AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA

A POMPÁS HERCZEG

REGÉNY

IRTA
Mrs. HUGH FRASER

ANGOLBÓL FORDITOTTA
SZIGETHYNÉ SZALAY ERZSI

FEJEZETEK

ELSŐ KÖTET.
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX.

MÁSODIK KÖTET.
X. XI. XII. XIII. XIV. XV.

HARMADIK KÖTET.
XVI. XVII. XVIII. XIX. XX.

BUDAPEST.
AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-85-5 (online)
MEK-14284

ELSŐ KÖTET.

I.

Égetően sütött Rómában a déli nap és az egész városban nem volt se utcza, se tér, hol a verőfényes nap sugarainak tikkasztó hőségét ne érezték volna. A külváros egyik palotájának kertjében azonban voltak olyan árnyas helyek és lugasok, ahova a déli nap égető sugarai be nem hatoltak és hol a megszámlálhatlan rózsák és ibolyák balzsamos üditő illata is enyhitette a nap hevét. Az utakon üde lombok hullámzottak a sétálók lábai alatt, de azért senki se botlott meg bennük, mivel azok a lombok csupán odavetett árnyékai voltak a magasban lengedező zöld falomboknak. Illatos és hüvös volt ott még a földnek kipárolgása is, azon sötétzöld élő szőnyeg által üditve, mely a cziprusfákról lehulló apró tüskék és tobozokból képződött. A magas cziprusfák büszkén lengedeztek a szebbnél-szebb narancsfák felett, melyeknek helyét az a bölcs kertész választotta meg, aki körülbelől háromszáz esztendővel ezelőtt ültette oda azokat a pompás hosszu sorokban, mert hát ki ne tudná azt, hogy a narancsfa szereti a nedves fekete földet, de közelsége se virágnak, se emberi lénynek nem válik hasznára? Igaz, hogy az ibolyák meg a kék jáczintok körülfonták a narancsfák gyökereit az egyik oldalon, de a kertben minden dongó méh és pletyka mákvirág tudja, hogy az a két szép virág nem a narancsfák kedvéért választotta ki azt a helyet, hanem mivel egy bájos patak hideg friss vize csergedezett egy kőmederben odalent a sétánynak egyik oldalán; már pedig ki ne helyezkednék el szivesen a csergedező patak közelében, ha tehetné? A narancsfák természetesen nem gondoltak arra és a virágzás idejében lehullatták apró illatos fehér szirmaikat alant nyiló barátaik üdvözlésére.

A fasor körülbelől egy negyed mértföldnyi hosszuságra terjedhetett és Honora ott tanult meg járni egykor, futkosva az aranyos lapda után, melyet édes atyja valahonnan az ég közeléből látszék ledobni elibe, mert hát az ég vagy a fa teteje még egyforma magasság egy két éves gyermek előtt, ki örömujjongva szaladgál a fövenyen messze elguruló lapdája után.

De most már véget ér a gyermekkor és a nevelőnők felügyelete alatt eltöltött időszak ugy Honora, mint Lady Dering Évának, az édes anyának, nagy megkönnyebbülésére és az emlitett napon, midőn a juniusi nap sugara olyan nagyon felmelegitette a Honora kertjének vén cziprusait, Lady Éva megigérte, hogy elviszi őt ama husvét utáni tánczmulatságok egyikébe, melyek Rómában ugyszólván visszhangjai szoktak lenni az igazi mulató évad báljainak, oly módon, hogy a farsangot bele olvasztják a nagybőjti mulatságokba. Abban az időben, midőn Honora a Palazzo Perettiben élt, a rómaiak szerették az évnek azon időszakában a szertartásos összejöveteleket és az olyan tánczestélyeket, a hol végtelen gyönyörüségükre azok a fiatal leányok is megjelenhettek, kiket a szertartásos nyilvános bálokban való részvételre még nagyon fiataloknak tartottak. Azt az önámitást, hogy még nincsenek bemutatva öltözékük rendkivül egyszerüségével s azzal a kijelentéssel támogatták, hogy leginkább csak rokonaikkal és fivéreikkel volt szabad tánczolniok. Miután pedig ugyszólván valamennyi család rokonságban állott egymással, a leányok nem érezték hiányát a tánczosoknak. Honora azonban, daczára, hogy a római leányok nevelésében részesült és köztük nőtt fel, nem volt római leány. Atyja azon számos angol közé tartozott, kik külföldön élnek és csak a távolból gyakorolják a hazafiságot. Kis leánya hét éves volt még csak, mikor meghalt és Honora egész életén át érezte a jóságos kék szemek őrködésének, a vezető erős kezeknek hiányát, atyja érczes hangjának kedves csengését pedig kimondhatatlan kegyelettel és szeretettel őrizte meg homályos emlékezetében. Attól a percztől fogva, midőn atyja meghalt, elvesztette Honora azt a megnyugtató érzést, hogy minden körülmény között támaszra és gondos szeretetre, védelemre számithat, mert még kellemes otthonában is lassan-lassan tapasztalnia kellett, hogy édes anyja bármilyen gyöngéd, bármily kedves, kedélyes barátnője is, semmiféle igazán komoly helyzetben nem segithet rajta, se tanácscsal nem támogathatja.

Lady Dering Éva határozottan kedves, szeretetreméltó, de önző lény volt, aki minden olyan szellemi foglalkozást és tanulmányt megvetett, mely az ő ismereteit felülmulta. Tökéletesen meg lévén elégedve saját egyéniségével és positiójával, leánya számára se óhajtotta az ugynevezett magasabb kiművelést, arra azonban már csak fáradtságot vett magának, hogy elsajátittassa Honorával a többi csinos előkelő leányéhoz hasonló gondolkozási módot. Ily módon a fiatal leány nevelése természetesen nevetségesen felületes és középszerü lett, ugy hogy az élet fontosságának megismerése tekintetében teljesen tudatlan maradt. Csupán egy tekintetben gondoskodott Lady Éva arról, hogy a legalaposabb ismereteket megszerezze leányának... a vallásban; mert habár ő maga nem valami nagyon buzgó katholikus volt, igen jól tudta, hogy egy nem ájtatos nevelésben részesült leánynak kevés kilátása lehet az előnyös férjhezmenetelre a pápa ősi városában. Honora egyszerüen, de kifogástalanul fogta fel vallását, de buzgó hite nagy segitségül szolgált tövises életpályáján. A vallásos érzelmeken kívül legtöbb kegyelettel őrizte szivében meghalt édes atyjának emlékét, sohase tudta elfelejteni az ő gyöngéd szeretetét, ama lélekemelő szavakat, melyeket az a jelen és jövő életről mondott neki, mialatt együtt sétálgattak a kertben... és különösen mélyen lelkébe vésődött egy szép csillagos éjszakának az emléke, midőn édes atyja karjaiban vitte fel házuknak verandájára és onnan megmutatta neki a hegyeket, a csillagok tündöklő fényében... nem felejtette el soha azt a pillanatot, mert az a benyomás oltotta bele ártatlan gyermekes lelkébe az édes mennyei megnyugvást.

Jóllehet mindez csupán némi csekély felfegyverkezésnek tünhetik fel az élet küzdelmei ellen, hanem tény az, hogy sokszor vigasztalásul szolgált a visszaemlékezés Honorának.

Az emlitett verőfényes napon a fiatal leány vidáman örvendezve lejtett végig tánczolva a kertnek egyik hosszu fasorán, s a sebes keringőzés közben nagy port vert fel picziny lábaival a fövényes talajon. Kezében szebbnél-szebb rózsákat tartott, melyekkel az esteli mulatságon akart ékeskedni.

A magas élő sövény el volt árasztva a legszebb vadrózsákkal s ezeknek egyik kiálló ága beleakadt a napsugaras fényben megcsillanó fehér ruha finom redőzetébe és elszaggatta a lenge repülő szoknyát. Ez a körülmény kijózanitotta Honorát egy pillanatra, megállott, hogy összefogja a széttépett fehér szövetet. Két hosszu fekete hajfonata leomlott és megérinté a földet; a fiatal leány kiegyenesedett és hátra vetette haját, mialatt a nap sugarai enyelegtek a homlokán libegő apró fürtökkel, a mozgás okozta felhevülés a kezében tartott rózsákéhoz hasonló piros szinre festette arczát, nagy kék szemei pedig megdöbbenve bámultak maguk elé, midőn az út tulsó végén anyját pillantá meg egy teljesen ismeretlen fiatal ember társaságában, ki megállva, reá függeszté tekintetét.

Lady Éván meglátszott, hogy bosszankodik, mivel megmondta Honorának, maradjon otthon és pihenjen, hogy estére friss és éber lehessen, maga pedig felöltözve éppen a délutáni kocsikázáshoz készült és szürke keztyüit húzta fel, midőn az emlitett fiatal embert, meghalt férjének egy távoli rokonát bejelentették. Férje, a szegény Charlie nagyon szerette azt a fiút, igy tehát Lady Éva nem utasithatta vissza látogatását; különben is csinos külsejü kedves fiatal ember volt, bár szegény, mert Lady Éva szemében a másodszülött fiúnak csekély vagyona kevesebbet ér a semminél és egy másodszülött fiú egyáltalán nem tünt fel kivánatos vőnek, de elég közeli rokon lévén, joga volt egyszerüen keresztnevén szólitani Miss Deringet, s tánczolhatott vele, amennyit csak kedve tartotta; hanem általánosságban a társaságban olyan veszedelmes farkasnak tekintették Geraldot, kitől valamennyi gondos jó anyának tanácsos távol tartani ártatlan báránykáit. Legbosszantóbb a dologban az, hogy igazán csinos kedves fiatal ember lévén, ha bárhol a salonba belépett, mindenkinek az arcza sugárzott az örömtől; igy hát Lady Éva is szivesen látta, habár alig lehetett volna alkalmatlanabb időben megérkeznie, mint mikor Honorát először készültek bemutatni a társaságban. Lady Éva, mialatt az ifju kezét megrázta és örömmel mosolygott annak csinos arczára, gyorsan átgondolta a helyzetet. Azt hitte, hogy Honora bizonyosan a saját szobájában pihen, vagy gyönyörködik a nagy álló tükör felett függő remek tiszta fehér tulle báli öltözékben. Attól tartott csupán, hogy minden perczben eszébe juthat a fiatal gyermekleánynak befutni a salonba... óh borzalom!... talán egy fehér peignoirban... hogy keztyüiről vagy virágcsokráról kérdezzen valamit; vagy pedig ösztönszerüleg is oda vonzza őt talán annak a másik fiatal lénynek delejes befolyása. Lady Éva ugyan még soha se hallott a telepathia létezése felől, hanem hát nem hiába volt nagyvilági nő, s jól tudta, milyen ügyesen fel tudja egymást fedezni két fiatal teremtmény. A mosoly tehát még el sem tünt szemeiből, midőn már elhatározta, hogy Lowther Geraldot kivezeti sétálni a kertbe, azután pedig kikocsizik vele a Borghese-villa felé s visszatérőben szépen leteszi a szállodája előtt s majd éppen csak megemliti az esti mulatságot, mintegy mentségül azért, hogy ebédre nem hivhatja meg.

