JEREMEJ AJPIN

A HAMVADÓ TŰZNÉL

Elbeszélések az Obi Észak hanti népének
hitéről, szokásairól, szertartásairól, hagyományairól

Fordította
NAGY KATALIN

Larus Holding
Budapest, 1998

Megjelent: 1998 nyarán
Az elektronikus könyvtár számára 2015-ben készített, változatlan példány,
(Csak a gépelési és/vagy helyesírási és/vagy elírási hibákat javította a fordító.)

A fordítás alapja
Jeremej Ajpin: У гаснущего очага (kézirat). Moszkva. 1996

Lektorálta
SOMOGYI LÁSZLÓ

Az utószót írta
DOMOKOS PÉTER

© Jeremej Ajpin
© Nagy Katalin

A kiadásért felel Nagy András
A borítón Gennagyij Rajsev A vén siketfajd
című alkotása látható
Nyomdai előkészítés a Marlett Kft. munkája
Felelős vezető Bekényi Tibor
Nyomdai kivitelezés az Osiris Kft. munkája

ISBN 963 03 51277

TARTALOM

HOGYAN SZÜLETETT EZ A KÖNYV

TAVASZOK

ESZMÉLÉSEM NAPJA
HALLGATOM A FÖLDET
KISMADÁR A FEJEN
A BARÁZDABILLEGETŐ FÉSZKE
VARJÚ HAVA
HAHOTÁZIK A SIRÁLY
SZARVASPAJTA
CSÁKÓHÁZIKÓK
AZ ŐSZI SZÁLLÁS HEGYE
ÜDV NEKTEK, ROKONOK!
AZ UTOLSÓ SZARVASÜNŐ
A SZARVASÜNŐ LÁNYA
A KIKÖTŐ

NYARAK

AZ ELSŐ VÍZ
SZÉL ÚRFI
MENNYDÖRGÉS ÖREG
A TEREMTETT FOLYÓ EMBERE
A tőzegszeder
Huncut Istenkék
Az Anyák Anyja
A Mester
Az Énekes
A Bálvány és az Ember
A szeretetről
Egyebekről
Az ősök könnyei
Élő
Az életről
A végső nyugalomba vezető útról
A mindent megtisztító villámról
ANYAI NAGYANYÁM
NANI ÉS PORNE
NAGYANYÓ KISHÚGA

ŐSZÖK

NAGYAPÁM SZARVASAI
ISTEN TEREMTETTE KENYÉR
Hanti kenyér
Halikrás kenyér
Vérrel gyúrt kenyér
Üstfenekén sült kenyér
Orosz kenyér
Kemencefenekén sült kenyér
Hamuban sült kenyér
Sütött kenyér
Főzött kenyér
Isten teremtette kenyér
A FEHÉR CÁR
A VÖRÖS CÁR
A KOLHOZ
KOSZKA BOLSOJ AVAGY A KOLHOZ FEJE

ISTENEK ÉS ISTENNŐK

VÉDŐ ANYÁCSKÁNK
FELAJÁNLÁS ISTENNEK
VÉDŐ ISTENEM
TŰZ ANYA
A HÁZ ARANY ISTENNŐJE
A TŰZ ENGEM GYÓGYÍT MEG
A TŰZ NASZIT GYÓGYÍTJA MEG

SÁMÁNOK ÉS MESEMONDÓK

AZ IGAZSÁGOK IGAZSÁGÁNAK KERESÉSE
KERESZTAPÁM MESÉI
HOLD ÖREG
A Hold emberei
Vendégségben a Fösvény Menynél
Házában az Öreg
A HOLD ÖREG KUTYÁJA

TELEK

A SZÉNFEJŰ EMBER
A HAMUHINTŐ
VENDÉG A MOCSÁRVIDÉKRŐL
CSÖRÖG A SZARKA
CSONTZSÍR
PORSZA
A HÓD-KENYÉR

FÁJDALMAK

A FEHÉR VEZÉR
A BÚVÁRMADARAK SÍRÁSA
A SIKETFAJD ŐSI MADÁR
A FÖLD FÁJDALMA
SZÓMAGYARÁZAT

UTÓSZÓ
(Jeremej Ajpin 50 éves)

HOGYAN SZÜLETETT EZ A KÖNYV

ELÉGIA AZ OLVASÓHOZ

E könyvet még születésem előtt kezdtem írni. Kezdetben így sejtettem. Ma már tudom, biztosan így is van - világra jöttömnél jóval korábban született. Hiszen nem is én írtam, hanem Anyám, Apám, Roman bácsikám, Keresztapám, az agg Jefrem és Iván dédapám. Születésénél sokan bábáskodtak - közeli és távoli rokonaim, Fivéreim, Nővéreim, a Folyók, a Tavak, a Fenyvesek, az Erdők, a Vadak és a Madarak, a Fák és a Füvek. És persze a Föld meg az Ég Istenei és Istennői.

Népem életének legalapvetőbb elemeiről, dolgairól szerettem volna mesélni, azokról, amelyeknek köszönhetően a XX. századig életben tudott maradni. Persze nem kell mindent szó szerint venni. Például az "Őszök" című fejezet nemcsak az őszről szól. Hiszen ez az évszak bármikor lelkünkbe költözhet. Vagy a kellemetlen januári hideg a legforróbb nyári napon is ránk találhat. Ami pedig a valóságot és a nép életét érinti, nos, abban mindvégig őszinteségre és hűségre törekedtem.

Az első fejezetek megírása és kiadatása után jöttem csak rá, hogy milyen sokat kihagytam, mennyi mindent nem mondtam el rokonaimról, szülőföldemről, hanti népemről. Vagy, ahogy korábban nevezték őket - az osztjákokról vagy ugorokról.

Most, amikor kiegészítettem s az első kiadatáshoz előkészítettem a kéziratot, megint megdöbbentem, hogy mi mindent és ki mindenkit hagytam ki belőle. Hogy még mennyi minden kívánkoznék az "Istenek és Istennők", a "Mesemondók és Sámánok", az "Őszök" és a "Fájdalmak" című fejezetekbe. Megértettem, hogy könyvem - mint egy kisgyerek - folyton növekedni akar. És nőni is fog. Mert a "mi minden" és a "ki mindenki" nem hagy nyugodni.

Hogy mikor fejezem be ezt a könyvet, hogy végére érek-e egyáltalán - nem tudom. Az is előfordulhat, hogy a sors akaratából valamelyik rokonom fejezi be. Ám minden évben egyre nehezebb és nehezebb folytatni. Mert nagy veszteség és csalódás érte népemet. Elvették a Hitét. Elvesztette Isteneit és Istennőit. Nyomtalanul mentek és mennek el a Nagy Sámánok^[1], a Nagy Mesemondók, a Nagy Mesterek. Elmennek az utolsók is. És velük együtt távozik a nép lelke. Velük együtt hal ki maga a nép. Az anyanyelv. A szellemi és anyagi kultúra. Nem áltatja magát hiú reményekkel. Annál is inkább, mivel kis lélekszámú nép. Annál is inkább, mivel földje a fél világot táplálja olajjal. De nem Te kellesz nekik, csak a földed.

Ezért szól könyvem egy lelkét és hitét vesztett népről. Egy fogyatkozó népről. Egy lassú halálra ítélt népről.

Az élet nagyszerűsége épp abban rejlik, hogy egyetlen ember, egyetlen nép sem hisz saját halálában, kitart az utolsó percig. Ha szívedben visszhangot kelt a haldokló fájdalma, és te is osztozol abban, megkönnyíted a végső, az örök nyugalomba vezető útját...

Jeremej Ajpin

Moszkva, 1996

TAVASZOK

ESZMÉLÉSEM NAPJA

Az év leghosszabb napján láttam meg a napvilágot. Talán ezért is érzem folyton úgy, hogy születésem pillanatától fogva emlékezem. Emlékszem, hogy tartott ölelő karjaiban Anyám. Emlékszem jóságos kezére. Emlékszem simogató keze melegére.

Emlékszem minden kis repedésre, rovátkára házunk falán, a fenyőre, amit elsőként pillantottunk meg a reggeli napfényben.

Emlékszem a magas égboltra a fejem fölött, a meleg tavaszt hozó költöző madarakra. A bámulatos fehér éjszakákat ajándékozókra. A madarakra, akik ezerhangú dalaikkal ébresztették reggelente a környéket, sőt egész Északunkat.

Tavasz múltán zamatos bogyókkal köszöntött be a nyár. Anyám és Liza nővérem hordta haza nekem ezeket a finomságokat.

Bordó és vörös bogyókat.

Feketéket és kékeket.

Borostyán-sárgákat és málna-pirosakat.

Hold-ezüstöseket, nap-aranyosakat.

Emlékszem, mikor beköszöntött az ősz, itt hagytak bennünket a vándormadarak, s messzi útjukra a meleget is magukkal vitték. Borongós fák búcsúztatták az őszt - az éles, kristálytiszta levegőben lassan lebegtek az első hópelyhek...

Földet frissítő első hó...

Amelyben csak Anyám hagyta lába nyomát. Akkortájt ugyanis az ő lábán jártam. Nem sokkal az első hó előtt születtem erre a Földre - így még tipegni sem tudtam. Az év leghosszabb napján érkeztem, az elbűvölő fehér éjszakák idején. Valószínű, emiatt vélte úgy az egész falu, hogy sorsom is olyan örömteli lesz, mint Földünkön a fehér éjszakák...

Ezért is lettem Roman, apai Nagyapám után. Szándékosan adták nekem ezt a nevet, hogy én is olyan nemes lelkű, bátor és erős legyek, mint amilyen ő volt. Sajnos nem ismertem Nagyapámat, nem hordott erős medvevadász-karjaiban. Még születésem előtt hagyta itt a földi világot. De annyi történetet hallottam rendkívüli bátorságáról, hogy úgy éreztem, mégiscsak láttam őt, sőt ott sündörögtem közelében. Úgy tűnt, hogy mi ketten - egyek vagyunk. Ma is látom súlyos kopjájának hegyét, hideg fényét. Együtt birkóztunk meg a medvével. Együtt vergődtünk keresztül szülőföldünk ösvényein, nagy és kicsi folyóin meg tavain a legkeményebb fagyban és a legnagyobb kánikulában. Nem volt egy pillanat nyugtom, igaz, fáradtságot sem ismertem mellette...

Azért adták nekem az Ő nevét, hogy szívem olyan gyengéd és érzékeny legyen az emberi bánatok meg örömök iránt, mint amilyen Nagyapámé volt...

Keresztapám a Nagyapám testvérbátyja, a százéves aggastyán, Jefrem lett. Azért, hogy olyan bölcs legyek, mint Ő. Hogy olyan sokáig éljek, hogy olyan tehetséges mesemondó és énekes legyek, mint az agg Jefrem volt. Emlékszem, hogy ejtette el a vadakat és a madarakat, hogy fonta a halászhálókat és a zsilnyikeket^[2], készítette a különféle vadászeszközöket... Öröm volt nézni, milyen ügyesen jár a keze. Ám legjobban mégiscsak dalait, meséit, legendáit, mondáit szerettem hallgatni. Közben le sem vettem szememet idő barázdálta arcáról. Igyekeztem felfedezni rajta legendás Nagyapám vonásait, akitől nevén és jótettein kívül más nem maradt nekem. Még egy megsárgult fénykép sem...

Amikor betöltöttem a harmadik életévemet, megszületett Dasa húgom. Ezen az őszön, világosan emlékszem, az Obon halásztunk. Ma is látom a hatalmas folyó őszes hullámait, a csillogó-ragyogó partot, a patyolattiszta eget. Aztán egymást váltogatták az évszakok: tél-nyár, tél-nyár. Megint tél és tavasz. Napfényben olvadozó domb az Otthoni Fenyves déli oldalán, lédús vörösáfonya-levelek, fehér rénzuzmó, lehullott tűlevelek narancsos szőnyege. Vöröslő fenyők - napfény és napfény, féktelen ragyogás mindenfelől és mindenütt. A tavaszi napfénnyel együtt érkezett kisebbik húgom, Olja...

Az öneszmélés, a nyiladozás boldog időszaka volt ez. Embertársaim és önmagam felfedezésének korszaka, a Szülőföld és a Világ felfedezésének időszaka...

Az év leghosszabb napján jöttem a Világra. És biztos voltam abban, hogy, ha megnövök, olyan merész és vakmerő leszek, mint Roman Nagyapám volt. Hogy olyan bölcs mesemondó és énekes leszek, mint Jefrem Keresztapám volt. És hogy mind a földön, mind az emberek szívében maradandó nyomot, jó emléket hagyok majd magam után én is...

Elszálltak az évek. Felnőtté válva értettem meg, hogy hiányzik belőlem köztiszteletben álló Nagyapám hősies bátorsága, nemeslelkűsége. És hiányzik belőlem százéves Keresztapámnak, az agg Jefremnek bölcsessége, csodálatos életszeretete. De nem jellemző rám az a harmónia és derűs életszemlélet sem, amely Apámat, Anyámat, Vaszilij bácsikámat és sok más rokonomat jellemzett. Ahogy múlnak az évek, egyre élesebben emlékszem boldog gyermekkoromra. Eltűnődve rokonaimon, az embereken, mindazokon, akik között éltem, nevelkedtem, mint a villám vág belém: micsoda nagyszerű emberek voltak ők!

Sajnos, amikorra ezt megérted, másra is rádöbbensz: arra, hogy milyen sokan elmentek már közülük... És ha hébe-hóba megállsz egy pillanatra a nagy rohanásban, s az emlékek mélyén kutatva rábukkansz egy-egy őseinkről szóló tanulságos történetre, már késő...

Az ember nagyságát még életében kell felismerni és értékelni.

HALLGATOM A FÖLDET

Este, amikor a nap a fenyőcsúcsok magasában járt, suttogva kért Anyám:

- Ne hangoskodj.

- Miért nem szabad lármázni?

- Nemsokára lemegy a Nap.

- Na és? Lemegy, hát lemegy!

- Tudod, este nyugovóra tér a víz, a föld - magyarázta Édesanyám.

- Hát ezért nem szabad hangoskodni. Hadd pihenjenek nyugodtan.

- Hogy-hogy? Ők is alszanak.

- Hát persze. Elfáradtak. Nem szabad őket zavarni.

Néztem a naplementét, a lebukó napot, majd tovább faggattam Anyámat:

- És hova megy a Nap?

- Szintén pihenni tér.

- Miért, a Nap is el tud fáradni az égen?

- Természetesen. Hisz annyi tennivalója akad egész nap.

- És hol pihen, mi van ott, ahol lenyugszik?

- Hát hol pihenne, ha nem a saját házában?!

Úgy tűnik, a víz és a föld is alszik, morfondíroztam magamban. A Nap is besétál házába, s szintén nyugovóra tér. Akkor ez azt jelenti, hogy ők is elfáradnak a nap végére.

Tovább kérdezgettem Anyámat:

- És mit csinálnak éjjel a madarak?

- Szintén szunyókálnak a szárnyas madárkák.

- Hát a vadak mit csinálnak éjjel?

- A lábas állatok is álomba merülnek.

- No és a pici bogárkák?

- Ők is.

Azon törtem a fejem, vajon ki töltheti alvás nélkül az éjszakát, ki mellőzheti az álmot? A fák, a füvek jutottak hirtelen eszembe, meg is kérdeztem Anyámat:

- A fák meg a füvek is alszanak?

- Hát, ők nem élőlények? - kérdezett vissza Anyám.

- Dehogynem, ők is - hebegtem.

- A fák, a füvek is álomra hajtják fejüket. Minden élőlény alszik éjszaka. Hát ezért nem szabad este lármázni: hangosan nevetni, beszélgetni, kopogni, csörömpölni. Gondolni kell másokra is.

Hallgatódzni kezdtem. Valóban, elcsendesedtek a madarak, akik egész nap vidáman csicseregtek a házunk melletti aranyló fenyőkön. Már biztosan az igazak álmát alusszák puha fészkeikben. Majd pitymallatkor zendítenek rá újra. És amikor felkelt a Nap, engem is felkeltenek.

Érdekelt az is, hogy a falunktól távolabbi vidékeken mások mit csinálnak - talán mindenki az esti csendről elmélkedik. Hegyezem a fülem, hallani szeretném az alvó föld minden moccanását. De elnémultak a szalonkák a Mocsárvidéki Vízfolyás mentén. Elcsendesedtek az erdőben rikoltozó fenyvesszajkók. Nem lármáznak a nagyhangú sirályok sem a lápos-homokos tavakban, sem az Otthoni Fenyvesben. Pedig nappal jól hallottam oktalan kacagásukat.

Szél Úrfi is elszelelt a folyók és tavak mögé, elrejtőzött ott - egyetlen tűlevél sem rezdül a százéves fenyők ágain.

Csend honol északon - a lápvilágban.

Csend honol keleten - a Kis Meredek Parton.

Csend honol nyugaton - a Nagy Meredek Parton.

Csend honol délen - a Mocsárvidéki Vízfolyás mentén.

Csend borult az Őszi Szállás Hegyére, ahol nemzetségünk házai álltak, és ahol a tavaszt töltöttük ebben az évben.

Elcsendesedtek a cserregő szarkák, akik naponta berepültek a faluba. Még fehér kutyuskánk, Harko is elszenderedett - nem csörög a lánc, engem sem csalogat örömteli ugatásával.

Megbizonyosodhattam róla, hogy körös-körül mindenki alszik, minden elhallgatott. A Nap is nyugovóra tért.

A nyitott ajtókon át, amelyeket csak naplemente után szoktunk becsukni, kikiáltott Anyám:

- Mit csinálsz ott, Roman? Rég hallottalak.

Ezt válaszoltam:

- Hallgatom a földet.

Bent a házban Apa, Anya és lánytestvéreim beszélgetnek valamiről. Valószínű a napi eseményeket elevenítik fel. Hisz annyi minden történik napközben, amit este feltétlenül meg kell beszélni a szülőkkel...

- Gyere haza, Roman! - hív Anyám. - Az ágyban is hallgathatod a csendet.

Hazafutok.

Hallgatom a csendet, majd álomba merülök. És látom, amint eltűnik a Nap a horizonton, s kitárja pompás palotája kapuját. A fal és a mennyezet hosszú vékony aranyló fénylemezkékből épült. Minden csillog, minden ragyog. Önkéntelenül hunyorgatni kezdek. A napocska besétál palotájába, majd álomra hajtja fejét. Ott alszanak Napanya gyermekei - velem egyidős fiai, lányai. Amikor beragyog házunkba a napsugár, Anyám mindig azt mondja, hogy Napanyácska nyújtja felénk kezét. Ha sok a napsugár - Anyám szavaival szólva - a Nap gyermekei jöttek le hozzánk játszani... Aztán azt is láttam, amikor kiment palotájából. Úgy tűnt nekem, beköszöntött a tél: "A Nap sapkát és kesztyűt húzott - kemény fagy lesz" - mondta télen Apám. Akkor télen meg is lepődtem, hogy a koronás Nap menyire hasonlít Anyámra. Megemlítettem ezt Apámnak, aki így válaszolt:

"A Nap - minden ember Édesanyja. Valószínű ezért hasonlítanak egymásra az édesanyák." Nagyon szerettem gyönyörködni a napkoronában és ábrándozni Anyámról. Sajnáltam is egy kicsit, hogy nyáron sohasem veszi fel koronáját és kesztyűjét a Nap... Most pedig, hogy előbújt, úgy elvakította szememet, hogy rögtön felébredtem.

Reggel volt. A Napocska simogató keze ébresztett az ablakon keresztül. Valószínű azért, hogy siessek a Nap-gyerekek köszöntésére. Ők is unatkozhatnak magukban. Nem tudnak kivel játszani, hancúrozni...

Este hosszan követem tekintetemmel a lemenő Napot, egészen a palotájáig, elnézem Anyámat, közben az esti csendre, az alvó földre gondolok...

Sok év telt el azóta. Emlékeimben egyre gyakrabban dereng fel kis falunk az aranyló fenyvesben, Anyám, aki oly szent hittel vigyázta az esti csendet. Az alvó víz meg a föld. A szunyókáló fák meg a füvek. A vadak meg a madarak. A szendergő Nap. És szüntelenül hallom néma kérdésüket:

Vajon most ki őrzi ily szentül tajga-hazánk álmát?

KISMADÁR A FEJEN

Nagyon nem szerettem hajat mosni. Nincs benne semmi kellemes. Már akkor elkezdtem nyugtalankodni, amikor behozták a házba a nagy nyírkéreg teknőt. Ha nem fürdettek, csak egyszerűen megmosták a fejem a nagy nyírkéreg tekenőben, biztos, hogy a nyakamba folyt a víz. Ez sem a legjobb érzés. Ha pedig szappan került a szemembe, úgy üvöltöttem, hogy hallotta az egész falu. A szomszédok már tudták: hajmosás van nálunk. Teljes erővel próbáltam kiszabadítani magam Anyám keze közül, de hiába.

Óriási különbség van a száraz és a nedves haj között. Ezt jól megtanultam. Közvetlenül hajmosás után soha nem engedtek ki az utcára. Vizes fejjel nem hempereghetsz meg a homokban. Nem csimpaszkodhatsz fel a kamra mögötti fára. Szinte semmit sem csinálhatsz, míg meg nem száradt a hajad. Hát ezért igyekeztem meglógni otthonról valahányszor, amikor láttam, hogy Anyám vizet melegít a hajmosáshoz. Ám egyszer mégis engedelmeskedtem.

Történt ugyanis, hogy Anyám így szólt hozzám:

- Roman, olyan tisztára mosom meg a fejedet, hogy még a kismadár is fészket rak majd rá!

- Kismadár az én fejemen!? - csodálkoztam.

- Igen-igen! - ismételgette Anyám.

- A madárka is csak tiszta fejre fészkel?

- Bizony, bizony. Csak nagyon tisztára!

- Tényleg fészket rak? - gyanakodtam magamban.

Otthon mindenki a mi beszélgetésünkre figyelt. Ekkor Apám Anyámra nézett, huncutul elmosolyodott, és ráérősen így szólt:

- Kérlek szépen, én máris megmosom a fejemet - hadd rakjon fészket az enyémre a kismadár.

- Anya, mosd meg az én hajamat is! - sürgette Édesanyánkat Liza nővérem. - Én is szeretnék egy pici madárkát.

Hát azt már csak nem engedhettem, hogy az a kismadár, amelyiknek az én fejemre kellene telepednie, másokhoz pártoljon! Elhatároztam, hogy drágán adom a fejemet. A legjobb madárért, amelyet valaha ismertem. Nyomban meg is kérdeztem Anyámat:

- Milyen madár fészkel a fejemre?

- Valószínű az, amelyik először veszi észre a tiszta hajacskádat.

- De pontosan melyik?

- Hát, amelyik legközelebb repül hozzád.

- A barázdabillegető is fészket rakna a fejemen?

- Még az is megtörténhet.

Megadtam magam. Megmosták a hajamat. Nem ellenkeztem, s a szomszédok legnagyobb meglepetésére, nem üvöltöttem faluhosszat. Kis idő múlva egy darabka fekete kenyérrel kiengedtek az utcára. Hadd telepedjék tiszta fejemre egy kismadár. Illedelmesen járkálgattam a ház körül, és sóvárogva néztem a barázdabillegetőket. Vajon melyikük rak fészket az én kobakomra?

Minden tetszett nekem ezekben a madarakban: lágy szürkésfehér öltözetük, hosszú keskeny farkuk, a kerek fekete folt mellükön a nyakuk alatt, örömteli énekük. Olyan tiszták, ünnepélyesek, vidámak! Az elsők között tértek vissza délről, ők hozták az első meleget... Igaz, időnként feltámadt bennem a vadászszenvedély. Ilyenkor íjjal és nyilakkal felfegyverkezve futottam utánuk. De nyilaim mindig célt tévesztettek, és nem tettem kárt kedvenc madaraimban. Soha nem kedvetlenített el a mellélövés, sőt, jókat nevettem saját balszerencsémen. Valószínű a barázdabillegetők szórakoztak rajtam a legjobban.

Szerettem volna megérinteni, kezemben babusgatni őket, közelről megcsodálni elegáns tollazatukat, egyszóval szerettem volna gyönyörködni bennük. Most várva vártam a pillanatot, amikor valamelyikük leereszkedik a fejemre. Hiszen ezek a tiszta madarak észre kell, hogy vegyék az én tiszta kobakomat! Nem repülhetnek el csak úgy a fejem felett! Ezekkel a gondolatokkal sétálgattam fel-alá kis falunk ezüstös fenyői alatt.

De a barázdabillegetők el voltak foglalva saját dolgaikkal. Gyűjtögették a szarvasok levedlett szőrét - készítették fészkeiket. Láttam, hogy örültek a tavasznak, hogy sürögtek-forogtak, s hangicsáltak vidáman. Láttam, amint ferdén le-lepislantottak rám, de nem siettek az én tiszta fejemre. Elképzelhető, hogy nincs rá idejük, gondoltam. És futottam hazáig. Szomorúan sajnálkoztam:

- Anya, nem akarnak fészket rakni az én fejemre!

- Sétálj még egy kicsit, várd őket! - válaszolta Anyám.

- Lehet, hogy nem mostad elég tisztára? - fontoskodtam.

- Nem, nyugodj meg, alaposan megmostam.

- Akkor miért nem repülnek hozzám?

- Lehet, hogy íjjal és nyilakkal járkálsz?

- Nem, nincs nálam fegyver.

- Menj, és várd csak a kismadárkádat!

Újból kimentem a napfényes utcára, s vártam a madarat. Közben, észre sem vettem, megszáradt a hajam, úgyhogy meg is feledkeztem az én barázdabillegetőmről, barátaimhoz futottam játszani. Egy sereg csintalanságot követtem el estig. Törtem, zúztam, ütöttem, vágtam. Még össze is verekedtem valakivel. Este, amikor Anyám letett aludni, sóhajtozva jegyezte meg:

- Megint huncutkodtál... Mikor nő be a fejed lágya?

Rövid hallgatás után megsimogatta kobakomat, és így folytatta:

- A te kis buksid tiszta. Ilyen tiszták legyenek a gondolataid is. Tiszták és jók. Akkor a kismadár is odafészkel... Azóta is gyakran eltűnődöm: elég magasak-e, elég tiszták-e gondolataim? Leszáll-e hozzám messzi gyermekkorom szentül őrzött kicsi madara?

A BARÁZDABILLEGETŐ FÉSZKE

Tavasszal fészket raktak maguknak a költöző madarak. A tojók gyorsan letojták első tojásaikat. Egyik reggel örömmel újságolta Apám:

- Az én fészkemben már három csontfióka van!

Ami annyit jelentett, hogy talált egy fészket, amelyben három madártojás van, és ezentúl figyelemmel kíséri sorsukat. Ekkor világosodott meg számomra, hogy minden felnőttnek van egy madárfészke. Anyámnak és idősebb nővéremnek, Lizának is.

Nővérem büszkén hozzátette:

- Nekem is van egy fészkem. A Barázdabillegetőé! Ott négy csontfióka van.

Csak nekem nem volt madárfészkem. Ezért egyre gyakrabban zaklattam nővérkémet:

- Mutasd meg nekem, melyik a te fészked!

Nővérem komoly arcot vágott, és mint a felnőttek, ezt válaszolta:

- Nem, te még kicsi vagy!

- Na és?

- Majd háborgatni akarod a csontfiókákat.

- Nem eszem meg őket!

- Nem szabad hozzájuk érni a kezeddel.

- Miért nem?

- Ha megérinted őket, a madár mama azonnal otthagyja a fészket. És elpusztulnak, érted, Roman?

Persze semmit sem akartam megérteni, s egyre csak siránkoztam:

- Mutasd meg, Liza!

- Nem.

- Nem fogok hozzájuk érni.

- Akkor sem.

- Csak rájuk pislantok a szemem sarkából.

- Ne kérj ilyet.

- Mutasd meg, csak egyszer nézek rájuk!

- Ne kérd, mert úgysem mutatom meg! - válaszolta keményen a nővérem. - Tőled még az is kitelik, hogy játszani kezdesz velük!...

- Nem fogok...

- Olyan nagy kópé vagy, hogy akár el is lopnád a csontfiókákat!...

Természetesen nem alaptalanul kételkedett a szavamban nővérkém. Nehéz a felnőttekkel. Mindig csak a ne csináld ezt, ne csináld azt! Persze a Barázdabillegető fészkét sem láthattam...

Márpedig igen szerettem volna megnézni a csontfiókákat. Meg sem mosakodtam. Gyorsan bekaptam a reggelit, s uzsgyi, kifutottam az utcára. Elhatároztam, hogy én magam keresek egy fészket. Akármilyet, csak madár üljön benne.

Sokáig jártam a barázdabillegetők után. Rendszerint a csűrök, a cölöpökre épített kamrák ereszei alá, ágvillákra, kidobott fateknőkbe, nyírkéreg hordócskákba rakták fészküket. Követtem a madarak repülését, csendesen lopództam arra, ahol megpihentek. És hanyatt-homlok rohantam oda, ahova leszálltak. Kezdtem úgy érezni, hogy egész nap mást sem csinálnak ezek a fránya madarak, mint egyik fészekből a másikba repülnek. Én pedig futkostam utánuk ide-oda, mindhiába. Valószínű a barázdabillegetők is úgy néztek rám, mint Liza nővérem - ők sem merték rám bízni fészküket a csontfiókákkal. Lehet, hogy helyesen tették. Nem tudtam bizalmukba férkőzni...

Egyre csak kószáltam a ház körül, az épületek környékén, s kerestem, kutattam a barázdabillegető csontfiókákat. És ekkor váratlanul észrevettem Lizát. Ott fagyoskodott az öreg csűr falainál, ahol a fa- és nyírkéreg felszereléseket tartottuk. Arca titokzatosan, sejtelmesen ragyogott.

Összerezzentem: hát itt van a barázdabillegető fészke!

Amikor Liza bement a házba, odavágtáztam, a falhoz támasztottam a kis fatuskót, felmásztam rá, és belekukkantottam a mohlepte nyírkéreg-hordócskába, amelyik oldalra dőlve feküdt a tetőn. Ott volt a Barázdabillegető fészke. A fészekben pedig négy tojáska - egyformák, hosszúkásak, apró pettyecskék sokasága ékeskedett rajtuk, amelyek nagyon hasonlítottak unokanővéremnek, Katyerinának arcán mosolygó szeplőkre. Szinte nevettek rám e kicsi tojás-szeplők. Jöttömnek örültek, legalábbis én így gondoltam.

