
A Tiszát is bele tette,
A halászt is leűltette.

Ügyetlen szavak

Ón,
Érzem mindig, valahányszor sohajtok,
Mintha a szívem közepébe vón.

Gong,
Hang, illat, arc, verssor megüti néha,
Mélyen, sokáig, ellankadva bong.

Táj,
Szűzen dereng az élet fátylain túl,
Elmúlt, nem látom. Itt maradni fáj.

Dal,
Sehonnan jön, hajnalból, álomhangon,
Fülelném, de a csendbe belehal.

Könny,
Felfut szívemből, mint a gyöngy, szememhez,
Megbánja és a szívbe visszajön.

Nincs egyéb örömöm

Nincs egyéb örömöm,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb szerencsém,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb újságom,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb vetésem,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb színházam,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb nyúgalmam,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb szándékom,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb mentségem,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb igazam,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb vígaszom,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb reményem,
Mint a felhők az égen.

Magányos éjszakai csavargás

A rendes kávéházból jöttem ki késő éjjel,
Az ajtóban megálltam, mély lélekzetet vettem,
Felgyűrtem a kabátom gallérját, széjjelnéztem.

Jólesett a hűvösség, és jólesett szememnek
Az utcai lámpák hű intése és felettem
A csillagok ragyogtak, s ennek mindig örűlök.

Elfelejtettem, kik közt űltem és mit beszéltünk,
S milyen volt a sok nő a gőzölgő kávéházban,
Kiknek sorba megnéztem kezét, ruháját, arcát.

Van úgy, hogy nem bírok már az emberekre nézni,
Hangjuk sérti a fülem, a testszín fáj szememnek,
S lelketlen szemgolyóik járása összeborzaszt.

Elkezdtem menni. Kesztyűm felhúztam akadozva,
S néztem ujjaim táncát. Nem tudtam, hova menjek,
Mentem, mert csöndes éj volt és jól esett a járás.

Mentem mert vitt a járda a tág Andrássy-úton,
Lassan mellém húzódtak, s múltak a barna házak,
Nem is sétáltam; mentem, de nem tehettem róla.

Mentem, mint egy darab léc, kit a csendes folyó visz,
Mint a kék lénia, mely elszáll mikor pipáznak,
Mint az egy húron húzott hosszú, halk hegedűhang.

Egy ház előtt eszembe jutott, hogy laknak benne,
Külön familiák, meg szobaurak, cselédek,
Mind levetkőztek, szemök behunyták, és alúsznak

Ember meg asszony hál két egymás mellé tolt ágyon,
Jámbor szabály szerint (ó mert azt cifrázni vétek)
Egymásban kéjt halásztak s a falon járt az óra.

Azután sóhajtottak és kétfelé fordúltak,
Maguk alá gyűrték félkarjuk, felhúzták lábuk,
Elalúdtak. A fejök van legmesszebb egymástól.

Reggel fölkelnek. Fűtés, zörgés és rendetlenség.
Az ember járkál, áll és megnézi ráncos ágyuk,
Aztán az órát. Sebbel-lobbal elmegy hazúlról.

A hivatalba megy, vagy a törvényszékre megy fel,
Vagy a börzére fut, vagy elindítja a boltját.
Soha el nem meséli, mit álmodott az éjjel.

Egy narancs sáros héjja került aztán utamba.
Cipőim jobbra-balra futtatták, húzták, tolták,
Míg megúntam s lerúgtam a járdáról örökre.

A fejem fölemeltem s a hűvös égbe néztem,
De semmit se gondoltam az égről, csak felnéztem,
Mint a legelő juh, ha a szík földet elunta.

Néztem fel, görbén jártam, a falaknak ütődtem,
Súroltam egy lámpát is, nem vigyáztam azért sem,
És szivemet meglepte az olvadás lágysága.

Megint elért az élet. Elmult napjaim jöttek,
Csepegtek, mint panaszos vízcseppek az ereszrűl,
S magam elé gondoltam sorsomnak terítékét.

Sóhajtva elfordúltam, szemem félig behúnytam
S elképzeltem pilláim gyászfátyolán keresztül
Szegény Rousseau-t, ki sírva fakadt a courtisane-nál.

Elhagytam volt a villák vasrácsait is, végig,
Az ezredévi oszlop elébem állt sötéten,
A tetejében Gábor arkangyal árnya lengett.

Angyal, te szárnyas angyal (ajkaim ezt mozogták)
Kit szobrászok meg festők annyit mesélnek nékem,
Zengő fehér angyalka, angyal, nagy szárnyú angyal.

Mit szólanék, ha mézes hárfával, rózsafényben
Kinyílna most a mennybolt, akár az Operában
S arany lépcsőn lejönne hozzám tizenkét angyal.

A lépcsőn összekulcsolt kezekkel lejtenének,
Szemök lesütnék, szűzi zsoltárt húznának lágyan,
De a földre érve elkezdenének kacagni.

Mint a kis lányok, huncut csengéssel szökellnének
Hozzám, elkapnák a két karom, megforgatnának,
Frissen repkedne szárnyok, akár a jérce szárnya.

S egyszerre kezdenének beszélni, össze-vissza:
Hogy vagy? Sokat búsúltál? Mitől vagy olyan fáradt?
Ugye csúnya volt minden? Örűlsz most? Hitted volna?

Én sírnék és nevetnék, és azt hinném, ez álom,
Hó pendelyök morzsolnám, szárnyokat tapogatnám,
Egy angyal átölelne mert látná hogy szédűlök.

S vinnének tánclépésben, tapsolva és dalolva,
S egy angyal egy kis könyvet venne elő. Jaj, hadd lám.
Megállnánk s az angyal a kis könyvet kinyitná.

Fel lenne írva abba hogy hányat sóhajtottam,
Minden könnycsepp kit ríttam, ott össze lenne adva,
Minden rossz szó, kit szóltak hozzám, be lenne írva.

De már a hídon voltam, míg ezen spekuláltam,
A ligeti tó hídján, s ott félig elfáradva
A korlátnak borúltam, az éji vizet nézni.

Elnéztem s gondoltam, hogy a folyékony éj talán ez,
Ez a vonagló tinta. A lámpák fénye reszket
A vonaglás felett, mint a kéj fölött a lélek.

Fölemelkedtem, mert nem akartam gondolkozni.
Végigmentem a hídon s megint éreztem Pestet:
A Weingruber-kioszkot kezdtem szemügyre venni.

A terraszon nyüzsögtek a krémes, izzadt nyárban
Fehér hölgyek, begyes szűzecskék, hosszu tisztek,
Pincérek ájuldoztak, katonabanda zúgott.

A nyár elment. A terrasz teli puszta asztallal,
Az asztalokon székek. Cipőim lassan visznek
Tovább, előre és fák jönnek két oldalt némán.

Fák jöttek, leveletlen, füttyetlen és szellőtlen,
Mint rabok a rabsétán, jöttek sorba leverten,
Fák, jobbról-balról fák, s nem hallottam semmi hangot.

Menni, olyan jó menni. Meddig lehet így menni?
Megyek, gondoltam, mennék így most túl árkon-berken,
Elhagyni a ligetet, a várost és határát.

Megszökni, mint hazulról egyszer gyerekkoromban,
Itthagyni a lakásom, sok könyvem, sok nadrágom
Barátot, nőket, múltam, nevem, minden emlékem.

A fák közt menni, menni sokáig, jaj, sokáig.
Milyen hosszú fasor. Hol a vége, még nem látom.
Ha a tengerig vinne, a tengernek vizéig.

A tengerig mennék, leűlnék a tengerpartra
És nem csinálnék semmit, ott űlnék este-reggel,
Ott űlnék éjjel-nappal, ott űlnék, míg csak élek

És a tengerre néznék, olyan messzire néznék,
Hol már a végtelen víz elvakúl az egekkel,
S a tiszta semmiségnek üres álmán merengnék.

