HARSÁNYI ZSOLT


WHISKY SZÓDÁVAL



FEJEZETEK

ELSŐ KÖTET
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII.

MÁSODIK KÖTET
XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII.





SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET RT.
KIADÁSA, BUDAPEST

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-86-6 (online)
MEK-14046




Sorg Antaléknak




ELSŐ KÖTET


I.

A folyosón, amint meghallotta a mögötte kinyíló igazgatói ajtó nyikorgását, igen gyorsan lépett kettőt, hogy mennél hamarabb kiosonhasson a szárnyas ajtón. Ezt térdével nyomta ki, kezével nem nyúlt a fekete gombhoz, mert a gyerekek mostanában be szokták vastagon tintázni ezt a gombot, hogy Polgár Bódog órákig sikálja a tenyerét utána. De Polgár Bódog, a francia nyelv és gyorsírás tanára, éppen ezen a napon őt kérte fel helyettesítésre, mert az éjjel megint világosig örvendett a csurdított szalonnának Rajcsányi végrehajtó szőlejében. Ebéd után képtelen volt órát adni. Éppen ezért surrant olyan nagyot Balog Tihamér rajztanár az igazgatói ajtónyílás hallatára. Az öreg igazgató még álmában is tudta minden osztály és minden tanár órarendjét. Ha történetesen meglátja, hogy Balog távozik délután négykor az ötödik osztály tanterméből, és nem Polgár Bódog, azonnal lecsap a rendetlenségre.

A kapuban mégis megállott, elhatározás híján. Ha az igazgató utánaszólna, ne kelljen visszabotorkálni. De nyomban újat gondolt és szaporán tovább indult: lehet, hogy tintás az ajtógomb, s akkor az öreg Makra különösen dühös lesz. A sarkon rögtön befordult és aztán megkönnyebbülten lassított, mint akármelyik csinytevő diákja. Sőt ugyanolyan vásott kárörömmel el is vigyorodott, maga elé képzelvén az öreg embert, amint tintás jobbtenyerét nézegeti, balkarját pedig magasra emeli, hogy dühében belesuhintson a levegőbe. Pontosan látta a képet, elméjében gyors vonásokkal oda is kapta képzelete papírjára. És a gondolatban kész képet mindjárt figyelmesen szemügyre is vette. Most már nem nevetett. A rajz máris idegen munkává lett előtte, amelyről véleményt kellett formálnia. Tetszett neki. Azt mondta: Daumier. És bólintott a fejével, ahogy most már lassabban cammogott a gyalogjárón. Ettől újra elvigyorodott, sajátmagát nevette ki. Ismerte azt a szokását, hogy mikor egyedül bandukol és tünődik, gondolatait élénk taglejtésekkel kíséri. Azonnal rajzolta önmagát, az uccán lépkedő sovány, nagyorrú embert, aki - mondjuk - csodálkozó arccal álmélkodik valamin és ehhez szélmalommozdulattal égnek tárja két karját. Rajzolta egy pillanat alatt, kaján mosollyal csúfolva önmagát. Most is mondattalan szavakat gondolt hozzá. Don Quijote. Doré.

- Szervusz.

- Szervusz, öregem, - felelte ő azonnal, s csak azután eszmélt rá, hogy Cservenka haladt el mellette, a főhadnagy, ismert délceg lépéseivel, amelyek az acélrugó működéséhez hasonlítanak.

Még ment kissé, mint a már megállított gép lassúdó kereke, aztán megállt. A köszönés felriasztotta, magára eszmélt tőle. Hova megy? Mit csinál? Mit akar? Nem tudta. Nem volt semmi dolga a világon, nem várták sehol. Megállott az üres telek deszkapalánkja mellett. Egy labdarúgómérkőzés falragasza unatkozott azon, az eső rég elfakította valaha rikító betűit, papírja felhólyagzott. Ezt a mérkőzést már hat hete lejátszották, de ő olvasni kezdte. Nem látta, csak nézte. Mit csináljon ezen a meleg, de a vihar ígéretével nyomasztó júliusi napon, délután negyed ötkor? Jó sokáig váltogatta lábát a falragasz előtt, aztán anélkül, hogy valamit elhatározott volna, hirtelen útnak eredt visszafelé. Kíváncsian kérdezte magától, hogy most hova indul. S azt a választ kapta, hogy a Tisza-kávéházba.

Az uccán alig járt valaki. A pénzügyigazgatóság sarkán céltalanul állt a rendőr, a Kelemen-ucca felé kémlelt, arcán azzal a sóvár vággyal, hogy onnanfelől jöjjön valami szekér vagy kerékpár, mert azt legalább komor tekintéllyel szemlélni lehet, míg el nem tűnik. Az ég tompa színű volt és ideges. Néha olyan szél futott el a kocsiút felett, mint az alattomos ember kitörő haragja, porosra taposott borítékokat, szalmaszálakat és egyéb szemetet markolt össze dühében, egy kirakathoz vágta, aztán hirtelen abbahagyta. Balog megállt, megfordult, kipislogta pillái alól a por égető sajgását, aztán megint nekivágott. A Carmen-mozgó bejárata előtt egy vidám pillantást adott a színes hirdető ábrának, amelyen a kétszínnyomás festékei nem fedték pontosan egymást, a mozihős és mozihősnő csókja két eltolódott rajzban volt látható, egyik kék, másik veres. S aztán befordult a Tisza-kávéházba.

A kávéház kongott az ürességtől. Monoklis idegen kotorászott a lapok között; hogy idegen, azt mindjárt láthatta akárki, mert éppen a legrosszabb asztalhoz ült, amely mögött a szellőztetőrács szédítő bűzt lehelt be az udvar felől. Helybeli ember sohasem ült ahhoz az asztalhoz. Balog gyorsan lefényképezte figyelmével az idegent: tudomásul vette, hogy szemtengelye erősen ferde, s hogy mellső zsebében az egyébként ízléstelen zsebkendőnek enyhe, kellemes színárnyalata van. A kassza tövében a féllábú vaskereskedő sakkozott a kávéssal. Habozott, hogy odaüljön-e. Nem ült oda. Tétován nézdegélt, de nem látott senkit, akivel szót válthatott volna. Olvasson? A lapokat már átlapozta ebéd után, azokban nem talált semmit, ami érdekelte volna. Megszólítsa a kaszirnőt? Lassú megfontolás után odalépett a pénztárhoz és féloldalt odakönyökölt a kikészített cukoradagok közé.

- Jó napot, Gizi.

- Jó napot kívánok, tanár úr. Csak úgy benézett?

- Csak úgy benéztem.

A leány kék pamutból kötött valamit. Göthös, nyafka teremtés volt ez, szeme színtelen, és haját mintha megfogta volna a penész, fehér vászonblúzt hordott, amelynek tallérnyi gombjai a mosástól sárga rozsdafoltokat hagytak a szöveten. Nyakán pedig a korall-lánc olcsó rézfoglalata hagyott nyomot, olyat, amilyet a ceruzától szurtos ujj szokott hagyni a papíron. Balog nem a lányt nézte, kibámult az uccára.

- Meséljen valamit, tanár úr.

- Mi a manót meséljek?

A lány rekedten nevetett, s úgy tett, mint aki nagyon jót akar mondani.

- Mondja el az élettörténetét.

- Nem értem. Tessék?

- Maguk férfiak, mihelyt egy kicsit isznak, folyton ezzel macerálják az embert. Mondjam el az élettörténetemet. Különösen azt. Az első esetet. Ez izgatja magukat. Te jó Isten, hányszor elmondtam már azt a tűzoltótisztet Nyíregyházán, aki az udvarunkon lakott. Ajjaj, férfiak.

Legyintett volna, de két kezét elfoglalta a kötés, ezért csak rántott egyet a vállán. Nyilván tegnap este mulatnia kellett itt valakivel, aki bortól csillogó szemmel habzsolva követte bűnbeesésének történetét és a részletes meséért még csak hálásnak sem mutatkozott eléggé. Balog nem szólt semmit. Könyökölve bámészkodott kifelé, a leány is hallgatott. Fülledt, mély csend fojtogatta a kávéházat, s a messze kintről hallatszó mosogatási csörömpölés, az olykor hevesen lépő sakkfigurák csattanása, az idegen ujságlap-fordító zörgése úgy hangzott benne, mint a moslékba ejtett kenyérmaradékok.

- Na, Isten áldja, Gizi.

- Alászolgája, tanár úr.

Az uccán visszagondolt arra az italos éjszakára, mikor ezt a leányt hazakísérte. Ki nem állhatta ezt az emléket, úgy gondolt rá, mint akinek társaságban nagy zsírpecsét van a ruháján. Önkénytelenül meg is rázkódott, a vízből kilépő kacsa módján, hogy a vízcseppek lehulljanak róla. Aztán, hogy másra gondoljon, körülnézett az uccán. Megint nem tudta, hova megy. A Piac-tér felé vitték lépései. Lába úgy működött, mintha valami külön célja volna, amelyről feje nem tud. Ekkor megpillantotta Lestákot, a matematikust. A testes, folyton verejtékező és szuszogó ember a főispánék felől jött, a két fiúnak ilyenkor szokott különórát adni. Bajsza ritkásan konyult a szájára, olyan volt az egész ember, mint a szárazon vánszorgó fóka.

- Szervusz, Sándor.

- Szervusz, Tihamér.

- Mit szólsz ehhez a sirokkó-időhöz? Meg kell veszni. Biztos vihar lesz. Te nem szenvedsz?

- Nem. Az időjárást én sosem veszem észre.

- Boldog ember vagy. Nekem meg dolgoznom kell. Még pedig nagyon fontosat. Meg kell veszni, barátom.

- Mi az a fontos?

- Nem mondtam még? Talán mégis csak sikerül a habilitáció. Levelet kaptam a curriculum vitae miatt. Ezt nagyon gondosan kell csinálni, barátom. Rövid is legyen, mutatós is legyen. Na, szervusz, sietek is.

- Adja Isten, hogy sikerüljön. Szervusz.

Ez is élettörténetről beszél. A leendő magántanár. Vajjon ő milyen curriculum vitaet írna, ha rákerülne a sor. Gépiesen kezdte magában: «Balog Tihamér, született ezerkilencszázháromban, Kolozsvárott. Szüleit egy szerencsétlenség folytán már csecsemőkorában elvesztette. Jószívű ismerősök gondozták, amíg a református kollégiumba nem került...» Itt bosszankodó arcot vágott, mert a Polgári Kaszinó mellett haladt el. Nem volna egyszerűbb, mint bemennie és leülnie bármelyik asztalhoz beszélgetni. De nem lehet, mert becsületszavát adta önmagának, hogy a tanév végéig nem teszi ide a lábát. Míg egytizedben ment a bridzs, egész tűrhetően járt a kártyája. Könnyű szerrel beleegyezett a többiek kívánságára, hogy kéttizedre emeljék az alapot. Attól kezdve mintha megbabonázták volna. S hogy egyre bosszantóbb veszteségeit helyrehozza, egy este beült a megyei főorvos partíjába huszonegyezni. Otthagyta egész fizetését. Most is azt nyögi. Fürgén kotródott tovább, mert érezte, hogy a kísértés nagyon erős. Igen vágyott már a kártyára, ujjai végében bizsergett az osztás után felszedett lapok síma tapintása. S ahogy a lába ravaszul idehozta, most annál jobban szedte innen a lábát. Csak úgy mellékesen becsmérelte magát jellemének azért a hibájáért, hogy a kínálkozó örömnek alig tud ellenállni. Ezt megállapította magában, mint aki valami únott kötelességet teljesít, aztán elindult a hídon át a sétatér felé és visszatért az életrajzhoz. De most már lusta volt fogalmazni, csak úgy futó képekben vonultatta maga előtt a történetet. Apró jelenetek ötlöttek eléje kolozsvári éveiből. Siralmas szegénysége, amely megalázta, félénkké, habozóvá tette s ahelyett, hogy acéllá verte volna, még puhábbá lapította. Mégsem volt szomorú ez a diákkor, mert a természet elpusztíthatatlan vidámságot oltott belé. Mikor felkerült Budapestre, akkor is ebbe a páncélba öltözött a nyomor döfései ellen. Nem egyszer éhezett, de az ilyen napokat is elmókázta. Akkor került kosztosnak Steuerwasserékhoz, akkor lépett életébe Steuerwasser Róza.

Nagyon szép leány volt az óbudai gyászhuszár leánya. Mert az volt a mestersége Steuerwassernak: a temetkezési intézetnél szolgált, zsinóros, fekete díszruhában pompázott, rakosgatta a koszorúkat, tett-vett, meg a bakra is felült olykor ünnepélyes lassúsággal hajtani a négy lovat. Otthon minden este beszámolt az aznapi halottakról. Elhatározta, hogy egyetlen leányát úriemberhez adja, diplomáshoz. A leány viszont arról álmodozott, hogy valahogyan köze lesz a művészethez. Így került számításba Balog Tihamér, aki a koszt és lakás díját csak igen pontatlanul tudta leckeadással, színházi statisztálással és más főiskolai módokkal megkeresni, de a szülők hamarosan kimutatták, hogy a fizetést nem veszik túlságos szigorúan: hallgatólag határozatba ment, hogy a kosztos, mihelyt állásba jut, feleségül fogja venni Rózát. De ebből nemcsak ilyen érdekmegállapodás fejlődött, hanem szerelem is.

A leány szőke volt és magas, nála félfejjel magasabb. Csupa szín volt az arca, haja, szeme, szája, szemöldöke úgy ragyogta a sárgát, pirosat, kéket, fehéret, feketét, mint az álmodott bokréta. Pár hét múltán már csókolództak. De valami a leány tekintetében mindig nyugtalanította: ez a tekintet úgy átnézett rajta, mint az üvegen és elképzelhetetlen, távoli célokat keresett. Ő reszkető sóvárgással várta az állást és a szerelemben való teljes egyesülést; ha az esküvőjüket követő napokra gondolt, szinte hidegrázást kapott a vágytól és gyönyörűségtől. Másfél esztendeig tartott ez a szerelem, közvetlenül helyettesi kinevezése előtt Róza megszökött. Hogy kivel, az már akkor megfoghatatlannak tetszett: Rózának szülei és vőlegénye tudtával nem volt senkije. Még búcsúlevelet sem írt, csak a szomszédék kislányával üzente meg, hogy többet ne várják haza, mert «őt hívja a fény», s ha vitte valamire, majd jelentkezik. Évek mulva negyedkézből jutott el a hír a cserbenhagyott vőlegényhez, hogy Róza Párisban van, nagy nő lett belőle és gazdagon él.

Ez a csapás Balogot, az ifjú rajztanárt, szerelmi nyomorékká rontotta. Évekig nem közeledett leányokhoz úgynevezett tisztességes szándékkal, mert nem tudta azt a gyötrelmes aggódást levetkezni, hogy megcsúfoltatása rá van írva átokként a homlokára. Udvarlással asszonyokhoz meg éppen nem mert közeledni, ezt a kisvárosi élet börtöni ellenőrzése sem engedte, meg aztán a kikapós voltukról hirhedt asszonyokról sem merte feltételezni, hogy tetszhetnék nekik. Harminchat éves koráig összesen két szerelmi esete volt. Egyszer egyik tanártársa, irodalmi szakos, aki a nyaranta ismétlődő négyhetes színházi idényről bírálatokat írt a helyi lapba, elmondta a szubrettnek, Vári Gertrudnak, hogy van itt egy fiatal tanár, aki igen ügyesen rajzolgat, még karrikatúrákat is. A szubrett ezt a tanárt mindenáron ismerni akarta.

- Híressé teszem magát, - mondta a kis nő az ügyefogyottan feszengő tanárnak, - ha jó lesz a rajz, leközöltetem valamelyik pesti hetilapban.

Ő vállalta a rajzot, a társulat vendéglői asztala mellett meg is csinálta. Nem sikerült. Összegyűrte, eldobta. De a szubrett nem hagyta békén, magához rendelte fogadóbeli szobájába. Csak ketten voltak s a kis színésznő olyan nyájas, olyan anyásan jóságos volt a zavart emberhez, hogy az a balzsam enyheségétől megnyugodott és fesztelenül tréfálni is tudott. A rajz kitűnően sikerült. Vári Gertrud szó nélkül megölelte és szájon csókolta a rajztanárt. Ő alig is tudta, hogy ettől fogva mi történt. Arra ocsudott fel egetverő diadallal, hogy a színésznő simogatja kusza haját és ezt mondja bölcs, megbocsátó mosollyal:

- Nagyon mamlasz vagy, de nagyon édes.

Másnap megkérte a művésznőt feleségül. Az kinevette. Ahogy a gyermeknek szokás egy gép szerkezetét elmagyarázni, úgy mondta el a rajztanárnak gazdag támogatóját, a budapesti ügyvédet, aki nyomban el fogja venni, mihelyt évek óta szanatóriumban sínylődő feleségének megkegyelmez a halál. Balog túlfeszített érzelmi viharban lobogott és verseket írt. A versek nagyon rosszak voltak, a művésznő «Astarte» és «A bűn asszonya» néven szerepelt bennük. A fűzfaköltő abban tetszelgett magának, hogy lelke véres és gyönyörűen szenved, pedig egyszerűen boldog volt. Ez a felajzott állapot összesen három hétig tartott. Vári Gertrud a hosszú levelekre két levelezőlapot írt, egyiket Parádról, másikat Balassagyarmatról. Aztán soha nem írt többet. Jóval később csakugyan férjhez ment, de nem az ügyvédhez, hanem a következő támogatóhoz. Balog akkor szerette meg igazán, mikor már eltűnt életéből. Hálás melegséggel gondolt vissza a fuldokló ölelésekre, amelyek nem gyógyították meg ugyan önkeveslését, de enyhítették és eredendően beteg férfiönérzetének olyan mentsvárat adtak, amelybe mindig elmenekülhetett. Ha szép nőt látott, rendesen tehetetlen harag fogta el és megszokta, hogy ilyenkor Vári Gertrudra gondoljon. S a csodaszer rendszerint használt, a tehetetlen harag pirosát ez a lelki lakmusz a mélabús és alázatos belenyugvás kékjévé változtatta.

Majd évek mulva jött a másik eset. Ez tanártársának, Zahár Emilnek felesége volt. Zahár történelemtanár, erőszakos és zsarnoki hajlandóságú ember, abban lelte kedvét, hogy minden lehető alkalommal csúffá tegye és megalázza feleségét, aki olyan volt, mint egy reggeltől estig gondtalanul csipogó, telire tömött kis madár. A férj számtalan történetet tudott elmondani gonosz és harsogó kacagással, hogy Marica elszólásaival bizonyítsa a nők butaságát. Hangos szóval hirdette azt is, hogy házasságuk gyermektelenségének nem ő az oka és asztaltársaságának, még a feleség jelenlétében is, kérkedő részletekkel szolgált házaséletéről és szókimondását röfögve élvezte, mint pocsolyát a hentergő mangalica. Ha az asszony elsírta magát, a férj még hangosabban nevetett. A lealázott, megcsúfolt és letiport női lélek évekig gyüjtötte magában az elégtétel vágyát. Szerfelett ügyetlen volt ő is, a rajztanár is, akin megakadt a szeme. Hosszú hónapokon keresztül mondogattak egymásnak alig érthető célzásokat, gyakran használták a magyar nóták tolvajnyelvét, s ha egymásra pillantottak, mikor a Tisza-étteremben azt játszotta a cigány, hogy minek is van szerelem a világon, mindkettőjükön végigszaladt a vakmerőség hűvös zsibbadása. De ahhoz, hogy találkozhassanak és hosszasan beszélgethessenek, hiányzott az alkalom. Jött azonban egy majális. Már alkonyodott, mikor a társaság egy része elszóródott az erdőben gombát szedni. Aki velök indult, a járásbíró, szomjúságról kezdett panaszkodni és erősködött, hogy tud a közelben egy forrást, azt meg fogja keresni. Így maradtak egyedül, jó mélyen behatoltak a rengetegbe s ott az asszony ráterelte a szót keserves boldogtalanságára. Balog melegen vigasztalta s közben karonfogta, hogy átsegítse a bozótokon. A vigasztalásból dadogó vallomás lett, a karonfogásból ölelés, majd bátortalan csók. Ettől a csóktól az asszonyban egyszerre felforrt az elégtétel vágya, olyan görcsösen szorította magához a férfi nyakát, hogy ez nem kapott lélegzetet. S csak hagyta ő is, hogy most már történjék akármi. Mikor aztán visszafelé mendegéltek a homályban, Balog felajánlotta, hogy feleségül veszi az asszonyt, váljék el. De Marica rémülten szabadkozott. Rettegett az urától, képtelenségnek érezte, hogy szóljon neki. Már az is súlyosan aggasztotta, hogyan kerül vissza férje szeme elé így kettesben, ekkora távollét után. De szerencsére még az úton ismét találkoztak a járásbíróval és hárman tértek vissza. A társaság már rég együtt volt, a késedelmes visszatérőket víg diadallal fogadták.

- Hallja, Zahár, - mondta egy asszony - nem fél elengedni a feleségét két legénnyel?

- Ugyan, - legyintett a férj - nem kell ez a kutyának sem.

Mind a ketten megnyugodtak. Balog elkapta az asszony pillantását, a mérget keverő rabszolgáét haldokló zsarnoka mellett. Most tehát viszonyuk volt. De csak elvben. Az asszony nem mozoghatott szabadon. Sem idejök, sem helyök nem akadt a találkozásra. A legbonyolultabb módokat kellett kieszelniök még arra is, hogy öt percet beszélgethessenek. Mikor Zahár elhatározta, hogy életbiztosítása ügyében ajánlott levelet fog írni Budapestre, Marica dobogó szívvel ajánlkozott, hogy ezt a fontos levelet nem bízza a cselédlányra, hanem maga viszi a postára feladni. Módját ejtette, hogy ezt a kávéházban foga között odasúgja Balognak. «Négy és hat között» - súgta még hozzá. Balog másnap szakadó esőben várt egy kapu alatt, ahonnan szemügyre vehette a posta bejáratát. De az asszony nem jött. Másnap sem, harmadnap sem. Csak negyednap bukkant fel. Balog a posta kapualjában rekedten elhebegte, hogy a túlsó sarkon van egy épülő ház, ahol a munka abbamaradt. Odalopódzkodtak külön-külön. A meszes deszkaállványok és nyers téglafalak sötétjében csókolództak, mint a bolondok. Mondani semmit sem tudtak egymásnak, még arról sem, hogyan levelezzenek, mert ez közvetítő nélkül nem ment volna, s az asszony hallani sem akart arról, hogy egy harmadikat beavasson. Hosszú hetek teltek el, míg megint találkozhattak négyszemközt: az asszony rávette férjét, hogy vegyenek tehenet, úgy olcsóbb lesz a tej, el is adhatnak belőle és a közeli faluban, Ponorszegen, féláron kínál tehenet a tönkrement jegyző. Így szervezték meg, hogy Marica kimehetett Ponorszegre tehenet nézni, de ellophatott egy jó félórát arra, hogy csatlakozzék Baloghoz, aki a Molta-hídnál a fák közt elbújva várta.

- Borzasztó ez így, - mondta az asszony mialatt a fenyvesben letelepedett Balog felöltőjére - nem lehet ezt bírni idegekkel.

- Álljon elébe, - mondta Balog - és mondjon el neki mindent.

- Nem, nem, Isten őrizz, megölne.

- Akkor egyezzék bele, hogy én mondjam el neki.

- Nem, - sikoltott Marica - magát is megölné.

Mikor visszafelé mendegéltek az országút felé, valaki meglátta őket. Egy nyolcadikosnak az apja, aki ott lakott Ponorszegen. Balog egy fa mögé ugrott, az asszony rövid habozás után egyenesen odament a parasztemberhez, azt állította, hogy eltévedt és az utat tudakolta. Majd eltűnt a fák között. Balog csak jó soká mert elékerülni s addig bolyongott, más utat keresve, míg csakugyan eltévedt. Késő este ért be a városba és a mellékuccákon sompolygott, mint a rosszban járó kutya. Rettegve várták, lesz-e valami botrány, meglátta-e a parasztember Balogot is és fog-e fecsegni a dologról. De nem történt semmi. És megint csak hetekig nem lehettek együtt.

A férjet akkor meghívták vadászni. Akadt egy egész délutánjuk. Balognak sikerült még idejében cédulát csempésznie Marica kezébe: megmagyarázott egy helyet, amelyet már rég kinézett magának. A Zobor-hegy lankás oldalán, szőlők között, elhagyott csőszkunyhót látott. Este hatra kérte a találkozót. De már öttől kezdve ott várt a kunyhóban, amelynek talaját kukoricaszárak elszáradt alma borította. Marica pontosan megjött. Az egész környéken egyetlen lelket sem lehetett látni. Éhesen vetették magukat egymás karjába. Mámoruk közepette nem volt fogalmuk az idő állásáról. Egyszerre férfihangok beszélgetésére riadtak fel. S megdermedve ismertek rá egyikben a Zahár hangjára. Hárman voltak a beszélgetők s a társalgás szövegéből, amelyet villámsujtott aléltságban figyeltek, kitűnt a borzasztó helyzet oka. Pállik, a szőlősgazda, el akarta adni egy zoborhegyi telkét, éppen azt, amelyen a csőszkunyhó feküdt s a harmadik ember, ismeretlen hang, hajlandó volt alkudni rá. A vadászatról hazajövet erre kerültek, a bekötő ösvénynél megállították a bricskát és most nézték a telket. Ők ketten lélegzeni is alig mertek, szívök jéggé fagyott zsibbadó testökben. A beszélgetők ott álltak közvetlenül a csőszkunyhó mellett.

- Hát ez a kunyhó? - szólt Zahár hangja.

Az asszony rászorította tenyerét a szájára, mert félt, hogy az elviselhetetlen izgalomtól elordítja magát. S a kunyhó oldalát megrúgta egy láb, nyilván a Zaháré. Gazos por hullott a szerelmesekre.

- Ez semmi, - felelte Pállik - ezt nem is számítom.

- Mi van benne? - kérdezte Zahár.

Ők behúnyták a szemöket. Most már megadták magokat a sorsnak. De Pállik nem felelt a kérdésre.

- Sötétedik, - mondta - ammondó volnék, hogy gyerünk, én meg megiszom vacsora előtt egy pohár sört.

A beszélgetés tovább húzódott a kunyhótól. Nemsokára hallották az induló bricska zörgését. De még jó darabig vártak, amíg elé mertek kászolódni. A baj nem szűnt meg. Mert Zahár kocsin ment be a városba, gyalog lehetetlen volt megelőzni. Ők úgy számították volt, hogy a férj legfeljebb éjszakára érhet haza. Marica egész testében reszketve, tehetetlenül sírt és sopánkodott: mit fog mondani az urának? Először lóhalálában rohanni akart a város felé, de Balog megmagyarázta neki, hogy ez most már céltalan. Együtt gyalogoltak tehát a leszállott sötétben, az asszony sírva fogadkozott, hogy ennek többé nem teszi ki magát, csak most az egyszer baj ne legyen. Mikor az első házsorokhoz érkeztek, különváltak, az asszony még csak kezet sem nyujtott. Balog hátramaradt s más úton ment be a városba. Akkor még járt a kaszinóba s ott is vacsorázott. Nagy meglepetésére ott találta Zahárt népes söröző kompánia körében.

- Hát te, - kiáltott rá Zahár kissé már sörös fejjel - valami szoknya után mászkáltál? Ülj ide közénk.

Ő leült kényszeredetten közéjök, megvacsorázott, némán üldögélt még kissé, aztán hazament. Tudta, hogy Maricával való szerelmének vége, viszont megkönnyebbedett sóhajjal állapította meg, hogy az asszonynak nem lesz semmi baja. Nem is lett, de többet négyszemközt sohasem találkoztak. És azóta? Azóta semmi, unalmas órák az iskolában, lézengés, anyagi gondok, szabóadósság, üresség, üresség, üresség. «Tessék a curriculum vitae,» - gondolta hozzá, önmagán gúnyosan nevetve.

De hiába alakoskodott, hiába próbálta letagadni a lényegest, a legfontosabbat. Még habozott, hogy ráeressze-e tudatos gondolatait erre az ösvényre. Aztán vállat vont. Hát igen. Van valami igen fontos az életében, valami légies és lebegő, valami édesen képtelen és nevetséges: szerelmes Vargha Annába. Kimondta magában a gondolatot és arcát fény öntötte el, fejét behúnyott szemmel hátraszegte, mint a révületbe eső dervis, de ugyanakkor hirtelen dühös szélroham lázadt fel megint és port csapott szájába, amely sóhajtásra nyílott. Mindjárt visszatért a földi életbe, bekapott szájában csikorogtak a porszemek a foga között, erős köhögési roham fogta el. Egyszersmind nevetési roham is, olyan kárvallottan mulatságosnak látta önmagát. Ezt is azonnal rajzolta, de nem a valósághoz híven. Még bohózatosabbra vette a dolgot: a Vargha Anna ablaka alatt költőien ábrándos, rajongó pofát vág s közben elcsúszik a dinnyehéjon, hogy amorozói szenvelgésével együtt letottyanjon a járdára.

Jókedve volt megint. Befordult a sétatérre és leült a legelső lócára. Végig akarta gondolni Annával kapcsolatos emlékeit. Ezt gyakran megtette olyan érzéssel, mintha meglopná az életet, iszákos inasként, aki elsinkófálja gazdája pálinkáját.

Két éve látta először Vargha Annát. Ugyanilyen koranyári délután. A minoritatemplom előtt ment el s akkor lépett ki a templom kapuján egy eddig sohasem látott hölgy. Csak egy-két pillanatig látta, de rajzra beigazított szeme tüstént felszívta az egész képet. Fiatal asszonyt látott, akinek gesztenyebarna haja volt és dióbarna szeme. Arccsontja kissé mongolos. De a lényeg a kifejezés volt ebben az arcban: a szelídség és nyugalom elemezhetetlen varázsa. Egyébként egészen sima, könnyű sötétkék ruhát hordott, fején semmitmondó fehér szalmakalapot és bár mindez - amennyire az ilyen dolgokban teljesen járatlan szem megítélhette - olcsó holmi lehetett, az idegen hölgy nagyon elegáns benyomást tett. Ő ámulva nézett utána, majd hogy tátott szájjal meg nem állt. A látvány egyszerűen szíven ütötte. Nem a férfi kívánságát érezte, hanem az ember egyszerre árvíz gyanánt elömlő rokonszenvét. Árvaságának állandó érzetében heves sóvárgás ejtette meg: jóban lenni ezzel az ismeretlen hölggyel, keresztnevén szólítani, bizalmas titkokat elmondani neki, levelet várni tőle, életbevágó dolgokban tanácsára építeni. A hölgy már rég eltűnt, ő még mindig vissza-visszanézett és fejét csóválta. A fejcsóválásnak ez volt a szövege: «Ilyen kedveset még nem láttam.» Másnap azt hallotta a tanári szobában, hogy új ember telepedett le a városban, valami pesti mérnök, aki autóüzletet akar alapítani. Megszerezte a legnépszerűbb gépkocsicégek képviseletét és már ki is bérelte azt az üzlethelyiséget, amelyben Reiner, a cipőkereskedő nemrég bukott meg. Balog abban a pillanatban elhatározta, hogy a tegnap látott idegen hölgy csak ennek a mérnöknek a felesége lehet. Nem tudta, miért, de biztosan tudta. És ösztönének igaza lett. Pár nap mulva a kávéházban ült, mikor az asszony elment a nagy ablakok mentén ugyanabban a kék ruhában. S valaki így szólt:

- Látjátok azt a nőt, aki most ment el? Ez a felesége annak az autós embernek. Azt hiszem, úgy hívják, hogy Vargha.

Frick, a nyomdatulajdonos, így szólt:

- Jó bőr.

Aztán visszamerült az ujságba. Balog eddig sem szerette ezt a nyomdászt, mert izgága, kötekedő és rögtön megsértődő ember volt. De ebben a pillanatban mélyen megútálta. S ha volt valaki a városban, akire haraggal és bosszúvággyal gondolt, ez a Frick volt az. Borotvált arca a gyíkéhoz hasonlított és erre az arcra kihívó gőggel volt ráírva, hogy az ő nyomdájában nyomják a helyi lapot, mindenki gondolja meg, mielőtt ellentmondani merészelne valamiben. Ez a Vargha nevű ember is óvakodott ellentmondani, mikor a helyi lap hirdetést kért tőle, mert a következő számban már megjelent részint a hirdetés, hogy Vargha Endre mérnök nemsokára megnyíló üzletében valószínűtlenül olcsó áron a legpompásabb gépkocsik lesznek kaphatók, legmodernebb típusok, kevés fogyasztás, tartósságért jótállás. Amellett a hírrovatban külön is tudomásul vette a szerkesztő a jó hirdetőt: személyi hír gyanánt közölte, hogy «Vargha Endre, neves fővárosi mérnök és gépkocsi-szakember megtelepedett városunkban, rövid időn belül megnyitja szaküzletét és gépkocsivezetői oktatást is vállal, tehát feltehető, hogy városunk sport-amazonjai hamarosan megtanulják az ördöngős masina fortélyait. Csak aztán a női eszmény illatos varázsának a benzinszag meg ne ártson.»

Az új üzlet hamarosan megnyílt és autót ugyan nem adott el, de mivel udvarán garázs is elfért, a környék birtokosai bőven ellátták szerelési munkával, amelyet eddig sokkal messzebbre kellett vinni. A kirakatban egyetlen kocsi szerepelt, a cégnek egyáltalában egyetlen látható kocsija, egy vadonatúj olasz gépkocsi, kerekein makulátlanul fehér gummi és sértetlenek a recés rovátkák, lakkján tündökölve sétált a kirakatba illanó napsugár. Az asszonyt nem lehetett látni a boltban. De a férfi ott volt és - Balog meglepett fájdalmára - igen csinos embernek bizonyult. Szabályos, erősen lebarnult arcával moziszínész benyomását tette s akik már ismerték, azt mondották, hogy a modora kedves és kitűnő. Ebbe az emberbe az asszony valóban beleszerethetett, ezt be kellett látni. Balog furcsa és sajgó csalódást érzett. És korholta magát, hogy vajjon miben volt joga csalódni és mit remélt gyerekes ábrándosságában. S abban a pillanatban, mikor Vargha mérnököt meglátta, már el is döntötte magában, hogy Vargháné elérhetetlen. Csak ködös távolból lehet rajongani érte, de ezt soha nem szabad megtudnia senkinek, legkevésbé neki magának.

A férjjel nemsokára meg is ismerkedett. A kaszinó felvette Vargha Endrét tagjai közé. Csakugyan kedves ember volt, csak kissé igényes. Mindjárt feltűnt a tagoknak, hogy semmivel sem volt megelégedve, a sört melegnek, a biliárdasztalt használhatatlannak, a kártyát szurtosnak találta és megbocsátóan legyintett, mikor a főpincér szégyenkezve megvallotta, hogy nem tart egyiptomi cigarettát. És csak az előkelő tagok barátságát kereste; az afféle szerzet, mint egy rajztanár, nyilván nem érdekelte. Nem is nagyon barátkoztak össze, csak éppen köszöntek egymásnak. De az asszony titkos oltárként ragyogott a lelkében. Rájött, hogy Vargháné minden vasárnap elmegy a minoriták miséjére. Balog református volt, feltűnő lett volna, ha most egyszerre elkezd katolikus templomba járni. De az nem tünhetett fel, ha vasárnap délelőtt sétálgat az uccán. S ő minden vasárnap ott sétálgatott, hogy lássa Varghánét bemenni és lássa kijönni. Soha feltűnően nem nézett rá, csak lopva, a szeme sarkából. De ez elég volt arra, hogy megújítsa lelkében a karcsú, mégis telt alak egyre sugárzóbb emlékét. Hogy az asszony tudomásul vette-e őt, vagy hogy egyáltalában meglátta-e azt nem is sejtette, de remélni sem merte.

Aztán megismerkedtek. A kaszinó havonta irodalmi estélyeket rendezett a téli idényben s oda a hölgyek is eljöttek. A nyitó estélyen Makra, az öreg igazgató, tartott felolvasást Ciceróról. A tanárok testületileg felvonultak. Balog helye mellett két szék üresen maradt. És lüktetni kezdett a torka, mikor látta, hogy belép a Vargha-házaspár s egyenesen feléje tartanak.

- Engedd meg, Anna: Balog Tihamér barátom.

Vargha Anna nyájasan kezet nyujtott. Balognak kissé remegett a keze. Érezte, hogy tenyerét ellepi a verejték, ami ritkán esett meg vele, de most meglett. Átkozta önmagát, a természetet, az egész életet, hogy mikor ezek majd hazamennek s a férj megkérdi az asszonyt, mit szól a rajztanárhoz, Vargha Anna vállat von és így szól: «Izzad a keze.» Ez a rémkép annyira kihozta a sodrából, hogy mikor az asszony udvariasan társalgást kezdett, ő csak hebegve válaszolgatott és imádkozott, hogy kezdődjék már a műsor. Az nagynehezen elkezdődött. Ő csak az asszony kezét figyelte, amely a műsort fogva az ölében nyugodott. Mennél tovább nézte, annál szebbnek és kedvesebbnek találta ezt a kezet. Nem túlkicsiny, de arányos kéz volt, finomrajzú és nemes. Van Dyck, mondta magában. Tovább nézte a kezet és nagyon szerette.

Szünet is volt, de most már hiába érezte magát nyugodtabbnak és hiába szeretett volna valahogyan beszélgetést kezdeni, sorra jöttek oda urak, akiket Vargha egymásután bemutatott a feleségének s aztán ő maga kiment cigarettázni. Mikor egyszer az általános társalgásban hézag támadt. Balog vakmerően és gyorsan beugrott a lyukon, mint a lövészárokra rohanó katona.

- Sokat járnak társaságba, nagyságos asszonyom?

- Sajnos, nem. Inkább a férjem jár ide esténként, én otthonülő természet vagyok. Szeretek olvasni.

Végre, végre, ebből társalgás lesz. Nincs hálásabb ismerkedési mód, mint könyvekről beszélni. Már száján lebegett a kérdés, hogy mit olvas most, de ketten is beleszóltak, az asszony elfordult. Aztán befejeződött a szünet. S ő az estély végéig csak a szeretett, kedves kezet nézte. Közben polgárháborút vívtak lelkében az érzések: vége legyen-e már a műsornak, vagy ne? Mert ha még nincs vége, tovább ülhet mellette, ami kimondhatatlanul jól esik. Viszont, ha vége van, akkor kéznyujtás következik, a kezek érintkezésének egy pillanatig tartó, de kimondhatatlan édessége. Mikor aztán csakugyan a befejezés közelgett, ő gondosan jobb tenyerébe gyömöszölte zsebkendőjét, hogy a legutolsó pillanatig szorongassa. És végre elkövetkezett a kézfogás pillanata, az igazhívőé, mikor megérintheti a kábát. Balog nem búcsúzott senki mástól, kisietett a ruhatári folyosóra, ott egy ajtómélyedésbe húzódott, behúnyta szemét és jobbtenyerét hosszasan arcára tapasztotta.

Még egy nagy esemény következett. Volt egy tanítványa, akit nagyon szeretett, egy Gazdik nevű postahivatalnok fia. A gyerek kitűnően rajzolt s nem látszott lehetetlennek, hogy viszi valamire a festőművészi pályán, ha csak hajlandóságait a pubertás meg nem fordítja. Az iskolában is több gondot fordított erre a gyerekre, de eljárt a Gazdik-család lakására is két-három hetenként, hogy a fiúval külön is foglalkozzék. Igen kedves, nyelvhibával beszélő, tökkopasz fiú volt ez, nagy imposztor, pajkos és jókedvű. Mikor egyszer megint ellátogatott a gyerekhez, hogy új rajzait végignézze és átjavítsa, hirtelen elakadt benne a lélegzet: Anna ment keresztül a Nagy-uccai udvaron.

- Ki ez? - kérdezte, hogy a gyerek előtt leplezze lelkendezését.

- Ez Vargha néni. Három napja költöztek ide a túlsó lakásba, ahol azelőtt Stefániék laktak.

Bólintott rá és többet nem kérdezett. De ezúttal szokatlanul sokáig maradt Gazdikéknál. A jelenség nem tért vissza többet. Aztán besötétedett. Ettől kezdve gyakrabban járt el a postatisztékhez és a szülők hálálkodására úgy pirult, mint a titkos sikkasztó, mikor előléptetik. Az ablakon át figyelte a túlsó lakást, gyakran már útra készen, hogy mihelyt esetleg felbukkan Vargha Anna, hanyatt-homlok búcsúzva kiszaladhasson és az asszonyt köszönthesse. Ilyenkor már váltottak is néhány közömbös mondatot.

- Hát maga mit csinál itt, Balog?

Egy igen kedves tanítványom lakik itt nagyságos asszonyomék szomszédjában, néha megnézem, hogyan halad.

- Maga is annyira szereti a gyerekeket?

- Hogyne, nagyságos asszonyom, mesterségem. És a kutyát is.

- Úgy. Van kutyája?

- Nem, most nincs.

Kis szünet következett.

- Hát Isten vele, Balog.

- Csókolom kezét, nagyságos asszonyom.

Anna csak intett, nem nyujtotta a kezét. A varázslatos érintés elmaradt. De megmaradt a barna szempár rajza még erősebben, szelíd mosolyával. És a barna hajé is, amely a legfinomabb színötlettel környezte a kedves arcot. Balog ezen hosszasan el tudott gondolkodni. Az arc enyhe kárminnal meglehelt testszíne, az ajkak cinóbere s a haj meleg barnája, pompás színkompozícióvá alakult tünődéseiben. Századszor, ezredszer megint ahhoz a rejtelemhez jutott el, hogy színek és vonalak milyen szépséget tudnak kifejezni. Vajjon micsoda mindennek végső oka és célja? Hajlamos lévén a metafizikára, mint általában a gyenge akaratú és sorsukat nem magok kovácsoló emberek, szeretett pepecselni az ilyen megoldhatatlan töprengésekkel és szeretett játszani azzal, hogy titkot látott mindenben. Ilyen titok volt Anna is, meg nem fogható és légies; titok volt létezése, titok volt az élet millió bonyolult szálának az a szövődése, amely ebbe a kisvárosba hozta. És légies titok volt, hogy ő, a rajztanár, ilyen céltalanul ábrándozik róla és rejtélyes glóriát képzel köréje.

Ahogy mindezt végiggondolta a sétatéri padon, mint életrajza egy bizalmas utóiratát, eszébe ötlött, hogy most is el kellene menni Gazdikékhoz. S mikor így megfogalmazta magában a vágyat, a vágy ettől még lobogóbbra lobbant, mint a fegyvergyár égése, amely a lángokból robban és a robbanástól még jobban lángol. Nyomban talpra állott és indult. De most már nem a tengő kisvárosi tétlenség botorkáló lassúdságával, hanem frissen és élénken, mint akinek fontos, elérendő célja van.

Mintha sugallat küldte volna ide: Anna bent ült Gazdikéknál. Ételreceptet jegyzett, Gazdikné diktálta neki annak az eljárásnak fortélyos részleteit, amellyel savanyítatlan káposztából lehet töltött káposztát csinálni. A gyerek pedig nem volt otthon.

- Nem tudom, hova koncsorgott el a gyerek, tanár úr. De jönnie kell, mert a leckéjét még nem végezte el holnapra. Tessék talán helyet foglalni. Mi ezt még befejezzük.

Helyet foglalt, de nem az ebédlő asztalnál. Külön ült szerénységből a fiú asztalához, ahol példás rendbe rakva állottak a könyvek, füzetek, vonalzók, körzők és írószerszámok. Mialatt lopva Annára pillantgatott, keze a mesterség önkénytelen mozdulataival fogta és tapogatta a ceruzákat. Maga sem vette észre s már rajzolt. Papírra vetette a kedves fejet, amely odaadó gondban hajlik az írás fölé. Anna befejezte a receptet és felállott. Meglátta, mi történik.

- Nini, hiszen maga engem rajzol.

Balog szégyenkezve tolta el a papírt, mint a fiatal leány, akit szerelmes levél írásán kaptak.

- Mutassa, kíváncsi vagyok.

A papírlapért nyúlt, elvette és figyelmesen nézte. Aztán Balogra pillantott. A hangja jóval halkabb lett.

- Hiszen maga tehetséges ember. Ezentúl másképpen fogok magára nézni.

- Ó, istenem... Csak úgy firkálgatok... semmi az egész...

- Nekem adja ezt? Ne is mondja, hogy nem. Írja alá, elteszem emlékbe.

Balog odajegyezte a rajz aljára: B. T. Szíve repesett az örömtől. Piros és boldog volt a kis szobával együtt az egész világ. Az asszony még egyszer megnézte. Nagyon tetszett neki. S megint Balogra nézett. Alig hallhatóan, alig látható fejcsóválással mondta: hm.

- Alig várom, hogy megmutassam az uramnak. Ő is biztosan nagyon tehetségesnek fogja találni.

A művésznek egyszerre lefelé süllyedt a torka. Fekete és idegen volt a kis szobával együtt az egész világ. Gazdikné kíváncsian maga is megnézte a rajzot. És a maga módján mindjárt művészeti szakvéleményt mondott:

- Mintha kiköpték volna. Hiába, Balog tanár úr egy van a világon.

Balog restelkedett, zavartan ingatta magát. Eddigi életében még nem tanulta meg, hogyan kell viselkedni a szemtől-szembe hangzó dicséret esetén. Amennyire örült ennek, éppen úgy félt is tőle. Az ilyen helyzet boldoggá is tette, kínos zavarba is hozta.

- Hát akkor köszönöm, - mondta Anna - gondolom, úgyis eldobta volna.

Ó, ha erre lehetett volna felelnie. Ha lehetett volna elmondania, hogy ez a kis rajz szent, nem a rajz, hanem a modell miatt. De ezt nem mondhatta. Félszegen vállat vont, zavart mosollyal elpirult.

- Szolgálhatok akármennyivel. Ha hazamegyek, akár annyit rajzolok, hogy nagyságos asszonyom kitapétázhatja a szobáját.

- Hogy-hogy? Akkor is le tud rajzolni, ha nem vagyok ott?

- Ó, ez csak emlékezet kérdése. Egyéni dolog az egész. Szinte azt mondhatnám, hogy jobban rajzolok fejből. Valahogy az úgy van, hogy az ember akkor rajzol, mikor néz, és nem akkor mikor ceruza van a kezében. Gyakran megesik, hogy az uccán érdekel egy fej. Vagy egy válltartás. Vagy egy kíváncsian visszaforduló alak. Azt megnézem és... és megtanulom. Otthon papírra vetni, az már semmi.

- Képzelem, milyen tele van rajzokkal a lakása.

- Nem, nincs egy sem. El szoktam dobni.

- Jaj de furcsa. Nem is jelent meg magától semmi? Lapban, vagy ilyeshol? Nem állított ki soha?

- Nem. Erre sohasem gondoltam. Bár egyszer lerajzoltam egy itteni primadonnát és ő felküldte Pestre a rajzot, hogy közöljék. De nem közölték. Nem baj, ezeket én csak úgy... szórakozottságból csinálom.

Ezt mindjárt szerette volna el nem hangzottá tenni, ezt a megjegyzést. Hogyan is mondhatott ilyet, hogy Annát, éppen Annát, csak szórakozottságból rajzolta le? A bosszús megdöbbenéstől kissé bekapta az alsó ajkát, mint felszisszenés után szokta az ember. De Anna nem látta ezt az arckifejezést. Maga elé gondolkozott. És vállat vont. A vállvonás világosan ezt mondta: amibe nincs jogom beleszólni, ahhoz semmi közöm.

- Kár. Hát mindenesetre köszönöm a rajzot. Viszontlátásra.

Ekkor vették észre mindketten, hogy Gazdikné közben kiment. Anna tett két lépést előre, aztán váratlanul visszafordult.

- Azt mondta, hogy nagyon szereti az állatot. Hogy tud kutya nélkül élni?

- Tudom, hogy nevetségesen hangzik, amit mondok, nagyságos asszony. Én nem veszek új kutyát, mert... mert ezt hűtlenségnek... vagy kegyeletlenségnek érezném... a régi kutya iránt... Nagyon nevetséges vagyok?

Anna a székért nyúlt és leült.

- Egyáltalán nem. Beszéljen nekem a régi kutyájáról. Milyen fajta volt?

- Korcs. Kis vékony, formátlan, fekete kutya volt. Találtam. Kávéházban. Ültem a kávéházban és ujságot olvastam. Arra riadtam fel, hogy valaki megérinti a kezem fejét. Odanéztem, hát a pamlagon egy kis kölyökkutya mászott és megnyalta a kezemet. Egészen fiatal volt, nem lehetett több három hetesnél. Megsimogattam, kérdeztem a pincért, hogy kié a kutya. Nem tudták. Azt sem tudták, mikor és hogyan került a kávéházba. És hogy hogyan került fel a pamlagra, mert oda még nem tudhatott felugrani. Bizonyosan behozta valaki és szándékosan otthagyta, mert meg akart tőle szabadulni. Hozattam kis tányérban tejet, a kutya mohón megette. De olyan mohón, hogy nagyon megsajnáltam. A kezemet is azért nyalhatta meg, mert éhségében kóstolgatta. Hozattam neki még tejet. Azt is kilefetyelte. Erre azt mondtam, hogy a kutya az enyém. Hazavittem és megtartottam.

- Hogy hívta?

- Tici.

- Pici?

- Nem Pici. Tici. Eredetileg Tiziánnak neveztem el, de ez aztán lerövidült Ticire.

- Tizián, - nevetett Anna - egy kutyát Tiziánnak hívni, ez nagyon furcsa. Mulatságos ember maga, Balog.

- Rendesen jókedvem van, ennyi az egész. Akármilyen nagy bajban vagyok, mindig tudok nevetni.

- Akkor kezet foghatunk. Én is mindig tudok... talán nem nevetni, de mosolyogni. Mondja tovább a kutyát.

- Nagyon kedves volt. Valami olyan hálát mulatott, amiért magamhoz vettem, hogy azt nem is tudom kifejezni. Nekem semmiféle rokonom nem él. Illetve van egy másodízű nagybátyám, de azzal semmiféle viszonyban nem vagyok. Ez a kutya volt az egyetlen hozzátartozó. Még senkit sem éreztem magamhoz olyan közel, mint ezt a kis állatot. Nem, nem, én nem tudok másik kutyát venni. Talán majd egyszer...

- És... és mi volt a vége?

- Elgázolta egy autó. Még hozzá szándékosan. A Kelemen-uccán mentem. A kutya nem volt pórázon. Vígan futkosott, hol elmaradt pár lépést, hol előre futott. Roppantul tudott örülni az életnek és annak, hogy én vagyok. Hogy az Isten van. Ki is írta azt, hogy a kutyának az ember az Istene?

- Maeterlinck.

Balog ránézett Annára. Ebben a pillanatban már tudta, hogy újra fogja rajzolni az asszonyt. Valami új vonással, amelyet még meg kell keresni.

- Úgy van, Maeterlinck. Szóval a sarokról élesen bekanyarodott egy autó. Nem itteni kocsi volt, hanem környékbeli. Ment Budapestre és már fehér volt a portól. A kutya még idejében észrevette és igyekezett elugrani. És én megdöbbenve láttam, hogy a kocsi követi a kutya mozdulatát. Rémülten néztem a vezetőre, a lábam belegyökerezett a gyalogjáróba. Láttam az arcát, afféle csinos, gonosz, kegyetlen arc volt, a szemében látszott a vadászat öröme, s a szívtelen mulatságtól kissé kinyílt a szája. Egy pillanat volt az egész. Mind a két kerék átment a kutya hátsó felén. A kocsi már messze járt. Mire odaugrottam, az állat még élt. Még utoljára rámnézett, kimondhatatlan imádattal és panasszal, feléje nyúltam. Kezet csókolt. De úgy maradt a nyelve. Többet nem mozdult. Akkor odalépett hozzám a rendőr. Ő is látta az egészet. Az ilyen falusi parasztember állatok dolgában nem nagyon szentimentális, de értéknek tekinti az állatot. S a kártételt rosszallotta. Ezért idejekorán megjegyezte az autó számát. Nem volt nehéz kideríteni, hogy a kocsinak egy Risztics nevű maklári nagybérlő a gazdája. Ennek írtam. Nem kártérítést követeltem tőle, hanem azt, hogy a soffőrt olyan keményen büntesse meg, ahogy tudja, azonkívül figyelmeztesse a fickót, hogy velem az életben ne találkozzék, mert én a puszta kezemmel megfojtom. A levelet háromszor téptem össze, mert gyerekesnek és érzelgősnek találtam. De végül elküldtem mégis. Ez a Risztics jó két hét mulva válaszolt. Nagyon érdekes válasz volt: közölte, hogy a soffőrt csak pár nappal a gázolás előtt vette fel és úgyis el akarta küldeni, de közben letartóztatták, mert kitűnt, hogy ő a tettese egy félesztendő előtti rablógyilkossági kísérletnek. Különben írjam meg a kutya értékét, szívesen megtéríti. Erre persze nem is válaszoltam. Hát így történt. Sokáig nem tartok kutyát. És a gépkocsit gyűlölöm. Ó bocsánat, elszóltam magam... hiszen a kedves férje azzal foglalkozik... ezer bocsánat...

- Csak hagyja, én sem szeretem.

Anna itt a levegőbe nézett. Mintha valami nem ide tartozóra gondolt volna. De aztán felocsudott és visszatért a tárgyra.

- Köszönöm ezt a szomorú történetet, mert engem igazol. Engem gyakran kinevettek az ismerőseim, hogy úgy szeretem az állatokat. Akik komolyan vitatkoztak erről a kérdésről, azzal érveltek, hogy helytelen dolog szeretetet és pénzt állatokra fecsérelni, mikor éppen elég nyomorgó gyerek és felnőtt van a világon. De én azt szoktam felelni arra, hogy az állatkedvelés neveli az emberiséget. Aki megtanulja, hogy az állatot nem szabad kínozni, az kevésbé lesz brutális az emberekkel. A lovat azért kell védelmezni a kegyetlen kocsistól, mert kegyetlennek lenni az állatra való minden tekintet nélkül is tilos...

- Értem. Szóval a durva lelkeket nevelni kell gyengédségre, és erre nem rossz tankönyv a kutya.

- Úgy van. Lehetetlen olyan embert elképzelni, aki örömét leli az állatok kínzásában, de ugyanakkor az emberekhez jó. Az a soffőr, akit maga elmondott, nem ok nélkül gázolta el azt a szegény kutyát. Aki gyilkos, az gyilkos. És olyan világban élni, amelyből hiányzik a gyengédség, nekem elképzelhetetlen.

- Igen. Minden lélek arra vágyik, hogy szeressék.

Anna gondolkozott. És a fejét rázta.

- Nem. Az ember nem arra vágyik, hogy szeressék. Az ember arra vágyik, hogy szeressen.

Balog figyelmesen pillantott az asszonyra. Az fejét az ablak felé fordította s igen messze nézett innen. Kis szünet után a férfi szólalt meg:

- De ha olyan nagyon szereti a kutyát, magoknak van?

- Nincs, - felelt az asszony habozva - az uramat az állat idegessé teszi...

Aztán túlélénken és jóval hangosabban hamar a rajzolásról kezdett beszélni. Átmenet nélkül. Ekkor belépett Gazdikné.

- Bocsánatot kérek, valami dolgom volt kint a kamrában. Roppantul restellem, tanár úr, hogy ez a kölyök...

- Nem baj, kérem, úgysem volt ma délutánra semmi komoly dolgom.

Anna már állott és köszönt mindkettőjüknek. Kisietett. Balog maga is szedelődzködni akart. De Gazdikné szavai megállították.

- Úgy-e, milyen kedves az én szomszédasszonyom? Áldott jó teremtés szegény...

- Szegény? Miért szegény?

- Jaj, tanár úr, nem mond ez semmit, de azt már sok mindenből kiveszi az ember, hogy nincs rendben a házatája.

- Hogy-hogy nincs rendben? Mi a baj vele?

- Hát az ura. Nem jófajta ember az, tessék elhinni. Ez a szegény asszony a világon sehova nem megy, csak ül itthon. Kézimunkázik, tesz-vesz, olvas. Az ura meg éppencsak aludni jár haza, meg enni. De megteszi azt is, hogy nem üzen haza, aztán egyszerűen nem jön ebédelni. Volt már kétszer is úgy, hogy az asszony fél négyig várt az ebéddel. Aztán meg valami rosszban is jár ez az ember, úgy látom. Minden héten felszaladgál Pestre.

Balog mindezt ismeretlen okból szívesen és mohón hallotta. Csak a külszín miatt vetette ellen:

- Az nem jelent semmit. Üzleti dolga van. Abból él.

- Azt már ne tessék mondani, tanár úr. Az asszonynak ilyenkor mindig ki van sírva a szeme. Úgy sajnálom szegénykét, hogy ki sem tudom mondani. De, hogy ez a haszontalan kölyök hol kuncsorog ilyen soká, nem is érthetem. Talán elszaladnék, hátha itt játszik valamelyik szomszéd udvaron...

- Nem, nem, világért se. Úgyis mennem kell már. Majd elnézek legközelebb.

Az udvaron átmenet odanézett az Anna lakására. De hiába meresztette a szemét, ott nem látott semmit. Mélyet sóhajtott a friss emlékek gazdagságától. Ujjongott azon, hogy ilyen hosszan beszélgetett vele. Hogy Anna tehetségesnek találta a rajzot. Hogy olyan lelkesítően okos volt, mikor az állatokról beszélt. És hogy a férjével nincs minden rendben... nem, nem. Hamar rendreutasította magát. Nem gavalléros dolog kapva kapni azon, amitől ez az asszony állítólag szenved. Mendegélt céltalanul. Megnézte az óráját: fél hét. Mit csináljon vacsoráig? Megállt és ösztöne arra indította volna, hogy megforduljon és nagyobb kanyarodóval menjen hazafelé, mert így mégegyszer elmehetne Anna ablakai alatt. De aztán eszébe jutott, hogy talán éppen most jön haza a Gazdik-gyerek. S most únta, hogy a fiúval foglalkozzék. Máskor igen, nagyon szívesen, de ma nem. Eltökélte magát, hogy hazamegy. Mit csinál otthon? Mindegy, semmit. Majd ül és gondolkozik.

A Rác-közben lakott a sánc alatt. Macskafejű kövezetből volt itt a gyalogjáró, a kapuk alól néhol patkányt kereső macskák sompolyogtak. A házak nem épültek egyvonalban, a rozzant, földbe süppedt homlokzatok bizonyára egy hajdani gyalogösvény tekergő útját követték. Benyitott a tizenhetes számú ház barna kapuján, amelyre éjszakai kezek nyilaskeresztet rajzoltak krétával. Az udvaron a nagy eperfa szokott látványa fogadta, alatta az örök csirkék kapargáltak ma is, mint a mult héten, mint tavaly, talán már évszázadok óta ugyanazok a csirkék: tavasztól őszig mindig fejlődtek, mint az esztendő, eltűntek valami érthetetlen rejtekhelyre, s új tavaszon újjászületve elébújtak megint. A vöröstéglákkal kirakott gangon ott üldögélt Éliás, a törvényszéki díjnok és rendes szokása szerint kártyát vetett magának, melynek szennyes és teljesen elfakult lapjait senki nem tudhatta már megkülönböztetni, csak ő. Éliásné a nyitott konyhán motoszkált, öregecske leányuk pedig, Elvira, aki tőből hiányzó félkarja miatt pártában maradt, az udvar végében öntözte a csenevész petuniákat. A téglafolyosó végén volt a szobabérlő tanár ajtaja, dupla ajtó, ha kinyitotta a külsőt, már előre hallotta azt a zajt, amelyet a belül lógó vasretesz csapódása fog ütni az ajtódeszkán. Belépett otthonába.

Ebben a szobában minden bútor a háziaké volt, így vette ki. Nagy állótükör, kerete aranyozott, közepéből márványlap állott ki a nippek számára: porcellánmadár, piros süvegű cseréptörpe, üvegnehezékbe forrasztott kék pillangó, a tritonok kürtjéhez hasonló tengeri kagyló, fekete pamutból készült macska, szeme helyén egy-egy piros pamutgörccsel, szemcsés aranycsillogású és ritkaságnak számító ásványdarab, zöld bádogbéka, amely valaha rugóra járt és ugrálni tudott, ha felhúzták. Balog, ha hazajött, mindenekelőtt erre a gyüjteményre pillantott, hogy külön mindennap meggyűlölje. A többit már nem nézte, már nem is tudta, csak, vagy minden félesztendőben egyszer, hirtelen tudatára ébredt az alpesi tájat ábrázoló és megnémult zenélőórának, az ezüstszínűre mázolt toprongyos kis kályhának, a sivár rézágynak, a rongyosodó ripszszékeknek, még a köpőládának is, amelybe Elvira minden héten ollóval csipkézett szélű rózsaszín selyempapírt cserélt a homok alá, pedig azt a szobaúr egyetlenegyszer sem használta. Saját holmija édes-kevés volt ebben a szobában: a szekrénybe zárt kevés ruhája és fehérneműje, néhány könyve, és az a ládája, amelyben festékeit, pasztell-rúdjait, ceruzáit, ecsetjeit tartotta. Saját kezétől származó kép valóban nem lógott sehol, a négy fal egyetlen szabadon maradt mezőjét Éliásék két családi képe foglalta el: fénykép után nagyított színes krétarajzok. De már kétoldalt sem maradt hely: jobbról a bádogmosdó felett törülközőtartó díszlett, vászonszalagján piros keresztöltéssel kivarrott JÓ REGGELT ELVIRA felírással, balról pedig olajnyomat, amely a velencei Canale Grande egy gondolását ábrázolta barna fakeretben. De a tapéta adta az egész otthon jellegét és hangulatát: halványkék alapon szabályos ismétléssel sorakozott ugyanaz az ábra megszámlálhatatlanul sokszor: sötétzöld pagoda két fa között, előtte tányérkúpkalapú, hajfonatos kínai.

Balog az asztalra dobta kalapját és odadobta magát az ágy tövébe illesztett dívánra, amelynek elvásott rúgói már testének megfelelő dombokat és mélyedéseket öltöttek.

- Anna - mondotta maga elé nyitott szemmel, értelmetlenül csodálkozva a név hangzásán.

Aztán életére gondolt, sorsára, munkájára. Majd oldalt dobta magát. Tekintete arra a rongypárnára esett, amelyen a kutya aludt valaha. Eszébe jutott, hogy most hatásos dolog volna zokogva fakadni. Nem, mondta aztán szomorúan, ez túlságosan színészi dolog és melodramatikus. Tehát nem sírt. Csak nézte cigarettája felfelé igyekvő füstjét. És bizonyos csodálkozással, mintha ezt a tényt most állapította volna meg először, hangosan így szólt:

- Érdekes, milyen árva vagyok.



II.

A mindennapi órarendtől függött Balog Tihamér délelőtti cseréje Polgár Bódoggal. Egyik szabadkézi rajzot tanított és természetrajzot, a másik franciát és gyorsírást. Viszont személyes kedvteléseik alkalmasak voltak arra, hogy kicseréljék őket. Polgár nagyon szeretett festegetni, Balog nagy örömet talált a francia társalgásban. Megalkudtak tehát, hogy a minden délelőtt mutatkozó lyukas órákat csere-oktatásra használják. Polgár vízfestékei ott állottak a tanári szobában. Csak akvarellt szeretett festeni és olyan színérzéket tanusított, amely éppen elegendő lehetett egy műkedvelőtől, de a rajzban már cserbenhagyta biztonsága, a perspektívával meg éppen hadilábon állott. Balog türelmesen ült mellette és ellenőrizte ceruzája, ecsetje minden vonását, olykor megállította a hibás irányban botladozó kezet és belerajzolt a vonalba, olykor apró fogásokat mutatott: hogyan lehet elhazudni a valóságból valamit, hogy a valóság jöjjön ki belőle. Mindezalatt csak franciául beszélgettek. Ez már nem is számított tanulásnak, hanem gyakorlásnak, mert Balog már legfeljebb filológiát tanulhatott tanártársától, fecsegésének folyékonysága már felülmúlta a mesterét.

A napfényes tanári szobában üldögélt most is. Az ablak mellett asztalka állott, rajta fehér terítő, azon kékmázas paraszttányér, azon három narancs: Polgár Bódog legújabb feladata.

- Plus de bleu, plus de bleu, - szólt Balog Tihamér - j'ai beau de t'abreuver avec outrages.

De Polgár megrázta tömött és síma szőke sörényét.

- Pas juste, mon cher. On dit pas: abreuver avec outrages. C'est n'est pas français du tout comme ça. On dit: abreuver d'outrages.

Balog kijavította a rosszul használt francia kifejezést. De kisvártatva már ő szólt bele a másik mondatába.

- Le fruit détaché de sa... de sa...

- De sa tige, - segítette ki a rajztanár a francia tanárt.

- Précisément, - bólintott amaz helyesléssel.

Olykor Zikó, a német tanár nagyot köhögött a sarokban, ahol a Századok egy régi évfolyamát olvasta. A köhögés percekig tartó rohamokkal kínozta a horpadt mellű kis öreget, aki egy-egy harsogó köhhentés után méltatlankodva rázta a fejét, mintha goromba sorsát akarná rendreutasítani. Aztán megint elcsendesedett, csak olyankor nyikordult meg alatta a nádszék, mikor a legyeket hessegette. A legyeket még a földrengésszerű köhögés sem tudta tőle elriasztani. A festegetés és francia társalgás élénken folyt tovább.

- Quant à ma journée d'hier je viens de faire la connaissance de madame Vargha.

- Ah, ça! Elle est très jolie, je te le jure.

- Et très bonne. On a parlé de mon feu petit chien. Grand coeur, cette dame. Presque pleuré...

Az ajtón kopogtattak.

- Entrez, - mondták ők rögtön. És nevetve ismételték magyarul is.

Alacsony termetű idegen lépett be. Sárga vászonból való utazóruhát viselt. Erős orrú, borotvált arcából hideg, nedves kék szem elszánt és fürkésző pillantása támadta meg a szobát.

- Jó napot kívánok. Balog tanár urat keresem.

- Én vagyok, - felelt Tihamér udvariasan felpattanva - tessék.

Udvarias volt, de nem túlnyájas. Az idegen nem keltett benne kedvező benyomást. Az közelebb lépett, katonásan összeütötte a bokáját és kezet nyujtott.

- Doktor Pethő Andor budapesti ügyvéd vagyok, tartalékos hadnagy. Szervusz.

- Szervusz, - felelte a tanár bátortalanul - mivel lehetek... mivel szolgálhatok?

A budapesti ügyvéd körülnézett.

- Igen fontos mondanivalóm van, de a dolog bizalmas természetű. És nem is rövid.

Balog Tihamér zavartan nézett a látogatóra. El nem tudta képzelni, mit akarnak tőle. Semmiféle pörös ügye, vagy egyéb vonatkozása nem volt Budapesttel. Nem tudta, mit feleljen. Az a homályos érzés bukkant fel benne, hogy ezt az idegent meg nem történtté kellene tenni.

- Most... most nekem mindjárt órám lesz, sajnos... én nem tudom, hogy mi az az ügy...

- Meddig van órád, kérlek alássan?

- Tizenkettőig.

- Kérlek. Én autóval jöttem és a Tiszában szálltam meg. Végezd el az órádat, aztán keress fel ott. Megvárlak az étteremben. Esetleg ebédelhetünk együtt. Az ügyről magáról majd csak bizalmasan beszélhetek. Egyelőre csak annyit, hogy igen kellemes hírt hozok. Hát szóval tizenkettőkor. Nagyon örvendtem a szerencsének, tanár úr. Szervusz.

Elment, a másik kettő felé nem is bólintott. Ezek csodálkozva néztek össze.

- Meg nem foghatom, - álmélkodott az ajtó felé fordulva Tihamér.

- Gyerektartás, - kiáltotta magyarul és nevetve Polgár, - egész biztos, hogy gyerektartás.

- Ugyan, miféle vicc ez. Hiszen mondta, hogy igen kellemes hír. Neked mindig nőkön és ilyen ügyeken jár az eszed.

- Jaj, de buta vagy, hát min járjon? Mért élünk, nem igaz? Esetleg valami kaszirosnő-féle, aki innen Pestre származott és akinek házasságot ígértél, most beperel.

- Ugyan, hagyd ezeket a hülyeségeket. Ez kellemes hír volna?

- Az ügyvédnek kellemes, mert lefoglalja a fizetésedet.

Ő már nem is figyelt oda. Vállát vonogatva töprengett ki az ablakon. Csak legalább valami közelebbit mondott volna ez a pesti ember. Sorsjegy? Hopp, ez nem lehetetlen. Nyert a sorsjegyem, az ügyvéd hozza a jó hírt, hogy kövér jutalmat kapjon érte. Nem, nem, mégsem lehet. Hiszen a sorsjegye már egy éve lejárt és nem újította meg. De hát akkor mi az ördögöt akarhatnak tőle és kicsoda?

A csengő élesen berregett, kezdődött a tízperc. A tanárok egymásután jöttek be a szobába. Polgár nagy-szájasan azonnal ujságolta a pesti ügyvédet. Egyik tanár érdeklődve hallgatta, másik nem törődött vele. Zakár legyintett és pipáját tömködte, Lesták viszont szinte szaglászott a kíváncsiságtól. Ahogy az ajtót egymásután nyitogatták, behömpölygött a folyosón zsivajló gyerekek lármája egy pillanatra, mint a darabokra szaggatott árvíz. Tihamér fejbeütötten mondogatta a köréje álló kérdésekre: fogalmam sincs, sejtelmem sincs. Valami előérzet bántotta, hogy nagy változás várakozik reá, amely kettétöri unalmas, de nyugodt kis életét. S ezt ösztönösen ellenezte, mint az alvó, hogy felébresszék. A sok kérdezősködés idegesítette, örült, mikor ismét szólt a csengő és bemehetett a rajzterembe. Ott nem figyelt a dolgára semmit, lekönyökölt a katedrára, fejét a tenyerébe nyugtatta és azon gondolkozott, hogy jó volna óra után gyorsan megszökni és biztos rejtekhelyen megvárni, míg az ügyvéd elúnja a várakozást és visszautazik.

Óra után elindult a vendéglő felé. A bizonytalanság érzete visszatartotta, a kíváncsiság hajtotta. A mozi sarkán éppen most fordult be Anna. Ő mélyen elpirult, köszöntötte és tovább akart menni. De az asszony megállott.

- Jónapot, Balog. Kezet akarok szorítani magával.

- Ó... boldogan, nagyságos asszony... kezét csókolom... csókolom a kezeit.

- Csak azt akarom mondani, hogy...

Itt Anna megállott. Kétségtelennek látszott, hogy mondani akar valamit. De mindjárt meg is gondolta.

- ...hogy köszönöm a rajzot. Eltettem.

- Nagyon örvendek. Tiszteltetem a kedves férjét.

- Ő nincs itthon. A szerelő van az üzletben. Hát az én Istenem áldja meg, Balog.

Ismét kezet nyujtott. S már tovább is sietett friss, könnyed járásával. Kitűnő rajzú dereka elringott a posta felé. Miért köszönt ilyen nyomatékosan? Ezt nem lehetett érteni. Alakja még látszott a távolban: lebegés és könnyűség. Botticelli, gondolta ő, mint az orvos a diagnózist. Botticelli: Primavera.

Az étteremben ott ült az ügyvéd, előtte a sörös kancsó mellett barna irattáska, felállt és tovább húzta a másik széket.

- Gyere, gyere, már nagyon éhes vagyok. Kora reggel indultam. Pincér, adjanak étlapot. És a nagyságos úrnak adjanak sört, ne tátsa a száját.

Ettől Tihamér megütődött. Kevés dolog idegesítette jobban, mint ha jelenlétében valaki nyersen beszélt a személyzettel. Doktor Pethő Andor sehogysem tetszett neki. De az nem igen figyelte az ő véleményét. Az étlapba merült. Már a nézésével is dühösen falta az ételt. Arcára kiült a kéjes kísérletezés, ahogy elméletben minden ételt végigkóstolt. Az étel iránt való érdeklődése hasonlított a nemi gerjedelemre. A rendelésbe Tihamért is belevonta, kínálgatta és kérdezte, házigazdaként viselkedve. Tihamér ideges türelmetlenséggel felelgetett, de vidámságát még most is megtalálta. Ahogy a pincér elment, jókedvűen vetette oda:

- Hát talán lássuk a medvét.

- Úgy van, térjünk a tárgyra. A te édesanyád Zámbó-leány volt.

- Igen. Zámbó Margit.

- Balogné Zámbó Margitnak, aki elhúnyt kilencszázötben, volt egy nagybátyja, bizonyos Zámbó Menyhért.

- Igen.

- Ismered te ezt a Zámbó Menyhértet?

Tihamér felelni akart, de ekkor hozták az ételt. Pethő ráförmedt a pincérre.

- Nézze, barátom, tegye le azt a hogyhívjákot és ne zavarjon bennünket.

A pincér alázatosan rebegett valami bocsánatkérést. Tihamér jól ismerte: szolgálatkész, derék, kedves fiú volt, csak azzal esett terhére a vendégnek, hogy mint szenvedelmes bélyeggyüjtő mindenkit bélyegért molesztált. Ő tehát most már védelmére kelt a pincérnek. Még pedig úgy, hogy az ügyvédnek nem szólt semmit, hanem magához a legényhez fordult.

- Nincs semmi baj, Feri fiam. Csak rakja le szépen a holmit, aztán ha kell valami, majd én szólok.

Az ügyvéd felnézett, gyors villanással felmérte mind a kettőt, a rajztanárt is, a pincért is. Benyúlt a zsebébe, fekete bőrből való aprópénztárcát vett ki, abból előkotort egy ötvenfillérest és odavetette az asztalra.

- Ez a magáé. Aztán rendes kiszolgálást kérek.

Feri pincér eltávozott. Tihamér visszatért a tárgyra.

- Tehát: futólag ismertem Zámbó Menyhértet. Mikor főiskolai éveimben elég rosszul ment a sorom, elhatároztam, hogy felkeresem és segítséget kérek tőle. Megmondom őszintén: egyszerűen éheztem. Akkor eszembe jutott egy kisgyerekkoromból való adat. Szegény anyám beszélte egy jóismerősének, hogy van ez a gazdag rokona. Én anyámat sohasem ismertem. Vagy ha ismertem is, kétesztendős voltam, semmi emlékem nincs róla. Az a bizonyos jóismerős, Patekné nevű áldott derék asszony, gyakran emlegette nekem ismeretlen nagybátyámat. Igy jutott eszembe. Elég nehezen találtam meg. Bemutatkoztam neki, ő elég ridegen fogadott, aztán kértem tőle, erre egyszerűen elutasított. De nem is tudom, miért beszélem én ezt. Azt sem tudom, mi értelme van, hogy válaszolok a kérdéseidre.

- Most jön a pillanat, mikor meg fogod tudni. Zámbó Menyhért meghalt.

- Micsoda? Meghalt?

- Úgy van. Tíz nappal ezelőtt. A lapokban is megjelent. Megütötte a guta. Nyugodtan megüthette, elég öreg volt már. Én voltam az ügyvédje. Végrendelet nem maradt utána. A hagyatékot én rendezem. Az írások között, mert az öreg minden írást gondosan megőrzött, a következő levelet találtam.

Ekkor már ki is vette zsebéből a levelet. Átnyujtotta. Tihamér meglepetten olvasta. Régi, kezdetleges írás volt, aláírása: özvegy Patek Ferencné. A levél maga dátumot nem tartalmazott, de borítékján még ki lehetett venni az ezerkilencszázötös bélyegzőt. Szövege így szólt: «Méltóságos uram! Bocsánatot kérek hogy alázatos soraimmal így terhére vagyok méltóságos uramnak de azonban evvel kénytelen vagyok mert itt Kolozsvárt (Kolozs megye) meghalt méltóságos uram tisztelt unoka huga férjezett Balogné szül. Zámbó leány mert férjével együtt csolnakázási baleset végett mind a kettő a Szamosba fulladtak és mink egy házban laktunk és gyermek is maradott egy fiucska neve Balog Tihamér vallás ref. kora kétéves csak azért bátorkodok terhére lenni nagybecsű soraimmal mert a mi utánuk maradt azt a temetés mind meg emésztette már most nem hagyhatom az apátlan anyátlan árvát a jó Isten is megbüntetett volna ezt mindenki be láthatja tehát én magamhoz vettem nagyon édes kis gyermek már beszélni is tud nekem pedig nincs módom iparos özvegye vagyok de boldogult férjem presbiter volt a Farkas-utcába de a társadalomnak nem ártott és mink a törvény előtt sohasem voltunk bárki tanusíthatja elég szomorú hogy ilyen szegénységre jutottam hogy mosni járok most még ez a gyerek is ennek következtében tisztelettel meg instállom méltóságos uramat hogy itt van ez a vér szerint való unoka öccse és el tartásában havi díjjal engemet segélyezni szíveskedjék előre is meg köszönöm a jó isten fizesse meg sokszor tiszteltetem én alul irott özvegy Patek Ferencné kolozsvári lakos cim Kolozsvár (Kolozs megye) Kőkert utca 15 szám maradok mély tisztelettel.»

Tihamér végigolvasta a levelet. Utána restellt felnézni, mert érezte, hogy nedves a szeme. Patekné, a drága, jóságos Patekné, kötélverőmester sanyargó özvegye, aki őt hatéves koráig nevelte, most kilépett a mult elhamvadt világából. Maga előtt látta már nagyon elhomályosodott alakját, sötétkék viselő ruháját, fejkendőjét, s azt a kicsiny barna nedvességet, amely a folytonos tubákolástól mindig odaszivárgott az orra végére. Dohányszagú és szeretettel teljes volt körülötte minden. Tihamér szándékosan leejtette asztalkendőjét, lebújt az asztal alá, ott gyorsan megtörölte kabátujja elejével a szemét, aztán felbukkant az asztal fölé.

- Ezt nem tudtam. Soha nem mondta nekem. A nagybátyám valószínűleg nem is válaszolt a levélre.

- De válaszolt. Az öreg feljegyzéseiben utána néztem a dátum szerint és meg is találtam, hogy még aznap postára adott száz koronát Patekné címére, de többet soha. Bizonyára megírta neki, hogy ezt egyszer s mindenkorra küldi. Most itt egy másik feljegyzés.

Pethő cédulát tett le az asztalra. S ezen Tihamér meglepetten látta a saját írását: «Balog Tihamér főiskolai hallgató. Nagydiófa-utca 5, IV. 7. Singer Géza címén.»

- Hogyne, hogyne, - szólt izgatottan - ott voltam ágyrajáró. De a cédulára nem emlékszem. Talán letettem az asztalára, mikor pénzt mentem kérni tőle. Az én írásom, az bizonyos.

- Lehet. Mindenesetre helyes, hogy letetted az asztalára, mert ennek alapján találtalak meg. Az irodám három embere három napig nem is dolgozott egyebet, mint hogy téged keresett. Bejelentőhivatal, Óbuda, kinevezés, kultusz, satöbbi. Ez egy külön detektívregény, majd egyszer részletesen elmondom. A kellemes hír tehát, amit ígértem, itt van; te vagy a Zámbó-vagyon egyetlen örököse.

- És... és ezt nekem... ezt ideadják?

- Persze, hogy odaadják, majd én arról gondoskodom. Más oldalági rokon nincs. A te igényed kétségtelenül igazolható.

- Hát... nem is tudom, hogyan köszönjem meg ezt a... ezt a...

- De én tudom, barátom. Én ügyvéd vagyok és mellesleg mindjárt megjegyzem: nem olcsó ügyvéd. Meg fogod fizetni a készkiadásaimat és a hagyaték lebonyolítását. Abból bőven telik, ne félj.

- Igen. És... és... mennyi lehet az a vagyon?

- Azt pontosan meg tudom mondani, mert az öreg dolgait én kezeltem. A vagyon, amely házból, szétszórt telkekből, ingóságokból és értékpapírokból áll, körülbelül kitesz négyszáznyolcvanezer pengőt.

- Mennyit? - kérdezte sápadtan Tihamér.

- Mondom: négyszáznyolcvanezer pengőt. Így, ha nem teszed pénzzé. De szerintem pénzzé kell tenni és valamibe belefogni vele. Majd erről még beszélünk. Mindenekelőtt leszel szíves ezt a kis meghatalmazást aláírni.

Az irattáskából ürlap került elő és töltőtoll. Tihamér gépiesen aláírta a meghatalmazást. Pethő visszatette a táskába. Aztán tovább evett, vad mohósággal. Az újdonsült örökös nem tudott enni. Csodálta az ügyvéd egykedvűségét és azt a lendületet, amelyet ilyen óriási esemény lezajlása közben az evésnek tud szentelni. Pethő úgy evett, mint aki megöli az ételt, elharapja a torkát, mint az oroszlán, aztán irgalom nélkül falni kezdi.

- És mikor van... valami tárgyalás, vagy átadás, vagy ilyen? Bocsánat a kérdésért, de én még sohasem örököltem.

- A rendes hagyatéki tárgyalás bizony eléggé elhúzódik. Előbb még számos formaságnak is eleget kell tennünk. Megvan a keresztleveled?

- Az megvan.

- Szüleid házasságlevele és halotti bizonyítványa aligha van meg, mi? Nem baj, holnap egy emberem lemegy Kolozsvárra. Egyszóval az átvétel még el fog tartani egy darabig. De ez ne izgasson, hoztam pénzt magammal. Mennyit parancsolsz?

- Pénzt? Kölcsön?

- Ördögöt kölcsön. Elszámolásra. Abba természetesen nem akarok beleszólni, hogy ha a hagyatékot átvetted, kit fogsz megbízni a vagyonkezeléssel. Én tizenhét éve kezelem ezt a vagyont, ami nem könnyű dolog, mondhatom. Az öregnek sok bonyolult pere volt, azoknak száz meg száz kényes jogi részlete van. Ha van eszed, velem kezelteted, de ha tudsz valaki jobbat és olcsóbbat, Isten őrizz, hogy feltoljam magam, arra nekem nincs szükségem, magam is elég tehetős ember vagyok, el is fáradtam már, annak én csak örülök, ha kevesebb a munka. Szóval még akkor is, ha valaki mást bízol majd meg, jó vagy te nekem egy pár pengőre. Mennyit parancsolsz?

Már kivette belső tárcáját, amelynek tárgy létére gőgös potroha volt. Szíjra járt és göngyölni is kellett. Hasából felháborítóan vastag bankjegyköteg kandikált elé.

- Hát lehetne mondjuk úgy százötven, kétszáz... esetleg háromszáz pengőt?

- Ugyan, ne gyerekeskedjél. Félmilló vagyonod van. És ha rámhallgatsz, hamarosan kerek millió lesz belőle. Itt van ezer pengő, ez egyelőre elég lesz a legelső kiadásokra.

Már ki is csípett megnedvesített ujjakkal egy nyalábot a bankók közül, s abból leolvasott tíz darab százast az asztalra. Majd ugyanabból a tárcából névjegyet vett ki, rövid nyugtaszöveget írt rá, s odatolta aláírás végett. Tihamér aláírta. Aztán a pénzre pillantva habozott.

- Nem adhatnál százért aprót? Ha százast váltok, mindjárt elmegy a híre.

Pethő elkezdte az apró bankókat összekeresgélni. De nem futotta azokból, csak hetvenig. Azt is odatolta, kijavította a nyugtát, mégegyszer aláíratta a javítás jelzésével, aztán elrakván a vastag tárcát, a kés fokával csörgött a poharán. Tihamér gyors mozdulattal marékra fogta és külső kabátzsebébe rakta a leveleket meg a pénzt, hogy a pincér meg ne lássa. Még tésztát rendeltek, s miután az is megjött, Pethő tovább vezette a társalgást.

- Na már most, édes öregem, szeretném hallani a terveidet, mit fogsz csinálni ezek után.

- Nem tudom. Még nem ocsudtam fel az egészből. Ahhoz nekem idő kell, hogy rendbe szedjem a gondolataimat.

- Igen, ez nagyon helyes. Az ilyen döntéseket meg kell fontolni. De arról talán mégis van valami fogalmad, hogy tovább maradsz-e rajztanár ebben a kisvárosban, vagy felköltözöl a fővárosba.

- Várjunk csak, kérlekalássan. Hirtelen jött egy kicsit a dolog, jóformán még el sem hittem.

- Tapogasd meg a zsebedet, ezerhetven pengő van benne. Arról elhiszed.

- Igen, már percek óta tapogatom és folyton kérdezgetem magam, hogy ez lehet-e. Mondjad csak, mennyi kamatot hoz négyszáznyolcvanezer pengő?

- Az attól függ. Ha bankba teszed, nem sokat. De ha kézbe vesszük az egész hagyatékot, veszedelem nélkül forgatjuk és modernebbek leszünk, mint az öreg volt, akkor igen könnyen ki lehet hozni belőle tíz százalékot. Az havi nyugodt négyezer pengő. Úri módon élhetsz odafenn.

- Havi négyezer. Az szép.

- Az bizony szép. Jól beosztod és élhetsz passzióidnak. Van valami passziód?

- Semmi. Szeretek utazni. Azaz szeretnék, külföldön még nem voltam, csak egyszer Abbáziában.

- Hát most utazhatol, amennyi tetszik. Elmehetsz nyáron két hónapra és télen két hónapra. De Budapesten nagyon kellemesen lehet élni. Színház, opera, lokálok, miegymás. Jó társaság. Van valami társaságod Pesten?

- Nem ismerek én senkit.

- Ez ne aggasszon. Én elég nagy házat viszek. Kitünő emberek járnak hozzám. A feleségem remek háziasszony, nagyon fog örvendeni, ha megismerkedtek. És a leányomnak is bemutatlak. Remek leány. Korcsolyabajnoknő. Nyelveket tud. Amit akarsz. Tessék. Ezt megnézheted.

És már ismét előhúzta a vastag tárcát, annak egyik belső rekeszéből kibolházott egy fényképet. Tihamér elé tette. A kép húsz év körüli szőke leányt ábrázolt. Első pillanatra mutatós szépségnek tetszett, bár a gyenge műkedvelő-felvételből nem lehetett eléggé megítélni.

- Szép hölgy, - bólintott Tihamér udvariasan.

- Bálkirálynő, csak azt mondhatom. A legjobb bálokon csak úgy nyüzsögnek körülötte a leghíresebb fiatalemberek. Hiszen majd meglátod. Majd keresünk neked valami jó lakást, azt kitünően berendezzük és úgy fogsz élni, mint hal a vízben. Én mindenben rendelkezésedre állok. De ezt ne értsd félre, ha van valami alkalmas embered, nem muszáj engem megbízni a vagyonkezeléssel.

- Nincs nekem senkim.

- Ahogy gondolod. Rám mindig számíthatsz. Nem vagyok olcsó ember, de ha valamit tanácsolok, arra mérget vehetsz.

Az étterem kezdett népesedni. Innen is, onnan is kíváncsi pillantások érkeztek az asztal felé, az emberek egymáshoz hajlottak és világosan lehetett látni egyiknek arcán a kérdést, a másikén a választ: nem tudom. Pethő felvetette, hogy vajjon a feketét itt igyák-e, vagy üljenek át a kávéházba. Tihamér kellemetlennek találta a többi asztal kíváncsiságát, de meggondolván, hogy a kávéház ilyenkor tele van már és az asztalok ott sűrűbbek, inkább itt óhajtott maradni. Feketét hozattak. Agya malomhoz hasonlított, amelyet állandó, egyhangú zakatolásban tart a molnár, vagyis az öntudat, s ennek a malomnak kereke szüntelenül ugyanazt zakatolta: havi négyezer, havi négyezer, havi négyezer.

- Hát miben maradunk? - kérdezte a fekete mellett.

- Hogy-hogy miben maradunk? Én kérdeztem tőled, hogy felköltözöl-e Pestre, vagy itt maradsz tovább tanárnak. Lehet, hogy ideköt valami, azt én nem tudhatom.

- Nem köt semmi éppen, - hazudta Tihamér, mert nyomban Annára gondolt, - csak éppen megszoktam itt az életet. Szeretem ezt a kis fészket.

- Akkor maradj itt. Néha feljössz, hogy a vagyonodat ellenőrizd. Itt pedig te leszel a nábob. Esetleg birtokot vehetsz a közelben. Én majd elvezetem azt a gazdaságot. Úgyis havonta lejövök errefelé, mert szét kell néznem Mágoson. Mágoson van a Baksáné birtoka. Annak a vagyonát is én kezelem. Ahogy gondolod... Parancsolj cigarettát.

Az ügyvéd nagy és fényűző aranytárcát tartott az örökös elé. Kisalakú cigaretták sora zsúfolódott benne. Felírásuk: Nemzeti Casino.

- Csak gyujts rá bátran, a mágnáskaszinóból való. Én nagyon megszoktam. Csáky gróftól kapom rendszeresen.

Tihamér rágyujtott. A cigaretta valóban sokkal jobb volt annál, amelyet olcsó trafikdohányból maga szokott tölteni.

- Itt van ni, - mondta nevetve, mikor kifujta a kék füstöt - már úgy cigarettázom, mint egy gróf. Rettenetes előkelő lettem.

- Miért ne lennél? Megengedheted magadnak. Milliomos vagy.

- No-no. Félmilliomos.

- Szó sincs róla. Vedd tudomásul, hogy Budapesten már az is milliomos, akinek százezer pengője van. És ha hallgatsz rám, a te félmilliódból rövidesen úgyis egy effektív milliót lehet csinálni. Fizetek!

- Már mégy? - kérdezte ijedten Tihamér.

- Igen, mert még világoson otthon akarok lenni. Este fontos tárgyalásom van. Mi a lényeget már megbeszéltük. Kérem, írják össze, ami volt. Nem, nem, vendégem voltál, öregem, majd Pesten viszonozhatod. Mikor megisszuk az áldomást. A soffőröm ebédjét is írják oda, kérem. Mutassa azt a számlát. Mi ez a nyolcvan? Két uborka. Jó. Ez a nyolc fillér még a maguké. Szóljanak a soffőrnek. A szobaszámlát már kifizettem, bőrönd nincs.

Indultak, s az egész terem úgy nézett utánuk, ahogy a teniszmérkőzések mozifelvételei mutatják a néző-fejek sereges, egyforma mozdulatát. Tihamér nagy bajban érezte magát. Ha a kapu előtt elbúcsúzik az ügyvédtől, nyomban elfogják. Mert Polgár Bódog is ott ült az étteremben. Az tüstént kifut hozzá érdeklődni, mihelyt a pesti utas elment. Pethő észrevette a zavart.

- Min habozol? Ne vigyelek valahová?

- De igen, azt nagyon megköszönném, Rác-köz tizenhét alá.

- Nagyon szívesen. Parancsolj, ülj be és dirigáld a kocsit.

Beszállt a kocsiba, amely sötétzölden párnázott, elegáns kis szobának tetszett. Az ügyvéd kérkedve magyarázta az amerikai alkotmány jó tulajdonságait, rádióját, gyorsasági képességét, ő félig odahallgatva vigyázott az útirányra. Csak a Rác-köz sarkáig engedte menni a kocsit, ott leszállott. Elbúcsúztak.

- No nézd csak, - kiáltott élénken Pethő - hiszen a pesti címemet sem tudod. Tessék névjegy. Adj hírt magadról mennél gyorsabban. Közöld, hogy a jövőre nézve hogyan döntöttél. Ha a pénzed elfogy, írjál vagy akár táviratozz. Küldök akármennyit. Ezt a kocsit jól nézd meg, ilyet majd vehetsz magadnak. Hát még egyszer gratulálok, édes öregem, szervusz.

A gépkocsi, mint valami bámulatosan fürge viziló, hirtelen elindult és száguldva tűnt el. Tihamérnak az jutott eszébe, hogy most mindenekelőtt Vargháéknál kellene kocsit venni. Nem azért, hogy a férjet haszonhoz juttassa. A férjtől idegenkedett. Hanem, hogy Anna előtt parádézzon. De sajnálta a pénzt. Noha egész életében rossz gazda volt, a pénzzel soha nem tudott bánni és a hónap első napjaiban vígan költötte, hogy aztán három hétig egykedvűen viselje a szegénységet, most önmagán mulatva, csodálkozó érdeklődéssel figyelte meg oly hirtelen megébredt fukarságát. Mintegy önmagával kísérletezve vizsgálgatta vágyait, mialatt hazafelé lépkedett, vajjon mit szeretne venni. És íme, akármire gondolt, szmokingra, Forain-monográfiára, Daumier-albumra, fínom zsebkendőre, rögtön érezte, hogy mindezeknél jobban szereti a pénzt, amelyet zsebredugott félkezével most is görcsösen szorongat.

A szobájában megkönnyebbült és nagyot sóhajtott, önmagáé volt, nem kellett senki másra figyelnie. Mindenekelőtt odaállt az aranykeretű álló tükör elé és boldogan belekacagott.

- Havi négyezer, - szólt oda a tükörképnek - mit szólsz ehhez, te hülye?

És vigyorgó torz pofát vágott a tükörkép felé, mint a társaival csúfolkodó tízéves gyerek. A torz pofa vonásai azonban lassan felengedtek. Tekintete elkomolyodott. Vizsgáló érdeklődéssel vette szemügyre a dúsgazdag embert. Ez sovány ember volt, barna arcszínű, fekete hajú, szeme sötétszürke. Válla széles, dereka keskeny a rosszul szabott ruhában is, de melle nem elég domború. Inkább afféle, amilyet vékonydongájú legénynek hívnak. Arcában legérdekesebb volt az orra, Cyrano-orr, de kissé bohócos. Szája mellett kétoldalt egy-egy erős ránc, amely az orrot külön hangsúllyal ajándékozta meg. Tekintete gyerekes és mulatságos, valami csintalan éllel, amely vagy a furcsát, vagy az érthetetlent kereste. «Nem vagyok szép ember, az bizonyos, - gondolta magában - de érdektelen sem. Sok a mulatságos bennem. Karrikatúrának születtem, de jó színvonalú karrikatúrának. Engem Daumier rajzolt, ezt már rég megállapítottam magamban.» De ez összegezés után is csak tovább vizsgálta arcmását. Azon töprengett, vajjon hol van beleírva ebbe az arcba, hogy gazdag lesz? Mert valahol bele van írva, az bizonyos. Holbein talán bele is tudta volna rajzolni. Az ilyesminek megfejthetetlen testi jelei vannak. Patekné hajdan nem egyszer mondta tréfásan: «erősen szőrös a lábod szára, gazdag leszel».

Elment a tükör elől, elég volt. Meghatottan nézegette Patekné levelét. Rágyujtott. Az a mágnás-cigaretta bizony jobb volt. Ezentúl szívhat olyat is, ha akar. Duskálhat mindenben. De most már csakugyan ideje volna végiggondolni a jövőt. Mit csináljon. Hanyattvetette magát a pamlagon, gondolkozott. Ebben a kisvárosban valóban nem tartotta semmi, csak az Annával kapcsolatos légies ábránd. Különben kit sajnál itt hagyni? Talán az egyetlen Makrát, az öreg igazgatót. Azt őszintén szerette. De ettől még Budapestre költözhetik. Anna az igazi kérdés, ezen fordul meg minden. Ha minden vágy teljesednék, amit elképzel, hogyan kívánná a jövendőt? Hogy Vargha Endre nyomban haljon meg, Anna maradjon özvegy, sokat találkozzanak, összemelegedjenek, aztán alakuljon házassággá a dolog, s havi négyezerből utazzanak mindenfelé a világon, Firenzében lakjanak, Rómában, Stockholmban, spanyol vidékeken, Brüggében, vagy még messzebb: nagy tengeri út után csodálatos szigeteken, őserdők ösvényén sétáljanak ketten karonfogva és bámulatos kolibri-madarakat lássanak. Így éldegéljenek mindhalálig. Ez gyönyörű volna. De esztelen ábránd. A valóság az, hogy itt maradni csak az örökös reménytelenséget jelentené. Hiába lesz sok elegáns ruhája, kifogástalan cipője, autója, vagy amit még inkább szeretne az ellenszenves gépkocsi helyett, szép kétlovas hintaja kocsissal és inassal a bakon, mint a főispánnak, mit érne mindez, ha a hintóból is azt kellene látnia, hogy Anna mindörökre a másé? Nem, ennek nincs értelme. Ettől az ábrándtól szép csendesen el kell búcsúzni. Úgy, hogy még ő se tudja meg soha.

- El fogom felejteni, ha majd jól élek Pesten? Soha.

S már látta magát öt év mulva, tíz év mulva, Budapesten, például egy operai páholyban, amelyben csak ő maga ül egyedül, s mialatt a közönség mind az ő frakkos alakját figyeli, az érdekes Balog Tihamért, addig ő únottan elfordul a tömegtől és visszagondol a multra: vajjon él-e még Anna odalent és mit csinál? Vagy valami előkelő étteremben fog ülni, megint frakkosan és megint egyedül, odahívatja a cigányt és megkérdezi, tudja-e játszani Griegtől az «Ich liebe Dich» című dalt. A cigány játssza majd, a különböző asztaloknál összesúgnak: vajjon kinek játszatja ezt a híres nábob? És mialatt ő egyiptomi cigarettája füstjébe bámul, vagy esetleg addigra már a drága havannákat is megszokja, Annára gondol és hanyag mozdulattal odavet egy százast. Ámbár ötven is elég lesz. Sőt húsz is, hiszen húsz pengő nagy pénz, esztelenül pazarolni azért nem muszáj.

Így tünődött szerencséjén, titkos és reménytelen szerelmén, színesen kitáruló gondtalan, pazar jövendőjén. Már rég nem teendőket gondolt meg, rég nem a legközelebbi idők gyakorlati beosztását fontolgatta. Csak úgy szabadjára engedte boldog képzeletét, színezgette a fényűzés és kényelmes élet álomrészleteit. Aztán találékonysága kimerült. Belefáradt a gyönyörűségbe. Felkelt a dívánról. Most mit fog csinálni? Vásárolni? Nem. Ilyen furcsa az ember. Eddig, ha pénzhez jutott, az valósággal égette a zsebét. Szaladt elkölteni, mintha démon kergetné. Most semmit sincsen vágya rögtön megvenni. Semmi sem sürgős, minden várhat. Kirakta a pénzt, fogdosta, nézegette a százasokat, zsebretette, megint elővette.

Aztán hirtelen fejébe vágta a kalapot. Tudta már, hova megy, Makra igazgatóhoz. Hogy lemondjon állásáról. Az öreg Makra messze kint lakott a város végén, kertes házban. Felesége már rég meghalt, férjes leánya éldegélt vele, rendőrtisztviselő volt a vő, s a kertben két egyformán öltöztetett fiúcska szaladgált, hatéves ikrek. Az öreg úr ezekben az unokákban találta élete tartalmát, s aztán ott a kertészkedésben. Most is ingujjra vetkőzve tologatta maga előtt a fűnyíró masinát a gyepen.

- Hogy vagy, Gyula bácsi?

- Jól, fiam, jól. Csak bosszant itt ez a folt. Szikes ez, vagy mi a fene, de nem boldogulok vele. Innen nem látod, de ha a verandáról lenézel, onnan már feltűnik. Mi szél fútt erre, fiam? Quid vis?

- Nagyon komoly és fontos mondanivalóm van, Gyula bácsi.

- Úgy. Akkor ne menjünk fel a verandára, ott jönnek-mennek a háziak. Leülünk itt a filagóriában.

Végigmentek a kerti úton, amely felett a drót-félköröket ellepte a crimson zöld-piros ujjongása. A diófa irányából rigó lármázott olyan hangon, mint ahogy a színházi fuvolás hangol előadás előtt a zenekarban.

- Nem kerülgetem, Gyula bácsi, - mondta, mikor letelepedett - ma délben gazdag ember lettem.

- Nono. Sorsjegy, vagy örökség?

- Örökség.

Elmondta az ügyvéd látogatását részletesen. S azzal fejezte be, hogy a tanévet még befejezi, úgyis csak pár hét van hátra, aztán lemond a tanári pályáról. Az öreg bölcs mozdulatlan arccal hallgatta. Ezt az embert nem lepte meg soha semmi.

- Nem ezt fogod csinálni, fiam. Hanem majd megírsz szépen egy kérvényt a miniszter úr őnagyméltóságához, hogy engedélyezzen neked egy esztendei fizetéstelen szabadságot az állásod fenntartásával. Majd én azt a kérvényt ellátom külön melléklettel. De az állásról nem szabad lemondanod, az ilyen oktalanságba nem megyek bele. Még a nyugdíjba sem.

- De minek ez, Gyula bácsi?

- Mert abból a nagy vagyonból még csak ezer pengő biztos. A hagyatékot megtámadhatja valami ismeretlen reflektáló. Régi házvezetőnő, hamisan esküvő inas, mit tudom én. Vagy esetleg jelentkezik a Vakok Intézete egy végrendelettel, amelyet az az öreg ember az ügyvéd tudta nélkül csinált. De tegyük fel, hogy már átvetted a hagyatékot. Másnap leég a ház és bennégnek az értékpapírok. Megtérül tűzbiztosításból? Másnap megbukik a biztosító. Nem bukik meg? Jelentkezik egy nem is sejtett hitelező rettenetes követeléssel. Vállalkozásokba fogsz, belebukol. Az ingatlanokat lefoglalják, bankzárlat lesz. Még mondok ilyen cifra eshetőséget százat. Te nem fogsz lemondani az állásodról, fiam. Mé pisztene té tühé. Görögül persze nem tudsz. Ez az első mondat a görög olvasókönyvben: ne bizakodjál a szerencsében.

- Ahogy gondolod, Gyula bácsi, - vonta vállát kedvetlenül Tihamér - majd megcsinálom a kérvényt.

- Jól teszed. De most mért kámpicsorodtál el?

- Tudja Isten. Itt volt az ölemben ez a sok pénz, úgy örültem és most megriasztottál.

- Az nagyon egészséges. Te csak riadj meg, fiam. És még ezenfelül is mondani akarok valamit. Öreg ember vagyok, hallgass végig türelemmel. Veled nagy szerencse történt, de nagy szerencsétlenség is. Jól ismerlek, tudod jól, hogy legkedvesebb tanárom vagy, ebből a többiek előtt sem csináltam soha titkot. Derék ember vagy, tisztességes és jólelkű. De könnyen hiszel. Fide, sed cui, vide. Higyjél, de lásd, kinek. A gyakorlati élethez semmi érzéked a világon. Aztán nem tudsz nemet mondani. Az ingedet is leveted, ha kérik, nem jószívűségből, hanem gyengeségből. Nagyon féltem én azt a vagyont a kezedben, fiam. Ne tiltakozzál, mert most jön a java. A nagy pénz megrontja az embert, fiam. Kiábrándít mindenkiből, s ha nem vagy elég erős, sivár lesz a lelked. Aztán érzéketlen is lesz a gazdag ember. Több örömet tud megszerezni a gazdag ember, túlságosan megszereti és kíméletlen lesz azokhoz, akik megakadályozzák. Tudod, a bibliakutatók máig is elvitatkoznak a biblia egy fordítási bökkenője felett. Hogy könnyebb-e a tevének, vagy könnyebb-e a hajókötélnek általmenni. Min? Azon a városkapun, amit tűfoknak hívtak az araméusok, vagy a közkeletűen értett tű fokán? Abban azonban minden fordító egyetért, hogy mi a hasonlat másik fele: «mint a gazdag embernek bejutni a mennyek országába». Másoknak nem szeretek így beszélni, mert azt mondják: kenetteljes vagyok. De te is kálomista vagy, neked nyugodtan mondom: nagyon vigyázz.

- Köszönöm a bölcs szót, Gyula bácsi, figyelni fogok rá. Megnézhetem most Péter és Pál urakat?

- Hogyne, gyere.

Az ikrek a ház túlsó udvarán játszottak. Azaz, hogy éppen sírtak, mert a kertész nem engedte őket a csacsival játszani. A csacsi kellett a lajtos kocsihoz. Tihamér megjelenése valamennyire megvigasztalta őket. Szerették a rajztanárt, mert az mindent lerajzolt nekik, amit akartak. Úgyis uzsonnaidő következett, ők is aludttejet kaptak, a vendég is. Azonkívül igen nagy darab csomagolópapírt és plajbászt.

- Tihamér bácsi, legelőször csacsit rajzolj, - lelkendezett Péter.

- Jól van. De meg fogjátok-e ismerni, majd meglátom.

- Hát nem a mi csacsinkat? - sértődött Pál.

- Nem. Sokkal érdekesebbet.

Lerajzolta a szamarat, de feje helyett a magáét rajzolta hozzá, óriási fülekkel. Az ikrek a kacagástól sikoltozva ismertek rá. Aztán kutyát kellett rajzolni ugyanígy, aztán cicát, aztán egeret, aztán rigót. A gyerekek sírtak a kacagástól. De a gyönyörű mulatságnak vége szakadt, az ikreket elvitték fürödni a napos helyen álló nagy esővizes kádba. Tihamér még megvárta, míg levetkeznek és bemásznak a vízbe. Gyönyörködve nézte putto-testszínüket, hamvas testök barokk-vonalait, azt mondta magában, hogy Rubens és elbúcsúzott. A kertkapuban öreg igazgatója megölelte.

- Csat egyet mondok neked, fiam. Ne légy tétlen. Dolgozzál valamit, amihez kedved van. Egyet tanulj meg: nem az a fontosabb, hogy a munka nemesít, hanem az, hogy a henyeség aljasít. Szervusz.

Innen elindult a kávéházba. Hogy sorstérítő szerencséjét közölje ismerőseivel, azt úgy sem halaszthatja, át kell rajta esni. Útközben megállott a Róth kirakata előtt. Abban már hetek óta díszlett egy halványkék nyakkendő széles fekete harántcsíkokkal, amely elvileg nagyon tetszett neki, de nem is jutott eszébe, hogy azt valaha megvehesse. Hatötven. Ott kellette magát a nyakkendő most is. De most különös módon kiderült róla, hogy nem is olyan varázslatos darab. Hat pengő ötven elég sok pénz. S elvégre a nyakkendőt bármikor megveheti. Némi tünődés után tovább ment. Olykor megfogdosta a pénzt, amely még mindig ott volt kabátja külső zsebében.

Polgár Bódog csakugyan ott üldögélt a Kávéházban. A Leipziger Illustrierte szótagrejtvényét fejtette. Kíváncsian vetette fel a fejét.

- Eh bien, copain?

- Chose inouie, ça. Je viens d'hériter d'une fortune énorme.

- Oh lala. C'est une blague.

Elmondta az ügyvéd látogatásának történetét neki is. Az első felét franciául mondta, de aztán Zahár lépett az asztalhoz, tehát magyarul folytatta. Zahár cseppet sem türtőztette magát, hangosan átkiáltott a szomszéd hosszú asztalhoz:

- Hallottatok ilyet? Balog egy félmilliót örökölt! Csak hülyének lehet ekkora disznaja.

A hír egy szempillantás alatt szétszaladt a kávéházban. Szinte megállt a levegő cigarettafüstjében és ott természetfeletti rezgéssé változott, hogy mindenkire hasson. Az alsós játszma felbomlott. A kis asztal körül, amelynél az imént Polgár még maga ült, nyolc-tíz szék alkotott kört, ezek mögött emberkör álldogált. Tágranyílt szemek bámulták Tihamér esetét, mint a lourdesi csodát. Hol innen, hol onnan röppent álmélkodó kérdés feléje, s ő, mint a naprendszer magva, szégyenkező mosollyal, vállát vonogatva válaszolgatott. Mindenre felelt, csak az ezer pengőt hallgatta el. Hűségesen elmondta, hogy a Tedeum után felutazik Budapestre, a szükségesnek mutatkozó teendőket megbeszéli ügyvédjével, aztán elutazik valahová. Külföldre, ahová lehet. Majd az utazás után letelepszik a fővárosban.

Mikor már alig maradt több kérdezni való a nap hősétől, az álló gyűrű gyérült: többen elmentek, nyilvánvalóan azért, hogy a városban sikert arassanak az izgalmas hír terjesztésével. Ennek hatása kisvártatva már mutatkozott is. Nagy sebbel-lobbal besietett például Frick, a nyomda- és laptulajdonos. Széket ragadott, izgága módon belefurakodott két ott ülő közé.

- Mi ez, fiatal barátom? Nem kacsa ez, amit hallok?

- Nem kacsa. De csak nem akarod kiírni az ujságba?

- Már hogyne akarnám. Interjut fogsz adni, öcskös. Az ilyen szenzációt csak nem mulasztom el? Népszerű ember vagy, rokonszenves, mindenki örvendezni fog. Ez lesz a nagy cikkem vasárnapra. Na, gyerünk csak át kettesben egy üres asztalhoz. Úgy kidícsérlek, hogy csak győzzed olvasni.

Tihamér engedelmesen felkelt. Mint mindenki más, ő is megszokta a laptulajdonos terrorját. Csak mikor már felkelt, jutott eszébe, hogy miért fogad szót ilyen készségesen ennek az alaknak, akit különben sem állhat. De már elkésett a meggondolással. Frick, aki a nagyobb eseményeket maga írta meg a Zoboralja minden vasárnapi számába, hangsúlyozott fontossággal kutyanyelvet szedett elő és ceruzát. Aztán kikérdezte az áldozatot nagybátyjáról, származásáról, jövendő terveiről.

- Három hasáb lesz. Az egész várost felrázza ez a cikk. Egyszerűen felrázza, barátom. Hanem, még valamit bele kellene tenni. A politikát.

- Miféle politikát?

- Hát, - mondjuk - azt adom a szádba, hogy ezentúl nagyobb figyelmet akarsz szentelni a közügyeknek. Tettleg is ki akarod venni a részedet a nemzetépítő munkában, mert érzed a vagyonoddal járó hazafias kötelességeket.

- De ez eszemágában sincs. A politikához hatökör vagyok. És mindig utáltam.

- Ugyan, ne légy naiv. Mindenki tudja, és én már régóta hangoztatom, hogy nagyon eszes ember vagy. Direkt tehetség. Én ezt mindig mondtam, csak nem a szemedbe. Ahhoz túlbüszke vagyok, hogy hízelegjek. Szóval, amit más meg akar tanulni, te is megtanulhatod. Bekerülsz a parlamentbe, még államtitkár is lehetsz. Kormányfőtanácsos mindenesetre. Miért ne legyél méltóságos úr? Akinek ilyen intakt úri egyénisége van, az meg is érdemli. Ha én melléd állok a Zoboraljával, a lehetőségeid korlátlanok. Lapommal egyszerűen rendelkezel.

- Igazán nagyon kedves tőled... én a politikával... nem, azt nem...

- De miért mondom, - vágott közbe határozottan Frick, izgatottan megigazítva monokliját - miért mondom, hogy «lapom»? Akkor a te lapod is, mikor akarod. Megjegyzem, én már rég gondolkozom azon, hogy nekem nagy szükségem volna egy intakt és tekintélyes egyéniségre. De hát ki van itt, ebben a piszokfészekben, aki intakt és tekintélyes, mondd meg nekem, édes öregem. Magunk között megmondhatjuk, hogy piszok banda az egész, a közélet ebben a városban korhadt. Igen, barátom, korhadt. Veled, az más. Veled hajlandó volnék tárgyalni egy kis együttműködésről. Hiszen nem szakítasz te teljesen ezzel a várossal. És tudod, nagy dolog az, ha valakinek saját lap áll a háta mögött. Büntetsz és jutalmazol. Aki komisz hozzád, abba akkorát döfhetsz, amilyet akarsz. Mindenhová szabadjegy. Amit akarsz. És a nők, öregem, ne felejtsük el a nőket. Egyszerűen megjelenik egy kis színes riport a térzenéről, és beleírod, hogy Iksz Ipszilonné diadalmasan felülmulta a jelenlévőket ragyogó szépségével. Én nem mondhatok neveket, az nem fér össze a jellememmel, de a nők ezért nagyon, nagyon hálásak tudnak lenni. Óriási hatalom a sajtó, barátom. Mással szóba sem állnék, de téged én mindig más szemmel néztelek. Majd átjössz hozzám és megmutatom neked a könyveket. Belevágsz az egészbe egy számodra jelentéktelen összeget, pár ezer pengőt, mindegy, kár is róla beszélni, és mindenható leszel. Nos?

- Nem tudok felelni, kérlek. A pénzt még nem vettem át.

- Korekt! - mondta Frick szigorúan és egy mássalhangzóval - ez a korekt felelet! Helyes! De addig is gondolkozzál róla, részemről a kérdés el van intézve. És vasárnap nézd meg a lapot. Te leszel a primadonna, csak annyit mondok. Na, szervusz, ne félj semmit, én majd vigyázok rád.

Amint felkelt, az otthagyott asztaltól nyomban ketten állottak fel és már jöttek is. Frick élesen szólt feléjök:

- Mi ez? Vérszagra gyűl az éji vad? Már megrohanjátok?

Bíróilag megcsóválta a fejét és elment. A két közeledő közül Polgár visszamaradt és átengedte az elsőséget Krampónak, a vármegyei útbiztos haszontalan, abbamaradt jogászfiának, akit nem tegezett senki, mert tíz pengőt lopott a sportpályán egy kabinból. Igaz, hogy bizonyítékok híjján felmentették.

- Bocsánatot kérek, tanár úr, de nagyon fontos dologban zavarom. Emberéletről van szó.

- Nono. Mi a baj?

- Becsületbeli adósságom van. Ha ma éjfélig nem fizetek, nem tudom, mi lesz.

- Sajnálom, de tudhatja, hogy az örökséget még nem kaptam meg.

- Azt tudom. De a tanár úrnak most korlátlan hitele van. Nekem a főpincér nem ad. Tanár úrnak ad. Húsz pengőről van szó.

- Húsz pengő, - szólt Tihamér vontatottan és savanyúan - az még nálam is akad.

Benyúlt a zsebébe és tapintás útján próbált a százasok közül huszast kikeresni. S ez sikerült is. A százasok mind vadonatúj bankók voltak, a húszasok és tízesek viszont gyűröttek.

- Hova a fenébe tettem, - hazudta a tapogatást - az elébb még itt volt.

Találomra kikapott egy gyűröttet. Az huszas volt, nem tizes. Az asztal alatt átadta.

- Hálásan köszönöm. Tanár úr az életemet mentette meg. Elsején becsületszóra megadom.

Odébb állott, pillantásában a pali sunyi, gúnyos lenézésével. A széket Polgár foglalta el. És franciául gyújtott rá a mondókára.

- Nézz ide, amit mondok, szigorúan bizalmas. Férfiak között. Becsületszóra.

- Kérlek. Egész biztos nőről lesz szó.

- Hát kérlek, van a polgármesteréknél az a kis svájci bonne. Senki sem tudja, de én azzal vasárnap találkozni szoktam.

- Ejha. Gratulálok. És hol?

- A polgármester borospincéjében, a hegyen. Ő hozzáfér a kulcshoz. Külön megyünk oda. Remek nő, barátom. Boldog, hogy van, akivel franciául beszélhet. De nagyon nehezen megy a dolog. Én már a párnát rágom otthon, úgy meg vagyok veszve ezért a nőért. Da ő nem és nem. Csak egy módon menne a dolog.

- Ha elveszed.

- Á, dehogy. Gondoltam már arra is, úgy félkomolyan, de vőlegénye van Ferneyben. Ellenben rettenetesen megkívánt egy nyári ruhát. Ki van téve a Hollinger-kirakatban. Én már rég megvettem volna azt a ruhát részletre, de ha Hollinger tudja, hogy én veszem, aztán meglátják a ruhát a nőn, a nő el van veszve. Fizetési előleget nem kaphatok, amíg ez le nem telik, ami most van. Az Istenre kérlek, Tihamér, írjál alá nekem egy váltót. Te is férfi vagy, én megmondom őszintén: majd megdöglöm a nő miatt.

- Mennyi az?

- Százról állítanám ki. A ruha hetvennyolc ötvenre van kiírva, de gondoltam, legyen kerek szám. Holnap már mennék a bankba. Száz pengő az egész, mi az neked? Aztán a barátság se kutya, nem? Elég keserves lesz nekem nélküled. Nem is tudom, mit csinálok, ha elmégy.

Ránézett a kollégára. Az úgy ült ott mellette, túlvastag és túlpiros ajkát az izgalomtól leejtve, mint az asztal mellett vonagló kutya, amely majd megbolondul a csontért. Tihamér elnevette magát és azt gondolta: Pascin. Közben ujjai a gyűretlen papírokat keresték. Kihúzta a százast és az asztal alatt odanyujtotta.

- Vigyázz, mert figyelnek. Ne szólj semmit, észreveszik, ha nagyon köszönöd.

- Köszönöm. Már kaptál is valamit előre?

- Valamit. Keveset. De most ne hagyj itt, mert megrohannak. Gyere át az étterembe, vacsorázzunk együtt. Meghívlak. Most kezdjünk el élénken társalogni.

Franciára fordították a szót, fontos arcot öltve, hangosan. Míg a kávét fizették a megilletődve hajlongó főpincérnek, Tihamér félszemmel látta, hogy innen is, onnan is lesnek rá. A kávéház tele volt ugrásra készülő vadakkal. De látván, hogy a préda komolyan tárgyal, csalódottan visszahúzódtak, mint megannyi égőszemű állat a dzsungelben. Csak Alter bácsi, az öreg kibic, a város notórius kölcsönkérője, nem restelkedett. Odacsoszogott a távozókhoz, nem szólt semmit, fejét rimánkodóan félrehajtotta.

- Tanár úr! - sóhajtotta édesdeden és könyörgően.

- Géza, - szólt ő vissza a főpincérnek - Alter bácsinak adjon két pengőt.

- Igenis, nagyságos uram.

Átmentek az étterembe. Tihamér számolgatta, hogy kilencszázötven pengő maradt a kabátja zsebében. Az ezret már kikezdte. Mintha a rajzpapír szabályos alakjából valaki levágna egy sarkot. Ez bánt. Nem fukarságból, hanem zavarja azt az alapösztönt, amely a szabályos egészet, a sértetlent szereti. De megelégedett ezzel a megállapítással, s a százhúz pengőt nem sajnálta többé. Vacsorát rendeltek, jegyfüzeteikből kitépdesve az egyes fogások céduláit. A főpincér áradozva gratulált, Feri pincér tüntető mosollyal mutatta a hű jobbágy örömét. Tihamér keveset beszélt, Polgár Bódog azonban kötelességének érezte, hogy mulattassa barátját. Természetesen a nőkről beszélt. Szatírszerűen, vaskosan, érzéki csámcsogással. Nehéz volt elképzelni, hogy ennek a dúvadszerű étvágynak durvasága hogyan fér meg egy lélekben a vízfestés idilli, kislányos emlékkönyv-hangulatával. S mialatt Polgár pontosan felsorolta a Tisza-kávéház pénztáros kisasszonyait, három év óta időrendben, egyéni sajátságaik szerint, és némelyiknél valósággal röfögött és hevesebben lélegzett a visszaemlékezéstől, Tihamérnak egy mátyásföldi gyilkos jutott eszébe, akiről azt olvasta az ujságban, hogy megölt egy ölében tartott kis diákot a tarkójához tartott forgópisztollyal, aztán a siralomházban gyengéd, érzelmes költeményeket írt. Polgár a harmadik fröccs után megvallotta, hogy kalandjairól rendszeres statisztikát vezet titkos noteszbe, számozva és felkiáltó jelekkel ellátva. Tihamér pedig Annára gondolt, akit itt kell hagyni, de akit ugyanúgy tovább fog titkon szeretni. Mindezalatt Bura Pali bandája csendesen játszott a háttérben. A prímás odajött ugyan hegedűjével, de ők fejrázással visszaküldték. Ekkor, a sajtnál lépett be az étterembe és egyenesen asztalukhoz tartott Frick. Engedelmet sem kért, széket húzott magának, s fellépése azt a benyomást kelthette, hogy az asztal eredetileg az övé, ezek ketten úgy előre odaültek. Levendulaszag érzett erősen rizsporozott arcáról.

- Kimenőm van, - mondotta könnyedén - az asszonykát lefektettem.

A két tanár nem mert egymásra nézni. Lelki szemök előtt megjelent az asszonyka, a férjénél tizenöt évvel idősebb, elhízott monstrum, Baneth hajdani nyomdász leánya, akiről köztudomású volt, hogy gyakran ordítozva szidja selyemfiúnak Fricket, a harmadik házig hallhatóan kéri tőle számon a hozományt és pofon is üti. Ezt az asszonykát fektette le a laptulajdonos, és most borlapot kért.

- Mi az, hogy a rezervé kilenc pengő? Miféle kilenc pengő?

- A nagyságos úrnak sajtó-engedmény. Hétbe számítja a főnök úr.

Frick diadalmasan és jelentősen Tihamérra pillantott. Aztán rendelt egy rezervét és három poharat.

- A mai örömre iszunk egy kis áldomást.

Tihamér nem örült neki, de hagyta. Mindjárt elhatározta, hogy nem engedi magát megvendégelni, utána ő is hozat egy üveggel, aztán tovább nem marad. A laptulajdonos feszélyezte és idegessé tette. Öt perc múlva már politikáról volt szó. Polgár, mint a pénztelen emberek pénzesek között általában szokták, állandó ellentmondással igyekezett önérzetét ápolni. Frick letorkolta.

- Nézd barátom, te maradj a te szakmádnál, én maradok az én szakmámnál. Ha a párt rámbízta az itteni közvélemény irányítását, akkor bizonyára tudta, kivel van dolga. Nyugodjál csak bele abba, amit mondok: itt új emberekre van szükség. Mikor legutóbb odafenn jártam, egy bizonyos fontos ember, akit nem nevezhetek meg, ugyanúgy vitatkozott velem. Hát én annak is megmondtam: «nagyon tévedsz, kegyelmes uram, itt az a baj, hogy hiányzanak az új emberek. A régiekből már elég volt. Azok csak egyet tudnak, a széthúzást és a visszavonást. Nekünk olyan emberek kellenek, kegyelmes uram, akikre nekünk szükségünk van. Elvégre mi publicisták rajta tartjuk a kezünket a közönség ütőerén.» Megmondtam neki egész nyiltan. Erre az illető azt mondta: «lehet, hogy igazad van kedves Aurélkám, csak gyere nevekkel, hozzad azokat az új neveket, mi azt idefenn nagyon szívesen vesszük.» Na látod.

- És kik azok az új nevek? - szólt Polgár bizalmatlanul.

- Azt csak bízd rám. Ha emberismeretről van szó, eljöhetsz hozzám iskolába, mert abban én vagyok a tanár. Én ezer ember közül kiérzem a tehetséget. Csak bízd rám.

Tihamér már kihozatta a második üveget, azt itták. Ő a borlap hátára szórakozottan lerajzolta a vitatkozókat. Kissé sértően mindakettőt. Frick átnyúlt az asztalon és elvette a rajzot.

- Hiszen ez óriási. Hát te így tudsz rajzolni?

Tihamér ránézett és nevetett. Jó hangosan. Szabadon lehetett hangos, más asztalnál nem ültek az étteremben.

- Körülbelül ez a háromszázadik rajz, amelyet így odakarmolok az orrod előtt, de még sohasem vetted észre.

- Mert fejlődöl, barátom. Zseniálisan fejlődöl. Micsoda határozott vonalak. Hallatlan. Pincér jöjjön ide. Mit ábrázol ez a két rajz?

A pincér azonnal válaszolt. Tihamér a rajzért nyúlt.

- Nem kell ennek akkora feneket keríteni. Na, add ide, elszakítom és eldobom.

- De az nem addig van. Hiszen én ezt a rajzot közölni fogom. A rólam szólót mindenesetre, mert az a jobbik. Kár, hogy most vasárnapra a cinkográfia már nem tudja megcsinálni. Milyen remek illusztráció volna ez a nagy cikkhez. Nem baj, jövő vasárnap még aktuális leszel. Hát mondhatom, hogy ilyen hihetetlen művészi fejlődést régen nem láttam. Én most felfedezlek, barátom. Büszkén és boldogan felfedezlek. Majd a rajz alá újabb cikket irunk. Megcsináljuk együtt. Tudod, kell nekem egy-két olyan szakkifejezés, mint «széles ecsetkezelés», meg mit tudom én, amit nemcsak festményről lehet mondani, hanem rajzról is. Azt akarom, hogy az ismertetés nagyszerű legyen. Az első cikk, amit a művészetedről írnak, az mégse tréfa, barátocskám...

Tihamérnak most jókedve lett. A pezsgő hangulatba hozta, az izgalmas naptól elernyedt idegei megfrissültek. Felhajtotta pohara tartalmát, kéjesen megreszelte a torkát utána, aztán derüsen odavetette:

- Szívesen mondok egy-két ilyen dolgot. Akarod írni?

Frick ceruzát vett elő. Kutyanyelv most is volt nála. Várta a szöveget. Tihamér lassan gondolkozva diktált.

- «Balog Tihamér rajzai vonalvezetésben emlékeztetnek az impresszionisták merev, akadémikus iskolájára. Ez a tehetséges művész, ha a halál nem ragadja el túlkorán, mint Tiziánt, még jelentős is lehet a Paál László által megkezdett humoros magyar grafika terén, bár véleményünk szerint helyesebben tenné, ha Rippl-Rónai orosz iskolájú modorát követné, mint újabban a spanyol kubisták teszik.» Megvan?

- Meg, de ez így nem elég meleg. Nem baj, majd én átfésülöm.

Ekkor a pincér Polgár előtt jelentkezett egy bontatlan üveggel és kérdő pillantással.

- Mit kérdi, - szólt könnyedén Polgár - ez a társaság igazán megengedheti magának.

Tihamér hagyta. Jól is esett neki a pezsgő, aztán meg a most eszébe ötlött tréfa nagyon mulattatta. Ádáz kéjjel gondolt arra, hogy ezeket az égbekiáltó marhaságokat a Frick neve aláírásával nyomtatásban fogja olvasni. Ekkor Zahár lépett az asztalhoz. Köszönt. Szemmelláthatóan várta, hogy leültessék. S mivel nem kínálta hellyel senki, leült magától. Egy-kettőre pohár került eléje.

- Hát hiába, - mondta - jól él a vagyonos osztály. No, az én Istenem áldjon meg, Tihamér. Te már révbe jutottál.

Koccintottak, ittak.

- Nagy dolog a pénz, uraim, én mondom, - hangoskodott Zahár - hé Pali, mi volna azzal a nótával, hogy nincsen pénzem, de majd lesz?

A cigány egyszeriben ott termett. Zahár, aki három perccel ezelőtt még nem is volt a teremben, most hangosan énekelt és nagy kortyokat ivott, a maga saját ivási módján: hajító mozdulattal belökte szájába az italt, aztán lassan nyelegette.

- Majd mondj még valamit, - szólt át Frick - ha eszedbe jut. De mennél szakszerűbbet.

- Szívesen. Például használhatod azt a kifejezést, hogy «Szinyei-Merse gótikus fényfoltjai». A szakemberek megértik. Az is jó, hogy «Goya, ez a nagy romantikus, akitől minden irónia távol állt.»

Frick szorgalmasan jegyezgetett. Most már Polgár is belekeveredett az éneklésbe. A cigánnyal együtt harsogták: «Aztat a hegyet a zsebkendőmnek a négy sarkával is elhordom.» Tihamér nem vett részt a nótázásban. Fahangja volt, sosem tudott énekelni, a nóták idegenek maradtak hozzá. De kitűnően érezte magát. Valami kis sajgó vágyat érzett ugyan, hogy a Grieg «Ich liebe dich»-jét megkisérelje a cigánynál, de csak gondolt a reménytelen kisérletre. És úgysem juthatott volna a cigányhoz, azt Zahár teljesen lefoglalta. Egyik nótát bömbölte a másik után, kifogyhatatlanul. Az idegeket kellemesen zsongította a zenebona, a pezsgő bizsergős frissesége, a bőgő mély, ütemes dörgése, a pikula komikus, jajgató sikoltozása. És másnap szabad napja volt, nem kellett korán kelnie.

- Irjad ezt is: «az arc-karrikaturáknál elengedhetetlen plein-air.» Majd betűzöm a szót.

Komolyan betűzte. Közben kacagó szemmel nézte Frick gőgös monokliját. A kávéházból átjött két orvos, nyilván, mert látni akarták a nap hősét. Leültek a szomszéd asztalhoz s onnan gratulálva koccintottak át sillerfröccsel Tihamérhoz. Az egyik át is szólt, majd felkelt, odajött kezetfogni, és pár perc múlva már ők is ott ültek a társasággal. A pincér új üveget bontott. Dörgött a nóta szünet nélkül. Májer orvos Tihamér mellé került és elmondatta vele az egész bámulatos történetet. Ő szívesen mesélte, jókedvűen, önmagát folyton csúfolva, és bosszankodva vette észre, hogy nyelve minduntalan megbotlik.

- Mi ez, - mondta saját történetét félbeszakítva - elkezdek hebegni?

- Ideges tünet, kérlek. Izgalmaknál gyakori. De mondd tovább, ez nagyon érdekes.

Folytatta a történetet. Széles részletességgel. És sűrű nyelvbotlással. Mikor befejezte az elbeszélést, három új arcot látott az asztalnál, de nem tudott visszaemlékezni, hogy azokkal kezet fogott-e, mikor odakerültek. Innen kezdve öntudata hol elhomályosodott, hol hirtelen kivilágosodott. Emlékezett egy mozzanatra, mikor arra ocsúdott fel, hogy Frick szónoklatot mond. Európa keleti védőbástyájáról beszélt és az összetartásról. Utána tuss hangzott és inni kellett. Jóval később azon kapta magát, hogy átölelve tartja Polgárt. Patekné emlékéről beszél neki és sír. Aztán volt olyan jelenet is, mikor hirtelen csend lett és két merőben idegen ember halálsápadtan nézett farkasszemet. Az egyik orvos csitította őket és közéjük lépett.

- Mi az? - kérdezte Tihamér nehéz fejjel.

- Összevesztek a százason, amit adtál nekik, - mondta valaki - igazán disznóság, ki hívta ezeket ide?

Tovább megint nem emlékezett. De egyszer csak ott állott a vaksötét uccán, emberek között. A cigány húzta. «Csak egy kislány van a világon.» Megismerte Anna ablakait. Hogyan került ide? Egyszerre elhatározta, hogy kemény erőfeszítéssel megőrzi visszanyert öntudatát, s ettől a pillanattól kezdve józan lesz. Megrázkódott, elhatározta, hogy odalép a cigányhoz és dirigálni fogja. Lépett is, de megbotlott. Jobbról-balról megkapták a karját. Erre hangosan nevetni akart, de ez sem sikerült. Majd jóval később bamba tekintettel meredt maga körül egy teljesen ismeretlen helyiségben, valami különszobában. Grammofonzene szólt. Valakik táncoltak a félsötétben. Az asztalnál ismeretlen nők is ültek. Az ő nyakát is egy nő fogta s ezt mondta:

- Apuskám, ne hidd el az egészet annak a csirkefogónak. Az mindig csak blamálni akar engem.

