Előszó

Tudománytalanság kíséri végig az írást, mely általánosan előforduló találatokat szemléltet, kis hozzáfűzött megjegyzésekkel. Egy hobbirégész könyveihez talán alkalmas kiegészítésül szolgál.

Azonban az átlagembereknek segít képet alkotni az általánosságban szemétnek tartott, sokszor még csak fel sem ismert dolgokról. Vajon a mai kor szemete lesz majd annyira értékes, mint a mostani régészeti holmik? Manapság az egységesített formák, a természetellenesnek ható anyagok, a mesteremberek keze által végzett munka hiánya, elértékteleníteni látszik mindazt, amit az utókorra hagyunk. Jó ötlet lehet megpróbálni (egyúttal nagyon fáradtságos) megismerni magunkat (ennek része a múlt ismerete, a használati tárgyakon keresztül is történhet), hogy az életminőségünkön, látásmódunkon javítani tudjunk, mert a tudást öröklődése szükséges a szebb társadalom eléréséhez.A múlt emberének esztétikai érzékének a magasabbrendűsége valószínű, mely a természet szorosabb ismeretéből (elmélyült időigényes megfigyelések) fakad. Dolgunknak érezhetjük, visszatérni a régen már bizonyítottan bevált életmódi sajátosságokhoz. A fejlődés nem lineáris, az, hogy az emberi kényelem sokak számára már a semmittevést is lehetővé teszi, megtévesztő lehet, a lelki békéhez a falusi léptékek ideálisabbnak bizonyulnak. A múlt változatossága, mely sok tekintetben egyszerűséget is magában hordozott, egyre elérhetetlenebbnek látszik a másság negatív színben való megjelenítésével, a közömbösség terjedésével, a szükséges hajtóerő, a szeretet hanyatlásával.

A múlt embere tisztelettel élt a tárgyai felé, nem szándékos eldobhatóság, a rövid élet, a mindig újabbra cserélés volt a gyártási cél-szempont. Feltehetőleg pl. egy római mérföldkövet sem rongáltak meg alapos indok nélkül, bár napjaink utcai grafiti készítői akár társadalomkritikát is gyakorolhatnak egyes "rongálások" kapcsán.

A pipák, ha kemény talajra ejtődtek, összetörhettek, általában tömegével gyártották őket és bár sok tömegpipa fajtája szinte minden szempontból értéktelen, akadnak régebbi és újabb pipák is, melyeknek formája igazán letisztul, kiforrott művészeti gondolatiságot hordoz, ami elsődleges inspiráló szerepével késztetett az agyagpipák gyűjtésének elkezdésében.

Korábban nem tudtam, hogy a pipákat agyagból is készítették, a Duna-parti szemét közt töredékeit fel sem ismertem volna, ha nem lelek néhány teljesebb darabot, pedig elég megsimítani a szilánkot. Sima felülete árulkodó, valamint belülről hengeres, kívülről gyakran nyolcszögletes (135 fokos élekkel), a legkisebb szilánk is beazonosítható, elkülöníthető így más cserépdaraboktól.

Talán nincs is olyan múzeum, amelyik igényt tartana pipaleletre, ahol tartanak cseréppipát a raktárukban, ott sem kérnek többet. A régészek nagy része félredobja, ebben talán szerepet játszik a nem túl régre datált koruk. Egyes agyagpipák művészi kidolgozottsága önmagában elegendő lenne, hogy odafigyeljünk erre a (bár) milliószámra, nyomóformával készült tömegtermékre.

100 év múlva a cseréppipák muzeális értéke várhatóan (számomra) felértékelődik. Na persze az idővel minden értékesebb, de azonfelül értettem a kijelentést.

A formai változatosságban látom ennek az okát, abban, hogy hány jó választ adtak a készítő - sokszor művészek - arra az alapvető formai kihívásra, megmintázásra, ahol a pipanyak belefut a pipafejbe. A díszítés is lehet lenyűgöző, de másodlagos művészi szempont.

A sírokból (?) is a távoli jövőben talán előkerülnek majd épségben maradt szép pipák, hiszen a parasztember kedvenc pipáját gyakran a koporsóba téve, együtt temették el vele.

Magyarországon már kevesen pipáznak, aki cseréppipát szív, talán nincs is.

A TÖREDÉK című könyv részét képezi ez a cseréppipás anyag, az azonosítószám eleje (#290'6), mely annyit jelent: a "cseréppipa" el van hagyva az írásban.

Ha kedvet kap a pipák gyűjtéséhez, és tud küldeni fotót, várom e-mailben, kívánt megjegyzéssel együtt felhasználom a bővítéskor.

charliespiral@gmail.com