ERDÉLYI KÖNYVBARÁTOK TÁRSASÁGA
IRODALMI VÁLLALAT. SZERKESZTI MORVAY ZOLTÁN



KARÁCSONY BENŐ


TAVASZI BALLADA


NOVELLÁK





KIADJA RÉVÉSZ BÉLA KÖNYVKERESKEDÉSE
TÂRGUL-MUREŞ 1925 MAROSVÁSÁRHELY

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-63-3 (online)
MEK-14063



TARTALOM

JÁNOSKA.
HARCSAI.
ELSZIVJÁK A SZIVAROMAT.
MIHALKA ÉS MIHALKÁNÉ.
NOVELLA A TATÁRÓL.
TEMPO ANDANTE.
DEMETERKE.
CSENDES TÖRTÉNET.
BEÁTRISZ.
GALAMBOK.
LIRA.
EMBER A CSILLAGOK ALATT.






JÁNOSKA.

Adámics megtörölte agyagos kezét és odanyujtotta a fiunak.

- Mi ujság Jánoska? - kérdezte tőle barátságosan.

Jánoska nem felelt. Megmozdulás nélkül, sápadtan állt a szobrász előtt. Friss kamasz figurájára ránehezedett valami derékbetörő suly és nyomta lefelé. Öreg volt e pillanatban Jánoska. Kietlenül nézte a szobrász cipőjét.

- Valami baj van? - hallotta a nyájas kérdést eltompitó messzeségből és összeszorult szája nem akart feleletre nyilni. Meg volt fagyva és el volt némulva, valami automatikus dolog lehetett, hogy ő ide feljött. Adámics kérdezgette és elcsodálkozva nézte. Aztán levetette a vászonköpenyét és szeliden intett a kezével: gyere.

Lementek a műterem lépcsőjén. A dohányzóban Adámics leültette a fiut egy öblös karosszékbe.

- Cigarettázol már Jánoska? - kérdezte tőle barátságosan.

- Nem - felelte a fiu a szája egy piciny és fáradt megmozdulásával.

- Hát... baj van az érettségivel?

Jánoska ránézett a szobrászra. Kék szemében sivár boru sötétlett. Csak a fejével intette, hogy nem.

- Beteg vagy Jánoska?

- Nem. - Aztán egymásután háromszor még megrázta a fejét: nem szerelmes, nem csinált adósságot, otthon se beteg senki.

- Hát akkor mi van Jánoska? - faggatta türelmetlenül a szobrász. A fiunak most megrendült a szája:

- Adámics bácsi... - nyögte elgyötörten.

- Beszélj már Jánoska! Miért jöttél hozzám? Mit akarsz tőlem? - Megsimogatta a fiu szőke fejét, jószivüen, melegen belenézett a szemébe, biztatgatta, korholta és ideges, nyugtalan, találgató kérdésekkel próbálta a makacs titkot napvilágra hozni.

- Valami diszkrét dolog? Valami gavallér ügy? Mondd el Jánoska, talán segitségedre lehetek.

Jánoskának elakadt a lélekzete. A szeme felsirt, mint egy beteg kutyáé, a feje előrecsuklott és halkan nyöszörögte:

- Az anyám...

- Az anyád?... Mi van az anyáddal?

- Az anyám - nyögte a fiu feneketlen fájdalommal - az anyám... az én anyám...

- De hát mi történt vele?

- Az anyám - kezdte most vallani Jánoska, kivájva magát a szemérme és fájdalma fojtó kérge alól - az anyám megfeledkezett magáról.

- Jánoska! - riadt fel a szobrász óvást emelő hangossággal.

- Igen - mondta Jánoska fagyos szájjal - az anyám borzasztó dolgokra készül...

- Te - tiltakozott Adámics ijedt szóval - borzasztó dolgokat mondasz. Rémeket látsz - tette hozzá higgadtabban, leplezett nyugtalansággal.

- Elly kétszer látta cukrászdában.

- No és?

- Raksányi is ott volt. Egy hét alatt másodszor hozott levelet neki egy hordár.

- No és?

- És az anyám válaszolgat.

- Jánoska. Te megbolondultál.

- Az anyám nyugtalan... ideges...

Összetörve, lelkének égő sebével behuzódott a székbe és sajogva kezdte bontogatni a fájdalom-motyóját. Siránkozva beszélt, tépte magából a szavakat, aztán belerémült a hangja meztelenségébe, suttogott, csak a lélegzetével hozta fel magából azt a rettenetet, ami elképedt gyermeki lelkére ráfeküdt és orvul megtámadott fiui érzéseit tótágasra kényszeritette. Adámics méltatlankodott, félbeszakitotta, mosolyogni próbált. Jánoska nem reagált, monoton, irgalmatlan hangon pakolta ki tovább a tényeket, az érzéseit és a vádjait.

- Az anyám eljárogat otthonról... Hová megy? Az anyám, az én anyám hazudik. Hazudik. Vékony selyemharisnyákat hord... szégyenletes harisnyákat visel és kurta, nevetséges kurta szoknyákat. Hát szabad... hát lehet ezt egy anyának, akinek felnőtt gyermekei vannak?

A szobrász nyugtalanul hallgatta. Fölállott, cigarettára gyujtott, intett a kezével és megcsappanó fölénnyel dobta bele a siró vádbeszédbe a maga észrevételeit:

- Őrültség, szamárság, ostobaság.

- Óh, Adámics bácsi - mondta a fiu nagy keserüséggel - én tudom, hogy Ön nagy tisztelője neki és tudtam, hogy védeni fogja. Én is védtem magam ellen... bedugtam a fülemet, behunytam a szememet... védekeztem... Óh s amikor ugy volt már, hogy nem hiszek többé a szememnek... bemegyek egyszer az anyám hálószobájába és látom, hogy ott ül a tükör előtt és... festi az ajkát. Az anyám... az én anyám!

- Jánoska, - kapálózott a szobrász elharapózó tehetetlenségében - ez bárgyu beszéd és ha helyetted volnék, gyalázatosan szégyenleném magam. Meg vagy zavarodva.

A fiu lehajtotta a fejét. A szeméből köny csöpögött ki.

- Óh, Adámics bácsi... ha tudná, milyen borzasztó ez.

- De fiu, te megőrültél. Hiszen semmi se történt.

- Semmi se történt? - makacskodott Jánoskában a kétségbeesett rögeszme. Honnan tudjam én azt? Az anyám sohase hazudott. Most hazudik. Miért? Miért festi a száját?... Óh én nem vagyok gyermek... Mindent látok. Néha azt hiszem, hogy el kell sülyednem a gyalázattól. Szeretem az anyámat Adámics bácsi... és nem birok ránézni. Beszéljen az apámmal Adámics bácsi, nagyon kérem beszéljen vele. Hogy vigyázzon... vigyázzon az anyámra, hogy akadályozza meg...

A szobrász megfogta a fiu vonagló vállát.

- Jánoska - szólt hozzá csendesen, de határozottan - te nem tudod mit beszélsz. Az anyád becsületes asszony, az anyád puritán asszony, bizom benne. Én nem féltem. Öld meg magadban ezt a komisz gyanut.

- Segitsen rajtunk - könyörgött Jánoska.

- De hát mit kell itt segiteni? Hogy eljár otthonról és leveleket ir? Nevetséges. Mit tudod te, hogy kinek ir? Talán a szabónőjének. És honnan tudod, hogy Raksányi küldözgeti neki a leveleket? Honnan tudod, hogy az anyádnak, akit én puritán asszonynak és kötelességtudó anyának ismerek - hogy a te meggondolatlan szavaiddal éljek: rossz szándékai vannak?

- Érzem, hogy...

- Buta képzelődés. Mikor volt nálatok először ez a Raksányi?

- Hat hét előtt.

- Hát, hogyan képzeled azt, mondd, hogy egy uriasszony, akinek gyerekei vannak és férje van... hat hét alatt csak ugy... Hogy fundáltad ki ezt a groteszk szamárságot? Raksányi hat hét óta tartózkodik itt, hogy a leégett malmot üzembe hozza. Tárgyalásai vannak az apáddal. Hogy cukrászdában voltak? Hogy nem hord uszályos ruhát, a mikor a kurta divatos? Szamár vagy Jánoska. Utálatos kis fantáziád van Jánoska. Gyujts rá szépen egy cigarettára.

A fiu elkinzottan nézett a szobrászra. A szeme üres volt, a szája hangtalanul mozgott.

- Menj haza Jánoska. És szégyeld magad. Komisz gyanuval illetted az anyádat. Vedd a kalapodat. Szervusz.

- Adámics bácsi... - motyogta a fiu kábultan. Mondani akart még valamit. De nem jutott semmi az eszébe. Gépiesen a kalapja után nyult. A szive fojtó káoszban vergődött. Megtörölte a szemét és elment. Adámics utána nézett. Aztán leereszkedett az ottománra, elszítt nehány cigarettát. Aztán fáradtan felment a műterembe.

Egy hét mulva János a telefonhoz kérette.

- Jőjjön - kérlelte mély rezignációval.

Adámics csittitgatni kezdte és beteg fantáziáju gyereknek nevezte. Jánoska komor makacssággal háritotta el a korholásokat. És ujra könyörgésre fogta a dolgot.

- Az apám vidéken van és az anyám ma estélyt ad - mondta szatirikusan. - Jőjjön, nagyon szépen kérem, jőjjön. Talán, ha vele beszélne, vagy... Raksányival...

- Hát jól van - felelte a szobrász. És szórakozottan letette a telefonkagylót.

Este felment hozzájuk. Az asszony elkomolyodva fogadta. Nem volt barátságtalan, nem volt hüvös, de az arcáról eltünt a virágzó mosoly, amikor kezet fogott vele. Adámics udvarias közvetlenséggel csókolt neki kezet. Fesztelenül, vidáman csevegni kezdett. Az asszony felbátorodott, mosolygott. Szeretetreméltó és kedves volt. Csak a szeme siklott el néha szórakozottan.

Adámics aztán szellemes elánnal rávetette magát a kicsi társaságra. Később odaállt a kandalló széléhez és a tükörből lopva, a szivarja füstje mögül ránézett az asszonyra. Nézte, elemezte és diagnosztizálta. Az arcán valami frissen hajtó üdeséget látott. Valami nyugtalan, rapszódikus villanást. A mosolyában a fiatalosság nehézkes, gondos kultusza szorgoskodott, de mégse volt a mosoly fiatal, csak meleg, igyekvő, hazárd. A dereka körül némi lenge selymek habzottak és a térde fölé is jutott egy kevés ebből az illuzióból. Szép, érett husa bizseregve melegedett a Raksányi tekintete alatt.

Valaki a zongorához ült és a Varázsfuvolából játszott. Raksányi az asszonyt nézte. Az asszony melle felzihált a gyöngyös ruhafoglalatból. Álomkóros mosoly vonaglott az arcán. Meg volt fogva, el volt intézve. Raksányi mint utszéli kókler, teljes gőzzel haladt a megoldás felé. Az asszonyon elöntött a láz. A hajához nyult, kivette belőle a drágaköves csattot, a frizurája elomlott, átment az ebédlőbe, a tükör elé állt, visszatette a csattot, habozva megállott a szoba közepén, benézett Raksányira, aztán megfordult és megindult a férje dolgozószobája felé.

Adámics mosolygott. Raksányit figyelte. Raksányi szeretett volna eltávozni a szobából, de nem tudta hogyan csinálja. Elmult két perc, három perc. A szobrász kiment, az előszobában megállitotta a szobalányt:

- Bemegy - utasitotta a szobalányt - és bejelenti a vendégeknek, hogy a nagyságos asszony rosszul lett, át kellett vinni a hálóba. Értette?

Aztán besietett a dolgozószobába. Félrehuzta az ajtónyitás nehéz bársonyfüggönyét és beleütközött az asszonyba.

- Várt valakit? - kérdezte kimért hangon.

Az asszony megrezzent és a szobrász hideg arcába nézett.

- Mit akar? - kérdezte méltatlankodva.

- Ilona - mondta a szobrász - azért jöttem, hogy nehány kellemetlen észrevételemet közöljem magával. Az egyik az, hogy Raksányi egy közönséges csirkefogó. A másik az, hogy maga maholnap, de legkésőbb másfél év mulva negyven éves lesz. Ebben a kokottdreszben akar negyven éves lenni?

- Mi jogon beszél velem igy? - horkant fel az asszony elsápadva.

- Majd később bocsánatot kérek - felelte Adámics fanyar mosollyal. - Most üljön le kérem és hallgasson meg. A vendégei azt hiszem, már eltávoztak. Beüzentem nekik, hogy rosszul lett.

- Hogy mer itt rendelkezni? - lihegte most az asszony nekibőszülve.

Az előszobából beszürődött a távozó vendégek hangja. A szobrász leült, várt, hallgatott. Aztán megszólalt:

- Mit szólna hozzá, ha Jánoska holnap megölné Raksányit?

- Jánoska? - hökkent fel az asszony. Rámeredt a szobrászra. - Jánoska?

- Igen, Jánoska.

- Miért?... Miért ölné meg? - Nyitva maradt a szája. Meztelen karja elkezdett reszketni. - Miért? - bukott ki belőle a megrettenés. Egy szekrénynek támaszkodott és bódultan nézett a szobrászra.

- Tegye le ezt a siralmas ruhát, Ilona. Mossa le magáról ezt az ügyetlen, ordénáré festéket. Vegyen erőt magán Ilona. Szeresse a gyerekeit. Szép, drága gyermekei vannak. Elfelejtette? János okos fiu, nagy fiu. Korrekt, becsületes fiu. Szereti az anyját, tiszteli az apját. Ölni tudna a maga és családja becsületéért. Jánoska egy exaltált becsületbolondja. - Lassan, csendesen beszélt. A becsületről, a fiatalságról, a bűnről és a tisztességről. Az asszony öregre hervadtan ereszkedett le egy székbe. A szive felzaklatva vert, a fején fájdalmak nyilaltak keresztül. Aztán lassan elmult az izgalma, nehezen lélegzett, sötét félelem fojtogatta.

- De hiszen... semmi... semmi se történt - hebegte szégyenkezve, fájdalmas védekezéssel.

- Semmi? Sokkal több, mint amennyinek szabad lett volna történnie. Jánoskának nyitva van a szeme. Aztán az a texászi csirkefogó lasszóval vadászik magára. Amilyen uriember, meghivott közönség előtt fogja magát elcsábitani. Mit gondol, a cukrászda, a vékony harisnya, a levelek, a maga ideges, primitiv ravaszkodásai nyomtalanul elsikkadnak itthon? Nem jutott eszébe, hogy ez a látványos készülődés tragikus befejezést is nyerhet? Feleljen.

Az asszony akadozva lélegzett. A szemealja nyugtalanul vibrált.

- Mit feleljek? - dadogta keservesen.

- Ilona - folytatta Adámics megenyhült hangon - legyen józan, legyen becsületes. Én tudom, hogy nehéz... szomoru dolog... hogy maga élni akar, mert fiatal, mert szép, de nem lehet... Már nem lehet. Jánoska semmit se tud. Legyen nyugodt, nem is sejt semmit. De ha ki nem dobja ezt a Raksányit, akkor elmegyek Jánoskához. És megmondom neki. - A szobában csend támadt. A szobrász felállott. Az ablakhoz ment, lenézett az utcára. Aztán megfordult.

- Ne haragudjon Ilona - mondta engesztelő hangon. - Magáért tettem, a családjáért és a nyugalmáért tettem... Nincs jogom hozzá. De ha ölbetett kezekkel nézném ezt a szédülést és nem sietnék oda, hogy megtámogassam, ugyanolyan bandita volnék, mint ez a Raksányi, aki a legutszélibb hidegvérrel pályázik a maga tapasztalatlan hiszékenységére. Küldje el Ilona. Dobja ki magából ezt az embert. Nézzen rám Ilona és mondja meg, mi jutott az eszébe?

Az asszony ráemelte a szemét.

- Adámics... - suttogta bánatosan. A fejét lehajtotta a karjára és halkan sirni kezdett. A szobrász szótlanul, megnyugodva, kiengesztelődve nézte. Aztán hozzálépett, lehajolt, gyöngéden megcsókolta a kezét és elment.

Talán két hónap is elmult, amikor egyszer Jánossal találkozott. A fiu zavartan nyult a kalapjához. Adámics feléje tartott. Jánoska ugy tett, mintha nem látná és sietve betért egy üzletbe. Még kétszer találkozott vele. A fiu pirulva, kellemetlen zavarral tért ki előle. Adámics mosolygott. Látta, hogy a megjelenése feszélyezi, nyugtalanságot, szégyenkezést kelt. Nem akarta háborgatni.

Ősszel kiállitotta nehány szobrát. A megnyitón nagy közönség lepte el a Szalont. Adámics a hivatalos aktuson tulesvén, elvegyült a közönség közé. Ahogy magánosan ide-oda kóválygott, a keskeny kijárat előtt szembetalálkozott Jánoskával. Jánoska elpirult. A homlokára borus felhők gyültek. Adámics joviálisan megfogta a kezét.

- Na, hogy tetszenek a dolgaim? - kérdezte nyájasan.

A fiu nehány elismerő, udvarias szóval válaszolt. Aztán elakadt. A szobrász karonfogta. A kiállitásról, a közönségről és a szobrairól kezdett beszélni. Jókedvü volt. Jánoska tartózkodva hallgatta, nehezen felelgetett.

- Te fiu - mondta hirtelen Adámics - te haragszol rám. Kellemetlen vagyok neked.

- Dehogy... dehogy... - védekezett Jánoska akadozva.

- Csak valld be, haragszol rám.

A fiu védekezett. Miért haragudna? Miért volna neki kellemetlen Adámics bácsi?

- Nézd - mondta a szobrász - én azt a dolgot egészen elfelejtettem. Azért, mert te szamár voltál, nem kell rám haragudnod. Ne feszélyezzen a dolog: én - amint láthattad is - ugy kezeltem az esetet, mint egy alaptalan, nevetséges, gyerekes gyanut. Mert valld be, az volt.

- Tévedtem... az volt - felelte a fiu szégyenkezve. - És... és tényleg nem vette komolyan?

- Komolyan? Azt a fantasztikus butaságot?

- És... nem beszélt róla az apámnak... vagy az anyámnak?

- Hogy beszéltem-e róla? Hát hogy gondolod ezt?

- Szóval... nem mondta el azt, amit én akkor fenn... ott a lakásán?...

- Nem, Jánoska. Az olyan gyerekséget meghallgatja az ember, de két perc mulva elfelejti.

Jánoska föllélekzett. Mosolyogva fogta meg a szobrász kezét Az egyensulya helyrebillent. Vidám arcot vágott.

- Köszönöm Adámics bácsi - mondta sugárzó boldogsággal.



HARCSAI.

Az osztály irásbelijét végezte. Jablonszky szórakozottan nézegette az ablak párkányon kötekedő verebeket. Aztán leszállt a tanári emelvényről, végigsétált a padsorok között és észrevétlenül megállott a Harcsai Ágnes háta mögött. A lány roppant szorgalommal olvasgatta a feladott tézist. Néha egy-egy mélységes pillantást vetett a levegőbe, aztán hirtelen belemártotta tollát a tintába és a mennyezetre nézett.

- Nem megy? - kérdezte a tanár halkan és jóindulatu mosollyal.

Harcsai elvörösödött és zavartan makogott valamit. A tanár előrehajolt, lenézett a lány üres füzetébe. Menni akart, amikor a tekintete megbotlott a lány telt nyakán, felremegő kezein. Néhány másodpercig mozdulatlanul és elkomolyodva nézte. Aztán halkan, hogy az osztályt ne zavarja, hirtelen azt mondta:

- Óra után maradjon a teremben.

Harmincegy fej rezzent gálvánikusan a magasba, harmincegy apró nő szimatolt izgatottan, tágracsodálkozó szemekkel a szokatlan esemény szinhelye felé.

- Mi történt?

A dolgozatirás megakadt. Percekig sercegett a suttogó találgatás.

Óra után az osztály kivonult a teremből és Harcsai egyedül maradt Jablonszkyval. A folyosó felől mohó fülek tapadtak az ajtóra, a kulcslyuk előtt néma, de szivós tülekedés támadt. A szenzáció felturkálta a kicsiny agyvelőket és szerteröpitette a felajzott fantáziákat.

- Mogyorót evett.

- Nem, a tandij miatt - jelentette ki egy másik.

- Nem! Ha csak ennyi volna, azt Jablonszky az osztály előtt is megmondta volna. Másról lehet szó.

- Igen - döntötték el tompa bizonytalansággal - másról van szó.

A hallgatózók az áhitatos tülekedés miatt semmit sem hallottak, a leselkedők semmit sem láttak, az izgalom tehát tetőpontjára hágott. Tulajdonképpen nem is Harcsai miatt. Inkább Jablonszky miatt. Ez a titokzatos négyszemközöttiség Jablonszkyval hallatlanul érdekes lehetett. Mert Jablonszky hallatlanul cukros ember volt. Cukros? Több ennél. Barna, sovány, szigoru, majdnem isteni. Szép hosszukás kezén finom erek kéklettek és félévkor majdnem a félosztályt elbuktatta.

Valaki megnézte az óráját. A titokzatos kihallgatás majdnem hat percig tartott. Jablonszky kinyitotta az ajtót, száját komoran összehuzta és besietett a tanári szobába. Az osztály megrohanta Harcsai Ágnest. Még azok sem mérsékelték magukat, akik hónapokon keresztül egy szót sem váltottak vele. Mert Harcsai Ágnesnek már a tizenhárom évesek társadalmában ki volt jelölve, kérlelhetetlen pontossággal meg volt állapitva szociális jelenje és jövője: az utolsó pad. Az utolsó pad az osztály legvégén, a lélek, a szegénység palaszürke homálya. Ki volt itt a többieké is jelölve: a csincsillakabátosoké, a sokgyermekes, csendes háziaké, a szubretteké, és a boldogság hajótöröttjeié. A szokatlan esemény a csincsillajövőjüeket is kisodorta fintorgó elvonultságukból. Harcsai sápadtan állt a lármás, feszülő gyürü közepén, orcán zavart mosoly vonaglott és nem felelt. Faggatták, kérlelték, néhányan megfogták a karját és barátságosan félrevonták: nem felelt. Csengettek és ő összeszoritott szájjal, törhetetlen, makacs szótlansággal vánszorgott a helyére. A következő szüneten ujra körülgyürüzték. Az egyik lány - Biri Irma - egy gomolyag pamutot igért neki, ha megmondja, mi történt.

- Semmi - mondta Harcsai halkan, de konokul.

A lányok elhallgattak. Néhányan még várakozva állották körül, hideg és kutató pillantásokkal méregették, aztán elvonultak. Összedugták a fejüket és elhatározták, hogy semmi érdekes nem történt. Harcsai bizonyára valami fiuval járt az utcán és a tanár ezért alaposan leszidta.

- A sóárudás fiával - vihogta valaki hangosan.

Harsány, szemtelen nevetés követte a magyarázatot. Kárörvendő, megbotránkozott tekintetek zápora nyilazott az utolsó pad irányába. A sóárudás fia hülye volt. Az áldozat fájó szégyenkezéssel állta a koncentrált megvetést. Szintelen, sivár arcán néhány kövér szeplő gyulladt ki. Mintha sajnálták volna, hogy az előbb a közérdeklődés magaslatára emelték, megvetésükkel sietve és türelmetlenül lökték vissza hát az észrevétlenség infernójába. És Harcsai Ágnes csak most adott magának igazán számot arról, hogy neve, énje, figurája már azóta sinyli a lányok eltaszitó gőgjét, amióta palatáblájával bebotlott közéjük.

Hazamenet megsemmisülten kullogott a fennhéjázó kis embercsorda mögött. Affektáltan csicseregve ugráltak végig a keskeny járdán, friss pofácskájuk tündökölt, szájuk sistergett, cipőjük puha bőrén napsugár ragyogott, kacér szoknyájuk szüntelen jókedvtől rezgett és ahogy néha jobbra-balra csapódott gonosz testükön, térdük körül habosfehéren csipkézett ki alsóruhájuk madeirés szegélye. Harcsai elégikusan mérlegelte a cipőjüket, tiszta tavaszi kabátjukat, hátukon ugráló szallagos copfjukat. Fájdalom sajgott benne és a szive homályában gyülölet ébredezett. Baróti Aranka a legbutább lány az egész intézetben. Jonáthán, akárhogy takargatta, bicegett és olyan sutákat ugrott, mint egy kecskebak. Bicegett, kapkodta a lábát és a lányok nem nevettek rajta a tánciskolában. Biri Irma? Ragyás. Kovács Rizának faggyuszaga van. Az apja hentes. Borzas, kövér és hotentotta. Wild Marcsa? A huga megszökött tavaly egy pincérrel. Mindenki tudja. Rozsondai? Az anyja alatt tavaly a vizsgán leszakadt a szék, olyan irtó hájas.

Hát akkor... miért? Miért nézik le őt? Ment, borusan ballagott utánuk. Kinzó nosztálgia fogta el, hogy közöttük lehessen. Az a finomság, ahogy a kalapjukat hordták, az a hang, az a titkolózó szerelmes suttogás, ahogy egész uton Jablonszkyról tárgyaltak, szertelen vágyat ébresztett benne, hogy közöttük lehessen és velük meghitten Jablonszkyról pusmoghasson.

Mert tudni kell, hogy az osztály szerelmes volt Jablonszkyba. Ez szinte kötelező volt. A multkor is elvesztette egyik kabátgombját és a lányok sorsot huztak, hogy kié legyen? De mert Döbrenteinek jutott, aki sokat köhögött és sokat mulasztott, elvették tőle és elhatározták, hogy a gomb köztulajdon, osztályereklye, mindenki egy hétig tarthatja magánál. Most éppen Jonáthánnál van, a nyakán viseli egy aranymedajonban. Reggel kapta és a medájont azért emeli ötpercenkint olyan átszellemült arccal a szájához.

Lassan kullogott mögöttük és észre sem vette, hogy a kis Lakner lohol utána. Ennek a kis siralmas Laknernak heves társulási ösztöne nem volt vigasztaló a számára, mert osztályhelyzetére nézve Lakner is nulla volt, elmosódott, fakó kis lény a lányok viritó tömkelegében, azonkivül mindig lógott a harisnyája.

- Mit mondott? - hadarta barátságosan a fülébe és sebesen lenyúlt a cipőjeszáráig, hogy lelógó harisnyáját felhuzza.

Harcsai habozott. Azok az élénk, kacér kis dögök megálltak az utca sarkán és bucsuzkodtak. Harcsainak sárga izgalom öntötte el az arcát. Fölemelte a fejét és mosolygott.

- Azt mondta - felelte fennhangon a kis Laknernek, mikor a csoport előtt elhaladtak -, hogy szerelmes belém.

A kijelentést megdöbbent csend követte. A lányok néma borjuarccal meredtek utána. A lábuk gyökeret vert az aszfaltba. Harcsai pedig könnyedén lebegett most tova, szinte sulytalanul és jelenésszerüen és a szive vad dobogással ünnepelte a magasztos pillanatot.

- Hallottátok? - suttogta Baróti megrémülve.

Nehány néma másodperc telt el.

- Hazugság - jelentette ki Jonáthán felocsudva.

Jonáthánra néztek. Felpislogtak, aztán felragyogtak.

- Hazugság!

Mosolyogva eszméltek föl és boldogan hagyták rá, hogy hazugság. És milyen arcátlanság. Télen még az anyja cipőjében jött az iskolába, a feje bubján ócska, rongyos taftszallag éktelenkedik és még, hogy Jablonszky szerelmes belé. Harsogva buggyant ki belőlük a gunyos nevetés.

Csakhogy Jablonszky másnap megállitotta Harcsait a folyosón.

- Azért nem kell rám haragudnia Harcsai - mondta barátságosan.

Harcsainak kigyuladtak a szeplői és lehajtotta a fejét. A nyájas mondás villámsebesen indult el a folyosón s mire visszatért szünet végén a terembe, olyan volt, mint egy himnusz: gyönyörü, fenséges, széditő. A lányok megilletődtek, és halk tanácskozásba kezdtek. Óra alatt minduntalan hátrafordultak és a tekintetük lopva és szomjasan kereste Harcsai Ágnest. A kételyek eloszlottak és némi póttanácskozás után az osztály megrendülve vette tudomásul a szédületes szenzációt, hogy Jablonszky szerelmes Harcsai Ágnesbe.

Hazamenet Jonáthán valami ürüggyel elmaradt a lányoktól és Harcsaihoz csatlakozott.

- Mennyi maradéka volt az osztásnál? - kérdezte tőle roppant barátságosan.

Másnap Baróti, Kovács és Biri csatlakoztak hozzá. Baróti szorosan lépegetett mellette és amikor a többiek nem hallották, sietve, sugva engedélyt kért arra, hogy meglátogathassa. És elment délután, egy tábla Suchard csokoládét vitt neki, megtanulták a történelmet és amikor magukra maradtak a szobában, hirtelen azt kérdezte tőle:

- Igaz, hogy tegnap délután találkoztak?

- Igaz, felelte Harcsai rövid habozás után.

- A parkban?

Harcsai rejtélyesen mosolygott:

- Titok.

Baróti gyorsan megesküdött a maga és Jablonszky tanár üdvösségére, hogy nem fog senkinek szólani.

- A parkban - hagyta rá Harcsai és mosolyogva nézett a levegőbe.

- Halhatatlan - nyögte Baróti boldog kábulatban. Szomjasan itta a Harcsai elrévedő mosolyát, szeretett volna hallani még valamit, akármit, egy mákszemnyi édességet, de a nagy tisztelettől nem mert kérdezősködni. Este a kapuban, amikor bucsuzkodtak, összetegeződtek. Barótin boldog láz vett erőt.

Harcsainak dusan kivirágzott. A tizpercek alatt karonfogva sétáltak vele az udvaron. Nagy kitüntetés volt, ha valaki mellette mehetett. Furakodások, lökdösődések és haragok támadtak emiatt. Jonáthán hizelegve bicegett mellette, viszont Biri egy tornaórán abban a kegyben részesült, hogy befonhatta a Harcsai kócszinü varkocsát. Boldog volt az, akinek a padjába beült nehány pillanatra, vagy az emlékkönyvébe belekarmolászott néhány kajla sort. Vasárnap Biriéknél csokoládétortás, befőttes ozsona volt a tiszteletére és ő egy szál nefelejtset nyujtott át Biri Irmának.

- Tőle kaptam a délelőtt.

A lányok nekiestek a virágnak és megcsókolták.

- Igaz, hogy csütörtökön együtt voltatok a moziban? - kérdezte az egyik.

- Ki mondta? - kérdezte Harcsai feszült csend után.

- Az Auspicz azt mondja, hogy a nővére látta. Igaz?

- Igaz - felelte Harcsai andalgó hangon.