Mozdulatlanul álltam, és megbabonázva néztem a csontfiókákat. Nem tudtam levenni róluk a szememet. Olyan aranyosak voltak, hogy kedvem lett volna megfogni őket. De ellenálltam a csábításnak - még nem felejtettem el Liza nővérem intelmeit arról, hogy kézzel tilos hozzájuk nyúlni. Én pedig tényleg nem akartam, hogy elpusztuljanak a Barázdabillegető tojásai.

Ott álltam, valószínű, igen hosszú ideig. Csak akkor tértem magamhoz, amikor a madár mama vészjelző kiáltásokkal körözött fejem fölött. Meg is rémültem egy pillanatra, amikor kis híján hajamat súrolta. Ennyire közel repült hozzám. Ilyen nyugtalanul kiáltozott. Meglepetésemben valósággal legurultam a farönkről.

Vacsoráig őriztem titkomat. De amikor asztalhoz ültünk, nem bírtam tovább, elmondtam nővéremnek, hogy megtaláltam a fészkét. Először nagyon izgatott lett a csontfiókák miatt. Majd amikor hozzátettem, hogy nem háborgattam őket a kezemmel - megnyugodott. Ezután együtt futottunk reggelenként, hogy megnézzük a kis tojáskákat. Óvatosan közelítettünk a csűrhöz, nehogy megzavarjuk madár mamát. Megálltunk a fészeknél - az égvilágon mindenről megfeledkeztünk. Teljesen hatalmába kerített az átváltozás misztériuma: szerettem volna meglesni a titkot: hogyan lesz a kis tojásgolyóból egy élő madárka. Furcsa kis pehely-fióka. Igen türelmetlenül vártam ezt a pillanatot.

Közben észrevétlenül elszállt az idő. A tavasz nyárba lépett. Falunkba megérkezett az első szúnyoghad.

Egyszer így szólt Anyám:

- Na, nemsokára kikelnek a fiókák... Olyan kis ügyetlenkék, furcsák, együgyűek. De olyan édesek - egyszerűen szavakat nem találok rájuk!

Apám higgadtan hozzátette:

- Amint kirepülnek a fészekből - megfogyatkozik a szúnyogsereg. Így tartották eleink. A madárkák elkapják a szúnyogokat, hogy segítsenek az embereknek...

Liza nővérem szigorúan közbevágott:

- Csak kézzel ne érj hozzájuk! Hallod, Roman?! Akármennyire is várod már őket!

Hallgattam Lizára. Mindannyian nagyon szerettük őt. Amikor orosz faluba vitték iskolába, Dasa húgommal szinte jajveszékeltünk. Anyánk is sírt. Később, amikor meghalt a Mama, ő nevelt bennünket: engem és kis húgocskáimat. Ezért mindenkinél jobban kötődtünk hozzá.

Ennyire talán még sohasem vártam a madárfiókákat.

Egyik reggel Liza befutott a házba, és remegő ajakkal suttogta:

- Elpusztultak a fiókák!...

Aztán feldúlt arccal fordult hozzám, és csendesen megkérdezte:

- Ugye hozzájuk nyúltál?!

- Nem! - tiltakoztam kiabálva. - Én nem bántottam őket!

Nem akartam hinni nővéremnek, odarohantam a csűrhöz. A tojáshéj hajszálrepedéseiben - a fióka vörös testecskéje. Egész bensőmmel éreztem, hogy a fiókák fakók és kihűltek. Elpusztultak, mielőtt megszülettek volna. Előfordulhat, hogy valaki hozzájuk nyúlt. Ám az is lehet, hogy meghalt a madár mama, mielőtt teste melegével kiköltötte volna a tojásokat. De az sem kizárt, hogy mi ijesztettük el őt...

Mindenki hallgatott a reggelinél.

Hallgatott Anyám.

Hallgatott Apám.

Hallgatott Liza nővérem. Láttam, ahogy nyelte könnyeit.

Én is hallgattam.

Még oktondi húgocskáim is hallgattak.

Mindenki némán ült.

Liza arcán végigfolytak a könnyek. Némán sírt. Szepegés nélkül. Szipogás nélkül. Egyetlen hang nélkül.

Kirohantam.

Sajnáltam a fiókákat, hogy sohasem ölthetik magukra díszes tollruhájukat, és nem dalolhatnak soha már. Sajnáltam madár mamát. Sajnáltam önmagamat. De legjobban Liza nővérem miatt fájt a szívem. Még sosem láttam Őt sírni. Ez volt az első...

Ettől a naptól kezdve egyetlen fészket sem hagytam háborgatni. Legyen az bárkié is...

VARJÚ HAVA

Minden tavasszal türelmetlenül vártuk a Varjút. Elsőként érkezett meg a költöző madarak közül. Az első meleggel - április elején. Ezért neveztük áprilist a "Varjú Hava"-nak.

Nemcsak mi, de az egész falu örvendezett, amikor valaki elújságolta, hogy már látta az első Varjút, Vurnyit. Házról házra, faluról falura futott a hír.

"Megérkezett a Varjú."

"Megjött a Varjú."

"Visszatért a Varjú a meleg vidékről!"

Falunk közelében lakott. Fáról fára szállt. Bosszantotta a buta kutyakölyköket. Ennivaló után kutatva peckesen járt-kelt a nyári konyhában a szolgafa körül. Bekukucskált a fateknő, a favályú alá. Csőrét vagy lábát beleakasztva néha sikerült neki felfordítani az edényt. Alkalmas pillanatban ügyesen csente el a hús- vagy halfalatot a tutyimutyi házigazdától. De még a legbogarasabb öregek is szemet hunytak a Varjú viselt dolgai fölött.

Szerették őt falunkban. Úgy nézett ki, mint valami gazdasszony, aki a hosszú tél után visszatért, és most körbejárja birtokát, házsártosan néz körül - helyén van-e, rendben van-e minden.

Madarunk a körséta után fontoskodva letelepedett a lábas kamra vagy a csűr tetejére, és sokáig szótlanul nézte a falut. Vajon miről elmélkedett?! Nagyon izgatott, ezért szerettem volna megfejteni, mi minden járhat a fejében. Úgy tűnt, hogy ezekben a pillanatokban nem madárdolgokról, hanem emberi sorsokról, földijeimről gondolkodik. De az is lehet, hogy rólam elmélkedett. Ugyanis ilyen töprengő, mélyen szántó tekintettel csak egy-egy nép, sőt, az egész emberiség sorsán lehet elmerengeni.

Szerettük a Varjút.

Lehet, hogy nem is csak a tavaszi melegért. Hiszen nevéhez - a Varjú Havához - sok minden kötődött.

A tavasz első lélegzetvétele.

Az olvadó hó alól kikandikáló első földfoltok.

Az első napsugarak.

Az első szarvasbocik.

Az első zöld hajtások.

Minden - első.

Házunk különösen örült a Varjú érkezésének. Anyám rendszerint megjegyezte:

- Hát megértük ezt a tavaszt is - a várva várt Varjút...

És mélyet sóhajtott.

Már-már azt gondoltam, hogy, ha nem lenne a Varjú, talán mi sem élnénk el tavaszig. És nem érkezne el a Varjú Hava, sőt ki sem tavaszodna. Pedig a varjú nem is szent madár, nagyon is hétköznapi, tele van velük az erdő.

Anyám elé álltam, és megkérdeztem:

- Anya, jó madár a Varjú?

- Természetesen - felelte Anyám.

- És miért jó?

- Miért?...

Anyám abbahagyta a varrást, rám nézett, aztán nővéreimre, majd csendben ezt mondta:

- A Varjú örül a kisgyermek születésének.

- És hogy örül?

- Ahogy az emberek...

- Semmit sem értettem az egészből. Ezért kényelembe helyeztem magam Anyám közelében, és kérleltem:

- Mama, mesélj nekem a Varjúról!

Anyám a bölcsőben ringatózó Olja húgom felé biccentett fejével, s mesélni kezdett:

- Húgocskád jövetelének is nagyon örült...

Csendben hallgattam.

Hanti szokás szerint, mondta Anyám, szigorúan kell vigyázni minden új emberke, minden újszülött dolgaira. Ügyelni kell arra, hogy ezek a holmik a legtisztább és a legjobb helyre kerüljenek. Hogy illetlen helyre, illetéktelen kezekbe ne jussanak. Különben bajt hoznak az új kis jövevényre. Ez vonatkozik minden tárgyra, holmira, amely már nem szükséges az újszülöttnek.

Ezért a bölcsőbeli nedves faforgács pelenkát a falu szélén, egy bizonyos helyen öntötték ki, egy félreeső zugban heverő fatönk tövébe. Nem túl magas, de nem is alacsony fatuskót választanak ki, hogy télen ne lepje be a hó, hogy az év bármely időszakában látható legyen.

Eszembe jutott, hogy ilyen hely nálunk is van, méghozzá házunkhoz közel. Ide hordtuk ki Liza nővéremmel a nedves forgácsot Olja húgunk bölcsőjéből. A gyökéren elszáradt nyírfa fehér puha részéről lehántott forgácsot capnak nevezik. Ezt rakták a szőrmebetét alá. És amikor átnedvesedtek a puha forgácsok - azonnal kiszedték azokat egy kis teknőbe, és kivitték a fatuskóhoz. Amikor Anyám útnak indított a forgácspelenkával, nyomban hozzátette, hogy szét ne szórjam a gyalogösvényen, nehogy rosszat hozzon kis újszülöttünkre.

A faforgácsot a fatönk köré hintettem. A kis halom sima és csúcsos volt, mint egy csum. A Varjú, mikor délről megérkezett, erre a farönkre ült. Hideg napokon pedig leereszkedett a meleg forgácsokra - ott melengette lábacskáit. Ugyanis elsőként érkezett, április elején, amikor hol olvadt, hol fagyott, s fázott a lába. Leült a meleg forgácsra, és ezt ismételgette:

- Szülessék csak minél több gyerek a Földön, hogy legyen hol melengetni lábacskáimat!

Ezekkel a szavakkal repült egyik tuskóhalomról a másikra, hangosan örvendezve az első, a második, a harmadik kis emberke érkezésének... Közben vidáman és jólelkűen mondogatta:

- Vak, vak, vak-vak, vak-vak!...

Ősszel ő maga délre szállt, de kérését otthagyta az embereknek:

- Amíg én úton leszek, szülessék a Földre minél több kisgyerek - hogy tavasszal legyen hol melengetni lábacskáimat!

Majd, mint máskor, búcsúzóul hozzátette:

- Vak-vak!... Vak-vak!...

Természetesen tovább kíváncsiskodtam:

- Anya, az én világra jövetelemnek is örült a Varjú?

- Hogy kérdezhetsz ilyet, persze hogy örült...

- De hisz én az év leghosszabb napján születtem, amikor igen meleg volt...

- Na és?

- Nem kellett a Varjúnak a lábát melengetni...

- Így igaz, az év leghosszabb napján jöttél a világra - hagyta jóvá Anyám. De ősszel még bölcsőben ringatództál, amikor Ő melegebb vidékre készülődött, s ekkor már fázott a lába. Tavasszal is a bölcsőben ültél, amikor visszatért a melegebb vidékről. Ám akkor sűrűn hordta a havat, feltámadt az északi szél, és sok költöző madár visszafordult délnek - de a Varjú itt maradt. Tudta, hogy megmelegíted fázós lábát.

Most, a csűr tetején üldögélő Madarat nézegetve, már-már elhiszem, hogy valóban az emberekről, rólam elmélkedik. Hát hogyne gondolna rám az a Varjú, amelyiket én melengettem egykoron?!

Varjú-anyó pedig, rendületlenül mormolta jólelkűen:

- Vak-vak!... Vak-vak!...

Meglehet, amint Édesapám mondta, hosszú életet, hosszú kort jövendölt nekünk.

A falunkban és folyóink mentén élők tisztelték ezt a madarat, és soha nem bántották. Hadd éljen. És hadd kívánjon jót a kicsi népnek.

Azóta más szemmel nézek erre a jelentéktelen szürke Varjúra, aki minden újszülöttnek örül ezen a Földön.

HAHOTÁZIK A SIRÁLY

Sirályok seregét követi tekintetem, amint a Mocsárvidéki Vízfolyás felől a fenyves melletti tóhoz repülnek. A falu felett szétszórtan, komótosan kacsázik a csapat, s gügyögő hahotázásba, lármázásba kezd:

- Kallek! - kiáltja az egyik.

- Kallek-kallek! - ráfelel a másik.

- Kallek-lak-lak-lak-lak! - fulladozza a nevetéstől a harmadik. Így köröz a falu fölött a sirálysereg, cikkcakkot ír ide-oda, hahotázik, majd lustán elvonul a mocsár irányába.

Hazafutok, és megkérdezem Anyámat:

- Jó vagy rossz madár a sirály?

- Rossz - vágja rá gondolkodás nélkül Anyám.

- És miért az?

- Nevetgél az emberek bánatán...

- De hát miért?

- Ilyennek született.

És Anyám elmesélte, hogy ősszel, mielőtt a sirály melegebb vidékre költözik, azt kiabálja, hogy télen kevés ember maradjon élve, hogy minél többen költözzenek az Alsó-Világba - tavasszal pedig, amikor visszatér, hangos nevetésbe tör ki az elárvult ház fölött.

Hát ilyen rossz madár a sirály - fejezte be a történetet Anyám. Egyre csak azon van, hogy nevessen mások bánatán - ezért nem szeretik a hantik.

Ekkor egyéb viselt dolga is eszembe jutott, ami miatt nem nagyon tiszteltük ezt a madarat. Például tavasszal Apánk gyakran jött haza a halászatról megsebzett halakkal. Ugyanis ha a sirályok észrevették a hálóba keveredett halat, csőrükkel a hasába vagdostak, kitépdesték zsíros belsőségeit. Azt még csak hagyján, hogy éhesek, s az egész halat fölfalják. De nem, ők pusztán csak torkoskodtak.

Apa, ha feldühödött, időnként lelőtt egy sirályt, és felakasztotta a hálót rögzítő karóra, elrettentésül a többieknek, hogy ne vágyakozzanak más zsákmányára.

Egyáltalán nem sajnáltam a lelőtt sirályokat. Igaz, szépségüket elismertem - tetszett hosszúkás, vörös csőrük, sárgás-narancsos lábuk, fehéres-szürkés tollazatuk. De bosszantott kóros szemtelenségük, pimaszságuk. És amikor felnőttem, barátaimmal, másod- és harmad- unokatestvéreimmel együtt gátlástalanul kezdtük őket pusztítani. Irtó hadjáratunkhoz a legkülönfélébb módszereket eszeltük ki.

Anyám, gyilkos csínytevéseinkről értesülve magán kívül kiabálta:

- Hát szabad ilyet csinálni?! Élő madarakkal?!

Aztán nyomban hozzátette: ha egyszer él a sirály, akkor biztosan szükség van rá a földön és az égen. Ha nem így volna, nem lenne számára hely az erdők, a mocsarak, a folyók és a tavak élővilágában.

Apámnak sem tetszettek kópéságaim. Amikor Anyám elhallgatott, szigorúan rám pirított:

- Hagyd békén a sirályokat!

Nyugton is hagytam őket, persze nem sokáig. Minden adandó alkalommal bosszantottam ezeket a madarakat. Zagyva hahotázásukban, oktalan lármázásukban valamiféle baljós, sötét, félelmetes dolgot sejtettem. Hiszen az ember halálának örülnek. Azt gondoltam, minél kevesebb lesz a sirály, annál több ember marad életben, s éri meg az új tavaszt. Nem szerettem volna, hogy falunk lakói és nemes szívű rokonaim idő előtt menjenek el a titokzatos Alsó-Világba.

Valószínű ezért is gyűlöltem ennyire ezt a madarat.

Csak később, évek múltával gondolkoztam el egyszer a víz, a föld, az egész élővilág életén; és megértettem, hogy igazságtalanul üldöztem, irtottam a folyami sirályokat. Halálukkal még nem lesz kevesebb bűn a földön, amelynek hordozói korántsem a vadak meg a madarak...

SZARVASPAJTA

Falunkhoz közel, a homokos tisztáson állt a szarvaspajta, az olennyik. Ez egy nagy, nyeregtetős, földpadlós gerendaház. Közepén van a jó erős rudakkal körülkerített füstölő. Nyers fenyőrönkök füstölögtek benne. Ezeket a fadarabokat nyirkos tőzeggel vagy mocsári mohával rakták körül minden oldalról, hogy ne égjenek, csak lassanként izologjanak.

A piszkos földpadlót időnként felszedték, és kihordták az utcára. A tetőt moha- vagy homokréteggel fedték be. Ezért nyáron a legnagyobb hőségben is hűvös és tiszta maradt a pajta. Ha a füstölő kifogástalanul működött - egyetlen szúnyog sem volt a láthatáron.

Tavasszal, amikor befejeződött az ellés, és elolvadt a hó, a szarvasokat kiengedték a szabadba. Ellegelészgettek azok maguk is. Aztán eljött a szúnyogok és egyéb vérszívó rovarok járásának ideje. Az állatok csapatba verődtek, s rohantak a füstölőhöz. Valószínű, hogy csordában, egymáshoz simuló testtel könnyebb volt elviselni ezt a csípős időszakot.

Kora reggel érkeztek meg a szarvasok.

A füstölőt rendszerint az gyújtotta be, aki a legkorábban ébredt. Ha nem volt füst, a szarvasok kivágtattak a pajtából, és befutottak a faluba. Majd körözni kezdtek házaink körül.

- Füstöt, füstöt kérnek! - mondta Anyám, és a pajtába sietett.

Előfordult, hogy nem sikerült időben begyújtani a füstölőt. Ilyenkor a szarvasok kifutottak a legelőre.

- Megsértődtek! - mondta Anyám.

- Igen, nem vártuk őket idejében... - tódította Apám.

- Megsértődtek és elmentek.

- Visszajönnek? - kérdeztem izgatottan, felébredve az ügető szarvasnyáj patáinak dobajára.

- Visszatérnek, hazajönnek!... - nyugtatgatott Anyám.

Nemsokára megjöttek. Egészen estig a pajtában kérődztek, álldogáltak vagy lefeküdtek. Csak ritkán tettek egy-két kört a legelőn, hogy egyenek, igyanak egy keveset. Aztán újból visszatértek. Ahogy szegény Apám mondta, "szúnyogügetéssel" jöttek haza. Ebben az évszakban szinte sohasem járhattak lépésben - szúnyog-, légy- és muslincafelhő kísérte őket állandóan.

Éjszakára sosem maradtak a füstölőnél. Amint lement a nap, rögtön "elhulltak" a muslincák meg a legyek. A szarvasok pedig nyugodtan járták be a maguk távoli csapásait. Ha messzire mentek, másnap későn jöttek haza. Előfordult, hogy hosszabb ideig maradtak távol.

Az állatokra várva nemzetségünk férfitagjai a füstölő körül gyülekeztek. Ide jött Vaszil nagybátyám, Édesapánk, és unokatestvérem, Nyikita. Néha Keresztapám, az agg Jefrem is csatlakozott hozzájuk. Ki dohányszelencéjét, ki pipáját szorongatta kezében. Bagózgattak, ráérősen beszélgettek.

Mi, falubeli gyerekek lármás csapatban sündörögtünk a felnőttek körül.

Rendszerint Vaszil nagybátyám kezdte a kérdezősködést:

- Melyik irányba mentek el este a szarvasok?

- Ki látta őket?

- A Nagy vagy a Kis Meredek Part felé mentek?

- Vagy tán a Kutas Mocsárvölgynek?

- Ki látta? Ki volt itthon?

- Ki tartózkodott volna otthon - természetesen a gyerekek!

- Na, gyerekek, ki látta közületek, hogy merre mentek el a szarvasok?

Örültünk, hogy észrevettek bennünket a felnőttek. Sürögtünk-forogtunk, lármáztunk. És, ahogy az lenni szokott, egyikünk az egyik irányba mutatott, másikunk a másikba, harmadikunk pedig épp az ellenkezőjébe. Na, most próbálja valaki kitalálni, hogy melyik irányba iramodtak az állatok.

A felnőttek elnézően mosolyogtak, valamikor régen ők is ilyen türelmetlenül várták a szarvasokat.

Vaszil nagybátyám találgatni kezdte:

- Meglehet, a mocsarasba mentek...

Északon, az Otthoni Fenyvesen túl, kis és nagy tavak sokaságával húzódott a mocsár. Nemzetségünk ősei egykor ott tartották a szarvasokat. A két homokos partú tó közötti szűk, fenyő borította dombon a mai napig állnak a két nagy pajta vastag gerendafalai. Apám szerint az egyiket valamikor régen Keresztapám építette.

- Igen, látni lehet, megmaradtak a mocsárban - hallatta hangját Apám.

- Szél fütyül a mocsarasban... - mondta Nyikita unokatestvérem.

- Kisöprűzi a szúnyoghadat...

- Jó hely az, táplálékban gazdag.

- Fontos, hogy fúj rájuk a szél.

- Hát nem is nagyon sietnek haza.

Keresztapám a napfénytől hunyorogva csendben pipázgatott, s hallgatta a beszélgetést.

Aztán halkan megszólalt:

- Hát igen, réges-régen még magunk választottuk ki a pajta helyét...

Mindannyian elcsendesedtek, elhallgattak. Bizonyára elgondolkodtak az öreg bölcs szavain. Végül Vaszil nagybácsi a mocsár irányába pillantva megjegyezte:

- Ma korán keltem. Vártam a szarvasokat, előkészítettem a füstölőt...

És mi, falubeli gyerekek is türelmetlenül vártuk a nyájat. Vártuk, hogy játszhassunk a szarvasbocikkal. Hogy mindenkinél korábban tudjuk meg, kik jöttek haza, s kik maradtak el közülük. Előfordul, hogy nem egy időben érkeznek, hanem több kisebb csapatban.

Mikor keverednek már végre haza?

De a szarvasok csak nem jöttek.

Néztem az ezüstös fenyőt, amelyen szarvasszőr csomók lógtak madzagon. Szentül hittem mágikus erejükben. Tavasszal, mielőtt szabadon engedték a szarvasokat, odavezették őket ehhez a fakó kérgű fenyőhöz. Majd a nyak alatti hosszú szőrüknél fogva vékonyka madzaggal odakötötték őket ehhez a fához. Mi pedig egyenként megcsókoltuk orrukat és pofácskájukat. És aki nem érte fel őket, az megkért valakit, hogy emelje magasabbra. Vaszil nagybácsi szokta felemelni a kicsiket, hogy ők is el tudjanak köszönni a szarvasoktól.

Amikor az állatok elmentek - a zsinegen egy-egy szarvasszőr pamacs maradt utánuk. Itt hagytak nekünk valamit önmagukból. És mi egyszerre kiáltottuk:

- Emlékezz a szőrcsomókra! Ne felejtsd el otthonodat!

Ez azért volt, hogy "ne menjen el a rengeteg mélyére", és mindig gondoljon az otthonára.

A szarvasok békésen ácsorogtak az ősz fenyő körül. Lehet, hogy azt gondolták, hogy oda vannak kötve a zsineggel. Némelyikük le is feküdt a fánál és kérődzött. Aztán egyszer csak felkerekedtek, s elindultak a legelőre. Mostantól maguk feleltek önmagukért, szabad életükért: nem volt senki, aki megóvja őket. A férfinépet lekötötte a kolhoz.

A szőrcsomók ott maradtak az ősz fenyőn. Senki sem nyúlt hozzájuk.

Anyám elmagyarázta nekem, hogy a szarvasok okos állatok. De elsősorban a szívükkel értenek és éreznek, nem az eszükkel. S akárhova tévednének is, szívük mindig hazahúzza őket, oda, ahol egy kis szőrtincset, egy picike részt hagytak önmagukból.

Én akkor szentül hittem ebben: így kell lennie...

Most, hogy visszaemlékezem az ezüstfenyőre, a zsinegen lógó kis szőrcsomókra, különféle gondolatok törnek rám. Vajon milyen csomóval, milyen fonallal kellene összekötni az embert azzal a házzal, földdel, hazával, ahol megszületett, ahol járni kezdett, hogy soha ne gyengüljön meg, ne szakadjon el soha ez a kötelék?

Milyen csomóval, milyen fonallal?...

CSÁKÓHÁZIKÓK

A hegy lábához jártunk vízért, ahol kis kutacskák voltak. Hegyes végű tetőt emeltünk föléjük karókból és mocsári mohából.

Arra szolgálnak ezek a "csákóházikók", hogy a tűlevelek, a falevelek, a fenyőkéreg darabkák vagy más szemét se tudjon a kútba potyogni a bokrokról vagy a fűből. "Csákó" - ez jelzi a kutat a mocsárban vagy a fenyves környéki kis mélyedésben, a léket a tavon, ahonnan az ivóvizet merítjük.

Szívesen mentem a Mamával a hegy lábához. Onnét hordtuk haza nyírkéreg vödrökben a vizet. Anyám külön varrt nekem egy kis vödröt. Megfigyeltem, hogy csinálta. A tűz fölött megmelegített egy darab nyírkérget, majd behajtotta a négy sarkát. Így egy kis teknő keletkezett. A felső szélére kívülről és belülről szargát helyezett, majd puhára áztatott cédrusgyökérrel körbevarrta. Apám keresett egy ívben hajló fenyőágat, körben mindenütt lesimította, és két végét fúróval átfúrta. Aztán az így készített fület - szintén cirbolyagyökérrel - felvarrta a nyírkéreg edényre. Ezzel el is készült a vödör.

- Segíts Édesanyádnak! - mondta Apa. Hozzál vizet!

És én máris futottam. A Mamával vagy Liza nővéremmel. Egyedül még nem engedtek el a kúthoz.

A csákóházikóban volt egy nyírkéreg merítőkanál fa füllel. Ezzel mertük a vizet. Szigorúan tilos volt a vödröt a kútba meríteni. A közelben játszani vagy pajkoskodni szintén nem volt szabad. Az egyetlen dolog, amit a kút mellett megengedtek nekem, az volt, hogy a nyírkéreg merítőkanálból igyam a vizet.

A víz rendkívül finom.

Az Őszi Szállás Tóvölgyét, vagy más néven a Kutas Mocsárvölgyet kiapadhatatlan források táplálták.

Este, ha fáradtan jött haza Apa, rendszerint így szólt:

- Innám egy kis friss vizet.

Mi pedig elsiettünk Liza nővéremmel a kúthoz, hogy minél előbb megitathassuk Édesapánkat.

Visszafelé néha behívott bennünket Vaszil nagybácsi vagy Keresztapám, az agg Jefrem, aki mindig ügyködött valamit a ház körül.

- Adjatok nekünk egy kis friss vizet! - kérték. - Teljesen kiszáradt a torkunk.

Keresztapám, miután megitta a hideg vizet, biccentett nekem ősz fejével, és kimérten mondta:

- Köszönöm neked, keresztfiam, köszönöm! - De mindig hozzátette jókívánságát is: - Ha annyi ideig élsz, mint én, legyen, ki friss vizet hordjon neked is!...

Akkoriban száz év körül járt Keresztapám, s nekem olyan örökéletűnek tűnt, mint a Fenyves Erdő, a Mocsárvidéki Vízfolyás mente, az Őszi Szállás Hegye.

Meghoztuk a vizet Apánknak, én pedig arra gondoltam, hogy ez a víz elűzi a fáradtságot, jó gondolatokkal és jó hangulattal ajándékozza meg az embert.

Hiszen a csákóházikónál szigorúan tilos volt káromkodni, vagy bárminemű rossz szót kiejteni. A szó a kútba hull, és a vizet ivó ember lenyelheti. Ebből pedig baja származhat. Ki akarna rosszat közeli barátainak és általában az embereknek?

Én magam is éreztem, hogy a nyírfakéreg merítőedényből ivott forrásvíz erőt ad nekem. Éltető víz volt ez. Nehéz szavakba önteni az ízét. Éreztem benne az olvadó hó illatát, az érett áfonya ízét, a vörös áfonya leveleinek aromáját, a zsenge fű alig érzékelhető leheletét, a mocsári moha frissességét, a fenyő és a cirbolya tűleveleinek gyantáját, a bomlásnak indult tavalyi avar kesernyés ízét, a sok-sok fű meg fa gyökereinek nedveit. De benne volt a nyír, a zelnicemeggy, a berkenye, a csipkerózsa, a ribiszke is...

Ez a víz tartalmazta a föld legjobb sóit.

Ez a víz a tajga földjének éltető nedve volt.

Valószínű ezért szerettem vízért járni a hegy lábához, ahol a kutak meg a fafülű nyírkéreg merítőkanalak voltak.

Csak jóval később, amikor már sok földet bejártam, sok városban, faluban megfordultam, sok folyó, tó, forrás és kút vizét megkóstoltam, értettem meg, hogy olyan víz, mint amilyen az Őszi Szállás Hegye lábánál lévő kutakban volt, sehol sincs a világon. És - mint erről évek múltán megbizonyosodtam - nem is lehet...

AZ ŐSZI SZÁLLÁS HEGYE

Őszi Szállásunk egy magas hegyen, ezüstös fenyők lábánál, fehér rénzuzmóval borított száraz fenyves déli oldalán volt. Nyugatról keletre húzódott a hegyvonulat, ívben, mint egy harci íj, öblével az Otthoni Fenyves irányába fordulva. Az egész hegyoldalt rőt tűlevelek, bordó áfonyabokrok, száraz tobozok borították.

A hegy délnek nézett.

Ezért tavasszal itt jelentek meg elsőként a hóolvadásos helyek, ahova kiszaladgáltunk tavalyi áfonyabogyót gyűjteni - aszottat, szárazat, de igen finomat. Később, amikor teljesen elolvadt a hó, leereszkedtünk a szorhoz áfonyáért. A szor tiszta és hosszú volt, mint a hegy. Itt virágzott a mocsár cárnője - a tőzegszeder. Kedvenc gyümölcsünk. A ragyogó déli napra emlékeztetett - ugyanolyan áttetsző-sárga és friss volt. De, sajnos, csak júniusban érett, amikor mi már átköltöztünk a Nyári Házakba az Agan-partján.

Fehér rénzuzmótól ragyogott, csillogott az erdő. És szokatlanul csengett-bongott. Emlékszem, amikor elsőnek rikkantottam a fenyvesbe, az erdő hosszan, éneklőn, dallamosan visszhangozta kiáltásomat, mintha a tízhúrú hanti hárfa, a Daru zengett volna. Az erdei varázslattól elbűvölten, lélegzetemet is visszafojtva hallgattam ezt a melódiát.

A hegy délnek nézett.

A falu házai is déli fekvésűek voltak.