Egyszer

Egyszer vágtató gyöngyhintóbúl
Aranyat szórni a népnek, aki kódul.

Mérgezett liliomok közt egy éjben
Elveszteni az eszemet a kéjben.

Egy váll. Óh, csókkal hajolni feléje,
Hogy az életet, a halált megérje.

Egyszer olyat sírni, hogy a sírásom
A két orcámon végig árkot ásson.

A végtelen tengerbe beleúszni,
Odaveszni, el se búcsúzni.

Járok-kelek, megállok

Járok-kelek, megállok,
Nézem a házakat,
Nézem a kocsikat,
A fáknak rácsait,
A lámpák oszlopát,
Nézem a boltokat
S megnézek minden embert,
S nézem a ligetet,
Fűvét, virágait,
Nézem a hídakat
És nézem a Dunát,
És gyárak füstjeit
És a felhőt az égen
S mindig gondolkozom,
De amit gondolok
Úgy elmegy mint a zaj,
Úgy elmegy mint a füst,
Úgy elmegy mint a víz,
Úgy elmegy mint a felhő.

Gyorsvonatról

Messzi zöld fák közt
Úszik egy kis város,
Egy rózsaszín torony,
Egy erkély, virágos.
Csókját a nap csapja
Egy tündöklő ablakra.

Fehér madár az égen,
Cink tetők fölött bágyadt
Kék égmezőben felhők:
Sárga viola-ágyak.
Hattyú sötét kis vízen.
Híd. Ciprus. Fáj a szívem.

Az idegen város
Elfordúl míg csodálom,
Mosollyal, sohajjal
Oldódó könnyű álom.
Tép ez a durva részeg
Vonat, jaj, visszanézek.

Ott kellett vón kiszállni,
Tán oda bútt az élet,
Öröm, borúlt ligetben
Ott jár vörös tündéred
Lábujjhegyen, ruhátlan,
Lágy fűben, lágy trillákban.

Semmise

Fejem, kezem barátja, tenyerembe hajlik,
Magam vagyok, nincs akihez beszéljek.
Egyszer napsütésben esett az eső.
Ajkam balkonjára kijön sóhajom.
Hogy éljek meg szerelem nélkül?
Trombiták panaszkodnak messzire.
Messze, messze, messze, messzire.
Van egy barátom a nagy világon?

Recept

Se meghalni, se nem élni,
Lemondani, de remélni.

Ülni, föl-fölkelni, járni,
Várni, várni, várni, várni.

Elalúdni és álmodni,
Álmodozni, gondolkodni.

Vágyni, vágyni, elepedni,
Hagyni a szívet repedni.

Nézni, nézni, elámulni,
Csak bámúlni és elmúlni.

Örűlni az égnek reggel,
Beszélni a gyermekekkel.

Heverészni és sétálni,
Fütyörészni és tréfálni.

Mindenkit mosollyal csalni,
Mulattatni vígasztalni.

Elfáradni és pihenni,
A könnyeket kiengedni.

A könnyeket könnyen venni,
A szenvedést elszenvedni.

Tenni venni, jönni menni,
Képzeletbe messze lenni.

Túl gondolni a világon,
Túl az óperenciákon.

A Bois de Boulogne-ban a padon egyedül

Mosolygó fehér angyal
Álmodoz az égen
Félig betakarva
Kék selyem paplannyal.

A napsugár a fűvön
Mint arany kígyó siklik,
Egy fának dűlt biciklit
Hirtelen megcsillantat.

Fehér erek, szűk mesgyék,
Csínos fiatal népek
Karonfogva ellépnek.
Fütyörésznek a lombok.

Fenn a felhők alatt
Halovány ballon áll,
Felhajított labda,
Aki az égen ragadt.

Az úton előttem
Autokban nők repűlnek,
Egy rám nézett, mosolygott.
Nem, nem, képzelődtem.

Fátyoluk utánok
Rebdes, hullámzik, lebben,
Istenem, mi van ebben,
Fátyoluk utánok.

Az Ermenonville felől
Idezengő-lengő
Elalélt keringő
Édes utolsót sóhajt.

Szezám, zárulj Szezám,
Óh Páris, fiatalság,
A fejem lehajtom,
Múltam, jövőm, hazám.

Hátam mögé somfordált
A bánat cigánya,
Ríjja ráncigálja
Nótámat a fülembe.

Ki tudja?

Ki tudja fáj vagy inkább jól esik
A falevélnek hogyha meghajol,
Mikor egy nagy csepp eső ráesik.

Ki tudja hogy ezüst-e vagy smaragd,
Gyémánt, arany, parázs vagy tán fehér
A csillag mely fönn az egen ragad.

Egy pillantás ki tudja hova vész.
Ki tudja milyen hosszu egy sohaj.
Ki tudja hogy a szív milyen nehéz.

Ki tudja az árnyék miből lehet.
Ki tudja mért repült fel a madár.
Ki tudja mit mondott a lehelet.

Ki tudja az őszi barack szaga
Honnan van? Mi az az íz, hogy van az?
Mitől édes könny, ajk és malaga?

Ki tudja merre mennek a halak.
Ki tudja hol lopózik a halál
A tengerben meg minden víz alatt?

Késő ősz

Az ég esőt igér.
Húzom lehullt levelekben
A botomat sokáig,
A falevél bokáig
Ér.

Csüng még egy árva, rőt
Levél a fekete gally közt,
A szél, a szél lógázza
S ott hagyja ázva-fázva
Őt.

Sóhajtás

Mint a gyertyavilágot ha elfogják tenyérrel,
Az én életem kedvét úgy vette el a bánat,
Rossz reggel ott hagyni megmelegedett párnámat,
Az álom ott maradt, az utcára nem kísér el.

Nem hallanám hangom ha kiáltanék magamnak
Egy zöld erdőbe vissza s magam meg nem találnám.
Mit lett sárkányommal, mely fölakadt a fa ágán?
Jaj növénygyüjteményem virágai hol vannak?

Elevenen szeretnék kijutni a világból
És hirtelen belépni régen hallott mesébe,
Egy hol volt hol nem volt palota közepébe,
Hol ágyamat megvetnék édes, langyos virágból.

Mondanám: eltévedtem elvesztettem az útat,
Hogy hol jártam, mit láttam, azt én mind eltagadnám.
S vidám könnyekkel nézném, ölelném, símogatnám
Az angyalhangon szóló lányokat meg fiúkat.

Óh

Mi ez: óh,
Hol vettem?
Én is hangommal elszerettem.

Ki küldte?
Ki súgta?
Anyám? A szél? Merről az útja?

Óh bánat,
Óh tenger,
Óh tavasz, óh isten, óh ember.

Óh élet,
Óh lelkem,
Óh köszönöm: egy hangot leltem.

Ti ócska figurák

Ti ócska figurák, barátaim:
Kirakatban sápadt gigerli,
Ki állsz az eladó ruhában
S üvegen át az utcát figyeled.

S te vőlegény a plasztikonban
Ki megfagyott frakkodba búsúlsz,
Fonnyadt kesztyűbe lógnak ujjaid
És gomblyukadban művirág rohad.

Hát te, szegény madárijesztő,
Rongyosan, beütött kalappal
Reszketsz a földek közt a szélben
S ölelni tartod csonka két karod.