Ijedten nézte az arcokat, amelyeket azelőtt sohasem látott. Szerette volna megkérdezni, hogy hol van, de szégyellte. És félt is. Ekkor meglátta Polgárt, aki vadul csókolódzott egy nővel. Ez megnyugtatta. Még ivott. S akkor látta, hogy sört iszik. Aztán nem emlékezett többé semmire. Ágyában ébredt fel, erős fejfájással. Ahogy lassan a tudat világába érkezett, első gondolatul a nagy vagyon jelentkezett agyában. Ez még fájó fejjel is elgyönyörödött mosolyra késztette. Aztán kezdte visszaidézni a tegnapi lumpolás emlékeit. Hogy hogyan érkezett haza, az megfoghatatlan volt előtte. Tünődve sorakoztatta maga elé az éjszaka szaggatott képeit. S egyszerre meghűlt benne a vér: tudatára ébredt annak, hogy éjjeli zenét adott az Anna ablakai alatt. Rémülten ült fel az ágyban. Szerette volna pofonütni magát, hogy ilyen formátlanságot csinált. Hiszen a városban okvetlenül híre megy és Anna füléhez is kétségtelenül eljut, hogy ki muzsikáltatott a Vargha-lakás előtt. Duhaj kurjongatással ment ez bizonyára, a dolgot nyugodtan botránynak lehet nevezni. Hogy nézhet most már Anna szemébe? És még nagyobb megdöbbenéssel gondolt arra is, hogy idegenek előtt kiadta titkát. Jó volna nyomban meghalni.

Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját és algokratint keresett. Bevette. Az időt is tudni akarta, de óráját nem találta. Ekkor eszmélt rá, hogy valaki még van a szobában. Egyenletes, erős szuszogást hallott. Megdöbbenve ugrott ki az ágyból. Idegent látott a diványon aludni. Közelebb ment, föléje hajolt és megismerte Krampót, a rosszhírű alakot, a sporttéri tolvajt. Hol akadt ezzel össze? Törte a fejét, de töprengő emlékezetében csupa eszméletlen foltra talált. S megrázkódott, mert megundorodott magától.

Most egyszerre a pénz jutott eszébe. Éjjeli szekrényén nem volt semmi. Felszedte a földről odaszórt ruháit. A zsebekben egyáltalában semmit nem talált. Sem papírpénzt, amije a nagy összegből esetleg megmaradt, sem bőrtárcáját. Sziszegő haraggal és önváddal csóválta a fejét. Tekintete a Krampó ruháira esett, azok is ott hevertek a divány mellett a földön. A züllött fiatalember mélyen, nyitott szájjal aludt. Lenyúlt a kabátért, felvette és egyenesen benyúlt a bal belsőzsebbe. A tárca csakugyan ott volt. Siető ujjakkal kinyitotta. Három darab százast talált benne, s ott volt rendben összehajtogatva a Patekné levele, a maga régi levele, mellettök az ügyvéd névjegye is. Tehát az éjjel elvert és szétajándékozott hatszázötven pengőt. A többit Krampó részegen ellopta. Részegen, mert hiszen józan, vagy féljózan állapotban odébbállott volna a tárcával. Tovább keresgélt és a Krampó nadrágjában zsebóráját is megtalálta. De az már megállott.

Megmosakodott, felöltözött. Aztán kiment és beszólt az Éliásék konyhájába. A konyhaóra fél hármat mutatott. A kis parasztcseléd az edények között motoszkált.

- Te Rozi, a szobámban van egy úr, aki az éjjel nálam aludt. Várd meg, míg magától felébred, de jól ügyelj rá, hogy valami ruhámat el ne vigye.

- Igenis.

Forró nyári nap ült a kisvároson. Zúgó fejjel, rossz szájízzel mendegélt a gyalogjárón, keze reszketett, mikor cigarettára gyújtott. Szeretett volna megfojtani valakit. Leginkább önmagát. És rettegett attól, hogy véletlenül Annával találkozik. Úgy érezte, hogy kisül a szeme. Vágya támadt egyenesen kimenni az állomásra, megvárni a hatórai vonatot és végleg, örökre felutazni Budapestre. Ez nem is lett volna kivihetetlen. Pénze még maradt bőven budapesti szállóra. Másnap bevásárolhatna és felkereshetné Pethő Andort. De a vakmerő tervet elvetette. Szégyellte volna a szökés ilyen formáját az öreg Makra előtt. És most eddigi dühös önmardosását mély szomorúság váltotta fel. Bánatosan sajnálta, hogy Annára, a bizonyára sértett és megbotránkozott Annára, most már soha többé nem gondolhat a zavartalan ábránd édességével. Ez volt egyetlen színe, kedvessége, értéke életének, és az éjjel ezt is eldorbézolta.

Dacosan határozta el, hogy csak azért sem kerüli ki a Vargha-üzletet. Elmegy előtte. Még be is néz. Hogy az autókereskedő mit gondol, az teljesen mellékes. Ha bosszantja a zenebona, majd udvariasan bocsánatot kér és kész. Most már minden mindegy.

Mikor az üzlethez ért, meglepetten látta annak lehúzott redőnyeit. Megállt, nézte egy darabig. Aztán bement a szomszéd tőzsdébe cigarettát venni. Hitelbe, mert nem tudtak százast váltani.

- Mért van lehúzva a szomszédban, Piroska?

- Nem tetszett hallani? Az üzlet megbukott. Vargháék már nincsenek is itt. A férfi még tegnapelőtt elutazott, az asszony tegnap este. A holmijok mind itt maradt zálogban.

- Á, igen. Szegények. Isten áldja meg, Piroska.

Kint az uccán nagyot lélegzett, megkönnyebbülten. A botrányos éjjeli zenét üres ablakoknak adta. Anna már nem volt otthon, a tegnapi búcsú utolsó emlékével utazott el. Azért köszönt olyan jelentősen. Akkor már tudta, hogy utazik. Tihamér felvidult. Feje nem fájt már. Frissebben ment a kávéház felé. Polgárt kereste. Meg is találta.

- Comment est ce que j'ai retrouvé mon hôtel?

- C'est moi qui t'ai ramené. Csak azt nem értem, mit akartál azzal a csirkefogó Krampóval. Megcsókoltad, pertut ittál vele és örök barátságot fogadtatok. Ott aludt?

- Ott. Nagyobb baj ne legyen. Egyszer én is berughatok. Egyhamar úgysem történik meg. Mindenesetre nagyon boldog vagyok.

- A pénz miatt. Azt meghiszem.

- A pénz miatt is. De más miatt is, amit éppen te nem fogsz megérteni, öregem. Reménytelenül szerelmes vagyok, tehát boldog vagyok.

Polgár ránézett. És homlokához nyult.

- A pénz elvette az eszedet.



III.

A kávésedények tisztán csillogtak a nagy tálcán, a lágytojást símára vasalt asztalkendő védte a meghüléstől, a vajat pedig jégtörmelék attól, hogy melege legyen. Mértani szabályosságú pirítós szeletek, különböző sütemények, gyümölcsíz. Bőség, gazdagság, úri élet. Tihamér ettől a reggelitől érzelmes meghatottságot érzett. Felült az ágyban, amelyre külön hálás szeretettel gondolt, olyan jól esett benne az éjszakai alvás, és elhatározta, hogy nem száll ki még belőle. Ott fog reggelizni. Boldog buzgalommal rendezkedett be az éjjeli szekrény márványlapján. De így fekve, félkönyökre támaszkodva, nem ment a dolog. Minduntalan kilöttyentett valamit és elhűlve vette észre, hogy a tojás sárgáját lecseppentette a paplan patyolatszegélyére. Annyira tisztelte az ilyen előkelő szállót, mint a Gellért, hogy valóságos lelkiismeretfurdalást érzett. Végül mégis csak kiült az ágy szélére. Vajjon hogyan érezhették magokat kényelemben a trikliniumon a dőzsölő rómaiak? Úgylátszik, ehhez egy életen át szokni kell. A törököknek is úgy esik jól az ülés, magok alá keresztezett lábbal, ami európai embernek gyötrelmes.

És reggelizett, boldogan, mohó étvággyal, a Duna felől erős napsütés ragyogott be az ablakon. Arra gondolt, amit otthagyott, s a búcsú egyes képei azt a benyomást tették rá, hogy hosszú-hosszú évekkel ezelőtt történtek. A cikk, amely a Zoboraljában jelent meg s annak egy egész oldalát megtöltötte a nagy szenzációval; a kölcsönkérő, kolduló levelek tömege, többnyire eredetiségre törekvő, kényszeredetten szellemeskedő, nyersen szemtelen, vagy családkiírtással fenyegetődző hangjukkal; a Sánc-uccában személyesen jelentkezők sokasága, akik találmányt akartak elmagyarázni, csalhatatlan üzleti terveket hoztak, sőt Monte Carlóba kértek útiköltséget egy holtbiztos játékrendszer kiaknázása végett. S mindez mintha még egy másik élet folyamán történt volna vele, Frick is nagyon messze volt már képzőművészeti cikkével, amely végül mégsem jelent meg, mert Tihamér az utolsó pillanatban észbe kapott; hátha valami értelmesebb ember észreveszi benne a csúfságot és csodabogár gyanánt felküldi egy budapesti napilapnak, akkor aztán kész a botrány. A rajz maga megjelent, de mivel Tihamér a lap tördelése közben közölte a tulajdonossal, hogy semmiesetre sem lép be a nyomdába feles társnak forgótőkével, a klisé azonban már elkészült, Frick csak ennyit írt alája: «főszerkesztőnk jól sikerült karikatúrája, rajzolta B. T.» Tihamér elhatározta, hogy egy példányt megőriz a tréfa emlékéül, de a lapot már másnap nem találta sehol a csomagolás rendetlenségében.

A kisvárostól való válásának egyetlenegy részletét azonban mégis közelinek érezte: a gyerekeket. Mind a nyolc osztályban ő tanította volt a szabadkézi rajzot. Majdnem háromszáz fiú volt a keze alatt és sohasem únta őket. És csak akkor érezte, milyen benső kapcsolat fűzi a nebulókhoz, mikor utolsó óráit tartotta. Minden osztályban felköszöntötték, s a naív szónoklatok hallatán, amelyeket sorra az osztályok első tanulói adtak le, szerepök fontos tudatában, mind a nyolcszor nedves lett a szeme. A legeslegutolsó óra napján sokáig nem tudott elaludni. Ráeszmélt, hogy olyan mesterséggel szakít, amelyet már nagyon megszeretett, és haragudott a pénzre, mely elvette ettől. S mint a sok baj és küzdelem árán elvált férj, aki súlyos igényeket támaszt a második feleség ellen, ő is sokkal mélyebb tartalmat követelt új életétől, mint az első pillanatokban. Volt valami ellenséges várakozás hangulatában, mikor a vonat elindult vele.

De ez gyorsan elmúlt, s most kisgyerek módján őrült az előkelő reggelinek, az első - és drága - cigarettáknak, a szoba gazdag szőnyegének. Volt saját fürdőszobája is, amely előszobájából nyílt, csupa csempe, fehérség, nikkel, valósággal szanatóriumszerű, a kényes ápoltság és egészség légkörével. Megeresztette a vizet, játékszereknek vette és csavargatta a csapokat, hogy hideget és forrót a saját kényúri döntése szerint adagoljon, még mikor benne lubickolt is, hol hűsebbre, hol melegebbre vette, hogy kéjelegve tanulmányozza, melyik a kellemesebb. Végül igen hosszú gyönyörködés után felállt a kádban és folytonos csavargatással fokozatosan hidegebb tusst eresztett magára, mígnem táncolt és boldogan fogát csattogtatta a jéghideg zápor alatt. A bolyhos lepedőben dörzsölködve, lihegve, hatalmas frisseséget érzett, szeretett volna fiatal fákat tövestül kirángatni. Ekkor megcsördült a telefon.

Pethő jelentkezett.

- Halló, öregem, Isten hozott. Jól utaztál?

- Köszönöm, jól. Éppen öltözködöm.

- És mi a programmod?

- Semmi. Tőled teszem függővé.

- Helyes. Nekem tárgyalásaim vannak kettőig, addig töltsd el valahogy az időt. Kettőkor megkereslek a hallban, elmegyünk a Hullámfürdőbe. Ott lesz a feleségem és a lányom, nagyon fognak örvendeni.

- Igen. Nagyon köszönöm. Előbb ebédeljek?

- Dehogy ebédelj, az Istenért. Ott fogunk ebédelni, a fürdőben igen jól lehet enni. Pénzed van?

- Van, hogyne, köszönöm.

- Hát vegyél valami jó fürdőtrikót, ha nem hoztál. Nincs szükséged semmire? Helyes. Én most sietek tárgyalásra. Kettőkor a hallban, szervusz, Tihácskám, a viszontlátásra.

Ez a «Tihácskám» idegenül érintette. A nevét így még nem becézték soha. De vállat vont. Elkezdett öltözni. Volt már újonnan vásárolt holmija, a Róth-üzletből való. A legjobb zefir-ingek, amelyeket az üzlet fel tudott mutatni, fehér vászonruha, fehér betétes sárga cipő. Vadonatúj tetőtől-talpig. Babos csokornyakkendőjét tökéletesen tudta megkötni a tükör előtt. Aztán elindult hazulról. Terhesnek találta a sok lépcsőn lemenni, de megfigyelte, hogy a felvonó ajtajánál többen várakoznak, az ajtó kinyílik, ezek bemennek és úgy használják a felvonót, mintha azon lemenni természetes dolog volna. Bizonyára visszaélnek azzal, hogy betegeket lefelé is szokott szállítani a lift. Menetközben aztán eszébe ötlött, hogy ez a lemenés alighanem törvényes. Ő is odaállhatott volna és lemehetett volna.

- Nem szégyelled magad, te vidéki? - gondolta csúfondárosan és boldogan.

Mint a csínytevő diák, odament a felvonóhoz, mikor a földszintre ért. Beszállt. «Harmadik», - vetette oda a kezelőnek. A harmadikon kiszállt, várt egy pillanatig, tanulmányozta a helyzetet, megnyomta a liftkérő gombot, figyelte az emeletjelző kis körök kivilágosodó színjátékát, belépett a kitáruló ajtón és dölyfösen vitette magát lefelé. A felvonó szekrényének falán tükör lógott. Odapillantott s önmagának elegáns mását látta benne. Ezt a vonzó embert még mindig nem szokta meg egészen. Ravaszul odakacsintott neki a tükörbe. A volt rajztanár, most elegáns úriember, ugyanolyan ravaszul visszakacsintott.

- Hol a legközelebbi borbély? - kérdezte a portást.

- Van borbélyunk a házban, nagyságos uram.

Megmutatták neki az irányt. Ez a borbélyüzlet is pazar volt és gazdag. Új életéhez tartozó, helyeselhető, nekivaló. A segéd angolul beszélt a szomszéd székben ülő szappanhabos úrral. Valaki pedig most távozott és németül köszönt. Tihamér széleset lélegzett. Megcsapta az előszele valaminek. A világvárosnak, a nemzetközi életnek. Majd neki is lesznek külföldi ismerősei. Ha aztán elutaznak, talán levelezni is fog velük. Közvetlen híreket kap távoli városokból. Láthatatlan fonalak fogják kötni a külső világhoz. Esetleg két ember New Yorkban, vagy Stockholmban találkozik egymással, s egyik így szól a másikhoz: «Ne mondja, ismeri Balog Tihamért Budapesten? Én éppen most kaptam tőle levelet.» Balog Tihamér eddigi létének befalazott börtöne helyett a földgömbön fog élni.

- Fejmosást méltóztatik, nagyságos uram?

- Lehet.

Miért is ne lehetne? Annyi az ideje, amennyit akar, órája nincs, többé nem is lesz órája. Az a pengő, vagy akármennyi, nem számít. Milyen szép az élet. A borbély nekiesett a fejének, hatalmas habot vert rajta, gyúrta, nyomkodta, döfködte a fejbőrét fürge ujjaival, majd a mélyen hátrahajolt fej alá forróvizes tálat tartott s a hajzatot gondosan átöblítette.

- Főnnel parancsolja szárítani?

Tihamér nem értette a kérdést.

- Amivel akarja.

Valamit bekapcsoltak valami kapcsolóba, a borbély olyan szerszámot vett a kezébe, mint egy bádogból való játékpisztoly. Ebből búgva áradt a forró levegő a lucskos hajzatra. Szárította. Aztán kevés brillantin következett, csak úgy módjával. Fésülés, törölgetés, kefélés, simítás, ásszolgája, nagyságos uram. Tihamér felkelt a székből és remekül érezte magát, fejének üdesége szétszaladt egész lényében, mint a vérkeringés. Egészségesen kialudta magát, s most ez a frissülés külön ajándék gyanánt még jó közérzetét is jobbá tette. Mikor kilépett a szálló kapuján, úgy érezte magát, mint a világ ura. S valóban ő volt a világ ura. A mindenség teljesen rendelkezésére állott, mert lehetőségei felülhaladták vágyait.

Most hova? Mindegy volt neki. Magával hozta ugyan új életébe azt az elhatározást, hogy mihelyt Pesten lemosta magáról az út porát, azonnal elmegy a Szépművészeti Múzeumba, de ezt mindjárt holnapra halasztotta. A Szépművészeti Múzeum már gondos figyelmet, mesterséget, bírálatot, értékelést jelent. Ma ez mind nem kell még. Csak a tétlen lézengés, a csupasz lét játszi szemlélődése, ma csak bámészkodni akar és minden korlát nélkül érezni azt az elemi boldogságot, hogy van. Átsétált a hídon és nézegette a pestieket. A másik oldalon sok olyan fiatal nőt látott, aki apró vászonzsákot szorongatva sietett a budai oldalra. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ezek fürdőholmit lógatnak a kezökben és a Hullámfürdőbe sietnek. Mind erősen festett arcot hordtak. Némelyik ügyesen csinálta, némelyik ábrázatának meg nem felelően és rikítóan. «Mal maquillée», - jutott eszébe a francia kifejezés. És Kolozsvárra gondolt, a diák-korabeli Clujra, ahol a nők sokkal erősebben festették magokat, a lila, kék és piros színek vad alkalmazásával, sőt oláh tisztek arcán is gyakran fel lehetett fedezni a mesterséges kék árnyékocskát a szem alatt, vagy a kendőzés rózsás sejtelmét az orrlyukakon. A kendőzés története fordult eszébe. Valaha sokat olvasott ehhez, mert egyetemi nyomora idején sóvárgó vágyat érzett az előkelők fényűzése iránt: a Rajztanárképző toprongyos növendéke, foszlottújjú kabátban, keshedt talpú cipőben a Nemzeti Múzeum könyvtárában egiptológiai díszművek műmellékleteiben tobzódott és hosszasan szemlélte a Nefretete műremekként festett szemöldökeit, vagy felgyújtott képzelettel olvasta, hogy a Tizián-kori Velencében volt olyan divathullám, mikor a merészebb hölgyek brokát ruhadereka szabadon hagyta a félmellet, s ők keblök hegyeit gondosan megfestették kárminpirosra. A rokokó szépségtapaszainak pikáns művészi elmésséggel alkalmazott fekete pettyeire is gondolt, valamint a császárságbeli Róma erősen festett rabszolgafattyaira. Mind-e gondolataihoz történelmi meggondolások kapcsolódtak, mert mikor belekezdett a műtörténet izgalmas szépségeibe, érezte, hogy stílusok fejlődését és belső értelmét történelmi háttér nélkül nem értheti meg, éhesen olvasott tehát mindent azok alatt az órák alatt, amelyeket leckeadással nem tudott értékesíteni. És most arra gondolt, hogy az élet egyensúlya mindig ide is, oda is rak a billegő mérlegre. Ha Bizáncban elfajult a kendőzés, akadt bazileusz, aki dinasztiát alapított a képrombolásra és a rideg katonaerkölcsök ápolására, és ha a renaissance-hölgy enyhe pirossal színezte a köldökét, Firenze megrezdült Savonarola mennydörgésétől. Tihamér számára az a bölcsészeti felfogás volt a legrokonszenvesebb, hogy a világ úgy van jól, ahogy van, mert másként nem lehet. A perspektívában azt tanulta, hogy a nézőpontból kiinduló sugaraknak és az ábrázolandó tárgy körvonalainak metszéséből csak egyetlen megoldás sülhet ki. Igy van ez a világgal is. Ő ezt úgy fogalmazta magának, hogy mindenkinek mindig igaza van. Az impresszionistának is, mert ő a Szajna felett tejfehér ködöt lát, noha az nincs ott. A pointillistának is, mert ő színes pontok egyvelegével tudja kifejezni magát. A jóhiszemű kubistának is, mert az neki meggyőződése. De a rosszhiszeműnek is, mert ő olyannak született, hogy hazudnia és csalnia kell. Tehát igaza van a papnak is, aki a szószéken hevesen becsmérli a divat hóbortjait, de annak a szöszke, kövérkés süldőlánynak is, aki ott riszálja magát a tulsó oldalon, mert részint így óhajt tetszeni valakinek, részint fél, hogy barátnői lenézik, ha nem tudja követni az általános divatot. Mindenkinek igaza van, a nap erősen rásüt a Dunára, az élet még soká tart, s a gazdagságnál és békességnél semmisem jobb világon.

A pesti oldalon balfelé fordult partmentén. Nézte a Dunát, amelynek szőke jelzője értelmetlennek tetszett előtte. Ón és gyöngyház tündöklő és mégis tompa keverékének tetszett a nagy vízfelület színe, és épp oly kevéssé szőke, mint ahogy Bécset járt emberek tanúságtétele szerint a «blaue Donau» színében szemernyi kéket sem lehet felfedezni. S erről eszébe jutott az utazás. Igen, nagyot fog utazni, ha majd elintézte a hagyaték dolgát, sietni nem kell, senkit sem kerget a tatár. Majd szép kényelmesen, andalító őszi időben kel útra, hogy megnézze Velencét és Firenzét legelsősorban, amelyeket könyvből és képről már annyira megtanult. A doge-palotát pontosan le tudja rajzolni most is, fehér-rózsaszín testét, alacsonyra szabott árkádjait, jobbharmada szabálytalan ablakrajzát pontosan tudja, a másik oldal irányában a két magas oszlopot is, s a vonalaik között idelátszó Orologio képét, vagy ellenkező irányban a Sóhajok hídját úgy ismeri, mint a tankönyv. Colteoni, a San Marco rézlovai, amelyek valaha cirkuszt díszítettek Bizáncban, a Ca'Doro, ez mind az övé, és Firenzében is a Palazzo Vecchio, vagy Fra Angelico klastrombeli képei, vagy a dóm és a Baptisterio kapuinak rézábrái, ezek mind-mind úgy viszonylanak hozzá, mint testvérhez a külföldön született testvér, akit személyesen még sohasem láthatott. Most majd láthatja. S ha régebben néha úgy elfogta a képtelen és teljesíthetetlen utazási vágy, hogy a fogát csikorgatta belé, most, mikor a teljesíthetlenség valószínűséggé változott, ugyanez a vágy fenevadból megfogható pillangó lett. Majd ősszel, gondolta nyugodt örömmel, milyen szép lesz és jó lesz.

Közben mendegélt a part vasrácsa mentén és pillantását megkapta a Lánchíd. Ennek a kecsesen lebegő alkotmánynak remek rajza mindig elragadta. Mindig új gyönyörűségnek találta és nem tudott betelni vele. A felső ív hármas lejtése s hozzá komponálva az alsó ív fínom, szelíd ellenvonala a két hídpillér közbeiktatott erejével mindig azt a benyomást keltette benne, hogy a jó alkotásokat hasznosan lehet elemezni, de a műremek ott kezdődik, ahol az elemzésnek vége, ahol a műremek értékelésébe már beleszól a megfoghatatlan. A kép most is úgy meghatotta, hogy fel kellett volna jajdulnia élvezetében, vagy legalább sóhajtva megköszönni, hogy ez a híd van a világon. S rögtön mellette a Várhegy gyönyörű képe, a királyi palota, a Halászbástya és a tornyok grafikája... milyen áldott az élet, hogy ezt teremtette és látni adta...

- Jól van, te falusi kislány Pesten, - mondta magának vidám gúnnyal.

Aztán befordult a Belváros felé. Koronként megfigyelt valami furcsa arcot. A Dorottya-utca sarkáról hosszasan nézett egy kerékpáros küldönc után, aki erősen előre hajolva taposta a pedált és a háta annyira meggörbült belé, hogy egyszerűen két körön ülő kérdőjelnek tetszett, mint ritka alkalma a jellemzés szerencsésen egyszerű lehetőségének. Erről eszébe jutott az a torzrajz, amelyet a Simplicissimusban látott egyszer: ez nem állott többől, mint egy álló elipszisbe rajzolt hosszúkás keresztből, de látszólagos egyszerűsége mögött a jellemző vonalakat összegező és végelemző hosszú munka látszott, s olyan pokoli rosszmájúsággal ábrázolt egy holdvilágképű, vékonyszerű, puffadt valakit, hogy hosszú ideig el lehetett bámészkodni rajta. Tihamér általában úgy találta, hogy az emberek mind nevetséges elrajzoltságot hordanak arcukban, s alapjában elég olcsó dolog ezzel csúffá tenni őket.

Némelyik kirakat előtt megállott. Nézegette a kényelem és fényűzés kellékeit. Nem mintha bármit is venni akart volna. Saját lakása nem volt soha, teljes életében a más rozzant és vacak bútorai között lakott, esze nem is szokta meg arra az ösvényre befordulni, amely tárgyak vágyához vezet. De szerette szemét mulattatni és ízlését úgy dolgoztatni, mint rágcsáló állat kalitkában a fogait. Nyakkendőket nézett és némelyiket kegyetlenül kinevette, másikat idegenkedve jó színötletnek találta, a harmadikat szeretetteljes mosollyal jutalmazta. Egy bőráru kirakatban női táskákat nézett és megvallotta tájékozatlanságát. Semmit nem tudott a divatról és asszonyi dolgokról, csak azt, hogy ez óriási terület, amelyen csupán a szín és vonal érzékével boldogulni nem lehet; az anyagnak, százféle olyan anyagnak, amelyet még csak nem is látott soha, saját jelleme van, tapintása, hullása, hajlása. A különböző elemek összeválogatása szédítő lehetőségeket adhat. Az öv bőre, a kalap szalmája, a cipő vászna, a ruha selyme, kreppje, bársonya mind ezerféle kombinációt nyujt, ezt még meg kell szorozni a szabás, a «kreáció» változataival, ez mind ahhoz a nőhöz, alakjához, hajszínéhez, korához viszonyítható, aki hordja, mert ezt az egész jelenséget el kell helyezni egy «intérieur» keretében, ott a bútorzat minden darabjának ugyancsak színe van, rajza és anyaga, fa, vászon, selyem, fém és minden egyéb... Balog Tihamér vidéki rajztanár visszarettent attól, hogy a gyalogjáró mellett gépkocsiból kiszálló hölgy megjelenéséről önmagának véleményt kockáztasson.

Pedig ez a hölgy világoskék valamit hordott a fején és sötétzöld huzatú kocsiból szállott ki. Ez a két szín úgy csikorgott együtt, mint a villa kaparása a porcellántányéron. Erős illat lógott utána: száraz, kesernyésen üde és nagyon kellemes, Tihamér számára teljesen ismeretlen. Íme, a finom élethez ez is hozzátartozik: megjelenéshez, egyéniséghez, alkalomhoz kellő illatot választani igen nagy tudomány, vagy ha úgy tetszik, művészet lehet. Ő ehhez nem ért a világon semmit. A kölnivizet egyetlen illatnak ismeri. A borbélytól. Pedig olvasott valamit arról, hogy az orosz kölnivíznek külön árnyalata van, s bizonyára még egyébfélét is gyártanak tucatszámra. És van, aki mindet megkülönbözteti, aki ezen az illaton felül még százat ismer, kedvel, ki nem állhat, gondosan mérlegel, kicserél. Az ilyen - akár férfi, akár nő - gazdagnak és előkelőnek született, s az illatok nyelvét, amely élete egyik lényeges részét teszi, éppen úgy megtanulta kicsi kora óta, mint ahogy angolul megtanult.

A hölgy bement a Zserbóba. Bizonyosan határozott céllal. Tudta, hogy milyen süteményt, vagy milyen italt fog kérni. Ehhez sem ért semmit a világon. Kisvárosi vendéglőhöz szokott, annak szokványos étlapján ételműveltsége nem terjedt túl. Ha fel kellene írnia mindazokat az ételízeket, amelyeket ismer, vajjon mennyit tudna feljegyezni? Negyvenet-ötvenet. Pedig van bizonyára sokszorta több. És vannak emberek, akik mind ismerik, akik töprengve keresik az éppen alkalmasat, hosszú tanácskozást tartanak a pincérrel és mint francia regényekben olvasható, aggodalmas gondot fordítanak az egyes italok kiválasztására, részletesen latolgatván a borok évjáratát is. Neki a pezsgő egyszerűen pezsgő és ujján megolvashatná az alkalmakat, mikor ínyének része volt ennek a szénsavas zsibongásnak mulatságában. Milyen hallatlanul gazdag és érdekes dolog lehet mindezt jól ismerni, ruhaszabást, illatot, ételt, italt, cigarettát a legfinnyásabb stílusérzékkel kiválasztani, egyszóval milyen felemelő dolog lehet finoman élni és az egészet művészetté emelni. Ilyen elmélkedések útján eszmél rá a szegény sorban tengett vidéki ember arra, hogy milyen sokat mond Polgár Bódog kedvenc kifejezése, a «savoir vivre».

Megállt egy fényképészkirakat előtt, amely egy kapualj két oldalán az előkelőség tárlataiként díszlett. Csupa miniszter és arisztokrata. A politika országos nevei, hercegek, grófnék, híres tudósok, mágnáskisasszonyok. Azok a tündöklő lények, akikről a kisvárosi képzelet mintegy más bolygó álomvilágának alakjairól tűnődik. Ezek mind itt élnek Budapesten, egyik-másik talán most halad el a túlsó gyalogjárón, a tarka kirakatok mentén. Az idelátszó ablaksorok mögött talán éppen ezek egyike lakik és amit ott él, az nem kieszelt romantikus történet, hanem valóságos hétköznap. Ezek járnak egymáshoz, felhívják egymást telefonon, egymásba szeretnek, haragszanak és békülnek, elmennek együtt vacsorázni, aztán valamelyik tánchelyiségben zenét hallgatnak, udvarolnak, pletykáznak és táncolnak. Operába mennek és lóversenyre, fényképeiket látni a hetilapokban nevök aláírásával. Ők az úgynevezett Társaság. Az úgynevezett tout Budapest. Híres közéleti urak, arisztokraták, nagy művészek és diplomaták. Ők azok, akik tudják azt a sok minden tudnivalót, ők tárgyalhatják a divat finom változatait, ők ismerik a közrendűek előtt ismeretlen ételek és italok árnyalatait. Ők lebegnek a reális élet felett azokban a légies fellegekben, ahol már minden művészet: a kesztyűtől kezdve az elmés megjegyzésig. Micsoda bámulatos érzés lehet ebben az életben résztvenni, hozzátartozni, a finnyás életszükségletek válogatásában átszellemülve és úgyszólván testben is életművészetté válva, csak azt tudni és élni, ami finom, ízléses és szellemes. Parlagi módon kifejezve: milyen jó lehet benne lenni a Társaságban.

Jó lehet, de szíve nem szorult el a vágytól. A társadalmi emelkedés vágya sohasem emésztette. Kisember fiának született, családja még csak köznemesi rangot sem hordott, anyai ágon semmit sem tudott nagyszüleiről, apai nagyapja, úgy rémlett, kádármester volt valaha Kolozsvárott, itt családfája meg is szűnt és bizonyára elkeveredett a falusi nép névtelen sokaságával. Hogy valaha előkelőbb lehetne, mint amilyen, az soha nem fordult meg a fejében. S ha most a Társaságról gondolkodott az előkelő arcképek sora előtt, nem a személyek, hanem elképzelt életformájuk varázsa hatott reá. Jókedvűen vállat vont. Mindegy, hogy kit ismer és kit nem. Az a fő, hogy pénze van bőségesen és hogy megtanulhatja mindazt, ami a szép életet teszi. Egy fínom női arcra még visszanézett, azt mondta rá, hogy Isabella d'Este, aztán kiment a kapualjából az utcára.

Meg kellett volna találnia a váciutcai korzót, ahol főiskolai éveiben sohasem fordult meg, de eleget hallott és olvasott róla. A forró júliusi délben a korzó nem volt sehol. Gyér közönség tért ki egymásnak a szűk gyalogjárón. A kirakatokat is megúnta már itt. Befordult találomra egy sarkon. Néhány ház multán állatkereskedést talált, de ebben nem sok érdekeset: kis zöld, meg kék papagályokat, egy unatkozó fehér macskakölyköt és egy tartályban piciny, seszínű halakat. A papagályok párosával üldögéltek léceiken, s erről Anna jutott eszébe. Vajjon hol lehet most és mi történik vele. Behúnyta szemét a kirakat előtt álldogálva, úgy rajzolta maga elé a kedves arcot. Az üzlet bukása után aligha költözhettek máshová, mint Budapestre, míg a férfi valami újabb elhelyezkedést nem talál. De hogyan keresse őket? Szénásszekérben nem lehet varrótű után kutatni. Itt jár talán az asszony a szomszéd utcában, de millió ember között elvétik egymást ebben az irdatlan nagy városban. Lehet, hogy soha nem is látja többé az életben. S egyszer majd úgy fog meghalni, szívében a régi-régi emlék elmosódó édességével. Fáj ez? Nem. Az olyan lélek, amely elesettnek és árvának született, s az életben mindig csak lemondani tanult, legmélyebb szintjén szerény és alázatos.

Aztán visszasétált a part felé, s mivel már elfáradt a hosszú kószálásban, betért a kioszk árnyékot igérő fái közé. Mendegélt a ropogós kavicson és találomra leült egy üres asztalhoz. Onnan a fák között láthatta a Vigadó homlokzatának egy részét. Igen, nagyon szép, Pollak-rajz, tiszta stílus és szerencsés arányok. Csak éppen érvényesülését veszi el az eléje épített kioszk. Ahogy a Bazilika elől is nagy építkezések veszik el a levegőt. A városokat, - így elmélkedett Tihamér a már hideg fekete mellett, amelyet megkívánt, - művészek és hivatalnokok építik. Általában az élet minden tényét ezek ketten végzik el, sőt általában az egész emberiséget erre a két főágra lehet felosztani: hivatalnokokra és művészekre. S ez nem foglalkozások megkülönböztetése, hanem lelki alkatoké. Van vezérigazgató, aki nem hivatalnok, hanem művész. Pénzügyőri szemlész is van és tábornagy is van ilyen. Viszont festő is akad, aki nem művész, hanem hivatalnok. Még jó festő is van ilyen. Mi hát akkor a két ember között az alapvető különbség? Hosszasan és buzgón mérlegelte a meghatározást, s úgy döntött végül, hogy az embert a képzelet teszi, az emberek elhatározó különbségét pedig az, hogy ez a hol erősebb, hol gyengébb képzelet a szabadságot szereti-e, vagy a szolgaságot. Megtörténik, hogy a művész a maga képzeletének szabadságával megalkot egy arányos épületet, teremtő érzékkel odaszerkeszti a rendelkezésre álló térbe, ahol a gyönyörködő szem számára a kellő távolság, a szemlélet akadálytalansága megadja neki a művészi életet. Ekkor jön a hivatalnok, aki csak a képzelet rabságát szereti: úgy szerkeszti és csoportosítja az újabb építkezési engedelmeket, hogy az alkotás elől a levegőt elfojtsa. Azzal az erőszakkal, amely a szabadságnak ellensége. De történhetik fordítva is. A hivatalnoklelkű szobrász olyan művet tervez a térre, amely oda nem illő stílusával és goromba arányaival az egész teret agyonnyomná. De akkor e művészlelkű hivatalnok az illetékes ügyosztályban hevesen nemet mond s a szobrot nem engedi odaállítani. Ebben így megállapodott önmagával és meg volt elégedve. De mosolygott is. «Esztéta a mellényzsebben», - mondta önmagát csúfolva. És fizetett is, mert ideje letelt. Gyalog már nem is igen érhetett haza két órára.

- Hol találok itt taxit? - kérdezte a főpincértől.

- Ahogy ki tetszik menni az épületből, balra.

Könnyedén beült a rozoga taxiba és bemondta a Gellért-szállót. Magában elismeréssel tünődött az élet kényelméről. Milyen olcsó és gyors dolog ez: az ember siet valahová és íme: mesebeli terüljasztalkám gyanánt pár fillérért ott a gyorsaság, csak inteni kell neki. És mialatt hátradőlt a nyitott ülésen, gondolatai az öreg Zámbó körül kalandoztak, mint mostanában már nem először. Próbálta meghatározni, hogy mi az, amit az elköltözött vénember iránt érez. Első ösztöne természetesen a hála volt, de ha meggondolta, hogy az öreg aligha szánta neki a vagyont, nem tudott az igazi háladatossággal eltelni. Ha a föld alatt nyugvó holttestnek hatalmában állana, bizonyára felháborodott önzéssel venné el tőle a pénzt, s még a Buda felé zörgő taxit is megállítaná most, hogy az óra ne ketyegjen tovább és ne fogyassza a pénzt, mert az az ő pénze. De a halottak tehetetlenek, s ezért nincs igazuk. Annak van igaza, aki él, gazdag és ennek örvend. Az örömmel nem lehet vitatkozni. Igyekezett maga elé idézni az elholtat, akit egyszer látott volt életében. De noha arcokra sokáig és kitűnően szokott emlékezni, a multból most csak homályosan jelentkeztek a hajdani emlék vonásai. Alacsony, zömök, hajlott hátú öreget látott maga előtt, de csak tartására emlékezett, az arc vonásai üresen maradtak. Rossz és rideg volt az öregember hozzá, a nyomorgó diákhoz, aki éhségről panaszkodott. Sajnálta az éhestől a pénzt. És íme, Isten lenyult az égből és rendet csinált: elvette a fösvény agg pénzét és odaadta a szegénynek.

A szálló előcsarnokában Pethőt még nem találta ott. Leült és nézegette a jövő-menő embereket. Legjobban egy különös koponyaalkatú fiatalember ragadta meg figyelmét. Ennek olyan magas feje volt, amilyet emeletesnek szoktak csúfolni, amellett oldalról igen szélesnek, szemközt igen keskenynek látszott az arca. A különös fej annyira érdekelte Tihamért, hogy céltalan járást-kelést tettetve kétszer is elment mellette és mulatságos csodálkozással vette szemügyre. A fiatalember is várt valakit, idegesen lézengett és ha megállt szék, vagy asztal mellett, nyugtalanul dobolt ujjaival. A forgóajtó minden mozdulatára felfigyelt.

Mikor Pethő néhány percet késetten megérkezett, kitűnt, hogy az emeletesfejű fiatalember is őt várta. Keresztezte útját és megszólította.

- Bocsánatot kérek, ügyvéd úr... - kezdte alázatosan.

- Mi tetszik? - szólt Pethő nyersen.

- Csak huszonnégy órát kérnék, ügyvéd úr, tessék belátással lenni, hiszen elmondtam már, hogy...

- Sajnálom, - vágott közbe Pethő - most nem érek rá hivatalos dolgokat tárgyalni. Hogyan jutott eszébe, hogy idejöjjön?

- Az irodában a kisasszony azt mondta, hogy...

- Az irodában a kisasszony majd megkapja tőlem a magáét, ha fecseg. Haladék pedig nincs, azt már megmondtam.

Kurtán elfordult tőle és indult, de az elébe állott megint. Könnyes volt a szeme.

- Ügyvéd úr, csak egy kis emberséget kérek, - mondta reszkető ajakkal - mert én... én... mindenre el vagyok szánva.

- Hagyjon nekem békét és ne molesztáljon, nem értette?

És otthagyta a faképnél. Az reménytelenül, tehetetlenül vállat vont. Szája vonaglott. Pethő arca viszont nyomban ragyogóan nyájasra változott.

- Szervusz öregem. Milyen remekül nézel ki! Remélem, nem régen vársz. Gyere, már mehetünk is. A feleségem és a lányom már ott vannak a fürdőben.

- Ki volt az a kétségbeesett ember?

- Senki. Alperes. Holnap végrehajtják.

- Nem lehetne rajta segíteni valahogy?

- Segítsen az ügyvédje. Én a felperest képviselem. Hát mi újság, hogy érzed magad, mivel töltötted a délelőttöt?

Beszélgetve haladtak a felvonó felé. Az első emeleten kiszálltak, Pethő jól ismerte a járást, keresztülvágott mindenféle helyiségeken, Tihamér csak haladt mögötte.

- Vettél jó fürdőruhát magadnak?

- Azt bizony elfelejtettem. De majd kapok talán itt is.

- Látod, látod. Pedig figyelmeztettelek. Biztosan elbámészkodtál a nőkön, nem a vásárláson járt az eszed. Most is mintha szórakozott volnál, nem?

- Az a hosszúfejű fiatalember nem megy ki az eszemből, aki haladékot kért tőled az előcsarnokban.

- Miért nem megy ki az eszedből?

- Úgy megsajnáltam. Milyen ügye van annak?

- Kis ügy. Holnap reggel nyolcig száztíz pengőt kell szereznie, különben elviszik a holmiját. Nyugodjál meg: fog szerezni száztíz pengőt. Ezek mind ilyenek. Lusták és hanyagok, míg aztán a körmükre ég. Akkor elvesztik a fejüket, rimánkodnak, kapkodnak, kétségbeesnek, ahelyett, hogy a nyakukba vennék a várost és pénzt szereznének. Tudod, mennyivel kezdődött ennek az ügye? Harminc pengővel. Nem járt pénz után, hagyta magát perelni. Hencegett és nevetett. Mert ilyen kicsi, de a költségek megnőttek és most már a sarokba szorult.

- Harminc pengő nőtt meg száztízre.

- Kétszázhúszra, öregem. De ha a felét kifizeti, nem hajtatom végre. Ezt sem érdemlik meg az ilyennek. Haszontalanok és rendetlenek.

Mindezenközben már jegyeket is vásárolt Pethő, már előre is ment. Most fürdőtrikót szerzett Tihamérnak.

- Nézze meg jól a nagyságos urat, - mondta egy hatalmas vállú, félmeztelen alkalmazottnak, aki műbirkózónak tűnt fel - igen fontos vendég, ezentúl ide fog járni. Úgy szolgálja ki, mintha engem szolgálna ki.

Aztán kabinokat kaptak, levetkőztek. Együtt mentek fel a híres, nevezetes fürdőbe, a kőlépcsőn. S annak tetején kitárult Tihamér előtt a hullám, amelyről annyit olvasott, de még nem látta sohasem, legfeljebb valamelyik magyar film jeleneteiben, vagy a képes hetilapokban. Első benyomása olyan nyüzsgő és tarka volt, hogy nem tudta rögtön felfogni. Meg kellett állnia, hogy a mozgalmas kép keretet kapjon eszméletében és lecsillapodjék. Pethő megállt vele és felsőbbségesen tekintett körül, az idegenvezetők saját külön gőgjével, akik a mutogatott tájakat, múzeumokat, műtárgyakat, palotákat magántulajdonuknak tekintik az idegen előtt. Tihamér elragadónak találta a medencét, amelynek kék csempéje az ízléses fényűzés bűvöletét jelentette számára. A kék medence zöldesen áttetsző vizében, amely a bársony Brueghel kósza sejtelmét keltette benne, a fürdőruhák heves színpettyei mozogtak, vibráltak, táncoltak. És nők voltak itt, szent ég, csupa fürdőruhás női termet, rengeteg hemzsegő, hajladozó, nyujtózkodó test, egyetlen tömeggé válva, amely vonaglott, mintha Rubens Utolsó Itéletének testtömege száz és száz színt öltött volna. Fiatal férfi számára, aki ezt még így, a kellős közepén állva, nem látta, varázslatos és bizsergő izgalmat jelentett ez, amelytől nagyot nyelt, mert hirtelen száraznak érezte a nyelvét. Tanácstalanul kapkodta tekintetét, mint túlságosan dús karácsonyfa előtt a gyermek: egy magas termet haladt el mellette, fekete selyemtrikóban, amely felháborítóan gyönyörűvé rajzolta az aktot s ő lelkendezve követte volna tekintetével a délceg csípő ringását, de szemét elkapta két hát, derékig teljesen meztelen, úgyhogy meghökkent tőlük, de az egyik visszafordult, s ekkor tűnt ki, hogy elől az agyafúrt fürdőjelmez teljesen fedi azt a termetet, amelyet hátul teljesen fedetlenül hagy. De máris máshova kellett néznie, a siklódeszkán sikoltó kacagással most csúszott le egy fehér-lila csíkos ruhájú, fiatal leány, légiesen vékony sellő és nagy loccsanással csobbant bele a vízbe. Ahonnan lesiklott, ott egy sötétkék trikós fiatalember állott és valami hangos vidámságot kiáltott a sellő után; ezen a fiatalemberen akárkinek megakadhatott a szeme, olyan arányossá edzette tagjait a sportélet és olyan egészségesen barnává sütötte a nap. Egyszerre valami búgás hallatszott, s reá válaszul a közönség boldog mozgalma és sikoltozása, a medence vize háborogni kezdett. A mesterséges hullámok játékosan csapkodták a nyüzsgő testeket, amelyek a víz mozgásával együtt hajladoztak és táncoltak, a színfoltok még remegőbben vibráltak, a kiabálás, pacskolás, prüszkölés általános lármája együtt áradt a víztömeggel, a szemlélő tekintet nem is tudta az egészet felfogni, csak a kép száz részlete cikázott előtte hebehurgya tódulásban: egy merülő női váll gömbölyű fehérsége, egy gyöngyöző vízfodor fehéren-zölden pezsgő rajza, egy tempót csapó, hosszú és erős férfikar, egy piros fürdősapka, amely most merült a víz alá, vékony gyermekleány, aki a lépcsőfokon állva, most értette bele a vízbe egyik lába hegyét kényes balletmozdulattal, egy fejest ugró fiatalember napsütötte íve a levegőben.

- Gyere oda az asztalokhoz, már látom a feleségemet.

Nagy ernyők alatt asztalok sorakoztak a kőpart fensíkján. Tomboltak itt a színek, piros, kénsárga, zöld fürdőköpenyek, nyári szövetek hangosan virágos mintái libegtek, tarkállottak köröskörül. Egyes asztaloknál ettek, másutt kártyáztak, oldalt fekvő székeken testek hevertek.

- Szervusz Piroska. Rég itt vagytok? Bemutatom neked Balog Tihamér barátunkat.

Tihamér félszegnek érezte magát fürdőtrikójában. Torznak tetszett neki a társadalmi meghajlás és kéznyujtás így félmeztelenül. De fürdőruhát viselt az a hölgy is, akivel most megismerkedett. Testes, de jól rajzolt lény volt a Pethő felesége, a pillantás, amely gyorsan végigfutott rajta, megfigyelhette egyenes és jóvonalú lábszárait.

- Ó, nagyon örvendek, Bandi már nagyon sokat beszélt magáról. Foglaljon helyet. Hogyan érzi magát Pesten?

Semmitmondó beszélgetés indult köztük, amely a nyájasság üres mondataiból állott. Tihamér döcögve felelgetett, az asszony vakmerő fürdőruhája kissé zavarba hozta. Mályvaszínű, kötött jelmez volt ez és két darabból állott: egy igen kevés anyagból szabott nadrágocska volt az egyik darab, alig több, mint egy afféle cache-sexe, a másik darab pedig alakban óriási pápaszemhez hasonlított, amelyet Pethőné két keblén hordott. A hasa teljesen mezítelen maradt közben. Viszont ujjain igen sok volt a gyűrű, csuklóin rengeteg aranyperec csörömpölt, fülében nagy gyémántfüggőket hordott, világosszőke haján mályvaszínű gumisapkát, lábán mályvaszínű gumicipőt. Ehhez a mályvaszín fantáziához valami csikorgó és fájdalmat okozó feltűnéssel járultak cinóbervörösre festett körmei. Ezek a körmök állandóan mozogtak, kalimpáltak, motoszkáltak, mert Pethőné mindúntalan a haját igazgatta. A cinóber és a mályva mintha fuldokló dühvel sikoltoztak volna egymásra.

- Daisy hol van? - kérdezte Pethő.

- Hátul römiznek a gróffal.

- Akkor szólok neki, lehetne ebédelni.

Pethőné átvetette egymáson fehér lábszárait, vigyázva, hogy a nagy, színes ernyő árnyékának birodalmán belül maradjon. Nyilván hadat üzenve az általános napbarnította divatnak, bőre fehérségét óvta.

- Mondja, Balog, mit csinált maga az urammal? Teljesen megfőzte. Még nem is hallottam emberért így lelkesedni.

Tihamér elpirult és hebegett. A szótára nem állott készen ilyen alkalmakra, mikor szemtől szembe erőteljesen magasztalják.

- Mert ő nagyon tartózkodó ember, - folytatta Pethőné - nehezen melegszik. Magáért azonnal odavolt. A lányomnak is mértéktelenül rajongott magáért. Na, már itt is jönnek.

Pethő hozta a leányt egy úr kíséretében. A leány, Pethő Daisy, ugyanolyan szabású fürdőruhát viselt, mint az anyja, de méregzöldet, ami elég jól simult erősen lesült testszínéhez s a cinóbervörös körmöknek sem túlságosan mondott ellen. Határozottan szép lánynak lehetett mondani. Magas volt, mint anyja, - a családfőt mind a ketten félfejjel múlták felül, - de sokkal vékonyabb. Szemöldököt nem hordott, annak borotvált helyét gondosan megvont, vékony fekete ív jelezte. Igen hosszú, zöld üvegszipkát tartott a szájában és beszélgetés közben sem vette ki.

- Maga a mesebeli csoda? Apámmal már nem lehet érintkezni, csak magát emlegeti folyton. Vladi, mutatkozzál be.

- Gróf Medem Vladimir, - mondta a férfi, ösztövér, majdnem girhes, fáradt tekintetű, nyírottbajszú ember.

Pethő külön nyomatékosan megismételte a nevet:

- Gróf Medem, jó pajtásunk. Orosz arisztokrata. Velünk eszel, Vladi?

- Lehet, - felelte a gróf fáradtan, aztán Tihamér felé fordult - te most jöttél?

- Igen, most jöttem, - válaszolt Tihamér meglepetve.

Pethő pincérért csettintet. Hideg marhahúst rendelt mindenkinek. De a leány rögtön tiltakozott és maga rendelt magának paradicsomsalátát, mustárt és egy konyakot. S aztán új cigarettára gyujtott a régin, azt eldobta és az újat belegyömöszölte a zöld szipkába.

- Vladinak olyan pokoli disznaja van, hogy meg lehet őrülni tőle. Két joker nélkül el sem indult. Maga kártyázik, Balog?

- Nem. Legfeljebb huszonegyest, ötévenként egyszer. És egy kis bridget, gyengén.

- Hát majd mi megneveljük. Dögölj meg.

Ez egy szúnyognak szólt, amely Daisy felső combjára telepedett. A lány hatalmasat csapott tenyerével a combjára. Aztán szélesen szétterpesztette két lábát és figyelmesen vizsgálni kezdte combja belső oldalát. Mozdulataiban annyi volt a brutális szemérmetlenség, hogy Tihamér határozottan zavarba jött. Ez kissé sok volt neki és feszélyezte; már nem tudott hova nézni, hogy fedetlen hasat ne lásson. Az orosz arisztokrata is zavarba hozta a rögtöni tegezéssel. Az orosz különben Pethőnét is tegezte és Piroskának szólította. Mikor hozták az ételt, Pethő villogó szemmel esett neki. Megint úgy evett, hogy mintegy megölte és felfalta az ételt, vérszomjas tigris gyanánt. Daisy csak piszkált a paradicsomsalátában, balkeze villájával, jobbkezében akkor is füstölgött a cigaretta.

- Weber báró akar köszönni, - mondta Pethőné - nézz balra.

Pethő egy pillanatra abbahagyta a marhahús kegyetlen marcangolását. Kedvetelten végignézett leányán, majd feleségét mustrálta végig, mint a rabszolgakereskedő. S aztán Tihamérnak intett.

- Két fess nő, mi?

- Ó, igazán, hogyne...

- Tavaly, barátom, példátlan eset történt Lussinban. Három díj volt a szépségversenyen. Abból ezek kettőt vittek el. Egyiket a feleségem, másikat a leányom.

Tihamér illendően csodálkozott és bólogatott. Pethő kéjesen megnézte még egyszer mind a két nőt. Szeme irányán látszott, hogy a nők termetének részleteit veszi szemügyre: látni lehetett, mikor nézi a kebleket és mikor a csípőket. Volt valami ijesztő ebben a szinte szemérmetlen szemlében, amely mintha tenyésztett állatok húskondícióját mérlegelte volna. Daisy nagyot szívott a cigarettából.

- Jó, hogy nem volt ott Gyöngyös Terka művésznő, mert akkor a harmadikat is elvittük volna.

- Daisy, az Isten szerelmére, - szólt Pethőné - Balog mit fog gondolni?

Daisy nevetet. Hörpintett a konyakból.

- Mit gondolhat? Nem tudja, miről van szó. De én megmondom. Gyöngyös Terkáról azt mondják, hogy az apám metressze. De apám konokul tagadja. Anyám reméli, hogy nem igaz. Igen jó macska, azt meg kell adni.

Pethő végzett a marhahússal. Kivett egy csomó fogpiszkálót, egyet a szájába döfött, a többit zsebretette.

- Csak ti beszéljetek. Én most mazagrant fogok inni. Tihamér, igyál te is egy mazagrant.

Tihamér megköszönte és bólintott. Nem tudta, mi az a mazagran. De megtanulta mindjárt. A pincér nagy, talpas poharakat hozott, tele apróra tört jéggel. Erre ráöntött egy pohárka rumot, majd megtöltötte forró feketével. Ebből egészen hideg, különös, kellemes zamatú fekete sült ki. Nagyon ízlett Tihamérnak. Rögtön szeretett volna még egyet kérni, de restelte mohóságát. Pethő hanyatt vetette magát a fonott széken, élvezte jóllakottságát és most már a külvilág felé fordult figyelmével. Egyenként megmagyarázta Tihamérnak, akiket látott. Bankigazgató, képviselő, híres színésznő, gyáros, külföldi diplomatáné, herceg, kokott, ezredes, államtitkárné. Tihamér seregestül hallotta önteni az olyan neveket, amelyeket már gyakran olvasott ujságban. Tout Budapest - mondta magában. De Daisy lebiggyesztette a száját.

- Nincs ma itt egy lélek sem.

Aztán elküldte a grófot cigarettáért. Pethő felhasználta az alkalmat és ismét hangsúlyozta asztaltársuk grófi mivoltát.

- Orosz menekült arisztokrata. Az apja a cárnak volt hadsegéde. Szörnyű gazdagok voltak. Igen régi, híres család.

Daisy ivott a konyakból és szárazan szólt közbe:

- Különben egy vasa sincs, engem szeretne elvenni, de közben az asztal alatt a mama lábát tapossa.

Pethőnek ez tetszett. Nevetett és rávert leánya asztalon heverő kezére.

- Ne beszélj ilyen zöldeket. Anyád csak nevet szegényen.

- Na, csak vigyázz. Mama megőrül a grófokért, ezt jól tudjuk.

Az apa ezen még jobban nevetett. A gróf kisvártatva megjött a cigarettával, ekkor ő szólította fel, hogy hozzon estilapokat. Az orosz szótlanul sarkonfordult és ment ujságot vásárolni. Daisy felállott. Lustán kiegyenesedett, mint a sokat pihent állat.

- Hát én megyek és megmártom magam. Balog, maga nem jön?

- Dehogy nem, szívesen.

Ment a leány nyomában. Az egyenesen az ugródeszkához lépdelt, annak a végén hátranézett.

- Én mindig egyszerre ugrom be, de magának nem muszáj.

Térdét meghajlította kissé, vállát előre szegte s lendületet vett két meglóbált karjával. Fejest ugrott a vízbe, elég jó tartással. A vízben mindjárt előbukkant és hanyatt fordult. Tihamér akkor már az ugródeszka végére lépett.

- Na lássuk, mit tud, - kiáltotta Daisy.

Tihamér hosszú, jólívelt fejest ugrott. Pontosan a leány mellé célozta magát. A medence már nem volt olyan tele, mint előbb. Felbukkant ő is mindjárt. S látta a Daisy arcán az elismerést. Úszni kezdtek mind a ketten, lassú és erős csapásokkal, elfekve a vizen. De a szűk medencéből csak néhány tempóra futotta. Már oda is értek a falhoz. Megkapaszkodtak, a fal mentén mentek tovább, míg lábuk talajt ért. Ott megtelepedtek, csak fejük látszott ki egymás mellett a vízből.

- Nem is képzeltem, hogy maga ilyen jól ugrik. Hogy általában sportol, azt gondoltam, csak nem tudtam, mit.

- Nem sportolok. Az úszás az egyetlen, amit csinálok. De ebben is inkább csak az ugrándozást szeretem. Sokat járok, azaz jártam, uszodába, ott megszokja az ember. De az úgynevezett sport, az nem kenyerem.

- Csodálom. Jó izmai vannak és nincs hasa. Ez nem sporttól van? Hogyan csinálja?

- Sehogyan. Nem törődöm magammal. Élek bele a világba.

- Nem tenniszezik? Nem vív? Nem evez? Nem boxol?

- Fogalmam sincs egyikről sem. A boxolást meg éppen útálom. Nem szeretem, ha az emberek verekszenek. A természetem nagyon békés. És talán lusta is vagyok az ilyesmihez.

- Hát én bizony nem vagyok lusta. És jól boxolok. Hasznos dolog. Már megtörtént, hogy éjszaka egyedül flangáltam az utcán és valami pitiáner szemtelenkedett velem. Kapott tőlem egy horgot. Mámor volt nézni, ahogy nekidőlt a falnak és jajgatni kezdett. Maga mit csinált volna?

- Elszaladtam volna.

- Csakhogy az nem nagyon férfias.

- Nem. De a fontosabb nem az, hogy férfias legyek. Hanem, hogy ne üssenek agyon. Ha kés van az útonállónál, nálam pedig nincs, akkor a box, meg a férfiasság nem ér semmit. Általában túlságos sokszor van olyan helyzet, amikor a férfiasságot nem lehet használni.

A szép Daisy arcán csalódás tükröződött. Kissé kicsinylően vetette oda:

- Mondjon egyet.

- Kérem. Mondok egyet. Én a középiskolát Kolozsvárott végeztem. A nyolcadik osztályt ismételnem kellett, mert akkor jöttek be az oláhok és én nem tudtam a nyelvet. Az ösztöndíjamat is elvesztettem, mert megbuktattak. Csak úgy tudtam tovább tanulni, hogy magyar családok összeadtak valami pénzt. Az érettségit nagynehezen letettem, de képtelennek éreztem magam, hogy ott tanuljak tovább. Elhatároztam, hogy átszököm Magyarországra. A határig eljutottam valahogy. Biharpüspökinél aztán megkíséreltem a szökést. A csendőrök megfogtak és bevittek valahova. Hárman voltak és nekem estek. Mit csinálhattam a férfiasságommal? Rettenetesen megvertek.

- Komolyan? Megverték?

- Meg. Orromon, számon jött a vér, két fogam meglazult és egy ujjam kificamodott. Mind a három oláh lihegett a fáradságtól, míg ilyen alaposan ellátták a bajomat. Közben folyton azt mondogatták, hogy én sem fogok megszökni többet, egy életre elveszik tőle a kedvemet. Aztán kikergettek a sötét országútra, mert éjszaka volt és még egyet utoljára belémrúgtak: menjek visszafelé, amerre látok. Elindultam sajogva, véresen, széttépve. Mit csináltam volna eddig a férfiasságommal? Az most következett.

- Hogyan?

- Úgy, hogy elbújtam egy szénakazalba, egy álló napig étlen-szomjan ott rejtőzködtem, aztán a következő éjjel csak azért is átszöktem. Észrevettek ugyan megint, de már későn. Utánam lőttek, nem találtak. Szolnokon aztán segítettek rajtam a kórházban. Röntgent is kaptam: három bordámon látszott repedés.

- Jaj de rémes.

- Rémes volt, de most már nem is jut eszembe. Most csak azért beszéltem el, mert maga férfiasságot követelt volna ebben a helyzetben is.

- Nem ilyen helyzetre gondoltam. Ez kivétel.

- Kivétel. De még sok kivétel van. Egyszer, mikor már főiskolás voltam, olyan nyomorba kerültem, hogy kitettek az ágyból, mert nem tudtam fizetni az ágyrajárásért és éheztem. A ligetben aludtam egy lócán. Mikor világosodott, járkálni kezdtem. Lumpoló társasággal találkoztam, férfiak, nők vegyesen, vagy hatan-nyolcan. Italosan kiáltoztak, nevettek és falatoztak, mert valami utcai árusnál rengeteg virslit vásároltak össze. Valahonnan egy kóbor kutya került oda. A lábak között csetlett-botlott és leste az ennivalót. Én is olyan éhes voltam, hogy már szinte sírtam dühömben. Megálltam és néztem a csoportot. Egyik fiatalember meglátott és megkérdezte, éhes vagyok-e. Bólintottam. Erre nevetett és azt mondta a többinek: «ide nézzetek, remek versenyfutás következik. Ki fog győzni, az ember, vagy a kutya? Fogadásokat kérek!» Nagy nevetés keletkezett. Fogadni kezdtek. Akkor ez a fiatalember kezébe vett egész marék virslit, megszagoltatta a kutyával és miután többször meglóbálta, messzire eldobta. Azt hiszi, férfias maradtam? Nem. Versenyt futottam a kutyával. Egyszerre értünk oda. De sok volt a virsli, jutott nekem is. A lumpok majd megszakadtak a nevetéstől. Tessék. Férfiasság. Várnom kellett volna, míg elájulok az éhségtől? Szóval ez is kivétel, úgy-e? Hát még tudok mondani száz ilyen kivételt. Mit tud maga az életről, kisasszony? Semmit.

- «Kisasszony»? Csak nem fog engem kisasszonynak szólítani?

- Nem helyes? Kérem, csak szóljon, meg fogom köszönni. Nem igen ismerem a divatos társasági formákat.

- Lássa, maga sem tud az életről semmit. Szólítson egyszerűen Daisynek. És legyen jóban velem, én nagyon rendes haver vagyok.

- Haver?

- Pajtás, - nevetett Daisy, - ha úgy jobban tetszik. Mondom, hogy keveset tud az életről. Még az elemi kifejezéseket sem. Majd megneveljük. Apám szólt már a ma este miatt?

- Még nem szólt. Miről van szó?

- Ma estére néhány vendéget hívtunk a maga tiszteletére. Félkilenc, szmoking. Megismertetjük a legközvetlenebb barátainkkal. Délután apámnál lesz az irodában. Egész napját elfoglaltuk, úgy látom. Nem sok?

- Ó, dehogy... Ki vagyok tüntetve. De nem voltunk már eleget a vízben? Mozogni is kellene. Ússzunk?

- Itt ugyan nem sokat lehet, ebben a Csészényi-fürdőben, ahogy elnevezték. De már integet is apám. Ha elszívta a szivarját és elolvasta az ujságait, nem marad tovább egy percet sem. Ez a mindennapi fürdése. Azt hiszem, soha még ezt a vizet a lábujjával nem érintette.

Felmentek az asztalhoz. Az orosz gróf már nem volt sehol.

- Öltöznünk kell, Tihácskám. Könnyű a nőknek, de nekünk komoly dolgaink vannak még. Ja igaz, estére úgy készültünk, hogy nálunk vacsorázol. Félkilenc, szmoking. Van szmokingod?

- Van. Csináltattam még kutyafuttában, mielőtt utaztam.

- Helyes. Most üdvözöld a hölgyeket és gyerünk.

Húsz perc mulva már taxiban ültek. Pethő visszatért feleségére és leányára. Termetöket és fürdőruháikat magyarázta valami különös csámcsogással, mintha szájában forgatná a kívánatos testeket. Tihamér még mindig nem szokta ezt meg, még mindig zavartan és megütközve hallgatta az előadást. Közben elérkeztek a Bálvány-utcába. Itt volt a Pethő irodája. Az ajtón egész sor réztábla egymás alatt. Vegetalia kft. Első Magyar Kálisó Termelő rt. Főbérlők Országos szövetkezete. A «Főbérlő» szerkesztősége. És még egynéhány.

- Ez mind én vagyok, - mondta Pethő dölyfösen, mialatt ügyfelét betessékelte.

Két szobán mentek keresztül, ott zsúfolt asztaloknál alkalmazottak dolgoztak. Az iroda, amely semmit sem hasonlított a Tihamér emlékeiben eddig előfordult ügyvédi irodákhoz, a nagyüzem benyomását keltette. A párnás, zöld ajtó mögött, ahol a legutolsó szoba tárult ki, Tihamér meglepetve nézett körül. Ilyen jó barokk-bútort keveset látott.

- Tetszik a bútor? Nevetséges olcsón vettem. Ha az ember utánanéz, megszorult alakoktól árverésen potomáron lehet szerezni ilyet. Daisyvel is megnézettem, neki nagyon jó ízlése van, már mágnások is elismerték. Én is szeretem a renaissanceot.

- Ez inkább barokk.

- Hát barokk. Mindig összetévesztem. Foglalj helyet, Tihácskám, parancsolj cigarettát és térjünk a tárgyra. Látod, ez az aktacsomó, amit előre kikészítettem, ez mind te vagy. Ha akarod, apróra átnézheted, de ha únod, elmondom az egészet összefoglalva.

- Inkább mondd el.

- Helyes. Tehát megörökölted az öreg Zámbó vagyonát. A leltározás még mindig nem teljes, a hagyatékot lepecsételte a hatóság. Ennek külön örvendek, hiszen te még nem ismersz engem. Egy idegen ügyvédről elvégre azt is feltételezhetnéd, hogy a haláleset után gyorsan szétnézett a lakásban és mit tudom én... amit hamarjában lehetett...

- Nem, kérlek, ilyet ne mondj, én ilyet senkiről nem tételezek fel.

- Kérlek, emberek vagyunk, mindenki vigyázzon a magáéra. Akármilyen szőrszálhasogató ellenőrzést fogsz gyakorolni további dolgainkban, én sohasem leszek megsértve. De hogy visszatérjek: ha majd megnézed boldogult bátyád otthonát, látni fogod a pecséteket. Már én is csak úgy láttam. Én akkor a Kékesen tartózkodtam. Oda kaptam a házvezetőnőtől a táviratot. Mire megjöttem, már ott voltak a pecsétek. De ez nem fontos, én nagyjából tudom, hogyan állt az öreg... Akarsz valamit kérdezni?

- Igen. Hogyan nézhetted át az öreg annyi esztendei levelezését, ha mindent lepecsételtek?

- Helyes kérdés. Jobb lesz mégis előlről kezdenem. Bátyád az Ilona-utcában lakott, Budán, már húsz esztendeje...

- Igen. Ott jártam nála.

- És húsz esztendeje volt egy házvezetőnője, bizonyos Tulcsikné. Ezek úgy gyűlölték egymást, hogy azt érdekes volt nézni. Soha nem értettem, miért maradtak mégis együtt. Mikor az öreg meghalt, Tulcsikné teljesen egyedül volt mellette. És elkezdte keresni a végrendeletet. Ott volt a kasszakulcs, fiókkulcs, szekrénykulcs, minden. Tulcsikné nem talált végrendeletet. Tudniillik remélte, hogy az öreg őrá is hagyakozott, ha egyáltalában végrendeletet csinált. Mikor nem talált semmit, lecsukta a lakást a halottal együtt és elment a bankba, hogy megnézze a széfet. Az öreg ugyanis széfet tartott a Hitelbankban. Azt gondolta a vénasszony, hogy talán ott a végrendelet. De a bankban nem engedték meg neki, hogy belenézzen a széfbe. Hiába is engedték volna, én pontosan tudom, mi van abban a széfben. Végrendelet nincs. Tulcsikné szóval hazament. Tudta, hogy van az öregnek két nagy ládája, tele régi írásokkal. Ezeket a régi írásokat mind berámolta a saját szobájába. Akkor telefonált a közjegyzőnek, mert tudta, hogy Zámbó melyik közjegyzővel van összeköttetésben. A közjegyző azonnal kocsiba ült, kiment a halotthoz, értesítette a rendőrséget, az én irodámat, satöbbi. A továbbiak már a rendes hivatalos úton mentek. De a két láda levelet nem pecsételte le senki. Mihelyt megjöttem, mindent átnézettem. Így jöttem rá a te létezésedre. Tisztán látsz mindent, nem?

- Nem. Egyáltalában nem látom, mit akart ez a Tulcsikné?

- Pedig ez nyilvánvaló. Ő azt állítja, hogy az öreg még életében ígért neki tízezer pengőt hűséges szolgálata fejében. Valószínű, hogy ez nem igaz, de mindegy, ő mindenesetre állítja. Mikor az öreg meghalt, ő rögtön elkezdett végrendeletet keresni, nyilván azzal a szándékkal, hogy ha ő nincs benne a végrendeletben, akkor a végrendeletet egyszerűen elégeti.

- És hátha így is történt?

- Kizárt dolog. De ha így történt is, ez most már a dolgokon nem változtat. Végrendelet nincs, az örökös te vagy. Tulcsikné megtámadhat, az igaz. De a legrosszabb, ami történhetik, az, hogy kifizetjük neki a tízezer pengőt.

- Hátha igényt tart az egész hagyatékra? Jogász nem vagyok, de azt képzelem, hogy sokat kellemetlenkedhetik. Az ilyen hagyatéki pöröket, úgy tudom, a végtelenségig el lehet húzni.

- Először a te ügyvéded én vagyok, tehát a végtelenségig húzni nem lehet. Másodszor Tulcsikné nem tarthat igényt az egész hagyatékra, mert én levelet vettem tőle, hogy neki Zámbó tízezret ígért. Ennyi eszem volt. De légy nyugodt, ez tízezerbe sem kerül, én majd kiéheztetem addig, amíg beéri kétezerrel. A hagyatékra nem tarthat igényt senki. Rokon sincs, csak te. Jótékonysági, vagy más ilyen testület nem fog fellépni, az öreg még koldusnak sem adott soha két fillért sem. Egyházi célokra sem ígért, hiszen az egyházi adó miatt örökösen lármázott és majdnem végre kellett hajtani. Én mindenesetre lenyomoztam, ígért-e valaha is valakinek valamit, már amennyire az ilyesmit le lehet nyomozni. Szóval vedd úgy, mintha a pénz már a zsebedben volna.

- Ez biztos?

- Annyira biztos, hogy megveszem tőled készpénzért a hagyatékot, ha akarod. Adok érte háromszázezer pengőt. Báresz geld.

- Négyszáznyolcvanezret háromszázezerért, - nevetett Tihamér - az sovány ajánlat.

- Nagyon is méltányos. Mire a hagyatékot átveszem, leéghet a ház, megbukhatnak iparvállalatok és részvényeik nem érnek semmit. A kockázat mégis csak megvan. De hagyjuk, ezek csak viccek. Pénzt bármikor kaphatsz tőlem, addig is, míg átveszed az egészet. A Gellértből csak küldesd ide nyugodtan a heti számlát. Nem kell dobálnod a pénzt, de úri módon élhetsz. Amíg engem látsz, ne félj. A hivatalos lépésekkel nem úntatlak, én mindig idejében megmondom, ha személyesen kell valahova menned. Csak most elvben akarok tisztázni valamit. A hagyaték áll a következőkből. Van az Ilona-utcai ház. Van egy bérház a Csikágóban, afféle proletárkaszárnya, az nagyon jól hoz. Vannak értékpapírok. Van valami készpénz is. És van bőven ékszer.

- Ékszer? Minek kellett az öregnek ékszer?

- Zálogban maradt nála. Gyakran adott ki pénzt erős kamatra. De szerette is az ékszert. Nem adta ki a kezéből, otthon tartotta. A készpénzt sem szerette bankban tartani. Előszedegette, fogdosta, rakosgatta. Az ékszert csurgatta egyik markából a másikba. Tapogatta és forgatta a drágaköveket. Általában furcsa ember volt. Imádta az üzletet. Nem egyszer mondta nekem: «doktor úr, ma sokkal jobban érzem magam, mert két jó üzletet kötöttem.» Azt is mondta egyszer: «ha mindennap köthetnék még öt jó üzletet, akkor elélnék én száz évig is, sohasem kellene nekem orvos.» De hogy e tárgyról beszéljek, javaslatot akarok neked tenni a hagyaték dolgában. Szerintem az Ilona-utcai házat meg kell tartani. Átigazíttatod saját gusztusod szerint, csináltatsz bele központi fűtést, fürdőszobát és garázst. Kis kert is van hozzá, azt rendbe lehet hozni. Ott kitűnően ellakhatol. A többit, szerintem, mind készpénzzé kell tenni, a készpénzt pedig ügyesen forgatni kell. Kihozhatsz belőle húsz százalékot is, ha jól megy. De tíz-tizenkettőt egész könnyen.

- Hogy-hogy forgatni?

- Kihelyezzük, Tihácskám. Kihelyezzük. Kiadjuk megszorult embereknek.

- Kamatra? De öregem, nem uzsora ez?

Pethő Andor megvetően legyintett.

- Ezek olyan beszédek. Hogy mi az uzsora, azt én tudom. Én vagyok a jogász. Kihelyezed a pénzt és írást veszel nyolc százalékról. A többi az én dolgom.

- Jó, jó, de mégis érdekel, hogyan jön ki ebből tizenkét százalék, vagy pláne húsz?

- Az nagyon egyszerű. Nézd. Van egy péküzlet. A pék megszorul. Sürgős forgótőke kellene neki, különben megakad. Pedig az üzlet jól megy, kétségtelenül jövedelmez tizenöt százalékot. A pék jön pénzt kérni. Erre azt mondod, hogy szívesen belépsz társnak a cégbe, de csak ha kétségtelen biztosítékot kapsz, hogy a befektetett tőkéd csakugyan ilyen jól jövedelmez. A biztosítékot megkapod, azt nyugodtan rám lehet bízni. Szabad neked egy jólmenő üzletben részesnek lenned, ha van hozzá tőkéd? Természetes, hogy szabad. Sőt, jót is teszel vele, mert ha nem lépsz be társnak, a cég esetleg megfullad. Hát hol itt az uzsora?

- Ha így fogjuk fel, nem mondom...

- Na látod. Persze, hogy így fogjuk fel. Itt mindenki jól jár. A péküzlet nem kénytelen lehúzni a redőnyt, mert segítünk rajta. Te jól keresel, aránylag kis befektetéssel. És én is megkapom az ügyvédi munkáért a magamét, elvégre ebből élek. És mint látod, elég jól élek. Szóval elvben, azt hiszem, egyetértünk. Tudod, szeretem előre tisztázni a dolgokat, akkor nincs félreértés. Most ezeket a dolgokat még írd alá, aztán mára végeztünk is.

- Mik ezek?

- A hagyatéki eljáráshoz szükséges dolgok. Csupa formaság. Blanketták, mint látod. Mindenesetre nézd meg valamennyit, azt mindig jó tudni, hogy mi az, amit aláírsz. Az ember aláírásban sohasem lehet elég óvatos. Mikor aláírsz, ne higyj a legjobb barátodnak se. Még nekem se. Mert légy meggyőződve, hogy nálam jobb barátot nem fogsz találni. Tessék a töltőtoll.

Tihamér kezdte átfutni az eléje rakott dolgokat. Csakugyan formaságok voltak. Odakanyarította nevét a szükséges helyekre.

- Köszönöm. Mára végeztünk. Már tudniillik a hivatalos ügyekkel. Este nálunk vacsorázol. Tudod mit: nyolckor légy készen, érted megyek és felfuvarozlak magam. Legfeljebb még beszélgetsz egy kicsit a hölgyekkel. Estig mi a programmod?

- Semmi. Lézengek, nézegetek! Tanulom Budapestet.

- Budapestet? Hiszen te itt végeztél. Itt laktál.

- Öt évig. De az egészen más város volt. Hónapok elmúltak anélkül, hogy a Belvárosban, vagy a Dunaparton megfordultam volna. Ezzel a Budapesttel én most kezdek ismerkedni. És el vagyok tőle ragadtatva. Szóval nyolckor várlak.

- Úgy van. Ami pedig a jövőt illeti, egyszersmindenkorra: én mindenben rendelkezésedre állok. Ha központi fűtés kell, én hozom neked a legjobb és legolcsóbb vállalkozót. Ha vizum kell, elküldöd az útleveledet, én mindent elintézek. Ha valakivel meg akarsz ismerkedni, telefonálsz nekem, másnapra már szállítok valakit, aki bemutat. Ha állásba akarsz helyezni valakit, nekem mindenütt a világon van ismeretségem. Egyszóval csak azt mondhatom, hogy ne félj, amíg engem látsz. Erre parancsolj, ez külön kijárat, egyenesen a lépcsőházba. Szervusz, Tihácskám.

Az utcán eszébe jutott, hogy uzsonnázni kellene, még pedig aludttejet. Kevés dolgot kedvelt annyira, mint az aludttejet. Mendegélt tehát, hogy arravaló kávéházat, vagy tejcsarnokot keressen. Az Erzsébet-téren úgy látta, hogy ott a fák között alkalmas lesz uzsonnázni. Éppen be akart fordulni, mikor hirtelen ólommá vált a lába. Ott jött a gyalogjárón vele szemközt Anna. A vér az arcába szökött. S mikor az asszony közelért hozzá és szintén megállott, még mindig nem tudta hasznát venni beszélő képességének. Csak pirulva vigyorgott és a száját tátogatta.

- Nini, Balog, - mondta az asszony nyájas melegséggel és nyugodtan - maga mit csinál Budapesten?

- Én felköltöztem ide. De mit csinál itt maga, nagyságos asszony?

- Én is felköltöztem ide. Milyen mulatságos véletlen ez a találkozás. Errefelé van dolga?

- Most akartam ide bemenni uzsonnázni. És a kedves férje hogy van?

Anna kissé habozott. El is pirult.

- Nem tudom. Külön élünk. Én most állás után szaladgálok. Nem képzeli, milyen rettenetes nehéz most állást kapni. Reggeltől estig futkosni és este reménytelenül hazamenni. Mindenütt csak ígéret. Mindegy, valahogyan majd csak lesz.

Búcsúzni készült s már kezdte nyujtani a kezét. De Tihamér kapott a szón.

- Várjon csak... Állás... Talán én tudok valamit csinálni.

- Maga? Hogyan?

- Van olyan befolyásos ismerősöm, aki éppen az előbb kínálta fel, hogy ha valakit el kellene helyezni...

- Kérem, nagyon lekötelezne, ha tudna segíteni. Nem tudom ugyan, van-e jogom kérni erre, de...

Tihamér lelke, rajongása, titka felszaladt a szájába a szívéből. De csak egyetlen ügyefogyott szóvá tudott formálódni.

- Ó...

- Megpróbál tenni értem valamit?

- Boldogan. Ma este éppen az illetőnél vacsorázom. Hol értesíthetem, ha lesz valami?

- Nekem most nem lehet telefonálni. De talán én hívhatnám magát.

- Hogyne. A Gellértben lakom. Holnap reggel már talán tudok mondani valamit. Ha megmondja, mikor hív fel, otthon leszek. Mondjuk, kilenckor?

- Köszönöm szépen. De most rohanok, a Deák Ferenc-utcában kell felkeresnem egy házgondnokot és máris elkéstem. Szívből köszönöm és viszontlátásra.

Anna eltűnt, mint egy látomás. És ő csak ekkor tudta megnézni. Fehér vászonruha volt rajta. De valami szín is. Mi volt az a szín? Tihamér még megvárta, míg a fehérruhás alak eltűnik az utcasaroknál, akkor behúnyta a szemét és igyekezett visszaidézni az előtte álló asszony képét, hogy azt a színt az emlékképen megkeresse. Igen, mellső zsebében volt az a szín, onnan kandikált ki egy fűzöld, babos-mintás zsebkendő csücske. De a fűzöld színnél sokkal élénkebb volt a szempár emléke. Csendes, szelíd mosoly felelt neki, mikor most kérdően nézett a szempár emlékébe. Most már mehetett volna uzsonnázni. De nem mozdult. Csak állt a gyalogjárón és nézett maga elé meghatott, elgyönyörödött arccal. És most egyszerre összerezzent, majdnem felkiáltott. Most ébredt tudatára az Anna megjegyzésének. «Külön élünk».

Külön élnek. Talán válnak is. Hiszen akkor az egész világmindenség megváltozott.



IV.

Anna gondolata betelepedett lelkébe s annak fenekére süllyedt. A felszínt ideig óráig más képzetek is elfoglalhatták, de csak áthaladtak a tó tükrén, s az úszkáló benyomások közeiben mindúntalan felragyogott a fenékről a fény.

Pethőék a Svábhegyen béreltek nyári villát. Egyéniségtelen nyaralási holmival töltötték meg a szobákat, csak Daisy szobája mutatott külön egyéniséget. Itt csőbútorok állottak, nikkel-vázú, nyersvászon-testű darabok, amelyek hevesen igyekeztek minden eddig ismert bútortípustól különbözni. Méregzöldre és haragos vörösre festett deszkalapok ketrecei angol és francia könyveket tartalmaztak, vagy idomtalan, színes lakkvedreknek adtak helyet, s míg odakint a kert petuniái tarkállottak a kezdődő sötétben, itt kaktuszbokor képviselte a növényvilágot, valamint cserépbe állított, de üvegből gyártott, vörös koráll-ágbog. Egyetlen festmény: Daisy arcképe. Ezt ultramodern, nem tehetségtelen kéz festette, bár jóhiszeműségét kétségbe lehetett vonni. Az ágyként szolgáló igen széles hencser felett a falon fekete kis kereszt.

- Szereti ezt a szobát? - kérdezte Daisy.

- Egységes, azt nem lehet eltagadni. A keresztet a maga helyén feljebb akasztanám. Lehúzza az egész falat.

- Nem, azt én így érzem, - feleli Daisy és nem óhajtott erről tovább vitatkozni.

Vacsorára a kerti terraszon terítettek. Innen le lehetett látni a távoli város mélyben sziporkázó fénytengerére. Ott lent élt, lélegzett és a forró nap után megkönnyebbülten lihegett Budapest. És ott lent a száz meg száz utca valamelyikében lakott valahol Anna. A kert alsó végében ritkás nyárfák sorakoztak, ezeknek remegő lombfüggönyén is átütöttek a lenti fénypontok. A lelket csillagos esti hangulat andalította el, amelyben minden ok nélkül volt valami szomorúság. Mialatt szórványosan új és új vendégek érkezgettek, Daisy szeszes palackok és jeges edény körül tett-vett.

- Szereti a cocktailt, Balog?

- Nem tudom. Talán szeretem. Még soha életemben nem ittam cocktailt.

Daisy furcsállva és enyhe mosollyal rápillantott a vendégre.

- Hát most ezt megkóstolja. A magam gusztusa szerint szoktam keverni.

Műértő figyelemmel öntögetett a nikkel-dézsába ebből az italból, majd a másikból, citromlevet is cseppentett hozzá. Aztán rácsavarta az edényre a fedőt és szakavatott mozdulattal hevesen rázni kezdte.

- Ez a legfontosabb az egészben. A cocktailt kevesen tudják igazán jól frappírozni.

Tihamér édeskeveset értett az egészből, de mikor a zöldessárga lét Daisy kitöltötte a feltűnően vastagfalú, tömpe pohárkákba és apróra nyesett citromhéjat szórt mindegyikbe, ő is érte nyúlt és megitta. Fanyar, savanykás, égetően erős ital lett belőle, amely mintha szeszes tűzként azonnal eláradt volna egész vérkeringésében.

- Picit több gin van benne, mint máskor, de azt akartam, hogy ma jó legyen a hangulat. Izlik?

- Igen, köszönöm, furcsa pikáns íze van.

- Én tudok legalább ötven félét keverni. Majd lassanként megismeri valamennyit. A vendégek közül már mindenkivel találkozott?

Már mindenkivel találkozott, de senkiről sem tudta, hogy kicsoda. Pethő ugyan sorra magyarázhatta őket a terrasz egy sarkának megfigyelő helyéről, de ilyen gyorsan ennyi nevet és foglalkozást nem lehetett megjegyezni. Ami legfeltűnőbb volt számára: minden férfi azonnal tegezte. A kölcsönös kézfogás után következő mondatban már előfordult a «kérlek» szó, vagy az ige tegező-ragos formája. Ez kissé zavarta eleinte. Gondolkodnia kellett mondatai összerakásán, hogy leplezze: fogalma sincs újdonsült barátja keresztnevéről. Csak úgy homályosan tudta, hogy van a társaságban egy nyugalmazott táblabíró, aki most ügyvéd, van egy bank-cégvezető, van egy közgazdasági hírlapíró, van egy pénzügyigazgatósági tisztviselő. Valamennyi házas ember. De nem tudta, melyik a cégvezető és melyik a hírlapíró, s nem tudta, kinek melyik a felesége. Mikor jó késetten asztalhoz ültek, pohara tetején névkártyát látott, amelyen két hollandus gyerek édeskés rajza mellett ott díszlett a Balog Tihamér név. Jobbra-balra pillantott és megnézte két szomszédnője névkártyáját. Egyiken ez állt: Maca. Másikon: Edit. Ebből még nem tudott semmit. Mikor társalgást kellett kezdenie, nehézkes és kényszeredett mondatokban mondott valamit jobbfelé a Macának, nagyságos asszonyomnak címezve. Maca felvonta szemöldökét és kevéssel utóbb ilyesfélét mondott:

- Rögtön mondta is az uram titkára: «tessék sietni, méltóságos asszony, mert elkésik...»

Látnivaló volt, hogy Maca méltóságos asszony neheztelt címzésének elégtelen volta miatt. Tihamér megsemmisülten nyelte le a rendreutasítást és mivel ez a szomszédnője tüntetően a másik oldalra fordult, ő a baloldali hölggyel igyekezett szóba ereszkedni. Ezt azonnal méltóságos asszonynak szólította, hogy baj ne legyen. Mire az Edit névkártyájú hölgy szárazon válaszolta:

- Nem vagyok méltóságos. Anyám az, a nővérem az, de én nem vagyok.

És tovább folytatta a társalgást másik szomszédjával. Tihamér reményevesztetten lemondott a társaságról. Kényelmetlenül is érezte magát a keményített ingmell páncéljában. És kedvetlenül látta, hogy az egész társaságban csak neki van ilyen szmokingja. A férfiak valamennyien kétsoros szmokingot hordtak s hozzá különleges anyagból készült puha inget, melynek lehajtós gallérja is ugyanabból az anyagból készült. Ez félelemmel és zavarral töltötte el, úgy képzelte, hogy nevetséges vidéki alaknak nézik. Szólni sem mert már, attól tartott, hogy akármit mond ebben a társaságban, amelynek szereplőit és összefüggéseit egyáltalában nem ismeri, azonnal bakot lő. De nem is vehetett volna részt a társalgásban, mert majdnem az egész vacsora beszédanyagát egy bizonyos Gertrud nevű hölgy esete tette ki, aki titokban gavallérral utazott egy kis balatoni helyre, s ott találta Bécsben vélt férjét a legjobb barátnője társaságában. Mindezt a legapróbb részletekig megtárgyalták és bámulatra érdemes tájékozottsággal sorolták fel mind a négy szereplő eddigi szerelmi viszonyait, majd a válás anyagi esélyeit mérlegelték és pontosan felsorolták a férj jövedelmi tételeit és az asszony vagyontárgyait. Csak a vacsora vége felé tértek át egy vígszínházi darab előadására, arról sem a mű gondolata, vagy az előadás művészeti kérdései szempontjából beszéltek, hanem megtárgyalták a bemutató-előadás közönségét és a színpadi szereplők öltözködését. Tihamér még sohasem volt a Vígszínházban, a tárgyhoz nem szólhatott hozzá, de akkor is óvakodott volna belebeszélni a dologba, ha a darabot történetesen látta volna, mert tájékozatlanságát nevetségesnek érezte. Vacsora után két bridge-asztal alakult, ebben sem vehetett részt. Pethő csatlakozott hozzá, hogy a teljesen társtalan vendég ne érezze magát elhanyagoltnak. Pezsgős üveg állt mellettök a hűtőben, s ők ketten beszélgettek. Ez is nagyon nehezen döcögött, mert semmiféle közös érdeklődési tárgyat nem találtak. De Tihamér magasztalni kezdte a kilátást és a távoli fénytenger varázslatos képét, erre aztán a házigazda kapva-kapott azon, hogy villájáról beszélhet. Elmondta, hogy hogyan sikerült a villa bérletét egy gróf Károlyi-házaspár elől elhalásznia, hogyan sikerült a bérösszeget mélyen lenyomnia és kimutatta, hogy ilyetén nyaralása negyedrészébe sem kerül egy balatoni nyaralás költségeinek. Az egész elbeszélésből az tűnt ki, hogy ő milyen fenegyerek alku és gyakorlati pénzbeosztás dolgában. Tihamér háromszor is közbe akart szólni, hogy végre kibökje, amire régen készült, de Pethő most már elemében érezte magát és sorra elmondta, hogy a nyolc-tíz legközelebbi villa bérlői mennyivel többet fizetnek sokkal haszontalanabb lakások bérletéért.

De végül Pethő bérleti hőskölteménye teljesen elfogyott. Ekkor végre Tihamér szóba hozta a dolgot.

- Kérlek, valamivel szeretnék terhedre lenni... azaz rosszul fejeztem ki magam: éppen ez az, hogy nem szeretnék nagyon terhedre lenni... csak ha könnyen megteheted...

- De parancsolj, Tihácskám, állok rendelkezésedre. Miről van szó?

- Hát hogyan is kezdjem... van egy hölgyismerősöm, aki most állást keres...

- Ja úgy, állás. És hölgyismerős. Nagy kujon vagy te, édes Tihácskám. Még meg sem melegedtél Pesten és már hölgyismerős! Ez már beszéd.

- De kérlek, biztosítalak...

- Jó, jó. Ismerjük az ilyet. Nem is tudtam, hogy ilyen kujon vagy.

Tihamér ideges lett. Igyekezett bosszúságát nem éreztetni, de valami olyasfélét érzett, hogy Annát sértegetik, s neki helyt kell állania.

- Kérlek, - mondta türelmetlenül - ha így fogod fel, már nem is mondtam semmit.

- Ugyan, drága Tihácskám, ne bolondozz, már viccelni sem szabad?

- Dehogy nem szabad. Én szeretem is a tréfát, de ez a hölgy, ez egészen más. Alig ismerem tulajdonképpen, de bizonyos okból nagyon fontos volna...

- Mondtam, hogy parancsolj velem. Mit tud az a hölgy?

- Hogy-hogy mit tud?

- Tud-e gépírást és gyorsírást, hány szótagot ír, mit végzett és milyen nyelveket tud és hol dolgozott eddig?

- Azt bizony, sajnos, nem tudom. De rendkívül fontos, hogy el lehessen helyezni.

- Mik az igényei?

- Azt sem tudom. Csak hogy állás kell és ez nekem igen fontos volna. Bocsáss meg, hogy ilyen tájékozatlan vagyok és semmilyen kérdésre nem tudok felelni, de nem is jutott eszembe, hogy ezek... hogy ezekről... Én még nem protezsáltam senkit.

- Kérlek, magam ajánlottam fel, hogy ha kell valami, segítek. Küldd fel az irodámba azt a hölgyet. Holnap délután ötkor jó lesz?

- Biztosan jó lesz. Majd megmondom neki. Most azonban szeretnék hazamenni. Erősen megfájdult a fejem.

- Ejnye, ejnye, mi az? Csak nem vagy beteg?

- Nem, köszönöm, teljesen egészséges vagyok, de azt hiszem... ez a cocktail... ez nekem teljesen szokatlan...

- Majd elmúlik, ha jól kialszod magad. Ne is fáraszd magad a köszöngetéssel, majd lesétálunk a kertbe, körülmegyünk, taxit hivatok és a családomnál ki foglak menteni. Na gyere, öreg.

Mikor a villa kapujánál várták a taxit, Pethő rátért a leányára.

- Mit szólsz a Daisy szobájához? Bámulatos az a lány, barátom. Az egészet ő rendezte be, barátom. Olyan ízlése van, mint senkinek. De nem is csoda, megtaníttattam angolul, franciául, utaztattam külföldön, csinált Franciaországban nyári tanfolyamot és hallanád zongorázni. Jazzt játszik, barátom. Na de azt hallani kell. És ahogy ez a lány öltözködik. Nézted a ma esti ruháját? Azt ő maga tervezte. Párisi modell, méregdrága, de ő áttervezte. Különben egy Bolza grófnőnek van még ugyanez a modellje. Nekik kettőjüknek. Egy Bolza grófnőnek és a leányomnak. Persze ilyen termet is kell hozzá. Ez aztán termet, mi? Hiszen láttad a Hullámban is, mi?

- Igen. Nagyszerű termete van, az tagadhatatlan.

- És a bőre. Nézted a bőrét? Azt az anyjától örökölte. Annak is remek bőre van. Nézted a bőrét? Hopp, már hallom a kocsit.

A taxi fényszórója felsugárzott az éjszakában, hogy a szemeket egy pillanatra elkápráztassa, aztán mindent vaksötétté változtasson. A kocsi elindult és álmatagon döcögött lefelé. Lent lebegve remegett a fénypontok tengere, mintha távoli szellő borzolta volna. Ő pedig Annára gondolt. Megnézte az órát és kiszámította, hogy még tíz órát kell várnia, míg a telefonon az a hang megszólal. A kocsiban mulatságos játékot művelt a fény: az elmaradó lámpák bevetítették a kocsi belsejébe a hátsó ablakra írott KISTAXI betüket, s ez a felírás végigsuhant az utas előtt, hogy csalóka módon eltünjék, majd a másik oldalon bujócska módon megint felbukkanjon. Nézte, szórakozott vele és Anna járt az eszében. Már a városi utcák lámpasorai között szaladt a kocsi, neki Anna járt az eszében. Megérkezett, felment, levetkőzött, lefeküdt, örült az elegáns ágy síma, fínom fehérneműjének, a paplan fényűző tapintásának és Anna járt az eszében. Azzal is aludt el s mikor kinyitotta szemét, mintha csak egy percet aludt volna, még mindig Annára gondolt.

Félnyolcra járt az idő, de ő gyorsan reggelizett és utána szaporán fürdött. A kádban idegessé tette a gondolat, hogy Anna valamilyen okból jóval korábban jelentkezik, a telefon bent fog csengetni az íróasztalon, ő pedig itt ül a vízben. De a telefon nem szólt. Már teljesen felöltözködött, leült a készülék elé várakozni, rágyújtott, s még mindig nem múlt el fél kilenc. Ekkor csakugyan csengett a telefon. Mohón és lámpalázasan kapta fel a hallgatót. Még arcát is ragyogóan nyájasra igazította. De ez a mosoly azonnal buta vigyorgássá meredt: Pethő hangja szólt a vonalon.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy jól értél-e haza?

Szeretett volna sziszegni az idegességtől. Mi lesz, ha Anna éppen most hívja fel, megúnja a várakozást és nem szólítja többet? Talán nem is látja az életben még egyszer. Borzasztó. Legalább tudná, hogy hol lakik.

- Jól, köszönöm.

- Mi még maradtunk egy darabig. Az utolsó vendégek fél kettőkor mentek el. Remélem, jól érezted magad?

- Ó, kitünően, köszönöm.

- Hát ha kell valami, csak szólj. Aztán mennél hamarább gyere fel hozzám, mert meg kellene nézni azt a házat az Ilona-utcában. El kell határoznod, hogy van-e kedved azt berendezni magadnak. Mert akkor szépen kitervezzük jó előre és ha átvetted a hagyatékot, mingyárt elindulhat a munka. Ha jó építész kell...

- Igen, igen, - vágott közbe Tihamér, alig fékezhető türelmetlenséggel - majd felmegyek. És még egyszer arra kérlek, hogy ha felmegy az a hölgy, akit említettem, tégy meg mindent az érdekében.

- Légy nyugodt. A hölgy állást fog kapni. Nekem az ilyesmi gyerekjáték, ha nagyon akarom. És ha van kedved, kettőkor egyél velünk a Hullámban.

Tihamér félkézzel a kagylót fogta, másik kezének öklével a térdét ütötte úgy, hogy fájt. De Pethő végre elköszönt. Ő letette a kagylót és azonnal felvette megint. A házi központ jelentkezett.

- Halló, kérem, mialatt most beszéltem, nem keresett engem valami más szám?

Nem kereste senki. Letette a hallgatót. Cigarettázott és le-fel járt a szobában. De ha a túlsó falhoz ért, már visszanézett, nem kell-e azonnal ugrania a készülékhez. Az órát percenként megnézte. De aztán ezért elrestelte magát. Elhatározta, hogy lassú ütemben számlálni fog hatszázig. Az tíz perc, akkor megint megnézi az órát. De háromszáznál már nem tudott magának parancsolni, az órára nézett. Csakugyan eltelt öt perc. Akkor az ablakhoz állott és kibámészkodott az utcára. De csak nézett és nem látott a szemével. Elúnta, megint számlált. Hirtelen gyötrő szomjúság vett erőt rajta. A palack vizét langyosnak ítélte, kiszaladt a pohárral a fürdőszobába, hogy folyassa a hideg csapot. És csakugyan ekkor szólalt meg a csengő. Hanyatthomlok rohant vissza az íróasztalhoz.

- Halló, maga az, Balog?

- Én vagyok, kezeit csókolom.

- Nem zavarom?

- Dehogy, hiszen csak azzal foglalkoztam, hogy a hívását vártam. Hát kérem, valószínű, hogy lehet csinálni valamit.

- Ó, ne mondja. Álomnak is szép. Már nem is merem elhinni. Milyen állásról van szó?

- Nem tudom. Állásról. Valószínűleg meglesz. Ráér ma délután ötkor? Igen. Keresse fel az ügyvédemet. Ne felejtse el: Pethő Andor, Bálvány-utca tizenegy. És utána szeretnék beszélni magával, hogy megtudjam, mit végzett. Majd leülünk valahova uzsonnázni és megbeszéljük az esetleg szükséges lépéseket. Én majd lent várom a ház előtt. Feltéve, hogy nem zavarom...

- Dehogy zavar, ki sem tudom mondani, milyen hálás vagyok. Nem is tudom, minek köszönjem, hogy ilyen kedves...

Tihamér vállvonogatva illegette magát a készülék előtt és csak hebegni tudott olyasféléket, hogy «ó istenem...», «szót sem érdemel». Az asszony már letette a kagylót, de ő még mindig tartotta. Még az üres vonal hallgatásában is gyönyörködött. És meglátta magát a tükörben, ahogy édesdeden, olvatag arccal fogja a hallgatót. Hangosan elnevette magát, ahogyan szeretettel szokták kinevetni a komikusan viselkedő kisgyereket. Letette a hallgatót és még rátette a kezét, mint jutalmul a kutya fejét szokás megütögetni.

Az időt ődöngéssel ütötte agyon. Hajókázott a Dunán és imádta a város két partjának látványát. Kiment a Margitszigetre, elhatározta, hogy ott ebédel egyedül. Egy órakor evett. A pincérrel telefonáltatott a Hullámfürdőbe Pethő ügyvéd úrnak, hogy Balog tanár úr bocsánatot kér, nem jöhet, mert találkozott egy régi osztálytársával. Aztán nagyot sétált, nézegetett, taxit vett, felment a Várba és lenézett a Halászbástyáról. Lement a Siklón, élvezte, mint az iskolásfiú. Kávéházban leült lapokat nézegetni és a Simplicissimust kérte. Soká gondolkozott Gulbransonról. Az asztal alatt levegőbe rajzolt az ujjával, rossznak találta a nemlétező rajzot, kitörölte a levegőből és újra nekikezdett.

És öt órakor ott volt a Bálvány-utcában. Elhelyezkedett a szemközti ház kapuja alatt. Látta jönni Annát. Látta eltűnni. Aztán előlépett és várt. Tíz percet szánt várakozásra, tovább az Anna beszélgetése aligha tarthatott. De egymásután mult el a negyed hat és fél hat, Anna nem jött. Mihelyt lépteket hallott a kapu alól, már összerezzent. S a léptek mindig mást jelentettek. Most királynak kellene lenni, gondolta magában és mindenkinek megtiltani fejvesztés terhe alatt, hogy ezen a kapun kilépjen, Annán kívül. Járkált, megállt, lábát váltogatta, várt, bámult.

- Balog, nem hallja?

Anna ott állt előtte és nevetett.

- Ó, kezét csókolom, ezer bocsánat...

- Már kétszer szóltam, de maga úgy elmerült, hogy észre sem akar venni.

- Bocsánat, várakozás közben elgondolkoztam. Mondja gyorsan, végzett valamit?

- Azt hiszem, igen. Kimondhatatlanul le vagyok magának kötelezve. Még akkor is, ha végeredményben nem sikerül. De most már én is hinni merem, hogy sikerül.

- Hálistennek. Most jöjjön, üljünk le valahol, beszéljük meg az egészet. Ha ráér?

- Ráérek. És éhes is vagyok.

Fák alatt ültek le. Tihamér lelke ugrándozott a boldog izgalomtól. Az az öröm, hogy sikerül Annának segítenie, úgy meghatotta, hogy belefacsarodott a szíve. Aludttejet rendeltek, Anna vajaskenyeret is kért hozzá.

- Mondja már gyorsan, mert nagyon izgatott vagyok.

- Hát úgy volt, hogy az ügyvédje alaposan megváratott, de aztán elég hamar végeztünk. Azt mondta, hogy ma állást kapni elvileg teljesen lehetetlen, de a maga ajánlása ő nála olyan sokat nyom a latban, hogy lesz állásom. Kikérdezett, hogy mit tudok, aztán rögtön felhívott valami gyárat, ahol valami kálisóval foglalkoznak. Holnap reggel kilenckor oda kell mennem jelentkezni. A hivatalos óra és a fizetés kérdése holnap dől el. De valószínű, hogy kétszázötven pengőt megkaphatok.

- Az nem nagyon sok.

- Az nem nagyon sok? Abból én meg tudok élni, kedves Balog. Majd a közelben keresek lakást és gyalog járok a hivatalba. Az már maga nagy tétel. Ugrálni nem lehet ennyiből, azt tudom. De lesz hol lehajtanom a fejemet, az is valami.

Tihamér a torkát reszelte. Kétszer is nekivágott, hogy megszólaljon, de a mondat formájával, amelyet összeeszkábált magának, sehogysem volt megelégedve.

- Kérdezni akar valamit? - szólt Anna nyájasan.

- Igen... ugyanis... nézze, ha nem akar erről beszélni, ne feleljen... de nem értem a maga helyzetét... hiszen a férje...

- Kérem, szívesen beszélek róla. Maga olyan jót tett velem, hogy a bizalom a legkevesebb, amivel tartozom magának. Különköltöztem a férjemtől, mert a házasságunk nem ment tovább. Most meg kell élnem a magam lábán.

- Na igen... de tudtommal a törvény... aszerint, hogy kinek a hibájából történt a válás...

- Ott még nem tartunk. Válóperről még nem volt szó. Én csak eljöttem az uramtól, mert... szóval a házasságunkat nem lehetett többé fenntartani. Anyagilag nem támaszkodhatom rá, de elviselhetetlen gondolat is lenne pénzt kérnem valakitől, akihez most már nem tartozom. Ha lett volna hozományom, azt most visszakérhetném, de nem volt. Az uram szegényen vett el. Szétmentünk. Most próbálom egyedül folytatni, ami kettesben nem ment.

- Igen, hallottam még odalenn, hogy az üzletük tönkrement, őszintén sajnálom magukat.

- Nem, kérem, teljesen félreérti a helyzetet. Attól, hogy az uram tönkrement, még nem jöttem volna el tőle. Sőt ellenkezőleg, most maradtam volna igazán mellette. De először is: ő úgy ment tönkre, hogy keresett rajta. A helyzete egyáltalában nem kedvezőtlen. Már rendbe is jött, megkapta egy cement-cég vezérképviseletét. Szóval nem ez volt az oka az egésznek. Hanem... valaki nagyon megtetszett neki és azt fontosabbnak látja, mint engem. De erről nem szeretek beszélni.

- Akkor ezt hagyjuk. A világért sem szeretném, ha... ha kellemetlen dolgokat... bocsásson meg, nehezen tudom magam kifejezni, de maga ért engem. De azt hiszem, nem volna helyes csüggednie. Hiszen még fiatal. Maga előtt áll az élet. Egy rossz házasság után jöhet egy jó házasság.

Nagyot nyelt, mikor kimondta. S hogy kimondta, rendkívüli, vakmerő teljesítménynek tetszett előtte. Bátornak és céltudatosnak látta magát. És feszülten várta, mit fog szólni erre az asszony. Az pedig rábámult és elnevette magát.

- Házasság? Ha tudná, milyen messze van tőlem ez a gondolat. Én annyira, olyan keservesen meglakoltam, amiért szeretni mertem valakit, hogy egy új érzésnek még a gondolatától is rettegek. Ha a világ legjobb és legderekabb embere jönne most azzal, hogy érdeklődik irántam, kétségbeesve menekülnék: az Isten szerelmére, csak ezt ne.

- Akkor mit vár az élettől?

- Napi két-három órát magamnak. Dolgozni akarok egész nap, hogy ez a két-három órám megmaradjon. Amikor megbújok magamnak a szoba sarkában és olvasok, vagy kézimunkázom, vagy egyáltalában nem csinálok semmit, csak magam elé bámulok azzal a tudattal, hogy tiszta fehérneműm van, reggel meg tudok fürödni és a világon nem tartozom senkinek semmivel. Nem olyan sok, amit kérek az élettől. Talán megkapom. De most megeszem még egy vajaskenyeret.

Tihamér tapsolt a pincérnek. Vajaskenyeret rendelt. De szeretett volna még egyebet is rendelni. A pincér várt.

- Ne tegyen úgy, - szólt Anna - mintha vendég volnék. Azt nem fogadom el.

- De kérem, ez természetes. Igazán megbánt, ha nem fogadja el.

- Nem, nem. Ez elv. Ne is vitatkozzék. Nem a maga meghívására jöttem ide, hanem mert vacsorázni mindenképpen kell.

- Vacsorázni? Hát ezt az uzsonnát maga vacsorának nevezi?

- Nem annak nevezem, hanem az is. Én már évek óta megszoktam, hogy így vacsorázom. Igy jobban tudok aludni. Vagy mondjuk úgy, hogy kevésbé rosszul alszom. De rólam már eleget beszéltünk, most beszéljünk magáról. Mi ez a hirtelen változás, hogy Pestre költözött? Áthelyezték a fővárosba?

- Az ügyvédem nem mondott semmit?

- Nem. Csak annyit, hogy a maga ajánlása nála nagyon sokat számít.

- Velem elég sorsdöntő dolog történt. Meghalt egy rokonom, akit jóformán nem is ismertem. Rám maradt a vagyona. Most gazdag ember vagyok. Félmillióról van szó.

Anna ránézett. Aztán elnézett mellette és jó darabig nem szólt semmit.

- Gratulálok, - mondta végre és sóhajtott. A sóhajt elnyomta ugyan, de észre lehetett venni. Majdnem úgy tünt fel, hogy szegénységében és megpróbáltatott helyzetében irígyen hallja a más szerencséjét. Tihamér megütődött.

- Gratulál, de egész másra gondol. Mondja meg, hogy mire gondol?

- Azt nagyon nehéz megmondani.

- Annál inkább mondja meg. Nagyon érdekel.

- Hát jó, megmondom. Emlékszik még rá, mikor Gazdiknénál lerajzolt engem? Akkor én nagyon nyomorult állapotban voltam. Úgy szenvedtem, mint egy állat. Beteg és megrúgott kutyának éreztem magam. S ha vissza tud emlékezni, éppen kutyákról is beszélgettünk. Sok jóságot és gyengédséget láttam magában. Nekem a világon nincsen senkim. Jól esett az a gondolat, hogy ilyen ember is van a világon. A rajzát bekereteztettem, most is a falamon lóg. És néha eszembe jutott. Ne vegye tolakodásnak, de bár valószínűnek látszott, hogy soha az életben nem látom többet, valahogyan barátomnak éreztem. Mikor tegnap véletlenül találkoztunk, őszintén megörültem. És mikor olyan szívesen és melegen segített, magamban azt mondtam: ez csakugyan kedves és jó ember. Itt Pesten mégis csak lesz valaki, akivel talán összeakadok néha és lesz kihez egy-két jó szót szólanom. Nagy örömömre azt is láttam, hogy nem óhajt udvarolni nekem. Ezért is szívből hálát éreztem. Még öt perccel ezelőtt azt mondtam magamban, hogy lesz egy barátom. És most jön a sors. Még ezt a felületes kis örömet is elveszi tőlem.

- Megdöbbentő, miket beszél. Mért ne lehetnénk jóbarátok, mikor ennél nincs nagyobb vágyam?

- Mert ez kivihetetlen. Maga nyilván elkezdi itt a maga új életét. Én is a magamét. A maga élete gazdagság, Dunapalota, utazás, színház, mit tudom én. Az enyém hónapos szoba, stoppolt harisnya és tejcsarnok. Ez így lehetetlen. A gazdag és a szegény, ez két különböző emberfaj. Semmi közük egymáshoz. Kár.

- Nem vehetem komolyan, amit mond. Maga most csupa keserűség és a keserűség igazságtalanná teszi az embert. Én egyáltalában nem vagyok más emberfaj, mint maga. Szegény ember vagyok, csak véletlenül pénzhez jutottam. De semmi pénz nem kárpótolhat azért, amit a szegénységtől fiatalkoromban szenvedtem. Volt már maga nyomorban?

- Nem.

- Lássa. A szegénység és a nyomor között nagyobb a különbség, mint szegénység és gazdagság között. Tudnék én erről beszélni sokat.

- Csak beszéljen. Nagyon szívesen hallgatom.

- A középiskolában még csak ment a dolog. Intézetben voltam, kaptam enni és tanulhattam. De aztán idekerültem a rajztanárképzőbe. Nagyon ritkán akadt valami kevés keresetem. Nem ritkán álltam az utcán, fekvőhely nélkül, éhesen. A cigarettavégeket még csak fel tudtam szedni, ha nem látta senki, hogy tízből egyet tudjak sodorni magamnak. De étel nincs elszórva az utcán. És most mondok valamit: nem ez volt a legnagyobb szenvedés mégsem. Hanem az iskola évenként szervezett a növendékeknek olcsó külföldi utazásokat. Lehetett utazni Velencébe, Firenzébe, csodálatos helyekre. De én még ezt a kis pénzt sem tudtam összerakni. És mikor a többiek készülődtek az útra, én a fogamat csikorgattam a tehetetlen vágytól és úgy összeszorítottam kínomban az öklömet, hogy a köröm belement a tenyerembe. Éjszaka sírtam a dühtől, hogy nem mehetek. Ezt nem tudom megbocsátani soha az életnek. Lehetek akármilyen gazdag, az élet ezt nem tudja többé visszaadni nekem. Most már el tudok utazni és mihelyt a hagyatékot rendbehoztam, el is utazom. De erre tizenkilenc éves koromban lett volna szükségem. Az az éhség, mikor attól a földre szállt öreg angyaltól, Lyka Károlytól tanultam művészettörténetet, ő a szememet kinyitotta és én látni akartam volna, látni, látni, látni, - az nem hozható többé vissza. Akkor a nyomor olyan bélyeget sütött rám, amely nem mulhatik el soha, mint a rabszolga homlokáról. Ezért mondom magának, Anna... ó, bocsánat, nagyságos asszony...

- Nem nagyságos asszony. Anna.

- Köszönöm. Ezért mondom magának, hogy én örökölhetek még tízszer annyit, mégis szegény ember maradok a lelkem mélyén. Nekem akkor nem a pénz kellett volna, hanem a Palazzo Pitti, amelyet meg lehetett volna rajta szerezni. De a vágy nem tud gyorsan éhen halni. Ha a maga sóvárgott tárgyát nem eheti meg, eszik egyebet. Olvasmányt, képes mellékletet, az ott járt boldogok útikalandjainak elmondásait. És él ugyan tovább, de Pegazusból gebévé satnyul. Vissza az út örökre el van zárva. Én sokkal gazdagabb lélekké válhattam volna, ha tizenkilenc éves koromban pénzem van. De nem volt. És most hiába van pénzem, csenevészebb lélek maradok. Ez igazságtalanság. Ez vérlázító disznóság. A szegényeknek, ha lázadnak, igazuk van, Anna.

Tihamérnak reszketett a keze, amint az asztalon feküdt. Életében először mondta el lelke égető sebét. Soha szavakba nem foglalta, mert nem volt kinek. Most élete alapvető fájdalmát mintegy kirakta maga elé az asztalra. És maga is most látta először így megformálva, szemtől-szembe. Ráébredt, hogy neki az élet ellen támasztott igényeiben sokkal erősebben igaza van, mint eddig hitte és úgy érezte magát, mint a kirabolt ember, aki előbb csak néhány tárgy vesztét vette észre, de most látja, hogy a gonosztevők voltaképpen mindenét elvették. Hevesebben lélegzett, szeme észrevehetően és hirtelen karikássá változott. Nem is várt választ kitörésére, amelyet úgy vágott oda, mint a közrendre veszélyes forradalmár. De az asszony felelt. Csendesen és nyugodtan.

- Senkinek sincs igaza, aki lázad.

- Ezt ne mondja. A világon eddig minden nagy és szép dolog lázadásból született. A modern természettudomány a diftéria-szérumtól kezdve a rádióig abból született, hogy Galilei fellázadt Arisztotelész ellen. Amerika abból született, hogy Kolumbus fellázadt a tenger ismeretlensége ellen. Az igazi lélek nem bírja a rabságot, a homályt, a tehetetlenséget. Bernini fellázadt a kötelező művészi szabályok zsarnoksága ellen és saját szabad vonal-ösztöne szerint rajzolt egy kutat. Ebből lett a barokk. Szinyei Merse fellázadt a rázárt műteremajtó ellen, ököllel törte szét és megnézte kint a napfényt. Nincs igaza, Anna. A lázadás az egyetlen emberi életforma.

- Ez férfibeszéd. És a férfiakra talán érvényes. De én asszony vagyok. A lázadás háború. És én mindent gyűlölök, ami nem béke. Haragszom az erőszakra és szeretem a gyengédséget. Haragszom a haragra és szeretem a szelídséget. Haragszom a felnőttekre és szeretem a gyerekeket. Haragszom a viharra és szeretem a verőfényt. Haragszom a sok pénzre és szeretem az igénytelenséget.

Tihamér nézte a csendes, szelíd asszonyt. Választ keresett és nem talált. Lelke még háborgott saját felindulásától, de úgy érezte, hogy az asszony szavai úgy elsimítják belső viharát, mint ahogy a símogató anyai kéz a síró gyermek arcát felderíti.

- Szeretnék sokat tudni magáról, Anna. Mert semmit sem tudok. Mondja el, ki maga. Mondja el családját, gyermekkorát, történetét, mindent.

Az asszony csuklójára pillantott. De azon nem volt karkötő-óra.

- Hány óra?

- Most fél nyolcra jár az idő. Elvesztette a karkötő-óráját?

Anna könnyedén elpirult.

- Elromlott, óráshoz adtam. De ha fél nyolc, akkor, sajnos, mennem kell. Izenetet kell leadnom valahol. Fizessünk. Ismétlem, hogy nem voltam vendége.

- Jó. Nem erőszakoskodom. De ezt a beszélgetést most nem lehet abbahagyni. Akárhova megy, elviszem taxin.

- Nem, köszönöm. Én gyalog akarok menni.

- Akkor elkísérem gyalog. Nem tudja azt az izenetet telefonon elintézni? És hova megy?

- Nem, ott nincs telefon. Előbb elmegyek a Vörösmarty-uccába, ott van elintézni valóm, aztán hazamegyek a Katona József-uccába. Ha el akar kisérni, akkor jó sokat kell kutyagolnia.

- Megyek akármeddig. Fizessünk.

Az uccán elindultak csendesen, sétaütemben, egymás mellett.

- Tessék, kérdezzen, - mondta Anna nevetve - felelek minden kérdésre.

- Igen. Első, hogy beszéljen a családjáról.

- Máris furcsa feleletet fog kapni. Nekem semmiféle családom nincsen. Lelenc vagyok.

- Tessék?

- Jól értette. Talált gyermek vagyok. Kapualjban talált a rendőr. Másodmagammal. Mert ikertestvérem is van, fiú. Budán találtak bennünket. Bevittek a gyermekmenhelyre. Mivel Anna-napon történt a dolog, hajnali két órakor, az én nevem lett Budai Anna, a testvérem neve Budai József. Ennélfogva a korom is bizonytalan. Születésnapom nincs. Az orvosok szerint körülbelül egy hónaposak voltunk mikor találtak. Csak az bizonyos, hogy huszonöt éves vagyok. A túlságosan romantikus történetnek van még egy részlete. Mikor a gyermekmenhelyen kibontottak, a pólyában pénzt találtak és egy gépírásos cédulát. A cédulán csak annyi állott, hogy még nem vagyunk keresztelve és katolikus szülőktől származunk. A pénz nem volt kevés. Tízezer korona. Abból iskoláztatott bennünket az árvaszék. Az ülnök úgy osztotta be, hogy addig tartson a pénz, amíg oklevelet kapunk a kezünkbe. Kereskedelmi érettségink van. Én a székesfővárosnál kaptam állást, a hetedik kerületi előljáróságon gépeltem. De nem sokáig. Egy Vargha nevű fiatalember jött oda katonaügyben. Elkezdett kisérgetni. Elvett feleségül, öt évig éltünk együtt. Gyermekünk nincs. Tessék, ez teljes életem története.

- Kissé hasonlít az enyémhez. Mondja, az a cédula megvan?

- Soká megvolt. A fivérem elvesztette.

- A szüleiről persze semmit sem tud.

- Egyáltalán semmit. És bizonyára nem is fogok tudni soha. Gyermekkoromban sokat ábrándoztam arról, hogy egy szép napon beállít hozzám egy előkelő hölgy és sírva magához ölel. Százszor elképzeltem, hogy ki lehet apám, anyám. Szabadon választhattam nekik származást, társadalmi állást, foglalkozást. Éveken át ezzel játszottam, ha nem tudtam elaludni. Legelőször persze úgy döntöttem, hogy apám herceg volt, én tehát elátkozott hercegkisasszony vagyok. Később zongorázni tanultam és nagyon szerettem a muzsikát. Akkor elhatároztam, hogy apám hírneves külföldi zongoraművész volt, anyám hercegnő. Egyszer elvittek a Nemzeti Színházba, az Ember tragédiáját kellett megnézni. Az egész árvaház elment az ifjúsági előadásra. Utána elhatároztam, hogy anyám nem hercegnő volt, hanem híres színésznő, apám pedig nagy költő. De mire benőtt a fejem lágya, eluntam ezeket a találgatásokat. Belenyugodtam, hogy nem fogom tudni soha. Most már nem gondolok rá. Céltalan. Elvégre nincsen olyan ötvenéves hölgy, aki elmegy mellettem az uccán, hogy ne lehetne az anyám. Mikor az érettségit letettem, éppen azon a napon láttam az uccán egy hölgyet. Nagyon elegáns volt és úgy találtam, hogy rendkívül hasonlítok reá. Megálltam, mint a kőbálvány és sokáig néztem a kocsi után. Különben is felkavart, hogy diplomát kapok: ez az élmény nagyon megrendített. Egész éjszaka sírtam. De ez volt az utolsó. Ez a kérdés most már békén hagy.

- És mi a sorsa a fivérének?

- Sajnos, nem jó. Nem találja a helyét. Ő is kapott állást, de semmiféle helyen nem tud megmelegedni. Tengődik valahogy. Most éppen hozzá megyek, illetve a házmesterhez, mert ő kirándult vidékre és késő éjjel jön haza. Ott van, a következő ház. Bocsánat egy pillanatra.

Tihamér várt a kapuban. Jó tíz percig kellett várnia, s Anna ideges arccal tért vissza.

- Valami kellemetlensége volt?

- Apró bajok mindig vannak. Az ember elintézi, aztán rögtön jön helyette más. Ezt hívjuk életnek.

S indultak tovább a Podmaniczky-ucca felé. Tihamér szeretett volna részleteket kérdezni a fivérről, de annak a tudatát érezte a levegőben, hogy ez az asszonynak kényelmetlen. Soká fontolgatta, hogyan térjen a beszélgetés más irányába.

- Mondja, és válni nem akar?

- Minek? Csak költség. Semmi különösebb okom, hogy visszakapjam az úgynevezett szabadságomat. Az uram szintén nem szándékozik nősülni.

- De ha van valakije, aki... akit...

- Az férjes asszony. Megvannak ők együtt hármasban.

- De talán nem végleges még a dolog, hiszen a férje még megúnhatja ezt az epizódot és bűnbánóan visszatér...

- Nem, nem, ez már elintézett kérdés. Ennek vége. Nem volt könnyű, megnyugtathatom őszintén. És nem tagadom, hogy még nem vagyok túl rajta. Talán nem is leszek soha. De hogy ezt a házasságot valaha is visszaállítsuk, az teljesen lehetetlen. Egyáltalán: mint nő, nem létezem többé.

- Nono. Kissé elhamarkodottnak tetszik, ha huszonöt éves, aki ezt ilyen keményen kijelenti.

- Nem jelentem ki keményen, igaza van. Én csak azt tudom, hogy most engesztelhetetlenül gyűlölöm az érzelmi életet. Megesik, hogy valaki szépeket mond. Kivált most, hogy állást keresek. Ilyenkor alig tudok uralkodni magamon, olyan ideges leszek. Viszont annak, aki békén hagy és különben jó hozzám, szívemből hálás vagyok. Például magának.

Tihamér keservesen elmosolyodott magában. Aztán csavart egyet a társalgáson.

- Hálás, hálás, csak éppen a barátságom nem kell. Akármilyen veszélytelen. Csakugyan olyan nagy baj, hogy van valami pénzem?

Csend következett. Jódarabig szótlanul lépkedtek egymás mellett. Érezni lehetett, hogy Anna ismeretlen területen kalandozik, mikor válaszát mérlegeli.

- Nézze, - mondta végül - a pénz rendesen megrontja azt, aki nincs hozzászokva. Mi nagyon jó barátok lehetnénk...

- Miért lehetnénk? Leszünk!

- Jó. Leszünk. De megjövendölöm magának, hogy a pénzzel el fogja rontani. Szent Isten, esik. Most aztán nagyon siessünk, mert tönkremegy a cipőm is, a ruhám is.

Csakugyan esett. Jó, vastag cseppekben. Szedték a lábokat, majdnem futásnak is beillett, ahogyan igyekeztek. S a zápor rohamosan növekedett. A gyalogjáróról egy szempillantás alatt eltisztúltak a járókelők, a kapualjak megteltek odahúzódott várakozókkal. Most értek ki a Podmaniczky-uccára. Taxi haladt arra, szabadon álló zászlóval. Tihamér felemelt karral intett neki, a kocsi megállott.

- Gyorsan ugorjék be, Anna, mert megázik.

Most már sűrűn ömlött a hirtelen jött nyári eső, keményen paskolta az úttestet. Beugrottak a kocsiba.

- Katona József-ucca hány?

- Tizenkettő.

A kocsi elindult. Az ablakokat fel kellett kíntornázni, mert bevert a víz. Anna csapkodva szárogatta a ruháját és sarkát kifordítva nézegette csatakos harisnyáját.

- Az ördög vigye el, - mondta derűsen - ez az eső is várhatott volna még egy negyedórát, akkor eshetett volna tőlem akár holnap reggelig. De így csak új kellemetlenség és újabb kiadás.

- Miért kiadás? Ne beszéljen gyerekségeket. Az csak természetes, hogy a taximon hazaviszem.

- Nem, ez nem természetes. Ez magának nagy kerülő. Hiszen a Gellértben lakik, éppen ellenkező irányba kellene mennie. Ezt nem fogadhatom el gazdag uraktól.

- Anna, ne legyen kicsinyes és komikus. Filléreken alkudozik velem?

Anna nedves cipője talpát dörzsölgette a lábszőnyeghez. Vállat vont.

- Lássa, ez az. Egy szegény vidéki tanárral nem vitatkoznám egy percet sem, megfeleznénk az utiköltséget és kész. De így feszélyez a dolog. Eh, hagyjuk, beszéljünk másról. Holnap megyek ahhoz a Kálisóhoz, vagy micsodához és utána felhívom magát, hogy megmondjam az eredményt. Akár széna, akár szalma, mindenképpen nagyon melegen meg fogom magának köszönni. Már itt is vagyunk.

A kocsi odaállt a gyalogjáró széléhez. Anna már nyúlt az ajtó kilincséhez. De Tihamér megakadályozta.

- Csak nem fog most kiszállni? Hiszen dézsából öntik. Mindjárt elmúlik a mérge az ilyen nyári esőnek, várjon egy-két pillanatig.

- Nem, nem, ketyeg az óra. Isten áldja meg, és köszönöm, hogy hazahozott.

Tihamér maga nyitotta ki az ajtót és kiugrott. Mialatt sűrű és nehéz tuss ömlött a nyakába, kezét nyújtotta be a kocsiba, hogy segítsen. De Anna nem nyúlt érte.

- Köszönöm, nem szeretem, ha segítenek.

Már ki is ugrott, két szökkenéssel átlendült a gyalogjárón a kapu alá, ott visszafordult és nyájasan búcsút intett. Tihamér ázott a szakadó esőben.

- Az Istenért, menjen vissza a kocsiba! Viszontlátásra.

Ő visszaült helyére, a vezetőnek odakiáltotta a Gellért-szállót. A kocsi nagy zökkenéssel elindult, mint egy ostromgép fúrta bele magát a sűrű függőleges szálak szinte áthatatlan falába. A fedélen lármásan kopogtak a hevesen támadó cseppek. S ő valami olyan hangulatban vetette magát hátra az ülésen, hogy mindennek vége. Semmi kétség: ez az asszony fájdalmasan szerelmes az urába. A dolog reménytelen. Vallomással közeledni hozzá annyi volna, mint mindent elrontani. S még barátsággal közeledni is milyen nehéz hozzá. Mi marad tehát a kedves, titkos ábrándból? Semmi. Megmarad maga az ábránd. Az élet legnagyobb dolgain a pénz nem tud segíteni. Tulajdonképpen furcsa, hogy éppen most, mikor ilyen közel került Annához, beleszólt életébe és részese lett bizalmas vallomásainak, éppen most sokkal messzebb van tőle, mint valaha.

A beletörődésben nagy gyakorlattal rendelkező lelke csendes, mély sóhajban adta meg magát. Amíg lehet, amíg az asszony a barátságot el nem utasítja magától, majd igyekszik mennél többet találkozni vele, mert ezzel az asszonnyal a reménytelen együttlét is izgalmas boldogság. Aztán majd elutazik. Velence, Firenze, Róma, talán Páris. München, Köln. A világon olyan sok a szépség, hogy egy emberi élet túlrövid hozzá, nagyon kell sietni; mire az ember kissé körülnézett, már meg is kell halni. Hogy valaki közben mindhalálig reménytelenül szerelmes, az csak fínom és nemes hátteret ad a dolognak. Az egész ügy, ahogy van, megindítóan szép. Nincs jobb, mint lenni. Nincs jobb, mint gondtalanul lenni.

Mikor a szálló előtt a portás nyitotta ki az ajtót és udvariasan ernyőt tartott föléje, két pengő borravalót adott a soffőrnek.



V.

Anna megkapta az állást. Már reggel tízkor telefonált és be akart számolni nagy öröméről, de Tihamér ragaszkodott a személyes találkozáshoz. Szerette volna, ha együtt ebédelnek, de az asszony vonakodott a meghívásnak eleget tenni.

- Ne vegye rossz néven, de ezt nem fogadhatom el. Meg is mondom, miért: nem tudnám viszonozni.

Tihamér megütközött, de telefonon nem akart vitatkozni. Megállapodtak abban, hogy tizenkettőkor a Petőfi-szobornál találkoznak, aztán leülnek a Dunaparton két bádogszékre beszélgetni. Így is történt. Anna arcáról ragyogott a boldogság, szinte testetlenül lebegett a földön, járás nélkül, mintha nagy öröme súlytalanná tette volna. Elmondta, hogy felvették. Kétszázötven pengő fizetést fog kapni, köteles reggel kilenctől háromig egyhuzamban dolgozni, félóra ebédszünettel, hetenként egyszer délután is be kell mennie, évente két heti szabadságra van igénye, adóját és betegsegélyző-járulékait a cég fizeti. Holnap reggel kilenckor már be is áll, egyelőre a levelezési osztályon kap próba-beosztást. Külön öröm is érte: a hivatalban egyik osztálytársára bukkant, akivel együtt érettségizett. Férjnél van és boldog, az ura ügyvédbojtár, most várják az első gyereket, aki biztosan fiú lesz és Zoltánnak fogják keresztelni. A hivatal különben gusztusos és modern, szobái napot kapnak, sőt a Dunára néznek. Ezt lelkendezve mesélte Anna és hirtelen minden átmenet nélkül elsírta magát.

- Az Istenért, mi baja? Bántja valami?

Az asszony meg sem törölte szemét. Nevetve nézett Tihamérra, arcán két vastag könnycseppet csillantott meg a napsütés.

- Dehogy bánt. Csak meghatódtam a saját boldogságomtól. Maga nem is tudja felmérni, milyen hihetetlen dolog ez nekem. Nem szorultam senkire, megleszek a magam emberségéből, elvégzem pontosan és rendesen a dolgomat. A pénzt igen gondosan be fogom osztani, és ha nagyon vágyom utána, vehetek az ablakomba egy cserép muskátlit. Olyan szép tud lenni az élet, hogy az kimondhatatlan. Köszönöm, köszönöm.

