"Nevelőnő kerestetik, de fiatalnak kell lennie"; igy szólt a Times egyik hirdetése.

Én tizennyolcz éves valék, fiatalságom eddig mindig nagy akadályát képezte annak, hogy alkalmazást kaphassak; és ime, most akadt valaki, ki koromat még előnynek tekinti.

Irtam az illetőnek, mellékelve arczképemet és felsorolva tehetségeimet. Körülbelül egy hét lefolyása alatt azután el is utaztam Goldhamba Norfolkban, hol egy hatéves kis leány tanitására szerződtettek harminczöt font évi fizetéssel.

Jövendőbeli tanitványom atyjával léptem levelezésbe, ki a veaconsburghi vasuti állomásra adott találkozót a Goldhamhoz legközelebb eső városban.

Augusztus elején délután öt óra tájt lehetett, mikor én izgatottságtól és félelemtől reszketve, a waggon ablakához ültem, a mint a vonat berobogott a veaconsburghi vasuti állomásra. Kitekintettem. Nagyon kevesen voltak a perronon, és egyetlen-egyet se láttam köztük olyant, a ki oly gentlemanhez hasonlitott volna, minőnek én jövendőbeli házi gazdámat elképzeltem. Állott ott ugyan két-három veresképü ember, de azok olyan benyomást tettek reám, mintha mezei gazdák lettek volna; a pályaudvar végén pedig két fiatal ember őrzött egy nagy szelindeket. Kiszállván, az állomásfőnökhöz fordultam.

- Itt van Mr. Rayner maga, asszonyom - válaszolt ő a kutyaőrző két fiatal ember felé mutatva.

Egyikök épen körülnézett, mintha valakit keresne; s én félénken közeledtem feléje. Zavarba látszék jönni, a mint szemeit rám veté, aztán hirtelen megemelte kalapját.

- Miss Christie, nemde? - kérdezé nagyon elvörösödve.

- Igen, - felelém meghajolva s hozzá hasonlóan elpirultam.

- Legyen oly szives és mutassa meg, melyik az ön podgyásza?

Nagyon meglepett, hogy Mr. Raynert sokkal fiatalabb és kevesebb önuralommal biró egyénnek találtam, mint minőnek őt előre képzelém. Utána lépdelve, kijelöltem neki bőröndjeimet.

- A vadászkocsi kint vár, engedje kivitetnem bőröndjét, - mondá uj gazdám.

Keresztül haladtunk az állomáson. Három-négy kutya is felugrált reánk kifelé mentünkben.

- El innen, Rover! Pusztulj, Luke! Takarodjál, Gray! - kiáltott reájuk. A mint először megszólalt, mindjárt feltünt nekem csengő, kellemes, érczes hangja és rögtön eszembe jutott, mily nagy sulyt fektetett a zenére hozzám irt leveleiben; azt következtettem tehát, hogy Mr. Rayner énekel. Besegitett a vadászkocsiba, gondosan betakargatott egy lábszőnyeggel; de a helyett, hogy maga is elhelyezkednék mellém, megveregette a ló nyakát. Nem tudtam magamhoz térni csodálkozásomból. Azt már előre gondoltam, hogy az én hat éves kis növendékem atyja nem lesz valami öreg őszbe vegyült ember; de az mégis meglepett, hogy benne oly embert találtam, ki nem lehetett több huszonnégy-harmincz évesnél; aztán oly bátortalan volt s tiszteletteljes modora szinte nem igen volt szokásos a mi nevelőnői állásunk iránt. Magas, izmos férfi volt, haja, bajusza fekete, szemei szürkék s ezeket oly igénytelen, nyilt kifejezés jellemezte, hogy hozzá véve könnyü elpirulását, még fiatalabbnak látszott.

Ott hagyva a lovat, ujra hozzám lépett, mondván:

- Félek, hogy unalmasnak találja majd a vidéket s nehezen fogja itt nélkülözni a londoni vig életet.

- Én ott nem valami vig életet folytattam, - felelém. - Nem hiszem, hogy a szegény emberek bárhol is nagyon sokat mulassanak.

- De azelőtt mégis aligha zárkózott be egy rideg tanuló szobába. Meg se foghatom, hogy vállalkozhatott rá. Én részemről soha se szenvedhettem az iskolát, s annyi tény, hogy sohasem is jártam szivesen az iskolába.

Mr. Rayner nem nagy zavarral tette meg ez őszinte vallomását.

- Azt kell hinnem, hogy ön inkább szeretett játszani vagy czivakodni, vagy birkózni, - koczkáztattam a feleletet, érezve, hogy valamit csak kell már szóllanom.

- Dehogy, egyiket sem. Arra emlékszem ugyan, hogy fejbe ütöttem egyszer egy fiut, mivel tökfilkónak nevezett. Pedig neki igaza volt. És emlékszem, mennyire bántott a dolog, sőt meg is lepett, hogy oly erősen megsebeztem, mert rendesen én huztam a verekedésben a rövidebbet. Általán azt mondták felőlem, hogy engem nehéz kihozni sodromból; és megvallom, még ha felbosszantottak, se sokat ártottam - tevé utána nevetve.

- Remélem, kis leánya nem örökölte atyjától a tanulás iránti ellenszenvét, - szóltam aggódva.

Mr. Rayner reám tekintett, élénken elpirult, azután hangjában bizonyos kedvteléssel mondá:

- Ön engemet talán Mr. Raynernek tart? Az én nevem Reade. Mr. Rayner hintóját küldé önért; de az egy teherhordó kocsival összeütközvén, kereke eltört; azért bocsájtottam rendelkezésére az én vadászkocsimat. Remélem, nem fog ön fennakadni ezen a véletlenségen?

- Oh nem! - mondám.

- Rayner ur is ott volt velem a perronon, - folytatá, - kutyája azonban a vonatnak akart rontani, a mint berobogott; felkért tehát engem, hogy nézzek az ön podgyásza után, mig ő megfékezheti kutyáját. Meg nem foghatom, hol késhet oly sokáig?

Mialatt beszélt, Mr. Rayner is előkerült, előre bocsátva szelindekét. Rögtön észrevettem, hogy ő pár évvel korosabb társánál, és habár mindketten kerek kalapot s norfolki felöltőt viseltek, rajta azonnal meglátszott a városi nevelés, épugy, mint Mr. Reade-en a falusiasság. Nyulánk alakja s finom arczvonásai voltak, mig szakálla, bajusza sötét szőke. Hozzám lépve, udvariasan levette kalapját s kezet szoritott velem.

- Ön alkalmasint megbotránkozott a norfolki durva, illetlen modor felett, Miss Christie, és talán már meg is kérdezte, mikor indul vissza Londonba a legelső vonat? De nőm figyelmeztetett: haza ne térjek bizonyos megrendelt czikkek nélkül, melyek azonban valami megfoghatatlan okból eddig nem érkeztek meg. Egyébiránt reméllem, hogy az én élénk ifju barátom eléggé mulattatta önt?

- Miss Christie önnek nézett engem, Mr. Rayner - mondá Reade, ujabb elpirulással.

- És most kénytelen alávetni magát a kellemetlen csalódásnak, látva, hogy Mr. Rayner utoljára is egy komor vén ember. De reméllem, Miss Christie meg fogja bocsájtani ősz hajamat, és bizalomra is méltóbbnak talál, mint bármelyiket is a norfolki vig, de csalfa ficzkók közül. Most pedig, édes Laurence fiam, ha még a ködös eső előtt haza kiván szállitani, jobb lesz indulnunk.

Rayner fölugrott a hátulsó ülésre; Reade mellém ült, s megragadta a gyeplüt; azután az egész uton ugató öt kutya kiséretében elindultunk. Keresztül kocsiztunk Veaconsburghon. Azután két hosszu mértföldet tettünk meg egy füzfával szegélyzett egyenes, de posvány közt futó országuton. A tájkép nem volt valami szép; de sohase járván még ezen a vidéken, minden uj s érdekes volt előttem. Rayner a hátsó ülésen levelek s irományok olvasásával foglalkozott, mig a mellettem ülő Reade hizelgő érdeklődéssel és figyelemmel hallgatta észrevételeimet.

- Mily gyönyörü, üde, zöld szine van itt mindennek! - mondám hirtelen.

- Igen, nagyon is zöld, - jegyzé meg Reade szomoruan. - Nedves nyarunk után, ugy látszik, nedves őszünk is lesz, szóval ez az egész hely csupa mocsár.

- Ne hangolja Miss Christiet a hely ellen, Laurence, - szólalt meg Rayner csaknem élesen.

Egy alacsony fekvésü falun, melynek házai télen rendszerint sárban uszhattak, kocsiztunk át, majd hegynek fel, majd völgynek le mentünk, aztán ismét egy másik lejtős utra tértünk, mely mellett ujra csak posvány terült el.

- Oda megyünk, Miss Christie, - mondá ostorával egy csinos, repkénynyel befutott és fákkal körülvett pirosfedelü ház felé mutatva, mely az országuton belől a posvány szélén állott.

- Itt én leszállok, Laurence, - mondá Rayner.

Gyalogut vezetett az országuttól egyenesen a rétek és ültetvények közt álló házig. Miután Rayner leszállott, csak Reade és én maradtunk a kocsin.

- Milyen szép hely ez! - kiáltám lelkesülten. Társam hallgatott.

- És mily gyönyörü tó! Nini, ugy hiszem, még vizi liliomok is vannak rajta! - mondám egész elragadtatással fordulva a nagyszerü felfedezés felé.

- Én bizony nem szeretném, ha gyermekeim mulattatására ez az állóviz házam közelében lenne - dörmögte Reade, oly különös modorban, hogy szinte meglepett.

Többet aztán nem szóltam, mig lassan leereszkedtünk az emlitett házig vezető lejtős uton; de egyszerre csak ujra kitört lelkesedésem.

- Oh mily gyönyörü, s mily üde külseje van e háznak, befuttatva repkénynyel, mely elháritja a nap égető hevét!

- Igen, és mennyire előmozditja még jobban a nedves kigőzölgést, Miss Christie. Ezt a repkényt csak mintegy öt év előtt ültették; pedig jó lenne inkább kiirtani, hogy a ház lakható legyen; mert biz ez valóságos kórház! - aztán némi izgatottsággal tevé utána: - Én még egy parasztot sem engednék benne lakni.

- Paraszt nem is juthatna ide be, mig az én bérletem ki nem telik, Laurence - szólt közbe Rayner szárazon a fák közötti ösvényből előbukkanva. És a két férfi oly sajátságos tekintetet váltott egymással, mely azt látszék jelenteni, hogy szivük mélyén épen nem jó barátok.

Különben az nagyon is természetesnek látszott előttem, hogy Rayner nem szivesen hallja, mikor otthonát kórháznak nevezik.

A csarnok nyitott kapuja elé értünk és egy sovány, bár takaros kinézésü szolgáló jött ki bőröndömért. Reade lesegitett a kocsiról és mellettem állott, látszólag a lószerszámot vizsgálva, mialatt én lelkesült csodálattal néztem a sötétpiros tégláju, repkénynyel sürün befuttatott házat, és a sikátor szürke kőoszlopait, melyeket szintén festőien futott körül a repkény, mig a tető bronzszinü volt és barna mohhal boritva. Egyszerre Reade, mialatt a háziur cselédjével váltott pár szót, hirtelen halk hangon igy szólt hozzám:

- Ne engedje holmiját Rayner asszony szobája közelébe elhelyezni.

Nem felelhettem, meg se kérdeztem, miért e figyelmeztetés, mert következő pillanatban már Raynertől bucsuzott és kalapját megemelve előttem, a vadászkocsi mellett lépdelt gyalog a meredek országuton, mely a kert és ház közt vezet föl. Engem lehangolt távozása. Szerettem volna megkérdezni, mit értett különös figyelmeztetése alatt és megköszönni egyszersmind szives jóindulatát. Az elhagyatottság sajátságos kinos érzete vett rajtam erőt. Rayner ur, ki elmélyedve levelei olvasásába az ut nagy részén át, komoly s hallgatag volt belépett a házba, egészen megfeledkezve arról, hogy engem is behivjon, a cseléd pedig eltünt podgyászommal. A helyett, hogy utána mennék, a távozó vadászkocsi tulajdonosa után néztem, mignem egy durva női hangra összerezzentem.

- Nem tetszik bejönni? Majd bevezetem s megmutatom szobáját.

A takaros szolgáló szólitott meg ekként. Elpirulva követtem őt egy alacsony, hosszu, sötét, zord, hideg csarnokba, mely épp oly ó-divatu volt, minőre a ház külseje már engem előkészitett; azután felmentünk egy falépcsőn; keresztül-kasul az olyan apró kellemetlen folyosókon, minőkben a régi házak bővelkedni szoktak, végre pedig egy sötét, csunya, üres zugszobába léptünk, hová podgyászaimat már elhelyezték. Leültem azok egyikére, mint az egyetlen körültem lévő barátságos tárgyra és elkezdtem sirni. Valaki mégis csak előmbe jöhetett volna! Eszembe jutottak Reade szavai és a borzadály ujabb érzésével kezdtem kiváncsi lenni, milyen nő lehet az a Rayner asszony. Nyomorék talán? Vagy épen őrült? Mert ha nem az, miért engedte át a levelezést gyermeke leendő nevelőnőjével férjének? Még alig készültem el öltözékem rendbehozásával, midőn a cseléd bejött jelenteni, hogy a teával várnak reám. De kiváncsiságom nem nyert kielégitést. A teát egyedül ittam meg s a cseléd jelenté, hogy Mr. Rayner nagyon el lévén foglalva, a magáét saját szobájába vitette. Egyetlen szó emlités nem történt Mistress Raynerről, semmi nyoma a tanitványnak! Aggódásom s kiváncsiságom oly nagy mérvet öltött, hogy egészen elfelejtettem az éhséget, pár percz alatt megteáztam és az ablaknál állva kinéztem a kertbe.

Még csak hét óra és világos, kellemes nyári este volt. Könnyü szellő lengeté a fák lombjait, melyek sürüen körülvették a házat. Felnyitottam egyik üveg ajtót és kiléptem. Még sohase voltam azelőtt ily gyönyörü szép kertben. A fü puha, üde és gondozott volt, nem voltak ott geranium vagy verbéna ágyak, hanem a fák alatt és a hol csak egy kis üres zug akadt, telve volt minden tér oltott hónapos rózsával, harangvirág és más, csupa egyszerü virággal. A ház egészen a láp szélére volt épitve egy erdős hegy aljába, mely a ház ebédlő felőli oldalán magaslott.

Megkerültem az egész homlokzatot és a mohhal benőtt oszlopsikátort, honnan gyönyörü kilátás nyilt a lápra a sürü fák lombjain keresztül. Elindultam egy a háztól elvezető széles ösvényen, mig végre eljutottam a tóhoz. A vizet félig ellepte a káka, nád és vizi liliom.

Az általam követett ösvény tovább vezetett a fák között, a tavon át a kis erdő tulsó széléig, mely magába foglalta a házat és kertet.

Ott azután egy kis rögös ut kötötte össze az erdőt a láp szélén végigfutó gyalogösvénynyel, mely a hegy lejtőjén elvonuló országutig vezetett. Ez volt az a rövidebb ut, melyen Mr. Rayner hamarább érkezett a házhoz, mint mi.

Visszafordultam a kert felé, épen közvetlen a tó mellett valék, midőn egyszerre sajátságos hang ütötte meg fülemet, mely mintha a földből jött volna. Körülnézve, a nádas közt egy satnya külsejü, körülbelül két éves kis gyermeket láttam ülni oly közel a vizhez, hogy picziny czipői csaknem a nedves földbe süppedtek, a gyermek piszkos fehér zubbonykát viselt, és sápadt, szinte ránczos arczával, veres hajával sajátságos hatást tett rám, a mint ide s tova henteregve, folytatta egyhangu énekét, a nélkül, hogy legkevésbbé is zavartatná magát egy idegen megjelenése által. Csupán rám bámult, de meg sem változtatá helyzetét, mikor figyelmeztettem, hogy ne üljön oly közel a tóhoz, mert belé talál esni; de mikor el akartam onnan emelni, akkor ugyancsak bebizonyitá erélyét éles sikoltásával és gyermeknyelvén tett szemrehányásaival, melyeket én különben nem értettem. A kertész, vagy valamely szomszéd zsellér gyermekének tartottam. Sikoltozása daczára ölemben a házhoz vittem, hol a már ismert cseléddel találkoztam.

- Ezt a gyermeket a tó szélén találtam. - mondám neki.

- Oh igen, Miss, nem lehet a tótól elhozni, majd mindennap kiszökik oda. Gyere csak, Mona, ideje már, hogy lefeküdjél. Csunya kis leány, nézd meg, milyen a kötényed!

Átvette tőlem a gyermeket és magával vivén őt, engem ott hagyott ama tünődéseimmel, vajjon az én kis növendékem is oly légies kis lény lesz-e, minő testvére. Mivel semmi sem vonzott a házba, ujra kimentem, hogy a másik oldalt is szemügyre vehessem. Ott már gondozatlanul, szabadon nőtt a fü és egészen felkuszott a falakra; a mint keresztül gázoltam rajta, lábam minduntalan valami láthatatlan pocsolyába süppedt, mely néha bokáig megnedvesitett. Bármily gondosan lépdeltem is, folyton tüskébe-bokorba botlottam, mig végre egy fa lehajló gallyai alól kibontakozva, pár lábnyira egy oly sürüen befuttatott ablak alatt találtam magamat, hogy pár perczig észre se vettem a női arczot, mely folyton engem szemlélt az üvegen keresztül. Mihelyt azonban megláttam a beesett képü és fénytelen nagy szürke szemü nőt, a tó partján talált gyermekhez való hasonlatosságból azonnal megtudtam, hogy az nem lehet más, mint maga Mrs Rayner. A mennyire csak lehetséges volt, ugy tettem, mintha nem látnám őt, mert volt valami szemeinek reménytelen sóvár kifejezésében, mi azt érezteté velem, hogy e nő talán kémnek tart.

Visszasiettem a házba, egyenesen föl szobámba és leültem levelet irni anyámnak, értesitve őt utazásom s megérkezésem részleteiről. Azonban nem közöltem vele mindent, a mit észleltem, sem a különös hatást, mit a legelső este gyakorolt reám. Nagyon féltem azt bárkivel is közölni, és hozzá még anyám gyönge, ideges nő is volt, kit, noha még fiatal valék, megszoktam már inkább én vezetni. Tudtam, hogy a titokzatosságnak legkisebb sejtelme kétséget s aggodalmat okozna neki, mit én levélben nem volnék képes enyhiteni; arra szoritkoztam tehát csupán, hogy leirjam a hely festői szépségét és Mr. Rayner szivélyességét. Levelemet már gyertyavilágnál kellett befejeznem, mit midőn elvégeztem, fölkeltem és az ablakhoz léptem, hogy az uj világitásban is láthassam a tájékot. Ablakom, a mint később meggyőződtem, épen a fölött volt, melyben megpillantám Rayner asszony arczát. Jól elláttam a lápra és az azon tul levő hegyekre.

A csodálat halk felkiáltása lebbent el ajkaimról, a mint kitekinték. Az egész nagy kiterjedésü láp fölött, mely mértföldekre látszék elnyúlni, fehér köd lebegett, mely, noha csak pár lábnyira emelkedett a földtől, mégis oly sürü volt, hogy ugy nézett ki a holdvilágnál, mint valami ezüst tó, melyen tul két három mértföldnyire egész hegysor látszott. A köd ablakom alatt is sürüen ellepte a pázsitot. Borzongás futott át rajtam s azt gondoltam magamban:

- Milyen hideg van itt és Rayner-ék ugyancsak elragadtatással viseltethetnek a festői táj iránt, hogy ily nyirkosnak látszó házban laknak.

Másnap a reggelizéshez hivó csengetyü első hangjára megjelentem az ebédlő szobában. Pár percz mulva Rayner ur is belépett csinos öltözetben, nyájas modorral, bár kissé elfogultan. Udvarias mosolylyal kisért sajátságosan kimért szavaira figyelve, észre se vettem, hogy Mrs. Rayner is a szobában van. Kisértetként surrant be s az asztal végén állva, várakozott. Örömmel tapasztalám, hogy ezuttal hiányzott tekintetéből az az átható, mohó fürkésző kifejezés, mely előtte való este oly zavarba ejtett, most semmi sem volt irántam való viseletében más a kimért közönynél, midőn férje hozzá vezetvén, kezét kinyujtá felém.

- Tiz évvel ezelőtt szépnek kellett lennie, - gondolám, midőn sovány, bágyadt halvány arczára s fénytelen szürke szemeire pillanték. Oly szelidség ömlött el lényén, hogy szinte kecsesnek volt mondható; leányosan karcsu alakja, finom keskeny keze és sürü, hosszu barna haja volt, melyet minden gondozás nélkül homlokából hátra fésülve és fején összecsavarva hordott.

Ekkor fölnyilt az ajtó, a cseléd belépett a vézna kis babával, egy szép, bár gyenge alkotásu, kék szemü, szőke haju gyermeket vezetve be, kit nekem még a reggeli előtt mint Haidée-t, növendékemet mutattak be.

Az étkezés alatt senki sem beszélt Raynert kivéve és az egyetlen figyelemre méltó dolgot a baby illetlen viselete képezte, ki, ha atyja félre nézett, rögtön elcsente tőle a kenyérdarabkákat, vagy a mint fölkelt székéről, hogy magának a hideg sültből vágjon egy darabkát, utána dobta kanalát. Rayner ur csak nevetett.

- Rendkivül különös jelenség ugyan, Miss Christie, - mondá - de ez a gyermek gyülöl engem.

Akkor azt hittem, tréfál, de minél tovább időztem Alders-ben, annál jobban tapasztaltam, hogy a kellemetlen gyermek csakugyan a legkülönösebb ellenszenvet táplálja atyja iránt, habár ugy látszott, semmi ok sem volt arra, miután soha se szólt rá keményen. A kis leány még édességeket sem fogadott el kezéből.

- Ön még nem is tudja, Miss Christie, mily egyszerü emberek közé került, - mondá Rayner reggelizés közben, - mi egy órakor ebédelünk. Szerény háztartásunk csupán három cselédre szoritkozik. Ezek azt mondják, a hely nagyon nedves, de köztünk szólva, azt hiszem, nem tetszik nekik, hogy távol vannak itt a fiatal suhanczoktól, kik nem igen látogathatják őket a városból. Nem ijesztik el önt figyelmeztetéseim?

- Nem, Mr. Rayner.

- Nőm félt, hogy e hely zordsága elriaszt innen minden fiatal nőt. Annyi tény, hogy az a körülbelül negyven éves nevelőnő, ki épen most hagyott el bennünket, kiálló fogai és elmaradhatatlan szemüvege daczára megijedt félreeső otthonunktól és életmódunktól. Beszélni nem szeretett, nőm pedig szereti a nyájas társat; folyton azon panaszkodott, hogy belehal a reumatizmusba, nem szünve meg üldözni engem szemrehányásaival, hogy miért csaltam őt ilyen nedves helyre. Ünnepélyesen megfogadtuk tehát, hogy soha többé érintkezésbe nem lépünk oly fagyos vén csonttal.

- Ugyan hogy is lehetett kifogása ily szép hely ellen? - mondám.

- Igaza van, Miss Christie, habár azért neki is volt egy kis igaza, beismerem; zugolódtam én is néha már e nyirkos hely ellen; de nőm nagyon ragaszkodik hozzá, nemde Lola?

- Igen, - felelé Mrs. Rayner, az érzésnek vagy érdeklődésnek minden jele nélkül.

- Igy tehát itt maradtunk, - folytatá a házi ur. - A nők kivánsága parancs, és jelen esetben még különös okok is vannak annak teljesitésére. Tudnia kell, Miss Christie, hogy én egy feleségemtől függő szegény ember vagyok, nemde Lola? - mondá tréfásan hozzá fordulva.

- Nem egészen, - felelé a nő szeliden, de csak oly hidegen, mint az imént.

- Én praktikus ember vagyok - folytatá a férj. Lola dusgazdag örökösnő volt, - én pedig egy tönkre jutott pazarló, mikor nőül jött hozzám. De ő megbizott bennem s az egyedüli feltétel, mit kitüzött, az volt, hogy a csábitó kisértések elől ide vonuljak el vele falura, mit hogy kedveért teljesitek, láthatja, Miss Christie.

Érzelemmel beszélt s szeretetteljesen nézett nejére e kimagyarázhatatlan őszinte vallomás után, de Mrs. Rayner csak oly érzéketlen maradt, mint volt.

Nem állhattam meg, hogy sajnálatot ne érezzek Rayner iránt. Ő oly nyájas és figyelmes volt neje iránt; de akár derült, kedélyes modorban közeledett hozzá, mindent elkövetve, hogy ajkára mosolyt csaljon, akár némán leste, hogy komolyságát derültség váltsa fel, neje mindig ugyanaz az érzéketlen, közömbös, apatikus lény maradt, ki csak akkor szólt, ha már nem kerülhette el, halk, vontatott, lassu hangon. Nemsokára félni kezdtem tőle, szinte összerezzentem, ha váratlanul találkoztam tekintetével, s ama gunyoros szellemü nők benyomását tette rám, kik nemüknek többi tagját semmibe sem veszik. Félve, hogy feltünik neki különös bizalmatlanságom, a rövid tanórák bevégzése után fölolvasásra ajánlkoztam neki. Ő elfogadta ajánlatomat; s én még aznap délután bementem a társalgó szobába és fölolvastam neki pár fejezetet Bede Ádámból, Mrs. Rayner pedig azalatt egy hinta székben ült, himzéssel kezében, melylyel ugyancsak kevésre ment. Minden fejezet végén elhallgattam pár perczre, valami észrevételt várva, mely azonban sohasem következett be, és a remélt elismerés is elmaradt olvasásomért, mi pedig jól esett volna. De ő csak annyit szokott legfeljebb mondani: "Köszönöm", és ha kérdezém, folytassam-e, azt felelte: "Igen, ha nem fárasztja önt."

Észrevettem, hogy nem is hallgatja, csak pillanatokra, az olvasást, hanem ölébe tett kezekkel ül, figyelmetlenül játszadozva himzésével, miközben szemeit a külső kertre függeszti oly szomorusággal, melynek kifejezése rendkivüli ellentétet képezett szokásos érzéketlen közömbösségével. Én azonban olyankor tovább olvastam, mintha észre se venném kedélyhangulatát, mignem egy izben oly kétségbeejtő fájdalmas sóhaj lebbent el sápadt ajkairól, hogy szivem hevesen dobogott a részvéttől, s akaratlanul is abbahagyva az olvasást, könnyekkel telt szemeimet az övére szegeztem. Mrs. Rayner összerezzent és oly merően nézett reám, mintha gondolataim legmélyebb rejtekébe akarna behatolni. Bágyadt pir szökött arczába, s jól láttam, hogy keble lihegett a könnyü csalánszövetü pongyola alatt, félig kinyujtá kezét felém és ugy hiszem, a következő pillanatban már magához is szólitott volna, ha széke mögött egy hang mindkettőnket föl nem riaszt.

Mr. Rayner oly halkan surrant be a szobába, hogy észre se vettük őt.

- Fáradtnak látszik, kedves Lolám - mondá gyengéden, - jól tenné, ha ledülne egy kis időre pihenni.

Férje hangjának hallatára Mrs. Rayner rögtön visszaesett szoborszerü merevségébe. Félénken ajánlám fel neki, hogy lefekvés előtt még szivesen folytatom a felolvasást, de ő röviden visszautasitá, karját nyujtá férjének és vele együtt elhagyta a szobát.

Ez esemény után még sokkal tartózkodóbb lett irántam, mint azelőtt volt; vonakodni látszék elfogadni tőlem a legcsekélyebb szivességet is, sőt felolvasásomat sem kivánta hallani többé, azt adva ürügyül, hogy csak időmet vesztegetném vele, miután nem érzi magát elég jól arra, hogy fígyelemmel hallgathasson. E különös viselet engem annyira sértett, a mennyire csodálkoztam felette, arra azonban nagyon is fiatal s tartózkodó lévén, hogy a visszautasitás után további közeledést tegyek, a távolság köztem s a hallgatag, bánatos urhölgy közt még nagyobbá lett, mint azelőtt volt.

Raynernek egy, a leirt jelenet után két nappal tett kisérlete, hogy bennünket egymáshoz közelitsen, csak még jobban eltávolitott egymástól. Épen akkor lépett be a tanulószobába, mikor Haidéeval elvégeztem a napi leczkéket. A kicsit néhány tréfás kérdés után kieresztette a kertbe játszani.

- Ez a gyermek rendkivül hasonlit arczban anyjához, nem találja? - kérdé. - De félek, hogy Haidée az ő értelmi képességével sohasem fog birni. Látom, hogy ön nem birja leküzdeni meglepetését, Miss Christie. Nőm most nem teszi azt a hatást, mintha eszes nő volna. De nem kétkednék tehetségében, ha őt öt évvel ezelőtt ismerte volna.

Rayner szinte zavarba hozta az embert őszinteségével.

- Merem állitani - folytatá - bár talán hihetetlen lesz ön előtt, a ki nem hallott tőle még többet beszélni a legszükségesebbnél, hogy nőm egyike volt a legragyogóbb szellemü társalgóknak, kit valaha ismertem, sőt négy évvel ezelőtt olyan könyvet irt, mely után egész London rajongott. Ha megmondanám önnek irói nevét, meg volna lepve. A kik nem ismerték, rajongtak érte, és sokan, kik látták, babonás kegyelettel nézték a karcsu, gyengéd, szép asszonyt, ki oly vakmerően le merte irni gondolatait és elveit. De arról persze nem volt fogalma senkinek, mily érzékeny természet rejlik a csaknem férfias értelem alatt. Akkor még volt egy Haidée-nál két évvel idősb kis fiunk is - mondá Rayner és hangja kissé reszketni látszott. A két gyermeket falun hagytuk, hitünk szerint a leggondosabb kezekre bizva, mialatt mi az évadot a városban töltöttük. Egy alkalommal arról értesitettek, hogy a fiucska gyöngélkedik, de baját mi nem hittük komolynak. Biztositom, Miss Christie - mondá megható komolysággal - hogy ha nőmnek legkisebb sejtelme is lett volna a veszélyről, okvetlen rögtön gyermekéhez sietett volna. A gyermek két napi betegség után, tőlünk távol meghalt. Nőm épen egy bálból hazatérve értesült a csapásról.

Reszketve hanyatlott egy székbe, némán és egyetlen köny nélkül, de midőn végre sikerült őt merev állapotából felrázni, letépte magáról gyönyörü drága ékszereit, (azt már emlitém, hogy gazdag örökösnő volt) borzalommal dobta el magától s azóta sohase méltatta kincseit egy tekintetre sem.

Rayner szünetelt pár perczig, én pedig figyelmesen vártam érdekes közléseinek folytatását.

- Reméllem, hogy a kábultság, melybe esett, el fog mulni, de az mindinkább csak fokozódott. Már emlitém önnek, hogy házasságunk alkalmával az állandó falusi életet választottuk kölcsönös megegyezéssel; fia halála után pedig nőm sohasem akarta többé a várost viszontlátni.

Mona születésekor, a mi épen e posványos helyre költözésünk előtt történt, változás állott be, de nem oly változás, minőt én óhajtottam. Én azt reméltem, hogy ujra érdeklődni fog az élet iránt, és talán ha a gyermek fiu lett volna, helyettesitőjéül az elvesztettnek, ugy is történik. A helyett azonban még nagyobb lett érzéketlensége; sőt, mint ön is tapasztalhatja, most már teljesen elkülöniti magát a világtól, az őt környező élet s maga közé oly korlátot von, hogy viselete az idegenekre gyakran türhetetlen és megfoghatatlan is. Feltettem magamban, hogy elmondom ezeket önnek, Miss Christie, nehogy talán sértve érezze magát nőm multkori viseleteért utolsó felolvasása alkalmával. Midőn beléptem, azt hivém, hogy ön olyasmit olvashatott neki, mi felköltötte szivében a már-már szunnyadó bánatot és az talán alkalmat nyujtand oly heves kitörésre, mely nekem olykor komoly, a legkomolyabb aggodalmat okozza s ön attól megijedhetne. Oly vad tekintetet véltem észrevenni nőm szemeiben, minőt néha elő szokott idézni valamely vonatkozás a multra.

Ilyenkor csakis én vagyok képes kipróbált vonzalmammal idegeit azonnal lecsillapitani.

Ne higyje, hogy olyankor talán heves lesz, de összefüggéstelen szavai mégis megijeszthetnék önt. Mondja csak, nem szólt ő olyas valamit, mielőtt beléptem, a mi önt meglepte volna?

- Nem, Mr. Rayner, ő alig szólt két szót, mialatt én olvastam.

- Nem volt az olvasott tárgyban olyasmi, a mi felzaklathatta kedélyét és emlékeztethette volna valamire az elmondottakból?

- Ugy hiszem nem, semmi sem.

- Nem szükséges önt óvnom, kedves Miss Christie, hogy kerüljön minden vonatkozást e tárgyra vagy bármi olyas emlitést tegyen előtte, mivel azt sejtetné, hogy tudja az eseményeket. Én még mindig reméllem, hogy nőm idővel visszanyeri régi egészségét és szelleme ruganyosságát, beléegyezik látogatások fogadásába, sőt még eltávolitható is lesz e helyről, mely változás, meg vagyok győződve, csak javára lenne. Egyik ok, hogy fiatal nevelőnőt óhajtottam, épen az volt, hogy észrevétlenül kellemes, szeretetreméltó társaságot szerezzek neki és hozzá szoktassam folyton derült, nyájas arczokat látni maga körül; de félek, hogy az ő makacs természete messze elodázott czélomtól. Mindamellett nem esem kétségbe. Most, hogy ön ismeri történetét, reméllem, szives lesz vele kissé rokonszenvezni és elnéző leend látszólagos hidegségeért. Higyje el nekem, mindentől eltekintve, neki melegen érző szive van. És biztos vagyok arról is, hogy ön, Miss Christie, részemre is juttatni fog egy kis rokonszenvet azért, hogy kénytelen vagyok mint élő halottat, magam előtt látni azt a nőt, kit imádok, s ki tudomással sem látszik birni önfeláldozó szeretetemről.

Oly valami megnyerő volt Rayner hangjában és modorában ez utolsó szavak alatt, hogy én abban a pillanatban szinte jobban megsajnáltam őt nejénél és szivből szoritám meg a felém nyujtott kezet, midőn távozni készült és teljes rokonszenvem érzetével tekintettem reá. Őt meghatni látszék részvétem, mert mintegy hirtelen sugallattól ösztönöztetve lehajolt s könnyedén megérinté ajkával kezemet, azután mégegyszer megszoritva azt, csaknem hálás tekintettel hagyta el a szobát.

Kissé meglepett ez a föllépés. Midőn utána gondolkoztam szavainak a szobából távozta után, lehetetlenség volt természetes hajlamomat leküzdenem és kárhoztattam a nőt, mert a kellemetlen családi életben szerintem a hiba okvetlen Mrs. Rayner részén volt. Még sohasem láttam gyöngédebb, figyelmesebb, türelmesebb, szenvedőbb férjet, se soha hidegebb hitvest. Mindabból, a mit láttam, azt itéltem, hogy Rayner társaságba való rokonszenves ember és embertársaival való érintkezésre született, oly embernek pedig különösen nehéz lehetett elviselni türelemmel nejének folytonos tartózkodó viseletét s ellenszenvét a társasélet ellen.

E most leirt esemény napján véletlenül két szomszédbeli nővel találkoztam, kik nagyon kellemetlen hatást tettek reám. Haidéeval rendes reggeli sétánkat végeztük, midőn egy neufundlandi kutya ugrott ki a kerités mögül, annyira megijesztve kis növendékemet, hogy az sikoltozni kezdett. - Ekkor a kerités mellől előlépett egy tizennégy-tizenöt éves fiatal leány, kié a kutya volt, mentegetve magát, s nagyon sajnálkozva, hogy a gyermek megijedt, s azzal biztatott, hogy a kutya nem fogja bántani. Közösen lecsillapitva Haidéet, távozásunk előtt pár szót váltottunk egymással a rétekről, kutyáról, s hogy merre lehet az első fekete szedret találni stb., azután én növendékemmel letértem az országutra, mig a leányka a mezőn maradt. Azonban alig tettünk pár lépést, midőn egy másik fiatal leány hangját hallottam, a mint az elsőtől kérdezé:

- Ki volt az, a kivel beszéltél, Alice?

A felelet halkabban mondatott.

- Akkor, - szólt ismét a másik - nem kellett volna vele szóba állanod. Nem tudod, hogy a posványos házból valók?

Kellemetlenül érintettek a fülemhez jutott szavak. "Nem kellett volna vele szóba állanod. Nem tudod, hogy a posványos házból valók?" Annyira bántott e mondás, hogy fél éjszakán át nem hunytam le szememet, mert mig egyrészt Rayner érzelgős története csengett fülembe, másrészt borzadályt keltett bennem a fiatal leány különös nyilatkozata Alders lakóiról, s folyton azon tünődtem, vajjon észszerü dolog-e oly házban maradnom, melyet kétségtelenül valami rejtély vesz körül? Végre azonban, midőn már idegeim némileg lecsillapultak, kissé elálmosodtam s átláttam, hogy nem is méltó sulyt fektetni olyan kicsinyes gondolkozásu falusi leányka előitéletes mondására, kinek tán a legcsekélyebb dolog is borzasztó nagy eseménynek tünik fel. Azonban másnap mégis sokkal jobban megfigyeltem a modort, melylyel Rayner szomszédait üdvözlé.

Habár a goldhami templom csak rövid távolságra esett Alderstől, Mrs. Rayner nem érezte magát elég erősnek a sétára; tehát férjével együtt a hintóba ült, mig én Haidéevel gyalogoltam. Mi előttük érkeztünk meg, láthattam tehát, mily gondosan segité ki a kocsiból nejét Rayner a templomajtó előtt. Semmi följegyzésre méltót nem találtam modorukban, a mint üdvözölve meghajoltak egy-egy ismerősük előtt, majd kezet szoritottak valakivel vagy épen pár szót váltottak egy harmadikkal. Az üdvözlések után beléptünk a kicsiny templomba, mely csak alig pár év előtt épült, s melynek egy szárnya még el se készült egészen.

A mienkhez hasonló családi pad állott velünk szemközt, mely még üres volt, midőn mi leültünk, de térdeimről fölemelkedve, egyszer csak észrevevém, hogy egy nálamnál két-három évvel korosabb, szürke szemü leány nem valami barátságosan szegzi reám tekintetét, s hogy a leány ugyanaz, ki rólam megjegyzé:

"Nem tudod, hogy ő a posványos házból való?" Mellette szintén engem szemlélve ült a fiatalabb nővér, kivel már beszéltem; ez kerülni látszék szemeink találkozását és zavarban volt. Mi engem illet, ugy éreztem, hogy gyülölöm mind a kettőt, és szinte örültem, midőn a gentleman, ki atyjuk lehetett, oly módon változtatta állását, hogy csaknem egészen elrejté őket előlem. Mellette egy kövér asszonyság ült, ki csipkével és gyöngygyel ékitett fekete atlasz köpenyt és sárga szalagos, csinált rózsákkal fölczifrázott fehér kalapot viselt. Szivem összerezzent, midőn a pad szélén helyet foglaló harmadik egyénben felismertem Reade barátomat, a vadászkocsi tulajdonosát, ugy érzém, mintha benne hirtelen szövetségest találtam volna az ellenséges táborban. Ime, most oly kiállhatatlan leányok közt látom azt az egyet is! Testvérük lehetett, mert az idősebbik leány több izben megszurkálta őt napernyőjével, hogy el ne aludjék a szertartás alatt.

Reade a szögletbe huzódott vissza azzal a kétségtelen szándékkal, hogy átaludja az egész prédikácziót s az ájtatos leány napernyőjével ismételten kétségbeesett lökést intézett feléje, hogy felrázza, de a fiatal ember nyugodtan kivette a fegyvert kezéből s azt az ülés alá tette. Én örömmel néztem a harczot.

Mikor a szertartás végeztével kifelé siettünk a templomból, láttam, a mint az idősb Reade meglehetős mereven pár szót váltott Raynerrel, mig a két leány tüntetőleg forditá el fejét mi tőlünk. Reade Laurence azonban hátra maradt családjától és megszólitá a kezemet fogó Haidéet. Csókot kért tőle, mit a kis leány megtagadott, a minek én nagyon örültem.

- Óh, Haidée, nem kell elfordulni a jó barátoktól! - mondá az ifju zengzetes hangján, sokkal komolyabb szemrehányással, mint a mennyit egy gyermek iránt várni lehetett volna.

Rayner már a templom udvarán volt némi kis távolságban tőlünk s beszélgetett a tanitóval, a pappal, a plébániának még két-három más tagjával, iparkodott őket kapaczitálni egy filléres takarékpénztár szervezésére, bizonyitgatva annak áldásos voltát.

Különös volt látni, eleinte mily hidegséggel, szinte ellenszenvesen hallgatták s később mégis mennyire föl tudta lassankint kelteni érdeklődésüket modorának varázsa. Végre már mindenik részt is akart venni beszélgetésében. Azután szivélyes bucsut véve attól az embertől, kit oly hidegen fogadtak, elszéledtek; Rayner pedig, derülten s némi büszkeséggel eltelve aratott kis diadala felett, nejéhez fordult, a kocsihoz vezetve őt, mig mi Haidée-val ugy, a mint jöttünk, ismét gyalog tértünk haza.

Az ebéd alatt Rayner nagyon boszus volt, s a parasztos élczek s paraszt kormányzat miatt barmoknak, szamaraknak, s más egyebeknek nevezte a környékbelieket, mig végre jókedvü lett, gunyt üzött belőlük; engem is nevettetett, s igy bennem elismerő hallgatóra találván, szelleme mind jobban felelevenedett, ugy, hogy be kellett ismernem magamban, hogy mulattatóbb társalgót még sohasem láttam nálánál.

Ugy hiszem, Mrs. Rayner csak egyetlen észrevételt tett, azt is akkor, midőn a nevetés fakasztotta könnyeket kitörültem szememből.

- Nem szeretne ön ma délután is a templomba menni, Miss Christie? - kérdezé.

Alkalmasint ijedten nézhettem rá, mert Rayner közbe szólt:

- Szegény leány, szinte elrémiti önt e gondolat! Tudja meg, Miss Christie, hogy nem tartozik e nedves, bár lakályos ház szokásai vagy szabályai közé, hogy ön vasárnaponként a kegyes elmélkedések idejében mindannyiszor a templomba, s onnan vissza vándoroljon.

Kijelentém, hogy szivesen elmegyek a templomba, de minthogy Goldhamban nem tartanak délutáni isteni tiszteletet, Mr. Rayner megnyugtatott, hogy a gullingboroughi plébánia sincs messze.

Rekkenő meleg délután volt, sürü felhőkkel boritott égbolttal; de azért nekem kellemes volt kijutni a szabadba s még kellemesebb az egyedüllét, mert bevallom, a tartózkodó modoru kis Haidée társasága néha nagyon terhemre esett, sőt éjjelenkint sirva tünődtem a felett, hogy miként szeretessem meg magamat a gyermekkel. Valóságos megkönnyebbülés volt tehát reám nézve, kiléphetni a akáczfák szük köréből. Utközben egy park keritése mellett haladtam el, melynek sürü fái közt egy virágos kerttel környezett nagy épület ötlött szemembe, kissé távolabb a fák alatt terülő pázsiton egy amerikai széken kényelmesen végig nyulva könnyü öltözékben fiatal embert láttam ülni szét oldozott nyakkendővel s kalap nélkül. Szájában szivar, kezében diszes kötésü könyv volt, mig a mellette levő asztalon félig üres pohár állott, melyben, ha jól láttam - fagylalt lehetett. Bár csak egy pillantást vetettem oda, még is azonnal felismertem az ifjuban Reade Laurencet s nem birtam megállani, hogy ne mosolyogjak. Úgy hiszem, ő is meglátott, mert felállott és köhögött, én azonban másfelé néztem és ugy tettem, mintha nem hallanám.

Midőn más utra fordultam a park szélén, ujra visszapillantottam a fehér házra és kissé meglepetve láttam, hogy Reade besiet a lakba.

Még igen korán érkeztem a templomba, hol az oltárnál foglalva helyet, jól szemügyre vehettem a vidék előttem elvonuló közönségét; épen midőn a szertartás kezdete előtt elhangzott az orgona utolsó hangja, belépett Reade Laurence is; könnyü öltözékét elcserélve, eljött s az ajtó melletti padban leült. Eszembe jutván, hogy mily izletesnek látszott az előtte levő fagylalt, és mily kényelmesnek kinálkozott a karosszék, melyben feküdt, sejteni kezdém, hogy nagy részem van abban, hogy ő eljött másodszor is a templomba.

Az ég nagyon beborult, mire a szertartás véget ért, és a távoli mennydörgés moraja vihart jelzett. Sőt midőn kiléptem a templomból, már sürü cseppekben esett is az eső. Abban a reményben, hogy a vihar nem tör ki nagy rohammal, mielőtt hazáig érnék, elindultam.

Egyszerre azonban oly zuhogó zápor lett, hogy egészen elrémültem. Megálltam s felemelve szoknyámat, körül tekintettem, nincsen-e közelemben valaki, a ki megbotránkozhatnék az illetlennek látszó cselekvény felett, aztán elkezdtem előre futni. Még alig haladtam pár ölnyire, hallám a mint valaki utánam futva kiáltozza: "Miss Christie!" én azonban rá se figyelve szaladtam előre. De Reade sem vette figyelembe visszautasitásomat, csakhamar utólért és kivéve kezemből kicsiny napernyőmet, fölém tartotta a saját nagy esernyőjét. Aztán kinyitott egy keritéskaput, mely a rét szélén egy gyalogösvényt zárt el.

- De hiszen ez a rosszabb ut s nekem balra kell fordulnom, mondám.

- Igen, de itt van egy félszer, hol jól lesz bevárnunk a zápor csillapultát, - felelé.

Pár percz mulva már az alacsony tető alatt ültem egy szekér szélén, kitekintve a viharba, miközben Reade az esőt rázta le esernyőjéről. Néhány nappal azelőtt még örömmel találkoztam volna ily furcsa módon az én vadászkocsibeli barátommal; de testvéreinek visszataszitó modora, irányában is bizalmatlanná tett engemet. Félénken ültem tehát helyemen, egyenesen magam elé nézve; mialatt ő tartózkodásomat látva, a félszer oldalához támaszkodott s onnan tekintett reám. Jól láttam, mert sokszor látunk a nélkül, hogy nézni látszanánk, miként csepeg le az eső a félszer tetejéről kalapjára, de nem szóltam neki.

Nehány perczig telt igy az idő, midőn egy hirtelen villámlás összerezzentett s én felkiáltottam: "Oh!"

- Ön megijedt. Engedje, hogy elibe álljak, - mondá társam, előre lépve.

- Oh nem, köszönöm, nem vagyok ideges! - válaszolám megvetéssel, de alig mondám ki ezt, egy rettenetes mennydörgés annyira megrémitett, hogy majd összerogytam.

Ő nem szólt semmit, még csak el se mosolyodott kétségbeesett külsőm fölött, hanem egyenesen előmbe állott, kellemes ellentétet képezve csinos profiljával a sötét láthatárral.

- Bár csak vége volna már, jegyzém meg ügyetlenül.

- Annyira vágyódik már vissza az égerfák közé? Ott se szárazabb az idő, mint itt.

- De legalább czipőt lehet váltani.

- Átnedvesité talán lábait? Miért visel oly picziny játékforma városi czipőket, melyek éppen nem alkalmasak a falusi kirándulásokra! Még majd csúzt kap vagy egyéb betegséget, - mondá aggódva nézve körül, mintha száraz czipőt keresne.

- Oh nem, nem, ezek sokkal vastagabbak, mint a minőknek látszanak, - mondám. - Nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy Mr. Rayner aggódni fog.

- Mr. Rayner? hát Mrs. Rayner nem fog aggódni?

- Óh, Mrs. Rayner soha semmivel sem törődik! legalább én ugy hiszem - mondám boszankodva meggondolatlan szavaimért, - ő oly tartózkodó, hogy...

- Hogy ön jobban szereti Mr. Raynert? Óh igen!

Azután hidegebben hozzátevé:

- Ugy hiszem, a legtöbb hölgy igy érez.

- Nem tehet róla az ember, ha jobban vonzódik olyanhoz, a ki mindig jókedvü, nevet és szivélyes, nyájas, mint ahhoz, a ki sohasem beszél és olyan, mintha kisértet lenne s még ha szólok is hozzá, hidegen tekint rám - kiáltám ki egészen belemelegedve szavaimba.

- Azért lehet jóindulatu, - mondá Reade szeliden.

- Ezt jobban ki kellene mutatnia. Mikor nevetek, reám függeszti szemeit oly merően, mintha nem is valami emberi lény volnék; aztán oly hideg közönynyel nyujtja oda kezét, mintha halottkéz volna, vagy néha oly kevéssé vesz figyelembe, mintha ott sem volnék. Pedig tudja, hogy még sohasem hagytam el azelőtt otthonomat, sőt olykor bizony láthatja azt is, hogy nem vagyok boldog.

Reade hirtelen felém hajlott, de aztán ismét minden megjegyzés nélkül ép oly hirtelen kiegyenesedett, csak torkát köszörülte. Észrevevém, hogy nem lett volna szabad egy egészen idegen előtt ily őszinte vallomást tennem és gyorsan utána tevém:

- Nem akartam ezzel azt mondani, mintha rosszul bánna velem. Egyáltalán nem. Csak oly hideg ne lenne irántam a ház urnője.

- Ki tudja, talán saját bánatát sulyos elviselnie?

- Oh, dehogy! - válaszolám bizalmasan. - Férje legalább előzékeny, gyöngéd hozzá, a mellett szép otthona és mindene megvan, a mit csak kivánhat. És azt hiszem, tulságos önzés is tőle folyton meghalt gyermeke fölött bánkódnia, a helyett, hogy élő férjét igyekeznék vigasztalni.

- Meghalt a gyermeke?

- Meg, egy fia volt, ki pár év előtt halt meg, és azt sohasem tudja feledni. Azért oly érzéketlen.

- Oh! és ugyan mikor halt meg az a gyermek? - kérdezé a fiatal ember, furcsa hitetlen hangon.

- Ugy hiszem, öt évvel ezelőtt, igy mondta nekem Mr. Rayner.

- Óh, tehát Mr. Rayner mondta ezt önnek?

- Igen.

- És Mrs. Rayner soha sem tett arról emlitést?

- Nem. És valóban nehéz elhinni, hogy oly ragyogó szellemü nő, ki egykor könyveket irt, általános csodálat és ünneplés tárgya volt, most egy árnyékhoz, egy élőhalotthoz legyen hasonló! Kár, hogy nem ir most is inkább könyveket, hogy elüzze a multnak emlékét.

- Oh, ő tehát könyveket is irt. Ő maga mondta ezt önnek?

- Nem, Mr. Rayner.

- Oh! és többet nem mondott Mr. Rayner!

A gúny most oly szembetünő lett Reade hangjában, hogy én habozva és vizsgálódva tekintettem rá.

- Meg vagyok győződve, elpanaszolta azt is, hogy mily rosszul bánnak vele és mily sokat szenved a boldogtalan férj, sőt ki is kérte részvétét. Nem ugy van-e, Miss Christie? Ah, már látom, hogy azt tette! - kiáltá.

Éreztem hogy a vér arczomba szökött; s egészen megbotránkoztam az ifju viseletén.

- Mr. Rayner sohasem intéz hozzám impertinens kérdéseket, - mondám szigorral.

A fiatal ember visszahökkent, e szavakat mormogva "bocsásson meg" és azzal az eső felé fordulva, valamit morgott magában, a nélkül, hogy leplezni akarná vereségét. Sajnáltam modoromat, de méltóságom tiltotta visszavonni szavaimat. Pedig vágyódtam megtudni előitéletének okát Rayner ellen. Megnyugvásomra Reade pár percz mulva visszatért hozzám.

- Miss Christie, - kezdé idegesen - félek, hogy megsértettem önt. Nem bocsáthatja-e meg, ha kissé tulzott érdeklődésem elragadott oly hölgy iránt, ki maga vallá be, hogy először nélkülözi életében otthonát és boldogtalan?

Nem állhattam ellen ily nyilatkozatnak; mosolyogva s könnyes szemekkel néztem rá.

- Oh, engem nem sértett meg. Csak azt szeretném tudni, miért van oly rossz véleménynyel Mr. Raynerről?

- Talán igaztalan vagyok. Valóban semmi bizonyitékom sincs arra, hogy ő más, mint a minek általában tartják, könnyelmü, képzett, tétlen életü, de kellemes férfi. Nem tehet róla, ha képzettsége, esze és könnyü modora daczára még sem tökéletes gentleman.

Pillanatig gondolkodva, félénken mondám:

- Nem akar nekem több felvilágositást nyujtani? Pedig hiszem, tudna, ha akarna, és elhagyatott helyzetemben jól esnék ismerni azokat, kiknek körében élek, hogy viseletemet a szerint irányithassam.

Reade pillanatig küzdeni látszék magával, azután mellém ülve, komolyan igy szólt:

- Akkor hát azt tanácslom, Miss Christie, hagyja el Alders-t, az égerfák mocsáros lakát oly hamar, a mint csak lehetséges, sőt még mielőtt más állást kaphatna. Ön itt nagyobb veszélyben forog, semmint maga hinné, sőt talán veszélyesebb a helyzete, mint azt én képzelhetem, sőt nagyobb veszedelemben forog, hogysem az ellen megvédhetném.

Reade egészen elérzékenyült, némán ültünk egymás mellett, mialatt szemei folyton arczomra voltak függesztve, én pedig félénken bámultam a felhős égre, midőn hirtelen egy sötét alak bontakozott ki a villámlás fényénél. Mr. Rayner volt. Láttára Reade s én bünösökként ugrottunk fel. Az ujon érkezett oly gyorsan jelent meg, hogy nem hallottuk lépteit; vajjon ő hallotta-e beszélgetésünket?

Rayner, daczára annak, hogy csuromviz volt, a legderültebb kedélyhangulatban volt, már legelső szavai eloszlatták abbeli félelmemet, mintha meghallhatta volna Reade figyelmeztetését, hogy ne maradjak Aldersben. Ugy látszik, a sötét félszer födele alá lépve, először csakis engemet vett észre, miután azt mondá:

- Valóban, szerencsés gondolat volt tőlem, Miss Christie, itt keresni önt mindenekelőtt. De ugyan miként fedezte fel ezt a furcsa menedékhelyet?

Ekkor azonban megfordulva, meglátta társamat is.

- Nini, Laurence! Ah ez már megoldja a rejtélyt. Ön a lovag szerepére vállalkozott és én elkéstem a küzdtérről; de azért mégis én viszem magammal a hölgyet. Nőm észrevette, hogy ön esernyő s felöltő nélkül távozott, Miss Christie, miért is velem rögtön utána küldötte azokat, hogy a szertartás végére megérkezhessem.

Az eső annyira csillapult, hogy felhasználhattuk az alkalmat a távozásra. Mikor a parkhoz közeledtünk, Reade azt az ajánlatot tevé, hogy menjünk azon keresztül, arra rövidebb lesz az ut, de Rayner azzal az ellenvetéssel, hogy nem lenne kivánatos a vizes füben gázolni, ajánlatát nem fogadta el s a keritésnél elváltunk Readetől.

- Csinos, derék fiatal ember ez - mondá Rayner, mihelyt kissé távolabb valánk - ilyen őszinte nyilt lelkü ifjuvá reméltem nevelhetni én is nehány év előtt fiamat. Csinos és jó lelkületü. De nincs is a környéken egyetlen leány se, kinek egy mosolya ne lenne Laurence számára, vagy ki őt meglátva, el ne pirulna.

Én hallgattam s Rayner folytatá:

- Hanem aztán többet is ér Laurence egymaga az egész családjánál. Az apa önhitt, alacsony gondolkozásu, szükkeblü vén ember; az anya rosszul nevelt teremtés, ki egy vagyontalan grófnak szegény leánya s el van telve saját méltóságával, a testvérek mind tele vannak képtelen nagyravágyással; az öcscse pedig valóságos tökfilkó. Laurencet elrontani azonban nem voltak képesek. Ön még nem ismeri az itteni parasztos tempókat, Miss Christie. Higyje el, ez a közönség bővelkedik oly emberekben, kik - engem például, meg vagyok győződve, azért már örök kárhozatra itélnek, a miért kedvelője vagyok a futtatásnak és hegedülök, mit még jobban felrónak.

- Ön hegedül? Óh én nagyon szeretem a zenét.

- Igazán? Szegény gyermek, jobb volna lemondania ebbeli izléséről, mig ebben az elbutult fészekben marad, ezek itt a zenét a büvészet sorába osztályozzák, ugy hiszem, általánosan gyanusitanak azzal, hogy az égerfák környékét megbabonáztam zenémmel. Sőt a parasztok némelyike azt hiszi, hogy még a tóban levő nádszálak is muzsikálnának éjfélkor, ha történetesen azokat megbüvölném.

- Oh, Mr. Rayner, ön talán nagyon is szigoru a nép iránt? - mondám kaczagva.

- Egy cseppet sem, majd maga is meggyőződhetik elég korán. Egyébiránt, ha nem fél a megbüvöléstől, hallhatja hegedümet esténkint és majd aztán ki fogom kérni őszinte véleményét.

Ekkor körülbelül már a park kapujánál lehettünk, honnan, tovább haladva az ösvényen, jobb oldalt a fák között egy női alakot pillantottam meg. A vihar ugy elhomályositá az esteli égboltot, a nő pedig oly jól el volt rejtve, hogy ha nincs oly éles látásom, észre se vettem volna. Fel nem ismertem persze, csak is sejtettem, hogy az Mrs. Rayner lehet. A gondolat, hogy a nagy, büvös szemek ép oly különös, átható tekintettel függesztvék reám, mint megérkezésem estéjén, kellemetlen érzést keltett bennem. Szinte örültem, hogy Rayner nem nézett arra felé, hanem csendes csevegés közt vezetett el a házig. Az előcsarnokban elvált tőlem, s egyenesen saját dolgozó szobájába ment; én azonban, mielőtt az emeletre felmentem kalapomat letenni, kicsiny tanszobánkat kerestem fel s elzártam imakönyvemet. Az üvegajtók nyitva valának, oda léptem, meggyőződni, vajjon nem esett-e be az eső. Az égbolt még mindig sürü felhőkkel volt boritva, ugy hogy belül a házban egészen sötét volt, a kertben világosabb lévén, jól kivehettem tehát a hölgyet, a mint a fák nedves gallyai között iparkodott áthatolni, s a pázsit virágai felett lépdelve, egyenesen a ház felé tartott, ő azonban nem láthatott engem. Mikor aztán elég közel jött arra, hogy felismerhettem, láttam, hogy az nem Mrs. Rayner, hanem Sarah, a szobalány. Ott állva az ablaknál, nem tudtam indokolni magam előtt, miért oly ellenszenves nekem az a teremtés, magas és sovány alakja, szúró tekintetü nagy szemei s oly különös erőltetett modora elriasztott. Már csak pár lépésnyire volt az ablaktól, melynek függönyei engem teljesen elrejtettek, midőn Rayner hirtelen arra jött és hátulról megragadta a cseléd karját. Az meg se fordult, sőt fel se sikoltott, csak mintegy lihegve megállott.

- Mit keresett maga a csalitban most, Sarah? - kérdezé nyugodtan. - Ha a kert friss levegője után vágyódik, azt keresse a pázsiton vagy a rendes ösvényen, mert fákon, tüskén, bokron keresztül járva és a virágágyakat taposva árt a virágoknak és magának is. Ha nem tudja magát alkalmazni ez egyszerü szabályokhoz, akkor kereshet magának más helyet.

A leány megfordult és élesen mondá:

- Más helyet? Én?

- Igen maga! Noha sajnálnék megválni ily öreg cselédtől, de látom, a tulságos sokáig tartó szolgálat nem jó.

- Öreg! Nem voltam én mindig öreg! - tört ki szenvedélyesen a cseléd.

- Nem is élvezett mindig oly nagyszerü bért, mint jelenleg. Most menjen be és készitse el a teát, de vigyázzon, el ne égesse megint a piritott kenyeret.

Jól láttam, a mint Sarah urára nézett nagy fekete szemeivel, merőn, mint valami dühödt tigris, de nem mert válaszolni még se, és megjuhászodva surrant be a házba. Nem lepett meg megadása, mert a hideg, parancsoló hang, melylyel Rayner az utóbbi jelentéktelen szavakat kiejté, a félelem érzetét kelté fel bennem is, és éreztem, hogy oly korlátlan akaraterővel állok szemközt, a minőre képtelennek hittem volna oly érzékeny szivü embert, minőnek Raynert tartottam.

Az egész jelenet bántott egy kicsit. Ugyan mit keresett Sarah, a szobaleány, mint valami kém, a csalitban? Miként láthatta, sőt ismerhette fel őt Rayner a nélkül, hogy abba az irányba látszott volna tekinteni?

Volt-e az egymás közt váltott szavaknak valami mélyebb jelentősége?

Mert az asszony modorában oly elfojtott szenvedély rejlett, melyet nehezen idézhetett elő urának az az egyszerü parancsa, hogy a kert utait kimélje és a piritott kenyeret meg ne égesse; a mellett oly erős elhatározást láttam Mr. Raynerben, minőt nála azelőtt sohasem tapasztaltam, még ha a legrosszabb kedvben volt is. Sokáig várakoztam igy, tünődve az ablak redőnyei mögött, mindaddig, mig dolgozószobájába nem ért, mert bünösségem érzetében féltem, hogy éles szeme felfedezhet és megtudhatja ártatlan kémkedésemet. Éreztem, hogyha oly hangon beszélne velem, mint az imént Saráhval, megszökném azonnal, vagy könnyekben törnék ki, vagy magam se tudom, mily más örültséget követnék el, mi bizony fiatal nevelőnőhöz épen nem volna illő.

De engem senki sem háborgatott s az ablakot elhagyva, lassan felmentem szobámba az emeletre. Senkit sem láttam, s nem hallottam az egész házban egyéb zajt, csak a konyhából a teás edény csörömpölését.

A teázás alatt Rayner oly kedélyes volt, mint rendesen és nevetve jelenté ki, hogy többé sohasem eresztenek el magamban a templomba.

Egész éjjel Reade amaz intése felett gondolkoztam, hogy minél előbb hagyjam el az égerfákat, de csakhamar átláttam, hogy e tanács teljesen kivihetetlen. Elhagyva Alders-t, ugyan hová mennék?

Atyám meghalt; anyám pedig, ki nagyon csekély jövedelemmel maradt hátra, midőn beleegyezett abba, hogy én megélhetésemről magam gondoskodjam, örömmel fogadta el egyik testvérének azt az ajánlatát, hogy nemrégen elvesztett neje helyett háztartását kormányozza. Azt tudtam ugyan, hogy nagybátyám szivesen látna magánál, mig más állomást találnék, de most már tapasztaltam, mily kevesen óhajtják igénybe venni egy tizennyolcz éves fiatal leány szolgálatát, a ki tizenkét éven aluli gyermekekhez kivánkozik.