Dunakorzó

Tabánon túl a nap lemegy,
Köröskörűl felhő virúl,
A Vénuszcsillag virradoz,
A víz foly, múlik és ragyog,
A híd kőből való sóhaj,
Kanyarodik fehér hajó,
Pirúlt lányok sietnek el,
Illannak édes hangjaik,
Elúsznak bontott hajaik,
Barna szeszély, szőke ború,
Tündérországi fellegek.
A járda szélin lámpa gyúlt,
A fának lombjait süti,
Világosak a levelek,
S úgy vannak, mint a szinpadon.
A kövezeten kocsi fut,
Patkó csattog kellemesen,
Autó tűnik, dudál: uu, uu,
Villamos csenget messziről
A játszótéren Eötvös áll
S márvány karjával élni nyúl,
Virágágyak virítanak
Keringenek kis gyermekek
A néma zöld bokrok között,
Egy pici kis lány elesett,
Feltartja a fejét, visít.
Egy úr súrolta a karom,
Hadarja: pardon. Rám se néz.
Talán egy nő után siet.
Átadnám néki szívemet,
Szegénynek hátha nincs szíve,
Csak úr s úgy lángol szívtelen
Mint a karcsú spanyolviasz.

A darvak

Mellemből sóhajok erednek,
Ajkamról halkan elrepűlnek,
A levegőben összegyűlnek.

Ott szállanak magosan, messze,
Mint a darvak hamuszín éke
Egy álmodott meleg vidékre.

Repülés

Álmomban én repűlni szoktam,
Vagy félálomban mielőtt elalszom.
Egyszer csak két karom kinyúlik
S mozdúlat nélkül emelem magam,
Össze van a két sarkom téve,
Szemem zárva van, ajkam nyílva,
Úgy szállok föl, föl, fölfelé.
Csodálkozom hogy nappal, ébren
Miért nem szállok fel soha,
Mikor ez olyan egyszerű.
Ajkam mosollyal elhúzódik
Az élvezettől, mily édes repűlni.
Rézsút megyek, mint dróton vont művésznő,
S oly könnyedén emelkedem,
Mint a pillantás, fölfelé ha nézünk.
Nem tudok semmit, csak hogy repűlök,
Nem látok semmit, mert alszom szememmel,
Csak úgy van mintha zöld felett suhannék
Hajnali kékbe, melynek színe sincsen,
Oly kék, oly tiszta. S oly könnyű vagyok.
Szél van tán hogy oly könnyűt érezek,
Vagy szélnek érzem magamat,
De oly könnyű vagyok, oly mese könnyű
Mintha kihullott vón a szív belőlem
S vakon repűlök, meddig, nem tudom,
Csak fel mindig, halkan, mint a sohaj
S két karom ki van nyílva kétfelé,
Egy angyal várja tán hogy átöleljem.

Szaladnak a folyók

Szaladnak a folyók,
Ragadják üres csolnakom,
A kertek hervadnak,
Virágom nem szagolgatom.

Hattyú hattyú után
Fekete híd alá úsznak,
Leégett erdőben
Gyermekek sírva búcsúznak.

Mondd

Mondd van valakid?
Nekem senkim sincs,
Akit szeretnék, nem tudom merre lakik.

Gazdag vagy, mondjad?
Én nagyon szegény,
Nincs egyebem, a felhő az isten egén.

Gyűlölsz valakit?
Én senkit kérlek,
Úgy sajnálom az embereket mert élnek.

Te mit szeretnél?
Én sosem tudom,
Tétovább vagyok az elveszett gyereknél.

Lelkedben érzel
Egy néma rabot
Fel s alá járni fejére kapcsolt kézzel?

A kert fái

Rózsafa szegény de gyönge,
Ha a karóhoz nem dűlne,
A napfénytől elszédűlne.

Mint a szűzlány keblecskéje
Szakad zöldből kikacsintó,
Olyan az a rózsabimbó.

Almafa mint a menyasszony,
Szerelmében színfehérben
Majd elájúl örömében.

Gesztenyefa meg nem moccan,
Virágai állnak rajta,
Ha megmozdúl, lehullajtja.

Az orgona mélyen hallgat,
Illatát alélva ontja,
Maradok annak bolondja.

Estefele jaj hogy adja,
Mondd, boldogság vagy búbánat
Nagy szaga az orgonának?

Galagonya olyan furcsa,
Mintha nem igazán állna,
Csak szívemből lepingálva.

Mintha várna andalodva,
Álom lenne, tündér lenne,
Odamennék, ellebbenne.

Borbélyhab

Szereti a borbély
A habot keverni,
Habbal az embernek
A képit beverni,
Kezivel dörzsölni
Körbe, körbe, körbe,
Hullámot kavarva,
Felhőket törölve.

Uj habot keverni,
Elkezdeni újra,
Hogy fehér tengerben
Járjon az öt újja.
Meg nem áll, nem fárad,
Játszik mint a gyermek,
Álom, végtelenség,
Víg élet, szerelmek.

A virág szebb

A virág szebb a világnál,
Szebb az álom a virágnál.

Szebb a tenger mint az ember,
Szebb a felhő mint a tenger.

Hervadt levél szebb a zöldnél,
Szebb a hó a fűves földnél.

Naplemente szebb a napnál,
Holdas éj az alkonyatnál.

Fecske szép ha száll, ha játszik,
Szebb ha tűnik s már nem látszik.

Szép a zene zengvén zengve,
Szebb ha elhalt, csuda csendje.

Szép megnézni festett képet,
Aki hátrább-hátrább lépett.

Szép a visszhang ha beszélnek,
Szebb az emlék mint az élet.

Milyen jó nékem lefeküdni

Milyen jó nékem lefekűdni,
Eldúrni magamat az ágyban,
A párnák halmait ölelni,
Mig a szender havaz be lágyan.

Óh istenem, de jó alúdni,
De jó is elaludni nékem,
Elveszni a piszkos világról
Mint este a felhő az égen.

De jó nem hallani fülemnek,
De jó nem látni a szememnek,
De jó nem tudni a fejemnek,
De jó nem fájni a szivemnek.

Mikor halálom jut eszembe,
Nem is tudok már tőle félni,
Hiszen lefekszem és elalszom
Oszt többet soha nem kell élni.

Jaj nyöszörögtem, nyavalyogtam,
Ettem az ajkam, könnyem nyeltem,
Míg én az alvás üdvösségét
Megtanúltam s kiérdemeltem.

Most elbúvok, mint búvócskában,
Falnak fordúlok bajtól-bútól,
Egy sóhajom maradt: elűzöm,
S fáradt lelkemben angyal dúdol.

Az ágyam szélire leülnék
Ha lehetne, mikor elalszom,
A villanyt újra felcsavarnám
S nézném az én idegen arcom.

Hajamat gyöngéden legyezném,
Igazgatnám a takarómat,
Lesném, álmomban mit beszélek
És megtanúlnám minden szómat.

Találgatnám csukott szememről,
Hol járok most, az Indiákon
Vagy a hercegnő halk kertjében?
És suttognám: szegény barátom.

Ennui

Futnék, kapkodnék
Egy eltünt kéz után
Amely felé nem nyúltam,
Elnémult dal után
Melyet meg nem tanúltam,
Úszó fátyol után,
Mely szélben meglegyintett,
A legyező után,
Mely szétnyílt, egyet intett,
S összecsukódott

Magamban

Sóhajjal
Legyezgetem
Csókolatlan
Ajkamat.

Szólni vágyó
Jajjaim
Dúdolással
Bódítom.

Jobbkezemmel
Ingemet
Felgombolom
Csendesen,

Tapogatom,
Keresem
Fájva fájó
Szívemet.

Sétálás

Fák közt ide-oda útak vezetnek.
Ujjai képzelt világos kezeknek.

Fölöttem az ég, kék, kimondhatatlan.
Homok vagy tűnő perc zizeg alattam?

Járok, sétálok? Én egyáltalában
Nem értem, hogy magától lép a lábam.

Mint beteg madár ül a lombban a csend,
Az alkony hűvös lelke a fűvön mereng.

S bennem a világ mint az üveg alatt
Némán keringő bágyadott színű halak.