Ah, de sajnos, ezt az egész ügyesen kigondolt tervet megsemmisitette a kerti uton végig lejtő Honorának hirtelen megjelenése. Lady Éva életében talán most haragudott leányára először azért, hogy olyan szép és nem is volt képes egy bosszus felkiáltást visszafojtani.

- Honora! te igazán kiállhatatlan vagy! Azt mondtam neked, maradj a szobádban és pihenj.

Honora arcza még jobban kipirult édes anyja szemrehányásától, de Gerald már akkor előre lépett és feléje nyujtá üdvözlésül kezét.

- Nem emlékszik-e reám, Honora hugom? Én Gerald vagyok! Mind a ketten megváltoztunk, mióta utolszor láttuk egymást.

- Óh, igen, hogy ne emlékezném önre - viszonzá Honora örömmel és egészen megfeledkezve összetépett ruhájáról, sőt arról a furcsa picziny papucsról is, mely pár méternyire feküdt mögötte a porondon.

- Ugy jött most, ugyebár, hogy állandóan itt maradjon? - kérdezé azután s eszébe jutottak az ifjú látogatásai a rég múltban, midőn még atyja életben volt. Anyja rögtön szigoru pillantást vetett rá Gerald válla felett, de ugyanakkor az ifjú derült arcza is elkomolyodott. Honora látta, hogy hibát követett el, miért is sietve ekként beszélt tovább:

- Igen, ön nagyon megváltozott azóta, Gerald; rettenetesen magas lett és megöregedett! De én is megnőttem ám, vagy legalább is ma este nagy leány akarok lenni.

- Hát mi van készülőben ma estére? - kérdezé Gerald, miközben Lady Éva gondosan begombolta a hatodik gombot keztyüjén, lesve az alkalmat, hogy azt az alkalmatlan fiút feltünés nélkül eltávolithassa.

Honora jóizüen nevetett feleletül Gerald kérdésére.

- Tánczmulatságba megyek - mondá. - Ma lesz a legelső tánczestélyem és a legelső hosszu ruhám felavatása! Oh! milyen nagyszerü lesz az!

- Bár elmehetnék én is, habár én nem vehetek fel hosszu ruhát! - szólt sajnálkozva, de tréfásan Gerald. - Nem szerezhetne ön nekem egy meghivót, Éva néni? Hol lesz az a tánczestély?

- Félek, hogy lehetetlenséget kiván - felelé határozottan Lady Éva. - Vald'oro herczegné már legalább hat előkelő egyént visszautasitott. Egészen zártkörünek kivánja mai tánczestélyét. Nagy bálba még el nem vinném Honorát semmi esetben.

- Ah, Vald'oro herczegné? - szólt Gerald. - Nála hagytam a névjegyemet, mielőtt ide jöttem. Hiszen ő régi jó barátnőm nekem... Alfonsóval együtt tanultunk Etonban; igy tehát remélem, hogy talán már eddig megkönyörült rajtam s mire hazamegyek, a szállóban fogom találni a meghivó jegyét. Ha sikerül oda eljutnom, nem adná-e nekem az első keringőt, Honora cousine?

Ez már igazán sok volt. Lady Éva egy gyors mozdulattal, melyet legnyájasabb mosolya kisért, karonfogta Geraldot és elvezette őt, még mielőtt Honora feleletre gondolhatott volna, s a fiatal ember maga se tudta, hogyan jutott a Victoriába nagynénje oldala mellé anélkül, hogy csak el is bucsuzhatott volna Honorától, vagy biztosithatta volna magának azt az esdve kért keringőt... és ime most egész sereg kérdésére kellett válaszolnia nagynénjének, miután az mind jobban-jobban látszott érdeklődni a sorsa iránt, minél távolabb jutottak Honorától és annak szép rózsáitól. El kellett beszélnie, milyen szerencsésen esett végre át a keserves vizsgákon, s hogy azért kellett elhagynia Angliát, mivel influenzába esvén, teljes gyógyulása megkivánta a légváltozást; hivatalában pedig biztositották, hogy ő nélküle is elvégezhetik a sok fontos munkát. Erre aztán Lady Éva jóizüen nevetett; de bizony Gerald gondolatai az egész idő alatt másfelé kalandoztak; Honorára gondolt, annak kipirult arcza, csillogó szemei és kecses fiatal alakja lebegett képzelete előtt, a mint a kert ösvényén könnyedén lefelé lejtve megpillantá őt. Azután tekintete nagynénjének sötét pej lovaira esett és azt gondolá magában: »Hiába, istálló dolgában mindig érezni lehet a férfi hiányát. Szegény Charlie bácsi nem szivesen látná ezeket az elhanyagolt gebéket.« Ekkor egyszerre csak majd kiütötte a szemét egy bodros napernyő, azután hirtelen megállott a kocsi s őt szépen letették a szállodája kapuja előtt, nagynénje pedig egyenesen elhajtatott, anélkül, hogy ideje lett volna abbeli óhajtását kifejezni, hogy mielőbb viszontlássa.

A fiatal ember pár perczig utána bámult az elrobogó kocsinak, de aztán megfordult, hogy felmenjen az emeletre. Amint azonban kinyitotta a házba vezető üvegajtót, a hajóskapitány egyenruhájához hasonló öltözékü portás elibe sietett s egy széles nagy boritékot kézbesitett neki, rendkivüli előzékenységgel, de desperátusan tört angol nyelven magyarázgatva, hogy ő excellentiája Vald'oro herczegné maga személyesen állott meg kocsijával a kapuban, hogy ott hagyja a Mylord számára a levelet. Ez a körülmény feltünő módon emelhette a fiatal angol tekintélyét a szálloda személyzete előtt, mert legalább is hárman rohantak egyszerre hozzá, hogy neki a dohányzó szobába vezető utat megmutassák. Meglehetősen tágas helyiség volt a pompeji stylben tartott, élénken szinezett freskókkal diszitett dohányzó szoba, mely abban az órában rendesen üres szokott lenni. Ott bontotta fel Gerald ő excellentiája levelét és megtalálta benne a várva-várt meghivó jegyet. Hosszukás betükkel irott pár szóban értesitették, hogy a herczegné otthon lesz és fogad az nap este kilencz órakor. A kijelentés fölött pedig nagy ákumbákumokkal a Gerald neve volt oda irva.

- Igazán szép ettől a vén herczegnétől - mondá magában Gerald, a korának és társadalmi osztályának megfelelő tréfás modorban. - Szeretném tudni, vajjon miért nem akarta Éva néni megkisérleni, hogy meghivót szerezzen számomra. Ez nagyon kicsinyes tőle. No de most legalább meglátom, hogyan tanitották meg tánczolni a kis Honorát ebben a papos országban. Hanem most még fordulok előbb egyet az ebéd előtt.

- - - - - - -

»A kis Honora« pár pillanatig mereven állott egy helyben, midőn anyja eltünt Geralddal és az elégedetlenség sajátságos érzése támadt benne s az a juniusi nap heve daczára lehütötte egy kicsit. Komolyan megfordult és fél lábon oda ugrált, ahol elvesztett czipője feküdt a földön. Többet azonban már nem tánczolt azután. Felkereste kedvencz ülőhelyét a rózsaszin és fehér virágu oleanderfáknak összefutó lombjai alatt és ott ült sokáig, elmerengve a Sabina hegység nézésébe. Sok mindenféle felett elgondolkozott, mert Gerald hangja sok édes dolgot idézett vissza gyermekkorának homályos emlékeiből, de különösen atyját juttatta az eszébe, atyját, ki annyira szerette ezt a csinos rokonát. Kedves drága apuka! mondá magában Honora s azt hitte, hogy atyja tudja, mennyire érzi ő hiányát. Könnyek tolultak a fiatal leányka szemébe, egyszerre azonban egy kis szél támadt, mely az oleander virágait arczába és hajára szórta. Ekkor aztán a fiatalság és a juniusi verőfény ismét felülkerekedett. Honora boldogan mosolyogva felszedte rózsáit és felfutott az ódon palota emeletén levő szobájába.

Ez a szoba képezte a fiatal leány életének egyik gyönyörüségét, mindig örömmel tért oda vissza s azt képzelte, hogy képei, könyvei és virágai mind ujjongva üdvözlik. Még az asztalok és székek is örülni látszottak látásának. Kivüle és komornáján kivül kevesen léptek be abba a kicsiny szentélybe, hol csend és béke uralkodott, az a békés nyugalom, mely csakis olyan helyeken érezhető, hol tiszta, szűzies boldog lények laknak. Három oldalról a tiszta kék égboltra nyiltak a szobának ódon, vasrostélyos ablakai, de ki lehetett látni rajtok a Compagnénak legtávolabb eső pontjáig, de az eresz alatti fecskefészkekben is gyönyörködhetett Honora. A nyári szellő odafujta a frissen kaszált széna balzsamos illatát s felhallatszott a kis bárányok csengőinek dallamos hangja, maguk az anyabirkák ott legelésztek a Róma-Vecchia melletti fűvel benőtt dombocskán. Képzelni se lehet szobát, melybe ugy behatoljon a szabad levegő, de azért barátságos és lakályos volt, néhány szép kép is ékesitette, melyeket annyira szeretett Honora, hogy ugy csevegett hozzájuk, mintha megannyi bizalmas jó barát lett volna. A biborbársony palástos öreg pápa például sok mindent tudott a fiatal leány felől és mindig jóindulattal mosolygott reá; de az a fekete szemü szép asszony a falon már nem akarta Honorának titkát elárulni, kinek szánta azt a sötét hajfürtöt, melyet levágni készült, vagy, hogy őt magát mi okból vágták ki egy másik, rég elveszett nagy képből. A Sixtini Madonna remek képe ott függött a Honora ágya felett és mikor a reményteljes és boldogság után vágyó ábrándos poetikus álmokban élő tapasztalatlan ártatlan sziv megkérdezte a Madonnától a jövőt, a választ mindig ott vélte látni a boldogságos szűz anya és a kis Jézus csodálatos szemeiben. Kicsiny könyvtárát bizonyosan szegényesnek találná egy jelenkori nevelésü fiatal leány. Gondosan válogatták össze azokat a könyveket a nevelőnők és a jó barátok (Lady Éva maga soha se olvasott semmit), de attól tartok, hogy Honora maga se sokat törődött némelyikkel közöttük. Azok a könyvek, melyek leghasznosabbaknak tüntek fel és a fiatal leány még ki nem fejlett lelkületére nagy hatást gyakoroltak, a szentek és hősök életéről szóltak.