Elhatároztam tehát nem venni figyelembe a figyelmeztetést, hanem megmaradni biztos helyemen.

Másnap reggel, midőn világos kék ruhámat, melyet azelőtt még nem viseltem, felöltöttem, kénytelen valék észrevenni, mennyivel jobban nézek ki, mint Londonban létem alatt. Halványságomat rózsaszin váltá fel, mig szemeim élénkebbeknek, fényesebbeknek látszottak. Miután pár perczig gyönyörködtem külsőm ily előnyös változásán, szégyenkezve fordultam el a tükörtől. Ugyan mit szólna anyám, ha látná, milyen hiu lett az ő leánya? Azután a nélkül, hogy még csak egyetlen pillantást is vetnék a tükörbe, megnézendő, vajjon egyenesen tüztem-e fel melltümet, lesiettem. Rayner már az ebédlőben volt, de kivüle még senki sem jelent meg. Letette hirlapját és reám mosolygott.

- Jőjjön pár perczre a kertbe, mig a többiek összegyülnek, - szólt hozzám, én pedig engedelmesen az üvegajtón át a pázsitra mentem ki utána.

A reggeli nap árnyékban hagyta a háznak ezt az oldalát. A repkény közt csiripelő madarak ijedten repültek tova az üvegajtó nyitásának zörejére; a füben harmat csillogott, s a virágok végtelen kellemes illatot terjesztettek szét.

- Ugy-e, mily szép ez itt? - kérdé Rayner.

- Oly szép, s oly illatos, mint a paradicsom! Én azt hiszem... Elhallgattam, s pirulva arra gondoltam, hátha megitél tulságos lelkesedésemért. De ő csak tréfásan nevetett. Megszagoltam egy rózsát, mialatt visszanyerni iparkodtam a hivatásomhoz való komoly magatartást. Midőn fölpillanték, Rayner még mindig reám nézett, s folyton nevetett.

- Szereti ön a rózsát?

- Oh nagyon, Mr. Rayner.

Ennyit csak mondhattam méltóságom csorbitása nélkül.

- De nem találja még is együgyüségnek a mesebeli szépségtől, hogy csak egy rózsát kivánt, mikor apja megkérdé, mit hozzon számára? Én mindig azt tartottam, hogy a tulszerénység egy neme a kérkedésnek, mely a szeretetreméltóság rovására esik.

Nevettem.

- Szegény leány, - mondám, meggondolva, mily nagy volt büntetése. - Nem hiszem, hogy nőül mentem volna helyzetében a herczeghez, mert nehezen tudtam volna elfeledni, hogy azelőtt szörnyeteg volt és mindig az a félelem bántott volna, hogy ujra visszaváltozik előbbi alakjára.

- Különben az igazi történet azt mondja, hogy ő csakugyan örökké szörnyeteg maradt, hanem annyi gyémánttal s más drágaságokkal s egyéb szép dolgokkal halmozta el kedvesét, hogy a szép tündér elnézte neki rutságát. Ehhez hasonló történet előfordul naponta az életben.

Én csak fejemet ráztam; nem mondhattam ellent Raynernek, de nem akartam hitelt adni neki.

- Nos, ha ön volna a mesebeli szépség, ugyan mit kérne most a papától?

Félénken mosolyogtam.

- Egy herczeget?

Pirulva ráztam fejemet.

- Nem, nem azt, - mondám még csintalanabbul mosolyogva.

- Gyürüt, karpereczet, vagy melltüt?

- Oh nem, Mr. Rayner. Én is csak azt kérném, a mit a szépség tündére, egy szép marsal Niel rózsát. Annál kedvesebbet nem is kérhetnék.

- Azok a nagy halvány sárgás rózsák, azok ugy-e? Itt nem lehet őket meghonositani. Mily kár, hogy nem élünk Tündérországban, akkor lennének a kéményig felnyuló magas marsal Niel rózsatőink is.

Visszafelé lépdeltünk az ebédlő irányában, melynek ablakából Mrs. Rayner függeszté reánk sajátságos módon tekintetét. Mintegy megbüvölten nézett reánk, különösen én reám, mig csak egészen az ablakhoz nem értünk, akkor ijedten elfordult, s mire a szobába léptünk, az előbbi kifejezés már eltünt fénytelen szemeiből s ismét visszaesett szokott élettelen érzéketlenségébe.

Az ebédhez nem jelent meg Rayner, elutazott. Egyszerre nagyobb élénkséget tapasztaltam Mrs. Rayner modorában. Nem lett ugyan beszédessé vagy élénkké, mint más nő; de olyanná lett, mintha a kőszobor husból való szoborrá változott volna át, mely érezni kezdi ereiben az élet pezsgését és tudatával bir az őt körülvevő életnek.

E változás különös jelenséget idézett elő; Mrs. Rayner ideges lett. A helyett, hogy, mint máskor, csendes érzéketlenséget tanusitna, minden váratlan zörejre összerezzent, minden ajtónyitásra vagy távoli léptek zajára bágyadt pir szökött halvány arczába. E változás bizonyosan férje elutazásából ered, gondolám; de nehéz lett volna megfejteni, vajjon örült, vagy busult-e férje távollétén.

Harmadnapra Rayner távolléte után Sarah azt jelentette nekem, hogy egy gentleman kivánna beszélni velem. A társalgó szobában Readet találtam.

- Valami ügyben jöttem Raynerhez, értesülve azonban távollétéről, bátor vagyok önt terhelni részére egy megbizással, Miss Christie.

- Én nem értek az ügyekhez, kivált a Mr. Rayner ügyeihez - kezdém. - Talán inkább Mrs. Rayner...

- Óh, őt nem akarom zavarni oly csekélységgel! Tudom, hogy ő gyengélkedő. Az egész annyiból áll, hogy két falusi fiu hozzá akar járulni a krajczáros bankhoz, ajánlkoztam tehát, hogy elhozom pénzüket.

Azzal zsebéből elővett egy pennyt.

- Ejnye, a másikat bizonyosan elvesztettem, - mondá komolyan. - Nem tudna váltani?

Előhoztam a kivánt aprópénzt. Elfelejtette a fiuk neveit és sok időbe került, mig eszébe jutottak. Ekkor aztán az összegről kiállitottam nevükre az elismervényt, melyet Reade átnézvén, hivatalosabb alakban ujra iratott velem, szóval oly sokáig nyujtotta a csekély dolgot, hogy nem állhattam meg, hogy a következő kérdést ne intézzem hozzá:

- Nem tulságos fontoskodás ez két pennyért?

Erre Reade is elnevette magát, mondván:

- Nem lehet az ember eléggé óvatos, különösen a csekélységekkel, ha mások pénzéről van szó.

Még csevegett egy kicsit a mult vasárnapról, abbeli reményét fejezve ki, hogy nem fáztam meg, és aztán eltávozott.

E látogatás után szombatig, midőn rendesen irni szoktam anyámnak, semmi nevezetesebb nem történt. Téázás után saját szobámba vittem fel iróeszközeimet; ott kényelmesebben éreztem magamat, mint a tanszobában. Szerettem kinézni a lápra és gyönyörködni, miként lengeti a szél a nyárfákat. Még alig irtam azonban pár sort, midőn más hang nyomta el a levelek rezgését, a hegedü halk, méla zenéje. Eleintén csak nehány hangját tudtam megkülönböztetni a dallamnak, azután ablaknyitást hallottam és Schubert gyönyörü "Aufenthalt"-ja hangzott fel tisztán, szinte megbüvölve engem. Raynernek kellett hazaérkeznie. Nem is képzeltem, hogy oly szépen hegedül. Jobban akartam hallani, és mihelyt az "Aufenthalt" büvös dallama elhangzott, gyorsan iró tárczámba csuktam félig megirt levelemet, s lesiettem a földszintre. A zene ujra kezdődött. Ezuttal a "Ständchen"-re került a sor. Halkan átsurrantam az első csarnokon, a tanszobában szándékozván befejezni levelemet, hová a félig nyilt ajtón át jobban behallani véltem a zenét. De elhaladva a társalgó szoba ajtaja előtt, Rayner abba se hagyva játékát, reám kiáltott:

- Jőjjön be!

Összerezzentem, mert hiszen én semmi zajt sem csináltam és szótlanul letéve irómappámat az előcsarnok asztalára, beléptem. Mrs. Rayner Haidée-vel már ott volt s egy férje által hozott gyönyörü sál feküdt egy mellette álló széken, mig tanitványom egy nagy viasz babát tartott kezében, melyre rá sem nézett, mert bár gyermek volt, nem szerette a babákat. Rayner napbarnitotta arczával, kuszált gesztenyeszinü hajával jobban nézett ki, mint valaha. Reám mosolygott, de félbe se szakitva játékát, mondá:

- Önről sem feledkeztem meg. Ime, emléket hoztam számára kedves Londonjából - és azzal egy leszögezett fadobozra mutatott.

Én minden nehézség nélkül felnyitottam, - a Covent Gardenból való volt és benne moh és vatta közt vagy tizenkét remek szép nyiló marsal Niel rózsa. A gyönyör elragadtatásával ültem le és egészen mámoros lettem a zene és virágillattól, mig végre - Rayner letette hegedüjét, én pedig felkeltem jó éjszakát kivánni.

- Szerencsés szép tündér! - mondá nevetve, midőn az ajtót kinyitá előttem. - Itt nincs szörnyeteg, kinek föl kellene magát áldoznia viszonzásul a rózsákért.

Jóizü nevetéssel hagytam el a szobát és virágaim alá téve irómappámat, felfelé ballagtam a lépcsőkön. Sarah a karfánál állott sajátságos, visszataszitó arczkifejezésével.

- No lám, hát önt is megbabonázta már, - mondá felkaczagva, és azzal a cselédszoba felé indult.

Én csodálkozva tünődtem felette, mit értett az alatt s meg nem foghattam, miért tartanak Mr. és Mrs. Rayner ily kiállhatatlan durva személyt szolgálatukban?

A következő nap vasárnap volt, melyre én már igazán vágyódtam, mivel az egy kis változatosságot hoz a mindennapi életbe. Az idősb Reade nem volt a templomban, fia ült helyén, háttal én felém. A helyett azonban, hogy, mint az elmult vasárnap, hátra dülne székében, megfordult és letérdelt velem szemközt, mi kissé zavarólag hatott reám, mert ép ugy vette ki magát különös helyzetében, mintha hozzám énekelne s igy pillanatra sem emelhettem fel imakönyvemről szememet, nehogy viseletével elvonja figyelmemet és szórakoztasson.

Midőn a szertartás után kimentünk a templom udvarára, hallottam, hogy Rayner a doktornak s még két más embernek a futtatásról beszélt, melyen részt vett a mult héten, elmondva, hogy egy lova, melynek nevét bizony én elfelejtettem, tizenöt fontot nyert.

Azután Mrs. Readehez fordult azzal a kérdéssel, vajjon férje nem beteg-e s egy cseppet sem látszék törődni a hidegséggel, melylyel az emlitett urnő kérdésére válaszolt.

- Egy ismerősével reggeliztem, Mrs. Reade, a mult heti futtatás alkalmával, Newmarketben, Bramley lorddal. Ő önnek unokatestvére, nemde?

- Nem unokatestvérem, hanem összeköttetésben áll családommal, Mr. Rayner - válaszolá Mrs. Reade már némileg kegyesebben.

- Ugy látszik, ő nagyobb sulyt fektet az ösmeretségre, mint ön, asszonyom, mert különösen kérdezősködött hogyléte felől s arról, hogy vajjon szándékozik-e az őszre bemenni a városba. Azt feleltem persze, hogy szándékáról nem adhatok bővebb felvilágositást, de hogy ön sohasem nézett ki jobban, mint mikor utoljára volt szerencsém láthatni.

Mrs. Reade eleintén gőgös társalgása mindig nyájasabbá lett.

Mi hazafelé indultunk Haidéeval.

Az ebédnél Rayner előhozta beszélgetésüket és kitünően utánozta az urhölgy modorát és fokozatos meghunyászkodását. A vasárnapi ebédeknél mindig igen jókedvü volt Rayner, az érintkezés az unalmas emberekkel, ugylátszék, fölkölté elmésségét.

Délután még alig értem ki a kapun a templom felé, midőn utánam sietett.

- Nem, nem, Miss Christie - mondá - nem engedhetem meg többé, hogy magányosan menjen a templomba.

Elpirultam, s kissé bosszankodtam is, bár magam sem tudom, miért. Azonban annyi bizonyos, hogy én magam is tudok magamra vigyázni és senki őrködésére nem szorultam, különösen nem a Mr. Rayneréra.

- Ne haragudjék; hiszen csak tréfáltam. Van egy kis dolgom valakivel, kit legkönnyebben megtalálhatok a templomban. De ha önnek talán kifogása volna társaságom ellen - - - - -

- Óh nem, Mr. Rayner, dehogy van, - siettem kijelenteni, attól tartva, hogy ilyen gorombaságot feltételezhetne rólam.

E hóbortos beszéd azonban annyira megzavart, hogy csak rövid igen vagy nemmel tudtam felelgetni Rayner szavaira. A park mellett haladtomban láttam Reade Laurencet, ki a templomba menetelre már fölöltözködve, s egy kicsiny imakönyvet kezében tartva szivarozott. Én azt hiszem ő már előbb meglátott, mint én őt észrevevém, mivel én egy kezemben tartott cserfalevelet néztem, melynek alkatrészeit Rayner magyarázgatta. Még sohasem láttam ezelőtt Reade-t oly haragos tekintetünek, és szinte sajnáltam, hogy ugy elrutitja csinos, kellemes arczát, a mogorva kifejezéssel, fel sem foghattam, mi baja lehet és mi bosszanthatta fel annyira.

Ha valakit imakönyvvel kezében és ünnepies öltözékben látunk, nem lehet mást gondolnunk, mint hogy az illető a templomba készül, és azért megvallom, kellemetlenül érintett, csaknem lehangolt, midőn a kicsiny orgona megszólalt, a szertartás megkezdődött és Reade még sem jelent meg.

A hőség és visszás körülmény felett való izgatottságom annyira elvonta figyelmemet, hogy alig hallottam egy szót is a szertartásból, mihez hozzájárult még az, hogy ezen a délutánon a helyettes lelkész szónokolt, kinek beszédje sohasem keltett valami nagy érdeklődést. Csak annyit hallottam, hogy még hat szentbeszédet szándékszik tartani s ez a legelső, de aztán már nem igen figyeltem oda, hanem egyszerre azt vettem észre, hogy Rayner, ki máskor mindig igen ájtatosnak mutatta magát a templomban, az egész idő alatt aludt.

A szertartás végeztével Rayner hátramaradt Boggettel beszélgetni, mialatt én magam mentem ki. Csakhamar utólért; midőn azonban megjegyzé, hogy a szent beszéd meglehetős volt a maga nemében, félreforditám fejemet, nehogy észrevegye mosolygásomat; de nem lehettem elég gyors és ügyes.

- Én nem mondtam, mily tekintetben volt kielégitő a beszéd, Miss Christie. Ugy értettem, hogy kitünő volt bölcsődalnak. Még sohasem valék a délutáni szertartáson a nélkül, hogy ne aludtam volna, de eddig soha senki se vette észre. Ime, most megtört a varázs és érzem, hogy észrevette az összes gyülekezet. Megbotránkozott, ön Miss Christie?

- Oh dehogy, Mr. Rayner!

- Ön talán semmi fölött sem tudna megbotránkozni, a mit én cselekszem; nemde, Miss Christie?

Az elbizott hang bántott.

- Hát hogy tetszett önnek a prédikáczió? - kérdezé.

- Én - én nem sokat hallottam belőle, Mr. Rayner.

- Nem hallotta! Olyan vallásos kis leány, mint ön, nem figyelt a szent beszédre? Ez meglep, igazán meglep engemet!

Modora egyszerre oly komoly lett és csakugyan oly meglepettnek látszott, hogy szintén szükségét éreztem a vallomásnak.

- Én nem vagyok nagyon ájtatos - siettem mondani. - És nem is gondoltam soha arra, hogy vakbuzgóságot mutassak. De tiszteletben tartom a vallást, a vallásos embereket pedig nagyra becsülöm.

Rayner igen szivélyesen fogta meg kezemet.

- Teljesitse csak ezután is kötelességét oly szép nyugodtsággal, mint azt jelenleg cselekszi és az áldás, a jutalom nem fog elmaradni.

Oly egyszerüen, minden tüntető kenetteljeség nélkül mondá ezt, hogy sokkal mélyebb áhitattal néztem föl rá, mintha pap lett volna, mert az a biztos érzet támadt bennem, hogy nem szenteskedő szándékkal szólt hozzám. Midőn otthon este tea után felkért, hogy kisérjem zongorán hegedüjátékát, Mozart tizenkettedik miséjét, a hév, melyet a remek zenében kifejtett, annyira meghatott, hogy oly ihletett hatást egyházi zene azelőtt még sohasem gyakorolt reám. A zene végeztével később Rayner jó éjt kivánva nekem, csendesen távozott a szobából, még mielőtt én rendbe rakhattam a hangjegyeket. Midőn a zene által okozta elragadtatástól még mindig kipirult arczczal fölemelkedtem a szekrény mellől, az ujra visszatért Rayner mosolyogva nyujtá felém kezét.

- Ön a legkitünőbb kisérő, kivel valaha találkoztam; tökéletesen felfogja a templomi zene ihletett szellemét. Holnap este majd megpróbálom, vajjon oly kitünően érti-e a világi zenét is. Jó éjt, kedves gyermekem.

Azzal lehajolt s meg akart csókolni. De én kissé hátrahuzódtam s igy kikerültem csókját, és mintha ijedt mozdulatom öntudatlan lett volna, mosolyogva jó éjt kivántam, s elhagytam a szobát.

Alig léptem ki, szivem elszorult. Mit tettem? Talán megsértettem Raynert tulságos tartózkodásommal? Ugy tünt fel, mintha én magamat olyan rendkivül vonzó személyiségnek képzelném, kit ő kedvtelésből akart volna megcsókolni, a helyett, hogy egy jelentéktelen kicsiny leány helyzetébe belétaláltam volna magamat, kit ő ép oly természeti indulattal akart megcsókolni, mintha apám lett volna. De hát mikor ő nem volt se atyám, se elég öreg arra, hogy ugy cselekedjék, bármily atyai és nyájas volt is modora. S aztán, ha Sarah vagy Mrs. Rayner, kik nem igen látszanak engem kedvelni, hirtelen benyitottak volna, midőn Rayner meg akart csókolni, talán még félre is magyarázhatták volna az érzelmet, mely őt arra készteté. Megnyugtattam tehát magamat, a mennyire lehetett, azzal a gondolattal, hogy utoljára is én csak ugy cselekedtem, a mint helyes és illő volt; és ha sértve érzi magát Rayner, ám tegye, nem tehetek róla.

Másnap reggel nagy megkönnyebbülésemre viselete nem változott irántam; persze a mi aggodalmas gondot okozott a tizennyolcz éves leánynak, azt a harminczhárom éves férfi csak csekélységnek tartotta. Kiváncsi voltam, vajjon meghivnak-e a társalgó szobába, hogy hegedüjátékát kisérjem, miként előtte való este emlité. De a téázás alatt igen elfogult volt, és azt mondá Sarahnak, hogyha egy gentleman keresné, vezesse be őt azonnal dolgozó szobájába.

E szavak mondása alatt feltünt nekem, hogy Mrs. Rayner halvány arczán a rémület kifejezése villant át, a mi azonban egy pillanat alatt ismét eltünt, még mielőtt férje észrevehette volna; mig Sarah közönségesen komor arcza most érthetően azt látszott elárulni, mintha ő tudna valamit a várt látogatóról. Ugy hiszem, nem vagyok nagyon kiváncsi, de nem csoda, ha egy csendes falusi lakban, mely akár jogosan, akár jogtalanul, de bizonyos titokzatosság gyanuja alatt áll, a legcsekélyebb körülmény is föltünik, azon tünődtem, vajjon mi jelentősége lehet ennek vagy amannak?

Megkisérlém nem gondolni többé a látogatóra, miután engem ugy sem érdekelt, de nem nagyon sikerült e körülményt kiüzni emlékezetemből, mig csak az üres tanuló szobában az asztal mellé azzal a szándékkal le nem ültem, hogy már régibb elhatározásom szerint Markham Angolhon történetéből néhány lapot németre forditsak le. Nagyon óhajtottam volna kiképezni magamat, hogy lassanként mint bevégzett nevelőnő képes legyek oly álláshoz jutni, mely óhajaimnak megfelel. A forditás bevégeztével még elolvastam egy fejezetet Guizot franczia történelméből; de az kellemes, könnyü munka lévén, gondoltam, hogy a kertben is élvezhető. Téázás után keresztül haladva az előcsarnokon, láttam a várt idegent is. Ez egy vékony kis emberke volt szöszke bajuszszal, de azt nem tudtam kivenni, vajjon fiatal-e vagy öreg; azonban, noha csak szürke utazó felöltőben volt, ruházata után itélve uri embernek látszott.

Csakhamar egészen megfeledkeztem róla, s történelmi könyvemmel hónom alatt elindultam a tó felé, annak legszebb, legfélreesőbb helyére, hol magamnak egy kis fészket csináltam. Egy füzfa állott ott, melynek alacsonyabb lombos ága egészen a földig lehajlott, s a törzs szolgált ülésemül, mig az egymásba ágazó füzfagalylyak támaszul szolgáltak hátamnak, lábaim alá néhány kődarabot helyezve még a nedves fübe, pompásan, gondtalanul, hosszasan élvezhettem a gyönyörü nyári estét. Lelkiismeretesen kutatva a szótárból az ismeretlen szavakat, szorgalmasan olvastam Guizot-t, mig csak be nem sötétült és a hazatérés idejét elérkezettnek nem tartottam, egyszerre azonban hangokat véltem hallani a ház felől.

Emlékeztem, hogy van egy ösvény, mely az ültetvényeken keresztül vezet a háztól a beaconsburghi széles országutra. Bárki legyen is - gondolám - bevárom, mig elhalad előttem. Arczukat nem láthattam, sem ők engemet. Midőn azonban kissé közeledtek felém, fölismertem egyikben Saraht, s a másikban egy előkelőbb osztályhoz tartozó férfit. Vajjon az idegen lett volna?

Bizalmasan és komolyan beszélgetett vele; még mielőtt beszédjüket hallottam volna, Sarah arcza kifejezéséről itélve láttam, hogy keserüséggel panaszkodik. Ezek valának első, általam hallott szavai:

- Tovább ki nem állom, és igy elmondom önnek.

- Mondja meg neki maga édes Sallym, ha meri. És most kérem, beszéljen egy kicsit halkabban, mert itt a fáknak sem jó mindent hallani. Sarah tehát halkabb hangon, de ugyanazon modorban beszélt tovább, s nekem akaratlanul is hallanom kellett pár szót, s igy kivettem szavaiból, hogy azért haragszik, mivel valamely férfi egy meg nem nevezett nő iránt tulságos figyelmet tanusit, sejthettem az illetők kilétét, miután a házban ismeretes dolog volt, hogy Sarahnak, - ha jól emlékszem a hallott mende-mondákra - volt egy nálánál fiatalabb imádója. Mr. Rayner nagy érdeklődéssel viseltetett e szerelmi história iránt és sokat tréfált fölötte; valahogy felfedezte, hogy az imádót Parkes Tomnak hivják, ki azonban több előzékenységgel viseltetett a szolgáló Jane iránt, mintsem kellett volna s megtudta azt is, hogy a leány előzékenységével felbátoritá az ingatag szerelmest a nagyobb figyelmességre.

Sarah tehát igen komoly bizalmaskodással alkalmasint féltékenységét panaszlá ura vendégének. Ez különös eljárásnak látszott, mert azt ugyan tudtam, hogy férfiak, még ha gentlemanek is, a kellőnél több bizalmassággal bánnak az alsóbb osztálybeli asszonyokkal, ha azok fiatalok és csinosak, de Sarah arcza, mely vagy a nehéz munkától, vagy a heves szenvedélyektől idő előtt megránczosodott s elhervadt, inkább, visszataszitó mint vonzó volt, és én szinte örültem, hogy nem láthattam arczát panaszos kifakadása közben, mert elképzeltem, mennyire szikrázhatnak nagy fekete szemei, és mikép rángatódzik szája, mi rendes szokása volt, ha haragudott.

- Ön tudja, mit tettem én érte; mennyit dolgoztam, fáradtam - mondá. - Sohasem lenne nélkülem ott, a hol van. Talán azt képzeli, hogy uj szerelmese is terveket és cselszövényt fog szőni érte, hogy koczkáztatni fogja...

- Pszt, pszt, ne beszéljen olyan hangosan! Hova lett a régi óvatossága, Sally?

- Legyen ő óvatos, a gömbölyded képü, gyerekes szemü, baba kisasszonynyal. Talán bizony azt hiszi ő, hogy hasznot huzhat belőle? Esztelenség! Neki olyan asszony kell, kinek feje helyén van és tagjai erősek arra a dologra, a mit ő kiván, nem pedig egy ilyen törékeny kis gyermek, mint ez!

- Bármily hasznos legyen is az illető, az ön szolgálataival sohasem lehetne senkit összehasonlitani, Sally. Ő alkalmasint csak mulat azzal a kis ostobával, - vigasztalá a férfi.

De Sarah oly elfojtott vad szenvedélylyel szakitá félbe szavait, hogy megborzadtam, daczára, hogy védve valék tekintete elől.

- Azt mondja ön, hogy csak mulat? Csak szórakozik? Nem azért néz rá, nem azért beszél vele, hogy felhasználja, de mivel szereti, szerelmes belé, - sziszegte Sarah. - Szereti, mint még egyet sem szeretett talán, senkit szegény eddigi eszközei közül, noha ezerszerte szebbek valának is annál a nyomorult leánynál... De ha ezt komolyan venném, komolyan hihetném, akkor tudná csak, mily méltó vagyok ő hozzá. Megfosztanám szépségétől a leányt, örökre tönkretenném mindkettőjüket, ha felakasztanának is miatta.

Oh, mily rettenetes, gonosz asszony! - gondolám. És mindezt azért, mivel a szegény kis Jane szebb és fiatalabb nálánál, és mivel elég szerencsétlen, mert biz az nagy szerencsétlenség reá nézve, hogy meghóditotta a Sarah csapodár szerelmesét!

A férfi ujra megszólalt s ezuttal igen komolyan.

Összes figyelmemet össze kellett szednem, hogy hallhassam őket, mert akkor már elhaladtak a hely előtt, a hol én ültem.

- Sally, ne csináljon valami bolondságot - figyelmezteté az idegen. - Jim nem bolond és tudja méltányolni az oly szolgálatokat, mint a magáé, ha néha-néha egy kicsit szigoru is. Különben miért tartaná meg...

Többet nem hallhattam, mert nagyon messze voltak már. Bevártam, mig hangjuk egészen elenyészett és akkor felugorva helyemről, keresztül futva az ültetvényeken, meg se állottam a csarnokig, sőt mig csak lelkendezve szobámba föl nem értem, hol aléltan a rémülettől egy székbe roskadtam.

Mily rettenetes tragédiának vagyunk kitéve a cselédszobában, ha a dolgok igy állanak - gondolám. Hiszen ha Mrs. Rayner nő és nem hideg szobor lett volna, rögtön közöltem volna vele mindent, de az ő állapotában azt tenni nem volt tanácsos. A dolog olyan természetü, hogy még Mr. Raynernek sem mondhattam el, pedig nem volt helyes őt föl nem világositani. Nem maradt tehát más hátra, mint a remény, hogy a kis Jane okos lesz és felhagy Sarah ingerlésével, és hogy a végzet magát Saraht is jobb utra tériti még.

De milyen borzasztó ily szörnyeteg asszonnyal egy házban lakni. És ugyan miért emlitette az idegen férfi Pirkes Tomot Jimnek?

Másnap reggel nyomott hangulatban ébredtem fel. Csakhamar eszembe jutott az egész hallott beszélgetés, iparkodtam elodázni magamtól a visszaemlékezést, hogy ne is gondoljak Sarah bosszutól reszkető hangjára. Fürkészőn pillantottam rá, midőn a szakácscsal és a kis Janenal illedelmesen bejött imádkozni, azonban nem tehetek róla, de természetesnek találtam, hogy Parkes Tom, vagy Jim, a mint őt nevezték, elibe helyezi Janet, az egyszerü kis konyhaleányt, annak az ellenszenves külsejü bősz teremtésnek.

Még ugyanaznap alkalmam nyilt különben Tomot személyesen megismerhetni. Haidéevel visszatérve sétánkról, a cselédeknek való bejárás mellett kellett elhaladnunk. Parkes Tom az ajtóban ült és jóizüen evett sajtot kenyérrel; vele szemközt állott Jane Sarahval, mindketten feltünő derült jó kedvben.

Az egyik egy korsót, a másik egy poharat tartott kezében, s abban mindketten egyetérteni látszottak, hogy Tom kivánságait ellessék. Csókról beszéltek, és ugy hiszem, talán tényleg is bemutatták volna a próbát, ha Tom hirtelen észre nem veszi jelenlétünket és elrántva karját Jane gömbölyded derekáról, hirtelen le nem kapja sapkáját s tiszteletteljesen felkelve, állva nem marad, mig elhaladtunk előttük.

Mily különös ellentétet képezett e jelenet azzal, mit előtte való este hallottam. Ime, Sarah csupa nevetés és kicsapongó jó kedv volt s a legjobb hangulattal szemlélte, hogy csak egy részét és pedig kétségtelenül a kisebbik részét élvezi Tom előzékenységeinek vetélytársával szemben. Szinte szégyeltem, hogy annyira érdeklődhettem a cselédség szerelmi ügyei iránt, de Sarah oly kivételes asszony, imádója pedig a felőle hallottakból itélve szintén oly kivételes férfi volt a maga osztályában, hogy akaratlanul is tünődtem a felett, vajjon csak tettette-e Sarah a jó kedvet, vagy pedig talán a müveletlen köznép szerelmi ügyei egészen más módon nyilvánulnak, mint az uri emberekéi.

Este tea után, midőn a forditást elvégezve, ismét Guizotra került volna a sor, eszembe jutott, hogy a diszes kötésü könyvet sietségemben kint feledtem a nedves éjben.

Futottam tehát az ültetvények felé, azon aggódva, nem történt-e baja könyvemnek; midőn azonban már csak pár ölnyire valék kedves menhelyemtől, egyszerre Mr. Raynert láttam magam előtt a szerencsétlen kötettel a kezében.

Abban a biztos tudatban lévén, hogy titkos helyemet kivülem senki sem ismeri, elképzelhető, mit érezhettem most, midőn az felfedeztetett. Nem volt bátorságom reá tekinteni, megfordultam tehát, ő azonban rám kiáltott:

- Miss Christie!

Tudhattam volna, hogy nem menekülhetek el előle éles szemei és jó hallása miatt. Lassan visszatértem tehát kipirult arczczal.

- Igen, én vagyok, Mr. Rayner.

Nagy gondatlanságnak tünhetett fel Rayner előtt a könyvnek elhagyása, melyért én felelős voltam, s éreztem, hogy megérdemeltem, hogy eltiltson jövőre könyveinek érintésétől.

- Nagyon sajnálom a dolgot, Mr. Rayner, - kezdém halkan, csaknem könybe törve ki, - kihoztam tegnap este ide olvasni ezt a könyvet, és - és elfelejtettem ujra bevinni magammal. Tudom, hogy ez menthetlen hanyagság részemről, de igérem, hogy nem hozok ki több könyvet a könyvtárból.

- És ugyan miért nem, Miss Christie? - mondá hirtelen eloszlatva aggályomat szokott nyájas mosolyával. - Ha valami költeményt vagy regényt hozott volna ki, bizonyosan nem felejtette volna itt.

- Én olyan tudatlan vagyok, - mondám szerényen, - és szeretném magamat kimüvelni annyira, hogy képes legyek idősebb leánykák oktatására. Azért kell ilyen könyveket olvasnom. Csak száraz dolgokhoz folyamodhatom. Ma reggel például csaknem az egész tegnapi hirlapot átolvastam.

- No, az ugyan elég száraz volt; ugy-e semmi érdekest sem tartalmazott?

- Egy irlandi gyilkosságról van benne szó és egy hosszu czikket közöl a keleti állapotokról, meg aztán az utóbbi nagy betöréssel foglalkozik.

- Miféle betöréssel?

- Nem olvasta ön? Dalston lordnak nagy derbishirei kastélyába betörtek a mult szerdán, és elraboltak onnan temérdek értékes tárgyat. Azt irja a lap, hogy nyomon vannak, de még egyet se tudtak elfogni a rablók közül.

- És nem is fogják el. Soha nem is szokták őket elfogni.

- Azt is irja a lap, hogy ez ugyanazon kéz müve lesz, mely már számos év előtt nagy ékszerlopást követett el.

- Miféle kézről beszél?

- Ah! azt már nem tudják! Azt az embert sohasem fedezték fel.

- Az persze már más kérdés. Az a lap elmondja, hogy a hágcsó az ablakhoz volt támasztva, a kinyitott ablakon bemásztak és a gyémántokat elvitték, azután hozzáteszi, hogy csak egyetlen rabló van Londonban, kit valóságos hőssé avatnak, s csak ő követhette el a rablást, de elfogni nem tudják.

- Mindegy, én azért remélem, hogy azt kézre keritik.

- Miért? ugyan mit vétett az a szegény zsivány önnek? Hiszen önnek nincs oka félni a gyémántrablóktól, miután nincsenek ékszerei.

- Ugy látom, ön jobban rokonszenvez a zsiványokkal, mint a rendőrséggel - mondám nevetve.

- Sokkal jobban. Én épen annyi csodálattal viseltetem a sikert arató gyémántrablók iránt, mint ön Hood Robin és Sheppard Jack iránt és ép ugy megvetem a rendőrséget, a mint ön megveti a nottinghami börtönőrt s Jack börtönét.

- Oh az egészen más, - szakitám félbe hévvel, - miután én Hood Robint mindig mint kedvencz hősömet emlitettem naplómban és nem voltam gyengeség nélkül Jack iránt.

- Oh igen, egészen más, azt tudom - mondá Rayner gunyosan. - Mert hiszen Hood Robin lincolnzöld ruhát viselt és festőileg tudott hajlongni, mig Sheppard élénk szinü öltözéke már magában elégséges arra, hogy minden női szivet megnyerjen.

- Jól van, Mr. Rayner, de akár nevet, akár nem, az ön beszédje azt mutatja, hogy ön igen elnéző a modern betörők iránt.

- Látott ön valaha modern betörőt?

- Nem, de tudom milyenek. Kiálló csunya alsó ajkuk van és pislogó szemük.

- Látom, hogy ön csak akkor rokonszenvez a bünössel, ha jól néz ki, csinosan van öltözve és igen szép, előkelő hölgybe szerelmes.

- Óh Mr. Rayner, - kiáltám magamon kivül a felett, hogy gunyolódó modorával annyira félreértette szavaimat, - tudja meg, hogy én egyáltalán nem rokonszenvezem a bünösökkel! Aztán Hood Robin és Sheppard Jack egészen más korban is éltek, mikor az emberek még nem voltak oly fölvilágosultak, mint most, és a mellett - mondám, egészen fölvidulva a diadaltól, hogy egy uj eszmém támadt, - én nem tudom, mit mivelt az igazi Robin és Jack, de a regény Hood Robinja és a költemény Sheppard Jackja csakis dusgazdag emberektől rabolt, olyanoktól, a kik bátran nélkülözhették a veszteséget rosszul szerzett vagyonukból.

- De nem minden vagyon rosszul szerzett ám - veté ellen Rayner.

- Akkor ugy volt - folytatám élénken - legalább általánosságban. És Hood Robin nem is rabolt a jó gazdagoktól, csak a gonoszoktól és nyereségének legnagyobb részét a szegények közt osztotta ki - fejezém be diadalmaskodva.

- Nem szivesen teszem ugyan, de kénytelen vagyok érveit megdönteni, Miss Christie, mondá Rayner szomoruan rázva fejét. Véletlenül tudok valamit arról a Dalston lordról, kinek házába betörtek; mondhatom, hogy ő igen rossz ember, sokkal gonoszabb, mint azok a régiek valának, kiket az ön kegyelt Hood Robinja kifosztott. Rosszul bánt anyjával, meglopta testvéreit, eltékozolta vagyonukat, elhanyagolta nejét, kit végre az őrültek házába akart záratni, indulatában kiütötte egyik groomjának balszemét, már huszonegy éves korában pénzt sikkasztott el. Most tehát daczára annak, hogy tudja, mily gonosztevő, mivel fiatal, szép, elegáns öltözéket visel, a könyöradományokhoz rendesen járul és bájos, előkelő, fiatal leányok imádója, ha az ön logikája helyes, épen ugy kellene őt önnek csodálnia, mint Hood Robint és sokkal jobban, mint a hogy Sheppard Jackot csodálja.

- Oh! Mr. Rayner - mondám kaczagásba törve ki - mily hóbort!

- Ön tehát nem szereti a gonoszokat, Miss Christie?

- Oh! Mr. Rayner, természetesen, hogy nem, mondám megdöbbenve ily kérdéstől, melyet ő egész komolyan intézett hozzám.

- Ah! ismernie kellene őket, mielőtt felettök itél s kimondja, hogy nem szereti őket.

- Gonosz embereket ismerni, Mr. Rayner? - rebegtem.

Ő komolyan intett; és csak akkor láttam, mennyire mulattatta rémült arczkifejezésem. Nagyon helytelen volt Raynertől igy ingerkedni velem.

- Ugyan mit csinálna akkor, ha nevelőnői pályáján oly család körébe jutna, kiknek erkölcseit nem helyeselhetné? Leczkét adna talán nekik helytelen viseletük miatt és iparkodnék őket az igaz, a jó utra tériteni, Miss Christie?

- Oh nem, azt nem tehetném! - felelém szerényen. Mert ha oly rossz emberek között találnám magamat, a legelső alkalommal egyenesen visszamenekülnék nagybátyám házába anyámhoz, a nélkül, hogy valakinek egy szót is szólnék. Annyira elrémülnék tőlük.

- Jól, van gyermekem, remélem sohasem lesz oka ily kétségbeesett lépésre; de a nevelőnői hivatás néha veszélylyel jár ily szép fiatal hölgyre nézve - mondá komolysággal.

Az utóbbi szavak megleptek, az előtt még sohasem intézett ily bókot én hozzám s egy perczig felelni sem valék képes. Felállott s felém jött, midőn egyszerre éles sikoltás állitá meg. Az ő picziny kis leánykája, Móna ajkáról hangzott el az, ki rongyosan, piszkosan és ép oly hervadt kinézéssel, mint máskor, lépdelt, vagyis inkább mászott keresztül sáson, tüskén, bokron, mig csak csendesen el nem helyezkedett a buja füben, közel mihozzánk, de apja közeledését látva, ujra tanujelét adta szokásos tiszteletlen viseletével, megfoghatlan rendkivüli ellenszenvének. Az esthomályban hirtelen oly pillantást láttam megvillanni Rayner szemében, melyre ijedtemben elállott a lélekzetem.

Móna állapota segitségemre volt és ürügyül szolgált.

- Oh, te csunya kis leány, hogy jöhetsz ki ily késő este és még hozzá kalap nélkül! Sarah bizonyosan megfeledkezett rólad. Jőjj, rögtön beviszlek a házba. Légy jó kis leány és jőjj velem.

Móna rendesen kevesebb ingerültséggel viseltetett irántam, mint a többi családtag iránt. Minden ellenvetés nélkül engedte tehát, hogy karomba vegyem s csak egyetlen egyszer sikoltott fel, mikor atyja jó éjt kivánandó, velem kezet szoritott s véletlenül hozzáért picziny czipőihez. Bevittem őt a házba s átadtam Sarahnak, azután lementem a tanszobába, helyére tettem az éjt szabadban töltött Guizot szétszórt kötetét és sajátságos ösztöntől késztetve gyertyámat a kandalló párkányára helyezvén, az a felett függő tükörben megnéztem magamat.

Midőn a tükörben megpillantám sötét s a szokottnál fényesebb szemeimet és izgatottságtól kipirult arczomat, az a gondolat villant át agyamon önkénytelenül: "Vajjon Reade Laurence is szépnek talál-e?"

Sokkal inkább el voltam mélyedve bohó gondolatimba, hogysem észrevettem volna, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Egyszerre egy durva, gunyos hang riasztott fel, mely megtörte a csendet.

- Igen, elég csinos arczocska, no, és igaza van, ha gyönyörködik benne, mert ugy sem lesz az szép sokáig: pár év alatt csupa ráncz lesz és csunya fonnyadt; akkor majd undorodással fordit hátat a tükörnek, elgondolva, milyennek látta azelőtt és minőnek látták a férfiak, a bolondok.

Megfordultam és Sarah kegyetlen, kiállhatatlan arczával találkoztam, a mint még mindig Mónával karján állott ott, reám dühös villámokat szórva szemeiből utálatos szavai közben, - szégyeltem hiuságomat, habár az utoljára is elég ártatlan volt; és egészen megsajnáltam szegényt keserü szavaiért, melyekre bizonyosan saját, szenvedésektől, a nehéz munkától s a csalódástól elváltozott külseje inditá, szeliden mondám tehát:

- Meglehet, Sarah, hogy mi nők többet gondolunk külsőnkre, mintsem kellene, de nagyon fontos dolog is az minden nőnél és nagy befolyással van életünkre. Hiszen Sarah ön is tudja, és szintén örült annak, hogy nem rut.

Bevallom, ez egy kis hizelgés volt részemről, mert én őt nagyon csunyának tartottam, de iparkodtam őt kiengesztelni és jól esett látnom, hogy a csalétek hatott.

- Szép az, a mi tetszik, - mondá kevésbbé gonoszul és egy fejbicczentéssel elhagyta a szobát.

Sarahnak durva feddése után nemsokára érezni kezdtem hiuságomnak büntetését. Szeptember első napjaiban az eső megeredt és folyton ömlött, ugy, hogy a folyam megáradt, a láp nagy része pedig valóságos posványos, büzhödt, egészségtelen tóvá változott. A ház tájéka sohase bontakozott ki a ködből. A patak kiáradt, a kert alsó része, mely az ingoványt érinté, valóságos mocsár lett; a mohos penész zöldebben és sürübben lepte el a csarnok oszlopait. A repkény, mely az egész házat befutotta s oly széppé tette, elfonnyadt, a valóságos zöldpenész foltok pedig mindig szélesebbekké s terjedtebbekké váltak a ház amaz oldalszárnyán, melyet Mr. és Mrs. Rayner laktak.

Gyakran csodálkoztam, miért választották ők épen azt hálószobául. Az ajtók s ablakok után itélve tudtam, hogy az a szárny két szobából, egy nagyobb és egy kisebből áll. Az én szobám szintén a ház amaz oldalán volt, de felettük az emeleten; az enyém felett pedig egy tornyocska magaslott ki a fák fölé, mely tornyot azonban tudtommal nem használták.

Haidée is a földszinten hált az öltöző szobában, szülei hálószobája közvetlen szomszédságában, mig a gyermek- és cselédszoba több más üres helyiséggel a felső emeleten az én szobám mellett voltak. Miért nem választottak Mr. és Mrs. Rayner azok közül maguknak és miért nem hagyták ott azt a nedves kipárolgásu egészségtelen lakást? Még én is, bár a felső emeleten laktam, csakhamar elvesztém üde szinemet s étvágyamat, eleinte csak bágyadtságot érezve, később teljesen megbetegedtem. Nem lévén a helyhez szokva, rajtam sokkal hamarább észrevehető lőn a változás, mint bárkin, de a kis Haidéera is hamar rákerült a sor, még sápadtabb és bágyadtabb lett, mint azelőtt volt, mig végre nagy kék szemeinek lázas fénye és az egészségtelen pir picziny arczán nagyon megijesztett és oly mérvben vonzott a gyermekhez, a mint különös tartózkodása azelőtt eltávolitott tőle. Haidée a változást, mely irányában előzékenyebb viseletemben nyilvánult, ugy viszonozta, a mint azt érzékeny gyermekek szokták, és egy napon kezembe téve sovány kis kezeit, igy szólt:

- Ön is sovány és sápadt lett, mint mama, meg én. Mindnyájan elköltözünk a másvilágba és angyalok leszünk együtt, Miss Christie, miután most már szeretni kezd engem.

Könnyekben törtem ki: hiszen régen szerettem én már azt a tündéries külsejü kis teremtést, csakhogy nem vette észre. Felkaptam ölembe és kebelemre hajtva szőke fejecskéjét, ugy hallgattam meg napi leczkéjét. Ez időtől fogva minden más magyarázat nélkül megszilárdult a rokonszenv a gyermek közt és közöttem.

De a mily vigasztaló volt egyrészt reám nézve a kicsike barátsága, másrészt ujabb bánatot okozott. Mert most már a féltékenység különös lángját láttam fellobbanni Mrs. Rayner közönyös szemeiben mindannyiszor, valahányszor a kis Haidée térdemre hajtotta fejét. A gyermek iránti előzékeny kedveskedésem miatt csaknem ellenszenvessé kezdtem lenni Mrs. Rayner előtt.

Az idő oly rossz volt, hogy már két vasárnap egymásután templomba se mehettünk. Azt se tudtuk két egész hétig, hogy mi történik a világban. Nem kellett azonban a jövő vasárnapig várnunk a hirekre, mert midőn egyik reggel kissé derültebb idő lévén, jobb kedvvel olvasgattuk a hirlapot korai ebédünk után, egyszerre lódobogást hallottunk. Rayner kitekintett az ablakon és kisietett a ház előtti fövényes széles térségre.

- Halló, Laurence, ön oly szivesen látott vendég most, mint a galamb volt a bárkában! Jőjjön be, jőjjön. A hölgyek is örülni fognak. Már régen nem voltak látogatóink.

- Köszönöm, Mr. Rayner, de nem mehetek be; nagyon átázott és sáros vagyok. Én csak egy megbizást hoztam Mrs. Mannerstől Mrs. Raynernek.

- Esztelenség! Térjen be, akár sáros, akár nem, az mindegy.

Reade leszállott tehát lováról és bejött.

Mrs. Manners a pap felesége volt és megbizásait rendesen féltuczat fiainak egyikével szokta átküldeni; bevallom, megtudva, mily semmiségért tette meg Reade a kellemetlen utat, azt gondoltam, hogy talán valamely más mellék-ok hozta őt mihozzánk. De sejtelmem csakhamar meghiusult. Nemcsak hogy szavait kizárólag Mr. és Mrs. Raynerhez intézte, csak olykor intézve egy-egy szót Haidée-hoz, de én még ha valami észrevételt tettem is, akkor se nézett reám. Nem tagadom, sértve éreztem magamat. Azt gondolva azonban, hogy nagyon csekély s tehetetlen bosszu lenne részemről viszont ignorálni őt, midőn Haidée felkelt, hogy az ablakon át szemlélje Reade lovát, én is vele mentem. A kis leány egy cseppet sem félt az állattól, hanem befutott czukorért és egy darabkát oda nyujtott neki.

- Nem akarna ön is egy darabkát neki adni, Miss Christie? - kérdezé a gyermek. De én a világért sem akarván ily kitüntető figyelemben részesiteni Reade lovát, a gyermeket négy lábu pajtásával mulatni hagyva, lementem a kertbe néhány virágot összeszedni csokornak a tea-asztalra.

Épen néhány gallyat szakitottam le virágaim közé, midőn Reade mögöttem ellovagolt. Vissza se néztem, a mig ő reám nem kiáltott. "Jó estét, Miss Christie!" Ekkor én is intettem fejemmel és hidegen felelém: "jó estét" s tovább folytattam foglalkozásomat. Egészen a rácsajtóig lovagolt tehát, a hol megállott, és én jól hallottam türelmetlen kifakadásait, miközben oda pillantva láttam, hogy ostorával tapogatja a kapu ajtaját.

- Mily együgyü, hogy le nem száll s kezével ki nem nyitja, - gondolám megvetéssel, - pedig oly könnyen jár.

Ő azonban tovább is nagy erőlködéssel próbálgatta felemelni a nehéz reteszt, mi azonban neki, a csökönyös ló türelmetlenkedvén, s ostora is kicsuszván kezéből, nem sikerült. Én helyben maradva szemléltem a tusakodást, de végre oly izgatott lettem, hogy csaknem reá kiáltottam, midőn a ló egy pillanatra csendesen megállott.

Ugy látszott azonban, hogy ő szándékosan mulasztotta el a retesz kinyitására kinálkozó jó alkalmat s én türelmetlenségemben már igazán bosszankodtam, midőn Reade hirtelen feltekintve, szeme az én szememmel találkozott. Már akkor persze nem lehetett késlelkednem és merő udvariasságból is oda kellett mennem, előtte kinyitni a kaput, mit minden mosoly nélkül meg is tettem.

- Köszönöm, köszönöm, oh mennyire lekötelezett. A világért sem akartam volna háborgatni. Csak ez az állat állt volna meg csendesen.

- Kérem, ne is emlitse. Egy cseppet sem volt fáradtságos nekem, - mondám fagyosan és virágaimmal bibelődtem, hogy szét ne szóródjanak.

Reade ekkor még egyszer köszöntve kalapjával, ellovagolt, én pedig visszafelé fordultam. Oly fájó, kellemetlen érzésem volt, nem tudnám okát adni, hogy miért, de talán alárendelt helyzetemnél fogva valék oly érzékeny, azonban Readenak okvetlen nagy része volt lehangoltságom előidézésében azzal, hogy egyetlen szót sem intézett hozzám az egész idő alatt, mig jelen voltam a társalgó szobában.

Hátam mögött egyszerre ismét lódobogást és a kert ajtókulcsának nyikorgását hallottam, mire körültekintve, ujra Readet pillantám meg a rácskapun belül lóháton. Ezuttal minden nehézség nélkül nyitotta ki. Kissé ugyan zavartnak látszott, alkalmasint szégyelte előbbi ügyetlen viseletét, de még is leugrott lováról s azt kantáron felém vezetve, igy szólt hozzám:

- Bocsánatot kell kérnem, hogy oly hamar visszatértem, de észrevettem, hogy egy követ elvesztettem gyürümből, mely azalatt eshetett ki, mig itt tapogatództam a kapu reteszén, melyet sokkal könnyebb kivülről kinyitni.

Visszafordult a kapu felé és keresgélni kezdett a fövényben. Az udvariasság kényszeritett arra, hogy segitségére legyek. Reade lovának kantárát a rácskapu oszlopához kötötte, megmutatta nekem gyürüjét, melyen látszott a hiányzó kő üres helye. Hirtelen eszembe jutott, hogy már vasárnap, midőn az eső ellen a félszerbe menekültünk, feltünt nekem gyürüjében ugyanaz az ür és már épen figyelmeztetni akartam, hogy ne keresse hiába azt a követ, mert alkalmasint sokkal régebben vesztette el, mintsem gondolja, midőn egy más gondolat villant át agyamon, mely arczomba kergette a vért s ajkamat megremegtette, szivemet hevesen megdobogtatta. Azt gondoltam, hogy Reade legalább is épen oly jól tudja, mint én, mily régen vesztette el gyürüjének kövét. És e pillanattól fogva elkezdtem czirogatni a ló nyakát, közbe-közbe gazdájára pillantva és nevettem magamban azon, hogy mily tréfás látványt nyujt, midőn oly gondosan kutatja és keresi azt, a mit meg se találhat. Végre a hajladozástól kipirultan ő is feltekintett és reám mosolygott, de ha ajkába nem harap, tán önnön magát is kinevette volna, a mint e szókkal hozzám lépett:

- Nem tudom megtalálni, nem tesz semmit, tovább már nem is keresem.

- Pedig milyen kár oly nagy követ elvesziteni, Mr. Reade, - mondám merészen. - Majd megmondom a kertésznek, hogy keresse meg.

- Nem, nem, nem érdemes.

- És Janet is megbizom, a konyhaleányt. Neki éles szemei vannak; aztán órákig is ráér keresgélni, - mondám bizalmaskodva, miközben ő ellenvetéseket tett.

Ugy hiszem, sejteni kezdé gondolatomat, mire aztán mind a ketten oly kaczagásba törtünk ki, s oly zavarba jöttünk, hogy nagyon nehézzé vált a társalgás folytatása és szinte örültem, midőn virágaimat kihullatván kezemből, lehajolt, hogy azokat fölszedje, mert azalatt volt egy kis időnk visszanyerni elvesztett komolyságunkat.

- Ön nagyon szereti a virágokat, Miss Christie?

- Oh igen! De most már a java elvirult, a többit pedig az eső mind elrothasztotta.

- Az eső sok mindennek árt itten - mondá Reade, hirtelen elkomolyodva. - Ön maga sincs már olyan jó szinben, mint két héttel ezelőtt, Miss Christie és én azt e nedves helynek tulajdonitom. Akár egy pinczében, akár e házban lakni az esős időben, tökéletesen mindegy. Nem érzi ön maga is egészségének hanyatlását?

Haboztam.

- Nedves e ház, azt tudom, de felényire sem árt nekem, ki erős vagyok, ugy, mint szegény Mrs. Raynernak és a kis Haidéenak.

- Ők azonban szegények nem segithetnek a bajon, de ön, ki nincs ide kötve, tehetné.

- Ön azt véli, hogy távoznom kellene?

- Nem, azt nem gondolom, - sietett mondani.

- Pedig már egyszer azt tanácsolta nekem, - mondám, meglepetéssel tekintve reá.

- Igazán? Ah igen! De most, miután már annyira ragaszkodik e helyhez és Mrs. Raynerhez...

- Nem, ahhoz valóban nem, szóltam közbe. - Őt egy cseppet sem szeretem.

- Jó, hát akkor Haidéehoz vagy a babyhez. De mindenesetre ragaszkodnia kell itt valamihez vagy valakihez, különben nem beszélne ugy, mintha nem szivesen válnék meg e helytől, - mondá igen komoly, csaknem nyers hangon.

- Szeretem a házat nedvessége daczára és a kertet, még ha mocsáros is, továbbá szeretem Haidéet, no meg Mr. Raynert is - mondám halkan.

Reade idegesen kezdett játszani lova kantárjával.

- Ön azt mondja, szereti Mr. Raynert? Akkor a mi rokonszenvünk annyira távol áll egymástól, mint a két földsark. Mert ő előttem a legkiállhatatlanabb, a leghenczegőbb ember, ki valaha létezett és oly önző, oly szivtelen, mint ha csak nem is tartoznék az emberi társasághoz.

E szóáradat bámulatba ejtett, de meg is haragitott egyszersmind, mert csak nem engedhettem gyalázni oly egyént, kihez vonzódtam s a ki folyton szives volt irántam.

- Ön bizonyosan nem itélheti őt meg oly jól, mint én, otthonának egyik tagja - jegyzém meg hidegen. Hogy henczegő-e vagy sem, nem tudom, mert jóformán a szó jelentőségét sem ismerem. Csak annyit tudok, hogy szivélyes, nyájas nejéhez, gyermekeihez, cselédeihez és...

- Figyelmes nejéhez, azt mondja, Miss Christie? Azt nem valami nagy szivélyességnek tartom, ha valaki nejét egy nedves ház legridegebb, legnedvesebb zugába zárja be mindaddig, mig csak oly érzéketlen, eltompult és néma nem lesz, mint egy kisértet s akkor aztán kitalál mindenféle hihetetlen hazugságot a szegény nő lelki állapotának természetes indokolására.

- Mit ért ön ezalatt? Miféle hazugságokat?

- Ama meséket, a miket önnek elmondott megérkezése után. Nem is hitette volna azt el senkivel, csakis egy tapasztalatlan fiatal leánynyal, azt persze nem is képzelte, hogy ön valaha velem közölni fogja.

- Bár ne is tettem volna! - szóltam méltatlankodva, - ön csak ama három év óta ismeri Mr. és Mrs. Raynert, mióta e vidéken laknak. Mily bizonyitékai lehetnek hát önnek arra, hogy az, mit nekem Mr. Rayner beszélt, nem igaz?

- Semmiféle bizonyitékom, Miss Christie, csakis a józan ész, válaszolá ingerülten. - Semmivel több bizonyitékom sincs, mint egy másik tényről, melyről szintén meg vagyok győződve, ugyanis hogy ép oly biztosan megöli feleségét, mintha mérget itatna vele.

- Nem lehet valakit mindaddig igazságosan megitélni, mig saját otthonában állandóan nem érintkezünk vele. Én családja körében láttam Mr. Raynert, zenéltem, sétáltam, hosszasan társalogtam vele; biztosan, jobban kiismerhettem tehát őt, mint ön, ki mindig csak házonkivül érintkezett vele.

Reade bosszankodva egyenesedett ki, a vér arczába szökött és valósággal haragudott.

- Kétségtelenül sokkal jobban ismeri ön őt nálamnál, Miss Christie. Én persze sohasem zenéltem vele, és megvallom, még sohase találtam a társalgást, vagy a sétát vele valami nagyon élvezetesnek. De ha szabad kimondanom, Mr. Rayner sohasem is vett magának irántam annyi fáradságot, hogy oly kellemessé tegye magát velem, - mint önnel szemben.

Ezt gunyos hangon mondta Reade, mi arczomba kergette a vért. Felelni akartam, de hangom elakadt. Megfordultam tehát és bosszusan, szivemben megsebezve hagytam el őt. Ha Reade sejtette volna érzésemet, bizonyosan lelkifurdalást érzett volna sértő szavaiért. Utánam is jött és egy darabig kisért bocsánatkérések közt, melyekre azonban nagy haragomban nem is hallgattam, annyira meg valék sértve.

- Ne szóljon most hozzám, - mondám neki - nem vagyok képes elviselni szavait, és azzal befordulva egy oldalösvényre a fasorok közt a ház felé sietve, ott hagytam.

Szerencsére visszatérhettem a társalgóterembe virágaimmal, mielőtt hosszas kimaradásom feltünt volna.

Mrs. Rayner értesitett, hogy Mrs. Manners megbizása, melyet Reade hozott, abból a kérésből áll, hogy az iskola javára rendezendő bazár számára szánt tárgyakat egy hét alatt küldjék be hozzá, hogy idején összeállithassa a sorsjegyeket, és még az elárusitó nap előtt mindent elrendezhessen, továbbá kikéri az én segédkezésemet is a jótékony árucsarnokba, melyet, ha elvállalok, sziveskedjem pár nap alatt értesiteni Mrs. Mannerst. El voltam ragadtatva a kis szórakozás kilátásában.

Ez este nagyon küzködtem magammal, vajjon nem tulságos nedves és sáros-e a talaj arra, hogy megnézzem kedvencz menedékhelyemet, vajjon nem folyt-e még le a viz a kövekről, hol ülni szoktam. Ugy érzém azonban, mintha valami természetfölötti vágy ösztönözne, és sárczipőt huzva, kimentem. Odaérve, a fa amaz ágán, mely ülőhelyemet képezte, nagy meglepetésemre egy kosár gyönyörü "Gloire de Dijon" rózsát találtam, melyek közül a legfelsőnek szárára egy kis czédula volt tüzve. Abban pillanatig sem kétkedtem, hogy a rózsákat számomra tették oda, de hogy ki, azt nem tudtam. Fürkészőleg körültekintettem, mielőtt a rózsákhoz nyultam volna, aztán óvatosan lebontottam a czédulát, mely a következő szavakat tartalmazá:

"Miss Christienek! Őszinte bocsánatkérésével annak, a ki a világ minden kincseért sem akarta őt szándékosan sérteni."

Az irást nem ismertem, de azért tudtam, hogy kié. Azt hiszem, hogy, ha teljesen biztos lehettem volna, hogy senki sem láthat, ajkaimhoz emeltem volna a czédulát, oly boldog valék. Az a tény, hogy a kosár virág oly biztosan eljutott rejtett menedékhelyemre, arról győzött meg, hogy valaki őrködik fölöttem. Egyszerüen zsebembe dugtam a papirt, és rózsáimmal visszatértem a házba, s mihelyt feljutottam velük szobámba, vizbe helyeztem őket. A kis papirt párnám alá helyezve, édesen aludtam egész éjszakán.

- Ön ujra halványabb, kedves gyermekem - szólitott meg Rayner, a mint másnap reggel a lépcső alján velem és Haidée-val sétára készen találkozott. Ki kell találnunk valami módot, hogy az előbbi rózsákat visszaidézzük arczára. Légváltozásra volna szüksége! Már pedig hogy lehetne azt önnek megszerezni, a nélkül, hogy távozni engedjük, pedig még csak egy hétre sem tudnók most nélkülözni. Ön bizonyosan valami büvésznek fog engem tartani, ha azt mondanám, hogy légváltozást idézhetek elő a nélkül, hogy ezt a házat elhagyná, nemde, Miss Christie? Pedig mégis képesnek hiszem magamat arra. Csak nehány napi időt kell engednie, mig varázsvesszőm után nézek, akkor azután hipp-hopp, meglesz minden.

Nevettem az igéreteken, a legártatlanabb tréfáknak tekintve azokat; másnap azonban egy munkással találkoztam a lépcsőkön, az ebédnél pedig egész rejtélyeséggel kérdezte tőlem Rayner, nem láttam-e valahol az ő meghitt szolgáló szellemét, hozzátéve, hogy az a szellem papirsüveget és piszkos kőmives zubbonyt visel és sörszagu. A szellem két napon át lappangott a házban és bejárt minden helyet. Hallottam sulyos csizmakopogását a szobám feletti toronyban.

Negyednapra, midőn teához átöltözendő, szobámba léptem, azt egészen felforgatva találtam, az ágy s a butorok legnagyobb része eltünt és a kis Jane alattomos nevetéssel épen azzal foglalkozott, hogy könyveimet a szekrényről leszedegesse.

- Mit jelentsen ez, Jane? Én csak nem alhatom a földön, aztán mit mivel az én könyveimmel? kiáltám lelkendezve.

- Én semmit se tudok, Miss, de Mr. Rayner parancsolta igy - mondá elfojthatlan nyihogással, ijedt arczomat meglátva.

Már kifele akartam indulni, midőn Sarah lépett be mogorva arczával.

- Nem mondhatná-e meg, Sarah, mit jelentsen ez a dolog? - kérdezém.

- Mr. Rayner parancsára a toronyban rendeztük be szobáját, kisasszony, - felelé röviden. Talán lesz ön oly szives téázás utánig ide lent tartózkodni, miután az ur kivánsága, hogy ön ne lássa szobáját, mig az teljesen rendben nincs.

Erre a két cseléd elhagyta a szobát.

A téázásnál nem tettem emlitést kalandomról, sejtve, hogy alkalmasint valami meglepetés van készülőben számomra.

Mialatt az iskolaszobában csendesen irtam az esteli után, egyszerre csak Mr. és Mrs. Rayner léptek be Haidéeval és egész ünnepélyességgel fölvezettek a keskeny csigalépcsőn, melyre oly gyakran valék már kiváncsi és kinyitva a toronyba vezető egyedüli ajtót, Rayner rövid, de ékes beszédben fölkért, helyezkedjem ott el minden további teketória nélkül, mint a büvös megigézett kastély bebörtönözött herczegnője.

A gyönyör felkiáltását hallattam.

Nyolczszögletes szoba volt az, négy szögletében a lápra néző ablakkal, mig a többi sarkok egyikében diszes kandallóban pattogott a tüz. Függönyök, fali kárpitok, szőnyegek mind ujdonatujak valának, azonfelül előbbi szobám butorzatán kivül még két kényelmes zsöllyeszék állott a kandalló mindkét végében, továbbá egy iróasztal, meg egy japáni ellenző.