A tizenhároméves hölgyek majd leszédültek a székről izgalmukban. Végtelenül irigyelték és végtelenül tisztelték most Harcsait. Harcsai volt az összekötő kapocs közöttük és Jablonszky között. És azzal, hogy a tanár kilépett az ábrándos messziségek ködéből és egy közülük való meghatározható és érzékelhető személyt választott szerelme tárgyául, ugy érezték, maguk is közelebb jutottak az imádott férfihez. Harcsain keresztül élveztek a szerelem misztikus gyönyörét. És Harcsai végtelent nőtt a szemükben. A bluza, vedlett köténykéje, szürke szeme, gondozatlan, rut haja mind külön-külön tárgya volt a hódolatnak és áhitatos tiszteletnek. Szorongatták a kezét és naplót vezettek arról, hogy titokban hányszor sikerült megcsókolniok a haját.

Egyszer megmutatták neki a Jablonszky elvesztett kabátgombját. Megnézte. Elhuzta a száját.

- Nem a Jablonszkyé - jelentette ki kategorikus biztonsággal.

- Nem?

- Nem. Én ismerem a...

Mosolygott és elhallgatott. Sóvár kiváncsisággal nézték és viharos mohósággal habzsolták fel azt a nehány diszkrét morzsát, amit Harcsai titkolózó óvatossággal, a szokásos fogadalmi eskü elhangzása után elhullatott.

- Láttam a feleségét - ujságolta az egyik lány egyszer, amikor az osztály kirándult a botanikus kertbe.

- Biztosan nem szereti - vélekedett Jonáthán.

- Utálja - mondta Harcsai kurtán.

Körülvették. A szemük lázasan csillogott.

- Mondok valamit. De előbb esküdjetek meg, hogy nem szóltok senkinek. Bakó, maga ne hallgatózzon, legyen szives menjen el innen.

Bakó elsompolygott, a lányok megvetően néztek utána, aztán ünnepélyesen letették a cikornyás esküt.

- Bizonyuristen a Jablonszky tanár ur boldogságára és a szüleim életére...

- Elválik a feleségétől - mondta Harcsai siri hangon - és jövő pünkösdre feleségül vesz. Elmegyünk Olaszországba, aztán Velencébe.

- Velencébe... - zugott az ujjongó csodálkozás.

- Igen. Gondolán megyünk Velencébe. Nagyon szép kelengyét kapok, tizenkét kombinét riseliővel, egy nyersselyem és egy krepdesin ruhát, egy bordó tavaszi kabátot kék selyembéléssel és harisnyákat.

- Kosztümöt nem?

- De. És napernyőt.

- Kalapot nem?

- De. Három kalapot.

A lányok borzongtak a gyönyörtől és a kelengyét beirták a naplójukba. És a Jablonszky titkos szerelmét elhalmozták kézimunkákkal, zsebkendőkkel, süteménnyel, könyvvel. Vetélkedtek a barátságáért, megfizették a bizalmát és este nyugtalanul álmodoztak róla és Jablonszkyról a paplan alatt. Ő pedig méltóságteljesen sütkérezett a hódolatban. - Egyszer előadás előtt Kovács Rizának, aki egy ezüst nyakláncot adott neki, a lépcsőházban egy levelet mutatott. Csak a boriték hátulját mutatta, a cimzést és tartalmat nem, mert Jablonszky megeskette a szerelmükre, hogy senkinek sem fogja megmutatni. A hir hamar szétfutott, a lányok könyörögtek neki, óra alatt megható leveleket juttattak el hozzá, de ő állhatos maradt. Ha megtenné, elvesztené a Jablonszky szerelmét.

A következő napon Jablonszky nem jött fel órára.

- Összeveszett miattam a feleségével - adta meg hosszas faggatás után Harcsai Ágnes a magyarázatot.

Harmadnap az osztály izgatottan leste a tanár arcát. Jablonszky szótlan volt és szórakozottan hallgatta a feleleteket. Révedő tekintetét néha bánatosan emelte Harcsaira. És Harcsai, a pettyesarcu, vedlettruháju silány Harcsai Ágnes félelmetes népszerüségre tett szert az intézetben. A tanár egyszer kiszólitotta: Harcsai hebegett, de a tanár elnézően mosolygott és kettős osztályzatot irt be neki. Ettől fogva Harcsai személyek sorsát és bukását irányitotta. Akire szeszélyes gőgjében megharagudott, az számithatott arra, hogy Jablonszkynál megbukik. Az osztály remegett a pillantásától, sietve hódolt diktátori szeszélyeinek és megadással türte a szivtelenségeit. Uralkodott rajtuk, parancsolt, kegyeket osztogatott, jó osztályzatokat igért és rossz osztályzatokkal fenyegetőzött. Elhalmozták ajándékokkal, süteményt, kézimunkát, könyvet áldoztak zsarnoki oltárán, verseket irtak istennői mosolyáról és könnyes sorokban panaszolták fel a hűtlenségét.

- Mondjátok meg Sommernek - adta ki egyszer a parancsot - hogy adja nekem azt a pirosköves aranygyürüt.

Sommer megijedt és sirni kezdett.

- A mamám észreveszi - dadogta kétségbeesetten.

- Igen? Ahogy gondolja - üzente vissza neki összevont szemöldökkel.

Másnap megkapta a gyürüt. Sommernek otthon megcibálta az anyja a haját, mert elvesztette a gyürüt. De Harcsai kárpótolta. Levágott egy darabkát hajszallagjából és Sommernek ajándékozta. A lányok alázata és vak engedelmessége szilajabbá és követelőbbé tette. Most már nyakláncokra és fülbevalókra is kedvet kapott. Azzal a néhány párral, amit kurta szóval kiparancsolt a lányok füléből, nem volt megelégedve. Megtetszett neki a Srank Ilona fülbevalója is. Ki is vette a lány füléből, kézitükröt kért és a fülbevalót beakasztotta a saját fülébe.

- Megtartom - jelentette ki egyszerüen. Srank szegény lány volt, az anyja pecsenyét sütött a vásártéren. Megfogta a fülbevalót, ugy ahogy a Harcsai fülébe lógott és huzni kezdte.

- Nem adom - mondta határozott hangon.

A lányok felsziszegtek. Harcsai mosolygott:

- Hát akkor meg vagy bukva.

- Nem félek magától - felelte Srank rendithetetlen nyugalommal. A kijelentést mély megbotránkozás követte, ámbár akadtak már olyanok is, akiknek bátoritóan csillogott fel a szemük. Jonáthán felháborodva fordult a lázadó felé:

- Majd meglátja a következményeket, maga pulykatojás.

Másnap Jablonszky komor arccal lépett a terembe. Utána nemsokára megérkezett az igazgató ur is.

- Harcsai jőjjön ki - mondta az igazgató.

A termen izgalom hullámzott végig. Harcsai elsárgult. Pillantása végigrebbent az osztályon, amely tágrameredten szegezte rá a szemét, aztán kilépett és megállott az emelvény előtt.

- Igaz-e az, hogy négy tanulónak elvette a fülbevalóját és egynek a gyűrűjét?

- Nem igaz - felelte néhány pillanatnyi habozás után.

- Nem? Baróti... Kovács... Jonáthán... Biri... Sommer. Jöjjenek ki. Igaz?

A lányok rémülten állottak meg a katedra előtt. Ránéztek Harcsaira. Aztán lesütötték a szemüket.

- Feleljenek - rikácsolta az igazgató.

- Nem igaz - dadogta Jonáthán elhaló hangon.

- Nem igaz - suttogta Biri megrettenve.

Aztán csend következett.

- Kovács!

- Nem igaz - mondta Kovács nekibátorodva.

A másik kettő aztán már határozott hangon jelentette ki, hogy nem igaz. Hamarosan magukhoz tértek és a faggatások, keresztkérdések dacára keményen tagadtak.

- Hát Srank - bömbölte az igazgató - akkor maga hazudott és rágalmazott.

Srank sírva fakadt.

- Nem hazudtam. A lányok nem merik megmondani, félnek, hogy Jablonszky tanár ur elbuktatja őket.

Jablonszky elképedt. Ő? Miért buktatná el?

- Mert a Harcsai Ágnes vőlegénye.

Az igazgató és Jablonszky egymásra néztek. Jablonszky kinyújtotta a nyakát és derüsen kérdezte: a vőlegénye?

Srank zavartan pislogott Harcsaira. Előbb makogva, kapkodva, aztán az igazgató kérdéseire mindjobban nekibátorodva, kusza összevisszasággal, rosszul ellesett szavakkal, néhány emlékezetében maradt szines frázissal kiteregette, amit tudott. Aztán lassanként szélesebb mederbe hatolt és vészes bőbeszédűséggel hömpölygött keresztül az eseményeken. A tanár ur óra után egyszer bennmarasztotta Harcsait a teremben. Aztán a parkban találkoztak. A moziba is elmentek. Felemlitette a leveleket is és Jablonszkynak tótágast állt az esze a meglepetéstől.

- Már a csónakázásról is beszéltek.

- Milyen csónakázásról? - kérdezte az igazgató feneketlen elképedéssel.

- Hogy Velencébe mennek nászutra és ott csónakázni fognak. És hogy a tanár ur tizenkét kombinét fog neki venni madeira-ájnzáccal. És selyemalsószoknyát. És elválik a feleségétől.

Jablonszky hitetlenkedve, tehetetlenül, megfagyva nézte Harcsai Ágnest, aki csunyán, soványan, lázas arccal, vakmerően és káprázatos biztonsággal állott most a tanári pódium előtt.

- Igaz ez? Mondta maga ezeket? - suttogta az igazgató elkékülve.

A lány orozva végignézett az osztályon. Villámgyorsan felmérte a helyzetet. A lányok bambán meredtek rá. A tekintetük megdöbbenést és bizonytalanságot fejezett ki. Meginogtak, a hitük összeroppanni készült.

- Hogyan mondhatott ilyet? - üvöltötte az igazgató cérnavékonyan. - Honnan vette ezt a hajmeresztő mesét?

Harcsai ujra az osztályra nézett Érezte, hogy szilárdnak kell lennie, mert minden kockán forog. Felemelte a fejét. A hangja már nem volt tétova:

- Nem mese. Igaz. Jablonszky tanár ur szerelmet vallott nekem.

- Én? - üvöltött most már Jablonszky is.

- Igen.

- Én?

- Igen!

- Mikor?

- Egy irásbelin azt mondta a tanár ur, hogy maradjak a teremben, mert mondani akar nekem valamit... Én bennmaradtam a teremben a tanár urral... és akkor történt.

- De hát mi? Mi történt akkor?

- Szerelmet vallott.

Az igazgatónak taréjvörösen lógtak a pofazacskói, izgatottan hunyorgatott és féloldalt, lopva a tanárra pislogott. Az osztály fele páni rémületében a padok alatt didergett, a másik fele elkábulva meredt a lányra, aki szoborrá keményedve állott a két vonagló férfi előtt. Jablonszky felállott.

- Mit mondtam akkor? - kérdezte rekedten. - Nézzen rám és mondja meg, hogy mit mondtam akkor magának?

Harcsai mereven nézett a szeme közé:

- Hogy szerelmes belém.

A terem felzúgott a rémülettől. Az igazgató eltátott szájjal, elbutulva bámult a lány vakmerő, hideg arcába. Jablonszky vonaglott dühében és tehetetlen vigyorral fonta össze mellén a karjait.

- Én?... Én? Maga elvetemült söpredék... maga alávaló... hát nem azt mondtam akkor, hogy egy ilyen felnőtt leánynak nem illik fekete körmökkel és mosdatlan kézzel iskolába járni? Nem azt mondtam, hogy mossa meg minden reggel szappannal a nyakát?

Valaki elröhögte magát, egy másik lány idegrohamot kapott. Az igazgató rikácsolva verdeste az osztálykönyvet. Jonáthán, aki eddig kéjes vacogással nézte a jelenetet, most megdermedve sülyedt a pad alá és a fejét hangos koppanással verte bele az asztal sarkába. Hátul kuncogtak és az egyik lány kikéreződött.

- Rettenetes - lihegte Kovács Riza ájuldozva.

És Jablonszky állt, állott összefont karokkal, villámló tekintettel és rekedten ismételte a kérdést:

- Hát nem ezt mondtam?

- Nem - jelentette ki a lány rettenetes elszántsággal, vakmerőségtől eltorzult arccal. - Azt mondta a tanár ur, hogy szeret. Találkára hivott a moziba.

- Én? - kérdezte Jablonszky elborulva, szenvedő mosollyal.

- Igen - hazudott Harcsai Ágnes rettenthetetlen konoksággal.

Aztán jött a vizsgálat, jöttek az ujságok és Jablonszkyt elhelyezték egy eldugott kis vidéki városba. Harcsai Ágnes pedig örökre kimaradt az iskolából.



ELSZIVJÁK A SZIVAROMAT.

Azon az uton vagyok, hogy az életet szépnek találjam. Az ebédlőben bágyadt füstölthússzag üti fel a sátorfáját, ami a vacsorai paszulyból keletkezett. Nagyon szeretem a vastagételt, a feleségem délről direkt félretett nekem egy kis ecetes paszulyt, kisütött hozzá egy darab kolbászt, befűttetett a hálóban, megvetette az ágyamat, tudja, hogy ilyen lucskos, strapás decemberi napon olyan vagyok, mint egy buta itatóspapir, felszívom mindazt a fanyar, fekete pacnit, amit az élet rosszul szuperáló töltőtolla elpotyogtat és különösen ilyen hóleves, csapadékos napon szinte borússá iszom magam az idő ködös lucskával, miért is egy családiasan megrendezett műsorral kell a bennemi dolgokat ellensúlyozni. Ezt a célt szolgálta a vacsorára kitűzött ecetes paszuly, sőt mondhatnám az a célzatosan beleapritott füstölthús is, amely az otthon kibékitő aromáját volt hivatva megalapitani. Pláné, hogy jeleztem egy szivar jelenlétét is, amit az a Jócsák Döme nevü tett zsebembe, ez aztán megadta az alapgondolatát az est műsorának. A szivar nagy jelentőségre tett szert, eköré csoportosult centripetális erővel az élvezet minden alkateleme: hazajövök, jól megvacsorázom, egy pindurkát fáradt leszek, aztán jön a lefekvés, megragadom a szivart, belenyomok csücsörödő végébe, a szivar utána enged, egy kellemeset nyekkenik. Aztán még egyet nyomok rajta, mert ez a nyekkenés, amit kiad magából, egy szerfelett értékes inponderábilia, azt mondhatnám szerves tartozéka a szivar által előidézett gyönyörök láncolatának. Mikor minden oldalról megfelelő nyomásban részesült és felszinre hozta az összes benne lappangó nyekkenéseket, jön a csúcs lemetélése a zsebkés kisebbik pengéjével és utána a rágyujtás. Odaadó intenziv szivások lesznek. A kolbász következtében a gyomromban némi zsírtöbbletek jelentkeznek és a jószagú, kövér szivar lebocsátja a gyomromban és a zsírtöbbleteket egy kissé rendreutasitja. Aztán ott van a regény, amit ősszel kezdtem meg, amikor kificamodott a bokám, emlékszem, annál a szép mondatnál hagytam el, hogy Tök Péter ragyás ideologiájába reszkető vonaglások döbbentek bele, mint azúr vékonyságok szervetlen konglomerátumok agyaglényegében. Nagyon szeretem az ilyen regényeket, ezek legalább megmondják, ugy ahogy van és amellett a lelket is felüditik.

Javában mondom a feleségemnek, hogy ez a paszuly jó volt és most bevonulok a hálószobába és készitse oda azt a regényt az éjjeli szekrényemre, mert itt van az a lélektani pillanat, amikor lefekszem és meggyujtom a szivaromat, amikor hirtelen valami gyanus dolog jelentkezik és belenyomul közérzetem harmóniájába. A következő pillanatban ránknyilik az ajtó, kezek nyujtódnak felém, egy tömzsi széles, egy hisztérikus vékony és hogy jóestét, jóestét, képzeljék eljöttünk egy kicsit, nagyon untuk magunkat otthon, jóestét, kisztihand, azt a herrgottját kérem szépen, milyen jól be van itt fűtve.

Nézek a feleségemre, aztán rájuk, hagyom hogy rázzák a kezemet, a szám fukarul egy kis nyájasságra görbül, mosolygok egy rőfnyit, egy csalódottat, egy keserveset és megint nézek a feleségemre. Ő feltalálja magát, kedvesen hellyel kinálja a látogatókat, akik le is űlnek, de kijelentik, hogy csak egy icurka-picurka percre jöttek, éppen csak a szék csücskére űlnek le, mert hiszen csak éppen bekukkantottak, egy csipetnyit, a félszemükkel, koránt sincs szándékukban zavarni, ne is méltóztassuk inkommodálni magunkat, csak éppen látni akarták, hogy mint vagyunk, mert hallották, hogy az éjjel kiloptak pincénkből két nagy üveg ugorkát és egy tojós tyúkot. Óvakodni kell bizony, a mult héten is betörtek a szomszédban a bádogoshoz, a szegény asszonynak elvitték az egyetlen pár cipőjét és hogy ecetes ugorka volt az, vagy vizes?

- Vizes - mondja feleségem türelmesen, én pedig a szivar irányába nézek. A szivar ott fekszik a kis kerek asztalon egy sárga pléhtartóban, tömzsi alakja kéjesen pihen az ovális teknőben, a lábát egy kicsit kidugja és a sárga teknő szegélyére rakja. Rosszalóan nézem ezt a feltünési viszketegséget, neheztelek rá egy kicsit, hogy idegenek jelenlétében mutogatja a lábikráját, nem szeretném, ha a látogatóm észrevenné ezt a kacér magatartását. De szerencsére háttal űl a dohányasztalkának, nem vesz észre semmit, azzal van elfoglalva, hogy megmagyarázza nekem azt a dolgot ezekkel az oroszokkal. Közben leveti a kabátját és Cunci nevű feleségét is felszólitja a kabát levetésére, amit a nagy meleggel indokol, de biztosit arról, hogy azért nem maradnak sokáig, ne is tartóztassuk őket, csak éppen üldögélnek még egy micurkát és máris mennek.

Aztán tovább fejtegeti az oroszokat, már egy félórája beszél, állit és tagad, összegez és analizál, nagyon beható kezd lenni, nem értek egy szót se, percenkint tizenöt kilóméteres sebességgel kezd száguldani, én utána iramodok, szaladok a mondatai után, de nem tudom utólérni őket, cikk-cakkosan futkároznak előttem, köhintek nekik, értsük hát meg egymást uraim, de nem használ semmit. A fülem zúg, nem értek már semmit, csak petyhüdten bólongatok a fejemmel.

- Mert, kérem igen szépen - mondja a látogatóm előrehajolva és a tenyerével lapitgatni kezdi a térdemet - még sohase kalagráltam össze bolondságokat. Az emberek tücsköt, bogarat összebeszélnek és miért, ha szabad kérdeznem? Nem igaz? Hát kérem ez is igy van, ezzel a dologgal. Az emberek azt hiszik, hogy igy-ugy, nézetem szerint azonban nem itt rejlik a dolog. Én ismerem az oroszokat, meg is mondtam a mult héten a kollégámnak, hogy az emberek csak fecsegnek, azt se tudják mit. Nincsen igazam? Itt van például az a... hogy is hivják csak?

Elhallgat, kérdően rám néz, felrezzenek, látom, hogy erősen gyürögeti az asztalteritőt és azt mondom:

- Rojt. Rojtocska. Bojtocska.

- Azt a Krimet gondolom kérem alássan. Véleményem szerint itt van a kutya eltemetve. Mert, kérem igen szépen - magyarázza felhevülten - az nem ugy van. Az emberek össze-vissza fecsegnek, hogy igy-amugy, de nézetem szerint a fő az, hogy az embernek egyéni véleménye legyen, mert ez dominálja az egészet. Mert vegyük azt például, hogy én kulturember vagyok. Na már most, kérem alásan, mi következik ebből? Vagy, teszem azt például, most odaállitanak, hogy csináljam ezt vagy amazt. Ugyebár? Na már most kérem, hogy állunk az oroszokkal? Ugyanez az az eset: ha nincs ló szamár is jó.

Az embernek legyen egyéni véleménye. Mert kérem alássan, vegyük például a franciákat...

Amig ő előveszi a franciákat, én az órára nézek. Már tiz óra. Dühösen helyezem vissza a tekintetemet az arcára, mereven nézem a száját, zsiros ajakait, melyek plety, plety, ontják, gyömöszölik, böffenő zajjal spriccelik kifelé a szavak fagyus, pépes vagdalékát és azon gondolkodom, hogy ha operatőr volnék, egyszer tévedésből bevarrnám ezt a duzzadt repedést, ezt a közveszélyes folytonossági-hiányt, amely elrontja az estémet, gyönge idegrendszeremet szétbombázza tiztonnás marhaságaival és amellett egy büntetőtörvénykönyvbe ütköző tolvaj, aki eljön hozzád és ellopja azt a keservesen összespórolt kis nyugalmat is, amit ugy tartogattam estére. Hát ezért szaladgáltam én egész nap nyakig sárban, mint egy szuszogó masina, hogy ezeket a perceket is ellopják tőlem? Aztán az a szivardolog is, nem tudok rágyujtani a szivaromra. A kolbász befeküdt a gyomromba és kéri tőlem a szivart, egyre molesztál, hogy mi lesz a szivarral, amit megigértem neki. Mihalka ur pedig egyre beszél, már a hetedik határban van, kérdez, felel, hadonászik a kezével, sejtelmem sincs róla mit akar.

- Tegnap kérem szépen - mondja egy hirtelen fordulattal - olvasom, hogy a tejet meg akarják maximálni. Na már most kérem, tessék csak idefigyelni - megrántja a kabátomat - mi következik ebből? Jön kérem a rendelet, kiragasztják, az ember azt hiszi, hogy igy, ugy, egyszóval megoszlanak e téren a vélemények. S a gyakorlatban, hogy is állunk már most? Sehogy kérem igen szépen. A napokban is mondja a feleségem, hogy egy rideg libáért 90 koronát kértek. Mi ez kérem alázattal? Valljuk be kérem, egy igen káros politika. Mert ugyebár a dögnek kukorica is kell. Már most, ha van jó dolog, szaladhatsz kukoricáért. Beszólok ide, hja kérem a paraszt nem hoz, beszólok oda, lenyuzzák a bőrömet. Hát mi vagyok én kérdem igen szépen, hogy hagyjam lenyuzni a bőrömet?

Szuszog egyet, zsebkendőjével megtörli a homlokát - visszateszi a zsebkendőjét, kotorász a zsebében:

- A bőrömet nem hagyom lenyuzni, abból ugyan nem esznek az ipsék. Puf - mondja aztán hirtelen - nem hoztam el a szivartárcámat.

A feleségem, aki velem párhuzamosan szenvedő alanya a Mihalkáné csicsergő krescsendóinak, felfigyel. Borus vonás ül az arcán, rosz sejtelmei vannak, félti a lelki egyensulyomat a szivarügy kedvezőtlen megoldásától. A váratlan fordulattól én se vagyok elragadtatva, de a veszély hidegvérüvé tesz, belenyulok a mellényem felső zsebébe, kapirgálok benne és kiemelek belőle egy cigarettát. A cigaretta egy kicsit görbe, csak hálni jár belé a dohány. Azt hiszem gerincsorvadása van. Leteszem az asztalra, a tenyeremmel megmángorlom egy kicsit, hogy kijőjjön belőle a görbeség. A gyürödések egy kicsit elsimulnak rajta, a gyógyulás utján van, kezd talpra állani, nyujtom is már a vendég felé némi szabadkozó szerénységgel, hogy talán parancsolna rágyujtani... ideiglenesen.

- Csak szivart szivok - jelenti ki keresetlen egyszerüséggel.

- Csak? - kérdezem nyájasan és kezdem az esetet rosszabb szinben látni. - Olyan kerek hosszut, olyan szivart?

- Szivart.

- Kár - mondja a feleségem vakmerően - ha tudtuk volna...

Mihalka ur csücsöriti a száját. Dohányozhatnékja van. Feszeng a széken, forgolódik, a fejével háromnegyed körforgást csinál, szétnéz. Ha még egy negyedet csinál, a szivar beleesik a horizontjába. Elővigyázati rendszabályokat kell életbeléptetni. A szivart el kell tüntetni. Két okból is: először, hogy meg ne lássa, másodszor azért, hogy el ne szivja. Vendégszerető ember vagyok, de ezuttal sulyt helyezek arra, hogy a szivart én szivjam el. Van igy az ember néha. Ha felállok és odamegyek, észreveszi. Mihalka ur azzal a hosszu gombolyaggal, ami kirotyog a száján össze-vissza hurkolt engem, odakötözött maga elé a székre, nem mozdulhatok. Mit csináljak?

S amig foglalkozom a megoldás módozataival, a Mihalka ur keze rátéved az asztalon heverő cigarettára, nyakon csipi, pödör egyet az üres végén és rágyujt és beszél és hömpölyög, hogy dagadna meg, gondolom magamban keservesen.

- No már most - bugyogja magából - én mint intelligens ember igy szólok magamhoz: te telekkönyvi ember vagy Albert, okos embernek tart mindenki, rágd meg alaposan a dolgot. Nem igaz? Én istálom, akármilyen dolog legyen az, előbb megrágom. Itt van, hogy csak egy példát emlitsek ez a Klemanszó kérem alázatosan. Az ujságok igy, ugy, de változtat ez a dolgon?! Tessék csak alaposan egy kicsit utána gondolni és aztán megfelelni, változtat ez valamit a dolgon?

...Azt fogom mondani, hogy csepeg a vizvezeték a konyhában, Annát idegesiti, nem tud tőle aludni és hogy megyek és elintézem ezt a csepegést. Aztán visszajövök, egyenesen az asztalhoz megyek és eltüntetem a szivart.

- Fiam - szól rám feleségem hirtelen - a szomszéd ur kérdi tőled, hogy változtat-e valamit a dolgon az, amiről az előbb beszéltetek.

- Abszolute semmit - felelek sietve.

Mihalka ur diadalmasan vigyorog.

- Tökéletesen igaz. Mert tetszik látni kérem igen szépen, ez most minden téren ugy van. Mit akar egy magamfajta becsületes ember manapság? Nem igaz? Töri magát, elsején felveszi a fizetését és pász (Mosás ennyi, az annyi, nincs igazam?)

- Ennyi-annyi - mondom szeliden, mintegy összefoglalván az általa elmondottakat. Megakad, rám nézve, ugylátszik nem értett meg. De az is lehet, hogy rosszul mondtam. Sietve kijavitom magam:

- Annyi-ennyi.

Vár, nézi a számat, belenyul a fülébe, megrázza benne az ujját és ismét kérdően néz rám.

- Csepeg a vizvezeték - mondom mentegetőzve.

- Csepeg? - kérdi megdöbbenve.

A feleségem, akin komor sejtelmek vettek erőt, most közbelép. Ő tudja, milyen szenzitiv ember vagyok, ismeri egyéniségem minden csinját-binját, tudja, hogy mennyit strapálom magam, mennyire szeretem a vacsorautáni pihenést, hogy tönkre-silányitja a hangulatomat egy ilyen buta látogatás. Látja, hogy aggódom a szivaromért is, hogy álmos, rosszkedvü vagyok, a gyereket se tudjuk lefektetni, vége a szépen kieszelt gusztusos müsornak, korai lefekvésnek. De mégis meg akarja menteni a helyzetet, nem akar a Mihalkáné szájára kerülni és aztán észreveszi a szivarelrejtésre irányuló burkolt tendenciát részemről, odaáll nyájasan Mihalka ur elé, hogy fedezze a felvonulásomat az operációs terepre, gyorsan, élénken magyarázni kezd Mihalka urnak, szeretetreméltó mosolyelemekkel füszerezi a beszédet, felsrófolja Mihalka urnak figyelmét, válaszokat csal ki belőle, működésbe hozza, odatartja magát céltáblának; feszült érdeklődéssel dokumentál, Mihalka ur felragyog és megint kezdi az oroszokat. Én észrevétlenül kihátrálok az ajtón, néhány perc mulva visszatérek, a helyzetet kielégitőnek találom. Mihalka ur rotyog, mint egy lábos. Mihalkáné a fiammal folytat eszmecserét, én odalopódzom a dohányasztalhoz, hogy biztonságba helyezzem a szivaromat. Lenézek a tartóba: üres. Mi ez? Nézek a Mihalka szájába: üres. Ez rémes. Hiszen az előbb itt volt, kidugta a lábát, mutogatta lábikráját? Leesett? Lehajolok a földre, szétnézek, az asztalka alá tapogatok. Nincs. Lekuporodok, négykézláb a zongora alá mászok, veriték üti ki homlokomat és gondolkodom. Hova tettem? Az előbb még ott volt a tartóban, láttam, kiáltott a vége a tartóból. Vagy rosszul láttam?

- Egy szivar - mondja ekkor Mihalkáné a kredenc mellől. Állok megmeredve a zongora alatt és hallgatózom. Csak nem az én szivaromról van szó? Vagy rosszul hallottam?

Mihalkáné pedig elveszi a kredencről azt a szivarnak mondott dolgot és leteszi az asztalra. Kidugom a fejem, előmászok a zongora alól és az asztalra nézek. Mihalka is odabandzsalit és izgatottan szuszog. Aztán feláll, meghajtja magát a szivar előtt és aranyos humorral bemutatkozik neki:

- Mihalka vagyok. Van szerencsém Upman ur.

- Valaki itthagyta - rebegi a feleségem és szomoruan néz rám. Nagy csend támad. A szivar ott sütkérezik a plüssabroszon és szőkés hasát felénk forditja.

- Upman... - mondja Mihalka és megcsiklandozza a szivar hasát - Upman János... Hun voltál te csirkefogó? Ilyenkor kell jönni, he? Igy megváratni a bácsit!? - Fölemeli, a füléhez tartja és a két ujjával megnyomja végét.

- Ropog. Ripeg-ropog. Upman János.

- Regália Média - jegyzem meg keservesen.

- Vajjon! - Megnézi a kravátliját, elégedetten bólint a fejével.

- Csakugyan. A kravátlit instálom leveszem róla, mert nagyon kimelegszik.

Hallgatunk. A szivar a kezében van, gondosan leszedi a hasáról a márkát, azt ismeretlen célzattal zsebrevágja, aztán rámosolyog a szivarra, forgatja, becézgeti, nyomkodja, magához szoritja, összebarátkozik vele, atyailag hunyorgat rá és az atyaistennek se teszi le a kezéből. Már nem birom nézni, ahogy dajkálja és legalább letenné egy kicsit a kezéből.

- Rég nem szivtam ilyent - jelenti ki elmélázva - van annak már tiz esztendeje.

Semmi kétség többé: ez az ember az én szivaromra pályázik. Megsértsem? Torkon ragadjam? Mit csináljak vele? A feleségem bánatosan és szemrehányóan néz rám.

- No azért csak - nyögöm határozatlanul.