Álom vagy emlék az ott fönn, vagy felleg?
Túl a vizen valahol énekelnek.

Énekelnek? Mintha énekelnének.
Eszembe jut... eszembe jut, hogy élek.

Élek. Megállok. Ámulva, leverten
Széjjel nézek, mint az őrült a kertben.

Háztető a Montmartre-on

Mint szétszedett szirmai a megszáradt virágnak,
Olyanok a tetőn a barnúlt cserepek,
S nekem mert csendesen bámulni szeretek,
Elég a háztető is, hogy semmit se csináljak.

Az ablakom szembe van az ócska háztetővel,
Fel se kell nézni, hogy láthassam az eget,
S az ég alatt a karcsú kémény-sereget,
Ez itt Páris fölött mint fekete nádas nő fel.

De nem jó, ugye nem jó menni a messzi égen,
A felhők rajzain szenvedni oktalan,
És nézni végtelen, némán, boldogtalan
Párist, a legszebb várost, ahol semmim sincs nékem.

Füst. Hogy szeretem én a füstöt, az ég virágját,
Ki a kéményből hajt rezegve felfelé,
Halovány, lengeteg növény, a lelkemé,
Virág, fátyol vagy árnyék, száll, eltűnt, merre jár hát?

Ostor pattint, lovacskák csengői felizennek.
Gitáros aggastyán kántál az udvaron.
Rézpénz zeng a kövön, ki dobta le vajon?
E fonnyadt francia dal miért fáj az én szivemnek?

Egy ablak nyitva van, ott űl egy lány feketében.
Lehajtott fejjel varr, jobb karja fel-le jár.
Zöld kalickában csüng egy sárga kis madár.
Hol láttam ezt a képet, gyerekkoromban, régen?

Felnéz a varrásból. Ha most integetnék néki,
Szívemre tett kézzel szerelmet vallanék,
Mint ifjú, víg bohém. Milyen jó volna még
Danolni, hancúrozni, futni, virágot tépni.

Estefelé odalenn a kapu alatt várnám,
Sugdolóznánk s annak csók lenne a fele,
Ittas kis bistroban vacsorálnék vele,
Reggel az ő fejétől lenne gödrös a párnám.

Cserép, cserép, hány lehet egymás mellett egy sorba?
Egy, kettő, három, négy... milyen jól látni mind.
Ócskák közt egy piros, nini, ott egy megint,
Piros, fekete, rozsda, amott meg egypár csorba.

De messzi van az élet, de messzi van az élet,
Ezer csudabódé, támolygó boldogok,
Zászló leng, hinta száll, tűzijáték lobog,
Arany kocsik forognak, tükrös ládák zenélnek.

Huszonhét múltam

Gyereknek érzem magamat
S az ifjúság már elhagyott,
Mi a boldogság, nem tudom,
De én boldogtalan vagyok.

Folyik előttem a világ,
Az örömök aranyhalak,
Utánok nyúlok, istenem,
Kezem alól kisiklanak.

Cserélek éjszakát, napot,
Én nem kapok csak bánatot,
A bánatnyájat terelem.

Éjfél lett, únom magamat
Auu, valahol a hold alatt
Két macska sír: a szerelem.

Fecske elfut a szárnyán

Fecske elfut a szárnyán,
Messzire jár,
Nem látni már.
Jó volna arra menni,
Jó volna arra lenni,
Amerre a madár.

Felleg az égen elmegy,
Elmegy, de kár,
Nem látni már.
Jó volna arra menni,
Jó volna arra lenni,
Arra valami vár.

A szél jön a mezőben,
Hajamba jár,
Elhagyja már.
Jó volna arra menni,
Jó volna arra lenni,
De soha meg nem vár.

Pitypangról a pihéjét
Elfújta már,
Nem látni már.
Jó volna arra menni,
Jó volna arra lenni,
Ki tudja, merre jár.

Hold

Feljön a hold, szép fejéren
Áll az éjen,
Csillagok konfetti-harca
Csak bomol köröskörűl,
A holdnak beteges arca
Néz, mereng, vár, nem örűl.

Egyszer csak ezüst mosollya
Fellocsolja
Bágyadt képét, nini rezdűl,
Sikamol szeszélyesen,
Tiszta tejúton keresztűl
Ellebeg veszélyesen.

Csillagok közt, kék felhőkön
Mind előbb jön.
Ing ohajtott borzadállyal,
Csügg mély, néma városon,
Szende kéjjel, álmos bájjal
Lejt, iramlik, száll, oson.

Így édesget, így csal szépen
Egy idétlen
Alakot, ki a tetőn lenn
Lassan jő elébb, elébb,
Néz föl ártatlan, merően
És a semmibe lelép.

Margitsziget

Ma délután magamban
A hotel előtt űltem
Regénnyel az ölemben
S mellemre bukott fejjel
Olvastam és olvastam
S a könyv világos lapján
Vadgesztenye-levélnek
Árnyéka mozgott lassan,
Egyszer csak észrevettem
Hogy szemeim nem járnak,
Csak néznek moccanatlan
A könyvbe és nem látom
A sorban a betűket
S nem tudom, mit olvastam
És mélységes sohajjal
Felocsúdtam a könyvből
És a mutató újjam
A két lap közzé dugtam
S a balkezem lehullott
S lassan hintálta könyvem
S lábam keresztbetettem
És széjjelnéztem s láttam
Hogy előttem a fűvön
Egy fekete rigó jár
S mindig biccent fejével
És a mezőnek szélin
A virágágy szívében
A piros tulipánok
Úgy égnek, mint a lángok
A lázadt napsütésben
S messzebb két néma ember
Kaszál a hosszu fűben
S egyformán jár a karjuk
És a Dunán mögöttük
Fényes fehér hajó tűnt,
Egyet sípolt, még egyet
S a síp visszhangja elmúlt
És a part kocsiútján
Sötét hintó futott el
Úr, asszony ültek benne
S kék volt az ég fölöttük,
Oly kék volt, nem tudom, kék.
Ültem, hallgattam, néztem
És az jutott eszembe
Hogy egyszer meghalok majd
S többé sohasem élek.

Tavasz

Süt a Nap.
Megnézem az eget.
Szívemben égni kezdenek a vágyak.
Mintha hervadt leveleket
Gyujtogatnának.

Kezemet
A szívemre nyomom,
A tavasz elől elszaladok messze,
Túl minden szép ismert honon,
Kétségbeesve,

Esztelen
Jajgatva sebesen
Fel fel a Skandináviákra, végre
A sarkvidéken leesem
A tiszta jégre.

Gondolatom küldöm

Gondolatom küldöm
A füsttel az égbe
Az isten elébe.

A szívem fájdalma
Elmegy valamerre,
Fekete tengerre.

Mosolyom hová megy,
Illan, szállva szálldos
A csendes halálhoz.

Sóhajom zónázik
Előre, jövőre,
Megyen messzi fődre.

Majd fúkál a réten
S pongyola pitypangnak
Pelyhei illannak.

Majd sétál a kertben
S álmodva csóválja
Szép fejét a mályva.

Bitangol az erdőn,
Suttognak a lombok
Búsongó bolondot.

Elmegy a tanyára,
Repdesni fog rá a
Lányok pántlikája.