És megint sírva fakadt. De most már zsebkendőt halászott elé, abba rejtette arcát és kacagott könnyei között. Tihamér megindulva nézte. Sóváran vágyott rá, hogy a gesztenyehajú fejet megsímogassa. Ezt a boldogságot, úgy gondolta, megérdemelné a segítségért. De aztán alázatosan lemondott róla. Megvárta, míg Anna könnyei elmulnak, s orra pirosságát eltünteti a púder. Akkor így szólt:

- Szívből örülök, hogy minden jól sikerült. Nekem édeskevés részem van benne. Szóltam egy ismerősnek, ennyi az egész. De most beszéljünk másról. Telefonon ezt nem akartam firtatni, de most megkérdezem, miért nem akart velem ebédelni? Maga olyan nyugodt, olyan hibátlanul viselkedik, olyan biztos modorúnak látszik, de ha ilyen kérdésekről van szó, mindjárt kicsinyes lesz.

- Ez nem kicsinyesség. Szeretném, ha jóbarátom maradna. És ehhez szükséges, hogy az ilyen részletekre vigyázzak.

- Ne haragudjék, ez nevetséges. Maga dohányos, ugye?

- Láthatta, hogy étkezés után rágyujtottam.

- De én adtam gyujtót. Miért nem jegyzi fel, hányat gyujtottam meg? Mikor összegyül egy skatulyára való, ide kell adnia a hat fillért. Ne haragudjék, ismétlem, de ez nemcsak nevetséges, hanem sértő is. Sőt tudnék erősebb szót is használni.

- Csak használjon, ma nem haragszom semmiért.

- Ez egy kicsit olyasmi, amit... nem, mégsem mondom ki. De mégis kimondom. Ez komédia.

- No ezt megkaptam, - nevetett Anna - de hiába, én ehhez ragaszkodom.

- Látom. És mivel ez nem normális, valami magyarázatának is kell lennie.

Anna vállat vont. Elkomolyodott és hallgatott.

- No? Van magyarázata?

- Talán... talán van. Nekem is gondolkoznom kell róla. Igen, van. De nem szeretnék róla beszélni.

- Nézze, Anna. Én most tettem magának egy jelentéktelen kis szívességet. Ha olyan rettentő pontosan mindent viszonozni akar, akkor viszonozza ezt is. Legyen bizalma hozzám. Igaz: kevéssé ismer. De bizonyos benyomása már van rólam. Azt éreznie kell, hogy megbízható ember vagyok és nem élek vissza a bizalmával. Próbálja meg mégis elmondani, amit most elhallgat.

- Szeretném. De olyan nehéz. Az uramról van szó.

- Akkor meg éppen beszéljen. Látom, mennyi keserűség rág magában. Ha az ember az ilyet elmondja, kissé megkönnyebbül. Mondja el itt a Dunának, én majd véletlenül meghallom. Majd arrafelé nézek oldalt, mintha nem is ismerném magát.

Anna nevetett.

- Nagy bolond maga. Hát jó. Az én házasságom szerelmi házasság volt. Úgy beleszerettem egy fiatalemberbe, ahogy egy életben csak egyszer lehet szeretni. A vőlegényem csinos volt, kedves, figyelmes, minden. Mikor beköltöztem abba a kis lakásba az Izabella-uccában, úgy éreztem, hogy a mennyország leszakadt a földre. Ez hetekig tartott. És akkor lassan kezdtem észrevenni az uram egy hibáját, azt az egyetlen hibáját, hogy önző. Egyáltalában nem rossz, ne értsen félre. Sőt jó ember. De önző. Ez egész jelentéktelen apróságokban mutatkozott meg eleinte. Magamban védtem őt: mindenkinek van valami hibája, az én uram sem tökéletes, mint ahogy bizonyára én sem. Védtem, folyton erősebben, mert folyton nagyobb védelemre szorult. Az első igazi fájdalmat akkor éreztem, mikor a cirkusz-eset történt.

- Mi volt a cirkusz-eset?

- A szomszédunkban lakott egy házaspár, bizonyos Fekecsék. Fekecs hivatalnok a Statisztikánál. Gyermektelen házaspár, nagyon szeretik az állatot. Egyszer elmentek a Beketowba. Másnap órahosszat mesélték, milyen kitünő volt a cirkusz. Különösen kettőt dicsértek. Egy külföldi bohócpárt, akiken halálra nevették magokat, továbbá egy nagy állatszelidítő-számot, rengeteg állattal, fókával, majmokkal, pónival, tíz kutyával. Már most: az uramat nem érdeklik különösképpen az állatok, de a cirkuszi bohócokat rendkívül szereti. Nekem pedig megvan az a gyermekes gyengém, hogy túlságosan szeretem az állatot. Fekecsék annyit beszéltek, hogy mindakettőnknek nagy kedvünk támadt elmenni a cirkuszba. De számot vetettünk a pénzzel. Nem ment. Kevéssel azelőtt kellett az uram manduláit kivétetni, és abban a hónapban csináltatott új felöltőt is. Minden fillérre vigyázni kellett. Kimondtuk, hogy nem mehetünk cirkuszba. Sőt a konyhán úgy megakadtam, hogy odaadtam az uramnak a karkötőmet, amit eljegyzéskor kaptam a szüleitől, hogy csapja be a zálogházba. Másnap azt mondta, hogy együtt kell lennie az osztálytársaival. Mikor hazajött, kikeféltem az új felöltőjét. Egy elhasznált cirkuszjegy esett ki belőle. Elment egyedül. Sajátmagától nem sajnálta, tőlem igen. Ez volt az első jelenetünk. Én nem szóltam volna, de ő reggel meglátta, hogy ki van sírva a szemem. Akkor ebből nagy szóváltás kerekedett és ő valami olyat mondott, hogy egy krajcár nélkül vett el, örüljek, hogy eltart. De nézze, hagyjuk ezt abba, ezek az apróságok csak engem érdekelhetnek, másnak nagyon unalmas ezt hallgatni, mikor...

- Nem, nem. Maradjunk a tárgynál. Nagyon érdekes. Mondja tovább.

- Ez aztán egyre gyakrabban ismétlődött. A háztartáshoz nem adott magától pénzt, mindig szólnom kellett. Ez kimondhatatlan gyötrelem lett számomra. A pénzzel számoltatott és számolási hibákat keresett. Egyszer egy barátnőm jött látogatóba és tudván, hogy szeretem a csokoládét - csupa gyerekes dolgot árulok el magamról, lássa...

- Ne okoskodjék, én is szeretem a csokoládét. Folytassa.

- Szóval hozott egy doboz macskanyelv-csokoládét. Keveset ettem belőle. Este megjött az uram. Siettem megkínálni. Mikor meglátta a csokoládét, szenvedélyes jelenetet csinált. Hogy ő reggeltől-estig dolgozik, mint az állat, csak hogy engem eltartson, s akkor én így bánok az ő keserves keresményével. Többször közbe akartam szólni, de nem hagyott. Végre meg tudtam mondani, hogy a csokoládét nem vettem, hanem ajándékba kaptam. Ezt nem hitte el. Hazugságon akart kapni és mivel nem volt otthon telefonunk, taxit hozatott és elment a barátnőmhöz. Csak reggel jött haza. Mert saját vallomása szerint úgy elszégyelte magát az igazságtól, hogy beült egy vendéglőbe, ahol barátait tudta. Ott leitta magát.

- Ha ennyire tud szégyenkezni, az jó jel.

- Hogyne. Hiszen mindig igyekezett helyrehozni, ha elragadtatta magát. Kedves volt, gyengéd, megbánó. Hízelgett és udvarolt. A szerencsétlen, rossz természetére panaszkodott. Én pedig szerettem. Boldog voltam, ha a régi, meleg hangot helyreállíthattam. De azok a jelenetek, mikor pénzdolgokat hányt a szememre, egyre sűrűbbek lettek. És nekem valóságos gyötrelem volt, mikor már annyira kilyukadt a cipőm, hogy a pénzkérést nem lehetett elkerülni. Hosszú hónapokon át hozzászoktam a gondolathoz, hogy ingyenélő vagyok. Egyre mélyebb sebet vert rajtam az a tudat, hogy éppen ő tart ingyenélőnek, akit szeretek. Akkor egy szép napon elhatároztam, hogy kenyeret fogok keresni. Megkeresem a magamét. Ha köztem és az uram között ez az egyetlen ütköző pont, akkor ezt a pontot el fogom távolítani. Sikerült állást kapnom: titkárnője lettem egy amerikai ujságírónőnek, aki innen Budapestről tudósította a lapját...

- Hát maga annyira tud angolul?

- Hiszen érettségiztem belőle. Szerencsére úgy lehetett beosztani, hogy azért a háztartást is elláttam. Most már jól ment minden. Egy darabig. Aztán kitünt, hogy mikor már teljesen lekopott rólam a télikabátom és mentünk szövetet venni, egy férfiszövet annyira megtetszett neki, hogy azon vettem magam észre: ő csináltatott magának kabátot, nem én. De most már hagyjuk ezt. Erről nekem olyan kínos beszélni, hogy borzasztó. Nem szép tőlem, hogy ennyit is mondtam. Úgy érzem, mintha árulkodtam volna. Csak meg akartam magyarázni, hogy miért lettem ilyen «kicsinyes», mint maga mondja. Nekem annyiszor az orromhoz dörzsölte az élet, hogy anyagi teher vagyok másnak, hogy ennél kínosabb tudatot nem is ismerek. És ha ez rögeszmének látszik nálam, akkor sem tudok rajta segíteni. Nekem így jó. Kivált most, hogy meg fogok élni.

- Mi lett az amerikai nővel?

- A lapja áttette Bulgáriába, most ő küldi Szófiából az összes balkáni dolgokat. Különben sem tarthattam volna meg a munkát, mert akkor közbejött az uram szerencsétlensége.

- Miféle szerencsétlensége?

- Beleszeretett egy asszonyba. Nem fontos, kibe; úgysem ismeri. Ez nagyon csinos asszony, sokat ad öltözködésre és kapzsi. Az uram elkezdett rá költeni. Én soká nem jöttem rá. De lassanként kénytelen voltam megtudni mindent. Sőt rájött annak az asszonynak a férje is. Legalábbis erős gyanut fogott. Ekkor csinálta az uram azt az autó-üzletet. Színleg azért, hogy elköltözzék Pestről, valójában azért, hogy sokkal többet kereshessen. Az asszonnyal rendszeresen tovább találkozott; minden héten feljött Pestre üzleti ürügyek alatt...

- De miután tönkrement...

- Ne aggódjék. Úgy ment tönkre, hogy sokat keresett rajta. A pénzzel már be is lépett egy cement-cégbe. Jól megy neki. De most már nélkülem.

- Otthagyta?

- Nem éppen otthagytam. Megbeszéltük szép rendesen, hogy ezt nem lehet tovább folytatni. Ennyi volt az egész.

- És ő nem törődik a maga anyagi helyzetével?

- Nem kell törődnie. Közöltem vele, hogy megélek a magam lábán. Hát tessék, most már tud mindent.

Csak ekkor ért hozzájuk az az asszony, aki be szokta hajtani a dunaparti üldögélőktől a bádogszékért járó filléreket. Egymásra néztek és mindaketten nevettek.

- Jól van, - mondta Anna, - majd legközelebb maga lesz az én vendégem.

Tihamér fizetett és átvette a két szelvényt.

- Végre. A jég meg van törve. De ebédelni még nem merem hívni. Megvárom, míg viszonozhatja. Megjegyzem, hogy orvosilag tilos mást ebédelnem, mint egy zöldpaprikát és tízért tepertőt.

- Helyes. Legközelebb én hívom meg. Ó, de hálás vagyok magának. Ha tudná, milyen régen nevettem ilyen jókedvűen utoljára.

- Ha tudná, milyen rég örültem így valaminek utoljára.

- Nono, ne túlozzon. Hát az a sok pénz.

- Hagyja már azt a sok pénzt. Tudja mit: holnap, ha jól értettem, háromkor jön ki a hivatalból. Roppant kiváncsi vagyok, hogyan telt el az első napja. Ha nincs ellenére, megvárom a hivatalánál háromkor és elmegyünk sétálni. Nem únja?

- Dehogy únom. Sőt örülök neki. Hiszen alig várom, hogy ezt a nagy szenzációt valakinek elmondhassam.

- Csakhogy nem tudom a hivatala címét.

- Ujpesti-rakpart négy. Legyen ott pont háromkor. De nekem most már mennem kell.

- Ne kisérjem el valahova?

- Köszönöm, sok mindenféle apróságról kell gondoskodnom. Női holmikat fogok vásárolni és nem szeretem, ha azt férfi nézi.

Elbúcsúztak. Tihamér egy pár percre még visszaült, hogy soká nézhessen Anna után. Mindjárt elhatározta, hogy lerajzolja egész alakban, mikor így távozása látszik az uccán. Noha még látszott a távolodó alak, behúnyta szemét és ujjában érzett mozdulatokkal felvázolta képzeletben, mint ahogy önkéntelenül ujjukkal jegyzik szavaikat a szenvedélyes gyorsírók. Mire szemét kinyitotta, Anna már nem volt sehol.

Elhatározta, hogy Pethőékkel ebédel a Hullámban. Ezért keresett a Belvárosban olyan üzletet, ahol fürdőjelmezt kaphatott. Hosszú válogatás után olyat vásárolt, amilyenről nem is tudott eddig: három darabból állót. Trikó-nadrágja volt, trikómelle és külön öve ennek a jelmeznek, nadrágja fekete, melle fehér, öve lakkos. A kereskedő jótállt róla, hogy nagysága meg fog felelni. Átgyalogolt Budára. Pethőéket ott találta rendes asztaluknál. De most az orosz grófon kívül még két fiatalember is ült velök. Egyik sem lehetett több tizennyolc évesnél. Közeledtére egyformán foghegyről és egyformán odavetve mondották:

- Jósika.

- Jósika.

Aztán ügyet sem vetettek rá többé. Daisynek udvaroltak mindaketten. Daisy egészen más fürdőruhát hordott, mint tegnap: ibolyaszínűt, egy darabból valót, de ez a darab alig készült több anyagból, mint az előző napi. Pethőné is ilyet hordott, egy árnyalattal világosabbat. Pethő már ujságot olvasott és a mazagrant szürcsölte. A két fiatalember olyan vakmerő és idétlen tréfákat eregetett Daisy fürdőruhájáról, hogy meg kellett hökkenni: mit mond ehhez az anya. De az anya még erősebbeket kacagott, mint a lánya. A beszélgetésből kitünt, kivált Daisy erősen hangsúlyozott megszólításai révén, hogy mindakét fiú báró. És Tihamér habozva, feszélyezve készült felállani.

- Rendelj csak nyugodtan, Tihácskám, - szólt Pethő - ezek a bárók régi barátaink.

Ülve maradt tehát és hideg marhahúst rendelt ecetes tormával. Békésen falatozott és közben nézte a közönséget. Három asztallal odébb egy feltünően csinos hölgyet látott. Olyan szőke volt ez, hogy majdnem ősznek lehetett tartani. Valami jeges italt kevergetett és francia könyvet tartott a kezében. Tihamér nézte, nézte és az a határozott tudat vett erőt rajta, hogy ezt a nőt valahonnan ismeri, bár eléggé kizártnak tetszett, hogy ilyen feltűnő hölgyet eddigi életében ismerhetett volna. Félszemmel figyelte, méregette, képzeletben felállította, különböző ruhákba öltöztette, közben homályosan érezte, hogy valami fontos élmény emlékéhez közeledik. És hirtelen felpattant. Ugyanabban a pillanatban, mikor a platinaszőke hölgy rápillantott. És hangosan tört ki belőle a név:

- Rózsi!

- Titi! - kiáltott a hölgy.

Mert az volt, Steuerwasser Róza, az óbudai temetkezési huszár leánya, az ő hajdani menyasszonya. Mire odasietett hozzá, a hölgy maga is felállott.

- Még ilyet, Titi, hát nem óriási véletlen? Drága, aranyos Titikém!

Átkapta két telt karjával és magához szorította. Most is félfejjel magasabb volt, mint a férfi.

- Én nem is hiszem, Rózsi, hogy ez te vagy.

Kibontakoztak a szeles és erős ölelésből. A hölgy megfogta Tihamér vállát és eltartotta magától, hogy jobban szemügyre vehesse.

- Ez pedig te! Gyere, gyorsan ülj le nálam, mondj el magadról mindent. Társaságod van? Búcsúzz el hamar.

- Nem fontos. Majd elmondom nekik. De csakugyan te vagy az?

- Helyesen kérdezed, öregem, - nevetett a hölgy - mert nem én vagyok az. Rózsit mondtál, ugye? Nem, drágám, én már régesrégen nem vagyok Steuerwasser Róza. Az én nevem Yvonne. Sőt D'Aubigny grófné.

- Grófhoz mentél feleségül helyettem? Jó cserét csináltál.

- Na, nem olyan komoly az. Vettem magamnak egy jó nevet, ennyi az egész. Majd elmondom az egészet. De veled mi van? Idefenn nyaralsz? A szüleim évekkel ezelőtt azt írták, hogy vidékre mentél tanárnak.

- Vidéken is voltam mostanig, de most valami kis örökséghez jutottam és most itt rendezkedem be. Hanem te alaposan megváltoztál, Rózsi.

- Mondom, hogy Yvonne lettem. Nézz végig nyugodtan, tetszem-e még neked. Hiszen valaha, zöld fejjel, szerelmesek voltunk egymásba. Emlékszel rá, hogyan hívtál mindig? Fourment Helénnek. S azt mondtad, hogy engem nem Isten teremtett, hanem Rubens.

Yvonne, sőt D'Aubigny grófné hátradőlt a széken, szétdobta bolyhos köpenyét és kihúzta magát. Két tenyerével végigsimította dereka két oldalát. Barna selyemtrikóból való fürdőruhát hordott, s Tihamérnak el kellett ismernie, hogy a színt pompásan választotta hajához, mert ez az aranybarna és ez a platinaszőke tónusban tökéletes egységet adtak. Hozzá a pirosra lakkozott körmöket is mintha jó festő választotta volna. Két egymásra vetett lábán vászon-szandált hordott, de a figyelmes szem észrevehette, hogy a vászon látszólag durva anyagában a hajra emlékeztető aranyszálak csillantak meg, s a lábkörmök folytatták az ujjak pirosát. Mesterkélt volt az egész, de kitűnően és fínoman mesterkélt. A termet telt, erős és szoborszerűen szabályos.

- Ezt megnézheted, ezt a vonalat, Titi, a trikó alatt nem hordok semmiféle gumi páncélt. Tetszem még neked? Azaz, hogy most látsz így először. Emlékszem, hogy egyszer rám nyitottad az ajtót, és a vállam teljesen meztelen volt. Ettől olyan izgatottak lettünk mindaketten, hogy két napig nem tudtunk aludni. Istenem, de régen volt. Beszélj már, beszélj, hogyan élsz, van-e családod, mondj el mindent.

- Az én dolgomat nagyon kurtán el lehet mondani. Nőtlen maradtam, tanárkodtam, kész. De te! Az a gyanum, hogy kötetekre való regényt tudhatsz elmondani magadról. Tíz esztendő, az nagyon nagy idő. Ráérsz most? Nem zavarlak?

- Ugyan eredj, úgy örülök neked, mint a bolond. Vártam egy urat, de az nem jön. Nincs semmi dolgom. Nem akarsz hozatni valamit? Mazagrant? Jó, én is hozatok egyet. Kik azok, akiktől eljöttél?

- Az ügyvédem családja. És két fiatalember, bizonyos Jósika bárók, de azokat nem ismerem.

- Ezek azok? Már hallottam róluk. Egy nagybátyjokat jól ismertem Nizzában. Nagyon szépen kártyázott. Tudod, az ember sokat megismerhet a világból és nagy határ földet bejárhat, de a magyar mágnás mindenütt megállja a helyét. Meg a magyar lány. Ez a kettő. Aki magyar lányt ismerek, az mind a víz színe felett tudott maradni, velem együtt...

- De hiszen mondod, hogy nem vagy lány.

Yvonne nagyot kacagott.

- Ó, de édes vagy. Hiába, te csak a régi Titi maradtál. Bizony nem vagyok lány, drágám. A sors könyvében meg volt írva, hogy ne is maradjak Steuerwasser lány Óbudán, de ne is legyek a feleséged.

Tihamért valami erős hajdani illat kábította el varázsával; egy dohos kispolgári lakás szappanos teknőgőzéből és az első szerelem fülledt pézsma-hangulatából állott ez az illat. Hirtelen feldöbbent benne a régi fájdalom: a tehetetlenség és csalódás kínja, mikor menyasszonya megszökött. S mintha a szökés után nem tíz évvel, hanem csak egy héttel talált volna jegyesére, úgy ragadta meg az asztalra tett félkezét.

- Miért hagytál itt, mondd?

Yvonne hangosan kacagott.

- Édes Titi, én már jóformán nem is emlékszem arra az emberre, akivel eljutottam Bécsig.

- Azt írtad, hogy téged «hív a fény».

- Igen, akkor még ilyen mozi-mondatokon járt az eszem. De csakugyan hívott a fény. Nem nagyon értettem, miféle fény, de hívott. Előbb-utóbb elmentem volna tőletek, tőled és a szüleimtől. Még jobb is, hogy nem asszonykoromban ugrottam el mellőled.

- De kivel mentél el? Akkor ez megfoghatatlan volt nekem.

- Olyan mindegy, - vont vállat Yvonne - az uccán egyszer megszólított egy elegáns úr. Nem találkoztam vele többször, mint három alkalommal. Nektek persze nem szóltam semmit. De mikor a harmadik alkalommal azt mondta, hogy ő másnap utazik Bécsbe két hétre, a legelőkelőbb hotelban fog lakni és felöltözhetem a legszebb estélyi ruhákba, nem nagyon kérettem magam. Belülről én már rég megértem erre. Pár sort írtam nektek és mentem. És Bécsben sem álltam meg. Párisba akartam jutni. Mindig azt képzeltem, hogy ennél nincs egyszerűbb, ha már nekiindultam. És tudod mit? Nem is volt ennél egyszerűbb. Most van egy kis villám az Avenue du Bois de Boulogneon, minden darabja a legjobb aukciókról való. Chippendale, Boule, amit akarsz. Van két nagyon jó Fragonardom. És két kocsim; egy kis sportkocsi és egy nagy Cadillac. És van egy villám Antibesban. És valami kis pénzem, bundám és ékszerem is van, én már többet nem jövök zavarba. Anyámnak is megvan öreg napjaira mindene. Az mégis nagy dolog, ha az ember ellátva tudja öreg mamáját, nem?

- Hogyne. És apád hogy van?

- Meghalt. Ezelőtt öt évvel. Gyomorrák. Őt is a legjobb szanatóriumban tudtam ápoltatni, szegényt. De a mama egészséges, mint a makk.

- Itt lakik Pesten?

- Á, dehogy, kiköltöztettem az antibesi villába. Roppant szeret kint lenni, már úgy beszél franciául, hogy az ember halálra kacagja magát, csak hallanád. Maga jár bevásárolni, erről leszoktatni lehetetlen. És alkuszik, képzeld. A francia kofák a fogukat csikorgatják. Tiszta cirkusz. Nekem nagyon hasznos, hogy ott van, legalább nem lopják ki a szememet, és a yacht sem áll ott hiába.

- Yacht?

- Igen, van egy aranyos fehér hajóm, tizenkétszemélyes, hálófülkékkel. Képzeld el a mamát, már barátnői vannak Antibesban, és azokat meghivogatja yacht-kirándulásra.

- És te most... férjnél vagy, vagy mi van veled egyáltalában?

Yvonne ránézett volt vőlegényére, mint a rossz tanulóra, akin nem lehet segíteni.

- Ahogy vesszük. Mondjuk úgy, hogy elvált asszony vagyok. Felesége voltam egy D'Aubigny grófnak, aki igen jutányosan elvett feleségül s ugyanolyan jutányosan el is vált tőlem. De ha azt kérdezed tőlem, hogy tartozom-e valakihez, akkor azt felelem, hogy igen. Az itteni lengyel követhez tartozom. Talán ismered, vagy hallottál róla. Igaz, hogy nem régóta van itt. Első követségi tanácsos volt Párisban, most itt lett követ. Gróf Bandrowski József. Miatta utaztam ide.

- Szereted?

- Szeretni éppen szeretem, de sok baj van vele. Nagyon féltékeny. Az anyja olasz volt, attól örökölte. Ez néha nagyon kényelmetlen. De hát ilyesmivel le kell számolni. Különben nagyon jól nevelt, kedves ember, egészen kellemesen megvagyok vele.

Tihamér kutatva nézett a szép nő arcába. Azt a hajdani leányt kutatta benne, akiről eddig azt hitte, hogy ismerte valaha. S most jött rá, hogy akkor régen sem ismerte. Ő Rózsit ismerte, akiről kitűnt, hogy az nem is létezik. Már akkor ez az Yvonne élt helyette, otthon varrott pepita ruhában, magasszárú fűzős cipőben, de már akkor Yvonne.

- Most kérdezni akartál valamit, Titi, de lenyelted.

- Igaz. Azt akartam kérdezni, hogy mi van életedben a szerelemmel.

- Légy nyugodt, voltam én azért szerelmes is. De vigyáztam magamra. Én nem szeretek rosszul aludni, öregem. Az álmatlanság öregít. Olyan férfi pedig nincs a világon, aki azt megérje. Hogy az ördögbe ne. Szépnek és fiatalnak lenni óriási tőke. És az nagyon rosszul gazdálkodik, aki a készet költi. Mikor Párisba kerültem, összebarátkoztam egy rossz leánnyal. Szonjának hívták. Az volt olyan szerelmes természetű. Mihelyt kitünő dolga volt egy arravaló férfi mellett, mindjárt megszállta az ördög. Beleszeretett az első zenészbe. Az volt a specialitása, a zenész. Akkor aztán nem ismert sem Istent, sem embert. Összeköltözött a zenésszel és imádta, mint az őrült, amíg az rá nem únt. Akkor eljött hozzám sírni és esküdözni, hogy soha többé el nem veszti az eszét. Bemutattam neki valami arravaló rendes urat. Három hónap sem telt bele, jött az új zenész. Látnád most. Gyomorfekélye van a sok brómtól, amit lenyelt, nem tud rendesen fésülködni egy sebhely miatt, mert összeverekedett egy amerikai nővel, aki elvette a zenészét, a szeme csupa ránc. Egyidős velem és ötvenévesnek látszik. Nem, barátom, azt már nem. Velem is megtörténik, hogy nagyon megtetszik valaki. Nem tagadom, jó érzés, késő éjjel másfél óráig beszélgetni valakivel telefonon, aki nagyon kedves. De mihelyt észreveszem, hogy nem alszom miatta rendesen, azonnal összeszedem a józan eszemet. Az élet nem gyerekjáték. Szerelemből nem élünk meg.

A férfi arcán humorosan megvillant valami. De elfojtotta.

- Most nevetsz? - kérdezte Yvonne.

- Nem, nem, - pirult el rajtakapva - Isten őrízz.

- Csak nevess nyugodtan, nem sértődöm meg. Úgy helyes az, ahogy mondtam. Szerelemből nem élünk meg. Pontosan ezt úgy kell érteni: abból meg lehet élnem, hogy valaki engem imád, de abból, hogy én imádok valakit, nem. De rólam már eleget beszéltünk. Ráérsz még? Szent Isten, már ennyi idő volna? Nekem okvetlenül mennem kell, telefont várok.

Felállott. Már ott is termett a pincér.

- Irják a százhuszonhatos számlára, ami itt volt. Idefigyelj, Titi. Lehet neked telefonálni?

- Hogyne. Én is itt lakom.

- Ne beszélj. Ez kitünő. Nézd, én még nem tudom, mi lesz velem ma este. Lóg valami elfoglaltságom a levegőben, de biztosat még nem tudok. Ha szabad leszek, szívesen elmennék veled vacsorázni. A régi szép időkről még nem is beszélgettünk. Hívjál fel engem fél kilenckor. Legfeljebb azt felelem, hogy el vagyok foglalva, s akkor kitűzünk egy másik estét. Helyes? Most szaladok, Isten veled.

Felszedte az asztalon heverő cigarettatárcáját, táskáját, miegymást és máris sietett a szállóépület felé. Szandálja papucsa ütemesen kopogott. Tihamér ámulva nézett utána. Most vette észre, hogy csak színleg beszélgetett nyugodtan élete nagy szerelmével, de voltaképpen még most sem ocsudott fel a nagy meglepetésből. Tűnődve kereste emlékei között olyan helyzetek képét, mikor csókolództak. A padlásfeljáró jutott eszébe, amelynek deszkafokai alatt sötétedéskor megbujtak néha és egymás száját keresték. Emlékezett egy kocsizásra is Budakeszin, egy Steuerwasser-rokon sváb családnál, amikor akkorát zökkent a szekér, hogy Rózsi foga felsebezte a száját. Az ilyen emlékeket az elfolyt évek alatt néha elészedegette, mint vénkisasszony a hajdani táncrendeket és mélabúsan gyönyörködött bennök, mint akinek hű mátkáját elragadta valami szerencsétlenség. Most ezek az emlékek egyszerre eltorzultak. Eddig legalább jegyesi csókjait hitte teljeseknek és őszintéknek, most rádöbbent, amit voltaképpen eddig is tudnia kellett volna, hogy ez a nő az ő karjai között már akkor is elképzelt külföldi idegeneknek adta oda a száját, és őt naponta százszor is megcsalta. Úgy érezte, hogy valami homályos elégtételre vágyik. Szerette volna, ha Yvonne egy pillanatra ellágyul és megvallja, hogy Rózsi mélységesen szerelmes volt a szegény éhenkórász rajztanárjelöltbe, csak egyszer, valamilyen beszámíthatatlan forgószél következtében, megkeveredett a feje, s mire észretért, már nem maradt útja visszafelé. Ezt, vagy valami efféle elégtételt vágyott, de mindenesetre elégtételt. És máris türelmetlenül gondolt arra az időre, mikor felhívhatja telefonon.

És rögtön eszébe jutott Anna, hogy ezzel az asszonnyal összehasonlítsa. Sőt annak tudatára ébredt, hogy az előző beszélgetés egész folyama alatt mindig ott bujkált gondolatai és hangos mondatai között. A meleg szolidaritás érzése öntötte el: az a kedves, derék, szelíd lény állt közel hozzá, nem ez a pompázó, érdekes díszlény. Azt szereti, ezt nem. Hogy van mégis, hogy a ma esti találkozást jobban várja, mint a holnap délutánit?

- Maga nem jön vissza hozzánk?

Daisy szólt át az otthagyott asztaltól. A Jósika-fiúk már eltűntek. Udvariasan ugrott fel tűnődéséből és visszaült.

- Bocsánatot kérek, nagyon régi ismerősöm volt, akit tíz éve nem láttam.

- Ki ez? Remek nő! És micsoda bátorság, hogy merészel le nem fogyni öt kilót! Nem külföldi?

- De igen. Párisi.

- Úgy, látszik, hogy nagyon jó ismerősök. Az összes asztalok azt nézték, mikor ez a remek nő a nyakába ugrott magának.

- Elég jó ismerősöm. Másfél évig a menyasszonyom volt.

Az egész család elképedt. Pethőné megigazította a széket és előre hajolt, még ajka is nyitva maradt az izgatottságtól. Még Pethő is csodálkozva húzta közelebb a széket. Daisy lovagolva ült, nem éppen illően fürdőruhájához.

- Beszéljen hát, ez rém érdekes.

Tihamér vállat vont. Elmondta kertelés nélkül hajdani jegyessége történetét a szökéssel együtt. És röviden fejezte be:

- Párisban aztán beérkezett. Most ismerősöket látogat, itthon.

- Azt elhiszem, hogy beérkezett, - vélte Daisy - és mi a neve?

Itt Tihamér kissé megakadt. Ha megmondja, hogy volt menyasszonyát D'Aubigny grófnénak hívják, akkor vagy ilyen alcímmel hivalkodik, vagy elmondja a párisi beérkezés valódi természetét. Megint vállat vont. Nem tudja.

- Kár. Ez olyan híres metresz lehet odakint, hogy érdemes volna tudni a nevét.

A volt vőlegény mélyen elpirult. Sejtette, hogy a megjegyzés igen tapintatlan, viszont nem mert véleményt formálni, mert társadalmi modor dolgában a pestieket döntő tekintélynek tartotta. Ezért csak makogott, hogy Yvonne mostani magánéletét nem ismeri.

- Különös jegyespár maguk, - folytatta Daisy - elindultak Óbudáról külön utakon, hogy sokra vigyék. Ez a hölgy már fenn van az élet tetején. Most magán a sor, hogy utólérje.

Tihamér a fejét rázta.

- Én nem őt akarom utólérni. Hanem önmagamat.

- Ez elég rejtelmesen hangzik, - kötődött Daisy - színdarabokban mondanak ilyeneket.

- Pedig nem rejtelmes. Én csupa vágy vagyok, kedves Daisy. Néha úgy tűnök fel magamnak, mintha nem is volnék ember, csak egyetlen nagy darab vágy, amely két lábon jár. Az élet után vágyódom, minden után, ami szép az életben. Szeretnék a lehető legszebben élni. Az anyagi módom megvan hozzá. És mégis, valami hiányzik. El kellene indulni, de egyelőre csak topogok egyhelyben és nem tudom, hol kezdjem: menjek ingeket venni, vagy próbáljak tenniszezni valahol. Szóval úgy van, ahogy mondtam: szeretném magamat utólérni. De egyelőre csak mulatok magamon, milyen ügyefogyott és kómikus vagyok. A peleskei rajztanár Budapesten.

A Pethő-család nyomban kész volt a tanácsokkal. Mindenekelőtt maga az ügyvéd szólt bele:

- Meg kell csináltatni azt az Ilona-uccai házat, elegáns otthon kell. Majd én mindenről gondoskodom: építészről, lakásberendezőről, műkereskedőről, még könyvtárról is. Van egy remek könyvkereskedőm. Ha megmondjuk neki, hogy egy méter nyolcvan díszkötésű könyv kell, lehetőleg piros kötés arany nyomással, a legkitűnőbb könyveket állítja össze: háborús emlékiratokat, útleírásokat és efféléket. Én rendeltem nála másfél métert és nagyon meg voltam elégedve. És egyáltalában: neked príma otthon kell, telefontól jégszekrényig. Nekem mindenre van cégem, mindenütt van összeköttetésem. Késő ősszel beköltözhetel, akkor aztán el lehet kezdeni.

Pethőné gondolata ez volt:

- Addig is azonban társaságot kell szerezni. Nálunk kitűnő emberek megfordulnak. Csupa méltóságos. Majd meglátja, ha beköltözünk a téli lakásba. Szerintem magának egy előkelő flörtre van szüksége. Ne féljen, majd keresünk magának valakit. Ma Pesten ez nem probléma.

Daisy rápillantott a Tihamér kezére és felhúzott szemöldökkel csak ennyit mondott:

- Szerintem mindenekelőtt menjen manikürhöz.

Tihamér felemelte kezét és maga is szemügyre vette. Forgatta ujjait, nézegette. Elnevette magát.

- Teljesen igaza van. Még ma délután rendbehozatom a körmömet. Mindenre hajlandó vagyok, csak be ne fessék pirosra. Tulajdonképpen ezzel fogok megindulni. Mert amit eddig csináltam, az nem jó. Itt van például a szmokingom. Vadonatúj, de egysoros, és kemény ing kell hozzá. Rettenetes büszke voltam erre a szmokingra és magoknál jöttem rá, hogy özönvíz előtti. Ezt már nem hordja senki. Most mehetek és rendelhetek kétsorosat, puha ingekkel. Nem megyünk be a vízbe, Daisy?

- Nem, Tihácska, én ma nem fürdöm. Apropó: ez a hölgy magát Titinek szólította. Elég hangosan, hogy idehallatszott. Magának ez a beceneve?

- A nevelőanyám szólított így valaha, szegény áldott Patekné. Igy aztán az iskolában nyolc osztályon végig mindenki Titinek szólított. De már a főiskolán nem. Becézni a barátok szoktak. A nyomorgó embernek pedig nem igen vannak barátai, mert kényelmetlen. A menyasszonyom volt az egyetlen, aki így szólított, mert mikor gyermekkoromról és Pateknéról beszéltem neki, elejtettem ezt a szót és ő felkapta.

Pethő, aki közben felállt, megveregette a Tihamér meztelen vállát.

- Mi is felkapjuk. Ezentúl nekünk Titi leszel. Mi vagyunk a te családod. Érezd magad úgy közöttünk, Titikém, mintha nálunk tökéletesen otthon volnál, és sohase felejtsd el, hogy mi nagyon szeretünk téged. Én most megyek, mert sok a dolgom. Eredj fürödni, ha van kedved. Ti nők, menjetek át a Sturmer báróné asztalához. Egyedül van. Ápoljátok nekem egy kicsit ezt a barátságot.

Tihamér megmelegedett lélekkel ment az ugródeszkához. Lelke mélyén idegenkedett ettől a családtól. De vagyona hírét ettől az embertől kapta, és ha pénze örömét szerette, ebből a szeretetből áthárított valamit a hírhozóra is. Emberileg meg lehet érteni, gondolta, hogy kezdetleges korokban a király kivégeztette a rossz hírrel érkező hirnököt, a győzelem hirnökét pedig gazdagon megjutalmazta. Most pedig Pethő ráadásul szeretetet és családi melegséget kínált neki. Azt, ami örökkön árva és szomjas lelkének a legjobban hiányzott. Nyilvánvaló, hogy az ügyvéd anyagi érdekből hízeleg és minden mondatát külön megcukrozza. De talán tizedrészig valódi melegség, amit mond. S ez a tizedrész elég arra, hogy az élettől eddig annyira megsanyargatott szívet megindítsa. Ezzel a könnyed meghatottsággal lubickolt a vízben, öt fejest ugrott egymásután, minden ugrás után kimászott a vízből és ugrott megint. Ezt teljesen tudta élvezni, kivált a lebegés pillanatát ég és föld között, amely kissé a testetlenséghez és megsemmisüléshez hasonlított.

Aztán csakugyan rendbehozatta körmeit. Életében most maniküröztetett először.

- Rövidre? - kérdezte az asztalka mellett ülő csinos leány.

- Igen, elég rövidre, - felelte ő bizonytalanul, mert fogalma sem volt róla, mit kell ilyenkor mondani.

És érdeklődve figyelte a kézápoló leány munkáját. Furcsán feszélyezte, hogy míg egyik kezének ujjai a szappanos vízben áztak, addig a leány meghitten markolászta másik kezét, mintha csak ligeti padon ülve érzelmesen közelednének egymáshoz. Mint igen könnyen piruló ember, most is vörös lett a női kéz bizalmas érintésétől. Önkéntelenül szerette volna arcát meggyűrni, mint mindig, ha zavarba jött, de a műtét mind a két kezét lefoglalta. A kis körömolló a nagyítóüveg pontosságával szedte le körme körül az odanőtt hártyát. Türelmesen állta a hosszú munkát, s ha egy ujja elkészült, számolgatta, hány van még hátra. Mikor aztán a kisasszony az utolsó körmöt is fényesre dörzsölte a szarvasbőr-szerszámmal, leplezetlen gyönyörködéssel tartotta maga elé széttárt ujjait. Még az uccán is módját ejtette, hogy kezét nézegesse. Nagyon tetszett neki a dolog. Ujjai karcsúkká nőttek, a körömfény valósággal tíz zománcos ékszert varázsolt mancsaira, s a fehérlő, vékony körömvégek a gondos ápoltság benyomását keltették. Egy szemközt jövő diák furcsán nézett rá. Ettől a pillantástól megszégyenülten háta mögé kapta két kezét és képzeletben csúfondárosan lerajzolta a mosolyognivaló alakot, a jó vidékit, aki önfeledt mosollyal álmélkodik keze elegáns voltán.

Este pont félkilenckor felvette a telefonhallgatót:

- Szíveskedjék összekötni D'Aubigny grófnéval.

- Azonnal.

A házi központ semmi álmélkodást sem árult el hanglejtésében afelett, hogy a vidékről érkezett vendég egy igazi párisi grófnét kér a telefonhoz.

- Allo, qui parle? - kérdezte Yvonne hangja. Franciául. Nyilván megszokta, hogy a hívásra franciául feleljen.

- Én vagyok, Titi.

- Ja persze, Titikém. Jó hírem van: leráztam magamról mindenkit, együtt vacsorázunk. De még beletelik egy félóra, amig kész leszek. Te már felöltöztél?

- Hogy-hogy felöltöztem? Le sem vetkeztem.

- Úgy értem, hogy természetesen vegyél szmokingot, én kis estélyit veszek. Pont kilenckor lent találkozunk a portásnál. A kocsimat elküldtem, taxit veszünk. Előre örülök, szervusz.

Nem ugyan kilenckor, de féltíz előtt öt perccel Yvonne kilépett a felvonóból. És Tihamér kénytelen volt megvallani, hogy ennél tündöklőbb külsejű nőt aligha látott életében. Virágos mintájú, egészen könnyű szövetből való ruhát hordott, amelyben a piros-kék-fekete színek adták a rajzot. Lábán valami ismeretlen, bársonyos bőranyagból volt a hamvasfekete cipő, mégpedig meztelen lábán, mert harisnyát nem hordott. Fülében sziporkázó függők, ujjain sok gyűrű. Hanyagul marokra fogva lógatott valami ruhája anyagából való tárgyat, amely nyilván teljes esti pompájához tartozott.

- Csináltál valami programmot? - kérdezte köszönés helyett, mialatt kulcsát ledobta a portás elé.

- Semmit.

- Jól van. Akkor vigyél ki a szigetre. Jó kedvem van, éhes vagyok és embereket akarok látni.

A taxiban Yvonne aranytárcát szedett elő, egy uccai lámpa átsuhanó fénye megragyogtatta a tárca fedelének drágaköveit és a cigarettával motoszkáló kéz gyűrűit. Aztán a lámpafény elvonult, helyette megcsillant az öngyujtó, amely új szögből és új színnel sziporkáztatta a fényeket. Yvonne vidáman rákezdte:

- El sem tudod képzelni, mennyit kínlódtam, amíg szabaddá tettem magam. A követnek ma gyanakvó napja van. Hiába meséltem neki, hogy egy gyerekkori játszótársammal találkoztam, akit nem láttam már tíz éve, sehogy sem ízlett neki a dolog. Pedig ő maga el van foglalva, az amerikai követségen vacsorázik. Úgy tett, mintha mindenbe belenyugodott volna és elbúcsúzott «à demain». De én jól ismerem a kis öreget. El lehetsz rá készülve, hogy ma este még felbukkan. Addig járja az összes éttermeket, míg megtalál. Egész biztos, hogy szemügyre akar venni téged. Tudsz valamit franciául? Csak egy-két szót?

- Nemcsak egy-két szót. Elmakogok valahogyan.

- Ne beszélj. Te beszélsz franciául?

- Igen, azóta megtanultam.

- Brávó. Ha odatoppan, viselkedjél csak egészen nyugodtan. Nem árt, ha egy kicsit féltékeny.

- De kérlek... nem tudom, nem kellett volna-e elhalasztani... ha itt kellemetlen jeleneteket okozok neked...

- Ugyan, te Titi, hiszen te félsz! Ne légy ilyen csacsi, senki sem harapja le a fejedet. A követ igen jómodorú ember. Mikor már nagyon dühös, akkor felindulásában a legnagyobb gorombaság, amit mondani tud, az, hogy «sapristi». De azt is legfeljebb nekem mondja, nem neked.

Tihamérnak nem tetszett a dolog. Szótlan maradt. Yvonne annál vidámabban fecsegett tovább.

- Tudod, én ezt a követet az öccsétől örököltem. Az öccse egy évet jelentett életemben. De házasember szegény feje és az asszony sok kellemetlenséget csinált neki miattam. Szegény Bronny, mennyit idegeskedett. Állandóan Nizzában éltek, mert az asszonynak nem valami jó volt a tüdeje. Képzelj el egy folyton nyafogó, beteg feleséget, aki még hozzá jóval idősebb, mint az ura. Nagyon megsajnáltam Bronnyt, beláttam, hogy ez így nem megy tovább. Akkor helyezték ezt az én lengyelemet a párisi követségre. Szépen megegyeztünk valamennyien, Bronny elvitte az asszonyt Egyiptomba, én pedig együtt maradtam a követtel. Már három esztendeje tart a dolog. De szegény Bronny néha még mindig ír nekem Asszuánból.

- Miféle név az, hogy Bronny?

- Broniszláv. De mindenki csak így hívja. Most min gondolkozol?

- Annak a Bronnynak a feleségén. Valahogy megsajnáltam. Te nem sajnáltad?

- Jaj, drágám, ha én minden asszonyt sajnálnék, aki buta, hova jutnék? Hogy miért buta, mondod te. Azért, mert mindenáron tartani akar egy férfit, aki őt nem szereti. Ha okos volna, akkor szépen belátná, hogy csak sajátmagát teszi tönkre a folytonos izgalommal.

- De mit csináljon, ha szereti?

- Éppen ez a butaság. Ne szeresse. Maradjon jóbarátja. A tüdőcsúcshurut komoly betegség, az igaz. De ennek a nőnek nem ez az igazi betegsége. Hanem az, hogy öreg. Aki öreg, az el van veszve.

- Vigyázz, mert egyszer te is leszel öreg.

- Jaj, Titikém, velem ez másképpen lesz. Mire én megöregszem, nyugodtan megállok a magam lábán. És akkor férjhez fogok menni. De nem ám fiatalabbhoz. Hanem sokkal idősebbhez. Párisban a nő ötven évig tart. Hol vagyok én még attól. Még jó tizenhat évem van. Közben úgy kövéredik a vagyonom, hogy öröm nézni. Van egy zálogházam Cannesben. Aranybánya. Tizenhat év mulva nyugodtan elvétetem magam egy nyugalmazott tábornokkal. Ne félts te engem. Tudod, mi jutott eszembe? Milyen óriási szerencse mindakettőnkre, hogy nem házasodtunk össze. Te megérdemelsz egy jó, csendes kis feleséget. Egészen jóképű férfi lett belőled. Majd a világoson jobban megnézlek.

S valóban, mikor az asztalnál helyet foglaltak és a pincért várták, Yvonne műértő szemmel végignézte társát.

- Nem is rossz, - mondta szakavatott hangon, mint aki bútorszövetet választ - hanem a szmokingod, az borzasztó.

- Igen, magam is rájöttem, hogy borzasztó. Csináltatok is rendeset, csak előbb alaposan kikeresem az arravaló szabót.

- Azon ne is gondolkozzál. Megmondja neked a szabót Sághy Laci külügyminiszteri titkár, igen jóban van a követtel. Remekül öltözködik. De most rendeljünk valamit. Mindenekelőtt igyunk két Martinit, de jó száraz legyen. Aztán rendelj nekem jégbehűtött sárgadinnyét. A többiről majd tanácskozunk.

Tihamér váltig csodálkozott azon, hogy mi lehet az, ami ital és mégis jó száraz. De gépiesen ismételte: hozzanak két jó száraz Martinit. És megint cocktailt kapott, de olyan erőset, hogy megrázkódott tőle. Utóízét kiváncsian tanulmányozta, de nem tudta megállapítani, hogy ízlik-e, vagy sem. Viszont percek alatt kellemes fátyol ereszkedett reá. A hangok és színek kellemesebbek lettek. A nagy táncmedence körül jól öltözött emberek közönsége duruzsolt, a fák közt színes fűzérek villanya tarkállott, a zene andalítóan muzsikált. Még a kemény ingmell sem zavarta annyira. A szomszéd asztalok mellől állandó pillantások ostromolták Yvonnet, hol lopva, hol kihívóan. Bizonyára mindenki azt gondolta köröskörül, hogy ki lehet ez a nagyorrú, szmokingos fiatalember, aki ezzel a gyönyörű nővel jött ide vacsorázni. Tihamér tetszelegve érezte növekedni önbizalmát s olykor bizalmas mosollyal hajolt közelebb a virágos ruhás tüneményhez.

De a rendelésnél tehetetlennek bizonyult. Nem tudott eligazodni az előkelő étlap beosztásán, azzal pedig jóindulatú kacagásra késztette Yvonnet, hogy két fröccsöt akart rendelni ital gyanánt. Az asszony átvette a rendelést. Rákpörköltet kért velős krokettel, fagylaltot őszibarackkal és penészes sajtot, mindehhez pedig gondosan más-más italt választott, francia és német nevű borokat, végül spanyol bort kis pohárban.

- Vendégem vagy, ne ijedj meg, - mondta félhangon és kedélyesen - én indítványoztam az egészet. Majd kifizeted és én megadom. Van nálad elég pénz?

- Azt hiszem, van. De nem fogadhatom el...

- Jól van, ne légy kicsinyes. Pajtások vagyunk.

Saját érvét kapta vissza, a «kicsinyes» szótól megijedt és nem vitatkozott többé. Yvonne kitűnően érezte magát. Odaértette az édesboros poharat a Tihaméréhoz és csillogó szemmel ránézett.

- Én most már beszéltem a férfiakról. Most te beszélj a nőkről.

Tihamér riadtan tiltakozott. Első jelentkező ösztönével azonnal védte titkát. Hogy Anna van a világon, és hogy ő mélyen elásva egy reménytelen rajongást hord a lelkében, azt nem szabad tudnia senkinek. Aztán meg az az érzése volt, hogy Annát itt támadás érheti. Yvonne érzelemtelenül fogja fel az életet és lenézően beszélhet egy csendes kis polgárasszonyról. Valami lovagiasság kívánta, hogy Annát a maga igénytelenségével és egyszerűségével ne szolgáltassa ki egy ilyen szerelemtagadó félvilági hölgy kicsinylésének.

- Úgy megijedtél megint, Titikém, hogy egész biztosan van valakid.

- Nem, nem, nincs senkim.

Yvonne hangosan kacagott.

- Ha látnád magad, milyen kedves vagy. Úgy teszel, mint a durcás kisfiú, aki dugdossa az üveggolyóját. A végén egész biztosan kiveszed a zsebedből és megmutatod. Nini, nézd csak, mit csinál itt lady Houston?

- Kicsoda?

- Nézd meg a táncolók közt azt a fiatal, de fehérhajú hölgyet, aki most jön erre. Ott a pocakos síber után következik. Még olyat, esküszöm, hogy Bébével táncol. Na hát, az embernek megáll az esze. És hogyan kerülnek Pestre?

- Kik ezek? - kérdezte Tihamér és csodálkozva érezte, hogy hiába minden, ő mégis nagyon szeretne titkos szerelméről beszélni.

- Jól nézd meg ezeket. A nő a legbotrányosabb nők egyike Európában. Táncosnő volt a Watson-görlök között és ötször ment férjhez eddig. Négy botrányos válópere volt, most folyik az ötödik. Azért ülök így, hogy meg ne lásson, mert ha megtudja, hogy én is Budapesten vagyok, rámugrik és nem megy le a nyakamról. Bébé az az undok szép ember, akivel táncol. Van Párisban egy híres divatcég, úgy hívják, hogy Schiaparelli, biztosan hallottad. Nem hallottad. Nem baj. Ott ez a Bébé olyan igazgatóféle volt, de kitették. Mert nőkből él. Majd figyeljük meg, milyen társaságba ülnek vissza. Ha ketten vannak csak, akkor nagy baj van. Akkor azért a pénzért, amit ez a nő eddig össze válóperezett, tíz sout nem adok. A nőnek fele sem tréfa, öt férje közül az egyiket ő lőtte agyon, csak nem lehetett rábizonyítani. De most emberére talált. Ez a Bébé az utolsó gyűrűjét is el fogja adni, aztán otthagyja. Hát látod, ilyen esztelen dögök vannak a világon.

- Nem kellene szólni neki?

- Ugyan, te gyerek. Hogyan szólsz neki? És mit mondhatsz neki, amit ő még nem tud? De az ilyen nő megesküszik arra, hogy Bébét félreismeri a világ, ez a legderekabb fiú a föld kerekségén és ha csinált is eddig egy és más disznóságot, most megjavult a szerelemtől és új életet kezd. Várjál, most visszaülnek. Tessék, megmondtam. Ketten vannak. Menjünk el innen máshova, mert ha meglátnak, végem. De nem, már szóltak, hogy fizetnek. Ülj egy kicsit oldaltabb, hogy ne lássanak engem. Úgy, elég. Köszönöm. Tudod, milyen divatos város ez a Budapest az egész világon? Aki beleszeret valakibe Brüsszelben, vagy Stockholmban, mind ide akar jönni. Azt mondják a külföldiek, hogy ez a város erotikus. Van valami a levegőjében, ami mindenkit megbolondít, még a benszülötteket is, pedig azok már immunisak lehetnének. Már mennek, fellélegzettem. Hát szóval, térjünk vissza a te dolgodra.

- Nem, nem, arról nem szokás beszélni...

- Na, látod, mégis van valami. Hanem tudod mit: mégis csak el kellene menni valami meghittebb helyre. Tegnap kitünően mulattam valahol, gyerünk arra a helyre. Ne kérdezz semmit, gyerünk oda.

- És a követ?

- Egész biztosan ott is megtalál bennünket. Kérd a számlát.

Tihamér hetvenhét pengőt fizetett. Mikor taxiban ültek, Yvonne elészedett öngyujtója világa mellett hetven pengőt.

- Nesze, hetet kerestem az üzleten. A bárban te fogsz fizetni. Jaj, de jó kedvem van. És micsoda érdekes véletlene a sorsnak, hogy a Hullámban egymásba ütköztünk. Nálam ugyan nem ritka, hogy egy-egy volt vőlegénnyel találkozom, de nálad nem lehet gyakori érzés. Vagy igen?

- Megmondom őszintén, Yvonne, én nem kellek a nőknek.

- Ó, te kis buksim, te! Ha nem volna rúzsos a szám, most megcsókolnálak.

Igy kacagott Yvonne, félkarját körüldobta Tihamér nyakán és az arcát magához szorította. Arca puha volt, jószagú és kellemes.

A bárban kevesen ültek. Ők letelepedtek egy szomszédtalan asztalhoz. Mögöttük a teraszt elzáró függöny.

- Kérjél jeges whiskyt. Half and half.

- Rendelj csak te, én nem ismerem ezeket a kifejezéseket.

Hozták az italt. Tihamér jót húzott belőle. Hogy hideg volt, az nagyon jól esett, de az ízét nem igen szerette.

- Hát most halljuk azt a nagy esetet. Szóval szerelmes vagy.

- Nem tudom. Nem merném szerelemnek nevezni. Gyerekes ábránd az egész.

- Lány? Asszony?

- Asszony. Válófélben.

- Brávó. És milyen?

- Mérnök a férje. Egyszerű, csendes, szelíd polgárasszony. Elragadóan kedves. Nagyon szép szeme van. Az egész ügy reménytelen.

- Ne beszélj szamárságokat, Titi. Reménytelen ügy nincs.

- Ez az. Az urát szereti. Még mindig. És mindig fogja is.

Ekkor Yvonne ugyanazzal az arccal, ugyanazzal a hangsúllyal meglepő dolgot mondott.

- Most vigyázz. Mindjárt francia kifejezést fogok használni. Akkor azonnal térj át a francia társalgásra. Ne árulj el semmit az arcoddal, fogadj szót.

- Értem. Ő itt van.

- Látod, ha kell, értelmes is tudsz te lenni. Estce que tu es tellement gobé de la petite?

Tihamér nyugodtan és folyékonyan tért rá a franciára.

- Igen, nem tagadom, nagyon szeretem.

- Akkor nincs semmi baj, öregem. Minden váló asszony azt hiszi, hogy még szereti az urát. Az sokkal hamarabb elmúlik, mint hinni szokták. Szoktál találkozni vele?

- Szoktam.

- Találkozzál még többször. Ne beszélj neki szerelemről, de légy hozzá gyengéd és mulatságos. Én tudom, mi kell az asszonyoknak. Szoktasd hozzá, hogy tőled csak melegséget és figyelmet kap mindig. És szoktasd hozzá, hogy veled lenni mindig derű és szórakozás. Az az asszony a tied, ezt én mondom neked.

S ekkor meglepetést szinlelve felnézett. Egy magas, vékony, frakkos úr állt mellettük.

- Nini, maga az? Nem maga mozgatta itt a függönyt a hátunk mögött? Sejtettem, hogy valaki van ott, de nem is álmodtam volna, hogy maga. Nem akar nálunk helyet foglalni? Bemutatom monsieur Balogot, aki gyerekkori pajtásom. Titi, ez Bandrowski gróf, akiről már meséltem neked.

Az idegen érdekes keveréke volt a lengyel és olasz típusnak. Őszes haja göndörödött, mint az olaszoké, de szőke volt. Szeme viszont kék, de déli mandulavágású. Tihamér felállt, kezeltek. Aztán mindkét férfi leült.

- Bocsánatot kérek, hogy véletlenül meghallottam egy-két mondatot a beszélgetésből. Levegőzni akartam odakinn a függöny mögött egyedül, de megismertem az Yvonne hangját. Ezért jelentkeztem. Sajnálom, hogy megzavartam bizalmas beszélgetését, kedves barátom. Bocsánat, hogy így szólítom, de aki Yvonnenak barátja, az nekem is barátom.

Tihamér elfogódott tisztelettel meghajolt. Szerencséjére elég gyorsan eszébe jutott, hogy a követet kegyelmes úrnak kell szólítani.

- Nagyon megtisztel, kegyelmes úr. Mi ezt a beszélgetést folytathatjuk máskor is.

A követ három jeges whiskyt kért, mert a beszélgetők előtt is üresek voltak már a poharak.

- Milyen volt a vacsora? - kérdezte Yvonne.

- Milyen lehet egy követségi vacsora? Az étel elsőrangú volt, a beszélgetés nyomott. Egész este politizáltak, azt pedig én ki nem állhatom. Éppen elég belőle egész nap. Asztalbontás után elfogtam a nunciust, az legalább mulatságos és nagyon okos ember. Azzal beszélgettem, mert nem volt kedvem bridzsezni. De ne beszélgessünk olyasmiről, ami kedves barátunkat nem érdekli. Monsieur természetesen budapesti, ugyebár?

- Nem vagyok budapesti, de a főiskolát itt végeztem. Akkor laktam egy ideig az Yvonneék házában.

- Ah, valóban. Akkor ismerte a kedves mamát is. Kitünő öreg hölgy a mama, mi nagyon jó viszonyban vagyunk. Csak egyet nem tud nekem megbocsátani: hogy fiatalkoromban az orosz haditengerészetnél szolgáltam. A mama roppant haragszik a kommunizmusra. Hiába magyarázom neki, hogy akkor még minálunk nem volt Lengyelország, az oroszoknál pedig még nem volt bolsevizmus, ő ezt multam egy sötét foltjának tekinti. Ah, a kedves mama, Yvonne, holnap írunk neki egy levelezőlapot. Majd maga válasszon valami szépet, Yvonne. Tudja, monsieur, a mama nagyon szereti a szép művészlapokat, főként ha színesek...

- Ó, igen, ezt a tulajdonságát ismerem. Csak Botticellit nem szerette az én időmben. Azt mondta, mikor képeket mutogattam neki, hogy azok a nők csúnyák, mert nagy a hasok. Teljesen lehetetlen volt elhitetnem vele, hogy például a Tavasz nagyon szép kép.

- Bizony, az szép kép, - felelte élénken a követ - a reprodukciója állandóan velem utazik. Szeretem nézegetni és gondolkozni róla. Különösen mióta öregszem. Aki öreg, az vonzódik a fiatalsághoz is, a tragikumhoz is.

- Excellenciádhoz különben is közel áll mind a kettő. Lengyel véréhez a tragikum, olasz véréhez a fiatalság.

A követ nagyot nézett a kemény-ingmellű fiatalemberre. Tihamér igen jól érezte magát. Az italok bársonyos, símogató felszínnel vonták be öntudatát anélkül, hogy mámoros lett volna. Egyik kezét hanyagul az asztalon nyugtatta, s olykor ránézett: az ápolt kéz mintha valami idegené lett volna, jó benyomást tett rá. Kivel ülök itt? - kérdezte magában. És hanyagul válaszolt magának: ó, csekélység, kedves ismerőseimmel, Bandrowski gróf követtel és D'Aubigny grófnéval. Kis koromban megvertek, ha mással is mertem érintkezni, mint grófokkal.

- A megjegyzés fínom volt, monsieur. És nem is tudja, mennyire találó. Az én családomban van valami furcsa átok: a nők egészen fiatalon halnak meg. Ezt Botticelli gyakran eszembe juttatja. Két húgom tíz éven alul halt meg. Anyám egész fiatalon ment el. Nagyanyám, aki Aldobrandini-leány volt, tizennyolc éves korára egy gyerekkel özvegyen maradt. Tizenkilenc éves korában mégegyszer férjhez ment és a lakodalom másnapján meghalt. Az ő számára tragikus dolgot jelentett az Aldobrandini-lakodalom.

- Az miféle lakodalom volt, - kérdezte Yvonne bizonytalanul - ki vett el kit?

Tihamér megelőzte a válasszal a grófot.

- Péleusz vette el Thétiszt. Péleusz volt az Akhillész apja.

- Ugrattok engem? - gyanakodott Yvonne.

- Nem angyalom, - szólt a gróf - a világért sem. Az Aldobrandini-lakodalom egy híres antik freskó neve, amelyet azért hívnak így, mert egy Aldobrandini-ősöm volt az első tulajdonosa. Egy ásatásnál került elő, mikor is, várjunk...

- Ezerhatszázhatban, - vágta rá Tihamér - a Santa Maria Maggiore közelében.

- Pontosan. A Mécénász-féle kertben. Monsieurt ennyire érdekli a műtörténet?

- Mesterségemhez tartozik. Rajztanár vagyok.

- Ah, szóval művész. Ennek igen örülök. Magam is szeretem a képet. Van is egy-két jó darabom otthon. De a katonaság örökre elvette a kedvemet a rajzolástól. A haditengerészetnél nagyon megkínoztak vele. Azok az ábrázoló mértani rajzok máig is kísértenek, mint a lidércnyomás. Ha bridzsezem és elfogy a blokk, valami papírra hevenyészve nagy keresztet rajzolok. És ilyenkor megrázkódom...

Tihamér nevetett:

- Pontosan így vagyok vele, kegyelmes uram. Az a két egymást metsző vonal a téranalitikából a koordináta-tengelyeket juttatja az ember eszébe.

- Pontosan. Ez tulajdonképpen nagyon tetszett nekem, mikor tanultam. Csak rajzolni nem szerettem. De azt igen érdekesnek találtam, hogy mindenféle vonalat, kört, görbét, akármit fel lehet írni egyenletnek. Folyton azon ábrándoztam, mint kadét, hogy tulajdonképpen mindent fel lehetne írni egyenletben, egy termetet, egy mozdulatot, a világ bármiféle jelenségét. Úgy éreztem, hogy a világ csak számokból áll. Ez végeredményben túlságosan reális és kiábrándító.

- Számomra nem, - felelt Tihamér - én az egészet művészinek láttam. Némelyik görbének valósággal poézise van. Milyen szép például egy parabola. Milyen érdekes lendület az, mily kecses és tökéletes hajlás. Olyan, mint egy melódia.

- Jaj, parabola! Monsieur, ha tudná, mennyit szenvedtem ezzel a görbével a ballisztikában...

Yvonne türelmetlenül közbeszólt.

- Most már beszéljetek valami olyat, amit én is értek. Tanuljátok meg, hogy jó társaságban illetlenség kettőnek olyat tárgyalni, amit a harmadik nem ért.

A gróf gyorsan kezet csókolt barátnőjének.

- Tökéletesen igaz. A szemrehányást megérdemeltük, monsieur. Elfeledkeztünk nevelésünkről.

Tihamér megint elpirult. Yvonne megjegyzése hirtelen lehangolta. Mennyi szabály, mennyi finom árnyalat, milyen beláthatatlan tömege a társasélet gyengéd törvényeinek. Aki először hallja, nyomban belátja a szabály helyességét. Dehogy is feledkezett ő el neveléséről. Ki nevelte volna ilyesmire? És vajjon lehet valaki jó társaságbeli ember, aki nagyvilági nevelkedését felnőtt korában kezdi?

- Miről beszéljünk? - kérdezte bűnbánóan Yvonnet.

A gróf nevetett.

- A szerelemről, monsieur. Csakis szerelemről. Az antik freskó talán nem érdekel mindenkit. A parabola sem. De a szerelem mindenkit érdekel. Mikor idejöttem és oly illetlenül megleptem önöket, éppen erről beszéltek. De bocsánat, nincs jogom monsieur legbensőbb magánügyeiben részt venni.

- Ne vegyük magánügynek, - szólt élénken Yvonne - tegyük fel a kérdést elvi alapon. Egy kellemes és épkézláb férfi érdeklődik egy válófélben lévő hölgy iránt, aki azt állítja, hogy még mindig az urát szereti. Én azt állítom, hogy a férfi biztosan be fog érkezni, ha ügyesen viselkedik. Csak le ne menjen a hölgy nyakáról és tegye magát kellemessé. Mondja meg maga is a véleményét.

- Az elvi kérdés hölgyéről nem beszélhetek, mert a nőket nem ismerem. Egy ellenséges diplomatáról rendszerint meg tudom mondani, mi lesz a következő lépése. Egy nőről soha. De a férfiakat ismerem. Az a kérdés, hogy az elvi kérdés férfija mennyire szereti a kérdéses hölgyet. Ha kevés az érzelmi tőkéje, egy idő mulva elunja a dolgot és odébb áll. Ha győzi érzelmi tőkével, körülbelül biztosra mehet. Ez olyan, mint a bakk. Akinek elfogy idő előtt a pénze, az feláll. Esetleg éppen akkor, mikor már az ő nyertes coupja következnék. Akinek bőven van pénze és szívósan játszik, előbb-utóbb megüti a bankot. Csak nagy sajnálattal kell hozzátennem, hogy a banknak mindenféle játékban valamivel több esélye van, mint a játékosnak. Mi férfiak gyengébbek vagyunk, mint a nők, mert ők jobban kellenek nekünk, mint mi nekik. Ebbe törődjünk bele, monsieur.

Tihamér csak udvariasan bólogatott. A társalgás már rég nem az ő ügyét jelentette, hanem nyilván azokét. Bizonyára olyan megjegyzéseket dugtak el a szavak mögé, amelyek csak kettejükre vonatkoztak. Ő mindenesetre megfogadta, hogy Yvonne tanácsát követni igyekszik, de hogy Anna örökre reménytelen ábránd marad, azt is mélabúsan elhatározta magában.

- Helyes, - felelt Yvonne a követnek - de most válaszoljon egy másik elvi kérdésre. Amely csak úgy eszembe jutott, minden ok nélkül. Van egy férfi, aki egy nőhöz tartozik. A nő soha nem adott okot bizalmatlanságra, a férfi mégis féltékenységgel kínozza. Agyrémeket épít fel magában, utána kutat a nőnek, diadalmas dühvel rajta akarja kapni, lecsap rá és íme: felsül, mert a nőt a legártatlanabb beszélgetésben találja. Kérdés, milyen büntetést érdemel az ilyen ember?

A követ elnevette magát.

- Az ilyen oktalan ember azt a büntetést érdemli, hogy köteles legyen mind a két gyanusítottat hazafuvarozni. Menjünk szépen haza, mert holnap nehéz napom lesz. Monsieurt haza vihetem?

- Kezdheti elülről, drága barátom. Monsieur szintén a Gellértben lakik. Miattam költözött oda.

Tihamér most már olyan piros lett, mint a paradicsom. Riadt zavarral igyekezett valamit hebegni. De a követ nevetve a vállára ütött.

- Hagyja, monsieur, a mi kedves Yvonneunk modorát meg kell szokni. És még egyszer bocsánatot kérek, hogy a beszélgetést megzavartam.

A fizetőpincér odalépett az asztalhoz Tihamér intésére. De csak meghajtotta magát.

- A számla már rendben van, nagyságos uram.

Vajjon hogyan csinálta ezt a követ? Hiszen egy percre sem távozott az asztaltól. És mialatt ott ült, nem fizetett. Ezt is meg kell tanulni valahogyan. Titkos jelök lehet, vagy valami összebeszélésök a fizetővel.

- Itt a Packard? - kérdezte Yvonne.

- Itt van.

Hatalmas fekete kocsi várta őket a kijáratnál. A követ lengyelül beszélt a sapkás, fehérköpenyes vezetővel. A hátsó ülésen kényelmesen elfértek egymás mellett, Yvonne ült a két férfi között. Ahogy elindultak, nagy élénkséggel kezdte magyarázni a követnek, hogy lady Houstont és Bébét együtt látta táncolni. A pletyka a követet eleven érdeklődésre ragadta. Első szava az volt, hogy a boldogtalan asszonynak rövid időn belül egyetlen értéktárgya sem marad. Ezt az ügyet olyan hosszasan megtárgyalták, hogy a szállóig eltartott. Ott a követ udvariasan kiszállott, kisegítette Yvonnet, kezet csókolt neki, aztán kezet nyujtott Tihamérnak.

- Nagyon örültem kedves ismeretségének, monsieur és remélem, hogy a bájos kapocs révén még találkozunk.

- Très flatté d'avoir fait votre connaissance, monsieur le comte.

A felvonóban Yvonne elismeréssel pillantott barátjára.

- Hallod-e, Titi, ezt igazán nem képzeltem volna, hogy ilyen remekül beszélsz franciául.

- Ráértem megtanulni. Hat éve naponta két órát gyakoroltam.

- Hogy tetszik az illető?

- Elragadó ember.

- Úgye, nagyon rendes fiú? Csak az a borzasztó rossz tulajdonsága ne lenne, tudod már! De minden ilyen alkalommal kap egyet a fejére.

Kitűnt, hogy ugyanazon a folyosón laknak, mindössze három szoba van köztük. A szőnyegen nesztelenül lépkedve ballagtak az Yvonne ajtaja felé, amely előbb következett. Az ajtóban megálltak.

- Holnap hívjál fel telefonon valamikor. A nap folyamán majd csak megtalálsz, megbeszélünk egy estét, helyes?

- Boldogan.

Yvonne még nem nyujtotta a kezét. Furcsa pillantással rávillant a férfira. Zsebkendőjét vette elő és megdörzsölte ajkát. Tihamér tanácstalanul állott és nem értette a helyzetet.

- Egészen jóképű fiú vagy. Csak tanulj meg öltözködni.

És nyugodtan, nem sietve, átfogta Tihamér fejét. Magához vonta a fejét mind a két kezével, Tihamér érezte a szobakulcs hidegét a nyakán. Száján pedig Yvonne erős, céltudatos, igen érzéki csókját. A csók után Yvonne minden felindulás nélkül megjegyezte, mialatt ajtót nyitott:

- Huh, milyen borbélyszagod van. De a szád jó.

És eltűnt az ajtó mögött. A kulcs csattanása kétszer hangzott a zárban.



VI.

Reggel Pethő telefonált: kimegy az Ilona-uccába, s ideje volna, ha Tihamér megnézné a lakóházat, amelyet örökölt.

- Vegyél taxit, Titikém, az én kocsim ma egész napra a Daisyé. Szólj be értem a Lánchíd-kávéházba. Ott van egy tárgyalásom. Pont tizenegykor várlak.

Pontosak voltak mind a ketten, tizenegy után pár perccel már ott rázkódtak az Ilona-utca egyenetlen kövezetén. Tihamér sohasem járt még ezen a vidéken. Kissé csalódottan állapította meg, hogy ennek az utcának hangulata egyáltalában nem budapesti és keveset különbözik az otthagyott kisvárostól. Az meg éppenséggel igazi kisvárosi ház volt, amely előtt megálltak.

- Hagyd csak, majd én kifizetem.

- De kérlek...

- Ne okoskodjál, már itt is van a kezemben az apró.

- Igazán megszégyenítesz... hiszen eddig én használtam...

- Ugyan kérlek, csak nem fogunk ilyen összegeken vitatkozni.

- De az nem megy, hogy te fizesd az én kocsimat...

- Jó, jó, most nézd meg a házadat. Ezt természetesen rendbe kell hozni.

Sárga ház volt ez, zsindelyes tetejű, falain hályogokat hagyott a hulló vakolat. Négy szűk ablaka nézett az utcára, az üvegtáblák szennyes homályán nem lehetett keresztüllátni, egyik üveg helyét barna kéregpapír pótolta. Fényes nyári délelőtt volt valami gonosz és borzongtató a keshedt, elhanyagolt épület benyomásában, kísérteteket sejthetett benne az is, aki nem tudta Zámbó Menyhért nemrégi elhunytát. A korhadozó, valaha zöld fakapu mellett karika bujt meg alattomosan rozsdás félgömb-mélyedésének bádogjában. Pethő megrántotta a karikát. Messze bent, valahol az udvaron nem csengő, hanem kolomp szava felelt a nyikorgó rántásra. De nem mozdult senki és semmi.

- Itthon kell lenni annak a Tulcsiknénak, tegnap táviratoztam neki.

- Sokáig várt, megint megrántotta a kolompot. Aztán újabb várakozás után harmadszor is. Végre bentről a talpakhoz verődő papucs csattogása közeledett. S nemcsak kulcs csikordult egyszerűen a zárban, hanem valami nagy keresztrudat is lehetett hallani, amelyet kihúztak gyűrűiből és elengedtek, a tolózár retesze is nyikorgott. Végre feltárult a kapu és ott állott Tulcsikné: képzőművészi érdeklődéssel megáldott örökösnek való látvány.

Tulcsikné igen magas, testes nő volt, Tihamért egy jó fejjel felülmúlta. Arca nem nőé, hanem olyan férfié gyanánt hatott, akit a köznép bőrbajszúnak szokott nevezni: az ilyen embernek, idős korára is pufók, siheder-képe van, rózsapiros, de cserzett arcbőre és rendesen vastagajkú, széles szája. Vagyis ez volt Tulcsikné: nőhöz hasonló férfihoz hasonló nő. Ez a különösen ható lény imádta a színeket. Úgy öltözködött, mint némelyik papagály. Piros derekat hordott, virágos mintával teleszórt világoskék aljat, fehér harisnyáján pillangós zöld papucsot, rikító szőkére festett parókája, amely a kenderkóchoz volt hasonló, menyecskésre kötött barna kendő alól kandikált ki, mintha paróka létére külön életet élt volna és kíváncsi lett volna az érkezettekre. Tihamér önkéntelenül Pethőre pillantott, mintha ezzel a tekintettel kérdezni akarná: megfelel-e ez a jelenség a valóságnak. Megfelelt, igaz volt, meg is szólalt meglepően vastag hangon:

- No, mi az megint?

- Beszéljen tisztességes hangon, Tulcsikné. Ez az úr Balog nagyságos úr, az új háztulajdonos.

- Jó, hát ő az új tulajdonos, mit csináljak? Boruljak térdre?

Pethő nem felelt, könyökével úgy hárította el Tulcsiknét maga elől, mint a rengetegben járó ember a szederágat. Ment előre, Tihamér követte. Köves udvaron voltak, amelynek kőrésein kiütközött a gyom. Balfelől léckerítés, a lécek tetején egy-két száradni akasztott mázas cserépfazék. Jobbra maga a ház. Eleje nyilván a boldogult nagybácsi lakásául szolgált, azt most lezárták, a fakóbarna ajtókat itt is vasból való keresztrudak harántolták. Csak a ház végében állott nyitva a konyhaajtó, ebből nyílt hátrafelé egy üzemben álló szoba, kétségkívül Tulcsikné szobája. Azontúl elhanyagolt, gazos kert következett, a sűrű csalán közt a dombnak kapaszkodó talajban egy-két elvénhedt gyümölcsfa. A konyha küszöbén vánnyadt fekete macska unatkozott, az ajtó előtt pedig fakalitka állott a földön, ebben mókus lakott. Az állat éppen vidoran végezte a forgódobban sehová el nem érkező rohanását.

- Hát ez az, - mondta Pethő - ezt nagyon jól meg lehet csinálni.

Tihamér vállát vonogatta.

- Talán meg lehet, de alapos átigazítás kell hozzá.

- Az csak úgy látszik. A falak nagyon jók. Alá is van pincézve. Csinálhatsz magadnak három szobát és fürdőszobát. Az öregnek nem volt fürdőszobája, hetenként egyszer télen-nyáron elment a gőzbe. Központi fűtés is kell, a kazánnak van helye a pincében. Ott, ahol most Tulcsikné lakik, el tudsz helyezni egy házaspárt, az asszony majd főz, a férfi felszolgál, rendben tart és vezeti az autót. Ott a hátsó kertben rendbehozatod a gyepet, itt elől pedig virágoskertet csinálhatsz, körülötte jó sárga sódert hozatok neked a talajra. Valóságos kis kastélyt fogunk ebből varázsolni, barátom, én mondom neked. Csak mindent bízzál rám. Ki is néztem a legjobb szakembert, remek átalakítási terveket fog csinálni.

Tihamér kedvetlenül hallgatta. Hátul a magas gazban csirkék kotyogtak, amelyek szabadon járhattak-kelhettek a majdnem teljesen elkorhadt kerítés hézagain. Még ez is elkedvetlenítette, holott mindenféle állat már eleve érdekes és rokonszenves volt neki.

- Igen, - felelte - majd meglátjuk. Még gondolkozom.

- Dehogy gondolkozol. Mit gondolkozol? Az öledbe hull egy ház, rendbe lehet hozatni. Itt nincs gondolkozni való. Majd meglátod a terveket.

- Őszintén szólva, nem sok kedvem van itt lakni.

- Persze, hogy nincs. Nekem sem volna. De majd lesz kedved, ha rendbehozattuk. A terveket mindenesetre megcsináltatom.

És anélkül, hogy Tihamért több megjegyzésre alkalmasnak találta volna, Tulcsiknéhoz fordult:

- Maga meg mit hallgatódzik itt? Valamit biztosan csinált, mikor jöttünk. Csinálja azt.

- Ezen a helyen állottam. Na? De ne arról beszéljen. Hanem mi lesz a pénzemmel?

- Már megmondtam, hogy nekem nem sürgős. Ha magának sürgős, az engem nem érdekel. Itt van Balog nagyságos úr, ő az általános örökös. Ő kijelentette, hogy tízezer pengőről szó sem lehet. Ha nem tetszik, pöröljön.

Tulcsikné ekkor odalépett Tihamér közvetlen közelébe és farkasszemet nézett vele.

- Hallja maga jöttment ember. Azt sem tudom, hogy maga kicsoda. Én az egész életem jórészét itt szolgáltam le ennél a vén uzsorásnál. Jobban ismertem, mint a tenyeremet. Piszok embernek tartottam és utáltam. Ő is engem. De nekem igért tízezer pengőt. Azt én meg fogom kapni, ha a fene fenét eszik is, tudja meg.

Barna kendője hátracsúszott az izgalomtól, parókája elmozdult. Egyszerre meg lehetett látni rajta, milyen ijesztően öreg ezzel a kenderhajjal. Tihamér csak nézett rá meghökkenve. A méltatlan meglepetéstől szólni sem tudott.

- Hátha elvétettem volna magamat vele, - folytatta Tulcsikné - akkor maga hol volna most, maga híres? Balog, vagy hogy hívják. De én nem vagyok olyanféle. Csak annyit mondok, hogy ha vége szakad a türelmemnek, akkor jó lesz vigyázni. Mit állanak még itt? Mért nem mennek már?

Pethő megérintette a Tihamér karját. Felmutatott a tetőre. Tulcsiknéval egyáltalában nem is törődött.

- Az mind korhadt már. Palatető kell helyette. Gyári áron tudok keríteni palát, amennyit akarsz.

- Igen.

Tulcsikné sarkon fordult és ment a konyha felé. Útközben szitkozódott.

- A teremtésit az ilyennek. Azt se tudom kicsoda. Egyszer csak beállít. Ő az örökös. Pukkadjon meg, ahol van.

Ők mentek kifelé. Tihamér sápadt volt az idegességtől. A kapuból Pethő visszakiáltott:

- Tulcsikné, becsukni!

Aztán végignézett az utcán balfelé is, jobbfelé is.

- Itt nem lesz könnyű taxit kapni. Itt kellett volna tartani a kocsit. Ezt el szoktam felejteni, mert mindig a magam kocsiján járok, csak ma délelőtt...

Ekkor hátra kellett fordulniok, mert a kapu felcsapódott és Tulcsikné elkezdett kiabálni a küszöbön.

- És az az ügyvéd is szálljon le a magas lóról, mert ha én kinyitom a számat, abból baj lesz. Úgy megüti a bokáját, hogy...

Kiabált tovább, de Pethő megfogta Tihamér karját és vonta maga után. Tihamér vagy szaladni szeretett volna innen szégyenében, vagy ott maradni és hallgatni, csak egyet nem tudott: nyugodtan menni tovább, egykedvű léptekkel bandukolni, ahogy az ügyvéd tette. Tulcsikné hangja még egyre zengett utánok, felverve botrányával a süppedő földszintes házak néptelen utcáját.

- Hogyan él itt ez a némber, - kérdezte idegesen - mit csinál ez, miért van még itt?

- Ne törődjél vele. Felmondtam neki, fizetést nem kap. De itt marad a maga szakállára. Én pedig hagyom, mert így egyrészt szem előtt van, másrészt van, aki a házra vigyáz. Ne is hallgass rá. Dühös, mert látja, hogy akármennyire fenyeget, nem hagyom magam zsarolni. «Ha ő kinyitja a száját!» Hát csak nyissa ki. Én tovább puhítom, le fogom nyomni egész kevésre, bízd rám.

- Én jobb szeretném odaadni a pénzét. Menjen Isten hírével. Félelmes egy fehérnép.

- Csak te ne add oda a pénzét. De nem is tudod odaadni, hiszen a vagyont még nem kaptad meg. Akármi kell, én előlegezek neked szívesen, de erre a célra nem adok tízezer pengőt, édes pajtás. Lenyomom egy-kétezerre, mondom, hogy bízd rám.

- De miért tűröd, hogy így ordítozzék? Mikor nekemjött, azt hittem, megver.

- Hát mit csináljak vele? Lovagias ügyet? Én ügyvéd vagyok, az ilyesmire nem érek rá. Olcsó antennát és rádiót is tudok neked szerezni, az enyém úgyszólván fillérekbe került. Csak mindennek tudni kell a módját. Ismétlem, ebből kastély lesz. Ha meglátod a terveket, odaleszel. Ez az én emberem valóságos bűvész. Úgy ért a berendezéshez, hogy az csoda.

- Valamicskét azért én is értek... Isten őrizz, hogy leszóljam azt a te emberedet, biztosan kitűnő, csak éppen mondom, hogy valamit konyítok hozzá.

- Hogy-hogy konyítasz hozzá? Hogy jön a ház a rajztanársághoz?

- Évekig tanultam műtörténetet. És azt hiszem, van valami ízlésem.

- Jó, jó, ízlés. De ez a Pogonyi, ez elismert, híres cég. A legnagyobb arisztokraták ennél dolgoztatnak. És ez szakember, ne felejtsd el.

Tihamér félénken próbálta megvédeni álláspontját.

- Persze, persze. De szakértelem sokféle van. Valaki érthet bútorhoz. A másik képekhez. A harmadik építészethez. Satöbbi. De izlés csak kétféle van: jó izlés, vagy rossz izlés. Sőt csak egyféle: egyszerűen izlés. Akié rossz, annak nincs.

Pethő nem hallgatott oda. Erre nem is felelt.

- Velünk ebédelsz a Hullámban?

- Őszintén szólva... várjál csak... hogyan is állok beosztás dolgában? Háromkor dolgom van valahol. Ahhoz félháromkor öltözködnöm kell... Nem, köszönöm, ma nem megyek... talán holnap... Most leülök valahol lapokat olvasni, aztán megebédelek egyedül... Nem veszed rossznéven, ugye?

- Na de öregem, azt csinálsz, amit akarsz. Azt el kell ismerned, hogy nem vagyok erőszakos. Vagy talán erőszakos vagyok?

- Ó dehogy, a világért sem.

Mikor végre taxit találtak, elbúcsúztak. Tihamér gyalogolni akart egy keveset. Legalább ezt vetette kifogásnak, holott nem mondott igazat. A tikkasztó melegben nem érezte kívánatosnak a sétát. De egyedül akart maradni, mert ez a Pethő, mindennel együtt, házátalakítással, Tulcsiknéval, tervezővel rendkívül feszélyezte. Főként a Hullámfürdővel. Mert már induláskor úgy osont be a felvonóba, hogy Yvonnet véletlenül elé ne találja. Az a csók teljesen megzavarta. Úgy érezte magát, mint akihez sötét ucca tájékozatlanságában fegyveres ember érthetetlen idegen nyelven intéz valami felszólítást. Érezte, hogy most valahogyan állást kellene foglalnia, de fogalma sem volt arról, hányadán áll. Yvonnet szépnek és bőszítően kívánatosnak találta, viszont ridegnek, számítónak és lelketlennek. Ugyanannyi meggondolás vonzotta hozzá, amennyi taszította tőle. A lengyel követ rendkívül megtetszett neki s önmagában nem tagadta azt a vágyat, hogy Yvonne barátsága révén még találkozzék és barátkozzék vele, viszont méltatlannak és hitványnak érezte, hogy annak kedvesére pályázzon, aki ilyen fínom, előkelő módon kedves és kitüntető hozzá. Aztán meg mi volt ez a csók? Lehetett becsípett szeszély, amelyre a hölgy másnap nem is emlékszik, legfeljebb bosszankodó szégyennel. De lehetett támadó felszólítás is. Hiszen benne, mikor Yvonnet oly csodálatos véletlen következtében meglátta, egyszerre feljött egész hajdani fájdalma és szerelmi megaláztatása, mint valami lelki gyomorsav. És a hajdani szerelem hangulata is megkapta: csókjainak és tervezgetéseinek fülledten kamaszos, buja emléke. Lehetetlen, hogy mindez az Yvonne lelkében is, legalább egészen kevéssé, fel nem bukkant, mert még a rideg lélek is szereti saját ifjúságát. Amellett Yvonne büntetni is akarja barátját a féltékenységért, bár elég furcsa, hogy éppen az alaptalannak bizonyult féltékenység alapjával akarja büntetni. Mindez átláthatatlan szövevényként gomolygott tanácstalan gondolataiban. Semmiképpen nem tudta, hogyan viselkedjék, ha Yvonne szeme elé kerül, mert félt, hogy bárhogyan viselkedik, éppen a nevetségeset választja. Ha nem közeledik udvarlással, tehetetlen mamlasznak látszhatik. Ha emlékezteti Yvonnet a csókra, elbizakodott tolakodónak. Mind a két eset elviselhetetlen. Ráadásul az Ilona-uccában az a rikító és meghökkentő boszorkány úgy kihozta a sodrából, hogy idegei egyszerűen sztrájkoltak. Szabóhoz kellett volna mennie, esetleg a szálló főportásának útmutatása nyomán, de ezt másnapra halasztotta. Pihenni akart most, tétlenül maga elé bámulni.

Az első budai kávéházba betért, üveg sört rendelt, lapokat kért. De azokat csak tartotta maga elé és sorsába révedezett. Lassan mégis csak el kellene rendezni a nagy életet. A Nagy Életet. De a dolog sehogyan sem akart magától indulni. És itt állott szemközt a két nő problémájával is. Az egyikbe szerelmes, de reménye nincs. A másiknál reménye talán van, de ebbe viszont nem szerelmes. Szerelem nélkül pedig az odaadás éppen olyan meddő dolog, mint odaadás nélkül a szerelem. Bár, ha választani kell, még mindig inkább úgy volna kedve választani, hogy szeretni lehessen: valakinek álmatlanul felidézni kedves arcvonásait, izgatottan várni a találkozást, és társaságában némán szerelmesnek lenni még tárgyaiba, kalapjába, táskájába, cipője orrába is.

Ilyen tétlen üldögéléssel töltötte az időt, s a vége az lett, hogy majdnem elkésett. Ugyanabban a pillanatban érkezett, mikor Anna kilépett a kapun. Az asszony ragyogó arccal nyújtott kezet.

- Megvan a beosztásom, Titi, képzelje.

- Halljuk, mi a beosztás?

Anna lelkesen és pontosan újságolta az egészet. Bemutatkozott a vezérigazgatónak, aki alacsony termetű, szuszogós, hófehér hajú bácsi, elragadóan kedves és udvarias. Első látásra nagyon összebarátkoztak. Aztán következett a személyzeti főnök. Hosszas tanakodás után úgy döntött, hogy Annára a személyzeti adóügyeket fogja bízni. A pénztári osztályban kapott asztalt. Ott hosszú listákat tesznek eléje és mindenkinek a fizetése után ki kell számítania a törvény szerint járó adót. Mivel ezt még nem tudhatja, kapott egy példány adótörvényt és megkapta Gyenes urat, aki egy hónap múlva utazik a cég bukaresti képviseletéhez, mert odahelyezték. Egy hónap bőven elég lesz arra, hogy Gyenes úrtól mindent megtanuljon. A kollégák kedvesek, régi barátnője figyelmes, aggódó és minden módon kezére jár. Ez jó hivatalnak látszik, és ő hálát ad a jó Istennek, hogy ezt az állást kapta.

- A jó Istennek és magának.

- Ugyan, hagyja, mi volt az én szerepem? Szóltam valakinek. Legyen nyugodt, még telefonra sem költöttem maga miatt.

- Jól van, hagyjon békét ezzel a kérdéssel. Inkább mondja el, hogy magával mi történt. Ha ugyan történt.

- De még milyen nagy dolog. Sohasem találná ki, hogy kivel találkoztam. A volt menyasszonyommal.

- Ne mondja. És kedves volt magához?

- Nagyon.

- Ó, de örülök. Adná Isten, hogy összekerüljenek. Boldognak lenni sohasem késő.

Tihamér bánatosan elmosolyodott magában. Tessék: még szeretné őket egymáshoz foldozni. «Nincsen ebben a nőben, - gondolta, - egy szemernyi érdeklődés énirántam». De azért kedélyesen felelt, hogy ez az összekerülés elég komoly akadályokba ütközik. Steuerwasser Rózát most már D'Aubigny grófnénak hívják, gazdag és pompás életet él Párizsban, ez idő szerint az itteni lengyel követ menyasszonya.

- Képzelje, - igyekezett kérkedni szerelme előtt - a követ féltékeny volt miattam.

Anna pillantásában a kétkedés udvarias eltitkoltsága rejlett.

- Csak egy kis darabig, - igyekezett ő szavahihetőségét helyreállítani - ez az ember mindenkire féltékeny a világon, de mikor aztán hallott bennünket együtt beszélgetni, rögtön megnyugodott. Várjon, majd töviről-hegyire elmondom az egészet.

És elmondta az egészet. Minden apró részlettel. Csak a legvégét hallgatta el, a csókot.

- Most már láthatja, hogy aligha fogunk összekerülni. Nálam az ki van zárva. Magánál nincs.

- Mi nincs nálam kizárva? - kérdezte Anna riadtan.

- Hogy visszamegy az urához.

A dunaparti korzóra értek. Az a két szék, ahol legutóbb ültek, üres volt most is. Vagy ha nem is az a két szék, közel hozzája kettő. Mintha azt már megbeszélték volna, leültek, Anna csak akkor felelt:

- Én az uramhoz sohasem megyek vissza. Még ha akarnék sem tudnék. Képtelen volnék vele élni.

- Gyűlöli?

- Nem gyűlölöm. Haragszom rá. Önzésből haragszom rá. A minap fecsegtem magának róla, amit rosszul tettem. És azt mondtam róla, hogy önző. Én vagyok a nagyobb önző! Mert nem vele törődöm. Nem az jut eszembe, hogy ő mit érez. Hanem az, hogy én mit nem érzek. Volt nekem egy kincsem, amilyen nem volt senkinek. Ékszerem volt. Gyönyörű szép játékom. Az, hogy szerelmes voltam valakibe. Ennek úgy örültem, hogy reggel, mikor kinyitottam a szememet, elmosolyodtam a boldogságtól és este, ha letettem a fejem a párnára, nem siettem elaludni, mert sajnáltam az álomtól az ébrenlétet, mikor a szerelmemre gondolhatok. Nem azért haragszom az uramra, mert gyengédtelen volt hozzám és rosszul bánt velem. Nem azért, mert megcsalt. Ez fájdalmat okoz és nem haragot. Hanem azért haragszom rá, mert elrontotta a játékomat. Elvette, összetörte, eldobta. És most már nem tudja visszaadni. Az ilyen szerelemnek is csak egy élete van, mint az embernek. Aki meghalt, azt csak Jézus maga tudja feltámasztani.

- Mondja, Anna, szereti még maga az urát, vagy nem?

- Az hiszem, nem szeretem. De sohasem tudok másra gondolni, mint őrá.

- És most is lehetetlennek tartja, hogy valaha másba szeressen?

- Nem tudom. Miféle érzés volna az, hogy megszeretek valakit, de folyton az uramra gondolok?

Csend következett. A Hangli közönsége zsivajgott, lépések kopogtak az aszfalton, robogott és csengetett a sárga villamos. De nekik ez csend volt.

- Most min gondolkozik? - kérdezte Anna.

- A maga urán gondolkozom. Csak futólag láttam egyszer-kétszer és alig beszéltem vele. Nem ismerem. De igen jelentékeny egyéniség lehet, ha valakiben ekkora érzést tudott kelteni.

- Nem, Titi, ez nem így van. Hogy ő jelentékeny egyéniség-e, vagy sem, az ebből a szempontból teljesen közömbös. Ha Juliska szereti Jancsit, akkor nem az a fontos, hogy milyen Jancsi. Hanem az, hogy mennyire tud szeretni Juliska. A szerelemben is van tehetséges lélek és tehetségtelen. Az én uram lelke nem kapott ilyen tehetséget. De én kaptam. Ne nevessen ki, de én nagy tehetség vagyok. Azaz voltam. Mint ember még élek, mint tehetség már meghaltam. Valahol azt olvastam, hogy van egy bizonyos író-típus, aki csak egyetlen könyvet ír életében, azzal vége. «Der Mann eines Buches.» Ilyen vagyok én is. Mint az olyan költő, aki örökre kiírta magát. Az ilyen költő még élhet tovább és gyönyörködhetik abban az egyetlen kötetben, ha lapozgatja. Ezt csinálom én is. Szeretek üldögélni otthon, elbabrálni valami kézimunkán, vagy jönni-menni a szobában és játszogatni az emlékeimmel. Képek futnak végig előttem, mint a hiradó-moziban. De ez a mozi az enyém, csak én ülök benne, mint Lajos király a színházban, és ha egy kép nagyon megtetszik, megállítom a gépet, lassabban pergetem, akár háromszor is újra játszatom. Emlékszem, hogy egyszer nagyon erős holdfény világított be a hálószobába. Én felébredtem, mert valami izgalmasat álmodtam. Megláttam az uramat a holdvilágban. Haja kócosan szóródott szét a kis vánkoson, szája nyitva volt, úgy aludt. Felültem és úgy néztem tovább. Néztem legalább egy félóráig, boldog voltam és féltem, hogy elalszom, mert akkor nem nézhetem tovább. Végtelen hosszú idő után ő megrezzent és a másik oldalára fordult. Akkor rémülten bebújtam a paplanom alá. Féltem, hogy felébred. De a boldogságtól még soká nem bírtam elaludni. Ezt ő ma sem tudja. Aztán egyszer este szokatlanul soká kimaradt. Én kitaláltam egy játékot magamnak: elhatároztam, hogy ő már hazajött és ott ül az üres széken, és én el fogom neki mondani, mennyire szeretem. El is kezdtem. Feléje fordultam és hangosan elmagyaráztam, mennyire szeretem külön a szemét, külön a haját és külön a fülét. Úgy elmerültem ebben a játékban, hogy már csak akkor riadtam fel, mikor belépett a szobába. Ő egy kicsit be volt csípve és dúdolt. Azt mondta: «te bolond vagy, hogy egyedül hangosan beszélsz a szobában?» De én nem feleltem semmit, csak magamban nevettem. Aztán egyszer vidéken járt, üzleti ügyben kellett elutaznia, és éppen Jézuska napján. Nagyon rosszúl esett, hogy egyedül kellett ülnöm a kis karácsonyfa alatt. Karácsony másnapján az ujságban azt olvastam, hogy a szolnoki vonalon vasúti baleset történt. Rettenetesen megijedtem, hogy baja esett. Mint egy bolond mentem a szomszéd üzletbe és elkezdtem telefonozni a Mávhoz részletekért. Eltelefonoztam egy pengő huszat és nem sikerült megtudnom semmit. Akkor elszaladtam a templomba és megfogadtam, hogy ha nem történt semmi baja, soha többet nem cigarettázom. Ettől valahogy megnyugodtam és hazamentem. Otthon találtam az uramat teljes épségben. Benyúlt a zsebébe és kivett egy skatulya Coronitast, hogy azt hozta ajándékba. Persze nem gyújtottam rá, az a cigaretta ma is megvan a szekrényemben... Ó, de szégyellem, tücsköt bogarat mesélek itt össze-vissza magának...

Tihamér hangot akart adni, de rekedt sipolás lett belőle. Meg kellett köszörülnie torkát.

- Mikor szerette a legjobban?

- Erre rögtön tudok felelni, mert ezt már kérdeztem magamtól. Akkor szerettem legjobban, mikor észrevettem, hogy belekeveredett abba a másik asszonyba, zavart, kínlódik és nem találja helyét. Akkor szívből megsajnáltam. Nem hittem még, hogy végleg beleszeret az illetőbe, úgy gondoltam, hogy a válságon át kell esnie és mély részvétet éreztem iránta. Nem tettem megjegyzést. Ápoltam, mint a beteget szokás. Türelmes voltam. Ekkor szerettem legjobban, mert aki bajban van, azt jobban tudom szeretni. A tehetetlent, a kínlódót, a beteget szeretem. Azt is tudom, hogy miért. Mert a jó Isten engem anyának teremtett. De gyereket már nem adott hozzá. Az uram volt a gyerekem.

- Szeretett volna gyereket?

- Az uram nem nagyon, de én kimondhatatlanúl. Isten nem adott. Mit csináljak. Magában nincs meg az a vágy, hogy apa legyen?

- Dehogy nincs. Akiben nincs, az nem is rendes ember.

Zavarában gyorsan cigarettára gyújtott. És reszketett a keze. A féltékeny izgalomtól is, hogy Anna emlékeit végighallgatta. És attól a megrendítően szép, de képtelen vágytól is, hogy valaha kisfia legyen, akinek Anna az anyja. Fájdalmasan törődött bele, hogy Annának nem beszélhet titkos érzéséről. És igyekezett a kérdés forró talajáról megfutamodni.

- Még más is történt velem. Megnéztem a házamat.

És mindjárt elmondta az egész Ilona-uccai látogatást, közben megjelent a pénzbeszedő asszony. Anna vette hamarabb észre. Azonnal váltott két jegyet. Ezen nevettek mind a ketten. Tihamér folytatta a történetet. És szilárdan kijelentette, hogy ezt a házat nem fogja rendbehozatni. Ő ott lakni nem akar.

- Örökösen szállóban akar lakni?

- Nem tudom. Majd meglátom. Egyelőre így egész kellemes.

- Lehet, hogy kellemes, de fölösleges pénzpocsékolás. Naponta fizeti a szobát?

- Nem. Tudtommal hetenkint kell fizetni. Majd elküldetem a számlát az ügyvédhez, az kifizeti.

- Szóval fizeti a rendes napiárat. Ez teljesen fölösleges. Mindenekelőtt meg kellene állapodnia havi árban. Minden szálló sokkal olcsóbban hajlandó számítani, ha havonta bérli a szobát.

- Ez igaz. De nem tudom, hogy itt leszek-e még egy hónapig. Mert a legelső vágyam, amit meg akartam valósítani, az utazás. Jó, hogy eszembe jut: veszek is Firenzével foglalkozó könyveket, fel akarom frissíteni, amit tanultam. Egyszóval utazom, csak azt nem tudom, mikor. Minden a hagyatéki eljárástól függ. Az ügyvéd esetleg egy hét mulva azt mondja, hogy most három hónapra nyugodtan elutazhatom. Akkor aztán három hétre nyakamon a szoba.

- Nem szólhatok bele, de az a benyomásom, hogy praktikusabban is csinálhatná. S aztán, ha az utazásból visszajött?

- Akkor majd végleg letelepszem és elkezdem az új életet. Keresek valami kedvemre való házat, nem azt az Ilona-uccait. Ott berendezkedem, megismerkedem kedves emberekkel, vendégeket hívok, társaságba járok, élem világom. Remélem, nem utasítja vissza szerény meghívásomat, ha valami kellemes társaságban szívesen látom vacsorára.

- Nem, nem. Titi, ezt hagyjuk.

- Csak azt ne mondja, hogy nem viszonozhatja.

- De igen, azt is mondom. De azonfelül maga nem tudhatja, milyen drága dolog egy nőnek a meghívás. Először is fodrászhoz kell menni hullámoztatni. Aztán a téli idényben gyalog nem mehet az ember, taxi kell oda is, vissza is, az esti cipő miatt. Főképpen pedig maga a cipő. És a ruha. Tudja, mennyi pénz az? Egy-két meghívás, és oda egy havi fizetésem. De nagyobb baj ne legyen. Sohasem vágytam valami nagyon társaságba. Majd ha kész lesz az otthona, szervezünk egy kisebb társaságot és megtekintjük, mint ahogy múzeumokat szokás megtekinteni vezetéssel. De mondjuk, hogy már ott tart. Van otthona, van megbízható házvezetőnője és inasa. Akkor aztán mi lesz?

- Hiszen mondom. Élem világom.

- Jó. De mivel akar foglalkozni?

- Semmivel. Pihenni akarok. Harmincnégy évi keserves nyomorúságot és robotot akarok kipihenni. Még sohasem pihentem kedvemre. A nyári szabadságot is alig tudtam felhasználni, mert valami rendes fürdőhelyre nem volt pénzem. Egyszer voltam Abbáziában, egy évig nyögtem. Különben a legnagyobb hely Harkányfürdő volt, ahova eljutottam. Aztán voltam a bánki tónál. És voltam Kácson.

- Kácson? Hol van az a Kács?

- Borsodban. Rengeteg közepén. Gyönyörű volt. De csak rövid ideig. Nem győztem még ezt sem. Csak robot volt az életem, mióta eszemet tudom. Kisfiú koromban már gazdag osztálytársaknak adtam órákat, aztán magam is keményen tanultam. Muszáj volt eminensnek lennem, hogy az ösztöndíjat el ne veszítsem. A nyolcas volt az első tanuló. Tudniillik ezt a számot kaptam az intézetben. Úgy megszoktam, hogy azóta babonám lett a nyolcas. De mindig elkalandozom: egyszóval nem akarok dolgozni. Évekig nem dolgozom. Vagy talán soha.

- Még mindig nem érti a kérdésemet. Minek fogja szentelni az életét? Csak vacsorákat ad?

- Nem. Annak szentelem életemet, hogy megtanulok élni. Ing-anyagot válogatni, hálókocsiban utazni, frakkos vacsorán résztvenni, manikürözni, mit tudom én.

Anna gondolkozott. Megcsóválta fejét.

- Hallgasson ide, Titi, szeretnék mondani valamit magának. De csak akkor, ha nem únja, hogy belebeszélek a dolgába. Maga nagyon kedves, jó ember, és az ösztönöm jóbarátot érez magában, pedig azt nagyon ritkán érzi. És őszinte hála is él bennem azért, hogy segített. De kínos volna azt éreznem, hogy terhére vagyok. Hatalmazzon fel, hogy mondjak valamit, amit csak bizalmas ismerősök mondhatnak.

- Ó Istenem, milyen nagyon kicifrázza. Hát nem tudja, hogy boldoggá tesz vele?

- Jó. Az imént azt mondta, hogy nagyon szeretne apa lenni. Ezt örömmel hallottam, mert aki nem szereti a gyereket, attól visszariadok, valami sötét barlangot érzek benne. Azt akartam tanácsolni, hogy mennél gyorsabban házasodjék meg. De ezt a tanácsot visszavonom, mielőtt kimondtam volna. Magának nem szabad megházasodnia.

- Bocsásson meg, ez furcsa. Ha szeretek valakit és ő hajlandó hozzám jönni, miért ne vegyem el? Teljesen független ember vagyok és kész.

- Nem, Titi. Nem szabad megházasodnia. Nincs olyan szerelem, amely magát kielégíthetné, mert maga éppen úgy nem tudhat most szeretni, mint aki három napja nem evett. Az ilyen vadul éhes ember elnéz a legszebb szempár mellett és ha ételt lát, mohón falni kezd. Magának előbb jól kell laknia. Ha már jóllakott, ha már az úgynevezett élettől kapott valami elégtételt, akkor igen. Olyan ádáz életsóvárgás van magában, mint valami fenevad. Előbb csittítsa el ezt a fenevadat, amely most a lelke bejáratát őrzi. Ha a fenevad megcsömörlötten elaludt, akkor szabad az út. De addig csak boldogtalanná tehet valakit.

Tihamér hevesen felkiáltott:

- Nem! Ez nem igaz!

De lehalkította hangját, mert megszeppent attól, hogy a közelebb ülők mind odapillantottak. Összehúzta vállát, mint a csínyen kapott gyerek.

- Bocsásson meg, - folytatta halkan, de még hevesen - ez nem igaz, hiszen most is szeretek valakit.

Mélyen elpirult. Látszott zagyva és vonagló arckifejezésén, hogy már szívesen visszavonta volna, amit elkottyantott. Anna rátette kezét a kezére; ezt most csinálta először. És gyengéden, kedvesen ránézett a feszengő emberre.

- Kérem, ne mondja meg, kibe. Nem szeretek a szájon kiszaladt titkokat hallani. Most felhevült egy kicsit. Ha majd meggondoltan, nyugodtan beavat az érzéseibe, nagyon megtisztel vele. De most az őszinte baráti tanácsom az, hogy tartson magában lelki vizsgálatot. Gondolkozzék azon, hogy le tudna-e mindenről mondani a szóbanforgó hölgyért. Nem a vagyonát értem, arról ne mondjon le. Hanem ő fontosabb-e magának, vagy az a sok öröm, élmény, érdekesség, szórakozás, mulatság, ami most vár magára.

- De kérem, Anna, hogy mondhat ilyeneket? Miért ne férhetne össze a kettő? Miért ne szerethetnék valakit ugyanakkor, mikor bedobom magam az életbe? Nem lehet két embernek együtt menni hangversenyre? Nem lehet kettesben utazni? Nem lehet együtt menni a strandra?

- Hogyne lehetne. De maga most tombolni készül, látom. Azt pedig nem lehet kettesben. Vannak örömök, amelyeket megosztani lehetetlen. Szeretni csak egy módon szabad: egészen. Most, látom, haragszik rám. Aki tanácsot ad, az ennek mindig kiteszi magát. Kérem, ne haragudjék. Gondoljon arra, hogy amit mondtam, őszinte szívvel mondtam. Sőt még valamit akarok mondani. Valamit hiába szerettem volna hallani a maga mohó életprogrammjában. A mesterségét. Hiszen maga nagyon tehetséges ember. Most gondtalanul csinálhatná, amihez az Istentől képességet kapott.

- Mondtam, hogy nem akarok dolgozni. A sorstól szabadságot kaptam. Ez most nagyvakáció. A legnagyobb. Nem dolgozom.

- Amit egy tehetség csinálni szeret, az nem munka. És maga tehetség.

Tihamér valamennyire megbékélt. Titokban nagyon jól esett neki, ha képességeit dicsérték, mert nem lévén belső hite magában, a külső elismerés mankójára szorult. De még azzal sem tudott járni.

- Maga túlbecsüli az én tehetségemet, Anna. Jó szemem van, némi rajzkészségem, és többnyire meglátom a dolgokban a furcsát, ez az egész. Sokat gondolkoztam erről. Nem lehetek én igazi talentum. Ha az volnék, nem hagytam volna a rajzolásomat így elpenészedni. Amit rajzolgatok, el szoktam dobni. Nincs borzasztóbb a dilettánsnál és annak számítani nem akarok. Már régesrég lemondtam arról, hogy vigyem valamire. A rajztanár, az más. Nyugodt lélekkel mondhatom, hogy igen jó tanár vagyok. De mondom és százszor mondom: nem akarok dolgozni. Élni akarok.

- Jó, jó, - nevetett Anna - azért ne vesszünk össze. Csak éljen mennél jobban. Szívemből kívánom. Ez jár is magának. Ha valaki meg tudja érteni, én megértem, mit jelent egy lélekben a sanyarú fiatalság.

- Megérti, persze. De a szerelem, az tilos.

- Szó sincs róla. Maga csak szaladgáljon szoknyák után reggeltől-estig. A kellemes kis kaland ma nagyon olcsó portéka. Bolond volna, ha nem tenné. Ha vigyáz, hogy ne menjen mélyre a dolog és, hogy fölösleges fájdalmat ne okozzon senkinek, akkor igen jól elszórakozik.

- Vagyis, - szólt Tihamér rejtett keserűséggel - maga szerint csak szórakozzam így mennél többet.

- Nem mennél többet. Annyit, amennyi éppen jólesik.

- Jól van, - felelte dacosan - majd igyekszem.

Anna ekkor hirtelen rápillantott. Arcára világosan rá volt írva, hogy most végre ráocsudott a valóságra. Az is meglátszott rajta, hogy ebben a pillanatban értette meg a bujkáló vallomást. És nem azért csak most, mintha ostoba volna, hanem azért, mert minden férfiérdeklődés már eleve érdektelen volt számára. És most Anna volt az, aki elpirult. De nyugodt maradt. Kezét nyujtotta.

- Örüljön az életnek helyettem is, kedves Titi. Mert én már nem vagyok nő.

- Mi az, már elmegy?

- Sok dolgom van még a városban. Nemcsak magának van pénze, hanem nekem is. Előleget kaptam. Majd felvet a pénz. Vásárolni fogok. Villanykörtét, szájvizet, törlőrongyot, benzint. Úgy fogok költekezni, mint egy nábob. Remélem, belátható időn belül megint beszélgetünk egy kicsit.

- Köszönöm szépen, - felelt Tihamér forma szerint és kissé idegenül - talán felhívom telefonon, ha nem zavarom.

- Sőt nagyon örülök. A cég száma benne van a könyvben, ha jelentkezik a szám, kérje a pénztárt.

Elbúcsúztak. Tihamér most nem nézett a távozó alak után. Elkeseredetten fordult ellenkező irányba. Valami bosszúra vágyott, valami fantasztikus és hatásos véletlenre, például hogy a villamos elgázolja, Anna pedig másnap olvasván a hírt az ujságban, tegyen magának szemrehányást, de már későn. Aztán legyintett erre a gyermekes képzelgésre. Itt hiába minden. Anna sohasem lesz az övé. A burkolt, de érthető vallomásra világosan nemet mondott. Bizonyára még mindig az urát szereti, de tagadja önmaga előtt is. Valójában lehangoló, hogy egy ilyen magas értelmű, finom lény képes szerelmesnek lenni abba az emberbe, aki őszintén szólva komisz fráter és nem egyéb. Hiszen csak ki lehetne belőle ábrándítani. Nagyon jó volna, mert ez a céltalan és meddő ábránd zavarja, akadályozza, nyugtalanítja a nagyszerű életre vonatkozó sóvár és tarka terveiben. Legjobb volna most egy jó darabig kerülni a társaságát. Sőt legjobb volna egyszerűen elutazni.

Taxit keresett és elment Pethőhöz. Itt jó félórát kellett várnia, mialatt Pethő kétszer is kiüzent, hogy bocsánatot kér, de fontos konferenciája van, nemsokára rendelkezésére áll.

- Mi jót hoztál, Titikém?

- Szeretnék hosszabb időre elutazni.

- Csak rajta, öregem. Semmi akadálya. A pénz rendelkezésedre áll. Mikor mennél és hova?

- Velencébe, Firenzébe egyelőre. Aztán majd meglátom. És legjobban szeretnék holnap indulni.

- Jaj, az már nem olyan egyszerű. Útlevél kell, vizumok kellenek. Katonáékkal is nehézségek vannak, mert koron alul vagy. Aztán még nem tudlak tájékoztatni, hogy a hagyaték dolgában mik a legközelebbi teendők. Az összes, amit rögtön megcsinálhatunk, annyi, hogy beszerezzük az útleveledet.

- Van útlevelem. Én már voltam Abbáziában.

- Hát majd hozd el. Mással nem szolgálhatok? Költőpénzed van még? Nem kell semmi?

Nem kellett neki semmi. Az ügyvéden látszott, hogy nagyon el van foglalva. Előszobájában négyen várakoztak. Kedvetlenül elbúcsúzott és az külön is idegessé tette, hogy Pethő utánakiáltott: a tervek már készülnek és nagyszerűek lesznek.

Únottan ődöngött az utcán. Beült egy kávéházba és megnézte a lapokat. Aztán megint járkált bámészkodva és bement egy másik kávéházba. Akkor elhatározta, hogy mégis csak felhívja telefonon Yvonnet. Hazament. A portás levelet adott át neki. Nagyalakú, violaszín papíron, kilencágú korona alatt ezeket a lila tintával írott szavakat olvasta: «Titi, ma este nézz be hozzám feketére tíz óra tájban, összehozlak valakivel, csókol Yvonne.» Ettől megkönnyebbülten fellélegzett: Yvonnet nem fogja egyedül találni, tehát a csók utáni első találkozás feszélyezettségén így könnyebben átesik. Korán vacsorázott és utána szmokingot öltött. De mikor már tetőtől-talpig készen volt, eszébe jutott, hogy Yvonne kineveti ezt a keménymellű szmokingot, aztán meg tájékozatlan is volt afelől, vajjon ilyen meghíváskor szmokingot kell-e venni, vagy utcai ruhát. Levetette a szmokingot és utcai ruhát öltött. Még mindig habozott. S olyan harag fogta el tehetetlensége felett, hogy elkáromkodta magát. Végül pontban tíz órakor utcai ruhában bekopogott Yvonnehoz.

Két férfi vendéget talált a szobában. Az egyik karcsú, olajbarna arcú, igen csinos fiatalember volt, feltünően elegáns. Ez a kávéslombikkal foglalkozott az asztalnál. A másik külföldi benyomású, hórihorgas úr volt, arca olyan, mint a paradicsom, haja világosszőke, szempillái fehérek. Ez távolabb ült, mélyen hátradőlve a karosszékben, majdnem fekve, két hosszú lába messzire nyult ki, mint valami sínpár.

- Gyere, gyere, - mondta Yvonne - már vártalak. Mutatkozzál be Sághy Lacinak, akit már említettem neked, s aki elvisz a szabójához.

Kezet szorítottak. Az elegáns fiatalember azonnal tegező formában jelezte készségét, hogy rendelkezésére áll.

- C'est monsieur Balog, mon ami d'enfance, - folytatta Yvonne a bemutatást - ne is törődjél vele, Titi, ez egy angol ember és holtrészeg.

A paradicsom-arcú ember mormogott valamit maga elé, de nem kelt fel, még csak kezet sem nyujtott. Kinyúlt félkarral a karosszék mélyéből, s a melléje állított asztalka felett a levegőben kalimpálva megkereste a rendkívül magas poharat, amely sárga folyadékot tartalmazott, benne úszó jégkockával.

- Foglalj helyet, drágám, magyarul beszélgetünk, Blenthammel nem törődünk, ő csak igyék. Mingyárt kapsz feketét, most fő a friss. Nem akarsz whiskyt?

- De nagyon is kérek, - felelte ő mohón - köszönöm szépen. Tegnap roppantul ízlett.

- Ez még jobban fog ízleni, mert White Horse, Blentham hozta ajándékba. Folytassa a történetet, Laci.

Sághy udvariasan Titi felé fordult:

- Ha megengeded, röviden elmondom az elejét. Egy amerikai hölgy tartózkodik most Budapesten, bizonyos Mrs. Jenkins. Elszánt vénasszony, úgy fogyasztja a parkettáncosokat, mint ahogy más cigarettázik. Tegnapelőtt kétszáz pengőt igért az egyik bárban a táncosnak, ha záróra után nála reggelizik a szállóban. Itt tartottam az elmondásban. Egyszóval a parkettáncos, mikor távozott, megkapta a kétszáz pengőt, de még visszafordult és kért további huszat. «Mit gondol maga, - mondta Mrs. Jenkins - lopom én a pénzt? Kétszáz pengő társaságpénzt ígértem magának, azt megkapta.» Erre azt mondja a parkettáncos: «Bocsánatot kérek, asszonyom, a kétszázról tud a feleségem, a húszról nem.»

Yvonne szívből kacagott. Udvariasan nevetett Tihamér is, noha kétségei voltak, vajjon jól értette-e a vakmerő történetet. S mialatt azok tovább beszélgettek, Sághyt vette szemügyre. Azt vizsgálta rajta, hogy vajjon mi az a meghatározhatatlan valami, ami a kitünően szabott és jól összeállított ruhán kívül ilyen feltűnően elegánssá tesz valakit. Mert ez a fiatalember valóban tündöklően elegáns volt. Vékony fehér sávok látszottak sötétkék ruhája szövetében, ismeretlen kelméből készült inge puha gallérjában, amely hajszálnyi pontossággal zárt a nyakán, tökéletesen megkötött babos mintájú csokor kacérkodott, sötétbarna angolos félcipője felett mészfehér harisnya világított a vékony bokán. Mindezt bárki más is megvásárolhatta szabónál és divatüzletben, de ilyen elegáns aligha lehetett. Test és ruha itt teljesen egyesültek, sehol semmi egyetlen ráncot nem vetett, ingmell és nadrág és kabátujj úgy követte a termet mozdulatait, mintha mind nem külső anyag, hanem testrész lett volna, pedig a fiatalember korántsem mereven vagy szertartásosan mozgott, hanem hanyagul, majdnem lomposan, nem húzkodta fel térdén a nadrágot, nem tapogatta nyakkendőjét igazító mozdulattal. Még a haja is elegáns tudott lenni, pedig nem nyalta le a borbély. Tihamér a rajzoló szemével bámulta. És sajgó gyávaság támadta meg: vajjon lehet ő a pénzével valaha is ilyen elegáns? De majd megpróbálja. Ha ugyan az ilyesmit meg lehet tanulni.

Az elegáns ember és Yvonne azon a réven, hogy Yvonne elmondta egy párisi parkettáncos és egy chilei hölgy bámulatos megismerkedését és harmadnap kötött házasságát, társalgásukkal áttértek Párisra. Tihamér mohón itta a jeges whiskyt, bár ennek és a tegnapinak íze között nem tudott különbséget tenni. Ivott és figyelt. De Yvonne egy mozdulatánál feltűnt neki az asszony lenge öltözéke. A fekete-lila mintás, nagyvirágú szövet úgy símult termetére, mint valaha a rajztanárképzőben a drapériák, amelyeket megnedvesítettek, hogy jól tapadjanak a rajzolandó idomra. S mikor Yvonne egyszer átvetette egyik lábát a másikon, egy villanással kiderült, hogy ez nem lehet más, mint pongyola, mert egyetlen pillanatra kilátszott belőle a lába. És ezen a lábon nem volt harisnya. Ő tehát le nem tudta szemét venni erről a termetről, bár - hogy éhes pillantásait rajta ne kapják - csak lopva vizsgálgatta. Úgy könyökölt, hogy a karfára támasztott karja elfedje arcát a könyökkel és észrevétlenül odapillanthasson, aztán valamilyen ürügy alatt felállt és visszatért, hogy észrevétlenül más szögből is odanézhessen. Közben a beszélgetést is igyekezett hallgatni.

- Az nem ott volt, Laci, hanem a Rôtisserie de la Reine Pédauqueban. Tudja, hogy már nincs? Bezárták. Sajnálhatod, Titi, ezt már nem élvezheted, ha kijutsz Párisba.

- Milyen hely volt az?

- Nagyon mulatságos vendéglő. Ritka vidéki ételeket tudtak főzni, az ország minden tájáról valót. Van nagyon sok afféle «régionale» étterem Párisban, ahol vidéki parasztkosztot kapni, de ezek többnyire szurtos és jelentéktelen kis helyek. Ez nagyszabású vállalat volt és remek italokat tartott. Igen mulatságos volt a berendezése, emlékszik, Laci? Tréfásan elnagyított dolgokat tartottak. A konyakot embermagasságú hordóból töltötték az ember orra előtt és ha kenyér kellett, nemcsak «flûte» volt, vagyis az a hosszukás, sárgahéjú cipó, hanem rendes kenyér is; akkorából szeltek, mint a kocsikerék. Ámbár soká gyűlöltem azt a helyet, mert ott lopták el a legszebb arany öngyujtómat.

Tihamér ivott, kért még új whiskyt és meglepetve látta, hogy ezek a nemzetközi előkelőek puszta kézzel teszik bele a jégkockát. Húzott egy kortyot a frissből is, nevetett és így szólt:

- Nem szép a Rôtisserietől, hogy nem várt meg engem. Milyen sok mindenről lemaradtam eddig.

- Sebaj, Titi, maradt még neked elég. Még kezdheted azzal, amivel minden idegen kezdi: crèpe Suzettet rendelsz a Laruenél.

- Mi az a crèpe Suzette?

- Palacsinta, lila lében lángol, úgy hozzák elébed. És végezheted azzal, amivel minden idegen végzi, hogy találsz egy eldugott kis kocsmát és megesküszöl, hogy sehol olyan jól nem főznek, mint ott. Mindenkinek van egy saját ilyen tipje, persze mindenkinek más. Lacinak is volt egy, úgy-e?

- Volt, a Madeleine mögött és állítom, hogy csakugyan ott lehetett legjobban enni. De egyben nem értek egyet, Yvonne. Az idegenek nem a lila palacsintával kezdik. Hanem azzal, hogy a legelső nap megbetegszenek az hors d'oeuvre-től.

- Igaz, igaz, - ujjongott Yvonne - magam is ágynak estem, még lázam is volt tőle. Tudod, Titi, az idegen elkezdi azzal a csodálkozással, hogy mi minden finom és érdekes van azon a kerekes kocsin ötven különböző tálon, amit odatolnak eléd. Ehetel, amennyit akarsz, à la discrétion. Van ott piciny ecetes hagyma, kaviár, tonhal, kapros angolna, paradicsomos rák, szardinia, olajbogyó, libamáj, száz meg száz remek falat, aminek az ember eleinte a nevét sem tudja. Nincs olyan halandó, aki ennek ellen tudna állni. Van vaj hozzá, amennyi kell. Mindenki részegre eszi magát a mikor a tulajdonképpeni étkezés elkezdődnék, képtelen enni bármit is. Este aztán jön a gyomorgörcs, meg a láz. Majd beleesel te is.

- Utazni készülsz Párisba, kérlek? - tudakolta Sághy udvariasan.

- Igen, oda is. Mindenüvé. Most semmi dolgom sincs, szeretnék ismerkedni a világgal. Mindenekelőtt Velence és Firenze. De aztán természetesen Páris is érdekel. Milyen város az? Mi jellemzi Párist?

Yvonne gondolkozott, de nem tudott hirtelenében felelni. Sághy is gondolkozott, mulattatta a kérdés.

- Várjunk csak, mi is? Erős benzinszag a bulvárokon. A pincérek udvariatlansága. Az áhitatos és gondos italrendelés. A földalattin a nyilvánosan csókolódzó párok. Az Eiffel-torony, amelyet mindenünnen látni. A bűvész-ügyességű soffőrök...

- A nagyon erős maquillage, - szólt most már Yvonne is - a közös hálószoba, a lifthiány, a lokálokban a konferanszié, ó Istenem, Laci, emlékszik arra a disznó Aristide Bruantra? Én nem vagyok éppen szégyellős, de ettől még én is elképedtem. Együtt voltunk ott az egyiptomival és a barátnőjével, emlékszik?

Hirtelen mindenki összerezzent, hangos csörömpöléssel összetört valami. Blentham elaludt és kezéből kicsúszott a pohár. Ahogy ott elnyúlt a karosszékben, verejtékes homlokán kidagadtak az erek és olyan hevesen szuszogott, hogy attól lehetett tartani: megüti a guta. Mindenki odaugrott hozzá a poharat, jeget felszedni és eközben Tihamér erősen figyelte a leguggoló Yvonnet. Termete erősen kirajzolódott.

- Mit csináljunk ezzel a boldogtalannal? - sóhajtotta.

- Én hazaviszem, - szólt Sághy - megszabadítom tőle. Ez egyedül úgysem tud hazamenni. A kocsim itt van.

- Azt nem engedem. Ne menjen még, olyan jól diskurálunk. Még nem tudok aludni.

- Sajnálom, drága Yvonne, de mindenképpen mennem kell, holnap erős napom van.

És már kezdte költögetni a hórihorgas alvót, aki érthetetlen, gügyögő hangokkal tiltakozott.

- Van még whiskyd, Titi? Azt ne hagyd itt, még megihatod.

A becsípett ember nagynehezen felkelt. Vad, értelmetlenül csodálkozó arccal nézett körül, aztán anélkül, hogy bárkinek köszönt volna, kiment. Sághy támogatását lerázta magáról, ment a fürdőszobába, megeresztette a mosdó csapját és arcát vízzel kezdte locsolni. Sághy bólintott.

- Rendbejön valamennyire. Hát kérlek, holnap állok rendelkezésedre. Fél háromkor eszem valamit az Országos Kaszinóban. Fél négyre készen vagyok. Ha az megfelel neked és beszólsz értem, elvihetlek a szabóhoz.

- Köszönöm szépen, az nagyon jó lesz.

- Helyes. Fél négy, Országos, Semmelweis-ucca. Viszontlátásra. Kezeit csókolom, Yvonne, ne kisérjen ki, maradjon a vendégével.

Az ajtó bezárult. Még hallani lehetett, hogy motoszkálnak, aztán elmennek. Yvonne odanyúlt a Tihamér poharáért.

- Már meg is ittad? Várjál, adok másikat. Úgy látom, ez az ital nagyon megtetszett neked.

- Nagyon. Pedig mikor az első kortyot tegnap megkóstoltam, furcsa kesernyésnek találtam. De most már nagyon összebarátkoztunk.

- Én is szeretem. Nagyon egészséges. Másnap nem fáj tőle a fejed. Különösen akkor jó, ha meg vagy hülve. Aszpirin és forró whisky, másnap kutyabajod. De most csak igyuk jéggel. Rémes melegem van. Az estét még teljesen felöltözve kezdtem. A követ vacsorázott itt fenn nálam, ő hozta ezt az angolt, aki már teljesen elázva érkezett. Vacsora alatt úgy szenvedtem a melegtől, hogy mihelyt jött a fekete, egyedül hagytam pár percre a társaságot, levetkőztem, letusoltam magam és magamra kaptam ezt a lebernyeget. Azóta tűrhetően érzem magam. Eredetileg úgy volt, hogy a követ is marad még egy kicsit, de hirtelen el kellett mennie, mert telefonáltak érte a Park-klubból. Mondd, mit csináltál te ezzel a követtel? Teljesen megfőzted.

Tihamér boldog zsibbadást érzett.

- Említett engem?

- El van tőled ragadtatva. Kedves embernek nevezett. Azt izeni, hogy üdvözöl. Örülsz neki?

- Nem is akarom tagadni, nagyon örülök. Olyan érdekes, fínom és előkelő ember. És úgy látom, ért a képekhez. Az nagy dolog. Szeretnék találkozni vele, mielőtt elutazom.

- De mik ezek a nagy utazási tervek? Mennyi pénzed van neked, hogy ekkorát akarsz utazni?

Tihamérnak gyorsan váltott ezúttal az esze. Ez a nő nem is tudja, hogy ő gazdag ember lett. Honnan is tudná, hiszen ő maga csak futólag említette, hogy valamit örökölt. Hirtelen ösztönnel elhatározta, hogy most sem mondja meg az összeget. Vállat vont, legyintett.

- Arra elég, hogy életemben utazzam is egyet. Emlékezzél vissza, ha ugyan még emlékszel, mennyit kínlódtam, mikor nem tudtam olasz útra menni a többiekkel. Az volt életem két emésztő nagy vágya: elutazni Olaszországba volt az egyik és téged elvenni volt a másik. Hát most legalább az egyiket megkapom a sorstól.

- Nem is tudod, milyen kedves vagy, mikor így örülsz ennek az útnak. És mi van a szerelemmel? Mit csinál az ideálod?

- Köszönöm, megvan. Állásba jutott és már dolgozik. De utána nagyon elkeserített.

- Ne mondd. Ez nagyon izgat engem. Minden érdekel, ami szerelem. Beszéld el az egészet.

- Eh, még mindig olyan kedvetlen vagyok miatta. Egyébről sem tud beszélni, csak arról, hogy mennyire imádta az urát. Kerek félóráig hallgattam a részleteket. Csak úgy vágott belülről minden szava. De ne hidd, hogy kínozni akart. Mert tudom, hogy vannak ilyen bestiák, férfiaktól hallottam. Ez nem, ez egész másféle asszony. Csak beszélte, mert másról nem tud beszélni. Én pedig azon a ponton vagyok, hogy folyton ezt hallgatni már nemigen bírom.

- Azt rosszul teszed. Az ilyen nőt éppen beszéltetni kell. Mert olyan, mint a beteg, aki roppant szereti mesélni betegségét. Hagyni kell, sőt biztatni, sőt kérdezgetni, hogy csak mondja, csak mondja. Aztán egyszer elérkezik az idő, mikor már kibeszélte magát. Akkor már meg is únta. Ezt kell kivárnod. Beszéltesd három hónapig, addig még várhatsz.

- Nem, képtelen vagyok ezt hallgatni. Inkább elutazom. Aztán, ha visszajöttem, majd meglátom, mi van velem. Sok mindent várok ettől az utazástól. Mikor most hallgattalak benneteket, nagyon megkapott a vágy, hogy Párist is lássam. Sokat mégy a Louvreba?

- A Louvreba? Őszintén megmondom neked, hogy a Louvreban egyszer sem voltam. Hiszen ott nem lehet venni semmit. Én a Drouotba járok. Az egy árverési csarnok. Mindig szakértővel megyek. Az én háziemberem Monsieur Kondor. Igen, magyar. Itthon gazdag ember volt és nagy gyüjtő, de a kommün alatt a vörösökkel is jóban akart lenni és csinált valami szamárságot. Most ügynök odakint. Velem mindig eljön a Drouotba. Vele vettem a Fragonardjaimat. Szép régi képek, legalább százévesek.

- Azt képzelem, hogy legalább száz évesek. Fragonard százharminc éve halt meg. Úgy körülbelül. Hiszen Boucher tanítványa volt.

- Úgy. - felelte Yvonne az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül - én mindenesetre megvettem, mert az nagyon jó tőkebefektetés. Szakemberektől tudom. Szóval a Louvreban nem voltam, de most már igazán elmegyek egyszer.

Hát én ott fogok lakni, azt mondhatom. Különösen a grafika izgat, és abban is három: Daumier, Doré és Toulouse-Lautree. Különben érdekelni fog, hogy ez gróf volt.