- Köszönöm - kapaszkodik a szó farkába - nem szeretném megfosztani.

Ezen felbátorodtam egy kicsit:

- Hát hiszen rá lehet gyujtani egy kicsit. Egy kevéskét.

Mihalka hipnotizáltan nézi, a két szeme tengelye is kiakad.

- Valaki itt felejtette - vélekedik óvatosan a feleségem.

- No, akkor isten neki, rágyujtok. - És egy gyors kapással belöki a szájába, a fogával leharapja a végét, gyufát gyujt, szi egyet, nyulszájat csinál, a füstöt megöblögeti a szájába, azután körül néz és elégedetten vigyorog:

- Ez már döfi.

- Szivják a szivaromat - mondom tréfásan. Mihalka ur heherészik a tréfán, a feleségem zavarba jön. Utálom ezt a Mihalkát. És legalább ketté vágtam volna a szivart, legalább nekem is jutott volna belőle egy porció. De hogy került a kredencre? A kisasztalkára pillantok. Amit én a szivar végének néztem, az a plétartó kiugró vályuja. Nézem a Mihalka két husos pofazacskóját, ahogy pumpálja, habzsolja, sorvasztja a szivaromat, napi keserveimnek kiegyensulyozóját. És én, szegény ember még regényt akartam olvasni és korán lefeküdni. A tekintetem bubánatos bucsut integet a pályatévesztett szivarnak. Óvtam hidegtől, melegtől, gyürődéstől, náthától, nem voltam hozzá goromba, ugy bántam vele, mint a tulajdon édesapja és jön egy ilyen Mihalka nevü és azt mondja: no akkor rágyujtok. Mi cimen? Nincs erre paragrafus? És legalább passzivabb magatartást tanusitottam volna a kolbásszal szemben.

Késő van s a feleségem fáradtan, elcsigázottan áll a még mindig berregő vendégek előtt. Ki fogom dobni őket, gondolám végső elkeseredésemben. A fiam, aki a nagy zajban elemében érzi magát, ráteszi a kezét a Mihalka széles combjára és azt mondja:

- Hoppá bácsi.

Mihalka lehajlik, szuszogva az ölébe ülteti a gyereket az asztalra teszi a szivart, aztán megcsiklandozza a gyerek hasát és azt mondja: Kuckuc kis fiu. Potyó értelmetlenül nézi, nincs hozzászokva ilyen marhaságokhoz, orozva előkap valami furcsa formáju tárgyat és hirtelen benyomja a bácsi szájába:

- Pipáld meg bácsi ezt is - mondja neki komolyan.

Mihalka szippant egyet, aztán kiveszi a cső alaku tárgyat szájából. Nézi. Kétségtelen, pipa formája van, de mégis valami más, egészen más, régi elhasznált krisztircsap.

Mihalka elüvölti magát, sietve elereszti a gyereket, előveszi a zsebkendőjét és törli véle a szája belsejét. Mihalkáné megsértődik és hangosan mondja:

- Nem szabad rossz kis fiu.

Potyó önérzetes fiu, hangosan tiltakozik. A néni megismétli a sértést, mire Potyó azt mondja:

- Menj el néni.

- Hová? - érdeklődik Mihalkáné bossszusan.

- A fenébe - hangzik kurtán a felelet.

- Neveletlen gyerek - indulatoskodik Mihalkáné és sietve szedi a kabátját. - És ez a gyerek husz hónapos?

- Huszonegy.

Mihalka köpköd és méltatlankodva távozik meghitt családi tüzhelyünkből. Káromkodik:

- Azt a krisztirját annak a micsodának.

Annát más körülmények között erélyesen kioktatnám, mert ő tanitja a fiamat ilyen dolgokra. Most derülten pillantok felé. Anna visszamosolyog rám. Potyó elaludt a szőnyegen, hirtelen nyomta el az álom. Fölemelem, leteszem az ágyra. Holnap veszek neki csokoládét. A vendégekkel szemben tanusitott ellenséges magatartása jutalmául.



MIHALKA ÉS MIHALKÁNÉ.

Egy rendkívül bonyolúlt egyenlet van adva a 10-ik hatványon, amit soron kívül el kell intézni, mert jön a fényképész az új lemezekkel. Pujkatojástól kölcsönkérem a piros ceruzát és odaírom a feladvány alá: Kidolgozás. Pótlólag csinálok egy finom farkincát az esbetű mellé és a nyakamról letörlöm a verítéket: Nagy kínnal gusztálgatom az egyenletet, sajnos nem tudom elolvasni, mert a betűk teljesen el vannak mosódva. Ha elbukom, visszavonják az írói oklevelemet és elveszitem az önkéntesi jogomat és főhadnagyi rangomat, amit kilencszáztizenhatban kaptam Monastir-Ziskánél, balra egy krumpliföldön. Nagy kínnal felhúzom a felső szemhéjamat, hogy jobban lássak, de az egész feladványból csak annyit látok, hogy Erdős Kuli sebesen gépeli a Horáciusz-forditást, amit a felebbezéshez kell mellékelni. Szeretném odaadni az egyenletet is, hogy legépelje, de a tanár leszáll a katedráról, mire én hirtelen előveszem a logarithmust és kikeresem a főhadnagyi rangnak a négyzetgyökét. A csípőcsontom elzsibbadt, nagy vízcseppek potyognak rólam. Egészen elfelejtettem a logaritmust. Szomorúan nézek fel a színpadra, ahová éppen e pillanatban lép fel a közjegyző és jelenti az osztálynak, hogy az angol miniszterelnök Génuában kidolgozta a hűsitő rendszabályokat és ebből kifolyólag a szerencse mulandó, de akinek van szerencséje, annak módjában áll kivánni, hogy e szerencse revizió alá vétessék a szignátárius hatalmak által. Közben a sétatér vonalai egészen elmosódnak, csak egy szó marad a horizonton, amely egyre dagad és hangosodik

Szerencse
Szerencse
Szerencse

aztán hirtelen szétpuffad és nagyot morog, amitől sebesen talpraugrom. Az a hangos és dagadt valami most egy roppant nadrágban ott szuszog előttem és nyájasan törli kiizzadt tarkóját.

- Van szerencsém - ismétli gömbölyű baritonban és feszes hasával valami tisztelgő hadmozdulatot visz véghez. Kábultan nézem a zavaros jelenséget és az az érzésem, hogy az előbb, amikor Génuáról számolt be, nem viselt ilyen nagy kaliberű nadrágot.

- Igen... - motyogtam tájékozatlanul. - A hűsitő rendszabályok miatt...

- Aludtál fiam - szólal meg a feleségem résztvevően. - Vendégeket kaptunk.

Megmasszírozom egy kicsit a csípőcsontomat. Persze, aludtam... A közérzetemben valami gyanus dolog kezd kóvályogni. Rossz sejtelmektől sarkalva, révetegen emelem fel a tekintetemet. A háttérben szenvedő arccal, erőtlenül a falhoz támaszkodva: ez a feleségem. Mi lelte? Cikázatos gyorsasággal rebben tovább a pillantásom a szobában. Valahol a középen egy másik arc. Jobbfülétől a balfüléig egy síri mosoly zacharinnal édesitve és viruló mályvaszinű szeplőkkel dúsan telehintve: ez összesen... Mihalkáné. Elől egy kétségbeejtő nadrág és ezzel szerves összefüggésben egy ritmikus has és több semmi: ez Mihalka.

Röviden és leírhatatlanul: Mihalka és Mihalkáné.

A sorsharag egyszerre kétféle megnyilatkozási formájában.

Pedig figyelmeztettem a feleségemet a mult héten is, hogy jó lesz megint templomba járni. Mert az őstermészetnek ezt a két eltévelyedését csak teológiai alapon lehet már ellensúlyozni. Imával, böjttel és az isteni irgalmasságba vetett bizalommal. És mi templom helyett moziba mentünk!

- Alukálni méltóztatott egy pindurkát - trombitálja ez a Mihalka nevezetű, nyájasan és otthonosan pödör bele a bajuszába. Követem a jóízű mozdulatot, felpillantok a megpödört bajuszra és elemezni próbálom a történteket. De a feleségem sürgetően néz rám, hogy kapcsolódjam már bele az általánosan megindult sivalkodásba.

- Tessék leűlni egy kicsit - szólok nyájasan.

Mihalka ujra pödör egyet és szuszogva űl bele az új zsirárdi kalapomba.

- Na, - jegyzem meg egy kissé aggodalmaskodva - ott talán nem lesz elég kényelmes. De, úgylátszik, a recsegő kalap nem képvisel akadályt, kisztihand kérem szépen, feleli könnyed szuszogással és egy erőteljeset zötyög a kalapomon, hogy dagadt lényének szilárdabb támpontot biztositson. És már hozzá is látott a társalgáshoz, a francia imperiálizmust már lekaszabolta, átrobogott már az angol külpolitika steppéin, megvonta a párhuzamokat, levonta a tanulságokat, pödört nehányat és egy nyaktörő siklórepüléssel leereszkedik a kredencre, amelyen egy érintetlen konyakosüveg áll. Rátapasztja a szemét az üvegre, felteszi a szemüvegét, fölemeli az üveget és elolvassa rajta a sírfeliratot. Hősies passzivitásra szánom el magam. Ebből Mihalka ma nem fog inni. Ha megreped, akkor sem.

- Poharat keresnek? - szólal meg hirtelen Mihalkáné a háttérből.

- Abszolute nem - felelem határozottan.

- Azt látok itt - jelenti ki Mihalka -, csak a szomszédúr nem tudja, hová tette a dugóhúzót.

Most egy félpercnyi csend következik. Ha ráeresztem a konyakra, holnap azt fogja mondani, hogy valami siralmas löttyöt adtam neki, erőszakkal beleöntöttem s az összeégette az összes nemesebb szerveit. Ha nem adok: ennek még beláthatatlanabbak volnának a következményei.

Felbontjuk az üveget. Mihalka iszik, tűzbe jön és tovább fortyog.

- Mert miről is van szó, instálom igen tisztelettel? - harsogja felmelegedve - Génua? Nagyszövetség, kisszövetség? Fenét kérem szeretettel, a drágaság, igen, a zöldhagyma, meg a hús, meg a kávépótlék, ez, ez kérem, erről írjon a Dájli Májli, mert ettől döglik a légy instálom. Márciusban is kérem hogy járok. Az asszony nyekereg, hogy így, amúgy, a zsidóné kínálja a kabátot. Éjszaka mutat, nappal soványodik a kabát miatt. Spórolunk, rakjuk a garast, aztán itt van. Jó, bemegyek a bankba, ki a pénzt, oda a kabátért a zsidónénak. Kéz alatt, használva: ötezer. Hogy perzsa. Hát jó. Azóta furt sétálhatnékja van a feleségemnek a kabátban. Ménkűerősen süt a nap, mi csak egyre szaladgálunk, mint a kengyelfutók. Nőm izzad, nekem feldagad a lábam vékonya, mint egy elefántnak, de mi csak egyre strapáljuk magunkat. Azelőtt instálom hónapokon át nem szippantottunk egy kis utcai levegőt, most meg furt sétálunk a kabát miatt. Hát mire jó az, kérdem tisztelettel, májusban? Nem igaz? Ma is, hogy egy kicsit hűvösebb idő mutatkozott, azt mondja, hogy ugorjunk át egy percre ide a szomszédúrékhoz, úgyis régen voltunk itt, de meg a kabátot sem látták...

Egy futó pillantást vetek a háttér felé. Ott a vastag perzsabunda Mihalkánén, most lebbentgeti kifelé a sarkait, hogy a bélése is érvényesüljön. Az arcáról kövér veritékek csöpögnek lefelé, de viseli a vastag kabátot, egy fél mennyországért le nem tenné, mielőtt fel nem tárja annak az ondulált nyúlbőrkabátnak misztikus szépségeit és a feleségemet bele nem csiklandozza egy epeömléssel kapcsolatos lelkiállapotba. Ezért jött, ezért sétálgat már hetek óta az ablakunk alatt ezzel a döglött birkabőrrel, ez volt az álmai netovábbja, életének lobogó célja, hogy ezt a festett utánzatot valódi prémkabát gyanánt vonultassa fel meghitt családi tűzhelyünk horizontjára, hogy ezzel az antik szőrmepótlékkal inficiálja szélcsendes családi életünket. Az elmult héten már ötórai teát rendezett a bunda tiszteletére.

S minthogy súlyt helyezett arra, hogy a kabátba okvetlenül belebetegedjünk, meghívott minket is, de előzőleg egy sütővassal gondosan kikunkoritotta a prém monotónabb viselkedésű részeit, hogy úgy mondjam a lapályosabb vidékeket, hogy perzsábbul hassanak a nyugalmunkra. A veszedelmet akkor sikerült elháritani, nem mentünk el a teára, de ez úgylátszik nem téritette el Mihalkánét attól a makacs tervétől, hogy minket, ha kell, egy megkerülő mozdulattal saját tűzhelyünkön tegyen boldogtalanná. A stratégiai felvonulást ime siker koronázta, végig kell szenvedjük a kabátot. Reggelenként gukkerrel vizsgálgatja az ablakából, hogy a feleségem mit hoz haza a piacról. A gukkeren keresztül vizsgálja át a szatyor tartalmát. Megszámlálja a paszulyszemeket, beleszagol a vajba, ha hizlalt tyúkot veszünk, azt terjeszti rólunk, hogy a pünkösdi ünnepekre megkékült sovány csirkét vettünk, de pusztán csak azért, mert már agonizált és így néhány garasért megkaptuk. Ha talpalni küldjük a cipőnket, átüzen, hogy éppen be akart nézni hozzánk, de nem zavar, mert tudja, hogy mezitláb vagyunk. Ha meghallja, hogy a városban valaki kiadó szoba iránt érdeklődik, azt hozzánk küldi, mert tudja, hogy a feleségem sírógörcsöt kap a rémülettől. Ha a feleségem huszonötödik névnapját ünnepli, akkor ő az ezüstlakodalomra gratulál. A szobalányunkat elcsalja, a mosónőnket lebeszéli, lappangó irtóháborút folytat ellenünk, gyilkos gázokkal, nyájas mosollyal támad, a levegőt szivattyúval távolitja el az orrunk elől, felkutatja az ellenségeinket, összebarátkozik velük, ha valaki beteszi hozzánk a lábát, itt terem, számba vesz mindent, belenéz minden lábosba, belekandikál minden vázába, a szeme vészes gyorsasággal száguld végig a lakásunkban s ha szunyogot lát a falon, zacharinos mosolyával poloskairtószert hoz javaslatba. Célbavett minket, üldöz a barátságával, ragacsos mosolyának, nyomasztó nyájasságának szeplős paravánja mögül messzehordó ágyúkkal rombolja cafatokká az életünket. Elviszi a díszkötéseinket és tepertőspogácsát felejt benne. Nincs előle menekvés, nem lehet leszerelni, nincs benne könyörület. A verszáji és triánoni békék kifelejtették Mihalkánét a számitásaikból, ő szabadon és minden hatósági beavatkozástól menten garázdálkodik e földi tereken, nem ismer Istent és demarkácionális vonalat.

Rettenetes.

Leverten csüggesztem le a fejemet. Már mindent megkíséreltünk. Hasztalan. És ez a Mihalkának nevezett katasztrófális duzzadmány azt mondja, hogy jól érzi magát a kalapomon. És megint Génuát fejtegeti. A tekintetem lemondóan réved az ajtó felé. Valaki éppen kopogtat. Aztán nyilik az ajtó és belép egy ember, hóna alatt viaszosvászontáskával. Hogy ő az egyleti ember.

- A belépés miatt jöttem - teszi hozzá magyarázólag.

- Igen - szól a feleségem.

Mihalkáné felfigyel. Mihalka abbahagyja Génuát és kíváncsian fülel.

- Abba az ügybe vagyok - jelzi az egyleti ember és Mihalka felé fordul - hogy urasága belép az egyletbe ezen egyszerű ív által, mely plajbásszal is kitölthető, ehol a plajbász, miáltal egyletünk tagja lesz Urasága... csak meg kell nyálazni.

Nyujtja a plajbászt. Mihalka habozva átveszi, forgatja, érdeklődve gusztálgatja a bizonytalan csutakot.

- Meg kell nyálazni? - kérdi és mondja valami derűs butasággal.

Persze, meg kell nyálazni, miáltal tagja lesz urasága... De viszont ráült zsirárdi kalapomra, miáltal megette a fene a kalapomat és még jó, hogy olyan tartósan kotol rajta, mert ha a feleségem észreveszi a lezajlott szerencsétlenséget, sírógörcsöt kap. Savanyúan nézem az új jövevényt, aki behatóan magyarázza Mihalkának az egyletet, abban a föltevésben, hogy ő a házigazda.

- Mer hogy a szavam ne feledjem, mosmán pillanatnyi segély is lesz adva az egyes tagok részére - jelenti ki hirtelen fordulattal és önérzetesen üt rá a viaszkosvászonra. - Ez most lett bevezetve.

Mihalkáné ösztönszerűleg leteszi a kabátot és óvatosan az egyleti ember felé tolja a hadállását. Mihalka nagyot szuszog, sebesen mozgatja a szempilláját és hipnotizáltan mered a táskára. A pillanatnyi segély szeget ütött a fejükbe.

- Pillanatnyi segély? - rebegi Mihalkáné szinte hangtalanul és fojtó irigységgel pillant a feleségemre.

- Az - szól az egyleti ember és büszkén bólint a fejével.

Nagy csend ereszkedik a szobára. Mihalkánénak remeg az orrcimpája az izgalomtól. A férje viszont sürüket pödör a bajuszába. A szemük sóváran kering a táska felett, amely pillanatnyi segély misztériumait takarja, ott kóvályog a kiváncsiságuk és a vágyuk a váratlan zsákmány felett, mint egy mohó keselyü, szeretnék is már a csőrük közé kapni, mint kövér gilisztát és elvinni tőlünk, elhalászni előlünk. Hogy ők erről semmit sem tudtak! Mihalka nyujtja is már a csápjait, még csak nagy általánosságban tapogatódzik, de már elég észrevehetően orientálódik az egyleti ember felé, a pillanatnyi segélyt rendkivüli érdekfeszitőnek találja, ugy érzi, hogy be kell lépnie. Urasága be fog lépni, miáltal tagja lesz és az egész ügyet végtelenül egyszerüsiti az a körülmény, hogy plajbásszal is lehet... Remek gondolat volt ma délután ide jönni...

Hangosakat szuszog, forgatja a ceruzát, szeretne is már valamit aláirni, hogy megelőzzön minket, miáltal tagja lesz... Csak a pillanatnyi segélyt óhajtaná még, persze csak ugy futólag, inkább csak pedantériából gyakorlati vonatkozásaiban is megvilágitani, hogy t. i. rug-e az a pillanatnyi segély s ha rug, mennyire rug és föltéve, hogy ő ezt a dolgot... egyszóval melyik az alkalmas pillanat, amidőn ezt a fentebb csak nagy vonásokban vázolt segélyt személyesen is megismerhetné.

- Azt mink kérem - feleli az egyleti mentőangyal nagylelküen - mindenkinek aggyuk.

- Belépünk - vakkantja Mihalkáné és elszántan néz körül.

- Mindenki kapja - üti a vasat az egyleti - csak be kell mondani az irodába, hogy emigy, amugy s már is guberájják a sok pénzt. Aki bemongya, az stántepityere megkapja.

Mihalkáné már az első vonalig nyomult előre, szorosan blokirozta az egyleti embert a mosolya csurgómézével, hogy ne férhessünk a közelébe, meghóditotta otkolonos közelségével, féltékenyen a birtokába vette, bübájos csicsergést csap a szegény ember fülébe. A figyelmet teljesen eltereli rólunk s az öröménél csak a félelem nagyobb, hogy észrevesszük a szobában az egyleti embert, hogy mi is belépünk. Odaszáguld a mokkatortához, amit a feleségem egy sötét kényszer hatása alatt szervirozott fel, lehasit belőle egy zömök szeletet, azt az egyletinek adja, konyakot is tölt neki, mire Mihalka is belekap a tortába, kétszer repetál belőle, a fülei ugrálnak, petyhüdt pofazacskói is felduzzadnak, fennhangon élvezi a süteményünket, aztán cigarettával kinálja az egyleti embert, aki rágyujt, előkotor egy ivet, azt Mihalka elé rakja, egy ünnepélyes mozdulattal jelzi, hogy elkövetkezett a belépés pillanata, és már a kérdőpontokat kezdi betüzgetni.

- Itt az áll instálom, hogy mi a teljes vezeték- és keresztneve. Vagyis ez annyi, hogy minek hijják az illető egyént s ha megtudódik, azt be kell irni ide az ivbe. Plajbásszal is lehet.

Mihalka feszülten figyel. A szakszerü felvilágositások után végre abba a kellemes helyzetbe kerül, hogy meg tud felelni arra a komplikált kérdésre, hogy mi a vezeték- és keresztneve. Diadalmasan hordja körül a tekintetét és odairja. Aztán jön a foglalkozás. Már tudniillik, hogy ki micsoda. Ha suszter, hát suszter, ha kalauz, hát kalauz. És ecetera kéremalássan. Ha iparja van, hát azt.

- És ha kataszteri ember, hát azt - vágja ki Mihalka leleményesen.

- Akkor azt - bólint az egyleti.

Mihalkának ragyog az arca. Végtelenül egyszerünek találja. Semmi komplikáció, semmi fejtörés, csak éppen utánagondol az ember egy keveset, hogy ki micsoda és kész, jön a másik rubrika, a lakhely, amit ugy kell értelmezni, hogy hun van az illető egyén kvártéjba és nem ugy, hogy teszem azt subix meg ilyesmi. Mihalka lázasan ir s tölcsért csinál a fülére, mert kezdetét veszi a következő kérdés:

- Nincs-e más állapotban?

Mihalka elröffenti magát, mert nem tudja, hogy milyen álláspontra helyezkedjék és kérdőleg néz a feleségére.

- Nem vagy - hangzik a nő szájából a megnyugtató felvilágositás.

- Nem vagyok - jelenti ki ő is.

- Közös háztartásban él-e házastársával?

- Igen.

Ez beiródik. Jön a következő kérdés:

- Mikor és minő betegségben halt el a házastársa?

Sulyos csend ereszkedik a szobára. Az egyleti vár nehány pillanatig.

- Ez annyi - magyarázza jóindulatulag - hogy mibe halt bele a naccsága.

Mihalkáék, akik az előbb még diadalittasan vetették rá magukat az egyletire, most kinosan pislognak egymásra. Én finoman mosolygok és diszkrét pillantást váltok a feleségemmel.

- Ezidőszerint még az a helyzet... - kezdem az egyletinek magyarázni a tényállást, amikor Mihalkáné hirtelen közbelép és tisztázza a kérdést. A hangulat azonban feszült marad s a mérleg határozottan a mi javunkra kezd billenni. Mihalkánét pro foro interno eszi a sárgaméreg, pláne amikor észreveszi rajtunk annak az előjeleit, hogy mi adandó esetben nem haboznánk bevallani a valót, melyszerint ő közmegelégedésre kilehelte nemes páráját. Közben a belépési szertartás a befejezéséhez közeleg. Mihalka odapingálja a nevét az ivre, jólesőket pödör, elégedetten zötyög a kalapomon és centripetális erővel megint nekiindul a pillanatnyi segélynek.

Az egyleti, aki nagyon büszke erre a pillanatnyi mézesmadzagra, örömmel ragadja meg az alkalmat. A helyzet magaslatán van, kacérul lebbentgeti a fátylat, csábitóan mutogatja a Pillanatnyi Segély finom lábikráit, fokozza a vágyat, kidülleszti a Mihalka sündisznószemeit, légiesen szökell jobbra-balra, gyönyörü viziókat ébreszt, nagy aranyzacskók sziluettjeit ugráltatja a Mihalkáék láthatárán és amikor tetőpontra hágott bennük a gyors meggazdagodás reménye, hirtelen azt mondja:

- Mer hozzánk érdemes belépni. Még ott a hulla a házba, máris kapja az ember a sok pénzeket.

- Hulla? - kérdik Mihalkáék megdöbbenve.

Az egyleti félremagyarázza a váratlan effektust, megint svungba jön s hogy fokozza a kábitó hatást, szemléltető detájokba bocsátkozik:

- Mer az ugy van kérem, hogy az ember csak begyön az irodába, bemongya, hogy igy, ugy, elpatkolt az ipse s menten kapja a segélyt gyászkalapra, koporsóra, miegymásra.

- Koporsóra? - bőgi el magát Mihalka.

- Meg gyászkalapra... Prima egylet ez a miénk, hozzánk érdemes belépni. Nem igaz, kérem?

- Nagyon kedves - mondom én fellelkesedve.

- Tegnap is, esedezem, begyön az egyik, hogy a férjével baj van, eltreffálta a gutaütés. Megyünk, ott feküdt kérem a kredenc mellett az illető halott, abba verte bele a halántékát, amikor felfordult. Olyasfajta egyén volt, mint Mihalka Urasága, a guta éppen a hasát találta el. Ki se hült még s máris kapta az asszonyka a sok pénzeket.

Ez már igen. Ez aztán a finom előzékeny egylet. Be se várja, hogy az illető halottat megüsse a guta, máris küldi a pillanatnyi segélyt koporsóra, miegymásra. És ez az egyleti ember is milyen kedves, milyen akkurátus. Szeretném megrázni becsületes, kérges kezét. Jövő vasárnapra meghivom egy liter piros borra ezt a szimpátikus férfiut, szeretném is ezt vele azonnal közölni, de nem jutok szóhoz, mert még mindig a hullákat fejtegeti, de most már Mihalkáné felé fordulva.

- Merhogy szavam ne feledjem, ez előnyös lépés a naccsága számára is. Mert teszem azt, a naccsága, ahogy nézem, engedelemmel szólva, egy kicsit sovánkás magatartásu, azok a flekkek az arcán a májbajtól jönnek, aztán nem igen birja már a munkát. Na mámost az Urasága is megvan egy kevéskét viselve, hallik a szuszogásán, maholnap, se szó, se beszéd, igy volt a másiknál is, felpuffadt a hasa és kész. A hulla itt fekszik, esedezem, még a szobába, ki se hül még becsületesen s a naccsága csak beszól az irodába és stántepityere üti a markát a sok pénz. Nem kell szaladgálni, kölcsönkérni koporsóra, gyászkalapra, miegymásra.

Kolosszális. Nem is kell Mihalkának alapszabályilag még kihülni, ráér később is és az asszonykának már is üti a markát a sok pénz. Elragadtatva nézem az egyleti rinoceroszt, aki a sikertől megvadulva hadonászik az elkékült Mihalka előtt. Az ő hullájára bazirozza a számitást, egy küszöbön álló gutaütéssel akarja a sáppadtan támolygó Mihalkánét a tagdijak gyors befizetésére ösztönözni, nem veszi tekintetbe, hogy szegény Mihalkának már kifordult a szeme a rémülettől és vonagló szájából kurta hörgésekben tör elő a halálfélelem. Ő csak tovább rotyog, hogy:

- Nagyon sima dolog az egész. Ott a hulla, itt a pénz. A pillanatnyi segély. Éppen hogy csak beirják...

- Plajbásszal - mondom én.

- Avval is lehet - mondja ő. Aztán kezd pakkolni, bucsuzni. Mihalkáné, aki idegsokkos szégyenéből és keserves csalódásából lassankint magához tért, a távozó viaszkosvászon láttán halványan felpislog még egyszer és halkan, bátortalanul azt kérdi az egyletitől:

- S mondja... mennyi azaz... összeg...

- A pillanatnyi segély?

Mihalkáné csendesen bólint.

- Az kérem - feleli az egyleti flegmatikusan - minden hulla után huszonöt lej. Ha nagyon kövér az illető halott, akkor harminc.

Magunkra maradunk. A szobát jóleső csend veszi a hatalmába. Mihalkáék ott vannak még. De már nem élnek. Vagy legalább is a régi értelemben már nem. Én szemügyre veszem a kabátot s hogy másra tereljem a társalgást, ártatlanul mondom:

- Egy ilyen használt nyári bundát... egy ilyen göndöritett nyulbőrmicsodát én is vennék kéz alatt a feleségemnek.

Mihalkáné elsápadt és fuldokolva néz a férjére. Harsogó pofonokat mér le neki a szemével. Hogy ezt is kikotyogta, hogy ennyi blamázs után a kabát kézalatti mivoltát is az orrunkra kötötte.

- Gyere, - mondja neki siri nyugalommal, menjünk.

- Na fiam - szólok mosolyogva a feleségemnek, amikor eltávoztak - magának bizar izlése van, hogy ilyen egyletbe akar belépni.

- Én a tenniszegyletbe akartam - felel derüsen a feleségem.

- Tenniszegyletbe? És ez az ember?

- Ő a tenniszegyletnek is alkalmazottja... De azt hitte, hogy mi a másikba akarunk.

Az általános örömünnepet csak az összenyomott zsirárdi kalap zavarja. Valahogy szeretném eltüntetni, hogy a feleségem észre ne vegye. Már nyulok is a kalap felé, amely olyan mint egy szalmából készült palacsinta, amikor bedugja az ajtón a fejét a szomoru Mihalka és egy vadonatuj zsirárdi kalapot lobogtat felém.

- Elcseréltük instálom a kalapunkat...

Megkönnyebbülten lélegzek fel és mosolyogva mutatom neki az összepréselt kalapját. Keserves arccal nézi, a sok csapás buskomorrá teszi, fölemeli a kalapot a székről, nyomogatja, lapitgatja, kétségbeesetten simogatja, felpróbálja, látja, hogy annak definitive befellegzett, megverten vánszorog vele a kijárat felé és ott azt mondja:

- Éreztem pedig valami hasonlót, amikor leültem.

- Kántité neglézsáb! - próbálom vigasztalni.

- Nem kérem - mondja már végelgyengülésben - zsirádé volt.

Még az nap délután felsiettem a padlásra és személyesen tüztem ki az örömlobogót.



NOVELLA A TATÁRÓL.