Kimentünk a házból, egyenesen a lejtőhöz, a hegy lábánál haladtunk, ahonnan a kutakból hordtuk a forrásvizet. Lentről egészen óriásinak tűnt az Őszi Szállás Hegye. Amikor szétnéztem a hegytetőről, a fenyők lábánál láttam a Mocsárvidéki Vízfolyás Erdejét.

Anyám vízzel a kezében egyből felkapaszkodott a hegyre, míg mi Liza nővéremmel a kaptatón két-háromszor is megpihentünk. Vízzel teli nyírkéreg vödreinket a homokon előre elegyengetett helyre tettük. Mindig nagy tisztelettel beszéltünk erről a hegyoldalról, ahol véget ért a fenyves - ez az Őszi Szállás Hegye.

A kikötő felől jövet egyetlen vándor sem haladt el mellette úgy, hogy ne tisztelgett volna előtte.

Sok-sok év múltán láttam viszont az Őszi Szállás Hegyét. A favágók kiirtották a Fenyvest. A közelben fúrótornyokat állítottak fel az olajmunkások. Azon az első nyáron, amikor a falubeliek átköltöztek a Nyári Szállásra, bizonyos fürge "kutatók" kikutatták az éléskamrát és a csűrt. Ez a szomszédság nem a falusiak szíve szerint való volt, ezért örökre elhagyták az Őszi Szállás Hegyét. A házak és egyéb gazdasági épületek összedőltek, helyükön csak korhadozó gerendarakások meredeztek. Mindössze három-négy lábas ház állt még - kitépett ajtókkal. Az itt élő családok közül mindössze két-három maradt. Meghalt Keresztapám, az agg Jefrem. Meghalt jóságos nagybácsikám, Vaszil. Sok-sok másod-, harmad-unokabátyám, unokanővérem, bácsikám, nénikém is eltávozott már. Ezekben az években sokan hagyták itt örökre a földet, az Őszi Szállás Hegyét. Sokan elmentek, elköltöztek mindörökre...

Elmentek. Ilyen az élet. Tudomásul kell vennünk, még akkor is, ha fáj, hiszen semmi sem örök a Nap és a Hold alatt. Bár többen korán, idő előtt haltak meg. Eltávoztak az emberek - és az Őszi Szállás Hegye sajnálatosan kicsinek, fájdalmasan alacsonynak tűnt. Az a hegy, amely emlékeimben mindig magas, tiszta és ragyogó volt.

Elsiettem erről a helyről. Távoztomban visszaemlékeztem gyermekkorom Őszi Szállás Hegyére. Mentem, s jöttek velem az emlékeim. Meglehet, hogy sokaknál boldogabb vagyok, mindazoknál, akiknek nem volt tiszta és ragyogó Őszi Szállás Hegyük, amelynek csúcsát egy egész életen át próbálom elérni...

ÜDV NEKTEK, ROKONOK!

Sok rokonom van. Falunk valamennyi lakója, mind a tíz házban, a Hód nemzetségből - mind a rokonaim. Az Édesapámnál idősebbek - nagynénikéim és nagybácsikáim. A Nála fiatalabbak - fivéreim és nővéreim. Velük szoktam játszani, csintalankodni, időnként verekedni. A velem egykorúak közül csak Vaszil nagybátyám fia, Arhip tesz túl rajtam. Igaz, másfél-két évvel idősebb nálam. Én pedig egyre várom, mikor száll belém Nagyapám ereje, hogy lebírhassam vetélytársamat. De csak nem akar belém költözni. Na, de sebaj, várok tovább.

Nem véletlenül adták nekem vitéz-nagyapám nevét.

Falunk határán túl, az Agan folyó mentén is élnek rokonaim. Anyám első házában született Fedoszja nővérem és Galaktyion bátyám. Ők is testvéreim. Bátyám ritkán jön hozzánk. "Postás ember" ő, a folyó különböző szakaszain fekvő két nagy település között hordja a postát. Télen szarvasszánon, nyáron oblaszon közlekedik. Néha-néha hazalátogat. Mindig izgatottan várom őt: fából, nyírkéregből készít nekem játékokat, íjat meg nyilakat is farigcsál, szívesen elvisz egy körre a szánnal vagy a csónakkal.

Na, és az idősebb fivér mellett még biztonságban is érezheted magad.

Nővérem még ritkábbam látogat el hozzánk. Messze lakik, a folyó alsó folyásához ment férjhez. De az utazók gyakran hozzák üzenetét: "Üdvözlet nektek!" És mi kórusban kiabáljuk:

- Üdv neked, nővérkénk, szervusz!

Anyám rendszerint halkan, mintha a közvetlen közelében álló elsőszülött lányának mondaná:

- Jó egészséget, kislányom! Üdvözöllek legidősebb lánykám!

Utolsóként, amikor már mindenki elcsendesedett, Apa hallatta hangját:

- Szervusz, Fedoszja! Jó egészséget!

Szentül hittük, hogy hall minket, és még sok-sok nyáron meg télen köszönt bennünket. Mi pedig, a magunk részéről szintén minden alkalmat megragadtunk, hogy elküldhessük neki jókívánságunkat: "Jó egészséget! Légy üdvözölve!"

Amikor idősebb lettem, megtudtam, hogy vérrokonaimon kívül más népek között is vannak rokonaim: manysik, magyarok, észtek, lappok, finnek. És a többiek. Mindenki, aki nemzetségünk ősapjától, a Hódtól származik. Ők is az én fivéreim, nővéreim, nénikéim, bácsikáim. Erről Anyám beszélt nekem. És Apám. Meg Vaszil nagybátyám. Meg Keresztapám, az agg Jefrem.

Hol vagytok, ti, Hód nemzetség tagjai?! Válaszoljatok!

És én, nemzetségemre büszkén a világ minden tájára elküldtem jókívánságomat, üdvözletemet:

- Jó egészséget, rokonok! Legyetek üdvözölve!

Ezekben a napokban fogant meg és él bennem azóta is az érzés, hogy a Föld minden lakója - rokonom.

AZ UTOLSÓ SZARVASÜNŐ

Abban az évben a Szardakov nemzetségből származó Nagyanyámnál a Meredek Parton töltöttük a tavaszt. A gerendaházikó melletti tisztáson szemünk láttára olvadt a hó, s hamarosan megjelent az első nagyobb hóolvadásos hely. Hála a bőkezű déli napnak, annyira felmelegedett ott a föld, hogy titokban mezítláb lopódzhattam ki a házból ugrabugrálni egy kicsit a homokban. A hideg tél múltán már nagyon vágyódtam a meleg, simogató föld után.

Sokat sütött a nap. A vöröses-narancsos gerendaházikón megjelent az áttetsző gyanta. A tűlevelű fenyvesben tündöklött és meg-megzizzent a szélben a fák arany kérge. A magas, fehér part lábánál az Agan folyó galambszürke jégtáblákat sodort, amelyeken a napocska pajkos sugarai ugrándoztak.

Fenn kristálytiszta az égbolt...

Tavasz illatával teli a levegő.

Tűlevél- és gyantaillat száll.

Illatoznak a lédús fák.

Illatoznak az első zöld hajtások.

Liza nővéremmel minden időnket a szabadban töltöttük. Majdnem egész nap játszottunk a ház előtt a hó nélküli földfolton.

Az elolvadt hó után maradt tisztás a szarvasünőnek is megtetszett. Karcsú Szarvasnak, vagy Karcsú Szarvasünőnek hívtuk. Amikor megjött a legelőről, egyenesen az ajtóhoz tartott. Nővéremmel odafutottunk hozzá, s a kezünkből etetgettük. Hogy miféle nyalánkságokkal kedveskedtünk neki? Nos, nem maradhatott el a fenékjáró küllők sült pikkelye, uszonya, farka, feje - ezeket jó előre megmentettük neki. Tudtuk, melyik halcsontot adhatjuk neki, és melyiket nem. Anyám mindig figyelmeztetett bennünket, hogy a csuka éles fogakkal teli állcsontját eszünkbe ne jusson odaadni neki. A csukafogakkal ugyanis még Harko kutyánk kemény agyarai sem tudtak megbirkózni.

Néhanapján kenyérfalatokkal is megkínáltam a mi Szarvasünőnket. Ezt persze titkoltam a felnőttek előtt, mert azokban az években szűkében voltunk a kenyérnek.

Szarvasünő odafutott hozzám, tágra nyílt orrlyukakkal hangosan szedte a levegőt. Valószínű érezte a sült csuka meg a kenyér illatát. Szerette a kenyeret, és ha kapott egy falatot, köszönetül biccentet egyet a fejével. Úgy tűnt nekem, mindenegyes alkalommal így tett.

Simogattam csillogó nyakát, ragyogó oldalát. A tavaszi szél és nap szinte fehérre cserzette bőrét. Tetszett, hogy úgy kifehéredett, mint egy hófehér szarvas. Igaz, hamarosan vedleni kezd - s csomókban lóg majd rajta a szőr. Ősszel meg sem ismerem új ruhájában: tömött szőre szálanként csillog, ezüstösen ragyog majd a napon. Fején csilingelő ágas-bogas szarv. Ilyenkor nem tudod megetetni a kezedből. Hívogatni kezdem: "Ta-ta-taa-a!" Messziről kacsint rám kifejező szemmel. És ha egyetlen lépést is teszek feléje, félénken és óvatosan két lépést hátrál. Ilyenkor kenyérrel sem tudod magadhoz csalogatni, de hiába hívogatod sült uszonyokkal és halpikkelyekkel is.

Így van ez ősszel. Ám most, hogy belakmározott Szarvasünő, komótosan körbejárta kerítés nélküli udvarunkat, azután lefeküdt a ház bejárata melletti hó nélküli földfoltra. Nagy sötét szemét lehunyva kérődzött, majd elszenderedett.

Így ment ez napról napra.

Mindennap melegebbre fordult az idő. Egyszer eltűnt Szarvasünő. Nem jött haza a legelőről. A felnőttek titokzatos mosolyából sejtettem, hogy valamit tudnak róla, hogy semmi rossz nem történt vele, csak nem mondják el. Harmadnap reggel hazajött. De nem egyedül, hanem egy kicsi, vörös szőrű bocival. A kis jövevény hosszú vékony lábai alig érintették a földet, s úgy gőzölgött, mint a tavaszi levegő. De a homokban ott maradtak pöttömnyi patanyomai - ez azt jelenti, hogy mégiscsak a földön járt. Határtalan volt örömünk.

- Oh, egy szarvasboci! - suttogtam.

- Nézd csak, nézd! - ráncigált nővérem. - Milyen parányi! És milyen hosszú lábacskái vannak!

- Most már két szarvasunk van - egy egész fogat! - mondta Anyám. - Csak baj nélkül nőjön fel!

- Ah-ah! - lelkendezett ősz hajú Nagyanyánk. - Ah, micsoda egy szarvas!

- Nem rossz kis állat - mondta visszafogottan Apám. - Jól áll a lábán. Erősen áll.

Még Nagyanyó férje, Édesanyánk komor és szigorú mostohája is elmosolyodott, majd halkan mormogta:

- Na, igen, szarvas!...

És mi mindannyian megértettük, hogy valóban jónak született a szarvasboci. Remek kis borjú!

Szarvasünő Lánya félénken oldalra tekintett, odasimult édesanyja oldalához. Bármely hirtelen mozdulatra félreugrott. De Szarvasünő megnyugtatta, és becézgető horkantásokkal magához hívta kicsi gyermekét. Apa pedig csendben odalopakodott, hoppsz, lábánál fogva elkapta. És mi sorban megcsókoltuk pofácskáját, miközben így biztatgattuk:

- Nőj nagyra!

- Erős légy!

- Gyors legyél!

Liza nővéremmel meleg fejecskéjét is megsimogattuk. Apa elengedte őt a kezéből - a kis állat megrázta magát, majd elfutott. Szemmel láthatóan nem tetszett neki az emberekkel való első érintkezés. De aztán megnyugodott, s az Anyaszarvassal körbejárta udvarunkat. Úgy rémlett, hogy az épületeket nézegetve szarvasnyelven beszélgettek. A házikóra mutatva így szólt Szarvasünő:

"Ez egy ház. Kenyér és sült hal illatával, meleggel teli. Vésd jól emlékezetedbe ezeket az illatokat, kislányom."

"És ki lakik a házban?" - kérdezte a szarvaslány.

Hiszen mindent most lát először. És persze azonnal mindent tudni szeretne.

"A házban emberek laknak - felelte Szarvasünő mama. - Házigazdáink. Kis gazda és kis gazdasszony. Nagy gazda és nagy gazdasszony."

"És kik azok ott, fehér fejjel?"

"Ők idős emberek. Valószínű nagy gazdáink szülei."

"És mi áll ott a ház mögött azokon a farönkökön?"

"Ez nem ház - kemence sincs benne. Ez egy csűr."

"És mi van ott?"

"Mindenféle nyírkéreg edények, teknők, kerek kosárkák, bogyógyűjtő edények."

"Minek kellenek ezek?"

"A halaknak meg bogyógyűjtéshez. Halpikkely és áfonyaillatuk van."

"És ott miért nincs fal? Csak háztető..."

"Ez egy szín. Erre is szükség van. Alatta állnak a szánok. Télen ilyen szánokon repítjük majd gazdáinkat. Különösen kisgazdánk szeret szánkázni, az, aki finomabbnál finomabb falatokat hoz nekem Mindennap. Biztos azért, hogy télen húzzam őt a szánnal."

"És ki lakik abban a magas házban?"

"A-a, ez a kamra érdekel? Látod, négy lábon áll, bevágásokkal. Hogy az egerek ne tudjanak oda bejutni. Ott őrzik a szőrmeruhákat, a padláson a vadászsítalpak, a kocsihevederek és az élelmiszerkészletek vannak. Szokás szerint a lisztet is ott tartják zsákban, a szelt pedig a nyírkéreg kádakban. De, úgy hiszem, most nincs liszt - a kisgazda alig kínál meg engem kenyérrel."

"És mi az a szel?"

"A szel - füstölt halacska, jászhalacskákból, mindenféle apróhalból. Nagyon finom. Ha felnősz - téged is kényeztetnek majd vele."

"És ez miféle vadállat?" - kérdezte a kislány a kutyaólhoz érve.

"Ő a gazdáék kutyája. Harkónak hívják. Ne menj hozzá közel! Megkaphatja a lábadat."

"Hogy-hogy? De hisz én semmi rosszat nem tettem neki!"

"Nem érdekes. Minden kutya ravasz és alattomos. Az emberek előtt csöndesek, és meghúzzák magukat, de ha elfordul a gazda, azonnal megfognak!"

"Anyám, már téged is megharaptak?"

"Igen. Amikor kicsi voltam, emlékszem, egyszer elszabadult a kutya, és sokáig kergetett bennünket, szarvasokat a legelőn. Ám mi azonnal rájöttünk, legjobb, ha hazaszaladunk. Otthon aztán elkapta és szigorúan meg is büntette őt a gazda. Sokáig fájtak a hátsó lábaimon ejtett sebek. Ha rád akaszkodna egy kutya, azonnal szaladj a gazdád házához - mondta Szarvasünő. - A gazda mindig megvédelmez!"

Odamentek a bográcstartóhoz, ahol nyílt lángon főtt a halászlé, és forrt hatalmas réz teáskannánk. Közelgett az ebéd, és nagyanyám sürgölődött.

"És mi ez a vörös vad?" - kérdezte Szarvasünő lánya, a tűzbakra mutatva.

"Ez nem vadállat - ez a tűz!"

"Szintén harap?"

"Igen. Nagyon fájdalmasan megmarhat. Amíg az ember felügyelete alatt van, addig nem támad rád. Mindegy, légy óvatos, ne lépj a tüzes hamuba - megégetheted a patádat."

"Milyen sok ellenségünk van! Barátaink nincsenek is?"

"De vannak. A kis gazdánk, a kis gazdasszonyunk és az ő szüleik. Ők a barátaink. Érted?"

"Értem."

Ilyen csendben beszélgettek szarvasnyelven, míg körbejárták az udvart. Aztán visszatértek a hó nélküli helyre, a földet taposták egy darabig, majd egymás hátának dőlve lefeküdtek a meleg homokra. Nem mentünk hozzájuk közel a nővéremmel, csak távolról néztük őket, hogy oktalanul ne háborgassuk szegény párákat. Amint csak közelített az ember, az ijedős, vörös szőrű szarvasboci máris felugrott.

Most azon törtük a fejünket nővéremmel, hogy milyen nevet adjunk a kisborjúnak, a mi Karcsú Szarvasünőnk kislányának. Addig egyik név sem illett hozzá, amíg egyetlen tettet, rá jellemző cselekedetet nem követett el. Amíg meg nem mutatta jellemét, természetét. Hát nem is olyan egyszerű dolog nevet adni egy állatnak. Ugyanis a névnek is olyannak kell lennie, mint maga a kicsi állat: csilingelőnek, szépnek. És feltétlenül hozzá illőnek.

- Kigondoltatok már valamilyen nevet? - kérdezte Anyám.

- Nem, még nem - válaszoltuk nővéremmel. - Egyik sem illik hozzá.

- Akkor csak gondolkodjatok rajta, törjétek a kobakotokat.

Apa pedig ezt tanácsolta:

- Kísérjétek figyelemmel.

- Miért?

- Mert Ő maga fogja megmondani nektek a nevét.

Így hát alig vettük le szemünket a kisbociról. Nap mint nap nagyobbra nőtt, s élénkebb lett. Bozontos farkincáját felkunkorította, s vágtatott fel s alá a hó nélküli földfolton. Mintha kacérkodna velünk - no, ki a gyorsabb, ki a fürgébb? Én pedig csak ámultam és bámultam: most született, mégis gyorsabb nálam. Nem tudom utolérni. Micsoda rénboci!

Meleg volt. A hó nélküli földfolt határa napról napra nőtt, vele együtt kiszélesedett az én birodalmam is. Egyre messzebb és messzebb merészkedtem házunkból az olvadó hó nyomán.

Teltek-múltak a napok. A kisborjú felnőtt, de nevet még nem találtunk neki. Aztán teljesen elfeledkeztünk a névadásról. Egyik nap, miután megetettem Szarvasünőt, hazafutottam. Alighogy hazaértem, nyomomban Nagyanyám, szinte beesett az ajtón, és ezt kiáltozta Anyámnak:

- Vera, rosszul lett a Szarvasünő!

- Mi történt vele? Hol van?

- Ott! A hó nélküli földfolton! Szaladj gyorsan!

- Hívd Apádat! - kiabálta nekem Anyám, és kirohant. Megrémült az egész ház.

Futkostunk, rohangáltunk. Mindenki kiabált valamit, mindenki hívott valakit.

Én is kirohantam. Szarvasünő egy helyben forgott körbe-körbe a hótól olvadt földön. Lábai megroggyantak, egész testében remegett, vergődött a földön. Rúgott néhányat lábával, patáival a homokot kapálta, esetlenül mászott körbe. Jobbra. A jobb oldalán.

- Lehet, hogy a torkán akadt valami! - kiabálta Nagyanyám, miközben merően nézett rám. - Az ablakpárkányon szegek hevertek. Lehet, hogy a halpikkelyekkel együtt beetettétek vele.

- Nem adtam neki szeget! - kiabáltam magamon kívül. - Nem is volt ott szeg!

- Bele kellene nézni a szájába! - aggságoskodott Anyám.

Apám felemelte a Szarvasünő fejét, szerencsétlen pára megüvegesedett szemmel nézett a semmibe. Apám tartotta egy darabig, aztán óvatosan visszaengedte a földre. Egy szót sem szólt. Mindannyian némán álltunk. Végül Anyám mostohaapja szólalt meg szomorúan:

- Hát ennyi. Vége.

A hó nélküli földfolt, ahol mozdulatlanul feküdt a mi Szarvasünőnk, hirtelen tenyérnyivé zsugorodott. Némán álltuk körül. Körülöttünk keserű könnyekkel rohangált a Kislánya. Nem tudott áttörni az embergyűrűn, nem tudott közelebb menni édesanyjához, nem látta, de felfogta, hogy milyen tragédia történt. Amikor meghallottuk keserves sírását, mi is zokogni kezdtünk Liza nővéremmel. De Nagyanyó ránk pisszegett, s bevitt bennünket a házba.

- Szarvast nem szabad megsiratni - mondta. - Töröljétek le gyorsan a könnyeiteket!

Szipogva mázoltuk szét arcunkon a könnycseppeket, majd összebújtunk a meleg sarokban. Féltünk és vacogtunk.

Jöttek a szomszédok, a Szardakov nemzetségből. Sóhajtoztak, valamiről kérdezősködtek Apánktól és Anyánk mostohaapjától. Néhány értelmetlen szó szűrődött be a házba: "háború", "front", "rakomány", "szívfájdalom", "háborús idők". Aztán megértettem, hogy a Szarvasünőről beszélgettek. Megállt a szíve. Szarvasünő az egész háború alatt fuvarozott bennünket, és ki is vezetett minket belőle, mondták a felnőttek. Másként nem éltük volna túl, nem győztük volna le a háborút.

Az utolsó Szarvasünő.

Háborús Szarvasünő.

Nemrég a szülői házban jártam, visszaemlékeztem arra a gyermekkori, háború utáni tavaszra. Eszembe jutott a mi utolsó Szarvasünőnk. Kiderült, hogy Apám sem felejtette még el.

- Bizony - mondta. - Édesanyátok utolsó Szarvasünője volt ő. Hát te is emlékszel arra a tavaszra?

- Igen.

- A háború a szarvasok nemzetségét is tönkretette...

Aztán gondolatait elhessegetve kérdezősködni kezdett a Föld lakóiról, háborúról és békéről.

Sokáig hallgatott. Láttam, hogy gondolataiban újraéledtek - ahogyan Ő mondta - a "háborús idők", azok a sanyarú évek, amelyekre a mi utolsó Szarvasünőnk emlékeztette őt.

A SZARVASÜNŐ LÁNYA

A Szarvasünő Lánya sírva járkált házunk körül - hívta Szarvasünő mamát. Aztán kis időre megállt, hallgatódzott - nem szólítja-e édesanyja simogató hangján. De nem hívta senki. Értetlenül körbekémlelt az udvaron, hol ide, hol oda futkosott.

Apám elkapta, s ölében vitte ki a legelőre, ahol szomszédaink szarvasai legelésztek. De ez a mafla kis jószág, amint elengedte, azonnal hazafutott. Panaszos horkantásaival izgalomba hozta az egész falut. Gyorsan elment a hangja, horkantások helyett csak rekedt hangfoszlányok jöttek ki a torkán.

Édesapám bekente pofácskáját a Szarvasünő mama vérével, majd ismét karjaiban vitte ki a fenyvesbe a többi szarvashoz.

- Miért kellett bekenni vérrel? - kérdeztem.

- Hogy ne fájjon annyira a szíve az édesanyja után - magyarázta Nagyanyó. - Ősidők óta így tartják. Eleink is így tettek.

Lehet, hogy valóban enyhült szívében a fájdalom. De rekedt hangon hívogatta tovább édesanyját. Szegényke nem találta helyét sem a legelőn az állatok között, sem itthon az emberek társaságában.

Nagyanyó rápillantott, s így szólt:

- Kicsi árvám... Megint hazafutott!

- Hova is mehetne? - sóhajtotta Anyám.

- Bizony, nincs hova - hagyta jóvá Nagyanyám. - A vörös rénboci sohasem hagyja el azt a helyet, ahol elvesztette az édesanyját. Nem tudod olyan messzire elvinni, hogy vissza ne találna oda.

- Oh, de nehéz lehet szegénykémnek... - szomorodott el Anyám. - De hiszen éhes! Mivel etethetnénk meg?

Tej, persze, nem volt. Ezért halból készült eledellel kezdtük táplálni. A főtt halat kicsontoztuk, húsát összezúztuk, aztán beleöntöttük a halászlébe. Tejhez hasonló folyadék keletkezett belőle. Fatálkából itattuk meg a kis árvát ezzel a híg halkásával. Hamarosan megszokta, és igencsak rákapott. A legelőről egyenesen az ajtóhoz futott, és várta, mikor adunk neki enni. Ha késlekedtünk, patáival kopogtatott az ajtón. Szemmel láthatóan mérges volt, és siettetett bennünket: enni szeretnék, adjatok gyorsan. Ha résnyire nyitva maradt az ajtó, mindenféle kopogtatás nélkül dugta be fejét a házba. Ilyenkor Nagyanyó mindig elhessegette a kezével, s jólelkűen pusmogta az orra alatt:

- Ne engedjétek be a házba. Ne engedjétek.

- Miért? - kérdeztem. - Lehet, hogy arra kíváncsi, hogyan élnek bent az emberek.

- Akkor sem szabad beengedni a szarvast az ember házába - tartott ki álláspontja mellett Nagyanyám. Mert valami rossz fog történni vele. Nem szabad.

Ha nem, hát nem. És kelletlenül becsuktam az ajtót.

Szinte teljesen kezes lett a Kis Szarvasboci. Egész napokon át játszottam vele. Elmondtam neki, hogy nagyra fog nőni, és majd ő kerül a szán elé az egyik oldalra, a másikba pedig egy kolhoztól kapott szarvast fogunk be. Apa ugyanis azt ígérte, hogy ősszel ad nekünk a kolhoz egy fogatra való szarvast. Nem örökbe, csak télire. Hiszen ott is kevés állat maradt. Nagyrészüket elvitték a háborúba. A frontra fuvaroztattak velük valamit a tundrán. De nem tértek vissza... Ősszel, az első hóval átmegyünk a téli házba. Apa majd eljár vadászni és halászni. A kapuig kísérem. Este pedig kifutok eléje, hogy szánkázhassak egyet a rénekkel, egészen a házunkig. Aztán szinte repülök a házba, kihozom a finomabbnál finomabb falatokat, amelyeket napközben szeretett állatomnak rakok majd félre.

Mindennap megetetlek majd, mondtam neki. Csak siess, nőj nagyra minél előbb. Nagyanyó szerint nemsokára megjelennek a szúnyogok és a vérszívók. S ha addig nem erősödnek meg lábaid, nehéz napok köszöntenek rád. Ki tudja, miért, mintha a szúnyogok meg a vérszívók jobban szeretnék bántani az árvákat. Egészen meggyötrik őket. Nem akarom, hogy rossz legyen neked. Ezért titokban, hogy a felnőttek ne is lássák, kihozom neked a kenyeremet. Hisz a kenyér sokkal finomabb, mint a halpempő. Tudom jól. Különösen a friss kenyér.

- Baj nélkül fogsz felnőni - mondtam a szarvasbocinak. - Mert mindenki szeret és félt téged.

Mindenki másként szólította a kisborjút:

- Kicsi árva... - sóhajtotta Nagyanyó.

- Szarvasünő Lánya... - mondta becézgetőn, de szomorúan Anyám.

A kisboci mindannyiunkat az öreg Szarvasünőre emlékeztetett, aki, mielőtt eltávozott, ezt a kicsi emléket hagyta nekünk maga után.

- Pindurka... ez a név tetszett Apánknak.

- Vörös Pindurka! - mondta Liza nővérem.

- Vörös! - egyeztem bele én is. - Legyen Vörös!

"Vörös" - hát, tessék, kinek-kinek lelke szerint. "Vörös" - ez annyit jelent: szép, csodálatos, jó. Ez ellen senkinek sem volt, nem lehetett kifogása. Ezt láttam mindenki szemében... Vörös, mert Pindurka bundája vörös. Egyébként is vörösnek neveznek minden szarvasborjút a nyárközépi első vedlésig. Vedlés után persze megváltozik a színük. Pindurka bundája, valószínű olyan ezüstös lesz ősszel, mint édesanyjáé volt.

Most inkább egy másik kérdés kínozza a felnőtteket. Egymástól kérdezgetik:

- Túléli-e?

- Nem tudom. Még egészen aprócska...

- Csak egy kicsivel lenne idősebb...

- Gyomrocskája még nem igen bírhatja...

- Anyatej nélkül...

- Életben marad, ha sikerül másik anyához szoktatni.

Anyám visszaemlékezett a szarvasos időkre. Előfordult, hogy elárvult a kisboci, s egy másik anyához szoktatták, amelyiknek volt saját gyereke. Megszokta, s kis idő elteltével táplálni kezdte a kis tejtestvért, s mindegyiket felnevelte. Csakhogy nincs szarvastehenünk. A szomszédoknál is alig maradt szarvas - kinél kettő-három, kinél egyetlen egy sem. Ráadásul a szomszéd szarvasok megbántották a mi Pindurkánkat. Amikor odafutott valamelyik szarvasanyához, az mérgesen prüszkölni kezdett, s kapált a patáival. Én pedig bosszúból jól megdobáltam forgácsdarabokkal meg fenyőtobozokkal a harcias kedvű szívtelent.

- Hu! Majd adok én nektek! - kiabáltam azokra, akik megbántották Szarvasünő Kislányát.

Pindurkát, ahányszor csak hazaszaladt, hallevessel etettük meg. Megszokta ezt, s egész nap a ház ajtajánál toporgott. Aztán egyszer csak puffadni kezdett a hasa. Szemmel láthatóan elnehezedett, már nem madárként, a földet is alig érintve repült a házhoz. Lassan lépegetett, mint egy reumás vén szarvas. Egy munkában megfáradt vénemberre emlékeztetett - lépésben járt, ügetni szinte nem is tudott. Valószínű nehéz a pocakja - latolgattam magamban.

Meg is kérdeztem Anyámat:

- Mitől lett ilyen nagy a hasa?

- Az árva bociknak mindig ilyen nagy a pocakjuk.

- És miért?

- Nézd - magyarázta Anyám -, tej nélkül nevelkedik. Halpempőt eszik. Leveleket, füvet és rénzuzmót. Az ő gyomrocskájának ezek még nehéz ételek Ő maga sem erősödött még meg. Gyenge a bendőcskéje. Nem tud mindent megemészteni.

- Talán mással kellene táplálnunk?

- Sajnos az anyatejet nem pótolja semmi... - sóhajtotta Édesanyám.

- És mindig ekkora lesz a hasa?

- Nem, ha megnő, normális lesz, mint a többi szarvasé.

- Nagyon jó! - örvendeztem. - Akkor könnyebben tud majd futni!

Tüstént kivágtattam a házból, és futottam a szarvasbocihoz.

- Minden rendbe jön! - kiabáltam Vörös Pindurkának. - Amint megnősz! Hallod? És olyan gyorsan fogsz vágtázni, mint a többiek, akiket az édesanyjuk nevelt fel. Ne keseredj el, Pindurka! Minden rendbe jön. Minden...