Oly vidám, oly szép volt együtt véve, hogy szemem csillogott látására az örömtől és szólni se tudtam, Rayner pedig azt magyarázta, hogy miután most magasan és száraz helyen leszek, reméli, miszerint csakhamar visszatér rózsás, egészséges szinem.

- Nem találok szavakat, nem tudom, miként köszönjem meg, - rebegtem csaknem kellemetlenül érintve a tulságos szivesség által.

Megkisérlém Mrs. Raynert is beléfoglalni hálálkodásomba, de ő csaknem gorombán utasitá vissza, és ugy látszott, mintha akarata ellenére kényszerittetett volna belé e rendezésbe. Ő távozott azonban legutoljára szobámból három látogatóm közül, és abban a pillanatban, midőn csak ketten maradtunk, kilépve szokott tartózkodásából merőn tekintett reám nagy szemeivel s azt kérdezé:

- Nem fél ön mindenkitől távol aludni? Vagy jobban szereti igy?

Én egyáltalán nem vagyok ideges, de annyira hatott rám éles, száraz modora, hogy sietve felelém:

- Nem, én nem szeretem igy jobban. De félni talán nincsen ok miatta, ugy-e?

Ő az ajtóra pillantott és futólag odaveté:

- Oh nincs! természetesen nincsen ok! Remélem, kényelmes otthona lesz, Miss Christie! - azzal elhagyá a szobát.

Félni! Nem, én igazán nem féltem; hiszen még ha rablók törnének is be az éger fák közötti házba, bizonyára nem remélnének valami értékes elrablásra méltót találni a tornyocskában. Lábamat melengetve a tüzbe bámultam, midőn egyszerre Sarah lépteit hallottam közeledni a lépcsőkön. Belépett.

- Csodálom, hogy ezt a szép szobát oly sokáig elhanyagolták. Senki sem lakta ezt azelőtt, Sarah? - kérdezém.

- Mr. Rayner szokta volt használni dolgozó szobának, válaszolá röviden. Nem is tudom, miért hagyott fel vele, talán igen is tágasnak találta.

- Távol esik ez, ugy-e, minden más szobától?

- Az enyém van legközelebb hozzá és nekem olyan éles hallásom van, mint a tü hegye, hát nem kell félnie, - mondá oly hangon, mely inkább fenyegetően, mint vigasztalóan hangzott.

- Különösen elhagyatott s rémes lehet ez a szoba viharos éjszakán; a szél süvöltése ide jobban hallatszik, - mondám, mert bátorságom kezdett hanyatlani kellemetlen beszédje folytán.

- Oh, társaságban nem lesz hiánya, merem állitani, - mondá durva nevetéssel.

- Igen, de legfeljebb betörők társaságára számithatok itt, - felelém siralmasan, államat kezemre támasztva.

Sarah összerázkódása szinte megrémitett.

- Betörők! Miféle betörők? Mit ért ön ez alatt?

Zavarodottan bámultam a hatáson, mit szavaim Sarahra tettek. Most rajtam volt a sor, megnyugtatni Saraht.

- No lám, én bátrabb vagyok magánál! - mondám nevetve. - Én nem félek a tolvajoktól. Ha ide jönnének is, hamar elillannának ujra, meggyőződvén, hogy innen nincs mit rabolniok. Maga talán félne is itt hálni egyedül, Sarah?

De Sarah még mindig nem tudta leküzdeni zavarát és csak fejbicczentéssel válaszolt; szavaim közben reám mereszté sötét szemeit, mintha lelkem legmélyebb rejtekébe akarna behatolni tekintetével. Azután magamra hagyott.

Másnap vasárnap lévén, a templomban két idegen vonta magára az összes gyülekezet figyelmét. Két szép termetü, világos szőke haju leányka ült a Read-ék padjában, kik kétségtelen, hogy semmi költséget sem kiméltek drága, de izléstelen öltözékükre. Bevallom, hogy nem nagyon szomoritott el izléstelen ruhájuk, sőt szinte örültem, hogy mig az egyik tulkövér, a másik, még pedig a szebbik, rettenetesen szeplős volt.

Reade Laurence közöttük ült és megosztotta énekes könyvét a szebbikkel; pedig ugy szerettem volna, hogy inkább a kövérhez csatlakozzék! Kijövet a templomból Reade testvérei és a két leány csoportja két részre oszolván, ő ujra a szebbikkel ment elől párosan.

Emlékszem, hogy midőn Haidéeval haza gyalogoltunk, a szunyogok jobban csiptek, mint azelőtt bármikor, és a nap oly égető, a hőség oly tikkasztó volt, mintha soha nem is esett volna az eső. Szóval, kellemetlen egy nap volt.

Ebédnél Rayner megkérdezte, nem tünt-e fel nekünk Readék padjában az a két szép szőke haju fiatal leány, s hozzátette, hogy hallomás szerint az egyik, a kék szemü Reade Laurence jövendőbelije lenne, kivel pompásan össze is fog illeni.

Azon az egész délután ugy a szunyogok, mint a por és a hőség sokkal kiállhatatlanabbaknak tüntek fel nekem, mint bármikor.

Rayner kijelenté másnap, hogy még sápadtabb vagyok, mint azelőtt, s azzal fenyegetett, hogyha két nap alatt jobban s derültebben nem nézek ki, visszahelyez régi szobámba. Szerencsémre két nap alatt lelki állapotom javult egy kicsit. Következő nap a Geldhami park mellett sétáltunk el Haidéeval és a keritésen át láttuk, a mint Reade, nővérei s a két idegen leány lawn-tennist látszottak. Egyikük sem vett észre bennünket; de visszatérve észrevettem, hogy Reade, ki a két szép leány közt a gyepen ült, hirtelen felugorva, lerázta kalapjáról a füvet és leveleket, melyekkel társnői azt telerakták.

Haidéeval a falusi boltba kellett mennem egy egész jegyzékével oly tárgyaknak, melyekről biztos valék, hogy ott nem kaphatók. Váratlanul Reade toppant be a boltba és meglepve üdvözölt.

Miután Mrs. és Mr. Rayner hogyléte felől kérdezősködött, szünet állott be s ugy látszott, tőlem vár feleletet, én azonban teljesen képtelen voltam beszélni. Fel s alá kezdett sétálni, beleszurkált botjával a sajtba, összetört egy burnótszelenczét, melynek darabjait összetaposva félretaszitotta lábával, de a boltos még se jött ki a boltba, hol egyedül csak mi vevők voltunk jelen.

- Bizonyosan ebédel, - mondám elszántan, - akkor pedig várhatunk.

Reade felült a boltasztalra.

- Kellemes hely egy ilyen falusi bolt - mondá, azt se tudva talán, mit beszél.

- Igen, kivált ha az ember maga sem tudja, mit akar venni, - jegyzém meg élesen.

Reade nevetett, de nekem egy cseppet sem volt kedvem a tréfához.

- Én csak néhány apróságért jöttem és pedig a jótékony bazár számára.

Azt gondoltam magamban, hogy ezért, ha egyéb nem vezette a boltba, kár volt abbahagyni a "lawn-tennist" és eltávozni menyasszonyától és el valék határozva, több tète-à-tètebe nem ereszkedni vele, távozni készültem tehát.

De ő megállitott.

- A vén Bowles, a boltos már nem falatozhat sokáig, meg vagyok győződve, - mondá csaknem kérőleg. - Én... én... megkérdezni óhajtottam öntől, jobban érzi-e már magát. A mult vasárnap igen szenvedőnek látszott.

- A mult vasárnap? Oh köszönöm, sohase éreztem magamat jobban. És most sincs semmi bajom. Mr. és Mrs. Rayner a tornyocskába költöztettek át, mely ment minden nedvességtől. Valóban nagy szivesség volt tőlük arra gondolni, mert az a legjobb szoba az egész házban.

- Legjobb szoba a házban? Akkor hát Mr. Rayner nem is alszik a házban - mondá halk hangon, de elhatározottan.

Én felállva székemről, tanitványomhoz fordultam, ki egészen belemélyedt egy ócska mesekönyvbe, melyet ott talált.

- Menjünk, Haidée.

- Nem, nem, ez nem szép öntől, - mondá még halkabban. - Ne váljunk el ismét czivakodással. Ön tehát most nagyon elégedett Aldersban?

- Igen, köszönöm.

- És sohasem zavarja senki?

- De igen, Sarah.

- Sarah? az a cselédek egyike, ugy-e? egy sovány, alattomos külsejü nő. Gyakran találkoztam vele a beaconsburghi országuton.

- Igen, ugy hiszem, tetszése szerint járkálhat bárhová. Ő nagyon fontos egyéniség a házban, sokkal tekintélyesebb, mint Mrs. Rayner.

- Oh, és ő kellemetlen önnek?

- Igen, félek tőle. Ő nem szeret engem. És a hányszor általa küldtem levelet a postára, arra sohase kaptam választ.

- Kedveli őt Mr. Rayner?

- Kedvelni? Én nem hiszem, hogy bárki is szerethetné Saraht, kivéve természetesen ifju udvarlóját, de az nem számit.

Egy ujabb hangos kopogtatás végre behozta Mr. Bowlest, ki azt állitá mentségül, hogy ez volt a legelső hang, a mit meghallott.

Mialatt a boltos a vásárolt holmit összecsomagolta, Reade alkalmat talált sugva azt kérdezni tőlem:

- Megtalálta ön virágaimat?

- Igen, köszönöm, nagyon szép volt öntől, nekem virágokat küldeni.

- Vittem, javitá ki. Mit csinált ön velük?

A szőke leányra gondolva, eszembe jutott elhatározásom, hogy tartózkodó leszek.

- Vizbe helyeztem, és mikor elhervadtak, kidobtam.

- Kidobta?

- Természetesen; hervadt virágokat nem szokás megtartani, - mondám nyugodtan; - pedig fájt ezt mondanom, mert a szavak sérteni látszának őt. Oly nehéz tartózkodónak lenni.

Többet nem is szólt, hanem felvette csomagját és hidegen köszönve elhagyta a boltot. Magam is távozni készültem már, midőn Haidée kedves hangjával figyelmeztetőleg szólt hozzám:

- Ön a Mr. Reade mézgáját vette fel, ő pedig elment a mama pamutjával és a többi holmival, Miss Christie!

Csakugyan igy volt.

- Mily ügyetlenség tőle, - mondám.

Reade oly gyorsan lépdelt előre, hogy a szük utczán futnom kellett utána, mig meghallotta szólitásomat. Mindketten nevettünk egy kicsit, elgondolva, mily tréfás meglepetésre és zavarra adott volna alkalmat a tévedéses csere. Végül kipirulva a lelki furdalástól, - futólag mondám:

- Egyet megtartottam a rózsák közül, Mr. Reade, azt, melyre a czédulát tüzte.

Azután fel se pillantva, visszafutottam Haidéehoz. Hiába, akár volt ő vőlegény, akár nem, csak nem lehettem hálátlan iránta, ki oly gyönyörü virágokat hozott nekem.

Épen jókor érkeztünk haza Haidéeval az ebédhez.

Még azon a napon, melyen Reade-del beszéltem, Haidée, a kis leány, ki a leczke után nem óhajtott játszani, dédelgetéseimre igy szólt hozzám:

- Nem álmodott ön még soha valami borzasztó dolgot, a mitől megijedt, s a mi azután meg is történt, Miss Christie?

- Nem, kedveském, az álom csak a képzelet játéka és sohasem teljesül be, ha csak nem véletlenségből.

Ezt csak azért mondtam, mivel a gyermeknek nem adhattam más felvilágositást; de magam is hittem egy kicsit az álmokban.

A kis leány komolysággal folytatá:

- De az én álmom mégis igaz volt. Ha a fejét lehajtja, hogy sughassak, elmondom Miss Christienek, miről álmodtam már két éjjel egymásután. Mamának nem mondhatom el, mert ő mindig elhallgattat, és arra int, hogy nem szabad szólanom arról, a mit látok, de önnek elbeszélhetem még is, mert tudom, nem mondja meg senkinek ugy-e?

- Dehogy mondom el, kedvesem! - mondám.

Haidée arczomat picziny kezeibe véve, a leghalkabb susogással kezdte fülembe mondani a következőket:

- Emlékszik ön még arra a napra, melyen felvezettük önt a tornyocskában levő uj szobájába?

- Igen, kedveském.

- Pszt! csak suttogva beszéljen, - rebegte. - Nos hát akkor Jane, mint rendesen szokta, lefektetett engem kicsiny szobámban, én pedig csak ugy elaludtam, mint egyébkor. Egyszerre csak azt álmodtam, mintha mamát sikoltozni és sirni hallanám, papát pedig beszélni, de egészen, oh, egészen másképen, mint rendesen szokott; ugy megijedtem álmomban! Azt hittem, hogy igazán ugy van, és fel akartam kelni ágyamból, de ismét nagyon mélyen elaludtam s már nem álmodtam többet s csak akkor emlékeztem vissza álmomra, mikor felébredtem. Senkinek sem szóltam róla, de másnap este attól félve, hogy ujra oly rosszat álmodhatnék, nem akartam elereszteni Janet; de mikor megmondtam neki, hogy azért marasztalom, mert rossz álmom volt, ő kinevetett s azt mondta, hogy az álom csak ostobaság, nem egyéb, s ott hagyott. Egyedül maradván, elaludtam de alig aludtam el, felriadtam mama kiáltására; eleinte azt képzeltem, hogy ujra csak álmodom, de fejemet ágyam rácsozatához ütögetve, meggyőződtem, hogy csakugyan ébren vagyok. Akkor azután kikeltem ágyamból csendesen, egészen az ajtóhoz csusztam, és mivel mama szobájában még világosság volt, benéztem a kulcslyukon s igy gyertyavilágitásnál jól láthattam az ágyat, a melyben mama feküdt. De nem volt egyedül, mint máskor, hanem a papa állott előtte gyertyával kezében, halkan beszélve hozzá; de mama oly hangosan, oly különösen sikoltozott és beszélt, hogy megijedtem tőle. Mikor mamát ugy hallottam beszélni, annyira féltem, hogy alig mertem elhinni, hogy ez a mama volna. Később aztán láttam, hogy a papa valamit a mama arczára tett, mama pedig könyörögve kiáltá: "Ne tegye, ne tegye! Óh csak azt ne!" Azután már csak zokogott, nyögött a mama és végre egészen lecsendesült, papa pedig kiment a szobából. Midőn a papa már eltávozott, csak akkor kiáltoztam be: "mama, mama", de ő nem felelt; én pedig reszkettem, mert azt hittem, hogy meghalt.

- Miért féltél bemenni a mamához, kedvesem?

- Nem mehettem be, mert hiszen az ajtó be volt csukva. Tudja, kisasszony, hogy az mindig csukva van. Én sohase léphetek be a mama szobájába, csak egyszer tettem azt, akkor is azt mondta... akkor is azt mondta... és a gyermek susogása még halkabbá lett és picziny ajkát még jobban fülemhez szoritá - - ő azt mondta, sohase mondjam azt senkinek, a mit ott láttam, és én megigértem neki; igy hát még önnek sem kellene megmondanom, drága Miss Christie, ugy-e, mivel megigértem?

- Nem, ne mondd senkinek, ha megigérted, - szóltam, pedig a világon mindent odaadtam volna azért, hogy megtudhassam, mit látott a gyermek abban a rejtélyes szobában.

Haidée különös története ujra fölrázta bennem azt a régi érzést, hogy valami titkozatos árny lebeg e ház felett. Az anya ajtajának elzárása saját gyermeke elől, különös beszédje és sikoltásai, az a valami, mit férje arczára tett s lecsillapitására használt és a fölfedezés, hogy a férj nem hált ugyanabban a szobában - mindez összevéve eszembe jutatta a Rayner közt s közöttem lefolyt ama hosszas beszélgetést mindjárt megérkezésem után, melyben elbeszélte nekem fia halálát, mely eset oly borzasztó változást idézett elő nejében és melyben emlitést tett azon heves kitörésekről is, melyek neki olykor a legkomolyabb, a legrettenetesebb aggodalmat okozzák.

Ekkor megértettem, hogy Rayner elméjét félti nejének.

Most Haidée története azt a tünődést kelté fel bennem, vajjon nem lappang-e olyas valami titok e családban, melyről nekem nincs sejtelmem? Mit szenvedhetett Rayner előttem mindig derült, szivélyes és kedves, szelidnek mutatkozó lelkülete egy oly nőhöz kötve, kinek érzéketlen hallgatagsága minden pillanatban vad őrülési rohamba törhet ki, kétszeresen kellett szenvednie a titkos tusakodás folytán, mert a gyermek előadásából következtetve - mind a két éjszakán, a férj eleinte csak szelid figyelmeztetéssel kisérlé meg a beteg nő kedélyének lecsillapitását s a második éjjel is halknak és szelidnek mondta a gyermek atyjának hangját, mig végre kénytelen volt nejének az enyhülést talán más módon megszerezni.

Ekkor ébredt fel bennem a gyanu Sarah ellen s kezdtem sejteni, mi tehette őt oly fontos egyéniséggé a házban. Talán felelős őre volt ő Mrs. Raynernek az esetre, ha azt ép elméje férje távollétében hagyná el s el volt látva utasitással, hogy szükség esetén annak segitségét pótolhassa?

Haidée elbeszélésének egyetlen megfejtése az elmondottakon kivül még az lehetett volna, hogy Rayner, a mindenkihez nyájas, szivélyes, előzékeny ember, ideges és hideg nejéhez a meghatottságig gyengéd és figyelmes férj, a legfurfangosabb képmutató, ki az önfeláldozó szeretet látszata alatt kinozta nejét. De e feltevés esztelenség, mert hiszen a férj ilyetén kiszámitott álnok viseletét neje könnyen megakadályozhatta volna.

Sem a félőrült nő, sem a boldogtalan férj nem keltett bennem oly részvétet, mint a szegény gyermek, ki anyja fékezhetetlen kiáltozásai és neki mondott szavai daczára sem sejté annak őrülési rohamait. Különös volt mindenesetre, hogy az ily rohamok csakis éjjel fordulnak elő, gondolám először; de akkor eszembe jutott, hogy aznap, melyen neki Bede Ádámból olvastam elő fenhangon a társalgó szobában, mily könyekig meg volt hatva minden látszólagos ok nélkül, és hogy izgatottsága mily hirtelen lecsillapult férje belépésével, legalább is pillanatra; mert hogy azután mi történt, mikor eltünt vele abban a titkozatos hálószobában, mely előttem mint valami büvös varázskamara tünt fel, miként tudhattam volna én?

Közvetlen eredménye a gyermek bizalmas közléseinek reám nézve az lett, hogy nagy mérvben fokozódott irányában szeretetem s érdeklődésem. Csaknem elválhatlanokká lettünk ugy a tanulás ideje alatt, mint a szabad órákban, felbátoritám őt a beszédre és ő nemsokára megszokta, akár figyeltem rá, akár nem, engem hosszadalmas, végnélküli mesékkel mulattatni oly gyermekek módjára, kik nem birnak saját korukbeli játszótársakkal. Néha kért: "énekeljünk, Miss Christie" és én belékezdtem egy-egy balladába, melyet ő aztán szabálytalan, de nem összhangzásnélküli dudolással kisért. Épen hasonló foglalkozásba merültünk egy délután is a nyitott ablaknál ülve, midőn egyszerre Mr. Rayner megjelent a kertben.

- Csak rajta, folytassák, már régóta hallgatom a hangversenyt, olyan szépen énekelnek, mint a madarak.

De persze, hogy mi nem folytathattuk az éneklést oly kritikus hallgató előtt, Mr. Rayner pedig sajnálatát fejezve ki, hogy megzavart bennünket s beléptijegy nélkül sem hagyta magát kizáratni az előadásból, egész komolysággal szemrehányást tett, miért nem könyörülök az ő unatkozásán és miért nem megyek be néha téázás után a társalgóterembe énekelni, hogy szép hangomat élvezhetnék.

- Tudom, hogy helytelen mi tőlünk, téázás utáni idejére igényt tartani, miután a szabad rendelkezést megigértük önnek. Azonban igazán könyörületes cselekedet volna, ha kissé elüzné unalmunkat a zenével és társalgással, a helyett hogy az est többi részét toronyszobájában tölti el. Ma este tehát el kell jönnie a társalgóba bennünket, egy kissé szórakoztatni.

Téázás után Rayner csakugyan elővette hegedüjét, én pedig a zongorához ültem: először néhány kedvelt német dalt játszottunk, és egy egész sorozatát a majd vig, majd komoly, drámai és szenvedélyes daloknak.

Játékunk közben bejött a szobába doktor Meitland is, ki, miként nekem Mr. Rayner négyszemközt mondá, már visszavonult a müködés teréről azzal a büszke öntudattal, hogy hosszas gyakorlata alatt ritkán hibázta el a szereket, melyek betegét biztosan a másvilágra küldötték.

Ő volt legközelebbi szomszédunk, s gyakran átjött sakkozni Mr. Raynerrel, ki őt mindig megmattolta. Megtudva, hogy először láttam a lejátszott hangjegyeket, s ez alkalmon kivül még csak egyszer kisértem Mr. Rayner hegedüjátékát, nagy elragadtatással hallgatta a zenét, végül elbámulva kiáltott fel:

- Szent Isten! Sohasem hittem volna. Mintha csak egy és ugyanaz a lelkük lenne.

Rayner különösen mosolygott reám a doktor megelégedett tetszésének ily tulzott nyilvánulására s én is viszont nevettem a hatás fölött, melyet játékunk egy zenéhez nem értő hallgatóra tett. Midőn befejeztük és Rayner hegedüjét tokjába visszahelyezte, ugy találta, hogy annak egyik szöglete nedves.

- No, ez nem lesz igy többet - tört ki. Bizony akár csak a kertben tartanám hangszeremet vagy itt ebben a barlangban - folytatá még ingerültebb felgerjedéssel. Sarah - kiáltá, az asztal felé fordulva, melyre a cseléd épen elhelyezte a gyertyákat. Vidd ezt a szobámba, de nagyon gondosan.

Az ő szobája tehát nem lehet nedves - gondolám, mert különben nem engedné oda vitetni becses hegedüjét. Jó éjt kivántam s épen akkor értem az előcsarnokba, midőn Sarah a hegedüvel eltünt, jobbra attól a lépcsőtől, mely a dolgozó szobába vezetett, ama szárnyon át hol Mrs. Rayner szobája volt, a lépcső baloldalán.

A dolgozó szobában hál talán Rayner? Alig birtam leküzdeni kiváncsiságom kielégitését s követni szerettem volna Saraht.

Valamennyi szobát ismertem a felső emeleten, a gyermek-szobát, hol Móna aludt Jane-nal, a szakács szobáját, Sarahét, de az általam elhagyottat kivéve, mind azt a benyomást tette, hogy régóta használatlanok. Felmentem haladéktalanul a lépcsőn, de midőn a tornyocskához vezető lépcső aljához értem, mely csak pár lépésnyire volt a hátulsó cseléd-lépcsőhöz, hallottam mögöttem Sarah gyors lépteit, letéve tehát a földre gyertyámat, lábujjhegyen felmentem a lépcső összes fokain, hol szintén volt egy ajtó, mely rendesen nyitva, sőt kifeszitve szokott állani, onnan aztán lenéztem. Nagy mulatságomra szolgált láthatni, mily mérgesen rázza meg Sarah a hegedü-tokot, mintha az gyülöletének tárgya lett volna; azután kivett zsebéből egy kulcsot s felnyitott egy a lépcső alján levő ajtót. Az volt tehát Rayner szobája. De midőn az ajtó kinyillott és Sarah kihuzva a kulcsot, a másik oldalról ujra becsukta maga után, láttam, hogy az ajtó nem szobába, hanem a kertbe vezetett.

Hol aludt tehát Rayner?

A tündéries külsejü kis Móna vezetett engem legelőször a Rayner szobájának titkát megoldó nyomra.

A hegedülés utáni nap igen nedves volt és kipillantva Haidée tanórája közben az ablakon, megláttam kis testvérkéjét az esőben idestova kalap nélkül mászkálni. Lefutottam, és nevén szólitám, mit ő figyelembe se vett, besiettem tehát esernyőmért és utána mentem. Rövid keresés után megláttam őt, a mint a fák között egy oldalösvényre fordulva, az istállók felé tipegett; én csendesen mentem utána, többé nem is szólitottam, mert tudtam, hogy felizgatva az üldözéstől, bizonyosan elbujnék az erdőben és csak akkor jönne elő, mikor már mind a ketten jól átáztunk.

Az ólak sokkal magasabb helyre valának épitve, mint a ház és sürü lombos fákkal lévén körülvéve, el voltak zárva az utczától. Az előtt még sohasem jártam az istállók közelében; feltünt, hogy Móna, a ki után siettem, a fal mellett ugrálva fitymáló, csufolódó torzképeket vág és a sáros földről fölszedett apró kavicsokat dobálgat az emelet két ablaka felé. Az ólakhoz érve oly hirtelenséggel kaptam fel a kis leányt karjaimba, hogy az a meglepetéstől szinte elfelejtett kiabálni; alig akartam azonban vele visszatérni a ház felé, rögtön visszanyeré bátorságát és iszonyuan sikoltozott. Szépen beszélve hozzá, megpróbáltam megértetni vele, hogy csak az ő javáért viszem be, midőn egyszerre felnyilt a felső emelet egyik ablaka, melyből Rayner hajolt ki.

- Hohó, mi a baj, gyermekorzó Miss Christie?

- Oh, Mr. Rayner, Móna a sárban ül és kalap nélkül összeáztatja magát, az pedig csak ártalmára lehet, - mondám panaszkodva.

- Ej dehogy, nem igen látszik ártani neki. De majd ön nedvesiti át lábait, édes gyermekem, - mondá. - Jőjjön föl s melegedjék a tüznél, mig én elhozom sárczipőit, még ugy se látta az én dolgozó-szobámat. Időm legnagyobb részét itt szoktam tölteni festészettel elfoglalva és szivarozgatva, ha esik az eső és ki nem mehetek. (Beszédje közben szájában szivar és kezében festő ecset volt.) Nem kellemetlen önnek a terpentin vagy füst szaga?

- Oh dehogy, Mr. Rayner! De nem megyek be, köszönöm. Tanulni kell Haidéeval.

- Boldog Haidée! Bár én is oly fiatal lehetnék, hogy még öntől leczkéket vehetnék.

Rayner még sokáig kihajolva maradt az eső daczára, én azonban kötelességem tudatában többet nem is szólva, kicsiny zsákmányommal visszasiettem a házba.

Sarah tehát mütermébe vitte el hegedüjét. De vajjon ott is alszik-e Rayner? nem, mert az esetben nehezen szólitott volna arra fel, hogy nézzem meg fészkét. És megvallom, azt nem is szivesen tételeztem fel, hogy ő ott magának kényelmes, meleg otthont tartson, mig a családja a hegy alatti mocsáron oly nedves kigőzölgésü házban lakott. Nem, az nem hasonlit Raynerhez, gondolám visszaemlékezve, mily gondosan rendezett be egy csinos száraz szobát még nekem is, a nevelőnőnek. Mind a mellett előttem lebegett Reade gyanakvó arcza, ki oly határozottan vádolá.

Azon éjjel folyton a felett tünődtem, vajjon Rayner ugy, miként vádolták, csakugyan házon kivül szokta-e tölteni éjjeleit?

A következő éjjel oly erős szél dühöngött, hogy a kertben a fákat tördelte ki, és döntötte meg, kicsiny tornyocskám körül is csak ugy üvöltött, sőt becsapta a cselédlépcsőnek rendesen kitárt ajtaját is, megrecsegtetve azt sarkában. Sokáig ültem könyvem mellett, de végre nem birtam már tovább kiállani a rémes hangokat és tudva, hogy már az egész háznépe régen alszik, lehetőleg halkan lesurrantam a földszintre, felsiettem a hátsó lépcsőn és kezem már épen az ajtót érinté, hogy bezárjam, midőn az ajtó alatt gyenge világosságot vettem észre. Hangot nem hallottam. Sietve visszafutottam oly gyorsasággal, hogy gyertyám kialudt; ekkor aztán megállottam, nem annyira azért, hogy az illető kilétét megtudjam, hanem inkább azért, mert szivem hevesen dobogott s nem mertem a félelemtől meg se mozdulni.

A bágyadt fény mindig közelebb jött s midőn már szorosan a lépcső aljához ért, kivehettem, hogy az egy éjjeli lámpából ered, melyet egy férfialak tart kezében. Vajjon fel fog-e jönni a lépcsőn? Visszafojtott lélekzettel várakoztam, de a következő pillanatban csaknem felkiáltottam örömemben, mert az alak fejének mozditásáról felismertem Raynert. Ő nem látott engemet; beilleszté a kulcsot a zárba, felnyitotta s oly gyorsan, oly nesztelenül tette be az ajtót ismét maga után, hogy pillanatig majdnem azt hittem, káprázat volt csupán az egész általam látni vélt jelenet. Óvatosan, reszkető kézzel bezártam az ajtót és bementem szobámba, nemcsak mélyen elszomorodva a felett, hogy Reade gyanuja mégis indokolt, mert most már azon nem kétkedhettem többé, hogy Rayner az ólak felett aludt, de borzadályos félelemmel is el valék telve azon ember iránt, ki oly hirtelenséggel és oly nesztelenül tud eltünni éjnek idején, mint valami kisértet.

Mire felébredtem, üde reggel volt, a szél már megállott, - a nap besütött kelet felé néző ablakomon és összes estéli kellemetlen benyomásom elenyészett; Rayner ebéd után elhozta a társalgó szobába aznapi vázlataival telt tárczáját s dicsérő birálatomnak megörült (atyám festő lévén, értettem valamit a festészethez).

Rayner azt inditványozván, hogy lefesti arczképemet, még az nap délután mintául ültem neki az ebédlőben; arra kért, hogy másnap mütermében folytathassa; midőn pedig erre azt az ellenvetést tettem, hogy leczkéimet nem mulaszthatom el annyiszor, azt a feleletet nyertem, hogy reggel az egész család oda fog vándorolni, s hozzá füzé azt a megjegyzést is, hogy akkor talán én is meg leszek elégedve.

Másnap délelőtt tizenegykor tehát belépett a tanszobába Mrs. Raynerrel együtt és mind a négyen keresztül sétáltunk a kerten, felmentünk a kocsiszin felett levő tágas szobába, mely még sokkal kényelmesebbnek mutatkozott, mint a minőnek elképzeltem.

A padlózat ki volt fényesitve, két szép szőnyeg terült el rajta, egyik szép tigrisbőr, a másik még szebb oroszlánbőr, Haidée reájuk telepedett és egész ottlétünk ideje alatt folyton az oroszlán fejét czirógatta, dédelgette. A szoba tulsó végén egy benyiló volt, melyről azonnal sejtettem, hogy az Rayner hálóhelye. A porczellán kályhában vigan pattogott a tüz, előtte a folytonos használattól már kissé nagyon kopott, de nagyon kényelmes, puha, ruganyos támlásszékek állottak, a falakon képek függtek, volt továbbá a szobában egy faragott sötét tölgyfaszekrény, különféle kecses szép tárgyakkal telve, s azonkivül még egy diófa-asztal, végül pedig ott állott a festő állvány festő-vásznakkal, félig bevégzett rajzvázlatok és tanulmányokkal.

Mrs. Rayner maga is oly czélzatos sóvár tekintettel nézett körül a szobában, mintha sohasem látta volna még, azután minden megjegyzés nélkül elővéve kötését, csendesen dolgozni kezdett, mialatt én ujra mintául ültem, miként a megelőző napon.

Két órai munka után felszólitott bennünket Rayner, néznők meg vázlatát, mely egy nagyon csinos leányt ábrázolt nagy, az enyémnél kevéssel nagyobb sötét szürke szemekkel, piros ajka egy kicsit kisebb volt az enyimnél, fogsora kevéssel fehérebb, üde arczszinének fehérsége tejszinübb, pirossága pedig valamivel élénkebb volt, mint az enyém, s a fej tetejére illesztett hajtekercs is fényesebb és lágyabb volt az én hajamnál. Mind a mellett a kép egészben véve egy keveset hasonlitott hozzám, és szinte megsértve éreztem magam, mikor Mrs. Rayner nála szokatlan elmésséggel azt jegyzé meg, hogy férje hizelgett nekem, noha magam is jól tudtam, és láttam, hogy igaza van. De Rayner kijelenté, hogy lehetetlenség arczképben hizelegni egy szép nőnek, mire Mrs. Rayner elfordulva csak vállat vont és elhagyta a szobát. Haidée is felkelt, készült utána menni, de a küszöbön megállott, hogy az oroszlánra s azután reám is még egy utolsó szeretetteljes pillantást vessen.

- Ön kitünő minta, mert igen nyugodtan ül. Milyen jutalmat adjak én önnek, hogy még csak nem is pislog s meg se mozdul, minden más üzletszerü mintától eltérőleg?

- Semmit, Mr. Rayner, hiszen köszönettel én tartozom önnek. Mindenki hiuságának hizeleg, ha lefestik arczképét. A hizelgés pedig mindenkor elég jutalom a nőnek, a mint állitják, - mondám s nevetve siettem Haidée után.

- Majd találok én annál valami tartalmasabb jutalmat is, - mondá Rayner halk hangon, félig önmagához beszélve, és szavait nyájas mosolylyal kisérve.

Aznap délután alig futott ki leczkéje végeztével Haidée a tanszobából, mikor Rayner belépett hozzám, egy ócska kopott kis tokot tartva kezében.

- A szegény festő nem feledkezett meg igéretéről, ha szabad azt igéretnek nevezni, - mondá alázatosan. - Ime, tekintse meg, mit érdemelt ki a nyugodt üléssel.

Az ablakhoz vezetett, s felnyitá a tokot, miközben merően arczomra függeszté szemeit. Az ékszertok kopott veres bársonynyal volt bélelve, kétségtelenül nem azon ékszer számára készittetett, melyet tartalmazott. Egy szivalaku nagy nyakék volt benne, melynek kövei oly ragyogó tüzzel világitottak, hogy azokhoz hasonló pompás gyémántokat életemben még sohasem láttam. Megpillantása azonban nem gyönyört, de rémületet gerjesztett föl bennem. Nem birtam elnyomni a meglepetéssel párosult csodálat nyilvánitását.

- Ez a legremekebb ékszer, melyet valaha láttam, - szóltam végre.

- Szereti ön a gyémántot? - kérdezé halkan.

- A gyémánt igen szép, a legszebb ék valamennyi drága kő között, - feleltem akadozó hangon.

- Szeretné-e, hogy haja, nyaka és karjai ugy fel legyenek ékesitve gyémántokkal, mint egy herczegnőé? - kérdezé még mindig suttogva, de oly különös modorban, hogy magam sem tudtam, komolyan beszél-e vagy csak tréfál?

Ránéztem és erőltetett nevetéssel mondám:

- Én? óh nem! Magam számára nem vágyom gyémántokra; valóban furcsán is néznék ki velök. A gyémánt csak előkelő gazdag urhölgyeknek s nem nevelőnéknek való.

- A nevelőnőkből néha lehet előkelő, gazdag urhölgy is, nemde? - mondá visszatérve szokásos könnyü modorához.

- Ugy hiszem, a legtöbb nem lesz azzá, - felelém hasonló modorban.

- Nos, hát feltéve, hogy nem lesz a nevelőnőből előkelő delnő, nem viselheti-e azért, ha azt igaz uton megszerzi?

- Ne érezze magát sértve s ne haragudjék reám, Mr. Rayner; de már a gondolat is teherként nyomná lelkemet éjjel-nappal, hogy ily értékes tárgyat birok.

Rayner hosszasan felkaczagott.

- Oh, maga igénytelen kis teremtés! Sohasem hittem volna egy londoni hölgyet oly tapasztalatlannak, hogy közönséges cseh üveget gyémántnak nézzen - mondá jókedvvel... Ezek a függők, melyeknek roppant nagy értéke annyira elijeszti önt, nem érnek többet ötven shillingnél. Érdemes se volt tokot csinálni számára; nézze, láthatja, hogy egy ócska tokba helyeztem, mely egykor melltüt tartalmazott. Nem, nem, édes gyermekem, nem kell ugy elrémülnie a nagy értéktől, mert az ugyancsak csekély. Előttem ugyan becses ez ékszer, de egészen más okból. Nézzen ide.

Megforditá a nyakéket, egy monogrammot és az 1792-ki keletet fedeztem fel hátulján. Elolvasám a monogramm betüit "R. G. D."

- G. D. R., - javitá ki Rayner. "Gervas D. Rayner" saját kezdőbetüim és atyám, valamint nagyatyámé is az volt. Mert ennek egyedüli értékét épen az képezi, hogy nagyanyámé volt. De nekem számos ereklyém van tőle; nőmnek is temérdek ékszere fekszik a bankban, melyeket sohasem visel: ön tehát senkit sem foszt meg általa és igen lekötelezi egy öreg barátját (már nevezhetem igy magamat) e csekélység elfogadása által. Majd a téához összegyülekező egész család jelenlétében fogom azt átnyujtani, meg lesz-e ugy elégedve, maga szerény, igénytelen kis lány?

Átvettem tehát a legkellemetlenebb érzéssel az ékszert, bár iparkodtam érzelmemet elrejteni és megköszöntem, a mennyire képes valék.

Ő pedig, igéretéhez hiven, igy szólt nejéhez az estelinél:

- A legnagyobb küzdelemmel s rábeszéléssel tudtam csak rábirni Miss Christiet, hogy legyőzve büszkeségét, viszonzásul abbeli szivességéért, hogy nekem mintául ült, elfogadjon egy pár penny értékü csekélységet, melyről csaknem kimondta nekem, hogy viselni sem érdemes.

- Oh, Mr. Rayner!

Oly különös, a valótól eltérő szinben mutatta be vonakodásomat, mintha tulcsekélynek tartottam volna ajándékát. Pedig nagy külömbség van ötven shilling és pár penny értéke között is.

Láttam, a mint a szobában levő Sarah igen szúró tekintetet vetett rám, mintha azt gondolná, hogy nevelőnőknek még értéktelen ékszert sem szükséges viselni, sőt Mrs. Rayner sem igen látszott örülni.

A gyönyörü ékszer, melyet megcsodáltam ugyan, de melyre nem vágyódtam, mindenesetre sokkal több kellemetlenséget, mint örömet szerzett nekem. Még ugyanaz este okozója lett egy ujabb kis kellemetlenségnek. Felmenve szobámba, hátradültem karszékembe, mely háttal állt az ajtóhoz, és kivéve zsebemből a tokot, gyönyörködni kezdtem az ékszerben. Valóban gyönyörü volt, s a mint ugy csillogott, szikrázott az esthomályban, elgondoltam magamban, hogy ha ez ékszer csakugyan csehüveg és csak ötven shilling értékü, igazán nagy kár valódi gyémántért pénzt adni, mely oly sokkal drágább és nem lehet szebb ennél.

Midőn később a világossághoz tartva, végre gyönyörüséget kezdtem találni a tudatban, hogy az ékszer sajátom, egy hang szólalt meg mögöttem:

- No lám, hát ez az a krajczáros csekélység?

Persze, hogy Sarah szólt. Vizet hozott fel számomra, pedig korsóm tele volt. Gúnyos hangja és a kiséretül szolgáló fitymáló nevetés nagyon felháboritott. Becsaptam az ékszertokot.

- Mr. Rayner természetesen nem adhat senkinek olyasmit, mi csak két krajczárt ér, Sarah, - feleltem hidegen.

- Csakugyan nem, kivált oly szolgálatokért, minők az önéi, kisasszony.

És ezt oly gonosz, csipős hangon mondá, hogy a mint a szobát elhagyta, földre löktem az ékszert tokostul és zokogásban törtem ki.

Midőn Sarah elleni elkeseredésem fakasztotta könnyeimet felszáritva leültem kedves karszékembe, elgondolkoztam, vajjon miért gyülölhet engemet annyira az a személy?

Ekkor eszembe jutottak néhány általam ismert nevelőnőnek tapasztalatai és arra a következtetésre jutottam, hogy Sarah alkalmasint oly családoknál lakhatott előbb, hol a nevelőnők lenézettek és elhanyagoltattak a növendékek szülői által, s igy szinte szégyenletesnek tünt fel neki, hogy engem sokkal jobb bánásmódban részesitenek, mint társnőimet.

Mivel már ugyis viseltem egy órazsinóron függő emléket nyakam körül, a csillogó ékszert szépen a fiókba zártam. Az emlék egy régi pénztárczából készitett kis zacskó volt, melybe Readenek azt a pár bocsánatkérő sorát tartalmazó levélkéjét rejtettem, melyet menhelyemen a kapott rózsákhoz tüzve találtam. Megelégedtem ezzel a kevésbbé fényes ékkel, a melyet már viseltem. Sarah látta ugyan már, persze csak a zacskót, mert egy este nagyon fázván, Rayner rendeletére egy csésze téát akkor hozott fel számomra, midőn már levetkőztem. Észrevettem sóvár tekintetéből, melylyel nagy sötét szemeit reá függeszté, mily kiváncsi volna látni belsejét, és szinte örültem magamban, hogy nem teheti.

Szombati napon kaptam az ékszert. Másnap a szertartás végeztével szokás szerint kint álltunk a templom udvarán a temető mellett, várva, mig Mr. és Mrs. Rayner jelt adnak, hogy Haidéeval haza induljunk; Reade a sirköveket nézegetve járkált mindaddig, mig a templomból kitóduló nép elvonulása után mi is elhaladhattunk előtte, ekkor megszólitott bennünket:

- Oly hosszunak tetszett nekem az idő kedd óta.

Kedden cseréltük ki csomagjainkat a boltban. Komolysággal mondám:

- Épen öt napja.

- Igen, de oly hosszu napok valának azok, - suttogá ő.

- Az nem lehet - felelém, a napok most már naponta fogynak és igy kurtábbak.

- Nem tapasztalta még ön, mily hosszu a nap, ha valakit látni vágyunk, és nem lehet. De ön talán mindennap láthatja azt, a kit legszivesebben lát.

- Én anyámat szeretném látni legjobban, ő pedig igen távol van, - felelém elkomolyodva.

- Áh, igen! természetesen! De én most nem családtagra gondoltam.

- Talán azokra a szép leányokra gondolt, kik a mult vasárnap az önök parkjában ültek?

- Ethel és Katie? Óh, nem gondoltam reájuk! Azokat eleget látom. Majd eljönnek megint az iskola ünnepére. Meg se foghatom, hogy mért nem elégednek meg a saját téa-estélyeikkel. Nem! én egészen más valakire gondoltam. Nem találja el, kire?

Most már határozottan engem nézett. Azonban a szavait követő szünet alatt Rayner csintalankodó hangját hallottuk.

- Laurence nagy csodálattal látszik viseltetni a mi kis Miss Christienk iránt, mit gondol, Mrs. Reade?

Nem hallhattam a nő feleletét, de elégületlennek tünt fel a hang; és a következő perczben már meglehetős élesen szólitá fiát, szemrehányást téve neki a várakozásért. De még azután pár perczig mindnyájan ott maradtak a templom udvarán és feltünt nekem, hogy Rayner folyton csevegett Mrs. Reade-del, kit nagyon látszék érdekelni az, a mit neki beszélt.

Ez a hét nagyon sok dolgot adott a parochián. Az iskolai ünnep megtartását, melyre már rég készültek, s mely részben a vidék betegei, részben pedig a vizkárosultak javára rendeztetett, szombatra tüzték, másnap pedig az aratási lakomát készültek megtartani.

A Reade kisasszonyok a templom földiszitését vállalták magukra, mig a pap feleségének elég dolgot adott a terem és a mellékhelyiségek elrendezése az iskolai ünnepre.

Másnap hosszabb sétát tettünk Haidéeval; visszatérve, az előcsarnokba Jane fogadott bennünket titkolódzó módon e szókkal:

- Oh, Miss Christie a fiatal Mr. Reade kereste önt távolléte alatt és szerette volna látni! Valami üzenetet hozott számára. És mikor ajánlkoztam, hogy majd elmondom üzenetét, azt mondta, hogy inkább ir, mert a dolog fontos. Irt is önnek egy levelet; de tessék elhinni, nem tehetek róla, Sarah vette át s átadta azt Mr. Raynernek. Hiába mondtam neki, hogy hiszen a kisasszonynak szól, rám se hallgatott.

Felmentem az emeletre, nagyon bosszankodtam a kiállhatatlan Sarahnak ez ujabb impertinencziája felett. Mihelyt beléptem az ebédlőbe, mosolyogva jött elém Rayner s kezembe adta a levelet.

- Itt van egy billet doux, melyet az ön számára hagytak itt, Miss Christie. Nos kitől várt ön ilyet?

- Senkitől, Mr. Rayner, felelém, mélyen elpirulva.

Feleletem nem volt valótlanság, mert tudtam, hogy a levél semmi olyast nem tartalmazhatott, mire Rayner czélzott, s az nagyon valószinüleg csak Mrs. Maitlandnak valami megbizását foglalta magában.

Azonnal felbontottam, hogy megmutassam, miszerint semmi okom sincs rejtegetni a levelet, ime tartalma:

"Kedves Miss Christie! Nővéreim tulságosnak találják a teendőket a templom ékitése körül s attól tartanak, hogy nem lesznek képesek feladatuknak eleget tenni. Nem lenne-e oly szives átvállalni a munka egy részét? Ha nem tagadja meg közremüködését, akkor holnap reggelizés után ugy két óra tájban átlovagolok a kézimunkákkal.

Igaz hive

Reade Laurence."  

Ha jól emlékszem, kissé lehangolt a levél tartalma, de mégis be kell ismernem azt az előnyét, hogy legalább minden gond nélkül felolvashattam, épen azon tünődtem, átnyujtsam-e azt megtekintés végett, midőn észrevettem, hogy a belső lapra még pár szó van irva, ugy tettem tehát, mintha az figyelmemet elkerülte volna s visszahelyezve a boritékba, zsebembe rejtettem.

Az ebéd végtelen hosszan tartott aznap, pedig alig vártam, hogy véget érve lemehessek a tanszobába, hol ujra elővehessem levelemet. A belső lapra a következő szavak voltak irva:

"Miért volt ön oly hideg vasárnap?"

Nem volt alkalmam választ küldeni s nem tehettem egyebet, mint bevárni a másnap délutáni két órát. De azt hiszem, képes lettem volna aznap örömömben az egész leczkeidőn át mint egy operai hősnő énekelni.

Értesiteni Raynert az időről, melyben Reade a kézimunkák áthozását igérte, nem tartottam szükségesnek; két óra után rendszerint ugyis valamennyien a társalgószobában szoktunk együtt lenni. De másnap, épen azon a napon, midőn az átvállalandó kézimunkák magyarázatáról kellett értesülést nyernem, Mrs. Rayner egyenesen felkért, lennék szives helyette még az aznapi délutáni postával elküldendő néhány levelet megirni. Szerettem volna legalább a társalgó-szobában elvégezni a nyert megbizást, de Mrs. Rayner megelőzött, mondván:

- Tudom, hogy szivesebben foglalkozik zavartalanul saját szobájában, vagy talán a tanszobába küldjem át kávéját?

- Inkább a szobámba kérem - felelém, s elnyelni iparkodva bosszankodásomat, felmentem az emeletre.

Épen befejeztem egyik ostoba levelet, mely bizony nem volt valami fontos, midőn kopogtattak az ajtón, melyen Jane felhevülten, nagy kaczagással lépett be hozzám.

- Oh Miss, egy csomagot hozok, mely miatt Sarah nagyon dühösködik! - mondá, folyton kaczagva. Lódobogást hallva, kifutottam az udvarra, hol Mr. Readet találtam lóháton, ki e szavakat intézte hozzám: "Vigye be ezt, kérem a tanszobába, Miss Christie részére;" én átvettem s a társalgó szobába akartam vele bemenni. De láttam Miss, hogy ön se ott, se a tanuló szobában nincs.

Pedig minden áron meg akartam előzni a vén Saraht, ki egyszerre rám rontott e szókkal: "Add ide, majd felviszem én Miss Christienek." De nem addig van, mondám neki és már félig feljöttem a lépcsőkön, midőn ő utánam futott, de én fürgébb voltam nála, és ime, itt van a csomag, Miss Christie, - mondá, elhelyezve a csomagot az asztalra.

- Köszönöm, Jane, - mondám csendesen. Néhány kézimunka van benne a templom számára, melyet Miss Reade küldött át.

Jane arcza elkedvetlenedett egy kicsit, de mintha valami uj eszme villanna át agyán, ujra kaczagni kezdett. Elvágtam a zsineget és szavaim igazolásául felbontottam a csomagot, megmutattam neki a piros flanellt és a buzakalászokat, melyeket jelvény gyanánt kellett alkalmazni a szöveg betüihez. De a közepén ismét egy levél s egy papirba takart doboz volt, mindkettő Miss Christienek czimezve, minek láttára a kis Jane öröme ujra elfojthatlanul kitört.

- Tudtam én, - kiáltott fel, de hirtelen elhallgatott és e szókkal, "bocsánatot kérek, kisasszony", elkomolyodva távozott.

Azonban lefelé sietve a lépcsőn, ujra kitört jó kedve. Távozása után felnyitottam a következő tartalmu levélkét:

"Édes Miss Christie! Bátor vagyok pár késői rózsát küldeni önnek egy oltalmazott helyen álló rózsatőről, hol a sok eső nem ronthatta meg. Remélem, nem lesznek dohányillatuak, de jobb dobozt nem találhattam számukra. Majd magyarázatát adom eljárásomnak, a mikor megengedi, hogy láthassam. Őszinte hive Reade Laurence."

A rózsák szivardobozba voltak helyezve, és mig benne feküdtek, csakugyan dohányillatot terjesztettek; de különös, én ez illatot kedvesebbnek találtam még a rózsa illatánál is.

Oly boldog valék ez este, hogy szinte örültem, midőn Rayner felkért, kisérném zongorán hegedüjátékát.

Éreztem, hogy még sohase játszottam oly érzéssel, mint akkor este.

Rayner is annyira át volt játékomtól hatva, hogy nem szünt meg folyton kérni "csak még egyszer, még egyetlen egyszer," mindaddig, mig csak Mrs. Rayner át nem ment saját szobájába. Én még akkor se untam meg a zenélést, el tudtam volna játszani akár éjfélig.

Az óra épen fél tizenegyet ütött, mi már nagyon késői időt jelzett Aldersben, midőn a "Voi che sapete" áriát fejeztük be.

- Hát ez hogy tetszik önnek? - kérdezte Rayner, hanem ekkor már letette hegedüjét és egy széket tolva mellém, ujjait a zongora billentyüire helyezve, ismétlé a dallamot.

- Ismeri ön a szavakat is? "Voi che sapete, che cos é amore" dudolá halkan. Tudja-e, mit jelentenek e szavak?

- Oh igen! - mondám kissé szinte büszkélkedve csekély olasz nyelvismeretemmel. "Te, ki tudod, mi a szerelem."

A székemet kissé hátra tolva hallgattam halk éneklését. Sohasem emlékszem, hogy szerelmi dal azelőtt valaha annyira meghatott volna engem, csaknem sirni tudtam volna, a mint fejemet lehajtva s lélekzetemet visszafojtva figyelmesen hallgattam, nehogy egyetlen hangot is elveszitsek. Midőn elvégezte, megfordult; én se mozdulni, se szólni nem valék képes, ő azonban felugrott székéről, az ablakhoz lépve felnyitotta azt és kihajolt rajta.

- Majd megfulok, oh, mit adnék egy velenczei erkélyért - mondá - jőjjön ide, kis leány.

Engedelmesen felkeltem. Rayner egy meleg köpenyt vetett vállaimra s az ablakhoz vezetett.

- Nézzen fel, gyermekem, mily szépen világit a hold ott a fák lombjain keresztül. Nem szeretné ön Velenczében, a szerelem szülőföldén, holdvilágnál hallgatni az édes dalokat?

- Én nem vágyom innen sehová, Mr. Rayner - válaszolám, boldogan mosolyogva a holdvilágra.

- Miért?

Nem mondhattam meg neki az igazi okot.

- Az egész világot szivesen odaadnám, ha e pillanatban azzal a nővel, a kit szeretek, Velenczében lehetnék. Ott meg tudnám a szerelmet vele is értetni.

Meglepett Rayner hangjában a szenvedélyes gyöngédség, mire hirtelen egy merész kérdés jött ajkamra.

- Akkor hát miért nem viszi őt oda, Mr. Rayner? - mondám komolyan.

A mint reá mosolyogva tőlem telhetőleg csendesen beszéltem hozzá, magam is megrémültem vakmerőségemtől, mert szemei még sokkal sötétebben villogtak és egész arczán rendkivüli kifejezés vonult át. Látva, mily hatást idéztek nála elő szavaim, ideges hévvel szoritottam meg kezét, attól félve, hogy tán megsértettem őt s igy szóltam:

- Bocsásson meg nekem, Mr. Rayner, hogy ezt a tárgyat érintettem; de hiszen ön beszélt arról először, nemde? Én oly gyakran csodálkoztam már azon, miért nem viszi el őt innen. Oly fájdalmasan esik nekem, hogy ön, ki annyi rokonszenvet érdemel, oly elzárkózott életet folytasson, a hitves érzéketlensége miatt, kihez kötve van, mint azt nekem önmaga elmondta.

Rayner oly élvezettel látszék magába szivni szavaimat, mintha azok valami életitalt tartalmaznának; éreztem kezén, hogy valósággal reszket; azáltal magamat biztosabban érezve, folytatám:

- Higyje el, ha elvinné őt innen, jóllehet nehézségekkel járna eleinte rábirni a távozásra, ön szivélyes nyájasságával mégis keresztülvihetné, hogy uj arczok, uj emberek közé menjen, s én hiszem, hogy ő akkor uj életre térne, átlátná, mennyivel jobb férj ön, mint sok más, és épen ugy szeretné önt, mint egykor. Óh nem is tudna ellentállani, hiszen ön oly kedves, olyan jó.

Rayner meglepetve s zavarodottan nézett rám, arcza elborult s oly zord kifejezést öltött, hogy szinte megrémültem tőle. Hirtelen visszarántottam kezemet, melyet kezében tartott és a szoba hátterébe vonultam.

Ő utánam jőve, ujra megfogta a kezemet, és mikor együgyüségemben összefüggéstelen mentegetéseket rebegtem, arcza ujra átváltozott s olyan nyájas lett, mint rendesen volt; bár nekem némileg szomorunak látszott.

- Ne féljen, engem nem sértett meg véleményének nyilvánitásával. De ön nem tudhatja, nem is sejtheti, miként is sejthetné egy önhöz hasonló gyermek, mennyit szenvedhet s mennyit kénytelen eltürni egy férfi, hogy a világgal nyilt homlokkal szállhasson szembe. Azt hiszem, nagyon megsajnálna ön, ha ismerné lelkiállapotomat.

- A nélkül is, hogy ismerném, sajnálom, - felelém lassu hangon.

Rayner hozzám hajolva perczig mélyen szemem közé tekintett. Azután elnevette magát.

- Kis hamis! Az ily nagy szürke szemeknek szenvedélyeseknek kellene lenni, és az önéi oly hidegek, mint a tó csendes napon. Ön bizonyosan hableány, kinek nincs szive.

- Oh, Mr. Rayner! - szóltam duzzogva s a zongorához léptem, elrakni a hangjegyeket.

- Hagyja csak, majd elrakom én azokat, - mondá szokott hangján. - Elég sokáig feltartóztattam már. Jó éjszakát, hableány.

Csaknem attól féltem, hogy ujra meg akar majd csókolni, mit én, nehogy másodszor is megbántsam, nem mernék visszautasitani. Lehetőleg gyorsan szoritottam vele hát kezet, felkaptam gyertyámat és felfutottam a lépcsőkön. Igazán bosszankodtam magamra hidegségemért, pedig hiszen én nem akartam visszautasitó lenni.

Tény azonban az, hogy egész este kizárólagosan csak Readere gondoltam.

Fölérve a lépcső első szakaszára, meglassitám lépteimet, nehogy a gyermekszoba mellett elhaladva, fölébreszszem Monát; halkan lépdelve végig a torony lépcsőjéhez vezető folyosón, eszembe jutottak Rayner szavai, és én nem tudtam felfogni, miért nevezett engem hableánynak, s mit értett az alatt, hogy nekem nincs szivem?

Ily elmélkedések közt jutottam fel a toronyba, égő gyertyával kezemben s kinyitottam szobám ajtaját.

Ámbár teljesen csendes volt az éj, én pedig nagyon óvatosan jártam, midőn beléptem az ajtón, gyertyám mégis kialudt, mintha hirtelen szélroham fujta volna el; nekem ugy tetszett, mintha emberi lélekzést éreztem volna. Kissé összerezzenve, hirtelen előre léptem s megkisérlém áthatolni szemeimmel a sötétségen. De lehetetlen volt látni, miután a kandalló tüze elhamvadt, az ablakfüggönyök leeresztvék, sőt még a táblák is be voltak téve, ugy hogy egyetlen holdsugár sem hatolhatott be.

Ijedten állottam egy perczig a szoba közepén, azután óvatosan lépdeltem a kandalló-párkányhoz, hol gyufadobozomat szoktam tartani. Keresés közben ujjaimmal tapogatva a különféle tárgyakat, könnyü zajt csináltam, sőt le is ütöttem egy porczellánfigurát, mely a kandalló rácsozatába ütődve darabokra tört, ugyanakkor azonban más különös neszre lettem figyelmessé, mely az ágy és ajtó között álló kályhaellenző mellől eredt, midőn pedig hirtelen megfordultam, egy az ajtón kisurranó alakot vettem észre. Megkülönböztetni nem tudtam senkit, s visszafojtva a rémület sikoltását, kirohantam s a látkörömből eltünő alak után kapkodtam a légbe, de nem találtam semmit.

Ekkor tetőtől talpig reszketve visszamentem szobámba, hol alig mertem bármely irányban is mozdulni, attól félve, nehogy ismét valami más rémes alakkal találkozzam. Bezártam magam után az ajtót, de akkor meg az a félelem gyötört, vajjon nem zárkóztam-e be valamely még sokkal kellemetlenebb látogatóval; a legkisebb zörejre összerezzenve, ijedezve a saját léptem alatt ropogó padozat zajára is, ujra keresni kezdém gyufámat a kandalló párkányán. Kezem annyira reszketett, hogy sok idő telt el, mig meggyőződtem, hogy a gyufatartó nincs ott, akkor visszatapogatóztam az asztalhoz, de a gyufát sehol sem találtam. Végre csodálkozva, hogy az már előbb eszembe nem jutott, az ablakhoz mentem; kinyitottam a táblát és félre huztam a függönyöket; a hold csak gyéren világitott be, mert minden pillanatban eltakarták a felhők, világossága csakis rémes árnyékot vetett a szobába, mi felizgatott állapotomban ijesztőbb hatással volt rám a sötétségnél is. Ismét a gyufakereséshez kezdtem, de csak nem tudtam megtalálni sehol.

Lehetetlen volt levetkőznöm a kisérteties hold fényénél, mikor képzelődésem minden sarokban sötét alakokat vélt látni és a legkisebb neszre ijedten fordultam vissza; elszántam magamat ujra lemenni a földszintre, hogy gyertyámat ott gyujtsam meg. A konyhában biztosra vettem, hogy gyufát találok.

Elindultam tehát lefelé a hátulsó lépcsőn, melyen azelőtt még sohase jártam, szerencsésen lejutva az emeletre, balra fordultam, s két ajtó előtt találtam magamat. Az egyik egy kamarába nyilott, a másik be volt ugyan téve, kulcsa azonban a zárban lévén, megnyomtam a kilincset, csakugyan a konyha volt, de épen azon pillanatban, midőn megkönnyebbülten fohászkodtam föl, olyas hang ütötte meg a fülemet, mintha ezer meg ezer svábbogár hemzsegne körülöttem, minthogy azonban én kevésbé ijedtem volna meg egy sereg kisérteties emberi alaktól, mint attól, hogy lábaimmal kénytelen legyek eltaposni egyetlen svábbogarat is, iszonyodva csaptam be az ajtót.

Most már egyetlen menedékem az volt, visszatérni a lépcsőhöz és lemenni a földszintre, hol az előcsarnok asztalán biztosan találni véltem gyufaskatulyát.

Szerencsésen leértem a lépcső aljához a nélkül, hogy valakit láttam vagy bármi neszt hallottam volna, csak is a folyosón végig haladva ütötték meg hangok füleimet. Megálltam, de aztán ismét tovább mentem lábujjhegyen s a mind jobban kivehető szavakból azt következtettem, hogy azok Rayner dolgozó szobájából jönnek, mely mellett el kellett haladnom. A félig nyitott ajtón kisugárzó fényvonalnál felismertem Saraht. Halk, de durczás hangon beszélt és közelebb érve, akaratom ellenére megállitott a következő pár, reám vonatkozó szónak hallása:

- Olyan gyermekszobába való bamba gyermekképü leány. Igazán nevelőnőnek való.

- Több mondani valója nincs? - mondá Rayner nagyon halkan, de legfagyosabb, legmetszőbb hangján.

- Ez minden, mit mondani akartam - felelé Sarah elfojtott hangon.

- Akkor a baj könnyen orvosolható. Elmehet.

- Elmehetek? El is megyek! Azt hiszi, oly könnyen helyettesithet engem is, mint őt helyettesithetné? - mondá a cseléd minden ura iránti tiszteletről megfeledkezve s dühtől reszkető hangon.

- Az már az én dolgom. Maga választást akar engedni egy megfizethetlen nevelőnő és egy tulságosan fizetett cseléd szolgálatai közt. Én választottam.

- Tulságosan fizetett! Az én szolgálataim túlságosan meg vannak fizetve? Az én szolgálataimat nem lehet megfizetni! - sziszegte Sarah.

- Mindaddig, mig egyéb kétségtelen jó tulajdonságait a szerénységgel tetézte, érdemeihez méltóan jutalmaztam. Most azonban, hogy az okosság határain tul ragadtatva magát, a féltékenység és bosszu esztelen érzelmeivel bibelődik, mint valami eszeveszett leány, becse nagyon alászáll. Maga már nem fiatal leány többé, Sarah és állása azóta nagyon megváltozott a saját javára. De ha a változást nem fogadhatja el, akkor jobb, ha távozik.

- És ön eleresztene engemet egy... egy uj jövevény miatt? - kérdezé a szenvedélyes asszony.

- Én senkit sem küldhetek el házamból egy másik szeszélye miatt, bármily becses volt is egykor az a cseléd.

- Becses volt! csak volt? Az én munkám még nincs befejezve, és ha ön mellett nem dolgozom, akkor ellene fogok müködni, - tört ki indulatosan. Majd...

- Ne oly hangosan, ne oly hangosan. - csititá Rayner. - Majd meglátja, hogy nélkülem nem lehet oly biztosan fölfelé haladni, Gooch Sarah.

Ugyanazon az éles hangon beszélt, mint már párszor hallottam őt, oly hangon, mely mindig borzadályt keltett bennem. Ekkor azonban hirtelen derültté, csaknem behizelgővé változott át.

- Nos, hiszi-e, hogy képes lesz nélkülem müködni, épen ugy, mint én maga nélkül?

Szünet állott be. Sarah egyszerre zokogásban tört ki és szenvedélyes sirás közt könyörgött részvétért, bocsánatért.