Ceruzairás noteszben

Te principessa, te fekete hattyú
Ki a bő fekete batárban űlsz
S tartod napernyőd fönn és meg se mozdúlsz
S napernyőd sem mozdúl s tűnsz mint az alvó
Előre-vissza sétáló kocsik közt,
Tudod, hogy itt állok pálcámra dűlve
S nézlek s beszélek hozzád és tegezlek?
Magyarországból jöttem én, tudod?
Ma délben érkeztem, fáradt vagyok
S először életemben látom ezt
Hogy itt korzóznak ernyős bérkocsik
És úri hintók, mind fekete lakk
S hogy az öbölben egy hajó harangoz
S a csónakok hintálják magukat
És lustán elfordúlnak jobbra-balra
S távol narancsszín és fehér vitorla
Hajlik s a rózsa part félkörbe megy.
De rózsaszín a villa mind, de zöldek
A fák mögöttük, de kék ez a víz
Mint a kékítő s gyémánt szikrák esnek
Mindig a vízre s alkonyat van itt is,
A kerekek forognak és ragyognak
És a sétálók olaszul köszönnek
S a barna képű tisztek oly fonákúl
Szalutálnak, nem úgy mint nálunk szoktak
S ellenzőjük nagyobb mert itt meleg van
S némán nevetnek mint a négerek
S hallok kacagni s diskurálni hallok,
Úgy tűnik mintha éltem volna már itt
És emlékezném, s úgy csodálkozom,
S nem ismer senki. A Caracciolo ez
Tudom s az a sok nagy citrom virág
Hosszú zöld fákon, az magnolia
S megy a fehér út fölfelé, hová is?
Itt senki nem törődik énvelem,
A rendőrtől félek pedig nem loptam,
Csak elhagyott vagyok mint egy levél
Ki nyáron egyedűl a fa alá szállt.
Tudod hogy én boldogtalan vagyok?
Ugye te principessa vagy, hadd higyjem
Hogy az vagy s életed gőg, gyász, gyönyör.
Tudod hogy a bőröndben könyveket
S száz névjegyet hoztam s levélpapírt
Hogy majd levelet írok és fehér
Zsebkendőket szép négyszögletbe hajtva
S fekete s kék nyakkendőt és galambszínt.
Tudod hogy életem magammal hoztam,
Én érzek, élek, homlokom meleg.
Ez itt Nápoly, mi lesz itt énvelem mondd.
Szívem fel van dagadva s fáj egész nap,
A múzeumra nem vagyok kiváncsi
S a templomok s a Palazzo Reale
Nem érdekelnek, csak a szerelem.
Tudod hogy minden éjjel álmodok
S a pincérnek nem szólok róla reggel.
És forgópisztolyom van, belga gyártmány,
Mondd nem borzasztó hogy nagy nyári éjen
Mikor boldogság ömlik a tejúton
Az ágy szélére szoktam avval űlni
S csüngő fejjel bámúlok vak szemébe?
Tudod hányszor sugtam már: istenem,
S hogy szenvedek mert a hajón patkány van
S hogy szenvedek mert arany foga van
Az ügyvédeknek és mert oly kövérek
S hogy szenvedek mert koldusok köszönnek,
S mert nyomorékok kis kocsin eveznek
S mert gyermekek nem kapnak otthon enni
S hogy szenvedek mert kórház van az utcán
És operálnak benne kloroformmal.
És nincs kedvem beszélni senkivel
Mert teveled beszélni nem lehet
S ölelni nincs kedvem mert tégedet
Ölelni nem lehet s nincs kedvem nézni
Mert nem találkozom tekinteteddel.
Tudod hogy láttam az eget s a tengert
S hallgattam a nehéz zenéket este
És néztem éjjel a hű verseket
És sokszor sírva sajnálom magam.
Azt mondják ez betegség, el fog múlni
S megnyugszom majd. Hát boldog nem leszek?
Szeretnék melléd űlni a batárba
Fölvenném megcsókolni hűs kezed
És sóhajomból gyűrü hajlana
Ujjadra s könnyem gyöngynek esne rá
És megkérdezném min gondolkozol
S árnyékos szemeid min szórakoznak
S rám néznél s azt lehellnéd: a halálon.
És hallgatnánk ketten, míg este lesz.

Nápoly, 1914 május

Milyen?

Mondd meg nekem
Milyen a hajnal a havon.
Mondd meg nekem
Milyen az este a tavon.

Mondd meg nekem
Milyen a szíveken a múlt.
Az ifjúság
Érzem pirúlt és elborúlt.

A nap lemegy

Szent isten,
A nap lemegy.
Bújj ide édes senkim-semmim,
Mindent feledj.

Nézd hogy ég.
Milyen kerek.
Nagy nagy nagy tűz. Háború. Téboly.
Óh. Szenvedek.

Ki vagy te,
Emlék neved.
Viszi sárga tenger az égen
Az életet.

De szép vagy,
De jó meleg,
De síma vagy, de rózsaszín vagy,
De jó veled.

A tükör
Jég. Ránk mered.
A függöny milyen idegen most,
Megismered?

Bokrétánk
Fekete lett.
Pszt, hallod hogy sétál a szádon
A lehelet?

Jaj mutasd
A két szemed.
Mi lesz ha a halál megismer
S beléd szeret?

Gitár

Takarodni a szép felhők alól
Úgy fáj, úgy fáj.
Menni a kertből, a muzsika szól,
Úgy fáj.
A jajt a sírig vinni hangtalan,
Megélni és nem ölelni meg magam.

Nem szökni el rózsázott csolnakon
Úgy fáj, úgy fáj.
Egy padra űlni s tudni hol lakom
Úgy fáj.
Minden hercegnővel szakítani,
Szerkesztő urat alakítani.

Nem kelni mindig India felé
Úgy fáj, úgy fáj.
Francia kéj, nem veszni el belé
Úgy fáj.
Az éhezőket meg nem váltani,
Az utcán egyet nem kiáltani.

Ha kérdik, hogy vagyok: jól köszönöm,
Úgy fáj, úgy fáj.
Titkolni a halál milyen öröm,
Úgy fáj.
Arról beszélni, melyik a jó szivar,
Esernyőt vinni mert jön a vihar.

Úgy adni, mintha mindegy volna már
Úgy fáj, úgy fáj.
Görbülni lassan mint a pipaszár,
Úgy fáj.
Elnézni hogy lesz majd mindenki vén,
Nem dűlni nyakukba: szegény, szegény.

Csak egy-egy könnyet ríni még sután
Úgy fáj, úgy fáj.
Pottyan még csepp elment eső után,
Úgy fáj.
Mondani: igen, meg mondani: jó,
És bólogatni mint a hintaló.

Gyermek hajt karikát tavaszi nap,
Úgy fáj, úgy fáj.
Nekem szalad, megkapni, szólni; happ,
Úgy fáj.
Arany reggel lehulló angyala,
Mély ködben hattyú meghaló dala.

A csillagokat mind elejteni
Úgy fáj, úgy fáj.
A feledést is elfelejteni
Úgy fáj.
A lemondásról is lemondani,
Isten veled, soha se mondani.

A vándorlegények

- Jaj a lábom, jaj a vállam,
Nem állom már, jaj hogy álljam.

Ne kezdd megint, no ne jajgass,
Gyere szépen, gyere, hallgass.

- Üljünk le az árokszélre,
A ládámat hadd venném le.

Csak ne űljünk, csak haladjunk,
Késő lesz, el nem maradjunk.

- Éhes vagyok szomjas, vagyok
Én itt mindjárt leroskadok.

Gyere csak, előre nézzél,
Ne hadd magad, fütyörésszél.

- Mondjad merre, mondjad hova,
Mi vagyok én, isten lova?

Úgy vegyed csak mint egy sétát,
Szagolgasd a margarétát.

- Mondjad miért, mondjad meddig,
Mondd meg mért küzködtünk eddig.

Ott egy kútágas már, mondom,
Torony is jön túl a dombon.

- Ki vár minket, ki hí minket,
Ki kérdezi könnyeinket?

Mingyár nyílnak a csillagok,
Addig már én elballagok.

- Borúl az ég, fázok, félek,
Mondd meg nékem minek élek.

Majd a jószagú szénába
Megágyalunk éjszakára.