- Úgy.

- Igen. Ezektől sokat fogok kapni. Aztán hazajövök. Mit tudom én, ekkora benyomások után... mi lesz a... hogyan fogok érezni.

Yvonne felállt cigarettáért, de nem gyujtott rá.

- Annyira szereted azt a nőt?

- Igen, de most haragszom rá, mert fájdalmat okozott nekem.

- Szebb, mint én?

Ott állt Tihamér mellett, meggyujtatlan cigarettájával ujjai között. Mosolygott és kihúzta magát.

- Nem arról van szó, - tért ki szédülő fejjel Tihamér - én nálad szebb nőt nem ismerek.

Az asszony nekidőlt álltában a karosszéknek. Teste a Tihamér fejét érte.

- Tetszem neked?

Tihamér felkelt a székből. Szemközt fordult. Csak dadogva tudott beszélni.

- Mondd... hát miért kínzol engem... éppen úgy kínzol, mint ő... engem mindenki kínoz?

Yvonne vidáman felnevetett.

- Sohase kínozzanak jobban, fiam, mint hogy egy szép nő megkérdezze tőled négyszemközt, tetszik-e neked. Tudod, mondok én neked valamit. Mikor most először találkoztunk, én nem mondtam el neked mindent. Most elmondom. Én csakugyan szerettelek. De a gazdag életre, a külföldre is vágytam. Ez volt az erősebb. És sokat sírtam utánad titokban, mikor eljöttem hazulról. Mikor azé az első emberé lettem, akkor is rád gondoltam. Néha szoktalak is emlegetni anyámmal. És mikor most megint találkoztunk, úgy elfogott valami... talán a gyerekkorom... nem tudom...

Elhallgatott és figyelmesen nézte a férfit.

- Te tulajdonképpen érdekes és kedves ember vagy. Olyan nőknek való.

És aztán mosolyogva, furcsa csillogással, erősen a szeme közé nézett. Majd ugyanazt csinálta, amit előző nap este, az ajtóban. Nyugodtan átfogta Tihamér fejét és erősen szájon csókolta. De most sokkal hosszabban. És most már Tihamér is ráért a csókot hevesen viszonozni. Aztán Yvonne kibontakozott.

- Várjál, - mondta nyugodtan.

Odament a nagy függönnyel elválasztott hálórészhez és felkattantotta az éjjeliszekrény lámpáját. Majd leoltotta a mennyezeti világítást. Most odament a telefonhoz. Leült hozzá. Vonalat kért. Anélkül, hogy a számot keresgélte volna, tárcsázott.

- Halló, Park-klub? Kérem, itt D'Aubigny grófné beszél. Nem kérem, figyelje a nevet: D'Au-bi-gny grófné. Igen, helyes. Nézze meg, kérem, hogy a lengyel követ úr ott van-e még. Igen, várok a telefonnál.

Tihamér nem tudta, mitévő legyen. Csak állt és várt. Yvonne hangja megint megszólalt.

- Halló. Igen. Mennyi ideje? Már olyan régen? De biztos, hogy van egy órája? És haza? Igen, köszönöm.

Letette a kagylót. Akkor odament Tihamérhoz és átkarolta. Tihamér megdöbbent örömmel vette észre, hogy mozdulata közben a pongyola leesett róla.



VII.

Másnap reggel csengett a telefon. Yvonne hangja szólt.

- Jó reggelt. Hogy aludt, fiatalember?

- Köszönöm, nagyszerűen.

- És a virág hol maradt?

- Tessék? Milyen virág?

- Ilyenkor rendes ember virágot küld a hölgynek. A virágnak rég itt kellene lennie.

- Bocsáss meg... tudniillik, hogy is volt ez... igen, én még nem régen vagyok fenn, csak most fürödtem... és...

- Jó, jó. Nem tudod. Hát ezt tanuld meg. A szobádból még az éjjel fel kellett volna hívnod a portást, megkérdezni, hánykor kelek, és a jelzett időre virágot rendelni. De szépet.

- Igen. Mennyiért?

Yvonne belekacagott a telefonba.

- Annak nincs szabott ára, te csacsi. Mindenesetre küldjél virágot. Még nem késő, csak küldjél. Nem fogok benne hagyni egy férfiban egy virágküldést. Erőltesd meg magad, legfeljebb egy nappal kevesebb ideig leszel Párisban. Ma mi a programod?

- Fél négykor megyek Sághyval szabóhoz. Különben semmi.

- Én este el vagyok foglalva. De valamikor napközben annyira szeretnélek látni, hogy ezt már nem is szeretem. Most mit csinálsz?

- Semmit. Újságot olvastam. Aztán szép lassan felöltözködöm.

- Én is felöltözöm, de az valamivel tovább tart, mint nálad. Egész csomó telefonom is van. Tudod mit, tizenegykor átszólok hozzád. Majd kieszelünk valamit.

A telefonban cuppanás hallatszott. Utána kis kacagás. Aztán kattant egyet a letett hallgató. Tihamér nem tette le. Minden ok nélkül tartotta tovább, fülére szorítva. Úgy ült ott, másik kezében cigarettával, félválláról lecsúszott a fürdőlepedő. Beletűnődött a levegőbe s csak akkor tette vissza a kagylót fölösleges óvatossággal, mikor cigarettája elaludt és rá akart gyujtani. Két nőre gondolt egyszerre. Mindakettőre valami bosszúvágy zavaros kielégülésével. De ahogy így tetszelgett magának és diadalmasnak szerette volna magát érezni a jóllakott oroszlán módjára, csakhamar belátta, hogy nem megy a dolog, ez a lelki testtartása valahogyan kényelmetlen neki. Sorra vette őket. Volt valaha egy menyasszonya, aki megszökött tőle. Akkor ez nagy csapást mért rá, a nyomortól és küzködéstől amúgy is sebezhető lelkének egyetlen balzsamos vágya és reménye az a boldogan valószínű ábrándkép volt, hogy majd állást kap és azzal élhet, akit szeret. De menyasszonya a jövő szép képein túl még többet is jelentett neki: a társtalan léleknek végre a társat. Mindezt egy csapásra elvesztette, s mint férfilény, valósággal nyomorékká vált tőle lelkében. Most, hosszú évek multán, ez a nő az övé lett. Küzdelem és várakozás nélkül egyszerűen az ölébe hullott. Elvben tehát megkapta a teljes elégtételt. De csak látszólag. Mert nem ugyanattól a nőtől kapta meg. Yvonne nem volt már azonos Steuerwasser Rózával. Eszébe jutott néhány bölcsészeti beszélgetése az öreg Makrával, aki filozófiai propaedeutikát is tanított. Az öreg Makra szerette magyarázni az érzéklet, lét és valóság furcsa játékait: szerinte valóság nincs, mert nem ismerhetjük, csak azt, amit belőle érzékletünk felfog s emlékezetünk erőszakosan feldolgoz. Makra szerint Pityi Palkó látszólag csak egy van a világon, pedig nemcsak egy van, hanem akár tízezer is. Annyi, ahány ember valaha is látta, érzékelte Pityi Palkót. Ezek a Pityi Palkók pedig egymástól merőben különböző lények. A túlmagas ember Pityi Palkót kicsinynek látja, a kisgyerek pedig óriásinak. A dúshajú ember ritkás hajúnak látja, a teljesen kopasz pedig sörényesnek. A dúsgazdag nagyúr a tömeg egy homokszemének látja, az elaggott és éhes koldus irígylésreméltó úrnak. Van tehát Pityi Palkó tízezerféle, sovány, testes, fiatal, öreg, kedves, ellenszenves, mindenféle, csak az az egy nem létezik, aki létezik. Sőt, egyetlen ember képzeletében is tovább folyik ez a játék. Mert hiába marad meg bennünk valakinek a képe első találkozásunk idejéről, az illetőt lassan megismerjük és a kép változik. De az újabb kép nem törli el a régit. Tehát egy emberben is több Pityi Palkó élhet egyszerre, akik egyáltalában nem azonosak. Ezt nagy lendülettel szokta magyarázni asztal felett az öreg Makra, s Tihamér most erősen igazat adott neki. Yvonne az övé lett, vagyis részesült egy nagyon szép párisi Traviata hirtelen kegyeiben, de ennek édeskevés köze volt ahhoz a hűtlen menyasszonyhoz, aki egy gonosz napon eltűnt és örökre elveszett az idők tengerében, hogy tartozását sohase róhassa le és egy emberi lelken mindhalálig érezhető sebet ejtsen, mert a seb begyógyulhat, de a sebhely nem tűnik el. És még az Yvonne odaadásának sem tudott igazán örülni. Árulásnak látta a dolgot a követ ellen, aki jó volt hozzá, kedves, barátságos, és bízott benne. Ha tehát megtalálta az öröm pénztárcáját az utcán, a pénztárca gyönyörű volt, de belül úgyszólván üres. Ugyanilyen lehangoló volt Annára gondolnia. Első pillanatra úgy tetszett, hogy ha Anna elhárította közeledését és annak már eleve útját is vágta, ő most «megmutatta neki». Anna nem tudja, és nem is tudhatja meg, de ez a kielégített bosszúvágynak közömbös. Csakhogy a bosszúvágy nem kapott kielégülést. A férfi örök hiúságának jólesett, az igaz, hiszen a vidéki rajztanár egy feltűnően szép, Párisban bizonyára jól ismert hölgyet rakhatott szegényes szerelmi emlékei közé. De mit szólna Anna, ha tudná? Közömbösen vállat vonna, sőt barátságosan helyeselné az egészet. Ő pedig tovább szereti Annát sajgó fájdalommal, azonkívül most már kínos szégyenérzettel, hogy szép és tiszta ábrándját beszennyezte.

Felsóhajtott. Önmagát sajnálva állapította meg azt a furcsa jelenséget, hogy mostanság nincs jókedve. Mióta örökölt és a temérdek vagyonhoz jutott, hangulatát általában nyomottnak érezte. Pedig egy hét alatt több örömet kapott, mint eddig egész életében. Öröme sok volt, derűje kevés. Mi lehet ennek az oka? Ilyen rejtelmes tulajdonsága van a pénznek? Természetét javíthatatlanul humorosnak tudta, s ha volt is lényében valami gyermekesen érzelmes, azért reggeltől-estig mindenen tudott mosolyogni. Ezt a derűt három évtized kegyetlen nyomora sem tudta megrontani. S most egyszerre megrontja az élet egy óriási ajándéka? Lehet, hogy valami titokzatos tündér átka következtében választania kell a jókedv és a pénz között? Nem, mondta hirtelen magában kapzsi és konok ijedelemmel, nem, a pénzt nem adom. Az éjjeli szekrényhez ment és kinyitotta tárcáját. Megnézte benne a százasokat, ujjai között szorongatta őket s érezte arcán annak a ragadozó állatnak kifejezését, melynek mancsai közül a másik fenevad szeretné kitépni a vérző kecskét.

Felöltözött, folyton tünődve a két nőről. Anna azt mondta, hogy míg az élet örömeit mind ki nem kóstolta, nem szabad szerelmesnek lennie. Eltiltotta a paradicsomtól. Eszébe jutott valami. Ceruza után nézett. De ceruza nem volt sehol. Tartott a zsebében valami darabka plajbászt, de ezt elhányta valahová. Ez bosszantotta. Ujjai úgy szokták kívánni a ceruzát, mint a dohányos ember ujjai a cigarettát. Csengetett, hogy kerítsenek neki ceruzát. Ha nincs, vegyenek, mindegy, hogy milyet, csak meghegyezett legyen, mert zsebkése nincs. Jósokára megjött a ceruza. Levélpapírt szedett elő a mappából, de ekkorára a rajzoló vágya már elpárolgott. Odaejtette a ceruzát a papírosra. Megnézte az órát, még sok hiányzott a tizenegyhez. Jött-ment, ablakon kinézett, még egyszer átlapozta az újságot, aztán mégis csak ráfanyalodott a rajzolásra. Kedvetlenül fogott neki, de már az első vonások után megjött a kedve hozzá. Most már gondosan dolgozott, félrehajtott fejjel, fütyörészve. Mert megvolt az a szokása még gyerekkora óta, hogy mihelyt rajzolni kezdett, kíséretül azonnal kikívánkozott belőle a fütyölés, vagy dúdolás. Mikor kész lett a rajzzal, messzire eltartotta magától és nevetett. Nini, jókedvem van, mondotta vígan magában.

A rajz csoportképet ábrázolt a paradicsom kapujában. Négy alak szerepelt rajta. Három Anna és egy Tihamér. Az egyik Annából csak szende, szemérmes kifejezésű arca látszott, kislányosan lesütött szempillákkal és meztelen vállából egy darab. A többit, nyilván Éva-jelmezben, elfedték a paradicsom dús bokrai. Ezt a jelenséget leste a bejáratnál ő, Ádám-jelmezben, de vállán átvetett tigrisbőrrel, a mellette álló második Annába kapaszkodva. Ez az Anna tanárnőnek látszott magas gallért viselt, orrán pedig csiptetőt és kézmozdulattal mutatta, miért nem tud a tigrisbőrű Tihamér bejutni a paradicsomba. Mert az ösvényen elébe állott a harmadik Anna, tetőtől-talpig páncélban, fején magas Athéné-sisak, kezében felemelt lángpallos. A hős maga elég siralmasan szerepelt: meztelen lábát görbére és tüskésre ábrázolta a rajz, orra, mint karikatúrára igen hálás testrész, kacagtatóan nevetségessé tette. Elkámpicsorodott arcán könnyek gördültek alá, szomorúan legörbült szájából tehetetlenül lógott ki a cigaretta. Apró részlet-tréfák sem hiányoztak a rajzról: a tanárnő-Annának villanykörte, benzines üveg és szájvíz állott ki a zsebéből. Tihamér tigrisbőrének csücskéről cédula lógott le ezzel a felírással: «Zámbó Menyhért tulajdona». A csalitból pedig, amelyben a paradicsombeli Anna rejtőzködött, póráz nyúlt ki, mégpedig háromágú, az állatkedvelő Anna kedvenceivel: egy krokodilussal, egy csörgőkígyóval, amelynek farka kereplőben végződött, és egy tigrissel. A tigris rosszalló pofával nézte a Tihamér vállára vetett tigrisbőrt.

Végignézte a rajzot, nevetett rajta, aztán föléje írta a címet: «Anna tanácsára Anna nem enged Annához.» És a kép jobb alsó sarkába még odarajzolta a keltet és a B. T. betűket. Aztán összehajtotta az egészet és betette a tárcájába. Ekkor megszólalt a telefon.

- Halló, én vagyok. Gyere át a Hullámba, csak így felöltözve, beszélgetünk egy negyedórát, aztán én bemegyek a városba. Várlak a folyosón.

Csakugyan ott várta a folyosón. Fehér vászonruhában, piros övvel. Harisnya nélkül.

- Hadd lássalak, csakugyan olyan jóképű fiú vagy-e. Ezen gondolkoztam, amíg elaludtam. Igen, az vagy. Azt kell mondanom, hogy megfelelsz.

És nevetett. Ez megkönnyebbülést keltett a Tihamér lelkében. Az ő szerelmi szótárához nem ez tartozott volna. Az első odaadás utáni első találkozáskor, úgy érezte, mélyen és érzelmesen egymás szemébe kell nézni. S ő félt ettől a nézéstől. Megcsinálta volna hűségesen. Ismerte azt a francia kifejezést, amelyet Polgártól tanult, hogy: «politesse du lit». De hazudni, színészkednie kellett volna. Most még jobban tudta, mint előbb, hogy Annát szereti. Hogy a reménytelenséget szereti és nem a már be is teljesült reményt.

- Mit csináltál ilyen sokáig? Jól megvárattalak.

- Semmit. Rajzolgattam.

- Mit rajzoltál?

- Csak úgy firkáltam.

- Nekem nem rajzolsz valamit?

- Szívesen. Mihelyt leültünk valahova.

Az épület belsejének hosszú útján átmentek a fürdőbe. Ez tele volt emberrel, de azért kaptak asztalt.

- Te mit rendelsz? Én kérek egy pohár cinzanót, egy üveg ásványvizet és jeget. Kevés citromhéjjat hozzá.

- Akkor én is azt kérek.

Yvonne meg sem várta, míg a pincér elsiet. Már is kihívóan, nevetve így szólt:

- És a virág hol maradt, pupák? Hiába vagy ilyen fukar, én megmondtam, hogy azt nem hagyom benned.

- Bocsáss meg, igazán roppantul restellem. Ez teljesen kiment az eszemből. Még ma pótolni fogom, ne haragudjál.

- Rémes, hogy téged nem lehet megnevelni. Bezzeg, ha hozzádmentem volna, akkor... de most jut eszembe, hogy akkor én is óbudai mamuska volnék. Mégis csak jobb, hogy nem mentem hozzád. Most lássuk a rajzot. Rajzolj nekem valamit, elteszem emlékbe.

Tihamérnak megvolt már a terve. Számolócédulát kért a pincérektől. Kezébe vette a ceruzát és maga elé nézett a semmibe. Ráncolt homlokkal gondolkozott és hunyorgatva húzta össze a szemét, mint aki szűkíti szemlencséjét, hogy élesebben lásson. És egyszerre elkezdett rajzolni. Csak pár pillanatig húzogatta a vonalakat, már készen volt. Átnyújtotta a papírt.

- Óriási, - sikoltott Yvonne - hiszen ez a követ. De milyen kitűnő! Aki ránéz, azonnal megismeri. Titikém, ezt nagyon köszönöm. Előre látom, hogy fog neki örülni.

És mialatt gondosan eltette táskájába, melegen ránézett a férfira.

- Miket tudsz te. Most más szemmel nézlek, mint akkor régen. Akkor szerettelek. De most kezdesz nekem tetszeni. Te Titi, ebből baj lesz. Emlékszel Holovecznéra? Nem emlékszel. Tőlünk a negyedik házban lakott, mézeskalácsosné volt. Barátkozott a mamával. A gyerekének én vagyok a keresztanyja. Kislány, utánam nevezték el. Képzeld el: Holovecz Yvonne. Ha Pestre jövök, mindig meglátogatom. Most még nem jutottam el hozzá. Eddig három vacsoráját mondtam le. Az pedig nem tréfa szegénynek, mert süt-főz és összecsődíti az egész szomszédságot miattam, aztán szégyenben marad. Azt persze megfizetem neki, amit hiába költ, de nem szép, hogy az orránál vezetem. Egyszóval becsületszavamra megígértem neki, hogy ma este kimegyek hozzá, a követ a külügyminiszternél vacsorázik. És most azon tűnődöm, hogy miattad negyedszer is lemondok neki...

- Jaj azt ne... én természetesen boldog volnék, de képzeld azt a szegény asszonyt...

- Engem ne taníts, hogy nekem mi fontosabb. Itt az ital. Várjál, majd megkeverem neked. Tanuld meg ezt tőlem. És nehogy nekem délelőtt whiskyt igyál. Izlik?

- Nagyon fínom. Csupa nagyszerűt tanulok tőled.

- Hiszen, ha így elnézlek és arra gondolok, hogy a kezembe vennélek. Embert tudnék belőled csinálni. Kivinnélek Párisba, ott elhelyeznélek valahol, mert jól tudsz franciául, hamar belejönnél, két év múlva senkisem ismerne rád. Csak ne mosolyogj. Ezt már csináltam. Utamba akadt egy rettenetes gazdag argentínai. Galdosnak hívták. Mikor Párisba jött, a körmével piszkálta a fogát és a pecsenyét késsel ette. Egy évig tartott, amíg rendbehoztam. Akkor elvett feleségül egy Rubempré bárónőt. Ha nem járja ki az én iskolámat, sohasem kap ilyen nőt. Ezen gondolkozzál egy kicsit, Titi. Ha elhatározod magad, kiviszlek Párizsba. Megmondom őszintén, folyton azok az óbudai idők járnak a fejemben. Olyan kislányos dolgok jutnak eszembe, amik évek óta nem. Na, kóstolgasd egy kicsit az ötletet. Volna kedved Párisban élni? Megélhetést szerzek neked, afelől nyugodt lehetsz. Te még nem ismersz engem. Ha valamit a fejembe veszek, nem lehet lerázni. Meg fogod keresni a kenyeredet, erre ne legyen gondod. Mert természetesen nem úgy képzelem, hogy kölcsön adok neked. Hohó, fiam, azt nem. Olyan férfi nem született.

Tihamér most már mosolygott. Eszébe sem jutott felháborodva tiltakozni annak a feltevésnek még tagadó formája ellen is, hogy felcsapjon selyemfiúnak. Csak magában mulatott rajta. És most még kevésbé tálalta ki, hogy gazdag ember. Csak ennyit kérdett:

- És mi lesz a követtel?

- Hogy-hogy mi lesz a követtel? Ejnye, de naiv vagy, fiacskám. Semmisem lesz a követtel. Ha engem nem zavar, akkor téged se zavarjon.

- De hátha engem mégis zavar?

Yvonne hangosan nevetett.

- Édes vagy, esküszöm. Ha nem volna itt ennyi ember megharapnám a füledet. Folyton jobban szeretlek. Olyan izéd van, olyan hímporod, mint az őszibaracknak. Vagy dehogy. Annak bolyha van. Hanem mint a szilvának. Szeretném megpaskolni az arcodat. Szeretnék úgy játszani veled, mint lányok szoktak a hajasbabával.

- Egészen hülyének veszel? - nevetett Tihamér.

- Nem, angyalom, nem vagy te hülye. Sőt elég jó eszed van. Csak tapasztalatlan vagy. Majd megtanítalak én az életre. Tanuld meg, hogy az első szabály a pénz. Akinek pénze van, mindene van.

- Akinek pénze van, az akárkit magába tud szerettetni?

- Hajaj. Nincs annál könnyebb. Tanuld meg, hogy a pénz a legnagyobb sexappeal a világon. Ez természetes is. A gazdag ember figyelmes tud lenni. Virágot küld, amikor kell, ezt most nem azért mondtam. Virágot küld, színházba jegyet vesz, ha az udvarláshoz autó-kirándulás kell, nem jön zavarba. A gazdag ember kényelmes a nőnek. Ha te gazdag lettél volna, elvágytam volna mellőled? Szó sincs róla, melletted akartam volna világot látni. Semmisem függ össze úgy az igaz szerelemmel, mint a pénz.

- De gondolod, hogy az igaz szerelmet meg lehet osztani?

- Mondom, hogy meg kell enni, olyan édes vagy. Tanuld meg, hogy amit nem tud az ember, az nincs. Tehát amit a követ nem tud, az nincs. Mi jobb neki: ha tetszik nekem valaki, de azt magamba nyelem, ideges, elégedetlen, kiállhatatlan vagyok, elrontom este a kedvét és egy jó percet nem adok neki? Vagy ha csinálom, amit akarok, jó kedvem van, az idegeim rendben vannak, őt mulattatom, szórakoztatom és pihentetem? Melyiket választod a követ számára? Más volna, ha beleőrülnék valakibe és elveszteném a fejem. Akkor joggal megharagudhatnék. De arra vigyázok. Ezt már elmondtam neked egyszer. Vigyázni jól tudok magamra. Mihelyt érzem a mérget, ellenmérget veszek. Nini, ki van itt?

Egy fürdőtrikós úr lépett oda. Cigánybarnára sült, széles vállú, tagadhatatlanul nagyon szép darab férfi.

- Jöjjön, Gida, jöjjön. Foglaljon helyet. Az urak nem is ismerik egymást. Récsey, Balog. Mi van magával, mért nem jelentkezik?

- Nem ülök le, csak köszönni akartam. A nővéremmel vagyok itt.

- Akkor nem erőltetem. De nem szép, hogy nem jelentkezik. Miért nem hívott fel?

- Mert úgyis folyton mással beszél, szép asszony.

- Ügyes ember kilesi a pillanatot, mikor nem beszélek mással. Viszontlátásra.

A trikós görög félisten eltávozott. Tihamér műértő szemmel nézett utána. Vállizmait nézte. A haldokló gallus, mondta magában. De most egy sík, nem három.

- Ki ez?

- Ez, kérlek, Récsey Gida, huszárfőhadnagy, a vívóbajnok. Eleget olvashattad az újságokban. Nem valami lángész, de sok mindenre jó. Például remekül tud cigányozni. Mikor Párizsban volt vívóverseny, estélyt csináltam és hajnalban cigányt hozattam. Délelőtt negyed tízig mulattunk. Aranyos, mikor féllábon játszatja a cigányokat. Miről is beszéltünk? Ja igen, a követről. Most megnézem ezt a rajzot még egyszer. Kiszedte és megnézte még egyszer.

- Mennél tovább nézem, annál jobb. Te Titi, hiszen ezzel pénzt kereshetnél. Miért nem csinálod ezt pénzért?

- Most szabadságon vagyok, - felelt ő kitérően és vállat vonva - hosszú szabadságot kaptam. Nem akarok dolgozni. Ezt csak azért rajzoltam, hogy lássam az arcodat, mikor odaadom.

- No nézd, - kacagott Yvonne - csak nem vagy féltékeny? Jaj, de szeretnélek most megcsókolni, kimondhatatlan aranyos vagy. De most megyek. Az italt majd fizesd ki. Hallgass ide. Én mégis elmegyek Holovecznéhoz. De ott nem maradok soká. A kocsimmal jövök-megyek. Féltizenkettőkor szép csendesen próbáld megnyomni nálam a kilincset. Vagy nyitva lesz az ajtó, vagy nem. De vigyázz, hogy a folyosón ne lásson senki. Szervusz.

Tihamér megcsóválta fejét. Rossz ízt érzett szájában. Mindjárt le is öblítette a maradék jeges ürmössel. De közben annak is elromlott az íze. Eleinte csínyján akarta megfogalmazni azt, amit érzett, de végül kikívánkozott belőle őszinte véleménye. Fel volt háborodva. Yvonne volt az előtte kitáruló nagyvilág első jelensége. Hát ilyen a fényben élők élete? Ilyen közönséges kapzsiság, ilyen szemérmetlen öröm, ilyen kiábrándítóan józan érzékiség, amely a kihült, nagyon zsíros leveshez hasonló? Mérlegelte magában, hogy nem túlságosan naív-e? Hátha nézetei ósdiak és nevetségesek? Hátha az, amiben eddig élt, kisvonalú és gyáva csupán, és ezeknek van igazuk, akik bátran, lendületesen teszik túl magukat a kispolgár botor meggondolásain? Ha pedig ők élnek és gondolkoznak helyesen, akkor vele, vidéki jövevénnyel baj van, mert mikor most Yvonnera gondol, erős idegenkedés fogja el, s ha megfordul fejében az az óra, amely a ma este féltizenkettes ajtónyitás után következik, enyhe émelygés suhan rajta keresztül. Pethőné és Pethő Daisy rikító pucérsága is kedvetlenné tette, ha arra gondolt, hogy itt ebédel. Fizetett és bement a városba enni valamit.

Fél négykor megkereste az Országos Kaszinót. Az épület tisztelettel töltötte el, tudta, hogy ezt Gentry-kaszinónak is hívják. Tájékozatlanul és ügyefogyottan fordult a bejáratnál jobbfelé, ahol a ruhatárban embereket látott.

- Jó napot kívánok. Beszélhetnék, kérem szépen, Sághy László úrral?

Az egyik huszár felfigyelt:

- Nem Balog nagyságos úr?

- De én vagyok.

- Tessék ezt a számot felhívni és őt kérni.

A cédulán jelzett szám alatt kapcsolták Sághyt. Rendkívül udvariasan bocsánatot kért, de a minisztere bent marasztotta. Azonban megadta a szabó nevét és címét. Miután Yvonne azt mondta volt, hogy a kétsoros szmoking a legsürgősebb, ő már mindent megbeszélt a szabóval, csak menjen oda és vétessen mértéket, a többit a legnagyobb készséggel megbeszéli valamely más napon, mikor Tihamér is ráér. Tihamér udvarias köszönet és búcsú után letette a kagylót. Ment egyenesen a szabóhoz, Kulcsár és Wartha nevű céghez. Ott egyenesen Kulcsár úrhoz igazították, aki folyton kezét dörzsölte és voltaképpen nem a legjobb cégére volt boltjának, mert bámulatos szövetből készült ruhát viselt, amelyben a dohánybarna és lila sávok szürke kockákkal verekedtek. Hogy ez a cikornyás beszédű emberke ilyen öltözetet hord, azon nem lehetett csodálkozni, inkább azon, hogy ilyen szövetet egyáltalában gyártanak.

- Ó, igen, méltóságos uram, Sághy titkár úr már volt kegyes értesíteni bennünket arról a ritka szerencséről, amelyben most méltóságod ilyen kegyesen részesíteni méltóztatik bennünket...

- Igen, igen, csakhogy nem vagyok méltóságos.

- Ó, bocsánat, nagyságos uram, végtelenül resteltem, hiszen mindjárt látnom kellett volna, hogy nagyságod a korát tekintve még nem is lehet méltóságos. Talán méltóztassék erre befáradni és bennünket egy kis próbával megtisztelni. Az anyagot Sághy őméltósága úgy rendelte, hogy azt adjuk, amiből szerencsések voltunk az övét készíteni. Méltóztassék, ez az. Ugyanebből voltunk szerencsések készíteni Eszterházy hercegnek is, őfőméltósága mindjárt kettőt parancsolt. Azonnal leszek bátor idekéretni főszabászunkat, méltóztassék helyet foglalni.

Igy dőlt a szó a kezét dörzsölő, hajlongó és kissé selypítő Kulcsár úrból, aki különös hajviseletet hordott: teljesen kopasz fejére a balfüle tövéből húzta rá az e helyen termő hajszálakat, keresztül egészen a jobbfüléig, s ezek a hajszálak úgy oda voltak enyvezve tar koponyájára, mintha fejét valami fényes festékkel kenték volna be. Tihamér türelmesen engedte magát forgatni, karját emelte, könyökét hajlította, ahogy megszabták neki. Ingre is mértéket vettek róla. Azt is megtudta, hogy Sághy rendelkezése szerint kétszer kell próbálnia. Egyszer hétfőn, másodszor szerdán. Tihamér feldiktálta szállóbeli szobaszámát, valamint a Pethő cimét, ahová a számlát küldeni kell. Aztán menni is akart, de a nyakkendők megállították. Mindig szerette a nyakkendőket nézegetni, mintáik színötlete mulattatta. Úgy nézegette őket a kisváros kirakataiban, ahogyan gyermek nézi a képeskönyvet. De nem vásárolt belőlük. Most már tehette. Elhatározta, hogy kettőt becsomagoltat. A vége az lett, hogy nyolcat vásárolt. Az árát nem kérdezte. El is akarta vinni új szerzeményeit, de Kulcsár úr méltatlankodva tiltakozott. Ilyen előkelő vendég csomagot hurcoljon, azt már mégsem.

Az időt valahogyan agyonütötte. Járkált, kávéházakban üldögélt. Elsétált az Anna hivatala előtt is és megállapította magában, hogy már nem haragszik rá annyira. Ha Yvonnera gondolt és mindjárt utána az Anna szelíd tisztaságára, ez leszerelte. Elvégre Anna nem tehet róla, hogy még mindig az urán jár az esze, az ember nem ura érzéseinek. És elhatározta, hogy elutazása előtt okvetlen megmutatja Annának a rajzot. Ez legalább nyilt vallomás is lesz. Hadd tudja meg ezt a szép és félénk szerelmet, akkor aztán, ha a sors úgy rendelte, esetleg ne is lássák egymást soha többé.

Este tizenegykor már otthon volt. Tétlenül cigarettázott féltizenkettőig, végül már kitette maga elé az óráját és a percmutatót figyelte. Fél tizenkettő előtt harminc másodperccel elindult, összeszorította fogát és vállat vont, mint a pénztáros, aki megadja magát végzetének és sikkasztani kezd. A folyosón nem volt senki. Odasurrant az ajtóhoz. Megnyomta a kilincset. Az ajtó be volt zárva. És noha mindeddig abban reménykedett, hogy az ajtó be lesz zárva, most ez meglepte. Sőt csodálkozva állapította meg, hogy bosszankodik. Állt a folyosón és tünődött. Hirtelen gondolt egyet és lement a lépcsőn a portáshoz.

- Van cigarettája, főportás úr?

- Igenis, nagyságos uram. Milyet parancsol?

Vásárolt egy doboz cigarettát. Közben színészkedő közömbösséggel, odavetve megkérdezte:

- D'Aubigny grófné hazajött már?

A portás hátrapillantott a kulcstáblára.

- Igenis, már itthon van.

Visszament a teljesen fölösleges cigarettával, most már izgatottan és dobogó szívvel. De most nem részletezte, nem firtatta érzéseit. Vak ösztöne szerint ment oda megint az ajtóhoz és érezte, hogy halántéka lüktet. Megnyomta a kilincset, az ajtó zárva volt. Habozott, hogy merjen-e kopogtatni. Rövid, de erős harc után nem kopogtatott. S mikor már belül volt a maga ajtaján, felnevetett. Ez volt az érzése: hála a jó Istennek.

Másnap reggel levelet hoztak be kávéjával. Az Yvonne lila levélpapírja volt. Ennyi állott rajta: «Kedves Titi, - sajnos, bekövetkezett a baj, ellenméregre van szükségem. Megszököm tőled még egyszer. Szervusz. Yvonne. U. i. Virágot mégsem küldtél, smucig alak vagy.» Kétszer is elolvasta a levelet és tetszett benne a francia forma: a megszólítás után Yvonne nem felkiáltójelet írt, hanem vesszőt és gondolatjelet. Elhatározta, hogy ezentúl ő is így fog levelet írni. Kitünően megreggelizett és nagy passzióval kezdte ereszteni a forróvizet. A kádban megállapította, hogy némi késéssel mégis az övé lett a Steuerwasser-lány és azonnal el is váltak. Igy van rendjén. Nagyon szép és kívánatos nő, azt meg kell adni.

Az egész délelőttöt azon tépelődve töltötte el, vajjon ne menjen-e el mégis Annát megvárni három órakor. Egyik pillanatban úgy döntött, hogy semmi értelme az egésznek és fogadalmat tett, hogy Annát örökké megőrzi fehér ábrándjának, de soha az életben nem igyekezik megkeresni többé. Majd évek múlva egyszer véletlenül találkoznak, nyájasan megtudakolja, hogyan él, hogy van s aztán ismét évekig nem látja. A fogadalmat már a következő percben lealkudta oda, hogy csak a szerelemről kell lemondani, a barátságról nem, elvégre Anna elragadóan kedves és okos nő, élvezetesen lehet vele beszélgetni, semmi értelme megszakítani vele az érintkezést, legfeljebb szerelmét nem fogja emlegetni neki, azt eltemeti a szíve mélyére. Aztán megint alkudott: egyetlenegyszer és utoljára mégis meg kellene mondani neki, hogy szereti, de közölni vele azt is, hogy ezt soha szóba nem hozza többé. Végül megszólalt benne az örök és gyáva reménység: hátha mégis, majd egyszer? S ekkor megint vadúl megfogadta, hogy nem keresi többet, minek kínlódjék. De csak azért, hogy az alkut tovább rágja magában, mint a fogoly nyúl a faketrecet. Három órakor már rég ott állt a dunaparti bérpalota kapujánál, de azon sokáig nem jött ki senki. Fél négykor megemberelte magát és beszólt a kapu alá a portásnak. Attól megtudta, hogy szombat van, a hivatal szombatonként egy órakor már hazaereszti alkalmazottait. Holnap pedig nincs hivatal.

Ez másfél tétlen napot jelentett számára. Halványan felbukkant benne a gondolat, hogy el kellene menni a Szépművészeti Múzeumba és elmerülni a rég nem látott grafikában, megnézni régi kedvenceit a többiek között is: a Paál Lászlókat, a Giorgionét, s még egy-két felejthetetlen képet. De dacosan el is fordult mindjárt gondolatától, nem, ez alapjában munka, ő pedig most élni akar. Felkereste Pethőéket. Ott látogatása kapóra jött. Pethőék érdekes vendéget vártak vasárnap estére, egy külföldit, aki miatt nagy gondjuk volt a franciául beszélő meghívhatók körül. Megjelent tehát a svábhegyi villában szmokingosan, a fullasztó, kemény ingpáncél feszességében. Apró balesetekkel kezdte az estét, a cocktail-poharat elejtette és összetörte, majd bemutatkozott egy hölgynek, aki epésen megjegyezte, hogy már volt szerencséje, mert a minap ugyanennél a háznál szemközt ültek egymással. Ez a hölgy egész este hűvös maradt hozzá és lehetőleg hátat fordított neki. De aztán jött a külföldi. Finn ember volt ez, vagy inkább finn állampolgárságú svéd, aki egy celluloze-gyárat képviselvén, egész nap Pethővel tárgyalt volt s most otthonát is megtisztelte. Magas, igen szabályos arcú, zsemlyeszőke férfi volt a finn úr, jól beszélt franciául. Tihamér a rosszúl megkezdett este nyomott hangulatában ült szomszédnői között és eleinte alig beszélt. De mikor a finn rájött, hogy nála nem kell megismételnie a mondatokat és nyugodt folyékonysággal társaloghatnak, lassanként már jobbadán csak őhozzá intézte szavait, vagy Daisyhez. Vacsora végére már ott tartottak, hogy akik eleinte nagy lendülettel kezdtek társalogni és már rég elhasználták a rendelkezésükre álló néhány mondatmintát, kidőltek és vagy nem szóltak semmit, vagy halkan egymásközti magyar mondatokat váltottak; a szót hárman vitték csupán: a finn, Tihamér és Daisy. Asztalbontáskor a finn rögtön Tihamér mellé ült és odainvitálta Daisyt is. A többiek megkönnyebbülten más csoportba ültek össze, öten mindjárt leültek kártyázni. Mikor arra a kérdésre került a sor, hogy ki mit fog inni, Tihamér merészen megkérdezte, kaphatna-e whiskyt. A finn ezt élénken helyeselte. Tihamér vérszemet kapott és hanyagul kijelentette, hogy ha egy kis szerencséje van, akkor véletlenül éppen White Horse-márkát tartanak a háznál.

- Hallja, Titi, - szólt Daisy elámulva és magyarul - maga sem nagyon vesztegeti az idejét Pesten.

Ő maga konyakot szopogatott, a két úrnak jeges whiskyt töltött szokatlanul nagy poharakba. Ők neki is láttak a nyári hőségben igen kellemes italnak, a finn maga mellé vette a palackot, s ha kortyintott italából, mindjárt tiszta whiskyvel pótolta, s így végül majdnem tiszta whiskyt ivott, de a szesz egyáltalában nem hatott rá, úgy itta, mint a vizet. Tihamér megtartotta a fele-fele mértéket, de cocktaillel megalapozott hangulata erre a keverékre is növekvő szédülettel felelt. A finn szívesen beszélt hazájáról. Elmés ember volt és csendesen jókedvű. Mulatságosan és vonzóan tudta elmondani a helsingforsi élet mindennapi színeit, színesen beszélt a számtalan tóról, az erdő mélyén viruló vörös, sárga, kék faházakról, a sauna nevű különös gőzfürdőről, amelyet minden házban megépítenek, s amelynek hetven fokos hőségéből az ember meztelenül mehet ki a hóba meghemperegni. Aztán elbeszélte lapp földre tett kirándulását, amelyben meglepő és fordulatos állattörténetek szerepeltek. Daisy és Tihamér gyakori kérdésekkel szakították félbe, magok is megjegyzéseket tettek s a társalgás kitűnően folyt. A beszélgetés a helsinki sok szobor említése révén átterelődött a szobrászatra, s ekkor Daisy számára már jóval kevesebb kérdezni és megjegyezni való maradt, viszont Tihamér szabadon ereszthette nézeteit. Vidéki tenoristának becsmérelte Thorwaldsent és miután ez Kopenhágára vezette a szót, megemlítette a Calaisi polgárokat és takaros kis előadást tartott Rodinről, külön öt percet szentelvén Rodin Jeanne d'Arc-reliefjének.

- Ön sokat utazhatott, - jegyezte meg érdeklődő elismeréssel a finn.

- Bármilyen furcsán hangzik, - felelte vígan Tihamér - még sohasem jártam külföldön. De most fogok. Nemsokára nagyobb útnak vágok neki: Velence, Firenze, talán Róma, esetleg Páris, Münchenen át haza. Kár, hogy Finnország olyan messze esik. Igen nagy kedvet kaptam az ön remek előadása után odamenni.

- Dehogy esik messze, miért esnék? Ha már Németországban jár, Berlinből egy ugrás Stettin. Onnan pedig kitünő a hajóösszeköttetés. Másnap már Helsingforsban lehet, s közben az észt fővárost is megnézheti.

- Ne biztasson, uram, mert azonnal indulok. Erről eszembe jut egy mulatságos anekdota...

Elmondott egy történetkét, amelyet Polgártól tanult. Az ügyes csattanójú történeten a finn is, Daisy is, hangosan kacagni kezdtek. Erre elmondott még egyet. A whisky felszabadította zavart nyomása alól, szívesen és egészen odaadta magát az elmondásnak, gyönyörködött francia folyékonyságában és önmaga jókedvében. Mindig szeretett mulatságos történeteket elmondani, nagyon értett az élénk előadáshoz és a szereplő személyek mondókáit úgy megjátszotta hanghordozásban, mozdulatokkal, mint a gyakorlott színész. A finn és Daisy egyik kacagásból a másikba estek. Lassanként odaszivárogtak mások is, hogy hallgassák a történeteket és egyet-mást meg is értsenek belőle. Akik nem értették, fitogtatásból hatalmasakat nevettek, akik értették, még nagyobb kacagással igyekeztek mutatni, hogy ők értik. Tihamér erősen ivott és egyik mókát fűzte a másikba. Pethő is odajött és hallgatta egy darabig. Egy tréfa után megveregette a vállát:

- Titi, hiszen te társaságban valóságos kincs vagy.

- Kincsről jut eszembe: volt Mariusnak a marseillei kertben elásott kincse...

Mély csend figyelte. Ő ült a kör közepén, kezében a whiskys pohár. Már a hatodikat itta. Nyelve néha már megbicsaklott, de emlékezete nem. Tizével, húszával emlékezett azokra a történetekre, amelyeket Polgár hozott haza a francia szünidei tanfolyamokról. Olykor a finn úrnak is eszébe jutott ilyesmi és elmondta. Sokkal kevésbé hatásosan. Ő ezalatt ivott. Aztán megint átvette a szót. Most már borsosabb dolgokra került a sor. Daisy eddig is kacagott, de most már sikoltott is egy-egy vakmerő csattanónál. A whisky eláztatta Tihamér illendőségi felelősségérzetét. Sikerétől vérszemet kapott. És nem a megbotránkozás lett nagyobb, hanem az általános mulatság. Mindenki ivott közben, s most már sírtak a kacagástól olyan történeteken is, amelyeken kora este még meghökkentek és megkomolyodtak volna. Ekkor Tihamér már érezte, hogy részeg. Minden erejét összeszedte ahhoz az elhatározáshoz, hogy hazamegy.

- Még egy utolsót, - mondta vidáman - ha ezt elmondom, úgyis kidobnak.

Általános zsivaj követelte a történetet. Ő elszántan belekezdett és végigmondta. Jó történet volt, de igen durva. Társaságban ki nem ejthető szavak fordultak elő benne. Ő nem hátrált meg előlük, odavágta a csattanót kertelés nélkül. Mindenki torkaszakadtából kacagott, a nők sikoltoztak, hogy «Jézus-Mária», Tihamér pedig sikere tetőpontján felállott a székről. A mozdulat nem jól sikerült, megingott és gyorsan meg kellett kapaszkodnia a vesszőfonatú piros nyári szék karfájában, de ugyanakkor a finn is erős kézzel megkapta a karját.

A legjobb pillanatban indította oszlásnak a társaságot. Egy házaspár vitte le kocsival, s itt már érezte, hogy a szesz alaposan elhatalmasodott rajta. A fogaskerekű alsó állomásánál taxiba kellett átszállnia. Itt már teljes lett a szesz hatása. Mikor fel akart lépni a taxiba, térde megrogyott, s lába élét bevágta a felhágóba. A soffőr segítette be az ülésre. Ott elázottan hátradőlt és elkacagta magát. Könnyű és felelőtlen volt az egész világ, minden akadály nélkül boldognak érezte magát. Anna jutott eszébe, lelkét elöntötte a részeg boldogság elemi árja. Félrehajtotta fejét, felnyögött az örömtől és megcsókolta a kocsi falát.

Másnap már nem volt ilyen boldog. Két égési hólyag sajgott rajta: cigarettával megégette alsó ajkát és balkeze egyik ujját. Szmoking-nadrágja csupa hamu volt és pecsét, sőt elhűlve állapította meg, hogy a nadrág egyik szára a térd alatt csúnyán elszakadt. Ezt a nadrágot el lehetett dobni. És most egyelőre nem ölthetett szmokingot. Ez is nagyon lehangolta, valamint az az aggodalom is, hogy valami bajt okozott Pethőéknél. Ahogy az előző este eseményeit végiggondolta, emlékezete a vége felé már nem volt pontos. Nevettek, nevettek, de meg is botránkoztak. Nincs kizárva, hogy botrányosan viselkedett és megsértette a házat. Ezért némi habozás után felhívta Pethőéket. Daisyt kérte a telefonhoz. Az már az első pillanatban olyan nyájasan válaszolt, hogy aggodalmai eloszlottak.

- Nahát, Titi, maga tegnap este olyan kedves volt, hogy meg kellett enni. Mindenki odavolt magától.

- Nagyon kedves. Féltem, hogy nem volt-e túlerős a dolog.

- Ugyan dehogy, nem vagyunk gyerekek, és minden a hangulattól függ. Mondom, hogy aranyos volt. Magát közköltségen kellene whiskyvel itatni, mert akkor ellenállhatatlanul mulatságos. A finn már telefonált. Számít arra, hogy maga kimegy Helsingforsba. Nála kell laknia. A papa külön rém hálás magának a remek hangulatért, mert ez az ember neki nagyon fontos. Mondja, hogyan is volt azzal az auwergnei paraszttal, aki békát tett az ételbe?

Titi szolgálatkészen elismételte a francia történetet. Aztán megnyugodva elbúcsúzott. Lelkiismeretének hullámai elsímultak. Hiszen itt nincs semmi baj: ha az ember eliszogat és egy kicsit trágárkodik, azzal nem jár büntetés. Elszakadt a szmoking-nadrág, annyi baj legyen. Most már helyrebillent nyugalommal kezdte meg napját. Mindenekelőtt felhívta Sághyt a külügyminisztériumban, hogy megköszönje fáradságát. Sághy nagyon el volt foglalva és csak távirati nyelven tudott beszélni: megállapodtak abban, hogy a nagy beszélgetést ma okvetlenül megtartják.

- Fél négykor nézz be értem a Kaszinóba, szervusz. De kérlek, nincs miért, szervusz.

Háromkor Tihamér ott álldogált az Anna hivatala előtt. Gondolta, hogy legalább tíz percig beszélget vele, a taxi addig majd vár. De Anna negyed négyig nem jött. Hiába figyelte gondosan a kapun kilépőket. Anna nem volt köztük. Az is lehet, hogy elvétette, s már rég elment. Negyed négykor kénytelen volt lemondani róla. Visszaült a várakozó kocsiba és elindult a Semmelweis-ucca felé.

Sághy maga vezette kis sportkocsiját. Csak egy ülés volt benne a vezető mellett. Az elegáns titkár úgy vezetett, mint valami hivatásos sofőr, olyan gépies, gyors és természetes mozdulatokkal nyulkált, taposott, s nyugtatta kesztyűs kezét a kormánykeréken, hogy Tihamér őszinte elismeréssel szemlélte. S ha közben beszélgettek is, a kocsi az angolna ügyességével siklott emberek közt a maga útján. Ennek az úrvezetőnek már nem volt figyelemre szüksége, mialatt figyelmét a beszélgetésnek adta, szeme és keze automatikusan vezetett.

- Magam is foglalkozom a gondolattal, hogy kocsit veszek.

- Akkor ezt a német kocsit ajánlom. Van egy szamár babona, hogy a németeknek nincs jó nyersanyagjuk a kocsigyártáshoz és például a tengely nem megbízható. Ennek ne ugorjál be. A kocsi kitünő, vezetni pedig hamar megtanulsz magad.

- Te mennyi idő alatt tanultál meg?

- Az én esetem más, én gyerekkorom óta vezetek. De ha nekifogsz és odafigyelsz, három hónapon belül már a városban is vezethetsz.

Tihamérnak tetszett a dolog: Már látta magát a kormánykeréknél, kesztyűs kézzel, ugyanilyen szürke ruhában, ilyen sötétkék inggel, babos csokorral, kissé előrehajolva tekint kifelé és serényen kapkodja két kézzel a kereket, hogy élesen forduljon.

Kulcsár úr heves kézdörzsöléssel fogadta őket, Sághynak különös hangsúllyal hódolt. Bementek a próbafülkébe, ahol híres színészek emléksorokkal ellátott fényképei lógtak a falon, szanaszét pedig félig kész ruhák várták a próbálókat. Előbb Sághy próbálta meg krémszínű nyersselyem-ruháját. Szürke kabátját úgy tette le, mint ahogy a drága, törékeny holmira szokás vigyázni. S ugyanígy nyult érte Kulcsár úr. Aztán ráadták az új ruha kabátját. Sághy odaállt a szárnyas tükör elé, amelyben elül-hátul láthatta magát. A kabát alját alul meghúzta. Kiegyenesedett. Forgott. Két karját magasra tartotta, majd maga elé nyújtotta. Közben olyan erősen figyelt, mint a célzó vadász. Kulcsár úr és a főszabász feszülten várták.

- Most már jó, - mondta ki végül a szentenciát - de most már ideje is, ötödik próbára.

- A nadrágot nem is méltóztatik, - rebegte Kulcsár úr boldogan.

- Nem, a nadrág már a multkor tiszta volt.

- Nagyságos uramnak régen volt ilyen tiszta nadrágja.

Tihamér ezt nem értette. És sejtvén, hogy itt valami műkifejezéssel találkozott, meg is kérdezte, hogy mi az a «tiszta» nadrág.

- Szabásznyelven akkor «tiszta» a nadrág, ha az esése kifogástalan. Például ez a nadrág, ami most rajtam van, elég «tiszta». Nagyon jó az esése, hátul semmit sem áll el a cipőtől, pedig ha jól megfigyeled, a vonala nem pontosan függőleges, mert van egy bizonyos lehelletnyi hajlása. Kevés szabász tud igazi tiszta nadrágot csinálni. Kabátot még kevesebb. Hát most nézzük csak a nagyságos úr szmokingját. Illetve előbb az inget.

A derékig meztelen Tihamérra ráadták az inget, nagy csodálkozására nem a fején keresztül, hanem úgy, ahogy a kabátot szokták felsegíteni, mert az ing elől végig nyitva volt. Gallérját nem lehetett váltani. A gallér már eleve rá volt varrva. Begombolta, begyűrte, megkötötte fekete nyakravalóját. Sághy műértően figyelte. És elismerő jóindulattal jegyezte meg:

- Te valaha egész jó csokrot fogsz kötni. Csak azt kell megtanulnod, hogy mikor kezded, a két szárát milliméteres szemmértékkel hasonlítsd össze.

Kibontotta ő maga, szárát meghúzta.

- Most nézd meg a tükörben. Pontosan ennyi különbségnek kell lenni a két végének hossza között. Most kösd meg mégegyszer. Így. Elég jó. De csak elég jó. Hát persze. Az inggomb. Kérlek, meg kell tanulnod, hogy az inggomb a legnagyobb probléma a világon. Ha a feje nem elég nagy, nem zár jól. Ha a nyaka nem elég hosszú, nem fér rá a négy réteg piké. Viszont, ha elég nagyfejű és elég hosszúnyakú, akkor kitolja a csokrot. Itt tizedmilliméterek határoznak. Kulcsár úr, adjon csak abból, amit én használok.

Egész különös, zömök kis inggombot hozott Kulcsár úr, s úgy nyujtotta át, mint sót és kenyeret a meghódolt város polgármestere. Tihamér kibontotta a csokrot és harmadszor is megkötötte. Sághy most már meg volt elégedve. Ekkor ráadták a szmokingot próbálni való állapotban, fércelve, kiálló cérnaszálak pongyolaságában. A főszabász tapogatta és símogatta. Előbb a kabátot.

- Mondd, kérlek, mi az elegáns ruha lényege.

- Elegáns ruha nincs. Elegáns termet van. Annak, aki hordja, arányos testű és jó tartású embernek kell lennie, még az sem baj, ha pocakja van, mert láttunk már elegáns embert pocakosat is. A jól szabott ruha csak arra való, hogy az ember vonala és tartása előnyösen érvényesüljön. A jó szabász mestersége valóságos művészet. Neked például jó vállad van, nincs hasad és keskeny a csipőd, de a melled nem elég erős. Most jön a főszabász úr. Kijavítja a termetedet. Látod: itt a két melleden nagyobb síkban alkalmazza a szövetet a szokottnál. Az ilyen hangsúlyozott szövetsíkok igen ügyesen csalnak. Várjon csak, főszabász úr, még ne tépje le. A fazont itt egész picit mélyebbre. De csak egy gondolattal. Ide kérek krétát, úgy.

Most a főszabász a szmoking egyik kabátujját tőből kiszakította. A váll csonkján símogatott, tűzögetett. Sághy vele dolgozott, itt-ott mutogatott neki egyet-mást, amit halandó rajtok kívül nem érthetett.

- Brávó, - mondta Sághy - lehet, hogy harmadik próba nem is kell, elég lesz még egy. Nézzük csak a nadrágot.

- Ez nem jó, - csóválta fejét a főszabász - ezt itt alaposan meg kell nézni.

Elég soká tanácskoztak rajta. Húzkodták, tapogatták Tihamér úgy érezte magát, mintha eladnák a rabszolgavásáron. De azért figyelt minden mozdulatra, minden megjegyzésre. Elhatározta, hogy megtanulja a titkot.

- Mondd, kérlek, mi a lényege ennek a kétsoros szmokingnak? Mi ebben a találmány?

- Kettő is. Egy az, hogy puha inggel lehessen hordani, mellény nélkül. A másik főtulajdonsága az, hogy ne hasonlítson a zakkóhoz. Ahogy a szabászok mondják: ne legyen zakkó-blikkje. Fontos tehát eltalálni a kivágás mélységét. Mennyi lássék az ingből. A mell fehér mezeje jóval kisebb, mint a kemény ingmellnél, de jóval nagyobb, mint a rendes utcai ruhánál. Emellett azért egysoros, keményinges szmókingra is lesz szükséged a télen.

- Igazán? Nekem azt mondták, hogy...

- Tudom. Hogy azt már nem hordja senki. Badar beszéd. Ha nagy társaságba hívnak és a meghívón ott van, hogy «cravate noire», nem szabad kétsoros szmokingot venni. De viszont frakkot sem, mert rémesen érzed magad. Nincs kínosabb érzés, mint amit angolul úgy hívnak, hogy «overdressed».

- Nem tudok angolul.

- Az nem baj, fő, hogy öltözködni tudjál. Főszabász úr, elül két gomb, a kabátujjon négy gomb, kivarrott gomblyukkal.

- Természetes. Ahogy a titkár úrnak. Csütörtökön próbálunk másodszor.

Tihamér levetette a készülő ruhát és visszabújt az utcaiba.

- Most kérlek, segíts nekem megbeszélni, miből álljon a ruhatáram. Tetőtől-talpig fel akarok öltözni.

- Ejha. És mennyi pénzt szánhatsz erre a mulatságra?

- Akármennyit. Fel akarok rendesen öltözködni. Eddig ezzel a kérdéssel nem törődtem, de most törődöm. Sorold fel, mi mindent csináltassak. De restellem, hogy ennyire igénybe veszem az idődet. Ha Yvonne nem bátorított volna, nem is merném.

Sághy még jobban felélénkült. Látszott rajta, hogy fellebbezhetetlen «magister elegantiarum», szereti ezt a rangot és örömmel beszél bele a más dolgába, mintha küldetést teljesítene e földi életben. A dús és szép feladatnak most külön nekiült. A köszönetet röviden elhárította és számolgatni kezdett hangosan. Először is egysoros szmoking, kemény inggel. Fehér szmoking is kellene alapjában véve, de a félidényre már nem érdemes, az idén megleszünk anélkül is. «Megleszünk» - mondta, mintha egy lelkes szekta közös nevében beszélne. Aztán kell frakk, divatos, szárnya három centiméter hosszú a térdhajtás alatt. Aztán kell zsakett, hozzá csíkos nadrág és két mellény, fekete és galambszínű, utóbbi háromszögletes tervezetben. Aztán kell egy sportruha kiránduláshoz, vidéki hétvégekre, satöbbi. Vadászruha nem kell, mert Tihamér közölte, hogy sohasem vadászott életében és ezentúl sem szándékozik. De kell aztán hat rend ruha, általános használatra, három könnyebb, három nehezebb. Kell könnyű felöltő, valami jó Burberry-anyagból, kell egy sötétebb átmeneti kabát, a cégnek van egy remek matrózkék anyaga és kell egy komoly télikabát. Kell egy gyűrhető, jó szalmakalap, délamerikai fonás. Kell szürke vagy barna utcai kalap, kell fekete puha, amely a kétsoroshoz hordható, kell cilinder. Kell aztán két tucat ing, rávarrott gallérral, részint egyszínű, részint mintás puplinból és dèjaleneből. Harisnya, zsebkendő. Kell világos ruhához való cipő, kell fekete, kell lakkcipő és kell eszkarpen.

- Hát lássunk neki, Kulcsár úr, nézzük először az angol szöveteket a zakkókhoz.

Az asztalt csakhamar lapos szövethengerek lepték el. Sághy őszinte passzióval válogatott köztük. Azzal kezdte, hogy indítványozott. De Tihamér nemsokára átvette a vezetést és Sághy számára nemsokára csak a helyeslés szerepe maradt.

- Te, öregem, - mondta csillogó elismeréssel, mint öreg költő fejedelem az új tehetség részére - hiszen neked igen jó ízlésed van!

Most már valóságos művészeti eszmecserévé alakult a szövetválogatás. Sőt felnőttek boldog játékává. Színekkel, mintákkal játszottak, óriási halom nyakkendőt hozattak az inganyagokhoz, s hol ezt ezzel, hol azt amazzal rakták össze, hogy a tompafényű ingszövet és a ragyogó nyakkendő-tónus finom ellenjátékában gyönyörködjenek. Kintről már hallatszott a redőnyök dübörgése, úgy elédelegték az időt, hogy az üzlet órája lejárt, Kulcsár úr restellt szólni nekik, csak a személyzetet biztatgatta célzatosan, hogy rakosgassanak és zárjanak.

- Holnap még bejövök, - szólt végül az élvezetes játéktól fáradtan Tihamér - leadom a végleges rendelést. De tessék felírni az ügyvédem címét, a számlát majd ott fizetik. Mennyi lesz ez az egész rendelés? Nem pontosan, csak úgy hozzávetőleg.

Kitünt, hogy az összeg alighanem ötezer pengő körül mozog.

- Helyes, - mondta Tihamér hanyagul - a viszontlátásra.

Sághy annyira belemelegedett a főbenjáró tárgyba, hogy sehogysem tudta abbahagyni fejtegetéseit, amelyeket soha nem volt alkalma ilyen részletesen megértő hallgatóság elé tárni. Maga sem sejtette, hogy benne egy megíratlan könyv lakik. Voltaképpen ezt írta most hangosan. Felajánlotta, hogy hazaviszi Tihamért a szállóba, sőt minden ellenkezés ellenére ragaszkodott hozzá. Aközben aztán részletesen kifejthette az inggallér szárnyszabásának titkát. Hogy a helyes szabású puha inggallér két szárnya fecskeszerűen hosszú, annak mély oka van: fontos, hogy a kabát eleje mindig fedje az inget. Ha a gallérszárnyak a kelleténél rövidebbek, akkor hordás közben felkunkorodnak, s mivel a kabát nem tudja lefogni őket, csúnyán elállanak és a különben tökéletesen felöltözött gavallér egész benyomását elrontják.

Mikor a koca-bridzsezőnek a versenyjátékos elmagyarázta az eljátszott játszmát, úgy idézte fel Tihamér a hallottakat, mikor felment szobájába. Boldog izgalmat érzett. A jó szövetek tapintása úgyszólván testi gyönyört adott ujjainak. Kicsinyléssel nézegette saját holmiját, ruháját a tükör előtt bírálva elemi tévedéseket fedezett fel benne. De máris úgy tartotta magát és úgy mozgott, mint az installáció előtt az új főispán. Elővette a ceruzát és két hirtelen rajzot kanyarított egy levélpapírra. Lerajzolta saját magát toprongyosan, kitérdelt nadrággal, amint bátortalan zavarral, sompolygó kutya módján botorkál egy női alak után, amelynek csak cipője sarkát lehet látni, lerajzolta magát ragyogó eleganciájú világfinak, amint a diadal gőgös tudatában igyekszik a cipősarok mögött. Ezt is el akarta tenni, hogy majd Annának megmutassa. De keze félúton megállott. Eszébe jutott, hogy Anna szűkösen éldegél, pedig bizonyára szintén szeretne csinosan öltözködni. Ez a rajz, amely a pénzzel kérkedik, fájdalmat okozhatna neki. Félmarékkal összegyűrte és a papírkosárba dobta.

Másnap délelőtt megkérdezte Pethőt telefonon, nem kereshetné-e fel délelőtt egy pár percre. S mindjárt oda is sietett. Pethő szertelen nyájassággal fogadta és még a vacsora sikerét magasztalta. Hátát veregette vendégének és csak úgy szórta a legnagyobb jelzőket.

- Ha így folytatod Pesten, te leszel a legnépszerűbb társaságbeli ember, akit széttépnek a háziasszonyok.

- Szeretnék is társaságba járni, de ahhoz megjelenés kell. Pénzről szeretnék veled beszélni, öregem. Hogy állunk azzal a hagyatékkal?

- Jaj, drágám, nem lehet azt felfújni. Majd megkapjuk, csak várjunk szépen türelemmel.

- És addig koplaljak?

- Szó sincs róla, hogy mondhatsz ilyet? Hiszen megigértem, hogy folyósítom költségeidet, s aztán elszámolunk. Ha ezt rendszerbe kívánod foglalni, arról is szívesen beszélek. Ahhoz, hogy úri módon és kényelmesen éldegélj addig is, míg beülsz a vagyonba, adok neked havonta mondjuk háromezer pengőt. Ebből minden kitelik. S ezt beoszthatjuk úgy, hogy minden számlát magad fizetsz. De csinálhatjuk úgy is, hogy ideküldsz minden számlát, én pedig csak valami költőpénzt adok neked étkezésre, egy kis szórakozásra, cigarettára, satöbbi. Mindjárt leülünk és számítást csinálunk, hogy mire van szükséged a szállóban...

- Igen, igen, de nekem ezenfelül volna szükségem egy kerek összegre, ami erre a megállapodásra nem tartozik.

- Beszélhetünk erről is. Mire kell a pénz és mennyi?

Tihamér elmondta kiöltözködési szándékait. Pethő egy pillanatig sem ellenkezett.

- Kérlek, nagyon szívesen. Az a kis kamat, amibe az ilyen előlegek kerülnek, nem fog téged tönkretenni. Mondd csak meg a szabónak, hogy küldje ide a számlákat, fedezetet vállalok ötezerötszáz pengőig. Hatezerig, nem bánom.

- Nagyon köszönöm, igazán kedves vagy. És még egyet. Még mindig nem tudsz tájékoztatni, hogy mikor utazhatom? Tessék az útlevelem, elhoztam.

- Fogalmam sincs.

- Mert most már úgyis megvárom a fehérnemümet és a ruháimat. Sok dolgom is lesz, hiszen cipőt, kalapot, zsebkendőt, harisnyát válogatni nem gyerekjáték. Majd csak azután mehetek, ha ezzel mind rendbejöttem. De hozzávetőleg mégis jó lenne tudni, hogy milyen terveket csináljak.

- Ne csinálj te semmiféle terveket. Éljed világodat. Hogy a jövő hónapban utazol-e, vagy három hónap mulva, az már tökéletesen mindegy, ha eddig kibírtad. A társaságod rohamosan ki fog alakúlni. Úgy élsz itt, mint Marci Hevesen. Még megnézed a terveket is, aztán azzal a tudattal utazhatsz el, hogy mire megjössz, csak beülsz a szép, új otthonodba lakni. Én mindenről gondoskodtam, a házad be lesz rendezve az utolsó szögig.

- Na, nem, öregem, azt ne csináld, nagyon kérlek. Hiszen így a legnagyobb élvezetet veszed el tőlem. A berendezkedésben éppen az a gusztus, hogy az ember húsz tárgyat néz és mérlegel, míg egynél dönt. Ezt nagyon vágyom magam csinálni. És őszintén szólva, az az Ilona-uccai ház sehogyan sincs kedvemre... jó, jó, ne vágj közbe, a terveket meg kell várnom. Rendben van, megvárom a terveket. De nagyon csodálkoznám, ha ezektől a tervektől kedvet kapnék ahhoz a házhoz.

- Semmi baj. Akkor majd ezt a házat eladom és veszek másikat, olyat, amelyikhez kedved lesz. Tud az én emberem másik házat is átigazítani, nemcsak éppen ezt az egyet.

- Hát majd erről még beszélünk. Nincs semmi elintézni való?

- Egész rakás, jó, hogy említed.

Pethő csengetett, bekérte a Balog-dossziét, különböző papírokat keresett ki belőle, odateregette az íróasztalra. Míg Tihamér gépiesen aláírt, ő ott állt mellette, akárcsak titkár a vezérigazgató mellett és szóval tartotta. Gépkocsi-kirándulást óhajtott szervezni a finn úr számára, elmenni vele Mezőkövesdre, vagy a bugaci pusztára, vagy a Hortobágyra, mert a finn urat nagyon érdeklik a népszokások és a falusi tájak. Nem volna-e kedve Tihamérnak is velök tartani? Tihamér egymásután rótta nevét mindenfelé gépírások alá és ürlapokra, ahova Pethő ujja mutatott. Egyiket eltolta, hogy Pethő leitassa, s odahúzta a másikat. Közben Annára gondolt. Nem akarta lekötni magát és határozatlan választ adott. Inkább megint az utazásra tért át. Pethő zsebretette az útlevelet és megigérte, hogy minden vizumot beszerez, ami olasz, francia, német és esetleg finnországi utazáshoz kell.

Háromkor megvárta Annát. Az asszony a kellemes ismerősöknek járó mosollyal fogadta, nyilt nyájassággal.

- Képzelje, most én hívom magát kávéházba.

- Nagyon szívesen. Miért akar kávéházba menni?

- Mert a hivatalban nagyon sok volt a munka, megvásárolták az ebédidőmet. Csak most eszem. Ha van kedve, velem tart.

- Boldogan.

Leültek a Lipót-körúton egy kávéházba. Tihamér elmondta, hogy sok új ismerősre tett szert. Megismerkedett a lengyel követtel, egy finnországi svéddel, egy berúgott angollal, egy külügyminiszteri titkárral, vacsorázott volt menyasszonyával, néhány ruhát rendelt a szabónál.

- Milyen volt a menyasszonya? Kedves?

- Elég kedves. De egészen idegen nekem. Ez a pompás, nagyon szép, kicsit kétes párisi grófné teljesen más nő, mint az én óbudai menyasszonyom volt. Valahogyan nem találtunk egymásra. Ha eddig néha eszembe jutott és sajgott az emléke, ennek most már gyökeresen vége.

- Ez természetes.

- Miért természetes?

- Mert ha az ember sokáig nem lát valakit, akkor az illető két életet él. Az egyiket valóban, a másikat az ember képzeletében. És egyik életében sem marad változatlan. A valóság is elrajzolja az embereket, a képzelet is. Mikor aztán hosszú idő mulva megint találkoznak, a két kép nem fedi egymást. Az ember észreveszi, hogy vadidegennel beszél. Hozzá kell venni, hogy közben az ember maga is változik.

- Maga ezt már tapasztalta? - kérdezte Tihamér váratlanul és mohó izgalommal.

- Tapasztaltam. Volt egy tanárnőm, akit nagyon szerettem. Elhelyezték, megsirattam. Négy év múlva visszahelyezték. Olyan izgalommal vártam az első órát, hogy a szívem kalapált belé. És így jártam. Idegen nő jött be. Visszás és kiábrándító érzés volt. Többet sohasem tudtam felmelegedni iránta, mert közben az én róla alkotott képem is megváltozott, még édesebbnek, még szelídebbnek hittem, mint volt. De ő is megváltozott. Négy év alatt felvett valami kemény és rideg, parancsoló hangot. Máig is sajnálom, hogy elvesztettem.

- Igen, - felelte Tihamér kedvetlenül.

De aztán felcsillant.

- És aztán közben rajzoltam is.

- Ne mondja. Ez nagyon érdekel. Jobban, mint nagyvilági ismerősei. És mit rajzolt?

- Elhoztam magammal. De előbb szeretném emlékeztetni valamire. Maga a minap a Dunaparton azt mondta, hogy nem szabad komolyan beleszeretnem senkibe, mielőtt a maga szavai szerint «ki nem tomboltam magam».

- Úgy van.

- Erről szól a rajz. Tessék.

Kivette és letette az Anna karlsbadi reggelije mellé.

- Ó, de mulatságos. Titi, maga vétkezik az Isten ellen, ha nem rajzol többet. Igazán elsőrangú. Roppant szeretem ezt a világos és határozott modorát magának. Hogy semmit sem árnyal, csak kontúrokban gondolkozik. Más itt ezt a csalitot hogy össze-vissza árnyalta volna, maga pedig egyetlen körvonallal elintézi. Tudja, ki jut erről eszembe? Az a... várjon csak, a Simplicisszimusba szokott rajzolni... várjon csak... Gulbranson!

- Csakugyan, - bólintott csodálkozva Tihamér - azt nagyon szeretem. Úgy látszik, tanultam tőle. De milyen jó szeme van magának.

- Ehhez nem kell valami különös éleslátás. És nem is fontos, kitől tanult, kitől nem. Amit csinál, nagyon jó. Ez a három állat...

Hangosan nevetett, nézte a rajz részleteit és minden újabb apróságnál újra nevetett. Tihamér várt kissé. Aztán nekidurálta magát.

- Ennyit válaszol a rajzra? A kép tárgyára nem felel semmit?

- Nem kell felelnem. A kép nem kérdez. A kép megállapít.

- A kép megállapítja, hogy maga eltilt valakitől, akit szeretek. De a képen az is rajta van, hogy kit szeretek. Nem lepi meg, hogy ki az?

- Nem lep meg, mert mikor legutóbb beszélgettünk, elég érthetően értésemre adta. Akkor meg is lepett. Hanem ez a rajz, ez elragadóan kedves.

Tihamér nagyokat nyelt. Az ilyen beszélgetésekhez szükséges szótára teljesen hiányzott. Zavarában rágyújtott, megigazította székét, leporolta kifogástalanul tiszta kabátját, mindenféle alaptalan tennivalókat keresett magának, hogy időt nyerjen. De Anna megmentette. Befejezte az evést, letette az evőeszközöket és nyugodtan ránézett.

- Titi, hallgasson ide. Maga azt mondja, hogy szeret. Felteszem, hogy ezt hiszi is. Bár attól, hogy hiszi, még nem biztos. Nem egyszer, ha megkérdezünk valakit, hogy «szeretted?», azt a választ kapjuk: «azt hittem akkor, hogy szeretem». De hogyan szerethet valakit, akit nem is ismer? Maga még alig ismer engem. Megborzadok, ha ujságban azt olvasom, hogy az amerikai farmer meglátta egy nő képét a hetilapban és azonnal megkérte a kezét levélben. S még jobban megborzadok, ha olvasom, hogy a nő igent mondott. Milyen életbe mennek bele ezek ketten? Értelmi fok, izlés, szokások, természet, ez mind olyan mellékes részlet, mikor arról van szó, hogy az ember együtt éljen valakivel?

- Bocsánat, nekem már van valami fogalmam arról, hogy maga kicsoda. Aztán, megszerettem már akkor, mikor először megláttam.

- «Szerelem az első látásra.» Szép és hízelgő. Csakhogy én abban nem hiszek. Érdeklődés az első látásra, ez más. Ebbe belemegyek. De a szerelem, az más.

Megvan nekem erről a kész felfogásom. Akad olyan férfi, vagy nő, aki éppen nem tartozik senkihez. Aki már jó ideje nem tartozik senkihez. Az ilyen lélekben lassan felgyülemlik a vágy, hogy tartozzék valakihez. És egy szép napon elérkezik oda, hogy szerelmes. Tárgy nélkül. Elvben. Az állapot már megvan, csak társ nincs hozzá. Ha az ilyen meglát egy többé-kevésbé elfogadható külsejű, ellenkező nemü lényt, akkor erőnek-erejével igyekszik ráhúzni az érzéseit. És azt mondja: «első látásra megszerettem». Holott helyesen így kellene fogalmaznia: «első látásra elképzelhetőnek tartottam, hogy meg fogom szeretni.»

- Szóval azt nem lehet ismeretlenül megszeretni, aki szép?

- Nem. Csak megkívánni lehet. Ez pedig maradjon kívül a mi beszélgetésünkön.

- Miért? Bűn valakit megkívánni? A szerelemnek csak szellemi tartalma van?

- Dehogy, azt nem mondtam. De a férfiak és nők álláspontja itt rendesen kétféle. Egy férfi hamarabb el tudja képzelni a szerelmet túlnyomó testi tartalommal. Egy nő hamarabb el tudja képzelni túlnyomó lelki tartalommal. Én jól tudom, kedves Titi, és ne botránkozzék meg rajta, ha kimondom: nem a gólya hozza a gyereket. De mély lelki kapcsolat nélkül ez nekem elképzelhetetlen. A mély lelki kapcsolat pedig egymás megismerése nélkül nem születik meg. Ezt kell felelnem arra, hogy maga szeret engem. Én magamról ezzel még nem is mondtam semmit.

- Pedig ezt, ezt várom. Erről mondjon valamit. Semmi sem érdekel úgy az egész világon, mint ez a kérdés. Feleljen bármit, de az őszinte legyen.

- Másképpen én nem is tudok felelni. Nézze, képzeljen el valakit, aki most menekült ki az égő házból, összevissza égette magát, sebei nagyon fájnak, éppen csak meztelen életét mentette meg és látja, amint otthonának gerendái most omlanak össze. Erre odalép valaki, megkopogtatja a vállát és azt mondja neki: «nem volna kedve kicsit a tűzzel játszani?» Mit felelhet ennek az ember?

- Az ember elfordul a régi életétől, amely összeomlott és igyekszik másikat találni.

- Nem. Az ember előbb gyógyulni szeretne. Mondom, hogy száz súlyos sebe van. És ez a gyógyulás még nagyon soká tarthat. Mondtam már magának, mikor a maga érdeklődéséről még nem is tudtam, hogy én nem vagyok nő. Ne nézzen nőnek. Inkább beteg kutyának. Lássa be, hogy én és udvarlás... most...

Hirtelen kivette zsebkendőjét és beletemette arcát. Hangtalanul sírt, csak válla rázkódott, tragikomikus módon éppen úgy, mintha erősen kacagott volna. Tihamér megdermedt a sajnálattól. Szívből szerette volna a zsebkendőt tartó kezet megsímogatni. De nem merte. Csak nézte és várt. A közeli asztaloktól az emberek kezdtek odafigyelni. Anna erőt vett magán, hirtelen rohama elmult. Megtörölte szemét.

- Ha csakugyan szeret, kénytelen vagyok fájdalmat okozni magának. Nekem most udvarolni: kegyetlenség. Ne haragudjék, de kínoz vele. Hogy most egy szerelem közeledjék felém, azt nem bírom elviselni. Maga jóságos és kedves volt hozzám, más választ érdemelne. Szégyellem magam és bocsánatot kérek, nem tehetek róla.

Szeme megint megtelt könnyel. Tihamér szólni akart, de várniok kellett, most a pincér lépett oda az üres edényekért. Anna gyorsan megtörölte szemét. A pincér kíváncsian tett-vett. Alig lehetett kivárni, hogy elmenjen. Mikor elment, Tihamér részvéttel megszólalt:

- Szegény. Mennyit szenved. És ki miatt? Egy... egy...

- Nem, - vágott közbe Anna - kérem, ne kövessen el izléstelenséget. Azt az embert ne szidja. Még a férjem. Ha oktalanul elfecsegtem egyetmást, magának azzal nem szabad visszaélnie.

- Kérem, rendben van. Ezentúl nem fogom vallomásokkal molesztálni.

- De nem haragszik rám? Nagyon félek, hogy haragszik.

- Nem, nem haragszom. Azt hiszi, feladtam a reményt, hogy maga még szerethet engem? Egyáltalában nem. Azt mondta ugyan, hogy a gyógyulás nagyon soká tarthat, de, hogy egyszer meggyógyul, azt maga sem zárta ki. Hát én azt megvárom.

Az asszony már mosolygott még mindig fenyegető könnyein keresztül.

- Kedves Titi, maga férfi. Magának ezt nem lesz türelme kivárni.

- Kérem, ne általánosítson. Bizalmas ismerősök közt ez sértő. Maga sem szeretné, ha folyton úgy kezdeném a mondókámat, hogy «persze, maguk nők». Ezek olyan izék... olyan sablonok. Az is sablon, ha azt felelem, hogy én nem vagyok olyan férfi, mint a többi. Ezt hagyjuk, az én dolgom, hogy meddig győzöm türelemmel. Ettől a pillanattól kezdve nem udvarlok magának. Igaz, hogy élhetetlenségemben és félszeg félénkségemben eddig sem túlviharosan ostromoltam. Nyugodt lehet: addig a szerelem kérdését nem vetem fel, míg maga fel nem szabadít. Erre ezennel becsületszavamat adom. Ezt a butaságot adja vissza.

Nyúlt a rajzért. De Anna hirtelen mozdulattal megelőzte. Elkapta a rajzot az asztalról és magához szorította, mint anya a gyermekét.

- Nem, ezt nem adom. Ez nagyon kedves és tehetséges, ezt nem adom.

- Lássa, - szólt Tihamér felragyogva - tud maga örömet is okozni az embernek. És most van egy kérdésem. Szerelmemre nincs szüksége. Rendben van. De egy derék, ügyefogyott, tisztességes jó cimbora sem kell?

- Ó, az nagyon jó volna, - kapott a szón Anna leplezetlen örömmel - hiszen annyira nincs senkim.

- Akárcsak nekem. Tudtam én, hogy valamire végül mégiscsak igent fog mondani. Ezennel egyesületet alapítunk. Címe: «Árvák a viharban.» Elnök Balog Tihamér. Társelnök Budai Anna. Több tag nincs. Tagsági díj egyszersmindenkorra tíz fillér, amelyet az elnökség jótékony célra fordít. Itt a tagsági díj, tegyen le maga is tíz fillért.

- Nincs apróm.

- Sajnálom, kölcsön nem adok. Ilyen fogásnak nem vagyok hajlandó beugrani. Különben is az egész város beszéli, milyen kapzsi és pénzéhes. Majd az Egyesület erről leszoktatja. Tessék váltani. Ide azt a pengőt. Igy ni. Tessék vissza kilencven. Az asztalra újabb tíz. Halló, pincér, legyen szíves küldje ide azt az ujságos gyereket.

Anna nevetett és kiváncsi figyelemmel nézte. Jött az újságos gyerek, szegletesfejű nyurga kis kamasz, akinek koponyáját otthon tökkopaszra nyiratták.

- Igenis, milyen lapot tetszik?

- Semmilyen lapot. Hogy hívnak?

- Vilmos.

- És ki apja vagy?

- Kun Mihály, vas- és fémmunkás.

- Már ekkora fiad van?

A gyerek meghökkent, rábámult a vendégre, visszagondolt a kérdésre, rájött a tréfára és boldogan elröhögte magát.

- Jól van, Vilmos. Itt van húsz fillér, mint ujságosnak, ezenfelül kapsz az Egyesülettől húsz fillér ajándékot. Szervusz.

A gyerek elvette a pénzt, vigyorogva megköszönte és visszanézett, mikor elment. Tihamér rendkivül komoly arccal behúnyta a fél szemét. A gyerek is behúnyta a félszemét. Anna nevetett.

- Az Isten is megáldja magát, Titi, hogy meg tud nevettetni.

- Most ne zavarjon, kérem, hivatalos tárgyalás folyik. Következnek az alapszabályok. A tagok kötelesek egymást tüzön-vizen át mindhalálig tanáccsal és vigasztalással támogatni. A tagok kötelesek egymásnak apró titkaikat őszintén elmondani. Ez alól méltánylást érdemlő esetekben felmentés adható. De még kötelesek egymásnak elmondani nagy bajaikat is. Ez alól felmentés nem adható. Az Egyesületet feloszlatni csak a két tag együttes akaratával lehet, akkor is félévi felmondással. Vita esetén az elnök, mint legokosabb, dönt. Most az ülést megnyitom. Felszólítom a tagot, hogy mondja el, mi baja a felpanaszoltakon kívül.

Anna habozott. Ő rögtön lecsapott rá.

- Szóval, van valami. Figyelmeztetem, hogy az őszinteség kötelező.

- Jó, hát elmondom. Sok bajom van a fivéremmel. Nagyon búsulok miatta. Meghasonlott ember szegény és nem tudok pontosan beléje látni. Nem dolgozik, nincs kedve semmihez. Olyan társaságban mozog, amely nekem nagyon nem tetszik.

- Miből él az a fiatalember?

- Nem tudom. Most azt állítja, hogy lóversenyből él. Azt állítja, hogyha az ember ügyes, abból meg lehet élni. El is magyarázta, mit csinál. Besettenkedik az első helyre és megbízásokat gyűjt fogadásokra. Az állandó látogatók úgy ismerik, mint a rossz pénzt. Akik lusták odamenni a pénztárhoz, hogy tikettet váltsanak, odanyomnak a markába tíz pengőt, vagy húsz pengőt, hogy tegye rá erre, meg erre a lóra. Ő begyűjti a pénzt és nem teszi meg egyik lovat sem. Mikor a futam lement, megnézi az eredményt. A fogadók legtöbbje nem nyert. De akad olyan is, aki nyert. Azt ő kifizeti a vesztesek tétjéből. Mindig marad valamije.

Tihamér elkomolyodott.

- Anna, ennek fele sem tréfa. Ez kedélyesen hangzik, de komoly dolog. Én nem sokat értek a lóversenyhez, soha életemben még lóversenyen nem voltam, de leteszem az esküt, hogy ez csalás.

- Az. Nem is került kevés elhatározásomba, hogy ezt elmondjam. De beleugrottam hirtelen fejjel, mikor most a bizalmamat kérte tőlem. Elmondtam. Ez a bánatom, a gondom, állandó rettegésem.

- Mondjon el mindent róla. Miféle fiú ez, mit csinált eddig, hol van vele a baj?

- Nem tudom, hol a baj. Ifjúságunk úgy telt el, hogy hetenként egyszer láttuk egymást. Ez körülbelül a teljes idegenséget jelenti. Külön nőttünk fel, otthonunk nem volt soha. Mikor én állásba jutottam, akkor kezdett dolgozni ő is. De semmi módon nem volt rábírható, hogy együtt lakjunk. Nemsokára elvesztette munkahelyét. Hosszú és kínos kilincselés után én szereztem neki másikat. Három hónapig járt oda, aztán kitették. Megint szereztem neki állást. Egy jó félesztendeig abban a hiszemben éltem, hogy végre benőtt a feje lágya, dolgozik. Valami véletlen folytán sürgősen kellett vele beszélnem. Elmentem a hivatalába. Ott elképedve tudtam meg, hogy már hónapok óta nem jár be. Magától kimaradt. Szemrehányást tettem neki, vállat vont és rámszólt, hogy ne beszéljek bele a dolgába, meg tud ő élni úgy, ahogy ő akar. Akkor férjhez mentem. Egy ideig el is jött hozzánk úgy havonta egyszer. Az uram meg is kedvelte, mert mellesleg szólva nagyon csinos és van benne valami természetes egyéni kedvesség, nem lehet neki ellentállni. De aztán eljött a perc, mikor az uram nagyon is tudott neki ellenállni. Tudtom nélkül felkereste az uramat és pénzt kért tőle. Az uram nem szívesen, de adott neki, nekem aztán igen kínos jelenetet csinált otthon. Akkor felkerestem és rimánkodva kértem, hogy ezt ne tegye többet. Megesküdött, hogy a pénzt pontosan visszafizeti és többet nem fordul az uramhoz. Meg is adta. De már egy hét múlva az uram nagyon felindultan jött haza: Jóska nála járt kölcsönkérni és öngyilkossággal fenyegetődzik. Adott neki huszonnégy órára. Jóska nem adta meg a pénzt. Az uram kitiltotta a házból. Olykor titokban találkoztam vele. Nem egyszer pénzért könyörgött. Nekem pedig nem volt magamnak sem. Anyagi dolgok miatt úgyis sok kínos percem volt otthon. Bujkáltam, kínlódtam, mikor az uram elutazott, nem ettem, úgy tudtam dugva adni neki valamit. Mikor most külön költöztem, megint kértem, hogy lakjunk együtt és kezdjen rendes életet, én majd vigyázok rá. De ő hallani sem akart erről. Összekerült egy nála idősebb asszonnyal, annál szobaúr. Az az asszony egy zsoké özvegye. Igy került lóversenytársaságba. Most mondja meg, mit csináljak vele, mikor önmagammal is elég a bajom?

- De mi van ebben a fiatalemberben belül? Milyen természet?

- Kedves és jó. De hozzám bizalmatlan. Abból a kevés alkalomból, mikor megnyilatkozott előttem, azt vettem észre, hogy a mi származásunkon töpreng. Éppen úgy, mint kamaszlány koromban én töprengtem. De én már túl vagyok rajta. Megszülettem, a világon vagyok, élnem kell, ennyi az egész. Ő azonban még mindig ott tart, hogy regényes történeteket eszel ki arról, kik voltak a szüleink. Imádja és átkozza ezeket a fantomokat, apánkat és anyánkat, akiket nem ismerünk és nem is ismerhetünk soha. Moziképeken, ponyvaregényekben előfordulnak olyan nyávogós romantikájú történetek, mikor az előkelő szülők, természetesen legalább is grófok és dúsgazdagok, harminc év múltán kinyomozzák a kitett gyermeket és felfedik ragyogó kilétöket. Engem bosszant az ilyesmi, őt módnélkül izgatja. Egyszer hosszasan beszéltem vele erről és megpróbáltam kijózanítani. Kegyetlenül szeme elé tartottam, hogy anyánk lehetett például valami szerencsétlenül járt szobalány, akinek a jómódú csábító a bajban odaadta a pénzt, csináljon vele, amit akar, de ő többet ne lássa se őt, se a porontyokat. Vagy lehetett fordítva: egy gazdag pallér lánya odadobta magát a csinos kocsisnak, a szülők pedig így rendezték a dolgot. Jóska ezt felháborodva hallgatta, ilyen felindultnak és szikrázóan haragosnak nem is láttam. Hosszú előadással felelt, lázasan, rapszódikusan, majdnem mint egy elmebajos: kifejtette, hogy ő érzi magában az előkelő egyéniséget, itt minden tévedés ki van zárva. Ő nagyúrnak született, s ezért nem ő felelős, hanem az előkelő szülők, akiket én ne merészeljek sértegetni. De rögtön utána ő maga kezdte becsmérelni kegyetlenségüket és hitvány gyávaságukat. Tudom, hogy mihelyt mágnást lát a lóversenyen, azonnal hasonlatosságokat fürkész arcvonásaiban. A lelkének ez a fele valósággal őrült. Különben kedves, nagyon vonzó, szelíd fiatalember, csak éppen dolgozni nem akar. Lássa, itt ezen a maga rajzán itt van a benzin és a szájvíz, amit vásárolni akartam. Azt hiszi, megvettem ezeket? Nem. Előbb vele találkoztam, azért nem is akartam, hogy maga velem jöjjön. Ő mind elszedte a pénzemet. Ha aggódom, kinevet: hiszen a tízszeresét fogja visszaadni, mikor egyszer a nagy coup, ahogy ő mondja, sikerül. Én pedig otthon megrezzenek, ha csengetnek, mert azt képzelem, hogy rendőr jön értem: siessek a fivérem miatt a főkapitányságra.

- Anna, én szeretnék ezzel a fiatalemberrel beszélni.

- Nem, az ki van zárva. Azt én nem engedem.

- Tudom. Nem engedi, mert fél, hogy tőlem is kölcsönkér. Nagyobb baj ne legyen. Adok neki. Ez nem lényeges. Az a lényeges, hogy szeretném kikérdezni, szeretnék a lelkére beszélni, szeretném őt...

- Nem, ne is folytassa. Most eljutottunk a maga pénzéhez. Titi, én gondokkal küszködő, magányos asszony vagyok, nekem roppant nehéz egy gazdag emberrel barátkozni. Az én anyagi függetlenségem nekem olyan fontos, mint a lélegzetvétel. Talán van ebben sok túlzás, esetleg, ahogy maga mondja, kicsinyesség, de ez már így van. Szívből örülök a maga barátságának, ezt őszintén mondom. Nagyon melegen gondolok magára. Kérem, ne rontsa el bennem ezt a melegséget. Ha észreveszem, hogy a hátam mögött közvetve akar pénzzel segíteni rajtam, én magával többet nem találkozhatom.

Tihamér megkísérelte a beszélgetést könnyed hangra átvezetni.

- Ne legyen csacsi. Ha én segítenék a maga fivérének, azt ő magának elmondaná? Nem tudná meg soha.

- Talán nem. De akkor maga nem volna becsületes hozzám. Igérje meg, hogy ezt nem teszi. Higyje el, nagyon sokat segít rajtam már azzal is, ha így kiönthetem a lelkemet magának, mint most. Nem is képzeli, mennyire megkönnyebbültnek érzem magamat ebben a pillanatban. Megint kész vagyok a legkisebb csacsiságon is nevetni.

Az asztalnál rongyos, öreg nénike jelent meg. Cipőfűzőt árult. Alázatos volt, riadt és bátortalan. Titi ránézett. Szeme villant egyet.

- Nini, maga az, Rézi néni? Jó, hogy jön, nagyon fontos mondanivalóm van. Géza azt üzeni, hogy egy percet se késlekedjék, azonnal szaladjon és vegye meg a tengeri herkentyűt. Vegyen belőle legalább hat kilót, de piros legyen és nagyon porhanyós. Kilója egy ötven, az összesen kilenc pengő. Tessék. De azt mondja Géza, hogy roppant sürgős, egy percig se várjon, nagyon siessen. Itt a pénz, Isten áldja. Ne bámuljon, Rézi néni, vigye a pénzt, mert visszaveszem. Hamar, hamar.

Az öregasszony meghökkenve pislogott, habozva elvette a kilenc pengőt, s mikor már nála volt a pénz, habozásból egyszerre villámgyors határozottságba ugrott át. Sarkon fordult és úgy sietett kifelé a kávéházból, ahogyan csak birták öreg lábai. Titi fortélyos derűvel nézett utána, Anna pedig ámulva kérdezte:

- Ki volt ez? Mi ez?

- Fogalmam sincs.

- De ki az a Géza és miféle üzenet ez? Ki ez az öregasszony?

- Ismétlem, hogy fogalmam sincs. Soha nem láttam. Halandzsát beszéltem neki. Most odakünt megy az utcán és meg van döbbenve. Biztosan siet haza, mert fél, hogy rájövök: nem ő Rézi néni és Géza üzenete nem neki szól, kiszaladok utána és elveszem tőle a kilenc pengőt. Amott siet, ni. Nézzen át a másik oldalra.

Anna kíváncsian kipillantott. Az öreg mami már ott inalt a másik oldalon. Gyanakodva nézett vissza és megpillantotta az ablakból utána nézőket. Ekkor ért éppen utcasarokhoz. Egyet gondolt, futásnak eredt és befordult a mellékutcába. Menekült a kilenc pengővel. Annából kitört a nevetés.

- Jaj, de borzasztó ember maga. Szegény, hogy szaladt az öreg csontjaival.

De megint erőt vett rajta a nevetés. Titi boldogan nézte. Úgy találta, hogy kétszer olyan kedves az arca, mikor nevet. Vannak arcok, amelyeket a sors eleve derűre szánt, úgy teremtette őket, hogy a gond és a sírás idegen maradjon vonásaikhoz. Hogy a nevetésben találják meg igazi érvényességüket. És Titi, mialatt odaadással gyönyörködött benne, azt gondolta, hogy nem kilenc pengőt, hanem kilenc földkerekséget megér, ha ezt az arcot nevetésre lehet indítani.



VIII.

Egyik este tizenegy óra tájban ment haza Pethőéktől, ahol elég mulatságos vacsorán vett részt. A vacsora mulatságos voltát csak ő szolgáltatta, szabadjára eresztette tréfálkozó kedvét, jócskán ivott a whiskyből s mivel már megszokta, hogy ennél a háznál az úgynevezett erős viccek elég messzi határáig elmehet, nem nagyon türtőztette magát. De a társaság mégis korán feloszlott, mert egyik vendéghölgy hirtelen vakbélrohamot kapott, le kellett vinni orvoshoz a városba. Tizenegyre járt, mikor kinyitotta szobája ajtaját. Pillantása az Yvonne ajtajára esett és meglepetve látta, hogy az ajtó feltűnő lassúsággal nyílik. Ő beugrott a saját ajtaján, de pár pillanat múlva óvatosan visszakémlelt a folyosóra. S meglátta Yvonnetól lopva távozni Récsey Gidát, azt a vívóbajnokot, aki Yvonne szerint olyan remekül tudott cigányozni. A bajnok gyors léptekkel surrant a főlépcső felé és nemsokára eltűnt.

Ő bement a szobájába és jókedvűen gondolt Yvonne ellenmérgére. Kicsit sajgott ugyan hiúságának a dolog, de ezt elhessegette magától. A bő ital is segített, hogy hamar elaludjék. Mikor arcát a párnába fészkelte, Annára gondolt, mint ilyenkor mindig és apró mókákon törte a fejét, amelyekkel Annát a legközelebbi találkozáskor megnevettesse. Yvonnet olybá vette, mint aki kilépett az életéből.

És harmadnap levelet kapott Yvonnetól. Szálkás betűset, lila tintával írottat. Ennek nem volt megszólítása. «Az ellenméreg nem használ. C'est plus fort que moi. Várlak... Ma, holnap, vagy akármikor.» Hiányzott az aláírás is. Ez a levél alaposan felborította kedélyét, felszisszent, mikor elolvasta és kezével belecsapott a levegőbe. Aztán tünődni kezdett. Úgy látszik, Yvonne komolyan beleszeretett. De vajjon képes ez a nő ilyen komoly érzésre? Erre nem tudott válaszolni. Semmi gyakorlata, semmi tapasztalata nem volt az ilyen magasrangú félvilági hölgyek dolgában, a nőket egyáltalában nem ismerte. Csak annyit tudott, hogy Yvonne nagyon szép és kívánatos nő. Azonfelül most egyszerre kaján bosszúvágyat keltett benne a levél, olyat, amilyenre szerelmi alsórendűségének érzetében eddig nem mert gondolni: az a helyzet kínálkozott most hajdani megcsúfoltatásának elégtételéül, hogy ő már nem szereti Yvonnet, de az szereti őt. Eszébe jutott, hogy mikor tíz évvel ezelőtt menyasszonya megszökött, szerette bánatában azt a régi nótát dúdolgatni, hogy «Megérem én azt az időt, sírva mégy el kapum előtt». Ime, ez az idő kezd elérkezni. Melle kárörvendően kitágult, mikor arra gondolt, hogy Yvonnet most a szerelem kínjai marcangolják, ha nem is annyira, mint akkor régen őt, de legalább olyanformaképpen. Mit csináljon tehát? Kopogtasson este tizenegy tájban azon az ajtón? Igyekezett képzeletével ösztökélni étvágyát és elképzelte, hogy mikor majd benyit, ott fog állni Yvonne, délceg termetén egy szál pongyolával. De ugyanakkor valami rejtett émelygés is elfogta: az állítólag szerelmes nő egy előkelő úr barátnője, akit most csalt meg vele, s napokon belül mindkettőjüket megcsalta egy harmadikkal. De hátha ő maga is megundorodott ettől az élettől és most ráeszmélvén hajdani szerelme feltámadására, ebben a szerelemben meg akar tisztulni? Miért ne volna ez lehetséges? Mégis csak meg fogja nyitni ma este azt a kilincset. Vagy ha nem ma, hát holnap. Addig még lehet gondolkozni.

Nem tudta, hányadán áll; hiú módon igyekezett örvendeni szerelmi sikerének, de ugyanakkor lelkiismeretében vonakodva hánykolódott valami, aminek nem tudott nevet adni. Ha Annára gondolt, most haragudott rá. Kissé rá is tolta a felelősséget. Ha Anna elfogadná őszinte rajongását, minden másképpen volna. Hiszen nem kellene, hogy meghallgassa, nem kellene, hogy rögtön hozzá jöjjön feleségül, csak annyit mondana, hogy majd talán, egyszer, várjunk. Akkor ez a halavány remény is egyszeriben eltiltaná a világ összes Yvonnejaitól. De így miért ne? Kiki úgy szórakozik az életben, ahogy tud. Végeredményben szerelmes levelet kapott egy híres szép nőtől és ettől zavartan, kelletlenül haragudott Yvonnera, Annára és önmagára is.

Délben Pethőékhez csatlakozott a Hullámban. Ott voltak a Jósika-fiúk is, az orosz gróf is egykedvűen szaladgált cigarettáért és ujságért, Daisy nagy hűhóval fogadta, fontos embernek kezelte és a két báró előtt szemmelláthatólag dicsekedett vele. Mindenekelőtt elmondatott vele két malac anekdotát, amely a Jósikáknak roppantul tetszett. Aztán váratlanul így szólt:

- Képzelje, Titi, megismerkedtem D'Aubigny grófnéval, a maga volt menyasszonyával.

- Ne mondja, - ámult Titi - hogyan kerültek maguk össze?

- A papánál járt tegnap délután valami üzleti ügyben. Én éppen odahaza tartózkodtam akkor, s a papa behozta hozzám, mert tudta, hogy engem az ilyen nők roppantul érdekelnek.

- Mit ért «ilyen nők» alatt?

- Azt, hogy nagyon szép, előkelő, külföldön él, és nincsenek előítéletei.

- Ez mind megfelel a valóságnak. Nos? Hogyan tetszett?

- Nagyon. Remek francia, úgy tud, mint maga. Nagyszerűen összebarátkoztunk. Mi ez, Titi? Látom az arcán, hogy ezt furcsálja. Hát nekem sincsenek előítéleteim. Hogy D'Aubigny grófné mit csinál a magánéletben, bezárt ajtók mögött, ahhoz nekem semmi közöm. Megjegyzem, magát is emlegettük.

- És mit mondtak rólam? Erre nagyon kíváncsi vagyok.

- Versenyt magasztaltuk. Roppant kedvesen beszélt magáról, de őszintén szólva elég felületesen. Már az ajtókilincsen tartotta a kezét, mikor én véletlenül tettem valami megjegyzést a maga nábobságáról. Erre megállt és érdeklődni kezdett a maga öröksége iránt. Megmondtam, hogy maga gazdag ember és súlyos százezrei vannak. Erre teljesen eleresztette a kilincset, visszajött, leült és még egy félóráig maradt. Erősen faggatta a papát, de a papa csak nevetett és folyton az ügyvédi titoktartásra hivatkozott. De én beszéltem... Titi, figyelmeztetem, hogy volt menyasszonya záros határidőn belül magába fog szeretni.

Mindnyájan nevettek. A Jósika-fiúk is. Maga Titi is részt vett a derültségben és tessék-lássék szerénykedett: ó dehogy, ennek a dolognak már tíz esztendeje vége. De azonnal megértette az Yvonne levelét.

- Mi az, maga fázik? - kérdezte Pethőné.

- Dehogy fázom ebben a hőségben. Miért?

- Mert úgy összerázkódott.

- Ja? Csak csuklottam.

De nem csuklott, csakugyan összerázkódott. Hirtelen megborzadt volt jegyesétől. Tudta, hogy ez az a pillanat, mikor Steuerwasser Róza, az ifjúság viharos szerelme, a magas régiókba illant színes emlék, a nagy érzés, végleg és örökre kilépett a lelkéből. Nem is kilépett, kizuhant, mint a repülőgép csapóajtaján kihullott tárgy. Felháborodva gondolt még valami olyasfélét, hogy oda kellene lépni valahol az Yvonne asztalához és odavetni néhány százast, aztán köszönés nélkül továbbmenni. De aztán rájött, hogy ezt nem maga találta ki, hanem kisvárosi színházi előadáson látta a Kaméliás hölgy című darabban. Vállat vont és a társalgásra kezdett figyelni. Yvonne nem volt többé.

Ezen a napon kapta meg a szabótól kétsoros szmokingját. Ezt jelölte meg legsürgősebbnek. Délután hozták, s ő alig várta az estét, hogy felvehesse. Társasága nem volt ugyan hozzá, mert Pethőékkel únt olyan sokat együtt lenni. De nem is törődött vele, csak a ruhának örült. Soká nézte magát a tükörben és lelkesen meg volt elégedve. Aki a tükörből gondosan vizsgáló szemmel visszatekintett rá, azt a legszigorúbb bírálattal is elegáns embernek nevezhette. Fél kilenckor taxiba ült és elvitette magát a Kis Royalba. Itt kényelmesen elhelyezkedett, jó messze a cigánytól, jóízűen megvacsorázott, könnyű bort hozatott hozzá és parádi vizet. Üldögélt a szmokingban és nézegette a közönséget. Remekül érezte magát. Már nem haragudott Annára. Maga elé nézett, belegondolta Annát cigarettája füstjébe és a cigányzene cimbalomfutamaiba. Tizenegy óra tájt eszébe jutott, hogy még el kellene mennie valahová, megmutatni az emberiségnek a szmokingot. A mulatókat nem igen ismerte még és valami vidéki elfogódottság visszatartotta attól, hogy ismeretlen helyre állítson be. Elvitette magát a szigeti bárba. Hátradőlt a nyitott kocsi ülésén, kényelmesen szétterpesztette két karját, lábát egymásra vetette és mint kényúr gyönyörködött a város fényeiben. Valami még külön nagy örömre is késztette: mikor befordult a Margithídra, a Dunán sötétlő hajótestek egyikén lila lámpát látott. Olyan színe volt ennek a fénynek, amilyent egyébként semmi nyilvános világítási jelzésnél nem látott eddig. A vasúti, kirakati, útkeresztezési lámpák kékek, pirosak, zöldek, vagy sárgák. De ez lila volt, valami elragadóan szelíd és meleg ibolyaszín, amilyent némely vegyi kísérletnél lehet látni. A folyam vastag és langyos sötétjében ez a lila fény, a magva körül úszó színsejtelemmel olyan volt, mint egy fájdalmasan édes hang a némaságban, egyetlen titokzatos hang, amelyet kísértet ujja billentett meg egy lakatlan szalón zongoráján. Vagy olyan volt, mint Anna. Kedves, meleg, egyszerű szelídségében titokzatos, pompás és elérhetetlen. Már a szigeten suhant a kocsi, mikor még mindig behúnyva tartotta szemét, hogy ezt az elbűvölő lilát tovább láthassa.

Jó sokan voltak a helyiségben, a szaxofon torkaszakadtából nyekergett és óbégatott, sűrűn zsúfolt párok csoszogtak a mesterséges sötétben. Whiskyt rendelt, sok jeget tétetett belé és mohón hajtotta fel az első pohár felét. A tánc után kivilágosodott. Csupa érdekes nő ült jobbról, balról, mindenfelől. Tétován nézegette őket. Egyszer csak a pincér riasztotta fel.

- A kegyelmes úr kéreti, szíveskedjék átülni hozzá.

Tekintete követte a pincér által jelzett irányt s mindjárt megpillantotta Bandrowski grófot, a lengyel követet. Szíve megdobbant a kitüntetéstől. Fogta poharát és csetelve-botolva igyekezett előre jutni a tolongók között, mert a tánc megint elkezdődött s a homályban a táncolók nem látták, hogy nagy üggyel-bajjal poharat cipel. Végre odaért a grófhoz.

- Üljön ide, kedves barátom, ha nincs jobb dolga. Nem vár társaságot?

- Nem várok senkit.

- Az kitűnő. Nagyon megörültem, mikor megláttam, meg van mentve az estém. Képzelje, mi történt velem. Van itt Budapesten egy család, bizonyos Monsieur de Dömsödy. Felsőházi tag. Talán ismeri.

- A nevét sokszor olvastam az ujságban. Nagy revíziós ember.

- Ez az. Nos, Dömsödyék ma estére meghívtak vacsorára. Szépen felöltözködtem és elmentem. A szobalány azzal fogadott, hogy nincsenek otthon, elmentek színházba. Hallott ilyet? Elfelejtették a saját vacsorájukat. Mit tehettem, elmentem a Dunapalotába vacsorázni. Felkértem telefonon Yvonnet, hátha kedve van gyorsan felöltözködni és velem tartani, de neki nagyon fáj a feje. Aztán idejöttem és éppen azon gondolkoztam, hogy elmegyek haza, mikor megláttam magát. Most már szívesen maradok.

- Nagyon kedves. Igazán örülök a találkozásnak.

- Yvonnet mikor látta?

- Mostanában nem igen látom. Elég sok szaladgálnivalóm van.

- Egyszer majd összebeszélünk, ha kedve van és csinálunk valami mulatságos programmot. Hanem ahhoz a kis rajzhoz szívből gratulálok. Ezen kellett volna kezdenem. Maga nagyon tehetséges ember, kedves barátom. Mit nevet?

- A saját butaságomon. Képtelen vagyok megtalálni a hangot, hogyan viselkedjem, ha szemtől szembe megdícsérnek.

- Az nem is könnyű. Egyike a legnehezebb helyzeteknek a világon. Az amerikai nőknek mindenesetre van ezen a téren egy elég ügyes találmányuk. Ha az ember megdícséri a hajukat, vagy az estélyi ruhájukat, azt felelik rá: «köszönöm szépen, mondja ezt még többször és sokáig». Hát én mondom is. A rajz remek kis munka. Igazi humor van benne és igazi jellemző erő. Magának komolyan kellene ezzel a mesterséggel foglalkoznia. Yvonne azt mondja, hogy maga ezt nem veszi elég komolyan.

Titi türelmetlenül vállat vont. Rendszerint idegessé tette, ha lustaságára és felelőtlenségére figyelmeztették. De aztán bocsánatkérően elmosolyodott.

- Még nem tanultam meg az amerikai nők receptjét. Beszéljünk másról, excellence. Sajnos, hangosan kell beszélni, mert az ember saját szavát sem hallja ebben a zenebonában.

- Igen, ez is amerikai. Mikor kint szolgáltam Washingtonban, eléggé szétnéztem ott. Furcsa nép és kedves. Maguk magyarok szeretik hangoztatni, hogy kevert fajta. Mi ez a kevertség az amerikaihoz képest? Itt Magyarországon néhány fehér faj keveredett az eredeti turáni elemmel. Az egész, de inkább csak itt a fővárosban, meg van sózva némi zsidósággal. Amerika egy kicsit más. A newyorki utcán minden harmadik ember zsidó származású, lengyelül nem ajánlatos hangosan beszélni, mert minden hetedik ember lengyel, de ez semmi: indián, japáni, néger keveredés van az arcokon. A keveredés friss. Az emberek egyénenként minden hájjal meg vannak kenve, mert a képtelenül fuldokló versenyben különben elvesznének, de az egész összevéve, mint nemzet, még gyermek. S a nemzet a gyermek sajátságait is mutatja. Naiv és elsődleges fogalmakban gondolkozik, imádja a fény és a hang egészen kezdetleges hatásait. Innen van a Broadwayn a fényreklámok őrjöngése, amelynek sehol a világon nem találni párját. Európai ember befúrja a párnába a szemét tőle, mert nem lehet elviselni. És innen van a lárma tomboló szeretete. Ezért tette magáévá Amerika a négerek barbár zenéjét. Mindegy, hogy szépen szól-e, csak nagyon ritmikus legyen, mert mellesleg megjegyezve, a ritmus ősi és állati ösztön, és mennél jobban ordítson, süvítsen, csörömpöljön, nyávogjon. Ez a jazz, amit itt hallunk, polgári gyerekjáték ahhoz képest, amit igazi néger lokálban hall az ember. Gyermekek a dühöngők konyháján. Tombolnak szabadjára eresztett jókedvökben és szemök csillog, ha mennél nagyobbat szól. Csecsemők. De ciklopsz-csecsemők. Még nem volt Amerikában, úgy-e? Ja igen, hiszen a multkor említette, hogy még nem utazott sokat.

- Semmit nem utaztam és most az szaladt át a fejemen, milyen érdekes lehet diplomatának lenni. A gróf úr sok helyen szolgált már szerte a világban?

- Aránylag nem sok helyen, Rómában kezdtem, onnan Hollandiába helyeztek, onnan Amerikába, onnan Párisba és most itt vagyok. Azt mondhatom, hogy ez a legkellemesebb állomásom. Ilyen város több a világon nincs. Ha egy diplomata kollégámat elhelyezik innen, az utolsó dinék gyászünnepélyek sorozatát jelentik.

- Bocsánat, ha visszatérek Amerikára: hogyan áll ott a művészet?

- Vegyesen. Az irodalom elsőrangú, ma alighanem az első a világon. A színház nagyszerű. Kísértésben vagyok azt mondani, hogy jobb, mint a mienk. Láttam ott néger darabot, néger színészekkel, azt hiszem, az orosz balett után ez a legnagyobb színházi benyomásom. Muzsikájuk nem igen van, a mienket importálják, de közönségük nagyszerű van hozzá. A festészet közepes. Magát persze a grafika érdekli. Nem éppen rossz, de még nem találta meg magát. A humoruk azonban páratlan. Figyelmébe ajánlom a New Yorker című hetilapot. Számomra az a humor teteje. Annak már van amerikai egyéni íze. A torzképrajzolók nagyon ügyesek, de mesterségbeli tudásuknál több az a humor, amely nem az ő érdemök, hanem az egész fajtáé. Jó kedvök van és szívből tudnak kacagni. Ne felejtse el a lap nevét: New Yorker. Bár mellette meg kell nézni egy másikat is, amely most kezd a nyakára nőni, azt Esquirenek hívják. Nálam otthon mind a kettőből van egy csomó, majd átlapozhatja, ha egyszer megtisztel.

Titi elpirult a doblármás, fülledt, lüktető sötétben. Ha ma egy fél éve valaki azt mondta volna neki, hogy egy grófi diplomata Budapesten meghívást fog neki kilátásba helyezni, azt bolondnak nézte volna.

- Előre köszönöm. Vissza is fogok élni a türelmével. Ha karrikatúrát látok, el vagyok veszve. Úgy születtem, hogy ne az érdekeljen, ami érdekes, hanem az, ami furcsa. Néha úgy érzem, hogy az érdeklődésem nyomorék, mintha testi hibája volna. Hivatásom szerint tanultam művészettörténetet és az volna a kötelességem, hogy mindennél jobban imádjam azt a szépet. Szeretem is, nem mondom. De nem lehet rajta nevetni. Vagy erőszakosan is megkeresem benne azt, amire nevethetek. Olyan helyeken látok humort, ahol rajtam kívül talán senki más.

- Ez érdekel. Mondjon példát.

- Például Toledóban van Greco híres képe, az Orgaz gróf temetése. Ezt bárki is aligha nevezné humorosnak. Greco a sír körül álló embercsoportba belefestette a fiát. Vagy nem is a fiát, hanem a fia iránt való szeretetét. Az én számomra ettől kacag az egész kép. És nem is csupán kacagás van benne, hanem valami mélabús, kedves megindultság is, ami együtt jár a nagy szeretettel. Más talán nem így fogja fel a humor fogalmát, én magamnak így szerkesztettem meg. A humorban van valami fonák, tehát van benne valami fájdalmas elem is...

- Teljesen egyetértünk, kedvesem. Figyelmeztetem Molière mondására: «Azért nevetek, mert ha nem nevetnék, sírnom kellene».

- Igazán? Molière mondta? Ezt nem ismertem és nagyon köszönöm. Vagy egy másik példát...

Itt a fejtegetés félbeszakadt, mert az érdeklődve hallgató követnek valaki megérintette a vállát. Mindketten odapillantottak s a követ azonnal fel is állott.

- Maguk engem teljesen elfelejtettek ma este, - mondta annak a szép asszonynak, aki a tánc világos szünetében megállt asztaluk mellett egy egész társasággal.

- Hogy-hogy elfelejtettük, - csicseregte a hölgy elég jó francia nyelven - dehogy felejtettük, holnapra okvetlen elvárjuk.

- Holnapra? Hiszen ma estére hívtak vacsorázni.

- Tévedés, kedves gróf, ma péntek este van, csak nem fogom böjtös napra invitálni.

- Péntek? Hát ma nem szombat van?

A követ saját homlokára csapott és elmosolyodott.

- Öregszem. A titkárom délután külön figyelmeztetett, hogy péntek van és a futár indul Varsóba. Én pedig nyolckor a legnagyobb lelki nyugalommal elkezdtem öltözködni azzal, hogy szombat van. Jártam is maguknál, de senkit sem találtam otthon és nagyon elkeseredtem, hogy egy ilyen szép asszony számára «elhanyagolható mennyiség» vagyok. A fő az, hogy mégis összekerültünk. Bon soir, bon soir.

A köszönés három másik jövevénynek szólott, nyilván két házaspárból állott a társaság.

- Nem akarnak nálam leülni?

- Köszönjük, foglalt asztalunk van. De legyen nekünk szerencsénk.

- Nagyon szívesen. Engedjék meg, hogy bemutassam kedves barátomat, monsieur Balogot.

Titi kezelt kétszer és kezet csókolt kétszer. A következő percben már nagyobb asztalnál ültek, hatosban. A követ került a két hölgy közé, Titi az egyik hölgy mellé. De még helyet sem foglalhatott, a két férj táncra kérten váltott feleségeket.

- A humorról szóló beszélgetést okvetlen folytatjuk, - mondta a gróf - mert nagyon érdekel. Most elmagyarázom, kikkel ülünk. A felsőházi tag Dömsödy, arról tudja, hogy ki. Van egy Pro Polonia kultúrszövetség, annak az elnöke. Általában rendkívül sok mindennek az elnöke. Felesége, aki bejövetelkor megszólított, igen csinos, mint látja, társaságbeli, neve Mica, nagy flört, majd megismeri. A másik úr Bolmánszky Elemér, képviselő, alelnök abban az evezősegyletben, ahol Dömsödy szintén elnök. A felesége Hauser-lány, egy építővállalkozó gyermeke.

- Gróf úr így ismer mindenkit? Bámulatos.

- Dehogy bámulatos. Az úgynevezett társaságot ismerni kell, ez természetes. Még azt is meg tudom magának mondani, hogy miért jöttek éppen ide. Nézzen feltűnés nélkül a bejárat melletti asztalhoz. Ott ül egy kis molett, fekete hölgy.

- Látom. Nagyon szép szeme van és rossz bokája.

- Ez az. A neve Gyöngyös Terka. Színésznő. Akivel ül, az egy fiatal hírlapíró és szerelmes belé. Gyöngyös Terkának most nincs szerződése, mert a mi Bolmánszky barátunk nem engedi játszani.

- De hiszen ez a Gyöngyös Terka egy Pethő nevű ügyvéd barátnője.

- Pontosan. Hiszen maga is tud egyetmást, úgy látom. Nos, amit maga tud, azt más is tudja, egész Budapesten csak egyetlenegy ember nem tudja, ez a Bolmánszky. Bolmánszkyt Pethő is tudja, de azt nem zavarja, mert így jutányosabb a dolog. Bolmánszky erőszakosan mindig odacipeli a társaságát, ahol Gyöngyös Terka ül. Később majd nagy meglepetéssel észre fogja venni, hogy a művésznő is itt van és táncolni fog vele. Maga pedig, kedves barátom, Dömsödy Micával fog táncolni.

- Nem vagyok táncos, gróf úr. Még sohasem táncoltam életemben.

- Most fog, kedvesem. Maga még nem tudja, de én már tudom, hogy fog.

A tánc végetért, a házaspárok visszajöttek az asztalhoz. Megindult a beszélgetés, a társaság pezsgőt ivott, Titi és a követ a whiskynél maradtak. Az Operaházról folyt a beszéd, a két házaspár ott töltötte volt a színházi estét. Felsőbbségesen szidták az előadást, mígnem a követ finoman és szőrmentén az Opera pártjára állott. Idegen létére élénken dícsérte az előadásokat, amelyeknek gyakori látogatója volt. Elég volt egy-két mondat: a magyarok hamar pártállást változtattak, mentségeket kerestek az imént felhánytorgatott hibákra és végül egyhangúlag magasztalták, amit az imént még kárhoztattak. Titi nem vett részt a beszélgetésben, szerényen hallgatott. Figyelte a jelenlévőket. Dömsödy nagy darab ember volt s azok közé tartozott, akiknek menthetetlenül erős hangot adott a sors: ha suttognak is, elhallatszik az ötödik asztalig. Símára borotvált, igen széles arca még a homályban is világított, mint a hold, húsos, hatalmas keze mészárosokra emlékeztetett s ha az asztalra tette, még az is fehérlett a homályban. Bolmánszky igen szabályos vonású ember volt, egyenesen szép fiúnak lehetett mondani, olyan filmszínészre hasonlított, aki főszolgabírót játszik és kissé túlozza azt a nógrádiból és szögediből összerakott műtájszólást, amelyet az országban sehol sem beszélnek, csak a filmeken. Még a bajsza is azt a benyomást tette, mintha ragasztva volna. Titi keresgélte magában, hogy hol látta már helyén ezt az embertípust, de eleinte nem jött rá. Csak rémlett neki, hogy valami formaruhát kell ráképzelni igazi szerepéhez. Kisvártatva meg is találta: az ilyen délceg és igen csinos vármegyei hajdút szokta kiválasztani a főispán, hogy díszmagyaros parádékon feszítsen mellette. Felesége kitűnő termetű, de csúnyaarcú asszony volt, nyúlhoz hasonlított, egy csomóba csücsörített szája együtt mozog az orrával, mintha folyton majszolna és szimatolna ugyanazzal az arcmozgással. A legfeltűnőbb jelenségnek kétségkívül Dömsödynét kellett mondani köztük. Ennek olyan volt a csinossága, mintha Bolmánszky partneréül szánták volna azon a bizonyos filmen. Középtermetű alakja egyszerre volt dundi módon telt és feltűnően karcsú... Nem volt túlzás darázsderekúnak mondani: jó vonalban gömbölyödő vállát, telt keblét mintha vékony kocsány kapcsolta volna omlatag törzséhez. A feje valószínűtlen fej volt, szépsége ahhoz a Hungáriához hasonlított, akit harmadrendű falragasztervezők álmodnak ilyen szabályosra és színesre. Szénfekete hajához szénfekete szempárt és harsogó egészségű, piros arcszínt hordott, amelyről mindenki megesküdhetett, hogy nem kendőzött, hanem természetes.

- Maga nem jár az Operába? - kérdezte Titit magyarul, mert a kérdést csendesebbre fogta és csak hozzá intézte.

- Majd talán járok. Eddig vidéken éltem, most költözködtem fel.

- Kicsoda maga? Nincs butább dolog, mint ez a feszes bemutatkozás. Míg az ember nem tud egyet-mást, lehetetlen beszélgetni. Nos?

- Kérem, boldogan. Rajztanár voltam eddig, de ezentúl élni akarok. Ezért költöztem fel Pestre. Nőtlen vagyok, különösebb szenvedélyem nincs. És azt hiszem, hogy egyéb mondanivaló nincs is rólam.

Érezte, hogy az asszony szeme mustrálóan és erős figyelemmel vesz mértéket róla. Ebben a pillanatban Bolmánszky élénken megszólalt:

- Nini, nézzétek csak, ki van itt, becsületszavamra, a kis Gyöngyös Terka.

Mind odanéztek és mint a cinkosok, udvariasan csodálkoztak. Bolmánszky a feleségéhez fordult.

- Megbocsátasz, angyalom, de ezt a kislányt muszáj megtáncoltatnom.

Aztán a többiekhez fordult magyarázóan, mialatt felállott.

- Ilyen a szegény képviselő élete. Az apja főkortesem. Ha nem táncoltatom meg a lányát, átmegy az ellenzékbe.

Mialatt elindult a művésznőhöz, Dömsödyné Titihez fordult.

- Na jöjjön, táncoltasson meg.

- Borzasztóan restellem, bocsánatot kérek, de nem vagyok táncos. Még életemben soha nem táncoltam.

- Ne mondja. Hát most el fogja veszteni az ártatlanságát, fiam. Na, gyerünk.

- Bocsásson meg, de szavamra mondom, hogy nem tudok táncolni.

- Ugyan, lárifári. Nézze ezeknek a lábát. Egymás elé teszik, ennyi az egész. Ezt maga is tudja. Na, egy-kettő.

- Én nem bánom. De botrány lesz.

A szépasszony már állott.

- Nem lesz botrány. Csak bízza rám magát, majd én vezetem.

Titi félszegen felállott. Csak kettőt kellett oldalt lépniök, már benne voltak a kicsiny, de zsúfolt tömegben. Az asszony megfogta a Titi két kezét és magához igazította. Az egyik kéz a puha és kellemes kis női kezet fogta, a másik kéz izgatott és boldog megdöbbenéssel érezte a habkönnyű nyári szöveten keresztül a telten feszülő termetet.

- Csak fogjon erősen, ne sajnáljon.

- Nem merem, - nevetett ő önmagán.

- Merjen. Gyáva népnek nincs hazája. És ne féljen, hogy a lábamra lép. Amíg nem fél, nem lép rá. Egész nyugodtan. Gyerünk.

Titi behúnyta a szemét. Arra gondolt, hogy nagyot nem zuhanhat, mert a táncosok sűrűje lábon tartja, akármerre dől. De a dolog csodálatosképpen ment valahogy. Ügyetlenül ugyan, de ment. Érezte, hogy a ritmus csakugyan valami olyan ösztön, amely nem függ megszerzett ismerettől, vagy egyáltalán az értelemtől. Csetelve-botolva igyekvő lába nem őt kérdezte, hanem a muzsikát. S lába és a muzsika jobban meg is értették egymást, mint lába és ő. Dömsödyné olyan biztosan és határozottan vezette, hogy másképpen nem is mozoghatott, mint ahogy mozgott. Egyetlenegy szó el nem hangzott ebben a táncleckében, az asszony akarata és a zene együttvéve elegendő volt ahhoz, hogy lába óvatosan és félénken érteni kezdje a dolgot, neki pedig annyi dolga maradjon, hogy csodálkozzék. És pár perc mulva már meg merte osztani figyelmét vakmerő vállalkozása és táncosnője között. Ott volt a feltűnően szép asszony egészen közel hozzá, úgyszólván kezeügyében, arca ott úszott az Innocent-festményű arc mellett abban a forró tengerben, amely az ütemesen sikoltozó zenéből, a fojtott homályból és a zsúfolt táncolók villamos melegítésű közelségéből adódott össze.

- Mondja, maga olyan festőféle?

- Olyasmi. De csak majdnem.

- Akkor mondja meg, hogy jó-e a ruhám.

- Kitűnő, amennyire én értek hozzá. Ezeket a virágos szöveteket nagyon szeretem. Hogyan is hívják ezt a kelmét? Emprimé, igen. Jónak találom a színötletet, ezt a kék-fehér tarkaságot és benne ezeket a ravaszul belegondolt, alig látható borsózöld pontokat.

- Maga lát a sötétben, vagy ennyire megnézte a ruhámat?

- Nem látok a sötétben és nem is értem rá megnézni, de önkéntelenül láttam és a szememben maradt. Most elég rá visszagondolnom és az emlékezetemben figyelmesen megnézni. Hopp, most mégis rátapostam a lábára, ezer bocsánat.

- Oda se neki. Ez semmi, csak tovább. Egészen jól megy. Az én szemem nem csal, maga jól fog táncolni. És mondja, most nem folytatja a mesterségét?

- De folytatom. Háztulajdonos vagyok.

- Hát nem művész?

- Sajnos, nem vagyok igazi művész. Viszont igazi háztulajdonos vagyok. Ezt a mesterséget folytatom most Pesten, vagyis nem csinálok semmit.

- Nincs semmi dolga?

- A világon semmi.

- Ez már beszéd. Magát mutogatni kellene beléptidíjért. Mert mindig csak olyan emberekkel találkozom, akik nem érnek rá semmire. Mindenki folyton el van foglalva. A magamfajta asszony nem is tudja, hogy voltaképpen minek van a világon. Lépjen bátran nagyobbakat, hosszút és keskenyet lépjen. Ez az, nagyon helyes. Szóval minek vagyok én a világon? Az uram reggel elmegy és este rendesen telefonál, hogy csak menjek előre, ő egy kicsit késni fog. Akivel délután szeretnék elmenni a Zserbóba, annak választmányi ülése van. Akit fel akarok hívni, az nem jöhet a telefonhoz, mert bent van a kegyelmes úrnál és referál. Akivel szeretnék elmenni a fedett uszodába, annak tárgyalása van külföldiekkel. Maguk, férfiak, roppant unalmasak. Múlnak a napok és a hetek és az ember folyton egyedül van.

- Maga egyedül van?

Dömsödyné félig lehúnyta a szemét és egész más hangon, halkan súgta maga elé:

- Kimondhatatlan egyedül vagyok.

Erre egészen biztosan kellett volna valamit mondani. De Titinek hiányzott hozzá szótára is, lélekjelenléte és biztonsága is. Még addig sem jutott el, hogy hebegjen, mert néma maradt, csak gondolatai hebegtek. A szép asszony várt egy kissé, arcán világosan megjelent a csodálkozás, hogy erre a nyílt támadásra nem kap kellő választ. Némi szünet után máshonnan kezdte a beszélgetést.

- Maga jóban van Bandrowskival?

- A kegyelmes úr nagyon kedves hozzám.

- Nem ismeri a babáját?

- Yvonnet méltóztatik gondolni?

- Ki mást gondolnék? Kíváncsi vagyok arra a nőre. Szeretnék róla részleteket tudni. Maga ismeri?

- Amennyire valakit ismerni lehet. Valaha huzamosabb ideig a menyasszonyom volt.

- Ah. Ez érdekes. Most már kezdem látni a kapcsot maguk között. Majd alaposan kifaggatom magát.

Megálltak. A zeneszám éppen befejeződött, de Dömsödyné a meglepetéstől talán különben is megállt volna. A táncolók gépiesen és közömbösen tapsoltak, de ő a leckét egyelőre elegendőnek találta. Indultak visszafelé az asztalhoz. A követ azonban már jött feléje és visszavitte a táncba. Bolmánszkynét valami idegen úr kérte fel, férje tovább forgatta a kis színésznőt, Titi egyedül maradt az asztalnál Dömsödyvel.

- Jól megrázott a feleségem? Mennyire mentetek a táncleckével? Csakugyan nem táncoltál eddig?

- Soha, méltóságos uram. Ezt diákkorában tanulja az ember, én pedig kolozsvári gimnazista koromban kimaradtam belőle.

- Ne mondd, te Kolozsvárt iskoláztál?

- Ott is születtem. Csak érettségi után kerültem el onnét.

- Á, ez derék. Kolozsvári vagy, ez derék. Én az erdélyi emberre különös megindultsággal nézek. Legszebb emlékeim Kolozsvárhoz kötnek. Ott jártam egyetemre. Sajnos, azóta sem voltam ott. Akiket én hallgattam, azok már nem is élnek. Nagy Ernő, Ováry Kelemen, Pisztóry, Kiss Mór... gondolom, ezeket a neveket nem is hallottad.

- Nem. Az egyetemmel nem is volt semmi vonatkozásom. De várjunk csak... ahogy a neveket hallom, felrémlik egy s más a régi időkből. Kiss Mór, igen, a fiáról hallottam, az is tanár volt. Felesküdött az oláhoknak, a magyarok kiközösítették. Még emlékszem, hogy mutatták az utcán. Oláh tisztekkel sétált, de rá volt írva az arcára, hogy útálja őket. Ha visszagondolok, úgy emlékszem rá, mint meghasonlott emberre. Aztán az Óváry névre is emlékszem. Óváry Elemér városi főügyész volt és támogatta azokat a magyar diákokat, akiket az oláhok igyekeztek kipiszkálni az iskolából.

- Hogyne, jól ismertem. No, ennek a találkozásnak nagyon örvendek, pajtás. Ó, Istenem, Fellegvár, Mátyás-szobor, Sétatér... vajjon eljutunk még oda valaha? Az Isten éltessen.

Dömsödy koccintott. Nagyot ivott emlékeinek felbuzdulásában. Mialatt a muzsika torkaszakadtából nyávogott mellettük, egyik kolozsvári fogalom a másik után jutott eszébe. Csak maga elé bökte a szavakat, mint Trencsén-tér, Tornavivoda, Kikaker-kávéház és mialatt Titi egy-egy megjegyzést fűzött közbe, ő szemmelláthatólag és rohamosan melegedett össze a fiatalemberrel.

- Mit mondanak odalent, visszakerül Erdély?

- Tíz éve bizony nem tudok már semmit hazulról. De alighanem most is úgy van, mint mikor eljöttem: minden reggel azzal kelnek fel, hogy talán ma jön a megváltás valami jele és minden este azzal fekszenek le, hogy a reményt holnapra halasztják. De hiszen te benne vagy a nagy politikában, méltóságos uram, te erről igazán többet tudhatsz, mint én.

Dömsödy belélegyintett a levegőbe. Szóra nyitotta ajkát és el akarta árulni a titkot: éppen olyan kevés sejtelme van a dologról, mint bárkinek. Ez a mondat világosan látszott arckifejezésén. De még mielőtt kimondta volna, hirtelen ráeszmélt közéleti súlyára és az őszinteséget visszanyelte. Méltóságteljes és igen bölcs arcot öltött, s a kézlegyintést, amelyet már nem vonhatott vissza, utólag más értelemre igazította ki.

- Erdély visszajön, afelől nincs kétségem. Igen, de mikor? Mindenesetre nagyon bízom a lengyelekben. Ezt az összeköttetést én ápolom, mert nekem az ilyen dolgokban csalhatatlan szimatom van. Sok mindenféle dolog van itt, amiről most még nem lehet beszélni, de az ország valaha még nagyon hálás lesz nekem. Isten éltessen.