- Miért oly kegyetlen? Hogy lehet igy beszélni szolgálataimról, tehát már mindenre megvénültem s csak pénzalkura vagyok jó? Hiszen az a gyerekleány, az a Christie sohasem lesz képes önért arra, a mit én tettem.

- Egy nevelőnő szolgálatát sohase lehet a cselédéihez hasonlitani. Most már elég legyen Miss Christieről, Sarah!

- Elég, szólni se szabad a kis kaczér teremtésről, ki mig egyik férfi drága gyémántjait fiókjában tartja, a másiknak levelét ereklyeként hordja nyakában és alattomban csókolgatja! Oh én láttam a kis...

- Esztelenség! - szakitá félbe Rayner élesen. - És ha azt tenné is, az nem tartozik reám.

Hallottam, a mint felugrott székéről és hevesen járt fel s alá a szobában; nyulként futottam el. Reszketve s tapogatódzva találtam oda az előcsarnok asztalához, kivettem a gyufaskatulyából egy csomó gyufát és alattomban, mint valami bünös, osontam fel a lépcsőkön.

Ha Rayner hirtelen kilép és meglátja, miként lapulok reszkető ajakkal a falhoz, egy lépésnyire tőlük, mennyire diadalmaskodott volna Sarah indokolt gyülöletével oly leány felett, ki képes a hallgatódzás csuf tettére vetemedni. És mennyire csökkent volna Raynernek jó véleménye is felőlem, tapasztalva, hogy mily helytelenül itélte meg a kiállhatlan cseléd fölé helyezett hallgatódzó nevelőnőt.

Midőn gondolkoztam a hallottakról, többé legkisebb kétséget sem tápláltam az iránt, hogy Sarah Mrs. Rayner felelősséggel terhes ápolását s felvigyázatát értette az ő fontos szolgálatai alatt, és midőn azzal ijesztette urát, hogy ha elküldi őt, akkor ellene fog müködni, szándéka bizonyosan az lehetett, hogy nyilvánosan elhiresztelendi azt, a mit a férj addig oly gondosan eltitkolt a világ előtt, a tényt, hogy neje az őrülés szélén álló állapotban van. Most már nem csodálkoztam annyira irányomban való irigykedésén.

Felkelve helyemről, iróasztalomra pillantottam s azonnal láttam, hogy azon mindenem fel van forgatva. Majdnem azt hittem, hogy saját magam hánytam össze a tárgyakat a gyufa keresése alkalmával, de eszembe jutott, hogy Sarah Raynernek azt mondta, miszerint gyémántokat tartok fiókomban. De az zárva s a kulcs mindig zsebemben volt.

Mind a mellett felnyitottam és benéztem a felső részbe, hová Rayner ajándékát helyeztem. Ékszerem ott csillogott tokjában, mint egyébkor. Azután felnyitottam az alsó rekeszt is, azzal a szándékkal, hogy kivéve abból a Readetől kapott két levelemet, azokat rendes szokásom szerint ujra átolvassam lefekvés előtt. De az utolsó, melyet a szivardoboz kiséretében kaptam tőle, eltünt. A gyanu rögtön átvillant agyamon és fellázitott az a tudat, hogy azt Sarah vitte el magával.

Igy tehát Sarah volt az, kit este szobámban megleptem. Neki sikerült valahogy fölnyitni fiókomat, megnézni ékszeremet és hogy bizonyitékot szerezzen arra, hogy én egy gentlemannal állok levelezésben, ellopta levelemet, melyet kétségtelenül már meg is mutatott Mr. Raynernek, ellhallgatva a hozzájutás mikéntjét, de a valószinüleg ismert kézirással bebizonyitotta neki, hogy én titkos levelezésben állok Reade Laurence-el. Az is eszembe jutott ekkor, hogy már az első levélkét is Raynernek kézbesitette.

Nos, ha mind a kettőt átolvasta is, látnia kellett, mily ártatlan tartalmuak azok, de hogyan tudhassa azt Rayner is, ki nem olvasta át? Végtelen bosszankodtam, s bántott a dolog. Mindent megtudtam volna neki bocsájtani, még azt is, hogy kikémlelte a nyakamban hordott kis ereklye létezését, de kedves leveleimnek elorzása fölháboritott. Sirtam mérgemben, mert még ha visszatenné is helyére, megfertőztette azt azzal, hogy undok szemeivel nézegette.

Nagyon kimerülten s elkeseredve feküdtem le ágyamba; kezembe szoritva a nyakamon függő kis ereklyét, nehogy Sarah azt is hatalmába keritse, nagysokára elaludtam. Egyszerre felriadtam valamely gyenge, de csak oly gyenge neszre, hogy szinte tulfeszült idegeim müködésének tulajdonitám, álmos szemeim ujra lecsukódtak, azonban azt tapasztaltam, hogy a szobában hirtelen világosság támadt, mely nem a kelő nap fényétől eredt.

Teljesen felébredve a világosságtól, a hideg végig futott rajtam, s ujabb ijedelembe estem, mert az ágyfüggönyön keresztül észrevettem, hogy a világosságot egy az ellenző mögött levő gyertya terjeszti; láttam, hogy a gyertyafény közeledik felém, én tehát alvást szinlelve lehunytam szememet. Ujjaim folyton a kis ereklyét szoriták, de szinte izzadtak a borzadalomtól. Vajjon Sarah volt-e, s ugyan mit akarhatott ismét szobámban? Levelemet visszahelyezni talán? Fel se mertem pillantani.

Visszafojtott lélekzettel hallgatóztam és hallottam, vagy legalább is hallani képzeltem a betolakodónak halk lépéseit. Egyszerre megállott, és lehunyt szempilláimon keresztül a lobogó fényről azt sejtettem, hogy a gyertyát arczomhoz emelték. Még mindig elég önuralommal birtam azonban csendesen feküdni, sőt utánozni az alvónak rendes lélekzetét is. Szivem dobogása megállott mégis, midőn a világosság közeledését éreztem, és hallám mozgását egy alaknak, ki a gyertyát egészen arczomhoz tartá. Ekkor már nem mozdulhattam. Félig meg valék bénulva. Előzőleg valami ismeretlen bóditó illatot, aztán egy kéz lágy érintését éreztem.

Még mindig nem mozdultam. Az a kiállott kinos halálos két percz, mialatt a világosság mindinkább közeledett felém, hosszu órának tünt föl előttem. Egyszerre a kéz megfogta a még folyton kis ereklyémet tartó ujjaimat.

Ki akarta fesziteni, de én görcsösen szoritám kincsemet. Ekkor kezét visszavonta. Dugasz kihuzását hallottam, azután még erősebben érezve az előbbi bóditó szagot, egy undoritó, fullasztó nedvbe mártott zsebkendő takarta be arczomat.

Ekkor felriadtam s torkom szakadtából átható sikoltást hallatva, eltoltam a zsebkendőt s felismertem Saraht, ki haragtól halálsápadtan vonult vissza, de egyetlen hangot sem ejtett ki. Egy kis üveget tartott kezében. Utána ugorva, ki akartam azt ragadni kezéből, de ő gyorsabb lévén nálamnál, nem érhettem el, ekkor a kályhaellenző felé hátrált, melyet hangos robajjal döntött fel, minek zaja egy pillanatra elvonta figyelmemet a gonosz asszonytól mit ez felhasználva, ujra nyakamnak rontott. De ekkor egy hang hangzott kivülről, mely neki ép oly rémületet okozott, minő borzadályt bennem az övé keltett. Rayner szigoru, éles hangja volt az.

- Sarah, jöjjön ki azonnal.

A nő összerezzent, arcza daczos és mogorva, majd félénk lett, de kősziklaként állott előttem.

- Sarah, nem hallja? Jőjjön ki, hangzott ismételten Rayner szava.

E felszólitásra, mintha valami varázslat venné körül, mely ellen nem volt képes küzdeni, csöndesen kiment a szobából s én magamra maradtam.

Ekkor az ajtóhoz ugrottam s bezártam, hanem tovább nem birta erőm s dideregve, összeesve, a sötétségben görcsös zokogásban törtem ki. A görcsös zokogás idő multán megszünt ugyan, de tagjaim megzsibbadtak, annyira, hogy képtelen valék megmozdulni, azt hittem, meg kell halnom.

Kábult állapotban erős zuhanást hallottam, utána női sikoltást, s közvetlen azután egy kivülről jövő hang riasztott föl kábultságomból.

- Miss Christie!

Rayner szólitott gyöngéden az ajtón keresztül. Én azonban nem feleltem s meg se mozdultam.

- Miss Christie, kedves gyermekem, hol van? Eszméleténél van? Vagy beteg?

Hallám a kilincset nyitogatni, de az ajtó zárva volt. Felemeltem fejemet a földről és bágyadt, reszkető hangon felelém:

- Köszönöm, nem vagyok beteg s teljesen eszméletemnél vagyok.

- De a hangja bágyadt. Meg van tán sebesitve? Bántotta az az asszony? - kérdezte aggódva.

- Nem, nem, csak megijedtem! nem vagyok megsebesitve. Majd elmondok mindent holnap reggel, Mr. Rayner. Most nem tudok beszélni.

- De én addig nem távozhatom s nem is alhatom, mig teljesen meg nem nyugtat, hogy semmi baja sincs. Öltse fel pongyoláját s kérem, jöjjön ki, hogy láthassam s megnyugodjam.

Én azonban érezve, hogy ezen az éjjelen már képtelen volnék szobámat elhagyni, mondám:

- Egészen jól érzem magamat, de éjjel ki nem mehetek, Mr. Rayner. Nagyon megtört a rémület, igazán nem volnék rá képes.

- Akkor hát hozok számára friss vizet s egy kis cognacot s leteszem ide az ajtó elibe.

- Nem, kérem, ne tegye, ugy sem merném behozni. Félek, hogy ha kinyitnám az ajtót, ő ujra bejönne. Pedig ha ujra viszontlátnám, az megölne, - zokogtam. - Oh kérem, küldje őt el innen.

Ujra görcsös rohamokba estem.

- Esküszöm, hogy nem fog közelébe jutni többé, gyermekem. Ön teljes biztosságban van. Becsukom alulról is a lépcső ajtaját s reggel magam jövök fel önért, - mondá halk hangon.

A tudat, hogy be leszek zárva, nem valami nagyon nyugtatott meg; de azért megköszönve figyelmét, jó éjszakát kivántam Raynernek azzal az esdekléssel, hogy távolitsa el Saraht. Azután valahogy fölemelkedve, asztalhoz támolyogtam s meggyujtám gyertyámat, melyet ágyam mellé helyeztem. Életemben először féltem a sötétségtől. Folytonos hallgatódzás közt feküdtem, fölrezzenve a butor legkisebb recsegésére, mig végre kifáradva, álomba merültem.

Másnap reggel ép azon pillanatban hallám alul a lépcső ajtaját kinyitni, midőn én is a lemenetelre készen kiléptem szobámból. Rayner várt reám odalent, s aggályteljesen nézve rám, meglepettnek látszék külsőmtől. Magamnak is feltünt öltözködés közben, mily halvány és szenvedő valék és hogy szemeim mily kimerültek, beesettek s fekete karikákkal környezettek voltak.

- Fogadja el karomat, gyermekem, hiszen alig bir lépni. Jőjjön reggelizni, egy csésze jó meleg kávé jót fog tenni. Azután sziveskedjék bejönni dolgozó szobámba, majd beszélgetünk együtt. Ne szóljon az egészről semmit a reggelinél; nőmet nagyon megijesztené.

Karjába füztem karomat, mert valóban nem voltam biztos lábaimon; Rayner bevezetett az ebédlőbe, hol egy karos székbe ültetett s nem ama székre, melyet étkezés alatt rendesen elfoglalni szoktam. Haidée azonnal észrevevé rajtam a változást, forró csókokkal vigasztalt. Jane szolgált fel az asztalnál. Vajjon elment volna már Sarah? Szivem megkönnyült e gondolatra. Reggelizésnél igy szólott Rayner:

- Mára szünnapot inditványozok. Nevelőnő és tanitvány mindketten igen bágyadtak, s ugy hiszem, egy napi pihenés mind a kettőnek jót fog tenni. Indokaim, be kell vallanom, nem egészen önzéstelenek, mert ma a fillér-egyesület számadásaival leszek elfoglalva, és nagyon jól esnék, ha Miss Christie szives volna pár órát nekem szentelve, segélyemre lenni ez ügyben. Sokáig nem fogom fárasztani.

- Mikor kivánja segitségemet, Mr. Rayner?

- Mihelyt ideje engedi, a reggeli után.

- Szeretnék előbb egy órát saját teendőimre forditani.

- Egy óra mulva tehát várni fogom önt dolgozó-szobámban.

Reggeli után felmenve a toronyba, Janet találtam ott szobám takaritásával elfoglalva. Észrevettem, hogy lopva reám tekintget. Valamit hallania kellett az éjjeli kalandról, gondolám, s nagyon szerettem volna tudni, mit. Épen készülőben volt már kifelé a szobából, mikor beléptem.

- Sohase menjen ki, Jane, - mondám. - Hát ma reggel maga takaritja a szobát?

- Igen, Miss. Ezentul én reám lesz az bizva.

Ugy tett, mintha még folytatni akarná, de elhallgatott.

- Nos? - kérdezém mosolyogva, mintegy felbátoritva a beszédre.

- Ön tudja, Miss, hogy Sarah elment.

- Elment? - mondám, - képtelen lévén eltitkolni örömömet a hallottak felett.

- Igen, Miss. Oh, ez már bizonyos. Hiszen önnek is hallania kellett elmenetelét. Én bizony nem is sajnálom.

- Miért ment el? - kérdezém.

- Ön nem tudja, Miss?

- Gyanitom, de mi okot mondott magának?

- Oh, minden ön miatt történt, Miss! Berontott ma reggel a konyhába és kijelenté, hogy olyan házban nem maradhat, hol ilyen dolgok történnek, - mondá Jane s ujra elhallgatott, mintha félne ismételni mindent, a mit Sarah mondott.

- Folytassa, folytassa. Hiszen tudja, hogy magam kértem, hogy mondja el, - szóltam szeliden.

- Nos hát, Miss, elkezdett önre panaszkodni. Azt mondta... azt mondta...

- Nos mit?

- Azt mondta, hogy zajt hallván az ön szobájában, feljött... és...

- Tovább.

- Hogy Mr. Raynert találta ott, ki nem nagyon örült meg, mikor őt meglátta...

- Nos aztán?

Jane azonban nem akarta folytatni; de nagyon elpirult, s csak a kezében tartott ruhát morzsolgatta zavarában. A mint a leányra pillantottam, hirtelen föltárult előttem az egész aljas valóság, hogy mily magyarázatot adott Sarah az éjjeli eseménynek. Egy perczig szólni sem tudtam, csak valami különös fájó érzés fogta el szivemet, - mig aztán csendesen elmondtam Janenak mindent.

A kis Jane arcza kiderült és feltünő örömöt látszék elárulni.

A legvidámabb örömben hagyta el a szobát.

Sarah tehát, miután jó hirnevem eláztatásával ujabb méltatlanságot követett el rajtam, elment a háztól. De kétségtelenül nem távozott a házból azonnal, pedig éreztem, hogy képtelen volnék még egy éjszakát eltölteni vele egy fedél alatt.

Előszedve tehát összes holmimat, bepakoltam koffereimet, a mint azt már az elmult éj kinos, átvirrasztott óráiban elhatároztam. Benéztem fiókomba is, és láttam, hogy levelem helyén volt ujra! A dolgozószobába lemenve, be akartam jelenteni Raynernek távozási szándékomat és pedig még aznap délutánra. Nagyon sajnáltam elhagyni a szép Alderst, Raynert s a kedves kis Haidéet, s azonkivül még más ok is kinossá tette nekem a megválást Geldham vidékétől. Azonban a rémületes éjszaka borzalma oly hatást tett reám, mely elég volt arra, hogy minden más egyéb tekintetet megsemmisitsen, még fényes nappal is alig mertem körültekinteni barátságos kis szobámban a nélkül, hogy az undor érzetével ne gondoljak vissza rettenetes kalandomra.

Összepakoltam mindenemet s idegesen mentem le az irodába, zsebembe téve a kábitó nedvbe mártott zsebkendőt, esetleg bizonyságául annak, hogy kalandom nem volt képzelődés, a mint sejtelmem szerint Rayner elhitetni kivánta velem.

Kopogtatásomra Rayner "szabaddal" felelvén, leültetett egy támlásszékbe a tüz mellé, és felkért, hogy várjak mig Sámmal pár szót vált. Kiment a szobából, én pedig óvatosan kezdtem barátkozni nagy kutyájával, mely megosztá velem a kandalló előtti szőnyeget. A kutya igen nyájas volt, s én annyira vittem bátorságomat, hogy lecsusztam mellé a földre, hogy jobban dédelgethessem, midőn felpillantva, Saraht láttam magam előtt.

Ijedten ugrottam fel és sikoltással rohantam a csengetyüzsinórhoz.

- Ne csengessen! - szólt ő élesen. Várjon legalább egy pillanatig, és hallgasson ki. Itt maradok állva. Mr. Rayner is visszatér egy pillanat alatt; ő nem hagyja önt el sokáig, - mondá kiállhatatlan hangon. Én nem sérthetem meg önt. A mult éjjel sem volt szándékom fájdalmat okozni önnek, sem pedig ellopni levelét. Ugyan minek is kivánnék elrabolni egy darabka papirost? Láthatja, hogy tudom, mit visel, én csupán olvasni kivántam. Én különös természettel birok, és semmitől sem riadok vissza, ha valamit tudni akarok, még ha az a legjelentéktelenebb csekélység lenne is. Ama zsebkendő illata sem ártott volna önnek, csak egy kissé mélyebben elaltatta volna, hogy hatalmamba kerithessem azalatt levelét, aztán visszatettem volna ismét. Sajnálom is, hogy megijesztettem s azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek öntől.

- Nem nem, én nem bocsáthatok meg, legalább még most nem, - kiáltám hevesen. E mellett még sokkal rosszabbat is cselekedett annál, azt beszélte a szakácsnak meg Janenak, hogy Mr. Raynert az én szobámban találta! Oh, ez gyalázatos gonoszság volt magától, mert tudhatja, hogy az nem volt igaz!

- Ez csak pletyka attól a csacska Janetól! - kiáltá dühösködve. - Én ilyesmit sohase mondtam; de Jane szeret abból, a mit hall, egész mesét alkotni. Ön tudja, Miss, hogy ő milyen fecsegő leány.

Egy perczig hallgattam. Azután Sarah ujra kezdé, egészen más hangon:

- Ön nagyon kegyetlen egy szegény cseléd iránt, Miss Christie és az nem nagylelküség öntől. Azt nem tagadom, hogy féltékeny valék önre és be kivántam bizonyitani Mr. Raynernek, hogy ön titkos levelezésben áll egy fiatal gentlemannel. Ez teljes, őszinte vallomásom! De vajjon ne essék az nekem keservesen, hogy engem, ki már közel hét esztendeje szolgálom őt hiven, most elkergessen egy oly fiatal urhölgy egyetlen szavára, a ki alig van itt két hónapja?

- Nem az én szavamra történik, Sarah. Nekem semmi közöm ahhoz.

- Semmi köze? Tagadhatja-e, hogy engem ki nem állhat?

- Én sohasem ellenszenveztem volna magával, ha minduntalan tanujelét nem adja gyülölségének s annak, hogy még kiszolgálásom is terhére esik. Mi pedig eltávozását illeti, arról csakis ma reggel értesültem Janetől, szobám takaritása közben.

Elpirultam e szavak alatt, mert csak nem vallhatom be Sarahnak, hogy már akkor értesültem arról, mikor éjjel ez ajtóban kihallgattam urával párbeszédjét.

- E szerint ön nem kivánja, hogy elküldjenek innen?

- Nekem mindegy, akár megy, akár marad, miután már összepakoltam málháimat, és még ma délután visszautazom Londonba.

Sarah összerezzent, aztán kiállhatatlan kaczagásba tört ki.

- Ön nem fog elutazni, - mondá.

- Felmehet szobámba s megnézheti bőröndjeimet, - mondám méltatlankodva.

- Beszélt már erről Mr. Raynerrel, ha szabad kérdeznem, kisasszony? kérdezi szárazon.

- Még nem, de még ma reggel tudatni fogom vele.

- Akkor legyen szives őt megkérni távozásom előtt, hogy itt maradhassak, - mondá Sarah különös nyomatékossággal. - Lássa, önnek már ugy is mindegy, reám nézve pedig sokkal fontosabb a maradhatás, mint azt kimondani tudnám.

Beszélgetése alatt most először vettem észre igazi felindulást hangjában.

- Hiszen az én szavam ugy sem tenne semmi különbséget, Sarah, - vetém ellen csendesen. - Maga a legkülönösebb módon tulbecsüli az én befolyásomat.

- Mindamellett, ha nem tulajdonit is kisasszony oly nagy befolyást szavainak, esedezem, kérje meg Mr. Raynert, hogy itt maradhassak.

Vállat vontam különös zaklatására, kérésem alkalmasint felesleges lesz, - gondolám - miután én elmegyek, ő ugy is maradni fog; de azért csak azt felelém:

- No jól van! majd megkérem őt.

- Megigéri a kisasszony? - kérdezte sajátságos tüzzel szemében.

- Igérem - mondám én.

Mihelyt e szavak ellebbentek ajkaimról, diadalmasan forditott könyörgő magatartásán, s egyszerü "köszönöm" szóval kiment a szobából.

Rayner belépése után sokáig emlitést se tettem Sarah látogatásáról, sem pedig elkészülésem felől, mindaddig, mig csak el nem végeztem a fillér-egyesület számára készült csekély számadást. Ez a kis munka alkalmasint csak ürügy volt arra, hogy szünnapot tartsak, miután betegnek látszottam; a számadás bevégeztével ujra visszaültetett a támlás székre, s Rayner egy pohár bort itatott meg velem.

- Legyőzte-e már egészen félelmét, kis leány? - kérdezé nyájasan.

- A mennyire leküzdhet valaki ilyesmit, felelém.

- Persze, hogy nem lehet azt egyszerre elfelejteni; de remélem, hogy egy kis gondos ápolás és szeretetteljes figyelem lassankint eloszlathatják a kellemetlen kaland emlékét.

- Ha az ön előzékeny gondosságát érti, Mr. Rayner - mondám hálás pillantással, - ugy ön már nem is részesithet abban jobban, mint eddig tevé. De vannak bizonyos tapasztalatok, melyeket csakis akkor lehet felejteni, ha elhagyjuk az esemény szinhelyét. És óh, Mr. Rayner - folytatám sebesen - nem szabad engem se hálátlansággal, se szeszélylyel vádolnia; de én már össze is pakoltam s kérni akarom önt, sziveskedjék felmenteni kötelezettségem alól s engedje meg, hogy még a ma délutáni vonattal visszautazhassam Londonba.

Rayner mellém ült.

- Édes gyermekem - mondá komolyan - ezt nem teheti ön a saját érdeke miatt.

- Pedig ennek meg kell lenni! - kiáltám siralmasan. - Ön nem tudhatja, nem is képzelheti, mit szenvedtem, midőn az az asszony nyakamhoz nyult, és azt hittem, hogy meg fog ölni. Vagy mikor azt hittem, hogy a zsebkendőt méregbe mártotta. Bár ő azt állitja, hogy csak altató volt, igaz-e az, Mr. Rayner? Ime, itt a zsebkendő, - mondám átnyujtva azt neki.

- Teljesen igaz, - mondá ő; de láttam, hogy szemöldökét ránczolja. - Kloroform, mit bizonyosan gyógyszerdobozomból tulajdonitott el. Nem, ez nem ártott volna meg önnek, gyermekem s pillanatig sem teszem fel, hogy ő élete ellen tört volna. De mindegy, kegyetlen vakmerőség volt mégis. Tudja-e, - kérdé s azalatt fürkészőn tekintett rám - miért tette ő azt?

- Óh igen, már megmondta nekem! Ő egy levelet akart lelopni nyakamról, mely egy jó barátomé s melyet ott viselek. Ő olvasni akarta minden áron és mivel kezemmel fogtam, nem tehette a nélkül, hogy előbb el ne kábitson. De én már megbocsátottam tettét, sőt meg is igértem, hogy kérni fogom önt, hadd maradhasson itt továbbra is. Mondtam ugyan neki, hogy az én szavamnak nincs semmi befolyása, de ő csak megigértette azért velem.

- És honnan gondolja ön, hogy szavának nincs hatása? - kérdezé szeliden.

- Nincs rá ok, hogy befolyásom legyen önre - mondám. - De azért még se igérhettem volna meg neki, hogy megkérem önt, tartsa meg őt, ha magam nem távoznám a háztól. Mr. Rayner, önnek meg kell engedni hogy elmenjek innen.

- Ha kivánja, meg kell engednem, hogy távozzék, habár Alders most már ön nélkül, gyermekem, még sokkal inkább fog hasonlitani egy sirhoz, miután megmutatta itt kedves, bájos arczát és hallatta velünk édes, csengő hangját - mondá szomoruan, csaknem elmerengve, ugy hogy szemeimbe könnyek tolultak. - De ma semmi esetre se mehet el. Gondolja meg, mit mondanának felőlünk s rossz bánásmódunkról az emberek, megtudva, hogy gyermekünk nevelőnője oly hirtelen, rögtönösen hagyta el hajlékunkat egyetlen napi haladék nélkül, annál is inkább, mivel már mindenki számit önre az iskolai ünnepélyen, és ugy hiszem, fiatal barátunk, Laurence - no ne piruljon el, gyermekem, fejét vesztve, talán még azzal vádolna bennünket, hogy meggyilkoltuk önt, ha értesülne hirtelen távozásáról. Sőt ön is nehezebben kapna uj állomást, higyje el, édes gyermekem, ha első helyét bármily okból is oly rögtön hagyná el. Nem, más szobába kell átmennie, vagy pedig aludjék bent önnél akár egy hétig is Jane vagy más, mig ideges állapota elmulik; és akkor, ha három hó leteltével is megmarad szándéka mellett, akkor elmehet, kedvesem, bár tudom, hogy közülünk többen sohasem vigasztalódnak meg, ha elhagyna bennünket.

Olyan nyájasan és mégis oly tekintélylyel s oly meggyőzőleg beszélt, hogy végre engednem kellett. Sőt igéretemhez hiven még akkor is kérnem kellett Sarah maradhatását, mit ő még ez egyszer meg is igért. És ekkor, bár legkevésbbé sem voltam elégült az eredménynyel, megkértem, engedje át legalább eleinte Janet. Később azonban, a nap folyamában, nagyon kellemetlenül hatott rám ismét Sarah keserü mosolyának látása, melylyel nekem mondá:

- Nem megjósoltam, hogy itt marad a kisasszony.

És mikor megmondtam neki, hogy igéretemhez hiven megkértem urát, tartsa meg, ugyanazon hangon felelt: Akkor természetes, hogy megengedte, kisasszony. És nekem türnöm kellett jelenlétét.

Szünnapom többi részét a templom számára elvállalt munkám elkészitésére használtam fel. Másnap csütörtökön teljesen elkészitve be is göngyöltem papirosba, de Reade csak nem jött és nem küldött érte. Reggel nem mentünk messzire Haidéeval; a hosszas séta fárasztotta; a délutáni leczke után azonban egy könyvvel kezemben kiballagtam a kertbe és felkerestem kis menhelyemet is, melyet már pár nap óta elhanyagoltam, pedig Rayner megtiltotta, hogy aznap elhagyjam a házat, mivel még egészen lázas voltam a megelőző éjszaka izgalmasságaitól.

Szombat estére Mrs. Mannershez valék hiva teára, megvitatni véglegesen a másnapi iskolai ünnep rendezkedéseit.

Mrs. Manners, ki különben igen egyszerü szivélyes nő volt, nagyon zavart modorban üdvözölt és szinte mentegetődzve mutatott be az ottlevő Reade kisasszonyoknak, kik közül az idősebbik sokkal feszesebben s a fiatalabb sokkal ügyetlenebbül viselte magát, mint egyébkor, és oly félve érintették meg kezemet, mintha azon valami karmok lettek volna. Fagyosan köszönték meg segitségemet és kijelentették, hogy semmi esetre sem alkalmatlankodtak volna nékem vele, ha bátyjok nem zaklatja őket érte. Azután áttértek a helyi pletykákra Mrs. Mannerssel, engem tökéletesen mellőzve, mig végre két alacsony középkoru hölgy is belépett, kik számos ódon divatu babát hoztak az árucsarnok számára, s a kik értesülve kilétemről, szinte megijedni látszának tőlem. A Reade kisasszonyok nagyon leereszkedő nyájasok voltak irányukban.

Bejött egy szerény leányka is, ki már jobban volt öltözve és müveltebb volt, és kinek nem volt semmivel rosszabb modora, mint a Reade kisasszonynak.

Legkevésbbé sem volt kellemes az egész mulatság.

Az estét zenével fejeztük be. A két kicsiny középkoru hölgy rekedt, vékony hangon énekelt nehány olasz duettet, szenvedélyes szerelmi dalokat, melyeknek szavait azonban nem látszának érteni. Az idősebb Reade kisasszony egy Mozart-fantáziát játszott, de bizony csak a végén ismertem azt fel, - mig a fiatalabbik egy szalon-galoppot. Miss Lane, az ügyész leánya "Az arkadiai kis leány" dalát éneklé, melynek szavai Mrs. Manners szerint nagyon együgyüek. Végül engemet kértek fel zongorázni, és én Schumann Arabeskjeit választám ki, és ugy látszott, mindnyájan bámultak s kissé szinte megbotránkoztak, hogy oly érzelemteljesen játszottam.

Játékom alatt belépett Reade Laurence is, ki nővéreiért jött. Bevégezve játékom, mindenki reánk nézett, midőn látszólag oly idegenszerüleg fogott velem kezet: ő azonban gyöngéden megszoritá kezem, mielőtt elbocsátá, én tehát nem sokat törődtem velük, s csakhamar mindenki elhallgatott, midőn ezeket mondá:

- Mi borzasztó hireket hallottunk az ön betegségéről, Miss Christie, sőt azt is, hogy el se jöhet az iskola ünnepére.

- Oh dehogy, én nem voltam beteg! Az egyik cseléd ijesztett meg csupán éjszaka - feleltem. - Arra ébredtem föl, mikor holmimat akarta ellopni szobámból. És teljes erőmből felsikoltván, Mr. Rayner is feljött s kiparancsolván szobámból, erélyesen megdorgálta a cselédet.

E magyarázatot mindenki feszült figyelemmel hallgatta a szobában; én pedig örültem, hogy alkalmam volt azt elbeszélhetni: mert biztosra vettem, hogy arról már különféle mende-monda keringett mindenfelé, és igy sokkal jobb volt, ha tőlem hallják meg az egész esetet.

Reade távoztában sietve oda sugta nekem:

- Várjon meg, visszajövök és haza fogom kisérni.

De midőn épen már kalapom s köpenyem felöltvén Mrs. Manners ujra levezetett a társalgóba, hogy még pár utolsó szót váltson velem s én azon tünődtem, miként várhatnám be Readet, egyszerre csengetést hallok, majd Rayner hangját az előcsarnokban. Összerezzentem s elpirultam, mire Mrs. Manners elhallgatott s fürkészőleg tekintett reám.

- Mr. Rayner alkalmasint azért jött, hogy önt haza vigye, - mondá fagyosan.

Én pedig a világ minden kincseért sem szerettem volna Reade kiséretét koczkáztatni.

- Ugy megijedtem - rebegém.

Ő még hidegebb lett, zavaromat látva és csak egyetlen menekvésem lévén, őszintén kitörtem:

- Óh Mrs. Manners! Mr. Reade megigérte, hogy haza kisér. Mit csináljak?

- Ön szivesebben menne ő vele?

- Óh igen, igen!

Viselete egyszerre megváltozott. Átkarolt kezeivel, s az üvegajtóhoz vezetett.

- Osonjék itt ki, édesem és várakozzék a rácsajtó mellett balra. Arra szoktak jönni rendesen a kastélyból. Egy kis csalás rejlik ugyan benne, de csak menjen, gyermekem, menjen. Ő olyan jó fiu.

Sietve futottam keresztül a gyepen a sötétben, és föl a babérsövény közt a kijárat felé fölvezető ösvényen, félve, nehogy Rayner meglásson. Az ösvény utolsó kanyarulatánál egyszerre hallottam a kert kapuját becsukódni, de képtelen valék hirtelen megállani, ugy, hogy csaknem összeütődtünk a befelé siető Readdel, kitől zavarodottan kértem bocsánatot. Reade megfogta karomat e kérdéssel:

- Miss Christie, hová siet ön?

- Én, - én haza indultam, - hebegtem halkan.

- Hiszen nem erre kell menni önökhöz. - Azután egy kis szünet után azt kérdezte, talán előmbe akart jönni?

- Nem, - mondám félig sirva s kibontakozva kezeiből.

Oly megalázónak tünt fel nekem futás közben találkozni Readdel.

- Nem? Pedig azt reméltem... Mert én ugy szaladtam, mint valami versenyló, hogy el ne szalaszszam.

Nem szóltam semmit.

- Miért kivánt ugy haza sietni s olyan egyedül, mikor megigértem, hogy eljövök érte?

- Nem akartam önt zavarni.

- Ez mindenesetre nagyon szép öntől. De ha az nekem nem alkalmatlanság, haza kisérhetem-e már most? Vagy talán szivesebben megy ön magánosan?

- Köszönöm, inkább megyek egyedül, - mondám, bár majd a szivem szakadt meg belé. De éreztem, hogy kellett egy kis bátorságot mutatnom, mivel Reade nem hitt nekem.

Félre lépett, hogy távozni engedjen és igen mereven emelte meg kalapját; ekkor aztán egyszerre megváltozott modora.

- Hiszen ön sir, kedvesem, ne sirjon, én nem akartam megbántani!

Megkisérlém, de nem birtam elhallgattatni és erősebb lévén nálam, átkarolta derekamat, mielőtt távozhattam volna.

- Oh, Mr. Reade, ereszszen engemet! - mondám ijedten.

De a mint felemeltem arczomat, megcsókolt, e pillanatban éreztem, hogy szeret s igy biztosságban valék mellette.

Minden szavára visszaemlékezem, melyeket akkor éjjel intézett hozzám Alders felé sétálásunk alatt; de ha leirnám azokat, ismét a régi s mindig ugyanaz a történet lenne az, és semmi esetre sem oly érdekes, mint a mily kedvesen énnekem feltünt.

Nem mentünk egyenesen visszafelé, sőt nagy kerülőt tettünk, nehogy lábam átnedvesedjék a füben és a főkapu előtt elhaladva, egy mellék rácskapun mentünk be az istálló irányában. Ott elváltunk egymástól, mert nem akartam, hogy a gonosz bosszuálló Sarah meglásson Laurence-el. Oly boldognak éreztem magamat, hogy a csalit között lépdelve alig tudtam megállani, hogy ne dudoljak magamban. De az istállókhoz érve, elhallgattam, félvén nehogy Rayner, ki esetleg otthon lehet szobájában, meghallja hangomat és kiváncsi legyen megtudni, miként jöttem haza és miért oly későn; és ez annál kellemetlenebb lett volna, mert nem mondhattam meg az igazat.

Láthatlanul óhajtottam feljutni a szobámba és azonnal elaludni, Laurencenak ajkamon égő csókjának zavartalan emlékezetével, abban a reményben, hogy még álmomban is vele lehessek.

De csakhamar kiábrándultam, mert az istálló falához simulva két férfi alakot vettem észre, kik közül egyikben sem ismertem fel Raynert, az egyik egy lámpát tartott kezében. Félni kezdtem, hogy oly csendesen meghuzódtak, mintha tolvajmódra akarnának lesbe állani; a fák közé surrantam tehát s onnan néztem őket. Egyikök csendesen nyitogatni próbálta a lóistálló ajtaját, melyen át a felső emeletbe lehetett jutni, hol Rayner aludt. Egyikök ismét pár lépést tett először a ház felé vezető keskeny uton, aztán arra felé, hol én rejtőztem el a fák között. Óvatosan bolyongtak idestova, és lassan, mintha várnának valakire. Nem nagyon féltem, hogy meglátnak, mivel jól el valék rejtve, de inkább szerettem volna mielőbb kijutni a fák közül s fellármázni a házat, ha mertem volna megmozdulni. Midőn azonban jobban közeledtek, felismertem az egyikben Parkes Tomot, Sarah kedvesét s a másikban azt az idegent, ki egy este vacsora után látogatta meg Raynert, s kinek bizalmas hangu társalgása Sarahval annyira meglepett engemet.

Az épen előbukkanó hold magasan állott e pillanatban és teljesen megvilágitá arczát, ugy, hogy sokkal jobb alkalmam volt szemügyre venni őt, mint első alkalommal. Inkább alacsony termetü, szikár férfi volt, csinos borotvált arczczal, szürke szemekkel s arczán rendithetlen szilárd kifejezéssel. A mint épen szemközt valának velem, megfordultak, és midőn ujra a lóistálló ajtajához léptek, Sarah jött ki sebesen a házból egy kulcscsal kezében, beeresztette őket és utánuk ment ő is. A másik pillanatban pedig Rayner haladt el mellettem az országut felől jőve és szintén belépett utánuk. Pár perczig vártam még, a legnagyobb csodálkozással tünődve a sajátságos jelenet fölött, és ugy látszott nekem, hogy egyik furcsa esemény a másikat követi az égerfák közötti lakban. Nekem azonban amaz estén sokkal kellemesebb emlék töltötte be lelkemet, mintsem tovább is a rejtélyes éjjeli látogatókkal törődjem, gyorsan, nesztelenül végig futottam tehát a házhoz vezető ösvényen, hol Jane nagyon álmosan s csodálkozva oly késői hazajövetelem fölött beeresztett.

De az utóbbi kaland mégis megrontotta álmomat. Laurenceról álmodtam ugyan, de mintha rablók választottak volna el tőle örökre.

Laurence megigérte, hogy másnap már korán reggel értem jön, az alatt az ürügy alatt, hogy szükség van segitségemre.

Másnap reggel korán felöltöztem fehér ruhámba, melyet az utolsó két hét alatt készitettem, és felcsatoltam a leghalványabb sárgás rózsaszinü szalagövemet, a hozzá hasonló csokrokkal, melyeket valamely nagy alkalomra tartogattam. Azután lesiettem a kertbe még reggelizés előtt, nem tudva, mikor fog Reade megérkezni, s virágot szedtem mellcsokornak. Szándékosan választottam egy hervadt kis rózsát, abban a reményben, hogy az Laurencenek feltünik, és mást fog adni nekem helyette. Épen vizbe készültem tenni az indulás idejéig, midőn Rayner meglátott az ablakon át.

- Hohó, Miss Christie, lopja az én rózsáimat! Hanem ha már elszánta magát lelkiismeretét bünnel megterhelni, akkor legalább méltóbbat válaszszon ki. Én nem engedhetem meg, hogy egy ilyen hitvány kis virággal rontsa el szép öltözékének hatását és ártson általa kertem jó hirnevének! Nem, sohasem! Jöjjön csak vissza majd találunk mi szebbet is.

Én ugyan épen nem óhajtottam e figyelmet, de már most kénytelen valék engedelmeskedni, sőt még örömet is kellett mutatnom, midőn leszakitá számomra a lehető legszebb késői tearózsát, ugy hogy Laurence bizonyára soha se merné azt állitani, hogy a rózsa nem elég szép arra, hogy viseljem.

Reggelizés után bementünk Haidéeval tanulni; de egy cseppet se valék rendes komoly tanitási hangulatomban. Midőn a csöngetést meghallottam, idegesen kikaptam Haidée kezéből a könyvet és pár perczig némán tartottam magam előtt.

Azt gondoltam, hogy jutalmam nem késhetik sokáig, szivem elszorult, mert megismertem Laurence lépteit az előcsarnokban, melyek azonban ismét elhangzottak a fiukéval együtt a nélkül, hogy engemet behivtak volna. Csodálkoztam, hogy Laurence megfeledkezett rólam s képes lettem volna sirni a gondolatra, hogy majd csakhamar talál ő magának segitséget az ülőhelyek rendezésénél a csinos Miss Finch-Katee-ban.

Ebédre menve, Rayner azzal fogadott, hogy Mrs. Manners reggel kéretett, menjek által azonnal a délutáni ünnepség előkészületeinél segédkezni, de ők csak nem engedhették meg, hogy én egy rakás piszkos gyerek asztalának teritésével fáraszszam ki magam, azt felelték tehát, hogy majd csak később eresztenek el.

Helytelen, sőt beismerem hálátlanság is volt tőlem, de abban a pillanatban ellenszenvet éreztem Rayner iránt, daczára, hogy ez intézkedése is csak irántam való gyöngéd figyelmét tanusitá.

Ebéd után ő maga kisért el engemet s Haidéet a téres mezőre, hol a bazár és lakoma volt megtartandó; Mrs. Raynernek csak később kellett utánunk jönnie. Megpillantám Laurencet is a legnagyobb, de a kevésbbé fényes sátrak egyike mellett állva, igen komolynak s szinte komornak látszott és nem is jött előnkbe azonnal, a mint én vártam tőle. Vajjon talán neheztelt, mivel előbb nem jöttem el? Neki tudnia kellett, mennyire szivesen jöttem volna! Nagy meglepetésemre idősebb nővére sietett előmbe.

- Már régóta várakozunk önre, Miss Christie, - mondá, - fel is tartottunk egy helyet számára.

Noha nem beszélt nyájasabb hangon a szokottnál, mégis jó néven vettem tőle s azt hittem, talán Laurence beszélt vele rólam, azért igyekszik előzékenyebbnek mutatkozni hozzám. Követtem őt a sátorba.

A sátor széle tele volt fehérnemüvel s gyermekruhákkal s egy egész halom olcsó cserép- és vasedénynyel, mind a beaconsburghi kereskedők bőkezü adományaiból összegyüjtve. És Miss Reade eme, az egész bazárnak határozottan legkevésbbé érdekes részében szólitott fel engem, hogy részt vegyek.

- Azért választottuk ki számára ezt a helyet, mivel azt mondta, hogy szeretné, ha sok dolga lenne s aztán tudjuk is, mily türelmes.

Persze azt gondoltam, hogy szivesebben árusitanék el apró csecsebecséket; de hát hiába, valakinek vállalkozni kell a legrosszabbra is és én hasznossá kivántam tenni magamat, gondosan megvizsgáltam tehát a reám bizott holmikat s megnézve az árjegyzéket, épen munkához akartam már kezdeni, midőn Laurence végre odajött hozzám. Szivélyesen szoritott velem kezet, de csak annyit mondott:

- Hogy érzi magát, Miss Christie? Korábban vártuk önt.

Oly rosszul estek a közönyös szavak és a Miss Christie megszólitás, hogy alig birtam válaszolni. Azt nem vártam tőle, hogy ibolyának szólitson mások előtt, a mint az elmult este tette, mikor haza kisért; de a "kisasszony" czimet elhagyhatta volna. De aztán lehajolva, hogy egy dobozt az ülés alá toljon, halk hangon mondá:

- Sürgős beszédem van önnel. Valami ürügyet kell találnia a távozásra s én majd utána megyek és fölkeresem. Rossz hireim vannak, legalább azt hiszem, ön is rosszaknak fogja aztán tartani.

Susogása oly daczossá lett ez utóbbi szavak alatt, hogy szinte szerettem volna letérdelni hozzá és nyakát átölelve, kérni, ne törődjék azzal, bármi legyen is, de egy rakás háló főkötő fölé hajolva, csak annyit sughattam neki:

- Természetesen rossznak tartom a hirt, ha ön is annak találja.

Reade oly pillantást vetett reám, mely lelkem mélyéig hatott s csaknem elfeledtette velem, hol vagyok, mikor felemelkedve a földről, ajkával érinté ruhámat.

Azalatt odakint nagy izgalom volt, az előkelő Mills urhölgy és nehány, köréhez tartozó egyén érkezése folytán. Egyenesen az én sátoromba jöttek be, és mondhatom, még soha se szebb, se vonzóbb lényt nem láttam, mint maga Lady Mills gyönyörü tejszinü csipkével s halvány rózsaszin csokrokkal ékitett öltözékében s hasonló szinü kalapjával. A társaságához tartozó nők is mind elegánsan izlésesen valának öltözve. Valamennyiünket, ugy az elárusitónékat, mint vevőket elhomályositották és mind nagyon együgyüeknek s ó-divatuaknak tüntünk fel mellettük, a mellett ők kissé hangosabban is társalogtak és nevettek, mint mi, s ugy látszott, szokva voltak ahhoz, hogy nézzék őket a nélkül, hogy egyáltalán törődnének vele. Csak két gentleman volt a hat vagy nyolcz lady kiséretében, de hallottam, a mint Mrs. Mannersnek mondták, hogy a többi urak is el fognak jönni, és hogy határozottan megparancsolta nekik lady Mills, hogy bizonyos idő elteltével kötelesek mindent összevásárolni, a mi csak a sátrakban megmarad. Mrs. Manners nagy zavarba jött erre és kijelenté, hogy azt nem is kivánhatja, hogy a getlemanek olyasmit vásároljanak, a minek hasznát nem vehetik, lesz majd a számukra is nehány dohányzacskó és himzett szivartárcza.

Lady Mills nevetett és elhagyta sátorunkat.

Össze-vissza barangolván mindent, a gentlemanek egyike, egy magas, csinos, szőke bajuszu mégis sokáig nézegette az én sátram tárgyait s meg is kérdezé egy téa-főző katlannak az árát. Azt hittem, hogy csak tréfálni akart, de bizony megvette s el is vitte magával; aztán ismét két más gentleman lépett árucsarnokomba s egyenesen az én szögletembe jött, s az egyik egy rostélyt, a másik egy szappantartót vásárolt.

Utánuk ismét az első jött vissza és több apró tárgynak árát kérdezgette, ugy hogy egészen elvonta figyelmemet rendes falusi vásárlóimtól; s végre figyelmeztetnem kellett, hogy a többi sátrakban találhat szivartárczát s egyéb, uraknak való tárgyakat is: ő azonban feltéve szemüvegét, komolyan rám nézett s azt mondta, hogy csak nem pazarolhatja pénzét holmi haszontalanságra, mikor valami hasznos dologra van szüksége, és kért, nem kötelezném-e le őt egy kenyérpiritó villával?

A gentlemant Laurence váltá fel s én nevetve beszéltem el neki a különös vásárlást, de az őt épen nem látszék mulattatni s esztelen bolondságnak nevezte.

Ujra, meg ujra visszatértek s különösen az első harmadszor is beállitott, hogy meg van bizva egy uj házaspártól husz shilling áru háztartási czikkek bevásárlására. De én olyan jó vásárt csináltam tapasztalatlan vidéki vevőimmel, hogy már nem is maradt annyi értékü cserép és vasedényem, összevásárolt tehát mindent, a mi csak volt, közte két pár félczipőt, egész rakás egérfogót és vászon kötényeket.

Végre lady Mills-sel tért vissza, a ki felkérte Mrs. Mannerst, adna számára még egy segitséget s körülnézve, észrevette, hogy nekem már, néhány darab kötényt s pár gyermekruhát kivéve, nincs mit eladnom, megkérdé, nem mehetne-e át hozzá a kis fehér ruhás lady, mire Mrs. Manners aggódva nézett rám s mintha csak valami oroszlánbarlangba küldene, felkért, hogy menjek át, mi nem igen tetszett a sátor többi hölgyeinek.

A másik árucsarnok tündérvilágnak látszott az enyimhez képest.

Ott gyült egybe lady Mills egész társasága és számos beaconsburghi lakos, valamint a szomszédság vagyonos családjainak számos tagja.

Csupa vidám nevetést és csevegést lehetett hallani körükben; s igy az az árucsarnok mindenesetre sokkal mulatságosabb volt a másiknál.

Lady Mills, kit sokkal nyájasabbnak s szeretetreméltóbbnak találtam minden azelőtt ismert urhölgynél, kezembe adott egy virággal telt kosarat, s fölkért, hordjam körül a közönség közt, s áruljam a virágokat. "Kinálja az uraknak", súgta nekem csintalan mosolylyal. Nekem azonban erre egy csepp kedvem se volt, s egy sarokba vonultam kosarammal, mig végre fölkeresett az a magas szőke gentleman, ki már oly sok mindenfélét vásárolt tőlem és öt shillinget adott egy kis bimbóért. Végre föltalált Laurence, s alá s föl sétált velem nagy kosaramat czipelve; nagyon hamar kiürült kosaram, s én oly boldog valék, mert Laurence folyton csevegett velem, s mindig csak engem nézett, sőt el se mozdult többé oldalam mellől. Azt mondá, hogy általános vélemény szerint én vagyok a legcsinosabb leány a bazárban, mi persze esztelenség volt: de mégis jól esett azt tőle hallanom.

Midőn minden virágomat eladtam, azt sugta fülembe:

- Most járkáljunk egy kicsit és csevegjünk.

Kosaramat az egyik sátor alá téve, kissé távolabb sétáltunk el; és midőn az emlitett rossz hirről kérdezősködtem, Laurence arcza egészen elborult.

- El kell távoznom innen, ibolyám! - mondá bensőséggel tekintve rám.

- Elmenni! Miért, miért? - szóltam, s a könnyek szemembe tolultak. Ily borzasztó hirre nem számitottam.

- Anyám határozta igy, ki azt állitja, hogy neki el kell menni a tengerpartokra, hogy megmeneküljön az itteni nedves idénytől, és nekem el kell őt kisérnem.

- De visszajön, ugy-e, nemsokára visszatér?

- Azt nem tudom. Nem tudom, mi fog történni távollétem ideje alatt. Nem tudhatom, mily cselszövénye és minő tervei lehetnek annak az egyénnek, ki okozója annak, hogy nekem távoznom kell.

- Mit mond ön? Miféle egyénről beszél, Laurence? Anyját vagy nővérét érti?

Laurence rám nézett, de nem felelt, s ép oly fürkészőleg szemlélt engem, mint már azelőtt, végre igy szólt:

- Figyeljen, Violet. Ön oly ártatlan kis teremtés, hogy magam sem tudom, miként mondjam meg, a mit kénytelen vagyok.

Képtelen valék rémületemet leküzdeni az ilyen bevezetésre, de ő rövid szünet után ekként folytatá:

- A mult éjjel, mikor elváltam öntől s hazatértem, Mr. Rayner épen akkor távozott a kastélyból.

- Mr. Rayner! Akkor neki a paplakból kellett oda mennie, és bizonyosan egyenesen a kastélyból jött akkor, midőn buvóhelyem mellett elhaladva, a szobájába ment föl.

Laurence tovább beszélt.

- Én egyenesen atyám dolgozó-szobájába mentem. Ön tudja, hogy mi ketten jobban rokonszenvezünk egymással, mint a család többi tagjai összevéve; én egyenesen hozzáfordultam tehát s közöltem vele mindent önre vonatkozólag s elmondtam, mily kedves kis lélek ön: s fölkértem egyszersmind, keressen számomra valami foglalkozást, hivatalt vagy gazdaságot, vagy bármit, mielőbb, mert otthonomnak kell lenni, hogy még az év letelte előtt nőmül vehessem. A jó öreg apó maga is azt mondá, hogy önnek oly jóságos kedves képe van, és szivesen fogadná el leányául, de mit szól majd hozzá a mama? Tudja, a mama papucs alatt tartja őt; háta mögött bátran "igent" mond szegény mindenre, de szemébe sohase mer neki "nemet" mondani. Az én anyám pedig nagyon előitéletes, engem minden áron gazdagon szeretne megházasitani, hogy tekintélyünket emelje a vidéken. Persze megmondtam atyámnak, hogy már 24 éves lévén, képes vagyok önállóan gondolkozni és nemcsak azt tenni, a mit anyám kiván. Ő azonban kért, ne bántsam meg őt, s megmondta azt is, hogy épen azelőtt keresett valami közölni való végett. Ugy látszik, utazni akar és azt kivánja, hogy vele menjek. Persze én anyámtól nem tagadhattam meg, hogy vele utazzam; hanem azért olyan voltam, mint az őrült, mert tudom, ki vette őt erre rá.

- Tudja? hát ki?

- Mr. Rayner. Nem vette ön észre, mennyire kerülgeti anyámat az utóbbi pár hét óta, és most ép ugy forgatja őt kis ujján, a mint anyám viszont atyámon uralkodik. Meglestem s meg nem foghattam, mi czélja lehetett anyámmal, de most már átlátom.

- Én nem látom át, Laurence, miért oly elfogult ön Mr. Rayner ellen, ki mindig oly figyelmes, nyájas volt irántam? Ugyan mi oka lehetne neki édes anyját rábeszélni, hogy elutazzanak?

Laurence komolyan tekintett rám.

- Hogy engem eltávolitson.

- Hogy önt eltávolitsa? De hát miért?

Laurence szólni akart, de lángvörös lett s elhallgatott.

- Ő nem szeret engem, Violet, és nem kivánja, hogy ön nőmmé legyen.

- Oh ön kétségtelenül csalódásban van, Laurence! Hiszen oly gyakran dicsérte önt előttem.

- Igen; ez is csak ravaszság tőle. Én azt mondom, ő mindent képes volna elkövetni, hogy összekelésünket megakadályozza; és mindaddig, mig az ő hajléka alatt van, Violet, pillanatnyi nyugalmam se lesz, - mondá Reade felhevülten. - Ő igen rossz ember.

- Oh Laurence! ne mondja azt, én jobban ismerem Mr. Raynert és tudom, hogy ő a jóság és szivesség maga.

- Violet, ön olyan, mint egy gyermek. Hogy mondhatja őt jónak, látva, miként bánik nejével?

- Nejével? Ah azt én tudom legjobban, de nem beszélhetek el önnek mindent, nem szabad. De ő nem oly kegyetlen, mint ön képzeli, Laurence. Én tudok mindent, igazán mindent.

- Nos, tehát akkor kérem, mondja meg, miként itéli meg viseletét ön irányában? Nem tünik fel, hogy jobban kitünteti önt nejénél? Nem látja, hogy szerelmes önbe?

- Laurence! - kiáltám megdöbbenve. - Hogy mer ön ilyesmit állitani? Mit vétettem én, hogy ily rosszul vélekedik felőlem, miért képzeli, hogy megengedhetném, megtürném egy nős ember udvarlását, szerelmét? Miként mondhatja ön nekem, hogy engem szeret, ha igy gondolkozik? Mi soha többé nem beszélhetünk együtt ily feltevés után.

Azzal hirtelen elfordulva tőle, visszatértem a társasághoz, még mielőtt visszatarthatott volna. Épen téát osztottak ki a gyermekek közt, segédkeztem tehát; de jó kedvem elmult. A legelkeseredettebb kedélyállapotban, jóformán azt se tudva, mit mivelek, osztogattam a kalácsot, épen midőn lady Mills, Mr. és Mrs. Rayner hozzám léptek. Az urhölgy, ki engem annyira elbájolt, viszont megszeretni látszék engemet, mert megkérte Mr. és Mrs. Raynert, ereszszenek el vele s engedjenek hétfőig nála maradnom; mibe beleegyeztek. Más alkalommal e szivélyes meghivás nagyon megörvendeztetett volna, de most csak rémülettel töltött el a gondolat, oly idegen, ismeretlen körbe elmenni. Azonban hazaküldtek szükséges holmim gyors összekészitésére.

Egy finom csalánszövet ruhát pakoltam be magamnak, melyet még azelőtt nem viseltem, sajnáltam, hogy valami szebbel nem rendelkezem ez alkalomra s hirtelen eszembe jutott a Raynertől kapott hamis ékszer. Az kápráztatóan fog csillogni a tüll és csipke alatt nyakamon. Bepakoltam tehát azt is a hozzá való fekete bársony-szalaggal; és még alig készültem el, midőn már Jane értesitett, hogy lady Mills kocsija a kapunál várakozik reám.

Az előcsarnok előtt Laurenceal találkoztam, ki egy rózsát tartva kezében, megszólitott:

- Violet, Violet, ne távozzék egyetlen szó nélkül! Ime - dobja el azt a rózsát és tüzze fel az enyimet.

- Feltüzöm az önét, de ezt se dobhatom el, mig el nem hervad, az hálátlanság lenne.

- Mr. Raynertől kapta azt?

- Igen.

Laurence indulatosan tépte ki kezemből a tőle kapott rózsát s messzire elhajitá azt.

- Bocsánat, Miss Christie, elbizott feltevésemért, melylyel azt hittem, hogy az övének elibe helyezi az enyémet. Jó éjszakát.

Azzal elindult a fü közt elvezető gyaloguton s hiába kiáltozám utána: "Laurence, Laurence!" vissza sem fordult többé. Utána persze még akkor sem futottam volna, ha utólérhetném. Könnyes szemekkel hajoltam tehát a virágágy fölé, melybe az ő rózsája esett, felvettem és lassan helyébe csusztattam a földre a Raynertól kapottat. Hálátlanság volt tőlem, jóllehet, de teljesitenem kellett Laurence kivánságát, még ha ő azt nem is tudta meg.

És igy végtelen nehéz, fájós szivvel ültem a kocsiba, hogy arra a látogatásra induljak, mely oly különösen eseménydus lett reám nézve.

Négy urhölgy ült a reám várakozó hintóban, maga lady Mills, oldala mellett egy másik, már inkább matróna külsejü urhölgygyel, kinek neve, miként már tudtam, Mrs. Cunningham volt, mig átellenben egy fiatalabb, igen csinos arczkifejezésü hölgy foglalt helyet. Mrs. Clowes, kit nagyon eszesnek tartottak s pár évvel idősebb leány volt nálamnál, én valék végre a harmadik a hátulsó ülésen, de azért elég tágas volt a kocsi mindnyájunk számára. Először visszakocsiztunk még a mulatság helyszinére, hogy lady Mills siettesse haza a többieket, nehogy elkéssenek az ebédről. Néhány hölgy már a kocsiban várakozott a gentlemanekre, kik azzal mulattak, hogy árveréssel adogatták el a sátrakban megmaradt holmikat, mialatt a lovászok bepakolták az összevásárolt furcsa tárgyakat. Ott állott egy két kerekü fogat is, egy szivarozó gentleman ült benne, mig a ló előtt szintén szivarral szájában ugyanaz a szőke magas fiatal ember állott, a kinek arczát valamennyié között legtöbb alkalmam volt megjegyezni. Mihelyt fölhajtottunk, oda jött a kocsi mellé.

- Önök rettenetesen össze vannak zsufolva, engedjék, hogy Miss - Miss Christie átjöjjön az én kis kocsimba.

- Nos, és mit csinál Charlieval, Tom!

- Charliet majd hátra ültetem.

- Charlie már megszokta, hogy hátraültessék, - jegyzé meg a legidősebb hölgy s nevetve tekintett Mrs. Clowesra.

- A férjet megillető hely az, Mrs. Cunningham - mondá a szőke gentleman.

Csak később tudtam meg, hogy a Charlienak nevezett ur Clowes kapitány volt.

- Nos, átjön-e, miss Christie?

- Nem, Tom, miss Christie jobb helyen van itt, a hol van.

- Sehol se lehet jobb helye, mint velem - szólt a szőke gentleman komoly, ártatlan hangon.

Mindenki nevetett.

- Fogja pártomat, Mrs. Clowes. Ne legyenek mindnyájan ellenem, mikor jó hatást akarok előidézni. Lehet-e bárhol is nagyobb biztosságban, mint én mellettem?

Mindenki csintalanul pillantott Mrs. Clowesra, kinek pir szökött arczába.

- Nem - ha Charlie hátul ül - felelé; mire még általánosabb lett a kaczagás.

Nagyon örültem, hogy lady Mills nem eresztett el, bár én nem sokat törődtem az általuk Tomnak szólitott egyénnel, de Laurence nem igen látszott őt kedvelni. Körülbelül hét mértföldnyire volt Geldhamtól Denham Court. Az utat szépnek találtam, noha a vidék róna; az esőzéstől minden szép zöld volt, s a lenyugvó nap bearanyozá a tájat. Nézegettem mindenfelé és hallgattam a hölgyek beszélgetéseit, de magam nem sokat szóltam bele.

Denham Court egy kis domb oldalába épitett szép helység volt s a Doveney folyó nem messze folyt alatta. Engem olyan szobába vezettek föl, mely a növényházakra s ugorkaágyakra nézett, de melyből egyszersmind kilátás nyilt a folyónak ép ama pontjára, hol az nagy tóhoz hasonló terjedelemben szélesedik ki. Persze sok időm nem volt a Laurenceal lefolyt vitám és a rózsával való kegyetlen viselete fölött tünődni, de azért elnyeltem egy pár könyet, nem tudva, fog-e irni s kérni, hogy kibéküljek, s azt képzeltem, bármily szép is e hely, ő nélküle nem fogok benne jól mulatni. Akkor aztán kissé rendbe szedve öltözékemet, nyakamba függesztém fekete bársony szalagon a ragyogó szép ékszert és kissé alantabb a csipke közé keblemre tüzve a Laurence által eldobott s általam lopva felszedett piros rózsát, oly csinosan néztem ki, minőnek nem is képzeltem magamat, ugy, hogy szinte önkénytelenül megvillant lelkemben a gondolat, hogy az élet még sem egészen érdektelen, csak Laurence láthatna igy most.

Szobámból kilépve, végigmentem a folyosón, hol egy férfival találkoztam, kinek látása megdöbbentett s szinte hideg borzadálylyal töltött el, mert oly meglepően hasonlitott az az égerfák rejtélyes látogatójához, kit Rayner mint gentlemant emlitett és kit két nappal azelőtt éjjel Parkes Tom és Sarahval láttam belépni az istállóba, annyira hasonlitott hozzá, hogy azt hittem, ő az. De ez az ember nem egy gentleman, hanem a szolga tiszteletteljes, de esetlen modorával állott félre, én pedig sietve haladtam el előtte, egészen összerezzenve a meglepő hasonlatosság miatt; mert egy Denham-courtbeli szolga, bármily bizalmasan szokott is beszélni Rayner cselédjeivel, neki barátja nem lehet.

Az előcsarnokból egy komorna vezetett be a társalgó szobába, mely üres volt; az üvegajtóhoz léptem tehát, mely a növényházba vezetett s benéztem. A virágok oly szépek, illatuk oly mámoritó volt, hogy lépésről-lépésre mentem beljebb, mintegy büvös erőtől vonzatva, és arczom már épen egészen egy nagy, fehér liliomokhoz hasonló virágokkal telt növényhez hajlott le, midőn egyszerre a széles legyező alaku leveleken keresztül megpillantám a szőke bajuszu, szemüveges, Tomnak nevezett gentlemant. Ő merően bámult, de nem reám, hanem a nyakamon csillogó ékszerre. Észrevéve azonban, hogy látom őt, egyenesen hozzám jött.

- Ugy-e mily szép hely ez itt? Sir Jónás büszke is virágaira.

- Még sohasem láttam ilyeneket. Liliomok nemde?

- Ugy hiszem, ezeket "Eucharistis Amaroniának" nevezik, vagy ilyes valaminek. Szakitsak tán egy párt számára?

- Oh ne, ne tegye, oly kár volna értük!

- Talán nem méltatná arra, hogy viselje?

- Nem merném azt tenni, mit szólna sir Jónás, ha ön oly kárt tenne szép növényeiben?