- Édesanyám is volt nékem,
Édesanyám nincs most nékem.

Lágy szénába belebúvunk,
Hallgatunk hogy elalúdjunk.

- Mondd meg mi lesz holnap reggel,
Mondd meg nekem mért keljek fel?

El nem búcsúzunk egy szóval,
Megyünk tovább kakasszóval.

- Emlékszem te, gyermek voltam,
Jó az isten azt gondoltam.

Elmegyünk mink szép vidékre,
Mintha mennénk tiszta égbe.

- Nem bírja már szegény szívem,
Megszakad már az én szívem.

Ott megszállunk, ott majd élünk,
Majd ott mindent elmesélünk.

A fecskének árnyéka

Fecske repűlt el az égen,
Megláttam az ér vizében
Mintha a part alá szállna
Halovány hangtalan árnya.

Utána néztem az égre
És elnéztem a vidékre
A szívem nehéz, nehéz lett,
Nem tudom mi volt az élet.

Lányoknak való nóta

Gyertek lányok karonfogva
Menjünk fel egy magos dombra
Nézni az eget milyen kék
Lányok lányok
Nézni piros naplementét.

Gyertek lányok jó időbe
Kisétáljunk zöld erdőbe,
Zöld erdőnek közepébe
Lányok lányok
Ott leűljünk csendességbe.

Gyertek lányok szép sorjába
Menjünk a folyó partjára,
Ott megálljunk, nézzük lányok
Lányok lányok
Hogy mennek el a hullámok.

Gyertek lányok kéz a kézbe
A pusztának közepébe,
Hadd fújja a szél hajunkat,
Lányok lányok
Hurcolja el sóhajunkat.

Gyertek lányok koszorúba
Egymás vállára borúlva.
Tegyük össze szép fejünket,
Lányok lányok
Úgy hullajtsuk könnyeinket.

Éjfél

Ezüst gyapju fellegek
Lenn a hídon elmegyek.

Mintha látnám magamat,
Gyufaszálat ég alatt.

Megy az árnyék, megy velem
Mint a sors, oly nesztelen.

Én kopogok? Itt vajon
Vagy a túlsó oldalon?

Kibukik a kancsi hold
Ki a fellegekbe volt.

Lebben s mintha állana
S mintha hátra szállana.

Halál felett ballagok,
Hogy vagyok én? Ki vagyok?

A híd végin odaát
Vár valaki, odaállt.

Elkiáltom, jaj nekem,
Megszaladok sebesen.

Karjaiba rohanok:
Az, aki én, az van ott.

Forró szívvel könnyesen
Én várok ott csöndesen.

Átölelem nyakamat,
Megsiratom magamat.

A semminél kevesebb valami

Kik élünk itt sem élünk szívesen,
Nem is tudjuk már mi az élet.
Éjfélbe járunk fényes nappal,
Hajnalt és alkonyt elfeledtünk.
Az ég arany felhőkkel áll csudára,
De a világ elment alóla már,
Maradni szégyen, veszni borzalom.
A lét fájdalma utca rongya lett,
A gyász megvette mind a könnyet,
Éhség, irtózat használják a sóhajt,
A szűz mosolyt a téboly elszöktette,
A túlzás összement, lesült az álom,
A képzelem festékje mind kiporlott
Tündéreink sértetten elvonúltak,
Az angyalok lebuktak ájulattal.
Száll a madár, a szél suhan világgá,
A lombok zöld borúval ingadoznak,
Virág bájolva áll fel álmot élni,
Ezüst fátylában csillag mosolyog,
Napsúgárhintán a levél lelebben,
Szivárvány fut fel vídor kört, megáll,
Zápor fénnyel zuhan, borúl fehér hó,
Folyó vonaglik, hegy tápászkodik fel,
Merengve tó kerűl, minden hiába,
Hiába van minden, nem is igaz,
Sehol semmi a földön, elveszett,
Mert nincs már semmink sem csak a valóság.
Elárulták a boldog elmúlást,
Látod mi az embernek a halál.
Úgyis meghaltunk volna, látod,
Halandónak látod mi a halál.
Nincs több ámúlat, minden kiderűlt.
Halálig hogy nézzünk egymás szemébe!
Tekintetünknek vége van, mert látott,
Fülünk örökre odavan, mert hallott,
Nyelvünk jobb többet nem forogna, mert szólt.
Próbálj távol sziget felé nyujtózni
És sóvár karjaid rögtön leesnek.
Kiáltsd el ifjúság! - szavad színészet
S próbáljon szíved bánatot csinálni.
Mondjad barátom! - s nem hiszel magadnak,
Mondd testvérem! - s tudod mit mondtál: semmi.
Súgjad szeretlek s kérdezd mit tesz az.
Lépj emléked kertjébe tiszta csendben,
Ágyásaid helyén hamut találsz,
Szikkadt hideg fű kushad színe nélkül
Hol bálban ültek ültetéseid
S közöttük a padon látod magad
Boldogtalanság orgonája alján
S nem ismersz rá, ki űl ott: nem te vagy.
Már nem vagy ember, állat nem lehetsz,
Találj magadnak új nevet ha tudsz.
Nem élünk már többet, csak itt vagyunk,
Úgy állunk itt akár meghaltunk volna,
De el se dűltünk, állva itt maradtunk,
Kezünk lábunk jár, szólalunk mint bábok
Kiknek mellében szerkezet forog.
Álljunk fel sorba, kormos hűlt sövény
Ha már elrobbant fény, szín, szikra, hő.
Az ember itthagyott, álomba tűnt el,
Hol jár, friss vándor szívre tett tenyérrel?
Orcáin a nap reggelfénye langall,
Mellébe sűrű tiszta lég szorong,
Két karja nyúlik boldogság után,
Felhőket bontó ész zúg homlokában,
Combját feszűlve húzzák jó inak,
Erőnek kéje izmait lovallja
Tovább haladni, soha meg nem állni,
Fülén szép hang, cimpáin jó szagok,
Szemét szállatja halmokon tova,
Tengerre ér s ott vész tekintete
S nyílt ajkán hallga isten hangja: óh.

Elalvó hattyú

A hattyú lehajtja hó nyakát
Hó nyakát fekete tóra,
Ő nem tudja hány az óra,
Nem is hallgat harangszóra,
Nyugovóra nem mond jóccakát.

Szép csendesen megáll a tavon,
Árnyéka ott van mellette,
Az is fejér mint a teste,
Sötét a víz meg az este,
Ez lehetsz te, sötét fájdalom.

Most alszik el a hattyúmadár.
Megyen a hold haloványon
Végig a véres világon,
Áll a hattyú ében tálon
Mint az álom. Minden néma már.

Oly szépek a tavasz felhői

Oly szépek a tavasz felhői,
Oly szépek, oly szépek,
Oly szépek a tavasz felhői.

Mint boldogság úgy kél a reggel,
Boldogság, boldogság,
Mint boldogság úgy kél a reggel.

Kis árvák énekkel forognak,
Kis árvák, kis árvák,
Kis árvák énekkel forognak.

A lányok mint az édes szellő,
A lányok, a lányok,
A lányok mint az édes szellő.

Kántálnak a bénák a porban,
A bénák, a bénák,
A bénák a porban kántálnak.

Az erdő halva áll napfényben,
Az erdő, az erdő,
Az erdő halva áll napfényben.

Homály illan zöld halmon átal,
Zöld halmon, zöld halmon,
Zöld halmon homály illan átal.

Virágok zúgnak lenn a földben,
Virágok, virágok,
Virágok zúgnak lenn a földben.

Pillangók gomolyognak messzi,
Pillangók, pillangók,
Pillangók gomolyognak messzi.

Tenger piros cseresnye zúdúl,
Cseresnye, cseresnye,
Zúdúl tenger piros cseresnye.