Orrával a hasamat bökdöste, a kezemet szaglászta. Megsimogattam pici, meleg fejecskéjét, s vörös szőrdarabkák maradtak a tenyeremben. Ebben a pillanatban szentül hittem, hogy ért a nyelvemen. Mindent ért, amit mondok neki.

Ám óriási szeme szomorú, igen szomorú volt. Belenéztem, s majdnem sírva fakadtam.

A felnőttek szavaiban valami aggodalmat éreztem:

- Túléli-e?...

- Életben marad-e? ...

- Meddig bírja még?...

Csak Anyám szigorú mostohaapja vonta össze bozontos szemöldökét, és hallgatott, amikor Vörös Pindurkát hozták szóba. S az ő hallgatása jobban nyugtalanított, mint Nagyanyó, Anyám, Apám és a szomszédok aggódó beszéde. De, amikor a Meredek Part alsó vége felől, a rénzuzmóstól, ahol a szarvasok legeltek, felbukkant Szarvasünő Lánya, a világon mindenről megfeledkeztem - hanyatt-homlok rohantam elibe, megfogtam, összevissza csókolgattam meleg kis pofáját.

Valószínű, hogy széles e világon egyedül én hittem abban mindvégig, hogy életben marad. Nem történhet másképp!...

Ebbéli hitemet megtapasztalták a felnőttek is. Nagyanyó mosolyogva mondta:

- Minden tűlevelet lefújsz róla, minden szőrszálát megigazgatod. Hát persze, hogy túléli!...

De Anyám szomorúan jegyezte meg:

- Alighanem már csak a te lélegzeted élteti...

Ám nem sokáig tartotta az én lélegzetem.

A Nap tette dolgát. A hó csaknem teljesen elolvadt, végtelen lett a hó nélküli föld. A folyó megtisztult a jégtől. Visszatértek Északra a költöző madarak.

Megdördült az ég.

Leesett az első eső.

Megjelentek az első szúnyogok. Én pedig kíméletlenül elláttam a bajukat. Hogy kevesebb jusson belőlük Vörös Pindurkára. Elkísértem a legelőre, egészen a Meredek Part végéig. Reggel pedig, ha korábban ébredtem, ugyanott vártam őt.

Ám egyszer Pindurka nem jött haza. Már magasan járt a nap, és mi mindannyian nagyon vártuk, aggódtunk miatta. Apa dél körül indult a keresésére. A vártnál gyorsabban tért haza - kezében a Szarvasünő Lányával. Szegényke fejjel házunk felé fordulva feküdt az ösvényen. Nem messze, a közeli fenyves mellett.

- Látszik, hogy hazafelé tartott, de útközben kiszenvedett - mondta Apám, és a kis szarvasbocit lefektette a földre, Nagyanyám mellett.

Némán álltuk körül. Olyan pici, vörös szőrű és... mozdulatlan. Nővéremmel halk sírásba kezdtünk. De, ki tudja miért, most senki sem pisszegett ránk, senki sem mondta, hogy nem szabad a szarvast megsiratni.

Sűrű könnyek közepette elképzeltem magamnak, hogy történhetett mindez.

Pindurka pirkadatkor rosszul lett, hazafelé iramodott, sietett gazdáihoz. De nem ért haza, nem jutott el hozzánk, idő előtt földre zuhant, és nem tudott többször lábra állni. Én pedig nem segíthettem neki. Nyomasztott ez a tehetetlenség, nem tudtam semmi másra gondolni.

Aztán egyszer mégis megjött, és még sokáig élt álmaimban a légies, könnyed, félénk, minden óvatlan mozdulatra elillanó rénboci.

Így halt ki házunk szarvas nemzetsége.

A KIKÖTŐ

Jó, ha az embernek van egy saját kikötője. Jó, ha van hova menekülni a rossz idő elől...

Emlékszem, hogyan vittek el engem legelőször a kikötőbe. Apám hálóvetéshez készülődött, mi pedig elkísértük Liza nővéremmel. Segítettünk cipelni a halászhálókat, a nyírkéregbe csavart új úszókat, fenéksúlyokat. Igaz, nekem csak egy kis vízmerítő kosárkát kellett cipelnem. Kicsi vagy még, mondogatták, elég, ha a pocakodat el bírod vinni a kikötőig.

Anyám mindenkinél jobban nyugtalankodott. Segített felöltözni, közben így oktatgatta a felnőtteket:

- Vigyázzatok, ne hogy beleessék a vízbe!

- Figyelni fogunk rá! - felelte nővérem.

- Nehogy leessék a kikötőhídról.

- Jól van.

- Össze ne karcolja kezét-lábát!

- Rendben van.

Anyám úgy gondolta, hogy még nagyon kicsi vagyok, és semmi keresnivalóm a kikötőben. Ezért sem akart messzire engedni a háztól. Alapjába véve igaza is volt: semmit sem tudtam ott csinálni. De már nagyon szerettem volna elmenni oda. Szerettem volna saját szememmel látni, hogy milyen is az az "Őszi Szállás Kikötője". Amint megindult a folyó, Mindennap csak ezt hallottam a felnőttek szájából "Őszi Szállás Kikötője" így, "Őszi Szállás Kikötője" úgy. Természetesen már máskor is elvittek oda, de annyira kicsi voltam, hogy semmire sem emlékszem. És most fellobbant bennem a vágy, hogy minél előbb láthassam ezt a titokzatos helyet.

Anyám egyre nyugtalankodott, egyre csak intette az idősebbeket:

- Össze ne csipkedjék a szúnyogok!

- Vigyázni fogunk rá.

- Ti olyanok vagytok, hogy nem is figyeltek rá...

- Na és, hova tűnhetne el?...

Apám megjegyezte:

- Védje meg saját magát a szúnyogoktól... Senki sem hívta a kikötőbe. Maga kéredzkedett.

Anyám pedig, miközben kikísért bennünket, egyre csak Lizát faggatta:

- Hallottad, Liza, mit mondtam neked?

- Persze, persze, ne izgulj, Anyám!

Fogtuk a holmiinkat, és elindultunk. Világos, homokos úton ereszkedtünk az Őszi Szállás Hegye lábánál, és megálltunk egy kiszáradt fatuskónál. Rudak voltak nekitámasztva. Mindenki saját méretének megfelelőt választott közülük. Apám nagyot. Liza közepeset. Én a legkisebbet. És ezekre a rudakra támaszkodva keltünk át a közelben fekvő, két sor fatörzsből eszkábált rozoga úszóbürün a széles szoron, a nagyobb buckák és fák nélküli mocsáron. Tavasszal olvadékvíz árasztotta el a mocsárvölgyet, de amikor az levonult, ide jártunk ki áfonyát szedni. Most elöl ment Apa, időközben hátra-hátrapillantott rám. Mögötte én. Énmögöttem pedig Liza. Viszonylag könnyen lépegettünk a korhadt, érdes-hepehupás deszkapadlókon. Ám helyenként megemelte a padlókat az olvadékvíz, ezért meg-meginogtak alattunk. Én kétszer is melléléptem, s átnedvesedett a jobb nürikem.

- Majd ad neked Anya! Csak érjünk haza! - dohogott nővérem.

- Milyen jó, hogy te nem estél el! - mormogtam.

- A lábad alá nézz!

- Mért, szerinted hova nézek?

- Olyan vagy, mint a bagoly. Forgatod a fejed összevissza!

Én persze tudtam, hogy Anyám nem fog megszidni. Megszárítja a nüriket - ez minden. Ezért hát egy cseppet sem izgultam.

Véget ért az úszóbürü - mi egy gyökerestül kiszáradt cédrushoz támasztottuk botjainkat. Megérintettem mohás törzsét. Kérge régen levált, elkorhadt. De teste még szürkén csillogott a napon. Büszkén emelkedett ki környezetéből. Úgy véltem, hogy ő volt oltalmazó őre ezeknek a hidaknak, áfonyás szoroknak, a közeli hegyeknek. Igaz, megvénült, kiszáradt, bemohásodott - de őrhelyén maradt. Akkor most élő, vagy halott ez a fa? Kiszáradt - tehát halott. De áll, és őrzi a vidéket - tehát élő. Egy halott talán meg tudná tartani a nekitámasztott karókat, és őrt tudna állni?!

Ilyesféle gondolatok jártak fejemben, amikor hozzáértem az ősi cirbolya törzséhez.

- Menjünk! - hívott Apa.

- Magában motyog valamit - mosolygott Liza nővérem, mikor megállt mellettem.

- Mit álldogálsz ott? - kérdezte Apánk.

- Azt hiszem, az öreg cirbolyával beszélget - válaszolta Liza.

- Menjünk. Majd visszafele beszélgethetsz vele...

Otthagytam a fát, s futottam Apám után.

Vegyes erdőn keresztül haladtunk. A fákról már tudtam egyet s mást. Tudtam, hogy a lágy tűlevelű cirbolya tetején nyár végére érik meg a toboz. Papa szokott is hazahozni, én pedig megpirítom a tűzön, hogy ne legyen gyantás. Megtisztítom. Milyen finom diócska! Ez az én első ínyenc falatom!... Néztem a nyírfákat. Még nem felejtettem el édeskés, tavaszi levük ízét. A fenyőt nem annyira szeretem. Tűlevelei igen szúrósak, véresre sebezhetnek. Anya azt szokta mondani, hogy erre a fára is szükség van - a mókusok szeretik a fenyőtobozokat. Ha táplálja a mókusokat - hadd éljen, gondoltam a fenyőről, de a három lépés távolságot megtartva sétáltam ágai körül. És ez a vörös törzsű fenyő - a mi "házi" fánk. Úgy néztem rá, mint régi ismerősre. Tűlevelei - a nagy fekete siketfajdéi, tobozai - a mókuséi, törzse - a ház és a csűr fala, ága-boga - meleg tűzhely tápláléka. Mindene hasznosítható.

Zelnicevirágok és a fiatal falevelek erős illata áradt.

Jó mélyeket szippantottam ebből a fanyar erdei levegőből, és örvendeztem, hogy engem is elhoztak a kikötőbe. Itt még a szúnyogokról is megfeledkezel.

- Az utat nézd! - kérlelt Liza, amikor az elöregedett mohával borított, kiálló fagyökerekkel teli hely felé közeledtem. - Mindjárt orra buksz!

Nem tudta megfogni a kezem, mert kissé keskeny volt az ösvény. Mellettünk ugyan széles szarvascsapás vezetett, de azon sincs hova lépni - sűrű, elöregedett moha borította.

Végül felemelkedtünk a fenyővel benőtt dombon, és megláttam a kikötőt meg a Mocsárvidéki Vízfolyást. A vízen, ahogy arról Anya már mesélt nekem, a "nap keze" - aranyos-ezüstös utacska húzódott. Ragyogott, a szivárvány színeiben pompázott - könnyű szellő fodrozta a vizet.

Sózott hal és gyanta illata áradt. Illatozott az átmelegedett fa és tűlevél. Illatozott a nedves halászháló meg a fű.

Illatot árasztott a folyó.

A part mentén felfordított kis bödönhajók - oblaszok hevertek. Úszás után pihennek ott - mondta Anyám. A vízen ringatóztak a nyevodnyikok. Súlyosak, ezért sohasem húzzák ki őket a szárazföldre. Szerettem volna beleülni a csónakba, megbillegtetni a hullámokon, de nővérem nem engedte meg. Azt mondja, még belepottyanok a vízbe.

Papa az árnyékban álló fahordóknál bíbelődött a hálókkal. Ezekben a hordókban sózták be a halat. Amikor megteltek, Apa az Agan folyón egy nagy oblaszon szállította el azokat. Ott, nem messze a mi Nyári Házainktól, az Otthoni Szigeten volt az átvevőhely - egy házikó és egy hosszú, magas raktár. A halat a jólelkű, bölcs Kudrjavcev vette át. Birodalmát csak Átvevőnek titulálták. Engem igen ritkán vittek el oda, bár többször is kéredzkedtem - mindent a saját szememmel szerettem volna látni.

A víz környékén több a szúnyog, mint a száraz erdőben. Ezért Apa hazaküldött bennünket. Egyedül mentünk, Apánk nélkül. Minden kidőlt fa, vízbe merült mohos fatuskó olyannak tűnt nekem, mint egy-egy titokzatos erdei lény a mesék és legendák világából. Kicsit féltem is tőlük, ezért egy lépésnyire sem maradtam le Lizától. Kétszer még a sarkára is ráléptem.

- Hova sietsz? - mérgelődött. - Állandóan a sarkamon jársz.

Emlékeztettem őt egy régi hiedelemre, amit Anyától hallottam: ha valakinek rálépsz a sarkára, vele fogsz járkálni pontosan egy év múlva, ugyanezen az úton. Ez olyan rossz? - dörmögtem.

- Tényleg jót jelent - vélekedett nővérem. - De teljesen letaposod a sarkamat.

És valóban, később nem is egyszer kóboroltam vele ezen az ösvényen. Amikor eljött a kerítőhálós halfogás ideje, lehordtuk holmiinkat a kikötőbe, és a nagy csónakon áteveztünk az Agan folyóra, ahol Nyári Házaink álltak, ahol a mi Nyári Szállásunk volt. Sok érdekes és új történt ott is. A folyón motoros hajók uszályokat vontattak, és a közeli vagy távoli falvakból oblaszokon, csónakokon érkező utasemberek gyakran betértek hozzánk egy teára. Ritkán meglátogatott bennünket a Vörös Csónak is - filmet mutatott be, és valamilyen érthetetlen nyelven ismeretlen tájakról beszélt nekünk, amelyekre innen, a kikötőből indult az út.

Minden a kikötőnél kezdődött.

Innen indultam én is utamra az ismeretlen világba. És távoli ösvényeken, utakon kóborolva, idegen folyókon, tengereken bolyongva gondolatban gyakran tértem ide vissza...

NYARAK

AZ ELSŐ VÍZ

Az Őszi Szállás kikötőjében, amikor minden holminkkal beszálltunk nagy csónakunkba, és ellöktük magunkat a parttól, Anyám a csónak oldalához csapódó vízzel benedvesítette fejem búbját, és ezt mondta:

- Hogy jövőre ugyanebben az időben csónakba ülj!

Aztán lánytestvéreim fejére is csepegtetett egy kis vizet, s ugyanezekkel a szavakkal megismételte:

- Hogy jövőre ugyanebben az időben csónakba ülj!

Végül - búcsúpillantásokat vetve a Mocsárvidéki Vízfolyásra - Anyám újból megnedvesítette kezét a csónaknak csapódó vízben, kendőjét félretolva megsimította saját fejét is, s ezt mondta:

- Hogy jövőre ugyanebben az időben csónakba ülj!

Csónakunk ringatódzott a vízen, senki sem evezett. Lánytestvéreimmel megtapogattuk a folyóvízzel megnedvesített kobakunkat, nevetgéltünk, örvendeztünk az útnak. Nagyon jó a vízen. Jó megmosakodni a vízzel. Csak Apánk nem nedvesítette be a fejét... Ült a csónak farában, keresztbe rakta evezőit. Körüljártatta tekintetét a kikötőben - nem hagytunk-e ott valamit, majd elővette dohányszelencéjét.

Én persze rögtön Anyámhoz fordultam:

- Apa miért nem nedvesítette meg a fejét?

- Ő már régen köszöntötte az első vizet - felelte Anyám.

- Mikor? Régen?

- Kora tavasszal, ahogy a folyó megindult.

- Aha, amikor elutazott hálókat vetni - emlékeztem vissza.

- Igen, jól emlékszel - amikor az első halat hozta.

- Aztán az első kacsát...

- Igen, az idei tavasz első kacsáját...

Anyám megigazította húgocskáim fején a kendőt, majd sorban leültette őket. Aztán rám pillantva így szólt:

- Egyszer eljön az idő, amikor te köszöntöd elsőként az első vizet. Mint Apátok, hozod gyerekeidnek az első halat, az első vadkacsát...

Soká lesz az még, gondoltam. Most más érdekelt. Apámhoz settenkedtem:

- Papa, igaz, hogy te már benedvesítetted a fejed az első vízzel?

- Persze - válaszolta Apám higgadtan, mint mindig.

- Minden ember így köszönti az első vizet?

- Természetesen.

- Nyikita bátyám is?

- Ő is.

- És Vaszil bácsikám?

- Szintén.

- Hát Keresztapám?

- Igen, Jefrem keresztapád is...

Ezután zsebre tette dohányszelencéjét, vízbe mártotta az evezőket, s így szólt:

- Úgy látom, nem hagytunk itt semmit. Na, indulás...

- Ha itt is felejtettünk valamit, nem örökre utazunk el - mondta Anyám az evező után nyúlva. - Indulás...

Csónakunk a Mocsárvidéki Vízfolyás mentén haladt felfelé az Agan-parti Nyári Szállásra, a Nyári Házakhoz.

Lizával a csónak oldalához csúsztattuk kezeinket, paskoltuk a hullámokat, játszottunk a csónak köszöntésére futó vízzel. Ám Anyánk szigorúan ránk pirított:

- Most már elég! Ne bántsátok a szent vizet!

Mi pedig békén is hagytuk egy időre, más játékkal foglaltuk el magunkat. A csónak felett ragyog a Nap. Arcodat langyos szellő simogatja. A vízen - mint szétszórt halpikkelyek - ezüstös vízfodrok. Cirbolyafenyők - hol jobbról, hol balról. Nyírfák - mindkét oldalon. Valahol madarak csicseregnek a fákon.

Amikor kis időre megálltunk pihenni, közelebb húzódtam Anyámhoz, és megkérdeztem:

- Miért éppen ezeket a szavakat kell mondani, amikor bevizezed a fejedet?

- Hogy beteljesedjenek azok.

- És miért kell beteljesedniük?

- Hogy jövőre ugyanebben az időben csónakba ülhess.

- Mi van akkor, ha nem éppen ebben az időpontban ülök bele, hanem kicsit korábban vagy későbben? Ez már baj?

- Nem, miért is lenne az? A legfontosabb, hogy csónakba ülj, azaz megérd a következő évet, az első vizet. Érted? Aztán újra mondod ezeket a szavakat - és tovább élsz. Egyik víztől a másikig, egyik tavasztól a másikig... Ezután már semmi rossz nem történhet veled.

Később, tavaszonként én is követni kezdtem a felnőtteket.

Vaszil bácsikám elsőként lökte vízre az oblaszt, beleült, levette ellenzős sapkáját, vizes tenyerével vidáman paskolta fejét, s hangosan, magabiztosan, jóságos mosollyal, mintha már az elkövetkező évbe látna, megszólalt:

- Hogy jövőre ugyanebben az időben csónakba üljek!

És az evezőket meghúzva elindult a dolgára.

Keresztapám, az agg Jefrem először kényelmesen elhelyezkedett az evezőpadon, aztán levette csúcsos, ódon sapkáját, lesimította gyér, fehér haját, majd mind az öt, görcsös, benedvesített ujjával könnyedén ütögette saját fejét, s halkan mormolta a bűvös szavakat:

- Oh-hó, hogy jövőre ugyanebben az időben csónakba üljek!

Így köszöntötte nemzetségünk az első vizet a téli jég után.

Ettől a tavasztól kezdve már én is köszöntöttem.

Csónakba szállok, kényelmesen elhelyezkedem, becsúsztatom kezem a csónak oldalát nyaldosó vízbe, fejemre csepegtetem, és élénken mondom:

- Hogy jövőre ugyanebben az időben csónakba üljek!

Évről évre így tettem. Húgaimra, amikor még picik voltak, szintén csepegtettem az első "csónakos" vízből, és helyettük is kimondtam a mágikus szavakat.

Kicsivel később teljes mélységében megértettem az anyai magyarázatot. Amint benedvesítem fejemet az első vízzel - máris bizonyos vagyok abban, hogy megérem a következő tavaszt, semmi rossz nem történik velem. Jó nyarat, őszt, telet, tavaszt fogok megérni. Aztán meg a folyók, a tavak levetik már jégpáncéljukat, és amikor először ülök csónakba, kimondom ezeket a szavakat - újból nyugodtan élhetsz egész évben, nem kell rettegned semmilyen ördögtől sem. Így sokáig lehet élni, nagyon sokáig. Így örökké lehet élni, örökkön-örökké. Az élet sosem ér véget. Csak tavaszonként, amikor először csónakba ülsz, ki kell mondanod ezeket a varázsszókat.

SZÉL ÚRFI

A széles Agan-parti Nyári Házainkba vagy Nyári Szállásunkra gyakran bekukkantott hozzánk a nyughatatlan Szél Úrfi.

Apja is van, tiszteletből Szél Öregnek hívják. Szél Öreg lassan, fokozatosan kerekedett fel az erdő felől ráérősen, hosszú ideig ringatta a tajgát. Higgadtan, hosszú ideig űzte a nagy folyók, a nagy tavak fehér fejű hullámait. Hangja öblös és nyugodt volt. Ám gyermeke, név szerint Szél Úrfi, épp az ellentettje volt: szeretett csintalankodni. Hirtelen támad - elillan. Ideszáll - elrepül, elrejtőzik, elbújik, ki tudja hol. Hopp - már megint itt van. A legrejtettebb zegzugba is besüvít. Egyszóval minden lyukba bebújik.

Vihar előtt sűrűn előfordult, hogy Szél Úrfi felborogatta a szolgafa melletti üstöket, nyírkéreg vödröket. A kinti polcokról leverte a kuzsenykákat meg a merőkanalakat. Kikapdosta a szín alól a bőröket, a könnyű nyári ruhákat. A parton állványostul földre teperte a száradó halászhálókat. Szétszaggatta a csónakok kikötőköteleit, összetörte a cirbolyatörzsből vájt oblaszokat, leszaggatta a fatető gerendáit. Ha ilyen szélvihar tombol, úgy érzed, hogy felrepíti az égbe a házat, mint egy tollpihét. Mindent megbocsátanak Szél Úrfinak, csak a házat nem. Hozzányúltál - magadra vess. Itt az asszonyok is nyíltan szidalmazzák. És ha nem akar lecsendesedni, akkor szólnak a férfiaknak:

- Elő a puskát, lőjetek!...

Emlékszem, egyszer a Nyári Szálláson Keresztapám, az agg Jefrem az erős viharban, amikor már mindenkit felbosszantott Szél Úrfi, kiment az utcára, és ócska puskájából a levegőbe lőtt. Én pedig vártam, mi lesz most?!

És valóban, mintha csökkent volna a szél nyomása, majd teljesen elcsendesedett. Én persze azonnal Anyámhoz szegődtem:

- Mondd, hogy állította meg Keresztapám a szelet?

- Megbüntette Szél Úrfit.

- Valóban meg lehet őt büntetni?

- Naná, amikor nagyon szemtelenkedik, és nem hallgat az emberekre.

- És kire kellene hallgatnia?

- A gazdasszonyra. Minden háziasszony kéri: "Szél Úrfi, csendesebben, csendesebben!" Mintha nem is hallaná, csak dúl-fúl magában... Hát ezért büntetik meg az öregek fegyverrel.

- És hogyan?

- Az arcába lőnek, hogy csendesebben fújjon a földre...

Élőnek képzeltem Szél Úrfit. Hol elül, hol repül az égen, és teljes erővel fújja a földet meg az embereket. Csínytevésből tépi ki gyökerestül a fákat az erdőben, ha meg úgy hozza kedve, játszi könnyedséggel összetúr, felforgat mindent az emberek lakta településeken. A nyári hőségben, a "szúnyogos időszakban" mégis vágyódtam a pajkos Szél Úrfi és higgadt édesapja után. Hisz ők az egyetlen megmentőink - elfújják a szúnyogokat, felfrissítik a perzselő levegőt. Előfordul, hogy napokig olyan nagy a szélcsend, hogy még a rezgőnyár levele sem rezdül. Így megy ez nap nap után. Ilyenkor azt gondoltam, hogy Szél Öreg és Szél Úrfi végleg megharagudott ránk. És mi hiába is várunk a friss szellőfuvallatra.

Odamentem a Mamához, és megkérdeztem:

- Szél Úrfi végleg itt hagyta a földet?

- Nem, most gyógyítgatja sebeit, aztán újból fújni kezd - válaszolta Anyám.

- És gyorsan meggyógyítja magát?

- Persze, persze - csendesített a Mama. - Hamarosan a korábbi erővel kezd fújni, na meg szemtelenkedni.

- Nagy szükség van most rá... sóhajtottam a szúnyogokat hessegetve magamról.

Előfordult, hogy Édesapám is megleckéztette Szél Úrfit. De, amennyire én vissza tudok emlékezni, egyszer sem büntette fegyverrel az égi harcost. Hogy miért? Máig nem sikerült megfejtenem.

De nemzetségünk többi tagjai így büntették meg Szél Úrfit. Sajnáltam őt. Hiszen semmi jó nincs abban, ha nem tudsz fújni és rakoncátlankodni. Ülsz sebes arccal, és várod, mikor gyógyul be. Hiába ülsz fent az égben, nem tudsz mit tenni...

Viszont a Szalim felső folyásánál ilyesmiket soha nem követtek el Mennydörgés Öreg ellen.

MENNYDÖRGÉS ÖREG

Késő tavasszal, amikor már teljesen elolvadt a hó, amikor falvaink felett először dördült meg az ég, Apám és Anyám fejét az égnek emelte, s ezt mondta:

- Légy üdvözölve, Mennydörgés Öreg!

És rendszerint bennünket, gyerekeket is így biztattak:

- Köszöntsétek Mennydörgés Öreget!

Mi pedig szintén az ég felé fordultunk, s üdvözöltük a láthatatlan Mennydörgés Öreget:

- Szervusz, Mennydörgés Öreg!

Megszeppenve hallgattuk, amikor a falu felett hangoskodott. Apánk hallgatta egy darabig, aztán maga elé mondta fennhangon:

- Na, megjött Mennydörgés Öreg...

- Bizony, megérkezett... - erősítette meg Anyám.

Akkor már tudtam, hogy a költöző madarak délről térnek vissza. Tehát Mennydörgés Öregnek is érkeznie kellett valahonnét. Lehet, hogy ősszel ő is melegebb vidékre repül a vándormadarakkal együtt? Valószínű fél a hidegtől, a téltől. Hiszen télen soha sem hallom mennydörgő hangját. De akkor hol telelhet?

Meg is kérdeztem Apát:

- Mondd csak, milyen földről, melyik égből érkezett hozzánk Mennydörgés Öreg?

Apa csendben fülel, mintha halk égdörgést idézne vissza magában, aztán megszólal:

- Messziről jött Mennydörgés Öreg.

- Honnan messziről? - faggatództam.

- A Szalim folyótól...

- És hol folyik ez a folyó?

- Messze, az Ob alsó folyásánál...

- Ott lakik?

- Igen, azt mondják, hogy réges-régen minden Mennydörgés Ősapja, Uralkodója ennek a folyónak a felső folyásánál élt...

Így tudtam meg, hogy Mennydörgés Öregnek, mint minden embernek, van apja. Hogy a Mennydörgés Ősapja valamikor a Szalim felső folyásánál, a legmagasabb hegy tetején lakott. Gyerekei is voltak. Cuhi-fiúknak is emlegetik őket. Amint beköszönt a nyár, szétszóródnak a föld és ég minden irányába. A mi Aganunkhoz is elrepülnek. Meg a többi szomszédos folyóhoz: a Trom-Aganhoz, a Kazimhoz, a Vahhoz, a Juganhoz. Az is lehet, hogy még egészen fiatalok. De mi tiszteletből csak Mennydörgés Öregeknek emlegetjük őket.

Előfordul, hogy - mintha csak összebeszéltek volna - kettesével, hármasával hallatják hangjukat a falu felett. Tehát ők is szoktak találkozni fenn az égben, és néha ugyanazon égi csapáson járnak.

Azt is megtudtam, hogy Mennydörgés Öreg - jóságos Isten. Röpdös az égen, éberen figyeli a földet. És amint csak meglát egy gonosz szellemet, aki általában a fa alatt rejtőzik el annak törzséhez simulva, dörgő nyilával nyomban lesújt rá. Később, azt mondják, elviszi a lenyilazott gonosztevő szellemet, s újból felrepül az égbe. Tüzes nyilának csupán csak nyoma marad a fa törzsén.

Én magam is sok fán láttam ilyen nyíl húzta csíkokat, nyomokat.

Előfordul, hogy vihar után Mennydörgés Öreg maga keresi nyilát, amit a gonosz szellemre lőtt. A megnyilazott fától nem messze fajdtyúk képében ül egy ágon. Ezért vihar után semmilyen körülmények között sem szabad háborgatni ezt a madarat. Tilos megcélozni, rálőni. Egyszóval jobb elkerülni őt.

Ha Mennydörgés Öreg nem ér rá összeszedni nyilát, az emberek néha megtalálják a nyílhegyet. Nem kőből van. Nem is fémből. A nyíl nyomát a földön kell keresni. A törzsön lefutva a fa gyökerei közé fúródik. Ha ezt a nyomot követi az ember, és felássa a füvet, meglelheti a nyílhegyet. Szerencsét hoz. Szent ládikóikban őrzik az emberek házi isteneikkel, a tűz őrzőivel együtt.

Én is szerettem volna birtokolni Mennydörgés Öreg nyilát. Helyesebben nyila hegyét. De akárhányszor is kérleltem Apámat, mindig mereven elzárkózott a keresésétől. Hogy miért? A mai napig sem tudom. Bár Mennydörgés Öreget mi is házunk őrzőjének tartottuk. Madár képében ott élt szent ládikónkban. Valószínű fajdtyúk képében.

Így tudtam meg, hogy viharban, amikor Mennydörgés az égen jár, és te egy terebélyes cirbolya ágmancsai alatt keresel menedéket az eső elől, sohasem szabad a fatörzshöz támaszkodnod. Ugyanis így könnyen megtévesztheted Mennydörgés Öreget, s azt hiszi, te is egy gonosz szellem vagy, ezért tüzes nyilával rögvest lesújt arra a fára, amelyik alatt meghúztad magad a viharban. Ha erősen esik az eső, és nincs hova menekülnöd, fejszét vagy a kést kell fejed fölött a fába ütni, s ekképp kell fohászkodnod:

- Mennydörgés Öreg, én bújtam meg e fa alatt, egy ember. Ne bánts engem.

És csak ezt követően szabad egészen közel állni a fához.

Ilyen volt Mennydörgés Öreg természete a távoli Szalimtól.