- Sir Jónás semmit sem szólna; ő sohasem szokott ilyesmiért szólni. Sőt még a kertész, ki sokkal fontosabb személyiség, sem szólna ellene. Én elkényeztetett gyermek vagyok itt, Miss Christie; jobban teszi tehát, ha barátságot köt velem, mert én minden kivánságát teljesithetem.

- Barátságot? Hát ellenségek vagyunk mi? kérdém nevetve.

- Jelenleg nem; de óvatosnak kell lennie. Majd megmondom mindjárt, ki az én ellenségem, - mondá, és a keblemen levő virágra mutatott - az, ki ezt a rózsát adta önnek.

Összerezzentem, mert szája mozgott egy kicsit, mintha mosolyogni akarna.

- Honnan tudja ön, hogy férfi adta nekem? - kérdezém elpirulva.

- Sohase törődjék vele, honnan tudom. Én büvész vagyok és ingyen nem tanitom meg önt rejtélyes tudományomra. De nézzen ide! Megmondom önnek, honnan tudom, ha ide adja nekem cserébe egy tetszése szerint választandó virágért.

Fejemet ráztam.

- Nem akarom kicserélni; és nem is vágyódom az ön titkos büvészetéből leczkét vehetni, köszönöm.

- Ime, az ön sértett büszkesége, Miss Christie. De persze nem is lehet alázatosságot várni oly hölgytől, ki ily gyémántot visel a nyakán; és azzal oly különösen nézett nyakékemre, mint azt már több izben tette beszédje közben.

- Ezek nem igazi gyémántok - mondám nevetve és szinte tetszett nekem a tévedés tréfája. - Csak cseh üveg.

A gentleman összevonta szemöldökét.

- Az esetben engedje, hogy gratuláljak önnek, Miss Christie, hogy a legkitünőbb utánzással bir, melyet valaha láttam életemben. Én értek egy kicsit a gyémántokhoz s eddig még sohasem tévedtem.

Kiváncsian tekintettem rá, mert ugy tetszett nekem, mintha nem hinne állitásomnak.

- Várjon! - mondám, - majd ugy állok, hogy jobb világitásban láthassa, akkor, ha csakugyan oly kitünő biráló, jobban felismerheti, hogy nem valódi gyémántok.

A gentleman egészen közel hajolt hozzám s egyszerre összerezzent, mondván:

- Szabad-e oly vakmerőnek lennem s megkérdezni, vajjon nincsen-e valami felirás vagy betü a hátulján?

- De igen van - mondám meglepetve.

- És nem lenne szives megmondani, mily betük azok?

Haboztam. Mert ha az a gentleman még tovább is azt hiszi, hogy az ékszer igazi gyémántból van, akkor ugyancsak furcsa dolgokat képzelhet, megtudva, hogy Rayner ajándékozott oly drága értékes nyakéket gyermeke nevelőnőjének; azért tehát nyugodtan felelém:

- Nem szivesen mondom meg önnek.

- Oh, bocsássa meg kiváncsiságomat. Én e nyakékhez a csalódásig hasonló foglalatu ékszert láttam valahol, de az igazi gyémánt volt - mondá, s ujra ránézett. - Csak arról szerettem volna meggyőződni, vajjon teljesen utánozta-e az illető ékszerész csehüvegből, és hogy csakugyan az igazinak ál-ikertestvére került-e valamely sajátságos véletlenből az ön birtokába.

- Mily gyönyörü lehet a valódi.

- Biztositom, hogy nem remekebb az önénél.

- Nem kár-e akkor annyi pénzt pazarolni igaz gyémántokra? - mondám. - Ugyan mit gondol, mi lehetett az igazi ékszernek értéke?

- Ugy hiszem, körülbelül ezerötszáz font.

- És ön azt hitte, hogy én egy ezerötszáz font értékü kincset viselek magamon? - kaczagtam szivemből. - Óh, ha tudná az illető ur, a kitől kaptam, mily jóizüen nevetne ő is.

Mr. Tom szavamba vágott:

- Az illető ur nevetne?

Bosszankodtam magamra, mert még csak nevét sem akartam elárulni az ékszer ajándékozójának.

- Minden esetre örülne neki - folytatá a gentleman, - hogy csehüveg ajándékát gyémántoknak tartották.

Nem feleltem, csak ujra nevettem.

- Látta már az ékszert valamelyik az urhölgyek közül, Miss Christie?

- Nem; és nehogy őket is hasonló tévedésbe ejtse, mint önt az imént, nem is mutatom nekik - mondám.

És épen le akartam venni nyakamról, midőn Mrs. Cunningham egy másik hölgygyel beléptek a virágházba. Az idősebb hölgy tekintete rögtön a szerencsétlen ékszerre esett.

- Miért akarja ön levenni nyakékjét, édesem? - kérdezé.

- Mert gyanusitottak, hogy igaz gyémántokat viselek, pedig ez csupán utánzat; és nem kivánom, hogy tovább is gyanusitsanak, - felelém reszkető hangon.

- Ne hallgasson Tomra, kedvesem. Ő miatta ugyan ne foszsza meg magát nyakékjétől. Noha azok mindenesetre nagyon hasonlitanak a valódiakhoz - mondá előbb az ékszerre, azután merőn rám nézve. Csak tegye fel ujra és nevesse ki Tomot.

Engedelmesen fel akartam kötni a bársony szalagot, de Tom udvariasan hátam mögé állott és kivéve a szalagot reszkető ujjaim közül, megerősité azt nyakam körül. Ekkor azt mondván, hogy nem elég egyenesen kötötte, kissé felemelte a szalagot, megpróbálván az ékszer hátulját megnézni. De én el valék készülve szándékára és megfogtam kezemmel, mintha félteném, hogy leesik s igy megakadályozám, hogy a betüket meglássa.

Az igen nyájas külsejü, őszhaju Sir Jónás, ki elég korosnak látszott arra, hogy lady Mills atyjának tartassék, vezetett ki engem az ebédhez, és habár ő maga nem sokat beszélt, engem egészen nekibátoritott a csevegésre s kért, beszéljek neki az iskolai ünnepről és folyton borral kinálgatott.

Az ebéd után bementünk a társalgó szobába s néhány hölgy közülök egy pamlagra ültetett s ugy dédelgettek, mint egy gyermeket, és temérdek kérdéssel ostromoltak Aldersbeni életmódom és a "szép Mr. Rayner" felől.

Mrs. Cunningham felállott s a szoba tulsó végére vezetett lady Millsnek egy arczképét megtekinteni.

- Nem tartozik reám, kitől kapta ön e nyakéket, édesem - szólt hozzám komolysággal - de ha még több ehhez hasonló ékszerrel bir, hol tartja azokat.

- Oh, nekem nincs több! - felelém kissé csodálkozva a nő modora felett. - És ezt is fiókom egyik szögletében tartom egy ócska tokban.

- Ah, gondoltam mindjárt a gondatlan módról, melylyel zsebébe akarta csusztatni, mikor az üvegházban megleptük. Azért mondom, édes gyermekem, mert nekem is van egy nagyon becses, értékes ékszerem, bár az sem szebb az önénél, gyémántokkal és macskaszem foglalattal, de én párnám alá rejtve alszom fölötte, hogy még komornám se sejtse, hol vannak.

Bámulatom tetőpontját érte el.

- Higyje el nekem, hogy ha valaki látogatásokra utazik, miként most én cselekszem például és holmiját nem bizza egy gondatlan komornára, az épen nem felesleges elővigyázat ám.

- De én nem törődöm oly sokat az én cseh üveg ékemmel - mondám.

Ő fejét rázta és nevetve, bár szárazon mondá:

- Pedig én törődném "olyan cseh üveg"-gel, minő az öné.

Ekkor bejöttek az urak is. Egyikük egy egész köteg uj keringőt hozott magával a városból, de a hölgyek egyike sem akarta lejátszani, mig magánosan át nem nézheti, de mivel az a férfiakat annyira elkedvetleniteni látszék, s átlapozván a hangjegyeket, láttam, mily könnyüek, szerényen felajánlottam játékomat. Valóban csinos keringők voltak a nehéz zene után, melyet Raynerrel játszottam, valóságos gyermekjátéknak tekintettem. Az elsőnek befejezése után egész ováczióban részesitettek. A hangjegy tulajdonosa el volt ragadtatva s a tánczolók sem győztek hálálkodni s annyira bókoltak, hogy szinte restelltem a dolgot.

- Nem tudja ön, hogy én nevelőnő vagyok? - mondám egyik urnak nevetve, de mélyen elpirulva.

- Igen; de azt hittük, hogy ön csak látszatból az, mondá Mrs. Clowes.

Eljátszottam a többi keringőt is, és elgondoltam, mennyivel kellemesebb ez uri népnek játszani, mint azoknak, kikkel Mrs. Manners téa-estéin találkoztam.

Ekkor aztán a Tomnak nevezett gentleman elvezetett a zongorától, mondván, hogy én nem lehetek kiszemelve áldozatul az egész társaság mulattatására; azzal komoly beszélgetésre kérve fel, egy ablakmélyedéshez vezetett s leültetvén, ő is helyet foglalt mellettem.

- Kiváncsi vagyok, ismer-e ön valakit az én ismerőseim közül? Ismeri-e például a Crasolay Hall-i Templeséket?

- Nem.

- Volt már valaha távolabb is nyugatnak, mint ez a Staffordshire vagy Derbyshire?

- Nem, soha.

Társam lenézett a földre, de hirtelen fölemelte fejét s arczomra nézve, mondá:

- Ismeri ön Dalstonékat?

- N-e-m, feleltem habozva.

- Lord Daltstont az ő különféle bogaraival? Ön ugy beszélt, mintha nem lenne egészen biztos állitásában?

- Biztosan mondhatom, hogy nem ismerem őt - mondám. De emlékezetemben tartottam, mert mintha hallottam volna már valamit felőle, a név oly igen ismerősen hangzik előttem.

Carruthers a legzaklatóbb módon próbálta emlékező tehetségemet felfrissiteni Dalston lordot illetőleg; de én nekem még az se jutott eszembe, hol hallottam ama név emlitését.

Midőn végre az idő jóval meghaladta azt az órát, midőn mi Aldersben visszavonulni szoktunk, és kiki elszéledt, én eltévesztettem a folyosót és egyszerre abban a folyosóban találtam magamat, mely a cselédek oldalszárnyához vezet. Egyszerre férfihang ütötte meg fülemet:

- Ne siessen annyira! Hiszen még fél óráig se lehet itt. Most soha egy szót se beszélhetünk együtt.

Egyszerre felismerni véltem a hangot. Annak a férfinak hangja volt az, kit egyszer kihallgattam, a mint Sarahval beszélt a növényesben, a Rayner rejtélyes barátjáé. És az, kivel beszélt és kivel épen csókot váltani készült, Mills Lady komornája volt. A tiszteletre méltó komornyik, kivel ebéd előtt találkoztam, és a látogató, a ki gentlemanként lépett az Aldersi-ház dolgozó-szobájába, a ki oly bizalmas viszonyban volt Tom Parkessel és Sarahval, egy és ugyanazon személyiség volt.

Nagyon álmos valék s a furcsa felfedezés igen elfoglalt, midőn szobámba jutottam; de azért lefekvés előtt elzártam szép, de szerencsétlen nyakékemet az iróasztalba, azzal az elhatározással, hogy nem fogom azt többé viselni.

Vége az első kötetnek.

Másnap reggel sokkal előbb lementem a földszintre, mint a többiek, de örültem ennek, legalább zavartalanul bejárhattam az egész kertet. Gyönyörü meleg, derült reggel volt. Egyszerre szembe találkoztam Tom Parkessal, ki vasárnapi öltözékében volt, kulcscsal az egyik kezében, mig a másikban egy kosár tojást vitt. Feltünően zavarba jött, s hogy kikerüljön, a melegház mögé készült bujni. De én hirtelen elibe léptem.

- Tom Parkes, hát meg se ismeri Miss Christiet? - szóltam hozzá.

- De igen Miss, hogy ne. De hát ki gondolhatná, hogy ön itt legyen - mondá - s meglepetést szinlelve, kapta le kalapját.

- Ha fölismert, Tom, miért nézett ugy rám, mintha kisértetet látna?

- Igaz, igaz Miss, bocsánatot is kérek, mondá bárgyun Tom. Lássa, Miss, engem ide fogadtak mint rendkivüli kertészsegédet, a főkertész nem szereti a londoniakat, nem szeretném tehát, ha megtudná, hogy londoni fiu vagyok. Ha tehát jóságos akar lenni, Miss, akkor kérem, ne árulja el, hogy már látott azelőtt is engem.

- Nagyon jól van, Tom, nem fogom elárulni - biztattam őt nevetve.

Eltávozott tojásaival együtt.

Nagyon mulattatott e találkozás s a fontos titok, melyet meg kellett őriznem. Miközben a ház felé tartottam, egyszerre két különböző hangot hallottam.

- Bella féltékeny a kicsikére, Tom.

- Igazán? hangzott a másiknak a szava.

Ekkor Mills Lady hangját is felismertem és mire az ajtóhoz értem, már nyolcz-tiz egyén volt összegyülekezve és észrevevém, hogy a két beszélgető gentleman Cole és Carruthers voltak.

De ki lehetett Bella? És ki volt az a kicsike?

A közel levő denhami templomban még a reggelizés kezdete előtt beharangoztak és valami nyolczan felöltözködtünk s odamentünk.

A templomból visszatérve a villásreggelinél ismét Carruthers és a szellemes Mrs. Clowes közt ültem, ki oly modorban irta le a szertartást, hogy az mindenkit megnevettetett, és mint rendesen, mindenféle mulattató dolgot hozott elő.

A vasárnap délutánt legtöbben ugy töltötték, mintha nem is lett volna vasárnap, kivéve, hogy se nem lovagolt, se nem kocsikázott senki. Hanem néhányan kisétáltak a folyóhoz, mások "lawn tennist" játszottak vagy regényt olvastak, sokan pedig, kik közé én is tartoztam, a pázsitra ültünk le a fák alá és jégbe hütött pezsgőt ittunk, mely a legkellemesebb ital, mit valaha izleltem. Egyszerre hallottam, a mint a rejtélyes komornyik parancsot adva Parkes Tomnak, reá kiáltott: "Ide, kertész, mi is a neve?" - mintha még sohasem látta volna őt azelőtt, s nem járkált volna vele Rayner kertjében, s nem ment volna be vele együtt Rayner istállóiba épen két nappal azelőtt.

Mily bárgyu ficzkó is volt az a Tom, apró titkaival! A másik emberre mutatva, megkérdém Carrutherst, kinek szolgálatában áll?

- Az én komornyikom, s a legjobb cseléd, ki valaha szolgálatomban volt. Még ugyan csak hat hónapja van nálam, de látszik, hogy nem közönséges cseléd.

Azt kezdtem hinni, hogy az a rejtélyes komornyik talán valamely szegény rokona Raynernek, ki ily módon gondoskodott megélhetéséről, de miután szégyelte, csakis titokban volt szabad felkeresni gazdag rokonait.

Nem szóltam tehát többet felőle Carruthersnek, ki közelemben ülve, folyton ingerkedett velem, hogy olvassak el egy vasárnapi hirlapot, és midőn én sehogy sem akartam, ő kezdett hangosan olvasni, én pedig felugorva, elfutottam Cole-lal a gyümölcsös kertbe, hol társam szilvát szedett számomra.

Azután elmentünk a halas tóhoz, morzsákat szórni a halaknak. Cole nehány szép virágot is tépett számomra, hogy keblemre tüzzem, miután nyakékemet ugy sem akartam többé viselni. Mousseline ruhám azonban távolról sem volt oly csinos ékszerem nélkül, bementem hát megpróbálni, mily szépen illenék az ékszer a virágok közé nyakamra. De midőn szekrényemet kinyitám, hogy kivegyem belőle a Raynertől kapott ékszert, az eltünt. Semmi máshoz nem nyultak. A nagybátyámtól kapott arany is ott feküdt érintetlenül; valamint a rózsaszin szalaggal átkötött Laurence-tól kapott levelek is. Átkutattam dobozomat, zsebeimet s a szoba minden szögletét, mind hiába. Pedig jól emlékeztem, hogy álmosságom daczára gondosan elzártam az ékszert, miután a gyertya világánál még gyönyörködtem ragyogásában.

Ellopták, de hogy ki, azt nem is gyanithattam. Meddő kutatásom után egészen reszketve ültem le, s annyira meg valék rémülve, hogy sirni sem tudtam. Először azt gondoltam, hogy fölkeresem rögtön Mills Ladyt, s elpanaszlom neki négyszem közt a történteket, de bátorságom hiányzott; mert ha veszteségem köztudomásra jut, elkerülhetetlen a kellemetlen jelenet a cselédséggel és az egész háztartás föl lenne zaklatva, a mellett a szolgák nagy része a vendégeké levén, nem állottak Mills Lady hatalma alatt. Több mint valószinünek látszott, hogy azok egyike lopta el nyakékemet; már pedig mindenki méltatlankodhatnék, ha az ő cselédjét gyanusitanák a lopással. Elhatároztam tehát, hogy senkinek sem teszek róla emlitést.

Sima fekete bársonyt kötve tehát nyakam körül, lementem a földszintre és Mrs. Cunninghamnak, ki az ékszer felől kérdezősködött, azt feleltem, hogy átláttam, miszerint a szép ékszer még sem illet meg oly állásbeli leányt, minő én vagyok.

Gyönyörü este volt, daczára a fujdogáló szellőnek, nem volt hideg a lég, s igy ebéd után néhányan lementünk a kertbe, én is lementem, mert attól féltem, hogy keringőt játszatnak velem, holott vasárnap volt.

Már késő este volt, midőn Carruthers többekkel a tekéző szobából kijött és szivarral a szájában följött a borházhoz, a hol én is állottam Sir Jonassal, ki nagy előzékenységgel készült nekem a tőkéről pár fürt szőllőt lemetszeni.

- Mills Lady izeni általam, hogy Miss Christie meghütheti magát, ha nem vesz magára valamit, - mondá Carruthers.

- Az igaz! hozz számára egy sált, Tom.

- Én már megelőztem a lady kivánságát, - mondá Carruthers, és azzal egy gyönyörü indiai sállal takarta be fejemet és vállaimat.

- Vezesd be a kisasszonyt gyorsan, Tom. Sohasem bocsájtanám meg magamnak, ha meghütené magát; - mondá szivélyesen, de aggódva az öreg Sir Jonas, még mindig késével kezében állva a borház előtt.

- Magam sem - mormogá Carruthers - most tehát siessünk, Miss Christie.

Karon fogott s csaknem futva kellett követnem, mig csak egy falhoz nem értünk, hová már sir Jonas nem láthatott el.

- Most pedig - mondá - más uton fogunk haladni.

Ekkor egy hosszu körte s almafasor között futó ösvényre vezetett le, egy oldalkapuhoz, melyet azelőtt még nem láttam.

- Egy sétára akarom önt rábirni - mondá.

- De hiszen későn van már, és aztán oly különösen is vagyok öltözve.

- Nem tesz az semmit. Remélem, nem álmos - mondá - és arczomra nézett. - Nem. Szemei egészen derültek s élénkek.

Keresztül mentünk tehát a rácsajtón, és egy szük ösvényen át le a folyóhoz. A csónakháznál megállapodtunk és Carruthers azt az észrevételt tevé, mily szép volna az éj a csónakázásra.

- De oly későre jár az idő, Mr. Carruthers. Mit fog mondani Lady Mills?

- Magamra vállalom én Mills Ladyt; ön pedig oly derék jó kis leány, hogy senki sem fog semmi rosszat gondolni tetteiről.

- Nyujtsa ide a kezét, - mondá. - Lépjen át óvatosan. Igy ni.

A csónakban valék, s gyönyörteljesen mosolyogtam.

- Vegye át a kormányt és majd forgassa a szerint, a mint mondani fogom.

Kibontakoztam sálomból és uj felelősségem érzetével engedelmeskedtem a nélkül, hogy egy szót kiejteni tudnék, és Laurencere gondoltam. Annyi mindenféle mondani valóm lett volna számára az utóbbi két napról.

- Gondolata most nem velem foglalkozik - mondá hirtelen Carruthers.

Én felrezzentem, s kipirulva rántottam meg egyszerre a kormányt.

- Nem tesz semmit - mondá Carruthers szeliden, - csupán hálátlanság ez egy kicsit öntől. Mert "ő" felényire sem gondol annyit önre, mint én.

- Reám gondol! Én - én Mrs. Mannersre gondoltam.

- Szerencsés Mrs. Manners, hogy ily átszellemült boldog mosolyt képes csalni egy szép leány arczára!

- Kit gondolt ön, Mr. Carruthers.

- Ha megmondanám, felforditaná a csónakot, vagy azonnal azt parancsolná, hogy kössek ki.

- Nem, nem tenném azt. És ön nem törődnék vele, ha tenném is.

- Engedje hát, hogy melléje üljek, aztán megmondom. Együtt evezhetünk.

Mellém ült, s csapkodta evezőjével a vizet majd egyik, majd másik oldalon.

- Hogy van az - kezdé - hogy a nő mindig legkevesebbet törődik ama férfiuval, ki őt legigazabban szereti?

A kérdés, mely egészen uj volt előttem, megdöbbentett.

- Igazán mindig ugy van? - kérdeztem izgatottan.

- Félek, hogy igen - mondá ő igen halk hangon, oly szomoru tekintetet vetve reám, hogy szinte megzavart.

- De hát hogyan nyilvánul az az érzés? kérdeztem reszketeg hangon.

- Én azt hiszem, legjobban megérti azt a nő a reá függesztett szemek tekintetéből - suttogá Carruthers, s oly hosszan tekintett reám, hogy szinte kellemetlenül érintett.

Elforditám fejemet.

- Hogy ha a nő - folytatta Carruthers ugyanazon a suttogó hangon, egészen fülemhez hajolva, - ha a nő ajkát a férfi ajkához illesztve, annak szemeiből igyekszik kiolvasni a hévteljes felindulást, melyet iránta érez.

- Oh ez igaz lehet - mondám hirtelen közbe vágva, s szivem dobogott a visszaemlékezéstől Laurence első csókjára.

Carruthers visszavonult, bajuszát végig simitá és egészen szokatlan módon nézett reám.

- Ön - ugy hiszem - nem lakott egész életében falun, Miss Christie - mondá szárazon.

És egy pillanat alatt megértettem tekintetéből és hangjából, hogy mit tettem. Mig ő szerelemről beszélt s udvarolt nekem, én azalatt kizárólag Laurencera gondoltam. Miért is engesztelőleg nyujtám feléje kezemet, igy szólva:

- Ne érezze magát sértve, Mr. Carruthers. Be kell ismernem, mind igaz, a mit ön mond, de én annyira szeretem őt, hogy nem tehetek róla, ha azt hiszem, hogy "ő" szeret legjobban.

Vigasztalására mondtam ezt, mire megfogta kezemet és megcsókolá, de nem ugy, mint ha valami sokat törődnék velem, s azt inditványozá, hogy talán jobb is lenne már visszatérnünk. Megforditá a kis hajót, a kedvező szél pedig nagyon rövid idő alatt parthoz szállitott bennünket, miközben csak keveset beszéltünk, de ujra egészen jó barátokká lettünk, mert az én örömmel vegyült félelmem mulattatta Carrutherst.

Mire kikötöttünk, a templom tornyában épen félkettőt ütött az óra. A késői idő nagyon megijesztett engem.

Még mielőtt Carruthers megakadályozhatott volna, elsiettem s a társalgóban találtam Mills Ladyt Mrs. Clowes-al, az elsőt aggodalmas, komoly tekintettel, az utóbbit haragosan, elégületlenül.

- Hol volt ön, kedves gyermekem? Már azt hittük elveszett. - A Lady hangja reszketett.

- Oh, Lady Mills, annyira sajnálom a dolgot! Csónakázni voltam a vizen Mr. Carrutherssel, ő biztatott, hogy ön nem veszi azt rossz néven; de magamnak kellett volna okosabbnak lennem, mikor már oly késő volt.

- Minél később, annál jobb, édesem - mondá Mrs. Clowes szokott csipős modorában. De Mills Lady arcza kiderült, a mint reám tekintett.

- Nem tudja ön, kedvesem, hogy Mr. Carruthers a legveszedelmesebb férfiak egyike. - Egyszerre elhallgatott, mert Carruthers lépett a szobába; mire ő hozzá fordulva, oly szigoru hangon, mely engem megremegtetett - mondá neki:

- Tom, nem szégyenli ön magát kissé saját maga előtt?

Carruthers komolysággal felelé:

- Talán, igen; de az nem baj. Ez az inkviziczió felesleges és helytelen is, Stephana, mert hiszen könnyü meglátni, hogy erre a gyermekre nézve az éj és a nappal egyforma. Nagyon helyes volt öntől, gyermekem, egyenesen Mills Ladyhez jönni - mondá nekem nagyon szivélyesen.

Azzal kezet szoritott velem. Mills Lady megcsókolt, Mrs. Clowes fejét bicczenté meg és elküldtek aludni, a nélkül, hogy tudomásul vennék többet az illedelem megsértését.

Másnap reggel a városba készülő Sir Jonasnak kellett engem visszakisérni Aldersbe, honnan ő a beaconsburghi állomásra volt menendő. Kivéve talán a tőlem magát mindig távoltartó Mrs. Clowest, mindenki nagyon szivélyesen bucsuzott el tőlem és épen midőn már fölültem a phaetonba, csak Sir Jonasra várakozva, hogy mellettem helyet foglaljon, Gordon, Carruthers titokzatos szolgája közeledett bamba tiszteletteljes modorában hozzám.

- Ugy hiszem, ez az öné, Madame. Alkalmasint elejtette, mert a lépcsőn találtam meg, és félek talán kárt is tettek benne, mondá, és kezembe adta nyakékemet.

Annyira meg valék lepetve, hogy a komornyikot távozni engedtem, még mielőtt köszönetemet nyilvánithattam volna neki. De mikor az ékszert megforditottam, azt vettem észre, hogy a kis paizs, melyre a kezdőbetük vésve valának, le volt törve.

Vajjon maga Gordon volt-e a tolvaj? és tán megbánta tettét? vagy pedig a tett elkövetője szégyelte magát az ékszert személyesen visszaadni? Vagy pedig csakugyan elejtettem volna, és csak álmodtam, hogy elzártam?

Midőn Sir Jonas házunk kapujánál elhagyott, különös fájdalmas érzés vett rajtam erőt, busan lépdeltem a sovány Sarah kiséretében, ki kicsiny bőröndömet hozta utánam, mint valami börtönőr, annak örülve, hogy foglyát ujra becsukhatja.

Rövid távollétem után egyszerre ujult erővel merült fel agyamban mindaz, mi előttem e ház körül megfoghatatlannak látszott. Vajjon igazán őrült volt-e Mrs. Rayner? Ha igen, miként lehetett, hogy annak hire nem szivárgott el ama pletykakedvelő társaságba, melyet épen elhagytam s mely egész történeteket tudott elbeszélni az összes szomszédságokról? Miféle összeköttetés létezhetett Rayner és Gordon, Carruthers rejtélyes komornyikja között? Vajjon csakugyan Mrs. Rayner őre volt-e Sarah, és nem volt-e ő maga is őrült egy kicsit? Mi lett Jane iránt való vad féltékenységéből? És miért gyülölt engemet annyira? Vajjon elfojtá-e gyülöletét örökre, vagy pedig - - Oh, ugyan mit tenne, ha gonosz ellenszenve irántam ujra felébredne benne? - - Jobbnak véltem megszólitani, mint felőle gondolkodni, kérdezősködtem tehát Mrs. Rayner, valamint Haidée hogyléte felől. Tanitványom rosszul volt s fel se kelt aznap.

- Átfázott vasárnap éjjel, mert későig járkált a tó körül, azt állitva, hogy onnan beszélhet önnel. Mily esztelenség!

Egészen meghatott a kis Haidée szeretetének ez ujabb bizonysága, s azonnal hozzá akartam sietni; de Sarah azt mondta, hogy Mrs. Rayner van nála, s a kis leány nem akarja, hogy távozzék. Felmentem tehát az emeletbe s lehető legnagyobb közönyt szinlelve, megkérdeztem, nem érkeztek-e levelek számomra, mire tagadó választ kaptam. Laurence pedig küldhetett volna egy kis czédulát, hisz annyira vágyódtam utána. Távolról sem oly kedves hozzám, mióta megvallottam neki szerelmemet, - gondolám, és fejemet kezembe hajtva, leültem és keservesen sirtam. De nem sok időm volt bánatomnak átengedni magamat, mert az ebéd ideje közelgett, s én nem akartam, hogy veres szemem árulója legyen könnyeimnek. Bár Rayner mégis észrevehetett valamit, mert azt jegyzé meg, hogy nem nézek ki jobban, s a szórakozás, ugy látszik, nem használt nekem, azután magamra hagyott, mit igen-igen hálásan fogadtam tőle.

Délután megengedték, hogy Haidéehoz menjek. Haidée szobája egy kicsiny öltöző volt, kályha nélkül, s én csodálkoztam azon, hogy miért nem viszik át más szobába az igazán beteg gyermeket. Mihelyt beléptem, a kis leányka felugrott ágyában és nyakam körül füzte forró kis karjait, azután oda hajtá fejemet maga mellé, és könyörgött, beszéljek el neki mindent az első pillanattól, mióta elmentem.

Egy kis történetet állitottam tehát össze, kihagyva persze a nem neki való részleteket, és hosszabban időzve olyannál, mi előtte érdekkel birt, mint a virág- és szőllőszedés. Egyszer Rayner is bekukucsált és kihallgatva elbeszélésem egy részét, azt mondá:

- Magam is szeretném az egészet hallani részletesen, Miss Christie; én azonban más kiadásban kivánnám, s nem gyermekek számára átidomitva.

Kissé kellemetlenül érintettek gunyos szavai; és kezdtem kiváncsi lenni, vajjon nem neheztel-e, hogy nevelőnője oly jól mulatott.

Haidée annyira kért, teázzam vele, hogy kénytelen valék beleegyezni. Teázás alatt Haidée halkan kezdett beszélni hozzám.

- Miss Christie, nem lenne oly szives kinézni az ajtón, nem hallgatódzik-e valaki?

Kedvéért megtettem s láttam, hogy senkitől sem lehet tartani.

- És most kérem hallgatódzék egy kicsit a másik ajtónál, a mama ajtajánál.

Az csukva volt; de füleimet hozzátartva, megnyugtattam a gyermeket, hogy ott sincsen senki. Akkor azután egészen odahuzott magához és suttogni kezdé:

- A mult éjjel az a gonosz Sarah sirásra inditotta a mamát. Hallottam az ajtón keresztül. Mama fél Sarahtól és én is ám. Jaj! csak valaki ne hallaná.

Végighallgattam a gyermeket, akkor azután sálba burkolózva, kisurrantam a kertbe s onnan elmentem kis helyemhez, hol a fához támaszkodva Laurencet találtam. Örömsikoltással futottam hozzá, de ő kalapját megemelve, csak annyit mondott:

- Jó estét, Miss Christie...

Én ijedten álltam meg. Végre alig hallható hangon ki birtam ejteni a következő szavakat:

- Laurence, miért beszél ön hozzám igy? Nem is örül a viszontlátásnak?

- Ugyan miért örülnék én, ha önt látom, Miss Christie? Én semmi sem vagyok ön előtt a mulatságos társaság után, melyből jön.

- Mit akar mondani ezzel? Ugyan mely társaság lehetne kedvesebb nekem az önénél?

- Oh, ön nagyon szives; és megengedem, talán jó szórakoztató eszköz is lehetek, ha jobb nincs.

- Oh! Laurence, hogy mondhat ön oly kegyetlen dolgokat nekem? Haragszik rám azért, hogy Denham-Courtba mentem, és ott mulattam? Nem tehettem róla, mindenki oly szives volt hozzám. De az egész idő alatt csak önre gondoltam, és szivemből óhajtám, hogy bár ott lehetett volna.

- Azalatt is rám gondolt, mialatt Carruthers suttogását hallgatta a melegházban? Ah! nem csodálom, hogy összerezzen! És gondolata akkor is nálam volt, midőn az ablakmélyedésben Carruthers székéhez támaszkodott és a midőn gyümölcsöt s virágot szedett vele és oly idillikus módon etette a halat, vagy mikor kiséretében játszott, vele költészetről beszélt, és - - -

- Elég, Laurence! nem igaz, nem igaz! Mr. Cole szedte számomra a virágot s gyümölcsöt, ő vele néztem a halakat is, nem pedig Mr. Carrutherssel. Továbbá Mr. Standing kiséretével zongoráztam, ő beszélt velem a költészetről is, és nem - - -

- Mr. Standing? az egy másik udvarló tehát? Ön jól kiválogatja barátait, Miss Christie. Félek, hogy nem lennék méltó közéjük. Én nagyon is unalmas vagyok.

- Ön igen kiméletlen, mondám fölháborodással. Nem értem, mit ért ön az "udvarlók" elnevezés alatt, de azok közül a gentlemanek közül, kiket ön fitymál, egyik sem sértene, s nem igyekeznék nekem oly szenvedést okozni, mint ön, a miért néha másokkal is szóba állok.

- Nem, azt látom, hogy iparkodott részrehajlatlan maradni, - gunyolódék tovább Laurence. - De nem hiszem, hogy czélt is ért. Még se volt Denham-Court valamennyi férfilátogatójával együtt a folyón éjfél és két óra közt éjjel, nos?

- Nem - mondám - már akkor mélyen sértődve. - Nem valék elég sokáig Denham-Courtban.

- Oh! - szólt Laurence, még indulatosabban. Oly dühös volt, hogy kétszer-háromszor is kezdett beszélni. Mig végre csaknem kiabált.

- Igaz, ön nem volt ott sokáig, de jól felhasználta rövid idejét, mert hőstetteinek hire már ma reggel keringett az egész környéken.

- Az én hőstetteim!

- Igen, Mr. Rayner már ma reggel hallott azokról, még mielőtt ön hazaérkezett.

- Mr. Rayner? Oh, az épen nem meglepő!

Laurence merőn nézett rám.

- Mr. Raynernek egy barátja van ott, - mondám hirtelen óvatossággal, mert nem akartam elárulni azok titkait, a kiknél laktam.

- Oh, mindig több a titokzatosság! Mr. Rayner tehát kémlelteti önt; oh, azt egészen el is hiszem róla.

- Nem ugy értettem. Neki semmiesetre sem jutna olyasmi eszébe. Nincs is szükség az én tetteim kikémlelésére, mert soha sem cselekszem olyasmit, miért pirulni volna okom. És azt Mr. Rayner is jól tudja, miután semmi ellenvetést nem tett viseletem ellen, melyet ön annyira elitélni látszik.

- Mr. Rayner! Nem, ő csakugyan nem gondolna olyasmire. Neki az semmi, ha ön jó hirnevének koczkáztatásával késő éjjel csónakázik egyedül egy városszerte legkicsapongóbbnak ismert férfival.

- De Laurence, honnan tudhatnám én, hogy ő kicsapongó, - kiáltám, s tovább nem birván türni, szerettem volna sirni. - Igaz, hogy utólag Mills Lady is veszedelmes embernek mondta őt, de miből sejthettem volna én azt azelőtt. Senki sem kerülte őt, sőt valamennyi nő szerelmesnek látszott belé, és mind féltékenyek voltak, ha velem beszélgetett. Pedig ő semmi illetlenséget nem mondott, felényire sem beszélt oly illetlenül, mint a többiek. Oh! Laurence, ne legyen oly igaztalan hozzám!

Reade meg volt hatva végtére; a hév, melylyel indulatosan pödörte bajuszát, csökkent, és szeliden fordult hozzám, midőn a távoli Beaconsburgh templom harangja épen a hét órát kongatta.

- Oh! - mondám ösztönszerüleg a ház felé fordulva.

- Mi az? - kérdé Laurence, ujra merevebben.

- Mr. Raynernek megigértem, hogy egy negyed nyolczkor a társalgóban leszek, hegedüjátékát kisérni a zongorán.

- Kérem, ne tartóztassa magát, - mormogta fogai közt. - Nagyon is sajnálom, hogy eljöttem megzavarni. De miután két nap mulva el kell hagynom Geldhamot, és más alkalmam nem igen lesz távozásom előtt önt látni, bátorságot vettem magamnak ma este ez utat választani, hogy gratulálhassak, hogy oly tökéletességre vitte a kaczérkodást. Jó éjt, és egyszersmind Isten önnel, Miss Christie. Kivánom, hogy Mr. Raynerrel is kellemes estéje legyen.

Azzal szenvedélytől reszketve megrázta kezemet és eltünt az ültetvények közt, még mielőtt képes lettem volna hangomhoz jutni, hogy visszaszólitsam. Oly szerencsétlen valék, hogy még sirni sem tudtam.

Visszahanyatlottam ülőhelyemre, s ugy érzém, mintha életemnek összes öröme, reménye eltünt volna a haragos és meg nem bocsájtó Laurence-al. Ott ültem minden gondolkozás nélkül, mig végre maga Rayner jött ki keresésemre; és látva bánatos kinézésemet, azt mondá, hogy fáradt vagyok, s ne játszszam az este már vele; de én akartam; lementünk tehát, s ő elővette hegedüjét. Én pedig zongoráztam.

Látva fáradtságomat, a kandallóhoz vezetett s felkért, hogy beszéljem el neki denhamcourti időzésem történetét, a mit én meg is tettem, elmondva, hogy hamis gyémántom mily feltünést keltett, s igazinak tartották, sőt a rajta levő betüket is emlitettem. Ide érve igy folytatám:

- Olyas valami is történt, Mr. Rayner, mit különössége miatt közölnöm kell önnel. Nyakékemet bezártam kis szekrényembe, legalább biztosan azt hiszem, hogy belé tettem szombaton este, és másnapra eltünt.

- Nos, majd találunk helyette másikat.

- Oh, nem! Hiszen a legkülönösebb része a dolognak csak most következik. Ma reggel közvetlen eljövetelem előtt átadta nekem Charruthers komornyikja, mondván, hogy a lépcsőn találta meg. De a kis paizs a kezdőbetükkel letört és elveszett. Nem furcsa-e ez?

- Igen, de ez is csak azt bizonyitja, hogy cseh üveg, mert ha igazi gyémántok volnának, ugyancsak csodálkoznám, hogy visszaadta. Gondatlan kis czicza, nem is érdemel semmiféle pipere-czikket. Ugyan mondja meg, mit csinálna, ha igazi ékszerekkel birna, mikor az utánzatokra sem képes vigyázni?

- Oh, Mr. Rayner, remélem, nekem sohasem lesznek drága ékszereim.

- Azt hiszem, ott sok oly hölgy lehetett, kiknek ékszere szemeit kápráztatta.

- Nem igen sok ékszert viseltek: hanem azt képzelem, hogy némelyiknek sok lehet. Azt beszélték, hogy az egyik urnőnek, ki egy jelen nem volt dusgazdag kereskedőnek a neje, remek ragyogó gyémántjai vannak.

- És ugyan mi neve ama szerencsés Ladynek?

- Mrs. Cunningham.

- És mit szólt Mrs. Cunningham az ön nyakékéhez?

- Ő nem akarta hinni, hogy utánzat és megszidott gondatlanságomért; de én igazán -

- Ugy hiszem, ő nagyon gondosan őrzi a sajátját, - szólt közbe Rayner.

- Oh igen, ön nem is képzeli, mily gondosan. Van különösen egy foglalata gyémántokból és macskaszemekből.

Megállottam, Rayner, megérintve karomat, türelmetlenül sürgetett:

- Tovább, tovább, folytassa.

- Miről is beszéltem? Oh igen tudom már, Mrs. Cunningham ékszeréről. Van neki egy macska szemü s ritka nagyságu, gyémánt foglalatu ékszere, melyet ő - -

- Melyet ő hol tart? - kérdezé ásitozva Rayner.

- Oh, melyet ő folyton magánál hord! - mondám.

- Hiszi ön azt? kérdezé Rayner nagy érdeklődéssel.

- Hogyne. Ő maga mondta nekem. És az egész házban senki, még saját komornája sem sejti, hol vannak. Ha alszik is, párnája alá rejti.

Rayner felkelt s nyugtalanul alá s fel járkált a szobában, mintha alig várná már ő is, hogy ágyába kerüljön, de álmosnak nem látszott. Szemei egészen derültek s éberek valának. Kezembe adta a gyertyatartómat s azzal jó éjt kivánt.

Másnap reggel annyira elaludtam, hogy a reggelizést már félig elvégezték, mire lementem. A reggelit szokatlan pontossággal szolgálták fel aznap, és meglepetésemre az ajtó előtt találtam a hintót és Mrs. Raynert uti öltözékben az asztalnál.

- Nos, Miss Christie, mi is unatkozunk, mint ön, és magára hagyjuk Aldersben, - mondá Rayner, látva a bámulatot arczomon.

Tréfás enyelgéséből az tünt ki, hogy pár napra a fővárosba utazik és Mrs. Rayner elkiséri a beaconsburghi állomásig. Mint mondá, talán szombatig vissza sem tér. Keddi napon utazott el.

- Nem szeretne-e ön is velünk jönni Beaconsburghba? Legalább nem térne Mrs. Rayner egyedül vissza.

Mrs. Rayner nem nagy lelkesedéssel fogadta férje inditványát, de én elfogadtam s elindultunk. Kényelmes helyem volt velük szemben az első ülésen; de alig birtam lebeszélni Raynert, hogy ki ne üljön a kocsisához, hogy mi bent jobban elférjünk.

Nagyon korán értünk az állomásra. Rayner föl s alá sétálva beszélgetett majd az állomásfőnökkel, majd más ismerősével, mindenkinek elmondta, hova megy, sőt kérdezősködött azoktól, kik nemrég voltak Londonban, mi minden látni való van most ott, s kérte, hogy ajánljanak neki valami nagyon jó szállót. Azután hozzám fordulva igy szólt:

- Bármi történnék is távollétem ideje alatt, ha például Haidée rosszabbul lenne, vagy Mrs. Raynernek baja volna, sürgönyözzön kérem azonnal a Charing Cross Hotelbe. Nem tudom még ugyan, oda szállok-e, de ott mindig megtalálnak. Irodámban találni fog sürgönymintákat is, irja meg, s adja át Samnak, ő majd elhozza rögtön ide Beaconsburghba. De Samnak adja, s ne bizza egyik asszonycselédre sem.

Csodáltam, hogy e megbizást nem a nagy befolyásu Sarahnak adja; azonban ellenvetés nélkül vállaltam el a megbizást.

- Mit hozzak önnek az utról? - kérdezé közvetlen a vonat indulása előtt. - Majd hozok granátot, az a legjelentéktelenebb piros kő, és nagyon szép.

- Oh, jobb szeretném, ha nem hozna semmit, én igazán nem vágyom ékszerre.

De a vonat már indult s Rayner szives bucsut intve nejének s engem nyájasan köszöntve, - eltünt szemünk elől. Mi pedig bevásárlásaink után láttunk és hazakocsiztunk Geldhamba. Kellemetlen utazás volt.

Otthon pedig unalmas napot töltöttem, mert mihelyt a beteg Haidéehez bementem, Mrs. Rayner rögtön elhagyta a szobát s nekem rosszul esett látnom, hogy engemet kerül, - kénytelen valék tehát ellentállani a beteg gyermek esdekléseinek, hogy mellette maradjak és egyedül bolyongtam a ház körül s a kertben, oly végtelen szerencsétlennek érezve magamat Laurence viselete miatt, hogy se irni, se dolgozni nem tudtam.

A teához nem jelent meg Mrs. Rayner. Sarah állitása szerint Haidée rosszabbul volt, anyja nem akarta elhagyni. Az este igen hüvös volt, és mivel Mrs. Rayner tüntetőleg megparancsolá Janenak, hogy Miss Christie kályháját rögtön ebéd után befütse, teázás után azonnal felmentem szobámba, és kandallóm mellé leülve, azzal vigasztaltam magam szomoruságomban, hogy legalább a meleget élvezhetem.

Hét óra tájban feljött hozzám Jane sirva, hogy Haidée egyre rosszabbul érzi magát.

- Én félek Miss, hogy a kisasszony, meg fog halni - zokogta a kis cseléd, - be nem akarnak ereszteni hozzá, de hallgatóztam, mióta Mr. Rayner elutazott, Sarah sincs itthon, Mrs. Raynertől pedig nem félek. Hallottam, hogy mily keservesen sirt és szólitotta önt, én azt hiszem, nem is tudja már, mit beszél, szegény kis teremtés, doktorért kellene küldeni, de nem hiszem, hogy megtegyék. Sarah nem törődik vele, Mrs. Rayner pedig nem mer, higyje el, Miss, Mrs. Rayner kevés parancsát a cselédség csak immel-ámmal, vagy épen sehogy sem teljesiti, mig Mr. Raynernek egyetlen szava varázshatalmat gyakorol.

Jane kiséretében azonnal Raynerné lakóosztályába siettem. Beléptünk a folyosóra. Ott oly hideg volt, hogy fogaim vaczogtak, mennyire meg valék lepve, midőn végéhez érve, azt láttam, hogy e hideg, nedves októberi estén az ablak nyitva van. Rögtön becsuktam, azután az öltöző szobába lépve, halkan kopogtattam. Hallottam Haidée hangját, de nem érthettem szavait, ez alatt Mrs. Rayner zokogva szólitá őt nevén. Csendesen beléptem, mire az anya ijedten ugrott fel térdeiről Haidée ágya mellől. Haidée felismert, mert arczába szökött a vér és szemei lázasan ragyogtak, sőt beszélt is valamit.

Ágyához ülve, iparkodtam őt betakargatni, mert a szoba épp oly hideg volt, mint a folyosó. Mrs. Rayner, a kis ágy rácsozatába kapaszkodva, épen oly láztól villogó szemekkel nézett rám, mint kis leánya.

Keble lihegett, s keze idegesen szoritá a rácsozatot, miközben azt mondá:

- Mi joggal jött ön ide? Nem elég kényelmes és meleg az ön tornyocskája talán? Miért kell ide jönnie? Férjem szivesebben látná. Gyermekemtől is megfoszt? Nem kimélhetne-e meg legalább most, mikor haldoklik?

- Ő nem haldoklik, Mrs. Rayner, ne mondja azt. Ép azért jöttem le, hogy nem lehetnék-e valamiben segítségükre? Miért nem viszi át saját szobájába? Itt oly borzasztó hideg van. És nem kellene-e Maitland orvosért küldeni? Oh, elfelejtettem. Ő nincs itthon. Azonban elküldhetné ön Sam-ot Beaconsburghba Lowe orvosért.

Mrs. Rayner modora azonnal átváltozott. Reám tekintve, a harag és bizalmatlanság összes kifejezése elenyészett nagy szemeiből, és zokogásban törve ki, suttogá:

- Nem merek - nem merek!

- Bevihetem őt az ön szobájába, Mrs. Rayner?

- Ne, ne!

Akkor, ha megengedné nekem, felviszem Haidéet magamhoz. Ön nem fog szenvedni azáltal, hogy távolabb lesz, tudva hogy gyermeke javáért történik, megengedi? - mondám rábeszélőleg. - Oda fent olyan jó meleg van, hogy az se lenne baj, ha ruháit levetné magáról a szegény kis teremtés; aztán majd jól betakargatom, hogy át ne fázzék utközben.

Mrs. Rayner tehetetlenül bámult reám.

- Meg merné ön azt cselekedni? - kérdezé félénken.

- Mindenesetre, az ön engedélyével.

- Ön igen jól tudja, hogy az én engedelmem semmit sem számit, - zokogta.

- Nem is csodálom, te szegény őrült asszony, - gondolám magamban. De nagyon sajnáltam őt; és megkérdeztem, nem akarná-e az éjszakát ő is szobámban tölteni, hogy gyermeke közelében lehessen.

De Mrs. Rayner megijedt ez eszmétől; begöngyölte tehát a gyermeket, hogy addig is felvigyem saját ágyamba, mig az ő kis ágyát felhozhatják utána. Magam is féltem ily parancsot adni a gonosz Sarahnak, a ki éppen akkor, midőn magamban azon tünődtem, vajjon fog-e engedelmeskedni, belépett a szobába. Azonnal megkisérlém tehát.

- Sarah, kérem, hozza fel Haidée ágyacskáját az én szobámba. Itt nagyon hideg van. Jane majd segiteni fog, ha nehéz lenne.

Nem tudta magát rögtön elhatározni, vajjon szemtelen vagy alázatos legyen-e, de az előbbire szánta el magát.

- És ugyan mi joggal osztogat ön parancsokat, Miss, a butorok elmozditására?

- Urnője kivánja azt.

- Az én urnőm! És ugyan ki legyen az?

- Tudhatja, hogy Mrs. Rayner!

- És ennél nincs önnek több felhatalmazása?

- De igen, - mondám merészen, - a Mr. Rayneré.

Mind a két nő összerázkódott s reám bámult, mire Sarah felkapva az ágyat, szó nélkül ment ki a szobából. Mrs. Raynerhez fordulva, szeliden mondám neki:

- Ne aggódjék Haidée miatt. Gondosan fogom őt ápolni. És ha ön megengedi, elküldök orvosért is a saját felelősségemre.

A szegény teremtés lehajolt és megcsókolá egyik kezemet, azt, a melylyel a gyermeket átkaroltam.

- Az Isten áldja meg, Miss Christie! - hebegte és megfordulva, lerogyott az ágy üres helyére, s könyekre fakadva, keservesen zokogott.

Hallani sem akarta vigasztaló szavaimat s én kénytelen valék könyes szemekkel távozni a szobából, hogy picziny betegemet felvigyem az emeletre. Nem siethettem nagyon, mert a teher kissé sulyos volt oly gyenge nőnek, mint én. Mire felértem szobámba, az ágy Haidée számára már meg volt vetve és Sarah eltünt.

De most hogy keritsek orvost? mert komolyan aggódtam a gyermek felett. Több segélyt várni Sarahtól lehetetlen lett volna. Lementem a gyermekszobába, kihivtam Janet, ki már épen le akart feküdni, és megkérdeztem, hol alszik Sam.

- A faluban, - volt a válasz.

Most, hogy Rayner távol volt, senki sem hált a házban az öreg kertészt kivéve, ki semmi esetre sem érne be hajnal előtt Beaconsbourghba, ha este kilenczkor küldeném el. Jane tulságos fiatal, a szakácsné tulságos öreg volt. Csak egyetlen választás lehetett, ha magam megyek.

- Menjen, Jane, és kérje meg a szakácsnét, kölcsönözze nekem ide nagy kerek esőköpenyegjét, - mondám, - és hozza el nekem Miss Haidée egyik sürü fátyolát.

Jane bámulva futott a kivánt holmi után; és látva komolyságomat, hévvel sietett engem begöngyölni s egy középkoru falusi asszonynyá átalakitani. Azután felnyitá esernyőmet, és kissé nevetgélve furcsa külsőm felett, kieresztett, de lelkiismeretes igéretet tett előbb, hogy Haidéet pillanatra sem hagyja el visszatértemig, és megvédelmezi Sarah ellen is, ha kell.

Csak akkor ijedtem meg igazán a saját vakmerőségemtől, mikor a csarnokajtó becsukódott utánam, elgondolva, hogy esernyőmet s eszemet kivéve nincs semmim, mi megvédelmezzen a Beaconsburghig tartó hosszu három és fél mértföldnyi ut alatt. A hold épen második negyedében volt, de nem nagyon világitott, a felhős éjszakán, meg esett is hébe-hóba. Szerencsésen elhaladtam a geldhami házak előtt s az egyenes országutról fel egy dombra, hol egy ház sem volt már látható, midőn egyszerre kocsizörgést hallottam hátam mögött. Lassan döczögött az fel a meredekre, én pedig jól esernyőm alá bujva, lassabban lépdeltem. De a dolognak kellemetlen következménye lett.

- Halló, jó asszony! Ne vigyem föl kocsin a hegyre? - kiáltá az, a ki a lovakat hajtotta; szivem megdobbant, mert a hang Laurenceé volt.

Egy pillanat alatt átalakultam, vérem pezsgett az örömtől, ereim gyorsan lüktettek és oly tréfás kedvem lett, hogy szerettem volna fölkaczagni.

- Hm, hm! - dörmögtem lassan és bevárva a kocsist, segitségével nagy nehezen fölkapaszkodtam mellé az ülésre.

- Nos, jól van igy? - kérdezé, én pedig ujra csak azt dörmögtem, - hm, hm! azután elindultunk.

Oh mily boldog valék oldala mellett! De oly nehezemre esett, hogy közelemben levő kezét meg nem foghattam s nem hajolhattam vállára, s meg nem mondhattam neki, mily boldogtalan valék az elmult est óta, midőn oly rettenetes sértő gyanusitással, szó nélkül elhagyott, hogy többé soha viszont ne lásson. És ime, most még is ujra lát; és nem tehet ellene semmit. Szinte idegesen vártam, mit mondana, ha felfedezném előtte magamat.

Szinte türelmetlen kezdtem már lenni, hogy fel nem ismer; de a mint lopva reá pillantottam, láttam, hogy biz ő legkevésbbé sem kiváncsi uti társára. Hanem elmélyedtnek s igen lehangoltnak látszott; rendkivüli megelégedésemre azonban pamut kézelőket huzott kézcsuklóira, melyeket tőlem vett a jótékony bazárban. Nekem ugy tetszett, mintha kedvtelve nézegetné, és e felbátoritásra megszólaltam.

- Nem csevegnénk egy kicsit? - kérdeztem természetes hangomon. Akkor már rendes, sima uton kocsiztunk, de Laurence ugy megrántá a gyeplőt, hogy a lovak megállottak.

- Nem fog tán ujra czivakodni velem, ugy-e? - mondám, felhasználva örömének első fellobbanását.

A gyeplőt jobb kezébe fogta s a ballal átkarolva derekam, megcsókolt sürü fátyolom daczára. És igy kibékültünk egyetlen szó vagy magyarázat nélkül.

Én elmondtam neki vándorlásom okát s ő nekem az övét. Atyja bement a fővárosba bevásárlásokat végezni, és a tiz órai vonattal kell ismét megérkeznie Beaconsburghba, hová Laurence elibe kocsiz.

- Mindenek előtt Lowe orvosért megyünk el, azután önnek velem kell jönni atyámért az állomásra, - mondá.

- Ön azt mondja, birtokot készül venni, Laurence? - kérdeztem az állomás előtt várakozva.

- Igen, hogy önnek otthont készitsek elő, és legyen miből megélni! Én értek valamit a gazdasághoz, és az se baj végre, ha saját káromon okulok majd eleintén.

- De hát hogy gondoskodhatik ön otthonról egy kitanult, kaczér leány számára, kinek azt mondta a mult este, hogy sohasem akarja többé viszontlátni?

- Az ember nem lehet mindig felelős azért, mit olyan kis tündérnek mond, minő ön, - nevetett Laurence. - Csak nem hitte el, hogy sohasem keresem fel többé! Holnap este készültem meglátogatni önt. Egész nap atyámmal kell lennem, de estére visszatérek és bátran Miss Christie után fogok kérdezősködni, ha csak távol nem lesz.

- Nem igérem meg.

- Rayner távol lévén, legalább jó sokáig cseveghetünk majd együtt; azután majd a czimet is átadom, hova irhat nekem.

Annyira elmerültünk a társalgásba, hogy észre sem vettem a férfit, ki az utolsó szavak alatt közelünkben állott. Laurence visszafordulva, hirtelen észre vette, hogy a vonat már meg is érkezett.

- Várakozzék reám, kedvesem - szólt sietve, s aztán oly gyorsan rohant el, hogy egyenesen neki ment az illető férfinak, a ki tengerész ruhába volt öltözve, és kalapját leütötte.

Visszatérve atyjával, ki engem szivélyesen köszöntött, végtelen sápadt és izgatott volt.

- Tudja-e, ki volt az az ember, kinek nekifutottam? - kérdé sugva.

- Az a tengerész?

- Az nem tengerész, hanem Rayner.

- Laurence! - mondám hitetlenül.

- Mondom, hogy ő az, esküszöm önnek! Ugyan mit csinálhat az álöltözékben itt lappangva?

Ezzel a vonattal érkezett. Kihallgatta bizonyosan párbeszédünket is. Most tehát figyeljen szavamra, ibolyám, mert nem igen fogom viszontlátni.

- De Laurence, miként akadályozhatná azt ő meg? Ön eljön hozzánk, s utánam fog kérdezősködni.

- Figyeljen, Viola - szólt közbe Laurence. - Ha holnap este hét óráig nem lát engemet, akkor legyen pontosan fél nyolczkor kis buvóhelyén.

- Jól van Laurence, ott leszek, igérem.

De őt többé mi sem nyugtatta meg.

- Mondom, hogy az sem fog használni, szerelmem, óh nem használ itt semmi. Ma este kell búcsút vennünk egymástól, mert mi nem fogjuk viszontlátni már egymást.

Az egész uton vissza Geldhamba az öreg Reade-del beszélgettem, Laurence hajtotta a lovakat, és csak vissza-visszanézett reám, vagy betakargatott, de alig szólt valamit. Alders kertkapuja elé érve leugrott, lesegitett s kérte atyját, kocsizzon haza, ő majd gyalog fog menni és mellém jött.

- Ibolyám, - mondá komolyan, - őrült valék beleegyezni atyám kivánságának teljesitésébe, hogy elutazzam, mert jobban aggódom most ön miatt, mint valaha. Alders nem biztos hely önnek. Most már jól látom azt, mit nem láthattam vak szenvedélyemtől a mult este, hogy ön oly jó, oly ártatlan s a gonoszságnak nincs hatalma felette, és mégis - - de nem - - nem merem felnyitni szemeit, hisz épen ártatlan tudatlansága teszi oly vonzóvá.

- Hallgasson ide, ibolyám! - mondá hirtelen mintegy szerencsés gondolattól megkapatva. - Ha távollétem alatt bármely férfi, legyen az bárki, Rayner, atyám vagy más, szépnek mondaná és azt állitaná, hogy szerelmes önbe, rá se figyeljen és ne higyjen neki.

- Nagyon jól van, Laurence.

- Még csak nem is irhatok önnek nyiltan, ha pedig tutyi-mutyi öreg atyám leveleibe zárok számára levelet, akkor meg épen nem jut az ön kezébe.

- Miért ne küldené ön azokat Mrs. Manners-hez, Laurence? Akkor egészen biztos. Én azt hiszem ő sejt is már valamit, - mondám mosolyogva, visszaemlékezvén, miként szöktetett ki a rácsajtón ama nevezetes pénteken este, midőn Laurence először vallá meg nekem szerelmét.

Laurence hévvel ragadta meg az eszmét.

- Ez pompás egy gondolat, szerelmem! Még holnap reggel fel is keresem őt, s megkérem, hogy távollétem alatt legyen gondja, a mennyire teheti, önre, ibolyám. Nem hiszem, hogy ő nagyon szeretné testvéreimet. Bár kedvesebbek volnának, vagy valaki már nőül venné őket, kivált Maudot. De senki se oly bolond, hogy megtegye. Nincs fogalma mennyire megy e két nőnek: Maudnak és anyámnak zsarnoksága; atyám retteg tőlük és kerüli őket. Anyám azt hiszi, sorsomat kezében tartja; de abban csalatkozik, és a következő hat hét alatt majd tapasztalni is fogja; mert ha tovább is külföldön akarna maradni, akkor bizony magára hagyom. November harmadik hetében nekem vissza kell térnem Angliába, és a hónap eltelte előtt pedig nőmmé kell lennie, egyetlenem.

- Oh Laurence, oly hamar!

- Oly hamar? hiszen az egy egész század még! Megőszülnék, ha még csak egyetlen hetet kellene is tovább várnunk. Még ma nem tudom, hová szállunk, de holnap este elhozom a czimet, a hova majd irjon. Nos tehát, ha valami történnék, ha beteg lenne, vagy bármi forduljon elő, irjon azonnal, és én haladéktalanul visszasietek Geldhamba. Azután egyetlenem - - -

Kocsizörgés szakitá félbe beszédünket. Lowe orvos hintaja tért vissza a háztól. Oda futottam a kocsi ablakához s az orvos megnyugtatott, hogy Haidée-nek most még csak kis hideglelése van, de nagyon kell reá vigyáznunk, mert állapota rosszabbra is fordulhat, másnap reggel majd ujra visszatér megnézni a gyermeket. Azt mondá, hogy a kis leány melle igen gyönge, s a nedves, hideg hely nagyon káros, ártalmas reá nézve, s szeretné ha szülei tanácsát követnék és valamely szárazabb, enyhébb éghajlatra költöznének vele, mihelyt a gyermek elszállitható lesz.

- Most csak hagyják ott, a hol van, - mondá - az a szoba igen jó neki, meleg, tágas és magas, és nem nedves. De az épület földszinti helyiségei olyanok, mint egy nyirkos pincze. Igaz, hogy Mrs. Rayner a földszinten hál?

- Igen, teljesen igaz.

- Ha nekem e házban kellene laknom, azokat, kiktől megszabadulni kivánnék, a földszinten hálatnám, magamnak pedig megtartanám a toronyszobát.

Az orvos vén agglegény volt, s egyformán hires nyerseségéről, ugy, mint ügyességéről. Rayner tudtommal nem kedvelte őt.

- Nini a fiatal Reade? Ön az, Laurence? - mondá az orvos, kocsijából kihajolva a fák mögött álló árnyhoz fordulva.

Laurence előlépett.

- Én vagyok, orvos ur.

- Oh, oh! Bizonyosan a beteg gyermek után jött kérdezősködni, ugy-e?

- Nem, Mr. Lowe. Épen most tértem vissza atyámmal s ez urhölgygyel itt Beaconsburghból, és most bucsuzni akartam tőle, miután elutazom, s nem fogom őt viszontlátni már, csakis pár nappal menyegzőnk előtt - mondá Laurence halk, de büszke hangon, kezét vállamra téve.

- Menyasszonya a Miss?

- Igen, de még titok.

- Oh, oh természetesen! Ez urhölgy tehát Miss Christie, kiről már oly sokat hallottam! - mondá és fesztelenül tette le szemüvegét, hogy jól szemügyre vehessen a hold bágyadt fényénél. - Nos, bizony az én fiatal koromban nem forgatta volna ugy el a férfiak fejét.

Mindketten nevettünk a vén ember nyerseségén.

- No csak vigyázzon, Laurence, nehogy elforgassa valaki az "ő" fejét az ön távolléte alatt! - mondá az orvos, kiméletlen tekintetet lövelve reá; és azzal hirtelen leeresztve az ablakot, megparancsolta a kocsisnak, hogy hajtson.

Ez utolsó megjegyzés nagyon bántotta szegény Laurencet s rossz omennek tartotta; mikor előhoztam, hogy most már be kell mennem, de holnap látjuk egymást, oly kétségbeesetten karolt át, hogy nem találtam szavakat vigasztalására.

- Látja, mily véleménynyel van a bölcs Lowe orvos az ön Raynerjéről, ibolyám - mondá, nyugtalanul nézve szemem közé. - Figyeljen most szavaimra, kedvesem. Ne bizzék Raynerben, s ne higyjen senkinek, mig én távol leszek, de ne higyjen különösen semmit, mit felőlem hallani fog, bárkitől hallja is. Mit szólna ön például, ha egy más nővel való házasságom bizonyitványát mutatnák önnek, ibolyám?