Flammingóné, aki tolvaj cselédlányoknak adott szállást, óbégatva hajtotta össze a két darab lábravalót, mert éjfélkor átjött ő is segédkezni a pakkoláshoz egy meleg kávé reménységében. Összekarmolt arcu, zilált asszonyság volt ez a Flammingóné, de most jóságos szavakat használt és okos utbaigazitásokat szolgáltatott a fehérnépek ellen. A törékeny öregnek pedig potyogtak szivéből a könnyek és a kuffert átkötötte egy vastag spárgával. Ő volt a tata, egy császárszakállas hüvelykmatyi, legfeljebb 150 centi magas, egy vicces kis egyéniség, sötét fehér pikkémellénnyel és antik ezüstlánccal, egy nemes fej, valami jóizü Rübezahl-paródia, most azonban csak egy szegény, vérző tata, aki gyereknagyságu kezeivel húzta a spárgát a rozoga bőrönd felett és férfias komolysággal biztatta a fiát, mert a fia, akit Jonáthánnak hivtak, letette az érettségit és igy elérkezett ahoz a ponthoz, hogy sovány muszklijával, két darab lábravalóval, egy ötkilós barna kenyérrel és egy pár igen finom kaucsuk-kézelővel nekivágjon a világnak pénzt kisajtolni, egzisztenciát alapitani, szutenirozni a tatát nehány bőrszivarral és egypár forinttal. A mama, az tavaly februárban meghalt szegény mejbajban, pedig egy áldásos derék szorgalmas anya, aki sulyos forintokat keresett libatömési praxisával, mert a tata már kibicsaklott és nem tudott keresni. Azóta vékonyan vegetáltak az apró tata és Jonáthán a vizes szobában, a büdös petróleumlámpa mellett. De most megvolt az érettségi és a tatának tele volt ódon pikkémellénye alatt szülői kebele reményekkel, éjszakánként csak nyitvatartotta a szemét és szárazakat csámcsogott szomoru szájával és gyufát gyujtott megnézni a vekkert, a tovaenyésző éjszakákat, mert alapjában véve végtelenül bánatos volt, hogy a sors elmetéli őket egymástól.

Mikor a kuffer megvolt, megitták hármasban a meleg kávét, Flammingónénak szivére ment a dolog, dörzsölgette terpeszkedő orrát, a tata is zokogni akart volna, de csak vigasztalta a jószivü Flammingónét, hogy ő már öreg ember, csak a fiának menjen jól, aztán eloltották a gyertyát és kibaktattak az indóházhoz a hideg hajnalon. Cipelték a podgyászt, szivük olykor belefáradt a teherbe, le is tették a járdára és kifujták ketten az orrukat.

- Meglátja drága tata - jövendőlte lázasan Jonáthán - egzisztenciát csinálok magamnak. Aztán a tatát is elhozatom.

- Meghalok én addig fiam - lirázott a szegény tata és lihegve emelgette a bőrönd fülét - csak téged segitsen meg a Jóisten.

Mert önzetlen, jóságos tata volt a kis öreg, apában igen szép zsáner, aki palotákat szeretett volna ajándékozni a fiának, egyet a főtéren, szemben a vasdepóval és egyet Párisban a főuccán. A perronon minden hordárt megállitott, hogy nem ment-e el még a vonat, amelyikkel a fia utazik, aztán beszaladt a harmadosztályu restaurációba, vett egy zacskó édesszilvát a fiának és egy pakli dohányt a jobbikból és szóbaelegyedett az utasokkal és elmesélte, hogy a fia is utazik. Aztán, mikor bejött a vonat, felkapaszkodtak egy harmadosztályu kocsiba, az öregnek fontos tanácsok tódultak ki a száján, de a belseje reszketett a meghatottságtól, visszaszaladt a restaurációba, vásárolt még két darab szafaládét és egy puffadt, régi pogácsát, a perronon is kiadott még egy kis pénzt egy pár cipőzsinórra és bugyogó bőkezüséggel begyömöszölte a Jonáthán zsebébe. Aztán összecsókolták egymás arcát, a vonat elindult, ott maradt a kis öreg, a császárszakállas, magányos tata a sinek mellett, egy vasuti tisztviselő kergette el onnan, mert tolatni kezdtek. Ugy lehetett sajnálni szegény emberkét, ahogy csoszogott kifelé összefacsart szülői szivvel, hatalmas cugoscipőjével az indóházból.

Egy hónap mulva aztán levelet kapott. Az volt benne, hogy nincs még állásom szeretett tata, de azért ne busuljon drága tata. És akkor keresetre adta magát a tata, egy kosárban forró marónit árult lebujokban és lányos házakban, hajnalig kotolt söntések ajtajában. A pénzt póstára adta és irt egy drága levelet és válaszbélyeget tett a boritékba.

Egy év mulva egy doboz trabukót kapott Bécsből, később már némi pénzek is jöttek, egyszer Hamburgból, később Lübeckből, Amsterdamból és a kis öreg ruhát vett magának, dernier modél, zsemlyeszinü zsakettet barna kockákkal, amilyennel ifju angol lordok lovagolnak délelőtt a Hyde Parkban. A kabát egy kicsit hosszu volt, majdnem a cipősarkáig ért, de elegáns volt és keménykalapot is vett és bement a kávéházba és rendelt egy forró feketét és elbüvölően beszélt a fia karrierjéről és boldog volt, hogy ugy hallgatják mint egy regényt és megkérdezik tőle, hogy hol van az az Amsterdam. Passzió volt nézni, milyen elégedetten és tekintélyesen dominózott zsemlyeszinü zsakettjében. Mert jól ment a dolga, megstuccoltatta a szakállát és vigyázott arra, mindig, hogy a kalapja mindig ki legyen kefélve. Mert tartozott ezzel az elegáns magatartással a fiának, aki egészséges fogaival átharapta magát a szegénység és névtelenség rosszizü kásafalán, kartelleket csinált és bonyolitott és mikor már nagyon magasan volt, a titkárjával magához telefonáltatta a tatát az esküvő folytán.

És a kis öreg, maga sem tudta hogyan, ott állott a kápolnában, lábujjhegyen és a glasszékeztyüjét gombolgatta határtalan büszkeségében. A zenét egy mezószoprán kamaraénekesnő és egy többszörösen kitüntetett orgonista szolgáltatták. A nőkön antik ékszerek csüngtek, a levegő az csodás volt és egy ujságiró töltőtollal jegyzeteket csinált a háttérben. A kis öreget odanyomták az oszlophoz, szinte rákenték, mint egy plakátot, ráléptek a lábára, hátrataszigálták egy kissé, olyan külsőt kapott a filigrán örömapa, mint egy tepertyü, olyan volt szegény az elegáns tündöklő kápolnában, mint egy szakállas, összement tepertyü. A keztyüje kirepedt, a hasa korgott az éhségtől, mert az események hevében elfelejtettek neki reggelit adni. És hiába ágaskodott, hogy láthassa a fiát, aki az oltár előtt állott, cseresznyevörös szőnyegen egy nővel, lepisszegték. A bársonyruhás ceremoniérek lapos kézmozdulattal jelezték, hogy hallja öreg, itt nem lehet annyit fészkelődni, viselje magát tisztességesen, mert kivezetjük. Az orgona pedig különböző műsorszámokat játszott és Jonáthán, a nyulánk finanszié monoklis szemével bágyadtan mosolygott a menyasszony szemébe, akinek rokokó villája volt két elegáns toronnyal, heraldikus karosszékekkel és hátaslova és minden, minden, amit egy elnyütt tata, aki zongorás éjszakákon selyeminges cselédhölgyeknek forró marónit árult és aki duhaj cipészifjaknak hervadt kávéházak homályában két hatosért a hasából beszélt - megálmodni sem tudott volna. Mert azt elfelejtettem felvenni a rubrikába, hogy a finom kis emberke, akit bevezényeltek egy hevenyészett frakköltöny pazar elegánciájába, hogy egy holland kapitalistához hasonlitson, akinek rakományai usznak a tengeren és akit most lenéztek, odakentek az oszlop spirálisan felkanyargó frizeihez, régen a cirkuszban működött mint attrakció, hasbeszélő volt két szemtelen babával a térdén, akik a tata üres hasából zajos vicceket mondtak a publikumnak. De most orditani szeretett volna torkaszakadtából, hogy ne nyomkodják őtet, micsoda eljárás az, hogy őtet, a tatát negligálják, engedjék az oltárhoz, mert ő látni akarja egyetlen Jonáthánkáját esküvője alkalmával, ott akar állani mellette, szeretett gyermekei mellett. De nem mert orditani, még fészkelődni sem többet, csak könnyesen pislogott, nagy kövér cseppekben gurult ki szeméből a boldogság, ádámcsutkás nyakát izgatottan ketyegtette, mint egy felzaklatott csirke. Filigrán, de strapás életének hő célja volt ez a mai nap, homlokon csókolni sikerült magzatját és büszke, apai melléhez szoritani a fia menyasszonyát, akit a nagy tolongásban szórakozottságból elfelejtettek neki bemutatni. Ő már nagyon szépen kispekulálta magának utközben a dolgot, most is ezen járt az esze, hogy majd homlokon csókolja a gyermekeket és valami gyönyörü mondást fog nekik mondani a jövőről és a leendő unokákról, ha vége lesz a szertartásnak és az orgona tust fog orgonálni. Az unokákat majd elviszi fagylaltozni, de csak egy snittet szabad nekik enni, mert különben menni fog a kicsi hasacskájuk. És Annuskával bujócskát fog játszani a fáskamrában, aztán Annuska mind keresni fogja őt, pityeregni fog és ő akkor kibuvik a vizeshordó mögül és azt fogja mondani: huhu itt van a nagytata.

És amig ott bujócskázott a fáskamrában, észre sem vette, hogy az orgona már a tust orgonálja, vége a szertartásnak, a népek beszállnak az autókba és akkor ő is szaladgálni kezdett egy autó után, hogy felüljön rája, mint tata, mert neki is dukál egy autó, a fia bizonyára rezervált egyet a részére, hogy legyen miben az ebédhez robognia. Ott lábatlankodott a kocsik körül, nézte, hogy melyikbe szálljon bele, de elsodorták, mint heves szél a zsiros ujságpapirt, elfogytak az autók, faképnél maradt a kis öreg, a járdán felejtették, elpotyogtatták, mint haszontalan hulladékot. Ott gubaszkodott elcsodálkozva az öreg, szomoru tata az üres templom előtt, mint hajdan az indóházban mekegve rezzent ki a száján néhány furcsa hangocska, szépen megnyesett császárszakálla reszketett és tétova kézzel, szép, fehér, repedt keztyüvel keresni kezdte a zsebkendőjét, de az ismeretlen frakkban nem tudott szegény eligazodni. Pedig ha ő nincs a világon, akkor ez a nagy publikum nem szaladt volna össze a fiát látni, mert a fia neki köszönheti, hogy a világra jött, hogy kilábalt a tifuszból, iskolából, penészvirágos szegénységből, ennek a félredobott kis tatának itt a járdán. Ha ő most itt hirtelen meghalna? És hervadtan csoszogott neki az ismeretlen városnak, kereste Jonáthánt, dicsőséges kis palántáját, aki elfelejtett neki autót rezelválni. Megállitotta az embereket, rendőröktől kérdezősködött, aztán szóbaelegyedett egy barátságos hordárral, aki gyalog hazakisérte. Este volt már, amikor éhesen, szomjasan, végleg megrepedt glaszékeztyüben célhoz érkezett.

- Üljön le tata és egyék valamit - mondta neki a fia szórakozottan és bevezette a vendégek közé és észrevétlenül leültette egy hosszu asztal végébe. A tata meg volt most hatva, némán rázogatta a fia kezét, aki ilyen jó volt hozzá, halat hagyott neki meg egy kis fácánt. Nagy darab kenyeret evett a fácánhoz, tokaji bort ivott hozzá és ragyogó arccal hallgatta a különböző felköszöntőket. Gyönyörüen érezte magát a kis öreg a vendégkoszoruban, roppant büszke volt a fiára, akiről annyi jót mondtak az előkelő emberek, nagyon jó kedve kerekedett, ő is a pohara után nyult, mert ugy találta, hogy neki, a tatának is van egy kis beleszólása a dologba, ugy illik, hogy ő is felemelje a poharát. Kiönti a szivét, hadd lássák, milyen egy szerető, hűséges tata. Készült is felállani, de a fia rémülten intett neki a fejével. Alig vette észre, csak mikor felállott, akkor huzta valaki vissza frakkjánál fogva. Kissé megsértődött, sokáig hallgatott, de aztán nem birt zajos apai szivével, amely kapálózva kérezkedett ki belőle. És amikor a toásztok lassankint elfogytak, hirtelen meglódult benne valami és a nagy csendben váratlanul elkezdett kotkodácsolni, mint régen, amikor a kicsi Jonáthánkát a térdére ültette és mulattatására siri tyukhangokat hozott elő a hasából.

A vendégek meglepetten néztek egymásra, sejtelmük sem volt, honnan jön a szakadatlan kotkodácsolás, az asztal alá kukucskáltak és ez felbátoritotta az öreget, kukorékolni kezdett, gyönyörü tenorban, de ugy, hogy a száját nem is mozgatta s amikor elfogta a hajdani sikerek láza, tüzbe jött és egy szép tréfás felköszöntőt mondott a hasából. Óriási hahota következett, a kis örömapa felállott és boldogan hajtotta meg magát az ovációra. A fia ugy ült a helyén mint egy sárgatök, a menyasszony sirni kezdett szégyenében és akkor valaki odajött a tatához s azt mondta: pardon egy pillanatra. De a tata nagyon büszke volt a sikerére és mikor finom diszkrécióval kezdték kiküszöbölni a vendégkoszoruból, méltatlankodva makacsolta meg magát, hogy miféle dolog az, ő a tatája a méltóságos urnak, ne tologassák őt kifelé, miféle eljárás ez? Ő marónit árult, ő utolsó keserves pénzéért szafaládét vett Jonáthánkának, ő strapálta magát szegény boldogult nejével egyetemben a fiáért és most még ne is örvendhessen a boldogságának?

Hadonászva fejtegette apai szivének jogait és észre sem vette, hogy a vendégek faképnél hagyták a nagy ünnepségeket. A finom menyasszony sápadtan zokogott a sarokban, Jonáthán pedig odaállott a tata elé és siri boldogtalansággal, keservesen, de harag nélkül azt mondta a kis öregnek:

- Tata drága, ezt szépen megcsinálta.

A tata most kezdte felfogni a helyzetet. Állt, állt, nézett, nézett, az álla elkezdett citerázni, aztán anélkül, hogy egy szót is mekegett volna, letántorgott a lépcsőn, vitte, vonszolta magával, megdöbbent, bőgő szivét, leült egy sarokkőre a magános éjszakában és ott sokszor, hangosan azt mondta magának:

- Te hasbeszélő, te svárckünctler, te öreg disznó.

És most megint olyan volt, mint egy összezsugorodott, szakállas tepertyü. Nagyon lehetett sajnálni szegényt.



TEMPO ANDANTE.

Szél furulyázik az ecetfák között, aztán hangszert változtat és végigorgonázik az istállók zsindelyének klaviaturáján. Itthoni őszök fanyarságát kóstolgatom. És konstatálom: a kapu alján, ahol júliusban legyek dőzsöltek a puha törökmézdombon, amit fürge bárddal szeletelt Bosztandzsik Ali, városunk hórihorgas muzulmánja, ott most a kapu emlitett alján kukacos sültgesztenye illata lebeg. És konstatálom: Schlesinger, a művelt vaskereskedő bevonszolta ekéjét a trotoárról, Vizi Zsiga leakasztotta üzlete ormáról a jutányos cirokseprőket és Illosvai tűzoltó al-, de pumpa-főparancsnok, dalárdatag, manikűrrel bővitette előnyösen ismert fodrászatát és most mindkét brancs rosszul szuperál. Fuchs nevű tarokkirály ujdonszült lányára való tekintetből dacol az idővel és grizes zsákját künnhagyta a bolt előtt, amit e pillanatban az angol mamzell kutyája szagolgat. Az az izé, amit az emberek Galiciában kezdtek egypár évvel ezelőtt, megbillentette egy kicsit a mérleget. Zord folltrefferek ragyáit hordják az egzisztenciák, de speciel borban és talpbőrben figyelemreméltó kötések voltak. Van ezekben az emberekben valami homályos költészet, ha ők nem is látják.

Itt lebeg például karmantyúja felé gömbölyödve az imádott Mezártim, kivel az épitőmesterek bálján szenvedélyes barátságba keveredtem. De ennek tizenöt éve és kövérkés termetén most búsan foszlik az imitált perziáner. Emészti őket az ősz, a végzetes moly, mely ködös szárnyaival itt pillog felettem is, aki friss csapolású sört iszom az Európa külön termében és a vadásztársulat olajképébe merülök. A letakart cimbalmon újságokat látok, mert utánam nyomultak ők is, vérszegény szenzációikkal és bágyadt magánügyeikkel, közölni igyekezvén velem Kemál pasa és egy megfúrt Wertheim-kassza közötti lirájukat, mely szerint ősz van, kimondhatatlanul ősz van. Künn már működik a közvilágitási közeg, aki kampós rúdjával égésre bírja a villanylámpákat. Az evangélikusok órája hosszasan vajúdik, nyilván ütni szeretne valamit. Szédelgés történt velem szemben, mert a képeslap, amely hazacsábitott, meleg, intim, egészséges dolgokat szuggerált nekem s most, ahogy számbaveszem az uccákat és ifjúságom leltárát, látom, hogy itt hiányok vannak és hallom, hogy a házakról lemondóan hull a vakolat.

- A halántéka megszürkült - suttogja valaki elsuhanóban. Az enyém? Odatapogatok. Metsző hideg rohan szembe. A pék küszöbén domború hímmacska nyávog utánam, hangszálait a csapadékos éjszakák beálltakor hűthette meg. Azelőtt finomat rugtam volna puha hasába, de szürkül a halántékom, lenyomom a pékek kilincsét, hogy az állat nosztalgiáját kielégitsem és nyomban utána megmarkol egy kéz és velem lépeget a cuppogó járdán egy homályos ismerősöm, talán egy jogász vagy ehez hasonló, világos kamáslival, elegáns nyakkendőtűvel. Egy kicsit mégis emlékszem a hangjára, ifjúi horizontomon ő volt az első raccsoló europér, s ehez képest minden új kasszirnőnél elsőnek nevezett be az én időmben. Most tiszteletteljes hangnemet üt meg, eszmét kezd cserélni velem, hogy igaz-e, miszerint regényeket fabrikálok Kolozsváron? Hazáig kisérne, de egy gyarmatáru bolt előtt mégis búcsúzik, mert úgymond, lámpabelet kénytelen vásárolni. - Lotti sokat beszél önről - szól távozóban - és üdvözletét küldi.

Lotti? Széttapogatok magamban s úgy rémlik, mintha közünk lett volna egymáshoz. Egy Lotti mintha már előfordult volna a prakszisomban. Egy omnibusz tetején találkoztam egy pár szellemes női bokával, amikor a Boulevard des Malesherbes-en görögtünk tova egy régi, zamatos április délelőttjén. Gyöngéd eset volt, néha a Csinkecsentót magyaráztam meg neki, máskor a patagónokat s ha maradt szabad időnk, egymás száját csókolgattuk, de bús patáliába torkollott a dolog egy harisnya kapcsán, amely nyomtalanul elveszett a manzardómban. Nevek inspirálják néha az embert és pengetik meg ilyen hirtelen ujjakkal letakart hárfánkat, amit zenei vágyak híján már csak kleiderstoknak használunk.

- Francia ugye? - nyúl utána a kérdésem reménykedve.

- Nem éppen - csudálkozik rám a fogász - de szeretne önnel megismerkedni.

Ez is valami. Igen, ismerkedni, mikor így potyog az eső és felzilálja kompakt lényemet. Már arra gondoltam, hogy néhány forduló billiárdot játszom, esetleg az éjjeli gyorssal hűtlenül elhagyom kisded szülővárosomat. De Lotti kapcsán kellemes fűszerek aromája üditi hogylétemet és e körülmény maradásra késztet.

Tovább szagolom a helyi őszt s mivel közbejött körülmények folytán cipőm megrepedt, másnap elviszem őt kezelés céljából úri cipészünkhöz, Micsura Jónás nevezetűhöz. A járdán csintalan lábaival gázolja a hagyományos novemberi melancholiát távoli nőrokonom, ki hóna alatt Grieget viszi zongoraórára. Valcer Ildikó a neve és telekacagja a Serfőző-uccát:

- Mit szólsz a Hubigán parfőmömhöz?

Valóságos tündér. A mult hét szerdáján, de legfeljebb két év előtt még a nyakamon lovagoltattam.

- A Lotti nagyon szeretne veled beszélni. Alig győzte kivárni, amíg hazaméltóztatol.

Lotti úgy úszik körülöttem, mint esős dézsában a buborék: felhólyagzik, aztán hirtelen elpattan, hogy máshol ujra kezdje.

- Ma rólad beszéltünk Lottival - ujságolja lefekvés előtt öregség felé enyhülő keresztanyám: és aztán babrálgatva a tűzhely körül: - Te... van neki is egy regénye.

- Lotti regényeket ír?

- Nem ír. Csak van neki is egy regénye. Nagyon sokat beszél róla, de nem árulja el senkinek. Nagyon szeretné veled megiratni. Azt mondja, híres író leszel tőle.

Pagát, a Van-Dyk barna vizsla leomlik a kerevetről, álmosan fölszagol az asztalra, leveri a lámpát az orrával és sötétben maradunk. Baj nem származik, de keresztanyám egy léccel űzőbe veszi, hogy kissé rendreutasitsa. Lotti elmúlik az incidens következtében és én feküdni megyek.

Alapjában véve: ki lehet Lotti? E vidék beiktatott szőke hercegnője, vagy csak kalandos selyemharisnya, valami bukott gyöngyvirág, ki? Kacagó szallagcsokor egy házibálon, szünetelő démon a földgömb e pókhálós kuckójában, avagy csak szorgalmas tárcaolvasó? Egy helybeli midinette, trillázó női ifjúság, amely kifeszitett vitorlákkal cirkál szülővárosom békalencsés taván, aki májusi napszálltakor bevallja és novemberben már fanyarul letagadja szívdobogását az ide- és elhelyezett törvényszéki jegyzővel szemben? Szeretem a Lottik szemének ibolyaszin vágyait, csuklójuk kékveres havát, a heves zsánert, amely regényeket érlel, a lelküket és vállukat a netáni szemölcsökkel karöltve is. Hallottam már Lottiról és tudom, hogy titkának fukar repedésén áhitatosan kukucsgál a kiváncsiság. Látni szeretném már és hallani lüktető szájából a forró regényt, mert úgy képzelem, szokatlanabb és tarajlóbb lesz, mint azok, amelyeket a szerelem és szenvedés amatőrjei végigcsináltak. És Lotti betölti misztikummal a szobát, melyben lefekszem.

Sürgetnem kell a dolgot, rámfér egy kis híresség. De Lottinak, mint jelentik, mandulagyulladása van e pillanatban, a szobát őrzi. Bizonyára háziorvosai rendelték így. És a szél újra furulyázik az ecetfák között. Cifrázza mint a klarinétos és mély fúgákat csinál. A helybeli sajtóban az állott a légköri változások kapcsán, hogy "...zokog az Idő, mint női szív, mely megcsalatott..." A fináncbiztos lánya verselte ezt a szépet s gyönyörű irályánál fogva biztosan fel fogja olvasni a leányegylet délutáni matinéján.

- Itt a Lotti - mondja jóságosan keresztanyám egy reggel és mereven űl egy kredenc előtt, mert fésülik.

A háta mögött ott van Lotti, tehénfejő zsámolyon áll, mert kicsi maradt a púpja miatt. Szembeszökő frizernői mivolta egy cseppet kihozza a sodrából, gépiesen csavargatja keresztanyám kopott copfjait, aztán lángolóan néz rám és szól:

- Nevem Gyarmati Lotti.

Hangja intelligens és sokat sejtető. Regénye van Lottinak, nem kételkedem benne. Megértően nyúlok a keze után, tudom, hogy az ipar elfoglalja, hát ajánlom neki felcsigázva:

- Este teát főz keresztanyám. Ugyebár? Akkor majd élvezetesen elcsevegünk kisasszony.

Este, amikor betoppanok, már űl is zöldszinű kosztűmjében a díványon, várakozóan szorongat valami paksamétát és lázasan mosolyog felém. Ünnepélyes és némán bólint a fejével. Az asztalon rózsák pihennek, a száruk staniollal van körülcsavarva. Utólag kiderül, hogy aranyszallag is van rajtuk és a szallag mögött használt, de tisztára radirozott vizitkártya szorong.

- Neked hozta a Lotti. Ugye milyen finom?

Igy szól keresztanyám és a tea folytán kimegy a konyhába. Az udvar felől tehén bőg, megszokta a pontos tejelést, amely az események hevében most késedelmet szenved. Felsrófolom kissé a lámpát, aztán mégis visszasrófolom és rámosolygok Lottira.

- Egyszer Andalúziában - szólok bársonyos kiejtéssel - szaracén romok közt, legyezőpálma alatt egy szenvedő nőre bukkantam, ébenhajú lányra, aki elhagyta gyöngyeit és zafirjait, mert szenvedett és emiatt takarmányrépát kapált és profilban nagyon hasonlitott kegyedhez.

Bólint, sóhajt és nekitürközik:

- Nem teccik ugye rossz néven venni...

- Óh... abszolute nem...

Köhög.

- Én tudniillik egy sokat szenvedett nő vagyok - mondja bánatosan.

A regény!

- Volt négyezer koronám, de az uram elferblizte, aztán meglógott.

- Tehát asszony, megcsalt asszony - simitok kissé a feltüremlett tónuson.

A regény sajátszerű mesgyéken ropog tova:

- Az, hogy a fene ott evett volna meg, amikor hozzámentem. Azt hittem keresni fog, mert egy fényképnagyitó cégnek utazott, de még a keservesen összespórolt pénzemet is elherdálta. Ha nem lett volna olyan gazember, akkor boldogan élhettünk volna együtt. Pedig mint vőlegény gyönyörű leveleket írt, elhoztam, tessék elolvasni. Ezekből is ki lehetne nyomtatni egy párat a regényhez... Nagyon szépek...

Átszellemülten kapja elő a köteget és a kezembe adja. Bontogatom és olvasgatom:

"...Gerlepár gyanánt fogunk élni aranyos boldogságom és mint nős egyén cégemtől föltétlenül megkapom a cúlágot..."

- Most Amerikában van, Penszilvánia állam. Ügyvédileg ment neki egy levél, hogy állitsa vissza a házastársi közösséget, vagy küldje vissza a keservesen megspórolt pénzemet... Nem válaszolt.

- Gazember - jelentem ki sötét hangulatban, meggyőződéssel.

Lotti felragyog.

- Óh tessék elhinni, kevés ilyen regény van az életben, mint az enyém. Gondoltam egyszer, hogy levélileg megírom kegyednek, mert ebből egy nagyon szép regényt lehet csinálni. Osztályrészem csupa szenvedés volt. A négyezer koronát is bele lehet írni.

- Valóban - mormogják ajkaim.

- Sok megpróbáltatás ért ezen ember részéről - zárja Lotti a témát méla akkordban, de diadalmas testtartással.

Jön a tea.

- Nos Lottika, elbeszélte? - kérdi keresztanyám.

- Napokig lehetne még róla beszélni - fölényeskedik Lotti és megkülömböztetett büszkeséget olvasok ki a szeméből. Hátán a púp - amelynek oly kevés létjogosultsága van az emberi életben s amely külömben sem tartozik a tárgyhoz - most mintha veszitene valamit plasztikájából.

- Meg tetszik ugyebár érteni lelkivilágomat - búcsúzik szomorú stilusban, amikor a kapuhoz érünk.

Melankólikusan bólintok. Igen. Igen. Igen nagysád. A kezemet szorongatja és még szolgáltat egy adatot:

- Hajas Tivadarnak hivják... És csak négy hétig éltünk együtt. Pedig szerettük egymást.

- Mikor történt ez? - kérdezem pedánsan.

- Ebben a hónapban volt hét esztendeje.

Szülővárosomra rátehénkedik a vastag éjszaka, egy hárászkendős cselédlány a hideg udvaron elmélyedve egyesül ideáljával. Szinte lerészegednek egymástól, ahogy összefonódva hintáznak a hiányos kövezeten. Szakadatlanul ölelik egymást. Az eresz alatt kukoricacsövek csörömpölnek. Szülővárosom jóizűen hortyog már. Micsurától reggel el kell hozatnom a cipőmet és a bőröndöt kiküldeni a déli omnibuszhoz.

Ha egyszer elegendő papirom lesz, megírom a regényedet Lotti. Két kötetben. És biztos lehetsz benne, hogy gondosan fogom megfogalmazni. Véleményem szerint nagyon megható lesz.



DEMETERKE.

Ezt az irást fájó barátomnak, B. Demeternek ajánlom, aki tegnap végre leesett az épitőállványról. De ajánlom T. Arthur nevü messzi ismerősömnek is száguldó karierje iránti mély hódolattal.


Demeterke ugy féltizenkettő felé megette a csuporból a krumplilevesét, aztán szépen átmászott a keritésen a szomszéduccába. Nagyocska fejét sáppadt komolyság patinázta, de azért most mégis át kellett másznia a keritésen, mert ez az átmászás alapjában véve végtelen komoly dolog volt a Demeterke részéről, egy mulhatatlan teendő, majdnem olyan pedáns, mint egy hivatalbamenés. Hivatalba járt Demeterke a keritésen keresztül a szomszédutcába egy darab barna kenyérduccal a zsebében, egy almával a kezében és vadonatuj mátyásmadár tollakkal a kalapján. Ahogy aztán a szomszédutcába ért, felmászott az egyik gesztenyefa védő lécbordázatára és a gesztenyelombok fülledt árnyékában órákig várta, amig a szemközti vaskapuból kilép a korbácsos fiu, akit Átinak neveznek és aki olyan fülsiketitően tud fütyülni. Ez volt a Demeterke hivatala. Sohasem mulasztott, sohasem késett, krumplileves után rögtön átmászott a palánkon, felült a gesztenyefa lécállványára, az egyik karjával a szivéhez ölelte a poros fatörzset és várt. Két órát, három órát, öt órát s ha Áti nem mutatkozott, akkor késő estig is. Bus, nagyocska fejében diadalmas álmok csapongtak és komoly szivével valami különöset, valami meleg, gyönyörü egyszerüt álmodott az eljövendők horizontjára. Azt, hogy Áti barátságba elegyedik vele. Ez az álom volt mindene. Barátkozni a finom Átival.

A szeme nyugtalan nosztalgiával leste a vaskaput. Néhányszor levette a kalapját és megsimogatta a rikitó mátyásmadár tollakat. Büszke volt rájuk és feszülten várta, hogy a tollak révén mégis csak megkezdődik egy kicsit a barátkozás. Kitartóan várakozott a rekkenő hőségben és nehány óra mulva végre kinyilt a vaskapu és ott állott Áti egy korbácscsal és egy dióskiflivel a kezében.

Áti hirtelen körülnézett. A dióskiflit és az ostort a hóna alá dugta, a két ujját a nyelve alá nyomta és fütyült egyet. Nagyon szépnek, nagyon fülsiketitőnek találta ezt a fütyülést, még egyszer fütyölt, egy fülrepesztőt és élvezettel mosolygott utána. Ez a fütyülés annyit jelentett, hogy ő már megebédelt, és most megint kezdődik. Megint kezdődik az, hogy ebben az utcában ő parancsol, mert egyrészt épitészmérnök a papája, másrészt az övé ez a szép ostor, amit a hóna alatt tart. Erre az ostorra nagyon vigyázott. A sustorgója ugyanis valódi bőrből volt, amelyet középen piros hárász diszített, a végin hársból font finom farkinca libegett, hogy nagyokat csattanjon. Áti a fütyülés befejeztével gondosan előszedte a korbácsot és pattintott egyet.