Kedves, nemeslelkü, egyszerü gyermek volt Honora, ki napsugárban nőtt fel csendesen anélkül, hogy akár önmagában, akár másban kételkedett volna valaha, miként a virág, várva, hogy mit küld le reá az ég. Anyjának világias erkölcsi felületessége még nem bántotta Honorát; mert hiszen még nagyon is keveset voltak ők együtt, mikor pedig a gyanu homályosan felmerült lelkében, hogy anyja nem elég vallásos, se nem teljesen önzetlen lény, erélyesen küzdött a mellett, hogy gyanuja téves és tőle bűn ez a feltevés. Különben azt majd csak az idő s körülmények mutathatják meg, milyen nővé fejleszti az élet azt az ártatlan, vidám kedélyü gyermekleányt, mikor majd az öröm és bánat felheviti, lehüti és megérleli őt.

Lady Éva maga sokkal kevésbbé ismerte Honorát, mint az a biborbársonyos pápa ott a falon, vagy akár a repülő fecskék, melyek a fiatal leány ablakpárkányán szoktak megpihenni, hallgatván, miként imádkozik vagy énekelget magában; de az édes anya teljesen meg volt elégedve a leányával és büszke volt arra, hogy még a leggonoszabb kritika se találhatna kifogást neveltetése, modora, vagy megjelenése és külseje ellen. Elég őssel és hozománynyal birt ahhoz, hogy leányának szives fogadtatást biztosithasson csaknem valamennyi előkelő római családnál, miért is érezte Lady Éva, hogy megbocsájthatlan igaztalanság lenne a gondviselés részéről, ha nem sikerülne neki kis leányát rendkivül fényesen férjhez adni. Lehet-e tehát csodálkozni, ha elfelejtette megkérdezni Geraldtól, mikor látogatja meg őket ujból?

II.

Gerald utoljára is elmulasztotta az első keringőt. Az angol követséghez ebédre lévén hivatalos, meg kellett jelennie, de roppant nehezére esett illő figyelmet tanusitani azon két-három befolyásos vén rokkant diplomata unalmas történetei iránt, akik mellé ültették. Gondolatai folyton bájos rokonánál kalandoztak. Vajjon várja-e őt? Fentartotta-e számára az első keringőt? s ha igen, akkor bizonyosan borzasztóan elitélheti, hogy el nem ment a kért tánczért. Valóban annyira szórakozott és komoly volt, hogy a tekintélyes urak meg voltak győződve arról, hogy Gerald egy ambicziózus, túlszorgalmas fiatal ember, ki már is túlerőltette elméjét a sok szellemi munkával. Gerald hirnevét mint emelkedő fiatal emberét, aki általános vélemény szerint még sokra viheti, ugyszólván azon az ebéden alapitotta meg s az a jó hirnév éppen annyit használt neki, mintha tényleg ugy lett volna, bár sikereit főleg annak a szerencséjének tulajdonithatta, hogy azok az emberek, akik már felemelkedtek, még ő nálánál is sokkal restebbek és hanyagabbak voltak.

Fél tizenegyre járt már az idő, mikor valahára elszabadulhatott és beléphetett Vald'oro herczegné salonjába, épp jókor ahhoz, hogy lássa Honorát ellejteni a ház úrnőjének legifjabb fiával, egy epedő tekintetü, szőke fiatal emberrel, ki rendkivül jól tánczolt. Honora elfogultnak érezte magát és megijedt a szinpompás előkelő tömegben. Anyja pár perczre ott hagyta őt a nagyterem végén összeverődött leánycsoportban. Sokszor volt már ott abban a nagyteremben Honora azelőtt, nem egyszer futott versenyt egyik végétől a másikig Vald'oro Biancával és annak fivéreivel; de óh, most ugy érzé, hogy egészen más helyzetbe jutott; leánybarátnői mind olyan nagyoknak, olyan fennségeseknek és... olyan szépeknek tüntek fel ő hozzá képest; Vald'oro Alfonsót pedig megpillantva estélyi öltözékében, egészen megzavarodott és kiváncsi lett, vajjon az a pompás öltözékü csinos fiatal ember vissza fog-e emlékezni arra, hogy ő egyáltalán ismerte valaha. Az igazat megvallva, Honora éppen a felett gondolkozott, hogy miképen lehetne Geraldot is oda varázsolni, midőn a félelmes Alfonso elibe állott és kikérte a kegyet, hogy vele tánczoljon stb. Alfonso tudta, hogy ez az első tánczmulatsága Honorának és egyáltalán nem lévén olyan unalmas, amilyennek látszott, feltette magában, mindent elkövetni, hogy Honora jól érezze magát.

Lady Éva egészen meg volt elégedve Dori Alfonsóval és kecsesen mosolygott, midőn a táncz befejeztével Honorát visszavezette hozzá. Egyszerre eltünt a fiatal leány szivéből minden félénkség, a zene vidám hangjai felpezsditették és ugy tetszett, mintha a nagy kék szemekben visszatükröződnék a csillogó fény; arczának üde rózsás szine, gyöngéd keblének lihegése a táncz abbahagyása után, midőn anyja mellé állott, csak még jobban fokozta szépségét, ugyannyira, hogy Gerald, midőn üdvözlésére hozzá lépett, pillanatra azon gondolkozott, vajjon milyen halállal szeretné Alfonsót elküldeni ez árnyékvilágból. De azután megfeledkezett mindenről és mindenkiről Honora kivételével, mivel az mosolyogva hozzá fordult és kezét feléje nyujtva oda igérte neki bűnbocsánattal a következő tánczot, még mielőtt Lady Éva magához térhetett volna ámulatából, hogy Geraldot ott látja.

Nehány órával később felzendült a zene a cotillonra. A palazzo Vald'oro történelmi nevezetességü, s tetőtől a padozatig csillogó alabastrommal kirakott báltermében, melyet a családi hagyományhoz hiven kétezer szál viaszgyertya világitott s melyek levegőjét a nagyszerü üvegház összes virágainak illata telitett, élénk jókedv uralkodott és a tündöklő fiatalság kecsesen lejtette a zene ütemei után a keringőt. Ezt a gyönyörü viruló ifju sereget pillanatig remek szép rózsafüzér fonta össze, melyet a vidáman nevető tánczolók magasan feltartottak a középen; e zene változó ütemére egyszerre az egész kis csoport belevegyült lejtve a tömegbe s a rózsafüzér valóságos rózsaesőként hullott szét, a rózsaszirmok ezrével röpködtek a balzsamos levegőben, mielőtt hópehelyként ráhullottak a bájos fejekre és a hófehér meztelen vállakra, végre pedig lerepültek a földre, hol a hölgyek uszálya s apró lábai ide s tova seperték.

A cotillon egy virágos anarchia. Tartama alatt a legszigorubb garde de damenak is le kell mondania kormányzatáról és kénytelen, legalább egy időre, minden mama leereszteni kiterjesztett őrködő szárnyait. A szerencsétől meg az előtánczostól függ, kinek milyen tánczos vagy tánczosnő jut s igy a kis Honora is legnagyobbrészt a szerencsének tulajdonitotta, hogy a legtöbb fordulót Gerald rokonával tánczolhatta. A túlságos öröm közepette persze gondolkozni se jutott eszébe a véletlen esélye felett. Majd rákerül az elmélkedésre is a sor - gondolá Honora - a kocsiban, midőn majd hazafelé tartanak édes anyjával. Ah, hisz most még olyan korai az idő, de sajnos, egy, két vagy három óra mulva már ismét kitódul majd a nagycsarnokba a most boldogságban úszó atlaszczipős bájos kis sereg.

Egész sor üres terem vezetett át a bálteremből a képcsarnokba, vagyis másik végébe az óriás négyszögü palazzo Vald'oronak, mely több más palotával együtt ugyszólván egész kis várost képez Róma kellő közepén. Ezen termek egyikében több álmos öreg gentleman morzsolta le a hosszu éjszakát whistjáték mellett, várakozva feleségeikre. Két másik teremben kaczérkodó szerelmes párok vonultak el, mig csak egyik-másik betolakodó fel nem fedezte ottlétüket. A legtávolabb eső kicsiny kerek szobában, mintha a magas kupola tetejéből lehulló csillag lenne, egyetlen remek kis függőlámpa által megvilágitva komoly beszélgetésbe merült, de egymással elégedetlennek látszó fiatal pár ült. A férfi hátra dült az alacsony pamlagon, felbámult a mennyezetre, lábait keresztbe vetve és kezét nadrágzsebébe dugva. A tapasztalt nő rendesen visszavonul, ha a férfi ilyen fesztelen helyzetbe helyezkedik és hallgat. A nő tudja, hogy uralma megszünik abban a pillanatban, mikor a férfi ilyet merészel és bevárja a jobb időt.

De a pamlag sarkában ülő nő nem igen birhatott még sok tapasztalattal, mert izgatottan előre hajlott és tovább folytatta érveléseit és szemrehányásait, mi még jobban megerősiteni látszott a férfi fölényét, miután tovább is megmaradt illetlen, fesztelen helyzetében.

Vald'oro Olimpia, amint rendesen nevezték: »Gozzadininé«, legidősebb leánya volt Vald'oro herczegnek, állitólag nagyon fényes házasságot kötött körülbelül öt évvel azelőtt Gozzadini Marchesével, egy ferrarai könnyelmü gentlemannel, ki megengedte nejének, hogy legtöbb idejét Rómában töltse el a családja körében. Olympia igen szép fiatal nő, magas, széles vállu alak; veres hajával, hófehér bőrével és fekete szemeivel emlékeztetett Tintoretto velenczei nőire. Halálosan unatkozott Gozzadininak gyönyörü szép palotájában Ferrarában és nem is titkolta a vidéki társaság iránti megvetését. Gozzadini pedig lenézte az unalmas rómaiakat és kijelentette, hogy fia ugyan soha se fogja meglátni St. Péter templomát, mig férfi korát el nem éri; nem volt tehát más mód, mint hogy a szép asszony egyedül töltse el a telet Rómában, alkalmatlan férjét pedig ott hagyja Ferrarában, hogy azután vele és a gyermekekkel majd valamely fürdőhelyen találkozzanak a nyáron.