Ismét koccintottak. Dömsödy szorgalmasan itta a pezsgőt, Titi a negyedik whiskynél tartott. Kettes beszélgetésöket az ismét átcsoportosuló tánchelyzet szakította félbe. A helyiség hangulata úgy emelkedett, mint a hirtelen láz. Aki a világosabb szünetekben körülpillantott, csillogóbb szemeket, vörösebb arcokat láthatott, egy-egy vendég, aki utat tört magának a telefonfülkék felé, a zsúfolt asztalok szűk közein keresztül, már gyanus szilárdsággal lépkedett és vagy a szeszesek merev mosolyával, vagy túlzottan méltóságos arckifejezéssel igyekezett igazolni józansága látszatát. Hol innen, hol onnan csapott fel élénkebb kacagás, mint a rakéta, a távoli sarokból harsány rikkantás követelte a szivarost, mert elfogyott a türelme és a terem másik végéből a füst és zene kavargásában a fejek felett úszva megindult egy szivarosláda, mintha magától indult volna el és nem is vitte volna senki.

Dömsödyné megúnta a táncot. Titi mellett ült le, rágyujtott, inni kért és megint Yvonnera terelte a beszélgetést. De Titi tartózkodóan felelgetett.

- Miért érdekli annyira ez a hölgy?

- Mert az uram megismerkedett vele és most folyton virágot küld neki a Gellértbe. Mégpedig igen drága virágot. Ha kurizálni akar, Isten neki, áldásom rájuk, de, hogy ennyit költ virágra, az már disznóság. Azt a pénzt csak költse énrám. Milyen buták a férfiak. És milyen buta dolog ez a szerelem. Egyszer már én is megtapasztalom, hogy milyen lehet ez.

Titi ámulva pillantott szomszédnőjére. Az magasra húzott szemöldökkel únott arcot vágott és a pillantást nyugodtan állva várta, mit szól most a férfi.

Ez bátortalanul, a szavakat mintegy óvatos kísérletképpen sorakoztatva kockáztatta meg a vontatott kérdést:

- Hát nem tudja, milyen az? Nem volt még szerelmes?

- Nem. Még soha. De talán majd eljön a férfi, aki engem is megtanít kesztyűbe dudálni.

Noha érezte, hogy most valami egészen mást kellene mondani, Titi odadobta maga elé a mondatot, amely eszébe jutott.

- Gyereke nincs?

- Még csak az kellene, - felelt a szép asszony könnyedén. - De mondja, ki az a D'Aubigny gróf, akinek a hölgy a nevét hordja?

- Fogalmam sincs. Mikor jegyességem felbomlott, menyasszonyom külföldre szakadt és eltűnt a szemem elől.

- Szóval maga sem tudja. Eddig még nem találtam embert, aki tudja. Még maga Bandrowski sem tudja. Hát beszéljünk másról. Hol lakik?

- A Gellértben.

- Úgy? A Gellértben? Ahol a szép Yvonne? Hallja, nincs itt valami összefüggés? Minden jel azt mutatja.

- De kérem, biztosítom, hogy... én nem is értem, honnan veszi ezt. Százan és százan laknak a Gellértben. És milyen jelek mutatnák ezt?

- Például, hogy a követ szemmelláthatólag protezsálja magát. Ez a legbiztosabb jel. A férfiak bámulatos érzékkel szokták kiválasztani és a nőre tukmálni azt, aki aztán felszarvazza őket. Az udvarlók is nagyok ebben. A férjekről nem is beszélek. Jaj, de jó ez a pezsgő és én milyen kitünően érzem magam. Szinte félek kimondani, mert az uram abban is csalhatatlan, hogy mindig akkor akar hazamenni, mikor jókedvem van. Na tessék. Nézzen oda.

Az asztal mellett megjelent a főpincér.

- Angyalom, - szólt az asszony hevesen és hangosan, de legalább magyarul - ha most hazamegy, én rettenetes bosszút állok. Bizonyisten megcsalom.

Dömsödy jóízűen mosolygott, nem is felelt. Titi éppen tiltakozni akart, hogy az ő fogyasztását is kifizessék, mikor a követ megnyugtatóan intett neki.

- A számlát elosztjuk, - szólt át az asztalon - mindenkire huszonhat pengő esik.

Felszedelődzködtek. Bolmánszky egy pillanatra még megállt a Gyöngyös Terka asztalánál köszönni. A ruhatárban aztán felesége címére küldve még megjegyzést tett, hogy a főkortes meg lehet elégedve, a kis művésznőt alaposan megtáncoltatta, többet nem lehet kívánni tőle. A kijáratnál Titi egy alakra lett figyelmes, aki a távozó társaság láttán hirtelen elfordult, ahogy ott álldogált a fal tövében. Bár kalapját jól a szemére húzta, Titi nyomban megismerte: Pethő Andor volt a várakozó. De úgy tett, mintha nem venné észre. Mikor aztán a kocsikhoz értek, elkezdtek búcsúzkodni. Dömsödyné halkan kérdezett valamit a követtől, miközben gyorsan Titire pillantott. A követ élénken bólintott. A szép asszony erre hangosan folytatta:

- Szóval így, ahogy vagyunk, holnap este is együtt leszünk. Mondja, Balog, van kedve eljönni hozzánk vacsorára? Pasaréti-út tizenkilenc, este háromnegyed kilenc, szmoking. Névjegyet nem kell dobni.

Dömsödy barátságosan a vállára csapott:

- Nagyon szívesen látlak, öregem, majd egy kicsit elbeszélgetünk a kolozsvári dolgokról.

- Köszönöm szépen, a legnagyobb örömmel.

A követ betessékelte saját kocsijába. S ahogy elindultak, vidáman megszólalt:

- Látja, kár, hogy nem fogadtunk vagy ezer pengőbe, megnyertem volna: Mica mégis megtáncoltatta magát.

- Nem hittem, de gróf úrnak lett igaza.

- Mindenkivel megcsinálja. Nézze, kedvesem, eléggé jó barátjának érzem magamat ahhoz, hogy figyelmeztessem valamire, feltéve, hogy nem veszi rossz néven.

- Sőt, előre őszintén hálás vagyok.

- Hát kérem: ne ugorjék be ennek a Micának. Ez az asszony igen csinos, de nem csinál lelkiismereti kérdést abból, hogy valakit megbolondítson, aztán kinevesse. Ismeri azt a kifejezést, hogy allumeuse?

- Nem. Mi az az allumeuse?

- Az a veszedelmes női fajta, amelyik szenvedélyesen gyujtogatja a tüzet, de nem hajlandó eloltani. Tudtommal öngyilkos még nem lett miatta senki, de nem egy társaságbeli urat tudok, aki csikorgatja miatta a fogát. Néki ebben pokoli mulatsága telik. Maga igen jó hangot ütött meg vele, amennyire megfigyeltem: tartózkodó, sőt visszautasító volt. Nagyon helyes. Nem árt, ha látja, hogy nem mindenkit őrjít meg első pillantásra. De azt meg kell adni, hogy nagyon csinos portéka.

- Igen. Olyan, mint a pipacs. Hangos színfolt. A ruhája nagyon jó volt, úgy találom.

- Jónak találta? Én bizony nem. A mi szép Micánk karcsúbbnak látja magát a valóságnál. Ez a hölgy egy félévvel ezelőtt még töltött galambként járt a világban. Egy szép napon keményen nekilátott a nyers sárgarépának és a citromnak. Fogyott nyolc kilót. Ez viszonylagosan elég sok. De abszolút mértékkel kevés. Micának kiadós és telt csípője van, valljuk meg. Az ilyen hölgyeknek szigorúan tilos azt a nagy csokrot hordani hátul a derekukon, amit Pesten úgy hívnak, hogy «slejfni». Semmi sem szélesít annyira, mint a slejfni. Az ember kísértésbe jön, hogy magnyálazza a tenyerét és iskolásfiú módjára tréfából egy akkorát csapjon oda... ó, bocsánat, illetlenül beszélek egy előkelő hölgyről. Ő különben egész mulatságos lény; ha az ember már ismeri a fogásait, ártalmatlan és kedves. Nem mondta, hogy kimondhatatlanul egyedül van?

- De mondta, - felelt Titi meglepetten.

- És bizonyára azt is mondta, hogy ő még nem volt soha szerelmes.

- Azt is mondta.

- És hogy talán majd egyszer eljön a férfi, aki satöbbi.

- Igen, ezt is mondta.

A követ jóízűen nevetett.

- Ezek a rendes megnyitó mozdulatai, mint ahogy vannak sakkozók, akik mindig egyformán indulnak.

- Furcsa. És mégsem szokta megcsalni az urát?

- Meg vagyok győződve, hogy még sohasem csalta meg. Nem mintha annyira szeretné. Mert szívből únja. Hanem, mert maga a szerelem nem érdekli. Azt is únja. Csak egyet nem ún. A sikert. Mindenkinél sikert kell aratnia. Ha azt megkapta, azonnal tovább áll. Vallomás után semmiféle férfi nem érdekli többé. Nekilát a következőnek. Míg az is szerelmet nem vall. Mindezt csak barátilag mondom el, használati utasítás gyanánt. Ne köszönje, ilyen apró gyakorlati tanácsokkal mi, férfiak, tartozunk egymásnak. Ebből elég. Most térjünk vissza valamire, ami érdekel. Milyen példát akart még mondani arra, amit humornak nevez?

- Ja igen. De mi is volt az a példa, vissza kell gondolnom. Megvan. Rubens jutott eszembe. A «Levétel a keresztfáról». Azon van egy férfi, afféle pribék, aki a kereszt ágán hajlik keresztül és ügyetlen igyekezetében szájába kapja a halott leplét, mert mind a két keze el van foglalva. A téma tragikus és megrázó, ez a részlet - alig merem a szót használni - számomra humoros. Szinte azt hiszem, hogy amit én humornak érzek, arra új szót kellene kitalálnom, annyira ellenkezik a humor értelmének közhasználatával.

- Igen, emlékszem a képre. A másikra is, a Megfeszítésre. A kettő együtt remek, ahogy egymás mellé képzelem őket. A két ellenkező irányú átló, az nagyszerű.

- Úgy van. Mind a két kép dől, egyik jobbra, másik balra, mégis mind a kettőt nagyszerű kompozíció tartja egyensúlyban. Az egyiket különben hosszú évek mulva átfestette...

- Igen és nagyon jól tette. Ott van például az a kutya...

Egymás szájából kapkodták a megjegyzéseket. Lassanként mélyreható Rubens-megbeszélésbe keveredtek. A kocsi már ott állt a szálló kapujában, ők még mindig találtak észrevételt, amelyet nem akartak elmulasztani.

- Az úgynevezett manuális készség, - magyarázta Titi - átka tud lenni a művésznek. Sok komoly tehetség sekélyessé vált és magasabb művészi szempontból tönkrement, mert a veleszületett kézügyesség túlkönnyen vétette vele a feladatokat. Mint a zongorázó csodagyermek, az ilyen beleszédül a kifejezés túlságos könnyűségébe és mire felnő, csak a kifejezése van meg, ő maga nincs sehol. Hacsak nem akkora tehetség, mint Mozart. Ilyen tehetség volt Rubens is, szinte ilyen paradox módon tudnám fogalmazni: nagy művész lett belőle, noha hallatlan könnyen rajzolt.

- A fogalmazás nagyon jó. S az ellenpélda Rembrandt. Aki véres verejtékkel kezdte keresni a kifejezést, de végül mégis Rembrandt lett belőle. Miért sóhajtott ekkorát, kedvesem? Ha most jó az ösztönöm, akkor sajátmagára gondolt. Tévedek?

- Nem téved, gróf úr. Csakugyan arra gondoltam. Bennem rendkívüli a mesterségbeli ügyesség. De nem vagyok igazi művész. Bocsánat, hogy eddig elvettem az idejét, nagy neveletlenség volt engednem, hogy ekkorát kerüljön miattam. Jó éjszakát, gróf úr.

A fehérsapkás soffőr nyitotta a kocsit. Titi kiszállt. A követ még előrehajolt és kiszólt utána:

- Ne határozza el, hogy nem igazi művész. Ha vívódik és töpreng, az inkább jó jel. Viszontlátásra holnap.

- Éppen ez az. Nem vívódom. Hanem az egésszel nem törődöm. Viszontlátásra.

Alig tudtak elválni egymástól. De a nagy kocsi végül mégis elrobogott a nyári éjszaka kékes, könnyű sötétjében. Ő pedig felment a szobájába és a rajzolás kérdését úgy tolta el magától, mint a gyermek a tányért, ha az ételt nem szereti. Mohón nyúlt a másik tányérért: Dömsödynéről akart gondolkozni. Mikor teljesen rendezetlen gondolatainak homályából valami szilárdat és megfoghatót akart kihúzni, első benyomás gyanánt az tolakodott tudatába, hogy ezt az asszonyt nem találja rokonszenvesnek. De viszont bőszítően kívánatosnak találja. Ágya szélén ült, mialatt így tünődött és oktalan emlékezéssel maga elé nyitotta jobb tenyerét, amellyel tánc közben az asszony termetét érintette. Mintha most megláthatná emlékezetben a tenyerében.

Ki ez? Elszánt és elvetemedett hetéra, vagy gonosz lélek, aki vágyakozó férfiak értelmetlen kínzásában leli kedvét? Bizonyára inkább az utóbbi, amilyennek a követ mondta, hiszen az jól ismeri. De lehetetlen-e, hogy miután annyi férfinak súgta oda kacér képmutatással szomorú magányát, egyszer őszintén is mondja? És hátha csakugyan várja azt a férfit, akiben emberére akad? A követ kissé gyanús az egész dologban, mert következetlen. Ha ez az asszony békében hagyja, aki egyszer szerelmet vallott neki, akkor nagy ellentmondás úgy találni, hogy Titi helyesen volt tartózkodó, sőt visszautasító, hiszen akkor nem fogja békében hagyni és még erőszakosabban rámegy. És ördögöt volt ő tartózkodó. Tehetetlen volt és zavart. A nyilvánvaló kihívásra nagyot nyelt és nem tudott mit felelni. Hogyan viselkedjék vele ezek után? Ha most már szándékosan lesz tartózkodó, az asszony tovább fogja provokálni, aztán szégyenszemre kineveti. Ha azonban megjátssza azt a lehetőséget, hogy az asszony ezúttal - mit lehet tudni - valóban érdeklődést mutat, ha elébe áll ennek az érdeklődésnek és ezt forrón viszonozza, lehet, hogy a követnek lesz igaza és a szép Mica csúfondáros kacagással elfordul tőle. Vajjon nem udvarol neki a követ titokban és baráti tanács örve alatt igyekszik az új vetélytársat leszerelni? Vajjon nem tetszik-e Micának a követ s féltékenységében akar részleteket tudni Yvonneról? Ki tetszik itt kinek, mi az igazi képe ennek a kacér kavargásnak, amelyben a házasember felkel felesége asztalától, hogy szeretőjét táncoltassa, akit viszont szemére húzott kalappal vár a másik barát a kijáratnál? «Sok ez nekem, - gondolta magában lehangoltan és kishitűen, - nem látok az emberekbe, nem ismerem a nőket és fogalmam sincsen, hogyan kell bánni velök. Valami fárasztó és bonyolult veszedelem ez, amelytől el kellene szaladnom.» De hova szaladjon? Vissza, régi életébe? Ez lehetetlen. S most úgy érezte, elviselhetetlen nehézségű feladat elé állította önmagát azzal, hogy el akar merülni a nagyvilági társaséletbe, mert emberekhez, élethez, nőkhöz nem ért semmit. Ez a szegénység átka, amely eddig az élet minden ismeretétől elzárta.

Egy csapásra minden gyönyörűvé változnék, ha Anna szeretné. De Anna barátsága közelebb van hozzá, érzelmei pedig messzebb vannak tőle, mint valaha. Mennyit nevettek együtt tegnap délután is, mikor tétlenül, jókedvűen sétáltak a körúton. Ha fiatal nő haladt el mellettük, Titi hirtelen hangosan megszólalt: «Kérem, kisasszony!» Az idegen nő megállt és meglepetve fordult vissza. Ő azonban ekkor már Annához fordult és hozzá intézte a megszólítás folytatását: «most jut eszembe, hogy nem jó irányba megyünk.» A becsapott áldozat még mindig állt és értelmetlenül bámészkodott, ők pedig mentek tovább. Anna a tizedik esetben már sírt a visszafojtott nevetéstől és pukkadozva rimánkodott, hogy hagyja abba. Kacagtak, kacagtak, mint a rosszalkodó suszterinasok, s aki végignézte őket, boldog, fiatal, jókedvű párt láthatott bennök. De neki egy pillanat szünet nélkül vérzett a szíve. A legnagyobb kacagás közben oldalt pillantott olykor, megnézte azt az elragadóan kedves, szelíd arcot megint, mintha eddig még nem látta volna és szíve elfacsarodott a reménytelen vágyakozástól. Mély baráti boldogságot érzett attól az örömtől, hogy ezt a gondokkal és bánattal terhelt teremtést felelőtlen jókedvre vidítja, de ez a barátság a szívét hasogatta.

Soká nem tudott elaludni. Az ébrenlét és alvás határánál sokáig nem tudott tovább menni. Annába volt szerelmes, de fülében egyhangúan ismétlődött, sokáig tartó rádió-szünetjel gyanánt, egy lakáscím: Pasaréti-út tizenkilenc. S annak a végső ernyedésnek, amellyel aztán az álomba omlott, egy suttogó hang adott kíséretet:

- Kimondhatatlan egyedül vagyok.



IX.

Anna nem volt található a hivatalban. A telefonhívásra azt felelték, hogy ma nem jön be, szabadságot kapott, kiment a kórházba a fivéréhez. De hogy a fivér miért van a kórházban, azt az illető női hang nem tudta, vagy nem akarta megmondani. Titi elment a Katona József-utcába, hogy az Anna lakását megkeresse. A házra emlékezett, mert elég élesen előtte állott a kapubejárat képe, zuhogó esőben, ahogy Anna nem engedi magát bekísérni és átszökken a heves zápor alatt.

Valóban megtalálta a házat. A kapu alatti lakónévsorban azonban hiába kereste a nevét. Kicsengette a házmestert. Az jó soká váratott magára, s megjelenésén meg is látszott, hogy miért: nyilván pucéron ült a lakásában a gyilkos hőség miatt és magára kellett vennie valamit. Nagyhasú, ragyás ember volt és lihegve, csuromvizesen szenvedett a hőségtől. Sötét haraggal szemlélte az idegent, aki megzavarta. De kapott egy pengőt s ettől nyomban megenyhült.

- Ebben a házban lakik Vargha Endréné őnagysága?

- Itt lakik, negyedik emelet kettő. Lázáréknál. De most nincs itthon, ne is tessék felmenni.

- Én rokona vagyok neki. A hivatalában azt mondják, kórházba ment. Nem tudja, milyen kórházba?

- Azt nem tudom, kérem. Valami ügy miatt ment oda, kérem.

Titi habozott. Az ember hőségdúlta, verejtékező arcába nézett. Aztán hirtelen kezébe nyomott még egy pengőt.

- Mi az az ügy? Nyugodtan elmondhatja.

A házmester lépett egyet csoszogó papucsaiban, minden értelem nélkül. Aztán körülpillantott a néptelen lépcsőházban, mint az összeesküvő.

- A nagyságos asszony fivére öngyilkossági dologba keverődött. Mikor a híradást eszközölték, a nagyságos asszony éppen vásárolni volt, Lázáréknak lett a bizonyos ügy tudósítva. Lázárék tudják is, melyik kórháznak van illetékessége, de most ők sincsenek idehaza.

- És mi történt a beteggel? Meghalt?

- A meghalás iránt semmit sem tudok, kérem.

Még álltak egymással szemközt és hallgattak. Akkor Titi névjegyet vett elé és odaadta azzal az üzenettel, hogy üdvözletét küldi és nagyon aggódik.

- Igenis, - felelte a házmester, okosságára büszke arccal - az aggódás át lesz adva, kérem.

De a kaputól két lépésnyire már közeledett Anna. Titi nem is köszönt.

- Az Istenért, nyugtasson meg hamar. Nagy baj van?

- Köszönöm, nincs, nagyobb volt az ijedtség.

- Hál istennek. Mondjon el mindent és mondja el, mit segíthetek. Nem mehetnék fel magához?

- Nem, az lehetetlen. Hanem üljön be ott a másik oldalon abba a kis cukrászdába. Pár perc mulva megyek én is, csak a házmesterrel beszélek.

Tíz perc múlva már együtt ültek a cukrászdában, amely olyan kicsiny volt, hogy csak egészen közel hajolva, suttogva beszélhettek. A hegyesorrú, vézna cukrászné, aki a kánikulában is hárászkendővel kötötte keresztül a derekát, orvul figyelt, mit kaphatna el a beszélgetésből. Többször elment mellettük azzal az ürüggyel, hogy kinéz az utcára. Ilyenkor el kellett hallgatniok. Anna fivére az éjjel megmérgezte magát. Rengeteg aszpirint vett be. Az özvegy, akinél lakik, taxit hozatott és elvitte a Rókusba. Csodák csodájára helyet tudtak neki szorítani. Rögtön kimosták a gyomrát, öntudatra is tudták verni. A mérgezés nem súlyos. Most nyugodtan alszik, pár nap múlva semmi baja.

- És miért akart magával végezni? Egyáltalában, komoly volt az öngyilkosság?

- Meg is halhatott volna. De mégsem volt komoly. Részegen tette. S ez nekem külön is borzasztó. Én rettegek a részeg embertől és borzadok tőle. Hogy miért tette, az nagyon zavaros. Amit a háziasszonya mond, azon nem lehet elmenni. Háromszor mesélte a dolgot, mind a háromszor másféleképpen. Ez az asszony is szörnyű pont az életemben.

- Mondja el, milyen.

- Hatalmas, erős asszony, éppen olyan férfias, amilyen nőies a fivérem. Az állkapcsa négyszögletes, szája vékony és kemény. Rekedt, mély hangon beszél, mindig megállapít és vezényel. Ijesztően erőszakos... A maga módján valaha szép lehetett, most már erősen és rikítóan festi magát. Legalább húsz évvel idősebb, mint a fivérem. A háromféle előadásból annyit ki lehet venni, hogy az éjjel vendégek voltak nálok. Pókereztek és ittak. A fivérem különösen sokat ivott. Mikor a vendégek, már világoson, elmentek, ők elkezdtek veszekedni. Hogy min, abból kiigazodni nem lehet. Kora reggel az asszony elaludt. Nemsokára arra ébredt fel, hogy Józsi hörög. Ennyit lehet tudni az egészből. Búcsúlevél nem maradt, hiszen szegény szerencsétlen nem volt olyan állapotban, hogy levelet tudott volna írni.

- Tudott vele beszélni?

- Tudtam volna, de nem akartam faggatni, az orvosok sem szerették, ha izgatom. Mindenesetre eszméletén volt egy darabig. Nézett rám, sírt és szorongatta a kezemet. Láttam, hogy még mindig nem egészen józan. Fontos, hogy valami pénzök van. Úgy látszik, az éjszakai kártyázásnál valamit nyertek.

Itt abbahagyta a mondókáját Anna, habozott, kisvártatva aztán mégis elmondta:

- Volt valami borzasztó, mikor még nem volt eszméleténél és félrebeszélt. Egy darabig nem lehetett érteni, mit motyog, nehezen forgott a nyelve, olyan hangokat adott, mint a csecsemő. De aztán lassan kivehető lett, amit hebeg. Ezt mondta: «mama... mama... vigyetek el... ne hagyjatok... vigyetek el.» Ezt rettenetes volt hallanom. Láttam ebből, hogy még mindig mennyit tépelődik a szüleinkről. És az a «mama» szó különösen szíven ütött. Régebben én is sokat gondoltam arra, hogy volt édesanyám, mint minden embernek. De sohasem tudtam mint személyről gondolkozni róla, mindig csak mint fogalomról. Ő azonban, szegény, teremtett magának képzeletében egy személyes anyát, akit gondolatban mamának nevez. Szegény rab ez, foglya annak a félelmetes némbernek és el tudom képzelni, milyen rettentően egyedül érezheti magát abban a borzasztó életben.

- Miért nem fordul magához, ha egyedül van?

- Mert én kényelmetlen vagyok neki. Tőlem mindig prédikációkat hall a józanságról, a kötelességről, a tisztességes munkáról. Benne pedig beteges nagyzolás él, vágy a könnyű élet után és hamis előkelőség. Én vagyok az ő terhes lelkiismerete, természetes, hogy kerül engem. S hogy mégse maradjon egyedül, fantomokhoz menekül. Teremt magának mamát, szegény és mikor egyedül van a sötétben, biztosan annak sírja el a bánatait. A szívem megszakad belé, annyira sajnálom.

- Ezt meg tudom érteni. De az a fontos, hogy ez a csúnya baleset jól végződött. Milyen jó, hogy idejöttem, talán meg tudom magát egy kissé nyugtatni. Nézze, Anna, megint csak visszatérek arra, amiről már beszéltünk. Engedje meg, hogy én megismerkedjem azzal a fiúval. Megpróbálok vele valamit csinálni...

- Nem, - vágott közbe Anna élénken - ezt semmiesetre nem engedhetem meg.

- De miért?

- Már mondtam. És... és... most már más okom is van. De nagyon nehéz megmondani, mert félreérti.

- Figyelmeztetem a köztünk fennálló alapszabályokra. Köteles elmondani. Előre megesküszöm, hogy nem értem félre.

- Jó, elmondom. Az én életem nagyon nehéz, tele vagyok még be nem gyógyult sebekkel, nehéz gondjaim vannak és vígasztalásom semmi sincs, csak a maga barátsága. Tiszta önzésből félek mindentől, ami ezt a barátságot felboríthatja. Ez a boldogtalan, könnyelmű fiú sok kellemetlenséget hozna magára. És ha az a némber kiszagolná, hogy egy ilyen gazdag ember felbukkant a láthatáron, folyton csak magát zsarolnák. Maga jó, mint egy falat kenyér, de ezt előbb-utóbb megúnná. Nekem pedig kisülne a szemem a szégyentől és képtelen volnék nyílt arccal magára nézni. Nem, nem, ennek nem volna jó vége. És aztán... de nem haragszik?

- Dehogy haragszom. Ezt nem is szabad külön kérdezni.

- Maga, drágám, nem alkalmas ilyen emberjavító szerepre. Mit tudna adni ennek a fiúnak? Pénzt. Neki pedig nem ez kell. Neki kemény, céltudatos, igen szilárd lábon álló olyan élettársra van szüksége, akitől felelősséget és kötelességérzetet tanúl. Erre maga nem alkalmas. Megkockáztatom, hogy megsértődik: magában éppen az önmaga iránti felelősség a legkevesebb.

- Ejha, ezt megkaptam. Nem tart tisztességes embernek?

- Ne csavarja ki, amit mondok. Jól tudja, mit értek én ezalatt, csak nem szeret a kérdés szemébe nézni. Magában komoly tehetség lakik. Az nem baj, hogy a pénzét elszórja. De, hogy ezt is pocsékolva dobálja, az baj. Nem akar dolgozni. Jó. De tartozik sajátmagának benyomásokkal, művelődéssel, világlátással. Miért nem utazik?

Titi nagy lélegzetet vett és hosszú magyarázatot tartott válaszul. Nagy folyékonysággal összehordott vízumtól kezdve a készülő lakástervezésig mindent. De Anna csak fejét csóválta. Anna cáfolt minden ellenérvet. Titi nevetni próbált.

- Mi az? Szabadulni akar tőlem? Terhére van, hogy egy városban lakunk?

- Ne mondjon ilyen butaságokat. Tudja jól, hogy csak magáért mondom, amit mondok. Azaz... egy kicsit magamra is gondoltam. Nem egyszer tűnődtem már erről. Úgy képzelem, hogy maga minden városból részletesen ír nekem. Minden szépet és érdekeset elmond nekem levélben. Így egy kicsit én is utazom. És ha majd hazajön, meglesz összegyüjtve az egész útinaplója. Néha elővesszük és maga még elbeszél hozzá egypár apró részletet.

- Ez nagyon kedves. Így is fogom csinálni. Mindenhonnan részletesen írok. Teljesen igaza van, kicsit sürgetni fogom azt az ügyvédet. Milyen áldásos magával beszélgetni. Az ember egyszerre lelkes kedvet kap minden széphez és jóhoz.

Mialatt beszélt, már régebben kezébe került a ceruza. Ujjai vonásokat húzgáltak. Most szokása szerint félrehajtott fejjel megnézte, amit rajzolt. Elmosolyodott, mint a csínytevő és a papírszalvétát odatolta Anna elé. Az asszony kacagva felsikoltott, majd restelkedve szájához kapta a kezét. És halkítva folytatta:

- Hiszen ez a házmester hasa! De miért nem rajzolt fejet neki?

- Mert azt akartam, hogy a hasáról találja ki. Gondoltam, maga sokszor látja így, ahogy én az imént láttam. Szűkre szorítja a nadrágszíjat a pocakján, hogy az egy szál nadrág le ne hulljon róla. Olyan, mintha dróttal erősen átkötnék a szafaládét.

- Kitűnő. Ezt is elteszem. Lassanként tárlatom lesz magától. Spekulációra gyüjtöm. Ha maga híres lesz, ez mind vagyonná válik a fiókomban. A gyüjtemény egyik gyöngye: Eszes nadrágszíja. Igen, az a neve: Eszes Dániel. Csendőr volt és nagyon derék ember, csak egy kicsit művelten beszél.

- De milyen gyönyörű dolgokat mond. Tapasztaltam. Azt mondja: «Lázáréknak lett az a bizonyos ügy tudósítva.»

- Ez az, ráismerek a stílusára. Mikor egyszer az orvos azt mondta neki, hogy a légzőszervei meg vannak támadva, azt úgy újságolta nekem, hogy «légköri bajszervezete» van.

- És azok a Lázárék mifélék, akiknél lakik?

- Az külön regény. Ha író volnék, megírnám őket. Lázár úr cinkografus. Ezért képzőművésznek öltözködik és hosszú hajat hord, nagyon széles karimájú kalappal. Szenvedélye a mikroszkóp. Vett részletre egy mikroszkópot és mindent megnéz rajta: légynek a szárnyát, hajszálat, kenyérmorzsát, döglött hangya lábát, nulláslisztet. Olykor nekem is kell nézni, mert ha nem nézem, meg van sértve. A felesége furcsán beszél, a szesz helyett azt mondja, hogy «fef». Lázár urat azelőtt Launernek hívták, ezért mikor veszekszenek, és reggeltől estig veszekszenek, az asszony úgy szidja, «fváb». Ő ki tudja mondani, én nagyon nehezen. Nagyon büszke az apjára, aki «főléfeti és boráfati felügyelő volt Fekfárdon». A veszekedés rendesen abból származik, hogy Lázárné lop. Mikor férje alszik, lop a tárcájából, mert rettentően szereti az édességet. Lázár botrányt csinál, ha rájön, az asszony sír, kimegy a folyosóra és ott hangosan kiabálja, hogy ő nem tehet róla, ha az édességet megköveteli a «fervevete». De abban megegyeznek, hogy mindaketten betegesen félnek a betörőtől. A lakásajtón háromféle zár, lánc és retesz van. Este bekopognak hozzám, hogy nézzek be a divány alá, nincs-e ott valaki. Sőt, ha lehet, személyesen is lehasalnak, mert ami biztos, biztos. Mikor ezt először csinálták, kissé fel voltam háborodva, mert azt hittem, hogy az erkölcseimre vigyáznak. De most már nagyon jóban vagyunk. Rájöttek, hogy nekem csak egy a fontos: rendben legyen a fürdőszoba, különben akár a fejemen táncolhatnak. Jó lakó vagyok, vendég sohasem jön hozzám, ezért nem kell félniök, hogy a vendég esetleg kitanulmányozza a környezetet, aztán betör.

- Én sem látogathatom meg soha?

- Minek? Akkor lát, amikor akar. És a házban ne szimatolják, hogy udvarló jár hozzám.

- Jól van, nem erőszakolom. De szerettem volna látni a tárgyait, környezetét, meg hogy hova lát az ablakból. Na, hagyjuk. Képzelje, nálam nagy újságok vannak. Mindenféle előkelő emberekkel ismerkedtem meg. És ami még ennél is nagyobb újság: táncoltam. Életemben először.

Elmondta a követ társaságával való találkozásának történetét. Közben remélte, hogy mikor Dömsödyné szépségét leírja, talán valami féltékenységszerű árnyék át fog suhanni barátnője arcán. Annak azonban nyomát sem találta. Anna helyeslően bólogatott mindenre. De mikor aztán a jó hosszúra nyúlt beszélgetés után elbúcsúztak, a kapuban még megállt.

- Mondja, Titi, sokat isznak ilyenkor?

- Az a kérdés, - nevetett ő - hogy mit nevezünk soknak. Az embernek jókedve van, ennyi az egész.

Anna megcsóválta a fejét.

- Nem megy ki a fejemből a fivérem állapota. Irtózom a részeg embertől. A szívtelenséget hamarabb el tudom nézni, mint a részegséget. Pedig az nagy szó. Hát Isten vele, Titi. És sürgesse azt az utazást. Lumpolás helyett utazzék. Jó mulatást.

Ő elindult a hőségben olvadó aszfalton, hogy taxit keressen. Azon gondolkozott, hogy Pethőnél csakugyan meg kellene sürgetni az utazást. De aztán élénken ellentmondott magának: előbb látni kell, hogyan fejlődik a szép Micával való ismeretsége. Majd csak azután utazik. S míg öntudata egyik felével így határozott, másik felével elragadtatva gondolt Anna kedvességére és meleg részvéttel sok bajára.

Este annyira pontos volt, hogy ő jelent meg először a vendéglátó háznál. Dömsödyék domboldali kertes villában laktak. A tágas ház lent elég közel állott a szép vertvas-kapuhoz, a gépkocsi éppen meg tudott fordulni előtte. De az igazi homlokzat nem az uccára nézett, hanem a lejtősen pompázó nagy virágos kertre. Az előszobában fehérbóbítás szobalányok fogadták a belépőt, ruhatári cédulát adtak vadonatúj kalapjáról, majd gazdag szalón ajtaját tárták ki előtte. Ott még nem tartózkodott senki. Gyors pillantással átfogta a szalont. Vadonatúj régiség itt minden, gondolta magában, klisé az egész. Úgynevezett csontszínű falak, nehéz bordó függönyök, renaissance-bútor, egyik sarokban vörös brokáttal letakart faláda, másik sarokban falra szegezett miseruha. Szemközt egymással két nagy olajfestmény, egyik pipacsos tórészletet ábrázoló Neogrády, másik erdős téli táj, Olgyay ismert kék árnyékaival a havon. Alig pillantott körül, már jött a háziasszony. Hófehér estélyi ruhát viselt, hajában piros rózsát. Már messziről nyujtotta kezét.

- Isten hozta. Ez kedves, hogy nálunk láthatom. Még kedvesebb, hogy ilyen pontos. Látszik, hogy nem pesti ember. Én ebben a pillanatban lettem készen. Foglaljon helyet, tessék cigaretta. Legalább beszélgethetünk egy kicsit magyarul, mert aztán francia társalgás következik. Mit néz?

- Ennek a diványnak a szövetét nézem. Jó szín. Ebben a galambszürkében van egy kis piros, az meleggé teszi.

- Piros? Hogy-hogy piros? Hiszen ez szürke.

- Piktorszemmel van benne piros. Különben milyen kelme ez? Nem ismerem.

- Chintz. Nagyon szeretem. Egy hónapig harcoltam az urammal érte. De most megvan. A ruhámhoz egy szava nincs, csak a diványomhoz.

A szép Mica megpenderült a sarkán saját tengelye körül. Ezen a ruháján is ott pillangózott a «slejfni.» A követnek igaza volt. Csakugyan szélesítette. De ezt csak gondolta.

- Gyönyörű. Nem mondhatok mást, mint hogy gyönyörű.

- Mindjárt kész lesz az uram is, ő kicsit elkésett, rendes szokása szerint. Majd mondja előtte is, mert neki nem tetszik. Most pedig mondjon valami kedveset, mert az úgy kell nekem vacsora előtt, mint a cocktail.

Titi már nem volt szesztelen. Mialatt a szállóban öltözködött, a hőségtől szomjasnak érezte magát. Whiskyt hozatott szódával. Ettől könnyednek és biztosabbnak tudta magát.

- Olyan bolond nem vagyok, - vetette oda könnyedén, mialatt rágyujtott.

Az asszony az asztalon álló óriási dahlia-bokrétát rendezgette, amely csikorgóan ellentmondott színével a rózsájának is, az egész szobának is. Most visszakapta a fejét. Csodálkozott.

- Maga, méltóságos asszony, olyan allumeuse-típus, azt hiszem. Akiről kiderül, hogy már lángra gyúlt magától, az többé nem érdekli. Én még egy kicsit nem árulom el magam. Még ne legyen olyan biztos bennem.

- Ezt a butaságot Bandrowski találta ki. Dehogy vagyok én allumeuse. Aki nem érdekel, az magára vessen. Ha nem érdekes, persze hogy nem érdekel. Bandrowskinak fogalma sincs arról, hogy ki vagyok.

- Nem tőle hallottam. Ő beszélt ugyan magáról, de a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel. Amit mondtam, az az én saját becslésem. Ha helytelen, akkor nem ő téved, hanem én tévedek. Egyszóval, aki érdekes, az érdekli. De kit talál érdekesnek?

- Aki szeret.

- Ó, azt hiszem, olyan nagyon sok van.

- Nincs. Én olyat gondolok, aki rettenetesen, iszonyú nagyon szeret. Hogy süssön, mint a kályha. De ezt maguk férfiak nem tudják. Nem tudnak maguk semmit. Egy nőre mindig rá kell érni. Reggeltől estig. Estétől reggelig. Egy nőre folyton gondolni kell, tanakodni kell szüntelen figyelmességeken. Ki kell eszelni, hogyan lehet százféle módon gyengédséget mutatni iránta. És így tovább. Ha ilyet találnék, az érdekes volna.

Titi felelni akart, de ekkor idegen hang szólalt meg, nyájasan és kedélyesen.

- Ne ugorjál be neki, öregem. Isten hozott.

Felpattant, mintha csókolódzáson kapták volna. Fülig elpirult. Dömsödy azon az ajtón jött be a nagy szőnyegen nem hangzó lépésekkel, amelynek ő háttal ült. Kezet szorítottak. S mialatt egy szürkeruhás, zöldgalléros inas kerekes cocktail-asztalt gurított be, Dömsödy jókedvűen folytatta:

- Ez az én feleségem életveszélyes. A világon senkit nem hagy békében. De majd egyszer megjárja. Ő fog beleszeretni valakibe, rosszul alszik, ideges lesz, megcsúnyúl. Akkor ujjal fogok rá mutogatni és kinevetem.

- Jaj, de utálatos maga, Döme, igazán. Egyszer jön ide egy kedves ember, egészen jól indul a dolog, erre maga beletenyerel az örömömbe és elrontja az egészet.

- El hát. Ezt a fiatalembert nem engedem bántani. Ez kolozsvári. Hát melegszik a dolog, kedves barátom. Mostanig a pártban voltam, ott mindenki arról beszél, hogy orosz-japán háború fenyeget. Ha pedig az orosz Európa felé fedetlen, akkor itt újra cifra dolgok lesznek. Kiváncsi vagyok, mit szól ehhez Bandrowski. Esetleg hallott valamit Rómából.

Mica erős csörgéssel rázta a cocktailt. Szemmelláthatóan únta a politikát. Legyintett volna megvetése jeléül, de két keze el lévén foglalva, vállat vont és kicsinylően felhúzta szemöldökét.

- Mit lehet hallani Rómából? - kérdezte Titi naivul és udvariasan.

- Ember, te ezt komolyan kérdezed? Hát nem olvasol újságot? Imrédy és Kánya Rómában vannak. Ez óriási dolgokat jelenthet.

- Bocsáss meg, én csakugyan nem olvasok újságot. Fogalmam sincs a politikáról.

- Ugyan hagyják már azt a politikát, - mondta Mica, majd hirtelen éleset kiáltott - nem, nem!

Dömsödy a rádióhoz közelített, de az asszony heves tiltakozására megállott.

- Csak pár percre akartam Londont próbálni...

- Azt kikérem magamnak. Ha elkezdik, megint az egész estém nem lesz más, mint recsegés és fütyülés, a végén vitatkoznak és kiabálnak és senkinek nincs öröme semmiből. Jőjjenek ide, kész a cocktail.

Titi gyakorlott ujjakkal nyult utána, mintha egész életében minden vacsora előtt cocktailt ivott volna. Szájába vette a tejfehér folyadékot, ízlelte, mintha cukrot hagyott volna olvadni, aztán megkérdezte:

- Mi van benne?

- Semmi, egy kis barack. Nem nagyon erős, csak éppen hogy egy kis kedély legyen.

Ugyanekkor az előbbi inas lépett be és halkan súgott a háziasszonynak valamit. Mica izgatott lett, bocsánatot kért és eltűnt. Dömsödy kitessékelte vendégét a verandára, hogy pillantson szét a kertben. A sötétben csak sejtésszerűen mutatkoztak a távolabbi virágok, a közelebb eső ágyak pedig sejtelmes, mégis éles világítást kaptak a veranda ívlámpájától. Messzebb már apróbb, egészen modern villák homálylottak, amelyek hadihajók fedélzetéhez voltak hasonlók. Az inas kitolta hozzájuk az italt és Titi azonnal megivott még egyet. Érezte, hogy rendkívül jól esik neki, de érezte azt is, hogy eszméletére bársonyos köd ereszkedik. Nyomban elhatározta, hogy nem iszik többet. A társalgás kelletlenül akadozott. Ő tehát mentőötletként Kolozsvárra terelte a szót. Ez segített is és mire Mica visszajött háziasszonyi gondjai közül, Titi már javában magyarázta a kolozsvári magyar kereskedők cégtábla-adóját. Az asszony azonban könyörtelenül közbevágott:

- Döme, maga tudja, hogy ez a mi vendégünk vőlegénye volt a maga Yvonnejának?

- Tudom, a követ mondta. De miért az én Yvonneom? Egyáltalában nem az enyém. Yvonne magántulajdon. És a magántulajdon szent.

- Na, csak hallgasson vele. Maguk férfiak ebben a tekintetben már régen kommunisták. Egyszer fogom magam és én is úgy teszek, mint maguk. Minden csinos férfinak, aki megtetszik, elkezdek tűzzel-vassal udvarolni. Azt hiszem, átlagban minden második esetnél sikerre számíthatok. Balog, magának mi az átlaga?

- Az én átlagom, kezitcsókolom, nulla. A hölgyek, bármilyen érthetetlen ez, nem kapnak rajtam. Sőt, mondjuk meg őszintén, fütyülnek rám. Amint a példa mutatja, még házasságra sem kellek nekik. Még a menyasszonyom is faképnél hagyott.

- Nono. Csak annyi bizonyos, hogy nem ment magához. Hogy különben mi történt maguk között...

Dömsödy szelíden és szerényen közbedörmögött:

- Mica!

- Jól van, főtisztelendő úr, csak ne prédikáljon. Balog rendes ember, vele lehet beszélgetni. Még egy cocktailt, Balog?

- Nem, köszönöm, nem kérek, kettőt már bekaptam.

- Ugyan, ne legyen olyan savanyú, hiszen egyáltalában nem erős. Na, ne okoskodjék, igya ki hamar.

Már nyujtotta a poharat. Titi megadta magát, felhajtotta. De mindjárt szavát adta sajátmagának, hogy többet nem iszik. A nyári este hűvöse jótékonyan símogatta halántékát. Valami kis szellő zizegtette a kertben a lombokat, a veranda nagy gömblámpájához csapódó, repeső pillék puha neszt adtak. Olyan kellemesen érezte magát a gazdagság légkörében, a jó szmóking, az ital, a ház előkelősége, az éjszaka langyossága annyiféle simogatással becézte lelkét, hogy hirtelen elemi elérzékenyülés fogta el és küzdenie kellett, hogy nedves ne legyen a szeme.

Most új vendégek érkeztek. Francia házaspár, csinosak és fiatalok, a férfi tejfehér arcú, vékony bajszú, rendkívül udvarias és mosolygós ember, az asszony hölgyfodrász-kirakatból való viaszbaba, hangja fisztula-vékony, modora mindenen lelkesen csodálkozó. Báró Grandjean volt ez, francia követségi titkár és a felesége. Az eddigi magyar társalgás franciára fordult. A fiatal házaspár aznap érkezett kirándulásról Sopronból és Grandjeanné élénk, mindenből szenzációt kerítő előadásában a Sopron szó egyszerre franciává változott, mintha egy Choperonne nevű városról beszélt volna. Majd kisvártatva jött a Bolmánszky-házaspár, rögtön utánuk egy másik házaspár, a férj svájci francia, Touquet-nevű, aki Mica nővérét vette feleségül. Végül egyszerre jött három úr: a követ, Korzenowski nevű titkára és a harmadik nem más, mint Sághy Laci a külügyminisztériumból, az öltözködés arszlánja.

- Köszönöm a gyönyörű virágokat mindahárom úrnak, - mondta Mica üdvözléskor.

Aztán összeolvadt az általános társalgás. Titi is udvariasan figyelt jobbra és balra, feszült érdeklődést tanusított, előre hajolva és minden lehető alkalomkor helyeselt, nevetett, vagy meglepetést mímelt, de eszének fele a virágok kérdésével foglalkozott. A három úr virágot küldött, tehát fel lehetett tenni, hogy ez szokás a társaságban: ha meghívják az embert, virágot küld aznap a háziasszonynak. De vajjon így van-e, s ha igen, van-e a virágküldésnek valami külön előírása? Szórakozottan töprengett, hogy kitől kellene ezt ügyesen megtudakolni. Ekkor az inas jelentette, hogy tálalva van. A besereglők előtt kitárult a kékesfehér nehéz damaszt-abrosz pompája az ezüst-evőeszközök mértani csoportjaival, a kristálypoharak csillogó hadseregével és az asztalon végigfutó hosszú tükörlappal, amely megsokszorozta a ráhintett dahliák rozsdavörös tömegét. Titi a pohár élére tett névcéduláját Touquetné és a lengyel követségi titkár között találta meg. Sághy Laci ült vele szemközt.

- De kitünő leves, - mondta jó étvággyal kanalazva a hideg bevezetést.

- Találja ki, mit eszik, - felelt a Mica nővére, keresztnevén Ica, aki szőke volt, vékony és Micától teljesen elütő típus.

- Nem tudom kitalálni. Furcsa ízű, de kitűnő.

- Ez egészen egyszerű kukorica-leves. Én vezettem be ennél a háznál.

A társalgás szaggatottan indult, az éhesek előbb túlestek a táplálkozás első percein. Aztán hideg halat hoztak, amelynek rózsásba játszó szeleteihez vastag zöld mártás járult. Ekkor már megindultak a hosszabb mondatok. A sötétre sütött hátszínpecsenyénél, amelyet libamájdarabok fedtek és zöld borsó, olvadó kelvirág, ropogós burgonya, csőtészta körített, már elevenen állt a beszélgetés. Mire a fagylalthoz értek, mindenki beszélt mindenkivel. A felszolgáló kezek szünet nélkül töltötték a fogásonként változó italokat és Titi bőven, mohón kortyolt valamennyiből. Mire kiitta poharát, már újra töltöttek neki. Az asztal felett francia mondatok cikáztak:

- Hiába adtak át a magyarok akármilyen memorandumot Hodzsának, ezt komolytalannak tartom a következő okokból...

- Dehogy, drágám, már két hete szakítottak. Most repríz van a repülőtiszttel...

- Én vettem belőle ötven litert, többet már nem lehet kapni...

- Lord Runcimant a héten várják Prágába, ezt biztos forrásból tudom...

Titi jókedvű volt és fesztelen. A háziasszonynak gondja volt rá: többször feléje intett a pohárral, mikor ivott. És pillantásuk máskor is összeakadt. Mica olyan mélyen és csábítóan villantott ilyenkor a szemével, hogy ezt vad kacérkodásnál egyébnek nem lehetett nevezni. Akkor is mélyen nézett feléje az asszony s a pillantás után behúnyta szemét, mikor az inas cigarettát hordott körül, égő lángú piros gyertyát nyujtott hozzá s mindenki kéjesen fújta maga elé a jóleső füst első lehelletét. Pethőéknél már megtanulta, hogy jó házaknál nem szokás senkinek kedves egészségére kívánni a vacsorát, ezért észbekapott s gyorsan visszavonta a meghajlást, amellyel Touquetnéhoz kézcsókra akart járulni. És tódult a többiek után a verandára, ahol a kávéfőző lombikban lassan szállani kezdett a kék borszeszláng felett a barnuló víz.

Apró csoportokba helyezkedtek a vörös vesszőfonatú bútorokon. Ő azt leste, hogy valahogyan leülhet-e Mica mellé, de mivel szerényen várakozott, hoppon maradt. Sághy és Korzenovsky ültek oda. A kávéval Touquetné foglalatoskodott. Titi némi habozás után leült harmadiknak Grandjean báró és a svájci ember társaságába. Azok egy megkezdett beszélgetést folytattak: Touquet rajongott Párisért és a franciával Párisról akart beszélgetni.

- Az én Párisom, - mondta a svájci - az a vidék, amely a Rue Bonapartetól a Szajnáig terjed. A Divan nevű helyre szerettem járni...

- Hogyne, én is ismertem, Martineaunak hívták a tulajdonost.

- Pontosan. Ma is magam előtt látom azokat a vasárnap délutánokat, mikor belevetettem magam a tömegbe, hogy úgyszólván Párissá váljak magam is. Monsieur járt már Párisban?

- Sajnos, még nem, - felelte Titi - de ez a legközelebbi célom.

- Csodálom. Azt hittem, soká tartózkodott Párisban, olyan jól beszéli a nyelvet.

Ekkor lépett oda a követ.

- Az urak figyelmébe ajánlom az én Balog barátomat. Különösen ön vegye pártfogásába, kedves Grandjean, adjon neki jó címeket, ajánlóleveleket, lássa el igazi párisi tanácsokkal. Magamról tudom, milyen hasznos ez, ha valaki először megy Párisba. Erről jut eszembe: hallottam egy mulatságos Marius-történetet. Hajoljanak közelebb, nem való a hölgyeknek. Marius felül Marseilleben a vonatra, hogy Párisba utazzék...

Elmondta a borsos tréfát, a három úr a csattanót hangos kacagással üdvözölte.

- Én is tudok egyet, - szólt mindjárt Titi.

Az urak közelebb hajoltak. Titi nagy passzióval, fűszeresen, jókedvűen elmondta Polgár Bódog számtalan történeteinek egyikét. A nevetés egyszerre harsant fel a közel hajló három fej csoportjából.

- Remek, - mondta Grandjean báró - ezt még nem ismertem.

Aztán felesége felé fordult, aki a veranda másik végén ült. Hangosan átszólt hozzá:

- Geneviève, majd figyelmeztess Mariusra és a hálókocsira, remek történetet hallottam.

És nagy érdeklődéssel visszafordult, mert Titi már kezdte az új történetet. Vidám siker volt a vége, a svájci nagyot csapott a térdére, úgy nevetett. Mikor megint új történet kezdődött, már ott állott Bolmánszky is. És nemsokára Mica lépett hozzájuk.

- Mi az, engem mindenből kihagynak, ami mulatságos? Hadd halljak én is valamit. Hány cukrot parancsolnak a feketéhez?

A dolog éppen úgy alakult ki, mint Pethőéknél, mikor a finn ember ott volt. Hamarosan egyetlen nagy körré rendeződött az egész társaság. Főként Titi vitte a szót. A többi úr is mind tudott egy-egy történetet, de míg ők egyet mondtak, Titi odaszórt egymásután hármat is. Miután a hölgyhallgatóság előtt sokkal szelídebb és illedelmesebb történeteket válogatott ki, kísérletképpen megkockáztatott egy pajkosabbat is. De észre kellett vennie, hogy Grandjeanné arcán könnyed felhő fut keresztül, Grandjean pedig nem nevet, csak hűvös elismeréssel bólint. Ebből megérezte, hogy ez a társaság meddig hajlandó elmenni a merészség hangjában. Közben a háziasszony pezsgőt szolgáltatott fel. Ittak és kacagtak. Egy félóra múlva Titi volt a társaság közepe.

- Még, még, - biztatták mind, kivált a hölgyek, s ő nem is kérette magát. Csak úgy ontotta egyiket a másik után.

- Balog, maga bámulatos ember, - mondta Mica - honnan veszi ezt a rengeteg tréfát? És még hozzá jobbnál-jobbak. Nekem olyan szerencsétlen fejem van, hogy az ilyesmit roppant élvezem, de másnapra teljesen elfelejtem. Maga hogy tud ennyit megjegyezni?

Titi nevetett.

- Van egy magyar közmondás, hogy gazdag emberhez megy a pénz. Hozzám a humor jön. Mert mindig jókedvem van.

- Mondjon még.

Mondott még szívesen. Mígnem maga is holtfáradtan dőlt hátra a széken. A társaságon most már az a lanyhaság omlott el, amely a sokáig és sokat nevetett embereket szokta hatalmába keríteni. Többen fel is álltak, hogy zsibbadt tagjaikat megjárassák. Titi a pezsgős pohárért nyúlt és diadalában igyekezett mennél szerényebbnek látszani. A bomladozó körön összenézéseket, súgásokat észlelt. Gyanakodva kezdte figyelni, hogy mi ez. Dömsödy a középre lépett és felemelte hangját.

- Hölgyeim és uraim, a feleségem mindenáron táncolni akar. Hiszen nem kell őt senkinek külön bemutatnom erről az oldaláról. Tegnap azt az óriási eredményt érte el, hogy megtáncoltatta Balog barátunkat, aki ezúttal táncolt először életében. Egyszóval, ha mindenkinek kedve van, a vendéglátást szeretném valami jó kis lokálban folytatni.

Mindenkinek volt kedve. A hölgyek eltűntek a háziasszonnyal, hogy rizsporukat és ajakfestésöket megújítsák. Az urak pedig a kurta pihenés után gyorsan elmondottak még néhány történetet, amelyet a nők előtt tanácsosabb volt elhallgatni.

- Nem csodálom, hogy ön népszerű a társaságban, - mondta Grandjean - roppant mulatságosan tud előadni és tegnap óta még hozzá táncol is. Remélem, bridzsezik is.

- Közepesen, báró úr.

- Kitűnő. Én meg a feleségem nagy bridzsezők vagyunk, remélem, egyszer a napokban rá fog érni.

- Nálunk holnapután van egy kis kártya, - csatlakozott Bolmánszky, - a feleségem is nagyon fog örülni, ha szerencséltetsz bennünket. Kapsz egy egészen könnyű kis vacsorát, ha megelégszel vele, aztán már neki is esünk a játéknak.

A svájci is szeretett bridzsezni. Titi hajlongott jobbra, balra és köszönte a meghívásokat. Nemsokára aztán jöttek a hölgyek. Kocsi volt kinn a villa előtt bőven, ebben a társaságban mindenkinek volt kocsija. Ő szerényen várt, hogy melyikben kap helyet.

- A nap hőse velem jön, - kiáltotta Mica - és még Icát viszem. Döme, maga menjen Grandjeanékkal, mert még elkezd nekem politizálni. Látja, nem hallgattunk rádiót és nem dőlt össze a világ. Ide üljön mellém, Balog, Ica majd hátraül. Én vezetek.

Amikor már robogott a kocsi az Olasz fasorban, az asszony így szólt:

- Most el fogja mondani azokat a mókákat, amiket otthon nem hallhattunk.

- Nem, nem, azt talán mégse.

- De csak mondja nyugodtan, Ica rendes ember, előtte beszélhet. Csak a férjeink olyan nagyképűek. Én nem is tudom, mire jó egy férj a világon. Egy férj csak arravaló, Ica, hogy megcsalja az ember. Elég régen mondom neked. Na, halljuk.

- Nem bánom, de csak franciául. Idegen nyelven mégis mások az ilyen merészebb dolgok.

- Jól van, mondja franciául.

Titi elkezdte a történeteket. De a másodiknál a középen torkán akadt a szó. Egy zökkenőnél hozzáütődött térdéhez a Mica térde. És ott is maradt, az asszony nem húzta el. Sőt kihívó hangon rászólt:

- Mért hagyta abba? Talán történt valami különös?

- Nem, - mondta ő - nem történt semmi.

Mondta mondókáját és közben a lábát úgy csúsztatta oldalt, hogy térdtől egészen talpig érintkezzék az asszony lábával. Semmi ellenkezést nem tapasztalt. Nagy, mély lélegzetet kellett vennie, torka lüktetett az izgalomtól. S mikor a Nagymező-utcában kiszálltak, még fáradtabbnak érezte magát, mint mikor másfél óráig beszélt egyhuzamban. Ha ketten sötétben és egyedül lettek volna, nem lehetett volna más tennivalója, mint ezt a ragyogóan szép nőt viharos öleléssel megtámadni és száját birtokba venni. De a tánchelyiség bejárata kivilágítva pompázott, s ők nem voltak egyedül.

Sokan voltak a helyiségben, csak két egymástól távol eső páholyban tudtak elhelyezkedni. Ebből állandó vándorlás és kicserélődés származott. Hangulatuk már elérte a hőmérő tetejét. Kacagtak, ittak, bolondoztak. A páholy hátsó peremén gombot lehetett megnyomni, attól legyező jött működésbe, s ezt percenként hol megindították, hol megállították, mint vasúti kocsiban a gyerek, aki a fűtés-szabályozóval játszik. De még nagyobb mulatság volt, amit egy másik gombbal lehetett csinálni: egy szerkezet az alagsorba süllyesztette a páholyt, majd terüljasztalkám gyanánt ismét felszínre hozta. Volt pillanat, mikor Mica és Titi ketten maradtak a páholyban, a többiek elmentek táncolni. Titi elszántan megnyomta a süllyesztő-gombot. De alighogy a páholy kezdett alászállni, Mica nyúlt a gombhoz. Kezök összeért a gombnál, Titi a női kezet erősen megszorította. Egymás szemébe néztek. Most, most kellene megcsókolni, gondolta remegő örömmel Titi. De nem merte. Szándéka megbénult. S kifogásokat keresett a maga számára: hátha Dömsödy éppen most jön oda és letekint. Az asszony nem tudta, hányadán áll ezzel az emberrel.

- Mondja, ilyen mamlasz maga, vagy nem tetszem magának?

A kritikus helyzet elmúlt, a páholy közben felemelkedett a külvilágba. Titi kissé tovább húzódott. És figyelmesen, kutatón a szép arcba nézett.

- Ki maga, csak ezt szeretném tudni. Mit akar ezzel az eszeveszett kacérsággal? Huszonnégy órája ismerem és... és... csak az hiányzik, hogy...

- Igen, csak az hiányzik. De az hiányzik. Most elviszem magát táncolni.

Lementek a táncpadlóra, amely forgott. Lesz, ami lesz, gondolta magában. Ha elesik, legfeljebb nagy nevetés lesz és felkel. De nem esett el, mert mikor megingott volna, Mica meglepően erős keze szilárd biztonsággal tartotta lábon. A közönség játékba fogott: hosszú libasor alakult a táncolókból, kiki rátette kezét a sorban előtte álló derekára. Bármennyire csodálkozott, hogy vadidegenek bemutatkozás nélkül ilyen testi közelségbe juthatnak egymással, ha így volt, elfogadta. Két tenyerét a Mica telt csípőjén nyugtatta, s az ő derekát is fogta valaki. Hogy ki, azt nem tudta, s nem mert hátranézni, mert nem érezte magát biztosan a lábán. Aztán ismeretlen vezényszóra az egész kör megfordult. Ő is. Most Mica fogta az ő derekát, ő pedig egy testes szőke hölgy csipőjéhez nyúlt. Csak feketeruhás, mélyen kivágott hátát látta, tarkóján a formátlan kövérséggel fenyegető asszonyok kipúposodó teltségét és haja tövében az apró pihéket, amelyek hajától színárnyalatban különböztek. A zene teljes erejéből harsogott, egy becsípett nő nagyot rikoltott a táncolók között. Aztán a kör felbomlott, a párok összeálltak. Mica határozott keze a sűrű sokaság kellős közepébe kormányozta táncosát s onnan nem akart elmozdulni. Ott tipegett egy helyben. Egyszer csak Mica hangosan nevetni kezdett, s ugyanekkor a padló egy kocsikeréknyi darabja, éppen az, amelyen ketten állottak, elvált a talajtól és lassan emelkedni kezdett. Titi rekeszizma erős lélegzetet kívánt, lebegő érzése volt, mint bizonytalan felvonóban. A két ismerős páholy hevesen tapsolt, a társaság tagjai kacagtak és integettek. Aztán a hengeralakú emelvény, amelyen a pár még mindig tánclépéseket mímelve állott, lassan visszasüllyedt a talajba. Folytonos taps közepette hagyták ott a tánc köralakú deszkatisztását.

Mikor visszamentek az asztalhoz, már kezdődött a dobálás. Papírzacskókban kis fehér papírgömböcskék kerültek eléjök. Azokkal idegenek egymást hajigálták. Sűrűn repkedtek a füstös levegőben a fehér galacsinok, karok lendültek a levegőbe, egy-egy sikerült orrtalálatot hangos derültség követett. Ő is elkezdett dobálni. Nem messze tőlük egy tükörsima koponya kopaszsága fénylett. Ezt igyekezett eltalálni. Mikor másodszor eltalálta, az illető úr felállt és hátrafordult, hogy szemügyre vegye támadóját. Kezébe vett egy egész zacskónyi lőszerkészletet és szélsebesen elkezdte Titit bombázni. Ő is felállott, úgy dobált. Heves párharc keletkezett köztük, míg el nem unták. Mica is dobált, válogatás nélkül mindenkit. Közben fogyott a pezsgő, a cigaretta szünet nélkül égett szájokban és egyre-másra rendelték a feketét.

Egyik percről a másikra történt, hogy hirtelen részegnek érezte magát. Elhatározta, hogy elmenekül. Csak a feltűnés nélküli alkalmat leste. Piros papírból való fez volt már a fején, kezében játékbaba. Micát valaki más elvitte táncolni. Ekkor óvatosan feltápászkodott, a páholy peremébe kapaszkodva tovább lépkedett és kissé támolyogva odajutott az előcsarnok kijáratához. Nem nézett hátra, kidülöngött a ruhatárhoz. Pillantása a tükörbe esett, feltűnően sápadtnak látta magát, gyomra kellemetlenül émelygett. Felöltőjét csak karjára vetette, mert félt teljesen elengedni a ruhatár pultját, amelybe kapaszkodott. A főpincért kérte. Annyi eszmélete még volt, hogy megkérdezze, hány üveg esik rá fizetnivaló. Az összeget nem is hallotta, százast adott, a kevés visszakapott pénzt olvasatlanul zsebregyűrte, miután a zsebet nagy üggyel-bajjal megtalálta. Elhaló hangon taxit kért. Aztán emlékezete, tudata eltörlődött egészen addig, míg másnap délben fel nem ébredt.

Mint ilyenkor-mindig, alig elviselhető szégyenérzés fogta el és súlyos aggodalom: vajjon nem csinált-e a dorbézolás folyamán valami botrányosat, amire nem emlékszik. Komoran, zúgó fejjel tünődött, a fürdővel valamennyire felüdítette magát, aztán elhatározta, hogy felhívja Dömsödynét. A szám soká mással beszélt, s mikor negyedik hívásra végül megkapta, a szobalány felelt: a méltóságos asszony elment és nem ebédel otthon. Ez rosszkedvűvé tette és tanácstalanná. A követet szerénytelennek találta volna valamilyen ürüggyel felhívni. Sághyt is restellte zavarni hivatalos dolgai közepette. Bosszúsan vállat vont, felöltözködött és lement a borbélyhoz. Ott bevett valamit fejfájás ellen és megmasszíroztatta a fejét. Ez valamennyire helyrehozta. Mikor frissebb lépésekkel kijött onnan, egyenesen Yvonneba szaladt bele.

- Szervusz, Titikém. Már meg sem látod a szegényembert? Éppen fel akartalak hívni, hogy gratuláljak.

- Mihez?

- Délelőtt hosszasabban beszéltem a követtel. Elmondta a tegnap esti vacsorátokat. Odavolt az elragadtatástól, hogy milyen nagyszerű és kedves ember vagy. Azt mondta, hogy kevés ilyen mulatságos, szórakoztató embert ismer Pesten. Az egész társaságot szóval tartottad, jobbra-balra dőltek a kacagástól. Az asszonyokat tökéletesen megfőzted. Kivált az a Dömsödyné, az, hallom, életveszélyesen belédesett. Később kerestek, de angolosan távoztál. A nő nagyon fájlalta. Mondom, belédesett.

- Istenem, tréfálkozott. Nem kell a dolgot eltúlozni. Úgy beszélt velem, mint bárki mással.

- Jó, jó. Óriási sikereid vannak. Megkaptad a levelemet?

- Köszönöm, meg.

- Helyes. Akkor várom a választ. És a virágot is még mindig várom.

- Bocsáss meg... olyan szórakozott vagyok... Különben jól vagy?

- Most nem vagyok jól, mert súlyosan elkéstem egy ebédről. Azt hiszem, már mindenki rég itt van, csak engem várnak. Hát szervusz, öregem. Vedd tudomásul, hogy őrülten féltékeny vagyok. Szép nő, azt meg kell adni. Sok szerencsét.

Már el is sietett a felvonó felé. Szenvedés és féltékenység nyomai nemigen látszottak rajta, friss volt és jókedvű. Most már őmaga is jókedvű lett. Lelkiismerete és fejfájása egyaránt meggyógyult. Megvárta, míg a felvonó visszajön. Felment a szobájába, ahol már takarítottak. Előkereste a karakterbabát, amelyet a tánchelyiségből hozott magával s amelyet ma felébredése után mérges fellobbanással vágott a sarokba. Most magához vette és sietett az Anna hivatalához.

Mindjárt látta, hogy Annának valami baja van. Karikák sötétlettek a szeme alatt, arcszíne egészségtelenre fakult.

- Nem jól vagyok, - mondta ő maga is - holnap orvoshoz kell mennem. Igen fájdalmas görcseim voltak egész éjjel. Nem tudom, mi lehet, vagy epe, vagy vese, vagy vakbél, nem értek hozzá semmit, mert hálistennek alig voltam beteg életemben. Megmondom őszintén, hogy nem is mennék most szívesen a Dunapartra, a járás nehezemre esik.

- Akar leülni a legközelebbi kávéházban?

Anna habozva tépelődött. Vállát vonogatta.

- Igazán, jöjjön be valahová, - sürgette Titi - annyi mindent szeretnék mesélni. Azonkívül hoztam is valamit, amit át akarok adni. Itt van a kabátom alatt. Ha ugyan ezzel a borzasztó természetével elfogadja.

És félig kinyitotta kabátja szárnyát. A bábú láthatóvá lett.

- Jaj, de kedves. Hogyne fogadnám el. Ez a Palkóé lesz. Majd ha leültünk, el is mondom Palkót.

Bementek egy kávéházba a Lipót-körúton. Anna nem rendelt semmit, arra hivatkozott, hogy a hivatalban már ebédelt. Titi annál mohóbban látott neki kávénak, tojásnak és sonkának. Közben hallgatta Anna előadását Palkóról. Palkó a cégbeli pénztáros négyéves fia, olykor fel szokott jönni anyai kísérettel, hogy apját meglátogassa. Ilyenkor a hivatalban, vagy legalább is a pénztári osztályon megszűnik a munka, a tisztviselők Palkó köré sereglenek és társalognak vele. Feketeszemű, szőkehajú tömzsi lurkó, bizonyos komoly méltósággal viselkedik. Ha kedveli azokat, akik foglalkoznak vele, bőbeszédű, de ha valakit nem szeret, teljesen lehetetlen egy szót is kihúzni belőle. Az egész pénztári osztály gyüjti az olyan tárgyakat, amelyekről fel lehet tenni, hogy Palkó kedvét fogja lelni bennök. Csokoládéról való ezüstpapírt hoznak neki, kilőtt töltényt, törött hőmérőből való kénesőt, kap az Angol Parkból való papírcsákót éppen úgy, mint olyan fafurulyát, amilyet egy mozi osztogatott nézőinek «A hammelni patkányfogó» előadásai alkalmából. Ez a bábú izgalmas és fejedelmi ajándék lesz Palkó számára. Anna élénken sorolta fel a kisfiú egyéni mondásait, például azt az állatkerti tapasztalatát, hogy a kígyó olyan, mint a cica farka, csak a végén nincsen cica, vagy azt a saját alkotású káromkodást, amellyel, egy túlgoromba és fájdalmas barack miatt tapogatva sajgó koponyáját, az egyik pénztári tisztviselőt illette: «a zapád teremtésit a zanyádnak.» Anyja szörnyülködve kérdezte, hogy kitől hall ilyen borzasztó kifejezéseket, mire ő nyugodtan apját jelölte meg.

- Anna, magának nedves a szeme.

Az asszony elnevette magát.

- Gyerekes vagyok. Mindig elérzékenyedem, ha kisgyerekről beszélek. Ez az életem egyetlen igazán fájó pontja. Mindenbe bele tudok nyugodni, semmi ellen nem lázadozom, de ezzel az egy hiánnyal nem fogok kibékülni soha. Beszéljünk másról. Hogyan töltötte napjait? Milyen helyiségben lumpolt?

- Honnan tudja, hogy lumpoltam?

- Erről a bábúról tudom. Lokálokban szoktak ilyet osztogatni. Az uram is hozott haza nekem ilyet, mikor túlkésőn jött haza és ki akart békíteni. Ugyanilyen volt. Már nincs meg. Azt is gyereknek adtam, a házmester kislányának, mikor külön költöztem.

- Hát igen, lumpoltam. Elég nagyot. Még táncoltam is ragyogó, új, kétsoros szmokingomban. Általában, szenvedélyes táncossá kezdek fejlődni.

- Akkor udvarol valakinek. Nagyon helyesen teszi.

Titi élénken tiltakozott. Bár jog szerint tisztának vélte lelkiismeretét, mert ha Anna nem akarta hódolata semmiféle formáját elfogadni, s ez őt minden más kurizálásra feljogosította, mégis sajgott valami ebben a lelkiismeretben. Homályosan az a gyanu bújkált benne, hogy aki szeret valakit, annak nem a másik miatt kell hűnek maradnia, hanem sajátmaga, érzése és igaz volta miatt. De mindezt férfimódra nem gondolta végig és nem tisztázta. A hímek ősi ösztöne szerint engedményekkel egyeztette össze ugyanegy lelkiismeretben a futó ösztönöket és az őszinte érzés tisztaságát. De mivel mindig, minden körülmények között hófehéren akart állani Anna előtt, most túlélénken utasította el a vádat.

- Nem udvarlok senkinek, szó sincs róla, nem is tudom, honnan veszi az ilyeneket. Meghívtak vacsorára kellemes úriemberek, akikkel összeismerkedtem. Társaságba csak szabad járnom, nem?

- Drága Titi, nem azt mondtam, hogy helyesen teszi? Nem kell ilyen hevesen védekeznie, mert nincs mi ellen. Ha nem udvarol senkinek, úgyis jól van. Az egész kérdés nem fontos. Mondja el a vacsoráját és a lumpolást.

Titi kedvetlenül kezdett bele a történetbe. Sziven ütötte az a megjegyzés, hogy az egész kérdés nem fontos. Vérezni kezdett tőle. De csak annyira, mintha gombostűvel szúrta volna meg az ujját. A vérzés hamarosan elállt. Tíz mondat után már folyamatosan beszélte a követ dátumtévedésének történetét és ennek következményeit. Mica ádáz kacérságának azonban minden részletét kihagyta az elmondásból. Meg azt is, hogy elég kapatosan érkezett haza.

- És mi lesz az utazásával?

- Hamarosan meglesz, - hazudta Titi - holnap megyek az ügyvédhez sürgetni a dolgokat.

Anna felállott.

- Fizessen, kérem, gyorsan. Muszáj mennem. Otthon vár egy pohár tej és egy vajaskenyér. Olyan éhes vagyok, mint a farkas. Utána azonnal lefekszem és ágyban maradok holnap reggelig. Holnap pedig megyek az orvoshoz.

- Adja Isten, hogy ne legyen komoly baja. Holnap mindenesetre megkérdezem, mit mondott az orvos.

Lakása kapujában Anna fáradt mosollyal búcsúzott. Arcán meglátszott, bár tagadta, hogy komoly fájdalmai vannak. Járása, mikor eltünt a kapu alatt, vánszorgónak és fáradtnak látszott. Titi gyalog indult tovább és gondolkozott. A Visegrádi-utca sarkán egyszerre megállott és megdöbbenve nézett maga elé attól, ami hirtelen megvilágosodott benne. Mert visszagondolt beszélgetésök egyes részleteire. Anna nem akart rendelni semmit, azt állította, hogy a hivatalban már ebédelt. Most pedig azzal indult haza, hogy olyan éhes, mint a farkas. Otthon egy pohár tej és vajaskenyér várja. Ez az asszony nem ebédelt. S amit most fog enni, az lesz összes ebédje. Hónap vége felé jár az idő. Nyersen és kíméletlenül kimondva: nincs mit ennie.

Ott állt hüledezve a sarkon és nem tudott gondolataiból tovább menni, mintha a probléma ahhoz a lábnyomhoz szegezte volna. Főiskolai kora jutott eszébe, kínzó nyomora, éhezései. Annának is súlyos gondjai vannak. Férjétől követelhetné, hogy tisztességes módon eltartsa, de ezt túlhajtott önérzetből és sértett szerelemből nem teszi. Inkább nem eszik délben meleg ételt. Mikor beteg. Ő pedig itt áll jóllakottan, gazdagon, két kézzel szórná eléje a segítséget, de Anna nem engedi. Bosszúsan becsmérelte magában ezt a makacs és oktalan büszkeséget. Komoly haragot érzett, hogy nem megy minden kényelmesen, vidáman és símán, mint szerette volna.

De eszébe jutott más is. Anna ma éjjel hajnalig nem tudott elaludni fájdalmas görcsei miatt. Fetrengett az ágyban, teljesen magára hagyatva. A cinkográtusékat, amilyen szerény, bizonyára nem csengette fel. Nem volt senkije, aki egy csillapítóért leszaladhatott volna a patikába. Sőt pénze is alig lehetett csillapítóra. Ő ezalatt pezsgőzött a tánchelyiségben és a Mica kezét szorongatta, mélyen az asszony szemébe nézve. Ez disznóság és felháborító. «De mit tehetek, - mondta magában mintegy szenvedélyes kifakadással, - hiszen kínálom az életemet, a gyengédségemet, a segítségemet, mindenemet és nem kell neki. Akasszam fel magam?» Ezért a képzeletbeli kifakadásért mindjárt el is szégyelte és rendreutasította magát. De hát csakugyan így van: mit lehetne tennie, hogy, ha a világ ilyen igazságtalanul van berendezve, segítsen rajta? Minden, amit tehet, az, hogy vállat von tehetetlenül.

De nem vont vállat. Töprengve és szomorúan megindult a Margithíd irányába.



X.

A meghívások most már úgy mentek, mint a hólapdarendszer. Kevéssel a Dömsödy-vacsora után már Grandjean báróék hívták fel telefonon. Nyolcan voltak a bridzshez és a vékonyhangú Geneviève félt, hogyha valaki lemond, az egyik asztalnak unatkozni kell. Titi elment. Fínom és érdekes lakást talált a Várban, nem sok szobával, de válogatott jó holmival, különösen jó képekkel. Volt közöttük egy kis Rousseau, két olyan barbizoni táj, amelyeknek festőjét eddig nem ismerte, de volt egy eredeti Gauguinje is a házaspárnak. Ezt meghökkenve ismerte meg és hosszasabban szeretett volna róla beszélgetni. De Grandjean könnyedén tovább vezette, megvallván, hogy sem ő, sem felesége nem értenek túlságosan képekhez, a gyüjtemény apjától ered, aki a haditengerészetnél szolgált és bolyongásaiból mindig képeket hozott haza, de mindig csak franciákat. Titi udvariasan ment a következő képhez, de sajogva nézett vissza az oceániai képre, a Tahiti-beli lószőrhajú, tömpeorrú, vastagajkú nőre, aki a keretben dicsőségesen hirdette a Noa Noa költőjének a testek ritmusa iránt való érzékét, szédületes biztosságú körvonalait és színlépcsőjét. A szalon egy alacsony asztalán Gavarni-albumot látott heverni, mohón felvette, hogy egyet-kettőt lapozzon benne. Rányitott a művész szépia-önarcképére és kedvére szeretett volna elmerülni a biedermeier-ruhás, borzas, csínos arc tanulmányozásában, de ezt nem tehette. A jelenlévők közül különösen a brazilok érdekelték: a braziliai követségről való házaspár, szenyor Duraga és felesége: a férfi feszesruhájú, igen karcsú, bikaviador-arcú olajbarna legény, az asszony kenderszőke, puha, angyali kedvességű, jóval idősebb hölgy, akiről kitűnt, hogy braziliai, de német családból származik. A vacsora francia jelleget mutatott, az ételsor jégbehűtött sárgadinnyével kezdődött és olyan salátával végződött, amelyet mint külön fogást a házigazda maga kevert meg öblös, mély tálban, nagy műgonddal és ráncolt homlokkal adagolván cseppenként az olajat, ecetet és többféle ismeretlen eredetű, részint zöld, részint hagymaszínű növényvagdalékot. A borok során válogatott fínomságok szerepeltek, amilyeneket Titi még sohasem ivott és ízökkel most ismerkedett meg. Neki egy Haut Sauternes nevű sárga bor ízlett legjobban, az Émilion nevű sötétvörös kevésbé érdekelte, pedig a házigazda ennél a sötétvörösnél húnyta be áhitattal a szemét, a sárgára csak unottan bólogatott, mint valami kocsisborra. A járatlan és tanulni vágyó magyar vendég érezte, hogy borzamatok dolgában még az elemibe jár és még sokat kell művelődnie, míg eléri a francia és a brazil úr színvonalát, akik mindegyik ital dolgában pontosan egyetértettek. Vacsora után hiába szeretett volna egy kevés szabadságot kérni, hogy a képek és albumok szemléletébe temetkezzék, a társaság mohón kártyázni kívánt. Ezúttal bridzsezett életében először franciául, először magas iskolájú játékosokkal és először filléres alapon a tized helyett. Pedig a filléres alapot úgy szabták meg, hogy a háziasszony kereken kijelentette: ő csak alacsony alapon játszik. A játék eleinte nehezen indult, mert Polgár nem bridzsezett és így Titi francia tudásából kimaradtak a bridzs kifejezések. De gyorsan belejött és nemsokára már hanyagul «je redouble» szóval mondta be a rekontrát és kijelentette, hogy «le reste et maître», mikor az asztalon minden kártyája magas maradt. Nagy hibát nem csinált, a többiek három ízben is megdícsérték, hogy jól licitál és szépen játszott. De akárhogyan kitett magáért, a brazillal nem bírt. Az úgy játszott, mint az ördög. Fínom, igen vékonyujjú kezén színes gyűrűk csillogtak, erősen szőrös csuklóján arany karperecet hordott. Ez a kéz lassan és símán bánt a lapokkal, bűvészmutatványhoz hasonló ügyességgel kevert és osztott. Mindvégig erős fölénnyel nyert, Titi volt végül a maga asztalánál az egyetlen vesztő. Jókedvűen halászta ki tárcájából a százast, hogy hatvanhárom pengő veszteségét kifizesse.

- Majd nálunk lejátsszuk a revancheot, - mondta a brazil udvariasan - remélem, jobb lapja fog járni.

Elszámolás után még kissé üldögéltek a whisky mellett és Grandjean elmondatott Titivel négy-öt történetet a társaság mulattatására. Ő szívesen beszélt, tréfái jól sikerültek, mindenki nagy odaadással hallgatta. Mikor búcsúzni kezdtek, Grandjeanné így szólt:

- Ugy-e mondtam, hogy monsieur Balog páratlanul mulatságos ember? Remélem, mennél hamarabb megint megnevettet bennünket.

A brazilok valóban már négy nap múlva meghívták bridzsezni. Ezek a Rózsadombon laktak pompás villában, amelyet bútorostul, teljes felszereléssel béreltek egy arisztokrata családtól, otthonukban tehát a vendég számára nem akadt egyéni íz. Itt már nagyobb társaságot talált, úgyszólván mindenkinek be kellett mutatkoznia, mikor belépett, de aztán ismerősökre is akadt a Grandjean-házaspár, a lengyel követ és Sághy személyében. A villa igen nagy verandája díszes kertre nyílt, a forró estén kint lehetett tartózkodni, s a vendégek nem «ültetett» vacsorát kaptak, hanem magok szedtek ételt a hatalmas büffé-asztalnál, aztán kis asztaloknál apró csoportokra oszolva vacsoráztak. Titi eleinte kissé tehetetlenül és árván nézegetett körül, hogy kikhez csatlakozzék, de már jött a lengyel követ és karonfogta.

- Jöjjön, kedvesem, bemutatom egy házaspárnak, akiket maga érdekel. A háziasszony azokkal osztotta be. Várjon csak, előbb elmondom, hogy kik ők. Már ott ülnek a szélső asztalnál. Hallotta valaha a báró markazi Stein nevét?

- Hogyne. A híres bankvezér.

- Úgy van. Ott ül a feleségével. Minket várnak. Nehogy mégegyszer bemutatkozzék nekik, mert már kezet fogott velök. Meg fogják hívni falura, és ajánlom, hogy fogadja el a meghívást, mert nagyon kellemes ház. Jöjjön.

Titi ment és kezében vitte tányérját, amelyen alapos mennyiségű libamájat, hideg fogast és sonkát halmozott fel. Báró markazi Stein, akiről már sokat olvasott a lapokban, egészen jelentéktelen külsejű emberke volt, kicsiny, kopasz, kancsal és méghozzá kissé hebegő. Semmi sem mutatta megjelenésében a híres bankelnököt, akiről minduntalan azt lehetett olvasni, hogy hol Londonban, hol Amsterdamban tárgyal milliós államüzleteket. Olyan külseje volt, mintha valami óriás marok összegyűrte és eldobta volna. Ugyanilyen volt felesége is, mindaketten hatvan tájon.

- Nagyon örülök az ismeretségnek, - kezdte az asszony - azt hallottam, hogy nagyon mulatságos partnert kapunk a bridzshez.

- Grandjean azt mondta, - tette hozzá a férfi - hogy könnyük csorgott a nevetéstől, mikor nemrég együtt voltatok, kérlek. De ne beszéljünk magyarul a kegyelmes úr jelenlétében.

A beszélgetés további része a Titi számára nem volt érdekes. Jobbadán ő tartotta szóval a kis társaságot. Igyekezett olyan mókákkal szolgálni, amelyeket a követ még nem hallott, de az közben maga bíztatta, hogy ezt, vagy amazt a tréfát beszélje csak el a házaspárnak, mert nagyon jó. A házaspár gyönyörrel és önfeledten mulatott minden mondaton. Ők maguk szinte megalázkodóan szerények voltak. Mikor az étkezést már rég befejezték, a háziasszony nálok is megjelent gépírásos ívvel a kezében és közölte, hogy a kis szalonban játszanak a kandallónál. Az őszes, töpörödött kis bankelnökné nagyot sóhajtott:

- Igazán kár bemenni kártyázni, elhallgatnám magát napestig.

- Úgy van, - csatlakozott báró markazi Stein - valóságos versenytársa vagy, kérlek, Mester Frédinek.

- Mester Frédi? Ki az?

- Mester Alfréd, a híres festő. Okvetlen hallottad a nevét.

- Hogyne, csak nem gondoltam, hogy róla van szó.

- Jó festőnek tartod?

Titi hirtelenében megakadt. Mester Alfrédot elvetemedett «giccsőrnek» tartotta, aki maga alig dolgozott valamit, de heves pártpolitikát folytatott a képzőművészetben. Volt a kultuszminisztériumban egy botránya, mert ott valami rajzminta-panamán kapták rajta. De ez még Titi főiskolai idejében történt. Akkor a fiúk a Rajztanárképzőn Mester Alfrédot, nagyképű voltára való tekintettel is, Mintorettónak nevezték. Mindez nyomban keresztülszaladt a fején. Ezért tartózkodóan felelt:

- Erős dekoratív érzéke van, az tagadhatatlan. És tevékenyen részt vesz a művészi közéletben. Rendkívül tevékenyen.

- Szóval a budapesti társaséletben őt számítják a legmulatságosabb asztalvendégnek. De te könnyen megdöntheted ezt az egyeduralmat. Eddig vidéken laktál, Zoborhelyen, ugyebár?

- Igen, ott voltam rajztanár, de miután nincs rá szükségem, abbahagytam. Most jól akarok mulatni Pesten.

- Mi mulatunk jól, ha itt vagy. Hát akkor gyerünk bridzsezni.

A játék csak félfilléres alapon ment, a bankelnök még ezt is sokallta. Titi nyert. Elszámoláskor zsebretett harminckét pengő ötven fillért. Ha a múltkori alapon játszik, egész veszteségét visszanyerte volna. De erre nem sok ügyet vetett. Jó kedve volt, egész játék alatt folyton tréfálkozott, minden mókáját hálás nevetés kísérte. Mikor egyet bukott, roppant komolyan jelentette ki:

- Megjegyzem, ha csak egyetlenegy ütéssel többet csinálok, megnyerem a játékot.

Mikor Stein báróné tévedésből rossz lapot adott, így szólt:

- Báróné, adjon inkább színre színt. Úgy sokkal nagyobb a hecc.

A bankelnök, mikor a játékot befejezték, kis jegyzőkönyvet vett elő és először pontosan bejegyezte kártyaveszteségét, mert erről harmincnyolc éve pontos kimutatást vezetett, majd odaforgatott a jegyzőkönyv egy másik rovatához és beírta Titi neve mellé a Gellért-szálló telefonszámát. Nyilvánvaló volt, hogy ide is meg fogják hívni.

Bolmánszkyék is meghívták vacsorára. Ők a Nádor-utcában laktak. Otthonuk, ha a látogató az ablakokon túl dübörgő és tülkölő fővárost elfelejtette, vidéki kúria belsejének látszott. De tévedett, aki ezt Bolmánszkynak, a volt vidéki árvaszéki ülnöknek tulajdonította. A régi almárisok, biedermeier-szekrények, aranyrámás, tojásdad silhouette-képek, az óriás táblába rakott régi magyar fegyverek, a kedélyes tajtékpipák a Bolmánszkyné anyai ágáról származtak. Anyja Dálnoky Nagy-leány volt. És hiába született Hauser építési vállalkozó gyermekének, ez az asszony, aki szótlanul és nagyobb vizet nem zavarva üldögélt más házak vacsoráin, itt biztos fellépéssel és derüsen élte anyja vérét. Tanyai kúria gazdasszonyának tetszett, nyájas volt és ebben a környezetben csúnya létére valósággal megcsinosodott. Magyaros vacsorát is tálaltatott, a vendégek sertéspörköltet kaptak és káposztás kockát. Korán kezdték, mert úgy szólt a vacsora-meghívás, hogy rögtön utána elmennek egy mozi tíz órai előadására. A háziakkal együtt tizen voltak, két páholyra való társaság. Részt vettek Dömsödyék is. Külföldi nem volt ezúttal a vendégek között, élénken és szabadon folyt a magyar társalgás. A vendégek közt volt egy Geszterédy Tamás nevű úr, tanácsos a pénzügyminisztériumban, akit az egész társaság csak Totónak szólított. Ez az első pillanatban felköltötte Titi meleg rokonszenvét. Borotvált arcú, kissé pocakos ember volt, kis termetű és fiatal kora ellenére ezüstös hajú. Kényesen ápolt ember benyomását tette, rózsás arcbőre síma, keze, ruhája makulátlan és feltünt egészséges gyöngyfogsora, mikor nevetett. Már pedig gyakran és szívesen nevetett, pufók arcában ülő szeme különös módon valami jóindulatúan gúnyos és fortélyos malacra emlékeztetett. Az általános társalgás során kitünt, hogy talpraesett és elmés ember. Csakhamar ketten vitték a szót, az asztal felett a kedély terjengett, mint a zamatos pipafüst. Mica ezúttal is folytatta vehemens kacérkodását. Pillantásai kihívóan villámlottak, szeme feltűnés nélkül, de állandóan a Titi nézését kereste. Aztán felkászálódtak és moziba mentek. Amerikai bohózat volt ott műsoron, amelyen sokat lehetett nevetni. A két páholyban úgy helyezkedett el a társaság, hogy Titi Mica háta mögé került, Geszterédy pedig a Bolmánszkyné háta mögé. A két jókedvű ember halk megjegyzésekkel kísérte az előadást, a társaság pukkadozott nevettében. Olykor a szomszédokig is elhallatszott egy-egy megjegyzés és derültséget keltett, mintha a nézőtér egy pontján gejzires forrás fakadt volna fel nevetésből. Mert hallani hallhattak a szomszédok, de a sötétben nem láthattak. És Titi keze a sötétben óvatosan odacsúszott a Mica dereka felé. Óvatosan megérintette, az asszony nem mozdult. Ez a tapogatódzó udvarlás tolvajnyelvén beleegyezést jelentett. Úgy ültek ott most már, hogy fogta az asszony derekát, koronként megcirógatta és nagyokat lélegzett, hogy magába szívja azt az illatot, amely az asszony hajából áradt feléje. Feje olyan közel volt az asszonyhoz, hogy csak egészen kis mozdulat kellett volna és arcuk összeér. A helyzet villamos feszültséggel töltötte el, repeső nyomást érzett rekeszizmában és hangja, ha olykor, a figyelmet mimelvén, megjegyzést tett a képre, lehelletszerűen megremegett. A szünetben kimentek cigarettázni, aztán visszaültek, s mikor a nézőtérre megint leszállott a sötétség, Titi nyomban elfoglalta keze eddigi helyét, mintahogy a szabadságáról az arcvonalra visszaérkezett hadvezér egyenesen főhadiszállására vonul az elfoglalt városban. A mozgóképen kutya is szerepelt, humoros pofájú skót kutya, amely a közönség édesded hullámzását keltette, valahányszor megjelent. Ez a kutya zárta is a képet azzal, hogy hevesen ugatni kezdett az ajtó előtt, amely mögé a szerelmes pár kibékülten távozott. A kép utolsó másodpercei peregtek és Titi a sötétség leple alatt hirtelen harsány ugatásba tört ki. A csalódásig híven tudta a kutyát utánozni. A közelben mindenki azt hitte, hogy igazi kutya ugatta el magát, ugyanekkor kivilágosodott. A felpattanó és ruhatárba igyekvő nézők között hangos nevetés felelt az ugatásra, sokan lábak köré tekintgettek, a kutyát keresve. Micáék pedig, akik tudták, hogy Titi ugatott, egymásra dőltek a nevetéstől. Csak Titi állott közöttük merev arccal, annak a méltóságteljes embernek elítélő kifejezésével, aki a nézőtérre beszabadult ebek rendetlenségét helyteleníti. A kijáratnál, mikor búcsúzkodni kezdtek, Mica így szólt:

- Nézze, egy-két régi jóbarátunk minden második vasárnap nálunk ebédel. Jöjjön el maga is, hadd legyen jókedvünk. Már most vasárnap esedékes volna a dolog, de most meg vagyunk híva falura. Szóval vasárnaphoz két hétre. Fél kettőkor. De addig is telefonáljon.

Mikor otthon a szállóban kulcsát kérte, levelet is kapott hozzá. Báró markazi Stein György és neje nyájas levélben meghívták Markazra, töltse náluk a vasárnapot falun. Hogy milyen kocsi szállítja ki, arról még telefonértesítést kap. Valószínűleg megkérik Dömsödyéket, hogy vigyék ki.

Míg így futottak egymásután napjai, folyton szaporodó meghívásokkal, mindennap beletartozott órarendjébe, hogy három órakor megjelent az Ujlaki-rakparton és megvárta Annát. Az asszony nem volt jó bőrben. Szemmelláthatóan fogyott, néha rajta lehetett kapni, hogy szisszenést fojt el és bekapja ajkát az eltitkolt fájdalomtól. Egyre-másra vizsgálták a hivatalos orvosok, de nem tudtak tisztába jönni a bajával.

Titi türelmetlenül kifakadt.

- Drágám, én ezt nem tudom nézni. Okvetlen el kell mennie egy híres belgyógyászhoz.

- Ne beszéljen bolondokat. Nem adhatok én egy vizsgálatért ötven pengőt. Most tudom, hogy mi jár az eszében. Szívesen ad kölcsön. Hogyne. Lássa, én megmondtam magának egyszer a Dunaparton, hogy gazdag emberrel szegény embernek nagyon nehéz barátkozni. Ha maga is szegény volna, most sopánkodnánk együtt és tanakodnánk, hogy mit lehetne csinálni. Igy azonban folyton kerülgetjük, amit gondolunk, de nem akarunk kimondani. Tudom, hogy magának nem volna nagy áldozat segítségemre lenni, szívesen is tenné, hiszen kedves és jó hozzám. De én nem fogadhatok el magától semmit. Mástól sem. Senkitől sem.

- Inkább meghal?

- Nono, talán ott még nem tartunk.

- És ha például a baja olyan súlyos? Hátha például hasnyálmirigyrákja van, vagy mit tudom én mije. Biztos, hogy nincs?

- Titi, maga szépen vigasztal engem.

- Sajnálom, goromba vagyok, mert nagyon haragszom. Tisztelhetem az elveit, de csak addig, míg nem a bőrére megy a dolog. Megismétlem a kérdést: inkább meghal?

- Drágám, nekem a halál nem hangzik fenyegetésképpen. Én a halált nem érzem nagyon idegennek magamtól. Tudom, hogy az élet érték. Nekem is van néha egy-két percem, amit szép és jó átélni, amiért érdemes ennyi gondot, bánatot, fájdalmat, a másnaptól való rettegést elviselni. De ha az óra üt, én készen vagyok. Mindenkinek meg kell egyszer halni. És nem halunk meg sem korábban, sem későbben, csakis pontosan akkor, mikor a jó Isten akarja.

- Akkor ezzel a filozófiával a Mabi-orvoshoz is fölösleges elmennie. Van valami amerikai szekta, amely egyszerűen tagadja, hogy betegség van a világon...

- Christian Science.

- Valami ilyen. Hát ez oktalanság. Akinek vakbélgyulladása van, az ne operáltassa és ne gyógyuljon meg egy hét alatt, hanem rettenetes kínok között csak azért is pusztuljon el? Ez esztelen öngyilkosság.

- Nevezze annak. Gyanakszom, hogy a hajlam a véremben van. A fivérem példája is ezt mutatja. És nem tagadom, hogy sokszor játszottam már a gondolattal. De nagyon vallásos vagyok...

- Az szép, hogy vallásos, a tárgytól azonban ne térjünk el. Maga tehát még kölcsönt sem fogad el tőlem.

- Nem. Mert nem tudom visszaadni.

- Akkor legyen a feleségem. Csak úgy forma szerint. Ha meggyógyul, megint elválhatik.

- Képesnek tart arra, hogy irgalomból elvétetem magam? Hagyja ezeket a fantasztikus dolgokat, Titi. A barátságunknak jobb, ha erről mennél kevesebbet beszélünk.

- Azzal nem törődöm, angyalom. Maga fontosabb, mint a barátságunk. Ha már segítséget nem fogad el tőlem, képes vagyok beiratkozni az egyetemre orvostanhallgatónak, hogy aztán meggyógyítsam. Azt, remélem, elfogadná. De öt évig nem várhatunk. Ez tehát nem jó. Találjon ki bármilyen módot, hogy a segítségemet elfogadhassa, valami nem anyagi úton. A hivatalban tudna szabadságot kapni?

- Talán tudnék. A vezérigazgató nagyon emberséges mindenkihez. A munkámmal meg vannak elégedve.

- Hát majd én töröm a fejemet. De törje maga is. Nem kis türelem kell magához, azt megmondom őszintén.

Anna nevetett.

- Úgy beszél, mintha a férjem volna és nem a jóbarátom.

- Ez nem tartozik a barátságra. Ha egy kiskutyát látok kínlódni és tehetetlenül néznem kell, az is elviselhetetlen.

Az asztalra tett kezét Anna megsimította. Az imádott kéz símogatása valami meglepő és ujjongó melegséget keltett lelkében. A két kéz csak egy pillanatra érintkezett. De ez elég volt ahhoz, hogy a férfi arca lángba boruljon. Most történt először, hogy Anna így megérintette. S ez a pillanatnyi testi közösség százszorta megrendítőbb élmény volt számára, mint amilyen Yvonne teljes odaadása volt. - Ennyire szeretem? - kérdezte boldogan magától. S a kérdés nyilván kiült arcára, mert Anna elnézett és rögtön élénken másról kezdett beszélni.

Másnap délután a Belvárosi kávéház mellett ment el taxin. Ott látta a terraszon magányosan kávézni Geszterédyt. Megállította a kocsit, kifizette és odalépett új barátjához.

- Szervusz, Totó. Nem zavarlak?

A kis pocakos ember leplezetlen örömmel ugrott fel.

- Szervusz, ez igazán kedves találkozás. Dehogy zavarsz. A lapokat már átnéztem, nem várok senkit. Foglalj helyet.

- Gyakran jársz ide? - kérdezte ő helyet foglalva.

- Nem mondhatnám. Mindennap a kaszinóban uzsonnázom. De ma erre jártam és megláttam itt ülni egy remek nőt. Mikor ránéztem, olyat nézett vissza, hogy azt mondtam magamban: ez jogerős. Leültem. Uzsonnát rendeltem és elkezdtem a közeledést. Két perc múlva, öregem, egy akkora százados érkezett az asztalához, mint én kétszer, amivel nem sokat mondtam, de nekem mégis sok. Még hozzá nagyon csinos volt a százados és a mellén egész sor kitüntetés mutatta, hogy legény a talpán. Kénytelen voltam a hölgynek igazat adni. A hölgy, mikor együtt elmentek, orvul visszanézett és kinevetett. Most tehát megiszom a kávémat. Összes eredmény, mint a turflapok mondják. Hallom, kijössz Steinékhez.

- Igen. Kimegyek, te is ott leszel? Nagyszerű.

- Sőt veled együtt utazom a Micáék kocsiján. Sok szép asszony lesz kint, az étel remek. Hozzál úszóruhát, mert kimegyünk a Dunára. És hozzál pénzt, mert bősz bridzs lesz. És hozzál pizsamát, mert ha jó hangulat lesz, ott marasztjuk magunkat éjszakára. És hozzál érveket, akármilyen párthoz tartozol, mert vacsoránál egész biztosan el fog dördülni a vita a világpolitikáról.

- Olyan érveim nincsenek. Megvallom neked őszintén, hogy halvány sejtelmem sincs a világpolitikáról. Kevés dologhoz értek, de két dologhoz különösen nem: a világpolitikához és a zsidótörvényhez. Mikor már azt hallom, hogy a Maginot-vonal bevehetetlen, vagy azt, hogy a német zsidók sárga foltot fognak kapni, nyomban másfelé figyelek. Szeretném a két ujjamat feltartani és valakinél jelentkezni, mint az iskolában: tanár úr kérem, ezeket a kérdéseket nem én intézem, hanem maga Hitler.

Közben önkéntelenül rajzolt. Totó érte nyúlt és elvette előle. Nagyot kacagott, felismerte sajátmagát. De kacagása mindjárt elismeréssé komolyodott.

- Te öregem, ez nagyon tehetséges. Nekem adod?

- Parancsolj.

- Ha minden kötél szakad, ebből még meg tudsz élni. Ja igaz, hiszen rajztanári pályán voltál, hallottam, most jut eszembe. Ezt be fogom rámáztatni és felakasztom. Két karrikatúrám mellé harmadiknak. Mert otthon kettő lóg már az íróasztalom felett. Az egyiket Major rajzolta régesrégen, a másikat szegény Pólya Tibor.

- Ismerted? - kapott a szón Titi élénken.

- Hogyne, hiszen rokonom volt.

- Ne mondd. Beszélj róla, mert nagyon érdekel. A képei előtt, ha valahol látok egyet, nem tudok elmenni.

Geszterédy nem kérette magát. Elevenen és hosszasan beszélt az elhalt festőről, leírta külsejét, elmondta személye ellenállhatatlan kedvességét, ősmagyar talajból fakadt humorát, tréfáit és szomorú végét.

- És még a képeinél is sokkal tehetségesebb volt. Én laikus vagyok és nem akarok szakdolgokba belebeszélni, különösen előtted nem, de festőktől hallottam, hogy példátlanul erős volt az intuiciója. Egyetlen vonalból, egy párkányból, egy kapufőből meg tudott érteni, sőt magyarázni egy egész épületet, pedig az építészet nem volt kenyere. De úgy látom, ez nagyon érdekel téged. Van valami különös okod erre?

Titi elpirult és elmosolyodott.

- Főiskolai koromban ő volt a mintaképem. Éreztem magamban, bizonyára alaptalanul, bizonyos hasonlóságot hozzá. Úgy érzem, mintha nekem is rokonom lett volna, nemcsak neked. Miben halt meg?

- Szívbaj.

Hallgattak egy darabig. Akkor Titi egész más tárgyat pendített meg.

- Mondd, öregem, szeretnék tőled tanácsot kérni.

- Parancsolj. Ha tudok, boldogan.

- Mondjál nekem egy kitűnő belgyógyászt. Ha nagyon drága, az sem baj, de megbízható legyen.

- Csak nem vagy beteg?

- Kutyabajom, hálistennek. Egy hölgyrokonomnak van rá szüksége. Tudniillik... mielőtt azt felküldeném hozzá... előbb magam... elég bonyolult eset, de nem akarlak untatni. Ki legyen az a belgyógyász? Beszélni szeretnék vele.

- Feltétlenül Graf tanár. Jól ismerem. Anyámat kezelte és olyan hálás vagyok neki, hogy kívánatra bármikor kezet csókolok meghívott közönség előtt. Felemelt helyárakkal. Menj el Graf tanárhoz, senki másra ne hallgass. Itt lakik a szomszédban, most éppen rendel. Nincs könnyebb, mint a telefonossal megkérdeztetni. Te, gyerek, küldd ide a telefonost.

Egy negyedóra mulva Titi ott ült a híres belgyógyásznál. Jócskán kellett ugyan várnia, de végül bejutott. A tanár nála jóval magasabb, rendkívül sovány, fekete körszakállú férfi volt, némileg Tisza István arcképéhez hasonló. Halkan beszélt és udvariasan. Titi bemutatkozott és rögtön rákezdte:

- Tanár úr, kérem, igyekszem rövid lenni. Nem rólam van szó. Egy hölgy, aki fontos nekem, beteg. Nem tudni, mi baja. Nagy tudós kellene, hogy lássa, de ő szegény, a segítséget pedig nem akarja elfogadni. Én jómódú ember vagyok és a vizsgálat költségeit boldogan viselem. Tessék beleegyezni abba, hogy annak a hölgynek azt mondhassam: a tanár úr ingyen megvizsgálja. Ez talán túl-fantasztikus ügy, de...

- Ez? Fantasztikus? Ebben a rendelőben ez az ügy a legegyszerűbbek közé tartozik. Semmi akadálya. Milyen vizsgálatról van szó?

- Éppen ez az. Gyökeresen meg kellene vizsgálni mindenféle röntgenekkel, meg vérpróbával, meg próbareggelivel, mit tudom én. Azt a tanár úr fogja eldönteni, hogy a betegséget hogyan találja meg. De ehhez szanatóriumba kellene vonulni, azt pedig nehéz lesz ezzel az okos és amellett gyanakvó hölggyel elhitetnem, hogy a szanatórium is ingyen van. Én tehát olyan szerénytelen vagyok, hogy még tanácsot is kérek.

- Ez egészen sima dolog, kérem. Nincs szükség szanatóriumra. Van nekem klinikám, ahol ingyenes betegek is felvétetnek. Őt felveszem fizetőnek. Majd azt fogja hinni, hogy ingyenes. Ön pedig megfizeti az összes vizsgálatokat. Nem nekem, a klinikának. Ami engem illet...

- Bocsánat, hogy közbevágok: ez az én ügyem lesz, kérem és én nem tartok számot kedvezményekre, mert nekem azok nem járnak.

- Nagyon helyes. A beteg jöjjön el holnap, hogy előbb általánosan megnézzem... Addig igyekszem neki helyet szorítani. De azt előre megmondom, hogy máshová nem tudom tenni, mint közös kórterembe.

- Az is jó, ha más nincs. És bocsánatot kérek... megengedi tanár úr azt a hazugságot, hogy régóta ismer?

- Ugyan kérem, ha emberéletről van szó, nyugodtan hazudhatja le a csillagot az égről. Ha a beteg idejön, hivatkozzék önre.

- Köszönöm szépen. A vizsgálat eredményét meg tetszik nekem őszintén mondani, úgye?

- Csak ha a beteg felhatalmaz.

- Köszönöm szépen. Végtelen hálás vagyok.

Másnap délután ott várakozott a hivatal előtt. De hiába várt, Anna nem volt sehol. Mikor a tisztviselők már rég mind elmentek, tanácstalanságában elment a Katona József-utcába és kicsengette Eszes házmestert. Attól megtudta, hogy Anna ma nem ment hivatalba, betegen fekszik odafent. Habozott pár pillanatig, aztán felment a felvonóval. A házmesternek ismét pengőt adott. A jelzett lakás ajtaján becsengetett. Ajtó helyett csak az ajtó ablaka nyílt ki félig és láthatóvá tett egy aggodalmas női arcot.

- Bocsánat, - szólt mosolyát elnyomva udvariasan - Lázárné nagyságos asszonyhoz van szerencsém?

- Igenis. Tessék, mivel szolgálhatok?

Bemutatkozott. A cinkografusné némi habozás után beeresztette. Az előszobában mindjárt látta, hogy melyik lehet Anna ajtaja. Ott jó hangosan megszólalt.

- Anna, én vagyok itt, kezeit csókolom. Életbevágó hírt hozok, okvetlen beszélnem kell magával. Hall engem?

- Hallom, - szólt a gyenge és meglepett válasz.

- Nagyon kérem, hogy Lázárné őnagysága jelenlétében fogadjon engem. Igen nagy hírt hozok, aminek örülni fog.

A válasz késett. Titi unszolón intett Lázárnénak, hogy menjen be. Az azonban habozott. Nyilván félt az esetleges betörőt egyedül hagyni az előszobában.

- Várjanak egy kicsit, - szólt Anna - mindjárt kiszólok.

Vártak. Titi felmélázott az előszoba-szekrény tetejére, ahol kalapskatulya állott, vulkán-koffer és két üres uborkásüveg. Lázárné pedig nyugtalanul tekintgetett ide-oda, de szeme sarkát le nem vette az idegen mozdulatairól. Jó pár percnyi várakozás után nyílt az ajtó. Anna ott állt pongyolában. Beléptek. Titi valami olyan hónapos szobára volt elkészülve, amilyeneknek nyomasztó kopottságát és ízléstelenségét eleget próbálta életében. Ehelyett tágas, kevés bútorú, derűs és napos szoba tárult ki előtte. Fehér falak, kevés bútor, de az mind régi és jó. Ahogy egyetlen pillantással összefogta az egészet, semmi hibát nem talált benne. És mindjárt ráismert keretbe foglalt apró rajzaira. Azt is meglátta ezzel az összegező pillantással, hogy Anna gyorsan bevetette az ágyat.

- Kezét csókolom. Mindjárt nem fog haragudni, hogy így berontottam magához. Szereztem ingyen helyet a Graf professzor klinikai osztályán. Alaposan meg fogják vizsgálni, megkap mindent a világon és nem kerül semmibe. Várjon, míg végigmondom. Graf professzor nekem régi jó emberem. A családja egyik tagját valaha tanítottam rajzolni. Most felkerestem, roppant kedvesen fogadott. Első szóra rendben volt a dolog. Azt mondtam, hogy maga rokonom, ezzel elkerüljük a kérdezősködést. Az összes vizsgálatokat megkapja. Holnap délután keresse fel a tanárt a rendelőjében, ő majd megmondja, hogy mikor menjen, hová menjen, meddig tart, satöbbi. Tessék, most már beszéljen maga is, én pedig leülök. Mindenekelőtt mondja meg, hogyan érzi magát.

Leültek mindhárman.

- Köszönöm, nem jól. Elég súlyos fájdalmaim vannak. És senki nem tudja megmondani, mi bajom.

- Majd Graf megmondja. Annál az egész országban nincs jobb. Nem is tudom megmondani, milyen boldog vagyok, hogy ez eszembe jutott. Elég hiba, hogy hamarább nem jutott eszembe. Szóljon már egy jó szót, az Isten áldja meg.

De Anna nem tudott szólni, mert sírt. Zsebkendőjébe temette arcát. Hangtalan volt a sírás, csak válla mozgásán látszott. Lázárné, aki most már megnyugodott abban, hogy az idegen nem akarja kirabolni a lakást, mély részvéttel súgta:

- Szegényke, úgy sajnálom. Mennyit szenved.

Titi bólintott. Türelmesen várt és a szobát nézegette. Takaros kis otthon volt, a legszükségesebb holmin kívül alig tartalmazott bútort, a padlót székely rongyszőnyegek fedték, s ahová a szobában lehetett, oda cserepes növényeket rakott lakója. A falak meleg fehérje, a növények és az ágytakaró zöldje, a biedermeier-bútorok barnája idillikus együttest adott a szemnek. Az ágy feje felett fekete feszület, szemközt vele régi falióra, a szekrények mellett a dióbarna léckeretbe foglalt rajzok, más nem is volt a falakon. Egy polcon néhány könyv kék és piros színfoltja. A lakás olyan volt, mint Anna maga, aki végre megnyugodott. Megszárította arcát és kissé náthás hangon megszólalt.

- Szívből köszönöm, amit tett értem, Titi. De valamit kérdeznem kell. Teljesen ingyenes ágyat szerez nekem az a professzor?

- Természetesen. Az ingyenbeteg felett ő rendelkezik. Ingyen betegnek pedig ingyen vizsgálat jár.

- Ez igaz, ahogy mondja nekem? Becsületszavára?

Titi egy másodpercet sem habozott. Szempillája sem rebbent, egyszerűen és nyugodtan felelte:

- Becsületszavamra.

- Nézze, nem akarok sokat magyarázni olyan dolgokról, amelyekről már nem egyszer beszéltünk. Ma maga az én kiszolgáltatott és nyomorult helyzetemben olyan körülmények közé hozna engem...

- Bocsánat, miután szavamat adtam, minden további megjegyzés sértő kezd lenni. De hiszen holnap beszél magával a tanárral. Ha pedig bement a klinikára, ott személyesen ellenőrizhet mindent, amit akar. Ne rontsa el az örömömet ezzel az örökös rögeszmével.

Lázárné nagyon kényelmetlenül érezte magát. Furcsa mozdulatokra ragadta helyzete, mert minduntalan fel akart kelni, de zavarában mégsem merte, s ettől hol a levegőben guggolt a szék felett dísztelen testtartással, hol visszanehezedett a székre. Végül mégis elszánta magát. Felállott.

- Nekem moft ki kell mennem...

De ettől a mondattól önmaga döbbent meg a legjobban, mert rájött, hogy ez nagyon furcsán hangzik. Kínos zavarban feszengett és szólni akart, de a szavakat nem találta. Anna megmentette.

- Ha okvetlen be kell raknia azt a fehérneműt, drágám, én nem vehetem el az idejét, csak arra kérem, hogy egészen hagyja nyitva az ajtót, hogy kérhessek valamit, ha kell. És úgy-e megteszi, drágám, hogy befigyel egy kicsit?

- Megtefem, perfe, hogy megtefem.

Az ajtó nyitva maradt. Hallani lehetett, ahogy Lázárné odakint jön-megy és tekintélyes testsúlyával panaszos recsegésre indítja a padlót. Ők még beszélgettek. Titi felkelt, közelről megnézte az egyes növényeket, s mivel az asztalon levélpapírt talált, nem tudván ellenállni a kísértésnek, hirtelen külső jobbzsebébe nyúlt a mindig ott hordott és mindig kurta ceruzáért. Pár vonással odakapta Lázárnét, amint ott guggol a szék felett. És szöveget is írt alá: «Lávárné feretne kimenni. B. T.» Anna halkan felsikoltott a kacagástól.

- Vigyázzon, meg ne lássa. Ezt rögtön eldugom.

- Dugja el. Majd csinálok másikat. Ad usum Delphini, ahogy az iskolaigazgatóm szokta kifejezni.

Gyors ceruzavonásokkal odavetett egy nemes arckifejezésű, szép és elegáns, mégis felismerhető Lázárnét. Odaadta.

- Ha elmentem, tegye vele boldoggá.

- Nagyszerű. Titi, maga ijesztően tehetséges. Hiába únja úgy, amit mondok, mindig rágni fogom vele a fülét: magának hivatása van, magát az Isten erre teremtette. Isten ellen vétkezik, ha nem dolgozik.

- Mondtam, hogy most szabadságon vagyok.

- És mi van az utazással?

- Hogyne, éppen most utazom. Előbb tudni akarom, mi van az egészségével.

- És én éppen most, mikor megint ilyen jót tett velem, kínos kérdésekkel gyötröm. Mondja, nem beszélt a szállóval, hogy havi árat számítsanak magának? Persze, hogy nem beszélt. De akkor miért nem beszél az ügyvédje, ha ennyire rábíz mindent? Általában elszámol maga azzal az ügyvéddel? Kapott már az eddigiekről elszámolást? Nem. Maga megérdemelné, Titi, hogy a szemét kivegyék a fejéből. De azt hiszem, nem venné észre.

- Csak nem gyanusítja ezt a Pethőt? Ugyan. Dúsgazdag ember. Előkelő ügyvéd. És én igen fontos kliens vagyok neki. Nem őrült meg, hogy egy ilyen jó üzletfelet apró előnyökért kockáztasson. Vigyázzon, mit mond róla, mert a fülébe jut, bepereli magát és akkor nagyon nagy baj van. Mert saját ügyvédnek kitűnő, de ellenfélnek, úgy látom, félelmes. Bezáratja magát, aztán hordhatom a fogházba a rabkosztot.

- Tréfáljon, ha jólesik, de igérje meg, hogy elszámolást kér tőle. Komoly igéretet kérek, akkor nem gyötröm tovább. Nos? Kezet ad rá?

Titi már kezdett ideges lenni. De, hogy Anna kezét a kezében tarthatja, attól rögtön kiderült. Megszorította a kedves kezet és fájt neki, hogy mindjárt el kell engedni. A kéz nem volt forró.

- Láza, úgy látom, nincs?

- Nincs. Csak fájdalmaim vannak.

- Szegény. Megyek is, hogy gyorsan visszakerüljön az ágyba. De holnap vacsora előtt bekopogtatok, mert tudni akarom, hogy mit mondott a tanár.

A lépcsőn még fülébe csengett a «vifontlátásra», amelyet Lázárné teljesen megnyugodva küldött utána. S ekkor homlokára ütött, Lázárné szereti az édességet, csokoládét kellett volna hozni neki. Másnap nem is felejtette el. Egy negyedkiló zserbóval csengetett be. Ő maga szmokingban volt, este Pethőéknél kellett vacsoráznia. Köszönés gyanánt átadta Lázárnénak az édességet és már készítette a széles baráti mosolyt Anna számára, mikor meglepetve tudta meg, hogy Anna nem jött haza, már a klinikán van. Az történt, hogy Lázárnéval kísértette el magát a tanárhoz. Ott a várószobában Annát olyan görcsös fájdalmak támadták meg, hogy elájult. Graf magához térítette, valami injekciót adott neki, aztán úgy rendelkezett, hogy mindjárt vonuljon be. Taxit kellett hozatni. Lázárné éppen most érkezett haza. A beteg nyugodt, mert fájdalomcsillapítót kapott.

Azonnal robogott a klinikára. De Annához nem juthatott be. A látogatási időt szigorúan megtartották. A tanár már elment. Nagynehezen sikerült egy orvossal érintkezésbe lépnie, aki jelen volt, mikor Graf a beteget megvizsgálta. De az is csak annyit tudott mondani, hogy a beteg nyugodt. A vizsgálat eredményéről még nem lehet mondani semmit. Ő tehát a portásfülkében pár sort írt, jókívánságokkal és üdvözlettel, felküldte és elindult Pethőékhez a Svábhegyre. Ott hamarosan kitűnt, miért hívták. Megint külföldi vendég volt a háznál, ezúttal belga. De ennél minden mulattatási kísérlet kárba veszett. Göthös, kelletlen, faarcú ember volt ez, aki mereven megült magának egy helyben, a cocktailt visszautasította, ahelyett vizet kért, a pohár ásványvizet visszaküldte és kútvizet kért, aztán pirulát vett be. Az asztalnál minden ételt gyanakodva nézett meg, egyikből evett, a másikból nem. Tányérja elé háromféle orvosságot is kirakott, főleg azokkal foglalkozott, keveset beszélt és semmi más iránt nem volt hajlandó érdeklődést mutatni, csak a lispei olajkutatás iránt. A lapok tele voltak Lispével, mindenki olvasott róla, de mindenki csak ugyanazt tudta. A tárgy hamar kimerült. Mikor felálltak, a belga nem kért feketét, közölte, hogy holnap reggel igen korán kell felkelnie és gyorsan eltávozott.

Akik maradtak, ugyanazok voltak, mint a finn alkalomkor, Titi számára érdektelenek. Le is ültek kártyázni, Daisy pedig egy őszülő halántékú úrral valami fontos beszélgetésre ült le a sarokban. Az ő számára a whisky maradt és a házigazda. Azon meglátszott, hogy mondani akar valamit, de csak kerülgette, mint macska a forró kását. Mikor aztán mégis rátért, mímelt könnyedsége és közömbössége alól kilátszott a lóláb.

- A múltkoriban kémeim lumpolni láttak, Titikém. Azóta nem is beszéltünk. Állítólag érdekes társaságban ültél. Hogyan kerültél te össze ezekkel? Hiszen eredetileg nem ismertél itt Pesten senkit.

- Ó, Istenem, egyik ismerős és egyik meghívás hozza a másikat. Melyik alkalomról van szó? Mert nem csak egyszer néztem szét az éjszakában.

- A szigeten voltál, bárban.

- Igen. Voltam. A lengyel követtel ültem és véletlenül akadtunk össze egy másik társasággal.

- Hallom, Dömsödyék voltak veletek.

Titi szeretett volna rápirítani ügyvédjére. Miért mondja, hogy «hallom», mikor ő maga volt ott Gyöngyös Terka miatt, be is nézett, aztán szemére húzott kalappal várakozott a kijáratnál. De sajnálta leleplezni.

- Igen, azóta vacsoráztam is náluk. Kedves emberek, az asszony nagyon szép.

- És amint kémeim jelentik, ott volt valami Bolmánszky.

- Miért nevezed valami Bolmánszkynak? Híres ember, neves képviselő, evezős, mindenféle.

- Ja, az az? Rémlik, hogy ismerem. Hogy él az a feleségével?

- Minden jel szerint nagyon rendesen. Nálok is vacsoráztam már.

Pethő ráütött ügyfele vállára, erőltetett kacagással. Ez nem jól sikerült, rekedt volt és hamis.

- Hallod-e, villámgyorsan világfivá növöd ki magad. Követek, felsőházi tagok, képviselők... ez csak úgy megy nálad. Azt hallom, hogy ez a Bolmánszky nagy kujon. A bárban állítólag botrányosan és feltűnően táncoltatott egy színésznőt. Mondták is, hogy kit... várjál csak...

- Azt a Gyöngyös Terkát, akiről Daisy azt mondta a Hullámban, hogy a te barátnőd.

Pethő visszahökkent. Kissé gondolkozott, hogy erre mit mondhat. Végül elütötte a dolgot. Elkezdett - mindenesetre feltűnő későn - nevetni és legyintett.

- Ugyan... ezek a mai lányok... Nem fontos az egész, csak azért hoztam fel, mert azt mondták nekem, hogy elég feltűnő volt a dolog. Megjegyzem, ha szívességet akarsz tenni ennek a Bolmánszkynak, mert úgy látom jóban vagy vele, megmondhatod neki, amit hallottam: névtelen levelet akarnak írni a feleségének. Már pedig neki semmije nincs, a vagyon az asszonyé.

- Én, öregem, nem mondok neki semmi ilyesfélét. Ha valaki efféle dolgokba beleártotta magát, abból semmi jó még nem származott.

Az ügyvédnek nem tetszett ez a válasz. De látta, hogy a dolgot kár erőltetni. Abbahagyta az átlátszó ármányt, amely otromba volt és gyermekes, meglepő egy ilyen agyafúrt ember részéről. A féltékenység nyilván megzavarta.

- Ahogy gondolod. Csak úgy mondtam. Hanem elintézhetnél nekem valami mást. A lengyel követség jogtanácsosa meghalt. Beszélj a követtel. Igen fontos nekem, hogy én kapjam a jogtanácsosságot. Megtennéd nekem, hogy beszélsz a követtel?

- Kérlek. Szívesen.

- Mikor találkozol vele?

- Valószínűleg együtt vagyok vele vasárnap.

- Együtt vacsoráztok?

- Egész nap vele vagyok. Nagyobb társaság rándul ki Markazra Stein báróékhoz és tudtommal ő is ott lesz.

Pethő nagyot nézett. Székét megigazította. Izgatott lett.

- Te meg vagy híva Markazra? Hát Steinékkal ilyen jóban vagy? Hol kerültél velök össze?

- A brazil követségi tanácsosnál együtt bridzseztünk.

- Hallod-e, ezt nem ügyetlenül csinálod. Stein a leghatalmasabb emberek egyike a magyar közgazdasági életben. Tudod, mennyi az évi jövedelme? Háromszázezer pengő. Aki Markazra meghívást kap, az benne van a nagy társaságban. Várjál csak, ez Daisyt nagyon fogja érdekelni. Üljünk át hozzá!

Odament Daisyhez és beszélgető társához, akinek ez a félbeszakítás láthatóan nem volt ínyére. Pethő azonban nem törődött vele.

- Szeretnék valamit kérdezni tőled, öregem, gyere csak egy pillanatra. Daisy, mulattasd egy kicsit Titi barátunkat és kérdezd meg tőle, hova kapott meghívást vasárnapra.

Titi megmondta. Daisy is izgatott érdeklődést tanusított.

- De miért tartják ezt maguk olyan nagy dolognak?

- Megmondom nyiltan. A papának életbevágóan fontos volna valahogyan közeljutni Steinhez. Én már egy félesztendeje dolgozom azon, hogy meghívjanak oda. Csak egyszer a küszöbön belül jussak, a többit rám lehet bízni. Mondja el nekem pontosan, ki mindenki lesz ott.

- Én csak a magam kis társaságáról tudok, de sejtem, hogy sokan lesznek még mások is.

- Helyes. És kikből áll a maga társasága?

Titi pontosan beszámolt mindenről, amit tudott. Daisy erősen figyelt, homloka mögött sejteni lehetett a gondolkodási gépezet serény munkáját. És látszott rajta, hogy minden elhangzott nevet számontart. Éppen befejezte a faggatást, mikor a távolabb ülő társaság mozgolódott és búcsúzkodni kezdett. Felálltak ők is.

- Lehet, hogy segítenie kell nekem ebben az ügyben. Számíthatok magára?

- Rajtam kevés fordul meg. De ha tehetek valamit...

- Majd én megmondom, mit tehet. Erről még beszélünk.

Otthon a szállóban meglepő hír várta. «Zahár Emil tanár úr és neje Zoborhelyről itt voltak. Holnap reggel kilenckor újra eljönnek.» Zahár, a történelemtanár és neje, Marica, a hajdani szerelem, akivel egyszer olyan ijesztően izgalmas perceket élt át a csőszkunyhóban, akivel a ponorszegi erdőben jött össze titkos találkára. Vajjon mit akarnak? Mindenesetre elég kényelmetlen időben jönnek, nyolckor kell költetnie magát.

Valóban jöttek kilenckor. A hallban fogadta őket. Első érzése a megdöbbenés volt: hajdani szerelméről, Maricáról elképedve látta, milyen jelentéktelen, formátlan és mégcsak nem is csinos. Láthatóan nagyon ki akart öltözködni s ennek eredményeképpen siralmasan rikított rajta a kispolgári ügyetlenség. Két hóna alatt sötét foltot hagyott a nyári kelmén a verejték, kalapját az ember szerette volna azonnal megvásárolni és tűzbe dobni. Ijesztő volt ezen a gyámoltalan külsejű asszonyon megmérnie, hogy milyen társadalmi világból jött és milyen külsejű asszonyok szédítő magasába zökkent, s máris teljesen megszokta. Jó öt percig csépelték az üres szalmát semmitmondó mondatokkal, Zahár, a különben oly nyers és kíméletlen Zahár, látható kínnal vett újabb és újabb lendületet, hogy belevágjon látogatása tárgyába. Végül is rá kellett szánnia magát.

- Hát mi nagyon nagy kéréssel jövünk, pajtás. Tulajdonképpen nem is látszik kérésnek, hiszen nagyszerű üzletet kínálunk. Legjobb lesz, ha nem kerülgetem, hanem elmondom a mi nagy szerencsétlenségünket sorjában. De becsületszavadat kell adnod, hogy amit most elmondok, senkinek nem említed, akármiben fogunk megállapodni.

Titi könnyedén szavát adta. De Zahár nagyobb nyomaték okáért kezet nyujtott és színpadiasan megrázta a parolát.

- Kérlek alássan, van nekem egy testvéröcsém. Nem ismered, nem járt nálunk soha. Nagyon nagy családi ragaszkodásban nőttünk fel, nem is láttam még testvérpárt, akik úgy szerették egymást, mint mi ketten. Ő uradalmi lisztviselő. Nem szépítem a dolgot, kérlek, kimondom...

De nem mondta ki. A nagy, durva darab ember szája megvonaglott, szemét könnyek öntötték el. Marica sápadtan, némán, megrendülve ült mellette.

- Nyugodjál meg, öregem, - mondta Titi részvéttel, mert bár ezt az embert soha nem szerette, most megsajnálta bánatában.

- Kimondom, - folytatta Zahár, legyőzve sírását - sikkasztott. Én már tíz éve váltig csodálkozom, hogy annyi fizetésből hogyan tudnak olyan jól élni. Öt gyerek van, barátom, a legkisebb egy esztendős. Hát kérlek, ez a dolog tíz éve folyik. Nagyon szereti a családját, hozzányúlt az uradalmi pénzhez, hogy azoknak mindenük meglegyen. Aztán jött a lóverseny. Nyerni akart a lóversenyen, hogy visszategye, mikor még néhány száz pengő volt a hiány. Fel-felutazott Pestre és játszott. A legszolidabb ember a világon, sohasem kártyázott, nem iszik, még csak nem is dohányzik. Senki nem is álmodta volna, hogy titokban a lóversenyre jár. Vesztett. És mindig egyre nagyobb lyukat kellett betömnie, mindig nagyobb nyereségre lett volna szüksége. Nem magyarázok sokat: a hiány tizennyolcezer pengő. A dologra rájöttek. Botrány egyelőre nincs. Ha helyreteszi a pénzt, csendben hagyják elmenni. Megjegyzem, a felesége vagyonos asszony, van egy birtokrésze, amelyik megér harmincezer pengőt, de ahhoz nem nyúlhatnak, mert per alatt áll. Hiába holtbiztos a per, az ügyvédek szerint jó esetben még egy félesztendeig kell várni. Az uradalomban pedig szeptember elsejéig adtak neki türelmi időt. Már most, kérlek, én nem nézhetem tétlenül, hogy az egyetlen testvérem főbelőjje magát. Én őt kisegítem. Van nekünk otthon Zoborhelyen az a házunk. Hiszen jártál ott, ismered. Vadonatúj, nyolc éves villa, kitünő helyen van, kert hozzá, vízvezeték, központi fűtés, minden. Az a mérnök, akitől vettem, sajátmagának építette, de elhelyezték. Aki megveszi húszezer pengőért, ajándékba kapja. Hát most jön a kérés. Neked Isten felvitte a dolgodat, öregem. Tudod, hogy mindig mennyire szerettelek és mennyire ragaszkodtam hozzád. Öregem, vedd meg a házat és engedj bennünket ott lakni bérben. Szeretnék letérdelni előtted, hogy összetett kézzel kérjelek. Te dúsgazdag ember vagy, millióid vannak, neked az semmi. Tedd meg a régi barátság emlékére, mert ha az öcsém végez magával, én azt nem élem túl. Marica, kérd te is.

Az asszony félénken megszólalt. Pillantásában ott volt a régi szerelem emlékére való hivatkozás.

- Én is összetett kézzel kérem, segítsen rajtunk.

Titi vállat vont. Kínosan köhécselt, hogy a válaszra időt nyerjen.

- Dehogy vannak nekem millióim. Még ha megkapom az örökségemet, sem lesznek. Mert még meg sem kaptam a pénzemet. Abba még hosszú hónapok beletelnek. Szívből sajnálom, de tehetetlen vagyok.

Zahár könnyes szemmel, bizalmatlanul nézett rá. Nem hitt neki. Alázatából kirítt a gyűlölet.

- De hiszen itt lakol ebben a pazar szállóban. Úgy festesz, mint egy gróf. Nagy lábon élsz. Miből, ha nem kaptad meg a vagyonodat?

- Az ügyvédem szívességből előlegezi, ami a napi életre kell. De a hagyatéki eljárás hosszadalmas, azt te is elképzelheted.

- És mi volna, ha az ügyvéd ezt a pénzt is előlegezné? Két kézzel kellene kapni az ilyen előnyös befektetésen. A ház sokkal többet ér.

- Kérlek, hiszen elvégre beszélhetek az ügyvédemmel.

Zahár mohón kapott a szón. Megragadta a Titi karját, szorította, mint a vaskapocs.

- Az Isten is megáld, beszélj vele. Hiszen te a házat ismered. A leírás itt van nálam. Tessék, tedd a zsebedbe. Mikor tudsz az ügyvéddel beszélni? Minden óra fontos. Marica, kérd te is, hiszen mindig olyan jó voltál hozzá, mikor még nem volt ilyen nagy ember...

Az asszony engedelmesen szólott:

- Nagyon kérem, ne hagyjon el bennünket ebben a nagy bajban.

- Ami rajtam múlik, megteszem. Még ma beszélek az ügyvéddel. Meddig maradtok Budapesten?

- Amíg ezt a dolgot el nem intézzük. Bútorozott szobában lakunk, amit napokra is ki lehet venni. De így is drága. Mennél tovább maradunk, annál több a költség. Hajjaj, nagyon meglátogatott minket az Isten.