- Hasas - mondta fennhangon.

A szomszéd ház kapujában egy bágyadt-arcu nő ült a kézimunkája fölé hajolva.

- Hasas - jelentette ki Áti mégegyszer.

A nő megrebbenve kapta föl a fejét és elvörösödve nézett Átira.

- Hasas - mondta Áti. Földuzzasztotta a pofazacskóját, az öklével beleütött, nagyot püffögött és vigyorogva jelentette ki mégegyszer:

- Nagyhasu.

A nő fájdalmas zavarral állott fel, elsimitotta a köténye ráncait és terhes, nehézkes testét szégyenkezve és megbántottan cipelte vissza az udvarra.

Áti elégedetten pattintott az ostorával.

Demeterke pedig leszállott a fáról. A szive izgatottan lüktetett, a kalapján pedig lágyan ringatta a nyári fuvalom a gyönyörü mátyástollakat. Áti a tollakra nézett. Szótlanul, sokáig nézte. Aztán megpiszkálta őket az ostor nyelével és haragosan kérdezte:

- Mit jársz mindig a mi utcánkban?

Demeterke nehezet lélekzett. Arra, hogy Áti csak ugy könnyedén és bántóan meg fogja piszkálni az ünnepélyes mátyástollakat, nem volt elkészülve. Mást várt ő ezektől a tollaktól és hogy a korbács nyele olyan sivár szemtelenséggel turkált bele a reményeibe, bús csalódás ereszkedett a szivére... Szép simán, de kissé megzavarodva kotródni kezdett a fa alól. Ahogy szaporázta gyenge lábszárait, a nadrágja trottyán, egy keskeny repeszen, fehérkés szinek kukkantottak kifelé.

Áti fölényesen mérte végig. Aztán kinyujtotta a lábát, be a Demeterke két lába közé. Ez egy csejdika volt, ez a művelet. Demeterke kalimpálva kapaszkodott a levegőbe.

- Miért nem szalutálsz nekem? - kérdezte Áti szigoru magatartással.

Áti tudniillik cugszfürer volt három krétacsillaggal a kabátján.

Demeterke megállott és lenézett a földre. Állott, állott hangtalanul és a lelke égboltján durva felhők nyargaltak keresztül. Pedig ugy tisztelte ezt az Áti nevezetü urifiut, olyan kitartóan tisztelte és a mult héten is, amikor láza volt, eljött és hagymázas szédülésein keresztül is rendithetetlen nosztologiával tisztelte. És most csejdikát kap tőle.

- Mi van a harisnyádban? - kérdezte tőle Áti hirtelen.

- Semmi - felelte Demeterke halkan.

Áti közelebb lépett hozzá, vékony orrát előreszegezte, savószinü hideg szemével lenézett a Demeterke harisnyájára, amelynek vörhenyes pamutját valami sima, lapos tárgy feszitette, aztán némi jóakarattal azt mondta:

- Kapsz egy taslit, ha nem mutatod meg.

- Semmi - ismételte Demeter elborult pofácskával.

- Tasli - jelentette ki Áti egykedvüen s a következő pillanatban odanyomta Demeterkét a vaskapuhoz.

- Nyomás - adta ki magának a vezényszót és kétszer egymásután beleverte a Demeterke fejét a kemény kapuba. A rongyoskás gyermek szőke feje kettőt döngött a kapu vaslapján. Aztán ferde tartással, mint egy rémült kacsa, amikor vércsére pislog a magasba, Átira nézett. A szeme vizesen hunyorgott és görcsösen fogta az almáját. Ott állott elcsejdikázva, a kapuhoz koppantva, letegezve a finom Áti előtt, akinek barátságáról hónapok óta álmodozott. Megpotyolt fejében pityergésre fakadt és elszégyelte magát egy meleg ábránd. Esténkint, ha felmászott a ládára és a takarót, amelyből kusza vatták pöffedtek fel, magára igazitotta, mindig Átira gondolt. Lecsukott szemhéjjai alatt Áti minden este megcsörgette az ostorát és azt kérdezte tőle: Demeterke, akarsz velem barátkozni? Elmosódott kis lényében életcél volt ez az Áti, barátkozni vele, bemenni egyszer az udvarukra, csattintani egyszer a piroshárászos ostorral, leülni vele a kőpadra, érezni a cipője bagariabőrillatát, beszélni vele, neki adni a spirituszból a szarvasbogarat, a pisztolyt és a stelázsiról azt a két piros könyvet, amire az van felirva: Petőfi. Elhalmozni mindennel, megkötni vele egy életre a szövetséget, beállni a szakaszába közbakának, engedelmeskedni neki, feláldozni magát érte. Konokul, halkan lábatlankodott hónapok óta az Átiék utcájában, számtalan csejdikát kapott, olyankor mindig elborult a pofácskája, azért mégis eljött. Husvétkor is, amikor sárkányt fabrikált neki ajándékba egy könyvkötősegéd, ugy járt, mint most a gyönyörü mátyástollakkal. Ragyogva gondolt egész éjszaka a sárkányra, másnap korán reggel föleresztette az Átiék utcájában, a sárkány nagyszerűen lebegett, Demeterke megdicsőülten vágtatott el az elbüvölt publikum előtt és nagylelküen elhatározta, hogy Átit is engedi szaladni a sárkánnyal. Áti egy darabig szótlanul nézte az eseményeket, aztán csak felemelte ostorát és leverte a sárkányt a levegőből.

Eltiport szivvel kellett akkor otthagyni a büszke sárkány cafatjait és sajogva távozni a röhögő Áti fölényes, hideg korbácsos kis személyétől. Egy messzi büvös fiu volt az az Áti, egy magasból fütyülő komplikált cugszfürer, egy lenyügöző bagariacipős egyéniség.

Izgatottan kaparta az almáját és a földre nézett.

- Mi van a harisnyádban? - kérdezte tőle Áti fenyegetőleg.

Demeterke lehajolt, kibogozta térde fölött a spárgát és kivette azt a dolgot a harisnyájából. Egy darabig szégyenkezve szorongatta a markában, azután bátortalanul nyujtotta előre. Áti megfogta a tárgyat, kettőt-hármat forgatott rajta, nézegette és röhögni kezdett.

- Egy piros ablaküveg - mondta megvetően.

- Panorámát lehet vele játszani - szólt Demeterke egy kis várakozás után habozva.

- Panorámát?

- Skatulyával - mondja Demeterke halkan.

Hallgattak. Átinak imponált a dolog. Gondolkozott.

- Hogy?

- Ugy. Skatulyával.

Áti szórakozottan pattintott az ostorával.

- Mutasd meg hogy - mondta csendesebben.

És a piros üveg folytán még aznap délután panorámát nyitottak a Demeterék padlásán. Egy szappanos dobozba képet ragasztottak, az oldalán nyilást furtak és az üveget a nyilás elé erősitették. Aztán leültek egy gerendára és nézni kezdték a panorámát, amely egy piros tehenet mutatott, amint piros füvet harapott és egy mezitlábos nőt, aki egyik kezében faágat tartott és a másik kezével csokoládét evett. Demeterke boldog ünnepélyességgel kuporgott a gerendán, alig beszélt valamit, csak nézte meghatottan, egyre szilajodó boldogsággal, hogy Áti ott van az ő padlásukon és panorámát játszik vele. Izgatottan mosolygott, aztán leszaladt a létrán, mert az anyja szólitotta. Szégyenkezve tért vissza és halkan kérdezte:

- Akarsz kávét inni?

- Akarok - mondta Áti némi megfontolás után.

Leszálltak a padlásról és egy sötét szobában megitták a kávét. Demeterke a kenyeret is megette, de Áti fanyarul piszkálta.

- Mi van a tatád fülibe? - kérdezte hirtelen.

Demeterke elpirult.

- Semmi - felelte halkan és ijedten nézett Átira.

- Fülbevaló - jelentette ki Áti vigyorogva.

- De csak egy...

- Fülbevaló - állapitotta meg Áti jólesően. Aztán fölállott. - Nincs még valamid?

Unatkozott, lenézte a panorámát, megvetette a kávét, amelyet megivott és némi figyelemmel szemügyre vette Demeterkét, aki e savanyu szobában lakott fülbevalós tatájával és nyájas, de rongyos mamájával. És hogy nem kapott kielégitő feleletet, vette az ostorát és megindult.

- A tatád fülbevalós - jegyezte meg bucsuzóul és gőgösen elvágtatott.

Demeterke másnap reggel odaállt a kapujuk elé.

- Fiu kérem - kérdezte szeliden - ma nem lesz panoráma?

Áti kijött a kapun és lenézett a Demeterke nadrágjára, amely egy friss posztófolttal volt kitatarozva, csakhogy zöld szinü volt, valami régi biliárdasztalról nyuzhatták le.

- Egy panorámába - jegyezte meg Áti fennhéjázva - nemcsak képek vannak. Másfélék is vannak.

- Mik másfélék? - kérdezte Demeterke és csendes arcán felhők bánatos árnyékai usztak keresztül.

- Másfélék.

Csörgetett egyet az ostorával és becsapta a kaput. Belülről még visszakiáltotta:

- Ne támaszkodj a mi kapunkhoz.

Demeterke megrezzent és elindult. Totyakosan vitték gyenge, pamutharisnyás lábai az elvetélt gyermektestet, a korai elszomorodásokat, a kis maszatokat, amik zsenge életén feküdtek, vitték a szegény lábak a brutálisan eltuszkolt Demeterkét, aki hóna alatt most megsemmisülten szorongatta a nagyszerű panorámát. Kusza kérdésekkel megterhelten sodródott ki a finom utcából. Megállott néhányszor, visszanézett, nagy és szomoru lélegzetet vett a finom utcából, aztán nyeldekelve és vigasztalanul rakta egymás elé a lábait, még gyámoltalanabbá fonnyadva attól, hogy valahonnan rossz gyermekszemek bégettek rája. Nagy hancurozások és egyéb édességek kitaszitottja volt ez a Demeterke, hangos labdázások és szines golyózások számüzöttje, aki magános kakasülőjéről kerekrenyilt forró szemekkel nézte az élet messzi és szemtelen cugszfürereit, akik krétával valami szép és hideg sarzsit pingálnak a kabátjuk gallérjára. Eszébe jutott a kávé, amit otthon kettesben megittak, hallotta az Áti megvető hangját, amint az udvaruk végéből felékajánkodta az uj megbélyegzést: fülbevalós, zengett benne a keserüség, hatéves volt mindössze Demeterke, de leült nagy csapásaival egy pékség alacsony vakablakába és tanakodni kezdett az élet körülményein és fülbevalóin.

A mamája, aki nagyra volt az uj barátsággal, kérdezni fogja, hogy a finom Áti miért nem jön többet? És mit fog akkor ő felelni? Apró kavicsokat szedett fel a földről és az ablakmélyedésben játszani kezdett velük. De nagyon szomoru volt. Még sohasem kérdezte meg otthon, hogy miért visel az apja fülbevalót? Homályosan valami haragfélét érzett, eldobta a kavicsokat és belenézett a panorámába. Sokáig nézte, egy kicsit gyönyörködött is benne, aztán odaadta egy pékinasnak egy sósperec ellenében. A perecet szomoruan megette és mert késő este volt már, hazament és lefeküdt. Másnap aztán elvitte a gyertyákat Átinak.

- Fiu kérem - kérdezte csendesen - ez jó lesz?

Szép diszgyertyák voltak, két darab, a miket Demeterke a sifoner tetejéről hozott Átinak. Áti meglepetten fogadta őket.

- Ugye ilyenek szoktak lenni egy igazi panorámába? - kérdezte Demeterke és büszkén nézte a gyertyáit. Ezek némi hatással voltak Átira, miért is délután ujra felmásztak a padlásra, meggyujtották a két diszgyertyát és a misztikus fény mellett sokáig ültek hallgatagon. Estefelé aztán szépen eloltották a gyertyákat és lemásztak a padlásról. Áti határozott érdeklődést tanusitott a gyertyákkal szemben.

- Hogy hinnak téged? - kérdezte jóindulatulag.

- Demeterke...

- Most haza megyek - jegyezte meg Áti pedánsan - de előbb vámot kell fizetni.

Demeterke bután nézett maga elé, nem tudta még, hogy mi az a vám.

- Nekünk nincs pénzünk - rebegte alázatosan.

- Ezeket a gyertyákat fizesd nekem - intézkedett kurta szigorral Áti - mert eljöttem a padlásotokra.

Demeterke felragyogott és odaadta a gyertyákat. Áti hazavitte a gyertyákat s nem akart többé panorámát játszani. Demeterkét megint kikapcsolta az érdeklődése köréből, különben is egy valódi gőzgépet kapott ajándékba és ez a körülmény még mélyebbé tette a kettőjük között tátongó mély szakadékot. Ha meglátta a makacs Demeterkét a házuk előtt csavarogni, vagy a gesztenyefa lécein kuporogni, megcsörgette ostorát és kiadta a kurta parancsot:

- Alivánti fülbevalós... Futólépés!

Demeterke könnyező szemmel kotródott tova, ha nem is futólépésben, de gyászos farolással és néma vonitással, mint egy megrugott kutyakölyök, hogy a sarkon megálljon és boldogtalanul visszapislogjon a finom, fölényes Átira, akit nem értett meg s akihez, minden kegyetlen szemtelensége dacára, sóvár vággyal vonzódott. Hogy más az atmoszférájuk, hogy lényegesen más a nadrágjuk, és a tatájuk, hogy az anyai emlőtől alig ötévnyire már más a lábacskájuk országutja - ezt csak most kezdte a bensejében is megérezni, de hitt egy váratlan kiegyenlitődésben s e célból kivette a fiókból az anyja melltüjét, ami ezüst forintból volt faragva és odaadta Átinak. Áti megforgatta a különös tárgyat és elégedetten nyeritett. Mielőtt végleg zsebretette volna, megengedte Demeterkének, hogy bemenjen az udvarukra, megnézze a gőzgépet és pattantson egyet az ostorával.

Demeterke meghatottan lépett be az elegáns udvarra, félénken pattintott egyet a pazar ostorral, és boldog volt.

- Ha barátkozik velem - inditványozta bátortalanul - hozok egy pisztolyt.

- Barátkozok - felelte Áti egy kis habozás után óvatosan.

Demeterke elnyargalt és elhozta a pisztolyt. Nagyon szép pisztoly volt, egy kicsit megette a rozsda, a csövébe makacsul beleszorult egy ceruza, de gyönyörü volt. Áti sebesen zsebrerakta és leereszkedőleg jelentette ki, hogy ha még kap ilyesmiket, akkor fog barátkozni.

- Mikor nagyok leszünk akkor is? - kérdezte Demeterke sugárzó pofácskával.

Áti kegyesen bólintott a fejével és Demeterke ennek folytán mindennap hozott valamit. Elhozta a Petőfi-köteteket, egy gyöngyházzal diszitett dobozt, spárgát, képkeretet, egy rézláncot, divánbojtot, ácsplajbászt, kilincset, okulárét, mindennap hozott valami szépet és meglepőt. Előbb csak a maga gyér kincstárát fosztotta ki, de aztán a szekrény belsejében is körülnézett, mert folyton vinni kellett valamit, csak igy volt barátkozás, azt a boldogságot, hogy a finom Áti beengedte az udvarukra, mint a többi fiut, hogy felmászhatott vele a filegoria tetejére lovagolni és ostort pattogtatni, ezt a töméntelen sok örömet csak bőkezü lopások révén lehetett biztositani. És Demeterke, bárha otthon is ijedt nyomozások indultak meg az eltünt dolgok miatt, hordta titokban és viruló boldogsággal a zsákmányt, mert Áti csak így állott vele szóba. Áti naponkint szedte a vámot, és e tekintetben szigoru magatartást tanusitott. És mikor mindenből kifogyott Demeterke, akkor szótlanul ült le otthon a küszöbre, bánatosan ette a krumplilevest, nem mászott át a palánkon az Átiék uccájába, csak ült elhagyatva, nagy szegénység sivár érzésével megint eltaszitottnak és rongyosnak érezte magát, pedig már azon a ponton volt, hogy Áti kinevezi alparancsnoknak, ha még van valamije s akkor szabad lesz jobbról is, balról is egy csillagot felkrétázni a kabátjára. De semmije sem volt már, csak egy odvas fagolyója, az nem kellett Átinak. Napokon keresztül lézengett hangtalanul és csak messziről pislogott be az Átiék uccájába.

Egy este aztán meglátta a bugyelárist az ablakpárkányon.

Felült a fekvőhelyén és izgatott pillantásokat vetett a bugyelárisra. Lehunyta a szemét s látta a krétacsillagokat a kabátján. Aztán megint kinyitotta a szemét és az ablakpárkányra nézett. Mikor aztán eloltották a lámpát és hallotta az apja hortyogását és az anyja nehéz lélekzetét, lemászott a ládáról, elvette a bugyelárist és korán reggel beszolgáltatta Átinak. A bugyelárissal izgatottan vonultak be a disznóólba. Áti elreteszelte az ajtót, kinevezte Demeterkét alparancsnoknak, megszámolta a pénzt, aztán a gyümölcsöskert rácsán kibujtak óvatosan az uccára.

- Jövő héten is fogok veled barátkozni - ígérte Áti nagylelküen, és mint cugszfürer, katonás kommandóval elinditotta a menetet. Ő elől ment, Demeterke feszes léptekkel és sugárzó arccal követte. Végigjárták a boltokat, Áti parittyagummit vásárolt, márványgolyókat, almát, krétát, selyemcukrot. A selyemcukorból Demeterkének is adott egy szemet, a többit gondosan elpakolta és megesküdött, hogy ha nagyok lesznek, akkor is fog Demeterkével barátkozni. Napsütéses verőfény költözött a Demeterke lelkébe, nagyocska feje gloriát kapott a büszkeségtől, stramul lépegetett a barátja mögött és lopva gyönyörködő pillantásokat vetett a kabátján fehérlő krétacsillagra, amely alparancsnoki méltóságát jelképezte. Kidüllesztette soványka mellét, az események hevében észre sem vette, hogy a harisnyája lecsuszott, szigoru és öntelt arckifejezéssel haladt el a pékinas ismerőse előtt s alparancsnoki hivatása magaslatán, félelem nélkül szalutált a magasabbrangu adóhivatali kézbesitőnek. Arról, hogy bugyelárist lopott, most, e fenkölt pillanatokban, teljesen megfeledkezett. Ugy érezte, hogy most már minden elrendeződött. Áti barátkozik vele s ez legnagyobb mértékben kielégitette. Gyanutlanul kullogott haza déli harangozáskor, a bugyeláris-lopás körülményei egészen elmosódtak a tudatában, pedig otthon kétségbeesve turták a házat, az apja káromkodott, az anyja sirva fogta elő Demeterkét, nagyon nyers és barátságtalan dolgok folytak otthon, az ebéd is elmaradt, már a rendőrség is szóbakerült és akkor Demeterke, mint alparancsnok két pofont kapott valahogyan és e két pofon következtében aztán elkalauzolta az anyját Átiékhoz. Szótlanul mendegéltek egymás mellett. Demeterke sajogva, mint egy igaztalan seb, vérzőn és megrettenve, az anyja ünneplőben, komor keszkenővel a fején.

A pénz miatt jöttünk - adta elő az anyja alázatosan, amikor hosszas várakozás után beeresztették őket. - A fiam... Demeterke... valami pénzt hozott ide.

A finom házban nehezen értették meg a szokatlan tényállást. Áti kereket oldott, az anyja sértődötten nézte őket a lornyonjával, az apja hüvösen szivarozott tovább és kimért kérdésekkel deritgette az esemény részleteit. Aztán előkeritették Átit is, aki a mosókonyha egyik teknője mögött keresett magának menedéket a nyári nap melege ellen. A hozzáintézett kérdésekre angyali nyugalommal felelt, kezében volt az ostor, ridegen rázta a fejét, hogy nem igaz, ő nem látta a bugyelárist, hazugság s ő nem is nevezte ki ezt a Demeterke nevü fiut alparancsnoknak. Szembesitések következtek, Demeterke halkan és dideregve kezdte ismertetni a bugyeláris körülményeit, hogy hogyan volt az, amikor éjszaka lemászott a ládáról, de Átit nem akarta vádolni, ó dehogy akarta, csak az alparancsnoki kinevezésről beszélt, de az Áti apja összefont karokkal nézett a szemébe és velőrázóan üvöltött és akkor Demeterkének elsötétült a lelke és csak hallgatott, lázban égő arccal hallgatta az Áti tagadásait és bátor hazugságait. Magán érezte azokat a hidegnézésü, kegyetlen savószemeket, amelyek a selyemcukor alkalmával kitartó hüséget igértek neki és sajgó csalódásából csak akkor rezzent fel, amikor anyja hangosan felzokogott és az Áti apja dühösen rivallta a fülébe:

- Te fiatal csirkefogó, te betörő! Pénzt lopni és másra kenni? Mi? Takarodj!

Kinyitották előttük az ajtót és ők lassan levánszorogtak a lépcsőn. Mögöttük az ajtóban ott állott a finom Áti és ostorpattogtatás közben röhögött utánuk:

- Takarodjatok...

Mentek egymás mellett a hatéves Demeterke és könnyesszemü anyja, a boldog házak mentén. A kezük egymásra tévedt, fogták egymást és némán mendegéltek, mint a számüzöttek, az ajkuk nem nyilt szóra, csak a szemük borongott fel az égre, amelyen maszatos felhőrongyok száradtak. S már az ucca végében bandukoltak, amikor éles füttyszó hasitotta a levegőt és mögöttük a finom uccában gyerekek kórusa zengte, mint egy virágos dalt:

- T-o-l-v-a-j D-e-m-e-t-er.

Demeterke hátranézett.

A kántáló gyerekek élén ott terpeszkedett a barátja, fölesküdt barátja, a finom, ostoros Áti és most egymagában énekelte:

- T-o-l-v-a-j D-e-m-e-t-e-r... F-ü-1-b-e-v-a-1-ó-s D-e-m-e-t-e-r...

Demeterkének kövér könnyek potyogtak szeméből.

Tudtommal soha az életben nem volt többet alparancsnok.



CSENDES TÖRTÉNET.

A falu kőcserepes parasztházai finom iróniával néztek fel a hajdani kastélydombra. Ott lakozott egykoron, néhány évtized előtt még az élet zamatja és ott pergett csorduló kupák gyöngye. Rostélyos száz szemével száz villanó parancsot intett falvak légiójának, népek falkájának. Mordfalú nagy debella kastély volt, a szónak azért daliás, lakzis, batáros, históriás értelmében. Termeiben a méltóság szunyókált, malachit lépcsőin gyerektenyérnyi cipellők csusszantak légies könnyedséggel és sarkantyus csizmák pengették az örök halalit. Űlt a dombtrónusán gőgös-csukott szájjal, mint zuzmarás ércszobor, mint elmúlhatatlan geszlerkalap a dermedt falu felett. S a falu meglapulva pislogott, csak úgy lopva, vizes szeme sarkából, a kastély lábára. Mert feljebb - minden jó lélek dicséri az Urat - nem merészkedett a szemük. S ha zimankós februárban embertúrta kis kupacok hullottgaly-füstje vékonyan az égre kérezkődött, leüzent a kastély, hogy ne füstölögjenek. Hogy miért Istenem, ki tudná megmondani? A falu mély ijedelemmel hintette magára a keresztet, eloltván sietős vedrekkel a tűzhely jogtalan parazsát. Aztán hallgatták didergő szótlansággal a suhanó szánok friss csengettyűjét, utána a kondástülök bőgő toborzóját. Bizony vidám reggelek voltak. A férfinép talpraugrott a tülökbődülésre, sebtiben megszoritotta spórolt bocskorát s dandárba verődve ment loholni űzött nyulak után. S ha elcsípte a nyúl farkát, kegyes szalonna röpült a kucsmájába, lehetett kétujjnyi. Ha kenyere volt, de fáin lakmározás tellett a félfoga számára. Jó volt a sora a falunak. Mennyi muzsikaszó szorult ki a kastély eresztékein a számukra, ami már nem fért el a tágas teremben. Szabad volt a kapu alján hallgatózni, ha ez a muzsikaszó vasárnapra esett s volt olyan is, aki suttyomban táncra döccent a nagy élvezettől.

Aztán mennyi délceg paripa lépte nyakon az ostoba rucákat, amik engedelem nélkül az ut porában lebzseltek. És mennyi minden volt ekkor! Nagy vadaskert, kócsagtollas pompa, latin pergamentek garmadája, diadémos asszonyságok, rubinpártás finom hajadonok, érkezvén száguldó batárokon misés-táncos névnapokra és ki tudná azt a sok jót és még több szépet észbe tartani, ami akkortájt előfordult? Hát még azok a vihancos vadászatok, mennyi finom tréfa és finom hulladék származott belőlük. Amikor egyszer Makk András külsőudvari hetesszolgát a tekintetes főerdész barna medvebőrbe varratta egy kolozsvári szűccsel, volt akkor nagy hahó! Makk András nevűt a főerdész beterelte az erdőbe, ott egy bükkfa ágára felmászatta és kiadta néki rendeletbe, hogy levelet majszoljon és morogjon hozzá egy keveset, ha eljön a vadászat ideje. Délután megreccsentek a kürtök, tódult a vadásznép. Makk András ette a keserű levelet, dörmögött és makogott hozzá, ahogy az erdőkerülő elődörmögte neki a főpróbánál. A kopók csaholva fogták körül a fát, a társaság is hamar a zsákmányhoz érkezett, de elsőnek a báró, aki ügyesen célbavette, aztán nagy ujjongásra fenékbe lőtte a kivezényelt medvét. Makk András medvei, emberi és szolgai minőségében egyaránt találva érezte magát, a földre zöttyent, mint egy diószsák és éktelen vonitásba kezdett. Nagyon csipte a só és a beletévedt sörét, ami pedig nem volt kialkudva azért az öt pengőért, amit megigértek neki. Széles mancsaival üvöltve tapogatta, vakargatta a hátulját. A hölgyek tapsoltak, az urak brávóztak, a báróból a nyilaló tréfa kövér könnycseppeket zökkentett elő. Valahonnan egy parasztkölyök mászott elő, rémült sírással ráborult a vakarózó állatra és hetedhétországra szóló mulatság volt az, amikor a vonagló bestia puffadt bundáját ölelgette és szőrös pofáját csókolgatta.

Multak az évtizedek, valami megnyüzsgött a bóbiskoló földkerekén, sokat vetettek, keveset arattak, aztán alig vetettek, alig arattak, végtelen vasléniákat szegeztek a föld öreg hátára, a parasztok egy darabig fejcsóválva gusztálgatták ezt a furcsa drótostót műveletet, ménkű nagyot meredt a szemük a füttyös lokomotivok után, amik átziháltak kukoricán, vizen, erdőn, rosszalták részben a dolgot, vajjon mit szól hozzá a báró? Aztán egyszer az egyik nagy körültekintéssel felkapaszkodott rája, ő megpróbálja, utána óvakodott egy másik, egy harmadik és hogy el is vitte őket a hetedik határba, köpni is lehetett a padlójára, egyszercsak megváltozott a világ, útrakelt a falu s mikor visszatért, kezdte foghegyre rakni a pipáját. Ebből aztán, hogy a pipa foghegyre került, sokminden zavaros körülmény támadt a kastély táján. Hogy mi, pontos számot adni arról alig lehet. Fogyni kezdtek a kastély hidegre forduló bolthajtása alól a bárók, istállóiból a lovak, a kocsisok zekéjéről a paszomány - észrevétlen eldaliáskodta magát mindahárom fajta. A trágyás sárgyurmalékok bátortalan pislogtak még egy darabig jobbra-balra, aztán mintha biztatón rájukkacsintott volna valahonnan valaki, földhöz vágták göthös süvegüket és takaros kőcserép kalapot illesztettek a fejükre. Egészségesen viritottak, mint a nyiló pelárgónia. Lukas condrájukat is levedlették és hetyke mándliba szoritották friss derekukat. A plébános a krisztusi alázat pusztulásáról prédikált, a káplán az erkölcsök megujhodását jelezte fluktuáló szóval.

A báró pedig az ősbillikom utolsó fanyar kortyát felhörpintette, a falunak megüzente ódon szóval a "büdös parasztot", azután számbavevén régi zömök hatalmának bús vékonyodását, fölutazott Pestre, leszavazta a kormányt, amely a mobot hosszú zsinegre engedte, hazajött, befeküdt ekhós ágyába és monoklija alatt lehunyta szemét egyszersmindenkorra. Benső barátai erősitgették, hogy köztisztasági okokból távozott, nem birván elviselni a felburjánzott köznép és elterebélyesedett bérlők erős atmoszféráját. A kastély népe, mint dércsípte falevél, fáradt libbenéssel hullott utána. A sűrű temetkezés az utolsóelőtti maradékig tartott. Itt azt mondta: megálljunk. Szeszélyes kedve egy ifjú lány előtt torpant meg.

* * *

Ifjú volt csakugyan és figyelemreméltóan szép is. Noha apátlan-anyátlan, mégsem árva: ott voltak az ősök, hagyományok, név. A béresek azt mondták: sovány csecs, azt ugyan falhatja, cuclizhatja. De ő, az ifjú baronesz úgy gondolta, megér az tíz zacskó luidort. A gyászév alatt szótlanul imbolygott elhalkult termeiben a fiatal baronesz. Az elapadt cselédség résztvevőn suttogott körülötte. Belső ápolója - lelkész vajszivű özvegye - be szivesen keblére kapta volna a halovány arcot néma éjféltájban, de az ősök óvták a tétova maradékot e rút mezáliánsztól. És de szivesen küldött volna jószagú túrósrétest pünkösd vasárnapjára neki a jegyző felesége, ha a karácsonyi mákospatkót rideg kurtasággal vissza nem utasitotta volna. Dacot diktáltak a hagyományok, büszke lelket a falról levillanó ősök, könnytelenséget a saját akarata. Mikor a gyászév letelt, előparancsolta a négylovas hintót, fölemelt fővel kilépett a lépcső árkádja alól s csak úgy kurtán odaszólt a gyanusnevű fiskálisnak:

- Itt semmi sem eladó.