Gozzadininé nemcsak előkelő, de rendkivül vonzó és szép nő is volt, nem csoda tehát, ha soha se unatkozott a társaságban, mert ha ő egy salonban megjelent, a leghóditóbb, legcsinosabb fiatal emberek rögtön elpárologtak a leányok társaságából és a szép asszony körül csoportosultak, kitéve őt az által egész estére a rágalmazásnak. A fiatal emberek közül sokan csak keresztnevén szólitották s valamennyi szerelmes volt bele, vagy legalább is elhitette magával, hogy szerelmes, vagy az volt valamikor. Annyi tény, hogy szinte chicnek tartották, hogy az ünnepelt szép Gozzadininé körében lássák őket. Bocsánat a »chic« szónak gyakori használatáért, de szóljon mentségemül az, hogy korlátolt felfogásu egyéneket irok le.

Olympia csakúgy szerette a mulatságot, mint azt a fiatalabb és szendébb hölgyek is kedvelik és ugyancsak hatalmasnak kellett lenni annak, a mi őt a saját házában a cotillon elmulasztására késztette. Rendesen ő volt központja, a lelke az érdekes szép füzértáncznak és olyan önfeledt hévvel, oly kecses könnyedséggel és szilaj tüzzel lejtette végig a változatos bonyolult figurákat, hogy az még egy szenvedélyes Bachansnőt is zavarba hozott volna.

A jelen pillanatban azonban egyáltalán nem látszott vidámnak, szemeiből esdeklő kifejezést lehetett kiolvasni, hangja pedig inkább bánatosnak volt mondható, midőn udvarlójához beszélve esdve kérte őt: emlékezzék vissza, gondolkozzék és mentse fel őt a kinos megbizástól.

De vajjon mi lehetett az?

- Ön azt nem kivánhatja komolyan, Orazio - mondá - gondolkozzék csak egy pillanatig, milyen kellemetlen lenne az énnekem! Ön végre is gentleman!

A fiatal ember nem indult meg, hanem pár pillanatig szótlanul a fiatal nőre függeszté tekintetét, azután megszólalt rokonszenves gyöngéd rezgésü halk hangján.

- Mindez igen szép és kedves öntől, Olympia. De lesz-e szives mindjárt holnap megkezdeni az én ügyem elintézését, vagy inkább várna vele szombatig? Tudja, hogy a szombat szerencsés napja a Porsennáknak.

A fiatal hölgy a harag fellobbanásával takarta el kezével füleit.

- Soha se fogok én arra vállalkozni - kiáltá.

A férfi még egyszer ráforditá mélázó szemeit. Fényes, mandula metszésü szemek voltak azok és ugy villogtak, mint az elégült állatok szemei az erdőben. Szabályos vonásu arcza üde és szép volt. Világosbarna hajához jól állott a csaknem gesztenyeszinü barna, fényes göndör szakáll, mely telt fehér állát eltakarta.

A szép asszony ölébe ejtette kezeit és megkisérlé arczát félre forditani a férfi tekintete elől; de szemei akarata ellenére is megint csak annak arczára tévedtek. Szemei egy perczig megpihentek a férfias szép arczon, egészen kimeredtek a félelemtől; a halánték táján képződő verejtékcseppek pedig lemosták a rizsport dús hajának apró hajfürtei alól.

- Megteszem, a mikor önnek tetszik - mondá végre vontatva tompa hangon és utána borzongani látszott.

- Akkor hát holnap - felelé a férfi; - mert ha szombatig elhalasztanák, ön megfeledkezhetnék igéretéről, Olympia. Tudja, hogy ön némely dologban meglehetősen feledékeny. Akkor pedig megtörténhetnék, hogy hajósom esetleg összetalálkozhatnék Gozzadini emberével Genuában és beszélni találna neki arról a gyönyörteljes hétről, melyet mi együtt a yachton eltöltöttünk a mult évben a jóniai szigetek közt. Ne legyen feledékeny, Olympia; mert az most nem volna jó önre nézve.

A nő még folyton rá nézett és zokogását visszafojtva iparkodott uralkodni felindulásán. A férfi pedig lassan készülődni kezdett, felállt, kiegyengeté felöltője lebbenyeit és leverte az Olympia közelében lévő válláról a rizsport. Azután bal kezét kinyujtá kalapja és keztyüi után és mialatt egyik kezével keztyüit keresgélte a pamlag párnái alatt, jobb kezét hanyagul rátette mintegy engesztelésül a nőnek összekulcsolt kezeire. Olympia pedig lassan felemelte kezeit az ifju kezével együtt, mig csak egészen oda nem ért üde piros ajkához, akkor azután olyan mélyen beleharapott az eleven húsba, hogy a fiatal ember felkiáltott fájdalmában. Olympia megriadva futott végig a hosszu termeken, megijesztve a szerelmes párokat, kik azt hitték, hogy magukban vannak; s a whist mellett ülő öreg gentlemaneket is megzavarván, pár percz mulva már a legszilajabban tánczolt a cotillon figurájában hódolói egyikével, ki már másfél órája várakozott az ajtó közelében arra a kitüntetésre, tudva, hogy majd rá kerül a sor, mihelyt a szép Olympia bevégezte vitatkozását Porsennával. Minden este meg szokott az történni.

Olympia távozása után Porsenna Orazio még pár pillanatig szájához tartotta sebesült kezét és selyem zsebkendőjével bekötözve, szidta magában a kegyetlent. Akkor aztán kinyitotta a kicsiny szobának a mellékajtóját és eltünt a sötét lépcsőn, mely a ház fiainak lakosztályához vezetett. Meg akarta mosni a kezét Alfonso dolgozó-szobájában, mielőtt Olympia után menne a bálterembe. Belevetette magát egy mély karosszékbe és szivarra gyujtván elgondolkozott az Olympiával folytatott párbeszéd tárgya felett. Vajjon nem hagyott-e ki vagy egyet a nevezetesebb pontok közül? És nem elég gyenge-e ahhoz, hogy valamiben igazat adjon Olympiának? Nem. Utoljára is Olympia soha se bilincselte le őt egészen; most pedig, midőn már nem is szórakoztatta többé, jó, hogy legalább felhasználhatja a saját érdekében. A házasságtól ugyan borzadt, de ha már anyja annyira súlyt fektet rá, tekintettel arra, hogy ha nem adna örököst a családnak, az ősi vagyon rászállana és ferrarai rokonaira, kiknek kétségbeejtő helyzetükben olyan nagy szükségük volna arra és akik olyan nagyon áhitoznak rá, szinte megbocsájthatlan lenne, ha meg nem házasodnék, hogy a rokonok várakozásait meghiusitsa. Igen, meg fog nősülni; de a nőt magának kell kiválasztani; semmiféle családi beavatkozást nem tűr; abban még Olympia se akadályozhatja meg. Jól ismerte Orazio... vajjon ki, ha nem ő a római leányok jellemének minden vonását; ismerte azoknak csekély előnyeit és sok-sok gyengeségét, miért is teljesen ráunt a hazájabeli nőkre.

Az ájtatos anyja által elibe tárt névsor minden egyes jelöltjére nemmel felelt, mig végre anyja kétségbeesésében azt kérdezte tőle: nem tünt-e fel neki soha egy csinos kis leány, ki reggelenként leeresztett hosszu hajfonatokkal szokott sétálni a Pinción, anyja kiséretében, nyomon követve egy hintótól, melyet zöld libériás kocsis szokott hajtani. Az a fiatal leány ritka gondos nevelésben részesült és Porsenna herczegné még azt is erősitette, hogy tekintélyes hozománynyal bir. Vajjon nem kocsizna-e ki Orazio szintén egyik reggel, hogy lássa és meggyőződjék nem tetszene-e meg neki? Orazio beleegyezett vagy legalább is nem mondott ellent; elbúcsuzott anyjától és felsietett a lakosztályába, hogy gondolkozzék a dolog felett.

A Porsenna-palota egy téres utczán áll, mely a Corsótól a Tiberhez vezet és csaknem egyenesen nyugat és keletnek fekszik ugy, hogy a nap alig vet árnyékot szürke falaira. Magas négyszögletes épület az, minő igen sok létezik Rómában, nemes és egyszerü izlésben tartva körvonalaiban, de eléktelenitve a barok diszletekkel és modern boltozatával, mely mintegy áthidalja a jelent a multtal. Az oszlopos négyszegletü udvar körül egymás fölött emelkedő erkélysorokkal, melyek a tetőzet alatt verandákban végződnek, semmi se modern; a verandák napsugárban úsznak a kék égboltozat alatt; dézsákba ültetett narancs- és oleanderfák diszitik, melyeknek galyai az alacsony vasrácsozaton keresztül lekandikálnak a széditő magasságból. A kövek már mindenütt feketék és horpadtak és sirokkós napokon századok nedvességét izzadják ki. A felső emeletekbe felvezető rövid kanyarulatu széles lépcső el van lepve sikamlós foltokkal, a magas lépcsőzet falai pedig a földtől vagy három lábnyira kellemetlen kigőzölgésü párától átnedvesültek. A kőkoporsókat mindenkor megfelelő diszleteknek tartották Rómában, egy »Scala nobilinek«, de a Porsennákat kivéve egyetlen család se állitotta oda Etruszk őseik képmásait palotáik kijáratához, hogy ott pihenjenek elavult rútságukban. Itt azonban feltaláljuk a rég eltemetett férfiak és nők veres agyagból mintázott képmásait végig fekve üres koporsóik födelén. Valamennyi jobb kezére támasztja fejét és haragos arczot vet jelenkorunk szülötteire, a kik arra járnak. Félhomályban, vagy az olajlámpák homályos fényében, melylyel még ma is világitani szokták az ódon palotát, azok a hideg kőalakok kisérteties, komor kinézést adnak a lépcsőknek.

Minden emeleten nehéz ajtók nyilnak a család és hozzátartozóik által elfoglalt különféle lakosztályokba; mert azokban az óriási épületekben tizenkét lakosztály is könnyen el lehet helyezve, anélkül hogy bármelyikben is tudomást vegyenek a másik létezéséről.

A Porsenna család jelenleg csupán két élő tagból állott, az öreg herczegnéből, a ki visszavonultan élt az első emeleten, meg a fiából, Orazióból, a ki örömestebb lakott egy kisebb lakosztályban az anyjáé fölött.