Így szereztem tudomást arról, hogy az Agan torkolatánál lejjebb, az Ob bal partján van egy másik folyó, a Szalim. Hanti nyelven "Szolhem" - azaz "alkotott", "teremtett" a szó legnemesebb értelmében. Később a csodálatos medveünnepi szertartásokon - amelyeket nemzetségünkben minden alkalommal megrendeztek, amikor ledöntötték az "erdőben lépkedőt" - hallott mesékben, ősi mítoszokban is felfedeztem a "Szolhem" szót. Úgy tartják, hogy az idők kezdete előtt Szolhemben éltek az istenek, s ezért telepedtek le ott földijeim, a hantik. "Szolhem jah"-nak kezdték őket nevezni - "Szalimi emberek"-nek, "Szalimi nép"-nek.

Ám az én képzeletemben nem emberek, hanem istenek laktak ott. Láttam, amint a folyó legfelső folyásánál, a tajgai hegy tetején trónolt minden Mennydörgések Apja. Láttam, amint tavasszal, amikor megjött a meleg, gyermekei, a Cuhi-fiúk kiterjesztették szárnyaikat, és elrepültek az ég és föld minden irányába. Az aganiak az Agan folyóhoz, a juganiak a Juganhoz, a kazimiak a Kazimhoz. Röpdöstek, járkáltak, hogy éberen figyeljenek és nézzenek, hogy kevesebb legyen a gonosz szellemekből, hogy ne nyomják el a nagy és kis folyók mentén élő embereket, hogy ne vigyék el őket a gonoszok birodalmába. Valószínű ezért illettük meg a falunk fölött repülő Cuhi-gyerekeket is az öreg megszólítással...

Ilyen nagy és fontos dolgokkal volt elfoglalva Mennydörgés Öreg, akinek jöttén a többiekkel együtt örvendeztem, és kiabáltam:

- Légy üdvözölve, Mennydörgés Öreg!

Szentül hittem, hogy hallja a hangomat, a köszöntésemet. Hittem, hogy vigyázni fog rám is, amikor a mi Aganunk fölött repül. Hittem, hogy mindent látó tekintete alatt szerencsés és boldog leszek.

Lehetséges, hogy ezért nem féltem sohasem Mennydörgés Öregtől, akármilyen hangosan üvöltött is, akármilyen haragosan dörgött is falunk, folyónk fölött. Hiszen ő mindenkit lát, és mindenkire emlékezik.

Igaz, néha-néha elragadtatta magát. Amikor dühöngött, józan ítélőképességét elvesztve hangoskodott házunkhoz egészen közel, Anyám ezt mondta Apámnak:

- Kiálts rá, csendesítsd le!... Ne ijesztgesse a gyerekeket!...

Apa várt egy darabig, majd felállt, megnyitotta az ajtót, s mint egy csintalan kisgyerek, mérges és szigorú hangon az égbe kiáltott:

- Ej, Mennydörgés Öreg, csendesebben járj! Nem látod, hogy itt emberek háza áll?! Ne ijesztgesd őket, csendesebben gyere!...

És mintha csak meghallotta volna az embert, az égi Öreg alábbhagyott a heveskedéssel, dörgő hangját rögvest visszafogta, s a felhővel együtt eltakarodott.

Az asszonyok ilyen szavakkal sohasem fordultak a zabolátlanul zajongó Mennydörgés Öreghez. Ha Apa nem volt otthon, Anyám Keresztapámat, az agg Jefremet kérte meg, hogy szedje ráncba őt.

...

Szalim, Szolhem.

Megalkotott, megteremtett.

Emberek vagy istenek által alkotott, teremtett?...

Nem emberek élnek ott, hanem istenek.

A Felső-Világról nincs mit mondani - az az isteneké, Mennydörgés Öreg családjáé. A Mennydörgőké, akiknek csak egy a kötelességük: gyökerestül kiirtani minden gonosz szellemet, minden tisztátalant, minden gonoszt a Földön.

A TEREMTETT FOLYÓ EMBERE

Azokban a napokban még nem is sejtettem, hogy évek múltán meglátom Szalim első emberét, a "Teremtett Folyó" első égi hantiját, Gennagyij Rajsevet. Meglátom, és tulajdon szememmel győződhetem meg arról, hogy ezen a mesebeli folyón, a hantik pogány isteneinek közelségében emberek élnek, "Szolhem Jah", szalimi emberek, a szalimi nép. És hogy nem sokkal később a Művész, a Teremtett Folyó Mestere megismertet engemet földijeivel is.

- Ezek a szalimi férfiak - mondja.

Jegor Bolsoj.

Iljuska.

Misa Lempin.

Szergej Petrovics.

Jefrem.

Alaposan szemügyre veszem ezeket az embereket. Megpróbálom megérteni őket. Megpróbálom megérteni egész világukat. Aztán rájövök, hogy micsoda határtalan és végtelen az ő világuk. Hogy közülük mindenki egy-egy külön világ. Befoghatatlan világ. Felfoghatatlan világ. Minő csoda: egyszerre hasonlítanak is, meg nem is a kazimiakra, a juganiakra, a vahiakra és az aganiakra, földijeimre. Szalimiak és nem szalimiak. Ember teremtette, isten teremtette lények.

Egyszerre elérhető és elérhetetlen, érthető és érthetetlen számomra minden.

Aztán mást is látok a Rajsev-festményeken. Megszokottat és szokatlant. Íme.

Vadkacsák.

Fakacsák.

Szép nők.

Mocsári menyecskék.

Nyírkéreg asszonyságok.

Fű-férfiak.

Fű-férfiak és mocsári menyecskék.

Ligetek - erdők.

Minden ismerős, minden közel áll hozzám gyermekkorom óta. A vadkacsák, a mocsarak, a füvek, a fenyők a fenyvesben, a cirbolyák a rengetegben, a nyírfák a folyók mentén. Születésemtől tudtam, hogy a tajgán minden ágacska, tűlevélke, fűszálacska - eleven valóság. Mindegyik él. Mindegyik érzi a meleget, a hideget, a simogatást, a fájdalmat. Mindegyik lélegzik, mindegyik lélegzete - az élet maga. Ugyanakkor most az is bizonyossá vált, hogy a kacsa fává tud változni, a fa pedig kacsává. A mocsár nő tud lenni, a magas fű pedig férfi-vadász. Korábban csak a mesékben volt így, meg a képzeletemben. Ám most valósággá lett a mese, mindezt ébren láthatom, érinthetem.

Evezőlapátok.

Csónakok.

Csónak-asszonyok.

Kalapács-férfiak.

Tőzegszeder-menyecskék...

A tőzegszeder

Gyermekkorom találós kérdése. Így szól:

- Az én talányom, ím:

- Ez a tőzegszeder! - hallom gyermektársaim lelkes hangját.

Mint a velem egykorúak, én is imádtam a mocsár úrnőjét. Még születésem előtt megjelent álmaimban, az első hóolvadásos földfoltokkal a szor-mocsárban Őszi Szállásunk mellett, ahol szokás szerint a tavaszt köszöntöttük. Először pirospozsgás arcocskáját dugta ki szégyenlősen, aztán gyorsan megtelt nedvvel, áttetszővé, narancsos-aranyossá lett, mint a Nap, és élénk fényével kiemelte, beragyogta a mocsarast.

Sajnos, igen rövid ideig tündöklik a tőzegszeder. Jóformán körbe sem járod a szort - már el is tűnik. "A mohába szívódott" - szokta mondani Apám. "Majd visszatér a jövő nyáron." - nyugtatgatott Anyám.

Feltétlenül meg kell érnünk a következő nyarat, hogy találkozhassunk vele.

A tőzegszeder volt gyermekkorom legkívánatosabb, legfinomabb bogyója. Miért? Talán mert szép. Mint a Nap. Mész a mocsarasban, körötted minden csupa napfény, csupa ragyogás. Ezért mindent szépnek, melengetőnek és vidámnak látsz.

Ő volt szülőföldünk legkívánatosabb, legfinomabb gyümölcse.

Valószínű vele találkozott elsőként a Művész még kora gyermekkorában Szalim bőkezű földjén. Találkozott vele, s mindörökre elbűvölte a Teremtett Folyó Teremtő Emberét...

Huncut Istenkék

Lovak.

Nevetők.

Sátánok.

Bálványok.

Égi Istenek, az emberiség és a földrészek védelmezői.

Házi istenek, a családi fészek oltalmazói.

Istenesen szigorúak és huncutok.

Huncut istenkék röpdösnek az erdő felett, elkapják a madarakat, a halakat, égi játékokat játszanak, ijesztgetik a gyengébb idegzetűeket, rád támadnak, majd megszeretgetnek. Mint gyermekkoromban. Lehet, hogy ugyanazok a Mennydörgés Öregek forgolódtak szülőfolyójuk, a Szalim felett. Rajsev pedig figyelmes füllel hallgatta hangjukat, hogy megérthesse miről is beszéltek. Lehet, hogy - mint szüleim nekem - az ő édesapja is elmagyarázta neki, melyik Mennydörgés jámbor és békés, melyik indulatos és szilaj természetű. A mi Aganunk fölötti Mennydörgésről mindig fennhangon beszélt Anyánk és Apánk, mintegy figyelmeztetőül, hogy mi is felkészüljünk a vele való találkozásra: "Fergeteges Öreg tart falvaink felé. Hangosan fog kiabálni." - A másikról pedig megjegyezték: "Ez egészen csendes. Úgy tűnik, elkerül bennünket."

Lehet, hogy ugyanez a Szél Úrfi, vagy, ahogy az aganiak mondják, Szél Öreg garázdálkodott a Szalim felett. Letépte a háztetőket, felforgatta az oblaszokat, a csónakokat, bebújt a színek és a polcok alá, mindenféle házi holmit összetört a településeken. Lehetséges, hogy ugyanúgy büntették meg itt is, mint nálunk az Agannál. Ám az is lehet, hogy más módon fegyelmezték meg. Mint például északi szomszédaink, a nyenyecek.

Apám gyakran mesélte, miként számoltak le Szél Úrfival a nyenyecek. Szél Úrfi időnként forgószél formájában garázdálkodik a földön. Réges-régen, ha a forgószél kézre esett, a nyenyec sámánok botot fogtak rá. A garázda pedig abban a szent pillanatban elhalt, s kék pikkelyes pici csuka képében hullt a földre. Így a szél hosszú-hosszú időre eltűnt. Valószínű sebeit gyógyítgatta.

De hogy mi lett a sorsa a földre hullt kék pikkelyes pici csukának - nem tudom. Lehet, hogy kiszárították, és talizmánként őrizgették a szent ládikóban. Ugyanis a csuka a nyenyec istenségek egyike. De az ellenkezője is megtörténhetett, s amilyen gyorsan csak tudtak, megszabadultak a nyughatatlan Szél Úrfit formázó csukától. Mindenesetre a ledöntött égi istenség további sorsa ismeretlen számomra.

Egy azonban biztos: a Teremtett Folyó emberének még gyermekkorában vagy kamaszkorában többször is megadatott kapcsolatba kerülni a nevető és huncut erdei szellemekkel. Sok-sok éven át benne éltek e szellemek, közben észrevétlen átköltöztek festővásznára, s most, a tavaszt meg sem várva, mint az ősi mítoszokban, szétröpülnek a világ minden tája felé...

Az Anyák Anyja

Emberek, a Teremtett Folyó Emberének kortársai.

Anna Mitrofanovna Konykova mesemondó a kondai Kartyin nemzetségből, a manysi Csajka nemzetségből, az ősi Jevra faluból.

Jóságos.

Mesebeli.

Bölcs.

Jóságos, mint a nők.

Mesebeli, mint az istennők.

Bölcs, mint az Anyák Anyja...

A Mester

Pjotr Seskin a Ljapin vadásza, a Szoszva halásza.

Művész, szobrász.

Énekes, költő.

Zenész, népi táncos.

Egyszóval: Mester.

Huncut és tehetséges.

Pajkos és életszerető.

Sehogy sem tudom elhinni, hogy már elment, hogy ott járkál az örök nyugalom ösvényein. Idő előtt hagyott itt bennünket. Nem akarom elhinni, hisz varázslatos ecsetje által most is köztünk él a Mester...

Az Énekes

Vlagyimir Volgyin költő, zord Szülőföldjét megéneklő énekes. Költő, akit Rajsev sosem látott, és már nem is láthat. Költő és ember, akire emlékezik Észak, akire emlékeznek földijei az Irtis, az Ob, az Ity-Jah és a Kazim mentén.

Énekes - kezében félig kiivott pohár.

Énekes - ajkán félig dalolt dal.

Énekes - félig...

Félig...

A Bálvány és az Ember

Ember.

Mellette - az "Ember bálványa".

Két portré.

Egy ember két arca.

Mi jut eszembe róluk?

Az ember azt mondja az arcképéről:

- Ez nem én vagyok!

Az ember azt mondja a bálványáról:

- Ez igen! Ez már én vagyok. Hasonlít rám!...

Miért?

Lehet, hogy a bálványok megnyomorították az embereket?!

Megnyomorítottak az emberben minden emberit?!

Mitől van ez így?

Miért van ez így?!

És vajon örökre?!

Valószínű, hogy ez csak az alkotó számára ismert, aki mindenkiről többet tud, mint közülünk bárki maga magáról. Bennünket gyermekkorunktól kezdve hozzászoktattak a bálványimádáshoz, és szinte kényelmetlenül érezzük magunkat nélkülük. Egyetlen napot sem tudunk bálvány nélkül élni...

A szeretetről

Szeretet.

A szeretetről.

Szeretet és gyűlölet az alkotás együttes ihletői. Természetesen a Teremtett Folyó Emberétől minden szeretetből születik.

A tűlevélkék iránti szeretetből.

A szemerkélő eső, valamennyi vízcsepp iránti szeretetből.

A Szalim és a Jugan iránti szeretetből.

Az emberek és az élet iránti szeretetből.

A szépség iránti szeretetből. És mi a szépség? Mindaz, ami felizgat téged. Ami megörvendeztet téged. Az is szépség.

Végül, a nő iránti szeretetből.

Az alkotóban mindent a szeretet tart össze. Nehéz nála jobban beszélni a szeretetről, ezért én csak kipontozom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egyebekről

Újból rég ismert hangokat hallok.

Harkálykopácsolást.

Száguldó szarvasok patáinak kopogását.

Szarvasnyáj moraját a tavaszi tundrán.

Halcsobbanást a folyóban.

A Nagy Erejű brummogását.

Búvármadár sírását.

Jönnek és mennek az évszakok.

Fehér telek a sarki baglyokkal.

Csillogó tavaszok a tundrai szarvasokkal.

Fűzöld nyarak halrajokkal.

Aranylevelű őszök költözőmadár-csapatokkal.

Szülőföldem pillanatképei örökre emlékezetembe vésődnek.

Az erdők zöldje.

A mocsarak rőt-meleg sárgája.

A nagy és kis folyók kékje.

A világoskék tószemek.

A Jugra fölötti málnaszínű pirkadat.

Napkelték és napnyugták.

Napnyugták és napkelték...

Az ősök könnyei

"Az ősök könnyei".

Üveges-halványzöld.

Mi ez?

Minden érthető.

Formátlan-lila-fekete.

Ki ez?

Minden világos.

Sárga-csontvázszerű-testetlen.

Ki ez?

Szintén minden érthető.

Hideg, jeges, csípős.

Hát ez mi?

Az is világos, hogy ez mi.

Minden ismerős, minden érthető.

És akinek mégis érthetetlen mindez, utazzon keresztül a Művész hazáján, a hatalmas Ob mellékfolyói - a Pim, a Kazim, a Tromagan, a Vah, az Agan és a Szalim, a Nagy- és a Kis-Jugan - mentén. Akkor mindenki megért mindent. Útközben ajánlatos elkerülni a lakkozott falvakat: Ugutot, Kazimot, Polnovatot, Kisiket és a többit. Szándékosan nem tettem idézőjelbe a falvak jelzőjét. Ezek a szó szoros értelmében lakkozottak. Mutogatásra szolgálnak. Egyszer, évek múlva ugyanis a soron következő magas rangú delegáció látogatása után alkalmam volt belülről is megnézni ezeket a korhadó, kívül gyalult deszkával borított, a "gondos" olajhatóság által szépen lelakozott kalyibákat. Patyomkin-falvak a XX. század végén? Igen. Na és minek épültek? Amiért a megelőző századokban is: hogy csillogjanak, gondozottnak nézzenek ki. És mi van a lakkozott homlokzatok alatt - keveseket érdekel.

"Az ősök könnyei..."

Nézem őseinket. Könnyeiket. És legbelül makacsul kínoz az önkéntelen kérdés:

"Valóban csak őseink könnyei ezek?!"

Élő

Sóhajok, sírások, könnyek.

De az életnek - mintha maga nem is volna olyan nehéz - megvannak a maga mosolyai, sikerei, örömei is. Ha hosszasan nézed a Festő által teremtett mocsarat, váratlan dolog történik. Egyszer csak azt veszed észre, hogy él a mocsár. Érzed a tavaszi tőzegrozmarin illatát. Ki ne ismerné a virágzó tőzegrozmarin részegítő illatát! Az áfonyalevelek illatát. A friss moha illatát. A tiszta fű illatát. A hamvas áfonya meg a fekete áfonya kékes-szürkés illatát. A bogyók illatát. A ritka fenyves gyantaillatát. A nyírfák fehér illatát. És végül, az érett tőzegszeder illatát.

Életre kelő mocsár. Hát nem ez a csoda?!

És ha figyelmesen szemügyre veszed a szalimi mocsarast, felfedezed annak ornamentikáját. Ez a vahi hantik szabad ornamentikája. Vah asszonyai karcolnak ilyen csodálatos formákat a nyírkéreg teknőkre és kosarakra. Ez az ornamentika - az élet szimbóluma. Több ezer év mélyéből hozta, és a mai napig őrzi a hanti nép.

Ha figyelmesen tanulmányozod, felfedezheted a Rajsev, a Moldanov, a Nyimperov, a Lejkov, a Pokacsev, a Kajukov hanti nemzetségek folyóit és életforrásait. A szó szoros értelmében a hanti nép összes életforrását...

Élő források. Hát nem ez a csoda?!

Élő rengeteg. Hát nem ez a szerencse?!

Élő fenyves. Hát nem ez a boldogság?!

Élő Föld.

A Teremtett Folyó Emberének élő Földje.

És a földön, a sok folyón-forráson járnak az ő teremtményei. Hirtelen eszembe jutott, hogyan érkeztek azok az én szülőfolyómhoz, vadász-apám házába, aki soha életében nem tartott a kezében "rajzolópálcát". Eszembe jutott, mennyire megörvendeztettek bennünket, mennyi életet hoztak a házunkba...

Az életről

Élet.

Jövőbeli élet - reményekkel.

Jelenbeli élet - véres-vörös alkonnyal.

Ősidőbeli élet - harmóniát visszhangzó emberi teljességgel. Ahogy a hantik mondták: az ősréginél is ősibb élet, amikor az emberi nem megteremtődött, amikor a Teremtett Folyó Emberének, az ősi Ugrának a nemzetsége megteremtődött. Lehet, hogy ezért emlékezik ilyen jól az ősi időkre, ezért ismeri a jelent, és látja élesen a jövőt.

Amikor vásznaira tekintesz, az a gondolatod támad, hogy ilyet csak egy zseni alkothat. Jóságos, csendes, észrevétlen. Nagyon sajnálom, hogy a ma embere alig tud róla, bezzeg majd ha már nem lesz köztünk, amikor már nem kell neki semmi az emberektől, a szülőföldtől, a Világtól, majd akkor...

A végső nyugalomba vezető útról

"Végső nyugalomba vezető út..."

Mindannyian arra születtünk, hogy megtaláljuk a végső nyugalomba vezető utat. Szerencsénk vagy szerencsétlenségünk, mindannyian eljutunk oda: olvasók, nézők s én magam is.

Lehet, hogy az élet - a végső nyugalomba vezető út keresése? És lehet, minél korábban felismeri ezt az ember, annál jobb neki?

Senki sem kerülheti el az örök nyugalmat. És ezért, éppen úgy, mint a Teremtett Folyó Embere, ha az ember rálel a végső nyugalomba vezető útra, tudatosan végig kell mennie rajta, akármilyen súlyos is a terhe, nehéz a keresztje...

A mindent megtisztító villámról

A gyermekkor mesés éveiben, amikor a családi tűz jóságos istenei-oltalmazói között éltem, amikor beszélgettem a Mennydörgéssel meg a Széllel, szentül hittem az égi villám mindent megtisztító erejében. Most pedig földimnek, a Teremtett Folyó Emberének földöntúli, emberfeletti erejében hittem szilárdan.

Ez - a mennydörgés.

Ez - a megvilágosodás.

Ez - a pillanat és az örökkévalóság.

Ez - gyermekkorom Mennydörgés Örege. Erőtlenek és értelmetlenek itt a szavak. Csak nézni kell, hallgatni és hallani. Lehet, hogy vissza kell emlékezned gyermekkorodra. És boldog lesz az, aki megtalálja saját helyét a Teremtő világában, majd a való világban, amelyben él... És lehet, hogy ez a könyv, mely csak apró részlet az ősi ugorok utódjának végtelen és beláthatatlan világából, felnyitja az emberiség szemét, és meglátják az emberek, hogy milyen időben és milyen rokonok között élnek. És az emberiség az örök nyugalom felé vezető úton megérti, hogy a Teremtető Folyó Embere - mindent megtisztító villám életünk folyója felettem...

ANYAI NAGYANYÁM

Úgy érzem, Anyai Nagyanyámra is születésem pillanatától emlékezem. Igaz, fel-felbukkant, majd el-eltűnt gyermekkori emlékeimből. Hol nálunk lakott férjével, Édesanyám mostohaapjával, hol pedig a Szarvas-nemzetségbeli Emberek, a Szardakovok falujában. Ez a település tőlünk valamivel feljebb fekszik az Agan mentén. A Szarvas nemzetségből való volt második férje, a nyers és komor Nyikita bácsikám. A folyó felső és alsó szakaszán fekvő falvakba hordta a postát. Kicsit féltem tőle, igyekeztem minél kevesebbet hancúrozni, pajkoskodni a közelében. Egyszóval megtartottam a három lépés távolságot. Nyáron kiszaladtam az utcára, és tarka kutyájával, Aj Amp-pal - a "Kis Kutyával" - játszottam.

Gyakran éreztem úgy, hogy Kis Kutya jóságosabb, mint a gazdája. Szorgalmasan hordtam neki a sült csuka pikkelyét... Ő pedig felugatott, dús farkát csóválta, mindenáron meg akarta nyaldosni az arcomat. S Harko kutyánktól eltérően, rögtön teljesítette parancsaimat. Ha bal lábát kértem, azonnal felém nyújtotta. Ha pedig a jobbot, a jobbal szalutált. Harko viszont kérette magát, bosszantott. Lehet, hogy ezért gyakrabban játszottam az értelmes Kis Kutyával. Bundája sem volt mindennapi - fehér, fakó foltokkal.

Nyár közepén, a legnagyobb szúnyogjárás idején, amikor sajnálatból mindkét kutyát elengedték a láncról, keményen összemarakodtak. Kis Kutya oldalt Harko kutyánk nyakába harapott - fehér szőrét elöntötte a vér. Lám, úgy adódott, hogy Nagyanyám kutyája győzött. Rosszallóan néztem rá - megsértődtem Harko miatt. Büntetésből ismét megkötöttem őket. Nem értékelték kellően a szabadságot...

Később, amikor Nagyanyám egyedül maradt, nem nálunk, hanem fiatalabb lányánál, Natalinál lakott a Felső Faluban. Natali egy viszonylag jó módú nyenyechez ment férjhez. Szarvasaik voltak. Emlékszem, télen a Cári út felé utaztában Natali néném néha betért hozzánk. Jól táplált szarvasok húzta trojkán érkezett, pirospozsgás arccal, fiatalon, jó minőségű jaguskában, hófehér, díszített kiszben, ragyogó kendőben. Ránk vélhetően úgy nézett, mint szegény rokonokra. Igaz, sok év múlva elvesztették szarvasaikat, s minden megváltozott. Akkor eszembe jutott Nagyanyám mondása, amit gyakran ismételt:

"A kutyát vagy az embert ne sértsd meg oktalanul, mert előfordulhat az életben, hogy a legutolsó kutyára szorulsz egyszer!" Ami igaz, az igaz. Házunkban senki sem vonta kétségbe nagyanyó szavait.

Amikor örökre elment Anyám, Nagyanyám hol nálunk, hol Natali nénémnél lakott. Mindig örvendeztünk, amikor megérkezett hozzánk. Lizával főzött, mosott, varrt ránk. Csak egy dolog nem tetszett nekem: késsé gyakran és részvéttel ismételgette:

- Oh, ti támasz nélkül maradt, szomorú kis árváim!... Oh, ti támasz nélkül maradt gyönge kis árváim!...

Ha már nem bírta tovább, ezt mondogatta:

- Oh, Vaszja unokámat láttam álmomban!...

Vaszja Natali idősebbik fia.

E szavak hallatán Apánk elvitte, vagy valamilyen alkalmi utazóval elvitette Nagyanyát a faluba, Nataliékhoz. Ragaszkodott hozzájuk is, bár Natali bogaras volt, meg az élet is elkényeztette, ráadásul úgy hírlett, nem is bánt túl jól idős édesanyjával.

Telt, múlt az idő - tavasz, nyár, sőt az ősz is elmúlt -, és amikor nekünk igen rosszul ment sorunk, Apa nevünkben szóbeli meghívást küldött Nagyanyánknak, hogy látogasson meg bennünket. S ettől a naptól kezdve Nagyanyó várásával telt az életünk.

Érkezése - természetesen ünnep volt számunkra.

Én mégis azokra az időkre emlékezem jobban, amikor még élt Anyám, és Nagyanyó is velünk lakott. Emlékszem, ül a kis lócán a kemence mellett. Haja hónál is fehérebb, mint a sirály tolla. Ragyogó, meleg tűz ég szemében. Fejét magasan tartja, hátát egyenesen. Kis asztalkánál ül - teát iszogat. Úgy ül ott Nagyanyó, mint egy cárnő. Magas. Nyugodt. Bájos. Ahogy most visszaemlékezem, nagyon szép volt fiatalkorában.

Odakuporodom mellé. Kis csészébe teát önt nekem is. Teázgatunk és beszélgetünk.

- Nagyanyókám, miért ilyen fehér a hajad? - kérdeztem.

- Majd megtudod, ha annyi évet megélsz, mint én - kezdi ráérősen a beszédet. - A te hajad is ilyen fehér lesz, mint az enyém. Majd akkor érted meg igazán, hogy miért is őszül meg az ember...

- Hát jó - bólintottam.

- Csak ne siess még...

- Jó-jó. .. És honnan jöttél a mi folyónkhoz, Nagyanyó?

- Messziről. A Turm Javen folyótól.

- Az Istenes Folyótól? - csodálkoztam el.

Turm Javen vagy oroszul Tromagan - fordításban "Isten Folyója".

- Igen - mondja méltóságteljesen Nagyanyám. - Az Isten Folyójának van egy nem túl nagy mellékfolyója - a "Pinder Javen". Ott születtem. Apámat, a te anyai dédapádat Pinder Javen Ikinek, Pinder Folyó Öregnek hívták...

- Nagyanyó, élnek-e fivéreid-nővéreid, vagy teljesen egyedül vagy?

- Én voltam a legidősebb a családban - emlékezik vissza Nagyanyám. - Utánam jön a húgom. Már ő is megőszült, mint én. Lehet, Roman, hogy te láttad is őt, a húgomat?...

- Hogy is néz ki?

- A Szarvas nemzetség mocsári ágából való, Joszif édesanyja. A Jagurjah felső folyásánál élnek.

- Hát persze, hogy láttam, hogyne ismerném! - kiáltottam fel.

- Na, hát ő az én fiatalabb lánytestvérem...

- Nagyon hasonlít rád Mamuskám!

- Hát mit gondoltál, egy anyatejet szívtunk. Egy anya, egy apa adott nekünk életet.

- Nem is tudtam, hogy ő a húgod.

- Épp ideje, hogy megtudd és megjegyezd: ő az én húgocskám - a ti rokonotok. A rokonokkal pedig rokonmód kell élni, Roman.

Mindössze egyszer vagy kétszer láttam Nagyanyám húgát. Amikor az övéivel együtt betért hozzánk, nálunk éjszakáztak. És tényleg: húga - mint két vízcsepp - kiköpött Nagyanyánk. Nem tudod megkülönböztetni őket. Ugyanolyan magas, bájos, jó alakú. Ugyanolyan mozgékony. Szemében szintén meleg tűz ég. Még a hangja is a Nagyanyámé. Úgy tűnt nekem.

- Nagyanyókám, és fivéreid vannak-e?

- Három öcsém van... Oh-a, száz éve nem láttam őket! Oh, csak egyetlen pillantást is vethetnék öcséimre, rokonaimra. Micsoda boldogság lenne! ...

- Utazz el hozzájuk látogatóba! - tanácsoltam naivan.

- És mivel, azt nem mondanád meg?! - válaszolt csaknem kiabálva. - Az egyszemű szarvasbikákkal?!

"Egyszeműekkel" - ez azt jelentette, hogy a nem létezőkkel.

- Na és a kolhoz egyszeri utazáshoz sem tudna kisegíteni egy szarvasfogattal?

- A kolhoz?! - mérgelődött minden eddiginél jobban a Nagyanyám. - Ez a népnyúzó, kinek és mikor segített valaha is?! Na, mond csak meg!... Hét bőrt húz le mindenkiről!...

Erre már nem tudtam mit válaszolni. De tudtam mást is: szinte senkinek sincs saját szarvasa, bezzeg a kolhoznak egész nyája van.

- A kis lábujjamnál is rövidebb a kolhoz emlékezete - mondta sóhajtozások közepette, de kicsit higgadtabban Nagyanyám. - Amikor a kolhoznak ment rosszul a dolga, éjjel-nappal dolgoztam érte. Kolhoztag voltam, mint mindenki a folyónk mentén. Most bezzeg, hogy megöregedtem, már nem kellek neki...

Nagyanyám elhallgat. Én is ülök és hallgatok. Szürcsölgetem a teát.

Nagyanyám szemében még mindig haragos láng lobog. Majd megbékél lassan, aztán szinte teljesen megnyugodva mondja:

- De hiszen, Roman, igazad van: adhatna nekem a kolhoz egy fogatot, semmi bajuk nem esne... Mennyi erőt és könnyet adtam már neki!... De lám, most nincs minden rendben az emlékezetével - már nem tartja eszében, ki tett érte jót, és ki rosszat...