És intett a kocsisnak. Akkor pedig már a kocsis is, kocsi is, ló is csak kölcsönpompa voltak. És ahogy hideg kis személyét röpitette a kocsi, az út gomolygó porában kérges kezek kapkodtak gyámoltalan reflexszel a kalapok felé. Aztán elvitte a bárónőt a vonat. Találgatták, hova, volt, aki zárdára, volt, aki grófi vőlegényre, némelyik postamesternői állásra gondolt. Hasztalan találgatták, mert a kisasszony Lipcsébe ment, egy németbe ojtott messzi nőrokonhoz. A hónapok sunyin elsuhantak, évekre kerekedtek és a bárónő titkos szomjára a távollét, az idő nem hozott enyhülést. Szigoru vágyak, peckes álmok kavarogtak a lelkében. Az ősök kérlelhetetlenül fogták a pulzusát, a hagyományok pórázra szíjazták lendülő fiatalságát, a név fagyos strázsa volt lányi vérének nyugtalanságai felett. Férfiak sodródtak elé, marcona lélekkel, sokatérő fejjel, mások jöttek hímes bátortalansággal, jók, derekak, szelidek. Aztán szerelmes pénzkeresők és még szerelmesebb pénztulajdonosok. A bárónő kurta fintorral parancsolta tovább őket s ha kérlelték, mosolygott és haragudott és csengette a szobalányt. De mert így mégis üres volt az élet, festeni tanult, zongorázott és eljárt úri táncokra bájosan pihegni, szemérmesen pirulni, meddőn hazajönni. Az évek rakásra múltak, a bárónő révedve leste az ősi rang, a szép szőke hajfonatok és kék szemeinek végzetes varázsát. Egyszer úgy látszott, hogy a varázs nyomában mégis felfakad a várvavárt szép is, jó is. Virágcsokor - lehetett százmárkás - előzte meg jöttét és a bárónő meleg örömmel hunyta le szemeit és borzongva hajtotta pirkadó arcát a vörös rózsák és reszkető fürtű gyöngyvirág bozótjába. Tizévi várakozás után végre az első kellemes visszhang, az első drága zönge. És sebtiben lepergette varázsos képzeletfilmjét, melyen egy karcsú lovaskapitány - báró Müller a második emeletről - lovagolta a főszerepet.

A lány szőke feje felett meglibbent a szerelem szárnya és erre a suhogásra dobogószivű kiváncsisággal emelte lassan, lassacskán egyenesre a fejét. A csokor lehanyatlott a kezében és ő elsápadva, szinte sírva kérdezte az álmaiba strapaképes boxcipővel belépő ünnepélyes kereskedőtől:

- Mit akar itt Müller úr?

Müller úr volt a ház földszintjén az a kereskedő, aki palettákat, festéktubusokat és ecseteket adott el a bárónőnek mérsékelt haszonnal. Ez a Müller úr most finoman mosolygott:

- A kezét bárónő.

A bárónő keze, amelyre Müller úr célzott, fehér volt és keskeny, ez a kéz már évszázadok előtt is ilyen fehér volt és évszázadok óta minden emberöltőben egyszer-egyszer sarkantyús vitézek és skófiumos daliák kezében remegett. Müller úrnak viszont úgy csüngtek tömzsi ujjai, mint hentesek kirakatában a pálcikákon átvetett vörös szafaládék. A bárónő szemére könnyfüggöny gördült e látvány után. Úgy érezte, mintha a szafaládés ujjak csámpásan zötyögve rátipegnének a szívére. Belenyilalt a rémes felelet, de nem szoritotta össze a száját, ránézett Müller úrra és fájdalmasan, bibliás szelidséggel ezt mondta:

- Óh kedves Müller úr, de rút ez az élet.

A festékkereskedő résztvevő arcot vágott, bűnbánóan emelte fel költséges virágcsokrát a földről, reszelt egyet a torkán és csöndesen kérdezte:

- A virágot is elvigyem?

A bárónő lehunyta a szemét.

- Nem Müller úr, ezt hagyja nekem emlékül.

Müller úr bocsánatot hebegett és alázatosan kihátrált az ajtón. A nő szegény, vízbemártott kendők gőzében töltötte az éjszakát, másnap aztán minden holmiját, bánatát kivitte a pályaudvarra. Elmúlt felette a rátarti ifjúság, meleg pamutkendőt csavart a fejére és visszaindult a pátriájába.

Otthon hetyke falu fogadta csendes jövetelét. Terpeszkedő jólét közepén gubbasztott a roggyant-inú kastély. Falai megrepedeztek, lépcsői kimáltak tartójukból, udvarát paréj boritotta és benne csavargó csirkék mozgatták a fejüket. A fakó nagyház hasonlitott egy elhalkult gavallérhoz, aki száz és egynéhány hivatalban figurává aszalódott, amig körülötte nyegle polgárfiúk parfőmtől illatoznak és bájos házilányokkal váltanak leveleket. A szobákat kifosztotta az alattomos szükség és a gazdátlanság.

Sűrű pókhálózat szelte őket keresztül-kasul. Ezeken a vezetékeken a mulandóság küldözgette szét szűkszavú telegrammjait. A lovagterem dohos szája hideget ásitott. A bárónő fáradtan ment fel az öreg lépcsőkön, rádőlt a zongorájára és keservesen sírt. A hangszer megzörgött: haj az élet mulófélben van.

* * *

A dróttal bekeritett park: ez volt a cakkumpakkja. Nem sok, megélni alig elég. Almafák nőttek benne, alattuk krumpliágyak zizegtek. Hűséges béres ültette. Az almát és a burgonyát ősszel bevitte a városba és hozott érte a bárónőnek némi pénzt, konzervet, szardiniát télire. Harmincéves lett a bárónő, harmincegy, harminckettő, fáradt sikolyát belemuzsikálta a zongorába, megtért szelidségét belefestette nehány olajképbe. Lefestette a búsuló szilvafákat, a romló melachitlépcsőt, a sűrű gyep közepén titokzatosan hallgató kutat a mohlepte vödörrel, amely dróttal gyógyitott láncon ingott. És senkise hallotta az ő fáradt sikolyát, senki nem látta az ő kevéssel beérő igénytelenségét, mert senkise jött, hogy lássa és hallja. Nagyritkán uriruhás fiatalember fordult meg a községben és unatkozva megállt egy percre a kapu kőcimere előtt. Bekukkantott az udvarra, fölnézett az ablakokra. A kertben bólongattak az almafák, az ablakvasat bágyadtan harangozta a szél, a bárónő hosszan lekémlelt a véletlen férfire és sóhajtott. Tükörbe nézett és ingatta a fejét: harmincötéves volt.

És a következő tavasszal a hernyók kocsánostól megették az almavirágot, ősszel nem hoztak a fák, megapadt a burgonya is, tiz zsák sem tellett belőle. A béres a szegény szüretet szekérre rakta, a tetejébe dobott nehány szőnyeget, függönyt, selyemszéket és bevitte egy levéllel a városba. A pénzt, amit hazahozott a rakományért, maga is fumigálta. Szűknek igérkezett a tél. Búsult a paraszt, szítta nagy szótlan a kőpadon a pipáját és még nem is vakarta a fejét. Nagy búsulás volt, de csak titokban, hogy ne lássa se a világ, se a kisasszony. A kisasszony pedig hosszan hallgatta az őszi fák zörgését, aztán leült és levelet irt Müller úrnak. Megirta neki, hogy nehány képet indit útnak a cimére. Ezeket a képeket ő festette. Ha úgy találja Müller úr, hogy érnek valamit, megkéri szépen, hogy értékesitse. Aztán barátságos szóval elnézést kért tőle a multért és megirta, hogy tévedni emberi dolog, ő pedig, nem tehet róla, egy borzasztót tévedett az életben. Lipcséből nagy későre megjött a válasz. Hogy mi volt benne? Udvariasan dörzsölgette benne Müller úr a kezét, ahogy kereskedők teszik: nagy örömére szolgált volna a méltóságos kisasszony képeit eladhatni, de végtelenül sajnálja, erre alig, de alig van remény. Ellenben kitünő festékei vannak, ha talán parancsol...

A bárónő letette az ölébe a levelet. Lenn az országúton násznép vonult tova. Gyalog haladtak, libegő fehérben a nő, ünnepélyes feketében a férfi. A késő ősz langyosan sütött rájuk, szembe mentek a lebukó nappal. A bárónő nézte őket komor kastélyéból és lelkében forró nosztálgia ébredt a tovasikló élet után. A fehér fátyol és minden, ami benne lobogott, végtelen bucsut intett neki. Szipogott benne, mint megvert gyermek, a keserüség és felnyögött benne a fájdalom. Felemelte a szemét a falra és belenézett az ősi menyasszonyok és ősi vőlegények arcába.

Sírt belőle a szentségtörő szó:

- Hát duhaj bőségetek, teli hambárotok, boldog szivetek ezt juttatta nekem? Mit csináljak hősi csatáitok, büszke pallosjogaitok emlékével? Én kifosztott, egyetlen maradék, mit kezdjek a ti álmos véretekkel és dacos lelketekkel, amit rám testáltatok? Földeteken a lenyúzott jobbágy válik pantalós emberré és tobzódó ágyatok legutolsó öröme im letarolt lelkével iparos lányától őstelen férfit irigyel. De hősül és de rosszul csináltátok igy számtalan apáim, kikre most házaló izraeliták kezdenek alkudni.

Az ősök gyűrűs kézzel fogták a kucsmájukat és nem értették a lázadó beszédet. És jött a tél, rosszak voltak a kandallók, meghült a bárónő és ágyba feküdt. Jönnie kellett az orvosnak a járási székhelyről. A doktor nem volt deres és nem is volt elhízott. A fonnyadt atmoszférában, ahogy ült frisshajlásu teste a haloványarcu lány ágyánál, messzi tájak, aszfaltos uccák, zúgó repülőgépek, kompakt életek ismeretlen konturjai kezdtek tarka és üde valósággá éledni. A szoba fehér éjszakáját távoli csillagok pirositották. Talán ezért, talán az orvos bariton beszédéért, de legtalán talán azért, mert most kezdte magát igazán betegnek érezni a bárónő, borzongva nézte csuklóján azt a helyet, melyet az orvos meleg keze megfogott. Jó volt ez a betegség, jobb mint a kincstelen egészség, amely oly véznán lüktetett eddig finom testében. Reggelenként kikelt az ágyból, testét remegve megfürösztötte, arcát a tükörben hosszan megvizsgálta, haját megfésülte, keblén és karján illatos folyadékot kent el, aztán visszatért az ágyába és várta komoly betegen az orvos ujabb érkezését. Ez ambicióval jött, biberes bundában, egészséges szája kedvesen mosolygott, piros füle hűs csókokat érintett a lány keblére és hátára, értett a művészethez is, a szeme kiváncsian mustrálta a szoba excluziv rejtelmeit, az elmosódott miniatűröket, amik távoli időrétegek ködén kukkantottak le a biberbundára. Bécsbe készült az orvos, munkáskórházba, beszélt a népek nyomoráról, a társadalom rosszindulatu bacillusairól, a lélek betegségeiről.

- Nem hagyott valakit ott künn idegenben? - kérdezte a bárónőtől.

- Nem, senkit, - mondta a beteg halovány arccal - hacsak... a fiatalságomat nem.

- A fiatalságát? - kacagott az orvos. - Tudja bárónő mi a fiatalság? A sziv ifjusága. A szánk fanyartalansága, a szemünk végtelenbe szaladó perspektivája, a fülkagylónk morajlása, a keblünk zenélő emelkedése. Évek? Az évek csak előitéletek. Őrizni a vágyakat, szeretni a felhők játékát, a munkát és megbocsátani az embernek, ez az ifjuság.

Drága ember volt, lényével megtelt a ház és mégis egyszer kijelentette, hogy a beteg már kigyógyult, holnap akár fel is kelhet, ki is mehet a vig napfényre, ha a hóvizek felszikkadnak az udvaron. És elment, elment, sohase jött vissza. Üzenet ment érte, de ő már Bécsben volt, deres, elhizott körorvos csoszogott be helyette. A bárónő felhős szemekkel nézett a szuszogó, galucsnis emberre és úgy érezte, hogy nagyon, könyörtelenül beteg. Rászoritotta kezét enyhe mellére és lecsukta a szemét.

- Meghalok? - kérdezte sóvárogva.

Az érdes kezek összebabrálták fázékony szűzi testét.

- Szó sincs róla, - krákogta a doktor - de bocsánat az indiszkrécióért, miért nem megy férjhez a bárónő?

A lány még mélyebbre hunyta a szemét.

- Ez a hodály - párdon a kifejezésért - egészen megrepedt. A fűtés gyönge, a padló azt hiszem gombás. Itt mellbajt kap az ember. Tessék kiköltözködni, vagy méltóztassék férjhezmenni. Látom a fal is nedvesedik már.

S mig receptet irt egy avult vizitkártyára, egyre recsegett és szivta szőrbokorban rejtőző szájával élettelen, csonka trabukóját.

- Nem kell büszkének lenni instálom igen szépen. Engedelmet a tolakodásért, mire jó az ma? A paraszt röhög, a karaván halad. Kolozsvárt körtét árul egy gróf a hetivásáron, éppen csak hogy személyes kezével ki nem méri. Ott áll kérem a szekere mellett.

Átadta a receptet a parasztnak és ismét odafordul a lányhoz:

- Személyes vizsgálódásaim alapján állithatom, hogy nincsen kék vér, ez misztifikáció. Csak jó és rossz vér van. A bárónőé rossz, mert álmos.

Vette kurtán a báránybőr sapkáját és elment. És ahogy magáramaradt túlnehéz szivével a lány, kiemelte fejét a takaró alól, hogy fölnézzen a semmibe, amelybe most fölcsoportosult, mint világitóbetűs transparens, az elhangzott zilált szavak vádoló értelme. Miért bántják?

A nehéz háziparaszt, aki szobacseléddé avanzsált, napokon át az ajtó előtt lábatlankodott, begyében valami nyugtalan méreggel. Egyszer aztán, mikor idétlen dereka felboritott egy széket, kiesett szájából a méltatlankodás:

- Mer ránk jár a rúd, hát hogy kapálni menjünk. Kéne a rüheseknek! Hizik a szivük, hogy leszakadt az istálló és a tehén ott döglött.

És kiteregette plasztikus szóval a falu kárörömét. Hogy utolsó egy fajta a paraszt mostanság. Ha módos, ha szegény, büdös az mindenképen uraival szemben. Hol röhög, hol hunyorog. Arasznyi telkén állva, a magaeszkabálta padon ülve megröhögi a zsakett libegő szárnyait, a magassarku félcipőt; hunyorog a programmbeszéden, a bérlő fiának sima borotváltságán, az uri észjáráson. Emberség csak akkor van benne, ha nincs úriszálka a szemében, a ragyás mindenit!

- Én senkit se bántottam - védekezett a bárónő.

- Nem is kell nekik a bántás, megsértődnek azok méltóságos bárónő már anélkül is. Régen vannak már megsértődve. Jó pár száz esztendeje.

Ugy volt, ahogy az öreg mondta. Hiába kezdte velük a bárónő a baráti szóbaállást, késedelmes dolognak tekintették. Az asszonynép az orcája szép fehérsége miatt még hagyján-szivességgel viszonozta, a férfia csak hunyorgott és fulánkos gúnnyal tárgyalta meg az egyveledési szándékot kapálás közben. Sunyi kibic módra vigyorogtak a kastély tornyosuló baleseteire, egy szalmaszálat félre nem raktak volna végzete felé támolygó útjából. Káposztamag helyett burjánmagot adtak el a bárónőnek s káposzta helyett csúfos dudva ütötte fel a fejét a nagyház tövében. A zsivány nem tudódott ki a nagy összetartásban. A lerogyott istállóhoz kőmivest hivott a bárónő, vasárnap, veresbor után beejtették a meszes gödörbe.

Volt a községben még egy-két telek, amely régi jusson napszámmal tartozott a kuriának. Az öreg mindenes lement hozzájuk, hogy felujitsa a betáblázott kötelességeket. A szolgálmány telkesek komolyat törültek bajuszukon a hivó szóra.

- Megyünk, persze, hogy megyünk - mosolygott az egyik nagyokos, - de itt van-e már a landrer, mer gyalog nem illik a kastélyba menni. Tugyuk mi az illemet. Ha tróger vagy ottan, te is tudhatnád.

- Kukoricáztok - fenyegette őket a mindenes.

Hazament nagykeserüen és a bárónőnek a pert ajánlotta. Meg kell mutatni nekik. Rá kell szoritani őket. Hadd dolgozzák meg a kertet, pénzt lehetne belőle csinálni.

- Minek az? - rázta a fejét a bárónő és vértelenül, szeliden az Istennel biztatgatta a parasztot, majd az megsegiti őket.

- Meg-e - fitymálódott az öreg keserü szájizzel és tömpe ujjával egy keveset az ég felé bökött. - Úgy látom mással vannak ott fenn elfoglalva.

- Hát akkor ülünk egyet - mondta magának befejezésül és törődötten leült a kőpadra.

- Miért ez a nagy gyülölség - kérdezte elbusulva a bárónő, - hiszen nem vétettem nekik?

A szivében melegek és hidegek gyülekeztek, eloszlottak, jöttek, elmentek s kongó ürességet hagytak hátra. A baritonszavu doktor árnyéka is át-átszaladt a szive falán. Haj, de uri-nyomtalanul ment el az az ember! Látta nyakkendője selymét, alul karjának kékes havát s mellette magát meztelen kebellel az ágyon. Irás, üdvözlet, nehány sor se jött tőle, hogy né te messzi, csendes nő, megragadtál kissé az agyamban.

Karácsonykor lement a templomba. A kegyuri főhely karos üléssel várta, de ő egy féligüres padba helyezkedett el. A káplán szelid prédikációt mondott a testvériségről, a szenvedésről, utána az orgona himnuszt orgonált, ősrégit, felemelőt. A kórus rácsa mögül férfi hangja röpült a magasba és meleg remegéssel töltötte meg a meszelt istenhajlékot. Az emberek vastag ujjasban, az asszonyok berlini kendőben csavargatták arra a fejöket, aztán osonó pillantásuk ráhullott józanul a lányra, aki lehajtott fővel imádkozott.

- Beült a publikumhoz - kajánkodtak a szivetérintő orgona dacára. És a bárónő lelkében zavaros szeretet rügyezett fel az emberiség iránt. A templom udvarán lehajolt egy kis parasztgyerekhez s a kendőgomolyag-hagyta kis résen szent csókot lehelt be a gyermek arcába.

A karácsony felett nagy boru sötétlett. A jég elsodorta volt még azelőtt a folyó hidját, a városból nem hoztak rizset, mákot, petróleumot és miligyertyát: a lány letette az ujságját, nézte a rászakadó sötétet s várta türelmesen, hogy az öreg zsellér felcsoszogjon a faluból hozott petróleummal és kölcsönliszttel. Mert a falu kéményei bodrosan pipáltak, az ablakokból dusfényü lámpák világitottak ki, volt nekik mindenük, beszakadhatott tizszer a hid: a csecsemők tejberizset ettek, az asszonyok kalácsot faltak, az istállók kilincsén miligyertya csepegett. Csak a bárónőnek üzenték, hogy ha kell, jőjjön érte és kérjen.

És a bárónő, mikor már nagyon vakitotta a sötétség, lement a legrosszabbhoz, a legüzengetőbbhöz és kért. Sötét alakjától, ahogy besuhant a házba, ijedten lobbant föl a lámpa lángja. Elháritotta fejéről a komor fátyolszövetet és feléjük nyujtotta világitó kezét: adjatok hát jó emberek. Pulykavörös lett a főparaszt és elpityeregte magát töredelmesen a felesége, hogy: de má ilyen szégyen. Komiszságuk a kinyujtott kéz láttán lelküket facsarta, emberségüket kergette fölfelé a mélyből. És a bárónő csak tartotta szoborkezét:

- Eljöttem, jó emberek, mert tetszett nektek, hogy én jőjjek. Adjatok.

Bőgésbe kezdett az asszony. Megrendültek a gyerekek s a paraszt kilopta magát az udvarra, befordult az istállóba s ott a vasvillával ráhuzott az ökör hátára. Csak azután jött rá az igazság:

- Nagyobb ökör vagyok én, mint tik - morogta elszégyenülten, lehordván magát még igen sok állatnévvel.

Jött aztán szükmarku igérettel a tavasz, dologtalanul a nyár és soványan az ősz. A plébános hozott időnkint némi egyházi vigaszt, némi hitelt is a városi szövetkezettől, ősz végén barátságos meghivást is atyafias familiáktól a további árvaság ellen. A lány meghatva köszönte az emberséges cselekedetet, de a meghivásra csak szeliden rázta a fejét. Minek az? Nem akar senkinek terhére lenni, itt fogja leélni apái házában, ami még hátra van. A kastélyt nem hagyja el.

- Kisértet jár a kastélyban - mondták az átvonuló idegen szekeresek, ha gyertyalánggal a bárónő éjnek idején elhaladt az ablakok mellett.

...És egy nyári éjszaka - a nap kiszivta a földi nedveket és recsegővé száritotta a tárgyakat - veres fények sugárzottak ki a kastély tömbjéből. A község felnyüzsgött, a harang belekongott az éjszakába, a nagyház ablakán lángok lebbentek ki, felcikkantak a magasba és végigfutottak a borzas zsindelytető elvékonyult zsindelylemezein. Tüz, tüz! mondták a parasztok a szilaj lángtenger láttán és gatyásan, mozdulatlan karokkal ácsorogtak a rengeteg, zajló pusztulás tövében. Arcukat kajánná pingálta az infernó fénye s csak akkor eredtek futásnak vödrökért, amikor a süvöltő elem szikráit a falu felé szórta, hogy megvédjék a maguk tulajdonát. Hajnalban mégis mást gondoltak, szerszámot kaptak és nekiestek a kormos kastélymaradványoknak. Buzgón döngették a meztelen falakat. Ugy illett, hogy segédkezzenek.

Ahogy aléltan bukdácsolt meztelen lábakkal a bömbölő tüzben, az eltorlaszolt szobákon a bárónő, valaki a magasba emelte és a karjára fektette. A fény elmullott, az üvöltés elhalt körülötte és ő lecsukta fáradt szemét. Kemény derékaljon töltött ismeretlen időket idegen fedél alatt, önmagától is távol. Ha a szemét néha felnyitotta, patkós csizmára esett a tekintete, alacsony almáriomra, üvegburás szentre, gyógyitó mosolyra. Ágya mellett fényezett széken jóságos tyukleves illatozott Parasztarcok hajoltak feléje, amiknek kérges takarója mögül emberi melegség pislogott elő. Hallgatták a lélekzetét és vigyázva elcsoszogtak, mert a szó kóklersége nem adatott meg nekik és a hallgatásban fejezték ki roppant kevés mondanivalóikat. A nehéz csendet csak az orvos zavarta meg biztató fecsegéssel, izetlen, jószivü mókával.

Az ősz hervadása beillatozott a tiszta ablakon. A fürészmalomból szallagos ingeket, finom harisnyát hozott egy ember. A lány fölkelt és a parasztasszony kitámogatta az udvarra. Ekék, boronák, sáros szekerek között nagytermetü ökrök várakoztak és a szinből, vállán kurtanyelü ostorral kilépett egy legény.

- Adjon Isten - köszöntötte a bárónőt kalapemelve.

Kiléptek a kapun, a bárónő bágyadt mosollyal emelte fel a fejét és a csipkés, anilines, faragott szemöldökfán hosszan betüzgette a vésett irást:

"Ezt a Házat öreg Mackó Makk András meg a Fija épitették saját kezök Munkájával. Áldja Az Úr Jöttöd Mented."

A bárónő leemelte szemét az irásról és a legényre nézett. Megszurta a szivét az a Mackó Makk András szó. Nézte a legényt multba kémlelő szemekkel és kezét tétován a mellére tette. Kinyilt a szája és szólni akart.

- Szép ősz igérkezik - mondta a legény tisztelettel és az égre nézett.

A sápadt öreglány is fölnézett az égre. A kék mennybolton bárányfelhők usztak. Völgyek és gyümölcsös lankák érett szaga kóválygott a levegőben. A szive hirtelen huzni kezdte oda, a kastély felé. Meg is indult és sebesen neki is lendült volna, ha birta volna egészséggel. A legény és az asszony zavartan lépegettek mögötte. Emberek jöttek szemközt és a csendes menet láttán elkapták a fejüket. Csendes volt már az ő arcuk is.

A bárónőből kihült majdnem minden melege a szivnek, amikor a kaputlan kapu előtt megállott. Nekidőlt az oszlopnak és nézte a csapást, nézte végtelen árván és boldogtalanul. Vége volt mindennek, meghalt a kastély, lehasalt az őszi esővizbe, nem volt benne már élet. Mint enyésző dög fetrengett a dombon.

A parasztasszony keszkenőt nyomott a szeméhez, a legény a homlokára tolta a kalapját. A bárónő hosszu percekig állott ott sárgán, mozdulatlan lábbal, szótlanul, mintha a szive megmeredt volna bus kastélytalansága láttán.

- Mi lesz most? - kérdezte hosszu idő mulva halkan magától. - Mi lesz velem? - nyöszörögte hangosabban és dermedésbe hökkent szemmel nézett a kisérőire.

Aztán csend volt. Fölöttük a füvestetejü kapuoszlopon veréb ugrált. Legifjabb Mackó Makk András - ama Makk András unokája - megnógatta magát és előbbre döfődött. Kinyilott kinlódva a szája is:

- Ez már meggebedt végleg - mondta haragosan és izgalmában hirtelen köpött egyet. - Ezen már a szentséges Szüz Mária se segit.

Nehezen szuszogott utána és pihent egyet. Szeretett volna máshol lenni, vagy ha itt volt már, valami okosat mondani.

- Volna egy tiszteletteljes szavam - kezdte ujra. Várt s mikor a bárónő magából kiszállva élettelenül ránézett, sebtiben, vakmerően kirukkolt vele:

- Ez már nem ér pénzt. Föl kéne szántani az egész mindenséget. Legelőnek vagy főzelékkertnek is többet hoz.

Mégis, merész, itéletes szó volt: Az öreg leánynak kitágult a szeme és megrezzent. A porló kőcimerről koronás keselyü sanditott felé. A lelkében alvó bandérium szilajodott meg, meghalt apák hideg, néma zászlóalja vonult tova és a legvégén gyászos hintóban egy fagyos, komor asszony: a Családi Hagyomány. És ahogy sujtó tekintettel lelke hidján elhaladt a menet és az őszi felhők felé vette utját, a maradék gyermek fáradt, öreg kezét utánok nyujtotta:

- Nem engedem - kiáltotta - nem engedem!

A fiatal paraszt vonogatta a vállát:

- Akkor nem szóltam semmit.

- Ötszáz évig születtünk, éltünk és haltunk benne. Csak ugy felszántani? Hogy a marhátok legeljen rajta?

Égő szemmel nézett le a falura és megindult.

Mégis ugy volt, hogy semmit se használt. Jött a bank és jött az épitész. Mosolyogtak, megfordultak és elmentek. Jött még egy-két vonagló esztendő, egyik ősszel aztán elkezdték szántani a kastélydombot. Egész testsulyával nyomta az ekét ama sóval lepuffantott Medve Makk András veritékes fajtája. Nehezen szakadt föl a föld kérge, lihegett ökör és ember a kemény földhullám menedékén. Az őszi nap hervadtan borult rájuk, távol egy kertben szilvaszedés folyt, lányok énekelgettek. A kástélyszántó legény kiakasztotta az ekét a földből, megállitotta az ökröket és elővette lakkos dohányszelencéjét.



BEÁTRISZ.

Szorgos és splendid ifjak ujjai között elegáns ceruzák lüktettek, irták a pénzt, amely magnetikusan suhogott be a komor páncélszekrénybe. A nap átömlött az ablakok csipkefüggönyén, végigterült a kopirkönyveken, a szigoru iróasztalon, a férfiak gallérját fényesre sikálta, de senki nem vette észre, itt halkan és sebesen hömpölygött tova a munka. A kecses barrikádok mögött két-három nő fehér foltja oszcillált a szőkés asztalok és olivzöldfedelü könyvek között. Néha hizott urak szelték át a termet és telefonok fojtottan berregtek. Ez az Indalai Beátrisz okos találmánya volt, ez a tágas és nagy üzletkörü iroda, amely Amsterdammal és Lipcsével és nem ritkán Konstantinápollyal korrespondált hordók és magas kaloriáju kőszén céljából. Indalai Beátrisz értett hozzá, hogy az üzemet szapora és lázas lüktetésben tartsa, nagy és konok nő volt, aki belső szobájából elbüvölő diplomáciával és hüvös lélekkel kormányozta tekintélyes földrajzi messzeségekbe a kinálatot és csigázta föl a keresletet az ellenségek fokozódó dühe dacára. Estig ült bezárkózva külön kabinjában, tapétás ajtók mögött mint egy szikkadt és koros hajadon, aki a szerelem tarka és festői utja előtt a munka rozsdás és céltalan vágányára tévedt. Férje is volt, kivel fenkölt szerelmi házasságban egyesült, egy pasztellszakállu zeneszerző, aki most ott állott a nagy iroda vörös futószőnyegén és habozva, de türelmesen kereste mosolyával a jelenlevők figyelmét, hogy bejelentesse magát sürgős ügyben a feleségének A barrikád mögött az egyik hölgy, aki monoton és sebes zongorázást vitt véghez az irógépen, fejét föl se kapva kinálta üléssel.

- Beátrisz asszony ügyfelekkel tárgyal.

A férfi csendesen leült a nagy irodában és térdére fektette puha tavaszi kalapját. Jelentéktelen és fáradt volt. A zene, a művészet, amit behozott magával ebben a hüvös atmoszférába, elveszitette itt minden értékét és nagyszerüségét. Idegenül és megalázva állott máskor szemben ennek a helynek a nyers stilusával, de most máskép volt. Az ujjai végén, a lelkében, a tagjaiban diadalmasan remegett valami és a szabályos székek, hideg asztalok és minden, most elveszitették tolakodó fölényüket. Lesüppedtek valahová és ő a kaján, szemrehányó pénzforrás fölött lebegett e pillanatban. Vége volt a furcsa és buta helyzetnek. Zengő és ragyogó magasságból nézte most régi ellenségét, az irodát, amely ellen hasztalan kinlódott eddig, amellyel eddig hasztalanul vette föl a versenyt.

- Ilyen korán János? - tudakolta a gyönyörü nő enyhe érdeklődéssel, amikor bejuthatott hozzá.

Indalaiban néhány pillanatig még keringett valami határozatlan keserüség. De eloszlott ez is, amikor Beátrisz barátságosan közeledett feléje.

- Történt valami?

- Történt - felelte a férfi forrón és diadalmasan. - Történt.

- Nos? - mosolygott az asszony türelmesen.

- Valami történt, Beátrisz.

De a kisasszony kukkantott be, aki sürgönyt nyujtott át Beátrisznak. Erre Beátrisz fölemelte a telefonkagylót és amig a kapcsolást várta, szivélyesen intett a ragyogó Indalainak:

- Kérlek János, ülj le.

- Halló Wincester - mondta aztán a telefonkagylóba - az értesités megjött és én beszélni óhajtok Önnel kedves Wincester.

- Nem zavarlak? - kérdezte a férje.