A herczegné régi korbeli római nő volt, kinek a jelleme egyetlen törzsből látszott alkotva lenni és ha a fatörzs helyenként keménynek bizonyult is, kellően biztositva és edzve volt minden viszontagság ellen.

Saját jellemszilárdsága megnehezitette azonban azt, hogy felfogja az olyan komplikált ingatag temperamentumot, minő a fiáé volt, kiben minden tulajdonság harczban látszott lenni egymással, kiben a test küzdött a lélek ellen és az ész kicsúfolta mind a kettőt; kiben az öröklött természet néha diadalmaskodott az elsajátitott szokások felett, de azon az úton volt, hogy lenyügözze azt egyénisége rendkivüli hatalmával, mert elég erősnek képzelte magát, hogy akarata legyőzze a benne viaskodó összes ellentétes hajlamokat.

Orazio önkénytelen tisztelettel viseltetett anyjának éleselmüsége iránt, megtörtént tehát, hogy midőn Honora anyja mellett lépdelt egy verőfényes tavaszi reggelen, egy kocsi többször megkerülte már őket, s a kocsiban azon egyéniségek egyike ült, kiket meglátnia neki nem volt szabad. Lady Évának tapasztalt szemei azonban felismerték ugy a kocsit, mint tulajdonosát; s azonnal felfogta jelentőségét is az érdeklődő óvatos pillantásoknak, melyeket a herczeg Honorára vetett; és ez talán nyugtalanitotta volna aggódó anyai szivét azon meggyőződés nélkül, hogy Honora ruhája csodálatosan jól állott és ugy az, mint a reggeli üde lég igazán igéző szépnek tüntette fel leányát.

Porsennának mult heti megjelenése a Pinción nagy befolyást gyakorolt az anya azon elhatározására, hogy Honorát elvigye Vald'oroék tánczestélyére, habár a fiatal leány maga nem is keresett erre más okot, mint édesanyja kedvességét, ki örömmel látja őt mulatni. De lady Éva az estélyen nagyon bosszankodott csalódásán, mert noha már két óra mult és Porsenna herczeg már régebben jelen volt, még nem vett magának annyi fáradtságot, hogy bemutattassa magát neki és nem is látszott tudomást venni se az ő, se a leánya ottlétéről. Lady Éva éles szemei látták őt eltünni a rettenetes »Gozzadininével« és minden pillanat, a mig ketten együtt maradtak, egész örökkévalóságnak tünt fel neki. Az ő szempontjából tekintve a dolgot, Honorára nézve a házasság Porsenna Orazióval fejedelmi szerencse lett volna. Rómában valamennyi jó anya iparkodott azt a boldogságot megszerezni leányai számára. Most kinálkozott a jó alkalom, már csaknem biztosra vette, hogy vágya teljesül és ime ismét elforditja tőle a ritka szerencsét az a kaczér Olympia. Borzasztó, hogy egy ledér teremtés elcsábithat egy olyan szeretetreméltó szép fiatal embert!

Az a szeretetreméltó szép ifjú pedig ismerte becsét a higgadt visszatartásnak minden efféle kaland kezdetén, hanem azért nem szándékozott egészen elszalasztani a kinálkozó jó alkalmat. Észrevette ő, mikor Honora belépett és mialatt másokkal társalgott, folyton csendesen figyelte őt.

Látta Vald'oro Alfonso testvéries előzékenységeit; feltünt neki, hogy sok régi játszótársra talált a fiatalabb vendégek között; sőt az a derült, sugárzó tekintet sem kerülte el figyelmét, melylyel Geraldot üdvözlé. Jól ismerte ő Gerald körülményeit s legkevésbbé se félt tőle mint vetélytárstól. Tudta, hogy Lady Éva nem adná nőül egy kiváló állás és vagyon nélküli emberhez. Azonkivül ama különös szeszélyes pillanatok egyikében, melyeket alkalmilag megengedett magának, elhatározta, hogy Miss Deringnek Porsenna herczegnővé kell lennie, azt a feltevést pedig, hogy őt bárki is akadályozhatná kitüzött czélja keresztülvitelében, képtelenségnek tartotta.

Az a nyugodt biztonság, hogy annak, a mit óhajtott, be kell következnie, s hogy ha ő egyszer valamit feltett magában, annak utját semmi nem állhatja, megszerezte számára azt a tiszteletet, melylyel a világ az erőnek és hatalomnak meghódol, minden tekintet nélkül annak erkölcsiségére. »Pompás Porsennának« nevezték... mert hát minden rómainak megvan a maga gúnyneve, és Orazio fejedelmi életmódja igazolni látszott az elnevezést. Szive mélyében tudta, hogy ő nem erős; hogy bizonyos tulajdonságok, minő például a nagy testi bátorság, hiányzottak nála; tudta azt is, hogy az ő lelkülete valóságos karavánok szállodája, mely lakhelyül szolgál sok, igen sok olyan alkalmatlan, háborgó vendégnek, kiket már talán ősei is dédelgettek ivadékai szerencsétlenségére s a kiknek jelentkezése ujra meg ujra romlással fenyegette azt a szép hüvelyt, melyet hajlékul választottak; kik azonban, ha a nemesebb és lelkéből még ki nem halt magasabb énjével jöttek összeütközésbe, seregestől vonultak vissza a semmiségbe, hogy aztán ujra megrohanják, mint a sakálok a vergődő gyarló embert.

De az élet közönséges dolgaiban biztos volt a sikerről, annyira biztos, hogy még mulatott is a mód felett, melylyel czéljait elérte, ezért utasitotta Gozzadini Olympiát is, hogy eljegyzésének utait egyengesse, sőt talán még azzal is őt bizta meg, hogy ajánlatát tegye meg a gyermek-leány anyjának. Igazi chic-et talált (ezt a szót épp akkor fedezték fel) a heves szerelem felhasználásában, mely oly sokszor untatta őt, aztán meg valóságos gyönyörüség volt neki látni Olympia kinos vergődéseit. Most is azon gondolkozott, hogy lemegy a bálterembe és felszólitja őt, mutassa be a mamának és leányának. Az éjszaka már előre haladt s azokat az egészen fiatal serdülő leánykákat nem igen engedték a tánczestély végéig ott maradni, mivel attól tartottak, hogy a hőség, a por, meg a pezsgő megárt gyönge testalkatuknak és megrontja arczbőrüket.

Tiz perczczel azután Olympia elvezette Oraziót egy magasabb emelvényhez, honnan Lady Éva több más fáradt garde de dames társaságában nézte a tánczot. Lady Éva talán nem volt annyira fáradt, mint némelyek közöttük, mert meglehetősen vidáman társalgott egyik régi ismerősével, egy indiai tábornokkal, aki hazautaztában pár napra megszállott Rómában.

Sir Maxwell Lindhurst nem szidalmazta a Babut, se Kipling Rudyardot, miután az a szókimondó iró akkoriban még nem kezdett irni és a Babut még nem fedezték fel; hanem egy általa érdekesnek tartott történetet beszélt el éppen, midőn társnője egyszerre siket és néma lett, legalább is vele szemben, mert csak pár szót mormolt hozzá, hogy Donna Olympia szertartásos és erőltetett mosolylyal kisért bemutatására figyelhessen.

- Lady Éva, ha nem csalódom, édes anyámnak van szerencséje önt ismerni, - szólalt meg Porsenna, dallamos halk hangján. - Gyakran hallottam tőle önöket emlegetni.

Az a pillantás, mely eme szavakat kisérte, éppen elegendő tiszteletteljes elragadtatást foglalt magában ahhoz, hogy Lady Éva felmelegedjék és elégült legyen. Donna Olympia helyet foglalt mellette a pamlagon.

- Én holnap kirándulásra készülök Tivoliba - mondá nyájasan. - Nem tartana-e ön is velünk kedves Lady Éva, Honorával együtt! Milyen gyönyörüség látni az ilyen gyermekleányka mulatságát, nemde?

Honora abban a pillanatban tért vissza örömtől sugárzó kipirult arczczal helyére az alant lévő bájos kis körbe. Gerald őrizte meg azt a helyet számára, egész sereg csokrot gondozva azalatt, mig a fiatal leány tánczolt.

- Nagyon köszönöm - szólt Lady Éva kiváncsian, vajjon Porsenna fog-e csatlakozni a társasághoz. - Örömmel részt veszünk, ha kis leányom nem lesz fáradt a mai éjjelezés után. De nini, hiszen már fél három az óra! Most már igazán haza kell őt vinnem.

- Oh, ne vigye még el, - tiltakozék Olympia, - hiszen most kezdődik a legszebb figura. Nekem is vissza kell térnem a tánczosomhoz. Majd találkozunk tizenegy órakor a Porta Pia-nál - mondá a fiatal hölgy és karját a Porsennáéba füzvén, pillanat alatt eltünt vele a mozgó tömegben.

- Vezessen most engem a leányhoz - szólt hozzá susogva a herczeg - és mutasson kérem szivélyes arczot; nem szeretném őt elijeszteni.

Lady Éva egy pillanat alatt ujból csupa mosoly és figyelem lett sir Maxwell Lindhurst történetének meghallgatására; hanem amellett mély megelégedéssel nézte végig Porsenna szertartásos bemutatását Honorával. Gerald látszott csupán elégületlennek, mialatt utána nézett a termen a herczeg karján végig lejtő szép kis rokonának.

- Miféle morfondi ember lehet az, aki igy tud tánczolni - gondolá magában. De mikor Honora mellette ellejtve tánczosa vállán keresztül reá mosolygott, úgy érzé Gerald, hogy mindent meg tudna bocsájtani az egész világnak. Annyira vakmerő lett, hogy meg akarta hivatni magát nagynénjével másnap villásreggelire, mikor bucsuzáskor mindannyian jó éjt kivántak egymásnak és ő egyenként adogatta a virágcsokrokat Honorának a kocsi ablakán át, miáltal magára vonta a hátul várakozó kocsik kocsisainak szidalmait.

- Holnapra nem lehet meghivnom, édes fiam - mondá neki Lady Éva, - holnap nem leszünk otthon. A vidékre rándulunk ki egész napra Donna Olympiával. Jó éjszakát.

Az ablakot felhúzták s a hintó elrobogott a sötétségben. Valaki megérintette Gerald vállát. A tábornok volt.

- Ne sétáljunk-e együtt haza, Lowther? - szólt. - Én azt hiszem ugyanazon szállodában vagyunk megszállva.

Mikor aztán hátuk mögött hagyták a tömeget és szivarra gyujtottak, a vén indiai iparkodott ráterelni a beszélgetést a fiatal ember nagynénjére és annak szép leányára.