- Lehet, hogy azért... még visszatér az emlékezete - válaszolom neki óvatosan. - Lehet, hogy megjön az esze, és gondol rád, Nagyanyó...

- A-a-a-a! - legyintett reménytelenül, és határozottan hozzátette: - Ha ez egyszer be is következik, bár ebben én erősen kételkedem, én már nem érem meg!

Nagy szünetet tart Nagyanyám, gondolkodik valamin, aztán meleg sugárzó szemét rám emeli, és higgadtan mondja:

- Valószínű, nekem már nem sikerül eljutnom Isten Folyójához, a szülőfolyómhoz. Nem adatik meg, hogy lássam bátyáimat, rokonaimat. De előtted, Roman, még az egész élet. Ha eljutsz szülőföldemre, feltétlenül keresd fel Tevlin nemzetségbeli rokonaimat. Hallod, Roman?

- Persze, persze. Hallom - válaszolom.

- Ők nektek is vérrokonaitok. Ezért keresd meg bátyáimat, rokonaimat, az ő gyerekeiket, és ha még élek, add át nekik üdvözletemet: "Jó egészséget!" Hallod, Roman?

- Hallom - felelem.

- És ha már nem élek ezen a földön - folytatja Nagyanyó -, akkor te beszélj majd nekik unokáimról, rokonságomról az Agan partján. Hallasz engem, Roman?

- Igen - válaszolom elhaló hangon, mert egyáltalán nem akarom, hogy Nagyanyó itt hagyja Középső-Világunkat.

- Aztán sorban kérdezz meg mindenkit, hogy s mint megy sora. Ismerd meg a Tevlin nemzetség minden ágát, érdeklődj minden ember sorsa felől. Amikor aztán hazatérsz, mesélj el mindent közeli és távoli rokonaidnak. Hogy mindannyian tudjanak a rokoni szálakról, hogy mindent tudjanak egymásról, érted?

- Ah-a - biccentek. - Azt hiszem, értem...

- Na, jó, majd ha megnősz, mindent érteni fogsz... - mondja Nagyanyó.

Ülünk, és kortyolgatjuk a teát. Anyai dédapjáról kezdem faggatni. Ki is volt ő, hol élt, ki maradt még az ő nemzetségéből?

- Ó, ez volt az én első házam... - sóhajtja Nagyanyó.

Átnéz a fejem fölött, mintha a múltat kémlelné. Én meg lassan úszom hangjának hullámain, és sok-sok mindent megtudok. Szavva dédapám még a század elején megkérte Nagyanyám kezét, és elvitte az Agan alsó folyásánál fekvő falujába, Maut Jaunba. Abban az időben elég nagy falunak számított a Maut Jaunnak, fő folyónk baloldali mellékfolyójának torkolatánál. Ott született édesanyánk. Két lánytestvére volt. Mindketten férjhez mentek, de néhány év múlva meghaltak. Eltávozott Szavva nagyapánk is. Nagyanyám pedig teljesen egyedül maradt. Ezekben az években jöttek az oroszok, elkezdték építeni az Alsó-Falut, amelyet Intletovnak neveztek. Majd később Aganra keresztelték. Elkezdték szervezni az első kolhozt. Nagyanyám ekkor sok-sok megpróbáltatáson ment keresztül. Hisz a falut Maut Jaun közelében építették fel, a túlsó parton. És anélkül, hogy bárkit is megkérdeztek volna, mindenkit beírattak a kolhozba. Különösen az özvegy, meg az egyedül élő asszonyok kerültek nehéz helyzetbe. Ha saját falujukban maradnak, akkor egy teljes családra számított hal- vagy prémtervet kellett teljesíteniük; vagy elmehettek fuvarozni - főként halat; vagy átköltözhettek a másik faluba "orosz munkára". Ez volt a legeslegrosszabb változat. Közös barakkban laktak, ahol - mint Nagyanyám mondta - több családnak egyetlen sarok jutott. Az "orosz munkán" erdőt irtott Nagyanyám, aztán a fát fuvarozta az új házak építéséhez a faluba. Tavasz közeledtén, a legsárosabb időszakban fát fűrészelt az összes községi hivatalnak, fát hasogatott, majd hosszú rakásokba rakta össze szárítani. Nyáron halakat zsigerelt, és a húst nagy kádakban sózta be. Amikor pedig megérkezett a motoros az uszállyal, saroglyán hordta oda a sózott hallal teli hordókat, hogy a rakományt a városba szállítsák. Télen a fagyott halat zsákolta meg fuvarozta. Szintén a városnak. Nyáron még a mezőn is dolgozott - krumplit és más zöldségfélét termesztett. Szénát kaszált a marháknak, télen pedig szarvas- vagy lófogattal szállította a faluba. A karámban a marhák és a lovak után - Nagyanyó itt egy csúnya szót használt - takarított...

A kolhozban minden munka nehéz, kézzel végezhető, nem asszonynak való - sóhajtott Nagyanyám. A gyengébbek beleszakadtak, és meghaltak. Az erősebbek túlélték ugyan, de most utolsó napjaikat élik...

- A háború alatt volt így? - kérdezem.

- Így volt ez a háború előtt, alatt és után, és most is így van - mondja mérgesen Nagyanyám.

- Azt gondoltam, csak a háború éveiben...

- Na, persze a háború idején még szörnyűbb volt - nem volt kenyér, minden csak fejadagra...

Nagyanyám ismét elnéz fejem fölött, tekintete a múltba réved, és súlyos szavakkal szól:

- Az orosz munkánál semmi sincs nehezebb a világon...

És mint aki repülni készül, szállva szabadulni a szörnyűségektől, önkéntelenül megrázza kézfejét. És a közelmúltból kezére irányítja tekintetét.

- Fáj? - kérdezem együttérzőn.

Nagyanyó ironikusan méri végig magát tetőtől talpig, s nevetni kezd önmagán:

- Hol itt fáj, hol ott fáj, ha megöregszik az ember. Meg sem tudnád számolni, mennyi baja van...

Kis szünetet tartott, aztán hozzátette:

- Nem is érdemes megszámolni....

Bármilyen különös is, amennyire én emlékszem, Nagyanyám egyetlen egyszer sem panaszkodott, hogy fájna valamije. Úgy emlékszem, egyetlen egyszer sem volt beteg. Jajgatni jajgatott ugyan, de leginkább csak nagy csodálkozásában vagy felháborodásában. Ritkábban, ha bosszankodott.

- És hogy bírják az orosz asszonyok az orosz munkát? - faggatom Nagyanyót.

Hosszasan elgondolkodik, hallgat egy darabig, majd így szól:

- Már megtanították őket az orosz munkára az évszázadok során. Úgy gondolom.

- És ki tanította meg őket?

- Ah, Roman, te mindent tudni akarsz! ... - mormogja szelíden Nagyanyó. - Ki? Ki?! Valószínű az orosz férfiak. Meg maga az élet... Vagy ki más?!

- A hantik dolga könnyebb, ugye?

Szokás szerint élesen elkülönül a két fogalom: a hantiknak dolguk van, az oroszoknak munkájuk. "Dolog" - a vadászat, a halászat, a rénpásztorlás, a házépítés, a varrás, a gyereknevelés és még sok-sok más. Egyszóval, minden, ami létfontosságú...

- Lehet, hogy a hantik dolga semmivel sem könnyebb, de megszokottabb mind a férfiak, mind a nők számára - vélekedik Nagyanyó.

- És kiknek szokatlanok ezek a dolgok?

- Mindazoknak, akik sosem jártak ösvényeinken, akik nem ismerik nyelvünket, életmódunkat, életünket...

- Akkor számukra a mi életünk tűnik nehéznek, ugye?

- Igen. Mint nekem, ott az orosz faluban...

- Mire gondoltál ott, Mamuskám?

- Mire?... Hát sok mindenre. Leginkább arra, ami feltétlenül kell az embernek. A hanti embernek pedig a madarakkal-vadakkal, füvekkel-fákkal, bogyókkal-tobozokkal teli Földre van szüksége. Meg Vízre, halakkal-madarakkal, halakkal-vadakkal teli folyókra-tavakra. Meg asszonyokkal-férfiakkal, lánygyerekekkel, fiúgyerekekkel teli Otthonra. És arra, hogy Szíve, Esze meg a mi Mennyei Turmunk akarata szerint élhessen...

Nagyanyó, mintha belső hangjait hallgatná, sokáig csendben maradt. Ezalatt, persze, én már készen voltam az újabb kérdéssel:

- És mi történt veled később, Anyám Anyja, az Alsó-Faluban, Intletovban?

Nagyanyám, mintha nem is hallana engem, csak hallgatott. Aztán kis idő múlva felocsúdott, visszakérdezett, majd folytatta történetét. Történt, hogy abban az időben Szarvas nemzetségből származó Nyikita bácsikám lett a "postás" emberek egyike. Családi körben csak "Ikelü"-nek emlegették, ami annyit jelent, mint "Emberke" vagy "Kisöreg". S lám, egyszer csak fogta, és magával vitte Nagyanyót otthonába a Felső Falu mellé. Így kerültem a második házba, sóhajtozza Nagyanyám. Felső Folyó lakóinak épp oly nehezen ment sora, mint az Alsóénak. Itt is kolhoz - ott is kolhoz. Itt is szolgaság - ott is szolgaság. Akár itt élsz, akár ott. Egyre megy. Csak a kolhozok neve volt más: Felső Faluban Kirov, Alsó-Faluban Május 1. De ettől még senkinek sem ment jobban.

A második házban született kisebbik lányom, Natali - emlékezik vissza Nagyanyó. Ő a Szarvas nemzetség folyami ágához tartozik - anyátok édestestvére.

- A ti anyai vérrokonaitok - biccentett felém és lánytestvéreim felé Nagyanyó. - Ők mindannyian Maut Jaun folyó emberei, az Alsó-Agan menti Pokacsevok.

- Hány rokona volt Nagyapánknak? - teszem fel a kérdést.

- Ki számolta volna meg őket! - csodálkozik Nagyanyám. - Hiszen bűn megszámolni az élőket...

- Hát fivérei-nővérei voltak-e?

- Naná. Maut Jaunban három bátyja is élt nagyapátoknak. Nekik is voltak saját gyerekeik. A gyerekeik gyerekeinek is vannak gyerekeik. Ők is a rokonaitok.

- Akkor hát hány rokonunk is van valójában?...

- Miért, olyan rossz, ha sok rokona van valakinek?

- Á, az inkább jó.

- Csak rokonmód kell velük élni - emlékeztet Nagyanyó. - Jó rokonként, emberségesen!...

- Miért, embertelenül is lehet élni?

- Előfordul, hogy a közeli rokonok látni sem bírják egymást, mint az idegenek - mondja Nagyanyám. Hát bizony ez nem illendő dolog.

- Én szeretettel viszonyulok majd a rokonaimhoz - győzködöm Nagyanyót.

- Ó, mindannyian ezt mondjátok, míg kicsik vagytok - dörmögi Nagyanyám. - Aztán ha felnőtök - kevés, aki megismeri saját rokonait...

Zsémbeskedik ugyan Nagyanyó, de úgy látom, elégedett szavaimmal.

Sok minden tetszett nekem a Nagyanyámban. Tetszett, ahogy Apámmal beszélt: mindig udvariasan, nagy tapintattal és figyelemmel. Igaz, Apám is így beszélt Nagyanyámmal, mint ő vele. Egymás közt szigorúan betartották a szokásokat: kizárólag magázták egymást, kizártak szótárukból minden rossz hangzású, vulgáris kifejezést, beszédfordulatot. Nagyanyám leengedett kendő mögé rejtette el arcát, Apa pedig, mielőtt a házba lépett volna, még a küszöb előtt könnyű köhécseléssel jelezte érkezését.

Nagyanyám soha nem kezdeményezett beszélgetést a férfiakkal, ha jött hozzánk valaki. De ha az ő véleményét is kikérték, mindig méltóságteljesen, állhatatosan és magabiztosan válaszolt - mint egyenrangú partner.

Ülünk, iszogatjuk a teát, beszélgetünk. Bár az ő asztalán is ugyanaz az étel van, mint a miénken, mégis minden finomabbnak tűnik, amit az övéről fogyasztok. Úgy érzem magam nála, mint a vendégségben, hiszen mindig csak kínálgat engem. Aztán véletlenül, szinte észrevétlenül közelebb húzza asztalom végéhez a nyárson sütött halat, amit eszem ágában sem volt megenni. Ám most olyan közel került hozzám, hogy nem lehet nem elvenni. Ha pedig félretolod - a háziasszonyt sérted meg vele. Fogom hát a halat, és mire észreveszem, már csak a szálkái meg a gerince marad tányéromon. Aztán előkerül a cukortartó. Annyi cukrot falhatok belőle, amennyit csak akarok. Hiszen vendég vagyok - szent és sérthetetlen a háziasszony szemében. Bármit csinálnék, sem szólna rám senki, semmiért sem tenne szemrehányást. Ugyanakkor azt is tudom, hogy nem hagyhatom cukor nélkül Nagyanyámat. Tudom, hogy vendégségben az utolsó falatot soha nem szabad elvenni a tányérról. Tudom, hogy vendégségben szerényen, szolidan kell viselkedni, hogy elmeneteled vagy elutazásod után is jót mondjanak rólad abban a házban. Ezért tudatosan törekszem is úgy viselkedni, ahogy vendégségben illendő...

Sok érdekes holmija van Nagyanyámnak. Van egy teáskannája, aminek olyan hosszú a nyaka, mint a fogolymadáré. Igaz, hogy kisebb nála. De ugyanolyan szép fehér. Meglehet, ha ez a mocsári madár veszélytől való félelmében összegömbölyödik egy zsombék melletti gödröcskében, pontosan úgy néz ki, mint Nagyanyó teáskannája. Nagyanyám óvatosan, két kézzel tartja, s teát önt nekem. Számomra pedig ez a tea a legfinomabb, a legízletesebb a világon.

- Honnan van ez a teáskanna, Nagyanyókám? - kérdezem:

- O-o, még a Fehér Cár idejéből való! - jelentette ki ünnepélyesen e szavakat a teafőzőre pillantva.

- És hogy került hozzád a Fehér Cártól?

- Édesapám, a te dédnagyapád, Pinder Jaun Öreg hozta a városból.

- Melyikből?

- Szurgutból.

- A Fehér Cárral is találkozott ott?

- Arról, hogy találkoztak-e vagy sem, semmit sem mondhatok neked. De arról mesélhetek, hogyan utazott el oda minden évben a vásárra...

- Nosza, kezdd el...

Nagyanyó pedig ismét mesélni kezd. Ha van hozzá hangulata, vég nélkül mesél. Én meg csak csendben csodálkozom: mindenre emlékezik, mindent tud az én Nagyanyám. Végül elhallgat. De én újabb kérdéssel állok elébe:

- Mit szeretnél legjobban az életedben, Anyám Anyja?

- Tiszta Eget...

Ez azt jelenti - Életet. Így értettem.

- Akármilyen hosszú az élet, mindig rövidnek tűnik - sóhajt szomorúan Nagyanyó. - Minél többet élsz, annál tovább szeretnél még élni. Annál kevesebb az Élet...

- Örökké élj, Nagyanyókám - mondom. - Hiszen te senkit sem zavarsz a Földön...

Anyám Anyja rövid ideig töpreng, aztán felemeli a fejét. Szeme meleget áraszt.

- Persze hogy élni fogok - mosolyogva, magabiztosan mondja, majd végighordozza tekintetét az egész házon: Anyámon, nővéreimen és rajtam, aztán hozzáteszi. - Mindannyiótokban fogok élni. Szemetekkel fogom nézni a Napot és a Holdat. Fületekkel fogom hallgatni a Mennyet és Földet...

Majd megérezve ki nem mondott kérdésemet, megmagyarázza:

- Aztán... a gyermekeitekben élek majd. Az ő szemükkel nézegetem majd a Magasságos Mennyet...

- És azután?

- Aztán gyerekeitek gyerekeiben élek majd tovább. Az ő szemükkel nézem az Eget és a Földet. Fülükkel hallgatom a Világot...

- Így majd örökké élsz?

- Igen, örökké...

És én hittem, hogy örökké élni fog. Hát elképzelhettem volna magam Nagyanyó nélkül?! Persze hogy nem. Az én Nagyanyám örökké él. Ebben hittem. Meglehet, ez volt a gyermekkor legelragadóbb pillanatainak egyike...

NANI ÉS PORNE

Az esti csendben, a titokzatosan pislákoló csuval melegénél Anyám visszaemlékezett Nanira és Pornéra. Valamikor réges-régen, mesélte Anyám, az emberiség és az élet keletkezésének hajnalán összevitatkozott Nani és Porne. Azon vitatkoztak, hogy milyen is legyen a Föld meg a vizek.

Nani: - Legyen akaratom szerint: A folyó egyik oldala fölfelé, a másik lefelé folyjék.

Porne: - Nem, legyen az én akaratom szerint: A folyó mindkét oldala folyjék lefelé!

E vita óta egy irányba folynak a folyók, lefelé. Így a mi Aganunk is. Szerettem volna elképzelni, amint az egyik parton a torkolat irányába folyik a víz, a másik parton pedig fölfelé. Jó ez, vagy rossz? Úgy éreztem, hogy ez mégiscsak jó dolog. Hiszen Nani Ne - jóságos mesebeli asszony. Szép. Szerény. Csendes. Mindig csak a Jót akarja az embereknek. Úgy rendeltetett, hogy a Jóságos Tündér mindig valami jót tegyen az emberekkel. Mindenesetre, hogy biztosabb legyek a dolgomban, meg is kérdeztem Anyámat:

- És nekünk mi hasznunk lenne belőle, ha a folyó vize felfelé tartana?

- Hogy-hogy? Csodálkozott Anyám. - Megkönnyítette volna az életünket.

- Hogyan, milyen módon?

- Ha felfelé kell utaznod - átúszol arra az oldalra, amelyik felfelé folyik. Ha pedig lefelé kell menned - arra az oldalra mész, amelyik lefelé folyik...

- Nem kell árral szemben húzni a csónakot - bizonygattam.

- Igen, nem szenvednénk a vontatókötéllel - hagyta helyben Anyám.

Ő aztán tudta, hogy mit jelent árral szemben vontatni a csónakot. Igaz, nővéremmel mi is igyekeztünk segíteni szüleinknek, mikor kiszálltak a partra vontatni. De a mi lábunk nem bírta sokáig. Fel kellett gyorsítani a csónakot, hogy elérje a megfelelő sebességet. Ehhez bizony szaporán kellett szedni a lábainkat. Ezért hamar lemaradtunk.

Eltűnődtem Nani Nén, Nani Asszonyságon. Neve Fehér Nyírgombát jelent. Hófehér. Tetszik nekem ez a gomba. Öreg nyírfákon nő. A taplógombával ellentétben puha és kellemes tapintású. Idősebb fivérem, Galaktyion néha hozott haza nani-gombát. Különböző dugókat faragtunk belőle. Réges-régen, mint mondják, kiszárítva taplónak is használták. Száraz taplódarabkával és tűzszerszám segítségével csiholták a Tüzet... Ezért Anyám szigorúan ügyelt arra, hogy egyetlen falat gombát se dobjunk el a házban, egyetlen darabka se kerüljön lábunk alá. Bátyámmal a legutolsó morzsáig gondosan összegyűjtöttük, a felesleges apró darabkákat, és kivittük a "tiszta helyre", a ház "háta" mögé, s ott a fa alá öntöttük, ahol emberi láb nem érinthette.

Nani Ne és Porne közben még mindig azon vitatkoznak, arról akarnak dönteni, hogy milyen legyen a Föld, és milyenek legyenek a vizek.

Nani: - Legyen akaratom szerint: Az egyik oldalon víz folyjék a folyóban, a másikon halak meg vadak zsírja...

Porne: - Nem, legyen az én akaratom szerint: mindkét oldalon víz folyjék!

Porne szavai nyomán minden folyóban víz folyik és nem zsír. Így a mi Aganunkban is.

Pedig milyen jót akart tenni az emberekkel Nani!

Hogy mindenki jóllakhassék.

Hogy mindenki és mindig jóllakhassék.

Ezt értem, ezért most semmit sem kérdezek Anyámtól.

Ah, Porne, mit tettél?! Egyébként mást nem is nagyon lehetett tőle várni. Tudom jól a mesékből, hogy Porne - a tisztátlan erők nemzetségéből való, az ördög nemzetségéhez tartozó asszonyság. Ostoba. Durva. Tisztátalan. Egyszóval szöges ellentéte Nani Nének. Arra az asszonyra, aki mindent fordítva csinál, azt mondják - Por Ne. Azaz Por Asszony. Néha az ugyanilyen férfiakra is mondják - Por Ko, azaz Por Férfi. Bár Por Ko a mesékben sosem fordul elő, csak az életben.

Nem szívem szerint valók Porne szavai, ezért meg is kérdezem Anyámat:

- Miért kerekednek felül Porne szavai, és miért maradnak alul Nani Néé?

- Azért, hogy mi, hantik nyomorogjunk...

- De hát miért?

- A Szerencsétlenség Kora jött el. Azt mondják, réges-régen is volt már ilyen. A Jóság Korát a Betegség Kora váltotta fel, a Háború Százada, a nagy víz - a Vízözön százada... Most is ilyen idők járnak - nem élhet az ember úgy, ahogy szeretne. Ezt sem szabad. Az is tilos... Hát élet ez?!

Azt, hogy mit jelent a "tilos", már tudtam.

Imádkozni Torumhoz, a Magasságos Istenhez - tilos.

Imádkozni az agani isteneinkhez - tilos.

Imádkozni a házi istenségekhez - tilos.

Sámánolni - tilos.

Medveünnepi szertartást rendezni - tilos.

Gyerekeinket a messzi internátusba nem odaadni - tilos.

Szülőfölded erdeiben, birtokodon élni - tilos. Azokban az időkben az összes vadászt, halászt falvakba kényszerítették, a kolhozok központi majorjaiba. A számtalan "tilos" megszegőit szigorúan büntették. A kerületi központból, Szurgutból "kis puskával" jött egy ember, talán rendőr, talán enkávédés - és összegyűjtötte a sámánokat, és mindenkit, aki az Istenek segítségével akarta megdönteni a szovjethatalmat és a Nagy Vörös Embereket, a kommunistákat... Így esett, hogy Porne Ideje jött el, és minden visszájára fordult...

Azok, akiket elhurcoltak, sohasem tértek haza. - Valóban a Szenvedés Százada ez, sóhajtotta Anyám.

- Vajon meddig tart még e század? - kérdeztem Őt.

- Valamikor majd csak véget ér...

- És akkor Nani Ne szava győzedelmeskedik majd?

- Igen... Az Ő akarata - pontosította Anyám.

- Hamarosan eljön ez az idő?

- Ki tudja... De a bánat és fájdalom ideje után a Jóság Kora köszönt ránk - Nani Ne ideje...

- A mesebeli Nani Néé?

- Igen...

- Jóság Kora?

- Igen, a jóé, a jótetteké...

Ám e Jóság akkoriban olyan gyengének, törékenynek, zsengének tűnt nekem, mint Nani Ne, az erdei szépség. A győztes Porne-század semmi jót nem hozott sem neki, sem nekünk. Ezért is éltünk mindannyian a mesebeli tündér, Nani Ne jöttére várva...

NAGYANYÓ KISHÚGA

Azon a nyáron a Szarvas nemzetségből való Joszif és családja falunkban töltötte a nyarat. Azt rebesgették, hogy a kolhoz megparancsolta Joszif bácsikámnak, hogy Édesapánkkal egy bokorban halásszon kerítőhálóval. Ezért ott kellett hagynia a családi fészket Jagurjahban - nincs mit tenni, amit a kolhoz parancsol, haladéktalanul teljesítened kell.

Mi pedig örültünk a vendégeknek, új szomszédainknak.

A szigeten telepedtek le, Keresztapám deszkaháza közelében. Nyírkéreg sátrat állítottak. Átmeneti szállásra rendezkedtek be, egy nyárra. Ugyanis abban reménykedtek, hogy jövőre visszaküldi őket a kolhoz szülőfalujukba, Jagurjahba.

Egy-két nap múlva Galaktyion bátyám hozta nekünk a következő üzenetet:

- Nagyanyó Kishúga kéri, menjetek el hozzá vendégségbe.

Mi pedig Liza nővéremmel nyomban el is indultunk Nagyanyám Kishúgához, Joszif bácsikám Édesanyjához. Szállásunk a vízfolyáson túl volt, egy kicsit lejjebb a folyó mentén. A nyár közepére csaknem teljesen kiszáradt a vízfolyás, így gázolva keltünk át.

Nagyanyó Kishúga, mikor meglátott minket, úgy sóhajtozott és hálaistenkedett, mint Nagymamánk szokott. Megcsókolt bennünket, s a csumban saját térfelére ültetett le minket. Aztán, mint a felnőtt vendégek elé szokásos, elénk is tett egy kis asztalkát, és teával vendégelt meg bennünket. Igazság szerint, ha gyerekek mennek vendégségbe, természetesen megkínálják őket valamivel. De asztalt kizárólag csak felnőtteknek állítottak, s teát is csak nekik adtak. Ám Nagyanyó Kishúga felnőttként fogadott minket. Mindenféléről kérdezgetett bennünket. Hogy élünk? Mit eszünk? Milyen ruhát hordunk? Hogy érzik magukat otthon hagyott húgocskáink?

Kérdéseire az idősebb testvér jogán Liza válaszolt. Én csak vendégként üldögéltem, hallgattam, kortyolgattam a teát. Csak akkor nyitottam ki a számat, ha egyenesen hozzám fordultak. Végül is új emberek, először még szemügyre kell őket venni.

Legelőször Nagyanyó Kishúgát néztem meg magamnak. Csodálatos: Nagyanyámmal úgy hasonlítanak egymásra, mint két vízcsepp. Nem tudod megkülönböztetni őket. Olyan magas, karcsú, jó alakú. Ugyanolyan könnyen és gyorsan mozog. Szemeiből ugyanolyan meleg tűz árad. Ráadásul a Nagyanyám hangján beszél. Mintha csak Nagyanyó hangját hallanám, pedig ő már itt hagyott bennünket és mindenkit a Középső-Világban. Ám hangja ma is hallik. Él a hangja. Mintha ő maga is élne. Csak nem nálunk, hanem a Szarvas nemzetségből való Joszif házában. De hát miért is nem a mi házunkban él?! Milyen jó volna, ha nálunk lakna!...

Elbűvölten néztem Nagyanyó Kishúgát, Nagyanyánk hasonmás darabkáját.

Hamarosan meggyőződtem róla, hogy nagy szükség van rá ebben a csumban. Körülötte ugrándoztak az unokák: Lida és Valja, akik féltékenyen sandítottak rám. Jegorka, a legkisebb unoka is igyekezett Nagyanyó Kishúgához bújni, miközben valamit gagyogott. De Ő elhessegette magától, mondván, hadd beszélgessek egy kicsit a vendégeinkkel, nővérem unokáival. Amazok pedig kedvetlenül vonultak vissza a csum anyai térfelére.

Nagyanyó Kishúga öntött nekünk még egy kis teát. Mi meg csak ültünk az asztalnál nővéremmel, sehogy sem akaródzott elmennünk. Főként a háziasszony vitte a szót. Mi jószerével csak a kérdéseire válaszoltunk.

Teázgatás közben hogy, hogy nem, szóba hozta, hogy egyik legnehezebb dolog az életünkben a ruha- és cipővarrás. Liza nővérem akkoriban tizenegy-tizenkét éves lehetett. És nem győzött mind az ötünkre varrni. Nem is győzte, de időnként nem is tudott mindent megvarrni. Emlékszem, egy csatakos őszön, az első hó után könnyek között ült a hosszú téli szőrmecsizmám talpa fölött. Még a háromélű tűvel sem tudta átfúrni a vastag és kemény talpbőrt. Én meg csak ott járkáltam körülötte, siettettem, meglehet, még nyafogtam is, mert nem tudtam kimenni az utcára. Ez volt az egyetlen pár csizmám...

A vendégeskedés befejeztével megittuk a teát, és hazafelé készülődtünk. Nagyanyó Kishúga unokáival együtt kikísért bennünket. Búcsúzóul így szólt:

- Hozzátok el nekem a varrnivalót. Megvarrok nektek ezt-azt.

- És mikor hozhatjuk? - kérdezte Liza.

- Akár holnap.

- Jól van.

- Bár kicsit kezd romlani a látásom, de ha probléma adódik, Lida Anyja segít - biccentett fejével Nagyanyó Kishúga menye, Joszif fia felesége felé.

- Hozzátok csak nyugodtan, segítünk - mondta Lida Anyja. Nagyanyánk feleslegesen okolja a szemét, még mindig ő a legügyesebb a házi munkákban!...

- Ah, hol van már a fiatalkori éles szemem! - sóhajtotta Nagyanyó Kishúga. - Hol van már fiatalkori fürge kezem!...

Persze én sem tudtam, hol van fiatalkori szeme és keze. Örülnék, ha segíthetnék neki, de hogyan?! Csak tartson még ki a szeme és a keze!...

Hazaindultunk. A vízen való átkeltünkkor visszanéztem. Nagyanyó Kishúga a csum mellett állt, nézte távolodó lépteink nyomát. És, bizonyára úgy, mint egykor nagyanyánk, ő is hangosan siránkozott: "Oh, ti támasz nélkül maradt, szomorú kis árváim. Oh, ti támasz nélkül maradt gyönge kis árváim!" Bár előttünk nem mondott ilyeneket, de eljövetelünk után bizonyosan. Tetszett, hogy kerülte a sajnálkozó szavakat. Rosszul esett, ha sajnáltak bennünket. Biztosan Nagyanyó Kishúga is tudta ezt, ezért volt tekintettel önérzetünkre.

Ettől a naptól fogva az egyre jobban kiszáradó vízfolyáson keresztül jártunk Lizával Nagyanyó Kishúgához, s hordtuk hozzá a varrnivalót. Arra nem emlékszem, hogy mit varrt lánytestvéreimnek, de arra igen, hogy mit varrt nekem. Egy új inget, egy picike malicát, és talpat a nyári nürikbe.

- Ezt mindjárt megvarrom - mondta. - Hozzatok még valamit. Hozzatok csak, amíg látok, s amíg az ujjaim is mozognak...

Így hát egész nyáron jártunk Nagyanyó Kishúgához.