Arról, ahol lerogy a mennybolt,
A mennybolt, a mennybolt,
Arról, ahol lerogy a mennybolt.

Sóhajok húznak, hajt a bánat,
A bánat, a bánat,
A bánat hajt, sóhajok húznak.

Könnyek úsztatnak, hí az álom,
Az álom, az álom,
Az álom hí, könnyek úsztatnak.

Szegények mind gyerünk karolva
Szegények, szegények,
Szegények mind gyerünk karolva.

Jaj élni ott a kék határon,
Jaj élni, jaj élni,
Jaj élni ott a kék határon.

A szerelem

Csak melegedni tartottam két kezem
Úgy mint az a szegény vándorló a csapszékben
A kályha mellé megy s karjait nyitja szépen.
Csak melegedtem, nem tudtam hogy vétkezem.

Én is, uraim, úgy fáztam odakinn.
Ujjaim összeálltak, kék lett, ugrált az ajkam,
Nem ismerem magam, nem tudom én mit akartam.
Az üdvről hallottam. Csak azt tudtam mi a kín.

És elégettem két kezem, két szemem
Kiégett és megégett a szívem, összeégtem.
Trillával mid a reggel s az éj mind holdsütésben
Odaégett. Leégett életem, mindenem.

Jézus Krisztus

Emberek istene,
Istennek embere,
Te lehajlott fejű,
Megszegezett kezű,
Leszegezett lábú,
Lecsukódott szemű,
Te megfagyott ajkú,
Te kihasadt szívű,
Te örökre vérző,
Útszél elhagyottja,
Mezítelen testű,
Hófehér szemérmes.
Tavasszal lombtalan,
Nyáron napon égő,
Te ősszel megázó,
Te télen megfázó,
Szélben takaratlan,
Viharban búvatlan.
Te nappal életlen.
Éjszaka fekvetlen.
Özvegyek karója,
Leűlő koldúsnak
Támasztó párnája,
Minden úttalannak
Útmutató fája.
Gyermekek rokona,
Véneknek pajtása,
Vándoroknak botja,
Bohóknak tútora,
Pásztorok vezére,
Juhok gyapjújából
Tövist válogató,
Szamár hosszú hátát
Végig simogató.
Jajnak trombitája,
Sóhajnak vonója,
Némának ekhója,
Könnyeknek kendője,
Éhes vendéglője,
Bénának fürdője,
Esettnek mentője,
Vakoknak gyertyája,
Poklosok barátja,
Halálnak doktora,
Mindenki testvére,
Egyetlen magános.
Te másról beszélő,
Te tengerre lépő,
Te egekre néző.
A kínoknak grófja,
Hercegek hercege,
Királyok királya,
Szegények szegénye,
Harminc ezüst érő,
Harminchárom éves.

Te felhőbe szálló,
Te mennyekben járó,
Tejúton sétáló,
Fényességben álló,
Szivárványra dűlő,
Te angyalt tanító,
Te bárányt vezető,
Galambnak gazdája,
Kelet majorosa,
Nyugat bíborosa,
Csillagok csillaga,
Örök trónörökös,
Örökös boldogság.

Csillagok

Csillagok, csillagok
Arany pitypang kék mezőben
Örök májust élvezőben,
Odafenn nincs hervadás.

Csillagok, csillagok
Csupa csókok, csuda csókok,
Kik sohase csókolóztok:
Ott ég minden csókotok.

Csillagok, csillagok
Az isten boldog bazárja,
Egy gyöngynek egy könny az ára,
Könnyet könnyen adhatunk.

Csillagok, csillagok
Csupa jó szó, csupa víg szó,
Hosszú mese, álmosító,
Egyszer csak elszunnyadunk.

Csillagok, csillagok
A sötét ég egy nagy ponyva
Egész világ fölé vonva,
Ócska ponyva, csupa lyuk.

Nézzétek, nézzétek:
Tán mennyország van felette,
Fényesség látszik este
Azon a sok kis lyukon.

Citera

Serkenj fel lantos
Pendítsd citerádat

[Egy zsoltár kezdete]

Serkenj fel lantos
Pendítsd citerádat,
Édes beszédre
Nyisd ki néma szádat.

Ládd a havak hogy
Esnek a tetőre,
Utcára, térre,
Kertre, temetőre.

Ládd hogy borúlnak
Hetedhét határon
Hangtalan halkan
Mint a tiszta álom.

Hallod a zörgést,
Emlékezni tudsz tán,
Látod egy szánkó
Szalad el az utcán

Hallod a zörgők
Zengenek, zenélnek,
Hallod felelnek
Régi régi télnek.

Hányd el szívedről
Azt a csúnya terhet
Mit e világon
Naprúl napra felvett.

Tedd le a gondot,
Nem illet az téged,
Nem a siralom
A te mesterséged.

Nem terád szabták,
Lóg rajtad a bánat,
Nem a halálnak
Jöttél tanújának.

Jöttél szép szánon
Gyémántozott hóba
Emberek közzé
Csak látogatóba.

Arany dudával
Zengi az emberekhez,
Mind a népekhez,
Mind a nagy sereghez.

Mondjad hogy éljünk
Mondd az isten mondta,
A vén kaszás mondd
Úgyis jön naponta.

Mondd ki az eget,
A napot, a holdat,
Danold ki nékik
Danolnivalódat.

Mondd két kezökbe
Vegyenek virágot,
Szagolni, színi
Földi boldogságot.

Mondd este gyűjtsék
A csillagok kincsét,
Mondd gyöngy a harmat,
Egymást avval hintsék.

Mondd a madarak
Mi szépek, mi szépek,
Mondd meg a vágyak
Ilyen futri népek.

Mondjad az élet
Egyetlen, egyetlen,
Mondjad prezent az,
Nem lehet kegyetlen.

Mondd friss karokkal
Leányt kell ölelni,
Hangos torkokkal
Bordalt énekelni.

Kelj fel, tukmáld rá
Minden egy emberre:
Menjen a partra,
Nézzen a tengerre.

Mint a doktor szól:
Mondd á, nyisd a szádat,
Ó: mondd előttök,
Hadd mondják utánad.

Mondd jobb kezökkel
Egymást símogassák,
Mondjad verésnél
Az kisebb fáradság.

Mondjad nézzenek
Egymásnak szemébe
Mint ha lenéznek
A kútba, a mélybe.

Esik a hó, mondd,
Nézzétek valóság,
Fehér lesz minden,
Olyan mint a jóság.

A telet isten
Mondd örömnek adta,
Egymást célozni
Itt a lágy hólapda.

Mondd csuda élet,
De jó hogy itt állunk,
Legyünk még többen,
Hóembert csináljunk.

Des Grieux

Kis Des Grieux Manonja nélkűl
A pusztában szenved,
Nincs istene, nincs egy barátja,
Nincsen kutyája, nincsen sátra,
Puskát vállára nem vett,
Fél a nappaltúl, fél a sötétségtűl.

A bal kezével szívét tartja
Hogy meg ne hasadjon,
Jobb kezébe homlokát hajtja,
Minden lélegzetét sohajtja,
Néki vígaszt mi adjon,
Akármit néz, csak bánatot néz rajta.

Térdének mérföld minden lépés,
Menekűl semerre,
Csóktól, daltól elhagyott szája
Nyílik némán s a sírást várja.
Aludni volna terve,
Sebei fájnak, nincs azokra tépés.

Meggyűlik két szeme könnyekkel,
S könnyekben melegszik,
Lejárnak arcára a könnyek
S oly lassan és oly görbén jönnek:
Az ő útjának tetszik.
Nyelve száraz, gégéje nehezet nyel.

Már néki csak kín minden élet,
Reménye meghalni,
S ahogy fut a halál elébe,
Annak is fel-feltűnő képe
Kezdi őtet megcsalni.
Megáll, reszket, vár tündér segítséget.