- Nem János, tiz percig elcseveghetünk.

Indalai várt. Átfutott benne a nő néhány elnéző mosolya, megrezzent benne néhány régi hangja, gyötrött ivoárszinü homlokáról elmult a ragyogás és minden nyomaték nélkül csak annyit mondott:

- Ma befejeztem az operámat.

- Hát mégis - röppent ki a nő száján kicsiny hangon és erőtlen örömmel.

Indalainak remegni kezdett a keze.

- Most rajtam a sor Beátrisz - szólott emelkedett hangon - az árnyékodban vegetáltam, a pénzedet fogyasztottam, amit ebben a hüvös és ellenszenves büróban mesterkedtél ki magadnak. A morál, amely néha hálni járt belém, sötét sebeket ütött a lelkemen. Utálatos álcának éreztem magam, akiben bennehalt az élet.

Beátrisz a ceruzájával játszott és langyosan mosolygott:

- Mint lázadó rabszolga. Nem ismerek rád János.

És Indalai nyilaló hangon folytatta:

- Oh igen, Beátrisz. Mint egy hálás rabszolga, aki boldog, hogy felszabadulhatott és most dus ajándékokat hoz az urnője számára.

- Köszönöm János...

De a férfi vibrált és a glóriás ajándékot akaratlanul is megtetézte egy büszke kézmozdulattal:

- Tudom, hogy te már elintéztél. Tudom, hogy nem hittél már bennem. Türelmesen és titkos szánakozással néztél el a fejem fölött. Ezt elsietted Beátrisz. Korán mondtál le rólam. Tévedtél. Mert én következem. Kiverekedtem magam a hullaházból. Élni fogok és megajándékozlak a nimbuszommal. Tartozom vele neked, mert a pénzed ellenében megigértem.

- Oh de drámai vagy - mondotta a nő csendesen és megbántva nézte a heroikus figurát, akinek gőgösen iveltek a kézmozdulatai és ismeretlen szenvedélyek forró ércét pengette a hangjában. A tekintete lesiklott a nőről, kiömlött egy ablakon a napsütéses tetőkre és előhivta a multat, hogy meztelenné vetkőztesse maga és az asszony előtt:

- Elismerem, hogy a magad szakmájában, amely apró fondorlatokkal a pénzt vadássza, elsőrendü és tiszteletreérdemes talentum vagy. De hozzám és a zenéhez nem értettél. Felkináltad a pénzedet és azt remélted, hogy prompt szállitok neked sikert és hirt. Minthogy azonban ez nem ment olyan pokoli egyszerüséggel, megvontad a hitelemet és elejtettél. De én nagylelkü vagyok: ha megkésve is, ime szállitok. Holnap benyujtom az operámat...

- János - szólott a nő megenyhülten - hát ne haragudj rám tulságosan. Mert nem is igaz, hogy elejtettelek. És ha igy is volna: most legalább megbüntethetsz azzal, hogy hires leszel...

És akkor benyitott Wincester.

- Hát mégis - mondta Beátrisz, pedig tudta: hogy mindaz, amit a férfi alkotott, szomoru és értéktelen. Hiányzott Indalaiból a lendülő erő, a magasraemelkedés vakmerősége és zsenialitása. Tudta, hogy a szürke, kikinlódott műnek nincsenek szárnyai. Visszhangtalanul és ismeretlenül fog elhunyni ez is, mint a többi, mint a többiek, amiket a zongora fölé gémberedve lázasan és makacs reménységgel vetett papirra hosszu éveken keresztül.

És mindez olyan csunya és fájdalmas volt. Ő hajszolta fel a férfit, ő nyult először feléje, amikor egyszer, ősszel, esős utcán, közös esőernyő alatt lobbanékony vérrel és dus jövőt szimatoló ifjusággal haladtak egymás mellett.

A nedves októberi ég alatt, férfiélete hidegülő éveiben felcsuklott Indalaiból elviselt szavak ostyájába pakkoltan a lira:

- Én nem is tudom, miért is oly szives hozzám a kisasszony. Én alapjában véve egy elbicsaklott életet reprezentálok. Igaz, néha ugy volt, hogy leszek valami. De anyagi szempontok molesztálták a lendületemet. Beátrisz kisasszony, maga előtt most dugul be egy drága forrás, most megy tönkre hidegiriszü szemei előtt egy nagyrahivatott sors, Isten nyugosztalja szegényt. Elsején állásért folyamodok a közigazgatáshoz. Ha boldoggá akar tenni, akkor adjon valami ajánló levelet.

- Ez nagyon fájhat - nevetett a nő és biztos mosollyal kereste a muzsikus elcsitult tekintetét.

- Fáj - hagyta helyben a férfi. El kell pusztulnom nehány garas okából, holott a lelkemben pazar zenék harsognak, amik a zongora és hangjegy után kivánkoznak. Az élet pénztárosa fügét mutat és azt üzeni nekem, hogy halj meg te szegénylegény, halj meg erélyesen és ne irj te több muzsikát... Hát... engedelmével meghalok.

- Addig is igyék meg nálam egy csésze teát - mondta a nő megrendülten és mosolyogva is egyszerre.

Fenn letette az asztalra az irattáskáját és azt kérdezte:

- Tudja mi van ebben?

A férfi busan szemlélte a szokatlan és figyelemreméltó tárgyat és finom humorra terelte a dolgot:

- Bizonyára nem az én szerzeményeim.

- De igen. S azonkivül még valami: egy szerződés, vagy hogy az életünk végcélját is megjelöljem vele: pénz. Rut és igen sok pénz kedves barátom. Holnap önállósitom magam.

- De szép ez - borongott Indalai őszinte odaadással - és különösen az utóbbi. És milyen jó volna tudni, ki maga és miért kapcsolódik hozzám.

- Allons drágám, játszon valamit a barátságunk örömére - vezényelte a nő, mert tetszett neki, hogy Indalai egykor az ő közreműködése mellett esetleg kiváló komponista lesz.

Indalai engedelmeskedett, de egy választékos gesztussal előrebocsátotta:

- Opus 10 és utolsó.

A nő plasztikus csipőjére tette a kezét, táncos, izgató lábait acélosan megfeszitette és egy mozdulattal a haját hozta rendbe, amelynek dus boglyájából szerteröppent az odőrje. És aztán nevetett.

- Hát idehallgasson maga Indalai. Azt hiszem, itt az ideje megmondani, hogy mit akarunk egymástól.

- Én szeretem magát - élt az alkalommal a férfi.

- Én hiszek magában. A megélhetéshez ugyan nincsen stilusa, mert gyáva és ijedős, de mások is igérik, hogy viszi valamire. Én maga mellé állok, mert azt akarom, hogy sokra vigye. Van bennem valami az állatszeliditők határozottságából és az állatbőszitők vakmerőségéből. Némi kis szerelmi alapon okosan összeállunk és magán fog mulni, hogy imádjam magát. A boldogság üzleti részét majd én fogom irányitani... Akarja?

- Milyen kurta és gyönyörü, amit mondott - lelkesedett a férfi.

- És most megcsókolhat - zárta le a komoly eszmecserét Beátrisz - és puritán egyszerüséggel és nagyon szép mozdulattal a száját nyujtotta a férfinek, aki kábultan ölelte magához és szinte éneklő lirával traktálta:

- Megváltasz engem? Jó akarsz lenni hozzám? Drága és szent vagy... és hallatlan szépségekre fogsz inspirálni. Mert én tudok... én tudok, csak te kellesz még.

És valahogy észrevette a Beátrisz fehér ágyát, amely ott állott a sarokban, fekete paraván mögött, mint egy csodás és szépséges éjszaka:

- Otthon tarka cihákon alszom, mint kérges cselédlányok és maga ilyen patyolat ágyat igér nekem. Milyen szép ez. Milyen végtelen bőkezüség ez azzal szemben, hogy én csak a tehetségemet nyujtom érte cserébe.

- Jó éjt János - intett Beátrisz - és ne felejtse el, egy hónap mulva esküszünk.

- Az anyámat is elhozom - bucsuzott Indalai - ő szereti a szép nászindulót és a kuglófos kávét.

De az ajtóban lelohadt és lemondóan legyintett:

- Aztán elég lesz egy kis cédula is, hogy tisztelt ur, a tréfát ne tessék komolyan venni.

Beátrisz nevetve bólintott a fejével.

*

De azután száraz és csontos ujjak, amik gépiesen és unottan lapozgatták a férfi kompozicióit, ügyetlenül és sokszor belefricskáztak a tornyos illuziókba. Az iroda nekiszilajodott, a telefonjai sürün működtek, Beátrisz ritka és győzedelmes lendülettel operált, de Indalai lemaradt. Botorkálva és kitartóan kereste az érvényesülést, naphosszat alkotott, de kibontakozni és figyelemreméltót alkotni nem tudott. Beátrisz szivósan és parancsolólag állott mögötte: csak meg ne adja magát, csak meg ne törjön a hite. És mikor látta, hogy minden hasztalan, maga vette az ügyet a kezébe. Levelezett és tárgyalt és külön az ő részére rezervált órákban szédületesen besuhogott bizonyos előkelő irodákba, igazgatókhoz, akadémikusokhoz, intendánsokhoz és kritikusokhoz és káprázatos szép szájával mosolyogva követelt:

- Ne igérgessenek annyit, hanem tegyenek is valamit. Komiszság, ahogy maguk kezelik a művészetet.

Aztán, amikor az ügyek teljesen elakadtak, kiesett elbájoló sértődöttségéből és kilángolt belőle a hitves dacos rajongása:

- Sötét maffia, amely fél az Indalai zsenijétől.

Alázatos hódolattal csókolták meg a kezét és valaki egyszer fagyosan kikottyantotta:

- Tévedés. Az az ember egy szegény akarnok, akinek valami célszerü hivatalt kéne szerezni, mert a zenéhez keveset ért.

Vonaglott és szédült ettől a váratlan indiszkréciótól, de aztán higgadtan és elszánt szivvel nyomozni kezdett: mondják meg neki kérlelhetetlenül az igazat. Néhány mozdulat, néhány baráti, akadozó köntörfalazás elébe dobta a sötét tényt: Indalai egy szánalmas és kellemetlen valaki, akiben nincs semmi nagyrahivatottság. Egy abbanmaradt ember. Nem zseniális és nem eredeti. Meddő és hipochonder. Valami silány kis operettet talán összetudna hozni. De ez sem bizonyos, a jelek után itélve.

Erre aztán visszatért az irodájába. Nem hitt már és nem várt már semmit. Indalai hevesen álmodozott tovább és ő nemes elnézéssel hallgatta. Néha biztatgatta is és helyeselt is neki. De üres lélekkel és szánakozva, mint egy beteg gyermek hagymázas szándékainak. S mikor unta és nevetségesnek találta, elővette az üzleti dossziékat. Az utóbbi hónapokban aztán már nem is beszéltek többé zenéről. Nyomasztó és kellemetlen lett volna. Jóformán nem is tudta már, min dolgozik Indalai. Elveszitette minden érdeklődését és a hir, hogy befejezte az operáját, nem lepte meg. Mosolygott a férfi kedvéért mintahogy mosolygott akkor is, amikor Indalai harsogva és remegve nyitott be hozzá ujabb diadalhirrel:

- Azt hiszem elfogadják... Valaki közölte velem...

Tudta, hogy nem igaz.

- No látod, János...

- Elő fogják adni Beátrisz - mondta méltóságteljes lassusággal és eszébe jutott, hogy ebben a tündöklő órában nagylelkünek kell lennie.

- És én megbocsátom minden bünödet Beátrisz. Azt is, hogy az ellenségeimnek adtál igazat, azt is, hogy már nem szeretsz, sőt, amint tudom, egy Wincester nevü nemzetközi ur felé orientálódsz.

Kegyelmes leereszkedéssel, de alapjában véve igen meghatott szivvel bánt most Beátrisszal:

- Majd ha ünnepelni fognak, majd ha megtudod, hogy hallatlant alkottam, akkor szeretni fogsz ujra Beátrisz, jobban, mint valaha. És akkor esetleg én is...

Ugy tette föl a kalapját, mintha valami vakitó aureolát helyezne a fejébe és szelid gunnyal távozott az irodából.

- Viszontlátásra asszonyom.

És akkor benyitott Wincester.

- Vártam Wincester - mondta Beátrisz lankadtan és tünődve az ajtó felé nézett, amelyen hősies léptekkel és roppant kivirágozva távozott a kitartott férfi paródiás nagyságában. Aztán lerázta magáról a fonák viziókat és massziv iróasztala mellől, brokát karszékéből fölnézett a férfire, átfogó hűvös pillantással, amelyben oly sok volt e percben a sima márványszobrok és elragadó képeslap-asszonyok tekintetének távoli misztériumából. A férfi közelebb lépett. Finom ujjai között sercegett a papiros. Sötét, vörösbe átjátszó hajában mértani és mégis gyöngéd választék huzódott keresztül. A szája körül különös és kegyetlen satirozások sötétlettek, amelyekből fenyegetőleg élesedett ki szájának hullámos vonala. Beátrisz vörös ceruzát emelt föl és gyors vonalakat és más fontos jeleket végzett az iratokon. Oh mily különös az - gondolta röpke fájdalommal - hogy én már nem szeretem Jánost.

- A fuvarlevelek reviziójánál kitünt, - szólott kellemes lejtéssel Wincester - hogy a dijtételek szabályszerülenűl tudattak be...

- Intézkedtem már kedves Wincester - mosolygott a nő rosszalólag. - Ön nem tud róla?

- Rosszul intézkedett Beátrisz asszony... És általában az a benyomásom, hogy nehány nap óta szokatlanul egyéni, hogy ne mondjam: nőies.

- Valóban?

Letette az irásokat és a férfi fehér kezére nézett.

- Wincester... hol szerezte ezt a nevet?

A férfinek kemény és sárga volt a nézése, mint egy berber oroszlánnak.

- Valahol Skóciában...

És csendesen nézték egymást és a sürü csend végén Wincester lassan kinyujtotta a kezét, rátette a nő nyugtalan kezére:

- Drága és makacs gyermek.

- Oh, - tiltakozott a nő megborzongva - ez nem tartozik ide.

A férfi kiegyenesedett, talán, hogy feltárja könnyed testének szép konturjait, talán azért, hogy nagyobb lélekzetet vegyen a zengő nőből, aki megbotránkozva, de száján és homlokán meleg vonaglásokkal ült a hideg és szigoru iróasztal mellett, nehány másodpercig még felsőbbségesen és tiltakozva, de aztán meginogva és lappangó szorongással a folytatást várva, mert elnyomott asszonyiságának szecessziós ujdonság volt most az angol nevü férfi, himes és szokatlan igéret, amely a beszürődő alkonnyal jött el hozzá nagyon messziről. És alig hullattak el már további szavakat, a lágy homályban csak a szemük viaskodott és lényük és létük egy ódon hidon találkozott. És szeretni kezdték egymást a zsongó levegőn keresztül és a rút üzleti papirok ez egyszer halasztást szenvedtek és amikor Wincester távozott, Beátrisz világot gyujtott és csodálkozva látta, hogy nincsen tükör az elegáns irodában, melyben szerelmét és nyakát és arcát megnézhetné. Pedig erre vágyódott most, nézni a másik Beátriszt, metszett, hatalmas tükörben és testének beszédes vonalán végigsiklatni a tenyerét.

Napokig örvendett az uj asszonynak, ismerkedett vele és faggatta és kisded felhőit elseperte, mint gondos anya és várta a különös Wincestert, akinek gyönyörü átmenet után a csókját is megizlelte és façon d'aimer-jét, amely őt remegő hangulatok magasságába emelte. A régi pedáns lét és minden, ami benne jelentős volt: szenzálok, sürgönyök, mérlegek, megszokott irattáskája és az esett, elmosódott férj, aki évekig lebzselt a kontójára tehetetlenül és aki most fennhéjázva, torz szavalásokkal mérgezte estéit - mindez most mellesleges és oktalan volt neki. Bár hallgatta Indalait, de csalása miatt megvetette és ellenszenvesnek találta. A nagy tragédia reggelén még össze is szólalkoztak. Indalai napok óta egy fényes hotelben kosztolt és most gőgjében ágyra is oda akart járni. A nagyszerü hirt, hogy operáját elfogadták, mint hotellakó finom európai utas akarta bevárni a szállodában, no meg az örömhir kapcsán válni is akart Beátrisztól büntetésül, hogy aztán engedjen könyörgésének és mély ünneplés közepette visszatérjen a nászi szobába. Beátrisz ráhagyta, hogy cselekedjék szeszélye szerint és maga a dolga után látott, hogy estére szerelmesen fölrepülhessen sötét fátylai alatt Wincesterhez, aki értette az életet és akiben nem lehetett csalódnia. Szellemes szavak és finom mozdulatok között néha megcsókolták egymást, elnémulva borultak össze és féktelen örömmel csipkedtek valami tegnapi dezertet. Oly különös volt, hogy szeretői voltak egymásnak valamely ismeretlen oknál fogva! Tompa lámpák égtek a falakon és a mennyezeten és minden oly harmónikus volt e pillanatban. Csak Wincester kezdett most sárga szemével és erős szájával mosolyogni cigarettája mögött.

- Az a pasztellszakállu... - jutott az eszébe.

Beátrisz derüs lelkiismerettel mosolygott.

- Alapjában véve nevetséges azzal a nőies szakállával - mondta Wincester és Beátrisz derüsen tovább mosolygott.

- Élni öt évig e tudatlan herével és elfogadni a csókját!

- No - gondolta Beátrisz és intett a kezével, hogy Wincester hallgasson.

- Haragszom rá - jelentette ki a férfi - jobban, mint maga... És azonkivül, hogy el ne felejtsem, az operáját ma végérvényesen visszalökték.

Beátrisz fölemelte a fejét A szemehéjja idegesen megrebbent, a válla megrendült és halkan kérdezte:

- Visszalökték?

- Oh persze - felelt a férfi dallamosan és megfogta az asszony forró kezét. - Ott bőgött az irodában azzal a megható szelindek szemével és magát várta... Nézze ezt a gömbölyü datolyát... Ugy imádom, amikor derengő, opálos fogaival megharapja... Sirt az Istenadta, mint egy érzelgős lurkó...

- Sirt... - mondta Beátrisz nehéz lélekzettel... Sirt szegény... És leült és elhagyta a mosoly, aztán fölállott nyugtalanul és nem tudta mit tegyen. Látta a tragikus Indalait bánatos megroppanásban, mint egy legázolt vagy lebunkózott kis kölyökkutyát, amely elkullogott még végső erővel a küszöbe elé egy kevéske kis életet kérni tőle, irt vagy egyéb orvosságot, amely használhatna még neki, hogy ne kelljen végérvényesen meghalnia. Mi vonzotta oda a roppant zuhanás után, a felesége ajtajához, ha nem ez, a kihülő koldus ösztöne, akinek szederjes szája alamizsnáért hápog.

- Eresszen Wincester - mondta fojtott hangon.

Wincester elegáns mozdulattal igazitotta meg a nyakkendőtüjét és csodálkozott.

- Nem érdemes...

- Ne bántsa őt - mondta az asszony halkan - hiszen a felesége vagyok.

- Volt - javitotta ki a férfi.

- A felesége vagyok, Wincester.

Wincester mosolygott. És legyintett a kezével.

- Szokjon le róla Beátrisz. Egy ilyen tüneményes asszony, mint maga és egy olyan, hogy is mondjam...

A nőnek remegett a keze és hazagondolt sajogva és sápadt arccal felelte:

- Ne bántsa a férjemet.

- Tünjön el azonnal és végleg ez a kolonc, ez a félbemaradt ember, akire én féltékeny vagyok.

- Nem - mondta Beátrisz makacsul és fájdalmasan. - Most... most én megmondom magának, hogy ne nyúljon hozzá és... azt is megmondom, hogy ne ócsárolja a tehetségét, mert maga nem ért hozzá... maga igazán nem érthet hozzá...

- A kiváló komponistához, mi? - dühöngött a férfi nekilendülve és harcra készen.

- Igen, a kiváló komponistához, a művészhez drága Wincester - felelte a nő remegő szájjal és leeresztette arcára a fátyolát. Mit tudja maga, ki ő?... Maguk a lesipuskások, a kicsinyek törlik hozzá a lábukat... Azt nem mister Wincester.

- Romantikus fordulat - ironizált a férfi és a nőhöz közeledett, hogy megragadja a kezét még egyszer, szerelmesen és bódulásra hivón.

Beátrisz villogva állott előtte. A karjával lassu és megfontolt elháritó mozdulatot tett.

- Maradjon.

Megfordult és kisuhogott a szobából. Fölötte a lépcsőházból léptek sikálását és a Wincester halk, könyörgő suttogását hallotta. Nem nézett hátra, mint sötét, ismeretlencélu felhő iramlott előre a nyári estben tömör uccatorkolatokon, kirakatok kilövelő fényében, egy nagy zenésszinház előtt, amely szinte a mennyboltig ragyogott fel gazdag lángjaival, kocsitorlaszokon és undok uccákon s minthogy kocsit nem kapott, hajszolta magát, hogy hamarább hozzáérjen az emberéhez, ki asszonytalanul és az életből is kiesve kuporgott a küszöbénél. A lelkében kegyeletes szavak csuklottak fel, lüktetett a szivében a viszontlátás és megbékülés vágya és amikor elfojtott lihegéssel a hervadt Indalai elé toppant, ledobta kalapját és nagy szeretettel belemosolygott a férfi arcába:

- Jóestét János.

Indalai sárgán és kimondhatatlan nehézséggel dadogta ki magából:

- Visszaadták...

- Eh, mit - mondta Beátrisz üdén és csengve - maffla... állatok... Gyere vacsorázni János.

És megtisztultan és vidáman megfogta a férfi kezét:

- Gyere János...

És friss lendülettel behuzta a férjét az ebédlőbe.



GALAMBOK.

László pukkadozott haragjában, amikor a munkából hazajövet a házát meglátta. Állt és nézte az érthetetlen lyukat a két apró ablak alatt. Az asszony is - mint egy zacskó epe, ha megreped - öntötte magából a mérget. Lényeges baj nem volt, de mégis ez történt: egy bivalyfogat, amely durumboló vashordókat hozott, nekieredt a lejtős úton és puff! belerontott a házba. A járomrúd alaposan megdöfte a falat, szétrepesztette az agyagtapasztást és alatta szétreccsentette a lécbordákat meg a deszkát. Itt már elállt a szussza, a bivalyfejek a falba ütődtek, nem engedték tovább. László lenézett a völgyi útkanyarulatra, hogy talán még utoléri a zsiványt egy kis megfojtás okából. Aztán keservesen pillantott ujra a lyukra. A szivét megnyomta a dolog. Az ő háza, hát lehet azt, szabad azt úgy egyszerűen csak kilyukasztani? Aj az atyaúrist... Se szó se beszéd, hóna alatt az elemózsiás kendővel nekilódult a lejtőnek és szinte fittyentett a szélben a sebessége, ahogy pattant nyílegyenesen a réten lefelé. Éjfélfelé jött meg izzó haraggal, vért csepegő orral, de némi diadallal.

Napokig adott még dolgot az ügy. Negyednap este László beállitott egy szál deszkával, egy csomag szeggel és ráadásul még valami kártéritési pénzzel is. Az ügy peres része ezzel el volt intézve. Vidám szájjal esett neki a lencsének, mind egy szemig bekebelezte, a tányéron maradt még egy kis barna lé, azt a mutatóujjával félkörben felkanyaritotta, beszopta, elszítt egy cigarettát és nagy megelégedéssel lefeküdt. Az asszony is hamarosan kilépett pamutszoknyájából, ifju testén némi szines ruhamaradványokkal bemászott a lapos ágyba. Megenyhültek mindaketten és úgy határoztak, hogy hajnalban hozzákezdenek a reparációhoz.

A friss hajnalban aztán nagy passzióval hozzáláttak a munkához. Az agyagot egy rocska vizzel leöntötték, a pelyvában meghengergették, fűrészeltek, szegeltek, tapasztottak és a tapasztást egy léc élivel lesimitották. Mikor elkészültek, az asszony bement a reggelihez, László nagy szivmelegséggel körüljárta a házat, a frissen vett ásót vizes ronggyal letisztitotta, kéken csiszolt lapját a világosságban nehányszor gyönyörködve megragyogtatta, a szögespakkot egy gerenda mögé a szinben gondosan eldugta, a kecskét kikötötte a zsenge füre és töprengve, tervezgetve ellézengett még egy darabig arasznyi telkén, amelyre most szivét, agyát, multját, jövőjét összekoncentrálta. A reggeli leves szagos párája kicsapott az ajtón, boldogan belépett a házba és hozzálátott az ételhez. A félszemével nagyrabecsülően nézegette a takaros asszonyt, aki egy friss törülközőbe kenyeret, száraz kolbászt, tojást, hagymát, cukros kávékonzervet csomagolt a számára és a pléhibriket is kikészitette.

És László barátságosan elköszönvén, keményen, jó egyensúlyban elindult a telepre. Bizalmas és kötekedő köszöntéseket váltott az úton és elégedetten gyalogolt a dombon felfelé. Egzisztenciájának lassan, de biztosan táguló térfogata jó hatással volt az érzéseire, feje tartására és a gondolataira. Elhatározta, hogy a munkásjólétiből kiváltja szombatra a ruhakartont az asszonynak. Maga előtt látta a langypiros kelmét a fehér babokkal, aztán a szíjgyártó lányát, amint már simogatja is a feleségén az elkészitett blúz ráncait. Haladt és a szeme barátságosan érintette örvendetes létének néma résztvevőit: a görbe fűzfákat, a poros árkokat, a zsindelytetőket, a távoli hegy lágy kontúrjait, a mocskosszőrű kutyákat és a zsirosfényű szántásokat. Harmincéves tagjaiban virgonc életerő bontakozott és vággyal gondolt a munkára, amely mögül kicsillogtak a létét megszilárditó eredmények. Mosoly lappangott az arca mögött es ahogy ment rugalmasan, egy ismerős rendőr szólitotta:

- László te, egy ember jött tőletek.

Egy heverő fatönkön az őrház rácsa előtt szürke arcú ember evett. Szétálló pofája és palacsintasapkája, melyet boglyassá dúlt az idő, lassú taktusban mozgott, ahogy rágta mélán a kenyeret. Sárszinű köpenye panyókásan lógott le róla az uti porba. Bűzös marhavagonok tartalma, kietlen országutak utasa, egy most kevert tipus, egy bölccsé nyugodott arc, néma szemek, amiknek óceánoktól óceánokig tágult a perspektivája. Ült, evett és nézett. László megállt, leparolázott a rendőrrel és mellesleg az emberre sanditott.

- Járt Orenburgban? - érdeklődött gyér figyelemmel és nagy gonddal egy cigarettát sodort magának. Az idegen bólintott: járt ott is, másfelé is. Talán el is unta mi? Hát aztán mi ujság arra? Járnak rendesen a vonatok? Inkább szivességből kérdezősködött, ki is fogyott hamar a kérdésekből, előhúzta az óráját, összeigazitotta a rendőrével és az ujjával meglökte a kalapját.

- Igaz, hogy a krumpli kilója húszezer rubel? - kérdezte még indulófélben az idegentől.

- Néha több is - felelte az elmosódottan a kenyere mögül.

- Na hát ott egye meg a fene - nevetett László elköszönve. Utközben még eltünődött a hallottakon, a fején röpkén átsietett még az Orenburg szó, aztán hogy felért a tetőre s a ködréteg fölé látta vörhenyesen kiemelkedni a téglagyár kéményét, eliszkolt a fejéből minden és békésen poroszkált tovább. A telepre érve a blokházba letette csomagját az ibrikkel, jelentkezett a felügyelőnél, aztán beállt az iparvágányba és tolni kezdte a csillét a raktár felé. Cseréppel telve görditette vissza másodmagával a vasuti kocsikhoz. Egészséges, plasztikus mozdulatokba olvadt fel az elégedettsége, a társa lankadtan szuszogott a vaskocsi mögött, kényszeredett, panaszos mekánikája az osztályhelyzet állandó sebét mutogatta. A vagonoknál László lemaradt, hogy segitsen a berakásnál.

- Igazoltatják az embereket - ujságolta neki Kalapos. - Négyet lakat alatt vittek el. Kezdődik a disznólkodás.

- Akasszák fel őket - mondta László nyugodtan. Kalaposnak fenyegetően villant meg a szeme.

- Proletár hogy beszélhet igy.

László legyintett. Szóval nem tudta az álláspontját indokolni, de benne megvolt a magyarázat. Az élet lágyan döngött a fülében s mint aki bőgő felborulásból, égigdurranó vészből kipenderitve bágyadt pázsitra huppan, ahol békés azúrt lát feje fölött, füvet hall sercegni és szöcskét reszelgetni a füle mellett és mellére szivja teli tüdővel a felmagasztositó életet, úgy szivta, kóstolgatta és szerette László is azt a pirinkó eget, kevés füvet, ami neki kijutott. Elégedetten érzékelte magát a földgolyó ama porszemnyi részén, amelyen megvetette a lábát. Kereste vidám fütyörészéssel a kenyeret, jóba volt a rendőrrel, be volt vezetve az adólajstromba, önérzetetébresztő kis házat birt, a fűszeresnél hitele volt, vasárnaponként kirándult az asszonnyal falura, ahol a sógornál egy eperfa alatt márjásoztak és szódavizesbort ittak, alkuba volt azonkivül a szomszéd főzelékeskertre, egy jóindulatú banknál tapogatózott is némi kölcsön iránt, hát ő hálistennek nagyon jól megvolt, aztán jönnek az ilyen Kalapos-félék, folyton morognak és izgatottan mozgatják nevetséges ádámcsutkájukat. Még kizökkentik őtet is a téglagyárból. Éppen ez kéne.

A másik tovább morgott a téglarakásnál. Oktatgatta és legyávázta Lászlót. László keményen felelte: gyáva nem vagyok, aztán elfordult és nem hallgatott tovább a másikra. Egyenletes szorgalommal adogatta fel a vagonba a cserepeket. A kerten járt most az esze s a vágyai mohón pislogtak a jó vétel lehetőségére, aztán a jövőre, egy terebélyes egzisztenciára, amelynek hajtásai üdén feslettek ki a szorgalmából. Egy gyerek is jó volna - ez is megfordult most a fejében. Finom gondolkodásra volt képes, most is elmerült magába, észre se vette: zsupp! Repült kezéből a cserép, holott azelőtt csak adogatta. A völgylapály megtelt bő napfénnyel és nyers csikorgással, a kémények rövid közökben kék, barna, sárga és opálszinű füstfátylakat lebegtettek az ég felé, szántóvas villant, a mezei uton asszonyok kezében csirkepárok himbálóztak, feszült, melegedett, mérgesedett a munka és aztán vastag ebédi dudaszó töltötte meg a levegőt.