Lehet, hogy lánytestvéreim szívesen játszottak volna az ő unokáival. De a vízfolyás elválasztott bennünket, a kicsiket pedig sehova sem engedték el felügyelet nélkül. Lida, Nagyanyó Kishúgának idősebb unokája talán két évvel volt fiatalabb nálam. Iskolába mégis mindketten ugyanabban az évben, ugyanazon az őszön és ugyanabba az osztályba - az előkészítőbe - kerültünk. Szemmel láthatóan nagyanyjára ütött. Olyan eleven és gyors volt, mint Nagyanyó Kishúga. Arcvonásai ugyanolyan kellemesek, mint az övéi. A természete is Nagyanyó Kishúgára emlékeztetett. Emlékszem, hogy az egész iskola legnagyobb csodálkozására sok fiút megelőzött a síelésben.

Nagyanyó Kishúga hogy, hogy nem mellemre szegezte tekintetét, és megkérdezte:

- Roman, mit rejtegetsz a kebleden?

Inamba szállt a bátorság, s egy szót sem válaszoltam. Liza sietett a segítségemre. Helyettem is ő vágta ki magát:

- Nincs ott semmi. Egyszerűen ilyen a malicája.

- Azt gondoltam, valami varrnivalót rejteget ott, s szégyelli ideadni - mondta Nagyanyó Kishúga.

- Már odaadtunk minden varrnivalót - válaszolta Liza.

- Nem kell szégyellni a segítséget - mondogatta Nagyanyó Kishúga.

Zavartan elmosolyodtam.

Őszre járt az idő. Én pedig ott álltam a rövid, egy régi öltözetből - már Anyám halála után - átalakított szőrmemalicában. Lerítt róla, hogy jól elszabták. Elöl a mellrészére egy hosszú szőrű darab jutott, ezért, mint mondják, kerékként domborodott a mellkasom. Erre figyelt fel Nagyanyó Kishúga. Rám nézett, s figyelmes tekintete mindenen megakadt, aminek nem úgy kell lennie egy kisgyereken.

Egyre gyérebben sütött a nap.

Nyirkosan hűvösek lettek az esték.

Reggelenként mindenen zúzmara ült.

Megérkezett az ősz.

A Szarvas nemzetségbeli Joszif családja hazafelé készülődött, Jagurjahba. A nagy csónakba rakták holmijukat, és kezdtek kievezni a vízfolyáson át. Az Aganon, az árral szemben majd kötéllel vontatják a csónakot a homokos parton. Három-négy napba is beletelik, mire hazaérnek.

Nagyanyó Kishúga a csónak közepén ült, kendője alól nézett bennünket. Lánytestvéreimmel álltunk a kikötőhídon, és őt néztük. Búcsúzónál átadta az utolsó varrásokat, s derűs, tiszta hangján ezt mondta:

- Ha elmennék a másik Világba, jó szívvel emlékezzetek rám...

Mindannyian nagyon hálásak voltunk neki, de semmit sem mondtunk. Mert nem szokás szavakkal hálálkodni. Csak szomorúan mosolyogtunk. Nagyanyó Kishúgából áradt a kedvesség, a melegség. Közelében bennünk is jóleső melegség áramolt, s nem éreztük magunkat magányosnak.

Hosszú életet élt Nagyanyó Kishúga. Hosszút és nehezet. Néhány év elteltével meghalt menye, Lidia Anyja. Négy árva szakadt a nyakába. Utolsó unokája egészen pici volt még. Nagyanyó Kishúga mindegyiket felnevelte, az idősebbeket férjhez adta, s rövidesen dédanya lett. Dédanyaként még jó néhány nyarat és telet ért meg. Aztán itt hagyta Földünket és Egünket. Hol és mikor jutott el hozzám a hír Középső-Világból való távozásáról, a mai napig sem emlékszem. Hol talált végső nyugalomra - a Jagurjah felső folyásánál vagy az Agannál vagy a Felső Faluban - máig sem tudom. Fel sem fogtam, hogy örökre elment Nagyanyó Kishúga, agani Nagyanyánk egy darabkája.

Oh, milyen rövid az emberi emlékezet, milyen rövid!

Oh, milyen későn ébred fel az emberi értelem, milyen későn!

Pedig Ő segített nekünk életben maradni...

ŐSZÖK

NAGYAPÁM SZARVASAI

A Nagy Meredek Parton haladtunk Apámmal. A vén fenyők benőtte part egyik oldalon meredeken ugrott ki a Mocsaras Vízfolyás fölé, a másikon - a mocsárvölgy fölött végződött meredeken. Fent, a kiugró hegyfokon gödrök, árkok vannak a fenyők alatt. Egy őskori városnak, a Dalos Emberek településének, Aroh Jahnak a nyomai ezek. Így nevezik őket meséinkben, mítoszainkban.

Némán álltunk a hegyfokon, majd az Őszi Szállás irányába indultunk a szarvasok keresésére.

Ősz volt. Ködös, nyirkos idő. Az ösvényt lédús, fehér rénzuzmó szegélyezte, ha rá is léptünk, rögtön felegyenesedett. Az áfonyabokrokkal tarkított ösvényen tűlevelek sárgálltak narancsosan. Apának kevés szarvasa maradt - így mostanában ritkán keveredtek az Otthoni Fenyves eme eldugott kis sarkába.

Kelet felé vettük utunkat. Jobbra a hegyoldal lábánál a sík, tiszta mocsár, a szor húzódott. Balra pedig a néma fenyves oltalma alatt fehér rénzuzmó ékeskedett kis áfonyabokrok társaságában. Aztán az alig észrevehető, fiatal fenyőkkel sűrűn benőtt kis halomhoz értünk. Közöttük két-három megroggyant, moha- és zuzmólepte fatörzs árválkodott. Apám lépteit lelassítva feléjük fordította fejét, majd így szólt:

- Itt állt Nagyapád téli háza...

Odamentem a fatörzsekhez. A ház helyén négyzet alakú bemélyedés maradt - a padló meg a lócák. A rénzuzmó ezeket is benőtte már régen.

- Mikor éltek itt? - kérdeztem Apát.

- Sok évvel ezelőtt...

- Emlékszel még arra, hogy s mint éltetek itt?

- Igen, még elevenen él minden az emlékeimben...

Sokáig hallgattunk. Apám elővette a dohányszelencét, óvatosan, nehogy kiszórja a dohányt, kinyitotta. Én meg szemügyre vettem az elhagyott települést - találok-e az egykori életre utaló nyomokat; szarvasok agancsait, koponyáit a fákon, kivénhedt szánokat, kenyérsütőkemence-maradványokat, vagy bármi mást, ami ember után maradhat a földön. De az idő majdnem mindent eltüntetett, mindent fehér rénzuzmó borít. Zuzmó, amit oly nagyon szeretnek a szarvasok. Meg is kérdeztem Apámat:

- Hány szarvasa volt Nagyapámnak?

- Amikor itt éltünk, körülbelül száz...

- Meg lehetett belőlük élni?

- Igen.

- És amikor kihalt a szarvas nemzetség?

- Aztán, azután... jöttek a nehéz kolhozévek...

Apám elhallgatott.

Jó hely ez, gondoltam. S amíg ott álltunk, gondolataim a négy égtáj irányába kalandoztak. Északra - tűlevelű erdő, mocsár folyókkal és tavakkal, azon túl a nagy Vatyjogan folyó, ahol Nagyapám ősi laka is volt. Napkeletre - fehér rénzuzmós fenyvesek egészen az Agan felső folyásáig. Délre - szor, a Mocsárvidéki Vízfolyás, az Agan és a fekete vegyes erdők. Nyugatra, napnyugta irányába - fenyőerdő, a Szent Patak, majd újra a fenyves... Meglehet, hogy Roman Nagyapámnak másra nem is volt szüksége...

- Nagyapád nem volt se gazdag, se szegény... - folytatta Apa. - Szerinte Dédapádnak is ugyanennyi szarvasa volt. Se nem sok, se nem kevés...

Továbbmentünk.

Egyszer valamikor visszatérnek hozzád Nagyapád szarvasai, sugallta Apám az áfonyabokrokkal benőtt ősi ösvényen lépegetve. Szerencsés ember volt és gyors. A szerencse pedig nem múlik el nyomtalanul. Eljön majd az az idő, amikor Nagyapám szerencséje rám, egyetlen unokájára száll. Szarvasai előbb vagy utóbb visszatérnek az én legelőmre. Így volt ez, amióta világ a világ. Most, Apám mögött lépegetve hallgatom őt, és szentül hiszem, hogy a közeljövőben bekövetkezik mindez.

Persze, ha lesz földünk - fejezi be gondolatát Apám, s fejét a vízfolyás felé fordítja, amely mögött hangosan búg a fúrótornyok felé repülő helikopter.

De ekkor még nem törődtem a helikopterrel, amely Édesapámat annyira nyugtalanította.

Nagyapám szarvasaira gondoltam, szarvasainak nemzetségére. És hittem, hogy egyszer eljön az az idő, amikor szarvasok szárnyalnak újra e benőtt csapásokon. Hallottam patáik dobogását, szarvaik csilingelését, "beszélgetésük" moraját. El sem tudtam képzelni földünket és földijeimet szarvasok nélkül.

Ballagtam Apámmal az ösvényen. És láttam, mint legelnek Roman Nagyapám láthatatlan szarvasai...

ISTEN TEREMTETTE KENYÉR

- Felső Isten Atyánk hóból teremtett lisztet - meséli Galaktyion bátyám. - Ám a nyár beköszöntével elolvadt a liszt. Ekkor újra munkához látott, de nem sok eredménnyel. Végül a harmadik alkalommal sikerült lisztet teremtenie. Így kapták az emberek a kenyeret. Így mesélték az ős öregek...

Bátyám a "Honnan származik a kenyér?!" kérdésemre válaszol.

Anyám Apámhoz küldött a válaszért, ő pedig a bátyámhoz. Aki még emlékszik mindarra, amit a nagyanyáktól-nagyapáktól hallott az első kenyérről.

Valószínű a kenyér szorul a legnagyobb segítségre, tűnődtem magamban. Anyám ugyanis gyakran mondta: "Segítségül a kenyérnek!" A porsza, a füstölt hal apróra zúzott csontjaiból készült őrlemény - segítség a kenyérnek. A tavasszal kiolvasztott csontzsír - segítség a kenyérnek. A különféle nyári és őszi bogyók - segítség a kenyérnek. Úgy tűnik, hogy a kenyér állandóan segítségre szorul. Eljött az az idő, amikor óvni kell a kenyeret. És tisztelni.

Anyám tisztelte a kenyeret.

Anyám óvta a kenyeret.

HANTI KENYÉR

Anyám leggyakrabban hanti kenyeret sütött nekünk - vékony, holdkerek lepénykét. Szerettem nézni, hogy készíti a kenyeret. Húslével vagy hallével gyúrja meg a tésztát. Egy falatkát meghemperget a lisztben - vidrafej nagyságú gömböcske lesz belőle. Fogja a forró serpenyőt, pici lisztet szór a fenekére, s beleteszi a "vidrafejet". Tenyerével felülről könnyedén nyomogatva egyenletesen elsimítja a tésztát a serpenyő alján. Aztán késsel vagy pálcával egyenes sorokban háromszögletű mélyedéseket rajzol a lepénykébe, olyanféléket, mint amilyen nyomokat a siketfajd hagy a homokban. Mintha ez a szép és peckes madár, "átrepült" volna kenyerünkön, és elrejtőzött volna az erdő sűrűjében. Nagyon tetszettek a kenyérkén látható "fajdnyomok". Előfordult, hogy Anyám rám bízta a kést vagy a pálcikát, én pedig nagy igyekezettel formáztam a "fajdnyomokat" - egyik nyomot a másik után, egyik sort, a másik után.

Amikor megfordítottuk a kenyeret, ugyanilyen nyomokat karcoltunk a másik felére is.

- Anyám, miért rajzolsz rá nyomokat?

- Eleink is így sütötték a kenyeret - válaszolta Anyám.

- És mi célt szolgálnak ezek a nyomok?

- Valószínű, hogy jobban megsüljön a kenyérke, egészen belül is...

- Lehetséges, hogy csak dísznek vannak?

- Az is lehet - hagyta rám Anyám.

- Hiszen a szép kenyér finomabb is, nem?

- Dehogynem.

Anyám közben kivette a kenyeret a serpenyőből, gondosan körbenézegette. Majd egy kis karónak támasztva forgácsot dugott alá, s lerakta a tűznél. Így azok a szélek is átsültek, amelyek esetleg nem sültek meg eléggé a serpenyőben.

Bár rozslisztből készült, mégis világos, sőt majdnem fehér kenyér sült ki, olyan, mint a Hold a nappali égen. Azért, mert előzetesen lisztben hempergették meg, valamint a serpenyőt is belisztezték. Ha hirtelen kell, az ilyen kenyér gyorsan megsüthető. Vagy ha nincs zsír - nincs mivel kikenni a serpenyőt. Kikenésre zsíros csukabelsőséget szokás használni. Ebben az esetben a tésztát sima lapátkával helyezik a serpenyőbe, és a tetejét vízzel teli tálkába mártogatott késsel kisimítják. Ennek a kenyérnek viszont sötétbarna lesz a héja. Az utolsó lepénykére mindig nagyon fentem a fogamat. Anyám a csukahájfalatokat serpenyő fenekére szórta. Ezek aztán belesültek a tésztába, friss zsírral itatták át a kenyér héját, amitől különösen finom lett.

Harmadik módja is van a hanti kenyér sütésének. A tésztát vastag rétegben helyezik a serpenyőbe, s amikor mindkét oldala átsült, körbekerítik a serpenyő mentén, s kiemelik. Majd vastag cérnával kettévágják a lepényt. Két kenyeret kapnak. Az egyik fele mindkettőnek átsült héj, a másik - nyers kenyérbél. A belső részre egymást keresztező ferde vonalakat vágnak. Aztán a karóhoz támasztják, s nyílt lángnál sütik tovább. Ahogy pirulni kezd a nyers kenyérbél, különös figurák formálódnak rajta. Amint megértettem, ez a rács a fajdnyomokat helyettesíti...

Dupla kenyeret sütve időt is megtakarít a gazdasszony.

Ülök és várok, míg kisül a kenyér. És Anyám letör nekem egy karéjt az isteni lisztből készült forró, hanti kenyérből.

HALIKRÁS KENYÉR

Ritkán, különösen ősz táján halikrás kenyeret is sütött Anyám. Meggyúrta a tésztát, majd friss halikrát adott hozzá. A hagyományos kenyér után rendkívül finomnak tűnt nekünk. A kenyérbélben egész ikrákat lehetett találni, kívül, a héján pedig ropogósra sülteket. Lánytestvéreimmel nagyon-nagyon szerettük az ikrás kenyeret. Különös ikra-szeplőkkel teli, vidám arcocskára emlékeztetett. A konyhai polcon pihenve pajkosan kacsingatott: "Na, próbálj megenni! Próbáld meg, kapjál be!" Mintha csak élt volna az ikrás kenyér.

Hogy miért éppen ősszel sütöttük? Valószínű azért, mert Anyám télelőn tudott csak időt szakítani a sütésre. Ekkorra ugyanis magunk mögött tudhattuk a nehéz szúnyogos időket, sőt a fárasztó bogyógyűjtő időszak is véget ért. Olyankor nem a válogatott finomságokon jár az ember esze, hanem a túlélésért küzd. Az egész család terhe Anyánk vállára nehezedett. Hiszen Apa reggeltől estig elfoglalt: a kolhoz halat követelt, halat és harmadszor is halat. Csak késő ősszel, a fagyok beállta előtt maradt néhány szabad napja, hogy a család részére is fogjon annyi halat, amennyi legalább tél elejéig elég. Kizsigerelték a halat, s fellógatták a halszárító állványra. Annyira már lehűlt a levegő, hogy nem kellett se megfüstölni, se besózni. Nem ment tönkre.

Ezekben a napokban sok halikra halmozódott fel a házban. Lánytestvéreimmel egyre másra kérleltük Anyámat:

- Anyám, süssél nekünk marn nyanyt!...

Marn - ikra, nyany - kenyér. Ikrás kenyér.

És Anyám bedagasztott, hogy megörvendeztessen bennünket a vidám, halikra-szeplős kenyérkével.

VÉRREL GYÚRT KENYÉR

Télen nagyritkán véres kenyeret is sütött Anyám. A húslébe, amelyben bekeverte a tésztát, rénszarvas- vagy jávorszarvasvért is öntött. Ez a kenyér serpenyőben sült. Komor és fekete lett - mint az őszi éjszaka. Valami távoli, ősi, mesebeli áradt belőle. Elég jellegzetes íze volt. De, emlékszem, mindig jóízűen ettem. És a közös asztalnál csendesen, békésen ültem ez előtt az ősi, szigorú tekintetű kenyér előtt.

Lehet, hogy ilyen kenyeret először őseink sütöttek sok évszázaddal ezelőtt.

ÜSTFENEKÉN SÜLT KENYÉR

Fehér lisztből sütötte Anyám az "üstfeneke-kenyeret". "Üstfenék-kenyérnek" is neveztük, vagy "zsíros kenyérnek". A legfontosabb - az üst. Nem egyszerűen csak sima fenekű, de jó fémből készített üst kell hozzá. Anyám előnyben részesítette a Fehér Cár idejéből való, a "hanti fém"-ből - "hanti vah"-ból készült üstöket. "Vah" - fémet jelent. Hanti fémnek pedig a rezet nevezték. Különösen nagy becsben tartották a régi rézüstöket. A Vörös Cár idejéből valókban odaégett a kenyér.

A rézüstbe zsírt öntenek, s abban sütik a fehér kenyeret.

Elnézem, amint Anyám a kenyeres lapátkával az üst fenekén sercegő zsírba helyezi a tésztát, majd kisimítja. Az üst sistereg, sustorog, mintha halk imaszerű dalocskát dúdolna. Telnek a pillanatok - és életre kel a kenyér. Egyszer csak mozogni kezd, mindig magasabbra emelkedik. Főként a közepe kel egyre magasabbra, mintha ki akarna futni az üstből. Ekkor Anyám fogja a jangkot - a kihegyezett végű vesszőt, amelyet a podovuska nyílt lángon való sütéséhez használtak - és hegyével öt-hét lyukat szúr a kenyérbe. Ezekből aztán sisteregve-sziszegve csap ki a zsír meg a gőz. A kenyér visszaereszkedik az üst fenekére, és elcsendesedik. Az üst pedig folytatja monoton imádság-énekét.

Anyám később a másik oldalára fordítja a kenyeret. A rézüstből finom, aranycsillogású, napformájú kenyérke kerül elő. A házban minden világosabb és melegebb lesz tőle. Ezt érzem és látom. Ezt érzik és látják lánytestvéreim is. Valószínű Apám és Anyám is ezt érzi, látja.

Napocska-kenyér.

Csoda-kenyér.

Ünnep-kenyér.

Rendszerint ilyen kenyérrel - és az asztalra állított sok más finomsággal - rendeztek lakomát a házi isteneknek. Először az istenek vették magukhoz ételünk szellemeit, aztán mi, emberek ültünk az asztalhoz. Ilyen ünnepek után mindig könnyebbnek, vidámabbnak éreztük magunkat...

Sajnos elég ritkán sütött Anyám üstfenéken napocska-kenyeret. Azokban a háború utáni években még rozsliszt is csak ritkán volt, a finom búzalisztről nem is beszélve, amelyből az isteni csoda-kenyér teremtődött.

OROSZ KENYÉR

Orosz kenyeret is sütött Anyám. Ennek elkészítése kicsivel bonyolultabb, mint a hanti kenyéré. Tovább tart, s több vesződséggel jár. Anyám először kovászt tett a nyírkéreg kenyérdagasztó kád fenekére. Másnap összegyúrta a tésztával. Télen tiszta rongydarabbal, meleg ruhával - rendszerint jaguskával - bugyolálta be a kádat, hogy melegben legyen, és előbb megkeljen a tészta.

Emlékszem rá, azt, hogy hogyan készül az orosz kenyér, nyáron, meleg, felhőtlen napon láttam először. A Vatyjogan folyónál, a hatalmas Imnlor-tó partján, Nagyapám ősi földjén töltöttük a nyarat az agani halászokkal. Mint a tenger, akkora ez a tó, túlsó partját nem is látni. Valószínű azért kapta nevét, amely hantiról lefordítva így hangzik: "Szent Tó".

A mocsaras parton, a tőzegrozmarinosban egy házikó állt. Hozzá közel a mi ideiglenes "tundeh hot"-unk - nyírkéreg házunk. A házak között talpuk alá rakott dorongfákon békésen szenderegtek a szánok. Az egyik szán alatt - ahogy nálunk mondani szokás - ott ült egy zománcos vödör a kenyértésztával. Miért éppen vödörben? Valószínű nem hoztunk magunkkal nyírkéreg kádat.

A kenyértészta tetejére keresztet karcoltak.

- Kereszt-jelet csinálunk - mondta Anyám.

- Miért? - csodálkoztam.

- Hogy látni lehessen, kel-e a tészta, vagy mozdulatlan marad - világított rá.

- A-a-a...

- Kereszttel - így tartották eleink - jobban kel a tészta - tette hozzá Anyám.

- Tehát a kereszt felfelé húzza a kenyeret? - kérdeztem.

- Igen - hagyta rám Anyám.

- De hát ez kész csoda!...

Csoda persze bőven akadt. Lánytestvéreimmel sokáig képtelenek voltunk megérteni, hogy miért emelkedik fel, miért nő csaknem szemünk láttára a kenyér, vagyis a tészta. Amit egyébként "nyers kenyérnek" is emlegettünk. Emlékszem, a vödör félig volt tésztával, amikor kivittük a meleg napocskára. Aztán hirtelen nőni kezdett, terjeszkedett, felfelé mászott. Állandóan a szánhoz szaladgáltunk lánytestvéreimmel, hogy meglessük a fejleményeket: mekkorát nőtt a nyers kenyér. Egyszerre hajoltunk a vödör fölé, s faggattuk Anyámat:

- Nos, növöget a kenyér, vagy sem?

- De hisz van rajta kereszt, vagy nem?

- Mennyit nőtt már?

- A vödör közepéig?

- Magasabbra, alacsonyabbra?

- Nö-vö-get, nö-vö-get - mondta kedveskedve Anyám, mintha élőlény volna a kenyér.

Azután félig tréfásan, félig komolyan hozzátette:

- Ne nézzétek sokáig - a végén még "tönkremegy!"...

- Hogy tud tönkremenni? - csodálkoztunk.

- Abbahagyja a növekedést.

- A-a, értjük.

És otthagytuk a kenyeret, mert egyáltalán nem akartuk, hogy abbahagyja a kelést.

Télen is Anyám köré telepedtünk, amikor kibontotta a kenyeres kádat. Mindig izgalmas látvány a kenyérkelesztés. Előfordult, hogy elszalasztottuk - és a kenyér "kifutott". Megdagadt, s csorgott lefelé a kád oldalán. Ilyenkor aztán kitört a pánik. Felkaptunk egy csészét vagy tálkát, ami épp a kezünk ügyébe akadt, s vágtattunk Anyánkhoz, a "kifutó kenyérhez". Anyánk falapátkával összegyűjtögette a kifutott kenyeret a tálra-tányérkára, amit éppen vittünk neki. Szinte levegőt is alig vett, míg fel nem szedte az összes kenyeret.

Hát nem csoda: kicsi volt a kenyér - s most hogy megnőtt! Fél nap alatt, szemünk láttára nőtt ekkorára!

A kereszt feladatát teljesítve szinte eltűnt. Később értettem meg, hogy nemcsak felemelte a kenyeret. Más küldetése is volt: hogy elijesszen a kenyértől minden tisztátalant - mindenkit és mindent, aki és ami megsebezheti az embert, bennünket, a családunkat. A kenyér csak tiszta erőt, jóságos gondolatot adhat nekünk az életben.

Otthon, az Agan-parti Nyári Szállásunkon szintén az utcára tettük ki a tésztás kádacskát, de semmivel sem takartuk be. Anyám rám bízta kishúgaimat, vigyázzak rájuk, nehogy belemásszanak a tésztába. Történt egyszer, hogy sikerült a kádhoz férkőzniük, mikor pár pillanatra magukra hagytam őket. Akkor aztán valóságos lakomát rendeztek. Először csak ujjacskáikkal bökdösték meg a tésztát, kóstolgatták az ízét. Aztán játszottak a növekedő kenyérkével. Amikor visszatértem, nem ismertem rájuk: kezük - merő egy tészta, arcuk - csupa tészta, hajuk - tiszta tészta. Ruhájukra szavakat sem lehet találni. Nagy nehezen eltávolítottam őket onnan, és hívtam Anyánkat. Amikor meglátta őket, nagyon felizgatta magát: micsoda dolog, megenni a nyers kenyeret - mi lesz most a gyomrocskájukkal?! De, úgy emlékszem, minden jól végződött. Szerencsére nem ettek annyi tésztát, mint amennyit magukra kentek.

Az orosz kenyeret ezután az utcai "nyany ker"-be, az agyagból készült "kenyérsütő kemencébe" raktuk. Különböző formákban sütöttük. Volt azok közt régi serpenyő - nagy és kicsi; rézüst; zománcozott tál; fületlen fém merítőkanál, csorba bögre; meg vaslemezből házilag hajlított hosszúkás, csónakszerű edénykék. Egyszóval, nincs két egyforma alakzat. Nincs két egyforma kenyér.

Ezt különösen szórakoztatónak találtuk. Hisz minden kenyérke saját nevet kapott: "Nagy Serpenyős Kenyér", "Kis Fémtálas Kenyér", "Rézüstös Kenyér", "Merítőkanálfej Kenyér". A kenyeret az udvari színben, a kenyeres polcon tartottuk. Anyám rendszerint engem vagy Lizát küldte a színbe kenyérért, s név szerint is megnevezte, hogy melyiket vigyük be a házba ebédre vagy vacsorára.

A kenyérsütés napján házunk kora reggel megelevenedett. Mindenkinek megvolt a maga dolga. Én a Mamának segítettem fát hordani. A kenyérsütő kemencében pedig hamarosan zubogni kezdett a tűz. A füstnyíláson és a kemence száján csapott ki a láng. Nagyon jól fel kell fűteni a kemencét, hogy megsüljön az orosz kenyér. A kenyérsütő mély hangon búgott, csakúgy ontotta a sűrű füstöt. Úgy tűnt nekem, hogy mosolyog - mintha ezen a napon elégedett lenne sorsával.

A legérdekesebb mégis - a kenyér berakása majd kiszedése. A formákban lévő nyers kenyér sütés után kétszer akkora lett! Hát nem csoda ez?! Íme, kész az "orosz kenyér"! Különleges aromával, ízzel telítődött a vén agyagkemencében. Nem hiába segítettem Lizával a Mamának. Mielőtt a formákba öntöttük volna a tésztát, egyenként kenegettem ki azokat egy halzsíros fajdtollal. Tudtam, minél jobban csinálom, annál finomabb lesz a kenyér.

Lizával a kemencénél vártuk saját kenyerünket. Az enyém - rézüstből való. Kerekre kerekedett, mint egy labda. A kemence szájánál állt, a jobb oldalon. Amint Anyám megnyitotta a kemence ajtaját, türelmetlenül kérdezgettem:

- Sikerült-e a kenyerem?

- Várj egy kicsit - csitítgatott Anyám.

- Milyen?!

- Éppen most érek a te kenyeredhez - mintha szándékosan húzná az időt Anyám.

- Jó-e?!

- Jó-jó...

Ekkor nővérem is nyugtalankodni kezdett:

- Na és az én kenyerem?!

- A tiéd is itt van - feleli Anyám.

- Kisült?

- Igen, igen!..

Végül ki-ki megkapta a maga kenyerét. A nővérem nagyobbat - ő az idősebb, én kisebbet - én vagyok a fiatalabb.

Nála a "Merítőkanálfej Kenyér", nálam a "Rézüst Kenyér" van. Hazafelé tartunk. A kenyér nagyon forró volt, ezért egyik tenyeremből a másikba dobáltam. Otthon az asztalra tettem, és örvendeztem neki. Pirospozsgás, vöröses, már-már azt hittem életre kel az asztalkán. Szinte sajnáltam egyetlen falatkát is befalni belőle.

Dasa és Olja húgomnak is van saját kenyere. Dasáé - "Bögre Kenyér". Legkisebb húgomé a legkisebb formából való - "Merőkanál Kenyér". Bár ő még meg sem tudta enni a kenyeret. Lánytestvéreimmel Anyánknak és Apánknak is formáztunk egyet-egyet. A nagy serpenyőben - az apait, a kis serpenyőben - az anyait.

Tetszett nekünk az orosz kenyér. Az egyetlen, amit sajnáltam, hogy nincsenek rárajzolva a fajdnyomok. Azok, amelyeket a hanti kenyérre karcoltunk. Ezért titokban, amikor Anyám a deszkára rakta a tésztával töltött formákat, hogy a kemencéhez vigye, előfordult, hogy különböző alakokat kerekítettem a kenyerekre. Keresztet, köröcskét, három pontot - a kenyér két szemét és orrát, két vonalkát - szarvasagancsot. A titkos keresztekkel és más jelekkel ellátott kenyér ízletesebbnek tűnt nekem.

Emlékszem, a komor és titokzatos, tenger nagyságú Imnlor Szent Tóra, a tóparti két házra, a magas égboltra, a forró napos délelőttre, a futó hullámok csobogására, a tőzegrozmarin és a kelő orosz kenyér illatára...

KEMENCEFENEKÉN SÜLT KENYÉR

Amikor nagyon sietett Anyám, mindig "kemencefeneke-kenyeret" sütött, vagy más szóval kemence alján sült kenyeret. Először a cirbolyaágakból készített seprűvel szorgalmasan kikotorta a kemencéből a hamut. Majd a söprűt vízzel telt kuzsenykába mártogatva még egyszer kisöpörte a kemencét. Ezek is hanti lepénykék voltak, ugyanolyan fajdnyomokkal, de magasabbak, ugyanakkor valamivel kisebbek, mint a serpenyős kenyerek. Akkorkák, mint a telihold a zeniten, leszámítva azt a két-három kenyérkét, amelyet nekünk szántak, hogy ne kunyerálgassunk állandóan.

Rendszerint én mentem el cirbolyaágakért. De söprűt már Anyám kötött belőlük. Mert ehhez egészen egyszerűen még nem volt elég erőm. Úgy éreztem, hogy a kemencefenekén sült kenyérnek cirbolyamag íze van. Hiszen a cirbolya is segített kenyérsütésben.

HAMUBAN SÜLT KENYÉR

Apa mesélte, hogy "hamuban sült kenyeret" is sütnek - tüzes hamuban. Vadászaton készítik, amikor nincs a kéznél sem serpenyő, sem üst.