- Ah, Laurence, hiszen csak nem azért utazik el, hogy megnősüljön, ugy-e nem?

- Nem, gyermek, nem; és bárki mondana is ilyesmit rólam, tudhatja, hogy az hazugság. Vagy ha például leveleim elmaradnának, és azt fogják mondani, hogy meghaltam - - -

- Ah, Laurence, ne beszéljen ilyent!

- Tehát az is hazugság lesz. Én életben leszek, s az egész hat hét alatt ibolyámra gondolok, hogy visszatérve hitvesemmé tegyem; és ha szüksége lesz reám, én még előbb is visszajövök. Isten velünk! Isten áldja meg, egyetlenem!

Ujra meg ujra forró csókokkal halmozott, azután kitépve magát karjaimból, elrohant, a nélkül, hogy még egyszer visszapillantani bátorkodnék; én pedig reszketve s könyes szemekkel indultam vissza a ház felé. De Laurence izgatottsága reám is elragadt s csak ugy botorkáltam előre, azt se tudva, merre megyek; mig végre a házzal szemben egy nyirfához támaszkodtam.

Ekkor egy alakot vettem észre, a mint az a pázsiton keresztül haladva a ház mögé surrant. Merően néztem feléje, de a holdat épen felhő takarta el, s igy csupán annyit láthattam, hogy férfi volt és egy fehér ládát czipelt. Reszketve vártam, hogy mi fog még történni, meghuzódtam a fák között, s egyszerre csak nagy elégtételemre az illető férfit ujra megjelenni láttam Sarah kiséretében. Már akkor a hold előbukkanván, tisztán kivehettem, hogy Parkes Tom volt.

Vajjon Tom oly becsületes együgyü ember volt-e, minőnek őt képzeltem, vagy pedig tolvaj, és talán Sarah birta rá, hogy ura távollétében a rablott holmit oda szállitsa? mert volt valami alattomosság a módban, a melylyel a pázsiton végigsurrant, s mely e feltevést megerősité; másrészt azonban az is lehetséges volt, hogy ura távollétét felhasználva, saját holmiját hozta át pár napra Denham-Courtból. Végre eltüntek mind a ketten, én pedig becsengettem. Jane öt percz alatt lejött nagyon álmosan és bebocsátott.

Aludni küldtem őt és midőn azt láttam, hogy felérve a lépcsőn, betért a gyermekszobába, gyertyámmal én is fölmentem a konyhába vezető lépcsőn. Az istállókhoz vezető oldalajtó félig nyitva lévén, láttam, hogy egy kicsiny, barna táska fekszik a földön. Nem mertem közelről megvizsgálni, bár szerettem volna; de a mint gyertyámat feltartva, jobban szemügyre vehettem, ugy tetszett, mintha már ugyanazt láttam volna valahol. Szobámba siettem fel.

Haidée már ébren és határozottan jobban volt.

- Hogy aludtál, kicsikém - kérdezém, ágyára ülve s csókolgatva őt.

- Oh, pompásan, Miss Christie! Alig tudtam felébredni s egyszerre megláttam a szép tüz lobogását. Itt olyan jó meleg van. Bárcsak itt lehetne mama is; s én is mindig itt szeretnék maradni.

A gyermek lehunyta szemeit, mintha ki akarna üzni valamit emlékezetéből.

- Itt maradsz, kedvesem, mig csak ujra egészen meg nem gyógyulsz - mondám, magamban elhatározva, hogy kikérem, miszerint állandóan nálam alhassék.

- Tudja-e, Miss Christie, hogy ön néha nyitott szemekkel álmodik, mintha csak ébren volna? Én is ugy álmodtam ez éjszakán.

- Az azért volt, mivel beteg vagy, kedveském. Mindenki ugy álmodik, ha beteg.

- Igazán, mintha csak minden igaz volna?

- Igen, sőt néha azt képzeli az illető, hogy lát valakit és beszél vele.

- Az én álmom is olyan volt. Ugy tetszett, mintha azalatt, mig a tüzbe bámultam, az ajtó csendesen kinyilt volna egészen magától, azután papa arczát láttam és kezében valami csillogó piros tárgy volt és épen, a mint már az ajtó egészen kitárult, én felültem ágyamban és papa rám nézett. Ekkor az ajtó ismét bezárult, s én se nem láttam, se nem hallottam többé semmit.

- Ez csak álom volt s nem igaz, kicsikém. Beteges képzelődés.

- Hát papa igazán nem jött ide?

- Oh, dehogy, gyermekem! Papa Londonban van. Nézd, az ajtó is csukva van.

Azzal az ajtóhoz lépve, megmutattam neki, hogy csakugyan ugy van. Haidée mély gondolatokba látszék merülni.

Másnap szobámban étkeztem Haidéeval és Sarah arról értesitett, hogy Mrs. Rayner annyira rosszul van, miszerint nem képes szobáját elhagyni. Teázás után ujra kis tanitványom ágyánál ültem tehát, ki vidáman nevetgélt és csevegett. Egyszerre csengetést hallottam, mire szivem hevesen kezdett dobogni, Laurence érkezésére gondolva. De senki sem jött fel értem, pár percz mulva tehát, nem birva már tovább kiállni a várakozást, leszaladtam a földszintre. A csarnokban találtam Saraht.

- Ki csengetett, Sarah? kérdezém tőle.

- Csak Gregsonék egyik fia, Miss, ki Mr. Rayner után kérdezősködött.

Különösnek találtam, hogy Gregsonék fia a főajtón járjon fel. Már fél hét volt, és fél nyolczkor kicsiny buvóhelyemet kellett felkeresnem, ha ugyan Laurence még előbb el nem jöhetne. Azt hittem, már sohasem mulik el a hosszu óra, be sem várva tehát végét, magamra vettem sálomat, de midőn már indulni akartam, Sarah lépett be.

- Kérem, Miss, nem lenne szives velem átnézni ezt a jegyzéket? Mrs. Rayner nagyon rosszul van, nem teheti meg.

- Oh, Sarah, nem érne ez rá fél óra mulva is? kérdezém.

- Akkor várakoztatnom kellene Mrs. Raynert. Hiszen az egész dolog nem tart öt percznél tovább.

Türelmetlenségemet lehetőleg elfojtva, kimentem vele a szobából. A feladat csakugyan nem tartott sokáig s egy negyed óra mulva már rohantam ki a kerten át kis fészkemhez.

Nem is néztem az órára, de már egész sötét volt, és Laurencet még sem találtam ott. Mialatt tünődni kezdtem, mi akadályozhatta jövetelét, a torony órája elverte a nyolczat. Vajjon mi történhetett, elutazott volna már? és én csakugyan nem látnám már őt többé? Ülőhelyem alatt egy a fübe rejtett kicsiny papirdarab ötlött hirtelen szemembe. Egy jegyzőkönyvből kitépett lapocska volt az, melyre plajbászszal Laurence kézirásával a következő sorok voltak irva:

"Isten vele egyetlen szerelmem! Ne feledje tegnapi intéseimet, és ha semmi más nem tenné figyelmessé, szolgáljon intésül a következő körülmény: Hét órakor becsengettem Aldersbe, Sarah azzal utasitott el, hogy Haidée mellett virrasztván, ön igen fáradt és alszik. Ide jövök, s ön itt sincs. Tudom, hogy ebben is cselnek kell lenni, és tudom azt is, honnan származik. Midőn az éjjel elváltunk, két férfi várt az istálló mögött kint egy kocsiban. Bármi történnék is, irjon. Irjon a következő czim alatt: (a czim következett.)

Beszéltem Mrs. Manners-el.

Isten velünk, egyetlen szerelmem! Vigyázzon magára az előttünk álló hat hét alatt, azután ugy sem lesz már szüksége saját védelmére.

Örökre szerető hü

Laurenceja."  

Megcsókoltam a czédulát, keblembe dugtam, s aztán besiettem az iskolaszobába. Sarah épen a kályha mellől jött el, s az óra négy perczet mutatott nyolcz után. Mennyire repült az idő!

Mihelyt Sarah kiment az iskolaszobából, az asztalhoz ültem s fejem kezembe hajtva, nem sirtam ugyan, de pár forró könycsepp pergett mégis alá ujjaim közt, és nagyon fájt, hogy Laurencet nem láthattam elutazása előtt. Bármint fontolgattam az eseményeket, azokból csakis egy következtetést vonhattam le, hogy Sarah szándékosan akadályozta meg találkozásunkat. A csengetés, melyet hallottam, Laurenceé volt s miután őt hazugsággal elküldte, nekem is hazudott, azt állitva, hogy az, a ki csengetett, a Gregson fiu volt, a kárpitos fia.

Azután, midőn már találkozóhelyünkre menni készültem, Sarah egy jegyzék áttekintésére kért föl, s igy, mire rejtekhelyemhez értem, már a nyolcz órát ütötte, pedig az iskolaszobában még csak fél hetet mutatott az óra. Sarah az óra mutatóját is hátra igazitotta tehát, most pedig alkalmasint ujra helyre igazitá. Ez a gonoszság elrémitett engem. Vajjon biztosságban lehettem-e oly házban, hol egy közönséges asszony ilyesmire képes, csak azért, hogy kedvesemmel való utolsó találkozásomat megakadályozza?

Szerda volt, és Raynernek csak szombaton kellett visszatérnie. Vajjon mivel fog még bosszantani Sarah a három hátralévő nap leforgása alatt? El is határoztam, hogyha türhetetlen lenne, sürgönyzök Raynernek, ő majd észretériti.

Ujra elővettem Laurence levélkéjét, hogy gondolataimat eltéritsem tőle és csodáltam, hogy mi rosszat sejt ő abból, hogy két férfit vett észre kocsival az istálló mögött, a megelőző éjszakán. Bár lehetett valami összefüggése annak Parkes Tom jelenlétével, ki a kis bőröndöt vitte a pázsiton keresztül Sarah kiséretében. Meg akartam irni e körülményt Laurencenak, hogy ha ő még valamivel többet tudna, értesitésem talán valami következtetésre vezethetné.

Még mindig kezemben tartottam czédulámat, midőn Sarah belépett, gyertyatartómat hozva be, mely oly szolgálat, mire ő csak ritkán vállalkozott. Láttam a felháborodás kifejezését arczán, a mint levelemet megpillantá, miért is felmenve hálószobámba, megtanultam a benn foglalt czimet, s azután hozzá csatoltam Laurence előbbeni leveleihez, melyeket nyakamban viseltem. Másnap reggel levelet kaptam Raynertől. Megérkezése estéjén mindjárt a szinházban volt - mint irá, és küldött nekem egy összegyürt szinlapot több oly magyarázattal együtt, melyek engem nem nagyon érdekeltek, miután nem ismertem az általa emlitett müvészeket, életemben csak egyszer lévén szinházban. Nevettem magamban Laurence képzelődésén, hogy Raynert látta volna tengerészruhában az állomáson ugyanazon estén. A szerdán délután négy órakor irt levélben megemlité azt is, hogy volt más szinházban is. Tudósitott, hogy irt Mrs. Raynernek is, és levelében csókot küldött Haidéenek, de kért, ha neje rosszul volna, adjam át azt neki én helyette. Azután oly megbizást adott még, mit nem igen szivesen vettem, minek folytán reggelizés után azt mondám Sarahnak:

- Mr. Rayner azt a megbizást küldi magának, hogy el ne felejtse a távolléte idejére reá bizott dolog elintézését.

Láttam, a mint arcza elhalványult; régi gyülölete ujra felvillant szemében, ugy, hogy kivántam, bár inkább neki magának irta volna azt meg Rayner.

- Nagyon jól van Miss, - mondá.

A nap nagy részét Haidée mellett töltöttem. Mrs. Rayner sem a reggelinél, sem az ebédnél nem jelent meg, de kérdezősködésemre Sarahtól mindig ugyanazt a választ kaptam, hogy nem egészen jól érezvén magát, szobájában marad. Nem tudtam feledni őt s egy kosarat és kést véve, lementem a kertbe, hogy legalább néhány virágot vágjak le számára.

Négy óra tájt lehetett délután, a fü és levelek még nedvesek valának, miután egész reggel esett az eső. Alig volt már virág, de hosszas kutatás után a levelek közül mégis össze tudtam szedni annyit, mi elég volt egy csinos októberi csokorhoz. Bevittem s a társalgóban álló csinos virágtartóba akartam elhelyezni. Besiettem tehát, virágkosarammal karomon, benyitva azonban oda, rögtön észrevettem, hogy az ablaknál egy gentleman állott. Hirtelen visszahuzódtam, abban a reményben, hogy nem fog meglátni, de ő megfordult, s hirtelen megállitott:

- Miss Christie!

Carruthers volt.

- Azt mondták nekem, hogy ön nincs honn.

Sarah müve, gondolám.

- Nem, csupán a kertben valék.

- Nagyon, de nagyon örülök, - mondá ő, még mindig kezemet tartva, - hogy láthatom önt. Kitünő szinben van, oly kitünőben, hogy félek, nem érezte hiányunkat.

- Hiszen tudja, hogy csak két nap óta ismerem azt a társaságot, - felelém komolyan.

- Azt a társaságot! Mikor azt mondom, hogy egyikünk hiányát sem látszik érezni, én magamról szólok.

- De hiszen önt sem ismertem régebben a többieknél, - mondám mosolyogva.

- Igen, de sokkal jobban kiismerhetett a többinél.

- Abban nem vagyok teljesen biztos.

- Nem társalgott-e velem többet, mint másokkal? Nem sétált többet, nem kedvelt-e egy kicsit jobban a többieknél? Nos?

- Azt hiszem, igen...

- Ez nagyon lanyhán van mondva. Nem is értem, miért nem szerethetne ön engem, mikor én annyira szeretem.

- Oh, ön nem értett engemet, Mr. Carruthers! Én igen rokonszenvezek önnel, de - -

- De mindent el akar rontani azzal a kiállhatatlan "de" szócskával. Nem talál engem elég csinosnak? Biztositom, hogy engem sok felé a legcsinosabb férfinak tartanak.

- Csak nem komolyan?!

Ez gyorsan siklott ki a számból, mert azt hittem, hogy tréfál. Csak azután láttam nagy meglepetéssel, hogy komolyan beszélt.

- Hát jónak sem talál? - kérdezé tovább.

- Oh, nem!

- Miért nem, Miss Christie? - mondá, elkeseredettséget mutatva.

Fő indokom az volt ez állitásra, hogy ha jó lenne, nem haragitotta volna meg Lady Mills-t az által, hogy késő este a folyóra csalt ki, miután később maga is beismerte, hogy az illetlen dolog volt. Nem lett volna azonban szép azt ujabban felidézni, csupán annyit feleltem tehát neki:

- Csupán abból itélek, miket önről mondtak s a mit ön maga is beszélt.

- Minden ismerősét ily szigoruan itéli meg, Miss Christie, mint engem?

- Igen, egészen ugy! - mondám komolyan.

- Oh, - - azt - - a gentlemant is, kitől a piros rózsát kapta? - Ezt tréfás hangon mondá, s a szőnyegre süté le szemét, mint ha szégyellene szemeimmel találkozni. Elpirultam, s azt hiszem, ő azt meglátta a nélkül, hogy fölpillantott volna.

- Vagy - - vagy ő soha sem tett semmi rosszat?

- Oh, igen, Mr. Carruthers! - mondám azon gondolattal, hogy már elég sokáig nevetett rajtam. - Elég rossz az tőle, hogy féltékeny minden gentlemanre, kikkel Denham-Courtban találkoztam.

Carruthers fölkapta fejét, s egyenesen reám nézett. Nem tudtam bizonyosan, nem bosszankodott-e kissé, vagy mulatott talán felettem, habár nagyon jóizűen kaczagott.

- Soha többé nem udvarlok önnek, hálátlan leány! - mondá.

- Udvarolni? Ön ezt udvarlásnak nevezi? - nevettem én.

- Semmi esetre sem a legszerencsésebb módja az udvarlásnak, azt látom; de nagyon fogok örülni, ha megmutathatom önnek - -

- Köszönöm, ne fáraszsza magát; elhiszem én szavának is - mondám, s ujra nevettem.

- Ugy látom, ön igen is gyors a visszavágásokban, - mondá Carruthers fejét rázva. - Nos, nem is kivánja megtudni, mik történtek azóta Denham-Courtban? kérdezé hirtelen egészen átváltozott hangon.

- Oh, igen! De azóta idő se volt hozzá, hogy sok történhessék. Hétfőn jöttem el s ma még csak szerda van.

- Mégis elég idő volt egy komoly szerencsétlenségre - mondá az ifju elkomolyodva. A mult éjjel betörtek Denham-Courtba és ellopták Mills Lady, Mrs. Cunningham, Mrs. Carew és még sok más urhölgynek legértékesebb holmiját; sőt még temérdek ezüst- és aranynemüt is.

Carruthers az egész idő alatt az ablakban állott, mig én virágaimmal játszadoztam. Gépileg morzsoltam szét ujjaim közt egy krizantemumot a rettenetes rablás elbeszélése után, de azt sem tudtam, mit tegyek.

- A mult éjjel? - szóltam végre rémült suttogással.

- Igen, a mult éjszakán. Foglaljon helyet - mondá aztán, gyöngéden leültetve engem. - Ez elrémiteni látszik önt. Ajkai egészen elfehéredtek, gyermekem. Engedje, hogy becsengessek valakit.

- Ne, ne! - szakitám félbe felriadva. - Semmi bajom sincs; nem érzem rosszul magamat. Ne, ne csengessen. Hanem beszéljen el nekem mindent gyorsan, kérem. Mikor tudták meg a rablást, és elfogták-e a rablókat? Tudja-e - - -

- Várjon, mindent nem mondhatok el egyszerre. A rablókat még nem fogták el, s nem is tudjuk, kik voltak. A rablást csak ma reggel fedezték fel.

- Ma reggel! Ki fedezte fel, és miként?

- Ne izgassa magát, elbeszélem én az egészet. Ma reggel egy létrát találtak lady Mills öltözőszobájának ablaka alatt, mely erőszakkal nyittatott fel kivülről. Lady Mills komornája csapott először lármát, az ablakot nyitva találva, s ő futott sikoltozva urnőjéhez. Lady Mills berohant, kinéztek az ablakon, s meglátták a létrát. Az öltözőszobának két ajtaja van; az egyiket, mely nem a hálószobába vezet, a zsiványok nyitva hagyták; de az első pillanatra ugy látszott, mintha semmit sem bántottak volna. A csecsebecsés szekrényke, melyben Lady Mills ékszereit szokta tartani, érintetlenül állt a csukott ruha-szekrényben.

De a mint kivették, látták, hogy zára le van feszitve és belseje üres. Ékszerek, csecsebecsék, mind eltüntek. Ekkor már a főkertész is bejött jelenteni, hogy bement segédjével egy Parkes -

- Parkes Tom?

- Igen Parkes Tom nevezetü emberrel, kinél a szerszámot ellopva és az ajtót betörve találták - és a kitől egy kötél meg a létra hiányzik. Persze a rablás hire hamar elterjedt az egész házban és igy aztán egymásután jött rá mindenki saját kárára. Mindent oly rendszeres számitással vittek el, hogy csak gondos vizsgálat után jöhettek a lopások nyomára, miután minden zár, minden ajtó szépen becsukottnak látszott. Sir Jonas és pinczemestere maguk vizsgálták meg az ezüstnemü tokjait. Örömmel tapasztalták, hogy az első reteszből nem hiányzik semmi, de a mint tovább keresgéltek, a hol a ritkábban használt értékesebb ezüst és arany evőeszközök, csészék, ibrikek és karos gyertyatartók állottak, látták, hogy onnan elvittek mindent.

Legnagyobb felháborodást keltette azonban Mrs. Cunningham vesztesége. Holt halaványan jött be a reggeliző szobába, alig tudott szólani, néhány kavicsot meg pamutot hozva kezében.

Kijelenté, hogy bőrtokba varrva, vatta közt saját testén viselt egy remek foglalatu gyémánt- és macskaszem-ékszert; s hogy még alig fedezte fel többi kárait, midőn kibontá a bőrtokot, hogy meggyőződjék, miszerint legalább legdrágább kincse megmaradt; és ékszere helyett kavicsokat talált. A szegény asszony oly görcsöket kapott, hogy csak sok idő elteltével volt képes mindent elbeszélni nekünk: kijelenté, hogy párnája alatt volt az ékszer alvása közben, de hogy soha senkinek sem tett arról emlitést, hol szokta ékszerét tartani.

- Oh, de hisz az nem igaz, Mr. Carruthers! mert nekem megmondta.

- Igazán megmondta - szólt Carruthers, merően reám nézve. - De ön csak nem tett emlitést arról olyas valakinek, ki ily gonosz módon használja fel.

- Oh, nem! Az egyedüli egyén, a kinek arról emlitést tettem, Mr. Rayner volt.

- Rayner! - szólt közbe Carruthers hévvel. - Félek, hogy rosszabbul nem is választhatta volna ki az egyént, kivel ezt közölje. Mert ő a legfecsegőbb ember a világon. Több izben találkoztam vele Newmarketen, elég mulatságos, vig czimbora ugyan, de titkot nem biznék rá, mert azzal mulattatná okvetlen a legelsőt, kivel találkoznék.

- Oh, de ilyesmit csak nem beszél el - mondám komolyan. - Rayner meg is szidott, a miért elmondtam neki, s azt mondá, hogy ilyesmit sohase szabad emliteni senkinek, bárki legyen is.

- És ez nagyon is igaz - mondá Carruthers. Akkor hát megmondhatom Mrs. Cunninghamnak, hogy ön senki előtt sem árulta el titkát. Szegény nő olyan, mintha félig őrült lenne, ő küldött ide ma is, hogy megkérdezzem öntől, nem emlitette-e a dolgot olyan valaki előtt, ki azt rosszul használhatta volna föl. Részemről én azt is valószinünek tartottam, hogy ő csak képzelte, hogy önnel közölte titkát: de szivesen tettem neki szivességet, legalább eljöhettem önhöz.

Semmi figyelemre se méltattam az utóbbi hizelgő szavakat, mert nagyon is el valék foglalva a rablással.

- És nem gyanusitanak senkit? kérdezém reszkető ajakkal.

- Most még semmit sem tudunk, és minden pillanatban mást gyanusitunk. A rablást oly kiszámitott szakértő gonoszsággal vitték keresztül, hogy semmi nyomot sem hagytak, és eleinte csakis a cselédségre gyanakodhattunk. De az én Gordonom oly lelkiismeretes volt, hogy azonnal inditványozá, vizsgálják át valamennyiüknek málháját. De sehol semmi nyomra vezetőt nem leltek. Persze hogy ez még nem bizonyitja azt, hogy valamelyik cseléd össze nem játszott a tolvajokkal. A közeli vasuton a napokban egész csoport matrózt láttak, s egyik a kalapját is elveszté, de az illetőnek barátai be tudják bizonyitani, hogy tulajdonosa a faluban ivott ugyanakkor. E pillanatban tehát épen semmit sem tudunk. Gordon azt állitja, hogy se a cselédség, se a matrózok nem követhették el a rablást, mert ez az eset tökéletesen hasonlit a lord Dalstone esetéhez, kinél ő kevéssel azelőtt szolgált. Ő azt hiszi, hogy e rablás rendszeresen szervezett ékszertolvajok müve, kiknek alkalmasint valamely hely nélküli cseléd adja a felvilágositást. Én persze azt mondtam, hogy e feltevés lehetetlen, mert melyik régebben elbocsájtott cseléd tudhatta volna, hol tartja ékszerét valamennyi urhölgy, kik csak látogatóban, ideiglenesen tartózkodtak Denham-Court-ban. De Gordont nem lehetett meggyőznöm. Különösen csodával határos Mrs. Cunningham esete, ki oly rendkivül óvatos nő. Én azt hiszem, komornája leshette el a titkot valamiképen, és aztán elmondta, az ég tudja, kinek.

- Én is ugy hiszem, - mondám gépiesen. Iparkodtam gondolataimat összeszedni, és megfontolni a hallottakat. Carruthers felállott.

- Most már, hogy önt láttam, nem találom szükségesnek zavarni Mrs. Raynert, - mondá.

- Mrs. Raynert! ismétlém az előbbi gépies bárgyusággal.

- Igen. Midőn a cseléd értesitett, hogy ön nincs itthon, azt mondá egyszersmind, hogy Mrs. Rayner elfogadhat. Őt azonban nem szivesen zavarnám, miután oly gyengélkedő hirben áll. De a cseléd erővel azt kivánta.

- Várjon egy pillanatig - mondám, a mint kezemet megfogta. - Tökéletesen biztos ön abban, Mr. Carruthers, hogy a rablás a mult éjjel történt?

Mielőtt még az utolsó szavakat kiejthettem, az ifju tekintetét arczomról hirtelen elvonva, szemei egy mögöttem álló egyénre meredtek.

Megfordultam s az ajtóban Mrs. Raynert láttam Sarahval, sokkal sápadtabban, mint valaha. Aldersben minden ajtó nesztelenül nyitódik és igy kihallgatták szavaimat. És a mint Sarah arczára pillanték, szivem sokkal hevesebben dobogott a félelemtől és gyanum ama biztos tudattá változott, hogy helyes nyomon valék.

Carruthers bámulatában Mrs. Rayner kisértetszerü külseje és megjelenése fölött nem felelt kérdésemre, miért is elhalasztám most már annak ismétlését más alkalomra. Sajnálatát fejezte ki Mrs. Raynernek, hogy oly szenvedő állapotában zavarta látogatásával, hanem hát egy nagy betörésről kivánt értekezni Miss Christievel, mely betörés Denham-Courtban történt, hol a Miss nemrégiben időzött. Mrs. Raynernek csakis testi szenvedése magyarázhatta meg azt az érzéketlenséget, melylyel a rablás hirét fogadta, nagy szürke szemei mereven bámultak maga elé. Midőn bevégezte szavait Carruthers, a megkönnyebbülés látszatával kérdezé:

- Remélem, senki sem sebesült meg?

- Oh nem, egyáltalán semmiféle összeütközés nem volt! A rablók szellemekként müködtek, semmi nyomot nem hagytak maguk után.

- Nagyon sajnálom, hogy meg nem fogták őket. Férjem már kedd óta a városban időz s én oly ideges vagyok távollétében - mondá olykép, mintha betanult leczkéjét mondaná. Sarah az egész idő alatt mellette állott szagos üvegcsével urnője számára, noha Mrs. Rayner akkor sem nézett ki rosszabbul a szokottnál.

Én kisértem ki a távozó Carrutherst a kapuig, hol egy kis kocsi várakozott reá, de Sarah, kinek feladata urnője mellett látszólag véget ért, szorosan hozzánk csatlakozott, s igy többé nem is közölhettem vele benyomásomat a rablásra vonatkozólag. Később azonban szinte jobbnak találtam, hogy semmit sem közöltem oly egészen idegennel s nem vádoltam előtte ama háznak egyik cselédjét, melyben laktam, mig előbb Raynerrel nem tanácskozom.

Izgatottságom lecsillapitásául irtam Laurencenak. Sarahval szemben a levelekkel óvatosnak kellett lennem, a mint a következések mutatták. Annyira el valék fogulva, hogy csak röviden irtam le Carruthers látogatását, annak indokát, s aztán kértem Laurencet, vonjon ő következtetést az egészből, az általa s általam látott és tapasztalt körülményekből. Megigértem, hogy mielőbb irok, mihelyt alkalmam nyilik a levelet személyesen bevinni a beaconsburghi postára. Azután irtam még tán kevésbé fontos, de sokkal kellemesebb dolgokat is.

A levélhordó minden este hat órakor szokott betérni a levéltarisznyáért; én tehát az iskolaszoba ablaknál lestem reá, mindaddig, mig meg nem láttam, hogy Sarah átadta neki a tarisznyát; akkor aztán kifutottam s mintha csak akkor fejeztem volna be levelem, belétettem a levéltarisznyába, mely már a postás kezében volt. Sarah nem láthatta még azt sem, mely irányba dugtam s én szerencsét kivántam magamnak müvészi stratégiámhoz; pedig tudhattam volna, hogy őt nem lehet oly könnyen kijátszani. Utána néztem még kicsit a távozó postásnak, azután egészen felizgatva visszamentem az iskolaszobába, melynek ablakából láttam, hogy Sarah ugyancsak a levélhordó után iramodik. Kirohantam, de ép akkor értem oda, mikor Sarah már egy kivett levelet zsebébe dugott; s én felismertem, hogy az az enyém volt. Szivem hevesen dobogott s merészen elébe állottam.

- Miért vette ki levelemet a táskából, Sarah? mondám csaknem elalélva a haragtól.

- Nem az ön levele az, Miss. Mit csinálnék én az ön levelével? - mondá arczátlanul nézve reám, - testvérem levelét vettem ki, melyre elfeledtem ráirni a házszámot.

Jól tudtam, hogy állitása hamis, de bebizonyitani képtelen valék. Ő tudta azt és szépen visszatért levelemmel a házba, mig én ujra visszatértem az iskolaszobába, és ott keservesen sirtam a zsarnokság felett, melyet a gyülöletes asszonytól eltürnöm kellett.

Az vigasztalt csupán, hogy már nem sokáig tart. Mindent el akartam beszélni Raynernek, a mit kedden éjjel láttam, valamint készültem megemliteni a Laurencenek föltünt kocsit is a házon kivül, s azt is elmondom, gondolám, hogy Parkes Tom nem akarta elárulni ismeretségünket Denham-Courtban, Gordont persze nem volt szabad gyanusitanom Rayner előtt, mivel az látszólag barátságban állt vele. Bár most kétszeresen gyanusnak tünt fel előttem, visszagondolva saját ékszerem eltünésére, melyet szintén Gordon adott vissza nekem Denham-Courtban. Azután furcsa volt az is, hogy Parkes Tommal idegenként bánt, mikor én már oly bizalmas érintkezésben láttam őket az alders-i udvarban. Most örültem csak, hogy oly óvatosan irtam Laurencenek, miből Sarah mit se tudhatott meg s alig vártam, hogy bemehessek valamely ürügy alatt Beaconsburghba és sajátkezüleg tehessek postára számára levelet. Oly rosszul esett, hogy még csak Laurence előtt sem tárhattam ki szivemet s csak azzal vigasztaltam magam, hogy mindent elpanaszlok Raynernek, ha megérkezik, - s akkor legalább nem bosszantanak többé. Nagy bosszuságomra azonban egy második levélben tudatta velem Rayner, hogy csak hétfőn délután jöhet haza. Szerdai levelemre válaszolva azt irta, hogy miután rossz időről s a sürü ködről panaszkodtam, jobb lenne Mrs. Raynernek felköltözni hálásra az emeletre.

"Ugy vélem különben, nehéz lesz rábirni őt saját szobájának elhagyására" - hangzott a levél tovább; - "de annyira aggódom miatta, mert nekem még sápadtabbnak tünt fel az utóbbi időben, és határozottan érzem, hogy szárazabb hely előnyösebb volna egészségére. Kérem tehát, édes jó Miss Christie, kövessen el mindent, hogy nőm felköltözzék az emeletre. Biztassa, hogy csak ideiglenes e változás és a melegebb idő beálltával ujra visszaköltözhet régi szobájába, mondja, hogy én kivánom, s mondjon neki egy szóval mindent, mivel csak reá hatni képes. Nagyon bizom az ön diplomatikus ügyességében, kis leány, s a legjobb eredményt várom attól. Már meg is parancsoltam levélben Sarahnak, hogy készitse el nőm számára a középső nagy vendégszobát."

E levél jól esett nekem, de egyszersmind meg is haragitott pillanatra Mrs. Raynerre, hogy oly makacsul ellenszegül férje minden gyöngédségének. De visszaemlékezve szenvedésére beteg gyermeke mellett, és méla bánatára, melyet csak elrejt hideg, érzéketlen modora alá, ujra felébredt őszinte részvétem iránta, és szinte örültem, hogy alkalmam nyilik javára tenni valamit. Mindig azt állitották, hogy ő nagyon ragaszkodik földszinti szobájához, és Rayner most is ugy irt, mintha nehéz lenne őt onnan kimozditani. De két fegyver lévén kezemben, férjének gyöngéd levele és Haidée iránti szeretete, elhatároztam, hogy mindkettőt jól felhasználom.

Ebéd előtt Sarah jelenté, hogy miután Mrs. Rayner meglehetősen érzi már magát, velem fog teázni.

Ez jó alkalom volt a közeledésre; bár közös zsarnokunk Sarah jelenlétében nem lehettem nagyon rábeszélő.

A nedvesség daczára kimentem, s leülve kis buvóhelyemre, azon kezdtem okoskodni, miként csalhatnám be Mrs. Raynert a társalgó, nagy iskolaszobába egy zavartalan rövid tète-à-tètère. Egyszerre lépteket hallottam a ház felől. Kikandikálván, a gallyak közt láttam, hogy Sarah szalad az országut felé vezető ösvényen, egy fekete táskával karján. Rögtön befutottam és Jane-tól megtudtam, hogy Sarah Beaconsburghba ment holmi füszer bevásárlása végett.

Szabadabban kezdtem lélekezni. Elérkezett hát az idő Mrs. Rayner felkeresésére. Egy kissé vonakodtam minden meghivás nélkül az épület balszárnyába menni, félve, hogy Mrs. Rayner vagy alszik, vagy pedig ki tudja nem neheztelne-é, a miért zavarom. Kissé kémlelődni akartam hát előbb. Kimentem kis kosarammal és késemmel a kertbe, mintha virágokat akarnék keresni, össze-vissza jártam, és elhaladva a társalgó szoba alatt a nedves füben s iszapos földeken át, végre az épület balszárnyához kerültem. Sárczipőm volt ugyan, de nem sokat használt, mert lábam egészen pocsolyába merült. Végre sok bolyongás után Mrs. Rayner repkénynyel sürün befutott ablaka alatt valék. Megérkezésem óta sohasem jártam arra. Szétválasztám a most már leveleitől csaknem teljesen megfosztott fa lombjait és másodizben néztem fel a homályos ablakra, melyet a sürü repkény most még sokkal jobban ellepett. Egy törött moslékos dézsa fogta fel az esővizet, de tulcsapva rajta, a viz olyan büzhödt mocsárt képezett egészen az ablak alatt, hogy egészen az ablak alá nem is mehettem, de a mennyire lehetett, közelben botorkáltam, dudolgatva és lármásan vagdosva az apró gallyakat, mintha nem is tudnám, hova tévedtem. Csinyem sikerült. Épen midőn egy lehuzott gallyat visszaeresztettem helyére, Mrs. Rayner a zörejre ijedt, bámuló arczczal megjelent az ablakban. Én mosolyogva intettem jó reggelt neki, és virágomat mutattam, hogy az neki van szánva. Kértem, hogy nyissa ki ablakát. Ő habozni látszék, de végre mégis hajlandónak mutatkozott. Midőn aztán pár hüvelyknyire kinyitá a táblát, oly tárgyat használtam bevezetésül, melyben tudtam, hogy rokonszenvezünk, igy szóltam:

- Sarah Beaconsburghba ment. Láttam távozni, és remélem, jó sokáig oda lesz.

Helyesen itéltem. Rögtön és sokkal bizalmasabban kitárta az ablakot, mely kevéssel a fejem felett volt, s akkor láttam, hogy az ablak rácsozott belülről.

- Haidée elannyira jobban van már, hogy ha holnap jól befüttetünk, talán le is jöhetne egy kicsit az ebédlőbe. Ma kérdezte, miért nem jött ön fel megnézni őt, mire felvilágositám, hogy nem egészen jól érzi magát. A gyermek nagyon aggódik mamája miatt.

- Csókolja meg őt helyettem, - mondá Mrs. Rayner bágyadt mosoly kiséretében. - Én nem tehetek érte annyi jót, a mennyit ön tett.

Oly szenvedő kifejezéssel párosult a tehetetlenség e szavakban, hogy egészen meg voltam hatva.

- Fogadja jóságáért köszönetemet, Miss Christie - mondá.

- Ugy örülök gyógyulásán - mondám ösztönszerüleg oly közel lépve, hogy kezemet az ablak széléhez nyujthattam. - Ugy hiszem, jót tett Haidéenek a levegő odafent, mert e földszinti nyirkos lég igen egészségtelen, Lowes orvos is azt állitja.

Kissé összerezzenni látszék e szavakra, de azért igy felelt:

- Ön oly jó volt a gyermekhez. Legjobb is neki fent lenni.

- Én is ugy hiszem. Nem gondolja-e, Mrs. Rayner, hogy a posványos, penészes kigőzölgés az ön szobáját is igen rideggé teszi?

Ijedt, határozatlan módon nézett reám, azután inkább csak ajkát mozgatva, mint beszélve, hebegte:

- Oh igen - - nagyon hideg - - most.

- Nem lenne-e kényelmesebb, egészségesebb lakása fent az emeletben? - kezdtem a bevezetést félénken.

Láttam, hogy keble hullámzik s oly pir szökik arczába, mint mikor izgatott az ember.

- Talán megbizta valaki, hogy nekem ezt mondja? - kérdezé susogva.

- Megirtam Mr. Raynernek, hogy kedden éjszaka erős ködünk volt itt és ma reggel ő azt válaszolta nekem, hogy most már, ha a köd beáll, rossz lesz önnek lent aludni a földszinten, miért is parancsot küldött Sarahnak, hogy készitse el az ön számára a középső nagy vendégszobát.

A helyett, hogy hálát mutatna férje gondoskodásáért, Mrs. Rayner izgatottabb lett, annyira, hogy végre fékezhetlen felindulással, szinte reszketve kapaszkodott az ablak belső korlátjába s az izzadtság csurgott róla a belső rázkodástól, olyan volt, mintha félne.

- Végre - - valahára! Hiszen oly sokáig voltam itt, - mondá.

Ideges vérmérsékletének tulajdonitám e hatást; föllázadt, hogy akarata ellenére el kell hagynia szobáját és féltem, hogy lelki állapotára nézve káros lesz, a változás, mely testileg okvetlen előnyére volna. A vad tekintet, minőt már két izben láttam nála, ujra fölvillant szemében és elrémültem, hogy tán szokott lázrohama ragadja meg, s a vasrostélyos ablakon kivül tehetetlenül nem lehettem segitségére sem.

- Természetesen Mr. Rayner nem fogja erőltetni a fölköltözést, ha ön nem akarna, Mrs. Rayner - mondám halkan.

De ő fejét rázta, s arczát kidugva a vaskorlát közt, hogy közelebb legyen hozzám, megtört, bágyadt hangon mondta:

- Tudja-e, mit jelentenek az "ő" kivánságai, ha Sarah viszi azokat véghez?

Elhalványulva néztem fel rá. Borzalma e pillanatban oly valódi volt, hogy reám is átragadt és pillanatra az a gondolat villant meg agyamban, hogy a szegény Lady őrültségi mániája talán egy ellene szitott összeesküvéstől való félelem. Következő szavai azonban ujra észre téritettek feltevésemből.

- Ön is ellenem szegődött? - kérdezte keserüen. - Kezdetben ellenségnek tartottam; de mikor aztán oly jó volt gyermekemhez - - és mégis nem tudom, nem tudom, kiben bizzam!

- Bennem bizhatik, kedves Mrs. Rayner, - mondám komolyan. - Én nem is inditványoztam volna, hogy megváljon szobájától, ha gondolhattam volna, hogy az oly szenvedést okoz önnek. Valóban nem sejtettem, hogy annyira ragaszkodjék e szobához.

Mrs. Rayner összeborzadt. Hosszu szünet állott be, mely alatt merően és fürkészőleg nézett rám. Nekem azonban nem volt okom kerülni szegény őrült nő szemeit, kiálltam hát tekintetét, mire ő mindjobban csillapulni látszék.

- Miss Christie, - szólalt meg végre ismét alig hallhatólag, - önnek nagy befolyása van ebben a házban. Amaz éjjel, Haidée betegsége alkalmával, képes volt Saraht engedelmességre kényszeriteni. Adja nekem bizonyságát, hogy bizhatom önben, szerezzen egy, csakis egy napi haladékot és hagyjon még itt szobámban holnapig.

Hangja csaknem elhalt az utolsó szavaknál.

- Meg fogom kisérleni, - mondám csendesen. - De ne parancsoljam meg Sarahnak, hogy hordja el innen ezeket a rothadt leveleket? Nem hiszem, hogy kigőzölgésük egészséges legyen itt, épen az ön ablaka alatt.

- Nem, nem, sohase törődjék vele, - mondá ő hirtelen. - De hiszen ön vizben áll, majd megfázik. Távozzék, s áldja meg az ég!

Ijedten csapta be az ablakot, s eltünt a szobában. Be nem láthattam, mert az ablak mégis nyolcz-tiz hüvelyknyire volt fejem felett. Fogvaczogva siettem vissza a házba, nedves czipőimet felcseréltem, és csaknem sirtam a szegény, tehetetlen elveszett nő miatt, kiért oly keveset tehettem.

Téázás közben előhoztam, hogy Raynertől levelet kaptam, melyben elrendeli, hogy szombatra legyen elkészitve a vendégszoba.

- Szombatra! - szólt közbe élesen Sarah.

- Igen, - mondám, - s magam is megijedtem merész állitásomtól. Vagy talán már holnap akarna ön átköltözni oda, Mrs. Rayner, vagy épen még ma este? - kérdezém csendesen.

- Holnap, - felelé ő, jelentős tekintettel.

- Minden esetleges félreértésért én felelek Mr. Raynernek, - mondám Sarahnak, - s éreztem, hogy bizony otromba dolog rendelkezni a ház urnőjének jelenlétében, bármily ingadozó volt is annak elméje.

- Nagyon jól van Miss, - felelé Sarah nagy bámulatomra. Rayner nevének alkalmazása már másodizben idézett elő varázshatást, és csodáltam, hogy ez asszony, ki oly vakmerőn merte megakadályozni levelezésemet Laurence-al, oly alázatosan tud nekem engedelmeskedni.

Téázás után Mrs. Rayner oly figyelmeztetéssel lepett meg, mely éles megfigyelésre mutatott. Hozzám jött a kandallóhoz, miközben Sarah az asztalt szedte le, és egyszer, midőn az utóbbi pillanatra kiment a szobából, halkan s a nélkül, hogy fejét is félre forditaná, fülembe sugta:

- Vigyázzon, ez az asszony gyülöli önt, pedig ő veszedelmes.

Hirtelen ránéztem, de Sarah már akkor ujra bent volt és Mrs. Rayner arcza érzéketlennek látszott, mint rendesen.

Annyira megszoktam már félni Sarahtól, hogy az intés nem tett rám különös hatást, és semmivel sem nyugtalanabbul feküdtem le, mint máskor.

Éjjel egyszerre minden ok nélkül fölébredvén, láttam, hogy Haidée nyugodtan alszik, de a kályhában pislog a tüz, s nemsokára kiég; ujra meg akartam tehát rakni.

Hirtelen ugy tetszett azonban, mintha az ajtón kivül valami különös neszt hallanék. Csendesen maradva hallgatództam. Egy ideig semmit sem hallottam, azután ismét oly tompa nesz ütötte meg fülem, mintha valamit csendesen csusztatnának egyik lépcsőről a másikra, de aztán a nesz ujra megszünt. A toronylépcsőzet nem volt beszőnyegezve; egyszer beeresztették, de a viasz rég lekopott már róla. Csendesen kiléptem ágyamból, s hogy zajt ne csináljak, a kialvó tüznél gyujtottam meg gyertyámat, aztán lábujjhegyen az ajtóhoz lépve, fülemet a kulcslyukhoz illesztém. Pár percz mulva ujra ugyanazt a csoszogó neszt hallottam. Talán Nap lehet, gondolám, Rayner vizslája, puhább helyet keresve az alvásra.

Bárki vagy bármi volt is azonban, lefelé látszék iparkodni, és hat-hét fokkal lehetett már lejebb a tetőnél. Összeszedtem bátorságomat s elszántam magam, hogy a tolakodót, legyen az ember vagy más, elriasztom.

Aldersben valamennyi zár jó volt és sehol egyetlen ajtó sem nyikorgott soha. A legcsekélyebb zörej nélkül megforditám a kulcsot, megnyomtam a kilincset, s gyertyámat lobogtatva kitártam az ajtót. Haidée fölsikoltott, róla egészen megfeledkeztem.

Czélom azonban mégis sikerült. Egy a lépcsőn meglapuló alak fölugrott. Sarah volt.

Elcsuszott és éles sikoltással hanyatt esve, lezuhant a lépcsőkön. A lépcsőnek egyetlen kanyarulata volt. Reszketve láttam, a mint hosszu vékony kezével a korlátba kapaszkodik, hogy megmentse életét; de ereje elhagyta, sulyos esést hallottam, azután fájdalmas nyöszörgést. Sarah fejjel bukott alá a földre.

Egy pillanatig a falhoz dülve állottam, nem birván megmozdulni az ijedtségtől; azután is ugy reszkettem még, hogy alig tudtam a toronylépcsőhöz találni, s csak ugy támolyogva lépdeltem lefelé. De a második fokon hirtelen megbotlottam valamiben, s ha nem lépek oly lassan az izgatottság miatt, okvetlen leestem volna.

A következő lépcsőn ujra megcsusztam; az utána következőn pedig nagyon óvatosan előre nyujtott lábam egy kötélbe akadt, mely keresztben volt kifeszitve. Hirtelen gyanu érzetével leültem s kezemet végighuztam a lépcsőn. Csuszós volt az, ép ugy, mint a többi is. A toronylépcső nappal is sötét volt, ha tehát ott megcsuszom és alábukom, soha senki sem menthetett volna meg. Egy Sarah által vetett tőr volt az, hogy örökre megszabaduljon tőlem, vagy legalább is nyomorékká tegyen. Zsirral kent be minden lépcsőt egymásután, ez volt a nesz oka; megjelenésemkor ijedtében hirtelen felugrott, s lába megcsuszván a zsiros talajon, alábukott s a számomra kivetett kelepczének ő maga lett áldozatává. A borzasztó való most egészen feltárult előttem; ekkor ismét hallottam a nyögést és utána még más megkülönböztethetetlen hörgést.

Sziven találva, bár abban a pillanatban csaknem ép oly tehetetlen valék, mint Sarah maga, letapogatództam a lépcsőn, rettegve a látványtól, mely oda lent vár reám.

A többi lépcső, attól fogva lefelé, melyen Sarah megcsuszott, mind rendes állapotában volt. Leérve a fenékre, csaknem élettelen tömegként feküdt előttem Sarah, egyik keze maga alá volt csavarodva, mig feje vértócsában fürdött. Lehunyt szemekkel nyögött és még akkor sem ismert rám, midőn felnyitá szemeit s mereven maga elé bámult.

Zuhanása Janet is kicsalta a távoli gyermekszobából; és rögtön a szakácsnéért futott, ki sokkal idősebb és tapasztaltabb asszony lévén, a jelen esetben igazán nagyon hasznosnak bizonyult. Éjfél már elmult, de a késői idő daczára be kellett küldeni Janet a faluba Sam-ért, hogy lovagoljon át a lehető leggyorsabban Beaconsburghba orvosért. Időközben a szakácsné azt a véleményét nyilvánitá, hogy Sarahnak egyik karja eltört, mert a mint hozzáért, elalélt: azután felfedezve, hogy a vér a fej hátsó részén tátongó sebből folyik ki bekötözte s annyira-mennyire megállitá a vérzést. Én kognakért futottam, de képtelenek voltunk vele egy cseppet is lenyeletni. Mindketten leültünk a gyertya homályos világitása mellett a nedves földre, és iparkodtunk Saraht életre hozni, én kissé hátrább vonultam, nehogy magához térve felismerjen.

Oly kisérteties volt a helyzet, a vértócsában ülve éjnek idején, hallgatni a szerencsétlen asszony nyöszörgését a nélkül, hogy életre birnók őt hozni orvosi segély érkeztéig, hogy ha nyögése pillanatra megszünt, visszafojtott lélekzettel hallgatództunk. Én, iszonyu bünhődését látva, megbocsátottam neki és egy hangot se mertem kiejteni, nehogy annak végzetes hatása legyen esetleg a szerencsétlenre, ha eszméletét visszanyeri. Igy telt a kinos idő, mig nem egyszerre ajtónyitást hallottunk s az orvos sulyos léptei hangzottak a lépcsőkön.

Lowes orvos jött el ismét. Mindenekelőtt több világosságot kivánt. Jane lámpát hozott, s az orvos távozásra inté. Azután felkért, hogy ha nem félek az ájulástól, tartsam neki a lámpát vizsgálatához, mely után kijelenté, hogy erős idegzetem van; pedig csakis a tőle való félelem tartott helyemen, mert fejem szédült, a mint a sebesült két-három izben kitörő sikoltását hallottam.

A szakácsnénak igaza volt; a Sarah alatt lévő kar eltört; azt, hogy hátgerince is nem sérült-e meg, még nem tudta megállapitani az orvos. Lemetszette Sarah hosszu fekete haját és bekötözte fejét, mely oly ütést kapott, hogy az agyvelőt is megrázkódtathatta, az orvos szerint; azután köteléket alkalmazott az eltört karra is. Végre egy derékaljra fektettük, s gondosan szobájába szállitván, ágyába fektettük le.

- Hogy történt e baleset vele? kérdezé az orvos.

- Elmondom, - feleltem, de félénken utána tevém, - ha - -

- Ha, mi? - fordult felém éles tekintettel az orvos.

Kissé félreszólitám, mondván:

- Mit gondol ön, Mr. Lowes, vajjon nagyon ártalmára lenne-e a sebesültnek oly egyén látása, kit gyülöl.

- Nem. Ő képtelen lenne felismerni bárkit is; de arra figyelmeztetem, hogy nyugtalan lesz. Hogy történt ez a szerencsétlenség?

- Lezuhant a lépcsőről.

- A toronylépcső az ön szobájához vezet, ugy-e? Hogy kerülhetett oda ily késő éjszaka? Miért hallgatja el előttem a teljes igazságot, és miért nem kimél meg az ostoba feltevésektől?

Elbeszéltem tehát neki a valót, de ő csupán annyit jegyzett meg:

- És nem gondolja-e ön, hogy ez eset folytán önnek távoznia kell e helyről a lehető leggyorsabban?

- Ugy sem maradok itt sokáig, - feleltem mosolylyal, Laurencera gondolva.

- Oh, ön azt hiszi, hogy az a kastélybeli fiatal suhancz majd nőül veszi?

- Igen.

- Nos tehát én őszintén kimondom, hogy ebből a házból nem hoznék feleséget.

- Akkor ön egyáltalán nem nősülne Mr. Lowes. Mert ha szeretni tudna, akkor inkább törődnék a leánynyal, mint a helylyel, hol az lakik, ép ugy, mint azt Laurence cselekszi.

- Önnek éles kis nyelvecskéje van. Sajnálnám, ha Laurence későn érkeznék haza.

Még Haidée után kérdezősködött, de a még mindig sikamlós lépcsőn nem vezethettem fel hozzá: utasitásait megadva, elhagyta a házat. A beteg szobájában már be volt fütve. Mellé ültem egy székre, hogy reggelig virraszszak, mikorra a szakácsné igérte, hogy felváltja helyemet. Nemsokára nyugtalankodni kezdett a sebesült, miként az orvos előre megmondta; jobbra-balra forgatta fejét, megkisérlé felemelni törött karját, mely szorosan le volt kötözve, nyögött s összefüggetlenül mormogott magában. Egyszerre aztán egészen lecsendesült, s reméltem, hogy elaludt. Magam is elszenderültem pár pillanatra, midőn egyszerre vad hörgéssel hallám kiáltani a "Jim" nevet. Sikerült felemelni Sarah fejét; láztól szikrázó nagy fekete szemeit reám szegezé; szivem hevesen dobogott, mert azt hittem, hogy fel kellett ismernie. De ő ismét csak azt ismétlé:

- "Jim!" - azután suttogva utána tevé: - Ők üldözőbe vettek, Jim! Éjjel szöknöd kell. Eredj a régi helyre. Majd elteszem én őket láb alól, s azután értesitlek.

Ekkor heves kitörések következtek, mignem ujra folytatá összefüggéstelen szavait:

- Mindent koczkáztatunk most, Jim! Én megteszem, ha kivánod; de magadat ép oly veszélybe sodrod, mint engemet. Jól van, nem bánom, kiteszem magamat, daczolok mindennel!

Ekkor szenvedélyesen tört ki:

- Gonosz dolog az, a mit cselekedni akarsz, Woodfall James. Miért akarsz te egy ladyt nőül venni? Pénze nincs sok, és a mi csinos arczát illeti, az olyan arcz, mint egy babáé. Én kétszerte többet érek nála és még csak huszonöt éves vagyok; és nem hagytalak el sem jóban, sem rosszban. Miért nem veszel engem feleségül, Jim? - Azután szikrázó szemeket lövelt reám, szemrehányással illetett, majd dédelgetni, biztatni akart, elárulva életének egyes elárult mozzanatából sajátságos kétes jellemét.

Annyi kitünt mindenesetre, hogy az a Jim, vagy Woodfall James, ki gondolatait foglalkoztatta, nagyon gonosz ember lehetett, és hogy Sarah minden gonoszságában támogatta őt.

- Ne menj el oda, James, - mondá egyszerre esdekelve. - Életedbe kerül, ha elfognak, pedig egy idő óta szemmel kisérnek. Hiszen sokkal biztosabb uton is lehet pénzt szerezni, mint igy.

Szünet után borzalommal töltött el, következő beszédje által:

- A halottak nem beszélnek, Jim, - mondá iszonyu suttogással. - Oly könnyü megtenni és sokkal biztosabb. Mit ér egy öreg ember élete, hogy annyira félsz sujtani őt? Sokkal többet is koczkáztattál már. Miért riadsz vissza ettől mindig oly gyáván? Pedig csak az az egy ismer.

Alig birtam ezek után tovább a női vipera mellett maradni, s nézni őt. Gyilkos vágyat olvastam ki láztól égő szemeiből, és megérintve égő homlokát, amint ajkát megnedvesitém, összeborzadtam.

Ujra tovább beszélt oly neveket emlegetve, melyeket sohasem hallottam még, de sem Raynerről, sem nejéről, sem rólam, de még Parkes Tomról sem szólt, mignem egyszerre indulatosan kitört:

- Jim bele van bolondulva abba a kis Christie leányba, Tom, és még nőül akarja őt venni mindennek daczára, s ezt nekem türnöm kell, - sziszegte fogai közt.

Ugyan miféle eszmezavarnál fogva hozott engemet összeköttetésbe évek előtti vétkes szerelmével? Hirtelen eszembe jutott az a társalgás, melyet rejtekemből egy este kihallgattam, Sarah és Rayner titokzatos látogatója közt, ki később Carruthers komornyikjává változott át, és emlékeztem, hogy féltékenységében akkor is emlegette a "Jim" nevet. Vajjon ugyanazon egyén lett volna? Hogy lehet, hogy az soha se jelent meg Aldersben? Először azt hittem, Parkes Tomot érti, és féltékenységének tárgya Jane; de különösnek találtam akkor is, hogy azért Jane-al nem volt rossz viszonyban, s az egész házban csak ellenem viseltetett tüntető ellenszenvvel. És ime, most azt képzeli, hogy az az ugynevezett "Jim" engem vesz feleségül, noha még soha se láttam őt!

- Jó nehéz lesz, Tom, Jimnek segiteni kellene. A sötét pinczébe kell levinni; de azért ne féljen, ott nem lesz semmi baja az ékszernek és az ezüst még megtisztul. Jőjj!

Vajjon most meg már a denham-courtbeli rablás forgott volna agyában? visszafojtott lélekzettel lestem szavait tovább.

- Tom, az az alattomos Christie leány sejt valamit. Jim nem akart rám hallgatni: és ha meg nem akadályozom, az a leány romlását fogja előidézni.

Ismét összekeverte nevemet az ismeretlen Jimmel! Már saját eszem is csaknem ugy kezdett megzavarodni, mint az övé. Szerettem volna fölfedezni, ki lehetett az a Woodfall James, és közelébb huzódtam Sarah ágyához, hogy jobban halljam beszédét.

- Vigyázz, fiam. Te nagyon is sokat koczkáztatsz. Mégis lehet a világon oly ügyes tolvajfogó, hogy felismeri a hamisitó Woodfall Jamesben, s az ékszerrablóban...

E pillanatban, midőn már vérem heves lüktetésével és lázas hévvel lestem a név kimondását, felnyilt az ajtó és a beteg zörejtől felriadva, kiáltá:

- Mi az?

A szakácsné jött be felváltani engem. Maradni akartam, de az átélt kinos tusa után oly erős volt a visszahatás, hogy én ájultan rogytam a földre.

Másnap reggel későn és főfájással ébredtem fel. Haidéenek megnyugtatására, ki nagyon megijedt, midőn Sarah esése folytán kirohantam, kitaláltam valami kis mesét s aztán óvatosan lesiettem a földszintre. Jane már eltávolitá a zsirt a lépcsőkről s igy az ujra biztos volt.

Sürgönyöztem Raynernek s értesitém őt a balesetről, az okot nem emlitve persze, mely előidézte. Az orvos kora reggeli látogatása alkalmával agylobbot állapitott meg s a leggondosabb ápolást rendelé. Még ebéd előtt megkaptam Rayner következő válaszát:

"Nagyon sajnálom a balesetet. Ápolják gondosan. Már küldtem egy tapasztalt ápolót."

És a délutáni vonattal csakugyan meg is érkezett egy csendes, középkoru nő, kinek már megjelenése is tiszteletet, sőt bennem szinte félelmet keltett. Az éjjeli ijedtség ujra előidézte Haidée lázas állapotát, ugy, hogy én jobbnak tartottam elhalasztani sétáját más napra. Felöltözve, a nap legnagyobb részét a kályha mellett töltötte szobámban. Közvetlenül ebéd előtt szokatlan lépteket, majd kopogtatást hallottunk, s Mrs. Rayner lépett be. Négy ablakom teljes világitásában látva őt, megijedtem a változás fölött azalatt a két hónap alatt, melyet Aldersben töltöttem. Arcza oly sovány, sáppadt, szemei annyira beesettek valának és ajka annyira halvány, mintha halott állott volna előttem. A mult éji eseményről csakis ennyi megjegyzést tett:

- Hallom, hogy Sarah beteg. Ma reggel magamnak kellett reggelimről gondoskodnom. Remélem, már jobban érzi magát.

Megkönnyebbült tekintete azonban meghazudtolá közönyös szavait. Még csak gyermekét sem merte meglátogatni, mig a hárpia talpon volt. Bántott nagyon, hogy Sarah miattam szenvedett, de azért most se voltam képes rokonszenvet érezni iránta, éjjeli összefüggéstelen beszédje elárulta igazi kegyetlen, boszuálló, rettenetes lelkületét.

Miután Mrs. Rayner kijelenté, hogy az nap velem fog ebédelni, én előre lementem intézkedni, pár perczre magára hagyva az anyát gyermekével. A toronylépcsőzet alatt találtam Monát, piszkosan, mint rendesen, egy nagy csomó kulcscsal játszadozott, Sarah kulcsaival. Azt hivén, hogy nálam biztosabb helyen lesznek, elvettem azokat Monától. Utóbbi időben nagyon keveset érintkeztem a lázadó kicsiny teremtéssel, mivel ő rendesen a gyermekszobában étkezett Jane-al.

Elgondoltam mennyire boszankodnék Sarah, ha tudná, hogy kulcsai kezeim közt vannak. Később, teázás után, jelenté nekem Jane, hogy az ápoló Sandersné nem tudja inni a hordóbeli sört és palaczksört kér.

- Mit csináljunk, kisasszony? - kérdezé a szakácsné.

- Hol tartják a palaczksört, Jane? - kérdezém, kulcsaimra gondolva.

- A pinczében Miss. De a kulcsok vagy Mr. Raynernél vagy Sarah szekrényében szoktak lenni.

- Jól van, Jane. Én már megtaláltam Sarah kulcsait és majd utána nézek, ha találhatnék sört Sarah étszekrényében, - mondám.

Nem szivesen vállaltam magamra e föladatot; de nem lehetett megbántani az ápolónőt; és jobbnak véltem személyesen bemenni Sarah birodalmába, minthogy Jane-ra bizzam azt.

- Nem lenne-e ön szives akkor már néhány szál gyertyát s czukrot is kiadni? Tudom, hogy van, mert tegnap hozott Sarah Beaconsburghból.

A gyertyát kezembe véve reszkető szivvel indultam az épület balszárnya felé s beléptem a Mrs. Rayner számára szentelt rejtélyes lakosztályba. Oh, mily hideg volt ott. Oly idegessé tett a mult éjjeli kaland, hogy szinte megborzadtam, mikor az ajtó becsapódott utánam és reszketve dugtam a kulcsot a jobboldali kamara ajtajába. Összerázkódtam. Borzasztó hideg volt a tágas pohárszékekkel és fiókokkal ellátott szobában, mely tele volt ócska kosarak s ládákkal és mindenféle más limlommal. Az egyik étszekrénybe, melyet kinyitottam, hogy kivegyem a szükségeseket, alig volt egyéb gyümölcs-szörpnél, továbbá eczet s több efféle háztartási czikk, de se abba, se más szekrényben nem találtam gyertyát vagy czukrot.

Végre egy fekete táskát pillantottam meg a földön: mely nagyon hasonlitott ahhoz, melyet Sarah kezében láttam, mikor a megelőző napon Beaconsburghba ment; talán még nem rakta ki belőle bevásárlását, gondolám; figyelmemet azonban hirtelen egy kicsiny karika vonta magára, mely épen a táska mellett kiállott a földből, s tán észre se vettem volna, ha e szokatlan helyen félelmem éberségre nem int. Megfogván a kis karikát, láttam, hogy az egy csapóajtónak felemelésére szolgál. Csak pár hüvelyknyire emeltem fel, de ujra visszaeresztettem, nem mintha nem lettem volna nagyon kiváncsi, de mivel rendkivüli félelem fogott el. Mert ismeretlen csapóajtó oly rejtélyekkel telt helyen, minő Alders volt, nagyon elrémitő hatást gyakorol az emberre. Végre mégis összeszedtem bátorságomat, és csendesen ujra felemeltem az ajtót, mig végre egészen felrántám; nem minden borzadály nélkül ugyan, mert nem tudhattam, nincs-e valamiféle rúgója, mely lesujthat egyszerre az alattam tátongó mélységbe.

A hideg lég megcsapása alulról elfojtá lélekzetemet. Gyertyámat a nyilás fölé tartva, láttam, hogy balra vagy három lábnyira zöldes iszap van s azalatt viz folyik. Vajjon forrás vagy kut volt-e? Egyszerre eszembe jutottak a Sarah deliriumában mondott zavaros szavak: "A viz mélyében a pinczében". Körülnéztem, nem találnék-e valamit a viz mélységének megmérésére, hogy szükség esetén lemehessek az oda illesztett létrán. Egy póznát találtam, miután gyertyámmal a kézben kezdtem lefelé lépdelni az egészen szilárd létrán.

A negyedik fokra lépve már láttam, hogy tágas pinczében vagyok, melynek jobb oldalában korhadt boroshordók állanak és bal részén van a már emlitett viz, melyet rács kerit el. A fal fölülről egészen a vizig penészes volt. A viznek épen Mrs. Rayner szobája alatt kellett terjedni, gondolám, és megborzadtam.