László leült a blokház sovány árnyékába és az ételről gyöngéden felfáslizta a törülközőt. A bicska kimért utakat tett meg a térdétől a szárazkolbászig. Gondos hagymaszeletek keveredtek el a kolbászfalatokba és túlnan is, a ház másik sarkán, folyt a csámcsogás és leveshörpintés. László derűsen nézegette a kenyerét, jó friss volt, megnyomta egy kicsit, a lyukak ellapultak benne, a bajuszát néha elterelte a hüvelykujjával az útból és betette száján az ételt. A maradékot visszabugyolálta a kendőbe, forró vizzel feloldotta a kávékonzervet és mikor a jószagú folyadék is lekortyogott már a torkán, hátát nekivetette a ház falának és elaludt. A feje lekókkadt és vastagon szivattyúzta a levegőt.

Ugy egy óra mulva lassan felemelkedett a szemhéja. A tekintete lágyan rátapadt a gyári iroda ferde tetejére, amelyen a tavaszi szél elől megbujva, fehér galambok gubbaszkodtak. A pupillája kékült, tágult, ahogy nézte a habszinű galambokat, megbujva, fázva, pislogva. Galambok - mondta a szeme és továbbadta az észleletet a belsejébe, ahol most egyszerre egy másik gubbasztó galambcsoport bágyadt foltja kezdett élesedni. Hogy történt ez? És mi történik most vele? Mereven nézte a tetőt és ült mozdulatlanul. A lelkében fájó zenék kezdtek tovasuhanni. Ezeket, pont ezeket a galambokat látta tiz év előtt egy másik helyen, ugyanúgy felborzolva és mintha sineken akkor is vaskerekek sikitottak volna, valahol a közelben akkor is vasrudat kopácsolt volna valaki, a szemközti borostás dombon akkor is okarinát fujt volna valaki. Képtelenül ujracsinálódott valami, ami már egyszer lepergett körülötte... A parti szemétdombról portölcsér indult el, beszaladt a mezőbe és a serkedő fü alól porhanyó földet ragadott magával. Akkor is úgy volt és most megint szaladt a portölcsér. A gyári kertben akkor is emelte fanyarul a kapát ez a bőrkamásnis ember. És ezt az égetett gaz szagot akkor is ugyanúgy az orrába legyintette a szél, mint most.

Ült tehetetlenül, megmarkolva szeliden valami névtelentől. A munka folyt már, Kalapos is integetett neki, a felügyelő is kérdően szimatolt felé. Föltápászkodott, de nem állott be a sinek közé. Részeg bizonytalansággal szaglászva és hallgatózva lekullogott a folyópartra. A mederben kavicsot szűrtek emberek és szóltak hozzá. Egy bogáncs ágai között sárga ujságot zörgetett a szél. László nem felelt az embereknek és fölnézett a hegyoldalra, ahonnan az okarina hangja szállott le. Igy volt tiz év előtt is. A sárga ujság, a nedvesen recsegő kavics, az okarina. Forrón is, sajogva, búsan, beteg révülettel leült a partra és hallgatózott. A vagonok mellől Kalapos a nevét orditotta: László hé?

László? Kemény, fagyott rétegek alól halkan felkopácsolt benne valami. Átfúrta az éves rétegeket és vergődve, dúsan ömlött ki a szemén. A szája remegett, a szivében zavaros, békétlen munka kezdődött. Édesen és nehezen szítta a levegőt és hangosan mondta:

- Siskin Jegorovics Pável.

- Gyerünk! - orditotta Kalapos.

Ment. Rátette a kezét a kis vaskocsira és nem szólt egy szót se. És a szeme előtt dajnáló processziók haladtak meggypiros templomi zászlóval az orosz kalásztenger felé, nyakban lenyirt zsiros hajak fényét látta, orosz fejeket, orosz tájakat és folyampartokat. Elkapta a forgószél és vitte széles orosz vágányokon be a nagy muszka rónák szivébe. Szálldosott, kavargott, siklott Siskin Jegorovics Pável a fűszeres orosz levegőben, drága szagok csapódtak fel a trágyás szántásokból az orrába, látta maga alatt elmarsolni a Preobrázsenszkij gárdaezredet, nyájak úsztak el alatta, kibitkák, parasztok, munkások, hagymakupolás templomok jöttek sárga napfényben és a föld, a végtelen, barna föld szive összedobogott a szivével. Siskin Jegorovics Pável - hallotta a nevét igen közelről és e pillanatban fabatkát se ért a megtapasztott háza, tőgyes kecskéje, melegkeblű felesége. Zengve és okarinásan énekelve haladt Siskin Jegorovics Pável az ürben és a szive hártyáján nagyszerű indulók doboltak. Izent neki, a pantallós, sportsapkás atómnak a messzi névtelen föld, vagy a hon, vagy egy kút, vagy egy arc - ki tudja a nevét? - borzongó galambok képében és lényéből erre kiszakadt és ködbeveszően elmaradt minden, ami a jelenjét alkotta: a barátságos rendőr, a füvet harapó kecske, a gyárkémény, az iparvágány, minden. És hogy este levonták a béréből és hogy a szemefénye kecskét éjszaka elhajtották a fészerből, már nem tartozott rá. Hivatalokban ácsorgott napokat, esténkint a csillagokat gusztálta mosolyogva és hetednap éjszaka kikelt a lapos ágyból és ezüstös holdvilág mellett kigyalogolt a pályaudvarra.

És Siskin Jegorovics Pávelt elvitte a vonat.



LIRA.

A dombon megállok és szuszogok egyet, egy nagyot. Lenn morajlik a roppant város, a fejekben és a házfalakon a nevem lüktet és feketélik, nyomdákon és sétatereken és tapétás szobákon a nevem árama szaladt keresztül. Ahogy állok a domb tetején, a tekintetem, mint egy cikk-cakkozó fokszterier, rakoncátlanul kiugrik, a villasorok közül, átveti magát egy alacsony keritésen, lebukik egy kertbe és fennakad egy virágzó cseresznyefán. Hopsza! - mondja meglepődve. Le akart futni egy kicsit a városba, de beleakadt a faágba és most csüng és himbálózik a terhes lombokon, amik összefolynak és bágyadt gömböt pingálnak az égre. A gömb fehér ködöt sugároz a levegőbe és sztoikus méheket spriccel ki lankadtan magából. Na - gondolom magamban - én egy Kovács nevüvel akartam a csekkek miatt beszélni és most könnyedén megváltoztatom a menetrendet és állok itt szuszogva egy közömbös dombon, ahelyett, hogy bemennék ehhez a Kovács nevühöz. Énem pedig lezserül lóg a cseresznyefán és szivja a fehérséget, hallgatja a kéket, nézi a zöldet és kigyullad benne gyereksége fehér nipponja, távoli cseresznyefák habos finomsága borul fölébe. Gyerünk - figyelmeztetem barátságosan - mert Kovács elmegy otthonról. Nem tudom visszacsalogatni, két karral ölelgeti az idegen cseresznyefát, tapintatosan lefejtem és leakasztom a fáról és visszadugom kabátom alá. Nyugtalanul fészkelődik a kabátom alatt, kéri a fát, csak félfüllel hallgat Kovácsra, a lédinek, aki meleg ujjakkal simogatja délután egy tenniszpálya padján, szórakozottan hátat fordit, kéri a fát, kivonszol a pályaudvarra és betuszkol a vonatba. A Pullmankocsiban hálásan fojtogatja a torkomat és nézi a tájat. Apró egérfogaival felrágta körülöttem a dolgok és összefüggések hálóját, kiterelt a kapcsolatok szövevényéből és megváltatta velem a vasuti jegyet, mert van neki egy régi cseresznyefája, amire most gusztust kapott.

Az első otthoni álom után lassankint kiderül, hogy Nippon becsapott bennünket. Vizszintes és függőleges tagoltsága vadregény szempontjából mi kivánnivalót sem hagy hátra, de énem mingyárt a reggeli kávénál fintoritani kezdi az orrát. A csésze tudniillik vastag és más zavaró körülmények is vannak.

Lemegyünk a kertbe, a patak partján ordénáré ingeket sulykol egy fehérnép, az illető fa ott áll középütt, merő virág, kövér tőle a lomb, nézzük a fát, méhek is vannak, fecskék is vannak, az utcán elviselt kupiét fütyül egy zsenge csirkefogó, a kávéból utólag némi enyhe vizeket érzek fel, nézzük az illető fát, valamire várakozunk, félszemmel a társamra pislantok, aki tünődve lépeget mellettem és sehogy sem akar felmászni a fára, az ő fájára. Vigasztalom: Most virágzanak a cseresznyefák... Noha meleg kottát zengek hozzá, a társam még mindig nem mászik. Költögetem.

Lógatja a fejét és nézi a törzsön cseppegő mézgát. De nem látja sehol a régi dekorációt, nem érzi az üditő zamatot. Tág a perspektivája, amit magával hozott, gondolom, majd összeszűkül egy kicsit s akkor minden jó lesz.

Délután kirándulunk az erdőbe. Félcipőmön és félselyem florharisnyámon vastag a por, a Puskaporoshoz cimzett erdei korcsma udvarán rálépek egy sárga csirkére és avas szalonnával koszoruzom a bizonytalan izü délutánt.

- Az orgonák alatt szivtad el a legelső jenige cigarettát, amit Bábel Ábel a mellényzsebe barna és szürke motivumaiból komponált a számodra.

A társam odakullog a bokorhoz és beleszagol az orgonába. A szagából hiányzik valami. Felnéz az erdőre, amely a régi melódiákat zúgja. A szaláminak olyan ize van, mint a faggyugyertyának és a kugligolyó, amellyel egy dobásra kilencet ütöttem volt, odvas és tyukok kotolnak rajta. Porcellán-nadrágomat az utkaparó házánál megugatja egy kuvasz, a vasuti strekk rozsdásan halad mellettünk és a vékony tanitónő, aki a Solvejgdalt zongorázta, petyhüdt szekérfélén gördül a szomszéd faluba és erőteljesen kidagad lestrapált lüszterköpenyéből. A káptalani szőlőhegy karóin megakad egy felhő és a tultengő tanitónő elmulik a látképről. A társam mohón szimatol. Ifjan uszik előtte valami szag, becsalja a buzatáblába és a váltóőr udvarára, ahol suszter-széken hirlapot forgat egy mezitlábas hajadon. A kut vedre a régi párkányon csepeg.

- Ebből a vizből ittál egyszer hosszú tüdőgyulladást, amiért divatos fonográfot vettek neked részletfizetésre. Ne üljünk fel ide a hid karfájára?

A társam néz, hosszu gyerekpilláit összecsukja. Előcsámpázik a bakter is, aki akkoriban dinnyelopás miatt kővel dobált még és megemeli a sipkáját. - Gyerünk - mondja csendesen a társam.

A nagy kert, ahol cserebogarat szüreteltünk, most csak egy pindurka. A piactér, ahová lassanként beérünk, pöffeszkedő kicsiny méretekkel sütkérezik a késői napsütésben. A társam nyugtalanul banzsalit a vicces méretekre és a céklavörös ablakokra. Az aszfalton megszólit Marha bácsi, a nobilis Marha bácsi, akitől forintot kaptam.

- Na mi az te csibész? He? Kivel gyüttél?

- Egy kis fiuval.

Ahogy kóstolgatjuk a nevét a régi zamat reményében, nem tudunk sehogysem rájönni, mi izlett akkor ugy ezen a néven. Marha bácsi felemésztette nevéről a jóizü auflágot. A zárdatorony gipszfrízein galambok billegetik a hátuljukat és a szappangyáros lánya a cukrászda terrászán olyan elegánciával kanalazza a fagylaltot, amelyet Maupassant tehénelegánciának nevezne. Ezekhez az elegáns mozdulatokhoz zarándokoltunk egy kis pazar illuziót belélekzeni és selyem alsószoknyát látni. A csemegeboltból tele pofazacskóval utánunk kukorékol Kokas, a tűzoltóparancsnok és odajön Zwieback ur is, a földbirtokos, aki sohasem köszönt vissza és bázedovkóros szemével végignéz a ruhámon:

- Jó áncugja van - mondja hitetlenkedve.

Az adótárnok csak éppen közelebb kanyarodik, óh de nem áll meg, bő gallérjában fékezett kiváncsisággal ketyegteti vékony nyakát. Elhajlott cvikkerek emelődnek meg egy kicsit. Kocsárdi és Bocsárdi az aszfalt pereméről gőgösen néznek le a piactérre, váltogatják a lábaikat, szerfölött bosszantónak minősitik a felénk tévedő közfigyelmet. Kocsárdi, aki messze vidéken is hires volt öt vasalt nadrágjáról, inzultálóan vet egy röpke pillantást a nadrágomra. Bocsárdi viszont, aki egyszer cikkelyt irt egy kigyulladt istálló kapcsán, kurtán legyint a kezével:

- A pipásmester fia.

Slussz! Mi ketten vagyunk a pipásmester fia. A társam borusan buvik mellém.

- Fel! Végy fel és dugj vissza a kabátod alá - mondja szikkadt ajakkal.

Sármántyú, a zálogházas, leereszkedően böki meg a hasamat, hogy na hogyvagyunk, hogyvagyunk? A kántor fia félkótya mozdulattal lengeti felénk a kalapját és teli torokkal a Hunyadi indulót csinnadrattázza el nekünk köszöntőül. Kocsárdi és Bocsárdi most jólesően vihognak. Néhány homályosabb polgár is felénk szagul még, de tiz perc sem telik bele és szülővárosom letarolta rajtunk az összes, összes látnivalókat. A társam elbuvik a kabátom alá, csak a kabátom gomblyukán les még fájóan kifelé. Nippon az estben régi komiszságokat párolog a magas mennybolt felé és a virágaival felgyertyázott gesztenyefák alatt néhány dekával meghizva kullog haza a nép, halk meséim birodalmának népe, viszi a kártyanyereséget és a hirt, hogy az az izé, annak a pipásmesternek a fia itt lóg a városban. Az ablakokból szórványos befőttesüvegek és ódon petróleumlámpák villannak elő és mi elfinomodott bottal ütjük nyomát elmult évek füszeres, boldog cseresznyefájának.

- Nos - kérdem a társamtól - menjünk még?

És most Bábel Ábel karcsú barátom hangja dörög a sötétből. Hozzánk ér és látjuk, hogy a teste tréfás duzzadmány.

- Te - szól higgadtan - nem vennél dollárt? Neked kétszáztizbe adom.

- Veszek, óh hogyne vennék - felelek és a karjához nyulok, mint legeslegutolsó szalmaszálhoz. - Mondd Ábel, hogy vagy? Emlékszel azokra az ezüstös éjszakákra, amiken mi ketten, te meg én, Vilmát oly egyöntetüen, olyan finoman és végtelenül szerettük? Halk talpakon lődörögtünk az ablaka alatt és reszkető énekek citeráztak ki a szivünkből?

- Emlékszem. Megjegyzem azonban, még kétszáztizenötbe is olcsón kapnád.

- És mikor zokogtunk a disznóól tetején, mert a tulsó udvarban Hajdú Margitot temették?

- Emlékszem. Ha akarod, perfektuálhatjuk most a dolgot...

- Óh - szólok én a disznóól feletti bánat után sóvárogva - hát... perfektuálhatjuk.

Bábel Ábel melegen nyomul utánunk, beterel egy kávéházba, dollárt olvas le a kezeügyébe eső első asztalra és egy cigarettát kér. Hogy nincs-e esetleg dinárom?

- Dinárom? Az nincs...

- Kokas azt mondta, hogy ketten jöttetek.

- Igen. Egy kis fiúval jöttem. És tulajdonképen nem is a dollárokért...

- Van egy vagon tojásom...

- Nos, maradjunk még? - kérdem a társamtól.

Nem felel. Egyedül vagyok. Beleolvadok a gesztenye szagú éjszakába. Valahol egy tolató mozdony asztmásan dohog. Egy ametisztcsillag sziporkázik az ürben és leragyog a földre. Nippon édesen horkol és én mosolyogva emelem föl a tavaszi köpenyem szárnyát, hogy le ne söpörjem vele a templom tornyát. Másnap megérkezik értem az autó, egy londoni sürgönyt kézbesit nekem a postás, Kocsárdi és Bocsárdi rőkönyödött arccal állnak a sarkon, Zwieback ur köszön, Kokas meghatva szalutál és nem kukorékol. Szülővárosom kissé elképedve taglalja egyes mozzanataimat, szeretné megérteni a dolgot, de nem tudja. Unalmas, szürke utakon robog az autó. Kövér cseresznyefák szaladnak el az út mentén, bő termés igérkezik. Az überciherem zsebében harminc dollár van. Ez a Bábel Ábel becsapott engem. Pedig a fényképére azt irta egyszer:

"A legédesebb barátomnak mély odaadással - Ábel."



EMBER A CSILLAGOK ALATT.

V. O. R. I. Ollen csuklóján éjfélkor sercegni kezdett a hanglemez. A kezét a füléhez emelte és hallgatózott!

"V. O. R. I. Ollennek - a Rendbizottság. A kilencedik gázrayon felett delta hullámok jelentkeznek. Átveszi az inspekciót és intézkedik."

V. O. R. I. Ollen felcsatolta aszbesztruháját, homlokára erősitette a készüléket és beült a gépbe. Hangtalanul szökkent a felhőelosztók karcsu obeliszkjei fölé. Elhagyta a rendészeti rayont és már a kozmikus erőgyüjtők területe felett uszott, amikor ujabb parancsot kapott:

"A munkabizottság az ózoncsapok megnyitását rendelte el. A savrayonban az alaguti vonatok összefutottak. A munkaképtelen egységeket kivonja, a Gyüjtőből tartalékegységeket indit. Rendbizottság."

A V. O. R. I. Ollen vékony, hosszu ujjai rákoppantak a továbbitószekrény aluminium gombjaira. Mellette és felette gépek suhantak tova, ametisztszemü táskahalak, a Munkaállam néma ordonáncai. Az éjszakát láthatatlan fényforrások lágy rózsaszinje világitotta. A hőhangárok a tompa, hangtalan földön, ugy kigyóztak fel a láthatárra, mint végtelen brontozaurus csigolyaoszlopa.

A mikrofon ujra sercegni kezdett; a savrayon földalatti hálózata a törölt egységeket jelentette. Lenn a kékesbe ivódó sikon dermedt csend feküdt. Kémények csucsán nem göndörödött ki kazánok meghitt füstje, gépek dugattyuja nem szuszogott fel az éjszakába, tölgyek neszelő lombja nem ejtett kövér foltot a horizontra. Fémhangárok szertelen boltozatai alatt a délköröktől az északi jégterületekig szikkadásig mozdulatlan milliók ültek egymásbacsapódó és tovazuhogó áramok és hullámok ciklonjában és hervadt, szemük manométerek és aneroidok és spekrálképek táncát figyelte, a Munka Államának kérlelhetetlen rendje szerint.

Reggel felé elhagyta a kozmikus erőgyüjtők területét. Mögötte a fényszivó antennák óriási korongjai, mint mozdulatlan halszemek komoran lestek a keleti égboltozat felé.

Egy óra mulva már a gázrayon felett lebegett. Bekapcsolta a hullámellenőrzőt. A vékony fémlapon dobolni kezdtek a deltaáramok. Lemérte a távolságot. Aztán megfordult és a Hulláminditók felé vette utját. Süvöltve hasitotta a levegőt, ujjai kurta koppanással harsogták bele a továbbitóba a parancsot:

"Az inditóállomás megszólaltatja a riadószirénákat!"

Délben leszállott. Az inditóállomás hatalmas tetősikján lélektelen tömeg feketéllett.

V. O. R. I. Ollen a hangtölcsérhez lépett:

- A kilencedik gázrayon felett delta hullámok járnak. Az alagutban összefutottak az oxigén vonatok. A delej miatt a gázrayonban négy percre megállott a munka.

Lemutatott a siklócsarnokra.

- A pótegységek megérkeztek. Önök indulnak a jégrayonba!

Fölszállt a gépébe és intett a kezével:

- Előre!

A tömeg borzadva meredt a parancsnokra. Aztán megindult. Az arcuk tompa és kérlelhetetlenül merev maradt. A Munka Állama nem ismert alkudozást. A feléjük dörrenő szó itélet volt. Mentek.

Az oromárbócra fölrepült a tisztelgő lobogó és V. O. R. I. Ollen elinditotta gépét.

Délután hat óra tiz perckor otthon volt. Megebédelt, bevonult a szobájába, leült egy karosszékbe és elaludt.

A szoba ajtaja nehány perc mulva zajtalanul felgördült. A nyilásban egy női alak állott.

- V. O. R. I. Ollen? - kérdezte csendesen.

Várt, aztán belépett.

Szürke, végtelen sikokat felölelő szeme holt tengerek nyugalmával pihent az alvó férfi arcán. Az árkádba ivelő sápadt homlokról lesiklott a tekintete az elmosódott vonalu szintelen szájra, amit keskeny cickányáll keretezett.

Aztán leült a kerevet szélére. Várt.

A férfi keze satnyán hullott le a szék karfájáról. Előrehajolt és a kezet nézte. Sokáig nézte, aztán kitekintett az ablakon.

- Keljen föl V. O. R. I. Ollen - mondta a nő magában.

A férfinek felemelkedtek a szemhéjai. A nő felállott és keskeny kartonlapot nyujtott feléje.

- Utalvány.

V. O. R. I. Ollen futó pillantást vetett a kartonra.

- Igen - mondta szintelenül és fölállott.

- Én M. O. R. O. Linda vagyok. Az éghajlati bizottságnál dolgozom. Huszéves vagyok s ma jelentkeznem kellett a tenyészbizottságnál. V. O. R. I. Ollenhez utasitottak. Itt vagyok.

- Üljön le M. O. R. O. Linda - szólott a férfi. - A törvény szerint: meg kell hát ismerkednünk.

Letette az utalványt a szék karfájára.

- Ha akarja, visszaveszi. A törvény megengedi. Jogában áll mást választani.

M. O. R. O. Linda leült és csendesen mondta:

- Igen a törvény. Gondolkozott már a törvényeinken?

- A Rendbizottságnál dolgozom.

- A könyvtárban volt?

- Megmutatták.

- Tudja, hogy az emberek képeket festettek?

- Minek?

- És verseket irtak?

- Tudom. Grafittal.

- Hallgassa V. O. R. I. Ollen, de furcsa - szólott a nő és szürke szemeivel a végtelenbe nézett.

"Comme la lune dans le ciel bleu, je suis seule dans ma chambre. J'ai èteint la lampe, je pleure.

Je pleure parce que vous ètes loin de moi et que vous ne saurez jamais combien je vous aime."

- Je pleure? - kérdezte a férfi érdeklődve.

- Igen - felelte M. O. R. O. Linda - és a nő, akit a tenyészbizottság kartonnal látott el, mirtuszvirágot tett a hajába.

- Hogyan?

- Hosszu hajat viseltek.

- És ráértek?

- A szivüknek éltek V. O. R. I. Ollen.

- Az ártériáknak? A billentyüknek?

- Szomorufüz alatt ültek és a tavak hattyuit nézték és énekeltek. A szemük nedves lett és nevettek és sirtak.

- És a savak? Az áramok? A hullámok? A törvények?

- Nem tudom V. O. R. I. Ollen. Kevés savuk lehetett és kevés áramuk. A nőt és férfit, ha meghaltak egymás mellé ásták. Örökre egymáséi voltak.

- És az állam?

A nő vállat vont. És kinézett a fényszivó ántennákra. Az óriási korongok éles fénynyalábot lőttek a rezervoárok hajlott tükreibe.

- Elfogadja az utalványt V. O. R. I. Ollen? - kérdezte néhány másodpercnyi csend után a nő.

- Elfogadom M. O. R. O. Linda. Egy félévre szól?

A nő bólintott:

- Egy félévre.

- És M. O. R. O. Linda?

- Elfogadom.

Kezet fogtak. M. O. R. O. Linda sápadt szája lassan kigyuladt. Fogta a férfi kezét és pulzusa hangosabb dobbanásba kezdett. Nézte a férfi arcát, sárga hajpihéit, a szemében nyugtalan szomjuság foszforeszkált, a térdében furcsa gyöngeség zsibbadozott és elengedte a férfi kezét.

V. O. R. I. Ollen lebocsájtotta az ajtót és a nőt a kerevethez vezette.

- Gyermekre van engedélye? - kérdezte egyszerüen.

- Van - felelte a nő és keze remegett... Je pleure... je pleure... visszhangzott benne mint távoli gongütés...

- És fiut akar?

- Leányt - felelte csendesen és lehunyta a szemét.

A félév letelt, M. O. R. O. Linda vette a felszerelését és indult vissza az éghajlati művek rayonjába.

- Lejárt az időm V. O. R. I. Ollen.

A férfi bólintott:

- Megtettük a kötelességünket.

És bucsuzott:

- Tisztelet az Államnak M. O. R. O. Linda, amely mindennapi áramunkról gondoskodik.

M. O. R. O. Linda lehajtotta a fejét.

- Emberek vagyunk - fakadt ki vonagló száján a halk keserüség. - Sohasem érezte?

A férfi maga elé nézett:

- Elég, ha tudjuk M. O. R. O. Linda - felelte elnézően.

- Az éjjel énekeltem álmomban. És maga megsimogatta a lelkemet.

- A lelkét? - kérdezte a férfi és vajsárga arcán csökevény mosoly suhant tova. - Ez a kifejezés tulságosan absztrakt M. O. R. O. Linda!

- A lelkemet - ismételte a nő harmatos szemekkel. - A szomoru lelkemet.

A férfi felemelte a kezét.

- Az időnk lejárt - mondta szárazon. - Alkalmazkodnia kell a rendeletekhez, hogy életképes gyermeket szolgáltasson az Államnak.

M. O. R. O. Lindának mennie kellett. Jelentkezett a régi munkahelyén az éghajlati bizottságnál, ahonnan a szaporitórayonba továbbitották. Itt mindennap átvilágitották és naponként kétszer vitték az ózoncsarnokba. Egyszer beszélt még V. O. R. I. Ollennel háromezer kilóméternyi messzeségből.

- Eszébe jutok még, V. O. R. I. Ollen?

A férfi tükörképe mereven nézett a levegőbe.

- Nem tudom biztosan, M. O. R. O. Linda. A gázterületeken megint kóbor hullámok járnak.

Savószinü szemében mégis megbolygott valami:

- Azt hiszem, egyszer együtt voltunk álmomban... És M. O. R. O. Linda hogy van?

- Je pleure... je pleure... - lehelte a nő.

A férfi már nem hallotta.

Parancsot kapott:

"A Hulláminditó egységek bénitó hullámokat küldenek az Államba és a jégterületekről visszainditották a kivont egységeket. Átveszi az inspekciót és itélkezik. Rendbizottság."

Leszállt a csatorna földalatti kikötőjébe. Az opálszinü cirkáló hangtalanul siklott ki vele a csatornák labirintusába. A hőkutak tornyain kialudt a sárga fény. A manométerek elpetyhüdtek, a csatornahálózat vize megduzzadt. A levegőben perzselés szaga érzett. Az éjszaka fekete volt.

A cirkáló üvöltő gyorsasággal száguldott fel az északi hulláminditókhoz.

V. O. R. I. Ollen kiszállott. A tetőn sötét fatetvek nyüzsögtek: a lázadó egységek. Hátraferdült homlokukból revolució gőzölgött, okkersárga arcukon kietlen komorság ült.

V. O. R. I. Ollen a fényjelzőhöz lépett. A levegőbe felizzott egy szó, mint egy zord és mértföldeknek üzenő transparens. Csak néhány betű, de parancsoló és irgalmatlan:

- Vissza!

A tömeg nem mozdult.

- Nem.

- A munka, az Állam - kanyargott fel a levegőbe a kurta mementó.

- Mást - morajlott a tető felől.

- Az elevátorok megállnak. A hullámok kitörnek. A sugarak megisszák a csatorna vizét.

- Mindegy.

- Ózont kaptok... Injekciót.

- Nem kell. Mást.

- Mit?

- Fákat... Réteket...

- Az óceán alá mentek.

- Szomjazunk... kell valami... Valami... Nő... És gyermek. Gyermek.

Harsogtak. Hunyorgó kicsi szemükből tűznyilak pattantak, sorvadt karjuk sután kalimpált.

V. O. R. I. Ollen hátralépett. A levegőben ujabb betűk gyulladtak ki:

- A rendbizottság itélkezik.

Az emésztőlencse fordult egyet. Mögötte megpattant valami. Hörgő vonitás robbant fel a levegőbe. De csak egy másodpercig tartott. A lencse mögül éles fénykéve csapódott a tetőre, odébb mozgott s amikor a szegélyhez ért, megállott és hirtelen felvillant az égre.

A tető üres volt. Felette csak könnyed füstfelhő örvénylett. Az árbócra fölszaladt a tisztelgő lobogó.

V. O. R. I. Ollen lement az őrhajóhoz és elinditotta. Éjszaka volt ujra.

Végigfeküdt a hajón és felnézett a csillagokra. Megérintette a száját és homlokát, aztán megtapogatta a pulzusát. Láza volt. Kis könnyű láz, de az ujjai is merevedni kezdtek. A csuklóján megpercent néhányszor a hivó lemez, de karját nem tudta már felemelni. Nézte a csillagokat, táguló és mélyedő szemekkel s aszbeszt öltönye alatt benn a mellkasában lágy nyomást érzett.

- Labdacsot...

Senkisem hallotta. Fölállani már nem tudott. A mellkasában terjedt, melegedett a nyomás, mintha a csillagok ráültek volna. Igen, a csillagok. Lágyan fájtak, de egyre világosabban és egyre szomorubban.

- Érdekes - mondta fennhangon - a csillagok ma mintha szomoruak volnának. Sohasem láttam még szomorkodó égitesteket.

Vérző nyilalást érzett.

- Mi ez? - tanakodott magában: A bénulás nem fáj. A csillagok sem fájhatnak. Olyan messze vannak. Mi fáj mégis?

Rettenetes, sohasem érzett szomjuság ragadta torkon. Szomjazott valami után, amit vonagló agya most kínba rongyolódva hajszolt a végtelen égboltozaton. A csuklóján a lemez egyre hangosabban percegett. Meglóditotta magát és rágurult a karjára. A füle mohón simult a lemezhez. A lankadó percegésből ezer hegedü ritmusa lüktetett ki, aztán, mintha sirt volna valaki.

- ...És mindig... mindig... V. O. R. I. Ollenre gondolok - mondta a hang elhalóan.

Többet nem hallott. A torkából károgva buggyant ki a megtalált szó, a nevet kapott szomjuság.

- M. O. R. O. Linda - orditotta bele a dermedt éjszakába - M. O. R. O. Linda!

A szeméből viz szivárgott. Bibor és sárga csillagok mosolyogtak rá szeliden.

- Je pleure... je pleure... - mondta derüsen és a feje élettelenül koppant le a padlóra. Hulláját még hajnalban leadták az emésztőtelepnek.