- Én jól ismertem a szegény megboldogult Deringet - kezdé egyszerre, - igen derék ember volt. De nem hiszem, hogy neki kedvére lenne az, hogy kedves kis leányát itt nevelték fel idegen országban. Lady Éva különben rendkivül el volt ragadtatva, amint észrevettem, mikor Porsenna herczeget bemutatták neki. Nem gondolja-e ön, Lowther, hogy a hiú mama szeretné kis leányát valamelyik herczeghez férjhez adni? Ha tudnám, hogy erre a herczegre gondol, hitemre, inkább magam lépnék fel mint kérő! Ne engedje azt megtörténni, Lowther!

Lowther némán intett, jelezni akarva, hogy biz ő nem is engedné azt meg, ha hatalmában állana valamit tenni ellene, de ő igazi modern angol volt, aki megtanulta már, hogy le kell számolni a lehetőségekkel épp ugy, mint a lehetetlenségekkel is.

III.

Donna Olympia nagyon szerette volna meghivni Geraldot az általa rögtönzött kirándulásra, már csak Orazio bosszantása végett is; de nem volt elég bátorsága daczolni parancsolójával. Ő rendelet szerint járt el. Az a férfi, akit felváltva majd bálványozott, majd gyülölt, de akitől mindig rettegett, kifejezte abbeli óhajtását, hogy egy kellemes kirándulást rendezzenek együtt, melyben ő fel s alá sétálhasson a Villa d'Este zöld boltozatai alatt azzal a szép kis leánynyal, akit nőül szándékszik venni. Olympia a rabnő, kénytelen volt tehát mosolyogva engedelmeskedni. Igy történt, hogy a bál utáni reggelen vidám társaság hajtatott ki Vald'oro Alfonso hintóján a Porta Pián. Honora, Vald'oro Bianca meg még nehány fiatal leány csak ugy sugárzottak az örömtől és a duzzadó egészségtől; meg se látszott rajtuk az elmult éjjeli táncz hatása; Donna Olympia és Lady Éva már kissé lehangoltabbak voltak. Hiába, túlságosan korán keltek fel. Nem csekélység kilencz órakor felkelni, mikor négy órakor fekszik le valaki! Alfonso elég számos fiatal embert válogatott ki hajnalban a dohányzó szobából és habár azok kezdetben kissé elczigázottaknak látszottak, a friss levegő meg a fiatal leányok által suggerált jó kedv, no meg az a pohár pezsgő is, melyről felpezsditésükre a háziur gondoskodott, csakhamar felvillanyozta őket s igy felöltötték azt a kihivó mosolyt, melyre a latin faj egyedei ugyszólván kötelezve érzik magukat mindannyiszor, ha lóra ülnek s mely természetesen még nélkülözhetlenebbé válik, ha négy ló vágtat el velük.

Orazio a kocsiban Honora átellenében ült, hol vigyázhatott napernyőjére és ruhájára, Olympia azonban itt minden esetleg kedélyes csevegésüket meghallhatta volna. Orazio rendkivül szép volt az nap, szemei tiszták, fényesek valának és olyan rettenthetlen kifejezéssel birtak, akár a bátor gyermekéi. Még Olympia maga is csodálkozott, miképen sugározhat ki annyi átszellemült boldogság az olyan világfi tekintetéből. Hát semmi se bántja őt, - gondolá a szép asszony - nincs egyetlen sebhető gyenge pont abban a pánczélozott szivben, hová egy mélyen megsértett lény beledöfhesse tőrét? Olympia az nap sokat szenvedett néha, különösen dél felé. Mindig azt várta, hogy abból a fehér ruhás kicsapongó kedvü kis leányból egyszerre csak kitör valami ördögi természet! Milyen tréfa lenne látni, hogy Orazio megijed valakitől. Vagy milyen örömet érezne akkor, ha Gerald véletlenül ott teremne a Villa d'Estében, persze nem tőle tudta meg a kirándulási tervet, hanem Alfonso mondta meg neki, hogy ott szándékoznak tölteni a napot, s igy egészen természetes lenne, hogy Alfonso meghivja őt a villásreggelihez. Óh, ha eljönne, akkor még neki is jutna egy kis tréfa azon a napon.

A kristálytiszta, derült, verőfényes nap sugarai melegen sütöttek; fülemilék énekeltek a fák galyain, a lovak lábai alatt pedig virultak a tarka mezei virágok; igen, a lovak lábai alatt, mert Alfonso ráhajtott most a zöld gyepre.

A nyári reggel meleg levegőjét balzsamos illat telité és az egész táj fényárban uszott.

A talaj göröngyös volt az egész tájékon tiz mértföldnyire a várostól és Alfonso nagyon kényelmetlennek találta a kocsizást a hőségtől kiégett csúcsos halmokon. Miért is elhatározta, hogy visszatér az útra, midőn egyszerre megállott, mert nem tudta, mit jelentsen mögöttük a leányok meglepetést eláruló felkiáltása. A hintó éppen egy nagyobb magaslatot került meg, mikor egyszerre mintegy az álmok országából jött egy leirhatatlanul pompás diszmenet.

A juniusi ég tündöklő kék boltozata alatt nesztelenül, hat szép tiszta fehér ökör által vontatva arany kerekeken óriási egyptomi szekérből álló csoport vonul arra a hegyen felfelé. Büszkén, csendes pompával szelid szemü, bronzbőrü néma fejedelmeket vittek, kiknek lélegzését csakis a mellükön csörtető ékszeralakzatokból lehetett sejteni. Minden király feje felett magas nubiai rabszolgák aranyos legyezőket tartottak, melyek minden pillanatban meg-meglebbentek a lassan vontató fehér ökrök megkoszoruzott s a napfényben csillogó aranyos szarvaik mozgása szerint.

Az egész jármű tündöklött az aranytól és virult a rózsáktól; a fejedelmek lábai előtt pedig a különféle országokból magukkal hozott szép rabszolganők feküdtek... fekete haju szépségek, kiknek onyx szemei bele merengtek a napba, továbbá fehérarczu aranyszőkék, kik hosszu hajukkal eltakarták a fejedelem lábait.

Mind jobban jobban közeledtek és a Campagna mystikus hullámaiból látszék kibontakozni a szivárvány szineit játszó, ékszerektől és aranytól csillogó pompás diszmenet.

A rabszolganők egyike hirtelen felült a helyén és egy csomó rózsát dobott nevetve Alfonsóra. Ekkor egyszerre megtört a varázs és mindenki megtalálta szavát.

- Mi ez? - kérdezé Honora Oraziótól a zürzavar közepette.

- Az ugynevezett Cervara-ünnepély, Miss Dering. A művészek minden évben találnak ki valami csodás látványosságot, de ennél szebbet még soha se mutattak be. Nagyon meg van ön lepetve?

- Meg vagyok büvölve - felelé nevetve Honora. - Még soha se láttam ilyen szépet egész életemben. Nem mehetnénk-e utánuk? - kérdezé és mélázva nézett a fehér ökrök és a lengő aranylegyezők után.

- Nem tetszenék a látvány önnek, ha megtennénk, - magyarázta kitérőleg Orazio. - Később nagyon is neki fognak melegedni, sok sört isznak majd és estére bizonyosan meglehetősen beszámithatlan állapotban fognak haza kerülni. Biztosithatom, Miss Dering, hogy a villa d'Estében sokkal jobban fogja magát érezni.

- Igen, azt magam is hiszem, - szólt Honora kissé lehangoltan és magában azon gondolkozott, vajjon miért nem hivták meg Geraldot... mikor őt is nagyon mulattatta volna mindez.

Ki ne ismerné a Villa d'Estét szökőkutas terrasze-aival, hosszu virányos sétányaival, cypruslombjaival és nyiló virágaival? Képzelni se lehetne ennél szebb mulató területet; de talán még soha se tünt az fel szebbnek a Campagna verőfényétől elkáprázott szemnek, mint ama derült meleg délelőtt. Ugy tetszék, mintha örök időktől léteznék a természetnek ez a remek műve. Minden csendes volt ott a századok nyugalmával és a zuhogó forrásokból felszökő minden egyes vizsugár megannyi gyémántesőként tündöklött a napsugárban, mint egy-egy lánczszeme annak a drágaköves láncznak, melyet a források kristálytiszta vizének és az aranyos napsugárnak szinpompája egyesülve megteremt.

Az egész hosszu út csupa gyermekjátékhoz hasonló vizesésekből áll, melyek apró, soha nagyobbra nem növő páfránycsemeték felett zuhognak. Honora és Vald'oro Bianca ott játszottak gyermekes kaczagás, locsolás és ujjongások között, keresztül-kasul átugrálva az apró forrásokat, miközben Orazio lassu léptekben sétált mellettük végig a biztos fövenyes ösvényen, készen tartva magát kimenteni őket az esetleg bekövetkező vizbeeséstől, vagyis a vizbefulástól, amint nevetve mondá. Habár Honora gyermekként játszott leánybarátnőjével, mégis azt lehetne mondani, hogy tiz évvel lett idősebb, mióta Gerald előtte való napon meglepte őt ódon kastélyuk kertjében. Se az indiai mango-fa indája, se virág, se gyümölcs nem fejlődik olyan csodálatos gyorsasággal, mint a fiatal leány tapasztalata első belépésekor a világba.

Vald'oro herczegné tánczestélye megmutatta Honorának, mily kellemes, élvezetes a világ és milyen pompásan lehet benne mulatni. Megtetszett neki a társaság és most már arról is meg volt győződve, hogy őt is megszerették. Egészen uj gyönyört izlelt meg azzal a tudattal, hogy ő igazán szép s hogy mások is bájosnak találják; csoda-e tehát, ha a bűvös hatást bizonyos mérvü mámor követte és a mai Honora, az önérzetben, szerelemben és napsugárban úszó Honora néha bizonyos nemével a kicsinylésnek gondolt vissza a tegnapi szerény, remegő, félénk és még Biancától is tartózkodó Honorára, mivel az annyira elmaradt a mai tapasztalt lénytől.

Orazio észrevéve a leányok jókedvét, nem zavarta meg örömüket s maga is velük mulatott. Az ő egyszerü logikus módja, melylyel az efféle tünetek végeredményét kiszámitotta, megkönnyitette a taktikáját. Ami nem ő reá vonatkozott, azon soha se törte a fejét. Honora nem értette meg mindjárt, mit akart jelezni Orazio előzékeny viselkedésével és szerelmes pillantásaival, mert mindezt ismét csak azon hódolatok egyik változatának vette, melylyel az nap mindenki kitüntette, de midőn egyszerre megbotlott a csúszós kövön és Orazio hévvel megragadta kezeit, hogy megakadályozza az elesésben, sajátságos ösztönszerü belső sugallat óvatosságra intette és az ellenszenvvel párosult félelemnek fagyos borzongása megdermeszté egy pillanatra.