Sajnos, hamuban sült kenyeret még nem ettem, nem kóstoltam.

SÜTÖTT KENYÉR

Apám elmondása szerint a vadászaton nyárson is szoktak kenyeret sütni. Alaposan összekeverik a tésztát, majd a belőle készült kenyérkéket megforgatják a lisztben, aztán felszúrják egy hegyes végű botra, a jangkra. És nyílt lángon sütik meg.

Nyárson sütött kenyeret sem volt még szerencsém kóstolni.

Ha kenyeret érintő dologról esett szó, Anyám mindig nagyon szigorú volt. Sohasem engedte meg, hogy úgy bánjunk a kenyérrel otthon, mint az erdőben, a vadászaton, ha a szükség úgy hozza. Otthon ez már csínytevésnek számított.

FŐZÖTT KENYÉR

Megesett, hogy Anyám főzött kenyérrel is megvendégelt bennünket. A keményre gyúrt tésztából készült lepénykéket húslében megfőzte. Üstben, hússal együtt. Ezek a lepénykék a sütés után összekapart tésztamaradékból készültek.

Amikor Anyám befejezte a kenyérsütést, saját maga kezdett a dagasztáshoz használt edény kitakarításához. A kenyérsütő lapátkáról, a nagy fatálról vagy a nyírkádról gondosan lekapargatta a ráragadt tésztapotyadékot. Egy-két lepénykére való ebből is összegyűlt. Aztán amikor főzött, felülről óvatosan a húsra, a levesbe engedte az utolsó kenyérkéket. Így egyetlen marék liszt, egyetlen darab tészta sem veszett kárba.

Anyám tudta mit ér a kenyér.

Amikor Liza nővérem megnőtt, Anyám rábízta a kenyeres edényeket. Ha az utolsó darabka tisztát is lekapirgálta róluk a késsel, akkor volt szabad elmosni a lapátkát, a fatálat, a nyírkádat. Egyszóval mindent, amihez csak tészta ért.

Anyám halála után, évek múltával visszagondoltam arra, hogyan is sütötte a kenyeret, s hogy viszonyult hozzá. Azon a nyáron a kolhoz szarvaspásztornak osztotta be Édesapámat. A szünetben engem is magával vitt. Egész nyáron vándoroltunk a Priamputyini mocsarakban. Apám a többi rénpásztorral együtt huszonnégy órás szolgálatokat teljesített, ezért én vezettem a háztartást. Teát főztem, hanti kenyeret sütöttem serpenyőben. Tíz-tizenegy éves lehettem. Kezdetben nagy volt az önbizalmam: mi az nekem, kenyeret sütni! Ismerős dolog, nem is olyan bonyolult! De tudni - egy dolog, megcsinálni - megint más. Messze nem a legjobban sikerült a kenyér. Hol sokáig sütöttem, és megégett; hol elkapkodtam kissé, és sületlen maradt. Hol a tésztát kevertem túl hígra, és amikor megfordítottam a serpenyőben a lepénykéket, darabokra estek szét. Hol meg megsózni felejtettem el. Azonnal megértettem, hogy péknek elég hitvány vagyok. De nincs mit tenni: nincs senki, aki megsütné a kenyeret, enni pedig kell... Igaz, idővel azért előbbre jutottam a pékmesterségben.

Így tettem szert kellő bölcsességre a kenyérsütésben.

Amikor befejeztem a kotyvasztást, nekifogtam az edények tisztításához. Hamar rájöttem, hogy vízzel sokkal könnyebb lemosni a tésztát, mint késsel lekapirgálni. Gyorsabb, és kevesebb munkával jár. Ám ekkor eszembe jutott Édesanyám. Tudtam, mit válaszolna erre. És csendben a kenyérkaparó kés után nyúltam.

Így aztán, mint egykor Anyám életében, szállásunkon is megjelent a tésztamaradékokból főzött kenyér.

ISTEN TEREMTETTE KENYÉR

- Miért nem sikerült Istennek előszörre lisztet teremteni? - kérdezem bátyámat.

- Ki tudja... - válaszolja.

- És miért nem ért el eredményt másodszorra sem?

- Nem tudom - ismerte be őszintén Galaktyion bátyám.

- Ha a lisztet Isten teremtette, miért az oroszok hozzák?!

- Isten az első gabonát teremtette, az oroszok pedig eltanulták tőle - ők is elkezdték termeszteni!

Én mindenáron szerettem mindent tisztázni.

- Hogy is van ez: Ő mindent tud, mindenre képes, mégis kétszer is eredménytelenül próbálkozott? - kételkedtem. - Valóban lehetséges ez?!

- Kérdezd meg Apát - mondja bátyám.

Apa hallgatott egy darabig, aztán higgadtan így válaszolt:

- Az istenek, eleink elmondása szerint, néha úgy viselkednek, mint a gyerekek...

Eltöprengek ezeken a szavakon. Elcsendesedik és eltöpreng az egész ház. A kisgyerekek pedig sokszor meggondolatlanok, toldja meg csendben Édesapánk. Néha pedig olyanokat tesznek az apróságok...

- Harmadszorra mégiscsak megteremtette a kenyeret!... - fejezte be gondolatát Apánk.

- Mi is az Isten teremtette lisztből sütünk kenyeret... - mondta Anyánk.

Felnőttem, megláttam, megtapasztaltam, hol és hogyan termesztik az emberek a gabonát. Szerencsére, én mindörökre a gyermekkoromban belém nevelődött módon viszonyulok a kenyérhez, Isten teremtményéhez...

A FEHÉR CÁR

Házunkban gyakran emlegették a Fehér Cárt. Több dolog is volt nálunk, ami kapcsolatban állt az ő nevével. "Fehércár-idejebeli réz teáskanna", "fehércár-idejebeli medveölőkopja-hegy", "fehércár-idejebeli ládikó". Ezt a fehércár-idejebeli ládikót valami ősi fémmel vasalták meg, ezért titokzatosnak tűnt nekem. Házi Isteneink és Istennőink laktak benne.

Egyszóval, sok-sok alkalom adódott a Fehér Cár emlegetésére.

Meg is kérdeztem Nagyanyámat:

- Nagyanyókám, te mikor kerültél az emberek szeme elé?

"Szem elé kerülni" - ez azt jelenti, megszületni, világra jönni.

- Ó, még a Fehér Cár idején - feleli Nagyanyó.

Megkérdezem Apát is:

- Hát te Apa, mikor kerültél az emberek szeme elé?

- Nagyapád elmondása szerint a Fehér Cár utáni időkben. Mintha én abban az évben láttam volna meg a napvilágot, amikor feltűnt a Vörös Cár.

Később, amikor megtanultam írni és olvasni, Apám dokumentumaiban két különböző születési dátumot fedeztem fel. Az egyikben - 1912, a másikban - 1917. Apám tréfálkozott: "Ezt a Vörös Cár keverte össze. Ezeket a papírokat az ő emberei állították ki."

Faggatom Anyámat is:

- És te, Anyám, melyik cár idején kerültél az emberek szeme elé?

- Kérdezd meg Nagyanyádat.

Meg is kérdezem, ő pedig ezt válaszolja:

- A te Édesanyád még olyan fiatal...

- És szép... - teszem hozzá azonnal.

- Igen-igen - helyesli a Nagyanyám. - Úgyhogy az idő mit sem számít.

- Hát én, melyik cár idején születtem? - kérdeztem Anyámat.

- Természetesen a Vörös Cár idején.

- Ez az jelenti, hogy Nagyanyám fehércár-idejebeli, én pedig vöröscár-idejebeli vagyok. Így van?

- Így adódott.

Megértettem, hogy az idő egymástól élesen elkülönülő két periódusra bontható: fehércár-idejebelire és vöröscár-idejebelire. A múlt - a Fehér Cár ideje, a jelen - a Vörös Cáré. De a Fehér Cárt mégis gyakrabban emlegetjük, ráadásul meleg szavakkal. Azoknak a tárgyaknak kapcsán, amelyek még az ő idejéből származnak. Ezek elsősorban a rézedények. A rezet "hanti fémnek" is nevezték. És minden házban volt "hanti fémből készült üst" a Fehér Cár idejéből, és igen-igen nagy becsben tartották. A Vörös Cár idejében valamiért abbahagyták a gyártását. Nagyanyám ezeket nem nagyon szerette. Nyíltan szidta: lám, a Vörös - úgymond - még üstöt sem tud készíteni. A vöröscár-idejebeli üstnek hol a füle törik le, hol a feneke lyukad ki, hol a fogantyúja ég el, olvad le. Ha pedig véletlenül mindene a helyén marad, akkor sem leli benne örömét a házigazda. Más miatt szenved - odaég benne az étel.

A vöröscár-idejebeli üstök nem bírták ki a kemény tajgai élet megpróbáltatásait.

Nemcsak az üstökre panaszkodtak így, de a többi háztartási és egyéb halász-vadászeszközre is. Ezt tudtam, így másról kezdtem faggatni Nagymamát:

- Anyuskám, mondd, hogy éltetek a Fehér Cár idején?

- Hogy éltünk?... - kérdez vissza Nagyanyám elgondolkodva.

- Aha, mesélj róla...

Hallgat egy darabig, aztán lassan csak megszólal:

- Függetlenül éltünk...

Megint hallgat, majd még lassabban hozzáteszi:

- Szabadon éltünk...

Aztán kis szünet után magabiztosan állítja:

- A Fehér Cár hagyott bennünket élni!...

- Hogy hogy hagyott?

- Úgy éltünk, ahogy akartunk...

- És hogy akartatok élni?

- Hogy akartunk? - kérdez vissza elgondolkodva Nagyanyám.

Ismét elcsendesedik, mintha felidéződne benne, milyen is volt a Fehér Cár idején. Aztán ráérősen mesélni kezd, hogy s mint éltek azokban az időkben. Legeltettük a réneket - senki sem zavart bennünket. Vadakat ejtettünk - senki sem zavart minket. Halat fogtunk - békén hagytak bennünket. Télen elutaztunk a szurguti vásárba, szőrme- és prémárut vittünk eladni. Puskaport-sörétet, lisztet-darát, posztót-szövetet vettünk. A városban bemehettél az Isten Házába is - így nevezték a templomot. Nem tiltotta meg senki - ha akarsz, imádkozhatsz az orosz Istenhez. Nem tiltotta meg senki - ha akarsz, hazatérve imádkozhatsz a hanti Istenhez a Szent Meredek Parton. Senki sem tiltotta meg - ha akarsz, az otthoni tűznél imádkozhatsz a házi Istenekhez és Istennőkhöz... Ha sámán vagy, foghatod a dobot, és sámánolhatsz - senki sem háborgat téged. Ha fejedelem-hadvezér vagy hercegi származású vagy, nyugodtan alhatsz - senki sem tartóztat le és nem zár börtönbe. Ha van földed, és ott élsz rajta - senki sem mozdít el megszokott helyedről, senki sem rombolja földedet és házadat. Úgy éltünk, ahogy akartunk. Úgy éltünk, ahogy elrendeltetett a Mennyei Torum Atya által. A Fehér Cár pedig hagyott bennünket élni...

Magam elé képzeltem a Fehér Cárt életben. Azt hiszem, csak fehér öltözetben jár. Aranyos fehér korona-sapka van a fején, mint a Napnak téli vihar előtt. Fehér, ősz a haja. Fehér a szakálla. Fehér bundáját fehér szarvas prémjéből varrták. Fehér kesztyűje fehér kamuszból készült. Fehér magas szárú csizma - kisz - van a lábán, szintén fehér kamuszból. Fehér Cár - talpig fehérben. Végtére is Ő a Fehér Cár. A fehér - az élet színe. Ezt már szinte születésemtől tudom. A "Nevi Torum" nem ok nélkül jelenti az Eget, a Mennyei Istent és az Életet. "Nevi" - azt jelenti fehér. Ezért a Fehér Cár a maga fehérségén keresztül szorosan kapcsolódik az egész világhoz.

Megkérdezem a Nagymamát:

- Hol van a Fehér Cár?

- Már nincs ezen a világon - felelte Nagyanyó.

- Emlékszel még azokra az időkre, amikor itt hagyta a Középső-Világot?

- Igen, mélyen belém vésődtek azok az évek - mondta Nagyanyám. - Családostul hozták őt a mi vidékünkre. Az Irtis-parti Tobolszkba. Aztán mindnyájukat megölték. Őt magát, lányait, fiait, feleségét. Idő előtt elküldték őket az Alsó-Világba. Ah, micsoda szörnyűség! Ah, micsoda szerencsétlenség!... - siránkozott ijedten Nagyanyám.

Hirtelen, mint egy varázsütésre, összetöpörödött. Olyan kicsi lett, mint a kisgyermek. Szemét tágra nyitotta, de rögtön le is hunyta. Lehajtotta fejét, és kendője sarkával törölgette szemét. Vakon tapogatózva elkezdte keresni dohányszelencéjét a lócán. Bekapott egy csipetnyi pipadohányt, felegyenesedett, kezét térdén összekulcsolva hallgatott. Nem tudom mennyi idő telt el így. Végül bűnbánó arccal rám nézett, aztán alig láthatóan elmosolyodott. Úgy láttam, megnyugodott, s folytathatjuk a beszélgetést. Csendben meg is kérdeztem:

- Ki küldte őket... az Alsó-Világba?

- Az, aki el akarta foglalni a Fehér Cár helyét.

- És mi történt velük ezután?...

- Semmi. Ezt mondják az emberek...

Nagyanyó egy pillanatra elhallgatott, aztán az ég felé emelte égő szemét, és hangosan ezt mondta:

- De az Égi Isten megbünteti őket! Egyszer majd elnyerik méltó jutalmukat a gazemberek. Ilyesmi nem marad csak úgy annyiban...

Nagyanyó megint fájdalmasan sóhajtott.

Ekkor Édesanyám közbeszólt:

- Roman, menj ki az udvarra, sétálj egy kicsit...

- Menj, nézd meg, milyen idő lesz holnap - javasolta Édesapám.

Kedvetlenül készülődtem kifelé. Hisz még annyi kérdeznivalóm lett volna, még sok mindenről szerettem volna faggatni Nagyanyámat. Különösen a régi időkről, a múltról. Mintha megérezte volna, ezt mondta:

- A múltban, amint ezt az öregek mondják, jobban éltünk...

Elhallgatott, majd hozzátette:

- A Fehér Cár idején saját életünket éltük. Megvolt a szabadságunk...

Ahogy mentem kifelé, fejemben ez az utolsó szó járt: "szabadság" - a szó, amely Nagyanyó jóvoltából mindörökre belém vésődött.

A VÖRÖS CÁR

- Most a Vörös Cár alatt élünk - szögezte le határozottan Nagyanyó. Az ő ideje köszöntött ránk. Ám az ő dolgairól nem szívesen beszéltek a felnőttek, legfeljebb fél szavakban célozgattak rá, amit persze én nem mindig értettem. Ha róla esett szó, óvatosságból halkabbra fogták mondandójukat. Csak Nagyanyám nem félt a Vörös Cártól. Nyíltan és hangosan szidta őt.

Meg is kérdeztem Nagyanyámat:

- Mamuskám, mi a különbség a Fehér és a Vörös Cár között?

- Oh-o - sóhajtozik. - Hát mindenben különböznek egymástól. Mindenben!

- Pontosan miben?

- A Vörös Cár mindent megtilt. Istenhez imádkozni tilos. Sámánolni tilos. Még azt is megtiltja, hogy a leánykérés és férjhez menés az ősi szokás szerint legyen. Saját szállásodon, saját erdeidben sem élhetsz...

- Hát hol lehet élni?

- Mindenkit behajtanak az orosz falvakba egy kupacba.

- És mi az, amit nem tilt?

- Hála Istennek, azt nem tudja megtiltani, hogy levegőt vegyél.

- Akkor mit szabad tenni, mit akar a Vörös Cár?

- Hogy az ő előírásai szerint éljünk. Orosz módra, faluban. A kolhozban. Hogy az ő "vörös isteneit" imádjuk. Hogy az ő fejével éljünk és gondolkodjunk.

- Valami jót is tett az emberekkel?

- Oh-h - sóhajtja Nagyanyám. - Hogy kérdezhetsz ilyet?

Hallgat, hallgat egy darabig. Aztán megszólal:

- Hallgasd, mit mondok én erre. Hány embert hajszolt a háborúba, és hányan jöttek vissza közülük? Hány embert hurcolt el a fakitermelésre, hányat tett nyomorékká? Hány embert - sámánokat és nem sámánokat - záratott be a Sötét Házba, a börtönbe, s hányat végeztetett ki. Mindent felzabált. Tehet ilyet egy Jó Cár? - kérdezi Nagyanyám.

- Nem, persze hogy nem - felelem.

- Elszakíthatja-e a Jó Cár a kisgyerekeket a szüleiktől?

- Hogy-hogy elszakítja?

- Iskola-internátusba viszik őket, a faluba.

- Á, ez nem lehet - mondom.

- Márpedig ő elviszi a gyerekeket - mondja komolyan Nagyanyó. - Ha felnősz, Roman, téged is internátusba visznek, elszakítanak a családodtól. Aztán először Kis Vöröst csinálnak belőled a faluban, majd Nagy Vöröst. Ott aztán nem tanítanak meg téged vadászni, halászni, réneket legeltetni. Nem tanítanak meg házat, csűrt építeni, szánt, oblaszt faragni. Elfelejted anyanyelvedet, szüleidet, isteneidet. Hát élet ez? Valóban itt akarod hagyni a szülői házat?

Sajogni kezdett a szívem e szavak hallatán. És mérgesen ezt válaszoltam:

- Egy tapodtat sem megyek innét!

Nagyanyám kényszeredetten mosolygott, sóhajtozott:

- Senki sem fog megkérdezni téged!...

Éreztem, milyen nyugtalanul kalapál a szívem. Egyáltalán nem akartam elmenni otthonról. El sem tudtam képzelni az életet Édesanyám, Édesapám, lánytestvéreim nélkül, házunk nélkül. Harko kutyánkról nem is beszélve. A sejtelmesen susogó erdők nélkül. Csendesen csobogó folyóink nélkül. Nagyon elszomorodtam. Sokáig hallgattam. Aztán megkérdeztem Nagyanyámat:

- És miért nevezik Vörösnek?

- Szereti a vörös színt.

- Vörös ruhákban jár?

- Azt mondják, vörös jele van - mondja Nagyanyó. - De mifelénk nem szeretik a vöröset. Ez az aggodalom, a vér, a szerencsétlenség színe. Mindig valamilyen véres dologhoz kötődik. A bánat, a kín kora köszöntött ránk...

- Véget ér-e egyszer ez az idő?

- Persze, egyszer véget ér - felelte Nagyanyám. - A nyomorúságos évek után mindig jobbak jönnek. Eleink is így tartották. Történt már ilyen korábban is. Ínséges évek jöttek: háború, éhezés, betegség. Gyötrődött, szenvedett a nép. Aztán jobb napok következtek...

- Kinek az ideje jön el a Vörös Cár után?

- Ki tudja azt. Lehet, hogy újból visszatér a Fehér Cáré.

- Az is lehet, hogy egy más színű cár ideje közeleg?

- Meglehet.

- Miért félnek az emberek a Vörös Cártól?

- Mert az ő emberei bárkit és bármikor bebörtönözhetnek. Szólj egy rossz szót - véged. Hány embert végeztetett ki a mieink közül? Meg tudod számolni, hány embert küldtek el idő előtt az Alsó-Világba?

- De hisz te is rosszakat mondasz rá?

- Rosszakat.

- És nem félsz?

- Én már megvénültem - mondja szomorúan Nagyanyám, aztán végigsimítja ősz haját, és gúnyosan hozzáteszi:

- Vegye csak nyugodtan az én fejemet, ha ettől jobb lesz neki...

Egyáltalán nem akartam, hogy Nagyanyó bárkinek is odaadja a fejét. Még a cárnak sem. Lehet, hogy ezért határoztam el, hogy rákérdezek még néhány dologra:

- És hol lakik a Vörös Cár?

- Az Alsó-Földön.

- És hogy hívják?

Nagyanyó elgondolkodott pár pillanatra, aztán ezt válaszolta:

- Nincs neve.

- Hogy-hogy?

- Mert nincs is Vörös Cár.

- Hogy-hogy nincs?! - kiáltottam el magam.

- A Fehér Cár ember volt, a Vörös - nem ember...

- Hogy lehet az, hogy nem ember?! - kérdeztem elképedve.

- Ez... csak egy hely...

- Üres hely?

- Á, nem. Egyszerűen a vörösök nem nevezik a saját cárjukat "cárnak", hanem valamilyen más bölcs szóval emlegetik. Nem áll rá a nyelvem - ismerte be Nagyanyám.

- Van egyáltalán ember ezen a helyen?

- Van.

- A cár helyett?

- Igen. Valójában nem a Cár, csak a Vörös helyett van.

- Hogy hívják?

Megint elgondolkodik Nagyanyó, aztán megszólal:

- A mindentudók azt mondják, hogy először Lenin volt a Vörös Cár helyett, majd utána Sztálin következett. Róla már hallhattál a felnőttektől.

Persze hogy hallottam. Róla beszéltek az Alsó-Faluból jövők. Továbbadták nekünk az ő szavait. Ezt mondta Sztálin. Azt mondta... Nagyanyó mélyen elgondolkodott. Ül és hallgat. Tekintete elsiklik fejem fölött, elréved a messzi távolba, az Alsó-Föld irányába. Aztán rám néz, s eltűnődve folytatja:

- Ilyen az élet, vagy inkább ez nem is élet. Üres ez a hely - ebben tényleg van igazság. Cár nélkül élünk...

A KOLHOZ

A kolhozt is a Vörös Cár gondolta ki, meséli Nagyanyám. És minden a kolhozé lett. A szarvasok, a vadak-madarak, a tavak-folyók, fenyvesek-erdők és az emberek is. Az egész élet a kolhozé.

- Apám is?

- Igen.

- Hát Anyám?

- Ő is. Állandóan a Faluba rendelik, dolgozni a kolhozban.

- És te, Mamuskám, te is a kolhozhoz tartozol?

- Én-e?! Hát hogyne! Az összes véremet kiszívta a kolhoz - mérgelődik Nagyanyám. - Oh-ho, de már nem kellek senkinek!... Kérlek szépen, közületek most egyedül én nem vagyok a kolhozé.

- Akkor én is a kolhozé vagyok? - csodálkoztam.

- Hát hogyne!

- Lánytestvéreim is?

- Mégis, mit gondoltál?

- Akkor mi nem is Anya és Apa családja vagyunk?

- Most még az ő szárnyaik alá tartoztok. De ha felnőtök - azon lesz a kolhoz, hogy összeroppantsa a gerinceteket. Pontosabban, arra kényszerít benneteket, hogy ti magatok törjétek össze. Ki is tenne ilyet önszántából?...

- És ha én nem akarok kolhozista lenni?

- Akkor bizony igen nagy bajod eshet - szomorodik el Nagyanyám. A kolhoz alig bírja kivárni, amíg felnősz. Szüksége van fiatal, erős férfiakra. Ha egyszer megkaparint - nem enged többé. Míg ki nem szívja a véred.

Ezekre a szavakra bizonyára nagyon komor és szomorú képet vághattam, mert Nagyanyám hallgatott egy kicsit, aztán rám mosolygott, s élénken ezt mondta:

- Ne félj, nem tart örökké a bánat és a szenvedés százada. Lehet, hogy mire felnősz, jobb napok köszöntenek rád...

Nem nagy vigasz. Lehet, hogy jobb idők jönnek, lehet, hogy nem.

- A kolhoz egy ember? - kérdeztem Nagyanyámat.

- Nem, nem ember.

- Hát akkor mi?

Kisebb gondolkodás után így magyarázza Nagyanyó:

- A kolhoz - egy hely... ahol nehéz és értelmetlen munkákat találnak ki az embereknek.

Hogy mit jelen a nehéz munka, azt értettem. De hogy mit az értelmetlen - már nem. Meg is kérdeztem nyomban:

- És milyen az értelmetlen munka?

- Ó, a kolhoz sok értelmetlen, haszontalan munkát kiagyalt - sóhajtozik Nagyanyám.

A kolhoz sok furcsa dolgot művelt már...

Vegyük például a krumplit. Földünkön sosem termett, nem is fogyasztottuk, de a kolhoz megparancsolta a burgonyatermesztést. Teheneket, lovakat sem legeltettünk korábban, de most arra kényszerítenek bennünket, hogy még a farkukat is befonjuk. A trágyát - Nagyanyó itt egy szokatlan szót használt - is nekünk kell kihordani alóluk. Nyáron szénát kell nekik kaszálni. Télen pedig szarvasokkal hordjuk a Faluba ezt a szénát. Hány embert és szarvast gyötör ezzel a kolhoz? Hiszen ezen a földön évszázadokon át csak szarvasnyájakat legeltettünk, kesereg Nagyanyám. De most a marhákkal meg a lovakkal foglalkoznak az obi hantik. Szarvasaik nincsenek, bezzeg füvük - amennyit csak akarsz... Vegyünk egy másik példát. A Falu esetét. A kolhoz erőszakkal telepít mindenkit a Faluba. Hogy tudsz ott megélni - senki sem tudja. Nincs friss hal. Nincs friss hús. Nincs hol bogyót gyűjtened - a bogyótermő vidék messze van - de nincs mivel odautaznod. A tüzet sem tudod mivel táplálni - nincs tűzifa, ugyanis a közelben minden fát kiirtottak, különösen a kiszáradtakat. Mivel lehetne fát fuvarozni? Se lovuk se szarvasuk nincs az embereknek. Sok embert elszakítottak a szülőhelyétől, a Faluba vitték, egy kupacba terelték őket. Szinte csak a kolhozra dolgoztak, görbítették hátukat. Élni pedig - élj meg, ahogy tudsz!

Jól emlékszem, hogy "csábítottak" bennünket a Faluba. Igazságokkal és hazugságokkal. És hogy milyen kétségbeesetten állt ellen Anyánk meg Apánk. A végsőkig kitartottak, nem adták meg magukat. Lehet, hogy ezért tudtuk túlélni. Mindenkit - akit elszakítottak szülőföldjétől, akinek elvágták gyökereit - utolért a végzet. Ki alkoholista lett, s elvesztette emberi méltóságát, ki önszántából vetett véget életének, ki gyilkosok áldozata lett, ki koldusbotra jutott, s korhadozó kalyibában - a kormány 1953-as "ajándékában" tengette életét.

Minden népnek Isten adott ételt fejtegeti tovább Nagyanyám. Kinek krumplit, kinek halat, kinek húst. Minden emberi nemnek Isten adott hajlékot. Kinek kőből, kinek fából, kinek fűből. Minden földnek Isten adott magokat-gyümölcsöket. Az egyiknek gabonát termeszteni - kenyeret nevelni, a másiknak különös tengerentúli gyümölcsöket, a harmadiknak vörös áfonyát-bogyót, fekete áfonyát-törpemálnát. De a vöröscár-idejebeli kolhoz mindent összekevert, szól szigorúan Nagyanyó. Az égvilágon mindent összezavart. Értelmetlen, haszontalan munkára kényszerítette az embereket.

- Na, most már érted mi is az a munka értelem nélkül? - kérdezte Nagyanyám.

- Megértettem - válaszoltam.

Hallgattunk egy darabig, aztán ismét faggatni kezdtem Nagyanyót:

- Harko kutyánk is kolhozista?

- Hál' Istennek, nem.

- Tehát Harko és én még függetlenek vagyunk a kolhoztól?

- Na, várj csak egy kicsit... - mondta Nagyanyó, és fennhangon meghányta-vetette a dolgot. - Harko segít Édesapádnak elejteni a vadakat meg a madarakat. De Apád mindent beszolgáltat a kolhoznak. Akárhogy is vesszük, Harko is a kolhoznak dolgozik. Akkor hát, ő is kolhozé...

- Van egyáltalán valamink, ami nem a kolhozé? - csodálkoztam.

- Nem tudom... - válaszolta Nagyanyám. - Korábban mindenkinek volt saját birtoka, legelője. Aztán a kolhoz kisajátította. Minden család tartott rénszarvasokat. Aztán szép csendben azok is átmentek a kolhoz tulajdonába. A kolhoz gyarapodott, gazdagodott, az emberek pedig egyre szegényedtek...

Gazdag a kolhoz, mert mindent eltulajdonított az emberektől Ezt tudtam. Őszönként Apám kapott a kolhoztól egy fogatra való szarvast. Volt közöttük néhány azokból az állatokból is, amelyek korábban a mieink voltak. Emlékezem a sötét szőrű szarvasborjúra, Jim Szarkelire. Még én etetgettem hallal és csukapikkellyel. Sajgott miatta a szívem, hisz korábban mi voltunk a gazdái, de most, hogy a kolhozé, valójában gazdátlan lett szegény. Valószínű, hogy a nyáj pásztorai sem törődnek úgy vele, mint egykoron mi, mert hiszen nem az övék.

Hallgattam Nagyanyám hangját. Hol csendes és megfontolt, hol éles és haragos. Igen furcsán ejtette ki a kolhoz szót. Két részre bontva: "kul" - hantiul "ördög, sátán" és "voz" - súlyos teherrel megrakott szán. Az első szó régóta van nyelvünkben, de a másodikat a kolhoz hozta, amikor szarvasfogaton kezdte hordatni a szénát, a fát, a fagyasztott halat, a prém- és szőrmeárut. Nagyanyám kiejtésében a következő értelmezést véltem kihallani: a kolhoz - "az ördög súlyos rakománnyal megrakott szekere" Emberek húzták, beleszakadtak, meghaltak. Azokat pedig, akik nem akarták vonszolni ezt a szekeret, kikiáltották "sámánnak", "kuláknak" vagy "a nép ellenségének". Őket - Nagyanyám szavával szólva - azonnal a "sötét házba ültették", azaz börtönbe zárták. Valószínű ezért nem felejtette el Nagyanyó megemlíteni azokat az időket, amikor özvegyasszonyként húzta a kolhoz igáját az Alsó-Faluban. És ha erre emlékezett, akaratlanul is könnybe lábadt a szeme.

Hát ilyen volt az "ördög szekere"...

Később, mikor felnőttem, magam is meggyőződhettem róla, mint szegény Nagyanyám mondta, a kolhoz "mindent összekevert, összezavart", nemcsak a mi folyónk vidékén, de sok más faluban és városban is. Egyszóval az egész ország egy igazi gazda nélküli kolhozra emlékeztetett...

KOSZKA BOLSOJ AVAGY A KOLHOZ FEJE