A földre rogy s úgy néz az égre ottan,
Fönn az égen hajnal,
S gondolja: én ártatlan gyermek,
Még várom a bimbó szerelmet.
És elkezd nyögni: jaj, jaj,
De attól egy homokszem el nem moccan.

Szomorú fűz

Több fák mellett a mezőben
Egy szomorú fűz is éled,
Levelezik minden ága,
Olyan szép zöld hogy még sárga.

Jaj de mégis szomorú fűz,
Gyenge lombjai lejönnek
Mint a bánat, mint a sóhaj,
Mint a földbe járó óhaj.

Hiába a selyem kék ég,
Hiába ült egy rigó is
Tetejébe széjjelnézni,
Hintálgatni, fütyörészni.

A bánat útja

Egyszer csak felkerekedtem,
A hátamra zsákot vettem,
Botot vágtam száraz fáról,
Elmentem erről a tájról,
Mentem, mentem, mendegéltem
Erre arra ahol éltem.

Minden könnyem összeszedtem,
Kit szememből elejtettem
Harcmezőről, vérből, sárból,
Hotelszobák vánkosáról,

Szép leány keze fejéről,
Hű könyveknek leveléről,
Temető hideg kövéről,
Szegényeknek küszöbéről.

Összeszedtem minden szómat,
Visszacsaltam minden óhmat,
Sóhajaim elkapkodtam
Mindet felgombolyítottam,
Boldog órám után jártam,
Boldog órám nem találtam,
Lépéseim mind megleltem,
A nyomát mind felemeltem.

Mindentől amihez értem
Sorba bocsánatot kértem,
Mindent megköszöntem híven,
Amitől csak fájt a szívem.

Elbúcsúztam a világtól:
A tengertől és a fáktól,
Kerti, mezei virágtól,
Kezem nyaldosó kutyáktól.

Zsákomat hátamra véve
Mentem a világ végére,
A világ végén leűltem,
A nagy csendnek úgy örültem
És azóta mind csak nézem
A felhőket fenn az égen.

Kék üveggömb

Én leírom a papírra
Hogy milyen szomorút láttam,
Mert nincs kinek elmesélni
Csak a szép fehér papírnak.
Láttam egy kék üveggömböt
Léc hegyében virágágyon
Elhanyagolt kertecskében,
Kibe mentemben benéztem.
Csorba volt a kék üveggömb
És homályos és poros volt.
Én megálltam és elnéztem
És gondoltam lusta nyárra
És gyönge szép menyasszonyra
Aki a kis kertbe sétált,
S a kék gömb előtt megállott
Mert magát meglátta benne
Csupa kékben és aranyban
Kicsibe, rézsút kinyúlva
S tündökölve mint az álom
S kezét szeme fölé tette
S csudálkozott és mosolygott.

Ránc a leány homlokán

Én leírnám ó csak bírnám,
Hajszál árnyék, emlék, álom,
Szél vonása havon, télen.

Gyűrődés a rózsa szirmán
Hasadás ó porcellánon,
Téveteg ér falevélen.

Tán betű megyen merengve,
S félbemarad elvonulván,
Jaj milyen jelt indult írni?

Mi értelme, célja, rendje
Vagy sejtelme, megtanulnám:
Túlvilági vagy csak síri?

Mint egy sóhaj hűlt akkordja,
Olyan tűnő, olyan halvány,
Olyan könnyű, olyan semmi.

De fölvette, nézd fenn hordja
Homlokán a fiatal lány,
Ott van, nem tud ellebbeni.

A mosdóvíz le nem mossa,
Törülköző le nem törli;
A púder le nem porozza.

Bánatos fátyol dugdossa,
Ujj nem tudja eldörzsölni,
Sem orkán el nem orozza.

Sötét este betakarja,
Édes alvás elfelejti,
De reggelre mindig ott van.

Hogy jön az mondd? Éjfél varrja?
Pillanat villámul ejti?
Évek vésik szép nyugodtan?

Kubikoló törpe percek,
Százan ezren millióan
Pici kis ásókkal ássák

Sugdolózva: gyertek, gyertek
S amint elvégezték: jól van,
Mennek ásni másutt mását?

Balzsamolaj, tejvíz, krémek,
Villany munka, lágy zománcok,
Pipere bűbáj Lyonban

Most ha összebeszélnének,
Mind mennének, azt a ráncot
Vissza tudnák venni onnan?

Ha lehetne visszavenni,
Lehetne-é visszaadni
A napokat kik lementek?

Tiszta gyöngyben elé tenni
Könnyeket kik annyi s annyi
Cseppben ölébe cseppentek?

Egy szallagban selyem ah-hal
Vissza vonni sóhajt, sóhajt,
Melyek messzi iramoltak?

Felrózsázni múlt tavasszal
Puszta kertet, dermedt óhajt,
Élve visszahozni holtat?

Mint a hangafa a pusztában

Mint a hangafa a pusztában
Olyan leszel te,
A szép idő elmúlt terólad,
Zsivajt hallasz s hozzád nem szólnak.

Bohók danolva citerával
Feléd bokáznak,
Elhallgatnak ha odaérnek,
Csúnyán néznek rád oszt kitérnek.

Jaj szép leányok kergetőznek
Mohó sikollyal,
Kis csecsök reszket, sok szalagnak
Nézhedd lengését, elszaladnak.

Majd kérdezed mikor tavasz lesz:
A tavasz hol van?
Óbégatsz és zokognál nagyba,
De könnyeid be lesznek fagyva.

Kipusztul a virág a földről,
Madár elbúvik,
Gyász csüng köröskörül az égen,
Bádog nap pislog közepében.

Horpadt hold kél mosollyal néked,
Denevér símít,
Szúrós eső csókolja orcád,
Szétnézel, szürke mind az ország.

Mint a hangafa a pusztában
Olyan leszel te,
Kihez a szél jár késő este
Hogy leveleit hessegesse.

Kinek levele nyáron elszáll,
Szerteszéjjel száll,
S fejét úgy rázza zengő szélben
Keservesen, sötét éjfélben.

Mint az égen a hold

Semleges voltam én, mint az égen a hold,
Ki kék útjain holt álmában iramol,
S tornyok arany keresztjein ezüst örömét elvonja.

Én gyáva voltam mint az őszült őszi fű,
Ki reszket hajnalban s reszket este felé
S mint a pillangó ki hogyha árnyék jön közel, már lebben.

Én bátor voltam mint a falusi fiúk,
Kik karácsony reggel járnak hajlós jegen,
Vagy mint a kisasszony aki vizet iszik égő bálban.

Én ártatlan voltam mint egy ákác levél
Kit a tavasz hozott, az ősz meg majd viszi,
Ki melegszik a napon, port visel, ragyog az esőben.

Én a legbűnösebb voltam, mert éltem én,
Mert szívet tartottam s adtam lehelletem
S szavam mindig jönni akart, de hallgattam és hallgattam.

De nem is éltem, én tudtam halva vagyok,
Fölkél arcom tisztán a földnek peremén,
Két szemem lát és emlékszem s csalódom, de nincs már könnyem.

Holnapra

[1916 karácsony este]

Nincsen harang hogy szóljon,
Gyertyácska nincs hogy égjen,
A fácska is de drága,
Egy forint minden ága.

Nincsen dió aranyból,
Arany nincsen papírból,
Nincs csengő hogy jól essen,
Nincs apa ki csengessen.

Nincs kőszén hogy kiizzon,
Nincs tűzifa lobogjon,
Hogy az arc kipirúljon,
A mosoly kivirúljon.

Nincsen mosoly mert elment,
Mert nem szeret már minket,
Csak a könny szeret minket,
Jó meleg szemeinket.