Vajjon tudta-e ő, hogy kut vagy forrás felett lakik? A viz mélysége, melyet megmértem, körülbelül két-három lábnyi volt. Ekkor véletlenül keresztül pillantva a létra fokain, valami sötét tárgyat vettem észre. Póznámat kinyujtva, az puha tárgyba ütközött, és gondosabb kutatás után láttam, hogy egy, a vizből kiálló tábla tetején, ugyanaz a kicsiny barna bőrönd fekszik, melyet Tomnál láttam, a mint azt a pázsiton keresztül czipelte, és melyet később a hátulsó ajtón belül fedeztem fel. És most már világosan emlékeztem rá, hol láttam én már azt a bőröndöt azelőtt. Ugyanazon szobában, melyben engemet szállásoltak el Denham-Courtban. Egy régi olasz podgyász czéduláról ismertem meg, melyet még akkor megjegyeztem magamnak. "Torino" volt rá irva.

Karommal is elérhettem a létráról, reszkető kézzel nyitottam fel tehát, és óh, borzalom, a temérdek csillogó tárgy közül kiemeltem belőle ugyanazt a kigyó alaku drága karpereczet, melyet Lady Mills karján láttam.

Hirtelen visszadobtam, nagy nehezen becsuktam a ládát és felfedezésemtől lesujtva, belekapaszkodtam létrámba.

Agyamat ujra szédülni s testemet zsibbadni érzém, épen ugy, mint az elmult éjjel, midőn Sarah már azon ponthoz jutott, hogy kimondja Woodfall James álnevét. Gyertyatartóm kicsuszott ujjaim közül, hangos locscsanással esett a vizbe, és én sötétben maradtam.

Felsikoltottam, és hogy elrejtsem magam elől a rettenetes sötétséget, ösztönszerüleg hunytam le szememet, és ugy kezdtem felfelé haladni a lépcsőn be az éléskamrába. Hét óra volt, s még épen elég világosság szivárgott be a fal feletti kis rácsos nyiláson. Ekkor ujra visszatapogatództam óvatosan a csapóajtóhoz, és azt nagy megkönnyebbüléssel csaptam le. Azután kosarak s ládák közt botorkálva az ajtóhoz jutottam. Soha életemben nem éreztem oly hálás megkönnyebbülést, mint mikor a nehéz pokrócz ajtó becsukódott mögöttem, és én ujra a világitott csarnokban valék.

Egy székbe vetettem magamat és még mindig az átélt kinos érzés súlya alatt, csak pár percz mulva ötlött szemembe egy a mellettem lévő asztalon fekvő levélboriték, melyre egyszerüen csak annyi volt irva: "Miss Christie-nek Aldersben", Mrs. Manners kézirását ismertem fel. Felbontám s rögtön észrevettem belül egy másik kis levelet, Laurence-ét. Ajkamhoz szoritám és aztán feltörve, olvasni kezdém a következőket:

"Nizza. Péntek.  

"Kedves, szeretett Violám! Reméltem, hogy megérkezésemkor már levelet találok itt öntől; de jól tudom, ön nem oka csalódásomnak, s még akkor sem tehetne róla, ha egy hétig nem hallanék semmit felőle, mert többé soha nem fogok kétkedni egyetlenemben.

Anyámmal már megvolt a harcz és győztem! Jól tudja, kedvesem, hogy csak szeliden és lassanként akartam őt előkésziteni elhatározásomra, de ő maga siettette a megoldást. Párisban félbeszakitottuk az utazást s az éjet ott töltöttük. Mihelyt oda értünk, első dolgom volt egy kis czédulát irni kedvesemnek, csakhogy épen leirjam, hogy jártam föl s alá a gőzhajón, miként ültem a vonaton, folyton csak ő reá gondolva; s azon idő, mely az utolsó pillantástól elválasztott, midőn szép szemébe tekintettem, örök hosszuságunak tünt fel előttem. Pillanatra asztalomon hagytam a levelet készen, hogy azt a Mrs. Mannersébe zárjam be. Visszatérve, anyámat találtam ott; felbontá levelemet s elolvasta azt. Ekkor persze heves jelenet következett. Én levelemet kértem tőle, s ő a helyett a kandallóba lökte azt, s oly szavakkal illette önt, hogy türelmem elfogyott s megmondtam neki egyenesen, hogy jövendőbeli nőmet rágalmazza.

- Jövendőbeli feleséged? - válaszolá ő, oly uralkodáshoz szokott lesujtó hangon, mely atyámat annyiszor megsemmisité. - A te arád Miss Langham.

- Rosszul van értesülve, anyám. Az ön jövendőbeli menye Miss Christie Viola, a legszebb leány Norfolkban és az egész világon. A mi Miss Langhamot illeti, ha annyira kivánja őt menyének, megtarthatja Jack számára.

"Még sokkal több esztelenséget is összebeszéltem; de anyám annyira meg volt lepve erélyem által, hogy a nehézségeken részben tul estünk; és most, noha nagyon hidegen fogadja előzékenységemet, és érintkezésünk nem valami kellemes, annyit tud, hogy legidősebb fia felett többé nem rendelkezhetik korlátlanul.

"Kezdem sejteni, egyetlenem, hogy egészsége érdekében kivánt utazása csak ürügy volt arra, hogy öntől eltávolitson. Mindamellett e két hónapot már vele kell töltenem igéretem szerint.

"De kinos aggodalom gyötör ön miatt. Nem akarom felzaklatni agyamat kinzó gyanukkal; hanem kérem, kedves szerelmem, tudassa velem a legcsekélyebb eseményt is rögtön, a mi Aldersben előfordult. Buzgón kérem az ég urát, legyen minél kevesebb közölni valója. Ne bizza levelét senkire a világon, sőt még maga se tegye a postára, hanem adja át legfiatalabb nővéremnek, hogy nekem azt elküldje. Ő a vasárnapi iskolában tanul. Kérje meg Mrs. Mannerst, hozza össze önöket a jövő vasárnap valahogy, s aztán mondja meg neki, emlékezzék nekem tett igéretére, s én sem fogom feledni akkor az enyémet. Ezt a levelet tegye oly helyre, hol senki sem akadhat rá. Oly vágyat érzek kedves arczának látása után, és nem tudok könnyezés nélkül visszagondolni szép kis kezének ölelésére. Érzem, hogy a tengerbe vetném magam, ha még sokáig nem láthatnám. Isten velünk! Az ég áldása kisérje! Irjon nekem; és ne feledjen, mig csak ujra karjai közt nem lehet "örökké, de örökké" hün szerető

Laurence-ének."  

Uj élet volt e levél reám nézve, és kimondhatlan öröm e kedves sorok olvasása, megcsókoltam az aláirást, és keblembe rejtve, ugy érzém, hogy a világ legdrágább kincsének vagyok birtokában, mert az volt az első hosszu levele szerelmem tárgyának. Bementem az ebédlőbe, s ott ujra elővéve, ismét csókokkal halmozám, s oly boldog valék. Épen a második laphoz értem, midőn az ablak vaskorlátja leesett, s ide s tova himbálódzott. Én gyorsan keblembe rejtém vissza levelem s az ablaktáblára bámultam, nem tudva, mi lehet oka a vaskorlát leesésének, midőn egyszerre egy férfi lépett a szobába, még mielőtt az ajtóhoz értem volna. A megkönnyebbülés felkiáltásával rohantam felé.

- Oh, Mr. Rayner, mennyire megijesztett! Azt gondoltam már, hogy valami betörő!

- Szegény kis leány, én gyakran választom ez utat, hogy megkiméljem utamat az ajtóig. De semmi esetre sem ijesztettem volna meg, ha tudom, hogy itt találom önt. Azt hittem, mindenki a két beteggel lesz elfoglalva. Hogy van, kis baba?

Annyira örültem a viszontlátásnak s a tudatnak, hogy ismét van valaki a házban, kiben bizni lehet, hogy nevettem, sirtam örömömben egyszerre, a mint kezemet megrázta s vállam megveregette s azt mondta, hogy soha többé nem hagy magamra Aldersben, hanem ezentul magával visz. Én csak nevettem.

- Óh, én is hasznos egyéniség vagyok ám itt, Mr. Rayner, bizony nem tudom mit csináltak volna nélkülem, először is Haidée beteg, azután meg Sarah. Lássa, mivel Mrs. Rayner nem érzi magát elég jól, a dolgok nagy részét magamra kellett vállalnom és remélem, nem fog haragudni, ha értesül mindenről, a mit tettem.

- Nem, gyermekem, abban biztos vagyok, - mondá s egy kis hideg sültet keresett magának a pohárszékben, mert Aldersben soha nem volt rendes vacsora, hanem téa után mindig lehetett találni sültet, vagy süteményt, kinek mi tetszett, a kredenczben.

- Hogy van Mrs. Rayner?

Megmondtam, hogy se jobban, se rosszabbul nincs és hogy ma felköltözött a felső középső vendégszobába.

- Ma?

- Igen. Ő annyira vonakodott megválni saját szobájától, hogy bátorságot vettem magamnak kijelenteni Sarahnak, hogy magamra vállalom a felelősséget önnél az egy napi halasztásért. Talán tulságos elbizakodottság volt ez tőlem? - kérdém félénken.

- Nem, - mondá szivélyesen, s egy székbe ültetett maga mellé az asztalhoz; - minden tekintetben teljesen felhatalmazom a belátása szerint való intézkedésekre.

- Köszönöm, Mr. Rayner. És nem tudom mit fog ön mondani, de Haidée ágyát felvittem szobámba! A balszárny szobái oly hidegek. Azután elküldtem Lowe doktorért. Helyes volt-e ez? Ugy értesültem, hogy ő a legjobb orvos Beaconsburghban. - Ezt már kissé idegesen mondtam, mert tudtam, hogy Rayner nem szerette Lowe orvost. De ő oly jó kedvben volt, hogy semmiben sem talált hibát.

- Minden tökéletesen helyes, amit ön cselekszik, s az is lesz az én szememben mindig; igy tehát tőlem nem tarthat semmit, gyermekem. Nincs több ujsága számomra? Szeretném hallani Sarah balesetét, és hogy ugyan megijedt-e, mikor a denham-courti rablásról értesült.

- Sok mondani valóm van önnek, - szóltam habozva, - de ma este nem szeretnék mindent elbeszélni, Mr. Rayner, mert csupa rossz, kellemetlen hireim vannak s nem szeretném elrontani a legelső estéjét. Elég rossz már az is, ha hazatérve az egész házat betegen találja. De most már, hogy itthon van megint, minden jóra fog fordulni.

Rayner nevetett. Kezét az enyémre nyugtatta, és nagyon nyájasan tekintett rám.

- Igazán azt hiszi, gyermekem? s annyira örül viszontlátásomnak?

- Igen, nagyon örülök. Nem képzeli mily unalmas e hely az ön távollétében. Senkivel se lehet beszélni, se nevetgélni, s ugy járkálunk a házban, mintha egy trappista-zárdában volnánk, senki sem meri megtörni a szent hallgatást.

- Köszönöm, gyermekem, - mondá Rayner érzelemteljes hangon.

Még sokáig magánál tartott, hogy csevegjek neki s hallgassam londoni élvezeteinek elbeszélését, de végre egészen elálmosodtam kalandjainak elbeszélése közben.

Másnap reggel a reggelinél a beszéd fő tárgyát a denham-courti rablás képezte. Rayner a hirlapokban olvasta annak leirását, még mielőtt levelemet kapta; most azonban szeretne - mondá - általunk értesülni részletesebben mindenről. Mrs. Rayner, mint rendesen, keveset beszélt; én pedig elmondtam neki Charruthers látogatását, a gyanusabb dolgokat akkorra tartva fel, ha majd magunk lehetünk. Az alkalom nem késett sokáig.

Reggelizés után bementem az iskolaszobába, remélve, hogy a templomba menés előtti másfél órát felhasználhatom Laurence levelének megirására, de tovább nem folytathattam, mint: Kedves, egyetlen Laur - - - mert Rayner belépett és látva, hogy mivel foglalkozom, oly alattomosan mosolygott, hogy a vér arczomba szökött. Azonnal eltettem levelem, s igy nem tudtam miként sejthette, hogy kinek irok.

- Talán zavartam önt? - kérdezé.

- Oh, nem! Csak jegyezgettem időtöltésből.

- Helyes, és most mindenekelőtt halljuk a gonosz hireket, melyek egész éjszaka nem hagyták aludni.

- Oh, Mr. Rayner, azt sem tudom, hol kezdjem el, és szinte gyöngédtelenségnek látszik önnek elmondani, mivel az illető nem védelmezheti magát.

- Nos, hát bizzék az én nagylelküségemben, gyermekem, - mondá elkomolyodva. - Ugy vélem, Saraht értette. Talán ujra bosszantotta önt?

- Oh, igen! De ez még nem a legrosszabb. Hacsak az lenne, elő se hoztam volna, mig jobban nem lesz. Mert én nem vagyok oly embertelen, hogy bármi bosszuérzetet is tápláljak a nyomorult teremtés ellen, midőn élete ugyis veszélyben forog. De el kell beszélnem önnek, mert érzem, hogy valamit kell tenni, s ön tudni fogja, mi legyen az.

- Mindenekelőtt beszélje el, mivel bántotta önt, s miként történt a baleset.

- Egy általam irt levelet kivett a levéltáskából s azt álürügy alatt elsikkasztotta.

- Mikor történt az?

- Szerdán.

- Ez a legmenthetlenebb dolgok egyike. Azt tudtam, hogy ez asszony ellenszenvvel viseltetik ön iránt; de régi cselédnek sokat megbocsájt az ember, s aztán hogy ennyire vetemedjék, sohase is hittem volna.

- Oh, ne haragudjék ugy reá, vagy el se merem mondani a többit, Mr. Rayner.

Rayner egészen elsápadt, midőn elbeszéltem neki, miként akadt lábam a csuszós lépcsőn kifeszitett kötélbe, és szemöldeit összevonva, a vad dühnek oly borzasztó kifejezésével nézett fel, majd ki az ablakon, hogy rémülten huzódtam vissza közeléből, oly rettenetes, oly könyörtelen volt tekintete. Pedig még oly sokat kellett neki elbeszélnem. Félre forditott fejjel közöltem vele sugva mindazt, a mit láttam és hallottam, összeköttetésben a denham-courtbeli rablással. Miként láttam Parkes Tomot egy nehéz tárgyat vinni át a pázsiton s hogy jött vissza később Sarahval; hogy két férfit láttak szekérrel a házon kivül. Hogy ki látta, azt persze elhallgattam, de ugy hiszem, Rayner sejtette; elbeszéltem, hogy ugyanazt a ládát láttam a hátulsó ajtón belül; és végre hogy felfedeztem azt ismét az éléskamara alatti pinczében, elmondtam a karperecz felismerését, hogy vettem ki akaratlanul, és miként ismertem fel, hogy az Denham-Courtból való stb.

Rayner a legmélyebb érdeklődéssel, de némi hitetlenséggel kisérte elbeszélésemet.

- Édes gyermekem, ez lehetetlenség, legalább remélem, hogy az! Szegény öreg Sarah, beismerem, hogy ő a legrosszabb természetü s legbosszuállóbb nő. De zsiványok büntársa! Nem hihetem! - Rayner fel s alá járt-kelt a szobában, ujra kérdezett tőlem valamit, majd megállott s mély gondolatokba merült.

- Nem, soha se merne ő ilyesmire vetemedni! Sarah fél tőlem, és lopott tárgyakat az én házamba hozni több lenne, mint a mire a legrégibb cseléd is szabadalmat vehetne magának.

- Ah, de ön távol volt, Mr. Rayner. És ki tudja, nem akarta-e még visszatérte előtt eltávolitani innen a rablott ékszereket, - jegyzém meg.

- És Parkes Tom is, az a ficzkó, kit ugy kedveltem, és kit annyiszor segitettem pénzzel, - folytatá beszédjét, alig figyelve közbeszólásomra.

Csodáltam, hogy nem kérte el tőlem a kamara kulcsát, hogy személyesen siessen meggyőződést szerezni a valóságról, de én nem szivesen juttattam eszébe, félve, hogy magával találna hivni az iszonyatos pinczébe.

- Ne szóljon erről senkinek, gyermekem, - mondá végre. - Szigoru vizsgálatot kell tartanom ez ügyben. Az is lehetséges, hogy felhasználtattak mindketten valamely gaz ravasz szolga által egészen ártatlanul. De nem mondta-e ön, hogy Parkes Tomot kedden éjjel látta, a mint czipelte az állitólagos bőröndöt?

- Igen, Mr. Rayner.

- De hiszen a rablás szerdán követtetett el! Nem, nem; ez ügyben magyarázatnak kell történni, mihelyt Sarah képes lesz számot adni tettéről. Az alatt vizsgálódni fogok és lehető legrövidebb idő alatt meg fogom önt nyugtatni.

Rayner pár perczig elnémult; azután, mintha kellemetlen gondolatoktól akarna szabadulni, fejét rázta, mig végre szokott derült hangján mondá:

- Most pedig nekem is van egy kis hirem az ön számára és pedig nem is kellemetlen. Nem szeretné-e rövid időre elhagyni Alderst, s pár hetet a földközi tengeren tölteni?

Bámulva tekintettem rá, mi őt mulattatta.

- Ön ugy néz rám, mintha varázslónak tartana, ki varázs-vesszejének mozditásával a föld ellenkező részére tudná át szállitani. Pedig ugy van. Azonnal föl kell keresnem, Mrs. Rayner egyik ügyvivőjét. Ő most Monacoban időz, mely hely, a mint ön tudja, közel van Nizzához, hol, miként hozzám irt leveléből értesültem Mrs. Reade is időzik fiával. Ez okvetlen csalétek lesz önre nézve és minden esetre olyasmi, a mi meggondolandó.

Ezt oly hamis mosoly kiséretében mondta, hogy önkénytelenül elpirultam s szinte jól esett, mikor folytatá:

- Miután magamnak oda kell mennem, azt gondoltam, hogy a légváltozás nőmnek is jót fog tenni és ma reggel mindent elkövettem már rábeszélésére, de mint előre is vártam, hiába. Haidéenek azonban az orvos állitása szerint elkerülhetlen szükséges a légváltozás. És mivel én nem szentelhetem magamat kizárólag a gyermeknek, önre gondoltam.

- Oh, de - kezdém, mert annak lehetetlensége, hogy én egyedül utazzam be egész Európát Raynerrel és Haidéeval, még az én nem nagyon bölcs fejem előtt is világos volt.

- Most figyeljen, és tudja meg mily ügyesen intézkedtem. Haidéenak atyjára kell felügyelni, Miss Christienek Haidéera, és Miss Christiere pedig Mrs. Christienek.

- Anyámnak! - kiáltám.

- Igen, tegnap meglátogattam őt, és előadtam neki tervemet, természetesen nem feledve ki nizzai barátunk emlitését sem. Ő el volt ragadtatva s rögtön kikérte az ön nagybátyjának beleegyezését is. Már meg is állapitottuk vele, hogy pénteken reggel várni fog reánk a Liverpool Streeti állomáson.

- A következő pénteken! - mondám csodálkozva. - És itt hagyjuk Mrs. Raynert egészen egyedül?

- Ha csak rá nem birhatja őt, hogy velünk jőjjön. Ön képes lecsalni a madarat az ágról, s reá is sokkal több befolyása van, mint nekem.

Valóban ugy is volt; mert gyakran csodálkoztam, hogy lehet férje iránt Mrs. Rayner oly makacs, mikor velem szemben oly gyengének látszott mindig, mint a nád.

- Most pedig, édes gyermekem, - mondá Rayner egy levelet huzva ki zsebéből, - ime, olvassa ezt.

Anyám kézirása volt. Folytonos ámulattal bontám fel, s olvastam a következőket:

"Szeretett Violám! Barátunk, a jó Mr. Rayner várakozik, tehát csak pár sort irhatok s azt se tudom, miként fejezzem ki hálámat nagylelkü inditványa felett. Kért, irjak neked s beszéljelek rá az utazásra, de én nem hiszem, hogy sok rábeszélésre legyen szükséged. Megbizott, szerezzem be az ő költségére a szükséges felszereléseket s vigyem magammal a liverpoolstreet-i állomásra, hol veletek találkoznom kell a legközelebbi pénteken, bár megvallom, én nem szivesen kelek utra. Hála az ég urának, hogy ily jó barátokkal ajándékozott meg bennünket! Több időm most nincs. Nagybátyád s unokatestvéreid ölelnek abban a reményben, hogy mielőbb láthatnak.

Forrón szerető anyád

Christie Amy."  

Kedves jó anyám! Kétszer is átolvastam a levelet egymás után, s végül köszönetet mondtam Raynernek gondoskodásáért.

- Oh, még arról is tesz emlitést? Pedig mondtam, hogy ne tegye, - nevetett Rayner.

- Ön nem ismeri anyámat. Ha valami mondani valója van, azt nem tudja elhallgatni. E levél hiven jellemzi őt. De két dolgot mégis észreveszek levelén, mi nála eddig soha se fordult elő, hogy keltezte levelét és utóirat nélkül küldte el.

Templomból kijőve az nap reggel, alkalmat találtam Mrs. Mannerssel beszélhetni, és félénken kérdezém meg, nem küldhetne-e engem az nap délután valami megbizatással Miss Reade Maudhoz a kastélyba.

- Laurence irta, hogy felkérhetem önt erre, - súgtam neki, - mivel különösen óhajtja, hogy legközelebbi levelemet nővére küldje el neki. Hogy miért, nem tudom; de igen ragaszkodik e kivánságához.

- Istenem, istenem! - mondá aggodalmaskodva a kedves Mrs. Manners, - kár, hogy az ily ürügyek nélkül nem tudnak a fiatalok ellenni, s nem is tudom helyeselné-e ezt Manners. De mivel már megigértem Laurencenek, tehát segitségére akarok lenni, és miután semmi rossz nincs benne, megteszem. Jőjjön be a délutáni szertartás után, s majd küldök a Miss számára egy kis csomagot.

Megköszöntem, de ő már akkor egy öreg köszvényes asszonyhoz fordult, megfeddeni, miért nem jár gyakrabban templomba. A kissé távolabb álló Raynerhez s Mrs. Raynerhez közeledtem azután, kik közül az első épen azt tanácsolta az öreg Readenek küldje ezüstnemüjét biztosság okáért a beaconsburgi bankba.

- Az ékszerlopás járványos, és mondhatom, rég nem hallottunk annyi betörésről mint mostanság - mondá Rayner. - Ott volt Dalston lord esete, és most sir Jonásé; és ki tudja, megelégszenek-e a rablók kettővel. Emlékszik-e még, mikor nehány év előtt hat hét leforgása alatt öt nagyszerü rablás fordult elő? Nem csodálnám, ha most is hasonló eset állana be.

- A rablók nem vágyódnának az én csekélységemre, és bizonyára találnának a fáradságra méltóbb betörést, - mondá Reade zavartalan kedélyességgel. - Ha Laurence itthon lenne, még talán rá biznám, hogy szállitsa el holminkat; de én magam nem nézhetek utána. Be kell tehát várni sorsukat itthon. Williamsonnak adtam egy kétcsövü puskát, de azt hiszem, ő jobban fél tőle, mint a zsivány félne; én is revolveremmel alszom. Ugy hiszem, tehát egy ember többet már nem tehet.

- Nem gondolja ön, hogy elfogják a rablókat, Mr. Rayner? - kérdezé szerényen Gregson, a kárpitos, kiről az a hir keringett, hogy ötven fontot és több ezüstnemüt rejtett el valahol.

- Legkevésbbé sem valószinü, - felelte Rayner határozottan. - Elfognák, ha hozzájuk hasonló elmés eszes emberek üldöznék őket, de igy nem lehet. A közönséges detektivnek rendesen hiányoznak segédeszközei. Mig a zsivány, ha elég ügyes az ékszerlopásban, oly ügyes, mint egy generális. Minél vakmerőbb, annál biztosabb a siker. Ha én rabló lennék, lehetőleg a magukat csalhatatlanoknak tartó detektivek orra előtt követném el rablásaimat.

- Beszédnek jó, - jegyzé meg egyik falusi bölcs, - de ha ön a detektiv mellett állana, ugy hiszem, ép oly vakmerő lenne csak, mint a többiek.

Rayner jó kedvvel nevetett, s azt mondá, talán igaza is van. Ebédnél Rayner ismét megkisérlé rábirni nejét a monakói utra, s engem is felkért, iparkodjam őt rábeszélni, mit szivesen meg is tettem. De bármit mondtunk is, ő egyforma hidegséggel veté ellen, hogy nem szeret utazni, nem is érzi magát arra elég erősnek, s inkább marad Aldersben. Azt is hozzá tevé szokott érzéketlen hangján, hogy ugy nekem, mint Haidéenak jót fog tenni a légváltozás, és hogy anyámtól szép, hogy velünk jön.

Ebéd után felszaladtam szobámba, s mivel Haidéet a kandalló mellett szenderegve találtam, leültem, hogy alig megkezdett levelemet megirjam Laurencenak.

Először is leirtam, mily boldoggá tett levele. Azután részletesen elmondtam neki mindent, a mi elutazása óta történt, semmit sem hagyva ki, még Sarahnak önkivületében mondott szavait sem, valamint végül értesitettem arról is, hogy Rayner Haidéet és engemet anyámmal Monakóba szándékszik vinni pár nap mulva.

A remény, hogy viszontláthatom Laurencet, csakhamar eloszlatta az utazásra vonatkozó aggodalmaimat s alig vártam már a pénteket, hogy indulhassunk.

Végül elmondtam azt is, hogy gyanumat és észleletemet közöltem Raynerrel, de ő nem tartja a dolgot oly komolynak, mint én, hanem kért, hogy ne ismételjem azért azt senki előtt, mig ő végére nem jár mindennek.

"Most már tehát nem kell aggódnia biztosságom felett, - irtam tovább, - kedves Laurence-om. Mert Sarah, az egyedüli személy ki gyülölt, nagyon veszélyes beteg, a szegény asszony az orvos szerint, ha életét nem is, de eszét elveszti. És Rayner megigérte, hogy többé nem távozik hazulról továbbra egy napnál, se dologban, se mulatságból. Mert mind a két borzasztó rablás az ő távollétében történt, ugy a Dalston lordé, mint a Denham-Courtbeli, s a ház férfi védelme nélkül volt. Reméllem, most már megszünik Rayner iránt való ellenszenve, miután épen általa láthatjuk egymást oly hamar viszont; mert Monakóba csak átjön meglátogatni bennünket, nemde? Anyám is bizonyosan nagyon örülni fog önt megismerni, habár neki sem árultam el közös titkunkat. Azt hiszem, Rayner sejt valamit, mert olyan szavakat ejtett el, mely a vért arczomba kergeté, és lássa, semmi ellenszenvet nem tanusit ön ellen. De bármit tenne ő vagy az egész világ, szivemet soha meg nem változtatná, mely forró szerelmével örökké az öné.

Viola."

Ebédnél előhoztam, hogy a délutáni istentiszteletre megyek, de azt, hogy a paplakba is készülök, elhallgattam. Mikor öt órát ütött, s gondoltam, hogy a szertartás vége felé járhat, megcsókoltam Haidéet, és lassan lemenve, kiléptem az iskolaszoba üvegajtaján.

Mrs. Manners a paplak udvarán várt reám, s bevitt szobájába, hol átadta a kedves Maudnak szóló kis csomagot. Ugy tetszett nekem, mintha Mrs. Mannerst magát is mulattatá a kis csel, melylyel titkunkat támogatja. Megcsókolt a bucsuzáskor, s kért, tudassam vele, ha majd Sarah annyira jobban lesz, hogy olvashat, mert hasznos olvasni valókat akar neki küldeni.

Ugyanazon kerten mentem keresztül, melyben ama boldog estén Laurence-al találkoztunk s elgondolkodva érkeztem a kastély parkjába.

Sürü köd lévén, korán akartam hazamenni, nehogy eltéveszszem az utat a sötétben.

Meghuztam a csengetyüt, s meg vagyok győződve, az ajtót nyitó szolga az a hős Williamson volt, ki ugy félt a kétcsövü puskától. Miss Reade után való kérdezősködésem után bevezetett a társalgó-szobába, melyet azonban üresen találtam, mivel valamennyien a téánál ültek.

Ekkor léptem be legelőször Laurence otthonába: és annyira fel valék izgatva az örömtől, de egyszersmind feszélyezett is az a gondolat, hogy talán nem látnak esetleg szivesen, egy székbe vetve magam, kezembe rejtém arczomat s elmerengtem. Egyszerre felnyilt az ajtó és Reade Maud lépett be. Körülbelül tizenhat éves lehetett, vékony, de nem kellemetlen arczu, s inkább félénken mint hidegen szoritott velem kezet.

- Mrs. Manners kért fel, hogy hozzam el önnek e szórakoztató olvasmányokat, Miss Reade, - mondám átadva a csomagot, - nehányat a könyvek közül meg is jelölt Mrs. Manners.

- Köszönöm, nagyon szép öntől, hogy ily fáradságra vállalkozott.

- Oh, egyáltalán nem fáradság ez, - felelém, és rövid, de nyomasztó szünet után igy szóltam:

- Laurence, az ön bátya mondta, hogy jőjjek el önhöz, és - - kérjem fel, zárjon be egy levelet tőlem, a saját levelébe. Azt is mondta, emlékeztessem önt igéretére s akkor ő sem fogja feledni az övét.

Miss Reade tartózkodása egyszerre elmult s ép oly izgatott és rejtélyes lett, mint én magam.

- Igazán? ő tehát nem felejtette el! - mondá halk suttogással. - Remélem ön tudja, miszerint igérete abból áll, hogy rá birja Reynoldot, jőjjön ide a jövő télre. Oh mindent megteszek, a mit csak akarnak, csak ezt keresztül vigye.

- Óh, ő megteszi. Majd emlékeztetem is jövő leveleimben, vagy ha találkozom vele, hogy el ne felejtse meghivni Reynoldot a jövő télre. Megtegyem?

- Oh igen, az nagyon szép lesz! csak oly hosszu ne lenne addig még az idő! - sóhajtá a leányka.

Még ugyan igen fiatalnak tartottam e rövid szoknyás leánykát a szerelemre, de a viszontszolgálat reményében kénytelen valék elősegiteni ügyét.

- Elhoztam levelemet, - mondám titkolódzva. - Ugy-e, mielőbb fog irni?

- Már készen is van egy levél, melybe bele teszem az önét, s egy ittlévő gentleman, ki téa után rögtön visszatér Londonba, ott majd postára teszi.

- Oh, köszönöm, - mondám reszketve a félelemtől, nehogy Alice megtudja valahogy s kezébe csusztatván a levelet, elbucsuztam tőle.

Oly sürü köd ereszkedett le már akkorra, hogy aggódni kezdtem, nem tévedek-e el az aldersi uton. Tudtam, hogy a parkon keresztül lehet az országutra kijutni, de eltévedtem a kertben, s egy virágágyra léptem. Már épen készültem vissza tapogatódzni a házhoz, midőn bal felől hangok ütötték meg fülemet; én egyenesen annak irányába mentem, virágon, gyepen, s mindenen keresztül. A beszélőt nem láthattam, mert valami sövény lehetett közöttünk, de annyit megkülönböztettem, hogy az alsóbb osztályba tartozó férfi volt, a ki egy nővel diskurált. Azt gondolva, hogy egy kastélybeli cseléd lehet, s igy engem utba igazithatna, már épen meg akartam szólitani, mikor a férfi következő szavai megakadályoztak szándékomban.

- Most már elég ám, te norfolki leány; te csak bolonditasz engem.

Parkes Tom hangja volt.

- Lehet is olyan szélkakast, mint maga, - felelé a leány durva kaczérkodással. - Miért szövetkezett azzal a csúf Sarahval, ott Mr. Raynernél; persze most, mivel beteg, ujra át akar csapni hozzám. Oh, milyen csapodár maga!

Parkes következő szavaiból ugy vettem ki, hogy ő inkább a házi körülményeket szeretné kipuhatolni s már több mindent ki is tudott a leánytól. Egyszerre csók csattanását hallottam és Tom azzal az igérettel, hogy szerdán ujra okvetlen el fog jönni, eltünt, utána a leány is, én pedig visszataláltam a házhoz.

Ott ujra Reade Maud kisasszony után kérdezősködtem, ki ezuttal rögtön ki sietett hozzám és suttogva mondá:

- Mind oda benn vannak. Jőjjön be a könyvtárba.

- Vissza kaphatnám még levelem, hogy valamit hozzá irjak, a mit kifelejtettem? - kérdezém.

- Oh, igen, itt van még, s azzal kivette zsebéből. - Irjon itt, majd adok egy tollat. De mily sáppadt. Talán történt valami?

- Oh, nem, nem, köszönöm, semmi! - E szavakat irtam sietve levelembe. "Egy ember, ki Denham-Courtban is lappangott s ki ellen alapos okaim vannak a gyanusitásra, jelenleg kastélyuk körül kóvályog. Szerdán este készül ismét oda visszatérni."

Ezt megirva, komolyan megkértem Miss Readet, küldje a levelet haladéktalanul a postára, miután rendkivül fontosságu annak tartalma. - Maud pedig azt sugá: "Ne felejtse el, hogy Reynold eljőjjön a télen" - azzal elkisértetett egy jó darabon Williamsonnal s igy végre sok nehézséggel bár, de visszajutottam Aldersbe.

Ujra a nyitva hagyott iskolaszoba ablakán másztam be, és alig voltam bent, hallottam nyilni Rayner ajtaját és hangját, a mint Parkes Tom-mal kilépett s a csarnokból kivezető uton megálltak. Rayner szokott nyájas modorában beszélt hozzá, ugy, hogy nem is tartottam szükségesnek közölni vele, hol láttam Parkes Tomot.

Azon este Rayner bevitt a társalgóba, s kért, kisérjem hegedüjátékát, s kedélyesen csevegtünk addig, mig csak Mrs. Rayner fel nem ment uj hálószobájába. Rayner leirta nekem a földközi tenger szépségeit, s azt mondá, hogy boldogabb leszek ott, mint egész életemben valék, mit én könnyen el is hittem abban a reményben, hogy oly közel lehetek Laurencehoz. Kérdezte, örülök-e a szép ruháknak, melyeket anyám beszerez számomra, s melyekben olyan leszek, mint egy kis herczegné.

- Nem kell engem olyan nagyon szép ruhákkal ellátni, Mr. Rayner, különben nem is fogom magamat bennök otthonosan érezni.

- Hamar bele fog szokni, - mondá ő, különös mosolylyal. - Semmihez sem szoknak oly könnyen a nők, mint a szép öltözékekhez és drága ékszerekhez, a kellemes tétlenséghez, meg... meg... a csókokhoz.

Rayner hangja s modora arczomba kergette a vért. Ő látta szavának hatását, felugrott, s felém jött, mialatt én gyertyámat gyujtottam meg.

- Sértve érzi magát, gyermekem, de arra semmi oka nincs. Nem tudja ön, hogy az elősorolt dolgok mind jogosan megilletik a szép hölgyeket?

- Ha ez megillető joguk, abból sokan ki vannak zárva egész életükre, Mr. Rayner, - mondám mosolyogva.

- Csakis az együgyüek, - viszonzá oly hangon, a mit én nem értettem. - Nos, majd kimagyarázom én ezt önnek mind, monakói utunk alatt.

Rayner, mint rendesen, ha este hegedült, nagyon izgatottnak látszott, és zenétől átszellemült kék szemei szikráztak, midőn kezemet megfogá.

- Ne csodálkozzék ma este mondott szavaim felett. Ön szerencsét hozott nekem, osztoznia kell tehát abban. Ez az utazás a hü szerető karjaiba vezeti önt, ki majd mind azzal elhalmozza, miket emlitettem és még sokkal, ezerszer többel is!

Ez csakugyan igaz, gondolám magamban. (De vajjon egyet gondolt-e ő velem?) Több gyönyör rejlett abban, hogy Laurence engem elibe helyez a világ összes nőinek.

És az éjjel kedves levelét kezembe szoritva aludtam el.

Haidée másnap hagyta el először szobámat, s a délutánt az ebédlő kályhája mellett tölté el. Korán délután Rayner lépett be lovagló csizmáiban s megkérdé, nincs-e levelem a postára, miután Beaconsburghba lovagol át.

- Köszönöm, Mr. Rayner, nincs levelem, - felelém elpirulva.

- Még csak Nizzába se - - hogy valakivel tudassa érkezését?

- Nincs, - felelém fejemet rázva.

- Egyet tegnap adott fel Miss Christie ugy-e? - suttogá nekem, Haidée átölelve nyakamat.

Rayner meghallá a sugást.

- Tegnap? - kérdezé hirtelen.

- Egy - egy kis czédulát adtam át Miss Readenek, hogy küldje el a magáéval.

Különös változás látszott Rayneren, bár a mosoly megmaradt arczán, mely egy pillanat alatt hamuszinüvé lett, de csupán annyit mondott:

- Jól van, gyermekem, s ezzel elhagyta a szobát.

- Rosszul tettem, hogy megmondtam, ugy-e? - kérdezte Haidée, valami rosszat sejtve.

- Oh, nem kedvesem! - felelém én.

Féltem, hogy Rayner rossz néven vette, a miért tudta nélkül mentem át a kastélyba alattomban; és szinte sajnáltam, hogy Laurence azon az uton küldette velem levelemet.

Az este kijelenté Rayner téázás alatt, hogy egy Beaconsburghba kapott levél folytán kénytelen egy nappal előbb Monakóba indulni.

Kedden délután, mialatt én az ebédlőbe Haidée babáját piperéztem, csengettek és Jane ijedten jelenté, hogy egy gentleman kérdezősködik Sarah után.

- Mondtam már neki, hogy beteg; de nem akarja elhinni Miss Christie s nem akar távozni, Mr. Rayner sincs itthon; nem akarna-e vele beszélni, kisasszony?

Felmenve a csarnokba, egy tisztességesen öltözött férfit találtam, ki mentegetődzvén alkalmatlankodásáért, azzal a kérdéssel fogadott:

- Bocsánatot kérek, ön Miss. Rayner?

- Oh nem!

- Mrs. Rayner?

- Nem. Mrs. Rayner beteges s tartok tőle, el se fogadhatja önt. Én a nevelőnő vagyok. Ha valami megbizása van, én átadhatom azt Mr. Raynernek: vagy ha jobban szereti, tessék irni neki.

- Köszönöm, Miss!

Az idegen habozott.

- Talán meg akarja várni Mr. Raynert? Egy óra mulva itthon lesz.

- Köszönöm. Nem szólhatnék önnel négy szem közt, Miss, pár perczig?

- Óh igen, minden esetre! Tessék bejönni ide, - mondám az iskolaszobát kinyitva.

- Én Gooch, Sarah testvére vagyok, - kezdé az idegen, - egy itt szolgáló cselédé. Külföldön valék s ott jó módba jutva, most szeretném nővéremet megkimélni a szolgálattól. De nem szeretném, hogy a többi cselédség megtudja, hogy én bátyja vagyok. Nem lenne ön szives ide hivatni Saraht, Miss?

- Óh kérem, legyen ön igen rossz hirre elkészülve. Nagyon sajnálom, de ő beteg, nagy beteg, - felelém.

Bámulatomra ő inkább hitetlennek, mint kétségbeesettnek látszott és hirtelen mondá:

- Hiszen a mult pénteken délután még semmi baja sem volt.

- Igaz, épen pénteken éjjel érte a baleset. Lebukott a lépcsőn és komolyan megsérült. Ha bevárja Mr. Raynert, majd elmondja ő is. Sarah igen régi cseléd e házban, és legyen meggyőződve, gondos ápolásban részesül.

De az idegen még mindig inkább kiváncsinak, mint aggódónak látszott.

- Hát ő már régen van a családnál? Bocsánat, kisasszony, de én oly sokáig voltam távol, hogy Sarah szinte idegen reám nézve és csak nagy nehezen tudtam föltalálni. De nagyon örülök, hogy oly jó helyen van.

- Óh igen! Mr. Rayner a legnagyobb bizalommal viseltetik hozzá.

Nem akartam a szerencsétlenről semmi rosszat mondani betegségében, kivált bátyjának, ki ugyan nem valami melegen ragaszkodhatott hozzá, hideg viselete után itélve.

- Ez mind igen szép, de én azt hittem, hogy haza jőve, hozzám jön, háztartásomat vezetni. Ő csinos külsejü leány volt, s azt hittem, már férjhez is ment. Nem tudja-e, Miss, ha szabad kérdeznem, nem talált-e még valami hü szerelmest, Sarah?

Haboztam és egy ideig felelet nélkül hagytam a kiváncsi testvért.

- Bocsásson meg, Miss, oly urhölgy, mint ön, persze nem törődhetik ilyesmivel, de mégis - -

Közbe szóltam.

- Óh, kérem, ne higyje azt! Sarahnak van egy udvarlója, tudom -

Elhallgattam, mert hiszen semmi megnyugtatót nem mondhattam Parkes Tomról.

- Ah remélem, becsületes munkás ember, kiből majd jó férj lesz?

- Nem beszélhetek rosszat senkiről háta mögött, - mondám halkan, - de -

Az idegen nagy érdekkel figyelt szavaimra, de abban a perczben belépett Rayner. Fürkészőleg szemlélte a látogatót, ki megelőzve bemutatásomat, mondá:

- Skócziából jövök, sir.

- Skócziából? - visszhangozá Rayner vizsgálódva.

- Igen, sir, egy Gooch Sarah nevü nőért jöttem, a ki, mint értesültem, az ön szolgálatában van. Ugy hiszem, ön Rayner Gervas, sir?

Miért nem vallá be, hogy Sarahnak bátyja? gondolám magamban.

- Igen, az vagyok. De hát mi a manót akar ön az én Gooch Sarah nevü cselédemmel?

Az idegen reám pillantott, mire Rayner mondá:

- Folytassa. Ez urhölgygyel ne törődjék, őt ép ugy érdekli Sarah, mint engemet. Mit akar öreg cselédemmel?

- Bünrészességgel vádoltatik a denham-courtbeli betörésnél.

Élénken összerezzentem. Ez ember hát nem volt Sarahnak bátyja, hanem egy detektiv, ki csellel akart tőlem pontos értesülést szerezni. Rayner egy perczig arczába bámult, mintha képtelen lenne szavakat találni, azután halk hangon mondá:

- Lehetetlenség!

- Sajnálom, hogy kénytelen vagyok régi cselédje iránti bizalmát megingatni, sir, de a bizonyiték mégis bizonyiték.

- És miféle bizonyitékuk van ellene? - kérdezé Rayner komolyan.

- A mult pénteken délután fél öt és öt óra közt látták Gooch Saraht, az ön szolgálóját, a mint egy fekete táska tartalmát átadta egy embernek Beaconsburghban. A tény semmi gyanut nem keltett. Az illető egyén a legközelebbi vonattal Londonba utazott egy második osztályu kocsiban. De Colchester déli részén erős görcsös rohamok ragadták meg; a következő állomáson kiemelték a kocsiból s hogy kilétét és lakczimét megtudják, megnézték vele levő bőröndjét, mely drága ékszerekkel volt megrakva, s e körülményről értesitették a skót rendőrséget. Az illető férfi megszökött, de szoros vizsgálat után találtak tanut, ki határozottan be tudja bizonyitani, hogy az ékszerekkel megrakott táskát pénteken délután fél öt és öt óra közt egy asszony, ki Gooch Sarahval azonos, adta át neki Beaconsburghban.

Én is emlékeztem rögtön, hogy pénteken délután láttam Saraht Beaconsburgh felé haladni egy fekete táskával, de nagyon is erőt vett rajtam a rémület, arra, hogy beszélni tudtam volna.

- Én nem hihetem! - mondá Rayner. - Sarah durva, szenvedélyes nő, de mindig becsületesnek tapasztaltam.

- Talán felbiztatta valaki! - jegyzé meg a titkos rendőr. - Csodálatos, mire képesek az asszonyok szeretőikért, neki pedig kedvese van, és pedig nem a legfeddhetlenebb jellemü.

Rayner gyors pillantást vetett rám, s én éreztem a vádat, miután csakugyan én adtam ezt a felvilágositást.

- Tudja ön nevét? - kérdezte Rayner.

- Még nem állapithatom meg; de sejtelmeink már vannak, - mondá a detektiv óvatosan.

Rayner nem árulta el hitetlenségét, de én már annyira ismertem arczát, hogy tudtam, miszerint nem hisz neki.

- Fődolog most már, miután az ékszerek nyomra vezettek, megtudni, miként jutott azok birtokába Sarah. Kérem is önt, engedje, hogy kikérdezzem azt az asszonyt. Tetten kapva, talán mindent be fog vallani.

- Meg fogja őt látni, - mondá komolysággal Rayner, - s aztán itélje meg maga, oly állapotban van-e, hogy felelhet. Majd megkérdem az ápolónőt, be lehet-e hozzá menni most mindjárt. Miss Christie, nem lenne ön szives felváltani Sandersnét addig, mig kijön velem beszélni?

Fölmentünk a beteghez együtt, alig szólva egy szót, s én kiküldtem hozzá az ápolónőt. Sarah még borzasztóbban nézett ki fehér kötelékével fején, mely élénk ellentétet képezett pergament szinü arcza és fekete hajával. Egyetlen megkülönböztethető szava a szenvedést kifejező jaj volt.

Egyszerre fölnyilt az ajtó, s élén az ápolónővel belépett a szobába Rayner s a detektiv. A beteg asszony beesett arczára és száraz ajkaira vetett egyetlen pillantás meggyőzheté a detektivet, hogy a betegség nem tettetés; mindamellett pár perczig vizsgálva, leste mormogását, mielőtt visszavonult. Magam is elhagytam a szobát, mihelyt csak lehetett, oly rossz hatást gyakorolt reám a kisértetszerü alak látása.

- Láthatja, uram, - mondá Rayner, a mint kint voltunk, a detektivnek, - hogy jelenleg képtelen felelni. De remélem, sőt hiszem is, hogy ha képes lesz arra, ki fogja tisztázni magát a lopás vagy bünrészesség rettenetes vádja alól. Én mindent el fogok követni az igazságszolgáltatás támogatására. Az orvos reggel eljön, s ő majd megmondja, mikorra remélhető, hogy a beteg a vallatásnak alá vesse magát. Addig sziveskedjék az éjszakát itt tölteni. Miss Christie, nem lenne ön szives utasitani Jenningsnét, hogy készitse el a nőm s az én lakosztályom melletti szobát?

A Jenningsné neve pillanatra zavarba hozott; s csak aztán jutott eszembe, hogy az a szakácsné és csodáltam miért nem Janet mondta inkább. Az ő neje lakosztálya!

Tehát a házban alszik ujabban Rayner? Elvégezve a megbizást, visszatértem Haidéehoz az ebédlőbe. Téázáshoz Rayner a detektivvel együtt jelent meg, kit most már Mr. Maynardnak szólitott, és ugy bánt vele, mint megkülönböztetett vendéggel szokás. Maynard igen érdekesen társalgott, rendkivül udvarias volt Mrs. Rayner iránt és irántam is. Korán szobájába tért, de én Mrs. Rayner távozása után is a társalgószobában maradtam, a hangjegyek rendbehozása végett, mire Rayner kért fel.

- A mai nap eseményei jobban lehangoltak engem, mint sem képzelné, gyermekem, - mondá Rayner végig simitva homlokát. - Az a ravasz Sarah mindig oly becsületesnek mutatta magát, és most magam sem tudom mit higyjek róla.

- Pedig tudja, hogy azt a bőröndöt is a pinczében fedeztem föl! - mondám félénken.

Rayner összerezzent.

- Jóságos Isten! arról egészen megfeledkeztem! Vagyis inkább kiüztem agyamból, mint egy a Sarah balesete által fölidézett képzelet szüleményét, mely oly elhamarkodva hozta azt az ön tulcsigázott izgatottsága előtt összeköttetésbe a szegény öreg Parkes Tommal. Hol is vannak a kamarakulcsok, gyermekem? - kérdezé izgatottan. - Azonnal a pinczébe kell mennünk és - - - Az ég tudja, mit fogok csinálni, ha az ön képzelődése valóságnak bizonyul!

Reszketve adtam át a kulcsokat, és nem nagyon szivesen követtem Raynert az épület balszárnyába. Átvette tőlem a kulcsokat, de annyira magán kivül volt, hogy nem tudta megtalálni az igazit s én illesztettem azt a zárba helyette. Beléptünk a kamarába. Ott feküdt a csapóajtó mellett a fekete tarisznya. Felnyitottam ujra a kicsiny karikánál fogva a csapóajtót, nem ugyan minden borzadály nélkül, visszaemlékezve utolsó ottlétemre és Rayner lesietett, mialatt én a gyertyával világitottam neki.

- Semmit sem látok itt, gyermekem, - mondá, felpillantva.

- Nézzen keresztül a létra fokain, mögötte van, - mondám.

Rayner megtette, kinyujtá kezét, és ujra felemelte fejét, ezuttal egészen megkönnyebbült kifejezéssel.

- Hála Istennek, csak képzelődésének játéka volt az egész, gyermekem. Itt semmi sincs.

- Egy kétfelé nyiló asztal sem? - hebegém.

- Semmi, csak viz.

- Talán áradt a viz, és ellepte?

- Jőjjön le maga és nézze meg. Vagy talán fél még egyszer ide lejönni?

- Nem, én nem félek, - mondám határozatlanul.

Rayner feljött s átvette tőlem a gyertyát, mialatt én lementem. A viz, melynek mélységét a létrafokokról ismertem, ugyanazon a szinvonalon állott, mint azelőtt.

Átnéztem a létra közein. De asztal és bőrönd eltüntek. Midőn hirtelen felpillanték, Rayner arcza a kisérteties világitásnál egészen eltorzult, és oly gunyosan látszék reám mosolyogni, hogy szép arcza rettenetesnek és rutnak tünt fel.

- Ereszszen fel, - mondám erélylyel. Ő kinyujtá karját, és midőn reszketve s támolyogva felértem a létra tetejére, átkarolt, hogy támogasson. De oly undor, oly borzadály fogott el, hogy kisiklottam karjaiból, kifutottam a kamarából, végig a folyosón, ki a pokróczos ajtón, és az előcsarnok asztalához támaszkodva, csak ott tértem kissé magamhoz. Rayner is mellettem volt pár percz alatt s csaknem öntudatlanul engedtem bevezettetni magamat vissza a társalgószobába.

Cognacot, friss vizet hozott nekem, itatta velem s megmosta homlokomat, és folyton nyugtatott, hogy ne féljek, mert hiszen már nemsokára elhagyom ezt a borzasztó helyet, és a gyönyörü tájékon elfelejtem hamar ezt a komor sirboltot, mely egészen megrázkódtatta szegény kis agyamat.

- Pedig én igazán láttam azt a bőröndöt, - erősitém elkeseredetten.

- Igen, tudom, kedves gyermek, - mondá Rayner.

De én láttam, hogy nem hisz nekem s a könyek kezdtek végig peregni arczomon.

- Ne sirjon, nem szabad sirnia! elrontja szép szemét, ha sir, - mondá Rayner csaknem indulatosan.

Tudtam, hogy ő minden rutnak vagy kétségbeesésnek látásától irtózott, müvészi érzékének tulajdonitá azt, miként mondani szokta; erővel visszafojtám tehát könyeimet és mosolyogni próbáltam.

- Igy, most már megint az én bájos kis leányom, - mondá hirtelen megállva előttem. - Ha egyszer távol leszünk innen, sohasem fogjuk emliteni többé Sarah nevét, kicsikém. De mig el nem utazunk, vagyis, mivel tisztelt barátunk Maynard kivánja, félek, hogy még sokáig leszünk kénytelenek vele foglalkozni. Holnap még bizonyosan nem lesz képes Sarah alávetni magát a vallatásnak, vagy talán soha, - mondá Rayner elkomolyodva. - Addig pedig bizonyosan áskálódni fog ellene a detektiv, s nem hagy a mi szegény Sarahánk becsületén egy tiszta foltot sem.

- De tudja-e, Mr. Rayner, - szóltam félénken, - én nem hiszem, hogy Sarah valaha oly derék nő lett volna, minőnek ön képzeli. Mert azokból itélve, miket lázas állapotában hallottam tőle, neki már fiatal korában oly rettenetes barátokkal kellett birnia, kik mindenféle gonosztettet elkövettettek vele; és ép azért nem lep meg engemet annyira, mint önt a gonosz cselekedet elkövetése, melylyel vádolják.

- Mondta ezt Maynardnak is?

- Nem, én csupán kérdéseire feleltem. Ő bátyjának adta ki magát, s ugy természetes, hogy nem akartam előtte gyanusitani tulajdon testvérét. De valamit szeretnék öntől kérdezni, Mr. Rayner. Hallott ön valaha valamit egy Woodfall Jamesről?

Rayner mellettem ülve a pamlagon fejét félre forditá, s nem felelt azonnal. Aztán hirtelen azt kérdé:

- Maynard kérdezősködött róla talán?

- Oh, nem! Sarah emlité e nevet önkivületében az első éjszakán, pénteken, - susogtam.

- Oh! talán barátja volt az Sarahnak?

- Ugy hiszem, szerelmesek lehettek egymásba fiatal korukban, de az a James igen rossz ember lehetett, ki mindenféle rosszra felhasználta őt, és legkülönösebb az, hogy Woodfall nevét össze keverte azokkal az egyénekkel, kiket jelenleg ismer! - mondám még halkabb hangon.

- Hogyan? kérdezé Rayner, - és kinek nevét keverte össze azéval?

- Az - az enyimet, Mr. Rayner! - mondám még a gondolatra is elpirulva. - Őrjöngési rohamában azt állitotta, hogy az a gonosz, becstelen hamisitó (mert hamisitónak mondta) Woodfall James belém szerelmes, és nőül is akar venni, sőt tőle is azt követeli az a közönséges tolvaj, hogy segitse elő összekelésünket. Nem volt-e borzasztó ilyesmit hallani nekem? - hebegém magamon kivül.

- Azt mondta, hogy Woodfall James közönséges tolvaj?

- Nem, én azt csak szavaiból sejtettem. Hallott ön valaha arról az egyénről, Mr. Rayner?

- Igen, hallottam s azt hiszem, még most is él.

- Ugy, azt gondolom, még mindig szeretik egymást, és hogy Woodfall főintézője volt az iszonyu vakmerő rablásnak, - kiáltottam a legnagyobb felindulással. - Oh, Mr. Rayner, nem tudhatná-e ön ki Sarahtól, hol lehet most az a gonosztevő, mig a detektiv itt van, hogy elfoghatnák? - mondám lihegve az izgatottságtól.

Rayner fejét rázta.

- Félek, hogy nem, gyermekem. Ha Woodfall James ugyanaz az ember, kit én gondolok, ugy őt élve sohasem fogják el, - mondá Rayner.

Azon az éjszakán Rayner az öltözőszobában hált, mely a neje által ujabban lakott tágas középső szobából nyilott. Abból láttam őt kijönni másnap reggel, midőn lementem reggelizni. Az ebéd idejéig szobámban pakkoltam, a másnapi utazásra készülve.

Különösnek találtam, hogy anyámról többet mit sem hallottam, ki pedig nehezen mulasztotta volna el tovább is ömlengeni az ily rendkivüli esemény felett. Hétfőn hosszu levelet irtam neki és a levéltáskába tettem, hol most már, midőn legnagyobb ellenségem beteg volt, biztosságban tudhattam azt. Oly örömteli volt elgondolni, hogy nemsokára látni fogom anyámat és aztán pár nap mulva Laurencet; de volt valami, mi kevésbbé derült szinben tüntette fel előttem a kirándulást, s az mind jobban elkeseritette boldogságomat és nagyon bántott.

Helytelen dolognak, csaknem szivtelenségnek látszott makacs visszautasitása daczára is magára hagyni a gyengélkedő Mrs. Raynert e rettenetes, nedves és zord helyen, az ő szenvedő elmebeli és testi állapotában minden társ nélkül és minden más lakó nélkül a házban, kivéve egy satnya gyermeket, ki még csak nem is ragaszkodott hozzá, meg két cselédet és egy betegápolónőt, meg egy őrjöngő, lázas, nyomorék beteget. Az ideges felháborodás gyenge jeleit észleltem rajta az utóbbi napokban, midőn a közelgő utazás szóba jött, és észrevettem, hogy szemei néha reám függesztvék, mintha szeretne valamit közölni velem, a mihez azonban nem tud hozzájutni és a szegény majd őrült, majd egészséges elméjü nő viselete mind jobban nyugtalanitott.

Az orvos, kinek határozatára várt Maynard, csak közvetlen ebéd előtt jött el az nap; és véleménye akkor is lehető leghomályosabb volt. Nem tartotta valószinünek, hogy Sarah valaha vissza nyerje ép elméjét, és szerinte az egyedüli menedéke betegszobájából az őrültek háza lehetett. Ezt hallván a detektiv, ki a délelőttöt vizsgálatra használta fel, és minden eredmény nélkül kutatta át Sarah szobáját, ládáit s mindazon helyeket, melyek a házban az ő felügyelete alatt állottak, még a lépcső alját is, csak az épület bal szárnyát nem, hol a borzasztó éléskamara volt, még délután vissza akart utazni a fővárosba; de Rayner hévvel marasztalta, mondván, hogy ebéd után átviteti Denham faluba; hol a helyszinén a nélkül, hogy valakit gyanusitana vizsgálódhatik, s ki tudja nem fedez-e fel olyasmit, mi kárpótolja majd eddigi hiábavaló utazásáért.

- Azt talán tudja, hogy egy csapat a közelben dolgozó matrózt is gyanusitottak, - mondá Rayner, - de noha detektiveket is küldtek azóta közéjük, felfedezni semmit sem tudtak.

A kocsi előállott és Rayner vállamat megveregetve mondá, hogy korán haza jönnek, de az nap egy órával később fogunk ebédelni, azután a kocsiba ugrott és elhajtottak.

Visszasiettem az ebédlőbe, hol a szakácsné leszedte a reggeli teritéket és Mrs. Rayner a kályhánál ült, Haidéevel ölében.

- Lehangolja, ugy-e, hogy nemsokára meg kell tőle válnia? - mondám csendesen felkelve ülésemről és melléje térdelve, mihelyt a szakácsné kiment a szobából.

Mrs. Rayner komolyan tekintett rám s az után suttogá:

- Nem, én nem ő miatta vagyok lehangolt, hanem ön miatt.

- Miattam, Mrs. Rayner! - mondám bámulva.

- Pszt! - suttogá még halkabban és letéve a gyermeket öléből, azt mondá neki: menj játszani; mire Haidée engedelmesen az ablakhoz futott, hol babája feküdt a földön.

- Nem érdemes az én nyomorult életem, hogy kiméljem, ha önt megmenthetem - kezdé susogva s ölében nyugvó kezemet megfogva. - Látom most már, hogy ön jó szivü s ártatlan, mint egy gyermek, - folytatá, nyugtalanul forgatva körül szemeit a szobában.

Görcsös roham kitörésétől kezdtem félni vagy még rosszabbtól; és kértem, ne beszéljen, ha talán fárasztja, s kérdeztem, ha nem akar-e egy kis kölni vizet.

De ő fejét rázta.

- Nem lesz görcsöm, ne féljen attól, - mondá, mintegy szemrehányólag nézve reám nagy szemeivel. - Csak annyit kivánok megmondani önnek, hogy ha holnap Londonba érkezik és anyja nem várja az állomásnál, követelje, hogy hozzá menjenek a lakására, mielőtt tovább utaznék. Nélküle semmi szin alatt se szálljon fel, egy másik vonatra. Szólitsa az őrt, ha kell csináljon lármát az állomáson, kiáltson segélyért, vagy tegyen ellene bármit, de anyja nélkül tovább ne utazzék!

- De hát mit tehetek én? - mondám szeliden. - Én nem szegülhetek ellene Mr. Raynernek, ő reám se hallgatna. Ön legjobban tudja, hogy ha valamit mond, oly tekintélylyel teszi, hogy az ember kénytelen megadni magát.

- Kisértse meg, iparkodjék ellenszegülni! - mondá Mrs. Rayner komolyan. - Én hiszem, hatalma van felette, ha bátorsága lesz. Ön megszegte rendelkezését, mit még soha senki sem merészelt megtenni az által, hogy Lowe orvosért küldött és Haidéet felvitte az emeletre! Kisértse meg még egyszer befolyását. Itt nem Sarahról, sem Haidéeról nincs szó, hanem az ön biztosságáról. Az ég nevére kérem, kövessen el mindent.

Visszahanyatlott a székbe. Heves kitörése meglepett, hangja azonban nem volt hangosabb a susogásnál, ugy, hogy nem hallatszott el a szoba másik végéig sem. Kimondhatatlan átható tekintetet vetett reám és nyugodtan mondá ismét:

- Én nem vagyok őrült, Miss Christie. Gondoljon őrültnek tetszése szerint, ha édes anyjával találkozik a liverpool-brest-i állomáson. De ha nem lesz ott anyja, jusson eszébe figyelmeztető intésem, jóllehet életembe kerül az nekem.

Megszoritá kezem, s aztán ujra hátradőlt, mintha pihenni vágyódnék. Én pedig térdelve maradtam mellette, azt se tudva mit gondoljak, őrült-e ez a nő csakugyan vagy nem, kövessem-e tanácsát, vagy pedig mellőzzem, mint - - - de nem, az intést nem tarthattam haszontalannak, abban nem kétkedhettem, hogy a legnagyobb aggodalomban lehetett. De hát mit akart? Bizalmatlanná kivánt tenni férje iránt.

Nem beszélt ugy mint egy féltékeny nő; nagyon is hideg, közönyös volt ő a féltésre. Mily különös képzelődése lehetett hát neki az utazást illetőleg? Hiszen ha anyám nem várna is az állomásnál, mi igen valószinü pontatlanságát ismerve, ott volt még velem Haidée. Mindenesetre kérném Raynert, hogy várjuk be anyámat, de ha még se jönne időre, Rayner csak nem küldhetne vagy mehetne érte, nagybátyám házába keresni. Mitől félhetnék én Raynerrel, a ki a legszivesebb és legjobb barátom Laurence után a világon? Miért zavarna meg engem az ő szegény beteges képzelődésü nejének agyréme?

És Mrs. Rayner szavai mégis mind a mellett oly erős hatást gyakoroltak reám, hogy elhatároztam, ha édesanyám kevéssel utánunk sem jönne az állomásra, megkérem Raynert, engedje, hogy egy kocsiba ülve, magam hozzam el nagybátyám házából.

Mrs. Rayner alig beszélt többet egész délután; a szokatlan hevesség kimeriteni látszott őt.

A köd, mely már napok óta lebegett felettünk, oly sürü lett, hogy sokkal korábban kellett a szokottnál lámpát gyujtatnunk. És már egészen besötétedett, midőn ugy fél öt tájban heves csengetés hallatszott az ajtón. A szakácsné bejött jelenteni, hogy egy paraszt fiu szeretne Miss Christievel beszélni. Kimenve egy körülbelől tiz évesnek látszó fiu jött hozzám, mondani, hogy Mrs. Manners küldi s izeni, siessek hozzá rögtön az iskolába, mert fontos közlendője van velem. Különösnek találtam ugyan a dolgot, de visszatérve Mrs. Raynerhoz, megmondtam neki távozási szándékomat.

- Ne menjen, Miss Christie, - mondá ő rögtön. - Valami csel lesz, és önt tőrbe csalják. Mrs. Manners nem küld üzenetet mással, csak saját fiával. Ne menjen semmi esetre sem.