Még néhány szót beszélgettek. Titi udvariasan kérdezősködött a régi ismerősökről, de Zahár csak immel-ámmal felelgetett. Az esze csak a pénzen járt. Fel is szedelődzködött nemsokára feleségestül és miután mégegyszer elrimánkodta mondókáját, ott hagyta lakáscímét, egy fűszeres telefonszámát, ahol üzeneteket lehetett hagyni számára, nagy sóhajtozások és sopánkodások közepette elbúcsúzott. Ő egyenest ment a telefonhoz. Pethőt hívta fel és még szerencsésen otthon is érte. Délutánra bejelentette magát.

Az ügyvédi látogatás előtt még volt egy útja: felkereste Annát. A szűkre szabott látogatási időn kívül nem mehetett oda, a szabályokat szigorúan megtartották. Igen nagy kórterembe került, amelyet megült a számtalan fajtájú betegség nehéz levegője. Mértani rendben sorakoztak a temérdek szenvedő ember vaságyai, a fekete fejtáblákon krétával írott betűk árulták el bárki odapillantónak a beteg nevét és betegségét. Némelyik betegnek nem volt látogatója, az ilyen némán mélázott maga elé elhagyatottságában, a másikat azonban egész népes családja felkereste. Volt ágy, amelynek szélén négyen is üldögéltek összeszorúlva, s két családtag ott álldogált hol egyik, hol másik lábára nehezedve, valamennyien bizonyos tisztelettel szemlélték a beteget, s az is, mint az érdeklődés középpontja, bizonyos méltóságot öltött magára, amelyben odahaza nem lehetett része. Sok helyen vesszőfonatú kosarak, vagy barna keménypapírból való és madzaggal átkötött dobozok mutatták, hogy ehhez a beteghez vidékről jöttek fel hozzátartozói. A sok ember morajlott, az ágyak között néha ápolónő ment végig, letakart valamit hordva kezében, itt-ott fentjáró betegek ácsorogtak csíkos kórházi ruhájokban. Titi ott csetlett-botlott a bajnak és kínlódásnak e nyomasztó kaszárnyatermében, mígnem Annára rátalált. Az asszony beesett arca felragyogott, mikor meglátta. S a baráti örömnek ez a leplezetlen ténye a kedves arcon mélyen meghatotta. Széket kapott, leülhetett az ágy fejéhez. Mellette jobbról is, balról is betegágy volt, mindkettőnél vendégek. Csak halkan lehetett beszélniök. Anna takaróján ott feküdt a mulatóhelyről való bábú.

- Hát nem adta oda annak a kisfiúnak?

- Palkónak? Hogyne adtam volna oda. De a gyerek, mikor meghallotta, hogy beteg vagyok, addig nyaggatta az anyját, míg az elhozta Lázárnéhoz. Palkó azt üzente vele, hogy ne legyek egyedül. Hát most nem vagyok egyedül. És bátran kinevethet, Titi, mert csakugyan lénynek érzem itt ezt a bábút. Csakugyan megvan az az illúzióm, hogy van valakim. Ha nem szégyelném magam, még játszanám is vele.

- Ne szégyelje. Nincs emberibb, mint a játék. Én mindig úgy érzem, hogy a játék édes testvére a művészetnek. Sőt néha gyanakszom, hogy egészen azonos vele. Most mondja el, mire jutottak itt magával és hogyan érzi magát.

- Eddig nem tudnak semmit. A tanár már megvizsgált, de csak a vállát vonogatja. A fájdalmaim valamennyire csökkentek. Néha egészen ki is hagynak, most például egyáltalában nem fáj. Lázam alig van. Délután sebész jön hozzám, majd végignyomogat. Ezt már ismerem. Ki fogja jelenteni, hogy nekem nem lehetnek fájdalmaim. Én pedig azt fogom felelni, hogy nem lehetnek, de vannak. Mit csináljak, ha a tudomány szerint nekem nem fáj semmi, de a valóság szerint szeretnék beleharapni a párnába. Az orvos arcára van írva, hogy hisztériásnak tart. A kerületi Mabi-orvosnak már megmondtam, hogy nincs hajlamom a hisztériára, ne nézzen rám ilyen gyanusan. Erre mentegetődzött, de láttam rajta, hogy most már csakugyan hisztériát lát bennem.

- Megvan mindene? Nem kell elintézni valamit? Ne menjek el Lázárnéhoz valami üzenettel?

- Nem, nem, köszönöm. Rendben van minden. Ha hirtelen eszembe jutna valami, írhatok neki levelezőlapot. Különben egész jól pihenek itt, az idő gyorsan eltelik, mert vizitek vannak, aztán már röntgent vettek rólam és kardiogrammot is csináltak. Nagyon kedves, hogy bejött, igazán örülök magának.

- Legszívesebben itt ülnék egész nap. Tudja mit: fogom magam és lefekszem valamelyik szomszéd ágyba.

- Hogyne. Majd az ingyenes osztályra felvesznek egy ilyen nábobot. Beszéljen magáról, mi újság maga körül?

Titi elmondta a történelemtanár váratlan látogatását.

- És maga mit csinál? Megveszi a házat?

- Ha kapok pénzt Pethőtől, megveszem. Elvégre mindegy, hogy a pénzem bankkamatot jövedelmez-e, vagy házbért. És a ház nagyon kedvemre való! Gyakran elfogott az érzés, ha elmentem mellette, hogy ilyen elérhetetlen álomban volna jó lakni. Hát most itt az álom, esetleg megvalósul, csak nem fogok lakni benne. Talán maga is emlékszik arra a házra. Mikor az ember Ponorszeg felé megy az országúton, ott vannak azok a nemrég épült villák a domboldalban. Van köztük egy, amely elég feltünő, mert régi és nagy fái vannak...

- Persze, hogy emlékszem, ennek az egynek nem cserépfedele van, hanem nádfedele.

- Úgy van.

- Vegye meg, Titi, vegye meg. Roppant kedves kis ház. Azt is úgy szerettem benne, hogy nem áll a többiek sorában, hanem külön van, mint a magányos ember. Vegye meg. És az utazásról beszéljen az ügyvéddel.

- Ejnye, Anna, ez már feltűnő. Miért akar engem mindenáron elküldeni? Annyira ún engem?

- Ne mondjon ilyeneket, hiszen senkim sincs, csak maga. Nagyon fog hiányozni, ha elutazik. De viszont valahogyan azt fogom érezni, hogy helyettem is utazik. Hogy a nevemben utazik. Hogy valamilyen módon részt veszek benne. Magának pedig nagyon fontos. De, hogy másról beszéljünk, most szemrehányást fogok tenni. Az elszámolásról nem beszélt az ügyvédjével, esküdni merek.

- Csakugyan elfelejtettem. Most innen odamegyek és szóváteszem, megígérem.

Még jó darabig elbeszélgettek így, teljesen megfeledkezve a szegénység és szenvedés környezetéről. S mikor elbúcsúztak, Titi az ajtóból visszanézett. A kedves meleg szempár szeretettel kísérte ki. Összemosolyogtak, intettek egymásnak. A férfi szíve megdobbant. Arra gondolt, hogy szemmelláthatóan kezdenek összemelegedni. A szerelem kérdésétől még nagyon messze vannak. De Anna már nem emlegeti az urát.

Pethő állandóan a fejét csóválta, mialatt a házvétel dolgát végighallgatta.

- Öregem, magadnak is tudnod kell, hogy ez kivihetetlen. Először is minek neked vidéken ház? Meg kell bíznod valakit, aki gondot visel a házra és az nem csinálja ingyen. Másodszor, miből veszed meg, mikor még nincs vagyonod?

- Éppen ez az. Szeretném, ha előlegeznél annyit, amennyivel...

- Sajnos, az nem megy. Rendkívüli kiadásaim voltak, ekkora összegeket lehetetlen mozgatnom.

- Talán valamelyik bank...

- Ugyan kérlek, bankkölcsön ma, ezen csak nevetni lehet. Magánkézből lehetne pénzt kérni, de az nagyon drága.

- Az nem volna olyan nagy baj. A kamatot csat addig kell fizetni, míg a hagyatékot megkapom. Legfeljebb annyival drágább lesz a ház.

- Ezt nagyon könnyen mondod, öregem. Ha nem vigyáznék rád, egy perc alatt szétkapkodnának. Ki nézte meg azt a házat? Ki becsülte meg? Hány négyszögöl a kert? Hány légköbméter az épület? Van-e beépített holmi? Mik ott a mai árak? Milyen bérleti szerződést kínál az a tanár, mennyi házbért fizet? Van-e teher a házon? Kedves Titi, így nem szokás ingatlant vásárolni. Igy készpénzajándékot lehet adni valakinek. A pénzeddel azt csinálsz, amit akarsz. De neked még nincs pénzed. Majd ha lesz, megvehetsz egy vidéki házat. De nem így. Oda le kell menni, mindent pontosan meg kell nézni, a szerződést gondosan elő kell készíteni...

- Hiszen én is így gondoltam. A részleteket szakembernek kell tárgyalnia, az természetes. Csinálj valamit, nagyon kérlek, ez a dolog nagyon a lelkemen fekszik.

- Annyira szeretnéd? Hát akkor most ne mondjunk semmit. Majd utána nézek. Pár nap múlva adok végleges választ.

- Igen, de neki sürgős.

- Neki sürgős. Nekünk nem. Aki pénzt akar, annak mindig sürgős. Aki fizet, az nem rohan. Csak te.

- Jó. Hát mit mondjak neki, mikor kap választ?

Pethő ránézett ügyfelére.

- Várjál csak. Ma péntek van. Vasárnap úgysem vagy itthon, mert Markazra mégy. Hétfőn eljössz hozzám, elmondod nekem, mit végeztél a lengyel követtel, mi történt Stein báróéknál, s a többi. Én pedig választ adok neked ebben az ügyben.

Elbúcsúztak. Titi a lépcsőn lefelé menet eltünődött. Nemigen értett mindent teljesen. Pethő ügyesen csoportosítja a dolgokat és hozom-viszem alapra helyezkedik: ha a lengyel követség jogtanácsosi állása körül lehet valamit csinálni, akkor fizet. Ez érthető és világos. De mit akarnak tőle Stein báróékkal kapcsolatban? Ezt nem értette és csak fejét csóválta. Mikor már az utcára ért, egyszerre megtorpant: nem szólt Pethőnek az elszámolásról, pedig Annának megígérte. Visszamenjen? Nem, azt most nem lehet. Minden elszámolási felszólításban rejlik bizonyos támadó él, bizonyos bizalmatlanság. Ez a helyzet nem arravaló. Majd legközelebb. A dolgot máris egyelőre elintézettnek tekintette. Túllépett rajta, hogy inkább valami kellemesre gondolhasson. És Anna volt ez a kellemes. A szemét idézte maga elé és benne a meleg, ragaszkodó barátságot. Mosolygott, amig mendegélt az uccán.



XI.

A kastély igyekezett elbújni a gyertyánfák, platánok és gesztenyék sűrű ligetében, de hatalmas teste mindenünnen kilátszott. Már messziről odalátszott a menedékes útra, amelyen jegenyefák véget nem érő testőrei sorfala közepette szaladt a gépkocsi. Egy kis ér hináros vize felett zökkent még át a hídon, aztán elhagyta a jegenyéket, begurult a régesrégi park egyéb fái közé. Itt már tenniszpálya látszott pompéji-vörös talaján az alaprajz hófehér vonalaival, kattogó masináju fűnyíró ember kapta le odébb a kalapját, aztán egyszerre ott állt a kocsi a bejáratnál, a felhajtó sárga íve alatt. Stein báró és neje előrenyújtott kézzel fogadták a leszállókat, arcukon a szerénység és nyájasság olvadásával. Vadászruhás inasok kapkodták a porköpenyeket, emelgették a táskákat. Jobbra-balra nagy folyosó nyílott, meszelt falán színezett angol metszetek sorakoztak.

- Gyorsan mossatok kezet, mert nemsokára ebédelünk.

Titi is megkapta vendégszobáját. Az épület e szárnyában csupa vendégszoba sorakozott, az övé a parkra nyílt az emeleten. A dús lombú fák felett messze hegyek kékjére látott. A lombok közt madár csipogott, távolról valami gazdasági gép kereplő búgását hozta a szellő. Az ablak nyitva állott, mély nyár ömlött be rajta. Az inas most hozta be a bőröndöt, - sárga disznóbőr-táska volt és már új szerzemény, - s letette a szekrény melletti poggyásztartó vasléceire. Titi gyorsan kezet mosott és szétnézett. Elragadónak találta a fehérfalú kis szobát, bútorainak kék ripsz huzatát fehér porcellánszegek sora keretezte, a ragyogóra csiszolt kecses asztal lapján fehér csipketerítő, azon vázában hatalmas kerti bokréta, amely már oda is hullatott egy-két szirmot a terítőre. Két kép a falon, egy keleti Tornai-kép, a másik falon pedig egy egészen kicsiny, de pompás Mészöly-táj. Az éjjeli szekrényen sárga francia regény: a házigazdai figyelem netovábbja, hogy ha a vendég nem hozott olvasnivalót és kedve támad lapozgatni, könyv is akadjon keze ügyébe. Francis Carco: «L'homme traqué». Jó lett volna nyomban ott is maradni és az ablakhoz ülve elmerülni a könyvbe.

Lesietett a metszetek végtelen sora között és kereste a társaságot. Inasok igazították útba, végül egy szárnyas ajtó mögül sok ember élénk zsivaját hallotta. Benyitott. Igen nagy fedett verandán találta magát, népes társaságban.

- Le voilà, - szólt a gróf Bandrowski hangja.

Stein báró már sietett elébe.

- Éppen rólad volt szó, kedves barátom. Gyere, ismerkedj meg azokkal, akiket még nem ismersz.

Volt már vagy húsz ember a verandán, kisebb-nagyobb csoportokba verődve. Köztük számos ismerős. Dömsödyék, akikkel jött, Bolmánszkyék, Geszterédy Totó, a lengyel követ, Sághy Laci, Grandjeanék, a brazil házaspár. De ezeken kívül még sokan. Ezen a kellemetlen pár pillanaton át kellett esni, egyenként odajárulni az emberekhez, nyúlni a feléje nyúló kezekért és egyhangúan darálni: Balog, Balog, Balog, Balog. Mikor aztán az utolsó ismeretlennel is kezet fogott, odalépett a Bandrowski csoportjához. Ott franciául beszéltek, de másutt angol szót is lehetett hallani, megint másutt magyarul beszélgettek.

- Arról beszélünk, - mondta a gróf - hogy maga milyen kiváló állathang-utánzó. Azt hallom, hogy egy egész mozi nézőterét bolonddá tartotta.

Egy vastag, pisze és pápaszemes leány fordult hozzá:

- Kérem, ugasson egy kicsit. Azt halljuk itt, hogy istenien csinálja.

- Sajnálom, - nevetett udvariasan - ma vasárnapi munkaszünet van. Egész héten ugatni fogok, most kímélni kell a torkomat.

- De igazán ugasson, komolyan, csak egy kicsit, - erősködött a leány.

A háziasszony közbelépett.

- Hagyd, Mária, majd tréfál, ha kedve lesz. Roppant örülünk, kedves Balog, hogy elnézett hozzánk. Remélem, jól is fogja érezni magát. A lányomra ne haragudjék, de annyit beszéltek itt magáról, hogy mindenki roppant kíváncsi. Sört parancsol, vagy vermuthot? És nem akar helyet foglalni?

- Idegyere, Titi, itt rendkívül kellemes emberek vannak - szólt oda Totó egyik asztaltól.

Odament. Totó két hölgy társaságában ült.

- Gyere, öreg, gyere. Hogy mindjárt folyékonyan induljon a beszélgetés, elmondom neked ki ez a két hölgy. Ez a csinos barna, ez Rádyné kegyelmes asszony, nagyon jól lovagol és elég rokonszenves is, de van egy súlyos testihibája, ami nem látszik rajta: szerelmes az urába. A másik hölgy Waldeck grófné, kártya-fenomén, tündér és menyasszony.

- Menyasszony? - csodálkozott a bemutatott hölgy.

- Úgy van. Az én menyasszonyom, csak még nem tudja.

Nevetésök beleolvadt az általános jókedv zsivajába. A verandán mindenki nevetett.

- Szóval még nem nyilatkozott, grófné. Az nagyszerű, mert akkor én is jelentkezem. Totó ellen nem szívesen lépek fel, mint hűtlen barát, de nincs más választásom. Totó, tudod mit: vegyük el ketten.

- Nagyon helyes. Kettévágjuk. Csak azt nem tudom, keresztben vágjuk-e el, vagy hosszában.

A Rádyné nevű kegyelmes asszony megszólalt:

- Mindenesetre rajzolja le nekünk mind a két módot. Azt hallom, nagyon mulatságosan rajzol.

- Istenem, firkálok, kegyelmes asszony, ennyi az egész.

- Itt majd találkozni fog egy kollégájával. Egy hölggyel még hozzá. Mert itt nagy szenzáció lesz ma, gyerekek. Más még nem tudja, de én már tudom. Délután idejön Rhédeyné.

- Micsoda? - ugrott fel Waldeck grófné, mintha méh csípte volna meg.

- Csitt, csendesen. Véletlenül tudom. Még nem szabad elárulni. Bánom is, hogy elfecsegtem. Miért éppen tőlem jöjjön ki. Előbb-utóbb megtudjátok, ne áruljátok el, hogy már elmondtam. Ezelőtt egy negyedórával teljesen véletlenül meghallottam egy telefonbeszélgetést. Vera, te szeretsz pletykázni, külön kérlek, hogy...

- Jó, nem szólok.

Igy felelt megnyugtatóan Waldeck grófné, akinek erősen előre állt a felső fogsora, de attól még joggal tetszhetett Geszterédy Totónak, a termete ellen nem lehetett kifogása senkinek. Éppen most állott fel és a ráncos ruha örve alatt végigsimította termetét két oldalt, de ez csak arravaló volt, hogy vonalára felhívja a figyelmet. Kissé még állt ott szórakozottan, aztán mintegy ácsorgásképpen tovább lépett. Egy pillanat multán már halk és heves beszélgetésbe elegyedett a szomszéd csoporttal. Rádyné a két úrra kacsintott és fejével az eltávozott asszony után intett.

- Látják, ez a mi jó Veránk. Már ujságolja, amit titoktartás terhe alatt mondtam neki. Két perc és mindenki tudni fogja, kivétel nélkül.

Titi mindebből semmit sem értett. Csak kapkodta fejét hol ehhez, hol ahhoz, mindig attól várva magyarázatot, aki éppen beszélt. Végre is megemberelte magát és megkérdezte, ki az a Rhédeyné, akinek érkezése ekkora esemény. Rádyné és Totó egyszerre magyarázták el neki, hogy Rhédeyné, az gróf Rhédey Simonné, a híres politikus neje. Szép, érdekes, előkelő és negyven évvel fiatalabb az uránál. Gróf Rhédey Simon kilétét nem kell magyarázni, azt az országban mindenki tudja. Erdélyi fejedelmi sarj, titkos tanácsos, állandó jelöltje a kormányelnökségnek, de sohasem vállalja, megelégszik azzal, hogy a felsőház állásfoglalását súlyával és tekintélyével rendesen ő dönti el. Vannak, akik tűrhetetlenül gőgösnek mondják, mások el vannak ragadtatva tőle, mint közvetlen és nyájas embertől. Első felesége Zeyk-lány volt, ettől négy fia született. A legnagyobb fiú idősebb, mint a második feleség, ez a nevezetes hölgy, akiről szó van. A férj hetven éves, az asszony harminc. Született Welsersheymb grófnő, vagyontalan tábornok leánya, de igen rátarti módon nevelték. Az előkelő világban igen nagy eseménynek számított, mikor az idős Rhédey, beleszeretett a csinos grófkisasszonyba és elvette feleségül. Gyermek nincs. Az asszonynak szenvedélye a festés. Ő maga elismert szépség. Különben sokat ad arra, hogy milyen házaknál jelenik meg. Mai érkezése azért szenzáció, mert Stein báróék évek óta minden követ megmozgatnak, hogy megjelenjék a háznál, de a grófné minden ilyen kísérletet konokul elutasított eddig. Mire Titi mindezt megtudta, már jelentették is, hogy az ebéd tálalva van.

Mindeddig nem közeledett Micához. Igyekezett nem feltűnően viselkedni. Budapesttől Markazig fogták egymás kezét a gépkocsiban s ha zökkenőnél összébb dobta vállukat a kocsi, nem nagyon sietett visszatérni az eredeti helyzetbe. Most szünetet parancsolt magára, folyton abban reménykedve, hogy a nap folyamán majd akad valami erdei séta, ügyesen megszervezett együttlét valami üres teremben, vagy akármilyen alkalom, amikor majd megkapja a szép fejet és végre magához szorítja, hogy a száját megkeresse. Sőt még vérmesebb gondolatokkal is foglalkozott. Dömsödy már az úton kijelentette, hogy ő nem marad éjszakára, hiába marasztják, mire Mica azt válaszolta, hogy ha jó lesz a hangulat, ő bizony marad férje nélkül is. És Titi gyulékony képzeletében már megjelent a vendégszobák elcsendesedett folyosója, ahol halkan le lehet nyomni egy kilincset. Ahogy a nagy társaság befelé tódult az ebédlőbe, az egymást tessékelő vendégek közt odafurakodott Micához.

- Remélem, egymás mellett fogunk ülni.

- Remélem én is. Jöjjön, keressük meg a helyünket.

De nem kerültek egymás mellé. A társaságban kevesebb volt a hölgy, mint az úr. A hölgyszomszédokat azok az urak kapták, akik korban és rangban jóval megelőzték őt, itt úgyszólván mindenkit vaktában méltóságozni lehetett, ha ugyan kegyelmes nem volt. Így történt, hogy mind a két oldalról férfiszomszédot kapott, Totót és egy hatalmas, terjedelmes, de csecsemőarcú urat, akit góliát-csecsemőnek lehetett volna tartani. Erről Totó megsúgta neki, hogy Gálos Lajos kormányfőtanácsos, képviselő és a Budapesti Ujság főszerkesztője. A Budapesti Ujság viszont szőröstől-bőröstől a házigazda közgazdasági érdekeltségeinek tulajdona.

Pillantása a szemközti falra esett s attól, amit látott, rögtön háta mögé tekintett: két hatalmas gobelin függött itt egymással szemközt. Valaha sokat foglalkozott gobelinekkel, művészettörténeti tanulmányai közepette érdekelni kezdték, s mialatt melegedni ment zimankós napokon a Nemzeti Múzeum könyvtárába, heves érdeklődéssel tanulta díszes albumokból ezt az iparművészeti ágat, hogy éhségét elfelejtse. Kitűnő emlékező tehetsége sokat megtartott akkori tapasztalataiból, s ezt a két falikárpitot nagyon szépnek találta. Tournai-gobelinra becsülte s emlékében megjelent Tournai jellegzetes gyári jegye, a kis bástyatorony. Elmélázva nézegette a szép szövést és rajzó emlékeit idézgette, a pajzsba rakott két kezet, amely antwerpeni szövést jelzett, vagy a forgatónyársra húzott pecsenyét, amely a híres Giovanni Rost firenzei gyárát jelentette. Talán most látott először igazi gobelint életében. Akkor régen csak könyvből nézegette, mint ahogy az élet minden kellemességének csak távoli hírét vehette. Most itt ült fényűző kastélyban, előkelő emberek kérlekalássan-pajtásaként, gazdagon, dúsan terített asztalnál és a társaság egyik legszebb asszonya kacérkodott vele.

Odapillantott Micához és meghökkent.

- Totó, - kérdezte - ki az a fiatalember Mica mellett?

- Fogalmam sincs. Talán Lajos tudja.

- Tudom, - szólt bele Gálos - a Shell-cég egy embere, amerikai fiatalember, végiglátogatja a Shellék európai telepeit. A nevével azonban nem szolgálhatok.

- Köszönöm, nem is fontos.

Mica eszeveszetten kacérkodott a mellette ülő fiatalemberrel. Idehallatszott francia társalgásuk, folytonos nevetésük, idelátszott az a horgas, mély pillantás, amelyet Mica vakmerően bele tudott fúrni egy másodperc tizedrészéig a férfiak szemébe. Idelátszott, hogy mikor a kenyérért nyúl, kiszámított véletlenséggel az amerikai kezéhez ér a keze. Titinek szinte kedve lett volna leejteni asztalkendőjét, hogy érte nyúlhasson és ezalatt gyors és orv pillantással ellenőrizhesse az asztal alatt, vajjon nem ér-e össze máris a lábok. Érezte, hogy kissé bosszankodik. Aztán érezte, hogy haragosan és fájdalmasan bosszankodik. Végül érezte, hogy dühösen féltékeny. Mialatt szórakozottan felelgetett jobbra és balra, addig izgatottan csak azokat figyelte, megvallotta magának féltékenységét és faggatta önmagát: szereti ezt az asszonyt? De erre igen határozottan azt felelte, hogy esze ágában sincs, mert Annát szereti. De ha nem szereti, miért gyötri most a féltékenység? Egész ebédje azzal telt el, hogy hitvány férfi-hiúságát kárhoztatta. S mikor a feketéhez visszamentek a verandára, Mica és az amerikai hamar leültek külön, látható szándékával annak, hogy nem óhajtanak harmadik beszélgetőtársat. Ő hiába igyekezett elfogni messzebbről az asszony egy pillantását, az feléje sem nézett. Erre dacosan úgy keresett széket magának, hogy háttal üljön neki. Mindjárt társa is akadt: a malachoz hasonló házikisasszony. Ezt illett mulattatnia. Stein Mária bárónő művészetre terelte a beszélgetést, az ugatást már nem emlegette. Művészettörténeti órákra járt az elmúlt télen és ezt pendítette meg. Olyan társalgás támadt köztük, amelyhez türelemre és idegekre volt szükség.

- Én azt hiszem, - mondta a pápaszemes leány - hogy a művészet nem öncél, hanem okvetlen etikai tartalommal is kell bírnia.

- Hogyne, hogyne. Okvetlenül.

- Ezért nem gondolja-e, hogy az olyan művészet, amelynek nincs belső etikai tartalma, inkább káros a társadalomra?

- Feltétlenül. Természetes, hogy káros.

- Nagyon örülök, hogy egyetért velem. Én a magam részéről mindig elítélem a «l'art pour l'art» nevében űzött visszaéléseket. Nincs maga is ezen az állásponton?

- Tökéletesen. Ezeket magam is a legnagyobb mértékben elítélem.

Ez így tartott jó tíz percig. Titi már szerette volna a fogát csikorgatni, de a házikisasszonyt nem hagyhatta cserben. Hátra is szeretett volna nézni, hogy, Mica és az amerikai fiatalember kacérkodását ellenőrizze, de ezt önérzete nem engedte. Ekkor mint mentőangyal Totó lépett oda és a Titi vállára tette kezét.

- Tudom, hogy ez a szép leány nem fog nekem megbocsátani, de mégis elragadlak tőle, Titi. Nagyon sokat ettünk, nem jössz egy kicsit járkálni a parkba?

- De nagyon szívesen. Nem jön maga is, bárónő?

- Sajnos, nekem a vendégekkel kell foglalkoznom. Roppant örülök ennek az érdekes beszélgetésnek. Hiába, a művészet az egyetlen és örök téma.

Aztán másfelé nézett, hogy házikisasszonyi kötelességeinek engedelmesen és szorgalmasan eleget tegyen. Ők ketten karonfogva indultak lefelé a veranda lépcsőfokain.

- Részint téged akartalak megmenteni, Titi, részint észrevettem, hogy az a fiatal gróf, aki nem messze ott settenkedett, rettentően szeretné tőled átvenni a házikisasszonyt. Egyetlen leány, a hozomány kétmillió pengő.

- Akkor sajnálom, hogy nem jöttél hamarább. Nagyszerű ötlet volt ez a járkálás. Te itt persze jól ismered a terepet.

- Ó, igen, eleget megfordultam itt világéletemben. Erre menjünk, itt nagyon szép rózsákat láthatunk. Minden szép és gazdag itt. A kastély nekem különösen tetszik. Egy Szirmay gróf építtette valaha. Most álljunk itt meg és nézz hátra. Gyönyörű épület. Én ezt Grassalkovich-stílusnak hívom. Nagyon szerencsés korban született... Titi, te nem ide figyelsz!

- Bocsáss meg, dehogy nem. Tudom ismételni, amit mondtál: az épület szerencsés korban született.

Úgy tett, mintha a kastélyban gyönyörködnék. De csakugyan nem oda figyelt. Valami rágta belül. És tettetett könnyedséggel, lelkiállapotától most kitelhető közömbös hangon vetette oda a kérdést:

- Nem láttad Micát? Az imént még ott volt a verandán, aztán eltűnt.

A pocakos kis ember bölcsen bólintott, mintha azt mondta volna: helyben vagyunk.

- De láttam Micát. Karonfogta az amerikait és elvitte sétálni. De ők a másik irányba mentek. Hallgass ide, Titi, valamire figyelmeztetni akarlak. Te erről a Micáról nem tudsz valamit.

- Mondd. Nagyon érdekel.

- Éppen azért mondom, mert láttam, hogy nagyon érdekel. Vagy van barátság, vagy nincs, igaz? Hát én szolgálok neked ehhez az asszonyhoz egy kis használati utasítással. Ne ugorjál be neki.

- Hogy-hogy ne ugorjam be neki?

- Nézd, én ezt a kedves asszonyt évek óta ismerem. Sok mindenkit láttam már körülötte forgolódni. Ismertem olyan embert és nem is egyet, aki vadul és veszedelmesen beleszeretett. Mert azt ismerjük el, hogy kedves és csakugyan nagyon szép. Volt barátom, aki csúnyán szenvedett miatta és majdnem otthagyta a fogát. Megengeded, hogy most már egészen őszintén beszéljek?

- Mais je t'en prie, mint mondják.

- Hát ez a Mica nagyon boldogtalan asszony. És a megoldása nagyon egyszerű. Ez a nő frigid.

- Micsoda? Ezt nem ismerem.

- Nem ismered? Aranyos vagy. Ó, csakhogy ilyen embert is találok az életben. Vedd tudomásul, hogy ezért külön még jobban szeretlek. Ez az asszony, öregem, orvosi eset. Van ember, akinek botfüle van, úgye. Sőt süket, mint az ágyú. Van a világon vak ember. Hát ez az asszony nem tudja, mi a szerelem. Érted? A gonosz sors olyan idegrendszert adott neki, hogy akármennyire szeretné, ez az idegrendszer nem ad visszhangot a szerelemre. Szegény vívódik, tusakodik magában, nem fér a bőrébe, a világon mindenkibe belekezd: minden hiába. Ez örök szerelemtelenségre van ítélve.

Csend támadt.

- Honnan tudod te ezt? - kérdezte végül Titi.

Megint csend támadt. Az előbbi a Titi csendje volt. Ez a barátjáé.

- Mindegy, kitől hallottam. Valakitől, akinek sírva megvallotta életének egy olyan ritka pillanatában, mikor őszinte volt. Nem tehet róla szegény, ő százszor jobban vágyik tetszeni, mint más asszony. De férfiember ebbe tönkremehet. Mint ahogy már volt, aki tönkrement. Ne nézz rám oldalt lopva, nem én mentem tönkre. Mint látod, remek állapotban vagyok és rossz kedvem még nem volt, mióta ismersz. Nem, én Micával sohasem foglalkoztam. Véletlenül tudom, hogy nem is szabad. Hát neked sem szabad. Azon az úton vagy, hogy ha nem vigyázol, megégeted magad. Hát vigyázz és ne égesd meg magad. Mert ha van miért, az nagy dolog és érdemes megsüttetni az embernek a bőrét lassú tűzön. De ha nincs miért, akkor miért menj tönkre? Ne vedd rossz néven, hogy belebeszéltem abba, amihez semmi közöm...

- De csak legyen közöd, - vágott bele Titi erősen - nagyon kérlek, legyen közöd. Nem ismered az én életemet. Mindig társtalan voltam és... de férfiember restell az ilyesmiről beszélni.

- Szóval nem haragszol?

- Sőt. Megmondom őszintén: naiv, vidéki szamár vagyok és még sokat kell művelődnöm ezen a Pesten. Amit mondtál, azt csak körülbelül értem. De azért sejtem. Hallgatok rád, Mica nincs többé. Nem is kerül nagy áldozatomba. Tudniillik van valaki, akit csakugyan szeretek.

- Ó, de kedves ezt hallani. Látod, ennek örülök. Szép érzés, ha az ember barátja boldog.

- Boldog? Azt nem adják olyan könnyen. Mert azt mondtam, hogy valakit szeretek. De azt nem mondtam, hogy valaki szeret.

Most mindkettejök csendje következett. Néztek némán a kastélyra, amely ott fürdött a kora délutáni rekkenő napban. Nagy sokára Totó megszólalt:

- Vagyunk így egynéhányan. Akarsz visszajönni? Azt hiszem, odafenn egy bridzs körvonalai bontakoznak. Ha lehet, játsszunk együtt.

- Kitűnő.

- Próbáljuk megszerezni a Grandjean-házaspárt és a brazilt. Mert ez ugyan lenyeri rólunk az utolsó szál fehérneműnket, de legalább érdekes a játék.

- Nagyon helyes. Különben mi szokott lenni itt a program?

- A társaság egyik fele ilyenkor alszik, másik kártyázik. Később lemegyünk a Dunára. Aki akar, ott kaphat termoszból teát. Aztán visszajövünk, átöltözünk, vacsorázunk és megint nekiesünk a kártyának. Gyere.

Felmentek. Új arcokat is látott ott, egy kocsirakomány vendég átjött közben a szomszédos Gyéresről. Lászay nevű földbirtokos lakott Gyéresen, az hozta át hétvégi látogatóit. Némelyik asztalnál már bridzseztek. Totó gyorsan és ügyesen megszervezte a maguk játszmáját. Belemerültek a játékba, de az érdektelenül és szórakozottan folyt ezúttal. Titi hibákat csinált. A második renonsznál keményen feltette magában, hogy nem gondol többé arra, amit Totó mondott neki, valamint semmiesetre sem nyujtogatja ültőhelyében a nyakát, hogy kutassa: felbukkant-e már valahonnan Mica az amerikaival. De tovább is szórakozottan játszott. Kifizette negyvenhét pengő veszteségét, a játékot abbahagyták. Ideje is volt felkelni, mert mozgolódás volt észlelhető, a társaság jórésze készülődött a Dunára. Titi felszaladt fürdőruhájáért és egyenesen a főbejárathoz tért vissza, hogy csatlakozzék az indulókhoz. De ott éppen egy érkező társaságot talált. A házigazda abban a pillanatban segített ki a kocsiból egy idős, de fiatalnak öltözött hölgyet.

- Drága Gyuri, - mondta ez a hölgy - nem volt szívem lemondani magának, hiszen tudja, milyen boldog vagyok, ha eljöhetek ide. A leányom egyenesen sírva fakadna, ha nem hoznám ki az aranyos Máriához. Az utolsó pillanatban vendégünk toppant be, otthon kellett volna maradnunk? De inkább úgy csináltam, hogy utólagos jóváhagyása reményében elhoztam a kedves vendéget is. Gyertek, lányok.

Stein báró arca kissé merevebb lett. De egyúttal mélyen hajlott meg az érkezők előtt. A kocsiból nyurga, csúnya, lófogú leány lépett le elsőnek, utána pedig Titi meghökkenésére nem más, mint Pethő Daisy. A házigazda neki is kezet nyujtott:

- Isten hozta. A leányom nagyon fog örvendeni.

Daisy ekkor pillantotta meg Titit. Megjátszott meglepetéssel, nagy hangon, bizonyos nyomatékkal lépett hozzá:

- Nini, milyen kedves barátokat találok máris. Hogy van, drága Titi? Jőjjön, ismerkedjék meg Knezsevich bárónéval és a leányával. Engedjétek meg, hogy bemutassam Balog Titit, testi-lelki jóbarátunkat.

A kézszorítások megtörténtek, a házigazda befelé kísérte az újonnan érkezetteket. Titinek akarva, nem akarva velök kellett mennie, mert Daisy a karjába kapaszkodott és áradó nyájassággal beszélt hozzá:

- A Jósika-fiúkkal beszéltem délelőtt telefonon, érdeklődtek maga iránt és Medem gróf is kérdezte, mikor láttam magát...

Egy mondatban két bárót és egy grófot helyezett el rögtön, aztán szélsebes csicsergéssel folytatta tovább. Hamarosan elékerült a házikisasszony. Knezsevich báróné ráomlott, mint a lavina.

- Elhoztam neked Mariellát, drága gyermekem, tudom, hogy örültök egymásnak. És elhoztam neked Pethő Daisyt, ezt az aranyos kis barátnőnket, aki utolsó pillanatban toppant be hozzánk. Ismerkedjetek meg és szeressétek egymást.

Mialatt Daisy viharos nyájassággal látott neki a házikisasszony meghódításának, Titi rápillantott az anyabárónéra, aki ezt a találkozást létrehozta. Annak erősen festett arcán, amely különben is dúlt volt a hőségben megtett úttól, lárvaszerű szeretetreméltóság ragyogott, de a lárva alatt meg lehetett látni annak rabszolgai fogcsikorgatását, akit valamire kényszerítettek. Mostanra már a háziasszony is előkerült, aki hirtelenében eltűnt férjét váltotta fel. Daisy kislányos bókot vágott ki a szinte alázatosan igénytelen asszonynak, kezet csókolt neki és olyan szende volt, mint egy zárdanövendék. Titi most vette észre, hogy a leány ezúttal egészen másként öltözött, mint szokott; túlzottan egyszerű ruhát vett fel, lapossarkú cipőt, kevés volt rajta a pirosító és még a haját is másképpen fésülte.

- Mi éppen megyünk a Dunára, - mondta Mária bárónő - Agathe néninek van kedve jönni?

- Nem, gyermekem, - felelt Knezsevich báróné - én anyáddal maradok. Boldog vagyok, hogy láthatom.

- Akkor a leányok talán mindjárt jöhetnének fürödni. Ha nem hoztatok fürdőruhát, nem baj, nekem van elég.

Így oszladoztak és alakultak, Titit már megint karon kapta az új vendég, de akkor a háziasszony megszólította:

- Kedves Balog, engedje menni a fiatalokat előre, nekem kérésem volna magához. Agathe, kérlek, foglald el a rendes szobádat, azonnal megyek én is, megnézem, rendben van-e minden.

Titi várta a kérést. Stein báróné hellyel kínálta a folyosó kis ripsz-pamlagán.

- Nézze, kedves Balog, mi fontos vendéget várunk. Rhédey grófnét, nem kell magyaráznom, ki ez. Tudom, hogy magával bizalmasan beszélhetek.

- A legteljesebb bizalommal, kegyelmes asszony.

- Hát tudja, a grófné nagyon előkelő lény és általában únja az embereket. Csak a művészeket nem únja, mert ő maga is művész. Azokkal jól tud beszélgetni, másokkal nem szívesen társalog. Nekünk most fontos, hogy a grófné jól érezze magát. Arra kérem, kedves Balog, áldozza fel a fürdést. Maga olyan remek társalgó és még hozzá művészember is, maga most úgy kell nekem, mint egy falat kenyér.

- De kérem, egyáltalán nem áldozat, sőt nagy kitüntetésnek veszem.

- Jó, jó, láttam, mennyire örül a fürdőnek. Tudja, az a baj, hogy a grófné látogatását utolsó pillanatban tudtam meg, ma délben. Ha idejekorán tudom, olyan társaságot hívtam volna neki, amilyennek örül. Sok híres festőt ismerünk, az uram nagyon sok képet vesz, a leányom Aba Nováknál tanul rajzolni, satöbbi. Szóval számíthatok magára?

- A legteljesebb mértékben. Csak fel ne süljön velem, kegyelmes asszony.

- Attól nem félek. Hát szívből köszönöm, kedves Balog. Magára építek és a kedves Totóra. Ő is kincset ér a társaságban.

- Totó csakugyan kincset ér. Mindenki szereti. Én különösen.

Felálltak. Ekkor báró Steinné kissé habozva még más tárgyat is megpendített.

- Láttam, hogy nagyon jó viszonyban van ezzel a fiatal hölggyel, akit Knezsevich báróné magával hozott.

Titi keble ideges örömmel emelkedett. Ámulva látta, hogy jelentős ember, akinek szava nyom a latban. És egy pillanat alatt elhatározta, hogy segíteni fog Daisynek. Daisy majd segíteni fog, hogy megvehesse a Zahár házát.

- Hogyne, nagyon jóban. Az apja jogtanácsosom. Járok is a házhoz. Ezt a leányt ajánlom figyelmébe, kegyelmes asszony. Derék, rendes, jó lélek.

- Úgy. Én elég rokonszenvesnek találtam. De nem tartom vissza a társaságtól, jőjjön.

Kimentek a nagy verandára s ott a háziasszony egy csoportnál széket húzott neki.

- Hozom nektek Balogot, hogy jól mulassatok.

- Éljen, éljen, - szólt hangosan Totó - gyere, öregem, segíteni, mert a hölgyek rosszul bánnak velem. Valamennyibe szerelmes vagyok és egyik sem akar meghallgatni.

- Látom rajtad, szegény öregem, olyan komor vagy, mintha Munkácsy festett volna a siralomházban.

- Jé, - mondta Waldeck grófné - Munkácsy a siralomházban is festett?

A tiszteletlenek hangosan és kárörömmel nevettek. Hárman is magyarázni kezdték a kotnyeles hölgynek Munkácsy híres képét. De Titi felemelte a kezét.

- Meg kell védenem a grófnét. Munkácsy igenis siralomházban festett. Együtt kellett élnie egy feleséggel, aki öreg volt, kövér és nagyon csúnya. Minek nevezzük ezt, ha nem siralomháznak? Itt bezzeg minden hölgy fiatal és csinos. Inkább ide jött volna festeni szegény. Még ma is élne. A grófnét egész biztosan lefestette volna. Bár inkább... várjon csak... találjuk ki, melyik nagy festőnek való modell a grófné.

Waldeckné meleg hálával nézett rá. Titi nemcsak kirántotta a csávából, hanem még hozzá a figyelem középpontjába állította.

- Lenbach, - mondta valaki, csakhogy valamit mondjon.

- Szó sincs róla, - vélte egy másik hang - Gainsborough. Nézzétek a kék ruháját és emlékezzetek a kék fiúra.

- Nem, nem, a grófné szépsége más. A színei engem Van Goghra emlékeztetnek.

Ez tudákos és teljesen alaptalan megjegyzés volt. Titi rápillantott arra az úrra, aki mondta. És hirtelen felragyogott valami pompás véletlentől. De nem volt kivel közölnie, itt nem értette volna senki. Halvány reménnyel Totó felé fordult. Még ki sem nyithatta száját, Totó már helyeslő fejbólintással nyugtázta, amit ki sem mondott.

- Értelek, Titi. «Le docteur Gachet.» Remek.

Csakugyan ettől gyönyörödött el annyira Titi. Mert az az úr, aki Van Goghot hozta fel minden ok nélkül, meglepően hasonlított Van Gogh férfiarcmására, amelynek «Le docteur Gachet» a címe. Ugyanaz a nyerges orr, ugyanaz a bizalmatlan és savanyú arckifejezés, ugyanaz a légy alsó ajka alatt, csak a fehér sapka hiányzott a fejéről. Titi meglepett örömet érzett azon, hogy barátja ezt tudja. Most hirtelen lökésszerűen még jobban szerette. Ezalatt a többiek találgatták a legtalálóbb festőt. Sok nevet felsoroltak minden különösebb alap nélkül. Waldeckné boldog volt, tudatlan örömmel kapkodta fejét erre-arra, fogalma sem lévén, hogy melyik név jelent bókot számára, melyik kicsinyíti. De az egész társaság szépségéről beszélt.

- Mondja meg maga, - szólt Titihez.

- Keresem, keresem, - mondotta ő - és érzek is valakit, de még nem jöttem rá! Totó, segíts. Nem a színeire gondolok már. A rajzára. Ezt az ajkat ismerjük. A két széle felkunkorodik és síkja a fejtartástól éppen ilyen rézsútos...

Ujjával rajzolta, mialatt magyarázta. Behúnyta szemét. Erőltetve dolgoztatta emlékezőtehetségét.

- A kéztartásra is emlékszem. Balkeze így a vállán, jobbkeze a hajához közeledik... ejnye, de bosszant, milyen buta vagyok...

- Várjál csak, - szólt Totó - fátylat fog, azt borítja a hajára... fekete haj...

- Az, az, mondjad már...

És ugyanegy pillanatban szinte kiáltva mondták mind a ketten:

- Greuze!

Kezetnyujtottak egymásnak és nevettek, fáradtan, mint a hajótöröttek, akik egyszerre értek partot. Titi Waldecknéhez fordult:

- Meg lehet elégedve, grófné, nagyon szép hölgyhöz hasonlítottuk.

- Helyes, - mondta a dáma - maguk a legkedvesebb emberek az egész társaságban.

A Rádyné nevű kegyelmes asszony mohón belekapott a szóba:

- Most mondják meg az én festőmet.

De már nem pillanthatott rá senki. A veranda bejáratánál megjelent a nagy vendég. Titi később nem egyszer visszagondolt erre a pillanatra, mikor először látta. A bárói házaspár kísérte be, s azok között megállott az ajtóban, hogy valamit mondjon nekik. Középtermetű, igen karcsú, finoman rajzolt alak, szénfekete haj, piros, virágosmintájú nyári ruha. A fény éppen ráesett a veranda nyitott oldaláról, erős délutáni napsugárban megvilágítva állt ott, s az első szó, amely Titinek eszébe jutott, ez volt: babaszépség. Hibátlanul szabályos volt ez az arc, csak a szeme volt szabálytalanul nagy. Ilyen aránytalanul nagy szempárt nem is látott még soha. Azt a gondolatot keltette, hogy az ilyen nem születik, hanem iparművészeti úton állítják elő. Egyszerre keltette a fecske, az édesség, a rococo és a franciababa képzetét.

Most tekintetét a társaságra vetette. Nagy szemét összehúzta és arcán ellenséges vonás jelent meg.

- Itt nagyon meleg van, - mondta azzal a sajátságos beszédmodorral, amelyet maguk az arisztokraták Cenci-dialektusnak hívnak - nem mehetnénk egy árnyékosabb helyre, ahol csend is van?

- Erre parancsoljon, - mondta Stein báró.

Elindultak. Ekkor tűnt ki, hogy a grófné nem egyedül jött. Egy úr lépkedett mögötte, aki meglepően öltözködött. Magas, vékony, únott kifejezésű, kígyóarcú ember. Négyen végiglépkedtek a verandán, mint ahogy főhercegnők vonulnak át kíséretükkel nyilvános ünnepélykor a tömegen. A grófné magasra tartotta fejét és nem nézett sem jobbra, sem balra. Csodálatosképpen mégis rögtön meglátta az útjába eső egyik asztalnál Bandrowski grófot. Az felállott.

- Ah, bonjour, cher ami. Ça va?

Kezet nyujtott, a választ nem várta meg. A lengyel követ játéktársai is mind felálltak, azokat nem vette tudomásul. Majd meglátta a Grandjean-házaspárt.

- Oh, lala, vous ici. Comment ça va, Geneviève?

És ismét ment tovább. Dömsödynél nem állt meg, de előre köszönt neki, fejbólintással. Ugyancsak köszönt Gálosnak.

- Jónapot, Dömsödy. Jónapot, kedves Gálos.

A furcsán öltözött úr ment mögötte. Némán bólintott és integetett jobba-balra, mert majdnem mindenkit ismert.

- Ki ez? - kérdezte Titi.

- Ez Mester Frédi, a híres.

- Ja, persze. Már láttam életemben. De hogyan öltözködik ez? Szürke császárkabát drapp hajtókával? S a szürke keménykalapot a kezében hozza? Hol van Sághy Laci? Adjon nekem erről felvilágosítást. Elment fürödni? Gondoltam.

A veranda közönsége előbb vidáman morajlott, most ezt kissé nyomott zsibongás helyettesítette. Inasok jelentek meg és kerekeken járó kis asztalokat toltak be a teához való holmival. A másik terem felé nyitva volt a közbülső ajtó és az emberek hiába titkolták, minduntalan az ajtó felé sandítottak. Most a lengyel követ felállott és bement ezen az ajtón. Rögtön utána a Grandjean-házaspár állott fel, aztán a brazil házaspár. Ezek négyen szintén bementek. Titi nem mozdult, várt a sorára. Asztalánál inas jelent meg, de nem hozzá lépett, hanem Totóhoz. Súgott neki valamit. Totó felállt, röviden pardont mondott és szintén átment. Ugyanaz az inas Gálos főszerkesztőnek is súgott valamit. Az is átment. Az az úr, aki Van Goghot emlegette, megjegyezte:

- Kissé különösnek találom, hogy valaki átmegy egy szobán, nem mutatnak be neki senkit, aztán a válogatott személyeket berendelik hozzá szolgálattételre. Ezt meg is mondom a házigazdának.

A házigazda éppen akkor lépett az asztal közelébe.

- Kérlek csak egy pillanatra.

Ez Titinek szólt. Odalépett.

- A grófné ismerni óhajt, öregem. Be foglak mutatni.

S mialatt a békétlen úr a házigazdához nem szólt semmit, ők indultak befelé. Ott állt a grófné előtt.

- Engedje meg, grófné...

Így kezdődött valami, amit Stein báró mormolt. A grófné kezét nyujtotta. Franciául szólalt meg:

- Maga az a Balog? Azt hallom, ért valamit a rajzoláshoz... Nézze csak, húzzon oda magának egy széket. Nem oda, hanem Grandjean mellé. Igen, oda. Majd beszélgetünk. Magam is festek, ha ezt nem hallotta volna.

- Sőt, csak ezt hallottam, kegyelmes asszony.

- Ne mondja nekem, hogy kegyelmes asszony. Mondja nekem, hogy grófné. Rhédey grófné kevesebb van, kegyelmes asszony több.

A háziasszony, aki úgy ült a nagy vendég mellett, mint kegyelmes asszony létére az alázat maga, semmi hatást nem árult el. Titi pedig hirtelen felpattant, odalépett Mester Frédihez és fejet hajtott.

- Ó, bocsánat, itt még be kell mutatkoznom. Balog.

Az únott művész ujjahegyét nyujtotta.

- Kérlek, - mondta epésen - nekem nem sürgős.

Titi szeretetreméltó maradt és udvarias. Megvárta, míg a háziasszony ijedten mentegetődzik mulasztásáért, aztán válaszolt:

- De nekem sürgős, kérlek. Rég vártam a szerencsét, hogy ilyen híres emberrel megismerkedhessem.

A grófné elvágta az ismerkedési vitát.

- Üljön csak vissza a székre, Balog. Szóval maga rajzol, mint hallom, fest is?

- Csinálok én mindent, grófné, de mindent nagyon ritkán. Ha rajzolgatok, a magam mulatságára teszem, inkább műkedvelő módon. Rendesen meg sem tartom, amit csináltam, csak úgy elszórom.

- Azon csodálkozom. Mert műkedvelőknél ritka vonás. Hogy mi, hivatásos festők, megbecsüljük a dolgainkat, az természetes. De a dilettánsnak jellemző vonása, hogy még jobban megbecsüli. Bekeretezi, felakasztja, mutogatja, karácsonykor ajándékba adja.

Titi úgy érezte, hogy a művészi ranglétra legalsó fokán is éppen csakhogy megkapaszkodhatik, míg a grófné fenn trónol a hivatás legmagasabb és legbüszkébb fokán. Szerényen kérdezte, hízelgő érdeklődéssel:

- Mióta fest, grófné?

- Én világéletemben mindig festettem. A tehetség már négyéves koromban kiütközött belőlem. Amint papírhoz és valami írószerszámhoz jutottam, rögtön firkálni kezdtem. Sőt a falat, a deszkafelületeket, mindent telefirkáltam. A szüleim örültek ennek a szenvedélyemnek és fejlesztették. Névnapra, születésnapra, karácsonyra mindig kaptam valami arravaló ajándékot, hol színes krétát, hol vázlatkönyvet, hol vízfestéket. Első nagy sikeremet kilencéves koromban arattam, mikor lefestettem az apám tisztiszolgáját. Az egész személyzet megismerte. Anyám ma is őrzi azt a vízfestményt. Nemrég magam is megnéztem és úgy találtam, hogy egy kilencéves gyermektől kitűnő. Mindenesetre nagy utat tettem meg attól a festménytől addig, hogy kiállíthattam.

- Gyakran állít ki, grófné?

- Ó, igen. Szeretek kiállítani. Sokszor kérnek tőlem képet, akik kiállításokat rendeznek itt-ott és én szívesen adok. Maga még nem állított ki?

- Soha. Őszintén szólva félnék is a kritikától.

- Én bizony nem félek. Írhatnak, amit akarnak, nem törődöm vele. Én ezt praktikusan osztottam be magamnak. Korán elhatároztam, hogy a jó kritikának örülök, a rossz kritikával nem törődöm. Így aztán nem bosszankodom. Elhatározás kérdése az egész. Mindig csodálkozom azokon a festőtársaimon, akik a bírálatot annyira a lelkükre veszik. Ez a Mester például három napig szótlan és ideges, ha valamelyik lap képzőművészeti rovatában lehúzzák. Ennek semmi értelme sincsen. Egyik embernek ilyen a véleménye, másiknak olyan. Vélekedjék, ahogy akar. Én azt tartom, hogy nem az a fontos, más mit gondol a képemről, hanem hogy én magam mit gondolok róla. Némelyikkel nem vagyok teljesen megelégedve, akkor megszidom magamat. Mikor pedig teljesen meg vagyok elégedve, akkor megdicsérem magamat. Ezzel a kritika kérdése számomra el van intézve. Ezenfelül csak egy a fontos. A rendelő. De az aztán nagyon fontos. Azt mondhatnám, hogy a rendelő az egyetlen igazi kritikus.

- Grófné rendelésre dolgozik?

- Igen, már jó ideje csak rendelésre. Sok portréfestő panaszkodik, hogy manapság az emberek nehezen rendelnek. Én ezt nem tapasztalom. Elég rendelésem van. Pedig az áraim nem nagyon alacsonyak, ezt belátom. De mostanában jó paszban vagyok, ahogy a kártyások mondják, jól sikerülnek a dolgaim. Az az érzésem van, hogy most Stein báróról is nagyon jó képet fogok festeni.

Ez a bejelentés nagy elevenséget keltett. Többen is szóltak egyszerre. Stein báró bólogatott erre is, arra is.

- Igen, a grófné megtisztel azzal, hogy le fog festeni.

Az egész beszélgetés alatt teázott a társaság. A grófné most fejezte be a maga teáját. Táskáját vette elő s abból gumiszalaggal összetartott, levelezőlap nagyságú fényképeket vett ki. Ezeket átnyujtotta Stein bárónak...

- Néhány portré, amit festettem. A színek persze nem érvényesülnek a fényképeken, de azért valami fogalmat lehet róluk alkotni.

A fényképek kézről-kézre jártak. Itt is, ott is dícsérték őket. Titihez is eljutottak s most már képet alkothatott magának, hogy milyen festőművésznő a grófné. Azonnal látta, hogy ezt a hölgyet nem lehetett éppen tehetségtelennek mondani. De tehetségesnek is nehezen. A beállításban kétségtelenül tanusított némi ügyességet, volt érzéke a kompozició iránt, de amit a festők fakherának neveznek, az a fényképekről megítélhetően durva és egyenetlen volt nála, rajztudása pedig gyenge lábon állott. Hogy egy arcmás hűségét megítélje az ember, nem kell okvetlenül az eredeti arcot ismerni. A rossz rajz elárulja magát azzal, hogy nem él. Ezek között pedig bőven akadt olyan, amelyre Titi arcérzéke bizonysággal mondhatta a modell ismerete nélkül is, ilyen arc nincs.

- Nagyon érdekesek, - mondta, mikor a grófné kérdő pillantása megszólaltatta - a grófnénak kétségtelen dekoratív érzéke van.

- Brávó, - mondta a grófné - látom, hogy szeme van hozzá. Akik a festészethez értenek, azok mind a dekoratív érzékemet dícsérik. Kár, hogy nem mutathatok néhány rajzot. De talán még lesz alkalma, hogy a rajzaimat megnézhesse. Azok sokat mondanak rólam. Legutóbb a lóversenyen rajzoltam. Egyik odavetett vázlatom, amit igazán csak úgy pár perc alatt csináltam, Mester Frédinek rendkívül tetszett.

Mester Frédi eddig alig szólt valamit. Csak ült a teája mellett, megközelíthetetlen arcot vágott és a gőg mellé meglepően sokat evett. Most is csak ennyit mondott a megfellebbezhetetlen legfelső instancia hangján:

- Zseniális.

Aztán tovább evett. A grófné megbocsátóan mosolygott:

- Zseni éppen nem vagyok, de az a rajz, úgy érzem, csakugyan nagyon jó.

A társalgás eddig feszesen merev hangja most már megoldódott kissé. Mások is meg mertek szólalni a nézegetések közben. A grófné rágyujtott, könnyedebb lett a hangulat.

- Nézze csak, Stein, - szólt az előkelő vendég - most meg kell beszélnünk a dolog részleteit. Forduljunk egyet a kertben. Mester Frédi, maga is jőjjön, mert anyagiakról is szó lesz és maga segíteni fog nekem. A fényképeimre vigyázzanak, el ne kallódjék valamelyik, mert az ilyen minta-kollekciót nagyon nehéz összerakni.

Az egész társaság felállott, a grófné és a két úr kivonult. Hallani lehetett, hogy mikor átvonultak a verandán, ott a kártyázók és beszélgetők lármája ismét eltompult néhány pillanatra. Stein báróné mély lélegzetet vett. Kiment a verandára, hogy a grófné sétája alatt egyéb vendégeivel is törődjék. Az ittmaradottak folytatták a francia társalgást. Titi Bandrowski grófra pillantott. Eszébejutott valami.

- Bocsánat, gróf úr, megkérhetném, hogy annál a különasztalnál kétpercnyi kihallgatást adjon nekem?

- Rendelkezzék velem, kedves barátom.

Átültek kettesben egy kártyaasztalhoz. Itt is terítettek volt kártyához, az asztal közepén feküdt a felbontatlan, vadonatúj két kártyacsomag, a jegyzésre való papírtömb és ceruza. Titi gépiesen vette kezébe a ceruzát.

- Kérem, gróf úr, nem nagyon szívesen teszem, de terhelnem kell valamivel. A lengyel követség ügyészi állása üres. Valaki megkért, hogy ajánljam a gróf úr figyelmébe. Lehetetlen volt a kérést megtagadnom. Roppant resteltem, meg kell tennem.

- De kérem, szót sem érdemel. Van már jelöltem ugyan, de írja fel annak az úrnak a nevét és címét, majd beszerzem az információkat.

Titi felírta a Pethő nevét és címét a bridzstömbre. A követ letépte a lapot és zsebretette. A brazil diplomata lépett hozzájuk. Ő is mondani akart valamit a követnek. Leült és Titinek maradást intve egy gépkocsiról kezdett beszélni, amelyet meg akart venni és a követtől az eladó felől tudakozódott, mert az a követre hivatkozott volt. Titi gépiesen rajzolt, ha már a ceruza ott volt a kezében. Geszterédy Totó odaállt a háta mögé, válla felett lepillantott a rajzra és hirtelen hangosan felnevetett.

- Add ide, ez nagyszerű.

Elkapta előle. Tovább nézte. Újra és újra felnevetett. Titi néhány vonással odakapta emlékezetből a Mester Frédi alakját. A fejére is rajzolt kalapot, a kezébe is és eléje az asztalra is.

- Ez kitűnő, - pukkadozott Totó - én is csak néztem, mit akar ez az ember azzal, hogy a kalapját behozta a kezében. És az a szürke gérok. Meg kell őrülni.

- Mondd, öregem, miért mondták nekem erről az emberről, hogy olyan pokolian mulatságos? Ül itt, mint egy kuka és olyan savanyú, akár az ecetágy.

- Csakugyan nagyon mulatságos, ha belemelegszik. Afféle sértegető és rosszmájú humora van, a társaság szereti az ilyet, mert az emberek szívesen nevetnek a más rovására. De nagyon elkényeztették és ha külön nem rimánkodnak neki, úgy tesz, mint a színész, akinek nincs kedve fellépni. Én különben ki nem állhatom. Közepes festő, nem is igen dolgozik, inkább csak adminisztrálja magát. Amellett elbizakodott és neveletlen. Ez a rajz azért remek, mert ezt mind elmondja róla. A sznobság is rá van írva az arcára. Nagyszerű.

Messze tartotta magától, nézte a rajzot, fejét csóválva gyönyörködött benne és nevetett. A két beszélgető diplomata figyelmes lett rá. Odalépett. Nyomban elkezdtek hangosan nevetni. Gálos, a szerkesztő, érdeklődve sietett oda. Felkiáltott a gyönyörűségtől. Most már egész kör alakult a rajz körül.

- Add nekem ezt a rajzot, kérlek, - szólt a szerkesztő.

- Parancsolj, máris a tied. Mit akarsz vele?

- Mit akarhatnék? Hétfői rovatomban ki fogom adni.

- Jaj, azt ne csináld! Megsértődik.

- Bánom is én. Sértődjék meg. A rajz elsőrangú. De nem is vettem észre, hogy rajzoltad, amíg itt volt.

- Nem akkor rajzoltam, hanem most, miután kiment, emlékezetből.

- Ez bámulatos. Te így tudsz emlékezni arcokra? Ugyan, tedd meg nekem, rajzold le a grófnét, hadd látom, hogyan csinálod.

Titi nevetett, vállat vont. Leült és maga elé húzta a bridzs-tömböt. Tünődve nézett a levegőbe, ráncolta homlokát, szűkre hunyorította a semmibe néző szemét, aztán jókora várakozás után rátette a ceruzát a papírra. Lerajzolta Rhédey grófnét játékbabának. A vonalak szaporán futottak ki ceruzája hegye alól, mozdulatai gyorsak voltak és biztosak. Egész csoport állott a háta mögött. Grandjeanné felsikoltott és tapsolni kezdett. Titi félrehajtotta fejét, derülten tünődött, aztán gyorsan még kilencágú koronát kanyarított a játékbaba fejére.

- Ez pokoli hasonlóság, - mondta valaki.

- Az Istenért, - mondta Titi, aggodalmasan pillantva a veranda felé - ne csináljuk ilyen feltűnően, mert egyszer csak azon veszem magam észre, hogy mindenkit le kell rajzolnom. Dolgozhatom itt éjfélig. Kérlek, öregem, tedd el azokat a rajzokat és beszéljünk valami másról. Igérd meg, hogy nem mutogatod, mert nem lesz maradásom, ha megrohannak. Többet most nem rajzolok, ezennel megesküszöm.

Hiába kérték, hajthatatlan maradt. Végül is belenyugodtak. Új csoportok keletkeztek. S nemsokára jöttek vissza hárman a kertből, a grófné, a házigazda és Mester Frédi. Ez most is a kezében hozta a kalapját. Az arcokon elfojtott mosolyok játszadoztak, a tekintetek csúfondárosan összecsillantak. A grófné leült előbbi helyére, a többiek is elhelyezkedtek.

- Nagyon szép park, - mondta a grófné - ez persze még Szirmay-időkből való. Hiszen nagyon régi. Van egy pár gyönyörű fa. Az embernek klasszikus festők jutnak eszébe. A dús lombok, az erős napsütés...

Ekkor véletlenül ketten szóltak pontosan egyszerre:

- Barbizon, - mondta Mester Frédi.

- Szinyei Merse, - mondta Titi.

Egymásra pillantottak. Mester Frédi mérhetetlen kevélységgel mérte végig a jóval fiatalabb ellentmondót.

- Szinyei Merse? Képtelenség.

És legyintett, jeléül annak, hogy az ellenvéleménnyel kár is foglalkozni. Titinek arcába szaladt a vér. A kicsinylő hang gorombaságától sértett haragra gerjedt. De legyűrte ösztönét. Udvariasan fejet hajtott.

- Ahogy parancsolod. Legyen Barbizon. A szakértelmed előtt leveszem a kalapodat.

Kitört a nevetés. Mester Frédi meghökkenve nézett körül. Rajta nevettek. Vörös lett és élesen szólt:

- Valami kifogásod van a kalapom ellen?

- Isten őrizz. Sőt úgy el vagyok ragadtatva ettől a gyönyörű kalaptól, hogy le is rajzoltam.

Gálos villámgyorsan kapta elé zsebéből a két rajzot. Odaugrott a grófnő elé és kezébe adta.

- Ó, de kitűnő. Ezt maga rajzolta, Balog? Igazán kitűnő. És ez én vagyok. Jaj, de mulatságos. És miért rajzolt engem babának?

- Bocsánatot kérek, grófné, ha tiszteletlen voltam, de a grófné szépsége olyan, mint egy kislányé. Ha nem neveletlenség ezt a szót használnom: babaszépség.

- Milyen kedves. Hiszen maga komoly tehetség. Mester, nézzen ide, milyen jó mind a kettő. Magán éppenséggel meg lehet pukkadni.

Mester átvette a rajzokat és ádáz érdeklődéssel nézte. Mindenki hangosan nevetett. És mindenki őt figyelte, várván a hatást. Mester Frédi lebiggyesztette a száját.

- Naa. Egész ügyes dilettáns dolog. Ma már mindenki rajzol. Annyian vannak, mint a... mint a...

- Mint a rossz festők, - egészítette ki Titi.

Mester villámló szemmel kereste a választ. De nem találta és nem is ért rá megtalálni. Mert a grófné közbeszólt.

- Ne veszekedjenek, én azt nem szeretem. Balog, maga nagyon tehetséges. Majd beszélgetni fogunk rajzról, karrikatúráról, grafikáról. Minden második csütörtökön délután ötkor kollégák teáznak nálam. Legközelebb nézzen fel. Múzeum-utca huszonkilenc.

- Hálásan köszönöm, - rebegte mélyen meghajolva Titi.

Rhédey grófné felállott. Kezet nyujtott Bandrowskinak, Grandjeanéknak, a brazil házaspárnak. A többieknek általános főhajtással egyszerre köszönt. Indult kifelé a háziakkal, nyomában Mester Frédi. Most is leplezett nevetés kísérte.

- Még jó, - mondta Gálos - hogy a rajzokat nem tépte el, hanem itt hagyta az asztalon. Öregem, téged ünnepelni kellene. Régen nem kapott már fricskát ez a kiállhatatlan alak. Most már kezd tűrhetetlen lenni. A rajzokat okvetlen kiadom.

A társaság visszavonult a verandára. Ujabb bridzs-játszmák alakultak. Titi is beült egy játszmába és már az első osztásnál kitűnő lapot kapott. Így ment tovább is. Játékostársai leszámoláskor félig tréfás, félig türelmetlen megjegyzéseket tettek arra a balszerencsére, amely a szerelemben, ha ilyen lapjárása van, kétségtelenül üldözi.

- Ez a közhit nagy tévedés, - felelte vidáman - a közmondásnak éppen az ellenkezője az igaz. Akinek rosszul megy, annak rosszul megy. Akinek jól, annak jól. Az egész vonalon. Egész biztos, hogy van egy, olyan nő, egyetlenegy, aki mostanában belémszeretett. Halálos kár, hogy nem tudom, ki ez.

- Valami új ismerős lehet, - vélte valaki a társaság mulattatására.

Nevettek. Titi értelmetlenül tekintett körül. Valami célzást szimatolt, de nem értette. A beszélgetés még tovább folyt, a kártyák ott hevertek az asztalon, valaki szórakozottan keverte a piroshátú csomagot, noha a játékot már befejezték. A veranda már elnéptelenedett, legtöbben szobájukba mentek átöltözni, mert a báró Stein-kastélyban szigorúan megtartották a formákat és a vendégek tudták, hogy még kánikula idején is estélyi ruhát kell ölteniök. De ezek még nem siettek. És valaki hanyagul felvetette a kérdést: tart-e még a dolog Rhédey grófné és az olasz marchese között. Erre hárman is feleltek, eszmecsere következett. Titi kíváncsian figyelt. Az előforduló neveket, eseményeket, alkalmakat többnyire nem ismerte. De figyelt. A beszélgetéstől azonban nem lett okosabb. Voltak, akik megesküdtek, hogy a grófné sokkal ridegebb és eszesebb lény, semhogy veszedelmes kalandra ragadtassa magát. Mások viszont azt mondták, hogy mindig van valakije, de olyan ügyesen csinálja, hogy senki semmit nem tudhat róla mondani. De azokat a neveket illetően, amelyekkel a társaság akár joggal, akár jogtalanul, hírbe hozta, a beszélgetők valamennyien megegyeztek. Még a sorrendben is, még az egyes ostromlások időtartamában is. Az első egy dúsgazdag amerikai volt, francia eredetű ember és nyugalmazott haditengerész; ez súlyos ízületi bajokkal jött Budapestre, mert a gyógyító vizek híre idevonzotta. Háromheti kúrára jött és egy esztendeig maradt, vagy mert a víz csakugyan olyan jót tett neki, vagy mert a grófné miatt nem kívánkozott vissza Amerikába. Aztán Van Noort következett, a belga hegedűművész, aki két estére tervezett budapesti vendégjátékát alaposan megtoldotta, az idény folyamán még négyszer jött vissza, végül már teljesen üres házak előtt játszott, de a grófné mindig ott ült az első sor közepén. A harmadik Legenyey volt, az úrlovas, aki agyonlőtte magát, mert kártyaadósságai miatt idegen pénzhez nyúlt. Negyedikül Kocsárd következett, a híres díszlettervező és grafikus, aki valaha Reinhardtnak is dolgozott, aztán a német viszonyok változásakor hazajött, de csak egy évig élt itthon, aztán kiment Hollywoodba és ott elvett egy dán írónőt. Végül a marchese jött, aki mai napig is itt szolgál az olasz követségen. Ezek vagy mind a szeretői voltak, vagy a kezét sem érinthették. A grófnéról senki sem tudhat bizonyosat, pedig Budapest olyan város, ahol mindenkiről mindent bizonyosan szokás tudni. Azt róla is bizonyosan tudták a beszélgetők, hogy ma délután elég jó üzletet csinált. Vállalta a Stein báróról készítendő olajfestményt, kétezer pengőben jelölte meg a honoráriumot és a felét meg is kapta. Ez onnan derült ki, hogy Stein báró izgatottan keresett valakit, aki be tud váltani egy ezerpengős csekket. Hódy Robi mindjárt oda is adta a pénzt, az nagy kártyás és mindig sok készpénz van nála. A házigazda boldogan szaladt vissza a parkba a pénzzel. Az összefüggést nem nehéz kitalálni. A honorárium összege pedig onnan nyilvánvaló, hogy Mester Frédi, mikor távozott, a fentemlített Hódy Robinak megadott háromszáz pengő tartozásából kétszázat, Hódy megismerte a saját százasait. Azt pedig mindenki tudja, hogy Mester Frédi szokta szervezni a grófné arcképrendeléseit és tíz százalékot kap a honoráriumból.

- No, de menjünk öltözködni, - pattant fel a beszélgetők egyike, - én még meg is borotválkozom, reggel nem értem rá.

Indultak mindnyájan. Azok élénken diskurálva, Titi álmélkodva. A társaséleten tünődött, amelynek most kóstolgatta első cseppjeit. Annyira meglepő és zavaros volt minden, amit tapasztalt, hogy nem tudott belőle kiokosodni. Valamilyen halvány ösztönnel úgy érezte, hogy itt nincs minden rendben az ő gusztusa számára. De, hogy mi nincs rendben, arról még nem tudott számot adni magának. Csak lépkedett a hosszú folyosó meggypiros futószőnyegén tanácstalanul töprengve, kullogva a többiek után.

Az udvar felől motorzúgás állt le éppen és vidám, hangos társaság lépett be, oldalról keresztezve a szobáikba igyekvők útját. A betódulók között élénk és hangos vidámságával Daisy vétette észre magát legelőször.

- Halló, - szólt a leány frissen és jókedvűen, - maga ugyan jól cserben hagyta a legjobb barátját. De büntetésből maga nélkül is jól fürödtünk.

- Kellemes volt a víz?

- Azt elhiszem. Örökké sajnálhatja, hogy nem jött. Csak menjetek előre, rögtön jövök.

Megvárta, míg társasága előbbre haladt, aztán halkabban és sürgősen, egészen más arccal folytatta:

- Okvetlen szükségem van magára. Majd segítsen. Idejében szólok.

Aztán ő is sietett tovább. Ugyanakkor újabb kocsirakomány vendég lépett be, köztük Mica és az amerikai. A szép asszony rápillantott Titire, kurtán bólintott, még az a kis bosszúság is átfutott az arcán, amelyet a fontos és kellemes teendőikben megzavart emberek szoktak tanusítani, aztán ismét felöltötte ragyogását és visszafordult az amerikai felé. Továbbhaladtak, ő is folytatta útját egyedül, fejbeütve a sok benyomástól, hasonlóan ahhoz, aki túlközel ül a zenekarhoz és a nagy zenebona lármája miatt a dallamból nem hall semmit. A szobájában leült, mintha fáradt volna, pedig pár lépésnyi járkálást leszámítva, ült egész áldott délután. «Nem, az nem lehet», - mondta magában. Rhédey grófnéra gondolt és arra a mendemondára, amely állítólagos kedveseit felsorolta. Ösztöne hevesen tiltakozott a feltevés ellen, hogy a grófné megközelíthető. Úgy érezte, hogy a világ egész folyása nem volna rendjén, ha egy ilyen tökéletes szépségű, ilyen mindenek felett álló előkelő asszonyt éppen úgy kellene megítélni, mint a közönséges hétköznapi kacérkodók ezreit. Az ilyen asszonynak az elérhetetlen eszmény magasságában kell lebegnie. És bizonyára így is van, csak az a pesti képzelet, amelynek semmi sem szent, kezdi ki hitetlenségében még az ilyet is. Ezek a pletykázók voltaképpen olyanok, mint az ateisták. Talán az a közvetítési dolog, Mester Frédi szerepe a rendelések szerzésében, szintén tiszta kitalálás csupán. Mester Frédinek mindig az volt ugyan a híre, hogy nem tisztakezű ember, de ilyen nyersen és durván aligha igaz a dolog.

Szeretett volna még mozdulatlanul ülni szobájában és amennyire lehet, rendbeszedni gondolatait, de félt, hogy elkésik. Gyorsan átöltözött. Azt a kitüntetést, hogy csütörtökhöz egy hétre megjelenhetik az ország egyik legelőkelőbb házánál, nem is tudta kellő örömmel átgondolni. Majd lefekvéskor, igérte magának repeső örömmel. Mikor leért nagysietve, még alig várakoztak a verandán ketten-hárman. De azok között ott volt Gálos. Ez nyomban karonfogta és a verandáról beljebb vitte. Leültek egy homályos sarokba.

- Kérlek, beszélni szeretnék veled. Mennél részletesebben. Remélem, nem vonlak el senkitől.

- Nem. Parancsolj velem.

- Beszélj magadról. Akármit, csak sokat.

- Nem értelek, ne vedd rossz néven. Mit mondjak magamról?

- Mondom, hogy akármit. Attól kezdve, hogy hol születtél és milyen vallású vagy, egészen addig, hogy mi a véleményed a modern művészeti törekvésekről.

- Most még kevésbbé értem, öregem. Mondjam el az élettörténetemet?

- Úgy van. A személyed nagyon érdekel.

Titi furcsálta a dolgot. Zavart mosollyal nézett arra az arcra, amely kíváncsian hajolt előre és várakozott.

- Hát jó. Elmondom az életrajzomat dióhéjban.

Elkezdett beszélni. Gálos olykor kérdéssel szakította félbe. Jósokáig hallgatta. Akkor bólintott és felállott.

- Köszönöm, most már körülbelül van képem rólad. Gyere vissza a verandára, a cocktailt kár volna elmulasztani.

Ott már sűrűn álldogáltak az átöltözött vendégek. Alig egy-ketten ültek, a társaság zsibongva várta a vacsorát, a cocktail már körbenjárt. Ő is ivott egyet s olyan jól esett neki, hogy kért volna még egyet, de már nem ért rá. A szárnyasajtó kitárult. A mozgó sokaság beömlött az ebédlőbe. Az asztalon bő piros virágdísz és ezüst karos gyertyatartókban karcsú, hosszú, világoskék gyertyaszálak.

- Maga itt van mellettem, - szólt rá a Daisy ismerős hangja. - Külön kértem magát szomszédnak a házikisasszonytól.

Másik oldalán már ott ült Geszterédy Totó, aki hangos örömmel üdvözölte. Bár új arcok is ültek az asztalnál, a társaság kisebb volt, mint a déli. Sokan a fürdés után elmentek, nem várván meg a vacsorát, mert olyanok is voltak, akik a környékről kocsiztak át saját vendégeikkel és azokat hazavitték vacsorázni. De ez a kisebb társaság igen élénken beszélgetett. A vacsorák rendesen vontatottan indulnak. Van a levesnek bizonyos légköre, mikor a szomszédok még nem tapogatták ki az alkalmas beszédtárgyakat s mikor az éhség gyors csillapítást keres. Ennek itt nyoma sem volt. Kigyúlt arcok fordultak egymáshoz, a gyertyafény meleg hangulata már megkapta az étkezések bizsergő vérkeringését.

- Látod, Titi, ez a cocktail.

- Ittál te is?

- Nem ittam. Én vagy hozatok magamnak inasi protekcióval egy pohár sört, vagy nem iszom semmit. Szerintem az amerikaiaknak ez a találmánya rontotta meg a vacsorák igazi hangulatát.

- Ezt magyarázd meg.

- Kérlek. Az amerikai ember élete ott kezdődik, hogy nem ér rá. Nyolcig, kilencig dolgozik, mint az állat és éjfélkor már aludnia kell, mert korán reggel ismét dolgozik, mint az állat. Marad tehát három órája arra, hogy este hazarohanjon, átöltözzék, társaságba menjen, megvacsorázzék, táncoljon egyet és a napigondokat egy kis önfeledtségbe fojtsa. Mi ezt szintén megcsináljuk, de öt-hat óra alatt és kevesebb mennyiségű, kevésbbé idegtépő munka után. A mi dolgozó embereink legtöbbje délután eljut a klubjába is és ott kártyával felüdíti az agyát, vagy elszórakozik az estilapokkal. Még az is, aki egész vacsoráig dolgozott, napközben kapott valami kis szabad időt, hogy kifújhassa magát, mikor otthon ebédelt. A jenki azonban vagy az íróasztalán ebédel szendvicset, vagy lerohan a sarki söntésbe és húsz perc alatt bekap valamit, hogy rohanjon vissza az irodába. Ennek este gyorsan be kell rúgnia, mert az idegei is olyan petyhüdtek, hogy csak a brutális felüdítést tudja használni. Tehát azzal kezdi, hogy erősen iszik éhgyomorra. Tíz perc múlva részeg és boldog. Ez az, ami nálunk is elharapódzott és amit szívből gyűlölök. Az új nemzedék nem ért engem, mint például az a nagyon szép hölgy, aki cáfoló arccal hallgat ide a másik oldaladról. Igaz, én az előbbi nemzedékhez tartozom. Jóval idősebb vagyok nálad is, ennek a hölgynek pedig apja lehetnék. Ő nem tudja, mi volt egy világháború előtti vacsora.

- De tudom, - felelte Daisy - frakkban vacsoráztak jó házaknál. Kemény ingmell. Köszönöm szépen. Micsoda feszesség lehetett az.

- Úgy van. Feszesek voltunk. Igen illedelmesen tartottuk magunkat. A nagyon magas gallér miatt teljes felső testtel kellett a beszélgető szomszédhoz fordulni, ha udvarias volt az ember. A társalgás is plasztront hordott. Az feszesség volt, ez a puhamellű szmoking a fesztelenség maga. Vén bűnös vagyok és gyakran elmalackodom magam is. De néha, mikor valami nagyon borsosat mondtam és a férjek harsogva nevetnek, akiknek felesége is hallotta, amit mondtam, csodálkozva körülnézek: hol vagyok, az Isten szerelmére? Micsoda hang ez? Ha egy naturalista regényíró gyorsírással lejegyezné a mai előkelő vacsoraasztal társalgását és belevenné a regénybe, a kiadó kénytelen volna visszaadni a kéziratot. Ez egy pillanat alatt végigszalad a fejemen, aztán az én borsos megjegyzésemre más is felel valamit, még erősebbet, nevetek mindjárt a többiekkel együtt és az anakronizmus máris elpárolgott belőlem. Mert azért ennek a hangnak mentségei is vannak.

- Halljuk őket, - szólt Daisy - szeretem, ha védi a világomat. Én a magam részéről négy cocktailt ittam.

- A mentségek a következők. Illetve a következő, mert csak egy van. Az úgynevezett malackodás, vagyis szerelmi dolgok túlságosan nyilt tárgyalása manapság azért kisebb súlyú, mert magának a szerelemnek is sokkal csekélyebb a súlya. Nem fecsegek túlsokat? Nem baj, ha részletesebb hasonlatot mondok?

Mind a ketten tiltakoztak. Sőt már más szomszédok is figyelni kezdtek az előadásra.

- Köszönöm, - mondta Totó - elmondom. Visszaemlékszem a békére, mikor diákgyerek voltam és szerettem színházba járni. A primadonna maga volt számomra a titokzatosság. Nem tudtam róla a világon semmit, csak egy-két pletykát, amit felnőttebb férfiaktól hallottam. A színésznő rejtelmes lény volt, varázs és bűbáj, izgalom és sejtelem. A súgólyukon túl egy más világból való világ kezdődött, a gyönyörű valótlanság, az álom, amely soha meg nem fogható. Én még emlékszem erre a színházi levegőre. Most mi történt? Jöttek a színházi lapok. Írtak, fényképeztek, ismertettek, elárultak, felébresztettek, céloztak, megsúgtak. Ahogy haladtak az évek, azon vettem magam észre, hogy a nézőtér és a színpad közül eltűnt a varázslatos elválasztóvonal. A rivaldát ledöntötték. Egyszer csak tudtam a primadonnáról hány éves, ki volt a férje, ki most a férje és ki lesz a férje, ismertem a lakásában, ahova sohasem jártam, minden szobája minden bútorát, tudtam anyagi gondjait, értesültem veszekedéseiről, napirendjéről, házbéréről, személyzetéről és fogyasztókúrája ételrendjéről. Rendszeresen és mesterségesen elvették tőlem az illúziót. Nincs többé primadonna, aki titokzatosságában vonzó volna számomra, mert ez az új világ pontosan azt ölte ki a színházból, ami a színház lényege: az illúziót. Mindíg nevetek, ha a napilapok körkérdéseket rendeznek, hogy mi az oka a színházi válságnak. Felelnek a vaskalapos társadalomtudósok, felelnek a nagyüzemű darabgyárosok, felelnek az oktondi színigazgatók és összebeszélnek tücsköt-bogarat, csak a legegyszerűbb és legtermészetesebb okot nem mondják meg, amit én mondanék: adjátok vissza az illúziómat, ha tudjátok és megint színházbolond leszek.

Többen helyeseltek, többen ellentmondtak. De Totó felemelte a kezét, mert Daisy kérdést tett fel:

- Mi köze ennek a szerelemhez?

- A szerelemmel ugyanez történt. Még kisgyerek voltam, amikor Rigó Jancsi, a magyar cigányprímás, megszöktette Chimay hercegnét. És a hercegné lefényképeztette magát talpig trikóban, a fénykép sokszorosítási jogát megvették tőle és képeslevelezőlapot gyártottak belőle. Egy osztálytársam szerzett egy ilyen képeslapot. Ez elmondhatatlan izgalmat okozott az osztályban. A fiú meggazdagodott rajta. Tíz fillérért mutatta a levelezőlapot öt percig. A perceket órán néztük. Valósággal megbolondultunk tőle, kivétel nélkül mind halálosan szerelmesek lettünk Chimay hercegnébe, hárman is elkezdték szüleiket gyötörni, hogy hegedűleckéket kapjanak, és többen verseket írtunk. De nem is kell ilyen nagy példát említeni. Ha annakidején a hölgy kocsiba szállt, nem elég ügyesen fogta a szoknyáját és a lába jóval bokáján felül kilátszott, a férfiak nagyokat nyeltek a csodálatos látvány izgalmától. A mai gimnázista elmegy a strandfürdőre és annyi női termetet láthat, amennyit akar. Nem is nézi, mert únja. Ez a szerelem színházi válsága. A szerelemből csak éppen azt az egyet vette el a mai világ, ami lényeg volt benne: az illuziót. A szerelem fontos, de érdektelen közszükségletté változott. Megint bocsánatot kérek, hogy annyit fecsegek, de most tértem vissza ahhoz, amit mondani akartam. Valaha szent és csodálatos dolog káromlása volt az, ha társaságban trágárkodtak. Ma egyszerű illetlenség, vagy még annyi sem. Szellemes, vagy kevésbbé szellemes mókázás nem túlságosan fontos részletek felett. Valaha borzasztó lett volna ez a hang és felháborító. Ma vállat vonnak rajta. Azt hiszem, úgy fejelhetjük meg a régi mondást, hogy minden nemzedéknek olyan társalgási hangja van, amilyet megérdemel.

A fejtegetést eleven érdeklődés fogadta. Waldeck grófné felemelte poharát és Totó felé koccintott.

- Éljen Totó, mondjon egy disznó viccet, de jó legyen.

Ezen mindenki nevetett. De most Daisy szólalt meg. Előbb körülnézett, hogy ki hallja. A szemle megnyugtatta. Totóhoz intézte szavait és Totónak is nevezte őt, holott ma délután ismerkedtek meg. Totó meg is rezzent kissé, de Daisy igen csinos lévén, nyájas mosolyt vetett a mondandók elé.

- Mondok én magának valamit, kedves Totó. Vagy helyesebben: kérdezek magától valamit. Feleljen nekem, de őszintén, milyen volt a maga szerelmi élete diákkorában. Nem részleteket kérek, hanem egyetlen jelzőt. Nos?

Totó meglepődött. Gondolkozott. Aztán felelt:

- Borzasztó.

- Lássa. Olvastam néhány társadalomtudományi és orvosi munkát. Tudom az okát annak, hogy a fin de siècle idején miért halt meg annyi férfi paralízisben. Éppen tegnap lapoztam egy művészettörténeti munkát. Munkácsy meghalt paralízisben. Paál László meghalt paralízisben. Makart meghalt paralízisben. Ne nagyon lelkesedjék azért a hajdani illúzióért. Életveszélyes volt az az illúzió és csak a felszíne volt olyan szép, a felszíne alatt rothadt volt és írtózatos. Nézze meg a mai fiatalokat. Lehet, hogy nincs olyan illúziójuk, mint magának, de egészségesek. Az idegrendszerök is rendben van, paralízist sem fognak kapni. Ez csak jobb világ, nem? Az illúziók uralmát megdöntöttük. Ezeket magok férfiak találták ki barbár önzésből. Magok kanyarítottak ezeknek akkora fontosságot.

Daisy halkított. Amit most hozzátett, azt már csak a két jóbarát hallotta:

- Például az ártatlanságnak. Csak a magok kezdetleges zsarnoksága lehet megsértve, ha egy leány nem a magok szent és nagyszerű szeszélyéből ismerte meg a szerelmet. Ma a nő éppen olyan önálló kenyérkereső, mint a férfi. Tehát ugyanannyihoz is van joga. És él is vele. Nahát.

E pillanatban Titi úgy érezte, hogy okvetlen belé kell néznie Daisy szemébe. Engedelmeskedett érzésének s az igazolást azonnal meg is látta Daisy rászegezett tekintetében, amely követelő volt és sürgető, mint egy elővezetési parancs. De forró is és kihívó.

- Maga is? - súgta halkan, vakmerően a leánynak.

- Mi köze hozzá, - súgta vissza Daisy és arcába dobta az ujjai között gömbölygetett kenyérbél-darabkát.

Aztán hogy feltűnőbbé ne váljék, hangosan folytatta:

- A maga felfogását még nem hallottuk a társaság mai hangjáról, Titi.

- Elmondhatom, - felelte ő engedelmesen, - de más szempontból, mint Totó barátom. Én az érettségi idején kerültem oláh impérium alá, főiskolai éveimben nem ismertem a társaséletet. Hogy akkor milyen volt egy ilyen gazdag ház és egy ilyen előkelő társaság vacsora-hangja, azt nem tudom. A mait már kezdem tudni. És meg kell mondanom, hogy meghökkent.

- De Titi, ezt maga mondja? Aki olyan szójátékokat vág oda asszonyoknak néhány whisky után, hogy majdnem leszakad a csillár? Az nem hökkenti meg?

- Dehogy nem. Éppen ez az. Magamon hökkenek meg legjobban. Néha csodálkozva kérdem magamtól: te vagy az a szemérmes vidéki fiatalember, aki férfitársaságban is elpirult erősebb szóra? És ugyancsak csodálkozva állapítom meg, hogy igen, én vagyok. Jól haladok, mondhatom. Vidéken nem jártam manikűröztetni, de arra vigyáztam, hogy mit beszélek. Itt mindenki ápolja a körmét, de a szája mosdatlan. Most már az enyém is. Mert ez ragadós.

- Jó lesz vigyázni, hogy milyen szájakkal érintkezik.

Titi megint rábámult a leányra. Mi ez? Választ keresett, valami gyorsat és elméset, de ez alól felmentette az asztalbontás. A széktologatás robaja pontot tett a vacsora végére. Udvariasan maga elé engedte Daisyt, de az karonfogta.

- A feketénél maradjunk együtt. Pár percig beszélnem kell magával. Majd én megszervezem.

Meg is szervezte. Titi elismeréssel adózott annak a gyakorlatnak, amely a társaséletben olyan elmés ügyességgel tudja megteremteni a lehetőségeket. A leány olyan asztalhoz kalauzolta, amely mellett igen mély karosszékek kínálták a kényelmet. Ezek vesszőfonatu nyári bútorok voltak ugyan, de alakra a mélyre süppedő bőrzsöllyéket utánozták, ülésök túl alacsonyra esett, kartámasztójuk igen széles volt. Az a négy vendég, aki ezekbe betelepedett, csak tekintélyesen messze eshetett egymástól.

- Hozzon ide egy kis nádszéket azokból és tolja mellém.

Most igen közel ültek egymáshoz, a másik három feketézőtől mégis messze. Nyugodtan lehetett beszélgetni anélkül, hogy kettesben el kellett volna vonulniok. Ő whiskyt és szódát töltött magának.

- Hallgasson ide, Titi. Maga az egyetlen, aki itt nekem segíthet. Már eddig is nagyon sokat segített. Agathe nénit is kérhetném, de...

- Ki az az Agathe néni?

- Az a báróné, aki ide kihozott. Fogcsikorgatva tette, de muszáj volt neki. Ennyi elég is tőle. Beszélt a lengyel követtel?

- Beszéltem.

- Majd én is beszélek vele. De a legfontosabbat maga csinálja meg nekem. Figyeljen ide. Ha én most odamegyek a házigazdához és azt mondom neki, hogy «kérem csak egy pillanatra», az nagyon átlátszó. Már pedig életbevágóan fontos, hogy egy félórát, vagy húsz percet beszélhessek vele. Ő saját magától nem fog közeledni hozzám. Nem tetszik neki, hogy van itt valaki hivatlan, nem a társaságból való, akit elvégre nem küldhet el. A maga dolga tehát az, hogy majd később vonja félre az öreget, bármiről beszélgessen vele, én majd módját ejtem, hogy elmenjek magok mellett. Szólítson meg. A többit bízza rám. Ismétlem, a dolog életbevágóan fontos.

Titi nagy kortyot húzott a whiskyből.

- És ha megcsinálom? - kérdezte a levegőbe bámulva.

- Tudja mit, fogadjunk, hogy nem tudja megcsinálni. Ha megcsinálja, vesztettem.

- Helyes. Fogadtunk.

Felkelt, fogta poharát és elindult arrafelé, ahol Totót látta Waldeck grófnéval és másokkal. Odatelepedett poharával. Örömmel szorítottak neki helyet. De ő csak a Totó karosszékének támlájára ült le. Azok Micáról beszélgettek. Érdeklődve csatlakozott a társalgáshoz. Kitűnt, hogy Dömsödyék egy perccel előbb eltávoztak. A férfi nem akart menni, mert kártyázni lett volna kedve, de az asszony erőszakoskodott, fejgörcsről, vakbélfájdalmakról és minden elképzelhető bajról panaszkodott. A férj kénytelen-kelletlen megadta magát. Magokkal vitték az amerikait is. Neki nem is szóltak, kocsi volt itt bőven visszafelé. A folytatás felől nem lehetett kétség, legalább így vélték a beszélgetők: mire beérnek Pestre, Micának minden fájdalma teljesen el fog múlni, viszont a tánchelyiségek még nyitva lesznek.

A beszélgetés alatt folyton a házigazdát figyelte. Stein báró csak egy-két percig maradt ugyanazon a helyen, egyik csoporttól a másikhoz lépett, mint a vendéglős, mindenütt udvariasan érdeklődött a pillanatnyi szükségletek iránt, szemével kormányozta a sürgő-forgó személyzetet, széket húzott, hírrel szolgált, tölteni segített. Az ő asztaluknál is megfordult ugyanígy két percre. Aztán odalépett Grandjeanhoz, aki a verandának a parkra nyíló lejáratánál állott és szivarozott. Beszélgetni kezdtek. Titi élénken figyelt. Úgyszólván szimultán játszmát bonyolított le, mint a sakkjátékos: résztvett a társalgásban is, kellő helyen kellő mondatokat vetett oda és sok kacagást keltett, ugyanakkor pedig szeme sarkából vigyázta azt a két beszélgetőt. Most egy csoportból Geneviève odakiáltott az urának, aki a szólításnak azonnal engedelmeskedett. Itt a pillanat, gondolta ő magában. Röviden odavetette, hogy bocsánat, és egyenesen elindult Stein báró felé. Megállította, mert ez indult már a belső termek felé.

- Bocsáss meg, Gyuri bátyám, szabad valamit kérdeznem? Nem tartalak fel?

- Kérlek, Titikém, parancsolj, boldogan állok rendelkezésedre.

- Tanácsot és segítséget szeretnék kérni tőled. Kínálnak nekem egy házat vidéken. Alkalmasnak tartod-e az időt arra, hogy az ember a pénzét ingatlanba fektesse. Könnyűszerrel meg tudnám venni és a ház roppantul tetszik nekem.

Stein báró figyelme nyomban felélénkült, mint a huszártiszté, aki előtt lovat emlegetnek. Részleteket kérdezett.

- Minden megfelelne nekem, - mondta Titi - egy barátomnak is óriási szívességet tennék, de a jogtanácsosom, aki a vagyonomat kezeli, nehézségeket csinál.

- Bajos a dolog ismerete nélkül tanácsot adni. Végre is a fontos az, hogy, mint mondod, nagy kedved van hozzá. Nem kockáztatsz vele semmit. Ingatlant venni, ha előadásod pontos, elvben helyes.

Ekkor ment közel hozzájuk Daisy. Nem is nézett erre, mintha egyáltalában nem látná őket.

- Daisy, - szólt rá Titi - ne szaladjon, jöjjön csak ide egy kicsit.

- Fontos? Mert hívnak bridzsezni.

- Igen, fontos. Kérlek, Gyuri bátyám, ez a szép és kedves Daisy jogtanácsosom leánya. Légy szíves, segíts nekem és ismételd előtte, hogy szerinted semmit sem kockáztatok, ha vidéken ingatlant veszek.

- Ne is tessék neki felelni, - szólt Daisy odaállva harmadiknak - nem tudom, miről van szó, de ez a Titi kereskedelmi kérdésekben bámulatosan ügyetlen. Még szerencse, hogy a papa vigyáz rá, különben szétosztaná a vagyonát a szabók, a taxivállalatok és a szegények között. Miért akar most ingatlant venni, Titi? Hiszen utazni készül külföldre.

A beszélgetés a házvételről máris átterelődött az utazás kérdésére. Titi elmondta nagy körutazása tervét, Stein báró is beszélt arról, hogy ősszel Svájcba szándékozik vinni a családját. Daisy hanyagul megjegyezte:

- Nekem is olyan gyönyörű tervem volt és tegnap kútba esett. Tegnapelőtt még úgy volt, hogy ismét megláthatom Egyiptomot. Igaz, hogy ott az igazi szezon január, de jó lett volna az nekem szeptemberben is. Egy családhoz csatlakoztam volna, bizonyos Günther báróhoz és a leányához, de azoknak tegnap váratlanul felborult a tervök.

A házigazda arca villant egyet.

- Hogy-hogy felborult? Günther Leót jól ismerem. És nem értem, hogyan borulhatott fel a terve, mikor ő még Bécsben van.

- Már nincs Bécsben. Tegnap váratlanul megérkezett.

- Megérkezett? Azt alig hiszem, kedves húgom. Tegnap délután még beszéltem a hivatalával. Nem jött meg.

Daisy, kapva kapott a «kedves húgom» megszólításon. Pénzintézeti fogalmak szerint nyomban «eszkomptálta».

- Megjött, Gyuri bácsi, biztosan tudom. Csak nem akarta, hogy a hivatalában tudják.

- Biztos, hogy megjött? Ez bámulatos.

- Egészen biztos. A papa beszélt vele. Különben honnan kaptam volna a gyászhírt, hogy nem fogok menni Egyiptomba? A papa elmondta nekem az egész hosszú történetet a gyapotról, meg az angolokról, de engem csak azt érdekelt belőle, hogy itthon ragadtam. Éppen beszéltem Máriával, mikor mentünk a Dunára, hogy milyen hihetetlen nagy dolog az az egyiptomi kultúra... Hát most sóhajtok egyet és belenyugszom. Mit csináljak. Maga pedig, Titi, ne ugráljon a pénzével, hanem hallgasson szépen a papára. Nem bridzsezik? Maga nincs beosztva?

Testtartásán az látszott, hogy már készül is indulni a kártyához. Stein báró azonban megfogta a könyökét.

- Várjon csak, Daisy húgom. Engem ez a Günther-dolog nagyon érdekel. Üljünk csak le ide egy kicsit, kérdezni szeretnék egyet-mást.

Odavitte őket egy kis asztalhoz, ahol egyelőre nem ült senki. Leültek.

- Ez úgy meglep engem, ez a hír, hogy... hm. Furcsa. Várjunk csak. Felelhet nekem egy-két kérdésre?

- Minden kérdésre, Gyuri bácsi. Hiszen a papa csupa olyan vállalatnál jogtanácsos és igazgatósági tag, amely mind a Gyuri bácsi bankjának a vállalata. Tudom jól, hogy amit mondok, a legjobb helyen mondom.

- Úgy van. Nem tudom, mennyire ismeri ezt a kérdést, de a Günther egyiptomi megbízatásán igen nagy érdekek múlnak.

- Bizony nagyok. Száztizenkétezer font, az nem tréfa.

A két arc, amely most teljes ábrázattal tekintett egymásra, Titi számára érdekes tanulmányt nyujtott. A bankár arcán megjelent az eszes és villogó gyanú, amely ezt mondta: «túlsokat tud nekem ez a leány ebben az ügyben». A leány arcán pedig a kihívó biztonság: «nekem most már mindegy, ha gyanakszol is».

- Mondja kérem, ismer egy bizonyos Mrs. Baxtert?

- Hogyne.

- Az is megjött tegnap?

- Nem. És nem is jön meg többé. Mrs. Baxter már nem menyasszonya Günthernek. Mert Mr. Baxter tegnapelőtt repülőgépen Bécsbe érkezett, kibékült a feleségével és hazavitte Londonba. Ezzel az egész gyapotkérdésnek más képe van.

Ebben a pillanatban a fiatalnak festett vén Agathe báróné jelent meg az asztalnál a leányával.

- Daisy angyalom, nekünk lassacskán indulni kell.

- Ördögöt kell indulni, - vágott közbe Stein báró meglepő nyerseséggel - ittmaradnak. Aki nagyon álmos, az lefekszik.

És nem is törődött többé anyával és leányával. Hanem Titihez fordult:

- Öregem, hajlandó volnál Daisyt a bridzsben helyettesíteni? Én őt most nem engedhetem el innen.

És már Titivel sem törődött. Daisyhez fordult:

- Ezért keresett engem tegnap interurbán az édesapja?

- Kereste Gyuri bácsit a papa? Ezt nem is tudtam.

Titi lassan elvált az asztaltól, mint ahogy az őszi levél elhull, amellyel a fa nem törődik többé. Megkereste Daisy játszmáját. Nagyrészt ismeretleneket talált ott. Új whiskyt töltött magának, várta, míg rákerül a sor, aztán leült és átadta magát a játék változatosságának. Jó kedve volt, tréfált, bolondozott, nevettetett. A beszélgetésből azt vette ki, hogy az a csúnya, kancsal, de igen eszes és jóízű hölgy, akivel szemközt ült le, özvegy földbirtokosné, a két úr közül az egyik a közeli város polgármestere és annak fia. Volt még valaki, az hamar elment, nyereségét az urakra ruházva. Jó félóra mulva megjött Daisy. Egyelőre leült kibicelni. És odasúgta Titinek:

- Köszönöm. Maga nyert.

A játék egyre komolytalanabbá fajult, most már minden megjegyzésen nevettek, a pezsgő is szorgalmasan fogyott az asztalnál, a szemek nedvesek voltak a kacagástól. Más asztaloktól odaléptek az el nem foglalt bridzsezők és irígyelve hallgatták a zabolátlanul jókedvű társaságot. A folytonos kacagástól és játéktól végül elfáradt az özvegy. Megelégelte. Elszámoltak. Titi negyvennyolc pontot nyert. Elébe toltak kilencvenhat pengőt.

- Ez mind az enyém? Milyen alapon játszottunk?

- A mi alapunk két fillér, - felelte az özvegy, - de tízannyit is megért, olyan jól mulattam. Nem írná fel a telefonszámomat? Dunaölved három. Jövő vasárnap nálam lesz egy kis vacsora, kedves volna, ha kijönne. A hét végén hívjon fel, jó?

- A legnagyobb örömmel, köszönöm szépen.

- Akkor most megnézzük a zsőt.

- Mit nézünk meg?

- Van itt egy kis chemin odabent. Hallom, elég eleven.

- Csak jöjjön, - mondta Daisy. - amit nyert, elkártyázhatja.

Az ebédlőbe mentek át. Annak most egészen más képe volt, mint vacsoránál. Minden villanyláng égett s a gobelineket ebben az erős világítással kevert, sűrű füstben mintha kicserélték volna. A megrövidített, de még mindig hosszú asztalt zöld posztó fedte. Játékosok ültek körülötte, az üldögélők mögött nézők állottak. Bolmánszky előtt furcsa alkotmány állott, hosszúkás, fényezett faláda, amelynek fedele hiányzott és rengeteg kártya tömege látszott belőle szép sorjába rakva. Az alkotmányt elől kis fémlap zárta el, de csak félig, éppen annyira, hogy a játékos símán kihúzhatta belőle a hátukra fordított lapokat az ujja hegyével. Magának adott, szomszédjának adott. Megint magának, megint szomszédjának.

- Adok.

- Kérek.

Ismeretlen rendszer szerint forgatták, megnézték, felcsapták a lapokat.

- Négy a banknak, - mondta Bolmánszky, - engem ne tanítsatok felezni.

Az összes játékosok előtt piros, fehér, kék és különböző nagyságú zsetonok halmozódtak. Minden kéz megmozdult és a zsetonok előkészített csoportját betolta Bolmánszky felé. Ez a kártyalapokat egy óriás ezüsttálba hajította, összeseperte a zsetonokat és megolvasta.

- Most már igen, most már felezek, engem ne tanítsatok. Négyszázharminc a bank.

Innen is, onnan is számok hallatszottak: ötven, negyven, tíz, nyolcvan. Mindenki zsetonokat tolt készletéből feljebb az asztalra.

- C'est moi, - mondta a brazil.

Bolmánszky osztott. A brazil kezének vékony csuklóján megcsörrent az arany ráf, ujjain szikráztak a gyűrűk. Megnézték a lapokat.

- Neuf!

- En carte!

Nagy moraj futott végig az asztalon. Bolmánszky a tálba dobta a lapokat, újra osztott.

- Carte!

- Cinq!

- Gagné! Engem ne tanítsatok. Tudom én jól, mikor kell felezni.

Azzal szétosztotta az előtte heverő zsetonhalmazt, figyelemreméltó kézügyességgel dobálva a különböző zsetonokat az asztal távolabbi játékosaihoz is. Aztán a faalkotmányt megfogta és odatolta szomszédja, Sághy Laci elé.

- Húsz a bank. C'est vingt.

Duraga, a brazil nem felelt, csak koppantott egyet ujjával az asztalon. Sághy osztott. A brazil ismét nem szólt, hanem színére fordítva maga elé dobott egy nyolcast és egy ászt. Aztán elhúzta a piros zsetont.

- Gagné. Hát mondjátok, láttatok már ilyet. Valami hetven pengő van előttem, hatszázban van.

Titi ebből nem értett semmit. Daisy félrehúzta, hogy ne zavarja a játékosokat. És odalépett hozzájuk Geszterédy Totó is, aki most kelt fel az asztaltól. Ketten magyarázni kezdték neki a játék alapelemeit: össze kell adni a lapok számértékét, s ami nullán vagy tizen felül van, az számít. A figurák értéke nulla, az ász értéke egy. Akinek több van, az nyer. Nyolc és kilenc azonnal kimutatandó és nyert, ha csak a másiknak is nincs ugyanennyi.

- Üljön be, - mondja Daisy - van üres szék. Majd maga mögé állok. Szűz kéz mindig nyer. Magára fogok játszani.

- Ezt megnézem, - nevetett Totó - inkább én is játszom, pedig már ezer minusz vagyok. Majd hozok neked zsetont. Elég lesz százért, többet nem engedlek veszteni.

Leült, maga elé rakta a színes csontkorongokat. Éppen rákerült a sor. A játékosok kiabálták a téteket.

- Tegyen huszat, - súgta Daisy. - én teszek ötvenet. Éppen hetven a bank. Húsz a kisebbik piros, vigyázzon, rá van írva.

Duraga osztott.

- Ah, c'est vous, cher ami. Carte?

Titi felvette a két kártyát, ügyetlenül szedte. Két négyes volt.

- Vágja ki, vágja ki, nyolca van.

- Gagné.

Daisy folyton súgott. A következő lapra feltett negyvenet. Megnyerte. Feltette mind. Elvesztette. Ismét tett huszat. A játékban nagy mulatságát lelte. Mindenki nézte és mosolygott. Megjegyzések hangzottak feléje. Csillogott a szeme, nevetett, vette a lapot. Apró hibákat is csinált. Miután látta, hogy két lapnál többet kérni nem kötelező, négyre megállt. Kinevették. Most már ketten-hárman is odaálltak Daisy mellé. A következő tétnél két lapot kapott, gondosan összeadta: hat jött ki belőle, mert egy hetes és egy kilences volt a kezében. Azt kivágta. Általános derültség fogadta. Most már négyen magyarázták neki, hogy ez oktalan dolog, mert a bankár, akinek ötje van, esetleg megáll és veszít, de ha nyilván látja, hogy a játékosnak hatja van, természetesen vesz még egy lapot és esetleg nyer. Ilyen apró balesetek kísérték első próbálkozását, de állandóan nyert. Már nyolcszáz pengő értékű zseton volt előtte. Ekkor Daisy lehajolt hozzá:

- Adja szavát, hogy egy félóra múlva abbahagyja. Olyan hihetetlen disznaja van, hogy itt merem hagyni. Én hatszázat nyerek. Szavát adja?

- Szívesen.

- Helyes. Nézze meg az óráját.

Daisy elment. A bankadás sora rá került. Már tudta, hogy a nyerő bankárnak, ha az az ándungja, hogy a következő tétnél veszteni fog, joga van a bankja felét hazamenteni, de ezt csak egyszer csinálhatja. Hússzal kezdte. Bolmánszky ötször egymásután megütötte és elvesztette ezt a bankot. Húszból lett negyven, nyolcvan, százhatvan, háromszázhúsz, hatszáznegyven. Ekkor a felét hazavitte. Bolmánszky megadta magát. A többiek azonban kirakták a bankot egészen. Ismét lett hatszáznegyven, ezerkétszáznyolcvan, kétezerötszázhatvan.

- Hagyd abba, az Istenre kérlek, - szólt Totó a háta mögött - mondd, hogy a bank elment.

- Nem, öregem, mégegyszer leosztom, aztán bizonyisten nem.

Leosztotta. Nyert, ötezerszázhúsz pengő ára zseton óriási halmát söpörte be. Aztán tovább tolta a koporsót Grandjeannénak. Megnézte az óráját. Volt még tíz perce. Elhatározta, hogy most már nem kockáztat sokat, száz pengős csontoknál nem tesz többet. Mire a tíz perc letelt, elvesztett ezer pengőt. Felkelt. Totó segített neki beváltani. Alig győzte zsebregyűrni a százasokat és a kisebb bankókat.

- Te hogy állsz, Totó?

- Ezernyolcszázat vesztek. De még folytatom, hátha többet is tudok veszteni. Különben, mégsem. Megyek veled, későn van. Háromnegyed négy.

Felmentek ketten. Titi megállt az ajtaja előtt.

- Nem jössz be egy negyedórára beszélgetni? Ez a chemin olyan érdekes, hogy szeretném megtárgyalni veled.

- Köszönöm, de hirtelen elfogott az álmosság. Te is csak feküdjél le. Szervusz.

Búcsúzott, belépett, felkattantotta a villanyt. És majdnem felkiáltott a meglepetéstől. Daisy feküdt az ágyában.

- Mit néz, - mondta a lány nyugodtan, - megnyerte a fogadást. De mondja, őrült maga, hogy ilyenkor vendégeket invitál a szobájába?



XII.

Másnap késő délelőtt Bolmánszkyék vitték be Pestre. A házigazda már korán reggel bement, nyilván csak egy-két órára feküdt volt le. Daisy is jóval korábban bement azokkal, akik kihozták. Szótlan volt az egész úton. Daisyn járt az esze és a siker hiú utóíze elkeveredett benne a lelkiismeret sajgásával. Elvégre Daisy leány volt, még hozzá egy jóismerős leánya. És a vidéki kastély éjszakai kalandjának most előtte állottak érzelmi következményei. Hogyan fog a leány szemébe nézni, ha megint találkoznak? Illik-e keresnie a leány társaságát, vagy meg kell-e várnia, míg az jelentkezik? Tanácstalan volt és bizonytalan, sejtette, hogy annak az állapotnak is bizonyára van valami kifejlődött illemtana, ha az ember hajadon leánnyal keveredik szerelmi viszonyba, de ennek szabályait nem ismerte, és nem is kérdezhette meg senkitől. Még az a gondolat is megfordult a fejében, hogy Daisy talán el akarja vétetni magát vele. Ez nem tetszett lehetetlennek. Visszaemlékezett arra a feltűnő hévre, amellyel Pethő már az első találkozáskor a vidéki vendéglőben magasztalta a leányát, s amellyel a Hullámfürdőben hívta fel az idegen fiatalember figyelmét Daisy termetének részleteire. S ha csakugyan így van, hogy fog majd ebből kimászni? Mert, hogy máris lekösse magát egy életre Daisy mellé, azt képtelen és ijesztő gondolatnak érezte. Anna, az más. Annába szerelmes. Azt elvenné akár a holnapi napon, ha lehetne, ha ez nem tűnnék fel örökre megvalósíthatatlan álomnak.

A szállóban közölték vele, hogy egyrészt egy ujságíró telefonált, másrészt Zahár kétízben személyesen kereste, tegnap késő este és ma korán reggel. Első alkalommal levelet is hagyott itt, de azt a második alkalommal visszavette. Azt izeni, hogy ebéd után ismét jelentkezni fog.

Ezt a jelentkezést Titi nem várta meg. Nem akarta elmulasztani a látogatási időt a klinikán. Már éppen indulni akart, mikor csengett a telefon.

- Halló. Balog Tihamér úrral beszélek?

- Én vagyok, ki beszél?

- Itt Acél Ádám beszél, a Budapesti Ujság munkatársa. Gálos főszerkesztő úr megbízásából keresem a... a mestert.

- Tessék, kérem.

- A főszerkesztő úr közölni kívánja azt a két kis rajzot, amit a mester szíves volt átengedni neki. Ezekhez a rajzokhoz szöveget is adunk. Méltóztatik ismerni a mi hétfői estilapunk Társaság-rovatát? Amiben minden hétfőn társadalmi karcolatokat szoktunk írni?

- Hogyne.

- Ezeket én írom, kérem. A főszerkesztő úr őméltósága úgy gondolta, hogy ne zavarjam külön látogatással a mestert. Ő nekem elmondott egyetmást abból, amit a tegnapi kiránduláson Markazon méltóztattak egymással beszélgetni. Az nekem elegendő anyag. Arra kérem tehát a mestert, tekintse ezt az én látogatásomat megtörténtnek. És a főszerkesztő úr külön is meleg üdvözletét küldi. Köszönöm szépen, alázatos szolgája.

Mielőtt bármit is felelhetett volna, a másik oldalon letették a kagylót. Rekeszizmában könnyű izgalmat érzett. Írni fognak róla a Társaság-rovatban. Jól emlékezett erre a rovatra. Vidéken mindig elolvasta az ujságot, keddenként ez volt a csemegéje. Grófok, ismert budapesti szépségek, híres művészek szoktak benne szerepelni. Valaha úgy olvasta ezt a rovatot, mint egy másik világrészben fekvő Tündérország természeti leírását, a benne szereplőket nem embereknek érezte, hanem légies és testetlen lényeknek, akik nem is biztos, hogy az embereknél különbek, de mindenesetre boldogabbak. Most ő is közéjük kerül.

Sietett le a lépcsőn, hogy taxiba vesse magát és a klinikára siessen. Mikor szobakulcsát sebtiben oda akarta vetni a portás elé, az felemelte a kezét.

- A nagyságos urat keresik.

Visszafordult. S ugyanakkor, szemközt fordult vele az az alak is, aki kereste. És ez nem volt más, mint Tulcsikné. Ott állt robusztus termetével, bámulatos ruhadarabokkal teleaggatva, mint ijesztő színegyveleg. Szőke parókája rikított a püspöklila kalap alatt. Nem is köszönt. Erős és támadó hangon úgy vágta mondatát a megtámadotthoz, mint egy mellbeütést.

- Mi lesz a pénzemmel? Meddig várjak még?

Titi csendesítően válaszolt. Elsápadt ijedtében és zavarában.

- Kérem, Tulcsikné, ezt nem így szokás elintézni. Majd megbeszéljük az ügyvéd úrral, hogy...

Az asszony felemelte a hangját és közbekiáltott:

- Nem beszélünk meg azzal a csirkefogóval semmit! Ki akar mindenemből forgatni! Most már megúntam! Vagy ideadják a pénzemet, vagy olyat csinálok, hogy mind a ketten megemlegetik!

Az előcsarnokban izgalom támadt. A főportás kilépett pultja mögül. A felvonó felől egyenruhás alkalmazott szaladt oda. Rákiáltottak, csittították.

- Ne ordítozzon itt, mert rendőr hívok! Csitt! Ne ordítson!

Titi ott állt segélytelenül és sápadtan. Tulcsikné tovább kiabált. Most már a közönséghez intézte harsogó szavait.

- Nekem jogos követelésem van! Én abból nem hagyom magamat kiforgatni! Ha sokat okoskodnak, kihallgatást kérek a kabinetirodától!

A portás intett Titinek, hogy tűnjék el. Két ember már megfogta a Tulcsikné könyökét. De ő lerázta magáról az érintéseket, mint ebeket a sebzett vadkan. Követte a menekülő Titit és tovább ordítozott, uszályként húzva maga után a csitító, felháborodott szállószemélyzetet. Titi odafutott az első gépkocsihoz, felszakította, beledobta magát és a vezetőnek odakiáltotta a klinika címét. Visszanézve még látta, hogy Tulcsikné is kijött a szállóból, öklét rázta a menekülő kocsi után és elindult hatalmas őrmester-lépteivel. A személyzet lassan visszamaradt.

Ő a kocsiban remegett a felháborodástól. A hídon rákopogott a vezetőre és szándékát megváltoztatva bemondta a Pethő címét, hogy friss dühét ott nyomban kiadhassa. Majd pár perc múlva a változtatást is megváltoztatta, mégis csak a klinikát kívánta. Ott nem küldte el a kocsit. Elhatározta, hogy csak tíz percet tölt az Anna betegágyánál, hogy mennél hamarabb Pethőhöz érjen, holnap aztán majd kiadósabb látogatást tesz nála.

De az Anna betegágyában már idegen beteg feküdt, akinek arcától zavartan hőkölt vissza. A személyzettől megtudta, hogy Anna ma reggel elhagyta a kórházat. Nekilátott orvost keresni. Csak olyat talált, aki az Anna dolgáról édeskeveset tudott és a tanár távollétében nem is hajlott a részletesebb nyilatkozatra. Csak annyit tudott megállapítani, hogy Vargháné ápolt vizsgálata ma befejeződött, a beteg saját lábán hagyta el a kórházat, kétségkívül hazament a lakására.

Lement és visszaült a kocsiba. Ott percekig töprengett, hogy most hová menjen. Végül döntött: elment Graf tanárhoz. Itt már négy beteget talált a rendelő várószobájában. Ezeket végig kellett várnia. Képes folyóiratot keresett az asztalokon, azokat lapozgatta. De a bambán erotikus rajzok, amelyek mélyen alatta állottak a grafika és a humor színvonalának és röfögve árulták el a gerjesztés célzatát, idegessé tették. Egy hibásan rajzolt akt térdébe mérgesen belejavított a ceruzájával, mintha órát tartana, lecsapta a lapot és várt. Kiment a folyosóra cigarettázni, de mikor egy érkező beteg csengetett, hamar eldobta a cigarettát és sietett a várakozóba, elfoglalni eredeti helyét, hogy sorrendjét fel ne adja. Órán nézte az első beteg bent töltött idejét, azt megszorozta néggyel és átkozta a tanár időtrabló alaposságát. Végre bejutott.

- Nem találtam semmit, - mondta a tanár - a leghalványabb támaszpontom sincs. Minden vizsgálatot megcsináltam. Ez a hölgy elvileg teljesen egészséges. A tüdeje jó, a szíve kitűnő, a vére egészséges, epéje, vakbele, mája, veséje, pajzsmirígye, mindene rendben van, amit csak akar. Gennybacillus a vérben semmi. A Röntgen tetőtől-talpig végigment rajta: semmi. Egyébként most már nem is panaszkodik, a fájdalma úgy elmúlt, mintha elvágták volna.

- De hát akkor mi fájt neki? Mert azt nem hinném, hogy hisztériás.

- Hja, kérem, ahhoz, hogy valaki képzelődjék, nem muszáj éppen hisztériásnak lenni. És nem is biztos, hogy képzelődik. Biztosat akkor tudna mondani a tudomány, ha a sebészet felvágná a hasát és belenézne. De azt a beteg is aligha vállalja, hogy kíváncsiságból felmetéljük.

- Szóval, mi a teendő?

- Várni, uram, várni. A beteg csak folytassa előbbi rendes életét, táplálkozzék rendesen, aztán ha valami bajt észlel, jelentkezzék. Az én szerepem itt egyelőre megszünt.

- Hát akkor hálásan köszönöm a tanár úr fáradságát. Szabad az adósságom iránt érdeklődnöm?

- Tessék zsebretenni ezt a névjegyet és a klinikán keresni Ambrus urat. Vele mindent megbeszéltem.

Annyit tudott, mint azelőtt. És megint csak nem tudta elhatározni, hová menjen. De Pethő irodája útba esett úgyis, előbb ott akart végezni. Már majdnem becsengetett az iroda bejáratán, mikor gondolt egyet: átkerült a folyosó túlsó végébe és csengetett a lakás ajtaján. A szobalány azt a felvilágosítást adta, hogy a nagyságos asszony elment jótékonysági ülésre, de a kisasszony itthon van.

- Adjon Isten, Titi, - fogadta Daisy nyájas, de nyugodt arccal - hát magát mi szél fújta ide?

Elcsodálkozott, kínos zavarba jött. Annak a kapcsolatnak emlékét kereste a leány arcán, amely nem is olyan sok órával ezelőtt az egyesülés mélységébe zuhantatta őket. De Daisy arcán ennek nyoma sem volt. A jóismerős kifejezését mutatta, ennyi volt az egész.

- A papájához jöttem... de gondoltam... talán csak kezet szorítok...

- Nagyon jól tette, legalább mégegyszer meg tudom köszönni, hogy olyan jól falazott nekem. Maga kitűnő haver. Fogadja népünnepélyemet. Különben üljön le.

Titi habozva leült, mert sem egészen ottmaradni nem tudott, sem egészen elmenni.

- Őszintén szólva, én egy szót sem értettem a dologból... csak figyeltem, hogy maga milyen... milyen biztosan... és... és...

- Ezt nehéz is volna értenie. Előbb egy félórányi előzményt kellene hallania hozzá. Röviden az volt a kérdés lényege, hogy két nagy érdek fűződött hozzá. Egyik a papáé, másik az enyém. A papa érdeke az volt, hogy egy bizonyos Günther bárót fülön kell fogni, mielőtt tárgyalni kezd egy bizonyos idegen kormánnyal. És ezt csak Stein báróék tudják megcsinálni. Az én érdekem az volt, hogy Günthert, miután szakított az angol barátnőjével, itt tartsuk Budapesten. Ezt is csak Stein báró tudja megcsinálni.

- És miért érdeke ez magának?

- Maga jó haver, Titi, magának megmondom. Mert hozzá akarok menni feleségül.

- Úgy... Hát az bizonyosan jó lesz... és én most... az irodába, úgy-e, erre is lehet menni?

- Hogyne. Reméljük, hogy nem sokan várják a papát. Ne haragudjék, hogy nem marasztalom, de igen fontos telefont várok.

Lanyhán kezetfogtak. Titi nem is tudta, hogyan kerül át az irodába. «Mai lány», - gondolta magában, és könnyed, lenéző gúnyt próbálgatott hozzá. De ez nem ment. A leány nyugalma és elszántsága jeges félelmet keltett benne. És olyan tiszteletet, amilyet a kobra-kígyó, vagy a párduc iránt érezhet az ember.

Pethőt jónéhányan várták, de az ügyvéd arra a hírre, hogy Titi van ott, hamar elküldte, aki bent ült nála, kijött, soronkívül bekérte magához.

- Gyere, gyere, Titikém, - mondta élénken, vállát átkarolva, - már nagyon vártalak. Igen sürgős a dolog.

Ez csak a várakozóknak szólt. De nyájassága odabent sem csökkent.

- Csakugyan vártam, hogy mennél hamarabb megmondhassam: remekül viselkedtél Markazon. Daisy elmondta, milyen kedves voltál hozzá.

- Örülök, hogy segíthettem, - felelt ő önkéntelenül mélyen elpirulva, mert nagyon emlékezett arra, amire Daisy nyilván soha többé nem akart emlékezni.

- Nagyot segítettél. És tapasztalni fogod, hogy nekem érdemes segíteni. De miért vágsz olyan savanyú arcot?

- Mert valami kellemetlenséget kell elmondanom. Mondhatom, hogy nekem roppant kellemetlen.

Pethő arca meg sem moccant. Nyugodtan várta a kellemetlenséget. Titi részletesen elmondta a botrányt, amelyet Tulcsikné csapott neki a szálló előcsarnokában. Mialatt beleélte magát a részletekbe, sápadt izgalma, haragja és szégyene visszatért. Pethő arca azonban fokonként derült. A végén már kéjesen mosolygott és mosolya hasonlított a harapós kutya vicsorgásához.

- Eddig van? Na hallod, ez nem olyan égbekiáltó dolog. Tulcsikné a szállóban. Remek.

- De bizony, öregem, nekem égbekiáltó. Komolyan meg is kérlek, hogy csinálj valamit ezzel a Tulcsiknéval. Nem szeretném, ha ezt a botrányt megismételné. Így is rettegek attól a pillanattól, mikor hazamegyek és a személyzet arcába kell néznem.

- Mikor mégy haza?

- Azt nem tudom. Vacsora után. Miért?

- Mert az éjszakai személyzet más. Azok nem tudnak Tulcsiknéról. Nyugodtan hazamehetsz. Az ilyesmi, öregem, együttjár azzal, hogy az embernek pénze van. Mások el akarnak csípni belőle valamit és akinek olyan a természete, az botrányt csinál. Fel is lehetne most jelenteni ezt a Tulcsiknét zsarolásért. De nem érdemes. Puhul ő magától. Tudod, hogy már mennyiben hajlandó kiegyezni? Négyezer pengőben. De én nem adok neki többet, csak kettőt. Ha megfeszül sem. Nyolcezer pengő nagy pénz, öregem, még neked is. Ennyiért érdemes eltűrni, hogy egy kicsit kiabál az előcsarnokban. Bízd csak rám, többet nem megy oda, majd ráijesztek a detektívekkel. Azoktól fél, mert újságban olvasta, hogy a detektívek kínozzák az előállítottat. Szóval, ne törődjél ezzel, ilyen gyerekségekkel kár magad izgatnod. Rám már revolverrel is lőtt egy alperes. Nem talált, a pert megnyertem, s őt még be is csukták. Beszéljünk másról. Hát hogyan is állunk azzal a zoborhelyi házzal? Mondtam neked, hogy választ tudok adni, ha Markazról visszajöttél. Most adok. Tudok pénzt keríteni. A kölcsön nem lesz olcsó, de ma a pénz elég drága. A fő, hogy meglesz. Tíz-tizenötezer pengőt előteremtek, a forrásom már meg is van.

- Nem, kérlek, húszezerről van szó.

- Ugyan, ne légy gyerek. Csak nem képzeled, hogy az a tanár, vagy micsoda, az igazi összeget mondta? Hozzácsapott valamit, arról meg lehetsz győződve. Hát rajtad ne keressen.

- De nekem az közömbös, ha a ház megér annyit.

- Ugyan, kérlek. Tanuld meg, hogy a megszorult ember háza sokkal kevesebbet ér. Bízd csak rám. Én majd beszélek azzal az eladóval. Sírni fog a hálától, jótállok. Mindenesetre meg kell nézni azt a házat alaposan. Te most már ne törődjél semmivel, a szükséges pénz meglesz. Még egyszer mondom: tapasztalhatod, hogy nekem érdemes segíteni.

- Köszönöm. Elsejéig legkésőbb kell a pénz.

- Azt ő mondja. Ne higyj el mindent az első szóra. Vagy különben csak higyj el mindent, majd itt leszek én is. Én majd munkába veszem. Téged csak egy érdekeljen: a házat megvesszük. Megmondhatod az illetőnek, hogy keressen fel, majd csinálunk valamit.

- Megengeded, hogy felhívjam most innen a Gellértet? Azt az embert fel lehet ugyan valahol hívni, de a cédulát elraktam valahová.

Rögtön felhívták a szállót. A portás jelentette, hogy igen, Zahár úr már háromszor telefonált és éppen személyesen is ott van az előcsarnokban. Titi a telefonhoz kérette. Röviden közölte vele a jó hírt: a pénz meglesz. A részleteket majd beszélje meg az ügyvéddel. Pethő nyomban át is vette a kagylót. Titi felszisszent arra a nyers, sőt goromba hangra, amelyet használt. De végül megállapodtak a másnapi találkában. És Pethő kurta «jónapot»-tal letette a kagylót. Holott ő még köszönni szeretett volna. Főként Maricának. Hogy az elmúlt szerelemnek ma a gyengédség adóját rója le, amellyel adósnak érezte magát. S egy pillanatra átszaladt fején a gondolat: furcsa, hogy Marica még mindig gyengédségre és bizonyos részvétre készti, Daisy azonban semmire a világon.

- Most még van ám valami, ami nagyon fontos, - szólt Pethő - meg kell nézned a jövendő pesti házadat is.

Egy fiókból nagy papírköteget szedett elő. Kiteregette.

- A tervek készen vannak. A tervező majd részletesen elmagyarázza, addig is belenézhetsz. Majd én elmondom a főbb dolgokat.

Szétnyitotta a kék alapra sápadt fehér vonalakkal rótt ábrát. De Titi belenyomta a kezét. A terv nagyon idegessé tette.

- Ne haragudjál, nekem most rohannom kell. Ezt elviszem és otthon részletesen áttanulmányozom. Majd jegyzeteket is csinálok és elmondom neked részletesen a véleményemet. Összeülhetünk hárman a tervezővel. De most sietek...

- Kérlek, ha ennyire sietsz, az más. Nekem roppantul tetszik. Elsőrangú ember ez, hidd el. És nem is drága. Ezért a tervért nevetséges összeget fizettem...

Az ajtóig magasztalta a tervező munkáját. Titi mindenáron igyekezett kint lenni a szobából. A folyosón mélyet és megkönnyebbültet lélegzett. A tervet szerette volna mindjárt a lépcsőházban eldobni. Gyűlölte ezt a hengeralakú, kemény papírcsomót. Amelyet tehát Pethő kifizetett. Erőszakosságával elérte, hogy a tervező mégis megcsinálta és meg is kapta az árát. De ebből házalakítás sosem lesz. Most már csak azért sem.

És végre ott volt a lépcsőházban, szemtől szemben Eszes Dániellel, a házmesterrel. Kezébe nyomta kérdés közben a szokott pengőt.

- Igenis, itthon van. Ma reggel megjött az egészségügyi körülményből. De azt izeni, hogy a tartózkodást itt lent tessék foganatosítani, én majd felmegyek érte.

A felvonó búgva indult felfelé és Titi türelmesen várakozott a kapualjban. Pár perc múlva ismét megszólalt a búgás. Ő odaállt a felvonó nyílásához. Hirtelen mély melegség öntötte el a lelkét. Mint az éhes tisztviselő, aki előleget vesz fel, ő is a viszontlátás türelmetlenségében maga elé rajzolta a pillanatok múlva úgyis elkövetkező pillanatot, mikor ez az ajtó zörögve kicsapódik és ott áll előtte Anna, kissé beteges arcszínnel és beesett arccal, de ő maga, a kedvességnek azzal a varázsával, amelyet leírni nem lehet. És csakugyan zörögve kicsapódott az ajtó, és ott állott Anna, de viruló színben és telt arccal és mosolya melegségével még sokkal kedvesebben.

- Bocsánat, ha megvárattam. Fent ijesztő a rendetlenség, Lázáréknál nagytakarítást tartanak. Azt gondoltam, hogy elmegyünk járkálni, ha van kedve.