Attól fogva iparkodott is folyton szorosan Bianca mellett maradni, s tündértánczukat a vizesések között abbahagyva, komolyan visszasétáltak az árnyas lombok alá, hol a társaság többi része már összegyült a villásreggelihez.

Távollétük ideje alatt két uj vendég csatlakozott a csoporthoz. Alfonso szivélyesen kezet szoritott Lowther Geralddal, Sir Maxwel Lindhurst pedig az ő lármás, hévteljes hangján azt magyarázta Lady Évának, hogy azért tévesztették el a kirándulókat, mert nem a meghatározott kapun lovagoltak ki a városból.

- Hogy a manóba történhetett az? - kérdezé Alfonso. - Bizonyosan az én hibám okozta a tévedést. Alkalmasint elfelejtettem megmondani, hogy a Porta Pia a találkozási pont.

- Ez hasonlit a férfiakhoz - jegyzé meg Olympia hévvel, bebizonyitandó Porsennának, hogy neki semmi része se volt az angolok meghivásában. - Alfonso rendesen mindent bevégzett ténynek vesz. Még azt se közölte velem, hogy önöket meghivta. Attól tartottam, hogy már haza is mentek, mielőtt a mult éjjel elhatároztuk a kirándulást.

Habozni kezdett Olympia, miáltal zavarba jött, mert érezte, hogy Porsenna elégületlenül függeszti rá tekintetét.

- Ugyis történt, - szólt Gerald, - hanem az ön bátyja szives volt egy levélkét küldeni utánunk, melyet ma reggel kaptunk meg a kávénál. Szégyenkezve vallom be, hogy én borzasztóan álmos voltam, de a tábornok erélyesen kijelentette, hogy ma éppen lovaglásra való az idő, és ime most itt vagyunk. De már azt se tudom merre hoztak a lovaink.

- Bizonyosan nagyon kimelegedtek és szomjasak is lehetnek - mondá Donna Olympia. - Jöjjenek s igyanak egy kis pezsgőt.

A villásreggelit rárakták a puszpánggal és magyallal bekeritett hely közepén levő nagy márványasztalra, mely bekeritett helyről három nyiláson át kitekinthetett a szem a zöld pázsitos területen keresztül a messze távolságba, hol már a láthatár beolvadni látszik az ég boltozatába. A körön kivül minden verőfényben uszott és égető hőség volt, de odabent a lombsátorban árnyékos és hüvös volt a lég, a vizesések zuhogása pedig olyan kellemes zeneként hallatszott be, amilyent csak nyáron déltájban kivánni lehet. Gyümölcs és virág voltak felhalmozva a fehér márványasztalon s ahol egy piczinyke napsugár átszürődhetett a sürü zöld lombokon, mindmegannyi rubinná és topázzá változtatta át a gyöngyöző pezsgő bort.

A sok zürzavar se maradt el, ami rendesen előfordulni szokott az étkezésnél az elhelyezkedés alatt és Gerald fel is használta az alkalmat, hogy egy üres helyet elfoglaljon Honora oldala mellett. A tábornok oly kellemesen mulattatta a mamát épp abban a pillanatban, hogy az nem látta mi történt, mindaddig, mig mulattatója el nem helyezte őt egy helyre az asztal tulsó oldalán. A vén strategista szántszándékkal, tervszerüen járt el és magában örült az eredménynek.

Lady Éva meg akarta kisérleni, hogy változtasson a dolgon.

- Jer ide, Honora - kiáltá. - Ott léghuzamban vagy... vagyis inkább nagyon erősen rád süt a nap.

- Kedves néni - szólalt meg Gerald - hiszen az egyedüli napsugár az egész területen csakis az ön fejére süt ebben a pillanatban. - Parancsol egy kis tengeri rákot, Honora?

- Igen, kérek - felelé Honora halk hangon, gondosan kerülve anyja tekintetét, mintha csak a tányérja mellé helyezett virágcsokorban gyönyörködnék. Első ellenkezési kisérlete volt ez és még nem tudta biztosan, miként fog az fogadtatni. Most már igazán egyszerre felnőtt leánynyá lett. Gerald szeretetteljes szemei és kedves hangja bátorságot adtak neki ahhoz, hogy egyszer a saját kedve szerint cselekedjék.

Donna Olympiát kezdetben mulattatta a helyzet. De azután látta, hogy Orazio nyugodtan helyet foglal Honora bal oldalán, sőt felfogta azt a meglepett gyors pillantást is, melyet két közelben álló férfi, Carlo Spina meg Livio Agreschi váltottak egymással, mire szivében ujból feltámadt a féltékenység égető, maró fájdalma. Carlo Spina levetette magát a mellette levő üres székbe, mihelyt látta hogy Orazio nem szándékszik azt elfoglalni. Ő volt az, aki az elmult éjszakán olyan sokáig várakozott azért, hogy vele tánczolhasson. Az első pohár pezsgőre megeredtek a nyelvek és a tábornok csevegésének fedezete alatt halk hangon Spina igy szólt szép szomszédnőjéhez.

- Rá se nézzen ön, Donna Olympia! Milyen barom! Ha akarja, belefojtom őt a vizesésbe a villásreggeli után!

Olympia felkaczagott.

- Ugyan minek kivánnám én őt a vizbe fojtatni? - szólt. - Ugyancsak eltorzultan húznák ki onnan. Inkább fojtana bele engem. Milyen feltünést keltene az. Akkor aztán legalább igazán kiélvezném minden tréfás bohóságát ennek az életnek.

- Nagyon helyesen - felelé Spina. - Magam se bánnám, ha hozzá jutnék. Majd kiválasztok egy csinos mély helyet és ön megigéri, hogy nem sikoltoz, mikor lebuktatom a szép fejét? Milyen elragadó és bájos lenne ön, ha előbb leeresztené a haját! De igazán nem szabad ám viaskodni velem, mert ön sokkal erősebb, mint én vagyok!

- Elképzelem milyen czikket hozna holnap a »Fanfulla!« - nevetett Olympia. - »Szenzácziós kettős öngyilkosság!« A társaságot egészen megrázkódtatná! Gozzadini megkisérlené a szomorkodást, az ön édes anyja pedig ötszáz misét mondatna bünös kis lelkéért! No majd gondolkozunk felette, Carlo, ha az élet már nagyon unalmas lesz; de ma még nem.

- Bizonyosan nagy dobozt vár ön Worth-tól. Ez a tudat pedig tudom egy hétig is életben tartaná étlen és szomjan. Mit rendelt ezuttal? Báli öltözéket? Ugyan mondja el nekem!

Carlo kellemes csinos kis emberke volt, aki élénken érdeklődött hölgybarátnőinek ruhái iránt; s azok szerették azért.

A villásreggeli, mint már az efféle mulatság szokott, zajosan folyt le. Sir Maxwell Lindhurst regényes emlékeket idézett fel és egészen meghatotta Lady Évát a gyöngéd hang által, melyet bele öntött heves, parancsoláshoz szokott hangjába. Lady Éva mindjobban belemélyedt a társalgásba s igy sikerült a tábornok czélja, hogy lekösse figyelmét, mert olyan büvös bájos lénynek festette őt az akkori időből, mikor először meglátta husz évvel azelőtt - habár a furfangos vén katona óvakodott megnevezni az időpontot, hogy csak akkor vette észre az asztal tulsó oldalán előforduló mozgalmat, mikor már késő volt.

Orazio elérkezettnek gondolva az időt, hogy Honora és Gerald között félbe szakitsa a halkan folytatott párbeszédet, azt az inditványt tette Vald'oro Biancának, hogy keljenek fel és kerüljék meg a vizeséseket.

- Csak mi magunk? - kérdezé Bianca gyönyörrel párosult megdöbbenéssel.

- Elhozhatja Miss Deringet is, ha nem kiván egyedül jönni velem - felelé Orazio. - Donna Olympiát fárasztani szokta az efféle séta, Lady Éva pedig még nem fejezte be villásreggelijét. Közel vannak a vizesések, egyáltalán feleslegesek oda a garde de dames-ok.

- Honora - szólalt meg Orazión áthajolva Bianca, - menjünk le a vizeséshez.

- Én is elmehetek? - kérdezé esdeklően Gerald, midőn Honora felállott helyéből.

- Igen, mindenesetre - sietett mondani Honora. És igy még mielőtt Lady Éva megtudhatta volna mi történik, a társaság fiatalabb része eltünt szem elől a sötét árnyas boltozatok alatt, melyek a lugastól a terrassera vezettek. Látta azonban, hogy Orazio is eltünt a leányával s ez a tudat balzsamul szolgált anyai szivére.

Habár Lady Éva hosszu évek sora óta élt már Olaszországban, gondolkozása még mindig elég angolos maradt azt elképzelni, hogy a regényes környezet majd ugy felmelegitendi Oraziot, hogy elragadtatásában talán még nyilatkozatra, sőt nyilt megkérésre is vezeti. Véghetetlenül meglepte volna Lady Évát az a tudat, hogy bármilyen tökéletlen volt is Orazio, határtalanul vesztett volna önbecsülésében, ha rajta kapná magát, hogy komolyan szerelmet vall egy saját osztálybeli fiatal leánynak. Az ő kicsiny, de meglehetősen romlott világában a férjes Olympiák igen szép zsákmányok... mivel azok tudnak vigyázni magukra; hanem azt, hogy egy férfi társaságbeli fiatal leányhoz közeledjék az idő elérkezése előtt, mikor kezét a szüleitől is megkérheti, a legelvetemültebb férfi is izléstelen, helytelen lépésnek tartaná.

Orazio tehát egyebet még nem is akart elérni, mint jó benyomást tehetni Miss Deringre; és hogy olyan szeretetreméltó kellemes világitásban tüntesse fel magát, hogy a fiatal leány kénytelen legyen rá nézni; tényleg központtá akart lenni szemei előtt és kissé komolyabb kitüntetésben, figyelemben kivánta részeltetni Honorát, de nem annyira, hogy csökkentse előtte általa a drága kincs becsét. Rendkivül bosszantotta Alfonso ostoba vendégszeretete, de hát neki nem szólhatott előzetesen, most meg már jó arczot kellett mutatni hozzá. Olympiának kellett volna ügyesebben elintézni a dolgot, s Orazio meg is fogadta, hogy ugyancsak kellemetlen lesz, ha alkalma nyilik leszámolni vele.