- Nem szivesen maradnék el, - mondám ingadozva. - Bizonyosan nagyon fontos lehet az ügy, és Mrs. Manners oly szives volt hozzám. Kérem, ereszszen el, Mrs. Rayner.

Ő összerázkódott és a mint a szakácsné belépett azon jelentéssel, hogy Mrs. Manners azt izente a fiuval, hogy siessek, visszadőlt ujra a székbe, mondván:

- Természetes, hogy elmehet, Miss Christie.

Felfutottam szobámba s pár percz alatt elkészültem a sétára. A kis fiu alkalmasint elő volt készitve kiséretemre; s a köd oly sürü volt, hogy örültem neki, mivel ő jobban ismerte a járást nálamnál. Előre sietett tehát, de minden pillanatban hátra tekintett: ott vagyok-e.

Az iskola vagy félmérföldnyire volt Alderstől a falu legelső házai közt. Egyszerre egy utmutatóba ütődve, tudtam, hogy már nem vagyunk messze a rendeltetési helytől.

- Erre, Mrs. vigyázzon! - mondá a gyerek. - Ezen az uton menjünk.

És ruhám szélét megfogva, egy pázsitra vezetett fel, mely balra ágazott el.

- De hiszen rossz irányba vezet, - mondám. - Egyenesen kell menni és nem erre. Ez az ut a donninghami tanyához vezet.

- Dehogy, jól megyünk, Miss, erre sokkal közelebb van, csak jőjjön, Miss, jőjjön!

A gyerek nagyon türelmetlen volt, és én kelletlenül követtem, de mikor már jó darabig haladtunk, a fiu megállott és füttyentett.

- Mit csinál? - kérdeztem szigoruan.

De a fiu még pár lépést tett előre, aztán eltünt a ködben szemeim elől, s én ujra hallottam füttyenését. Pillanatig reszketve állottam meg a rémülettől. A fiu pedig mérgesen kiáltá:

- Ugyan miért nincs már itt?

- Kicsoda? - kiáltám fellázadva; és abban a pillanatban galyak recsegését hallottam és láttam homályosan a ködben egy férfi alakot kibontakozni a sövény mögül, s a rétről az országutra átszökni.

Sikoltásomat elfojtva rémülten futottam visszafelé, magam sem tudtam hová. Parkes Tom vagy Gordon lehetett, gondolám, ki kicsalt oda, hogy felfedezéseimért bosszut álljon rajtam, mit bizonyosan Sarah mondott el nekik.

Hallottam, a mint a fiu azt mondá "köszönöm" s azután a férfi léptei felém közeledtek. Egyetlen reményem az volt még, hogy az eleven sövény alá bujva mig elhalad, elmenekülhetek előre a ködben; de borzalmamra ő ép oly lassan és óvatosan lépdelt, mint én. Oda tapogatództam a sövény mellett és alá bujtam, a tüskének kitéve arczomat. A férfi elhaladt előttem, láttam is az alakot határozatlanul. De örömömben, hogy elment, hangosan fölfohászkodtam, mire ő visszafordult, felfedezett és szó nélkül felemelt a földről. Lehunytam szemeimet és reszkettem. Első pillanatban oly kimerültnek éreztem magam az irtóztató perczek izgalmától, hogy képtelen lettem a küzdelemre. Csak gyöngén tudtam őt eltolni magamtól és töredezett hangon siránkozni:

- Ne, óh ne öljön meg!

- Megölni önt, kedves egyetlenem! Nézzen rám. Isten mentsen meg, már ugy is majd halálra ijesztettem.

Felnéztem s egy sikoltással karoltam át nyakát, felismertem Laurencet, bár arcza ugy el volt torzulva és oly poros, hogy alig felismerhető, de ujra meg ujra csókjaival elhalmozva azt mondá, ne törődjem azzal, mert ő pillanatnyi megpihenés nélkül utazott éjjel-nappal, mióta a megelőző reggel levelemet megkapta.

- És hála az égnek még idején, még jókor érkeztem meg! - kiáltá, ujra karjaiba ölelve.

- Jókor, miért Laurence, hiszen két nap mulva ugy is közelében lettem volna, - mondám csodálkozva. - Holnap reggel kell indulnunk.

- Holnap reggel! Még pár óra tehát s örökre elvesztettem volna! - kiáltá a szegény fiu oly borzadálylyal vegyült megkönnyebbüléssel, hogy ez állapotnak látása is könnyeket csalt szemeimbe.

- Elveszteni engemet, Laurence? Oh mondja, mondja meg, mit ért az alatt! - esdekeltem keservesen.

- Oh, Violám! még mindig oly ártatlan; azt képzeli, hogy az az ember én hozzám hozta volna?

- Miért ne? - kérdezém suttogó hangon.

- Mert ő maga is szerelmes önbe, - mormogta fogai közt Laurence, - ha ugyan az oly emberben kelt érzelmet szabad szerelemnek nevezni. Ártatlansága nem oltalmazta volna meg tovább. Óh, bolond, őrült vak bolond valék elhagyni önt nála, atyám, anyám vagy bárkiért is a világon! De még magam sem tudtam mindent, mig nem saját kedves levele fel nem nyitotta ostoba szememet.

- Oh, Laurence, mily iszonyu dolgokat beszél ön? - kiáltám még karjaiban is remegve a félelemtől.

- Ne féljen, kedvesem; most már biztosságban van, - vigasztalt. - Hiszen én nem akartam megijeszteni. Igaz, hogy már régen felvilágositanom kellett volna, de nem tudtam elviselni, hogy - - -

- De Laurence, hiszen anyám is velünk jön. Nem irtam én azt önnek? Van tőle levelem is...

- Melyet ő soha sem irt. Londonba visszatérve távsürgönyileg kértem édes anyját jőjjön ki a Charing Cross-állomáshoz, és ott ő maga mondá nekem, hogy soha sem látta Raynert és soha egyetlen szót sem hallott a monakói utazásról.

E csapás tulságos volt; ájultan rogytam Laurence karjaiba. Eszméletre térve láttam, hogy kissé távolabb helyre vitt és mihelyt felsóhajtottam, letett és vizzel kevert kognakot itatott velem.

- Mostanában gyakran van nekem erre szükségem, - mondám bágyadt mosolylyal, eszembe jutva, hogy Rayner is kétszer-háromszor téritett már magamhoz kognakkal.

Szegény Laurence szemrehányásnak vette szavaimat és bocsánatomért esdekelt. Lassan haladtunk előre a rettenetes sötétségben, lefelé a széles országutra.

- Mit tegyek már most, Laurence? - kérdeztem reszketve. - Megmondjam Raynernek? Oh, nem vagyok képes őt oly gonosznak tartani, megmondjam neki, hogy ön vissza jött és nem akarja, hogy Angliából távozzam?

- A világért sem, kedvesem - sietett Laurence mondani.

- Senki Geldhamban, még a kastélyban sem tudják, hogy itthon vagyok. Azért is küldtem álürügy alatt e kis fiut önhöz, és azért voltam kénytelen oly halálosan megijeszteni. A kis fiu, kit küldtem, nem ismert meg. Csak pár perczczel azelőtt érkeztem meg, hogy találkoztam vele, és elküldtem önért.

- Ah, azért félt tehát annyira, hogy pillanatra se téveszszen szem elől! De mit jelent mindez a sok titokzatosság, Laurence? Miért nem megy a kastélyba atyjához?

- Ah! az titok! Nem akar holnapig sem várni, ugy-e, kedvesem, mig megtudja?

- Nem, nem, meg kell tudnom azonnal, - mondám izgatott hévvel. - Nem bizná ön reám a titkát?

Laurence nem szivesen beszélt, de engemet sértett hallgatása, s midőn látta a szemembe toluló könyeket, engedett.

Annyira bántotta Laurencet utóiratom, melyben értesitettem, hogy gyanus ember kóvályog a kastély körül és az oda szerdán éjjel is vissza készül térni, hogy rögtön távsürgönyileg kért néhány rendőrt amaz éjszakára a fővárosi rendőrségtől. Egy megbizható embernek utasitást adott, hogy a beaconsburgi állomásról őket az általa a parkban kijelölt helyre vigye, hol már valószinüleg várakoznak is. A ködöt felhasználva, ő maga akarta őket elhelyezni állomásaikon, hogy a bokrok közt jól elrejtve s mégis a ház közelében legyenek, különösen amaz oldalon, hol a vendégszoba volt. A köd müködjék bár ellenük vagy mellettük, körülkeritik a zsiványokat, csak eljőjjenek, mert hogy aztán el ne meneküljenek, azt a szerencsére kell bizni.

- És aztán emlékszik, ugy-e, - mondá Laurence, - hogy levelében emlité, miszerint Sarah önkivületében mindig valami Woodfall Jamessel vesződött, kinek nagy befolyást kellett gyakorolni rá, és kitől szerinte minden gonoszság származott. Nos tehát, hoztam magammal a rendőrökkel valakit, ki jól ismeri Woodfall James-t, és esküszik, hogy felismeri őt, s be tudja bizonyitani azonosságát. Az a Woodfall a legügyesebb hamisitóként ismeretes, de még csak egyszer sikerült elfogni, még egészen suhancz korában, hanem már évek óta elveszett szem elől. De midőn megemlitettem nevét a rendőrfőnöknek, ő érdemesnek találta üzőbe vételét.

Most már tehát mindent tud, kedvesem, és meg kell őriznie titkomat mindenki előtt. Mi utazását illeti, ne féljen. Egy és ugyanazon vonaton leszünk, és édes anyja csakugyan a Liverpool Streetbeli állomáson fogja várni, miután megmondtam neki, hogy ott legyen.

Laurence minden áron haza akart kisérni, s egészen addig mentünk együtt, mig az Aldershez legközelebbi parasztházhoz nem értünk, de abban a pillanatban lódobogást és kocsizörgést, sőt emberi hangokat is hallottunk a ködön áttörni. Laurence felnyitotta a parasztház kertajtaját és bebocsájtott, mig azok elhaladtak.

Ugyanaz a kis kocsi volt, melyen Rayner hajtotta a lovakat, mig Maynard bent ül.

- Szerencse, hogy ma éjjel itt marad, hallatszott Rayner szava. - Én még a saját kapumhoz sem találnám meg ma az utat.

Biztos távolságból követtük a kocsit, mig csak az meg nem állott az istálló felőli kapunál. Ekkor észrevétlenül átsurrantunk az országut tulsó oldalára, mialatt Rayner a kapu kinyitásával bibelődött; s a főkapunál elváltam Laurencetól, ugy sietve be a házba, a mint csak tudtam, hogy még Rayner és társa előtt érkezzem oda, és miután Mrs. Rayner s a szakácsné hallgatására támaszkodhattam, senki más el nem árulhatta kirándulásomat.

Ebédhez Rayner maga hozott fel egy üveg portói bort a pinczéből, és egy órai csevegés után megkérdé Maynardtól, szereti-e a zenét?

- Nem értek ugyan hozzá, noha gyerekkoromban kürtölni tudtam egy kicsit, - mondá a detektiv, ki jobban megismerkedve velünk, kezdett kissé otthonosabban társalogni, - de azért hébe-hóba szivesen meghallgatok egy-két jó dalt.

- Ah, azt már látom, hogy ön nem nagyon rajong a zenéért, - mondá Rayner, - én pedig részemről élni sem tudnék zene nélkül. Hegedült-e ön valaha?

- Nem én, az előttem csak olyan nyafogó hangszer, - felelé Maynard.

- Akkor én nem is untatom önt zenémmel, mert én meg csakis hegedühöz értek. Pedig érzem, enyhülést kell keresnem e kiállhatlan lehangoló rossz időben egy pár szép dalban, kedélyem oly nyomott; de kiméletes leszek és beteszem az ajtót, hogy ne zavarjam önt vele. Nőm és Miss Christie mulattatni fogják azalatt; most fél nyolcz az óra, kilenczkor ismét csatlakozom én is önökhöz, s akkor játszhatunk még egy kis trik-trak-ot. Szokott ön trik-trakkozni?

Maynard igenlőleg válaszolt. Azután Rayner felkért, keressem ki a társalgó szobában a Traviátát és Moore ir dalainak hangjegyeit. Engedelmeskedtem, de alig térdeltem le a hangjegy halmaz mellé keresgélni, midőn Rayner is belépett s csendesen betette maga után az ajtót. Még mielőtt észrevehettem volna, mellettem termett s egyszerre valami hideget éreztem nyakam körül, meg egy csatt csattanását hallám, odakapok kezemmel és felugorva Raynerre bámultam, ki derült mosolylyal arczán ölté karomat karjába s a tükörhöz vezetett. Egy remek, piros égő rubinokból füzött nyakláncz ragyogott, renkivüli tüzzel nyakam körül, s egészen elkápráztatott szépségével.

- Nos, megtartottam-e igéretemet? Mondtam, hogy granátot hozok önnek. Tetszik ez az ékszer?

Nekem bizony egy cseppet se tetszett az egész azok után, miket Laurence mondott, sőt a drága ékszer borzadálylyal töltött el. Mind a két kezemmel megfogtam és reszkető ujjakkal csatolva le nyakamról, messze eldobtam magamtól. Ekkor azonban ijedten álltam meg helyemen vakmerőségem tudatában, várva, mit fog tenni velem Rayner viseletemért.

Rayner mit se tett. Miután hosszasan nézett rám s én reszketve, először büszke érzettel, de aztán megszégyenülten álltam előtte, a neheztelés legkisebb jele nélkül emelte fel a földről csendesen a szép nyaklánczot s azt zsebébe csusztatva, mondá:

- Ez egy kis hevesség, de talán hálátlanság is, gyermekem, mit gondol? No, de se baj, majd kárpótolni fog engemet azért. Most pedig legyen szives segitségére lenni nőmnek hiuzszemü vendégünknek mulattatásában. Kilencz órakor jőjjön értem. Most azonban siessen, édesem.

Bucsuzóul megveregette vállamat, én pedig töredelmes megbánással tértem vissza az ebédlőbe. De se az én, se Mrs. Rayner mulattatása nem volt képes fölülmulni a zene hangjait és még a kábultnak, álmosnak látszó Maynard is mormogott néha, neki lelkesülten annyit "Brávó! nagyon szép!" De mikor Schubert "Adieu"-jének utolsó hangja elhalt már, nagy megerőltetésébe került még az utána következő Rigolettót ébren végig hallgatni, Mártha dallamai alatt meg már hangosan hortyogott. Én azonban keveset törődtem vele. Mintegy ellenállhatlan varázshatalomtól vonzatva, mindig közelébb, s közelébb huzódtam a bezárt ajtóhoz, mert Rayner oly elragadóan játszta az este "Adieu"-jét, mint még soha azelőtt. Minden egyes hang szivemen rezgett át és csakis a félelem, hogy rossz néven vehetné, ha a kijelölt kilencz óra előtt zavarnám, tartott vissza, hogy be ne menjek hozzá a társalgóba, hol tökéletesebb figyelemmel kisérhettem volna a lelkesitő zenét, mint a kettős ajtón át.

Alig vártam az utána következő melódiát, de megvallom, kissé elégületlen valék, midőn Rigoletto váltá fel Schubert büvös "Adieu"-jét.

Nem mintha Rigoletto ellen lett volna kifogásom, de bizonyos vad szenvedély és durva játék, mely annyira ellentétben állott Rayner megszokott finom játékával, kellemetlenül hatott reám. Tekintetem Mrs. Raynerre tévedt és jól láttam arczán, hogy őt is meglepte a sajátságos különbség férje hegedülésének styljében. Játéka ép oly csillogó bravourteljes volt, mint máskor, sőt néhol a kivitel talán még kifogástalanabb, de hiányzott belőle a lélek, az érzés, mit semmiféle müvészi bravour nem pótolhat. Mintha nem is ugyanaz a kéz vezette volna a vonót, ugy, hogy a zene iránti érdeklődésem folyton csökkent és miután pár perczig Mrs. Raynert szemléltem, kinél feltünt a sajátságos nyugtalanság, melylyel a zenét hallgatva, szemeit az alvó Maynardra függeszté, én is átengedtem magamat saját felizgatott gondolataim folyásának.

Ugyan, miként állhattak a dolgok azalatt a kastélyban? Vajjon biztos helyre akadtak-e a ködben a rendőrök? Megjelentek-e csakugyan a rablók? Elfogják-e Parkes Tom-ot, és vajjon Gordon is bele lesz-e keverve a rablásba? Hát vajjon azt a rettegett Woodfall James-et kézre kerithetik-e? Kinosan érintett a gondolat, hogy Laurence-hoz irt levelem folytán üldözik az embereket, és szinte jól esett az a helytelen remény, hogy Parkes Tomnak talán sikerülend a menekvés. A szegény ember soha se vétett ellenem. Az ismeretlen Woodfall James-et illetőleg már egészen másként vélekedtem. Sarah szavaiból s abból itélve, mily hévvel ragadta meg a rendőrség az alkalmat, azt kelle következtetnem, hogy Woodfall csakugyan egy megátalkodott, s minden részvétre méltatlan gonosztevő; teljes szivemből kivántam tehát elfogatását és csaknem szerettem volna találkozni vele, hogy lássam, milyen lehet egy igazán rossz ember. A szegény Parkes Tom alkalmasint csak vak eszköz lehetett a szörnyeteg kezében, ki még a rettenetes Sarah felett is annyira tudott uralkodni.

Ekkor eszembe jutottak Laurence kétségbeejtő felvilágositásai a tervezett monakói utazásra vonatkozólag és azzal kapcsolatban felmerült előttem Mrs. Rayner intése is. De lehetséges-e, gondolám, hogy Rayner, ki mindig oly nyájas, oly előzékeny, oly türelmes volt, ki mindig ugy bánt velem, mintha gyermek volnék és csak az imént is oly nagylelkü jósággal türte el az én durvaságomat, vajjon képzelhető-e, hogy ő oly képmutató legyen? Pedig komoly ok nélkül Laurence még sem emelhetett volna ily rettenetes vádat ellene. És aztán miként lehetne félremagyarázni azt a körülményt, hogy nem anyám irta nekem ama levelet, melyet Rayner az ő nevében kézbesitett nekem. A mint e rettenetes bizonyitékra gondoltam, könnyeim megeredtek. De hiába, a bizalom oly jó barát iránt, minőnek irántam Rayner mutatkozott, nem enyészhetik el egyszerre: és felszáritva könnyeimet, az a gondolat vigasztalt, hogy pár felvilágositó szava talán még mindent jóvá tehet.

Egyszerre az óljához lánczolt Nap, a vizsla vonitása szakitá meg a ház körül uralkodó mély csendet.

Mrs. Rayner felriadt. Maynard csak tovább aludt. Az órára néztem, még hét percz hiányzott a kilenczhez. Ismét ujabb és ujabb vonitás, majd dühös ugatás hallatszott. Mindketten némán néztünk össze Mrs. Raynerrel. Én ugyan szólni akartam, de Mrs. Rayner, a detektivre pillantva, ujját ajkára illeszté. A hegedü hangja még mindig megszakitás nélkül hallatszott a társalgóból.

Mikor elütötte a kilencz órát, megkönnyebbülten ugrottam fel, kifutottam s be akartam nyitni a társalgószobába. Csukva volt. Kopogtattam; de semmi válasz. Rayner épen egy lármás konczertet játszván, azt hittem nem hallja. Ujra kopogtattam tehát és halkan szólitám:

- Mr. Rayner, kilencz óra van. Azt kivánta, jőjjek be érte kilenczkor.

Még mindig semmi felelet. A mit különösnek kezdtem találni, miután neki ritka éles hallása volt. Még számos sikertelen kisérlet után végre fölvettem a lámpát az előcsarnok asztaláról és bementem vele az iskolaszobába.

Akkor már tiz perczczel mult kilencz óra. Nap mindig elkeseredettebben vonitott. Az ablakon át nem láttam egyebet sürü sötét ködnél; de annyira bántott a kutya bősz ugatása, hogy pár hüvelyknyire kinyitottam az ablakot és hallgatódzni kezdtem.

A vak ködben egy méternyire se láthattam magam elé. Egy perczig nem hallottam egyéb neszt Nap ugatásánál; de akkor föltünt egy lámpa homályos pislogása, mialatt egy hang suttogva kérdé:

- Ki az ott?

- Én vagyok: Christie Viola; ön az, Laurence?

- Pszt! Minden jól van! - susogta vissza a hang. - Ereszszen be.

Laurence nesztelenül belépett az ablakon, de rémületemre egy már korosabb férfi is követte lámpással kezében. Laurence már maga is elég ijesztően nézett ki. Arcza kisérteties halványságu s kimerült volt s a mellett egészen nedves a ködtől. Pillanatig a hegedü hangjára figyelt, azután halkan kérdezé:

- Ki hegedül?

- Mr. Rayner, - felelém.

Jelentőségteljes pillantást vetett a másik férfira, mintha mondaná, hogy épen ugy történt, amint várta.

- Mióta játszik már? - kérdezé Laurence.

- Félnyolcztól folyton.

Laurence ismét összenézett társával.

- Cselfogás! - szólt az utóbbi röviden.

- Ki van vele bent? - kérdezősködék Laurence ujra.

- Senki, - mondám meglepetve és szinte ijedten e kérdéstől. - Mrs. Rayner az ebédlőben van Maynard urral.

- Maynard?

- Igen, de ő elaludt.

A koros férfi elégületlenül rázta fejét.

- Mr. Rayner ma egyáltalán nem is volt az ebédlőben? - kérdé Laurence.

- Az ebéd óta nem. Hegedülve hagytam őt a társalgóban fél nyolczkor, s ő arra kért, hogy kilencz órakor menjek be érte. Azóta folyton játszik.

- De hiszen már elmult kilencz.

- Igen, s én épen most akartam hozzá bemenni, de az ajtó csukva van, és hiába kopogtattam, nem kaptam feleletet.

- Nem lenne-e szives még egyszer szólitani őt, mondván, hogy különös közlendője volna, - kért Laurence egész komolysággal.

Én haboztam s tetőtől talpig reszkettem.

- Minek? - kérdezém halkan.

- Mivel nekünk lesz vele fontos beszédünk, - szólt közbe az idegen erélylyel.

Csak ekkor néztem meg szigoru arczát s felkiálték:

- Ön rendőr! de hát mit akar Raynerrel?

- Soha se törődjék vele, Miss. Csak menjen és mondja, hogy beszélni kiván vele.

- Nem, azt nem teszem, - kiáltám, bár csak alig hallhatón, mert hangom ereje hirtelen elveszett. - Bármivel vádolják is önök Raynert, én soha sem fogok segédkezet nyujtani bántásához.

Az idegen vállat vont, s az ablakhoz lépett, halkan fütytyentve.

Ezalatt Laurence egy székbe ültetett e szókkal: "Ez vakmerőség, Viola!" és oly szigoru, oly nyugtalan volt arczának kifejezése. Végre az idegen visszatért ismét egy másik fegyveres rendőrrel.

- Be kell törni az ajtót, - parancsolá a korosabb rendőr.

Felugrottam s a társalgószoba ajtajához akartam rohanni, hogy figyelmeztessem Raynert, de Laurence megakadályozott szándékomban, ünnepélyesen fülembe sugva:

- Kedvesem, most már át kell engednie őt nekünk.

Minden szó, minden mozdulat oly csendben történt, hogy a zene folyton hangzott.

A három férfi Laurence-al legelől áthaladt az előcsarnokon s ott neki támaszkodva az ajtónak, azt egy erős lökéssel betaszitották. Oda futottam s még épen elég jókor érkeztem a bejárathoz arra, hogy felismerjem Carruthers szolgáját: Gordont, a mint hegedüjét eldobva, az ablakhoz rohant, melynek táblái nyitva valának. Ekkor üvegcsörömpölés hallatszott és ugyanabban a pillanatban két rendőr, ki az ablakot kivülről bezuzta, megragadta Gordont és kezeit vasbékóba szoritá.

- Arra nem menekülhet, - mondá neki a korosabbnak látszó egyéniség. - Tudjuk, hogy a bandához tartozik. Ne ellenkezzék, a főczinkos, vezérük is hatalmunkban van már.

- Miféle vezér? - kérdezte rendithetlenül Gordon.

- Woodfall James.

- Az hazugság! Woodfall nem fogja magát elcsipetni olyanok által, mint önök, - mondá fitymálva Gordon.

- Miért? hiszen ime magát is elfogtuk.

Az ember nem felelt.

- Mindennek egy leány iránti szerelme az oka! - mormogá végül. - Hej! hiszen csak itt volna!

E pillanatban észre vett az ajtóban, és oly ingerült pillantást vetett rám, hogy megborzadtam. De azért még mindig nem képzeltem, hogy szavai személyemmel legyenek összefüggésben. Annyira meg valék rémülve, hogy tulajdonképen azt se tudtam, mit jelentsen az egész, mig nem egyszerre láttam, hogy védtelen állapotának daczára egy kicsiny revolvert huz ki csendesen zsebéből, és azzal anélkül, hogy felemelné, Laurencera czéloz.

Ekkor őrületes sikoltással rontottam be a szobába és egy pillanat alatt Laurence elibe vetettem magamat. Lövés dördült el, én erős lökést éreztem karomon, de először azt se tudtam, mi lehet, hanem ugyanabban a pillanatban Laurence orditva rohant Gordonra. De én utjában valék. Gordon felhasználva az alkalmas pillanatot, kiszakitá magát őrei kezéből s e szókat mormogva: "Ugy hiszem, ezzel elbántam" - kiugrott az ablakon és eltünt a ködben.

Akkor már tudtam, hogy a lövés karomat találta, mert vérem végig folyt ruhám ujján, de a seb még nem sajgott nagyon, tán azért is, mivel nagyon fel valék izgatva s különösen elfoglalt Laurence kétségbeesése.

Ő nem csatlakozott a megszökött Gordon igen kétes eredménynyel kecsegtető üldözéséhez, a helyett engem pamlagra fektetve, letépte ruhámat és ő maga kötözte be sebemet.

- Mondja el most már, Laurence, mit jelent mindez, - kérdezém végre. - Sebem nem veszélyes, igazán nem az, higyje el, Laurence, és végre is szeretnék mindent megérteni. Elfogták a rablókat? Kik voltak? És igazán hatalmukba esett Woodfall James? Hát a szegény Parkes Tom? Igazán, szinte óhajtom, hogy ő elmeneküljön, - mondám sugva, mert az idegen sem vévén részt az üldözésben, őrt állott.

- Tartok tőle, hogy Parkes Tomot elfogták és Woodfall James elmenekült, - mondá Laurence.

- Tehát mégis ott volt Woodfall? Kérem, mondjon el hamar mindent, - sürgettem Laurencet.

- Nem várhatnánk holnapig? - ellenkezék aggódva Laurence. - Félek, annyira felizgatja magát,Viola, hogy karja még gyulladást kap, és aztán most rögtön orvosért is kell küldeni.

- Nem, nem, ma éjjel lehetetlenség Beaconsburghba menni. Az ut nem biztos. Köteléke tökéletesen elégséges lesz holnapig, midőn az orvos ugyis eljön Saraht megnézni, mint rendesen. Beszélje el hát most már az egész betörést. Nini, de hát hol van Rayner?! - kiáltottam fel, hirtelen felülve a pamlagon. - Miért volt itt helyette Gordon? Oh, Laurence, fejem ugy szédül! Az egészből semmit sem értek. Mi történt?

- Figyeljen hát, elbeszélek mindent, hogy megértse az egészet, - mondá komolyan Laurence. A parkban feltalált rendőröket elhelyeztem a csalitban, én pedig azzal ott, meg egy másikkal, a ház hátulsó bejáratához lehető legközelebb foglaltam állást; és ott várakoztunk közel fél nyolcz óráig, midőn hirtelen férfi bontakozott ki a ködből és megkopogtatta a kaput.

A cselédek egyike nyitotta ki, miként később megtudtuk közmegegyezés folytán, habár a szegény leány nem sejtette a valódi czélt. Az illető férfi Parkes Tom volt. Hátul maradva Parkes félig nyitva hagyta az ajtót. Pár percz mulva ismét egy másik férfi surrant be oly nesztelenül, hogy alig vettük észre. Tom aztán kijött a leánynyal, és elbucsuzott tőle, miután pár lépést tőn előre, mig csak a leány be nem csapta maga után az ajtót, akkor azonban a falhoz lapulva az üres vendégszoba ablakáig csuszott. Ott négy emberünk volt elrejtve, és velem lévő főnökük is hozzájuk csatlakozott, valamint én is. Pár percz mulva gyenge fütty hallatszott ki a szoba ablakából. Tom hasonlóval felelt, s ekkor még egy harmadik ember is hozzájuk csatlakozott. Én oly közel valék, hogy a sürü köd daczára tisztán kivehettem, miszerint egy nagy csomagot eresztettek le kötélen az ablakból, Tom átadta azt a harmadik embernek, kit engedtünk távozni a zsákmánynyal, és csak két rendőr követte, hogy mi még tovább is szemmel tarthassuk a két másik gazember müködését. Ismét egy második nyalábot bocsájtottak alá, melyet már Tom maga vett fel; miután mi még nyugtalanabbul lestük a szobában lévő férfi minden mozdulatát. Az a szoba körülbelül husz lábnyi magasságban van a földtől, de az illető rabló minden teketória nélkül kivetette magát az ablakon, és talpra ugrott. Egy pillanat alatt öten ragadtuk meg egyszerre, de daczára, hogy valamennyien hatalmunkban véltük őt, mindnyájunkat rutul kijátszott, elmenekült, eltünt a ködben. De az az ember ott az ablakban felismerte őt, kijelentvén, hogy az Woodfall James, de ráismertem én is!

- Oh Laurence! Nem is tudtam, hogy látta őt valaha, - kiáltám.

E pillanatban az idegen eljött az ablaktól, mondván:

- Nem jól állanak a dolgok, Sir. Félek, hogy az a nyomorult tolvaj is ép ugy elmenekült, mint a másik. Nem tudná-e nekem megmondani, Miss, hol van Maynard?

Az ebédlőbe vezettem az idegent.

Mrs. Rayner még mindig egyenesen, de holt halaványan ült helyén, merev tekintettel. Maynard pedig aludt. Az általam bevezetett rendőr rázni kezdte, aztán a boros palaczkra pillantva, mondá:

- Altató szert kapott.

Számos heves rázással azonban végre mégis sikerült felkölteni Maynardot, ki bámulva tekintgetett körül, mig a másik csipősen megjegyzé:

- Gyönyörü rendőr, azt mondhatom, hogy a szemét ily könnyen be lehet kötni, nyugodtan iszik és alszik a legveszélyesebb, akasztófára való gazember hajléka alatt.

- Ki az? - kérdezé a másik felriadva, - Mr. Rayner?

- Mr. Rayner! igen ő! Mr. Rayner az olyan bárgyuknak, minő ön, de előttem, valamint minden rablóismerő előtt, kik értünk a dologhoz, Woodfall James ő, a megrögzött, elvetemült hamisitó!

A mint a detektiv kiejté a Woodfall James nevet, én oly élesen sikoltottam fel, hogy valamennyien megijedtek. Raynerbe vetett hitem már ugyis megrendült s ez a csapás pillanat alatt megváltoztatni látszék előttem az egész világot. Még Laurencetól is visszariadtam, midőn karjaival akart támogatni, és vadul tévelygő szemeim Mrs. Raynerre tévedtek, ki összekulcsolt kezekkel s lecsüggesztett fejjel hallgatta a borzasztó titok leleplezését. A fátyol egyszerre lehullott szemeimről, homályos észjárásom előtt egyszerre tisztán állott minden s a posványos ház rejtélyessége most már tisztán lebegett előttem.

Mrs. Rayner elibe térdeltem a földre, s ő elsoványodott karjával átölelve nyakamat, némán megcsókolt. A három férfi ez alatt csendesen elhagyta a szobát.

- Oh, Mrs. Rayner, - suttogám, - mily rettenetes lehet mind ez önre nézve!

- Reám nézve nem oly rettenetes az, - válaszolá ő kimerülten. - Én tudtam évek óta már, sőt csaknem összekelésünk pillanatától. De ne is emlitse többé, - mondá, fürkészőleg tekintve körül a szobában. - Ő most is itt lehet a házban, bár kutathatják bátran hónapokig, őt soha el nem fogják. De bennünket kinozhat - engem - óh! és most már önt is! Ártatlanul bár, de mégis ön vezette nyomába Reade Laurence-ot.

- De nem a Mr. Rayner nyomára. Oh! én soha sem képzeltem ilyesmit, - mondám, összerázkódva az irtózattól.

És ekkor elbeszéltem neki keletkező gyanuimat, látogatásomat a kastélyban, Laurencenek irt levelem történetét, szóval mindent, mindent.

- Mr. Reade ritka erélyt és bátorságot fejtett ki - mondá Mrs. Rayner. - De félek, szenvedni is fog érte. Ön még nem ismeri azt az embert! Rayner soha sem fogja megengedni, hogy Laurence nőül vegye önt. Még ha börtönbe jutna is, mindent el fog követni, hogy megakadályozza összekelésüket.

Szerencsére Laurence kopogott e pillanatban az ajtón, mert Mrs. Rayner ijesztő jóslata még csak fokozta már ugy is lázas, tulcsigázott szegény agyam müködését. Laurence jelenteni jött, hogy a rendőrök visszatértek, de sem Gordonnak, sem a másiknak nyomára nem akadtak.

Laurencenak a kastélyba kellett menni a rendőrökkel, Maynardot s még néhány rendőrt hagyva Alders őrizetére. Végre Mrs. Raynerhez fordulva szeliden mondá Laurence:

- Megbocsájthat-e Mrs. Rayner nekem azért, mit akaratlanul ön ellen vétettem. Némi gyanum volt ugyan már régen Rayner ellen, bevallom, de ily csapással nem akartam önt sujtani.

- Én reám nézve nem csapás ez, - mondá Mrs. Rayner, bánatos szemeit Laurencera emelve. - Az az ember... az... én... férjem, már rég megszabadult volna tőlem, ha az erőszaktól vissza nem riad, félvén a feltünéstől. Hanem mindent elkövetett, hogy megszabaduljon más uton, és higgye el, nem az én hibám, ha nyomorult életem ily sokáig tengődött.

Laurence fogát csikorgatta.

- A nyomorult! - mondá. - De most bünhődnie kell. Felforgatom az egész világot, mig csak kézre nem keritem.

- Azt soha sem fogják elérni, - mondá Mrs. Rayner. Rejtőzni nem fog, - folytatá, - sőt szembe is szállhat önökkel, s aztán kisiklik, eltünik. De önök megtettek mindent. Ön derék ember, Mr. Reade! Segitene rajtam is, ha tudna, azt érzem. Jó éjt!

Kezet szoritott Laurence-al, s elhagyta a szobát.

- Mindkettőjüknek távozni kell e helyről, - mondá nekem Laurence. - A hosszas szenvedés csaknem elforgatta a szegény nő elméjét, de most legalább megszabadult attól a gaz, nyomorult rablótól; és ön is, óh hála az égnek kedvesem.

Az egyik detektiv kopogtatott és beszólt:

- Készen van, Sir?

- Igen, - felelé, aztán oda sugá nekem: - Örökre itt szeretnék maradni, hogy oltalmazzam. Vigyázzon kedves kis sebesült, karjára, Violám! Jó éjt, szerelmem!

Alig hallám távozásukat, a nap és éj izgalmaitól kimerülten, csak nagy nehezen birtam feljutni szobámba, hol ruhástól vetettem magamat ágyamra és mély, csaknem ájulásszerü mély álomba merültem.

Hajnalban zsibbadó tagokkal s oly betegen ébredtem föl, hogy levetkőztem s ujra lefeküdtem és mire a nap kisütött, lázas főfájásom tetőpontot ért és karom is nagyon kezdett sajogni.

Magunk reggeliztünk Haidéeval, mert Maynard már visszatért Londonba; én épen Mrs. Raynert készültem fölkeresni, midőn Lowe orvos megérkezett Sarah látogatására.

Megvizsgálván karom, azt rendelé, hogy rögtön ágyba feküdjem, én pedig titoktartást fogadtatva vele (mi ugyan fölösleges volt, mert hiszen a hirlapok nem késhettek az eset közlésével), elbeszéltem neki a megelőző nap borzalmait részletesen. Az orvos csupán annyi megjegyzést tett, hogy én kis együgyü vagyok, kit könnyü rászedni, s hogy ő sohase bizott Raynerban. Azután megtiltva, hogy másnapi látogatásáig fölkeljek ágyamból, távozott.

Bizalmam Rayner iránt természetesen megtört; de rokonszenvem kezdett visszatérni lassankint. Az iszonyu bünöktől, melyekkel vádolták, eltekintve, én csak folytonos szivélyességének benyomását őriztem meg, és elgondolva, hogy én általam derült ki az igazság, mert hogy az volt, sajnálattal bár, be kellett ismernem, keserü önvádat éreztem.

Laurence a nap folyamán azt irta nekem, hogy véleménye szerint Rayner, mindenkivel daczolva, előbb vagy utóbb visszatér Aldersbe, ha csak futólagosan is, minek következtében a ház folytonos őrizet alatt áll. Irta továbbá, hogy sürgönyileg nyugtatta meg édes anyámat a tervezett utazás elmaradásáért.

Mrs. Rayner maga hozta fel este felé Laurence kis levelét. Kérdezősködéseimre bevallá, hogy az egész éjjel nem aludt.

- Valami mondani valóm van önnek, - sugá fülembe. - Sandersné nem alkalmas ápoló. Iszik. Raynertől fél, de most, hogy az távol van, tegnap oly önkivületben volt épen, mint maga Sarah, s igen durván bánt vele. Szobám közel lévén, a behallatszó tusadodáshoz hasonló lármára kinyitottam ajtómat és láttam. Ma Maynard is elutazott, és én, noha megszokhattam már a legborzasztóbbat is, félek.

- Nem lehet ok a félelemre, Mrs. Rayner, ha bezárja szobáját.

- De nincs kulcsom! Hagyja ön nyitva kérem a magáét s a torony-lépcső ajtaját is, hogy hallhassa, ha valami történik.

Megigértem s meg is tettem.

A félelem éberebbé tett, éjjel kétszer-háromszor is felkeltem, s a torony lépcsőjénél hallgatóztam. Harmadszorra hallottam is valamit. Gyenge sikoltást, s utána ajtó csapást, majd lépteket a folyosón és suttogást. Lementem a lépcsőn s felismertem Sarah hangját, a mint magában mormogott. Szivesebben találkoztam volna pedig még egyszer Gordon revolverével, mint ez őrült asszonynyal, de annyira aggódtam Mrs. Rayner miatt, hogy miután pár perczig imádkoztam, átléptem az ajtón, és Saraht egy sarokban guggolva találtam, a mint magában mormogott valamit.

A szerencsétlen látásomra felugrott, a helyett azonban, hogy támadólag nekem rontana, visszafutott, folyton fejét és karját rázva.

- Megtettem, - mondá, - megvan! Most már vissza jöhetsz! Megtettem, a mit kivántál! Most már feleségül veheted azt a Christie leányt!

Iszonyu rémülettől megkapva futottam végig a folyosón Mrs. Rayner szobájához és beléptem. A szoba légköre fojtó, büzhödt volt. Az ágyhoz léptem. Mrs. Rayner eszméletlenül feküdt, s arczára kloroformba mártott kendő volt teritve. Letéptem. Hála az égnek, még élt, és mélyen felsóhajtott. Az ablakhoz rohanva, kitártam azt és megrántottam a csengetyü zsinórját, aztán dörzsölni kezdém Mrs. Rayner tagjait. A cselédek ijedten futottak be, én pedig cognacért siettem.

Az ebédlő ajtajához érve, hirtelen egy férfi alakot vettem észre a homályban, a csarnokhoz vezető folyosón Rayner dolgozószobájából jött ki, s rögtön eltünt a sötét ködben.

Lehetetlen volt fölismerni, de nem lehetett kétségem, hogy az Rayner.

Hová mehetett? Talán a hátulsó járaton át akart elmenekülni? Egy lépést tettem feléje, hogy óvatosságra intsem, de már akkor sehol se volt.

Ujra felsiettem hát Mrs. Raynerhez, kit, hála az égnek, már akkor eszméleténél találtam. Az éj többi részét mellette töltöttem.

Én az ujabb izgatottság folytán ismét kénytelen voltam egész nap az ágyban maradni. Szegény Mrs. Rayner is feljött hozzám.

- Miért ment ön vissza régi szobájába, Mrs. Rayner? - kérdezém.

- Mert bizonyosan Rayner rendelé ugy, - felelé.

Rendkivül kiváncsi valék megtudni, mily titok lappanghatott ama hálószobában, melyben Mrs. Raynert, férjét és Saraht kivéve, senkinek sem volt szabad belépnie és elhatározám rábirni Mrs. Raynert, hogy engem mielőbb engedjen oda belépni.

Átgondoltam ujra a borzasztó eseményeket, kinzott a gondolat, hogy Rayner talán otthonának valamely rettenetes pinczéjében kénytelen lappangani. Nem voltam képes elhinni még mindig, hogy ő oly gonosztevő legyen. Én sohasem tapasztaltam részéről egyebet jóságnál. Most már csak imádkozhattam érte, hogy töredelmesen bánja meg tettét, és legyen valóban olyanná, minőnek előttem mindenkor mutatta magát; és akkor talán egyszer még felvilágosithatom őt arról, miként történhetett, hogy én vezettem nyomára az igazságszolgáltatást.

Különös vágy vett erőt rajtam, hogy vele közlekedjem; és megszegve az orvos tilalmát, fölkeltem ágyamból, hogy Raynernak pár szót irva, tőle bocsánatot kérjek és felvilágositsam, mily ártatlanul irtam én meg azt a levelet Laurencenak, mely az ő üldöztetését előidézte. Tudtára adtam azt is, hogy a ház folytonos felügyelet alatt áll, s az egészet átkutatják, és végül megkértem, hogy mielőtt távoznék, tudassa velem, hogy biztosságban van-e?

- "Bármit vétett is ön, Mr. Rayner, - irtam neki, - nem tudom s nem is akarom feledni soha azt a sok szives jóságot, melylyel irántam viseltetett."

Ekkor magamra öltve ruhámat, kisurrantam, a hátulsó lépcsőn le, egyenesen dolgozószobájába mentem, hol a levélkét egyszerü czimével ellátva iróasztalának fiókjába csusztattam s aztán ujra visszavonultam.

Aznap délután Mrs. Manners látogatott meg: Laurence elbeszélt neki egyet-mást az eseményekből s ő sokkal szigorubban itélt Rayner felett, mint én; szinte bosszankodott reám, hogy nem itéltem el Raynert oly elkeseredetten, mint ő.

- Hát nem tudja mily kegyetlenül akarta megölni saját feleségét, hogy aztán nőül vehesse önt, gyermek; és midőn Sarah megbetegedvén, keresztül nem vihette gyilkos tervét, meg akarta önt szöktetni?

- Igaz; de mivel már megakadályoztatott ez iszonyu dolgok elkövetésében, sokkal jobb megbocsájtani neki. Nem gondolja, Mrs. Manners, hogy nekem iparkodnom kell neki megbocsájtani?

Ekkor közölte velem, hogy miután Laurence reggel értesült a mult éjjeli kalandról, rögtön felkereste Lowe orvost s kérte, hogy Saraht még az nap szállittassa el a kerületi őrültek házába s én soha se láttam többé a szegény teremtést.

Midőn Mrs. Manners távozása után Jane felhozta téámat, kijelentém, hogy fel akarok öltözni, mert látni kivántam Mrs. Raynert. Hallottam, hogy ő már ismét visszaköltözött régi szobáiba s kendővel betakarva magam, elindultam végig az épület balszárnyába vezető hosszu, hideg folyosón s átléptem a nehéz pokróczos ajtót is, melynek már látása is irtózatot keltett bennem.

Épen szemközt valék az élés kamarával, midőn ajtaja felnyilt, s én a nélkül, hogy ellentállásra képes lettem volna, egy férfi karjai által vitettem befelé. Felpillanték abban a hitben, hogy Rayner áll előttem, és oh borzalom! Gordon karjaiban valék, azon iszonyu emberében, ki rám lőtt. Oly sötét volt a kamarában, hogy arczát nem is láthattam.

- Ne remegjen ugy - mondá nyersen, de látszott, hogy szivélyes kivánt lenni. - Elhatároztam, hogy bosszut állok, mielőtt e házból távozom; de ez itt megmentette önt, - s előmutatta Raynerhez irt levelemet.

- Tudja ön hol van "ő"? - kérdezém hévvel.

- Nem, Miss, - felelé ő tiszteletteljes szolgai modorban; - de annyit mondhatok, hogy utban van Amerika felé, hová önt is magával akarta vinni.

- Engem? Amerikába?

- Igen, Miss, Miss Haidéet a Liverpool-Street állomásán hagyták volna, s onnan ide vissza került volna Aldersbe.

- De én nem mentem volna el.

- Bocsánatot kérek, Miss, de nem hiszem, hogy az ön kivánsága valamit ért volna James, pardon Mr. Rayner akarata ellenében. És ha ez a levél nem bizonyitaná, hogy ön őszinte vonzalommal viseltetik iránta, most nem hagynám önt élve itt. Magam is csodálom, a mennyire bolondult ön után, hogy vissza nem tért s magával nem vitte. De talán jobbnak vélte igy. Most pedig fölhasználom az alkalmat én is, hogy bocsánatát kérjem, amiért ékszerét elloptam Denham-Courtban tartózkodása alatt. De mivel azt az ékszert én segitettem Mr. Raynernek Dalston lordtól ellopni, bölcsebbnek gondoltam, letörni róla a kezdőbetüket, félve, hogy Mr. Carruthers felismeri, kinek szolgálatában valék, midőn legelőször beléptem Dalston lordnak derbyshirei uradalmába.

- Az én nyakékem! - kiáltám. - Tehát mégis valódi gyémánt volt?

- Igen, Miss. Elleneztem is nagyon, mikor oly meggondolatlanul önnek ajándékozá, de vele senki sem birt, ő oly vakmerő volt mindaddig, mig csak ön az utjába nem vetődött, Miss. Akkor egyszerre igen lágy szivüvé lett. És ha nem érezném biztosan, hogy ő most uj sikerek után jár az uj világban, pillanatnyi megbánás nélkül lelőném önt ebben a perczben.

Megborzadtam, s kezére pillantva észre vevém, hogy keze kicsiny és sima, mint oly emberé, ki nem szokott a durva munkához.

- Miután most már semmi sem tart itt engemet, Miss, ma éjjel távozom; és ha kiváncsi megtudni, miként szabadultam meg, tessék csak Carruthershez, utolsó gazdámhoz fordulni felvilágositásért.

Azzal udvariasan az ajtóig kisért, meghajolt előttem s aztán ujra becsapta az ajtót utánam, mialatt reszketve s megrémülten lépdeltem Mrs. Rayner szobája felé.

Kopogtattam. Először senki sem válaszolt. Ekkor nevén szólitva, kértem, bocsásson be. Végre hallám hangját az ajtón belül.

- Mit kiván ön, Miss Christie?

- Szabad-e belépnem, Mrs. Rayner? Fontos közlendőm lenne.

- Nem ereszthetem be. Nem beszélhetne az ajtón át?

- Nem, nem; látnom kell önt. Valami nagyon fontosat akarok mondani Mr. Raynerről, - suttogtam a kulcslyukon keresztül.

- Talán itt van? - hebegte.

- Nincs; Amerikába ment.

Mrs. Rayner hosszan felsóhajtott.

- Azonnal beeresztem.

Azzal megforditá a kulcsot, mialatt én kint reszkettem a türelmetlenségtől.

A szobába lépve, mely oly sokáig rejtély volt előttem, semmi sem lepett meg első pillanatra, csak a hideg és sötétség. Csak egy ablaka volt, s félig az is berostélyozott; egész köd lebegett a szobában, és az egész nap behatoló csekély világosság csaknem egészen elenyészett, miután már öt óra volt. De a mint előbbre léptem a szobában, lélekzetem is elakadt az irtózattól, oly nyirkos és büzhödt szagot éreztem; tapasztaltam továbbá, hogy a szőnyeg egészen elrothadt s csak ugy mállik szét lábaim alatt, mig a fal mintázott kárpitja egészen levált a nedvességtől és folyton csepeg a viz végig rajta.

- Oh, Mrs. Rayner - kiáltám megdöbbenve, ez itt az ön szobája, a melyben aludni szokott?

- Három esztendeig laktam és háltam benne - mondá a nő. - Ha férjem keresztülvihette volna akaratát, ez lenne sirom.

Rayner szivtelen kegyetlensége, ki alázatos nejét olyan szobában engedte élni, minőben lovát vagy kutyáját, de még hegedüjét se hagyta volna, annyira megdöbbentett és felháboritott ellene, hogy önkéntelenül lebbent el a felkiáltás ajkamról:

- A gazember!

- Pszt! - mondá Mrs. Rayner. Hátha hallgatózik valahol.

- Nem törődöm vele! - törtem ki szenvedélyesen - örülnék, ha hallaná, ha megtudná, hogy még ma reggel óhajtottam menekülését, de hogy most kivánom, fogják el, mert lehetetlen volna őt ugy büntetni, a mint megérdemli. Oh, Mrs. Rayner, és én... én azalatt a toronyban aludtam fent, hogy a nedvességben ne legyek! Mennyire kellett engem gyülölnie.

- Bevallom egyszer gyülöltem, - suttogá, egy székbe roskadva, és feléje nyujtott kezemet magához huzva. De bolondság volt tőlem, mert hiszen ön nem tudta, hogyan is tudhatta volna?

- De hát miért maradt itt, és miért nem szólt róla soha? És miért nem jött fel szivesen az emeletbe, s a helyett miért kivánkozott vissza az iszonyu helyre?

- Mert - mondá halkan, ujabb izgatottsággal, - tudtam, ha ide lent maradok, itt nem gyilkolnak meg egyszerre; ide lent nem engedhettek meghalnom, mivel orvost vagy más idegent csak nem vezethettek be ide, megvizsgálandó halálom okát. Jól tudtam, hogy ha szobát kell változtatnom, az reám nézve a biztos halál; és ugyis lett volna, ha Saraht épen az első éjszakán, midőn keze ügyébe estem volna, nem éri baleset.

Visszatántorodtam rémületemben, mert eszembe jutott az izenet, mit Rayner küldött általam, Sarahnak: "Mondja meg Sarahnak, ne feledkezzék el a reá bizott dologról távollétem alatt." És most már visszaemlékeztem arra is, mily boszankodással fogadta azt Sarah. Vajjon ezt értette volna Rayner?

Mrs. Rayner folytatá:

- Rayner gyülöli az erőszakot; de ha mindennek vége lett volna, mire visszatér, és szabad, hogy önt nőül vehesse, azt szivesen vette volna.

- De azt ő nem tette volna, Mrs. Rayner. Én már el valék jegyezve Laurence-al.

Keserüen mosolygott.

És ön azt hiszi, hogy Laurence távollétében ellentállhatott volna az itt lévő Raynernek? Eltekintve nyájas, érzékeny, gyöngéd modorától, az ő akarata varázshatalommal birt. Azt mondom önnek - mondá Mrs. Rayner, idegesen szoritva ujjaimat - daczára az állitásnak, hogy "ő" Amerikába ment, és dacára Reade mondásának, hogy én soha sem leszek többé hatalmában, még most is kimondhatatlanul érzem befolyását. Nekem nem lesz nyugtom, se szabad nem leszek addig, mig ő él.

- Mrs. Rayner, szabad-e kérdeznem, igaz-e az, a mit férje idejövetelemkor beszélt nekem, hogy ön gazdag volt, és ő szegény, s ő teljesen az ön vagyonából élt?

- Nem, az sem igaz. Volt ugyan csekély vagyonom, mikor nőül vett, de azt egyszerre eltékozolta.

- Hát az igaz-e, hogy ön egykor könyveket irt és egy kis fiának halála idézte elő a rendkivüli változást kedélyében? - kérdezém halkan, arczára nézve.

- Nem, nekem sohasem volt gyermekem Haidéen és Monán kivül.

- De hát akkor miért?...

- Miért beszélte önnek ezeket? Ő szeretett ily fantasztikus meséket kitalálni és gyönyörüségét találta, ha engem gyakran tanuként használhatott fel meséinek bizonyitására; ez is az ő vad lelkületét bizonyitja. Mikor egy-egy betörésre, rablásra készült, mindig elmondta nekem előre, csakhogy jobban gyötörhessen.

A halálszerü nyugalom, melylyel ezt nekem Mrs. Rayner mondta, csaknem őrültté tett.

- Miért türte el? Miért nem lázadt fel, vagy miért nem szökött meg, mielőtt rablását keresztül vinni távol volt és miért nem közölte azt a rendőrséggel?

- Ha Sarahnak sikerült volna megölni engemet és ön most Rayner neje lenne, - felelé halkan s merően nézve rám - akkor megértené az okát.

A varázshatalom, melyet ez az ember mindenkire gyakorolt, kivel gyakrabban érintkezett, most egy pillanat alatt világos lett előttem, midőn láttam, mily különböző módon uralkodott szelid neje, s a vad indulatu Sarah felett és mily mély hatást tudott gyakorolni rajtok kivül még más nőkre is, mint például Mrs. Readere vagy én rám magamra is. De a fölfedezések meghaladták erőmet és bágyadtan mondám:

- Megengedi, Mrs. Rayner, hogy fölmenjek szobámba? igen rosszul érzem magamat.

Mrs. Rayner maga vezetett föl, mert oly gyenge és igazán beteg valék, félig karom sebétől, de nagyrészt az undor és fölháborodás miatt. Mrs. Rayner lefektetett ágyamba.

Még azon este értesültem, hogy Sandersné eltünt, a nélkül, hogy valakinek szólt, vagy szolgálataiért, fizetést kivánt volna, mihelyt Saraht elvitték az elmebetegek kórházába.

- E szerint nem remélte viszontláthatni többé Raynert - sugtam Mrs. Raynernek ki ágyamhoz lépett e hirrel - különben nem mert volna igy cselekedni.

És Mrs. Rayner általam megnyugtatva, megkönnyebbülten költözött vissza a felső vendégszobába, mely bár kellemetlen emlékü volt az őrült Sarah miatt, ki életére tört, de mindenesetre sokkal egészségesebb régi, börtönszerü, büzhödt levegőjü szobájánál. Most már csakugyan semmi sem tarthatta a szegény ladyt Aldersben vissza, mit meg is irtam Laurencenek még az este, felemlitve neki Gordonnal való találkozásomat s azt az állitását is, hogy Rayner Amerikába utazott. De Mrs. Rayner addig mégis ott akart maradni, mig egészen meg nem gyógyulok, mit nagyon hátráltatott az, hogy háromszor szegtem meg az orvos tilalmát, ki az ágy őrizését rendelte.

Másnap Laurence azt irta nekem, hogy személyesen kutatta át az éléskamarát, valamint Rayner dolgozószobáját, de Gordon semmi nyomot nem hagyott maga után, kivéve a kézszoritó vasbékót, melyet a kamara közepén egy halom süteményre dobva találtak, egy szeletke papir kiséretében, melyre ráirta, hogy a kézszoritó láncz utolsó tulajdonosa kéri a megtalálót, szolgáltassa azt vissza a rendőrségnek, mely azt talán sokkal egyszerübb gazember kezére alkalmazhatja, mint alázatos szolgájuk Gordon F.

Ágyban töltött napjaim valamennyiünkre nézve nyomorult napok voltak. Mindnyájunkat rettegésben tartott egész idő alatt a kétség, vajjon csakugyan Amerikába vándorolt-e Rayner vagy a közelben lappang. A halálra rémült Jane óráról órára más hireket hozott. Először azzal állitott be, hogy Rayner fejére roppant nagy jutalmat tüztek ki; mig ismét elterjedt a hir, hogy már elfogták, stb. Tömegesen jöttek a népek a ház tájára, mert az a hir is keringett, hogy van a házban egy pince, mely telve van embercsontokkal, melyek bizonyosan Rayner áldozatainak maradványai Aldersben; és hogy a ház csupa olyan asszonyokból áll, kiket ő mind feleségül birt, és igy tovább.

Azalatt folyton köd lebegett a ház körül, és Nap, a vizsla minden éjjel ugatott.

Hétfőn már alig vártam és rá is vettem az orvost, engedjen felkelnem, hogy igénybe vehessem Mrs. Manners felajánlott vendégszeretetét a paplakban.

Tizenkét óra lehetett, midőn szobámat elhagyva, végig mentem az emeleti folyosón, de egyszerre szokatlan mozgást hallottam kivülről; ajtókat nyitottak és csaptak be, női zokogást, s aztán sulyos férfiléptek zaját hallottam a Rayner dolgozószobájához vezető folyosón.

Egyszerre láttam, hogy Sam s a kertész egy sarkaiból kivett ajtón visznek valami lepedővel letakart tárgyat. A szakácsné kinyitotta a dolgozószobát s oda vitték be. Borzasztó félelem kapott meg s pár perczre egészen tehetetlenné lettem. Akkor azután végigfutottam a folyosón és le a földszintre, hol kicsiny Haidéemmal találkoztam, ki rémült arcczal jött felém.

- Oh, Miss Christie, - suttogá, borzalommal kapaszkodva karomba, - megtalálták a papát!

Még időm se volt magamhoz térni, hogy Mrs. Raynerhez siessek a társalgószobába, Laurence és Mrs. Manners is megérkeztek, szintén értesülve a rémes hirről. Azonnal elvittek mindnyájunkat a paplakba és én soha se léptem be többé Aldersbe.

Este Laurence elbeszélte az egész esetet. A kertész, kinek az utóbbi napokban egyéb dolga sem volt, mint elkergetni a keritésen bekandikáló parasztfiukat, egyszerre Mona éles visitását hallá, ki az utóbbi időben még jobban el volt hanyagolva, mint azelőtt, s az egész napot kint tölté a kertben a sürü köd daczára. A kertész a tóhoz rohant, megijedve, hogy talán belébukott. De Mona ott állott a sárban a tó szélén, folyton kiabálva: "Gyere ki, gyere ki!" és egy bottal szurkált valamit a vizben. Atyjának a nádasok közt fekvő holtteste volt az.

A letaposott fü és bokrok a tó szélén, az ültetvények legázolt bokrai, a rétekre kivezető ösvényig, hiven, beszélték el a szomoru történetet, vagyis, hogy az elmult szerdán éjjel mennyire eltévedhetett Rayner a sürü köd homályában, midőn a kastélyból Aldersbe menekült, bizonyosan megcsuszott és a tóba esett, honnan nem tudott kimenekülni, mialatt hü kutyája, Nap, meghallván gazdája segélykiáltásait, hiába vonitott, hiába ugatott, nem menthette meg gazdáját.

Borzasztó érzésem volt akkor éjszaka. Álmatlanul feküdtem az idegen szobában és magam elé képzeltem Rayner borzasztó halálát, s a mint Aldersben kiteritve fekszik elhagyatva mindenkitől, kivéve az őrizetével megbizott fizetett virrasztó asszonyt, abban a tágas rettenetes házban, melyben ő egykor tréfás, nevető, kellemes jókedvével az egyetlen derült sugárt képezte.

Másnap hallottam, hogy két utlevelet és egy vasuti jegyet találtak nála egy hajóra, mely ugyanazon csütörtökön volt indulandó Liverpoolból New-Yorkba, melyen nekünk kellett volna Monako felé utaznunk. Megtalálták nála a drága rubin nyaklánczot is, mely rendkivül értékes ékszernek, és Mrs. Cunningham tulajdonának bizonyult. Ugyanaz volt ez, melyet halála estéjén nyakamra csatolt s én undorral dobtam le a földre. Ez volt az egyedüli, mit a rablott ékszerekből fel tudtak fedezni, azon gyémánt nyakék kivételével, melyet én visszaküldtem tulajdonosának, Dalston lordnak. A ház átkutatásánál megtalálták az általam elejtett gyertyatartót is a pincze vizében és sir Jonás Mills barna bőröndjét; de az ékszerek egy kiejtett fülbevaló kivételével eltüntek.

Gordonról csakugyan Carruthers által hallottam hirt, ki levelet kapott tőle, New-Yorkból keltezve. Gordon nagyon tiszteletteljes modorban kért volt gazdájától bocsánatot az esetleges kellemetlenségekért, melyeket netalán neki hirtelen eltünése okozhatott, minek okát eddig kétségtelenül megtudta már a londoni hirlapokból. Mr. Carruthers tapasztalni fogja, irta tovább, hogy megbizásait, melyeket ama szerencsétlen szerdán adott neki, mind elvégezte, s az ezüst szelenczét javitás végett Bell-ben, a vadásztáskát pedig Martenzben hagyta. Jelenleg fölhagy a szolgálattal és egészen más hivatásnak szenteli magát, mert - ugymond - érzi, hogy oly urat nem találna Amerikában, minő Mr. Carruthers volt.

Ezután többé mit se hallott senki Gordonról e név alatt; de egy kis idővel később az Egyesült Államok gyülésének egyik képviselője, kit mint nyugat-indiai gazdag kereskedőt irtak le, rendkivüli feltünést keltett egy igen beható szónoklat által bizonyos pénzügyi kérdésben; egy durva vázlata arczképének egyik new-yorki képes lapban Carruthers kezébe kerülvén, ő elküldte Laurencenek és a bodros haju, mézes kifejezésü arczban mindnyájan Gordonra ismertünk.

Menyegzőmet Laurence-al még a szegény Parkes Tom és társainak bünügyi tárgyalása előtt tartottuk meg. Nekem is tanuskodnom kellett ellene, mi annyira bántott, hogy Tom végre felszólalt:

- Ne vegye ugy szivére, Miss. Az Isten áldja meg, hiszen nem mondhat már rosszabbat annál, a mit ők tudnak! Az egész ugyis csak formalitás.

Bizonyos ostoba dicsőséget talált elitéltetésében, mikor kimondták rá a vétkest, hogy mind a három betörésben részt vett, de különös részességgel vádolták a denham-court-beli rablás kivitelében, honnan a különféle lopott tárgyakat egész csendben egymásután hordta el egyenként, Gordonnal, három nappal ama végzetes keddi nap előtt, midőn aztán mind átvette Rayner, és az ékszereket Tommal együtt Aldersbe szállitá, hol a mint láttuk Sarah gondjaira bizattak.

Hogy azután mi történt az ékszerekkel, és hová lettek, abban Tom oly ártatlannak állitá magát, mint egy ma született gyermek, ki semmit sem tud; de hogy ez állitása igaz lett volna, senki sem hitte el neki. Tomot tizennégy esztendei kényszermunkára itélték.

Szegény Mrs. Rayner sohasem birta egészen leküzdeni tartózkodó modorát, melybe szerencsétlen házas életének oly számos hosszu évein át belétörődött.

A jószivü sir Mills Jonas volt az első, ki segitségére felajánlá szolgálatát, és az ő, valamint más jó barátok nagylelkü támogatása folytán végre külföldre mehetett lakni, Haidéet és Janet magával vivén, ki a leghüségesebb, legáldozatkészebb cselédnek bizonyult.

Laurence és én pedig, kik még Angliából való távozása előtt összekeltünk, magunkra vállaltuk a szegény kis elvadult Mona gondozását, kiből csaknem oly kedves, szeretetreméltó gyermek vált, mint minő nővére volt. Most pedig kivüle már a saját gyermekemet is szerethetem.

(Vége.)