- Csakhogy nincs kedvem, mert nagyon fáradt vagyok. Rengeteg futkosnivalóm és izgalmam volt. Menjünk ki a körútra és üljünk be a kávéházba.

Ahogy oldalt ránézett Annára, megmagyarázhatatlanul kedves zsibbadás fogta el a szívét. Valami újat, különöset, lebegőt látott benne, amit szavakba, sőt szótalan képzetekbe foglalni nem lehetett. Csak azt érezte, hogy ez más Anna, akivel történt valami. Nem az, hogy meggyógyult. Valami más.

- Angyalom, én már kerestem magát a klinikán. Onnan egyenesen öreg barátomhoz, Graf tanárhoz mentem. Magának a világon semmi baja nincs.

- Igazán beszélt vele? Jaj, de kedves maga. Ezt mondja el szóról szóra, amennyire csak emlékezni tud.

Végigtárgyalták a betegség kérdését. Kitűnt, hogy Anna kitűnően érzi magát. Megfejthetetlen fájdalmai elmúltak, a klinikán pihent, sokat aludt, most nincs más dolga, mint fájdalmait elfelejteni és elhatározni, hogy tökéletesen egészséges. A kávéházban először ő akarta hallani a Titi híreit. Részletesen. Végighallgatta az egész kirándulást. Titi tréfásan, elevenen adta elő az egészet, csak kettőt hallgatott el belőle: Daisy meglepő odaadását és a nagy kártyanyereséget. A kártyát azért, mert érezte, hogy ekkora és ilyen könnyelmű összegekről tapintatlanság egy gondokkal birkózó asszony előtt beszélnie. Aztán elmondta Tulcsiknét is, de most már megbékélve és humorosan. Aztán elmondta a házvételt. De egész hosszú mondókája alatt az Anna arcán figyelte azt az új, különös fényt, amelyet eddig nem ismert.

- Eddig tart az én mesém, Anna, most maga jön.

- Velem nagyon nagy dolog történt, Titi, - mondta halkan.

- Érzem, hogy jó, amit mondani fog.

- Jó. Szabad vagyok. Lelkileg szabad vagyok.

Titi izgatottan megragadta az asztalon nyugtatott kezet. S a kéz nem húzódott rögtön vissza, csak lassan.

- Még ne mondja. Én akarom megfogalmazni. Rájött, hogy nem szerelmes az urába.

- Úgy van.

- Anna, ez hallatlan ujság. Olyan izgatott vagyok, hogy meg sem tudom mondani. Tessék, mondja el az egészet.

- Az uram felkeresett. A lakásomon járt, ott megtudta, hol fekszem. Tegnap délben történt. Várjon, pontosan akarom elmondani. Odalépett az ágyamhoz az ápolónő, hogy a férjem akar beszélni velem. Ekkor történt az első érdekes és meglepő dolog. Természetesen azt hittem, hogy az uram valahonnan megtudta a betegségemet, megsajnálta a bajomat és elhagyatottságomat, és illendőségből megemberelte magát, hogy figyelmességet mutasson. Ennek én nem örültem. Magam csodálkoztam rajta a legjobban, hogy nem örülök neki. Hiszen szerettem az uramat, soha az életben semmire, de semmire nem vágytam úgy, mint a gyengédségére, az lett volna a természetes, hogy hirtelen sírva fakadjak a meghatottságtól. De nem. Éppen az ellenkezőjét éreztem: hogy ez a találkozás terhes nekem. Mióta elszakadtunk, szünet nélkül csak róla gondolkoztam. Mindennap újra meg újra végigéltem csalódásom véres sebeit és mindenáron szoktattam magam a gondolathoz, hogy minden szenvedésem céltalan, hiszen ő már rég nem szeret engem. Mindenáron igyekeztem meggyőzni magamat, hogy a sors döntésébe bele kell törődnöm, mindenáron erőt kell gyüjtenem a belenyugváshoz, hogy a házasságomnak, amelybe külön szerelmes voltam, mindörökre vége. És mikor a megnyugvás már-már sikerül, akkor jön ő, hogy részvétet és jóságot mutasson, felkavarjon ismét, aztán tönkretéve, otthagyjon megint. Haragudtam rá. Ezt így hosszú elmondani, de az egész egy pillanat alatt lejátszódott bennem. Mondtam az ápolónőnek, hogy csak tessék, szívesen látom. Ösztönszerűen az éjjeliszekrény polcára néztem, hogy hol fogjuk elhelyezni a virágot. És akkor bejött. Az arca kelletlen volt és zavart. Kezet csókolt, a pillantásomat kerülte. A betegségemről kérdezett. Mondtam, hogy nem tudom, mi bajom. Azt mondta, hogy remélhetőleg nincsen semmi komoly baj. Körülnézett, a környezet nem tetszett neki. Régebben is gyakran mondta, hogy mindent elbír, csak a szegényszagot nem. Most nem mondta, de erősebben gondolta, mint valaha. Ekkor történt a másik érdekes és meglepő dolog. Ahogy néztem, mikor ott ült csinosan, ápoltan, elegánsan és rosszkedvűen, hirtelen mindennél erősebben megvilágosodott bennem az a tudat, hogy ez az ember engem sohasem szeretett. Csak értem nyúlt, mert magának akart. Csak kedves volt néha, mert néha mindenkihez nagyon kedves. De ennek az embernek a szívéből soha egy szemernyi sem volt az enyém. A házasságomról sokáig azt hittem, hogy a kettőnk kimondhatatlan boldogsága. Most hirtelen tisztán láttam, hogy ennek a boldogságnak minden percét csak magam éltem végig, teljesen egyedül, egy szörnyű tévedést vakon játszottam végig. S amíg így néztem, kényszeredetten rátért a tárgyra. Azért jött, mert válni akar. Bizonyára nem akarom akadályozni abban, hogy visszakapja a szabadságát, ez tehát rendben is volna, de meg kell beszélnünk az anyagiakat. Ő talán lesz egyszer abban a helyzetben, hogy segíteni tud, de most képtelen. Már pedig, ha az ő hibájából mondják ki a válást, akkor ő végzetes anyagi kötelességet vesz a nyakába. Most nem gondol a házasságra, de egyszer majd gondolhat. És ki jön akkor hozzá, ha a jövedelme jórésze be lesz táblázva? Váljunk el tehát úgy, hogy hibásnak engem mondjon ki a bíróság. Beszélt, beszélt és ekkor történt a harmadik dolog, a legmeglepőbb: rájöttem egyik pillanatról a másikra, hogy nemcsak nem szeretem, hanem már nem is haragszom rá. Egy teljesen idegen ember ült ott az ágyam mellett. Azt feleltem neki, hogy ebbe a módba nem mehetek bele, mert az megbélyegző. De az ítéletben hajlandó vagyok minden anyagi igényemről lemondani. A közös bútort, a képeket, a könyveket mind otthagyom neki. Éljen boldogul. Ezt ő megköszönte, kezet csókolt és elment. A takaróm is összegyűrődött. Kisimítottam. Akkor vettem észre, hogy mikor elment, nem is néztem utána. És most hallgasson ide, még hozzáteszek valami furcsa részletet. Mikor jött, épen igen erős fájdalmaim voltak. Mikor elment, bámulva vettem észre, hogy nem fáj semmi. Próbáltam óvatosan mozogni, feküdni, hajlongani. Nem fájt semmit. Mintha elfújták volna. Felkeltem és azóta fenn vagyok. Ez bizonyára véletlen, de érdekes. Holnap már megyek hivatalba. Úgyis resteltem, hogy ilyen rövid szolgálati idő után...

Titi megfogta a kezét és elhallgattatta.

- A hivatal most nem fontos. Maradjunk a fontosnál. Maga tehát felszabadult.

- Fel. Biztosan tudom. Tegnap dél óta csak ezen gondolkozom. Ez biztos.

- Akkor hátra van valami.

- Micsoda?

- Én nem mondhatom meg. Ezt magának kell kitalálnia.

Anna elpirult és mosolygott.

- Nem nehéz kitalálni. Magát is fel kell szabadítanom, hogy beszélhessen valamiről, ami eddig tilos beszédtárgy volt köztünk.

- Úgy van.

- Ezennel megtörtént. De hadd kezdjem én. Beszéljünk egész őszintén és egész nyiltan. Maga úgy érzi, hogy szerelmes belém. Én nem vagyok szerelmes magába. Senkibe sem vagyok. De most érzem először, hogy még talán lehetek. Mindenesetre megvallom azt a titkos vágyamat, hogy szeressek valakit. De ez nagyon nehéz.

- Jó volna?

- Nagyon jó volna. De mondom: nagyon, nagyon nehéz. Ezt egy férfi nem értheti.

- Ne általánosítson. Én szeretem magát és magához szeretném fűzni az életemet. Kérem, próbálja meg, hogy meg tud-e barátkozni ezzel a gondolattal, akár értem, hogy nehéz, akár nem értem. Nézze, Anna, lassan most már kezd képem lenni magáról. Kezdem ismerni. Tudom, hogy udvarlással ostromolni hiábavaló. Majd igyekszem magamat megszerettetni másképpen. Úgy, hogy magának adom a teljes lelkemet, mindent, ami bennem jó, meleg és tiszta. És a maga kedvéért elnyomom, ami bennem hiú, tisztátalan és hamis. Én ezt minden erőmből meg fogom kísérelni, mert maga függ tőle, vagyis az életem. Csak azt ígérje meg, hogy nem küzd ellene. Hogyha érzései ébrednek, akkor nem fog félni attól, hogy ápolja és dédelgesse őket. Ígéri?

- Csacsi, erre már feleltem. Mondtam, hogy nagyon jó volna. Ez azt jelenti, hogy nagyon vágyom beleszeretni valakibe.

- Valakibe?

- Magába.

- Köszönöm. Ilyen boldog perc eddig az életemben nem volt. Most tehát én nem fogok kurizálni magának, jóbarátok leszünk szépen kettecskén és megvárjuk, hogy magával mi lesz. Csak még egyet. Most még van erőm elmondani, egy negyedóra múlva már nem lesz. Így is dadogni fogok. Nézze, én félénk és élhetetlen udvarló vagyok. Nagyon csúnya kudarcok értek már életemben, erős bennem az úgynevezett Minderwertigkeitsgefühl, amire különben egy jó írótól magyar szót is olvastam: erős bennem az önkeveslés. Tehát... ha én már látnám is... hogy maga... hogy engem... én nem fogok merni... Anna, engedje meg, hadd bökjem ki őszintén.

- Tessék.

- Ha rájött, hogy szeret, csókoljon meg.

- Ezt nem ígérhetem. De én már azt úgy csinálnám ebben az esetben, hogy maga okvetlen megcsókolna.

Elnevették magukat mind a ketten.

- Köszönöm, Circe. Most hozassunk lapokat, mint két pajtás a kávéházban. Meg akarom nézni a Budapesti Ujság estilapját. Abban kell rólam valaminek lenni.

Kezébe vette az ujságot, izgatottan átlapozta. Felkiáltott:

- Tessék, itt van. Várjon, átülök maga mellé, olvassuk együtt. Vagy felolvassam? Jobban szeretném látni magát.

- Olvassa fel.

- A címe: «Társaság». Alcím: «Tehetség a szalonban».

- A tehetség, az maga. Teljesen igazuk van.

- Ne szakítson félbe, kérem. Máris kezd a nyakamra nőni? Mi ez?

Anna rábámult, aztán nevetni kezdett.

- Már azt hittem, komolyan beszél így velem, mióta védtelen nő vagyok.

- Eddig az volt, angyalom. Most már nem az. Tehát halljuk.

Felolvasta a hosszú, két fejezetből álló cikket. Az első rész számot adott egy rendkívül érdekes grafikai tehetségről, aki most tűnt fel Budapesten. Neve Balog Tihamér. Dúsgazdag ember, vagyona a millió felé jár. Ez családjától maradt rá, apja előkelő állású tisztviselő Kolozsvárott. Passzióból rajztanárkodott vidéken, de mivel ezt megúnta és kedve támadt kapcsolatokat keresni a fővárosi előkelő világ, az arisztokrácia és plutokrácia életével, felköltözött a fővárosba. Nyomban befogadták a társaságba, amelynek máris egyik nevezetes kedvence. Egy előkelő, főrangú háznál gróf Rhédey Simonné, az előkelő vezető dáma, aki amellett híres festőművésznő, bemutattatta magának az úgynevezett budapesti high-life új tagját. Balog bemutatkozásul papírra vetette a ragyogó szépségű grófné arcvonásait. Itt közöljük a rajzot, amely igazolhatja minden műértő előtt, hogy Balog nem afféle előkelő műkedvelő, hanem hivatott és komoly tehetség. Ebben a kis rajzban annyi az emberismeret, annyi a vonalvezetés szinte ijesztő biztonsága, annyi a humor, hogy ez az érdekes talentum, amelyről legelőször mi adtunk hírt, díszére válik a társaságnak, amely személyes kedvességénél és pazar elmésségénél fogva is tenyerén hordja.

Ez volt a cikk első fele. A második arról szól, hogy ugyancsak egy előkelőbb háznál, ahol Mester Alfréd, a festőművész, véletlenül kezében tartott kalappal lépett a szalonba, Balog Tihamér a mellékelt gonoszkodó, de elragadó humorú rajzot vetette papírra. A tudósítónak alkalma volt Balog Tihamérral szót váltani.

- Nem tulajdonítok különös fontosságot ezeknek az apró rajzoknak. A legtöbbet otthagyom, ha elkészült, vagy eldobálom. Hogy miért rajzolok, arra nem könnyű felelni. Rendesen emlékezetből kapom le, ami valamilyen benyomást gyakorolt rám. Minden ember tünődik, ha valamilyen emléket pontosan maga elé akar idézni. Én, úgylátszik, grafikus léleknek születtem, mert papíron tünődöm. És rendszerint a mulatságos vonásokra emlékszem leginkább. Ez a másik ember, akinek születtem: a humor imádója. Életemnek nincs nagyobb értéke, mulatsága, értelme, minthogy szeretem Annát.

Anna majdnem felugrott. Kikapta a felolvasó kezéből a lapot. És hangosan olvasta a hihetetlen mondatot. Ez nem is így hangzott eredetiben. Hanem így: «Életemnek nincs nagyobb értéke, mulatsága, értelme, mint a humor».

- Látja, Titi, ez jellemző. Mikor azt mondja, hogy engem szeret, nem mond igazat. Várjon csak, itt van még egy zárómondat: «Nem szoktunk tévedni társadalmi és művészeti kérdések megítélésében. Megjövendöljük, hogy ezt a fiatalembert a legzárkózottabb budapesti szalonok háziasszonyai kapkodni fogják egymás kezéből.»

Anna letette a lapot.

- Várjon csak, Titi. Ez a remek cikk, amelyet külön el fogok tenni magamnak, két társaságot ír le. Rhédeynénél azt írja: «egy előkelő, főrangú háznál». Lejjebb azt írja: «ugyancsak egy előkelőbb háznál». Hogy van ez? Két háznál is volt maga? Ez nem egy helyen történt?

- Dehogynem. De Gálos, a főszerkesztő, útálja ezt a Mestert, aki nagy sznob és szívesen bosszantja. Mester rettenetes büszke a Rhédeyné barátságára, tehát a lap nem szánja neki azt az örömöt, hogy egy társaságban szerepeltesse őket. A másik ok: Rhédeyné nem szívesen olvasná ujságban, hogy ő báró Steinéknál megjelent. Csak pénzért ment oda, de nem dicsekszik velük. Úgy látom, kicsit gőgös. El is felejtettem mondani, hogy meghívott jövő csütörtökre teára.

- Ne mondja. Ez már beszéd.

- És még valami. Figyelje meg, milyen különbség van az «előkelő ház» és az «előkelőbb ház» között. Nem is vitás, hogy melyik a magasabbrangú. Most hova néz és min gondolkodik? Mintha elkomorodott volna, nem?

Anna maga elé nézett. Egy darabig nem szólt. Felsóhajtott.

- Jó volna. De nagyon, nagyon nehéz lesz. S ha már megtörtént, még nehezebb lesz.


Vége az első kötetnek.



MÁSODIK KÖTET


XIII.

Anna és Titi felmentek sétálni a Svábhegyre. Tündöklő vasárnap délelőtt mutatta az örökkévalósághoz hasonló szeretetét a tájnak. A fogaskerekűből nézegettek ki a lassan süllyedő, lombos völgyre. A Városkút megállójánál egymásra néztek és egyszerre állottak fel. Nekivágtak az első kínálkozó útnak, cél nélkül. Kertes villák között mendegéltek. A kertek fái között, ha jobbra pillantottak, a lombok közein leláttak a nyári színekben ragyogó mélységre: ott lent sütkérezett a természet áldó mosolyában a város.

- Mondja, Titi, szereti maga a gyereket?

- Erről már beszéltünk. Persze, hogy szeretem. Két okból. Először, mert humoros. Másodszor, mert tehetséges.

- Ezt mondja részletesebben.

- Szívesen. Mindjárt ki is kell javítanom magam: ez nem két ok, hanem egy. Hajlandó volnék megkockáztatni valami olyan fogalmazást, hogy humor és tehetség ugyanaz. Csak ezeket a meghatározásokat bajosan tudom magyarázgatni az embereknek. Az ilyen dolgokban a legrendetlenebb fogalomzavar uralkodik. Az emberek a tehetség fogalmát lefoglalták az alkotás számára. Hallani néha azt is, hogy egy bankigazgató, vagy egy orvos tehetséges, de általában véve a művészt nevezik tehetségesnek. Ez visszaélés. Én bárkit tehetségesnek nevezek, ha a szelleme úgy van alkotva, hogy több összefüggést lát és dolgoz fel a világ jelenségei között, mint más. Azért még nem kötelessége, hogy szimfóniát tudjon komponálni, vagy szobrot csináljon. Az úgynevezett művészettel világszerte nagy visszaélés folyik. Nincs gyalázatosabb és üresebb dolog, mint a «l'art pour l'art». Hogy a művészet öncél. Otromba vakság, öncél egy van és az az élet. A művészetnek egyetlen joga van a léthez: ha az életet szolgálja. A művészet öncélúságát azok a béna tehetségek találták ki, akiknek csak formaérzékük volt, de a mondanivalóhoz minden érzékük hiányzott. Ezek vagy nem vették észre, vagy maguk előtt is letagadták, hogy a művészet célja a mondanivaló, de az persze a kellő formát nem nélkülözheti. Ezeknek az oktalanoknak egy esztétikájuk van csak: a forma. Az én esztétikám egészen más. Nagyon egyszerű. Szép az, ami célszerű. Nem én találtam ki ezt a mondatot. Legelőször Rubensnél találkoztam vele. Ő egyszer a mantuai udvarral, amelynek alkalmazottja volt, elkerült Génuába és míg az udvari nép ivott és kártyázott, ő igen józan és mértékletes ember lévén, azalatt gondosan tanulmányozni kezdte a várost. Megragadták figyelmét a génuai paloták. Annyira belemerült ezek tanulmányozásába, hogy két nagy albumot rajzolt és írt róluk. És felvetette magának a kérdést: miért szép egy palota? Hosszú töprengés után rájött, hogy a palota azért szép, mert célszerű. Vagy mondjuk így: az a palota szép, amely célszerű. Melyben a termek elhelyezése, az ablakok beosztása, a lépcsőház gyakorlati megoldása a legjobban megfelel annak a célnak, hogy emberek kellemesen lakjanak benne. A célszerűség maga adja a természetes harmóniát és ez maga teremti meg a természetes részleteket is. Amit díszítő stílusnak hívunk, az sem önkényes találmány, hanem egyszerűen a díszítő eszközök szigorú egysége. Lehetnek azok az eszközök akár csúcsívesek, akár keleti jellegűek, fő, hogy egységesek legyenek. Afelől pedig nem lehet kétség, hogy az egységesség célszerű. Zűrzavarban nem lehet eligazodni. Amit Rubens a génuai palotákról mondott, azt mondom én minden műalkotásra.

- Helyes. De milyen célt szolgál ez a célszerűség?

- Az életet. És hogyan határozom meg az életet? Az élet Isten megkeresése. Felderítése Isten és ember viszonyának, aprólékos kutatása és megtapasztalása a világ jelenségeinek. Miért szép a vers, a «Szeptember végén»? Mert célszerű. Hasznos. Segít megvilágítani a szerelem és a halál titokzatos összefüggéseit és ezt úgy csinálja, hogy minden porcikájában célszerű. Mivel költemény, az a rendeltetése, hogy lejtése, rímelése, minden külső tulajdonsága segítse a közölhetőséget. Ha olvasom, hallom a szememmel és érzékelésemet ellenállhatatlanul megragadja, mert erre a célra különösen alkalmas. Tehát nagyon szép. De mit tartsak egy afféle csilingelő l'art pour l'art versről, amely kitűnően közölhető, csak éppen nincs mit közölnie? Nincs célja, nem célszerű. Tehát szépnek nem mondhatom. Csúnyának sem. Semminek. Olyan, mint az állathangutánzás, csak nem őszinte, mert éppen olyan szélhámos, mint az orfeumi artista, ha grófnak adja ki magát. Ezt én nem tartom tehetségesnek, de az orfeumban a jó állathangutánzóra nyugodtan rámondom és nem takarékoskodom a szóval: tehetséges. A hivatalos esztétika, tudom, vad káromkodásnak bélyegezné, amit most mondok, ha hallaná: a jó állathangutánzó és a jó opera szerző között érdemben nincs különbség. Egyik tehetség ezt kutatja, a másik azt. Egyik orvos náthát gyógyít, a másik a rák szérumát keresi. Mindent fel kell deríteni, minden apróságot, minden morzsát fel kell venni, egyik adat éppen úgy kell a nagy rejtvény megoldásához, mint a másik. Azt csak a nagyképű ítészek hiszik, hogy ők kiváltságos, külön kasztot alkotnak a maguk légüres világával együtt és sejtelmük sincs arról, hogy mikor a művészet szent nevében mennydörgő köteteket írnak egy vidám karikatúra rangjáról, századmagoknál többet ér az a parasztember, aki a kocsmában talpraesett, jóízű tréfát mond, olyat, amely mély és bölcs, s amelyet előtte senki nem mondott. Akik ezt hallják, gazdagabbak lesznek tőle. Akik az ítészek köteteit elolvassák, elvesztik szabad látásuk egy részét és szegényebbek lesznek tőle. Mert ezek mind bilincsre vert, cellába zárt, ablak nélkül élő rabok, ezek a szakmabeli esztéták. Ezer szabály, ezer tétel, gőzölgő fejükre halmozott ezer norma nyomja őket. Ha volna bennök tehetség, az felszívódott fejüknek abba a sívó homokjába, amelynek minden porszeme egy-egy tiltó parancs. Annyi gondolatot kaptak mástól, hogy agyokban már nincs hely és nem tudnak gondolkozni: savanyúak és rosszkedvűek s nem tudják, mitől. Én tudom. Attól, hogy nyomorult rabok. De a gyerek nem rab. Azért mondtam el ezt a szószátyár fejtegetést, hogy idejuthassak. A gyerek még szabad. Tehetsége, humora még nincs befalazva. Roppant sok tehetséges, jókedvű gyerek van és roppant kevés tehetséges, jókedvű felnőtt. A gyerek beszéde tele van meglepő fordulatokkal. A gyerek beszéde csupa furcsa és eredeti összefüggés. A gyerek sokkal kevesebb kész adatot tud a világból, mint mi, de több újat lát, mert a maga szemével néz, amely friss. Aztán jön a nevelés, iskola, oktatás, fegyelmezés, törvény, amire a társadalomnak okvetetlenül szüksége van, de az ő számára csupa új és új megszorítást jelent. Egy-egy tollat tépnek ki a szárnyából s végül eljön a pillanat, mikor ember lett és megszűnt angyal lenni. Kevés olyan bölcs sor van még az Ember tragédiájában is, mint ez: «Nem Messiás-e minden újszülött s csak később válik megszokott pimasszá». Ne szóljon közbe, egy sort kihagytam, tudom. Ez így van. De szerencsére nem mindig egészen. Néha a gyermek elszántan védekezik, hogy ne semmisítsék meg egészen. S a felnőttben is marad valami belőle. És akkor tehetség és humor is marad. Mások ezt naivságnak nevezik. Én nagyságnak. Tessék. Kicsit bővecskén, de elmondtam, hogy miért szeretem a gyereket. Most maga mondja el, miért szereti. Ha ugyan tudja.

- Tudom. Gondolkoztam róla. Én anyának születtem, semmi másnak. Érzem magamban, hogy a földön ez az egyetlen igazi rendeltetésem.

- Ezért a maga gyermekét kellene szeretnie. De miért szereti a másét?

- Mert anya vagyok, már mondtam. Van nő, aki angol. Van, aki vöröshajú. Van, aki szopránhangú. Én anya vagyok. Mikor az útlevelemet kiállítják, ha ugyan egyszer kiállítják, a családi állapot rovatába azt kell beírni, hogy elvált és gyermektelen, a különös ismertető jelek rovatába pedig azt, hogy anya. Ez nálam vérmérséklet, jellem, szokás, emberfaj, minőség, amit akar. Egyszer láttam egy kis mókust, kertben. Fakalitkában tartották az apácák, fára akasztva. Ez a mókus folyton rágta a kalitkája léceit az egyik sarokban. Sajnáltam, hogy fogoly. Szívből kívántam neki, hogy sikerüljön kirágnia azt a sarkot és elszabadulhasson. Az apácáknak bűnös módon nem szóltam. Csakugyan kirágta. Ki tudott szökni, fákra mászni, szabadon ugrálni. De rövidesen visszatért a kalitkába és ott is maradt jószántából. Csodálkozva mondtam el a történetet egyik apácának. Ő nem csodálkozott, hanem megmagyarázta nekem, hogy a mókus rágcsáló állat. Sem szétrombolni nem akarta a kalitkát, sem megenni. Csak rágcsálni akart, mert a természet a fogának megparancsolta, hogy rágcsáljon. Az én szívemnek a természet megparancsolta, hogy szeressem a gyereket. Én engedelmeskedem a parancsnak és eszembe sem jut, hogy elemezzem. Nem a gyerek miatt szeretem a gyereket elsősorban, hanem magam miatt.

- Szóval önzésből szereti.

- Lehet, de az nekem mindegy. Elfogadom úgy, mint ahogy télen elfogadom, hogy esik az eső és, hogy csütörtök után péntek következik.

- Mindent így fogad el?

- A világért sem. Elfogadom, amin nem kell, vagy nem lehet segíteni. A hétköznapok rendjén nem kell segíteni, miért ne fogadnám el? A jégesőn nem lehet segíteni, azt elfogadom. De nem fogadom el például a szegények sorsát és nem fogadom el a háborút. Titi, kérdezek valami fontosat magától. Mondja meg nekem, mit tart a kommunizmusról.

- Nagyon szívesen. De hogyan jut eszébe ez a kérdés?

- Mert Krisztus a vagyontalanságot hirdette. Azonkívül azt mondta, hogy egy akol, egy pásztor. De biztosan nem a szovjetre gondolt, amely őt megtagadja. Viszont ez a világ, amelyben élünk, annyi nyomorúságot mutat, hogy akár kapitalizmusnak hívják, akár másnak, nem lehet helyes. Ennélfogva miben higyjek?

- Talán csatlakozzék az én pártomhoz, amelynek egyelőre teljesen egyedül vagyok a tagja. Jelentse ki, hogy hajlandó szívvel-lélekkel csatlakozni egy kollektív államberendezéshez, de kössön ki bizonyos határidőt. Kötelezze magát, hogy be fog lépni, de csak tízmillió év mulva. Akkor már az emberiség talán elég érett lesz arra, hogy meg tud élni ököljog nélkül. Akkor az erősebb nem fogja elnyomni és agyonlövetni a gyengébbet, sem mint cári rendőrkapitány, sem mint népbiztos. Akkor senki sem fogja elrabolni az éhezőét, hogy ő jóllakhassék, még maga Lenin sem. Akkor igen, angyalom, akkor hajlandók leszünk belépni a kommunista pártba. De nagy meglepetés fog érni bennünket: nem lesz párt, ahova beléphessünk. Párt azért van, hogy valakik a maguk igaza érdekében szövetkezzenek valaki ellen. De ki szövetkezzék ki ellen egy olyan világban, ahol mindenki egyet gondol. Ezt fogjuk nevetve mondani tízmillió év mulva. Kérdés, hogy mit csináljunk addig is, ideiglenesen. A mai világ nem jó, ez igaz. Sok a szívfacsaró nyomorúság, ez is igaz. Hogyan akar ezen segíteni a kommunizmus? Azt mondja, hogy «világ proletárjai, egyesüljetek». Hogyan, hát magát kihagyják? Magának van megélhetése, bármilyen sanyarú; fürdőszobát használ és nem tud élni tiszta fehérnemű nélkül, tehát nem proletár. Magát már eleve kizárják az egyesületből? Babits Mihályt is kizárják, mert éppen csak hogy akad terített asztala, nehéz gondokkal él, de egy kis háza van Esztergomban? Hiszen ez semmi más, mint leplezetlen bosszúállásra való szövetkezés: akiknek eddig volt egy falat kenyerük, azok adják át másnak és nekik ne legyen. Miért csak a világ proletárjai egyesüljenek, miért ne az egész emberiség egyesüljön? Én társadalomtudományhoz nem értek és fogalmam sincs róla, helyes berendezkedés-e a kapitalizmus, vagy sem. De, ha valaki ki akarja cserélni, akkor ne cserélje olyan rendszerre, amely megint csak az emberek egyik részének ad igazat. Az éheseknek. Akik persze minden részvétet megérdemelnek. De mindenkinek enni kell. Annak is, aki eddig éhezett, annak is, aki eddig jóllakott. Erre azt felelik: hiszen éppen ezt akarjuk. Kik? - kérdezem én. Mi, proletárok, - mondják ők. Hát ezt nem. Előbb mutassák meg nekem a pártvezetőségi listát, benne van-e a szegény emberek között, akiket szívből szeretek, Széchenyi István is, vagy az emberiség egy mai Széchenyije, aki dúsgazdag is, gróf is, de szociális lángelme. Ha benne van, tárgyalhatunk tovább. Addig nem. Ha pedig magában Krisztus kijelentései aggodalmat keltenek, akkor figyelmeztetem a biblia arra a mondatára, hogy meg kell adnunk a császárnak, ami a császáré. Vagy arra, hogy méltó a munkás az ő bérére. Tehát, ha Shaw az egész emberiség munkása és az egész emberiség bért fizet neki, akkor ő méltó a maga millió font tantiémjövedelmére. Ha nem fizetünk neki, nem ír. Hát ne írjon - feleli a szovjet. Én pedig ezt felelem: jól van, önöknek ne írjon, de nekem olyan világ nem kell, amelyben az emberiség nagy elméi nem segítenek nekem az egyetlen feladatot tanulmányozni: micsoda Isten és ember összefüggése.

- Vagyis bele kell nyugodnunk abba, hogy a proletárgyerek tetves, ótvaros és nem kap tejet?

- Nem. Ebbe nem szabad belenyugodni. De a teendő nem az, hogy húsz fillért adjunk a kéregetőnek s ezzel a dolog el van intézve. Hogy valaki beledob-e egy szem kockacukrot az Atlanti-óceánba, az teljesen közömbös. A teendő kettő. Egyik a kormányé, másik az állampolgáré. A kormány dolgába ne szóljunk bele, mert a szociális intézkedésekhez nem értünk. A kormány a közvetlen jövőnek dolgozik, mi csak a távoli jövőnek dolgozhatunk. És pedig úgy, hogy igyekszünk terjeszteni az emberséget, azt sem banketteken, buzdító pohárköszöntőkkel. Hanem legyünk jók, irgalmasok, megbocsátók mindenkihez. Mert ez ragadós. És jobb társadalmat csak jobb emberek csinálhatnak.

- Maga hisz a jóban?

- Csak abban hiszek.

- Maga jónak tartja magát?

- Egész biztosan tudom, hogy jó ember vagyok.

- Honnan tudja biztosan?

- Onnan, hogy mindig nagyon fájt nekem, ha másnak fájdalmat okoztam. A jóságnak ez az egyetlen mértéke. Mert például az a jóság, amelyet a vallásosság parancsol, nekem néha gyanús.

- Hogy-hogy? Lehet valami gyanús, aminek az alapja a vallásosság? Vallásos maga, Titi?

- Az a kérdés, mit nevezünk vallásosságnak. Istenhívő vagyok, mégpedig mélységesen. Sőt Istentudó vagyok. Én nemcsak hiszem, hogy van Isten, hanem tudom, hogy van. Az emberek értelmi színvonalát szeretem ettől függővé tenni. Aki nekem elkezd handabandázni, hogy ő ateista, és elkezd hajigálódzni a pozitivizmus kritikájával, meg mindenféle egyéb cifrasággal, azzal én már nem is kezdek vitatkozni. Az ilyen nem lehet jobbfajta értelem. Az iskolában verset tanultunk: «Léted világít, mint az égő nap, de szemünk bele nem tekinthet». Dehogy is nem tekinthetünk bele. Egyebet nem is tehetünk. Az egész világ millió és millió tüneménye mind és mindig, szüntelenül csak ezt az egy szót beszéli, hogy Isten. Keresztény is vagyok, sőt keresztyén, mert mi reformátusok, ezt a szót így mondjuk. De ami dogma, meg hitszabály, meg parancsolat, azt bizony nem elég jól tudom. Az iskola óta elfelejtettem. Mégis vallásosnak tartom magam, mert akármilyen filozófust olvastam eddig, mindegyikkel tudtam vitatkozni, csak Krisztussal nem. Tehát neki fogadok szót, azaz igyekszem szót fogadni, amennyire jószándékom le tudja győzni restségemet és önzésemet. Igen, merem mondani, hogy hibáim tudatában vallásos vagyok.

- Akkor mi kifogása van a valláson alapuló jóság ellen?

- Talán nem jól fejeztem ki magam. Megmagyarázom én magának rögtön, hogy mi a bajom. Én haragszom arra a szóra, hogy istenfélelem. Én nem szeretek Istentől félni. Ez az ózsidók örökségével jött át hozzánk. Jehova lehet rettenetes és bosszúálló. Az én Istenem nem az. Az én Istenem jó és szeret engem. Azért teremtett, hogy boldog legyek. Azt akarja, hogy nevessek és örül, ha örömöm van. Ha botlom néha egyet-kettőt és utána elszégyellem magam, megbocsátja. Félrenéz, úgy tesz, mintha nem látná és még mosolyog is, mint én mosolyogtam, mikor szegény Tici, a kiskutyám sajtot lopott. Nem, én nem félek Istentől, szeretem és bízom benne. Szeretném, ha személyes lénye volna, hogy ölébe hajtsam a fejemet. De vannak, akik félnek tőle. Mint a lelketlen apa gyermeke, aki mindig ütéstől fél. Ezek jók is tudnak lenni olykor, mert rettegnek a büntetéstől. És ha nem kellene a büntetéstől félni, akkor mi volna? Akkor nem volna kötelező jónak lenni? Az ilyen jóság nem ér hajítófát sem. Ezt belátja?

- Úgy van. Nem veszi észre, hogy egyet beszélünk? Pedig úgylátszik, mintha vitatkoznánk.

- Az sem volna baj.

- Mondja, milyen érzés az magának, hogy én katolikus vagyok?

- Semmilyen érzés. Tudom, hogy katolikus, tehát így van rendjén. Én őszintén szólva idegenkedem attól, aki vallást változtat. Ha teológus teszi, miután húsz évig töprengett, az szép és megrendítő. De hétköznapi polgárok vallásváltoztatásában, még ha tiszteletreméltó okból történik is, rendesen látok valami hűtlenséget. Nem valami dogmához. Hanem valami hagyományhoz, valami kedves légkörhöz, valamihez, ami a lelkének meleg része volt. Az ilyen rám azt a benyomást teszi, hogy szükség esetén a hazáját is meg tudná változtatni. Maga csak legyen katolikus. Szeret katolikus lenni?

- Nagyon. Nekem a katolicizmusra szükségem van ahhoz, hogy szívből tudjak imádkozni. Szeretem a szertartást, szeretem a templomi muzsikát, a tömjénszagot, a képeket, ez mind kell nekem ahhoz, hogy a szívemet felemeljem a köznapi életből. És nagyon szeretem a Mária-kultuszt. Nekem sohasem volt édesanyám. A vallásomtól kapjam helyette másikat. Azonkívül minden anyával közösséget érzek, részt veszek minden anyának abban a szeretetében, amelyet a gyereke iránt érez. Hogyne érezném magamat közel az isten anyjához. Mindig bizonyos emberi módon gondolok rá: volt egy asszony, aki a világ legkülönb fiát szülte és ezt megölték. Ezért jut eszembe róla mindig a háború, ahol anyák gyermekeit ölik meg. Én a legyeket sem szeretem megölni, kihajtom őket törülközővel. De az olyan politikust, aki háborút csinál, nyugodtan megfojtanám a két kezemmel. Ha nők intéznék a világ sorsát, nem volna soha háború.

- Ó, de nagyot téved, angyalom. Azt hiszi, hogy minden nő olyan, mint maga.

- A gyerekét mind félti.

- Dehogy félti, dehogy félti. Sok közömbös anya, sőt sok rossz anya van a világon. Ne induljon ki saját magából. A világháború alatt is voltak némberek, akik: a mellüket verték és lázítottak. Aztán van itt egy fontos szempont, amire nem figyel. Nagy különbség van a támadó, hódító és önvédelmi háború között. Ha bennünket megtámadnak, azt hagyni kell? Ha az oláhoknak eszükbe jut, hogy Erdély nem elég és jönnek a Tiszáig, akkor mi álljunk sorfalat pálmaágakkal és nézzük, ahogy bevonulnak? Azt már nem. Én sem szeretem megölni még a legyet sem. De akkor bizony behúnynám a szememet és döfnék a szuronnyal, ahova kell. Pedig, akibe döfnék, az is anyának a gyereke. De nem tehetnék egyebet.

- És ha nem soroznák be?

- Ha Erdélyről lesz szó, önként jelentkezem. A nóta is azt mondja, hogy árvából lesz jó katona.

- Annyira szereti azt az Erdélyt?

- Mindenekfelett szeretem. Azt a földet magának látni kell egyszer. Én nem láthatom, ki tudja, meddig, mert katonaszökevény vagyok.

- Mondja, Titi, kérdezek valamit. Van ott a hivatalban egy tisztviselő, ahol dolgozom. Furcsa, szenvedélyes, vitatkozó ember. Púpos, harcban áll az egész világgal. Ez a multkor azt fejtegette, hogy a háborút az emberek mesterségesen tenyésztik, mert túlzottan nevelik a nemzeti érzést. Mihelyt valakit arra nevelnek, hogy ő a magyarsága folytán különb ember, mint a cseh és neki ezért több jár a világból, elvben már kész a háború. Én tudtam és éreztem, hogy nincs igaza, de nem tudtam neki felelni. Amit feleltem volna, arra azt mondhatta volna, hogy frázis. Maga mit felel erre?

- Azt, hogy félig igaza van. Van egy bizonyos hamis hazafiasság, amely olyan gyűlöletes, mint a kortes-pátosz. Hogy valakinek dobog a szíve, az természetes és egészséges dolog. De ha valakinek koffeininjekciótól még jobban dobog a szíve, az természetellenes és beteg. Ebben neki van igaza. De abban nincs igaza, hogy az embereket tanácsos volna leszoktatni a nemzeti érzésről. Mert az is természetellenes, ha valakinek morfiuminjekciótól megbénulnak az érzékei. Az, hogy magyar vagyok, velem született és sorsdöntő. Néha úgy érzem, hogy előbb vagyok magyar és csak azután ember. Gyerekkoromban megtanultam egy bizonyos nyelvet. A magyar nyelvet. Az agyam sejtjei, amelyek ekkor fejlődtek, ehhez a nyelvhez igazodtak. Ezzel a gondolkodásom, logikám, kapcsolásom különbözővé lett mindazokétól, akik más nyelvet beszélnek. Egy francia író azt mondta: «Annyiban vagyok, amennyiben különbözöm». Aki ezt a különbözést el akarná venni tőlem, a létemet akarná elvenni. A világ egyelőre úgy van megszerkesztve, hogy különböző helyeken különböző fajú emberek élnek. A forró égöv alatt szerecsenek élnek, akiknek bőrét fekete festékanyag, koponyáját gyapjas haj védi a napszúrástól. Külön nyelvük van, kevés mássalhangzóval, mert nincs hideg, a szájukat nyugodtan nyitva tarthatják. Az csak nem vitás, hogy a szerecsen másféle ember, mint én? És be kell látnom, hogy ő jobban szereti a maga fajtáját, mint az eszkimót. Nem is volna természetes, ha nem ahhoz vonzódnék, akit meg tud érteni. Csak arra ne tanítsuk, hogy a szerecsennek minden szabad, az eszkimónak semmi, egyébként a faji érzését nem szabad és nem is lehet elvenni tőle. Ha majd a világ elképzelhetetlen mértékben tovább fejlődik, a közlekedés minden határt legyőz, az egyes fajok területhez kötetlenül, szabadon jöhetnek, mehetnek és keveredhetnek, talán megszűnnek a faji különbségek és a nyelvek is és a nyelvek összeolvadnak. A magam részéről szívesebben élek most és így. Nagyon szeretek magyar lenni. Külön öröm, hogy éppen magyar vagyok. Ettől én még nem bántok senkit.

- Hiszen az imént mondta, hogy...

- Hogy hajlandó vagyok védekezni. Mást nem mondtam. Abból indultunk ki, hogy egy idegen faj a Tiszáig akar vonulni. De várjon csak, még egy érv jutott eszembe. Tegyük fel, hogy egy nagy budapesti bérkaszárnya folyosóján egymás szomszédságában lakik két munkáscsalád. Ezek néha veszekszenek. Komolyabbra fordul valami feleselés köztük és az egyik anyát a másik családbeliek csúnyán megsértik. A gyerekei persze védelmére kelnek, nagy verekedés származik belőle. Késelés, emberhalál. Már pedig embert ölni nem szabad. Hogy tehát ilyesmi többé elő ne fordulhasson, most már az egész országban minden családból ki kell irtani a családi érzést? Természetesen nem. Hanem azt a két családot kell megtanítani, hogy necsak a családtagok ragaszkodjanak a családhoz, hanem a két háztáj is férjen meg békességben egymással. Ugyanúgy áll a helyzet a nemzeti érzéssel. Ez az érzés velünk született és természetes. Az volna természetellenes, ha nem volna. Nem irtani kell tehát, hanem az embereket arra tanítani, hogy fajszeretetükből ne következzék a más gyűlölete.

- Maga nem gyűlöli az oláhokat?

- Természetesen nem. Tudok én erre pontosan felelni. Volt nekem oláh osztálytársam is, még a magyar érában. Egyiket szerettem, másikat nem. Munteanut nem szerettem, mert hazug volt és kapzsi. És még buta is. De Siorbanut szerettem, mert szelíd, kedves fiú volt, nagyon szépen tudott hegedülni és soha nem bántott senkit. A magyar fiúk közt is volt, akit szerettem, és volt, akit ki nem állhattam. Általánosítani csak annyiban tudok, hogy a magyar fiúk átlaga megjelenésben, tehetségben, jellemben sokkal jobb volt, mint az oláhoké. De nem gyűlölhetek azért egy oláht, mert az a fajtája.

- És mégis önként akar jelentkezni ellenök?

- Hogyne, de nem az oláhok ellen. Hanem azok ellen, akik a hazámból el akarnak verni. Nem keresem, hogy malájiak, indiánok, vagy törökök. Ha éppen véletlenül oláhok a gonosztevők, nem én tehetek róla. Amíg a maga határán belül marad, nincsen nekem senkivel semmi bajom. Meg van elégedve ezzel az állásponttal?

- Nehezen tudok felelni, Titi. Ha arra kell gondolnom, és még gondolatnak is iszonyú, hogy maga döf a szuronnyal, ahova kell, nemcsak magát látom magam előtt ebben a borzalmas helyzetben, hanem a másikat is, az áldozatot. Tegyük fel, hogy az afféle bocskoros havasi legény, amilyenekről már olvastam; félig állati sorban él, katonai behívót kapott, megparancsolták neki, hogy használja a fegyvert. Jóformán nem tudja, hogy miért kell neki verekedni, ami kevésre ráeszmél, arról meg van győződve, hogy hazafias, tisztességes és igazságos. Lehet otthon három gyereke és abban a tudatban verekszik, hogy azokat védi...

- Ne folytassa. Ez igazságtalan csoportosítás. Maga önkényesen választja ki az ellenfeleket. Kiválaszthatna innen egy félig állati sorban élő faluvégi cigánylegényt és onnan egy európai gondolkodású, művelt úriembert. Mert van azok közt is, ezt ne feledjük. Hogy egy ellenséges indulatú fajta milyen propagandával tanítja rablásra és lopásra a maga tömegeit, azért nem én vagyok felelős. Természetesen ki tudnám a másik oldalról választani magamnak azt, akivel le lehetne ülni vitatkozni és talán meggyőzhetném. De ezt aligha bíznák rám. Énrám mást bíztak. Magyarnak születtem a szülőföldemen, azt én arra kaptam, hogy felelős legyek érte. Én érzem a felelősséget és levonom a következményeit is. Ez a felelősség olyan erős, hogy felette áll úgynevezett humanitárius szempontoknak. És ha engedelmeskedném a felelősség parancsának, talán szörnyű lelki háborún mennék később keresztül, talán meghasonlanám önmagammal, nem tudom. De csak utána. Különben az egész dologról ilyen formában kár beszélni. Háborúról szó sincs és én magam nem indíthatom meg.

- Mit hall, lesz világháború?

- Százfélét hallok. Véleményem pedig nincs. Tudja, mikor hallok embereket roppant fölényesen beszélni, hogy «a németeknek eszük ágában sincs ez vagy az», meg, hogy «a franciák nem is álmodnak arról, hogy» mit tudom én, mindig Taine jut eszembe.

- Kicsoda?

- Taine Hyppolite, a francia író. Ez a Taine fiatal férfi korában felszólítást kapott, hogy a képviselőválasztáson itt és itt jelenjék meg szavazni. De ő semmit sem értett politikához és úgy megrettent szavazatának állampolgári felelősségétől, hogy nem szavazott le, hanem elkezdett tanulni történelmet, közgazdaságot, pénzügytant, államtudományt, nemzetközi jogot satöbbi. Tanult húsz esztendeig, míg végre úgy vélte, hogy most már rendelkezik eléggé érett megfontolással. Ezek az emberek itt körülöttem a hétköznapi életben két perc alatt hadvezérek és külpolitikusok. Az a két perc csak arra kell nekik, hogy átfussanak egy ujságot. Mi mindent kellene tudni egy helyzet megítéléséhez? Rengeteget. Csupa olyan dolgot, amit csak a legbeavatottabbak tudnak. Mellettem a kávéházban ül két ujságolvasó egy asztalnál. Egyik feltolja a szemüveget a homlokára, gőgösen ránéz a másikra és azt mondja: «amit maga mond, az marhaság. A Maginot-vonalat elpanamázták. Maginot-vonal csak papiron van.» A másik megvetően legyint, féloldalról visszafordulva végigméri az előbbit és azt mondja: «az a marhaság, amit maga mond, vegye tudomásul. A Maginot-vonal bevételéhez négy és fél év kell, ha tudni akarja.» Én pedig ott ülök, nézem őket, ahogy rendkívül eszes arcot vágnak és szívből szeretném képenteremteni mind a kettőt. Én megmondom őszintén: fogalmam sincsen, hogy lesz-e világháború. Sőt tovább megyek: szerintem az összes európai államfők sem tudják, hogy lesz-e világháború.

- És a maga diplomata-ismerősei nem mondanak semmit?

- Dehogy nem. Általánosságokat, amiken nem lehet elmenni. A diplomaták, mint rájöttem, akármiről szívesen beszélnek az emberrel, csak diplomáciáról hallgatnak. A diplomaták ismerősei, az már megint egész más társaság: ezek folyton politizálnak. Csakúgy szórják a legkitűnőbb értesüléseket. Tegnap igen jó helyről azt hallottam, hogy a prágai kormány mereven vissza fogja utasítani Henlein szudétai követeléseit. Másnap olvasom a lapokban, mikor átfutom a vastagbetűs címeket, mert a szöveget már nem olvasom: a prágai kormány a Henlein-féle követeléseket elfogadta. Ugyanaz a jólértesült ember csak legyint és azt mondja mosolyogva, megbocsátóan: «ugyan kérlek, mit tudnak a lapok? Hitler következő beszéde nyílt háborús beszéd lesz, ezt mához egy hétre már te is fogod tudni!» Öt perc múlva az ember beszél a másik jólértesülttel, akiről tudni, hogy néha egy másik követségre hivatalos. Az közel hajlik az ember füléhez, hogy súghasson: «részleteket nem mondhatok, mert a becsületszavam köt, csak annyit árulhatok el, hogy Hitler óriási fontosságú békebeszédre készül.» Az igazság micsoda? Az, hogy Hitler szándékát még maga a német követ sem tudhatja. Annál kevésbé tudhatja Dömsödy felsőházi tag, vagy Bolmánszky képviselő. És legkevésbbé tudhatom én. Már megtanultam, hogy ha «feltétlen megbízható» értesüléseket hallok, azokból csak egy biztos: valaki kérkedni akar az összeköttetéseivel. Vagyis mindent összevéve, angyalom, most harmincnyolc szeptemberben vagyunk és hogy harmincnyolc októberében lesz-e háború, azt legfeljebb azok tudják megmondani, akiktől függ, vagy még ők sem. Ez ugyanolyan, mint a zsidótörvény. A második. Van, aki már olvasta a szövegét. Van, aki megesküszik, hogy a kormány nem is álmodik róla.

- Mondja, mit gondol maga a zsidókról?

- Drágám, erre a kérdésre kétféleképpen lehet felelni. Vagy egyetlen mondattal, vagy nyolc órai fejtegetéssel egyhuzamban. Egyetlen mondattal pedig nem tudok felelni. Azt mondhatnám, hogy gyűlölöm őket. De ez nem volna igaz. S azt mondhatnám, hogy szeretem őket. Ez sem volna igaz. Itt is úgy vagyok, hogy Taine jut eszembe. A kérdést húsz évig kellene tanulnom. De van, amivel húszévi tanulás nélkül is tisztába jöttem.

- Mondja, nagyon érdekel.

- Azt hiszem, ezt az egész kérdést igazi magyar módon próbáljuk rendezgetni. A könnyebbik felét nagy hűhóval igyekszünk elintézni, a sokkal nehezebbik fele a jövő adóssága marad. A magyarok szeretik a könnyű győzelmek dicsőségét, ezt a hagyományos szalmalánggal is lehet fűteni. De nem szeretik a hosszú, nehéz, kitartó, unalmasan egyforma, évtizedekre szóló feladatokat. Várjon csak, hol is kezdjem. Mi a baj a zsidókkal? A durva propaganda szerint a zsidók mind csalók, kéjencek és képtelenek valóban magyar érzésű állampolgárokká válni. Mit felel erre az én józan eszem, ha őszintén használom? Azt, hogy aki vét a fennálló magyar büntetőtörvények ellen, azt be kell csukni, sőt a törvény rendelkezései szerint akár fel is kell akasztani. Ettől nekem még nincs új törvényre szükségem. De a dolog tovább is van. Az ország képe azt mutatja, hogy a közélet minden fontos pontját elfoglalták a zsidók. Zsidókézre jutott minden bank, minden gyár, minden lapvállalat, minden színház, minden műkereskedés és lassanként kezd zsidókézre jutni a földbirtok is. Erre piros és lázas arcok őszinte felháborodással kiáltanak: «ez már hallatlan, tovább ezt már igazán nem lehet tűrni.» De azt a kérdést nem igen hallom, hogy a keresztény magyarok miért hagyták oly egykönnyen ezt a sok őrhelyet elfoglalni. Folyton azt hallom, hogy: «az átkozott liberális éra». Politikához édeskeveset értek, bár erős a gyanúm, hogy aki a hordó tetején a leghangosabb, semmivel sem ért többet, mint én. De én nem tartom magamat olyan rettentő okosnak, hogy egy ország több évtizedes fejlődésének bonyolult vegyi vonaláról fellebbezhetetlen ítéletet mondjak. Hogy mi folyt, mi nem folyt abban az átkos liberális érában, azt én nem tudhatom, mert csak akkor tudhatnám, ha előbb megtanulnám az ország néprajzát, ipari és kereskedelmi statisztikájának változásait, parlamenti történetét, az áttérések hullámzásait, a katolikus és protestáns egyház belső kormányzásának történetét, az északmagyarországi beszivárgás pontos fejlődését, a kivándorlási mozgalom történetét, a lapvállalatok szerepét a könyvkiadás fejlődésében és még körülbelül tízszer annyit. Ha mostantól kezdve, mikor ilyen égetővé vált a zsidókérdés, elkezdenék tanulni és reggeltől estig egyebet sem tennék, csak a könyveket bújnám, néhány év alatt bizonyára elkészülnék, s akkor kérném is a jogot, hogy a kérdésbe belebeszélhessek. Mások tudás és felkészültség nélkül követelik ezt a jogot, illetőleg nem is kérdezik senkitől, csak mennydörögnek. Jobbról is, balról is. Engem, hálistennek, ezek nem kérdeznek. De ha kérdeznének, ezt az előbbi kérdésemet tenném fel: hát a liberális éra alatt nem volt szabad a verseny? A liberális éra alatt a keresztényeknek nem volt módjukban szorgalmasnak lenni és őrhelyeiket keményen, szívósan megtartani? A kormányok talán mesterségesen eltiltották a kereszténységet a gazdasági pályáktól? Talán keresztény fiúnak nem volt szabad kereskedelmi érettségit tenni? Nekem, angyalom, a zsidók teljesen idegenek. Véletlenül soha nem volt zsidó jóbarátom, semmi személyes okom nincs védeni őket. Mégis azt mondom, hogy ebben a pörben nem a zsidók ülnek a vádlottak padján, hanem mi. Felháborodva verjük az asztalt, hogy itt vérlázító dolog történt, a zsidók azalatt, míg mi urizáltunk, orvul elkezdtek szorgalmasan dolgozni és vakmerően meggazdagodtak. Miféle hallatlan visszaélés ez? Hát már urizálni sem hagyják békében az embert? Jöjjön a példás büntetés és azok, akik a mi úri tétlenségünk alatt előre megfontolt sátáni szándékkal szorgalmasan dolgoztak, takarodjanak a jogtalanul megszerzett helyekről. Ez a pár mondat hiányzik nekem a zsidótörvény szövegéből.

- Nem egyoldalú maga kissé, Titi? Felmerülhet a közéletben egy általános megmozdulás, amely érzi, hogy körmére égett a dolog. Aki tilos helyen ment a befagyott folyóra és beszakadt alatta a jég, az nem azt fogja kiabálni, hogy «úgy kell nekem, fulladjak meg, én vagyok az oka», hanem utánanéz, hogy kievickéljen a veszedelemből. A zsidók ügyesek, szorgalmasok és tehetségesek, ezt ne tagadjuk. Ha most semmi nem történik és ami eddig folyt, az még tíz évig nyugodtan folyik tovább, ez a törekvő és ernyedetlen fajta a még hátralévő őrhelyeket is elfoglalja. Teljesen elzsidósodnak a legfőbb bíróságok, a katonaság tisztikara, a rendőrség, és zsidókézre jut a földbirtok mind. Én most nem azt kérdezem magától, hogy eddig ki volt a hibás, hanem azt, hogy ezt a tíz évet meg kell várni? Mit nevez maga ezen magyar megoldásnak?

- Azt, hogy a megoldás túlkönnyű. Törvénnyel verjük ki őket, nem pedig munkával és hozzáértéssel. Hogy lesz-e második zsidótörvény, azt én nem tudhatom. Fogják-e csakugyan kíméletlenül megnehezíteni a zsidók dolgát, azt nekem nem telefonálja meg a miniszterelnök. Az én lelkiismeretem és magyarságom számára ez nem is fontos. Nem azt figyelem én, hogy mit fognak csinálni a zsidók. Hanem azt, hogy mit fognak majd csinálni a keresztények. Zahár, a történelemtanár, akinek a házát megvettem, azt beszélte a tanári szobában, hogy Nagy Lajos alatt igen erős volt az antiszemita hullám, a zsidókat örökre száműzték és mind kihajtották az országból. Ki is mentek. Tíz évig tartott a zsidómentes állapot. Akkor szép csendesen visszahívtuk őket, mert a magyaroknak nem ízlett a pénzváltás mestersége, senkisem akarta csinálni. A kérdés most az, s engem csak az érdekel, hogy a magyarok megfogják-e most a dolog végét? Tanulnak-e, fejlesztik-e képességeiket közgazdaságra, akarnak-e lenni hozzáértőbb bankvezérek, fürgébb és élelmesebb gyárosok, ügyesebb és lendületesebb ujságírók, önfeláldozóbb és képzettebb orvosok, eszesebb és találékonyabb ügyvédek, mint a zsidók. Ha igen, akkor visszafelé igazolni fogják a legvadabb zsidótörvényeket is. Ha nem, kár volt elkezdeni az egészet.

- Ezt belátom, ez helyes. De nem beszél maga is egy kicsit a kérdés mellé, mint manapság nagyon sok óvatos ember?

- Miért beszélnék a kérdés mellé? Mire nem feleltem nyíltan és kertelés nélkül? Halljuk a kérdést.

- A kérdés ez, drágám: mit tart maga a zsidókról?

- Nézze, Anna, az általánosítás a kezdetleges szellemek szokása. A kezdetleges szellem csak azt tudja, hogy fehér és csak azt, hogy fekete. A fejlettebb szellem még tud pirosat, sárgát, szürkét, kéket, sőt pepitát is. Én irtózom az általánosítástól. Nem igaz, hogy a belgyógyászok nem tudnak semmit. Az sem igaz, hogy a belgyógyászok ma már mindent tudnak. Majd én más alapon, de sokkal pontosabban felelek a kérdésre. Én szívből lenézem a következő tulajdonságokat: a kapzsiságot és csalást, a komoly értékek iránti tiszteletlenséget, a magyarság iránti közönyt, az erőszakos kapaszkodást, a siker esetén bekövetkező szemérmetlen hencegést, vetélkedésben becsületes küzdelem helyett az aljas hátbatámadást, a boldogulásért más kíméletlen letiprását. Akiben ilyen tulajdonságok vannak, azt utálom és erélyesen üldözendőnek tartom. De akkor is, ha keresztény. Hogy ezek az utálatos tulajdonságok milyen fajtában találhatók meg inkább, azt állapítsa meg egy teljesen pártatlan statisztika és ha ebből az derül ki, amit az uszítás beszél, arról én nem tehetek. De ha van zsidó, akiből az ilyen tulajdonságok hiányzanak, az nekem teljes jogú testvérem Isten és ember előtt. Feleltem?

- Felelt. És anélkül, hogy észrevette volna, sokat mondott sajátmagáról is.

- Mikor?

- Mikor azt fejtegette, hogy meg kell fognunk a dolog végét. Én megfogtam, lássa. Nehéz munkával keresem a kenyeremet, de ez kimondhatatlan lelki erőt ad nekem, önérzetet és biztonságot. Maga miért nem akar dolgozni semmit? Azt kívánja, hogy szeressem. Hogyan szerethessek valakit, aki nem kíván tartalmat és értelmet az életébe? Szerethetek én mást, mint aki férfi a talpán? És nézhetem azt férfinak, akinek nincs valami célja?

- Az én célom maga.

- Nem, Titi. Egy asszony nem lehet cél, csak társa a célnak.

- Jaj de nehéz nő maga, a jó Isten áldja meg. Nézze csak, itt egy lóca, üljünk le, alaposan elfáradtam. Csekélység, lejöttünk gyalog a Városmajorba. Észre sem vettem, mikor ide befordultunk a fogastól.

Leültek a lombok között. Délfelé járt már az idő, ragyogóan dédelgette arcukat a szeptemberi nap. Valahonnan a kis Svábhegy felől a napfényhez egyáltalán nem illő katonai takarodó trombitahangját hozta lebegtetve a szellő. Ott valami újonc kürtös gyakorolta fényes délben a takarodót. Titi rágyujtott. Érezte magán az asszony pillantását. Nagyon szeretett vele beszélgetni, de személyével kapcsolatos kényelmetlenség nélkül. Most érezte, hogy a megkezdett kérdést nem lehet abbahagyni. Ez bosszantotta, s a bosszúságtól jókedvűen elmosolyodott.

- Lássa, angyalom, most leültünk pihenni erre a lócára, mert elfáradtunk. De ez nem jelenti azt, hogy többé nem kelünk fel innen, ugye? Könyörgöm, hagyjon most engem pihenni. Nekem olyan küzdelmes, örömtelen, folyton robotoló fiatalságot adott az élet, hogy rettenetesen elfáradtam. Még sebeket is kaptam, mint a csalitban üldözött állat. Hagyjon engem egy kicsit üldögélni, lihegni, és várni, míg a sebeim ettől az áldott nyugalomtól behegednek. Majd lesz idő, mikor kipihentem magam. Akkor majd beszélünk arról, hogy mihez kezdek. Magáért hajlandó vagyok mindenre.

- Nem énértem. Sajátmagáért.

- Hát jó. Sajátmagamért is. De magáért is. Mert abból nem engedek, hogy szerelmes vagyok.

- Mondja, mit nevez maga szerelemnek?

- Erre szépet és érdekeset tudok felelni. Előre dicsérem szemérmetlenül, amit én találtam ki. Nekem külön felfogásom van a szerelemről, külön meghatározásom, amelyet még senkitől sem hallottam. Nem baj, ha hosszú?

- Dehogy baj. Sőt.

- Amíg elmondom, ki is fújtuk magunkat ezen a lócán.

- Kezdje, de előbb mondja meg: nagyon botrányos, ha itt rágyujtok? Mégiscsak utcán vagyunk. De nagyon megkívántam.

- Gyujtson rá nyugodtan. Ha valaki errejön és megbotránkozik, azonnal agyonlövöm párbajban, lenyúzom a skalpját és magának kesztyűt csináltatok belőle. Kezdhetem? Onnan indulok ki, hogy a legkezdetlegesebb ősembert képzelem magam elé. Ennek az embernek, ugyebár, érzékei vannak. Kezdem azon az érdekes képességén, hogy lát. Látása arra való, hogy tudósítsa őt a külső világ jelenségeiről és változásairól, mert élnie kell és táplálkoznia. Nagyon hasznos neki, hogy lát. Meglátja maga előtt a sziklameredélyt és nem lép tovább. Nem zuhan le. Meglátja az ágon a gyümölcsöt, leszakíthatja és megeheti. De az emberben van az élet puszta ösztönén felül még egy furcsa, játékos ösztön is: azon túl, ami hasznos, a gyönyörködtető is érdekel bennünket. Az ősember látását nemcsak gyakorlati célokra használta. A tengerből kiemelkedő nap színjátékának semmi gyakorlati haszna nincs, de ő a látás segítségével mégis gyönyörködött benne. Ez az öröme lassan finomodott száz, ezer, százezer éven keresztül. Az eredményt Tiziánnak, vagy Paál Lászlónak hívják...

- Bocsásson meg, hogy közbevágok, Titi. Nem mond ellen önmagának? Már magyarázta nekem, hogy csak az szép, ami hasznos. Most pedig a hasznoson túl akad rá a szépre.

- Igaza van. Ezt újra fogom fogalmazni magamnak. Néhol ellentmondok, ezt már máskor is észrevettem. Mert legfeljebb csak értelmes ember vagyok, de bölcs még nem. Harmincöt évvel talán nem is lehet még bölcs senki.

- Nem haragszik?

- Ugyan menjen, hogyan haragudnám? Nagyon köszönöm, hogy szólt, mert ezen a két dolgon most gondolkozni fogok. Ami ebből kisül, az tiszta haszon: tisztulnak a nézeteim. Legyek nagyképű? A világnézetem egy vonallal megint egységesebb lesz. De most folytatom. Az ősember látásáról beszéltem. De van neki hallása is, olyan szerve, amellyel tudomásul tudja venni a hangokat. A füle meghallja az ágak recsegését, ha közeledik a tigris. Ez az ősember egyik felderítő szolgálata, hogy elmenekülhessen. A hallás rendeltetése nyilván az, hogy az ember megkönnyíthesse életbenmaradását. De az a furcsa, játékos ösztön itt is jelentkezik. A hallás elhozza az ember tudatához a rigófüttyöt, meg a fák között suhanó szél andalító hangját. Az ember ezt élvezni tudja a gyakorlati célon túl is. És ezt az élvezetet százezer év múlva Beethovennek hívják. Gyerünk tovább. Szaglása is van az embernek, ugyancsak gyakorlati célzattal. Hogy megérezze a közelgő vadat, mint a kutya. Hogy ételben megkülönböztesse a károst a kellemestől. Izlelni is tud, hogy a helyeset lenyelhesse, a helytelent kiköpje. De az a bizonyos gyönyörködő ösztöne a roppant hosszú fejlődés folyamán kieszelt illatokat, amelyek nem valók semmire, csak élvezésre, és kieszelte az étel legkülönbözőbb ízeit, amelyek az okvetlenül szükséges táplálkozásnak örömet és mulatságot adnak. Továbbá. Ha jeges vihar érte utól ezt a legkezdetlegesebb ősembert, megtanult oduba bújni előle. Az odu hasznos volt, de ő még eljátszogatott vele, hogy csinos is legyen. Addig csinosította, míg a gótika felépítette a burgosi székesegyházat. Elég érthető voltam?

- Pontosan értem.

- Nos, tehát. Az életet Isten parancsából nemcsak fenntartania kellett ennek az ősembernek, hanem továbbadni is. Fenn kell tartani az emberi fajt. Én már most azt állítom, hogy a fajfenntartás körül is megkapja szerepét az az emberi ösztön, amely a hasznosságon, a célszerűségen túl az emelkedett gyönyörűséget is keresi. Minden érzékének tudott százezer meg százezer éven át olyan örömet kitalálni, amelynek haszna nincs. Amely a puszta, nyers praktikumon felül a szellem ajándéka, a szépség szent játéka, az isteni magafeledkezés magasztos vágyának bizonysága. A hallás érzékéből alkotta a muzsikát, a látás érzékéből a képzőművészetet. A fajfenntartásból? A szerelmet.

- Ez nagyon szép. Szóval hisz a szerelemben?

- Hogyne hinnék. Hiszen szerelmes vagyok.

- Mert vannak magasrendű filozófiai iskolák, amelyek nem hisznek.

- Tudom, tudom. Hogy csak egy bizonyos illuziót hívunk így, mialatt engedjük magunkat a természet erejétől bolondíttatni. Nem igaz. Szerelem van. A szerelem úgy viszonylik a puszta testiséghez, mint Bach a telefoncsengéshez, vagy Brueghel a cégtáblához.

- Szóval az életnek Bachra van szüksége és nem telefoncsengésre?

- Ezt nem mondtam. Az élet a gyakorlati haszon és a lelki, játékos élmény harmóniája. Akinek csak a telefoncsengésre van füle, keveset különbözik az állattól. Akinek csak Bachra van füle, az már túlmegy az ember fogalmán és éhen vész. Aki egy szép város képéből csak az utcaneveket látja, hogy eligazodhassék, lenézni való. De viszont, aki csak a holdvilágos tornyokat nézi, megbotlik és belezuhan az árokba. Aki az emberi faj folytatásában csak a testiségnek tud örülni, nem érdemli meg az ember nevet.

- Ez szép volt, Titi. Ezt köszönöm.

- Helyesli?

- Teljes szívemből.

- De a szerelemről bizonyosan maga is gondolkozott már.

- Hogyne. Nagyon sokat.

- És hogyan fogalmazta meg magának a szerelmet?

- Én a gyermeken keresztül igyekeztem megmagyarázni magamnak. Az emberiséget két részre osztom. Először azokra, akik nem akarnak gyereket. Ezekkel nem foglalkozom, ezek nem igazi emberi lények. Másodszor azokra, akik akarnak gyereket. Ezeket ismét két részre osztom. Az olyan nő, akinek mindegy, hogy kitől lesz gyereke, nem szerelmes. Az olyan, aki a világon csak egyetlenegy embertől tud gyereket elképzelni, szerelmes. Az én meghatározásom sokkal kezdetlegesebb, mint a magáé, de én egészen jól megvagyok vele.

- Helyes. Most beszéljünk az erkölcsről.

- Szívesen. Beszéljünk az erkölcsről. Halljuk.

- Nem, nem én akarok nyilatkozni. Magát akarom hallani.

- Akkor kérdezzen. Tudományos meghatározásokat ne kívánjon tőlem. Nekem asszonyfejem van, én másképpen gondolkozom. Tegyen fel gyakorlati kérdéseket, azokra majd igyekszem felelni.

- Igen. Hát akkor mondja meg nekem Budai Anna, elsőosztályú tanuló, hogy szabad-e az embereknek csókolódzni?

- Nem szabad, tanár úr, kérem, csak ha szerelmesek egymásba.

- De ha szerelmesek, akkor minden szabad?

- Minden csak akkor szabad, tanár úr, kérem, ha már összeházasodtak.

- Miért?

- Nem tudom, tanár úr, kérem. Így tanultam. Én első tanuló vagyok az osztályban és magaviseletből csillagos egyest kaptam. Ezt meg is akarom tartani.

- Jól van, Budai Anna, üljön le. De most feleljen maga, nagyságos asszonyom, mert ez a gyermek még butácska és tapasztalatlan. Maga nem tudja elképzelni, hogy viszonya legyen valakivel, akit szeret?

- Nem. Mert olyan emberrel nem lehet viszonyom, aki nem szeret viszont. Ha pedig szeretjük egymást, akkor hozzámegyek.

- És akkor például mi történik, ha valakivel kölcsönösen megszeretik egymást, de a férje hirtelen meggondolja a dolgot és nem hajlandó elválni?

- Nem tudom. Erről majd ráérek akkor gondolkozni. Titi, meg kell mondanom magának, hogy én kétségbeejtően tisztességes vagyok. Mióta az eszemet tudom, úgy neveltek. Ez már a véremben van. Ezen nem tudok változtatni. Igaz, hogy nem is akarok. Miért kérdi ezeket?

- Igaz, miért kérdem ezeket? Semmi célja nincs. Vagy hozzámjön egyszer, vagy nem. Még nem szeret, mondja?

- Nem jól kérdez. Kérdezze meg, lehetségesnek tartom-e már, hogy magába fogok szeretni. Erre azt felelem, hogy igen, lehetségesnek tartom, de félek, hogy maga elrontja. Sok baj is van közöttünk. Mindenekelőtt az, hogy maga gazdag, én pedig szegény vagyok. Tegyük fel, hogy magába szeretek és összeházasodunk. Öt évi házasélet után egyszer jön egy pillanat, mikor maga vigyázatlanul tesz egy célzást, hogy kihúzott a nyomorból. Akkor én abba belehalok.

- Maga tehát függővé teszi a boldogságát attól, hogy én öt év múlva esetleg majd mit mondhatok? Ilyeneken jár az esze? Maga ilyen számító?

- Igen, én ilyen számító vagyok. Nézze, Titi, ne faggasson erről. Bízza a dolgot az időre.

- Az időre, igen. De mennyi időre?

- A legjobb akarattal sem tudok határidőt mondani. Nem tőlem függ. Ha én a jövőmmel számot vetek, akkor nem arra gondolok, hogy jó volna az életemben mellékesen egy kis szerelem is. Én ebben a kérdésben csak egy szót ismerek: mindhalálig. Akkor is ezt ismertem, mikor férjhezmentem. Nem rajtam múlt, hogy nem így lett. Most már messzebbről és nyugodtabban tudom nézni a dolgot: valakinek nem volt rám eléggé szüksége. De ez nem tudott kiábrándítani abból a katolikus hitemből, hogy a szerelem az utolsó lehelletig szól. Én erre vágyom. Lehet, hogy megtalálom. Lehet, hogy nem. De kevesebbet az élettől nem tudok elfogadni. Jó, hogy erről beszélünk és figyelmeztethetem valamire. Maga azt mondja, hogy szeret. De lehet, hogy egy szép napon nem fogja győzni türelemmel. Itt jön megint a maga pénze. Máris fényes társaságba került, minden szórakozást meg tud szerezni magának, mindig újabb és újabb érdekes ismerősöket szerez, mellettem pedig nem kap egyebet, mint azt a sovány biztatást, hogy várjon. Ezt bizony hamar meg lehet únni, jól tudom. Arra kérem magát, Titi, legyen hozzám emberséges és becsületes. Ha érzi, hogy a türelme elfogyott, ne tagadja ezt se előttem, se maga előtt. Becsületszavamra mondom, hogy nem fogom rossz néven venni, sőt hálás leszek a tisztességéért. Nálam a kérdés minden, vagy semmi. És inkább az őszinte semmi, mint az ingadozó, bizonytalan és hazug minden. Ha nem néz felém hetekig, sohasem fogom számonkérni, hol járt és mit csinált. Maga nekem nem tartozik semmivel. Ha egyszer az a pillanat bekövetkezik, amikor megcsókoljuk egymást, attól kezdve mindennel tartozik. Addig semmivel. Egy szép napon minden különösebb értesítés nélkül elmaradhat mellőlem és ha egy félév múlva véletlenül találkozunk az utcán, a legmelegebb barátsággal fogom üdvözölni és egy szemernyi szemrehányást nem láthat a szememben, de még a szívemben sem.

- Szóval, ha elmaradnék maga mellől, ez magának semmi különösebb fájdalmat, vagy ilyesmit nem okozna.

- Hogyan mondhat ilyet? Nagyon fájna. Hiszen senkim sincs a világon, csak maga. De nem magát okolnám, hanem magamat. Ha ez bekövetkezik, mindennek én leszek az oka. Maga normális férfi és meg vagyok győződve, hogy tisztességes ember. Én csak tisztességes ember vagyok, de a mai világban nem normális. Nekem a szerelemről olyan fogalmaim vannak, hogy azokkal másnak nagyon nehéz lépést tartani. Amennyiben ez valaha kényelmetlenséget okoz magának, már előre bocsánatot kérek. De én más lenni nem tudok.

- Ne is legyen más. Maradjon mindig olyan, amilyen. Csak egy pontban változzék meg.

- Mi az a pont?

- Ha megkínálom valami aprósággal, hagyja abba azt a kicsinyességet, amellyel nekem ezeket a kedves kis örömöket elrontotta.

- Nem vagyok kicsinyes. Rögtön meg fogja látni. Ma hol ebédel?

- Sehol. Akárhol. Mindegy.

- Hívjon meg ebédre. Elfogadom. Azt is megmondom, miért. Mert azonnal viszonzom. Meghívom mához egy hétre, ebédeljen nálam. Grófokat és bankelnököket nem tudok hívni, meg kell elégednie a Lázárék társaságával. A multkor egyszer azt mondta, hogy imádja az úgynevezett vadászebédet, mindenféle hideg holmit, retket, vajat, miegymást.

- Úgy van, nagyon szeretem.

- Azt fogja kapni. Az egész lukullusi meghívást mindjárt megmagyarázom. Nálunk a hivatalban három tisztviselő összeállt, hogy csinálnak maguk között fogyasztási szövetkezetet. Elkezdték és roppant ügyesen csinálják. Az egyiknek, képzelje el, hentes az apja Békéscsabán. Az apa küldött neki egyszerű kérésre egy láda kolbászt, császárhúst és ilyesmit ajándékba. Ő jelképes árat számít érte. Eddig beléptünk a szövetkezetbe vagy huszonhárman. A láda ételt persze egyszerűen szétkapkodtuk. Most tehát módomban van, busásan megvendégelni magát.

- Nagyon köszönöm. Nem is tudja, mekkora örömet szerez vele. De miért olyan bolond az a maga hivatalnoktársa, hogy majdnem ingyen osztogatja a csabai kolbászt, mikor ő is megehetné?

- Megmondta őszintén. Ez csalétek. Tagverbuválás. Fejébe vette, hogy ennek a szövetkezetnek jól kell mennie. Ha már elkezdte, becsületbeli kérdést csinál belőle. Igaza is lett, mert mihelyt a kolbásznak híre ment a hivatalban, tizenhét új résztvevő jelentkezett. Most már vagyunk negyvenen. Tehát lesz ruhaszövet. Kiszámította, hogy az igen kedvezményes ruhaszövethez legalább negyven résztvevő kell. Fel akarja vinni százhúszig. A hivatalban sokkal kevesebben vagyunk, de alattunk egy emelettel dolgozik egy nagy behozatali cég, még eggyel lejjebb pedig van valami nyugdíjintézet. Ő ezeket is beszervezi. Nyíltan megvallott célja, hogy ő egy évig ingyen csinálja az egészet, egy év múlva pedig minden cikket a kedvezményes ár feléért fog kapni.

- Milyen nemzetiségű ez a maga kollégája?

- Székely. Az apja erdélyi menekült, most már jómódú ember.

- Gondolhattam volna. Most pedig menjünk ebédelni. Keresünk itt a fogas körül valami jó kis kocsmát. Lehetőleg közel, mert a nagy sétától alig bírom húzni a lábamat.

Anna is alaposan elfáradt. De a kocsmát még megkeresték. A hűvösvölgyi villamos mentén találtak egyet, lombos fák alatt piros abroszos asztalok álltak itt, a székek között tyúkok kapargáltak. Ingujjra vetkezett vasárnapi emberek üldögéltek más asztaloknál, egy sarokba bújva pedig fiatal pár ebédelt olyan szerelmesen, hogy csak félkézzel étkeztek, másik kezök egymást fogta az asztal alatt. Kötényes csaposlegény vitte a habostetejű söröket, a kis kert végéből tekepálya dörömbölése hallatszott. Ők keveset beszéltek, olykor szöveg nélkül egymásra mosolyogtak. Mikor a taplósapkás kocsmáros éppen asztaluknál foglalatoskodott, a nézegető Anna hirtelen felsikoltott.

- A madár, - mondta rémülten - nyitva van a kalitka, kijött a madár...

Odamutatott a konyhabejárat felé, ahol kis zsámolyon kalitka állott. Lakója, a kis kék papagáj, a zsámolyon mászkált szabadon. De a kocsmáros meg sem fordult.

- Nem megy az messzire, ne tessék félni. Az ajtaja mindig nyitva van. Magától visszamegy. Messzire nem is tudna repülni, mert megvágtam a szárnyát. Ilyenkor kihozzuk, hogy napozzon egy kicsit. A feleségem persze rajta tartja a félszemét, mert a szomszéd telkekről macska jöhet ide.

- Egészen szelíd a madár?

- Hogyne. Tessék várni, majd idehozom. Bandi! Gyere ide, Bandi!

Odament a zsámolyhoz, leguggolt és a madár elé tartotta mutatóujját. Bandi azonnal rászökkent erre az ujjra, meglepő gyorsasággal felszaladt a kocsmáros karján és a vállán elhelyezkedett. De mikor látta, hogy gazdája érte nyúl, villámgyorsan tovább szaladt és meg sem állt az ember háta közepéig.

- Tetszik látni, ilyen ravasz gazember ez. Nem kedveli, ha megfogják. Mindig a hátam közepére szalad, mert tudja, hogy oda tudok nyúlni a legnehezebben. Tessék csak érte nyúlni és levenni.

Anna megfogta a madarat és markába véve arcához vitte. A női arc és a színes, pihés madárfej egymást símogatták.

- Tud beszélni? - kérdezte Titi.

- Á, kérem, lusta disznó ez, nem akar tanulni. Amék előtte volt, a Lóri, az reggeltől estig azt fecsegte: «gyerrrekek, hol a dió? Hol a dió, gyerrrekek?» Ez nem beszél egy huncut szót sem. Igenis, kérem, azonnal.

Ez már másik asztalnak szólt, a kocsmáros elment. Anna ajkához vitte a madár horgas, áttetsző finomságú csőrét. Bandi féloldalt fordított fejjel szemlélte meg az új helyzetet, aztán kíváncsi gondossággal odacsípett a piros ajakhoz.

- Ó, be édes, - örvendezett Anna fátyolos szemmel - nézzen ide, hát nem megcsókol?

- Anna, maga egészen meg van hatva.

- Nem tagadom, meg vagyok hatva. Az ilyen gyengéd, színes, tehetetlen kis élőlény mindig meghat.

Letette a madarat az abroszra. A madár azonnal ismerkedni kezdett az asztal minden tárgyával. Megkoccantotta csőrével az evőeszközt, megroppantotta a tartóból kihullott fogvájót, megkóstolta a kenyérmorzsát. Nagyon szép kis állat volt, azúrkék tollai között ravaszul ült kandi, kerek kis szeme. Egy pillanatig nem maradt nyugton, futkosott, nézett, bökött, piszkált, keresett. Anna megint érte nyúlt, hogy markába vegye, de a madár elsurrant előle, vágott szárnyainak nehéz röptével leszállott a földre, ott aztán fürgén totyogott a zsámoly felé. Anna fájdalmasan nézett utána és sóhajtott.

Mikor az Anna kapujában elbúcsúztak, az asszony így szólt:

- Valamit kérdés nélkül is meg akarok mondani. Úgy érzem, hogy ma közelebb jutottunk egymáshoz.

Ő mohón kapott a szón és szerette volna ezt a tárgyat folytatni. De mire a boldog meghökkenéstől szóhoz jutott volna, Anna már besurrant a lépcsőházba. Két emlék maradt belőle igen eleven. Ez a közlés volt az egyik. És az a lelkendező meghatottság volt a másik, amellyel a madarat becézte a kocsma udvarán. Titi sokáig tünődött ezen, napközben még gyakran eszébe jutott. Az anyaság, a család, a szeretet, a gondoskodás vágya olyan nyilvánvaló volt ebben az asszonyban, hogy csodálkozni kellett szerelmi tartózkodásán. Hiszen az ember mélyen élő vágyainak igen nagy hatalmuk van ahhoz, hogy a képzeletet irányítsák.

Másnap délelőtt az volt az első dolga, hogy átment a pesti oldalra és állatkereskedés után nézett. Talált is egyel. Ott egy félrevállú, fakó kis ember üvegmedencében nyüzsgő piciny halaknak szórt eledelül valami port. A boltnak nem nagy állománya volt különben, itt-ott kanárimadarak csicseregtek, a kirakatban egy szomorú, sovány angora-macska unatkozott egyesegyedül és rá sem hederített az utcai gyerekekre, akik rákopogtatták a kirakat-ablakot.

- Halat parancsol? - kérdezte a boltos.

- Halat? Nem kell nekem. Minek nekem hal?

- Bocsánat, azt hittem. Most nagy divat. Mindenki halat vesz.

- Én nem azt veszek. Van olyan kis kék papagáj?

- Zöldben szolgálhatok. Több pár van, majd tetszik választani.

- Nem, zöldben nem kell, kékben kell.

- Kékben komplett párral nem szolgálhatok. Egyetlenegy maradt, igazán sajnálom.

- Csak egy?

- Csak egy.

A boltos megcsóválta a fejét. Bámulatos különcnek nézte ezt a vevőt, aki nem párosával veszi a kis papagájt, mint más rendes ember. De azért kiszolgálta. A sok üres kalitka közül elészedett egyet. Abban valóban ott ült a kék madár. Pontosan olyan, mint a kocsmabeli Bandi.

- Hogy ez a madár?

- Megszámítom tíz pengőben. Kalitka nem tetszik?

- De igen. Kalitkástul kérdem az árát.

- Huszonnégy pengő kalitkával. Kérem, a mai állatviszonyok között, tessék elhinni...

- Jó, jó, adok huszonkettőt. De most rögtön el akarom küldeni valahová. Van, aki elviszi?

Nem volt, aki elvigye. Boyt kellett hívatni. Annak részletesen szájába rágta a teendőket. Felírta neki cédulára a pontos címet és az Anna nevét.

- Értelmes fiú vagy te?

A villogó szemű, pufók gyerek, aki operett-jelmezében nadrágszerepet játszó vidéki szendéhez hasonlított, vigyorogva legyintett.

- Hajaj.

- Akkor jól figyelj ide. Ez a hölgy nem lesz most otthon. De otthon lesz egy bizonyos Lázárné nevű nagysága. Ne felejtsd el: Lázárné. Annak átadod a kalitkát és megmondod, hogy a madarat most vette Vargháné nagyságos asszony. Ha kérdezik, melyik boltból jössz, azt nem szabad megmondani, érted? És ha úgy fordulna a dolog, hogy véletlenül éppen az a Lázárné sincs otthon, akkor a madarat ugyanezzel a mondókával ott hagyod a házmesternél.

A fiú pontosan elismételte a leckét. Titi kezébe adta a kalitkát. A madár visszanézett rá és megszólalt:

- Csiiip.

Aztán még látta, mikor a fiú maga elé veszi a kalitkát a kerékpárra. A kis kék pont még látszott egy darabig. Ezüstös, édes kis hangját is hallani vélte még. Úgy érezte, hogy ő is szereti ezt a madarat. Elmosolyodott. Gondolatban a madár után intett: viszontlátásra.



XIV.

Rhédey gróf fent lakott a Várban. Ha az érkező becsengetett, formaruhás portás jelent meg a hatalmas tölgyfakapu kinyíló szárnyában. A portást is mintha a kapuhoz mérték volna, akkora volt. Aki különben is meg volt illetődve, hogy most az ország egyik legnevezetesebb mágnásának háza nyílik meg előtte, azt ez a komor és méltóságos óriás valósággal megfélemlítette. Nem kérdezett ez az ember semmit, csak megállott felmeredve, mint egy szoborrá épített kérdőjel.

- Balog Tihamér vagyok, - mondta Titi, mint egy vádlott, akit ártatlanul vádolnak.

Az óriás meghajtotta magát és irányt mutatott szó nélkül. Udvaron kellett keresztülmenni, amelynek kirakott rajzú talajában a kövek már ritkássá váltak időtől és esőtől. Mikor átérkezett, nagy üvegajtó magától tárult ki előtte. Vadászruhás inas mély hajbókolással fogadta. Elvette kalapját és újabb meghajlással a következő ajtót nyitotta. Lépései tükörsíma, mintás padlón kopogtak arrafelé, amerre irányát mutatták. Igen nagy tánctermen ment keresztül, régi metszetek és hosszan lógó japáni selyemképek között, egyébként üres volt az egész terem, csak a falakat szegélyezték négy oldalról aranylábú, brokáthuzatú székek és rokokó-asztalkák. Még egy ajtó nyílott, s itt végre megszólalt az inas:

- A kegyelmes grófné azonnal jön, méltóztassék helyet foglalni.

Egyedül maradt, de nem akaródzott leülnie. Járkálva vette szemügyre a berendezést. Itt nagyon sok bútor állott különböző csoportokba igazítva. Mély bőrkarosszékek, amelyeknek kopottsága is olyan előkelő tudott lenni, mint a grófi vadász bőrkabátjáé, óriási heverő, amelyen akár egy egész társaság elábrázolhatta volna Szinyei Merse Majálisát és Titi egy pillanatra oda is képzelte a híres kép szereplőit, hogyan festene színhatásuk ezen a lazacszínű bársonytalajon. Odébb nagy kályhaellenzőt talált, amelynek enyhe színéről a közelebbi szemlélet megmutatta, hogy annak három spanyolfala nem egyébből van, mint megszámlálhatatlan szivargyűrűből. Majd számos szék között, amelyek szintén lazacbársonyba öltöztek, közelebb botorkált a falhoz. Itt köröskörül rengeteg látnivaló fogadta. Régi silhouette-képek, tojásdad keretben. Jókora tájkép, amely tollrajznak tetszett, de aztán látni lehetett, hogy multszázadi módon hajszálakból alkotta valaki. Egy másik vízfestménynek látszó kép, amely síremléket ábrázolt, nagyítóüvegre méltó kézihímzésnek bizonyult. Zenélőóra is lógott a falon: a schaffhauseni vízesést mutatta és szorgalmasan ketyegett. Rézveretes almáriomok, berakottrajzú asztallapok tetején régiségkereskedés tarkaságára emlékeztető tárgyak sokasága csoportosult, úgymint a Laokoon-csoport pecsétviaszból készült másolata, gyöngyháznyelű vadásztőr, bronz-Buddha, nagy ónkanna, kovácsolt vaskígyó, levélnyomtatóként fésülködő réznimfa, rézből való csillagászati szerszám az állatöv régiverésű jeleivel és rovátkolt, ferde körökkel, színes gyöngyökkel varrott doboz, fedelén miniatűr arcmással, a milánói dóm márványmodellje, akkora nikkelöngyujtó, amely emberi marokba alig férhetett, Ferenc József és Erzsébet porcellán mellszobrai, kövekkel kivert handzsártok, kilőtt srapnellből faragott virágváza, egy női kéz Canova-modorú márványmása és még az át nem tekinthető tárgyak egész tömkelege. A japáni selyemmel letakart zongorán, amelyet nyilvánvalóan nem használhattak, nehéz bronzok között két fénykép, a Mussolinié, álló ezüstkeretben, Rhédey grófnak szóló ajánlással és a gróf Tisza Istváné, aláírással. Festmény pedig csak egy az egész zsúfolt teremben: nagyméretű olajkép, szemmelláthatóan a ház úrnőjének műve a férjéről. A vendég sosem látta Rhédey grófot, de mindjárt megismerte feltűnően domború homlokát, hosszú, vékony orrát és kurtára nyírott, fehér szakállát.

Lépésekre rezzent fel. Rhédeyné lépett a szobába. Palakék ruha volt rajta, amelyet kitűnően választott haja és arca színéhez.

- Kezeit csókolom, grófné.

- Jó napot, Balog. Szétnézett már ebben a rendetlenségben? Jónak találja a színeket? Mert nálunk, festőknél, kétszeresen kell vigyázni az ilyesmire. Aki bejön, azonnal kritizálni kezd. Várjon, mielőtt leültetem, megmutatom a műtermemet. Jőjjön.

Keresztülvezette az előbbi tánctermen. Ahhoz az ellenkező oldalon csatlakozott a tágas műterem. Ennél gazdagabb és pompásabb műterme nem igen lehetett bárkinek is az országban. Vastag üvegtető fedte, ahogy a mozigyárakat leírják. Egyik sarokban dobogó a festőállvány számára. Rajta is állt a festőállvány s azon készülő kép: két elég csúnya gyermek, mind a kettő fekete bársonyruhában, csipkegallérral. A teremben körül renaissance-karosszék, modern pamlag, nádszék vegyesen, kissé keresett stílustalansággal, szúette barokk faszent és testszínűre mázolt puttó, itt is, ott is szándékos hanyagsággal odadobott brokátdarabok és miseruhák. Térdmagasságú könyvespolc műtörténeti albumokkal. Középkori teljes páncélzat, amelynek acélját homokpapírral olyan símára dörzsölték, akárcsak a konyhában a nyársat és a kondért. A hátsó fal egy részét angol kőkandalló foglalta el, mellette feltűnt az a teremsarok, amely hangosan hirdette, hogy ebben a műteremben asszony dolgozik: ezt a grófné budoárszerűen rendezte be, nehéz keleti szőnyegeket akasztott a falra, üvegrózsás keretű velencei tükröt akasztott oda, selyemterítős asztal köré kis, modern karosszéket csoportosított és magas állólámpát helyezett közéjök. Másutt a falakon sok volt az olajfestmény, nyilván mind a háziasszony munkája: virágcsendélet, arcmás, téli városrészlet. S ezek a képek együtt, gyűjteményes kiállításként, azonnal pontos képet adtak a festő egyéniségéről: kérlelhetetlenül megmutatták a dilettánsnak azt a faját, aki nagyokat tévedő, sánta színérzékkel és a rajztudás sajgó fogyatékosságával küzködik, a jobbaktól ellesett vonásokat elszántan keveri illetéktelen helyekre és keresett színösszeállításokban, a beállítás furcsaságában heves erőszakkal cibálja elé a mindenáron való közönségsikert.

- Ez az én kedves munkahelyem, - mondta a grófné - itt töltöm legszebb óráimat. Nemrég hagytam abba a munkát, csak éppen átöltözni értem rá.

- Ezeket a gyerekeket festi a grófné?

- Igen, ezek a Schrőder báró gyerekei. Ismeri ezt a Schrődert? Bankigazgató.

- Nem, még nem volt szerencsém.

- Majd lesz. Ezeket nem fogja kikerülni. Undok emberek. Főként csúnyák.

- Hát bizony, a gyerekek kissé kőszáli kecskeszerűek.

- Ez semmi. Látná az eredeti gyerekeket. De elfogadhatóbbra már nem tudom hamisítani őket. Fő, hogy az anya őméltósága meg van elégedve. Annyira meg van elégedve, hogy saját magát is lefesteti. Lovaglóruhában. Nevetséges. Kiskorában az apja, a munkácsi mészáros megverte, ha nem lovagolt. Jaj, de útálatos munka lesz.

- De miért vállalja, grófné?

- Hogy-hogy miért vállalom? Pénzért. Csak nem fogok ingyen dolgozni?

Ez az okfejtés úgy meglepte Titit, hogy nem tudott felelni. A grófné tovább magyarázott.

- Ez a sarok itt az én igazi otthonom. A férjem gyakran nem vacsorázik itthon, elmegy a Nemzeti Kaszinóba, vagy hivatalos férfivacsorája van. Olyankor én egy-két jóbarátomat hívom magamhoz, itt eszünk a sarokban, meggyujtjuk a nagy lámpát és beszélgetünk. Néha éjfélig is. Különösen télen kedves ez, mikor begyujtunk a kandallóba, a személyzetet elküldöm, az egész ház csendes. És odalent alszik a város. Nézzen le.

Titi odament az ablakhoz és szeretett volna felkiáltani a meglepett gyönyörűségtől. A Duna felé eső, tágas ablakon át rátekintett alulról a pesti oldal. Az eddig tiszta napsütésű őszi délutánt belehelte valami tejszerű pára, a ködnek az a gyengéd sejtelme, amelyet a francia impresszionisták valaha úgy fedeztek fel, mint Kolumbus az új szárazföldet. A napfény boldog volt, hogy anyagot kap a kezébe, a híg levegőn át eddig nem volt miben megkapaszkodnia és csak átsiklott az ürességen, de most ráült erre a párára, azonnal fakó, légnemű arannyá változtatta és ebben megúsztatta az egész várost. Az Országház, a Bazilika, a Lánchíd elvesztették hétköznapi való voltukat, a szezám-szó varázsával átlebbentek a mesébe és homályos módon az arany Bizánc ismeretlen emlékét idézték. Távol pedig a kültelkek kék-szürke tengere átmenet nélkül beleolvadt az égbe, a szemlélő fejét önkéntelen emelésre indítva.

- Ez gyönyörű, - rebegte a vendég.

- Igen, ez nagyon szép, - mondta a grófné felületesen - most pedig megyünk vissza, lassanként most már jönnek a többiek is.

Visszamentek a lazac-szín világába.

- Ne oda üljön, hanem ide. Különben várjon csak, keljen fel és telepedjék abba a nagy karosszékbe... nem, nem, mégis üljön az eredeti helyére.

Titi udvariasan engedelmeskedett. Leült, felkelt, leült, megint felkelt, visszaült.

- Ott van a cigaretta. De, ha túlerősnek találja, szívhatja a magáét is, beleegyezem. Én ezt már nagyon megszoktam.

Rágyujtottak. A grófné a nagy kereveten maga alá húzta a lábát. Ez a mozdulat egy pillanatra megvillantotta a két térdét.

- Az előbb arról a Schrődernéről beszéltünk. Hát ezzel az asszonnyal kapcsolatban mindjárt figyelmeztetni akarom valamire. Ennek a dögnek társadalmi céljai vannak. Úgynevezett irodalmi szalont akar tartani. Jól van, csak tartson, ebben senki sem akadályozza meg. Csak üljön ott az ő Bubijával és csináljon szalont.

- Kivel?

- Maga ezt még nem tudja? Bubi úgy szerepel, mint a férj titkára. A valóságban ő az asszony szeretője. A két gyerek közül, akiket festek, a kisebbik tőle való. Bubi egy idő óta verseket ír, sőt színdarabot. A dög tehát irodalmi szalont tervez, pedig az irodalomhoz különben semmi köze nincs, a turflapon kívül soha semmit nem olvasott. De ha irodalmi szalont csinál, mit piszkálja az én festőimet? És miért teszi az összejöveteleit éppen csütörtök délutánra? Minden második csütörtökön, amikor mi itt összejövünk, beleintrikál az én vendégeimbe, csak azért, hogy engem bosszantson. Csak azért, hogy itt zavart okozzon. Előre figyelmeztetem magát, hogy Schrőderné csütörtök délutánjaira nem engedem elmenni. Vagy ide, vagy oda. Azzal kecsegteti az embereket, hogy ott befolyásos írókkal és kritikusokkal lehet megismerkedni. Volt egy pár emberem, aki beugrott neki. Jól van, egye meg őket. Menjenek csak oda, de ide többet ne jőjjenek. Mihelyt híre megy, hogy magát is meghívtam, rá fog ugrani magára, el lehet rá készülve. És akkor választania kell. Tehát?

- Bocsánat, grófné, az illető hölgyet nem ismerem, a grófnét pedig nagy boldogságomra van szerencsém ismerni. Ezzel már választottam is. De ha fordítva volna, ha odajárnék és a grófné utólag meghívna, a választás akkor sem volna kétséges.

Itt a Titi szíve elkezdett vadul lüktetni annak a gondolatnak vakmerőségétől, amely felötlött benne. Merje, ne merje? Mi történhetik, legfeljebb kidobják innen.

- Hiszen, - folytatta egyenesen ránézve a grófnéra - azt hallom, hogy az a hölgy nagyon csúnya.

A grófné nem ugrott fel háborogva a sértő bizalmasságtól. Inkább önelégülten mosolygott.

- Igen, csúnya. Sőt ronda. Maga tehát ide fog járni. A Schrőderné meghívását, amely kétségkívül beérkezik, vagy elutasítja, vagy nem. Az a maga dolga. De minden második csütörtökön idejön. És nem fog korábban elmenni a többieknél, hogy még elszaladjon Schrődernéhoz. Az nincs. Ezt tehát elintéztük. Most beszéljünk másról. Mit szól ehhez a képhez? Én festettem az uramról. Akarom a véleményét hallani.

- Nagyon nehéz véleményt mondani, mert én a kegyelmes urat még sohasem láttam. A képes folyóiratokból persze ismerem és azokhoz a képekhez erősen hasonlít, de az eredetiről nincs saját benyomásom.

- Az mindegy. Mint képről, mégis csak tart valamit.

Titi rendkívül kínosan érezte magát. Egész életében mindig éhes lévén szeretetre, sohasem szerette az emberek vonzalmát kockáztatni s ezért sohasem szeretett nyilt bírálatot gyakorolni. Kivált szemtől szembe. És kivált egy hölgyről. És kivált egy ilyen rendkívül előkelő hölgyről, aki nyájas volt hozzá és meghívással tisztelte meg.

- Természetesen nagyon érdekes kép. Ha mindenáron okot keresek, hogy megjegyzést tegyek rá, akkor talán azt lehetne mondani, hogy vajjon nem lett volna-e szerencsésebb valamivel sötétebb háttér, hogy az egész alak, de főként a szakáll jobban előjőjjön belőle.

- Nem, - mondta kurtán és keményen a grófné - éppen eléggé kijön. Ez így van jól. És mit tud még mondani?

- Igazán zavarba jövök, - felelt ő most már megfélemlítve - ha kifogást keresek. Talán egy-két ecsetvonás még elférne a jobbkéznél, hogy ne tűnjék fel vázlatosnak...

- Nem, ezt éppen ilyen vázlatosnak szántam. Ez így jó. És még mit talál rajta?

- Hiába keresek akármit... ez nagyon érdekes kép... az egyéniségről sokat elárul, azt hiszem...

- Na úgy-e, na úgy-e, - kapott rajta a főúri festőművésznő - ezt nagyon jól mondja. Hiszen az arcképfestés nem süllyedhet egyszerű fényképezéssé. Valamit mondani is kell azzal a festménnyel. És én éppen ezt akartam. Igazán örülök, hogy ezt észrevette. Én mindjárt láttam, hogy maga jól ért képekhez. Tudja, azt akartam én ebből kihozni, hogy ez az ember nem fél a felelősségtől. Mert, mint politikust jól ismerem, természetesen senki nem ismerheti úgy, mint én és ezt tartom a főjellemvonásának. Hogy nem fél a felelősségtől. Úgy találja, hogy az benne van?

- Okvetlenül. Feltétlenül benne van. Hogy nem fél a felelősségtől, ez van benne. Nagyon érdekes.

- Örülök, hogy ilyennek találja. Én a színeit is nagyon szeretem. Tudja, a férjemnek igen jellegzetes a szakálla. Ahhoz igyekeztem jó színt keresni a ruhában. És hosszú tanakodás után rájöttem erre a meggypirosra. Megjegyzem, a férjemnek ilyen díszmagyarja nincs is. Az ő díszmagyarja mindakettő fekete. Ezt fejből festettem. És a világosszürke háttér hozzá, ezt így együtt nagyon szeretem. Jőjjön, jőjjön, Belényi.

Szeplős, tömzsi kis ember érkezett, holdvilág arcán aranykeretű, erős nagyítású pápaszem. Titi rögtön ráismert. De az nem ismert őrá. Pedig valaha gyakori összeköttetésben állottak: az Egyetemi Könyvtárban, ahol télidőn melegedni lehetett, ez a Belényi ült a pulpituson, ez adta ki a melegedni érkező diákságnak a könyveket. Azóta már művészettörténeti magántanárságig vitte.

- Éppen erről a képemről beszélgetünk Baloggal. Neki a kép nagyon tetszik. Különösen azt dícsérte meg örömömre, hogy sikerült belevinnem az egyéniséget.

- Okvetlenül, - buzgólkodott Titi - azt fejezi ki, hogy ez a koponya nem fél a felelősségtől.

- Látja, látja, - diadalmaskodott a háziasszony - ő is ezt mondja. Mindenki, aki ért hozzá, ezt mondja. Hiszen maga is ezt dícsérte benne legjobban.

- Úgy van, - bólogatott Belényi - ezt. És emellett a főúri tartást. Ez is kitűnően ki van hozva. Az arisztokrata. Aki nem is sejti, kit ábrázol, rögtön láthatja, hogy ez csak arisztokrata lehet. Szabad a kegyelmes úr hogyléte után érdeklődni?

- Köszönöm, nagyon jól van.

- Hálistennek, - lelkesedett Belényi - csak őrizze is meg a jó Isten az egészségét. Az országnak életbevágó szüksége van egy Rhédey Simonra. Kérem alkalomadtán átadni hódolatteljes üdvözletemet.

- Köszönöm, Belényi, igyekszem átadni. Tudja, hogy milyen feledékeny vagyok. Ha nem felejtem el, külön figyelmeztetni fogom, hogy Belényi és nem Kelecsényi. Magukat mindig összetéveszti. Egyébként bámulatos feje van, de magukat már egy éve következetesen összekeveri. Nézze csak, Kelecsényi... no nézd, már én is összekeverem... nézze csak, Belényi, üljön át arra a másik székre, így jobban át tudom tekinteni magukat. Így ni, ez most jobb. Beszélt a Képzőművészettel?

- Beszéltem, hogyne.

- És? Mondja, mondja, ez nagyon érdekel.

- A szerkesztő természetesen azt felelte, mikor átadtam neki a fényképeket, hogy a reprodukció így sokba kerül, köntörfalazott, kerülgette a dolgot. És hogy számtalan művész várakozik ugyanerre, tehát nem jó benyomást fog kelteni, ha a grófné ilyen sűrűn sorra kerül.

- Miért ilyen sűrűn? Két hónappal ezelőtt hozták a legutóbbit. Nekem is jogom van hozzá és én is olyan festő vagyok, mint más. Érdekes.

- Bocsánat, ezt nem én mondom, ezt a szerkesztő mondta. És példálódzott, hogy a grófnénak módjában volna megfizetni a reprodukciót...

- Nahát, ez már igazán erős. Átengedem az ő vérszegény folyóiratának egy ritka érdekes képem közlési jogát teljesen ingyen és még ő kér pénzt? Ez igazán jellemző. Az a kép a török követet ábrázolja, tehát mindenkit érdekel. Köszönje meg, hogy ilyen érdekes közleményt kap. Én meg is ígértem már a követnek, hogy a képet hozni fogja a legelőkelőbb művészeti folyóirat. Most a legkellemetlenebb helyzetbe kerülök. És mi az, hogy módomban volna megfizetni? Én nem mint Rhédey grófné küldöm neki közlésre a képet, hanem mint festő. Érdekes. Szóval, mi a vége?

- Két lehetőségben maradtunk. Az egyik az, hogy a török követ néhányszáz példányt megvehetne az új számból és szétküldhetné az ismerőseinek.

- Az ki van zárva. A követ jól megfizette a képet, még jobban nem engedem megterhelni. Mi a másik?

- A másik az, hogy a Képzőművészet Lapkiadó Részvénytársaságnak van valami kérvénye a miniszterelnökségen. Ha a grófné megeresztene egy telefont...

- Miről van szó abban a kérvényben? Jogos az a kérés?

- Feltétlenül jogos. Jól ismerem az ügyet, a legméltányosabb kérés a világon. A kultuszminisztérium véleményezése már ott van az akta mellett: az van benne, hogy a kérés közérdeket képvisel. A dolog már körülbelül el is van intézve. A miniszterelnökségen magam hallottam a referenstől, hogy ez tiszta ügy és semmi sem természetesebb, minthogy meglesz.

- Akkor a megoldás roppant egyszerű. Mondja meg a szerkesztőnek, hogy a telefont megígértem és még holnap elintézem. Magának bizalmasan megmondom, hogy eszemágában sincs telefonálni. Ha az uram megtudná, nagy lármát csapna. Ez így nagyon jó lesz, az ő kérvényük elintéződik magától. Szóval, mikor jelenik meg a kép? Remélem, a következő számban.

- Nem. Az már kész. Az utána következőben.

- Jó, nem bánom. Addig még várok. Jőjjön, Geszterédy, jőjjön, keressen magának egy jó helyet.

Titi nagy örömmel látta belépni Geszterédy Totót. Nemrégen beszélt vele, de Totó egy szóval sem dicsekedett, hogy ő is jár az előkelő házhoz.

- Mi van magának a szemével?

- Ostoba baleset történt velem, grófné. Ma reggel fürdés közben belekaptam a szemembe. Nem tudom megérteni, hogy miért nem kaptam inkább a számba, mikor ott jóval több hely van. Sőt, ugyanígy magába a kádba is belekaphattam volna, ott volt a legtöbb hely. Nem, én a szemembe kaptam. Már voltam szemorvosnál. Kértem, hogy amennyiben nem vakulok meg, azt közölje velem kíméletesen, mert a hirtelen öröm öl. Mi történt: kíméletesen közölte velem, hogy nem vakulok meg. Most ólomvízzel borogatom. Hogy van, grófné?

- Az attól függ, hogy maga beszélt-e az ügyemben?

- Akkor remekül érzi magát, grófné, mert személyesen jelentem meg az illetékes ügyosztályban, onnan nyomban le is telefonáltak a pénzügyigazgatósághoz. A baj az, hogy a grófné a férje nevén adózik. De a dolog rendben lesz.

- Akárkinek a nevén adózom, embertelen dolog az én szegény kis keresetemért így lenyúzni a bőrömet. Különben köszönöm, hogy elintézte. Nem beszélt Sebesékkel? Jönnek ma ide, vagy nem jönnek? Ez mulatságos, itt vannak. Jőjjenek, jőjjenek, éppen kérdeztem hogy mi van magukkal.

Két úr lépett be, egyik borotváltarcú, szélestokájú ember, akinek négyszögletes állkapcsa valami nyers, támadó tulajdonságot mutatott s vele egy kerub szépségű, túlságosan nőies fiatalember. Mint e beszélgetés során kitűnt, az előbbi Sebes Oszkár volt, szépirodalmi lapok művészeti bírálója, a fiatalember pedig Goll Elemér, nemrég feltűnt akvarellfestő. Titi gyanakodva vette őket szemügyre. Tüntető barátságuk, amellyel beléptek, nem látszott egészen egészségesnek. De a társaságban más nemigen figyelt erre. A társalgás most már megoszlott, rögtön a baráti pár után még hárman érkeztek s az újonnan jöttek nevét és minéműségét Titi már nem tudta fejben tartani. Mikor azonban megint jött valaki, meglepetve meredt rá.

- Kelecsényi, te vagy az?

A Kelecsényinek nevezett ember meghökkent és elpirult.

- Balog. Bámulatos. Hogyan kerülsz te ide?

- Nini, - szólt a háziasszony - maguk ismerik egymást?

- Hogyne, - felelte vidáman és nyájasan Titi - évekig róttuk együtt az Andrássy-utat, mikor a rajztanárképzőbe jártunk. Sőt, már Kolozsvárt ismertük egymást.

- Régi, kedves emlékek, - mondta zavartan Kelecsényi és látszott rajta, hogy valami okból szeretné erről az ismeretségről elterelni a közfigyelmet. Jó messze ült le és a grófnéval merült külön társalgásba. Titi és Totó most egymás mellett ültek.

- Mondd, Totó, bizalmasan kérdek valamit. Mit tudsz erről a Kelecsényiről?

- Ez, kérlek, egy nagy műkereskedés igazgatója. A grófnénak nagyon fontos. Jámbor, jóindulatú ember, csak egy gyengéje van, túlsokat emlegeti a származását. De az ilyen vidéki gentrynek ezt meg lehet bocsátani.

- Vidéki gentrynek? Hiszen te is az vagy. Mit tudsz a származásáról?

- Tudtommal huszártiszt volt az apja, aki elesett a világháborúban. Az anyja, aki afféle falusi nagyasszony, még él. Vagy te tudsz róla valamit?

Titi egy pillanatig habozott. Aztán az irgalom győzött benne.

- Ismertem gyerekkorunkban. Két osztállyal feljebb járt a kolozsvári kollégiumban. Aztán a rajztanárképzőben megint találkoztunk. Semmi különöset nem tudok róla. A szüleit nem ismerem.

Pedig tudott róla valamit. Kelecsényi apja nem huszártiszt volt, hanem közlegény az ötvenegyeseknél. Polgári foglalkozására nézve lóügynök. És nem Kelecsényinek hívták, hanem Krausznak. Kelecsényi anyja pedig nem falusi nagyasszony volt, hanem Krausz néni és foglalkozására nézve bába. Krausz bácsi valóban meghalt már, nem ugyan hősi halállal a csatatéren, hanem kiképzés közben szerzett tüdőgyulladása vitte el. Itthagyott gyermeke már református hittant tanult a kollégiumban. Most ott ült a grófné mellett és a társadalmi nyájasság társalgó mosolya merev lárvaként ült sápadt arcán. Mindenhova pillantgatott beszélgetés közben, csak egy irányban nem: amerre a hajdani iskolatársat tudta. Később azonban, mikor a grófné végzett vele és máshoz fordult, tanácstalan és izgatott lézengés után összeszedte magát és odajött. Megérintette a Titi vállát.

- Kérlek csak. Szeretnék valamit mondani.

Elmentek a nagy szoba sarkába. Kelecsényinek vonaglott a szája. Remegő hangon mondta:

- Nézd, itt engem nem ismer senki... azaz mindenki ismer... de bizonyos okból... tudniillik kényes erről beszélnem...

Titi részvéttel megfogta a karját.

- Nézd, Miklós. Sokat nyomorogtunk együtt és ez bizonyos szövetséget jelent. Ne félj semmit, én téged nem bántalak. Állapodjunk meg abban, hogy a családodat soha nem ismertem.

Egymásra néztek. Kelecsényinek nedves volt a szeme. Kezet nyujtott.

- Titi, te már akkor is... te mindig az a derék... bocsáss meg, nem tudok beszélni...

Közel voltak az ajtóhoz. Kelecsényi sarkonfordult, észrevétlenül kilépett és eltűnt. A vendégek nem figyeltek rá, a teával voltak elfoglalva, amelyet most szolgáltak fel. Kisebb társaságok alakultak, volt egy nagyobb teaasztal is. Titi és Totó kicsiny asztalkánál foglaltak helyet ketten. Még egy hely maradt mellettük. Ezt Belényi nézte ki magának. Éppen le akart ülni hozzájuk, mikor a grófné odalépett.

- Ide én ülök, Belényi. Maga üljön oda a nagyobb asztalhoz. Sebes mellett üres hely van.

Belényi kelletlenül makogott valamit, de engedelmesen amoda ült. A grófnő Titihez fordult.

- Hát látja, ez az én csütörtöki társaságom. Csupa képzőművészeti ember. Ilyenkor a magam világában érzem magam. Nem találja érdekesnek?

- Roppant érdekesnek találom. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg kedvességét a meghívásért.

- Úgy, hogy ideadja azt a citromot. Néha többen vagyunk, néha kevesebben, de mindig érdekes. Nem látom Mester Frédit. Pedig úgy volt, hogy jön. Egy kicsit már el van bizakodva. Mi van a holnapi színházzal, Geszterédy Totó? Nini, milyen mulatságos, maguk így együtt, Titi és Totó. Olyanok, mint valami ikrek.

- Vagy egy amerikai bohózat címe, - nevetett Titi.

- Vagy két bohóc a cirkuszban, - nevetett Totó.

- Ezentúl csak így fogom hívni magukat: Titi és Totó. Szóval, rendben van a színház?

- Roppant sajnálom, grófné, lehetetlen, a miniszterem nővére hívott meg vacsorára és a miniszter is ott lesz. Nagyon restellem, de hát szegény állami rabszolga vagyok. Grófné engedelmével eltesszük a megbeszélést máskorra.

- Az ördög vigye el magát, most elrontotta a holnapi estémet. Szabad lettem volna, az uram vadászik. Na, itt van Mester Frédi, mégis eljött.

Mester Frédi lépett az asztalhoz. A grófnénak kezet csókolt és úgy nézett körül, mint aki széket keres, hogy odahúzza. Ekkor esett pillantása az ott ülő két úrra. Mikor Titit megpillantotta, abbahagyta a mozdulatot.

- Üljön le nálunk, - mondta ugyanekkor a grófné.

- Köszönöm, úgyis elég szűken vannak. Majd amott keresek helyet magamnak pár percre. Úgyis azonnal mennem kell. De Balog Tivadar barátunk számára van egy megjegyzésem...

- Nem Tivadar, - szólt Totó - hanem Tihamér.

- Bocsánat, a leghíresebb neveket is össze lehet téveszteni. Megjegyzésem csak annyi, hogy vastag tapintatlanságnak tartom, ha valaki az ízetlen tréfálkozásait még ujságban is közölteti.

Titi hátrahőkölt. A hangra nem volt elkészülve. Nem találta a választ. De a grófné villámgyorsan válaszolt:

- Kérem, Mester, ezért rendreutasítom. Ez a hang nem az én házamba való.

Most már a Titi szava is megjött.

- Köszönöm, grófné. Így beszél egy igazi háziasszony. Le a kalappal. Le az összes kalapokkal.

Totó vidáman elnevette magát. De Mester Frédi nem. Arca eltorzult a haragtól.

- Te! Én téged... én neked...

Ezt már hangosabban mondta. A közelben állók odafigyeltek. A grófné felállott. Titi ülve maradt.

- Vagy nincs itt a kalapod? - folytatta nyájasan - ha akarod, elhozom a kultuszból a panamádat.

És nézett Mesterre, félrehajtott fejjel, édesdeden. Mester még fehérebbre sápadt. Nem tudott mit felelni. Most már többen figyeltek. Csend lett.

- Mi ez? - szólt a grófné - ezt nem értem.

- Mert a grófné nem tudja, hogy volt neki a kultuszban egy híres panamája.

Totó el akarta venni a helyzet élét. Könnyed és vidám hangon szólalt meg:

- Brávó. Ez jó volt, Frédi, tust kaptál, jó vívó ezt belátja, nyugodjál bele.

De a kísérlet nem sikerült. Mester sem ment bele a kedélyes hangba, a grófné sem.

- És mi az, hogy azonnal mennie kell? Hova megy?

- Megígértem Schrőder bárónénak, hogy oda is elnézek.

- Úgy. Akkor Titinek van igaza. Máris veheti a kalapját.

Mester Frédi farkasszemet nézett a grófnéval. Mély csend volt a szobában. Most már mindenki állt. Titi volt az egyetlen, aki ült. Mester várt három másodpercig, akkor szertartásosan meghajolt és egyenes tartással kiment. Még az ajtóban volt, mikor Titi elkiáltotta magát:

- Uraim, az ütést folytatjuk.

Ezt felszabadult nevetés fogadta. Hárman is szóltak Titihez. De a grófné nem vett részt a nevetésben.

- Nézzék, mind üljenek vissza, ne csináljanak nekem feltűnést a személyzet előtt.

Kiki elfoglalta előbbeni helyét.

- Ez a Mester megérett a büntetésre. Majd én elintézem a dolgát. Hol van Kelecsényi? Már elment? Nem baj, holnap felhívom telefonon. Nézze, Sebes, jöjjön csak egy kicsit oda a sarokba.

A grófné és a vaddisznófejű műbíráló elvonultak külön. Egyébként kiki maradt a helyén. A grófné vasfegyelme úgy uralkodott a társaság felett, mint a katonai parancs.

- Kérlek, Totó, ha ez a Mester engem netalán provokálna, remélem, számíthatok rád.

- Természetes, hogy számíthatsz rám. De nem fog provokálni. Ismerem a szokását. Engem sem provokált.

- Miért? Történt valami köztetek?

- Igen, volt valami csekély félreértés. Átlátszó célzásokat tett egy hölgyre. Hogy alaptalanul, az már nem is fontos. Mindenesetre pofonvágtam.

- Te? Ezt a Mestert?

- Bárhogy restellem, így történt. Utálom az ilyen hangos és rikító dolgokat, de kénytelen voltam vele. Én is vártam, hogy provokál. Előre megkértem két barátomat a kaszinóban. De segédek helyett ő maga jött el a minisztériumba. Nagy jelenetet csapott, keserves szemrehányásokat tett, elmagyarázta, hogy ő mindig mennyire szeretett engem, kifejtette, hogy én az ő célzásait tökéletesen félremagyaráztam, végül sírva fakadt.

- És hogy intéztétek el a dolgot mégis?

- Levelet kért tőlem és ő ellenlevelet igért. Én levélben bocsánatot kértem tőle a pofonért. Ő köteles lett volna a hölgytől bocsánatot kérni. De a levelet máig sem küldte el. Az egészből annyi maradt, hogy azóta nem adok neki kezet. Ez olyan hallgatólagos megállapodás köztünk. Első alkalommal észrevette, hogy nem veszem észre a felém nyujtott kezet. Azóta nem próbálkozik. Nem vetted észre, hogy nem fogunk kezet?

- Nem figyeltem meg. De mondd, ha ez ilyen hitvány fráter, hogyan tarthatja magát a társaságban?

- A magyarázat nagyon egyszerű, félnek a nyelvétől. Mert emberszólásban ördögi módon elmés néha, azt meg kell adni. Volt itt egy elvált asszony, Haarmann Lili nevű, aki két udvarlót tartott egyszerre. Arra megharagudott és elnevezte Hárman Lilinek. Rajta ragadt, az egész város nevetett rajta. Azóta a nő férjhez ment és kitünő házaséletet él, de ezt az elnevezést nem fogja kiheverni soha, a társaságból ki is cseppent. Vagy például megharagudott Horváth Lőrincnére, aki nagyszerűen élt az urával. Járt a házhoz, feltétlen tisztességes alapon a férj egy ezredtársa, garázs-vállalkozó, ő elnevezte a karcsúságáról nevezetes asszonyt garázsderekú Gizinek. A pletykát az egész város felkapta, Horváthék már el is váltak. Kürthyről, a szobrászról, kitalálta azt a csúfnevet, hogy Perfidiász. Nincs derekabb, önzetlenebb, egyenesebb ember, mint Kürthy. Most mindenki gyanakodva néz rá, mert perfidnek tartják. Ezt egész pályáján keresztül nyögni fogja. Miért? Mert a Mester szobrát nem volt hajlandó megmintázni. Kovács szobrász sem volt hajlandó megmintázni. Azt elnevezte Praktikelesznek. Azóta strébernek nézik. Tudnék még száz ilyen példát felsorolni. Az eredményt magad hallottad Stein bárótól. Mester a legmulatságosabb ember Pesten. És ebben nem az a borzasztó, hogy Mester mérges nyállal dolgozik, mint a kobrakígyó, hanem az, hogy ez a pesti közélet gyönyörködik a harapásaiban. Te még nem ismered Budapestet, én már ismerem. Elbűvölő város, de szíve nincs. A humora remek, de véres. Történhetik bármi a világon, ha a rádió hírül adta, egy negyedórán belül már «viccet» hallasz róla, amely kitűnő és gonosz. Ebből él Mester. De most, azt hiszem, elszámította magát és meg fogja ütni a bokáját. Mert a grófnéban emberére talál. Ha üzletről van szó, a mi grófnénk nem ismeri a tréfát. Mester hajtotta fel neki az arcképrendeléseket, megkapta a jutalékot és mind a ketten jól kerestek. Ő azt hiszi, hogy a grófné őt nem nélkülözheti, tehát viselkedhetik olyan hányaveti módon, ahogy akar. Te nagyon fájsz neki, mint új fiú, mert aki ide kerül, azt ő elvi ellenségének tekinti. De azt hiszem, most knock-outot kapott. Arra el lehetsz készülve, hogy valami agyafúrt aljasságot fog kieszelni rólad. Ezt fogja csinálni és nem provokál.

- Mit találhat ki rólam? Nekem semmiféle vaj nincs a fejemen.

- Bízd csak azt rá.

A grófné végzett Sebessel. Visszaült hozzájuk.

- Miről beszélgetnek?

- Most készítettem elő Titit, grófné, hogy Mester barátunk valami válogatott gyalázatosságot fog terjeszteni róla.

- Az lehet. Remélem, Balog, áll elébe. Én a magam részéről nem maradok adósa. Most beszéltem meg Sebessel valamit. Mester vérkönnyeket fog sírni. De ezt hagyjuk. Elég borzasztó az egész. Olyan jól beszélgettünk volna, most elrontotta az egész hangulatot. Szeretném, ha mindenki elfelejtené az esetet. Én a magam részéről nem felejtem el, azt fogadom. Mit hallottak erről a Clark Gable-filmről?

- Nekem nagyon dicsérték, - mondta Totó.

- Azért kérdezem, mert a holnapi színházam elmarad, inkább megnézném ezt a filmet. De kit hajszoljak most fel hirtelenében, aki elvisz?

Titi sajgó vágyat érzett magában, hogy elmehessen ezzel a szép asszonnyal moziba. De ez olyan gyermeteg és földöntúli reménynek tűnt fel előtte, mint a kisfiúé, aki a holdat kéri apjától ajándékba. Hallgatott. Totó azonban könnyedén odavetette:

- Az én Titi barátomnak nincs nagyobb vágya, mint hogy a grófnét elvihesse moziba.

- Igaz ez, Balog? - csillant fel a grófné - maga ráér holnap este?

- A grófnénak mindig ráérek, - hebegte Titi megdicsőülve.

- Ez kitűnő. Akkor el fog vinni moziba. Most mindjárt megbeszéljük a részleteket. Hol itt egy esti lap? Nézze csak, Goll Elemér, ott van maga mögött a széken egy esti lap, adja csak ide.

A szép fiú odahozta az ujságot. A grófné átvette, nem köszönte meg és lapozni kezdett benne.

- Lássuk csak. Herakles-mozgó. «Árkon-bokron át.» Háromnegyed nyolc. Maga hol lesz fél nyolckor, Balog?

- Ahol parancsolja.

- Nem, nem, magához alkalmazkodom. Mondja meg, hol lesz, odamegyek magáért a kocsimmal. Elviszem a moziba. Utána együtt ehetünk valahol, aztán haza is fuvarozom. Jegyekről már délelőtt gondoskodjék, mert hallom, hogy nagyon jól megy.

- Elintézem, grófné, fél nyolckor otthon leszek a Gellértben. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg a kitüntetést...

- Ne nekem köszönje, hanem a barátjának, aki cserben hagyott a színházzal. Igy került maga a krédóba.

Totó udvariasan, de méltatlankodva felhorkant.

- De grófné, a miniszteremmel kell vacsoráznom! Ne legyen igazságtalan. A miniszterem olyan kedves és jó hozzám, külön kikötötte, hogy engem hívjanak meg. Onnan lehetetlen elmaradnom, ezt nem látja be? Hiszen rögtön megmondtam ezt, mikor a grófné felvetette a színházat.

- Maga azt mondta, hogy ha netalán szabad lesz, elvisz színházba.

- Bocsánat, én azt mondtam, hogy lehetetlen kimennem. Ha netalán elmaradna a vacsora, akkor felszabadulnék, máskülönben lehetetlen. Ezt úgy mondtam, mint képtelenséget.

- Kérem, kérem, - felelt a grófné hűvösen mentegetőzve - ha nem ér rá, akkor nem ér rá. Majd elmegyek Baloggal moziba. Miről vitáznak ezek olyan szenvedélyesen? Üljünk oda a nagy körhöz.

Felállt és rendelkezett. Ujjal mutogatta azoknak a nagy asztalnál, akik nyomban elhallgattak, hogy ki hová húzódjék, ki hogyan cseréljen helyet és hová kell még új széket állítani. Mindenki nyomban és udvariasan engedelmeskedett. Mikor mindenki leült, a grófné jelt adott az indulásra.

- Hát most halljuk a vitát, hogy mi is hozzászólhassunk.

A vitát egy nagyhajú fiatal festő ismertette. Éveges Mózesnek hívták és tájszólását, amely a rakottkáposzta ízéhez hasonlított, még nem vetkezte le.

- Ük, hogy Greco nem tudott rajzolni. Én, hogy abiza tudott.

A grófné még nem is szólhatott, a szépséges Goll már kapott a mondat végén.

- Ó, istenem, rajztudás, - sóhajtotta ábrándosan - úgy mondják, mint egy tantárgyat. Ha az embert megleheli a végtelen, akkor fest, fest és fest, kidobja vergődésében a maga divinációját, mint a Pythia, mikor kénköves gőzihletét magába lehelte. Ebben a szent őrületben a pedánsok a vállunkra kopogtatnak, hogy ébredjünk fel és adjunk számot a rajztudásról. Mintha bírósági idézést kézbesítenének a révületben. De mi, vajákosok, nem ébredünk fel. Mi festünk tovább, mint a megszállottak és mikor készen van a remek, félholtan rogyunk össze, mint a holdkóros, akit felébresztettek. Nem vagyunk többé fontosak. A remekmű a fontos. Senki ne kérjen tőlünk számon semmit. Ott a remekmű, azzal számoljanak.

És ábrándozva félrehajtva antinooszi szőke fejét, bizalmasan Sebesre nézett elismerésért. Ez csak a szemével intett teljes helyeslést. De a székely nem hagyta magát.

- Ejsze, azt ugatom én es. Itt a remekmű, számoltatom. Osztán jól tud rajzolni. Még vitáznak velem. Hallj te rá!

Belényi felnyujtotta kezét. Szót kért.

- Én előbb szeretném szabatosan meghatározni, mi a rajzolás. Rajztudásnak talán azt a képességet nevezzük, amellyel valaki a jelenségek minden részletének a térben való elhelyezettségét saját művészi célja érdekében közölni tudja. Ebből kiindulva...

Sebes hevesen közbevágott.

- Ezen már túl vagyunk. Éppen az ő saját művészi célja sántít. Mert ha kiindulok a perspektíva legelemibb szabályaiból...

- De ne onnan indulj ki, - kiáltott Belényi - ezen még nem vagyunk túl.

Négyen beszéltek egyszerre. A grófné egy intéssel elhallgattatta őket. És mint a felszólító tanár, csak nevet mondott.

- Geszterédy.

- A művészettörténet mai álláspontja az, - felelte Totó - hogy Greco szervi elváltozásban szenvedett. A szemtengelye ferdén működött. Tehát nem úgy látott, mint az egészséges ember. Hiába tudta tehát kitűnően lerajzolni, amit látott. Ez nem lehetett helyes, mert helytelenül látott. Szerintem rosszul látott és jól rajzolt.

A grófné Titi felé intett a fejével.

- Balog.

- Ismerem ezt az álláspontot. Nem hiszek benne. A barokk szobrászok sohasem láttak olyan kicsavart tartású nyakat, jól is tudták a látottat visszaadni, mégis félreáll a szentek nyaka. Az egyiptomiak is jól tudtak rajzolni, mégis olyan «en face» mellkast és vállat rajzoltak a teljesen oldalnézetű arcél alá, amilyet egészséges szem nem láthat, mert bonctani képtelenség. Ami Greco látását illeti, meg kell nézni figyelmesen az Orgaz gróf temetését. A kép felső fele a mennyország, ott van a Megváltó, a Szűz, a Szentek, szóval a földöntúli lények. Valóban mindnek el van rajzolva az arctengelye. Beteg volt a szeme, mondja egy művészettörténeti álláspont. De mi van a kép alsó felében? A páncélos holttestet a papok sírba teszik, köröskörül állanak a családtagok és gyászoló ismerősök, szám szerint huszonkilencen. A kisfiút is beleszámítva. Ennek a huszonkilenc arcnak a rajza szintén stilizált, de az arctengelye egynek sem ferde. Viszont remek rajz egytől-egyig valamennyi. Ezzel szemben veszem másik képét, a Szentlélek kitöltetését. Ott áll az átszellemült embercsoport, a fejek felett a lángnyelvekkel. Egyetlenegynek sincs normális arca. Greco a földöntúliságot, a révületet, az istenit akarta kifejezni azzal a bizonyos elrajzolással. Hogy ez művészileg igazolható-e, az más kérdés. De, hogy rajzolni nagyszerűen tudott, arra megesküszöm.

Éveges Mózes nagyot rikkantott örömében.

- Egyem az eszedet, tesvér, te csak kétféle lehetsz: vagy erdélyi, vagy Erdélybül való.

- Kolozsvári, - szólt oda Titi vidáman.

De a barátkozást a grófné félbeszakította.

- Csend legyen. Most eldöntöm a vitát. Földöntúli, vagy nem földöntúli: olyan ferde arcok nincsenek. Az képtelenség. Az igazság tehát az, hogy Greco, mikor földöntúlit rajzolt, nem tudott rajzolni, mikor normálisat rajzolt, akkor tudott rajzolni. Pont.

Mindenki némán vette tudomásul a döntést. Csak Titi nem tudott hallgatni.

