Tartalom

Bevezetés

Nagy és szürke magányosságban füzöm e sorokat a hangos és túlélénk szinvázlat elé, amelyet régebben irtam. Idegen havasok alján, tiszta, de ritka levegőben, avarban, ködben, amint elolvasom a forró és fülledt levegőjü kis történetet, úgy tetszik nekem, hogy az igazi regény egy uj, érdekes - abban a helyzetben van, amibe az iró most került e szellemi epizódjával szemben. El se tudom hinni, hogy én irtam. Olyan idegen nekem, mint egy szakadt húrú, behorpadt vállú viola d'amournak idegen lehet a róla egykor elhangzott szerelmi dithirambus. Mit is akartam, mit is láttam, miről is meséltem? Látszólag nagyon is érzéki, tényleg iskolásan erkölcsös históriát egy szép és szegény leányról, akit minden szükség, kényszerüség és kivánság a férfi forró karjaiba hajt. És a pesti koldusleány oly fehér marad, mint egy szüz királykisasszony. Nincs bátorságom, de jogom sincs irodalomtörténeti megjegyzéseket tenni ez apró alkalomból, de sajtó alá adván és igy akaratlanul is megbirálván - az irásomat, kérem az olvasót, iránya ellenére ne nézze e munkát ifjusági iratnak és ne vegye rossz néven, hogy a csinos és kivánatos hősnő még a végén sem bukik el. Bocsánatot, hogy tiszta marad. Valószinü, hogy nem a magyar irónak - a nőnek hódoló gavallérsága miatt történt ez igy, hanem a szerzőnek régi és kedves témája jutott ilyen módon, kissé erőszakos, vagy legalább is markáns kifejezésre. A női becsület végtelenségében való hitről van szó, úgy látszik, annak az allegoriája akart lenni ez a szinekben duhajkodó vázlat. És most, e hüvös, nagy magányosságból, az ünnepies, hideg, egyforma fenyőfák, a lassan járó, keveset ölelkező, bús hegylakók közül küldöm az eltiporva is becsületes leányt a tüzes és nem erkölcsös nagy városba, haza. Szeretném, ha szigorú szemmel nem vizsgálnák az alakját és inkább a történetet - amelybe jutott - itélnék meg kegyetlenül. Még azt se bánom, ha ezt morális alapu munkának nézik. Van is benne valami ama régi erkölcsi alapból. Sőt valószinü, hogy azért foglalkoztam e festői tárggyal, hogy annak grotesque világitásában kimagyarázzam, megállapitsam és bebizonyitsam, hogy a nő, mint erkölcsi lény, sokkal különb nálunk. Gavalléros hitem, forró troubadur érzésem és lélektani tévedésem volt ez. Most - itt, ebben a tiszta levegőben, két évvel később - azt gondolom, hogy az asszonyok sem különbek, mint mi férfiak. És többé nem volna kedvem megirni a megingathatatlan női erkölcs ez allegoriáját. Ugy vélem, ez a könyvecske annak idejében annak készült. Kegyelmezzenek neki és én igérem, hogy ez a zárókövecskéje annak a fantasztikus háznak, amelynek minden sarkában, zugában szerettek... Hogy egy csúf szóval éljek, megzabáltam a feminismustól, mint ilyentől és ha ma irnék regényt, valószinü, hogy ennek a mostaninak az ellenképét irnám meg, azt, amint egy szegényszagu koldusleány megkinoz, összetör, bepiszkol és halálba kerget egy királyfit.

Az olvasó gúnynyal, csodálkozással néz felém. Igaza van, bizony most tél van. De én szeretem a hideg, egészséges telet, a hazug illusió nélkül valót. Élesen látok benne mindent, ezt az elbeszélést is. Kissé furcsállom, szerelmes vers volt és történetnek adta ki magát, a szerelemnek élő Budapestnek egy éjszakai sikoltása volt és én lirikus erkölcsrajzot, kissé szabadon formált didaktikai képet csináltam belőle! Azért nem háritom el magamtól, felelek érte, belőlem való - én voltam.

Mária-Trost, január 1906.
Bródy Sándor.