- De bocsánatot kérek, grófné, azt nem állíthatjuk, hogy valaki hol tud rajzolni, hol nem. Tud, vagy nem tud. Ha tud, akkor mindig tud. Ha nem tud, akkor sohasem tud.

- Ez nagy tévedés, Balog. Nem látott még jónevű művészek egy-egy képén rajzolási hibát? Mikor azt csinálták, nem tudtak rajzolni. Különben tudtak. Amit én mondtam, az logikus. Amit maga mondott, az nem logikus.

- Dehogynem, grófné. Ha Greco képtelen arctengelyt rajzolt, azt szándékosan tette és nem a rajztudás hiányából.

- Nincs igaza. Aki képtelenséget rajzol, az rosszul rajzol. Aki rosszul rajzol, az nem tud rajzolni. Ez világos. Le van cáfolva, menjünk tovább.

- De...

Csak az első szót mondta készülő ellentmondásából. De Totó megérintette az asztal alatt. Ennélfogva nem küzdött tovább. Visszanyelte. Aztán új tárgy kezdődött, valaki felemlítette, hogy Teller műkereskedő helyiségét felmondták. Boltbérekről beszéltek, majd házbérekről, a beszélgetés érdektelenné vált, csak a grófné vett benne olyan élénk részt, mintha a világ legizgalmasabb kérdését tárgyalta volna. A társalgást zsarnoki módon intézte. Ha érv jutott eszébe, rögtön belevágott a más mondatának kellős közepébe. Az ellentmondásokat könyörtelen erőszakkal leteperte. Sohasem vitázott, mindig csak megállapított. Aztán a háború eshetőségeiről is beszéltek. Emlegették, hogy Chamberlain elutazott Berchtesgadenbe és onnan telefonon felhívta Mussolinit is, Daladiert is. Minden attól függ, hogy a németek mit akarnak. Mindenki megegyezett abban, hogy a magyarok számára döntő idő következik.

- Bemegyünk Kolozsvárra, - szólt oda Titi Évegesnek.

- Mük maradunk legutólra, - felelt az legyintve.

Nyolc órára járt, a társaság felemelkedett. A vendégek sorra járultak búcsúzni a háziasszonyhoz. Ő mindenkinek lelkére kötötte, hogy mához két hétre meg ne feledkezzék az összejövetelről. Amellett nem volt egyetlen vendége sem, akivel egy-két gyors mondatra való külön összefoglalása ne lett volna valamely, csak kettőjüket érdeklő ügyről. Totóval pár szót váltott arról, hogy mikor pótolják az elmaradó színházi estét. Titivel megismételtette a leckét: fél nyolckor várjon a Gellértben, jegyekről gondoskodjék. Aztán a búcsúzó kézcsók következett. A grófné sarkon fordult és eltűnt egy mellékajtón a szobából, amelyből az utolsó vendégek egymást tessékelve még el sem mentek egészen.

Titi karonfogta Totót és valamit kutatott a kimenők között.

- Ezt a székelyt keresem. Elment már?

- Az mindig elsőnek szalad el. Mit akarsz tőle?

- Egy jó szót szerettem volna neki szólni. Milyen festő ez, nem tudod?

- Nem. Képét még soha nem láttam. De rendkívül eszes. Miféle furcsa név az, hogy Éveges?

- Az székelyül Üveges. Az üveget ívegnek is mondják, aztán évegnek is.

Már maguk mögött hagyták az óriás kapust és az óriás kaput, a csendes budai utcán mendegéltek. Elhatározták, hogy lesétálnak gyalog a Várból. Totó nagy híve volt a gyaloglásnak.

- Hát mit szólsz ehhez az intézményhez, Titi? Hogyan érezted magad?

- Roppant érdekes volt. Megmondom neked nyíltan, nekem nagy öröm volt, hogy meghívtak ehhez a házhoz. Nem olyan régen még nem is álmodtam arról, hogy ebben a házban én vendég lehetek. Ha volnának szüleim, most megírnám nekik rögtön az egészet részletesen. Persze ügyetlenül, hiszen nem ismerem még az összefüggéseket.

- Azokkal én szívesen szolgálok neked. Tudni szeretnéd, hogy ki miért van itt. Hogy Mester barátunk, aki olyan csúnyán távozott, miért volt eddig itt, azt tudod. A grófné majd valaki mást fog keresni helyette, sőt talán már nem is kell neki senki; eléggé be van vezetve. Belényinek nagyon jó összeköttetései vannak minden hivatalos képzőművészeti szervhez, Műcsarnokhoz, folyóiratokhoz, ilyesmihez. Az a Kelecsényi, akit már ismersz, a műkereskedők egyesületének elnöke. Sebes elég fontos esztéta, cikkeket ír, hangulatot tud csinálni, egy-egy kiállítási terem egy szavától függ. Vakon megteszi, amit a grófné kíván tőle, mert csak a grófné hajlandó őt együtt meghívni ezzel a Goll Elemérrel. Ő megengedheti magának, az ő háza döntő tekintély, annak ez a párocska nem árt. Volt ott egy Rátóthy nevű fiatalember, aki korábban elment, az vezérképviselője egy német festékgyárnak és szívesen kezére jár a grófnénak, ha festékről, ecsetről, vászonról, palettáról, terpentinről van szó. Mindenkinek van valami oka.

- De hol vannak a festők? Én azt hittem, hogy csupa Iványi-Grünwald meg Aba-Novák lesz itt.

- Azokat a grófné nem szereti. Irtózik a nők társaságától, azzal pedig nem sérthet meg házas embereket, hogy az asszonyokat nem hívja. Barátnője egyáltalában nincs. Csak férfiakkal tud érintkezni.

- Semmiféle asszony nem jár hozzá?

- Dehogy nem. Az első szereposztásban. Ez a második szereposztás, amiben mi fellépünk. Az első, az az ő saját világa. Arisztokraták, rokonok. Az még megesik, hogy egy-egy gróf kíváncsiságból benéz egy ilyen csütörtök délutánra, de az sohasem történhetik, hogy a csütörtökiek közül valaki meg legyen híva amazokkal.

- Te sem?

- Az én esetem más. Én nem a grófné miatt járok a házhoz, hanem a gróf miatt. Ez az összeköttetés onnan datálódik, hogy apám a Rhédey gróf megyéjében volt főispán. Nagyon szerették egymást. Apám Rhédey grófot mindig az ország egyik legnagyobb szellemének tartotta. Ezt az odaadó ragaszkodást én is örököltem tőle. Évente kétszer-háromszor a palotában vacsorázom, mikor nagyobb társaságot hívnak. Ilyenkor Rhédey beszélget velem egy-egy negyedórát, ami nekem hónapokra mély benyomásom marad. Rhédey rendkívüli ember. Bölcs és komor, szinte tragikusnak merném mondani. Mosolyogni még nem láttam soha. Azonkívül ez a leggőgösebb ember, akit ismerek. Néha sértően gőgös. Hozzám nem, mert engem apám emléke miatt külön kitüntet, amiért igen hálás vagyok neki. De másokkal szemben néha érthetetlenül kegyetlen. Pedig nagy jóság is lakik benne. De megközelíthetetlen. Nem mai ember, a tizenhetedik századból való. Feleségének fogalma sincs róla, hogy ki a férje. Bocsáss meg, hogy így áradozom, de ez nekem gyengém. Ha Rhédeyről van szó, elvesztem a tárgyilagosságomat. Térjünk vissza a csütörtökre. Ott volt ez a te erdélyi földid, ez a székely festő. Tudod, hogy ez hogyan került ide? A székely főiskolások egyesülete meg akarja festetni a miniszterelnök arcképét. Ott pedig ez az Éveges művészeti dolgokban sokat tehet.

- Ezt nem értem. Rhédey grófnak egy szavába kerülhet a miniszterelnöknél, hogy kivel festesse magát.

- Bizonyára. De ezt a szót nem mondja ki. Dúsgazdag ember, nem vállal sehol közgazdasági elnökséget, semmiféle üzlete nincs, soha senkinek ajánló levelet nem ad. Mondom, hogy nem mai ember. A felesége festegetését megbocsátó jóindulattal nézi. Még tetszik is neki, hogy az asszony pénzt keres. Legyen neki még több. Mert az egyenesen szédítő összeg, amit háztartásra és ruhára ad az asszonynak. Egyszerűen fejedelmi.

- Akkor miért szervez a grófné valóságos üzleti vezérkart magának?

- Mert megvan az a gyengéje, hogy imádja a pénzt. Értsd meg, nem azt szereti, amit a pénzért venni lehet. Magát a pénzt. Tapasztalni fogod, hogy betegesen fukar. Néha már úgy érzem, hogy ez nem a nők rendes takarékossága, hanem orvosi eset. Tíz fillérért akkora elmemunkát végez, amellyel egy nagy bankot el lehet kormányozni. Jó is, hogy erről beszélünk, mert most fontos használati utasításokat kapsz tőlem. Vigyáznod kell például arra, hogy színházban, vagy moziban a grófné nem fizet. Velem azért akart holnap színházba menni, mert a Kaszinóban könnyen vehetek két jegyet.

- De hiszen az ő körében akárki vehet két jegyet, az semmi.

- Nagyon tévedsz. A mágnásoknak ma nagyon rosszul megy, sokan elvesztették a vagyonukat, az ő legközelebbi rokonai vékony kis állásokban harcolnak az életért. Mindenki nagyon meggondolja azt a két jegyet. Tudod, mit jelent az a két jegy ruhatárral, színházutáni vacsorával? Ötven pengőt. Gondolod, hogy azt olyan egyszerű kiadni annak a grófnak, akinek négyszázpengős bankállása van? Mi az ellenérték? Hogy nem kell taxit fizetni. Magunkfajta embernek nagy dicsőség, hogy a híres, szépséges Rhédeynével ül a színházban, de egy mágnás számára ennek semmi külön varázsa nincsen. Neked bizonyára öröm és te azt az ötven pengőt igen könnyen odavágod. Ezért léptem közbe ma délután.

- És nagyon leköteleztél. Nézd, Totó, én úgynevezett naiv ember vagyok, azonfelül hozzád még külön baráti bizalmat is érzek. Nyugodtan elmondom, milyen érzéseket kelt bennem ez a dolog. Néhány héttel ezelőtt még szegény kis tanár voltam vidéken. Holnap pedig elviszem moziba Rhédey grófnőt. Azt mondod erre, hogy sznobság? Igen, az. De sokféle sznobság van a világon. Elmondom neked, hogy az enyémnek mi az alapja. Ma délután, mikor a palota erkélyéről lenéztem a városra és mellettem állott a grófné, a tekintetemmel a Ligetet kutattam. Mert most úgy tíz éve, egy ilyen szeptemberi délután ott mászkáltam a ligetben, aznap még nem ettem, s ha a palotákra néztem, azt gondoltam, hogy nagyon fáradt vagyok már, meg kellene ölnöm magam. Kicsibe múlt, hogy meg nem tettem. Az erkélyről azt a hajdani fiatalembert kerestem ott a ligetben. És kimondtam magamban, hogy nekem most jogom van ott állni a palota erkélyén Rhédey grófné mellett, mint egy tündérmesében. Ez az ezredrésze annak, amivel a sors nekem adós maradt. Most tessék fizetni.

- Értelek, Titi és szívből veled érzek. De egy jótanácsot nem hallgatok el, ha felhatalmazol rá.

- Lekötelezel vele. Ezzel is.

- Ne szeress bele a grófnéba.

- Ugyan, hogyan jut ez eszedbe?

- Rendkívül szép asszony, vonzó, érdekes. Bele lehet szeretni. De ne szeress bele. Az a kész boldogtalanság. Legalább számodra. Egy rideg, felületes fickónak semmi. Ha nem megy, odébbáll. Ha megy, fütyörészve örvend az életnek és csak aztán áll odébb.

Titi szíve boldogan dobbant meg. Felkacagott.

- «Ha megy?» Csak nem tudod elképzelni, hogy ez «mehet»?

- Szerelemben mindent el lehet képzelni, ezt tanuld meg. Ezelőtt húsz évvel a Riviérán voltam. Cannesban megláttam egy hölgyet. Kíséret vette körül, udvarmester hajlongott mellette. Olyan szép volt, hogy a számat haraptam kínomban. Átkoztam a sorsot, hogy társadalmi különbségek vannak a világon. Tíz nap múlva együtt mentünk Vanceba. Az kis falu a Provenceban. Ott töltöttünk egy hetet.

- De már bocsáss meg, ezen kacagnom kell, ez képtelenség. Ugyan kérlek. Aztán meg van valami, amit nem tudsz. Én... én szerelmes vagyok valakibe. Aki nem grófné. Még csak nem is kormányfőtanácsosné.

- Ez megnyugtat. A szívem legmélyéből kívánom, hogy ez ne legyen reménytelen. Ha ugyan máris nem kétoldalú, amit nem csodálnék. Erre ne felelj. Hanem most elválunk, öregem, én itt a Lánchíd-utcában vacsorázom. Előzőleg azonban még nekem is volna veled egy kis kirándulási tervem. Szabad vagy holnap délben?

- Szabad vagyok. Miért?

- Mert én egy kis ebédet beszéltem meg Waldeck grófnéval és a nővérével. A nővér most szakított, folyton sír, vígasztalni kellene. Bocsáss meg, hogy csak most szólok, de délután kaptam a telefont, hirtelen határoztuk el. Van kedved velünk tartani?

- Boldogan, köszönöm szépen. Hol találkozunk?

- Én kiviszem a hölgyeket két órára a ligeti Gundelhez. Ha úgy tetszik, kettőkor ott találkozhatunk. A felső erkélyen foglalok asztalt.

- Kitűnő. Előre is örülök. Szervusz, Totó.

- Szervusz, Titi.

Alighogy elváltak, Titi meghökkent. Ha két órakor társasággal ebédel, abból biztosan lesz negyed három. Lehetetlen, hogy háromra az Anna hivatala előtt lehessen. Most mit csináljon? Totót már nem érheti utól, elvesztette a ködtől nedves őszi utca járókelői között. Nincs más lehetőség, mint Annát felhívni telefonon és a találkozót későbbre tenni.

Így is tett. Az Anna hivatala másnap délelőtt szakadatlanul mással beszélt, várakozás közben tehát a portással megbeszélte a mozijegyeket. A hívott szám megint mással beszélt többszöri hívásra, úgy, hogy a portás közben már jelenthette is, hogy a jegyek rendben vannak. Végre jelentkezett a szám, jelentkezett a pénztár, jelentkezett Anna.

- Angyalom, háromkor el vagyok foglalva, kérnék magától egy ötórai találkozót. Például abban a kis cukrászdában, ott maga mellett.

- Jaj, de jó, hogy felhívott. Nekem is mondanivalóm van. Ott leszek ötkor.

- Viszontlátásra.

- Viszontlátásra.

Telefonon mindig ilyen röviden beszéltek. Titi tisztelte az Anna hivatali munkáját. És irodafőnökök nem szokták szeretni, ha a tisztviselők hivatalos óra alatt hosszú csevegéseket folytatnak. Anna azt mondta, mikor erről beszéltek, hogy belebetegednék, ha egyszer megszólítanák.

Kettőkor pontosan ott volt a Gundel kertjében. Kissé borús őszi nap volt, a szél már vöröslő gesztenyefaleveleket kavart az asztalok közt a kavicsos talajon, a katonazenekar délben üres kioszkja az őszi elhagyatottság és mélabú érzését kellette. De még jócskán volt közönség a magasított erkélyen. Ahogy az asztalok közt elhaladt, két társasághoz is oda kellett köszönnie. Az egyik asztalnál Dömsödyék ültek egy idegen házaspárral. Döme hangos nyájassággal viszonozta a köszöntést, Mica, aki szebb volt, mint valaha, közömbösen bólintott, mint hűvös ismerős. Egy másik asztalnál a brazil házaspár ült, ugyancsak idegenekkel. Duraga odaszólt neki, hogy már ideje volna egyszer bridzsezni, mire ő helyeslő mosollyal felelt és jelbeszéddel mutatta a telefonálás mozdulatát.

Totó és a két hölgy már ott ült a sarokasztalnál. Waldeckné nővére pontos hasonmása volt nénjének. Termetben akár össze lehetett volna téveszteni őket, s a felső fogsora ennek éppen úgy előre állt, mint a másiknak. Titi már tudta, hogy Tallián bárónő és elvált asszony mind a kettő, elég csinos tartásdíjat kap mind a kettő, azonkívül van egy jómódú testvérbátyjuk, aki vidéken gazdálkodik. Ezt a vidéki Tallián bárót Pyramus néven emlegette a társaság.

- Milyen név ez a Pyramus, - kíváncsiskodott Titi - hogyan ragadhat ilyen furcsa becézőnév valakire? Ennek bizonyosan története van.

- Van, - bólintott Totó - még pedig ismét tegnapi hősünknél, Mester Frédinél, tartunk. Megengedik a hölgyek, hogy elmondjam?

A hölgyek közömbösen vállat vontak.

- Kérlek, a hölgyek testvérbátyja, az én Géza barátom, szoros összeköttetést tartott fenn egy társaságbeli hölggyel, aki a Fő-utca tíz-bé számú házban lakik. Ennek a férje sokat utazik, s valahányszor útra kelt, Géza mindig besurrant este a házba. Meg volt győződve, hogy ezt nem tudja senki a világon. Pedig mindenki tudta, csak a férj nem, aki különben híres krakéler és párbajhős. Mester valamiért megharagudott Gézára és akkor nevezte el Pyramusnak. Tudniillik az ember képzeletében együtt van az a szerelmes pár, hogy Pyramus és Thisbé. Értsd: Pyramus és 10. b. A házszám. Ez pillanatok alatt elterjedt Pesten, és a hölgy úgy megijedt, hogy szakított Gézával.

- Különös. Van valaki Pesten, aki ezt a Mestert szereti?

- Senki. Mindenki gyűlöli. De mindenki boldogan hallgatja, mikor másról rosszat mond.

A kisebbik nővér sírva fakadt. Letette a villát, abbahagyta a velő-krokettet és orrát fújta.

- Hagyják, - mondta Waldeckné - nem lehet kiejteni azt a szót előtte, hogy szakítás. Pedig ő szakított, nem a férfi. És most bőg.

- Mit csináltam volna, - szipogott a bánkódó hölgy. - Várjam meg, míg ő szakít? Azt már mégsem.

- Akkor meg úgy történt, édes Krisztám, ahogy te akartad. Miért bőgsz?

- Hallja ezt, Totó? Ezt mondja az ember saját nővére. Pedig már ötször elmagyaráztam neki az új helyzetet.

Totó jóságosan evett és bólogatott.

- Nézzük csak meg a dolgot még egyszer. Titi előtt nyugodtan beszélhetünk.

- Igen, - szólt Waldeck Vera - azt már mondtam neki.

De Kriszta bárónő keveset törődött vele, hogy olyan úr ül az asztalnál, akit életében most lát először. Ügye minden jel szerint már eddig is annyira a nagy nyilvánosságé volt, hogy bárki jelenléte kevéssé feszélyezte. Kiteregették az asztalra az egész ügyet. Három éve viszonya volt egy úrral, akit a társalgásban csak Pubi néven emlegettek. Ismeretségük elején ez a Pubi még lovastiszt volt, de mint nagyon mulatós ember, olyan adósságokba keveredett, hogy fölöttesei tanácsára, még pedig nyomatékos tanácsára, kilépett a hadseregből. Akkor Kriszta lejárta a két lábát, hogy állást szerezzen neki. Szerzett is valami állást a lóversenyen. De Pubi tovább mulatott. Teljesen elrészegesedett és most ezt az állását is felmondták. Kriszta tehát vagy megint nekilát új állást keresni, vagy örökre lemond a reménytelen esetről. Hosszan tárgyalták az esetet. Titit is belevonták, s aki beszélt, olykor hozzáfordult helyeslésért. Ő volt az egyetlen, aki megsajnálta a síró asszonyt és úgy gondolta, hogy a szerelem kedvéért talán lehetne még egy próbát tenni.

- Mi volna, - vetette fel - ha a bárónő hozzámenne Pubi úrhoz? Ha együtt laknának, jobban lehetne rá vigyázni és bizonyosan menne a dolog.

Ekkor kissé feszes csend következett, majd Totó kitálalt mindent.

- Először is együtt laktak. Tegnapelőttig. Géza ezért szüntette meg a testvéri érintkezést a bárónővel. Reméljük, hogy most szent lesz a béke. Másodszor hozzámenni nem lehet. Mert házasember. A felesége nem akar válni.

Kriszta báróné ismét sírva fakadt. Titi azonban nem hagyta annyiban. Ha már pártot foglalt a szerelem mellett, ki akart tartani álláspontjánál. Hátha beszélni lehetne azzal az asszonnyal? Hátha valamilyen módon mégis rá lehetne bírni, vagy kényszeríteni a válásra?

- Nézze, - szólt rá türelme vesztetten a síró asszony - én otthon megesküdtem, hogy az egész ügyről nem fogok beszélni az ebédnél, kivált mikor hallottam, hogy Totó egy barátját is elhozza. Mégis elkezdtünk beszélni róla. Hát most már tudja meg az egészet, ha ennyit tud. Pubi valami kellemetlen anyagi ügybe keveredett a lóversenyen. Tizenegyezer pengőről van szó. Nekem ennyi nincs, a bátyám nem ad. A Pubi felesége azonban gazdag. Nyomban kifizet mindent, ha Pubi visszamegy hozzá. Ezért szakítottam.

Erre csend támadt. Még hozzátette:

- Az Isten átoknak hozta neki ezt a Budait. Az az oka minden bajnak.

Titi részvéttel bólintott. Majd egyszerre a név a füléből belement a tudatába és ott élni kezdett.

- Miféle Budai? - kérdezte.

- Van egy ismert lóversenyalak, egy bizonyos Budai József nevű fiatalember. Annak van egy bandája. Ezekkel valahogy összekeveredett. Ezek vitték bele minden disznóságba. Pedig, hogy rimánkodtam neki. Könyörögtem, hogy ne álljon össze ilyen söpredékkel. Hiába. Most, ha baj lesz, azokat is becsukják, de az nekem nem nagy vigasztalás.

Nem volt semmi kétség. Ez a Budai József más nem lehetett, mint az Anna fivére. És lehet, hogy most börtönbe kerül. Titi eddig amellett volt, hogy az asszony béküljön ki szerelmével. Most hirtelen álláspontot változtatott.

- Bárónő, most már én is látom, hogy itt nincs mentség. Ha szeretett valakit, akkor az érzése emlékének tartozik azzal, hogy az az ember megmeneküljön. Neki mi az álláspontja?

- Ő nem akar visszamenni az asszonyhoz. Esküdözik, hogy megjavul. A feljelentés még nem történt meg. Azt mondja, hogy a feljelentéstől az ítéletig hosszú az idő, közben majd csak lesz valami. Most választ vár tőlem. Ettől tesz mindent függővé.

- S ha maga véglegesen szakít, akkor visszamegy az asszonyhoz?

- Akkor visszamegy.

- Akkor kifizetnek mindent és az egész ügy el van simítva?

- Úgy van.

- Kár gondolkozni. Pubi úr azonnal menjen vissza az asszonyhoz.

Totó az asztalra ütött.

- Na, látja. Mit magyarázunk mi Verával már három napja? Azonnal menjen vissza. Három nap óta magyarázom, hogy ha ebből hatósági ügy lesz, egy szép napon magát is beidézik tanunak, kell ez a botrány Gézának? Kell ez a botrány a nővérének? Itt helyben rögtön írjon neki egy végleges és határozott levelet.

Kriszta bárónő megint elsírta magát, aztán megszólalt:

- Jól van. Hozassanak nekem konyakot. És írószerszámot.

A levelet mindjárt megírta. De ez nem ment egészen egyszerűen. Mert nekifogott, hogy néhány sort írjon végleges döntéséről. A néhány sorból egy oldal lett, az egy oldalból négy. Ekkor új levélpapirost kért, hogy folytassa. Totó rátette tenyerét a megírott levélre.

- Kriszta, hallgasson rám. Amit eddig írt, azt tépje szét. Erre az új papirosra írjon két egyszerű mondatot, szerelem nélkül.

Az asszony hallgatott, gondolkozott. Aztán csendesen mondta:

- Igaza van.

A megírottat eltette a táskájába. Nyilván félt, hogy a darabokat valaki felszedi és összerakja. Aztán megírta a háromsoros levelet. Leragasztotta. Nővére kikapta a kezéből.

- Én majd bélyeget veszek rá és feladom. Expressz. Képes vagy, meggondolod és összetéped.

Mintha csak ez a levél nyomta volna eddig lelkét, Kriszta báróné egyszerre megváltozott. Arcának a gondtól és bánattól eddig görcsös vonásai kisímultak, aki rápillantott, váltig csodálkozhatott, hogy ez a nő percek alatt egyszerre egy évet fiatalodott. Ahogy kihúzta magát, mintegy lendületet véve új életében, még a dereka is megnyúlt. Társalogni kezdett és már el is mosolyodott. De Titi nem igen figyelt oda. Csak szórakozottan vett részt a beszélgetésben. Az esze azon járt, hogy mit és hogyan fog ebből Annával közölni. Mikor aztán fizettek, a kijáratnál két kocsira különváltak, s ő már robogott a Nyugati felé, a hosszú és sivár Podmaniczky-utcán, akkor is csak ezen töprengett. A valószínűség amellett szólt, hogy az ügy most már magától elintéződött és Anna testvére kikerül a bajból gyanus társaival egyetemben. Ha pedig mégis benne marad a csávában, Anna nem tudja megmenteni, mert sehonnan sem vehet tizenegyezer pengőt. Tőle nem fogadja el, ez biztos. Bele kell nyugodnia abba a csapásba, hogy a fivérét bebörtönzik. S ha erre a nem valószínű fordulatra sor kerül, Anna majd ráér bánkódni akkor. Addig kár volna izgatni, már csak azért is kár, mert az egész csúnya ügy nyom nélkül elsimulhat s akkor jobb soha meg nem tudnia semmit. Nem szabad tehát elárulni neki egy szót sem.

Jóval öt óra előtt érkezett a cukrászdába. Egy esti ujságot átlapozott, a politikai hírek között azt olvasta, hogy húszévi kínlódás után a magyar kívánságok most végre elemi erővel kérnek szót. Boldogan elmélázott ezen, Kolozsvárról tűnődött és sanyarú gyerekkoráról. Szórakozottan firkálgatott a papírszalvétára. Végre jött Anna. Arca derűs volt, szeméből valami mondanivaló csillámlott.

- Mielőtt bármit mond, - szólt Titi - számoljon be a madárról.

- Köszönöm szépen, Kiki remekül érzi magát és nagyon rossz. Azonkívül folyton nevetnem kell rajta.

- Mi újat eszelt ki?

- Azt már meséltem, hogy roppantul szereti a tükröt, sőt egyáltalában mindent, ami tükröz. Például a teáskanna oldalát. Odaáll és úgy mórikálja magát a kannánál, mint mi emberek az Elvarázsolt kastélyban a torzítótükör előtt.

- Kiengedi a kalitkából?

- Természetes. Botrányt csap, ha nem engedem ki. Nem eshetik semmi baja, macska nincs a háznál, az ablakot becsukom. Míg otthon vagyok, szabadon mászkál a szobában. Ma felfedezte azt az üveglapot, amelyen a toalettholmik állanak a fürdőszobában a mosdó felett. Hosszasan tanulmányozta és csőrével verdesni próbálta azt a madarat, amelyet alatta az üveglap visszatükrözött. Aztán elkezdett tollászkodni. Ezt látni kellene, Titi. Úgy csinálja, hogy a leghosszabbik farktollát a féllábával odaszorítja az üveglaphoz és csőrével fésülgeti. El tudja képzelni ezt a helyzetet?

- Hogyne. Csak mondja tovább, mindjárt lerajzolom.

- Ezt azért csinálja, hogy a hosszú tolla ki ne csússzék a csőréből. Mármost, mi történt. Az egyik lába kicsúszott alóla az üvegen, erre letottyant a fenekére. Látta volna, hogyan szitkozódott. Elkezdett házsártosan csevegve pörölni, leszidta az üveglapot és csőrével megverte. Aztán nekifogott a tollászkodásnak még egyszer. Megint elcsúszott. Most már türelmetlen dühbe jött, lármázott, szitkozódott, le-fel járt az üvegen, mint a cselédekkel pörölő háziasszony. Hangosan kellett rajta nevetnem. Most is nagyon mérges volt és leszidott, mikor eljöttem, mert becsuktam a kalitkába. De friss magot adtam neki s ez megbékítette. Mutassa? Jaj, de mulatságos. Csakugyan éppen így állt szétvetett lábbal az üvegen. Hát ez miféle fej a papír másik oldalán? Milyen szép arc.

- Rhédeyné akar lenni, de még nem tudom jól az arcát, mikor vitatkozik. Valami olyan kifejezése van, mint az osztályban a vigyázóé.

- Jó rajz. De most jön a nagy dolog, amit akarok mondani. Jöjjön velem moziba. Ide nézzen.

Anna kivett a táskájából két mozijegyet és kivágta az asztalra, mint játékos a kilencet.

- Képzelje, hogyan jutottam hozzá. A pénztárosunknak volt ez a két jegye ma estére. De vidéki vendégei vannak, nem tud elmenni. Azt eszelte ki, hogy a jegyeket kisorsolta. Az egész hivatalban körözték az ívet, tíz fillér volt egy jegy. Én is vettem. Képzelje, megnyertem. Most ezennel meghívom magát moziba.

- Anna, mondhatom, rég esett valami ilyen rosszul. Én már elígérkeztem moziba ma este.

Anna visszakapta fejét. Arcán megdermedt a mosoly. Várt kissé, aztán vállat vont. Látszott rajta, hogy mindenáron igyekszik palástolni csalódását.

- Igazán sajnálom. Akkor elviszem a kis kolleganőmet. Maga kivel megy?

- Rhédeynével.

- Ejha. Ez aztán társaság. Hát mondja el ezt a nevezetes csütörtöki társaságot, hogyan volt, mint volt.

Titi belekezdett részletesen a palota leírásába. Élénken beszélt, próbált érdekes és színes lenni. De máskor oly folyamatos és lendületes előadási módját most bénította az a kellemetlen érzés, hogy az Anna örömét elrontotta. Mikor Mester Frédivel való esetét elmondta, belejött ugyan az elbeszélés hevébe és Anna arcán is látszott, hogy aggodalommal várja a történet lefolyását, de ez a részlet elmúlt és megint csak odaereszkedett közéjük valami kényszeredett hangulat, a tüntető vidámságnak az a feszes és ügyetlen fitogtatása, amely minden rossz kedvnél kínosabb.

- És milyen moziba mennek? - kérdezte Anna, mikor a hosszú elbeszélés a mozimeghívás részletével befejeződött.

- Azt a Clark Gable-filmet nézzük meg, nem is tudom, mi a címe.

- «Árkon-bokron át». Én is éppen azt nézem meg. A háromnegyednyolcas előadást.

- Pontosan egyezünk. Majd megkeresem, hol ül és odaköszönök.

- Helyes. De azt ne felejtse el, hogy vasárnap nálam ebédel.

- Lehet ezt elfelejteni? Csak erre várok egész héten. Mondja, nem engedi meg, hogy vigyek valami italfélét, vagy ilyesmit? Tudja mit, viszek egy üveg pezsgőt. Meglumpoltatjuk Lázárékat... Az Istenért, mi baja? Hiszen magának könnyes a szeme! Anna, mi lelte magát?

- Semmi. Gyerekség. Nem is érdemes róla beszélni.

- Az nem úgy van. Nagyon rosszul esik, ha nem mondja meg. Ez a mozidolog bántja?

- Dehogy. Természetesen rosszul esik ez a véletlen, mert nagyon örültem, hogy ketten megyünk, de ezért még nem sírok. Nekem nagy gyakorlatom van abban, hogyan kell lemondani arról, ami örömet szerezne. Nem ezért pityeredtem el. Hanem, hogy maga pezsgőt akar hozni. Meg akarom hívni, hogy én legyek a Lukullus, a pazar vendéglátó, már napok óta csak ennek örülök, számolgatom a napokat, rettentő büszke vagyok, hogy a saját erőmből egy ilyen fényes vendéglátás is telik tőlem. És akkor maga jön és elrontja az örömömet. Pezsgőt akar hozni. Beletenyerel a gazdagságával az örömömbe. Tudom, hogy buta gyerekség, amit beszélek, ne is figyeljen ide, felejtse el az egészet. Most már menjünk innen, ez az asszony minden szót figyel és nagyon szégyellem magam...

Az utcán Titi szégyenkezve és alázatosan mentegetődzni kezdett, de Anna félbeszakította.

- Hagyja, Titi, gyerekes szamár voltam. Úgy látszik, az idegeim nincsenek egészen rendben. Hiszen maga figyelmes és kedves akart lenni. Én csináltam a hibát. Ne haragudjék rám. Bocsánatot kérek.

Sietve búcsúzott, mikor a kapuhoz értek, nyájasan mosolygott. De arcán látszott, hogy mihelyt hátat fordít, a szemét rögtön megint elönti a könny. Titi leverten ballagott tovább. Arra gondolt, hogy az embernek semmi sem fáj jobban, mint fájdalmat okozni. De ahogy mendegélt, olyan gondolatra bukkant, amely enyhülést hozott önvádló rossz kedvére. Az jutott eszébe, hogy talán azok a könnyek már régóta kibuggyanásra vártak és csak ürügyet kerestek. Talán már akkor rögtön szerettek volna kibuggyanni, mikor az Anna moziterve füstbe ment. Ha pedig egy ilyen tervecske megfeneklése ennyire fáj neki, akkor ez már jelent valamit. Anna talán már rálépett a fejlődő érzés útjára. És akkor nem is olyan nagy baj, ami történt. Mert lehet, hogy Anna maga fog elcsodálkozni azon: mi az, hát ennyire fáj neki, ha nem mehetnek kettesben, bizalmasan moziba? Titi megélénkülve, frissebben folytatta útját. Most érezte először, hogy amire olyan mélységesen vágyódik, az nem reménytelen. S a reményért érzett hála olyan melegséggel öntötte el, hogy ez még szerelmesebbé tette.

Félnyolc előtt öt perccel kiállt a szálló kapujába. Udvariasan meg akarta kímélni a grófnét attól a kényelmetlenségtől, hogy kiszálljon, beizenjen érte és várakozzék reá. Éppen mikor kilépett a forgóajtón, szállott ki nagy kocsijából Bandrowski gróf. Nagy örömmel üdvözölték egymást.

- Jó, hogy látom, cher ami, személyesen is megmondhatom, hogy jövő pénteken társaság lesz nálam. Csinálunk néhány asztal bridzset, aztán majd meglátjuk, hogy később mivé fejlődik a dolog. Nyolcnegyvenöt, szmoking. De még meghívót is fog kapni.

- Nagyon köszönöm, gróf úr, boldoggá tesz. Ott leszek.

- Én most felnézek Yvonnehoz búcsúzni. Mikor látta?

- Bizony elég régen. Miért kell tőle búcsúzni?

- Utazik. Az édesanyja táviratozott Antibesből, hogy rosszul van. Bizonyosan megint az epéje.

- Ó, szegény. Adja át kézcsókomat, gróf úr és gyors javulást.

- Köszönöm. Nagyon fog örülni. Viszontlátásra.

- Viszontlátásra.

A gróf a forgóajtó felé lépett. De rögtön visszafordult.

- Ja, igaz. Maga a multkor felhívta a figyelmemet egy úrra, aki szeretne nálunk jogtanácsos lenni. Bizonyos... bizonyos...

- Pethő.

- Úgy van. Pethő. Hát ez a dolog, kedves barátom, nagy sajnálatomra nem megy. Az az úr járt nálam. Nagyon gyengén beszél franciául, ez nálam fontos szempont, ha már lengyelül nem tud. De ez a kisebbik baj. Információkat szereztem róla. Azok... hogyan mondjam... kissé bizonytalanok.

- De kérem, gróf úr, ez meglep. Én őt jól ismerem. Kizártnak tartom, hogy valami olyat csinált volna, ami...

- A világért sem állítok semmit, ami kézzel fogható. Csak éppen valahogy bizonytalan az egész légkör, ami úszik körülötte. Ezt kötelességem közölni. És baráti tanácsom, hogy ne ajánlgassa.

- Hálásan köszönöm a tanácsot, de a magam részéről meg vagyok győződve...

A beszélgetést nem folytathatták, mert e pillanatban egy kocsiból kilépett Rhédey grófné.

- Jó estét, kedves Bandrowski. Bocsánat, hogy ilyen kurtán köszönök, de sietünk Baloggal moziba. Üljön be gyorsan, Balog, a kocsinak nem szabad itt állni.

Titinek még nem is tűnt fel, hogy nem a grófné maga vezet, mikor a robogó kocsiban az előkelő hölgy élénken beszélni kezdett:

- Képzelje, a nagy kocsit elvitte az uram falura, az én kis kocsim pedig ma délután elromlott. Délben még baj nélkül hazamentem vele. Délután egyszercsak rossz volt. Az ördög tudja, mi történt vele. Megcsináltatni már nem volt idő, kénytelen voltam taxit hozatni. A jegyek rendben vannak?

- Hogyne, grófné. Még délelőtt elintéztem.

- Helyes. Hát mit szól a tegnapi társasághoz? Ezek az úgynevezett művészeti csütörtökjeim. Roppant szeretem ezeket az összejöveteleket, ha falun vagyok hosszabb időre, képes vagyok erre az egy napra bejönni. Pedig nyáron elég kevesen verődünk össze. De most már népesedik a város, akik nyaraltak, mind visszajönnek. A tél folyamán néha huszan is vagyunk. Tegnap is elég érdekes volt, csak ez a Mester-dolog érintett kissé kellemetlenül.

- Legjobb elfelejteni, grófné.

- Elfelejteni? Azt már nem. Én az ilyet húsz évig nem felejtem el. Ne féljen, ez az ember meg fogja kapni a magáét. Emlékszik, mit mondtam magának Schrődernéről? Na lássa. És ő épp Schrődernét vágja a társaság arcába. Ilyen szemtelenség. Különben azt már megállapítottam, hogy jól megjárta. Mire odaért Schrődernéhez, már nem talált ott senkit, mindenki elment, mert az asszony Operába készült, az pedig korán kezdődik. Odament, a háziasszonyt nem láthatta, aztán elkotródott. Különben, az egyes emberek hogyan tetszettek magának?

Titi udvarias általánosságokat mondott. A grófné a társaság minden tagját külön megdícsérte az olyan bélyeggyüjtő hangján, aki ritkaságait sorolja fel. Leereszkedő jóindulatát senkitől sem vonta meg. Mikor megérkeztek, így szólt:

- Most már maga is csütörtöki ember és remélem, sohasem fog mulasztani.

És nyájasan a Titi ölben nyugvó kezére veregetett. Ez a bizalmas mozdulat, a nyájas testi közelség érzése a férfit hüledező örömmel töltötte el. A grófné kiugrott a kocsiból és fürge léptekkel a mozi bejáratához futott, hogy ott várakozzék. Titi, mialatt szórakozottan kifizette a vezetőt, gyorsan előkereste emlékezetéből a nyomorúság éveit. Mostanában szerette ezt tenni, ha nagy társadalmi sikernek vett valamit, mert így beérkezését az összehasonlítás segítségével szédületesebbre mérhette. Valaha az óbudai kávéház felírónője lenézően nézte végig, most Rhédey grófné megveregette a kezét.

A mozi előcsarnokában várakozni kellett, a két pénztárablak előtt zsúfolt sor nyomakodott előre. Pengőt adott egy csetlő-botló portásnak és azonkívül egy tizes bankót, hogy a Balog névre szóló jegyeket halássza ki a tömegen át. Amíg a jegyet várták, háta mögött érthetően suttogták:

- Nézd, Rhédeyné...

- Hol?

- Itt, itt előtted.

Titi elpirult a dicsőségtől, hogy ő ehhez a hölgyhöz tartozik. A grófné franciául kezdett beszélni. Becsmérelte a tömeget, amelynek rossz a szaga. Titi franciául felelt. S a háta mögött hallotta a suttogást.

- Rhédeyné. Milyen szép.

- Kivel van?

- Valami külföldivel.

Ez varázslatos volt és fejét olyan könnyű mámorral töltötte el, mintha cocktailt ivott volna. Mialatt francia beszélgetésük tovább folyt, igyekezett körülnézni, nem látja-e valahol Annát. De a tömegben csak a közvetlen környezőket vehette szemügyre, annál pedig jóval alacsonyabb volt, semhogy a fejek felett László király módján körültekinthetett volna. Éppen olyan magas volt, mint a grófné. Fejük közvetlen közel volt egymáshoz, ha nem akarta is, arcába kellett tekintenie. S mikor a közönségen közelükben átfurakodott valaki, a megbolygatott testtömeg lökődésében erős ellennyomással kellett vigyáznia, hogy tiszteletlenül a grófnéhoz ne érjen. Így is hozzáütődött a térde s ettől különös zsibbadást érzett, de ha nem ért is hozzá, valami elviselhetetlenül izgalmas rövidhullámot érzett létesülni közte és a grófné között, szinte csodálkozott, hogy nem ugranak percegő szikrák arcáról a hölgy arcára. Aztán némi várakozás után csengők szólaltak meg, a közönség, amely így tömegként, mintha egy óriás, lomha állat külön életét élte volna, megmozdult.

- Adja a kezét, mert elveszítjük egymást, - mondta franciául a grófné - pedig a jegyek magánál vannak.

Oldalt nyujtotta kezét, a grófné megmarkolta. Nyers, szinte férfias fogása volt finombőrű kezének. Titi úgy érezte, hogy egész idegrendszere teste minden részét otthagyta és ebbe a kezébe költözött, mint ostromlott sereg a várkapuhoz. Így botorkáltak fel a lépcsőn, be a nézőtérre, míg helyüket megtalálták. Egy páholyban a két első ülés jutott nekik. Ezt a két helyet már elfoglalva tartotta egy házaspár, azokat a helymutogató felállította, kelletlenül és piszmogva vonultak vissza a két hátulsó ülésre.

Az előadást megkezdték. Ettől sötétség borult a nézőtérre. Senki sem láthatta többé az erkély első sorában egymás mellett ülni Balog Tihamér vidéki rajztanárt és gróf Rhédey Simonnét. Anna sem láthatta, aki itt ült valahol a nézők között. Mindenki a vásznat figyelte, ahol cserkészek táboroztak lombos erdőben, futóbajnok szakította el a célszalagot, majd egy ünnepélyen a kormányzó délceg alakját díszmagyaros urak követték. A grófné felnevetett.

- Jenő mégis kölcsönkapta a kucsmát.

- Tessék?

- Az ott hátul az unokatestvérem, gróf Illésházy Jenő. A kucsmáját megette a moly...

Hátul pisszegtek. De a grófné zavartalanul folytatta félhangon:

- Erre a sógorától kért kölcsön kucsmát. Az megtagadta. De látom, végül mégis odaadta. A kucsmát ismerem.

Még jobban pisszegtek. Titi felháborodott. Ezt a hölgyet merik lepisszegni? Hát nem tudják, hogy ki ül itt a páholyban? Harciasan nézett körül, de a sötétben lovagias felbuzdulása meddő maradt. Az előadás folyt tovább. A kucsma eltűnt s ez Titit enyhe sajnálattal töltötte el, mert úgy érezte, hogy Illésházy gróffal bizonyos személyes kapcsolata támadt. Csak ő tudta a nézőtéren és senki más, hogy Illésházy gróf nem a saját kucsmáját hordja, mert azt megette a moly, hanem a sógoráét.

A híradók után rajzos film következett. Ez izgalommal és gyönyörűséggel töltötte el. Önkéntelen mozdulattal közelebb akarta húzni székét a falhoz, pedig ott moccanni való hely sem volt. A jókedvű állatrajzok elragadták. Kacagó lélekkel örült üde színeiknek, tehetséges vonalaiknak. Teljes lélekkel figyelte a képet, nagyokat nevetett, szeretett volna tapsolni.

- Nem nagyszerű ez, grófné?

- Gyerekség, - felelte a grófné közömbösen.

Ez meglepte. De most nem akart beszélgetni. Az amerikai film következett. Clark Gable jelent meg a vásznon furcsa koponyájával, amelynek esetlenül széles szemtengelye kiabált a torzrajz után. Ujságírót játszott, aki árkon-bokron át üldözte a rosszban sántikáló trösztvezért és vele utazó, elkényeztetett leányát. A kedélyes, nagyhasú rendőr az utolsó pillanatban állította meg az üldöző gépkocsit, majd a szerkesztőség óriási terme következett kattogó írógépekkel.

- Bosszantó! - szólalt meg a grófné.

- Mi bosszantó?

- Rettenetesek a felírások. A szereplők éppen az ellenkezőt mondják, mint amit a magyar felírások mondanak.

Titi nem felelt. Félt is a pisszegéstől, angolul nem tudott semmit, nem szólhatott hozzá. De ez a kérdés a grófnét mindvégig izgatta. Mindúntalan felszisszent és ismételte az angol szöveget. Hangosan bosszankodott. Köröskörül gyakran beleszakított egy-egy pisszegés a sötétbe. Végre is világos lett és szünet következett. Kimentek cigarettázni. A grófné pillantása a cukorkák kirakott tömegére esett. Megállott.

- Parancsol, grófné?

- Nem bánom, ha valami jó dolgot kap.

És mindjárt elkezdett maga válogatni. Végül kivett a legdíszesebb, aranyzsinóros papírzsákok közül egyet, Titi boldogan fizetett. S közben igyekezett vendégét társalgással mulattatni.

- Grófné nem találta jónak ezt a rajzos filmet?

- Ezeket én únom. Gyerekesek. Nem értem, mit esznek az ilyesmin az emberek.

- A humorát szeretik. Én is azt szeretem.

- De mondom, hogy gyerekesek. Olyanok, mint az ábécés képeskönyvek. Gyerekek nevethetnek rajta.

- Bocsánatot kérek, hogy ellentmondok. Van ebben, amit komolyan lehet venni.

- Micsoda?

- Például az állatok ismeretét. Ezek a rajzos filmek úgy ismerik az állat lélektanát, mint a legnagyobb természettudós. Ahogy egy ilyen rajzos film visszaadja egy lógófülű kutya loholását, egy kövér lúd esetlen, jobbra-balra billenő totyogását, egy veréb szaggatott, lüktető ugrálásait, az egyszerűen tökéletes. Amit itt naivnak, egyszerűnek és könnyednek látunk, amögött hosszas és fáradságos tanulmány rejtőzik, öt másodperc film mögött öthónapi tanulmány. Mert ezek a képek úgy készülnek, hogy például a pinguint mozigép elé állítják és mindenféle mozdulatban és helyzetben száz meg száz métert vesznek fel róla. Akkor Disney nekiül a felvételnek és elkezdi elemezni. Százezer vázlatot készít munkatársaival együtt egy-egy mozdulatról. De mind lefordítva a maga humora nyelvére. Az egyes fázisokat aztán...

A grófné belevágott a mondatba:

- Ez mind szép. De engem az állatok nem érdekelnek. Moziban engem az emberek érdekelnek.

- Őt is. Ő az állatok humorában az embert keresi. Tudniillik...

A mondat megint félbemaradt, a grófné elvágta.

- Ne keresse. Keresse az emberek humorát az emberekben. Az érdekel. Ez nem. Ez gyerekes. És akik szeretik, azok is gyerekek. Én felnőtt vagyok. Nekem adjanak felnőtteknek való dolgot a pénzemért. De azt is botrányosan elrontják ezekkel a feliratokkal. Ez a mozis semmit nem tud angolul.

Titi gyáván, mentegetőzve nevetett.

- Grófné, a feliratot nem a mozis csinálja.

- Valaki csinálja, akit a mozivállalat alkalmaz. Ez az ember mozinak dolgozik, tehát mozis. Magának tehát nincs igaza.

- Kérem, grófné, én nem vitatkozni akartam, csak mondtam, hogy...

- Ezen nem is lehet vitatkozni. A feliratok rosszak.

Csengettek. A közönség takarodott befelé. Titi gyorsan körültekintett, de Annát nem látta sehol. Le is mondott róla, hogy lássa. Annának bizonyára valami szerényebb jegye volt a földszint középső vidékén, tehát a földszinti előcsarnokban tölthette a szünetet, nem idefent. Ment a grófné mellett a bevonulók között és ismét látta az összeintő, egymáshoz hajló arcokat és ismét hallotta a suttogásokat.

- Láttad? Rhédeyné.

A kép második része is úgy folyt le, hogy a grófné gyakran bosszankodott. Csak legyintett most már és a fordítási hibákat nem magyarázgatta, mert azokat Titi úgysem érthette volna. Mikor aztán végetért az előadás azzal, hogy Clark Gable arca és a trösztvezér leányának arca eltűnt az eléjük tartott legyező mögött. Titi udvariasan megkérdezte:

- A feliratokról nem beszélve, hogyan tetszett a kép, grófné?

- Hároméves kép, - felelte ajkbiggyesztve Rhédeyné.

- Hogy-hogy hároméves?

- Három évvel ezelőtt készült, ősszel. Látom a női ruhákról.

Mikor leértek az utcára, kint szitált az eső. A grófné megállt a fal tövében. Kijelentő hangon megnevezett egy közeli vendéglőt. Ott fognak vacsorázni.

- Kitűnő, - felelt Titi - az egészen közel van. A fal tövében addig gyalog is eljuthatunk.

- Azt már nem. A cipőm nem bírja a nedves aszfaltot. Én itt várok, maga csak hozzon taxit.

Már futott is.

- Azonnal.

Nekieredt taxit keresni az esőben. Ahány kocsi odafordult a gyalogjáróhoz, mindegyikbe az orra előtt ültek bele. Emberek lökdösték, verte az eső. Kénytelen volt messzebbre portyázni, míg sikerült járóművet kerítenie. Beleült és visszakanyarodott vele a kapuhoz. Kiugrott és kitárta az ajtót. Ebben a pillanatban látta meg Annát egy kövérkés, tatárképű fiatal hölgy társaságában. Tanácstalanul álltak a fal tövében és aggodalmasan nézték az esőt. Kétségkívül azon tanakodtak, hogy várjanak-e a zápor szűntéig, vagy nekimerészkedjenek az esőnek a villamosmegállóig. De ez a látomás csak egy pillanatig tartott. A kocsi elindult velük. Pár pillanat mulva már ki is szálltak belőle. De neki csak papírpénze volt. Idegesen várt az esőben, míg a vezető motoszkálva keresgélte a visszajáró pengőket, a grófné pedig a bejáratnál türelmetlen arckifejezéssel várakozott. Visszaadás közben odaintett a soffőrnek, hogy a többi az övé, otthagyta az olvasatlan pénzt és sietett a várakozó grófnéhoz csatlakozni.

A vendéglő közepén megállottak. Tele volt a helyiség. Bár a szellőztető a maga bánatos panaszának egyhangúságával búgott, savanyú sörszag és cigarettafüst töltötte nehézre a levegőt. Minden asztalnál emberek ültek, a fafalakkal elbástyázott rekeszekben egymáshoz nem tartozó kettes és hármas csoportok bújtak összébb, hogy különálló voltukat hangsúlyozzák. Titi szerette volna megjegyezni, amit Zikótól, a német tanártól hallott, hogy micsoda a főkülönbség a magyar közönség és a német közönség között: ha a magyar kisember belép egy helyiségbe, ahol már nincs, csak egyetlen üres asztal, természetesen ahhoz az egy asztalhoz ül le, míg a német kisember, ha belép egy helyiségbe, ahol csak egyetlenegy asztalnál ülnek, természetesen nem üres asztalt választ, hanem odaül ahhoz az egy asztalhoz. Ehhez kapcsolva szerette volna elmondani, amit ugyancsak Zikótól hallott: egy Németországban utazó magyar azt fejtegette társaságának, hogy a magyar nép «Soldatenvolk», míg a német nép «Armeevolk». De mindezt nem mondhatta el, mert asztalról kellett gondoskodni. A felelősség alól felmentette maga a tulajdonos, aki egy pillanat alatt ott termett és bőséges köszönés után odaszólt oldalfélt embereinek:

- A kegyelmes asszonynak külön asztalt csinálni. Erre méltóztassék, méltóságos uram.

Ez Titi volt, ez a méltóságos uram. A címzést természetesnek tartotta és mivel a vendéglős úgyis előresietett, nem is javította ki. Hiszen aki ide Rhédey grófnéval kettesben belépett, az nem is lehetett kevesebbnek nézhető, mint méltóságosnak. Pár pillanat mulva ott ültek az asztalnál, a pincérek vezérkara, a jobbágyság előrehajolt testtartásával várta a rendelést. Kikeresték a kellő ételeket. Mikor az italos a rendelést tudakolta, Titi kérdően pillantott a grófnéra.

- Az embernek kedve volna egy pohár pezsgőt meginni, - mondta a grófné - de ne túlozzunk.

- De kérem, grófné, miért ne igyunk meg egy pohár pezsgőt? Parancsoljon, mondja meg, milyen márkát szeret.

- Legyünk szolídak, igyunk magyar pezsgőt. Nem akarok visszaélni a vendéglátással.

És megrendelte a magyar pezsgőt. Elkezdtek vacsorázni.

- Sokan köszöntek a grófnénak. Nem is gondoltam volna, hogy egy polgári vendéglőben mennyi ismerőse akad.

- Ez onnan van, hogy a vendéglő közel van a Nemzeti Kaszinóhoz. Az arisztokraták közül sokan átszaladnak, hogy itt vacsorázzanak, aztán visszamennek kártyázni. Maga tartozik valamilyen kaszinóhoz?

- Nem, - szégyenkezett Titi - semmiféle kaszinónak nem vagyok tagja.

- Vétesse fel magát valahova. Társaságbeli embernek, aki nőtlen, hozzátartozik az életéhez, hogy számítson valahová. Úriembernek, ha legényember, az az otthona. Hát most térjünk vissza a filmekre. Én azt mondtam, hogy az a rajzos film gyerekes. Kifejtem magának ezt az álláspontomat, mint festő.

És részletesen megmagyarázta álláspontját. Homlokegyenest ellenkezőjét annak, amit Titi erről a műfajról tartott. De nem tudott a grófnéval vitatkozni. Annak az elbűvölő, fekete babaszépségnek, aki ott étkezett vele szemközt, szilárd kijelentései fel sem tételezték az ellentmondást. Nem beszélgetett, hanem szünet nélkül kijelentett. Alázatos és megfélemlített hallgatójának nem maradt más lehetősége, minthogy figyelmesen odahallgasson és udvarias legyen. Egyébként a beszélgetés sótlan volt. Tíz mondat után már belenyugodott, hogy mást nem hallhat előkelő vacsoratársától, mint közhelyeket. Nem is beszédét hallgatta, hanem szépségét nézte. Megfigyelte a gödröcskés arc tökéletesen finom bőrét, feltűnően hosszú és visszahajlott fekete szempilláit, íjjalakú, vastag és keskeny ajkait, finom kis orrát. Legszebbnek a fülét találta, amely szokatlanul kicsiny volt és rózsás árnyalatában volt valami a porcellán hűvös gyengédségéből. Ezt figyelte meg részletenként, mialatt a grófné úgy adta elő egymásután megfellebbezhetetlen tételeit, mintha folyószámokat jegyezne egymás alá az asztalra. De volt egy mondat, amely megragadta képzeletét.

- Erről vitatkoztam a férjemmel is. Ő azt mondta: nézd, Thekla...

Szóval Thekla. Most hallotta először a keresztnevét. A szó meglepte. A kettőt, a hölgyet és a keresztnevet, idegeneknek találta egymáshoz. A Thekla név mindig valami szőkét, magas vállasat és regényeset jelentett számára, magas homlokkal, világoskék szempárral és férfiasan erős kézfejjel. Ez a Thekla középtermetű volt, finom csontrendszerére erősen barokk vonalakat rajzolt a természet, hajának és szemének feketesége már-már a kékre emlékeztetett s kicsi kezén, amelyen az ujjak ragadozó madarak domború körmét hordták, minden ujj töve alatt gödröcskék jelezték az ízületet. Hiszen ez a kéz egyenesen ellenszenves - mondta önmagának meglepetten. De ha az egészet együtt megnézte, gróf Rhédey Simonné feltűnően szép asszony volt. Hamarjában összehasonlította Dömsödy Micával, a legszebb nővel, akit eddig látott. Az talán tankönyvszerűen szabályosabb volt, de ezt kellett mondani az igazi szépségnek. S most eszébe jutott Anna. Melyik szebb? Rhédeyné sokkal szebb, nincs kétség. Anna arca erősre elrajzolt arccsontjaival szabálytalan. De ez más. Anna, aki talán még most is ott áll a fal tövében, mert az eső nem akar elállani és nem engedi a villamoshoz, több a szépnél. Anna arcából a lélek sugárzik. Anna úgy, ahogy van, földre szállott angyal.

- Maga nem ide figyel, Balog.

- Én? Hogy mondhat ilyet? Volt már olyan ember, aki nem figyelt a grófnéra?

- Volt. Rá is fizetett. Azt kérdeztem, hogy milyen viszonyban van maga ezekkel a Dömsödyékkel?

- Nehéz felelnem, grófné. Talán azt mondhatnám, hogy kitűnő felületes viszonyban.

- Mert az asszonyt szeretném lefesteni. Maga segíthetne ebben.

- Én? Ha csakugyan segíthetek, a grófné természetesen mindenre számíthat, ami tőlem telik.

- Akkor erre számítok is. Nem hiszem, hogy nehéz lesz. Az asszonynak bizonyára nem közömbös, hogy legyen a szalonjában egy portré, amit Rhédey Simonné festett róla.

- Erről meg vagyok győződve. Ez senkinek nem lehet közömbös.

- Beszélne velük?

- Boldogan. Járok a házhoz és különösen a férfival vagyok jóviszonyban. Azt hiszem, hogy ha megcsillogtatom előtte a lehetőséget, ő fogja a dolgot szorgalmazni. Tudtommal gazdag ember is, ez nem lehet anyagi kérdés nála. Ha grófné rám bízza, beszélek vele.

- Brávó. Maga az én emberem. És remélem, jó barátom.

Titinek arcába szaladt a vér. Gróf Rhédey Simonné, hallgasson ide az egész világ, reméli, hogy Balog Tihamér neki jó barátja. Csak hebegni tudott a kitüntetéstől.

- Ó, grófné...

Ennyit tudott mondani a lelkes, hálás szónoklat helyett, amelyet most ontani szeretett volna magából. Töltött a pezsgőből a grófnénak is, magának is és vakmerő bizalmassággal odaértette a poharát a másikhoz. Ivott. A grófné belemártotta piros száját az italba.

- Hanem, most fizessen, mert nekem holnap igen korán kell kelnem.

Titi fizetett. Letett az asztalra negyven pengőt, a maradékra legyintett.

- Hálásan köszönjük, méltóságos uram, alázatos szolgája, méltóságos uram.

Nem volt közönséges érzés Rhédey Simonné mögött végigmennie az asztalok között. Igyekezett hétköznapi és elfogulatlan arcot vágni, olyan ember gyanánt, akinek semmi sem természetesebb, minthogy grófnéval vacsorázzék. Hiszen ma két bárónővel ebédelt, akik közül az egyik grófné. Ez már így van. Kinek milyen a köre. Az ajtót mély meghajlással maga a vendéglős tárta ki előttük. És semmi sem volt természetesebb, mint az odarendelt taxiba mindkettőjüknek beszállani, hogy a grófnét előbb hazakísérje s úgy menjen haza. A Rhédey-palota címét olyan hanyag szokásossággal mondta be, mint aki ezt a címet már százszor és százszor bemondta. A kocsiban a grófné még egyszer összefoglalta lesújtó véleményét a rajzos filmekről. Búcsúzáskor pedig így szólt:

- Ez nagyon kedves volt, ezt megismételjük. Elmegyünk valami színházba. Hívjon fel telefonon.

Mikor lefeküdt, tele volt az est dicsőségével. Hallotta maga mögött az összesúgókat, akik a grófné nevét mondták. Érezte markában a grófné kis meleg kezét, amint viszi a tömegen át. Látta az étterem népének rászegeződő, kíváncsi pillantásait. De ekkor tudatára ébredt annak, hogy mind e képek alatt ott rejlik, mint alap, a fal tövében álló Anna képe, amint tanácstalanul és aggodalmasan nézi az esőt.

- Tulajdonképpen disznóság, - mondta magában.

Aztán kellemesen elaludt.



XV.

De másnap erősebben, tételesebben és szabatosabban átgondolta ezt az egyenetlenséget. És minél tovább gondolkozott róla, annál jobban rágta jó érzését, ami ilyen véletlenül és ilyen kirívóan csoportosult köréje, a grófné és Anna alakja köré. Mikor a részleteket meghányta-vetette magában, szemközt találkozott a kérdéssel, hogy szereti-e Annát. Habozás nélkül erős igennel felelt. És van-e valami érzelmi érdeklődése a grófné iránt? Habozás nélkül nemmel felelt. De viszont mi történnék, ha megnyílnék az a képtelennek tetsző lehetőség, hogy a grófnéhoz bármilyen köze legyen? Erre már nem mert olyan bátran és olyan tiszta lelkiismeretű választ adni. A grófné feltűnően szép asszony. «Megmondtam Annának - érvelt egy elképzelt lelkiismereti főtárgyaláson - hogy azonnal szeretném feleségül venni. De ő nem szánja rá magát. Most már én mindaddig szerzetesi életet éljek, míg ő egyebet gondol? Erre engem semmiféle parancs nem kötelezhet. Én azért Annát szeretem. De az egész vita önmagammal teljesen meddő. Hogy nekem a grófnéval egyáltalában lehessen valami érzelmi összefüggésem, az nevetséges gondolat. Ha komolyan gondolnék erre, megérdemelném, hogy százezer ember körülálljon és torka szakadtából kinevessen.» De mi lesz, ha beleszeret a grófnéba, kérdezte a töprengés szava. «Az lehetetlen, én ebbe az asszonyba nem szerethetek bele. Művészietlen, erőszakos, rideg, zsarnoki hajlamú és kiábrándító kis gyengeségei vannak. Bezzeg Anna... finom érzésű, előkelő lelkű, tapintatos, emelkedett, minden a világon. Csak már szeretne, ó, csak már végre szeretne... Voltaképpen ezt kellene csinálni: minden más teendőt, szórakozást, elfoglaltságot félredobni és minden igyekezetét Annára szánni, kedvességgel, derűvel, gyengédséggel körülvenni reggeltől estig. Akkor talán hamarabb magam felé tudnám fordítani a szívét. De ehhez le kellene mondani vidám, felelőtlen futkosásaimról, minden meghívásról és a grófné házáról. Nem, erről nincs erőm lemondani. Ez nekem örömet okoz. Jogom van ahhoz, hogy örömet szerezzek magamnak, eleget kínlódtam életemben. Azt nagyon rossz nézni, hogy Annának gondjai és bajai vannak. De miért nem jön hozzám? Minden gondjának azonnal vége lenne. Én nem vagyok oka semminek.»

Ilyen érvelésekkel, mialatt a melegvizes kádban átadta magát a testi jóllétnek és bő reggelije után kellemetesen fújta a füstöt, teljesen tisztára mosta magát. Addig vitatkozott önmagával, míg bebizonyította, hogy minden téren a legkifogástalanabbul viselkedik, semmi bajnak nem oka és a jövőre nézve semmi felelősség nem terheli. Felmerült benne a nagy utazás gondolata is. Igen, gyönyörű dolog lesz elutazni. De most nyomban nem utazhatik. Ha útlevele, költsége, útiterve mind rendben volna, akkor sem indulhatna rögtön. Vasárnap Annánál ebédel, kedden Dömsödyéknél ebédel, szerdán Pethőéknél kell vacsoráznia, péntek este a lengyel követnél lesz társaság, következő csütörtökön pedig ismét a Rhédey-palota következik. Mindent nagyon sajnálna itthagyni. És mit is rohanna? Az a Firenze nem szalad el. Majd szép lassan nekikészül és elutazik. Nem kergeti a tatár. Minden rendben van úgy, ahogy van.

Délben Gálos főszerkesztő kereste telefonon.

- Kérlek, hallottam valami érdekes esetről, amely Mester Frédi körül zajlott le a Rhédey-palotában. Nem mondanád el, mi történt? Kár, hogy nem tudtam elmenni, de nekem éppen szerkesztőségi időben nagyon nehéz elszabadulnom.

Titi elmondta az egész történetet pontosan. A főszerkesztő a vonal másik végén hallgatott kissé. Nyilván forgatott valamit a fejében.

- Mondd, Titi, nem keresnél fel engem a szerkesztőségben? Volna veled mindenféle megbeszélni valóm.

- Velem? Kérlek, nagyon szívesen. Elég szabad időm van. Mikor parancsolod?

Megállapodtak a találkában és Titi este fél nyolckor ott ült a Budapesti Ujság párnázott ajtajú főszerkesztői szobájában. Gálos óriási íróasztal mögött ült, előtte rengeteg ujság, kefelevonat és kézirat, háta mögött a falon a kormányzó képe, azzal szemközt a gróf Apponyi Alberté. Másutt csoportképek függöttek, valamennyin Gálos szerepelt, hol a világháborúban a Hindenburg főhadiszállásán, hol egy olasz hadihajó fedélzetén nemzetközi társaságban. Íróasztalán jobbkéz felől három telefon, egyik mellett gombsoros szekrény. Felvette az egyik kagylót.

- Irénke, most senkit ne kapcsoljon, míg nem szólok.

Letette, cigarettát kinált és rákezdte.

- Kedves Titi, én nem kisebb dologban töröm a fejemet, mint hogy téged megnyerjelek a Budapesti Ujságnak.

- Előfizetni? A legnagyobb készséggel.

Gálos hangosan nevetett.

- Nem, öregem, az előfizetők szervezését a vállalatnál más végzi. Én a munkádat akarom megnyerni.

- A munkámat, - ámult Titi - ezt nem nagyon értem. Ez valami tréfa, csak nem értem, mi fog belőle kisülni.

- Majd mindjárt rájössz, mi fog belőle kisülni. A lapom hétfői mellékletét ismered. Esti kiadás, mint tudod, sok tarkasággal, képekkel, rejtvényekkel és bő társasági rovattal. Legutóbb te is szerepeltél benne azzal a két remek rajzzal. Ezt a rovatot én most emelni akarom. A szövegrészt erősen bővíteni, az embereim már megvannak rá. Olyan is van, aki a rovatot jegyzi, ez az Aczél Ádám, ügyes gyerek és fürge. De olyan is van, aki diszkréten szolgál híranyaggal. A legfelsőbb körökből fognak ellátni társasági hírekkel és csak én magam tudom, ki az a rejtélyes forrás, aki telefonál. Még neked sem mondom meg. Hát kérlek, ehhez a rovathoz rajzok kellenek.

Titi rémülten védekezett.

- Öregem, csak ezt ne. Csak állást ne és csak munkát ne. Én harmincöt éves vagyok és abból harmincat szakadatlan munkával töltöttem el. Most pihenek. És úgy őrzöm ezt a pihenésemet, mint az áspis. Bármit kívánhatsz tőlem, csak azt ne, hogy dolgozzam.

- Jól van, akkor azt nem kívánom. Hanem ha úgy firkálsz egyet-mást cigarettadoboz aljára, papírszalvétára, bridzs-blokkra, számolócédulára, azt ezentúl ne dobd el. Add nekem. Én még meg is fizetem ezt a hulladékot. Egy-két ilyen eldobott pici rajzért fizetek neked minden kedden, megjelenés után ötven pengőt.

- Köszönöm szépen, az nagyon szép pénz. De ezt így ne csináljuk, öregem. Ha van valami apróság a zsebemben és találkozunk, odaadom, csinálj vele, amit akarsz, ne fizess érte semmit. De kötöttséget én nem vállalhatok, attól írtózom. Meg aztán a közeljövőben hónapokra el akarok utazni, nem is érnék rá.

- Elutazol? Hova?

- Pontos tervem még nincs. Velence, Firenze, Páris, München. Talán még Finnországba is felugrom. Még nem tudom.

- Hát ez remek. Ha egy ilyen papírhulladékot borítékba teszel Firenzében és elküldöd, az nekem remek. A közönség manapság el van zárva az utazgatástól, az ilyen messziről érkező kis helyszíni vázlatok aranyat érnek. De egyelőre itthon vagy. És annál az ötven pengőnél én feljebb is tudok menni. Megmondom őszintén, szándékosan túlfizetnék ilyen rajzokat. Tudatosan elrontom az árakat. De ebből a rovatból én okvetlenül nagy sikert csinálok. A pénzre neked nincs szükséged, azt jól tudom. De gondold el, hogy a társaságban ez milyen súlyt ad neked. Teljesen szabad kezet adok, azt rajzolod le, akit akarsz, úgy csúfolod ki, ahogy akarod. Tetszésed szerint ítélj elevenek és holtak felett. Ha már a rovatnak meglesz a maga márkája, képzeld el, hányan kapaszkodnak majd, hogy bekerüljenek. Hozzá még a lapom óriási nyilvánossága. Tudnod kell, hogy ezt a mellékletet százezer példányban nyomatom. Ez az ország nyilvánosságát jelenti. Egy csapásra országos hírű ember leszel. Heti hatvan pengőért, úgyszólván komoly munka nélkül. Szombat délig ideadod a rajzokat, egyéb gondod nincs. Nos?

- Hiába, öregem, ismétlem, hogy írtózom a megkötöttségtől.

Azt hitte, hogy Gálos már elmondta a magáét, a beszélgetésnek nem lesz további értelme. De Gálos csak most kezdett belemelegedni a rábeszélésbe. A szó, ígéret, biztatás, kecsegtetés, csábítás csak úgy ömlött belőle. Mikor észrevette, hogy a humorra való hivatkozásnak az áldozatban visszhangja mutatkozik, ezt kezdte kilovagolni. Magyarázta, hogy milyen érzés hetenként megnevettetni egy egész országot, tudni, hogy hétfőn az olvasó már mohón várja azt a kis derüt, amelyet a Balog-rajzoktól fog kapni. Titi érezte, hogy ingadozik. Anna is eszébe jutott, aki folyton piszkálja, hogy rendes embernek valamit dolgoznia kell. Most már ő is beszélt. Habozva formálgatta, hogy ha vállalná, mint ahogy nem vállalja, mit kellene csinálnia.

- Csak úgy egy-egy rajzocskának, amelynek időszerűsége nincs, nem igen van értelme. Én az olyasmit szeretem, mint Mester Frédi a kalapokkal. Sőt még cifrábban, még részletesebben. Ötven tréfás ötlet egy kis rajzon. De ez már munka. És éppen a munka az, amit nem vállalok.

- Ez neked nem munka, hanem játék. És kapsz érte hetenként egy százast. Feljebb, szavamra mondom, nem mehetek. De most aztán ne szólj semmit, hanem csapj fel. Jövő szombat délig várom az első rajzot. Ne is válaszolj, rendben vagyunk.

Felvette a telefont.

- Irénke, végeztem. Ki mindenki keresett? Kicsoda? Hát még? Jól van, kikísérem a vendégemet, aztán kapcsolja a külügyet.

Titi azon vette magát észre, hogy Gálos még barátságosan megveregeti a hátát, aztán a párnázott ajtó becsukódott mögötte. Riadtan állt meg az előszobában. Ha már beleugrott, most már száz kérdezni valója lett volna. Mekkora papírra rajzoljon? Ceruzával jobb-e, vagy célszerűbb a tollrajz? Nincs-e valami külön dolga a nyomdával? Hogyan írja alá a rajzokat? Hol kap utalványt és hol veszi fel a pénzt? De nem mehetett vissza a főszerkesztőhöz, aki minden jel szerint nagyon el volt foglalva és öt-hat ember üldögélt előszobájában. Csetlett-botlott, kalapját markolászta, sem távozni, sem maradni nem tudott. Ebben a pillanatban Sághy Laci lépett a szobába. Örvendező meglepetéssel üdvözölték egymást.

- Őméltósága vár engem, - mondta Sághy a titkárnak - a kegyelmes úr részéről jövök.

A titkár azonnal visszatért azzal, hogy őméltósága éppen a minisztériummal beszél, rögtön végez és rendelkezésre áll.

- Hát téged mi szél fújt ide, Titi?

- Restellem mondani. Majd Gálos elmondja, ha megkérdezed tőle. Mi újság?

- Nagy újság van. Yvonne elutazott. Keresett telefonon, hogy köszönjön, de nem talált. Tiszteltet.

- Köszönöm. Mikor jön vissza?

Sághy Laci halkra fogta a hangot, hogy a várakozók ne hallják.

- Hát te nem tudod? Egyáltalában nem jön vissza. Bronnynak meghalt a felesége, Bandrowski, mint jó testvér, visszaadja a hölgyet az eredeti tulajdonosnak. Bandrowski felszabadult. Majd nézd meg, micsoda verseny lesz itt az előkelő hölgyek között.

Nyílt az ajtó. Sághy köszönt és bement. Titi pedig bandukolt lefelé a lépcsőn. Máris rajzterveket forgatott magában. Rajzolt, tréfákat vetett a vonalakon ide-oda, nevetett. Mókáin maga tudott mindig legjobban nevetni. Mikor leért az utcára, már négy különböző rajz volt a fejében. Elment a taxiállomásig, s ott azt mondta az első vezetőnek, hogy sürgősen a Gellértbe kell mennie. Az úton rajzolt gondolatban és nevetett. A szállóban a portáshoz lépett a kulcsért.

- Van még valahol nyitva trafik?

- Majd keresünk, nagyságos uram. Mit hozassak?

- Ahányféle tolla van a trafikosnak, mindegyikből küldjön egy párat. Aztán küldjön bármilyen nagyságú és bármilyen alakú rajzpapírt, de többfélét. Aztán küldjön egy üveg kínai tust. Nagyon sürgős.

A szobájában türelmetlenül várakozott. Le és fel járkált, gondolkozott, nevetett. De még mindig nem tudta véglegesen, mit fog csinálni. Többször kinézett a folyosóra, érkezik-e már a holmi. Végre megjött a formaruhás fiú a csomaggal. Leült az asztalhoz. Kiterítette a legmegfelelőbb papírt, kinyitotta a tust, végigpróbálta a tollhegyeket. Aztán ránézett a papírra, mintha onnan akarná leolvasni, mi lesz rajta. És a papír fehérsége valóban megihlette, egy pillanat alatt megtalálta az összefogó gondolatot, amelyet keresett. Kitette az óráját, elkezdett dolgozni. Nekifogott háromnegyed kilenckor. Tíz órakor felvette a telefonkagylót és felhívta a Budapesti Ujságot. Kapcsoltatta a főszerkesztőt.

- Itt Balog Tihamér beszél. Szerencsém van, hogy megtalállak.

- Szombat van, öregem, nehéz nap. Csak éppen ettem valamit és rohantam vissza. Parancsolj.

- Kérlek, kész az első rajz. Odamehetek most rögtön?

- Micsoda? Már kész a rajz? Titi, te színaranyból vagy. És jó?

- Azt hiszem, jó. Én legalább sokat röhögtem rajta.

- Hát akkor ülj kocsiba és rohanj.

Húsz perc múlva kiteregette a rajzot Gálos előtt az asztalra. És elkezdte magyarázni.

- Amint látod, ez én magam vagyok. Pici test és óriási fej. A szöveg az, hogy gondolkozom és nem tudok dönteni, melyik témával kezdjem meg a rajzok sorozatát a Budapesti Ujságnak. Itt kavarognak mind a homlokom mögött. Össze-vissza kavarognak, mint a fotomontázs. De ravaszul van rajzolva, minden csoportot meg lehet különböztetni. Itt Rhédey grófné festi Stein bárót, amint látod, a bárót kissé eltúloztam, csúnyának és rozogának, a grófné képén pedig ugyanaz az arc de feltűnően csinos repülőtiszt. Pénzeszsákokon ülnek mind a ketten. Mindegyik zsákon ezres jelzés van. De láthatod, hogy a báró alatt a szabályos pénzeszsák-gúlából két kis zsák feltűnően hiányzik, ezen a kettőn ül a grófné. Mellette a másik téma: három légy mászkál Nagymagyarország körvonalain. A három légy eléggé felismerhető: egyik cseh, másik oláh, harmadik jugoszláv. Két kéz zacherlint szór rájok, egyik kézen horogkereszt, a másikon a fasció. Harmadik téma: hullámfürdő. Nincs semmi különös meséje, afféle kis trikós akt-tanulmányok. Negyedik téma: légvédelem. Egy gázmaszkos úr és egy gázmaszkos hölgy hevesen csókolódznak a padon, gázmaszkos kutyáik egymással játszanak. Ötödik téma: a lengyel követ. Ehhez majd kell valami ügyes kis szövegmagyarázat, nem kell éppen megnevezni Bandrowskit, elég, ha azt íratod, hogy a «diplomáciai kar egy előkelő tagja». Bandrowski szakított a barátnőjével, a jelentkező új nők majdnem széttépik, s ő kétségbeesve menekül. De látsz még itt sok mindent, költöző darvakat az őszre való tekintettel, mindegyiknél bőrönd, satöbbi. Sokáig kell nézni és még mindig felfedezel rajta bohó kis apróságokat.

- De ez mi a melledben?

Titi könnyedén elpirult.

- Az a szívem helye. Egy hölgy, mint látod, elutasító mozdulatot tesz, hallani sem akar rólam. Ez magánügy.

- És mi van a hölgy vállán?

- Az egy kis papagáj.

- Hát, Titikém, szeretnélek megölelni. Ez az, amiről álmodtam. És ilyen gyorsan. És ilyen jót. Ezermester vagy. Egyik részlet jobb, mint a másik. Bandrowski arca kitűnő. A legjobb az egészben a három légy. Olyan kifejezőek, az ember szeretne a tenyerével rájok csapni. És milyen remekül köhögnek. Sosem képzeltem volna, hogy valaki köhögő legyeket tudjon rajzolni. Nagyszerű. Mennél tovább nézem, annál nagyszerűbb. Képtelen vagyok én ezzel egy hetet várni. Várjál csak.

Beleszólt a házitelefonba.

- Jöjjön be Acél úr és a nyomdából küldjék le Maknics urat.

Rövidesen bejött a két úr. Gálos bemutatta Titit, mint a lap új munkatársát. A rajztól mindketten el voltak ragadtatva. Acél, aki monoklis fiatalember volt, afféle jól fésült bálitudósító, nyomban megismerte az arcokat. Áradozott a lelkesedéstől. Lelkendezve pártolta azt a gondolatot, hogy a mellékletet forgassák fel és már hétfőn hozzák a rajzot. Maknics úr vállalta, hogy a cinkográfia játszva elkészül a klisével, a közbeeső vasárnap ellenére. Acéllal megbeszélték a szükséges szövegrészt. Vezérelv: mennél kevesebbet elárulni, mennél többet magára a rajzra bízni. Azt például, hogy a grófné kétezer pengőt kap egy festményért, nem szabad szövegben is említeni. Vegyék észre a képről.

- Nem kényes ez a kétezer pengő? - kérdezte Acél.

- Te azt csak bízd rá Titire, - szólt Gálos - ez kitűnő. A grófnénak külön üzleti hirdetés, hogy ilyen magasan fizetik, Stein báró pedig be fogja rámáztatni azt a rajzot, ahol a grófnéval együtt szerepel. Titi, még egyszer kijelentem: el vagyok ragadtatva.

- Hát, hiába, - mondta Acél hizelgő hangon - a főszerkesztő úr szimatja csalhatatlan.

- Majd bizonyítsd be a szöveggel. Köszönöm, uraim, sok dolgom van. Titi, a pénzedet hétfőn elküldetem a Gellértbe, ne bajlódjál azzal az utalvánnyal. Szívből köszönöm, pénteken nézz be egy kis megbeszélésre, ajánlom magamat, uraim.

Titi most ocsudott rá, hogy olyan éhes, mint a farkas. Elvitette magát a Dunapalota grilljébe, hogy megvacsorázzék. Már evett, mikor a villája megállt a levegőben a rátűzött falattal. Most jutott eszébe, hogy a grófné mellé a falra leszakítós falinaptárt kellett volna rajzolni csütörtöki nappal. Esprit de l'escalier - mondta magában. Nevetett, vállat vont és mohón evett tovább. Ekkor Sághy Laci lépett az étterembe. Szmokingban volt és két túlságosan szőke hölggyel érkezett. Átizent Titiért az asztalhoz, hogy tisztelje meg őket. Kitűnt, hogy a hölgyek táncosnők, Romániából utaznak Hollandiába, Budapesten, amelyről igen sokat hallottak, megállottak három napra. A bukaresti magyar követség egy tagjától ajánlólevelet hoztak Sághy Lacihoz, ő meghívta őket moziba, aztán vacsorára. Rövid beszélgetés után arra is rájött Titi, hogy a hölgyek csak állampolgári minőségben oláhok, mert az egyik a Dobrudzsából való bolgár, a másik pedig egy orosz menekült leánya. Különben jókedvűek voltak és sűrűn kértek inni. Éjfélkor Sághy Laci azt indítványozta, hogy folytassák a mulatságot a lakásán. A hölgyek összenéztek, egyetértően bólintottak. A négyes társaság két taxival elment a Vérmezőre. Itt lakott Sághy az Attila-utcában. Kicsiny, de igen csinos lakást tartott, sok régi családi kép és fegyver zsúfolódott a falakon. Éléskamrája dúsan fel volt szerelve italokkal. A hölgyek konyakot kértek, Sághy nem ivott, Titi whiskyre szomjazott. Négy órára a hölgyek már úgy elkészültek, hogy Nadinka tört franciasággal egy véget nem érő történetet beszélt a bukaresti angol Secret Service egy emberéről, akit ő miatta rendeltek vissza Londonba, Olga pedig nehezen forgó nyelvvel ugyanezalatt orosz dalokat dúdolt maga elé, mialatt arcán szabadon folytak a könnyek.

Titi késő délben kelt fel. Mire kényelmesen elkészült, már mehetett is ebédelni. Az utcán megállította a kocsit, mikor virágárust látott és vásárolt egy bokréta fehér őszi rózsát. Így érkezett a Katona József-utcába.

- Hogy s mint, öregem? - kérdezte nyájasan Eszes Dánieltől.

- A mikénti állapot megfelelő, - válaszolta a házmester.

Maga Anna nyitott ajtót a csengetésre. Csupa mosoly volt és lámpaláz. A virágot mindjárt vázába tette és az asztal közepére helyezte a másik helyébe, amely szintén őszirózsákból állott. A madarat is üdvözölte Titi, bedugta hozzá ujját, Kiki hozzácsípett. A Lázár-házaspár ünneplőt öltött, de valami baj volt velök, mert Lázárnénak be volt kötve a balkeze, Lázár pedig éktelen kék-zöld foltot hordott a félszeme alatt. Kitűnt, hogy kellemetlen baleset érte őket. Vendégségből jöttek haza, későre maradtak, Lázár arccal neki ment a nyitott ajtónak, visszatántorodott, feldöntötte feleségét s mikor a sötétben fel akarta segíteni, sarokkal rálépett a kezére.

- Mert ami fabad femmel nem látható, avt látja. De av ajtót nem látja.

- Nem mondanád meg, hogyan lássak a sötétben? - mordult rá a cinkografus. - Az ajtót be szokás tenni.

- Te mentél ki utoljára, drága fivem.

Ezen még elpörlekedtek egy darabig, de azért jókedve volt mindenkinek. A két hölgy a konyhában és előszobában sürgött-forgott, Lázár pedig sörösüveget bontott, még pedig igen gyakorlati módon: a fémkupakot bedugta az ajtó zárnyilásába és könnyedén fordított egyet rajta. A hideg sör sziszegve vált szabaddá.

- A hölgyek nem élnek vele, - mondta.

Koccintottak, ittak. Lázár akkorát köszörült utána a torkán, mint a mennydörgés.

- Ez igen, - mondotta szakértően - ez már igen.

Az asszonyok behozták az ételt. Neki ültek négyen. Szalonnás rántotta volt a nagytálban, köröskörül rakva zöldpaprika szeleteivel. A másik tálon csabai kolbász, disznósajt, paprikás szalonna.

- Az itallal takarékoskodjanak, - mondta Anna - bor nincs, összesen még egy üveg sörünk van. Tessék, Titi, ne kínáltassa magát. Másutt egy házigazda van és húsz előkelő vendég, itt egy vendég van és három előkelő házigazda. Ki parancsol még kenyeret?

Titi nem sokáig várt a nagy ujsággal. Mindjárt előhozakodott vele.

- Anna, állásom van.

- Micsoda?

- Ne készüljön nevetni. Az arcára van írva, hogy tréfát vár. Pedig komolyan beszélek. Tegnap megállapodtam a Budapesti Ujsággal. Rajzolok nekik mindenféle bolondságokat. Heti száz pengő. Az első rajzot tegnap már meg is csináltam. Holnap majd együtt megnézzük a lapot.

- Ezt komolyan mondja? Titi, maga nekem akkora örömet szerzett, hogy nem is tudok róla számot adni. Mondja el ezt részletesen. Hogyan szánta rá magát, hogyan állapodott meg, kinek jutott ez eszébe? És mit rajzolt elsőnek? Általában miket fog rajzolni?

Titi mindent elmondott apróra. Csak azt hallgatta el, hogy mit rajzolt. Azt meglepetésnek tartotta. Csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy a madár is rajta van.

- És mondja meg őszintén, kedvvel csinálja?

- Megmondom őszintén, nagy kedvem van hozzá. Mert jókat nevetek közben. Már most azon töröm a fejemet, hogy mit rajzolok jövő szombatig. Valóságos rajzdűh van rajtam. A baj az, hogy klisében, meg effélében teljesen járatlan vagyok. A főiskolán valaha tanultam rézkarcot meg sokszorosítást, meg efféléket, de ez egészen más. Lázár úr, nem haragszik, ha egyetmást meg fogok kérdezni ebéd után?

- Nagyon meg leszek tisztelve, Balog úr.

- Én úgy örülök, - lelkendezett Anna - úgy érzem, hogy most valamit kellene csinálnunk, csak nem tudom, mit.

- Én tudom, - felelt Titi - tósztot fogok mondani.

Kezébe vette a söröspoharat, felállott és zord arcot vágott. Mint egy népszónok, vadul nézett körül, áthatva saját komor nagyságától. Mindenki hangosan nevetett.

- Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, - kezdte Titi, éreztetve a halk kezdésben visszafojtott indulatok erejét - mikor most poharat ragadok, hogy ezen ünnepélyes alkalomkor érzelmeimnek kifejezést adjak, teszem ezt abban a reményben, hogy mindnyájunk mélyről fakadó, legbensőségesebb érzéseit fogom tolmácsolni. Hölgyeim és uraim! Ez a maroknyi nemzet ezer éve vörösfonalként húzódik keresztül a századok vérzivatarjain, mint az európai civilizáció keleti védbástyája. És ha megkérdezem, hölgyeim és uraim, hogy ki húzódott keresztül vörösfonalként a századok vérzivatarjain immár ezer éve, hangosan kell odakiáltanom a pártoskodóknak, a kútmérgezőknek, a visszavonóknak, hogy igenis, hölgyeim és uraim, ez a maroknyi nemzet! Mert vegyék tudomásul a kútmérgezők, hölgyeim és uraim, hogy mi megyünk tovább a magunk útján, felemelt fejjel, előre!

Ezt már úgy harsogta, hogy az ablaktábla szinte beleremegett. Kiki a kalitkában nem tudta mire vélni a mennydörgést és ijedten cserregett. A szónok kissé hátralépett és leszegte fejét, mint aki a tömeg hatalmas tapsviharát várja végig. Anna és Lázárék jobbra-balra dőltek a nevetéstől.

- Hölgyeim és uraim, - kezdte a szónok halkan, mint aki újabb kitörésre készül - elérkezett a tizenkettedik óra. Erről a helyről kiáltom oda a kútmérgezőknek, az áskálódóknak, a visszavonóknak, hogy szűnjék meg a világ mai szorongatott helyzetében a társadalom rákfenéje, elég volt a beszédből, mert következnek a tettek. Azt hiszem, valamennyiünk érzelmeit tolmácsolom, ha kijelentem, hogy Európa kebelében lábra kapott a fejetlenség. Egy embert ismerünk, aki az emberiséget ki tudja vezetni a fejetlenségből, kövessük őt egy szívvel-lélekkel és tegyünk szent fogadalmat, hogy őt soha el nem hagyjuk. Éljen a mi rajongásig szeretett ideálunk, a világ legtökéletesebb embere, éljen Balog Tihamér!

Anna már sírt a nevetéstől. Az előszobában megszólalt a csengő. Lázárné sikoltozó nevetéssel ment megnézni, hogy ki az. Kint beszélt valamit és nevetéstől eltorzult arccal jött vissza. Háromszor is belekezdett, de úgy fuldoklott, hogy nem tudott beszélni.

- A szomszédból... hogy... hogy nincsen-e valami baj... jaj, Istenem, hogy szúr a derekam.

- Na hiszen, - mondta pukkadozva Anna - jó hírem lesz ebben a házban. Holnap már az összes lakók beszélni fogják, hogy itt gyilkosság történt és segélykiáltásokat lehetett hallani.

De Titi tovább játszott, zord arccal ült helyén, mint a híres szónok, aki nagysága önérzetes tudatában fogadja a tömeg tombolását. Aztán ő is elnevette magát. Lassanként lecsillapodott. Leszedték az asztalt. A két úr feketét kapott. Anna kinyitotta a kalitkát és kiengedte a madarat. Az rögtön az asztalon termett és elkezdte a tárgyakat tanulmányozni. Mikor kockacukrot tettek eléje, buzgón nekifogott a csőrével.

- Mi újat csinált Kiki? - kérdezte Titi.

- Már elhatároztam, - mondta Anna - hogy naplót vezetek róla, mint szülők szokták az újszülöttről. Ma bejött a fürdőszobába, mikor kiengedtem a meleg vizet. Egyenesen a mosdó feletti üvegpolcra ment, mert ott a tükör, maga a polc is tükör, ezt ő nagyon kedveli. De a forró víz párája belepte a tükröt. Ezt nagy megütközéssel vette tudomásul. Lármázott, mérgesen hajbókolt, szidta a tükröt. Közben, ahogy forgolódott, a feje hozzáért a tükörhöz és azon a helyen természetesen letörlődött a pára. Ez roppantul meglepte. Hosszasan tanulmányozta a kérdést és oknyomozó úton rájött, hogy a fejével le tudja a párát tisztítani.

Játszottak a madárral, beszélgettek. Egyszer csak Lázár úr nem volt sehol. Kitűnt, hogy nem tudta nélkülözni ebéd utáni álmát és már mélyen alszik odabent a díványon. Lázárné még hősiesen állta a dolgot. De látszott rajta, hogy a szeme majd leragad.

- Hogyan ért haza a moziból?

- Bizony elég keservesen. Esett az eső, sokáig vártunk a barátnőmmel, hogy majd eláll, de nem állt el. Akkor nekiduráltuk magunkat és elszaladtunk a villamosig. Ott három zsúfolt kocsi is elment az orrunk előtt, de legalább fedett helyen vártunk. Nagynehezen aztán mégis hazavergődtünk. Különben láttuk magát a földszintről, ott ült a kirakatban a grófné mellett. Az az asszony csakugyan nagyon szép. Egyike a legszebb asszonyoknak Pesten.

- Igen, nagyon szép. A legszebb rajta a bőre.

- Az messziről is látszik. Különben, jól mulattak?

- Én nagyon jól. A grófné kevésbé. Magának tetszett?

- Volt, ami nagyon bosszantott, volt, amitől el voltam ragadtatva. A feliratokat gyalázatosan fordították. Ez annál feltűnőbb, mert hiszen az ember hallja, amit beszélnek, nevet is a tréfákon, mert a párbeszédek igazán jók, a magyar feliratokban aztán éppen az ellenkezőjét olvassa. Ez eléggé bosszantott. De a kis rajzosfilm, attól el voltam bűvölve.

- Mondja csak, ez fontos. Nagyon tetszett?

- Nagyon. Általában a rajzos filmet a mai élet egyik üdítő pontjának tartom. Imádom benne a játékosságot, ahhoz szól, ami mindegyikünkben gyermeki és tiszta. Az aztán külön dolog, hogy állatok vannak benne és engem mindenféle állat már eleve érdekel. De miért mondta, hogy ez nagyon fontos?

- Mert a grófné viszont nagyon leszólta ezt a műfajt. Gyerekesnek tartja. Únja.

Anna ránézett. Gondolkozott. Aztán lopva Lázárnéra pillantott. Lázárnénak hátracsuklott a nyaka a karosszékben. Mélyen aludt.

- Ez nem helyes, Titi. Maga nem tud angolul, de azt kétségtelenül tudja, mit neveznek fair dolognak. Hát engem a grófnéval összehasonlítani nem fair dolog. Ő előkelő és történelmi. Én lelenc vagyok. Ő dúsgazdag. Én keservesen keresem a kenyerem. Ő olyan drága piperével ápolhatja magát, aminek én még a nevét sem tudom. Ő olyan pazarul öltözködik, ahogy akar. Én éjszakákat nem alszom, mert cipőre van szükségem...

- Ugyan, Anna, hiszen mindig olyan, mintha skatulyából húzták volna ki. Még pedig jó skatulyából.

- Azt maga nem tudhatja, hogy az milyen hősköltemény, ha mi tisztviselőnők nem járunk rongyos cipőben és van harisnyánk. De nem jutunk tovább. A grófné gyerekkora óta utazott. Én csak olvastam. Beszél négy-öt nyelvet. Én tudok angolul és valamit németül. Kérem, ne hasonlítson bennünket össze, ez nem gavalléros dolog. Én nem vagyok hajlandó részt venni a versenyen.

- Anna, maga felindult. Ilyennek még nem láttam.

- Igazán, - mosolygott rögtön Anna - felindultam. Bocsánatot kérek. Ez nem illik. De fenntartom, amit mondtam: nagyon kérem, ne hasonlítson össze bennünket. Férfiak ezzel úgy vannak, hogy fogalmuk sincs, mi tesz rájuk olyan jó benyomást. Pedig összesen a hölgyfodrász. A grófné bemegy a belvárosi hölgyfodrászhoz hetenként kétszer és minden alkalommal ott hagy húsz pengőt. Én itt keresek kis fodrászt magamnak, havonta egyszer két pengőért.

Titi nevetett. Megfogta Anna kezét. És Anna hagyta.

- Angyalom, maga nekem beszélhet. Én már összehasonlítottam. Ezer grófné nem ér annyit, mint maga. Magával folyton közös gondolataink vannak, vele egy sincs. És azt jól tudjuk, hogy maga feltűnően csúnya, de nekem jobban tetszik, mit csináljak?

Anna megbékélten nevetett. És visszatért a napilapra.

- Mi lesz, ha maga elutazik? Hiszen a tervét nem adta fel, úgye?

- Nem. Az lesz, hogy akárhol vagyok, onnan küldök hetenként valamit.

- Jaj, de izgatott vagyok. Hogyan fogok én hétfőig várni? Kiki! Hallom és érzem, hogy téped a ruhámat.

A válla felé nyúlt, hogy megfogja a madarat. De az gyorsan átfutott a nyitvatartott marok elől a másik vállára. Odanyúlt, a madár visszafutott. Végül megállapodott az Anna háta közepén.

- Nézze, milyen ravasz gazember. Már kitanulta, hogy ott nem tudom megfogni. Ideje, hogy visszamenjen a kalitkába.

Titi megfogta és levette. A markában tartotta a haragosan vergődő kis madarat. Közelvette és figyelmesen nézte.

- Most mit gondol róla?

- Azt éreztem, hogy egy darab életet tartok a kezemben. Piheg, fészkelődik és érzem, hogy dobog a szíve. Él. Lelke van.

- Maga hisz abban, hogy lelke van?

- Semmi sincs természetesebb számomra, mint ez. Mi a lélek? Valami, akár szerv, akár az idegrendszer vegyi folyamata, azt már vitassák meg a tudósok: ami határozni tud és érezni. Ez a kis madár tud határozni. Kétségtelen, hogy a maga kezdetleges módján gondolkozik. Ha emlékszik, hogy valami rosszra vezet, okul és a következő alkalommal nem csinálja még egyszer. Ez nyilvánvaló logikai folyamat, amelyet vagy nem lehet ösztönnek nevezni, vagy az én gondolkozásomat is annak nevezzük. Aztán érezni tud. Örül, haragszik, szeret, gyűlöl, jókedvű vagy rosszkedvű, bánkódik, boldog. Lehet ezt lélek nélkül csinálni? Ennek olyan lelke van, mint nekünk, csak kezdetlegesebb. A katicabogárnak is van, csak százszorta kezdetlegesebb. Az őszirózsának is van, csak milliószor kezdetlegesebb. Lélek nélkül nincs élet. Ezt megölni annyi, mint embert ölni. A léleknek nincs rangja, csak képességei vannak. A néger koldust pedig éppen úgy nem szabad megölni, mint Breughelt.

- Úgy van. És a szegény tisztviselőnőt éppen úgy nem szabad megölni, mint... mint Duse Eleonórát.

Hogy hirtelen kivágja magát, nem egészen jól sikerült. Nyilvánvaló volt, hogy a grófnét akarta előbb mondani, csak meggondolta. Titi lelkét a hirtelen boldogság hulláma öntötte el. Ez az asszony féltékeny.

- Mondja, Anna, - szólt még halkabban, mialatt Lázárné egyenletesen szuszogott - nem vagyok közelebb magához, mint vasárnap?

- De igen, közelebb van. Nincs nap, hogy közelebb ne volna, egy percig sem akarom tagadni. Csakhát...

- Csakhát?

- Csakhát az út nagyon hosszú. Mióta kezdek hozzászokni a dologhoz, hogy jó volna szeretnem magát? Nem egész két hónapja. És miről van szó? Egy egész életről. Ezt nem szabad aránytalannak találnia. Még nagyon, nagyon soká tart, amíg én mindennel leszámoltam és azt mondhatom, hogy szeretem. De ha kimondtam, akkor azzal a szóval akarok meghalni. Én csak türelmet kérek magától. De azt most már nagyon kérem.

- Ezt még nem mondta nekem soha.

- Nem. És most tudatosan mondtam. Nagyon, nagyon vágyom erre az érzésre. De ez nem tőlem függ.

- Ezt ne mondja, Anna. A szerelem arról nevezetes, hogy egy kicsit kormányozható. Ha az ember lát valakit, rögtön érzi, hogy ebből baj lehet. El lehet menni az útjából, s akkor az ébredő szerelem lassan elmúlik. Az ellenkezője is áll. Ha valaki erősen akarja szeretni a másikat, az előbb-utóbb menni fog.

- Akkor jó. Rajtam nem múlik semmi. Mert én mondom, nagyon-nagyon szeretném. Tudja, ezzel úgy vagyok...

Lázárné csámcsogva felébredt. Úgy tett, mintha ízlelt volna valamit, körülnézett és elnevette magát.

- Szép lett volna, kedvesem, ha én itt elalszom. De nem aludtam el. Tudják mit: kártyázni kéne. Römizzünk. Aztán, ha a férjem felébred, majd ő is csatlakozik.

Beleegyeztek. Lázárné ment a kártyát lábujjhegyen megkeresni.

- Mit tud a testvéréről?

- Újság van nála. Nem tudom, hogy örüljek-e neki, vagy bánkódjam. Utazni akar.

- Hová?

- Sajnos, Montecarlóba. Van egy barátja, azzal megy.

- Miféle barátja?

- Nem tudom. Lóversenyember. Valami volt huszártiszt.

- És hol veszik a pénzt?

Anna elborult. Habozott, hogy mondjon-e többet. Aztán úgy döntött, hogy elmondja.

- Ezen komolyan összevesztünk. Ő mulatságosnak vette az egész történetet. A hátamon szaladt végig a hideg, milyen mosolyogva élvezte. Ennek az ő barátjának van egy elhagyott, gazdag felesége, aki mindig édesgeti vissza. A férfi elhatározta, hogy visszamegy, de keres rajta valamit. Kitalálta tehát, hogy valami kellemetlen lóversenyügybe keveredett bele és tizenegyezer pengőre van szüksége, különben baj lesz. Az asszony beugrott és fizetett. Most a pénz megvan, de nem tudja az asszony előtt indokolni, hogy miért és mivel utazik a Riviérára. De el fognak menni, az biztos.

- Várjon csak. Mikor beszélt maga a fivérével?

- Ma délelőtt. Itt volt nálam.

- És a pénzt már meg is kapták?

- Meg. Józsi meg is adott valamit az adósságából. Csak utóbb mondta el, milyen pénzből fizetett. Kínos érzés, mondhatom.

- Azt nem tudja, hogy mikor kapta meg a pénzt?

- De tudom. Véletlenül szó volt arról, hogy az az ember mikor ment vissza a feleségéhez. Csütörtökön. De miért kérdi?

Titi elmondta ebédjét a ligeti vendéglőben. Részletesen, sírással és levéllel együtt. Anna bámulva hallgatta.

- Maga utána velem találkozott. És szót sem szólt az egészről?

- Azt hittem, hogy a fivérét... hogy mondjam... rendőrségi ügy fenyegeti. Úgy gondolkoztam, hogy vagy megússza a fiú és akkor magának sohasem kell megtudnia az egészet, vagy... nem ússza meg és akkor maga úgyis elég jókor értesül róla. De most gondolja el, hogy az a boldogtalan asszony ott sírt-rítt az asztalnál és nem tudta elhatározni, hogy együtt maradjon-e azzal az emberrel, vagy ne. Mialatt mi rábeszéltük, hogy szakítson, az már visszament a feleségéhez és a pénzt már meg is kapta. Egyet nem értek. Milyen anyagi viszony van a maga fivére és az illető úr között? Ha ugyan úrnak szabad mondanom az ilyet.

- Azt nem tudom. Beszélt valami rulett-rendszerről, amelyet együtt dolgoztak ki. Holtbiztos, hogy nagy vagyont fognak nyerni. Tehát valahogyan cégtársak, vagy mik. Nekem ezt végighallgatni borzasztó volt. Ő azzal kezdte, hogy letett nekem kétszáz pengőt. Azt én úgy, ahogy kaptam, még az ő ittléte alatt odaadtam Lázárnénak. Lakásbér van benne, meg egyéb fizetni való is. Mikor aztán Józsi elmondta, miféle pénz ez, megborzadtam tőle és szerettem volna visszaadni. De Lázárnétól már nem kérhettem el újra. Ekkor vesztem össze Józsival. Haragban is váltunk el. Nagyon fáj a szívem érte. Istenem, ő az egyetlen élőlény a világon, akihez vérségi közöm van.

- De nekem egyetlenegy sincs.

- A maga esete más. Magánál elvileg nincs kizárva, hogy elutazik a szülei távoli rokonait felkutatni, ha kedve tartja. Mert esetleg vannak. De én mindörökre el vagyok ítélve arra, hogy ne legyen senkim, csak ez az egy boldogtalan testvér. Különben nem is boldogtalan. Jó kedve van, mindenféléket tervezget. Arról beszél, hogy ha a nagy pénzzel visszajön, birtokot vesz, kastéllyal. De olyanhoz ragaszkodik, ahol jegenyesor van. Csak ez a fontos neki. A jegenyesor. Szegény.

Lázárné tett-vett, hol a szobában volt, hol kint. Most éppen kint volt.

- Én nem értem magát, Anna. Ha valaki ennyire egyedül van, miért habozik az, hogy valakihez tartozzék?

- Mert a teljes egyedüllétet jobban bírom, mint a csalódást.

- Csalódást? Szóval maga csak a csalódástól fél?

- Nemcsak attól. De főként attól. Titi, én nem kertelek, megmondom egész őszintén. Ha átengedném magamat az érzéseimnek, hogy vigyenek, amerre akarnak, talán rövidesen beleszeretnék magába. De ezt nem merem.

- Más szóval: nem hisz nekem.

- De hiszek. Csak nem bízom. Hiszen kezdettől fogva folyton ezt magyarázom magának. Mi itt a probléma? Elég vagyok-e én magam, hogy az életét kitöltsem, vagy kell a nagyvilág is, a társaság, a grófné szalónja, a meghívások, a whisky szódával. Tegyük fel, hogy elvesz feleségül. Három hónapig gyönyörűen megy minden. És három hónap mulva eljön a nap, mikor elkezd sajogni a szíve az úgynevezett társaságért. Ne vágjon közbe és ne mondja azt, hogy házasember is járhat társaságba. Tudom én, mit beszélek. Arról a felelőtlenségről beszélek, amelyet a férfiak annyira szeretnek. Nők, kurizálás, pezsgő, kirándulás, ma ezzel moziba menni, holnap azzal ebédelni. Ez most mind új magának, csak úgy habzsolja, mint a gyerek a habos süteményt. És a természete még hozzá olyan, hogy örömről nem tud lemondani. Ennek könnyen lehet rossz vége. Akkor énvelem mi lesz? Gazdag ember elvált felesége leszek? Hát azt hiszi, hogy engedném magam eltartani? Magától, aki gyűlöl? Mert akkorára meggyűlölne, ne is mondjon ellent. Nem, inkább meghalnék. Még egy csalódás örökre nyomorékká tenne. Ezt nem merem megkockáztatni.

Titi elhűlve meredt rá az asszonyra.

- Ez egyszerűen szörnyű, amit itt kitálal nekem. Eddig itt ültem maga mellett, reménnyel a szívemben. Vártam türelemmel, hogy lassan-lassan, de előbb-utóbb hozzámmelegszik. Legutóbb még azt mondta, hogy nagyon-nagyon szeretne engem szeretni. És most kiderül, hogy maga tartja vissza saját magát. Most egyszerre olyanokat mond, hogy "nem meri megkockáztatni". Hát maga egyszer így beszél, egyszer úgy?

- Drága Titi, legyen jó hozzám és ne haragudjék. Én mindig egyformán beszéltem.

- Nem. Maga nem beszélt egyformán. Nem azt mondta eddig, hogy igyekszik engem szeretni?

- Ez így is van. Igyekeztem és most igyekszem meggyőzni magamat, hogy bízhatom magában. De éppen ez a nehéz.

- Az Isten áldja meg, miben nem bízik? Ha én azt állítom, hogy szeretem és el akarom venni, akkor mi lehet még a baj? "Nem tölti ki majd az életemet". Hát annyira becsüli sajátmagát, hogy nem képes egy férfi életét kitölteni?

- Drágám, én ezen a ponton egyszer már csúnyán megbuktam. Már keservesen megtanultam, hogy nem okvetlenül vagyok elég valakinek. Nézzen magába őszintén. Tegyük fel, hogy már elvett. Rhédeyné engem nem fog meghívni, ez kétségtelen. Ha majd ketten megyünk az utcán, találkozunk egy barátjával, s az azt mondja: "megyek Rhédeynéhez, te nem jössz?" Maga mit fog akkor érezni? Ne nekem feleljen, hanem saját magának, de őszintén. Vagy hallani fogja, hogy a lengyel követ és két-három úr tegnap tánchelyiségben voltak, roppant mulatságos színésznőket ültettek az asztalhoz és reggelig remekül mulattak, maga nem fogja sajnálni, hogy nem volt velük? Erre megint ne feleljen. Egy nőnek rendszerint egy másik nővel kell megmérkőznie. Én azt sem vállalnám. Mert akiért harcolni kell, arra már nincs is szükségem. Hogyan vállaljam ilyen hirtelen, hogy az egész élettel, az egész úgynevezett társasággal megmérkőzzem? Itt jön ki az az átok, hogy magának sok pénze van. Emlékezzék vissza, hogy ezzel kezdtem.

- Szóval, mondjak le magáról?

- Nem, - szólt Anna gyorsan, szinte túlhangosan, úgy, hogy belepirult és elrestelte magát, aztán nyugodtabban folytatta - nem, ne mondjon le, ha van türelme. És ha azt gondolja, hogy ezt a türelmet én megérem.

- De az Isten áldja meg, mit csináljak, hogy remélhessem? Osszam szét a vagyonomat a szegények között?

- Ez még nagyobb baj volna, mert élete végéig engem tenne felelőssé minden gondjáért. Itt csak kettő segíthet. Vagy engem szeret meg olyan mérhetetlenül, hogy az élet minden egyéb örömét nyugodtan eldobja. De ilyen szerelem nincs és én ilyet nem is várhatok. Vagy eljön a pillanat, mikor maga ez a színes és mulatságos élet már nem érdekli annyira.

Titi hosszasan gondolkozott. Aztán megint megfogta a kezét. Csak suttognia lehetett, mert Lázárné kint járkált az előszobában, s az ajtó nyitva volt.

- Anna, nézzen a szemem közé. Szeret maga engem?

Az asszony a szeme közé nézett. Nyugodtan és tisztán, mint aki semmit sem takargat.

- Szeretném, de nem merem.

- Ilyen közel van hozzá?

- Ilyen közel.

Titi sugárzó arccal felállott.

- Ez nekem elég. Ettől a perctől kezdve ezzel a tudattal fogok élni. Most pedig elmegyek. Köszönöm az ebédet.

Kezet csókolt és várt. Anna nem szólt semmit.

- Azt sem kérdezi, mikor látjuk egymást?

- Nem kérdezem, drágám és nem is fogom kérdezni. Nem akarom, hogy kötve érezze magát. Akkor lát, amikor akar. Amikor magának jól esik. Nekem nincsen társaságom, nincsenek meghívásaim, nincs baráti köröm. A hivatalt kivéve minden időm a maga rendelkezésére áll. Akkor veszi igénybe, mikor akarja. Csak kötelességből ne tegye, mert azt nem bírom elviselni.

Lázár még mindig aludt, a cinkográfiai beszélgetést el kellett halasztani. Lázárné viszont kapta a táskáját és beszólt Annához, hogy lemegy a cukrászdába süteményt venni. Úgy látszott, hogy valami közlendője van. Volt is. Ahogyan együtt mentek le, már a lépcsőházban rákezdte.

- Avért veftek öffe a fivérével, mert magáról volt fó, Balog úr.

- Rólam? Honnan tud a létezésemről az a fiatalember?

Lázárné vállát vonogatta. Zavart tartása azt a gyanút keltette, hogy éppen ő maga volt az, aki fecsegett.

- Azt már nem tudom. De pénzről veszekedtek és erre a Józsi azt mondta, hogy "miért nem vágsz ki valamit a gazdag udvarlódból?" Hát ezen vesztek össze, kérem. Kiutasította, kérem. És nagyon sírt, kérem. Általában, gyakran sír, kérem. Még jó, hogy vette ezt a madarat. Ezzel megvígasztalódik.

A kapuig még trécselt a madárról, akkor egyedül hagyta Titit gondolataival. S ezek a gondolatok úgy rajzottak benne, hogy koponyája alig tudta egybetartani ezt az elviselhetetlen nyüzsgést. Beült egy kávéházba, hogy szabadjára engedhesse töprengését. Elgondolkozva, ráncolt homlokkal kavargatta kávéját és tünődésében igazságérzete győzött. Annának igazat kellett adnia. Vizsgálgatta magát és kénytelen volt belátni: csakugyan nem szívesen adná oda mindennap új érdekességgel, új, színes izgalommal járó mai életét. Vagy, ha odaadná, aztán számon kérné attól, akiért odaadta. Azzal sem volt tisztában, mert a társaságos élet erővonalairól fogalma sem volt, vajjon, ha Annát elvette, folytathatná-e oly gyors irammal nekiindult pályafutását abban a csábító világban, amelyet társaságnak hívnak. Vajjon segítség-e a társadalmi előmenetelben egy asszony, vagy tehertétel? Fel lehet tenni, hogy segítség, mert egy asszony segítségével házat lehet vinni, kitűnő baráti kört lehet szervezni és azt a házat a város egyik vonzó és fontos házává lehet tenni. Anna okos asszony, olvasott, jól fest rajta a ruha, modora szerény és nagyon kedves. Másrészt azt is fel lehet tenni, hogy bizonyos házak bezárulnának előtte, mert a nagy dámák felhúznák az orrukat, hogy egy kis tisztviselőnőt kell bevenniök és megtagadnák tőle a barátságot. Rhédeyné valóban nem hívná meg. Nem lehet tudni, mi itt az előnyös és mi az előnytelen. Meg kellene kérdezni, aki - a pesti kifejezés szerint "durch und durch" - ismeri a társaság lélektanát. Például Totót. Az ennek a társaságnak talajából sarjadt, csak ennek levegőjét szívta, csak ebben nőtt fel. S aztán meghökkent saját gondolataitól. Vádolni és faggatni kezdte önmagát, mint egy idegen ember. "Hát szereted, vagy nem szereted? Ha őszintén szereted, mit teszel függővé attól, hogy ennek a grófnénak, vagy annak a bárónénak milyen véleménye lesz Annáról? Ott pukkadjon meg valamennyi, ahol van." De megint csak oda érkezett, hogy szmokingban megérkezni előkelő házhoz háromnegyed kilenckor nagyon kellemes, ragyogóra öltözött asszonyok között keresni névkártyáját, tündöklően terített asztalnál mókázni, országos nevű urakkal "kérlek Titikém"-barátságban lenni, hazakíséréskor valamelyik dámához lopva hozzáérni és a sötétben orvul figyelni, vajjon elhúzódik-e, vagy sem, ezt mind nagyon rosszúl esnék odadobni. A háziasszony ezt mondja telefonon: "ne is rémítsen azzal, hogy el van foglalva, hiszen a vendégeim kikötötték, hogy maga ott legyen". Vagy, ha felhív egy számot és megnevezi magát, a női hang ezt mondja: "szent Isten, csak nem akar lemondani?" A moziban összesúgnak a háta mögött: «ki ez, aki Rhédeynével van?» Ezek kellemes, nagyon kellemes pillanatok. Egy-két elégtétel annyi árvaságért, annyi virrasztva áttanult éjszakáért, annyi rongyos cipőért, annyi kabáttalan téli didergésért, annyi húszfilléres, ligeti padon elköltött töpörtővacsoráért. Mi hát a teendő? Egyebet nem lehet tenni, mint várni. És Annát mégiscsak nagyon szeretni. Mert ő ebben a színes kavarodásban azért nélkülözhetetlen. Ő a tisztaság, a nyugalom, a meghittség. Tulajdonképpen két életet kellene élni. Milyen mélyen emberi az Aranyember gondolata. És milyen szép kép az "Égi és földi szerelem".

Miután nem döntött el magában semmit, csak határozat örve alatt tétlen halasztást adott magának, áttért gondolataival a rajzolásra. Itt is milyen igaza volt Annának. Rettegett a munkától és most örömet kapott tőle. Valóban úgy van, más, amit szeret csinálni az ember és más a robot, amelyet kényszerből csinál, mint a taposómalom rabszolgája. Visszagondolt arra, amit Gálosnak csinált. Nagyon tetszett neki. De vajjon fog-e általában tetszeni és lesz-e visszhangja? Szeretett volna el sem mozdulni a kávéházból és ott várni másnap délutánig, huszonnégy órát. De közben le kellett feküdni, aludni, más napra kelni és még mindig várni.

Legjobban szeretett volna utánanézni, melyik nyomdában nyomják a Budapesti Ujságot, odamenni, valami igazgatónak, vagy akárkinek bemutatkozni és engedelmet kérni, hogy a gépekhez állhasson. Hadd vegye kezébe a legelső példányt, amelyet a körforgó gép kiad. De ezt restellte. Másnap már annyira fegyelmezte magát, hogy a rakodópart felé robogván, meg sem állította a kocsit, vajjon van-e már lap a rikkancsoknál. Anna hivatala előtt állott a kocsi. És mikor Anna kilépett a kapun, sürgetve lépett oda hozzá:

- Gyorsan szálljon be, rohanni kell a kávéházba.

Anna értette, miért. Mosolygott, ő is lámpalázas volt kissé, annyira részt vett a Titi ügyében. Azonkívül kíváncsi. Még semmit sem tudott a rajzról. Besiettek a kávéházba.

- Mindenekelőtt egy Budapesti Ujságot kérek.

- Azonnal. Kézben van.

- Mi az, hát csak egy példányt járatnak?

- Négyet járatunk, nagyságos úr, de mind a négy kézben van.

- Szaladjon ki a sarokra valaki és vegyenek egyet. Halló! Ne egyet vegyenek, hanem kettőt.

Végre ott volt előttük egy-egy példány. Egyszerre nyitották ki a még festékszagú, friss lapot, egyszerre lapozták és egyszerre találták meg. Jó nagy terjedelmet kapott a rajz, az oldal negyedrészét elfoglalta. A cinkografus jól dolgozott, nem is volt nehéz dolga, annyit Titi is értett cinkografiához, hogy szabatos, biztos, egyenletes vonalaival a fotótípiának könnyű boldogulnia, az autotípia már bonyolultabb mesterség. Elkezdte rögtön falni a szöveget. Multkori két rajzára hivatkoztak s bejelentették, hogy "a budapesti szalónok boszorkányos kezű humoristája" hétről-hétre el fogja mondani, amit életben és társaságban mulatságosnak talál. "Megnyitó rajzot, - írta Acél - nem küldött a művész, hanem a mellékelt tréfás, rajzos levélben jelentette be, hogy nem tud választani a fejében nyüzsgő sok téma közül. Az első rajzot a jövő hétre halasztotta, mi tehát ezennel közöljük a szerkesztőséghez intézett rajzos levelét". Boldogan, lüktető szívvel olvasta, lélekzetvétele is elnehezedett az örvendező izgalomtól. Most először nézett fel. Pillantása a pipacspiros Anna pillantásával találkozott.

- Titi, mit csinált velem?

- Miért, - nevetett boldogan - mit csináltam?

- Maga bolond, így még asszonyt nem is kompromittáltak. Hiszen ezt a rajzot nem tudom letagadni. Az arc kísértetiesen jó. Fényképem sincs, amelyik ennyire találó volna. Szent Isten, mit fognak szólni holnap a hivatalban? Ezt a lapot egészen biztosan körözni fogják.

- Tagadja le. Nem maga az.

- Tagadjam le. Mikor itt a maga arca is. És mikor meg szokott várni engem, már valamennyien jól megjegyezték az arcát.

Titi elképpedt. Mindezt nem gondolta végig. Szívébe nyilallott a gyanú, hogy hátha most nagyon rosszat csinált. De villámgyorsan követte a furdalást az a kaján öröme is, hogy Annát ez csak segíthet hozzákapcsolni. Tant pis pour elle, gondolta magában franciául, tant mieux pour moi.

- Valami bajt csináltam?

- Mi lesz, ha az uram ügyvédje a válóperes tárgyaláson kiteregeti a bíró elé ezt a lapot?

- Ugyan. Ezzel az ügyvéd nem teszi az ügyét nevetségessé. Hiszen benne van a rajzban és százezer példányból láthatja az egész ország, hogy maga tudni sem akar rólam.

- Csak a szívében vagyok.

Az viszont igaz. Eszem ágában sincs titkot csinálni belőle. Ha akarja, idehivatom a főpincért és élőszóval is megmondom neki.

- Maga képes.

- Haragszik?

- Találja ki.

Nevettek és melegen kezetszorítottak.

- Különben, hogyan tetszik a rajz?

- Elragadó. Mindent értek belőle, de valamennyi részletét még nem is láttam. Ezt soká kell tanulmányozni. Várjon, menjünk végig rajta és ahol valamit nem értek, ott magyarázzon.

Belemerültek a rajzba. Minden kicsiny részletet megnéztek és Titi elmondott mindent, azt is, amit nem a közönségnek szánt, hanem a maga mulatságának. Például a Hullámfürdő alakjai közé odarajzolta a Pethő-családot: apát, anyát és leányát.

- Ilyen fürdőruhát hordanak?

- Ilyet.

- És a családfő nem üti nyakon mind a kettőt?

- Sőt, gyönyörködik bennük és felhívja rájuk a közfigyelmet.

- Finom ember lehet. Kért már tőle elszámolást?

- Ne kínozzon azzal az elszámolással, most a rajzról van szó. A héten ott vacsorázom, majd szólok.

- Azt hiszem, ott sem sokkal több ruha lesz a hölgyeken.

Titi fején átsuhant a kép: a markazi kastély vendégszobájában karjai közt tartja Daisy derekát.

- Valószínűleg. De ez nem nagyon érdekes. Most a rajzot nézzük. Mit lát még? Nézze meg Stein báró képét. Nem a saját képét, hanem amit a grófné fest. Gyönyörű szép fiatal repülő-ideálnak festi. Nézze meg a kép szemét.

- Jé, de mulatságos, a szeme helyén egy-egy kilencágú korona van.

- Mert csak azt látja, hogy őt egy igazi grófné festi.

- Az a jó, hogy a szeme mégis hasonlít az eredetihez. Ennek a nőktől menekülő alaknak miért van lengyel bundája, de olasz süvege?

- Ez a lengyel követ. Az anyja olasz volt. Azt még nem is mondtam, hogy volt jegyesem, az ő jelenlegi barátnője, visszatér előző szerelméhez és már el is utazott Párisba.

- Hallja, ez a rajz olyan, mint egy lexikon. Meddig dolgozott ezen?

- Sokáig. Másfél óra hosszat izzadtam fölötte. Tudom, azt fogja mondani, hogy csináljam sokáig és mélyedjek el benne. Akkor rossz lesz. Ami tréfa rajzolás közben eszembe jut, azt belerajzolom. Ez a rögtönzöttsége adja meg az ízét. Akkor jó, ha nem én veszem komolyan, hanem aki nézi. Most mondjon kifogásokat, azok érdekelnek igazán.

- Mondok. A homlokába rajzolt egyes témacsoportok nem egyenletesen vannak elosztva. A jobboldala zsúfolt, a másik fele jóval üresebb. A fürdőrajzban ez a nő nem jól ugrik, mert ha odaugrik, ahova célozza, koponyájával pontosan a kőre esik. És maga miért bal kezében tartja a ceruzát?

- Az első kettőben igaza van. De a balkéz, az az én saját tréfám. Nevem Balog.

Anna megint nevetett. Nézte a rajzot és fejét csóválta.

- Ennek nagy sikere lesz, Titi. Három-négy ilyen rajz után már ezért fogják venni a lapot. Annak a főszerkesztőnek kitűnő szeme van. Azt hallottam egyszer, hogy vezető állásban a legfontosabb tehetség jól kiválasztani a munkatársakat. Hát ez magát pompásan kifogta. És most vallja meg, hogy igazam volt, mikor folyton maceráltam, hogy találjon ki valami munkát magának. Nem, nem, ne feleljen nekem. Csak majd saját magának, mikor egyedül lesz. Mondja csak, kedvesem, mi történik az eredeti rajzzal? Az a lapé marad?

- Tudtommal nem. Az az enyém. Nem tudom, majd megkérdem.

- Ne kérdezze. Az a legnagyobb ügyetlenség. Ha már megkérdi, természetesen azt a választ fogja kapni, hogy nem a magáé. Hanem jelentse be, hogy hova kívánja visszaküldetni. Ez fontos. Tudniillik az jutott eszembe, hogy ezek a rajzok nagyon népszerűek lesznek. Egész biztos, hogy egy ilyen báró Stein keresni fogja az eredetit. Azt minden héten eladhatja. Kétszeres üzletet csinálhat belőle. Gazdag emberek szívesen odavágják érte a százast. És akkor maga havonta aránylag kis munkáért kap nyolcszáz, vagy ezer pengőt. Abból már jól meg lehet élni.

- Angyalom, nálam ez nem keresetre megy. Nem ebből élek. Ezennel magának adom az eredetieket. Majd csinálunk belőle albumot és pár hónap mulva visszalapozunk benne. Nagyon mulatságos lesz.

- Szó sem lehet róla, azt nem engedem. Ha tíz ilyen rajzot eladhat ezer pengőért, akkor nekem ne adjon ilyen drága ajándékot. Aztán még egyre figyelmeztetem. Egy év mulva olyan albumot is csinálhat, amelyet ki lehet adni. Összegyüjtve, könyvben. Egész biztos, sok ember megveszi. Akik szerepelnek benne, mindenesetre. Így háromszor kereshet ugyanazzal a munkával.

- Anna, miért nem megy maga kereskedőnek?

- Azt hiszi, még nem gondoltam rá? Ha majd úgy megy nekem, hogy félre is tehetek valamit, össze is gyüjtök annyit, hogy valamibe belefogjak.

- Én tudok valamit, amihez nem is kell tőke. Szerződtetem magát a cégemhez vezérigazgatónak.

- Biztosítom, hogy nem fizetne rá. Ha már erről beszélünk, Titi, mondja meg nekem: nagyon örül most ennek a rajzolásnak?

- Nagyon. Nem tagadom: nagyon.

- Szóval olyan jó kedve van, hogy madarat lehetne fogatni magával?

- Ajjaj, most valami nagy baj következik. Nem, nem, madarat már fogtam, magának is adtam. Nem alkuszunk. Mit akar tőlem?

- Azt akarom, hogy teljesítse három kívánságomat, mint a mesében. Először: követeljen Pethőtől elszámolást. Másodszor: a szállóban alkudja ki a napi szobaár helyett a havi bért.

- Hát jó, nem bánom. De csak széles jókedvemben ígérem meg. És mi a harmadik?

- A harmadik az, hogy vigyázzon rám nagyon. Legyen jó hozzám és gyengéd. Ápolja a magába vetett bizalmamat. Mert most már érzem, hogy érdemes.

Egymás szemébe néztek a két lappéldány felett. Titi érezte, hogy szemét elfutja a homály, mint pápaszemet a pára.

- És most kávéházban ülünk és én nem ordíthatok örömömben, ahogy szeretnék. Tudja, most mi volna jó? Felállni erre a márványasztalra, az utcáról is becsődíteni a népet és szózatot intézni az emberiséghez. Hogy ettől a pillanattól kezdve az egész világ változzék meg és legyen olyan boldog, mint én vagyok. Tökéletesen boldog vagyok? Még nem. Majd azon a nagy napon, mikor az enyém lett, kedves Balogné nagyságos asszony. De addig is szerezhetne nekem nagy örömöket. Én magának három kívánságát teljesítem. Maga teljesítsen nekem egyetlenegyet.

- Halljuk.

- Adja fel azt a szokását, amiről még mindig nem tudott meggyőzni és amit én még mindig nem tudok másnak nevezni, mint smokkságnak, bocsánat a csúnya szóért. Ne számolgassa a húsz filléreket. Fogadja el a cukrászdai meghívásomat, jöjjön el velem vacsorázni és üljön bele a taximba.

Anna fejét csóválta.

- Legyen méltányos és ismerje el, hogy javulok. Minden lehető módot kieszelek, hogy elfogadhassam magától, amit lehet. Abban a pillanatban, mihelyt kitalálok valami viszonzást, már sietek szólni. Úgy-e, hogy tegnap egy hete én hívattam meg magam ebédre? A mozijegynek is úgy örültem, mint a bolond, mikor megnyertem. Nem maga volt az oka, hogy a dolgok szerencsétlenül jöttek össze. És nem beültem a kocsijába, amikor idejött? Maradjunk csak így, Titi. Nekem megvan az a bogaram, hogy szeretem magam önállónak tudni, aki nem tartozik senkinek semmivel. Ezt az örömet hagyja meg nekem, még akkor is, ha ez magának néha kényelmetlen. De nemcsak ez az okom van. Még van egy másik is. Megmondom őszintén. Én a maga pénzére haragszom. Az nekem személyes ellenségem. Közöttünk áll.

- Jól van, angyalom, ez magának rögeszméje, mit csináljak, ha ebből nem tudom kigyógyítani. Most idehozatjuk a képes lapokat, elsősorban az Esquiret, és maga lefordítja nekem a képek aláírásait.

Odahozták az Esquiret. Egymás mellé helyezkedtek el, a két fej az amerikai tréfák fölé hajolt. Lapoztak. Titi a képet magyarázta, mi rossz benne és mi jó. Anna lefordította az aláírt tréfát. Némelyiken hangosan mulattak. De Titi ezt elúnta. Csak hagyta Annát, hogy a szöveget silabizálja, nem hallgatott oda, hosszasan nézte a kedves arcélt. Anna megérezte a pillantást, feléje fordult, kérdő mosollyal nézett rá.

- Mondja, Anna, mikor fog engem megcsókolni? Csak egyszer. Csak egy egész kurta kis csókról van szó. Aztán megint várok, ameddig akarja.

Anna maga elé nézett. Fejét rázta.

- Nem, szívem. Ha én egyszer elszánom magam, akkor az nem kurta kis csók lesz. Akkor már se Isten, se ember. Akkor én úgy odavetem magam testestől-lelkestől, mint az öngyilkos. És keresztet vetek. Mert akkor az Isten irgalmazzon nekem.

- Maga ezt elhatározta?

- El.

- Hát szokott erről gondolkodni?

- Csak erről szoktam gondolkodni. Most nézzük tovább az Esquiret.



XVI.

Otthon izenet várta, hogy hívja fel Rhédey grófnét. Nyomban felhívta.

- Láttam a Budapesti Ujságot. Maga nem is mondta nekem, hogy oda rajzol.

- Péntek óta történt az egész, grófné. Hirtelen jött. Szombaton állapodtam meg Gálossal. Remélem, nem haragszik a kis tréfáért?

- Dehogy haragszom. Azért hívtam fel, hogy megköszönjem az üzleti reklámot. Különben kitűnő az egész, gratulálok. Tudja, ez nagyon érdekel engem. Ilyesmit tulajdonképpen én is tudnék csinálni. Nagy kedvet kaptam hozzá. Majd valamelyik este megint együtt vacsorázunk, esetleg valami színházzal egybekötve, és részletesen beszélünk róla. Most még bizonytalan, hogy mikor vagyok szabad, de hívjon fel szerdán. Legjobb a reggeli órákban. Vegyen ceruzát és írja fel a titkos számomat. Az nincs benne a könyvben és azon mindíg magam jelentkezem. Különben a palota központján elég körülményes.

A grófné bediktálta a számot. Titi felírta.

- Köszönöm szépen, megvan.

- Másnak ne nagyon mondogassa, mert sokat zavarnak. Dömsödynét nem felejtette el?

- Dehogy felejtettem el, grófné. Holnap éppen ott ebédelek. Ha sikerül valamit összehoznom, beszélhetek honoráriumról?

- Nagyon is. Igyekezzék mennél jobban felnyomni. Hangsúlyozza, hogy Stein báró kétezret fizet. Ha nagyon erőszakoskodnak, lemehet hatszázig. De ezerhatszázat természetesen jobban szeretnék. Nem leszek hálátlan, azt előre mondhatom. Szóval, szerdán reggel még egyszer kapok telefont, akkor a színházat is megbeszéljük, még egyszer gratulálok, viszontlátásra.

Másnap reggel Totó telefonált. Ő is melegen gratulált, nem akart várni ebédig, mikor úgyis találkoz