Kiértek a verőfényes napba, hol még egy kis ideig kellett sétálniok, mielőtt a tekervényes ösvényhez jutottak, mely több kanyarulaton át a vizesés völgyéhez vezetett. Az a szép kis tájkép egyáltalán nem volt olyan közel, mint ahogyan Orazio kijelentette Biancának. A fiatal hölgyet kissé idegessé is tette az, hogy olyan messzire eljött nővére felügyelete alól, de megnyugvást talált abban a körülményben, hogy a társaságnak két tagja angol, kik nem vesznek ilyesmit túlszigorun, és hogy utoljára is Olympia az oka, miért nem jött utána. Egy kicsiny kaput kellett kinyitni, mielőtt lefelé haladhattak és Honora azt gondolta magában, milyen kedves jó ember lehet az a Porsenna herczeg, mikor jóságosan beszélni hallotta őt azzal a paraszt emberrel, akit előszólitott, hogy kinyissa. Orazio kérdezősködött a paraszt körülményeiről, a gyermekeiről és érdeklődött az iránt is, nem uralkodik-e náluk a láz, mivel foglalkozik, végre pedig örömet és meglepetést szerzett neki egy darab ezüstpénz ajándékozásával fáradságáért.

- Nagyon örült ez a szegény ember - mondá Honora Orazionak, midőn átmentek a rácskapun. - Milyen nyájasan beszélt ön vele! - szólt és szép szemei sugárzottak, midőn elismeréssel nézett fel reá.

- Ugyan ki ne lenne szivélyes az ilyen szegény éhenhaló teremtményhez? - felelé szerényen a herczeg. - »Poveraccio!« Nagyon megsajnáltam. Siniscalchis-ék embereihez tartozik s azok soha semmit se tesznek a népért.

- Ön gondoskodik az embereiről ugy-e, Olivetoban? - kérdezé Honora. A nagy Porsenna birtokok ismeretesek valának és a fiatal leány is sokat hallott már az emlitett helységről.

Orazio megfordult és komolyan ránézett egy pillanatig, mielőtt válaszolt.

- Szeretnék róluk gondoskodni - mondá végre, - ha valaki megmutatná, hogyan lehetne. De hát mit tudok én? Női sziv kell ahhoz, hogy megértse és megvigasztalja a szenvedő népet, a kicsiny gyermekeket és a szegény vén asszonyokat.

- Hát az édesanyja? - koczkáztatta meg Honora, hirtelen ráemelve villogó szemeit; - óh milyen boldog lehet ő, hogy tehetségében áll rajtuk segiteni.

A vágyakozás rezgése nyilvánult hangjában. Orazio érezte, hogy véletlenül olyan húrt érintett meg a fiatal leány lelkében, mi által jellemét vezetni és felette uralkodni lehet.

- Elég tenni való volna még ott - szólt szeliden és lehajolt, hogy Honora ruháját kiszabaditsa egy tüskéből; midőn felemelkedett, egy pillanatig rajta felejté csodálatos szemeit a fiatal leány arczán és nem is vette le róla merő tekintetét addig, mig nem látta, hogy mélyen kipirul tekintete alatt.

Honora azután előre sietett és pár pillanat alatt utólérték Geraldot és Biancát, kik az út kanyarulata feletti szikla kicsiny magaslatán vártak reájuk. Geraldnak eszébe se volt, hogy Oraziot az egész úton rokonával engedje lefelé sétálni, habár olyan ponthoz érkeztek, ahol a zuhogó viz zúgása lehetetlenné tett minden beszélgetést.

Fél város fekszik eltemetve azon rettenetes sziklák alatt és ott, ahol az áruló folyam a férfiakra, asszonyokra és gyermekekre, mint egy sivalkodó tömegre rázúditotta a veszedelmet, a levegő folyton olyan jajveszékelő sikoltozáshoz és nyögéshez hasonló morajtól visszhangzik, amilyen zuhogást egyetlen zuhatag se hallat az egész világon; és az utazókat a zuhataghoz kisérő vezetők azt beszélik nekik, hogy az a moraj nem egyéb, mint azon szegény elkárhozott lelkeknek a kiáltozása és sirása, akiknek nem volt idejük imádkozni, mielőtt elpusztultak. Látni is lehet a szegény kisérteteket a vad cserje ágain, midőn ott kinlódnak, forgolódnak azon sötét feneketlen örvény felett, hol a sebes folyam beleszakad a föld gyomrába és üvöltve eltünik a mélységben, hogy messze, sokkal alantabb kibukkanjon a sikságon, mint csillámló tiszta csendes folyó megöntözve a búzát és szőllőket, boldogan csörgedezve utjában, elfelejtve a halálhörgéseket a hegyek üregeiben.

A viz háborgása megrenditette a talajt lábaik alatt s a fiatal leányok arcza elhalványult egy kicsit, amint lejebb és közelébb jutottak a sötét örvényhez, ahol a sötét mély ár eltünt. Végre egy lapos sziklán állottak meg, mely ágak közé ékelve, túlságosan közel volt az örvényhez, hogy biztos helynek lehessen mondani. Bianca Gerald karjára támaszkodva, visszahökkent, de Honora északi vére pezsegni kezdett a veszély érzetére és mélyen kihajolt a gyenge korláton, melyet inkább intelmül, mint a veszély elháritásául helyeztek oda a kő szélére. Biz' az nagyon gyenge kis alkotmány volt és még Honora könnyü fiatal alakjának súlya alatt is meghajlott, aki ezt mind a két karjával átfonva, lehajolt felette és hallgatta a zuhogó viznek sajátságos moraját. Orazio mellette állott s összekulcsolt kezeit háta mögött levő botjára támasztotta.

Geraldnak feltünt a fesztelen magatartás s az a látszólagos közöny, melylyel a fiatal leánynak megengedte kitenni magát a veszélynek, mialatt sóvárgó szemeit annak haján, nyakán és üde arczának szép vonásain legeltette.

Geraldot elfutotta a hőség, és hirtelen haragjában ökleit önkénytelenül összeszoritotta. Levette karjáról Bianca kezét és oda rohant Honora mellé.

- Jöjjön innen, Honora - mondá karját megérintve, csaknem nyersen. Azután a következő kérdéssel fordult Porsennához: - Hogyan engedheti őt ennyire áthajolni a korláton? Tudhatná, hogy mennyire bizonytalan az.

Honora kiegyenesedett az érintésre és nevetve rázta meg a rácsot mind a két kezével, hogy megmutassa milyen erős az?

- Nézze - kiáltá leányos bohósággal - milyen erős... ah!

Amint hátrafelé dült rajta, a korhadt korlát recsegve dült le és Honora pillanatnyi iszonyu, kimondhatlan rémülettel érezte, hogy lábai az örvény felé siklanak. De még nem ütött utolsó órája, mert midőn már az összeroncsolt korlát darabjai ott kavarogtak a zuhogó viz felett, hogy bele sodorja a mélységbe, Gerald átkarolta Honora derekát és kimentette őt a biztos halál torkából. Az ifju arcza halálsáppadt volt a borzalomtól, de visszafojtotta heves kifakadását most, midőn már a fiatal leány ott állott mellette biztonságban, szintén halványan és jobban megrémülve attól, a mit Gerald szemeiből kiolvasott, mint a haláltól, melytől megmenekült.

- Honorám, édes Honorám! - e szavak lebegtek az ifju ajkain. A fiatal leány legalább megértette és azt olvasta ki szemeiből, noha egyetlen hangot se ejtett ki.

Orazio meg se mozdult. Egyszerre tudomására jutott és pedig nem először életében, hogy egy második lény is lakozik benne... egy teremtmény, mely pillanat alatt felülkerekedik és egészen betölti hüvelyét... és az Porsenna Orazio. Az a belső lény egyszerre feléledt benne és örömmel ujjongott annak látásakor, hogy két emberi lény, egy életteljes fiatal ember és egy mélyen érző fiatal leány ugy rohan alá a mélységes örvénybe, bele a halál torkába, mint ama töredezett korhadt roncsok.

Gerald szavai hallatára eltüntek azok a neroi gyönyörök és Orazio hirtelen felfogta, hogy gyorsan dologhoz kell látnia, hogy Honorát kiengesztelje. Biztosra vette, hogy fel lesz háborodva apáthiája felett, mivel nem ragadta meg ruháját és nem tette koczkára megmentéseért életét, hogy darabokra törjön, mint ahogyan az az ördöngős angol megcselekedte.

Pedig hát Orazio olyan távol állott abban a pillanatban Honora gondolatától, hogy az szinte megfeledkezett létezéséről. Egy magasztos néma pillanatban megértette a szerelem hivó szavát és viszonozta azt. Érezte, hogy elérkezett számára a legmagasztosabb boldogság és rögtönösen átalakult lelke néma elragadtatással engedte át magát az éltető napsugár gyönyörteljes melegének.

Egy ideig elkáprázva és szótlanul lépdeltek előre Geralddal, egymást kézen fogva, mint két gyermek. Sok idő telhetik el, mig ujabb, ahhoz hasonló boldog órát eltölthetnek együtt, ne kövessük hát őket nagyon közelből.

Orazio a rokonszenves kedves Bianca közvetitésével értésére adta és megmagyarázta barátainak, hogy Miss Dering olyan mély tiszteletet keltett benne, hogy képtelen volt őt avatatlan kézzel megérinteni még azért sem, hogy életét megmentse. Egyedül csakis őrangyala lehetett méltó arra, hogy megérintse őt és megoltalmazza.

IV.

- Lehetek-e az ön nejévé, Gerald, mikor azt mondják, hogy bün volna? Óh! anyám, anyám, miért engedte, hogy lássam őt?

E fájdalmas szavak után hevesen elfordult Honora és fejét kezére hajtva, oda támaszkodott a kandalló párkányához.

Lady Éva szalonjában voltak, melynek ablakai a hegyekre nyiltak. A leeresztett zöld redőnyök felfogták az égető nap hevét, de a léget virágok illata telité.

Lady Éva alacsony pamlagon ült a kandalló túlsó végén és megdöbbenve nézett Geraldra, ki hozzá hajolva összetett kezekkel, esdeklő hangon könyörgött.

A fiatal ember fájdalmasan fordult azután egyszerre Honorához.

- Ön túloz, drága Honora - szólt elkeseredetten, bár a fiatal leány nevének kiejtésénél hangja megszelidült. - Ne féljen, elintézem én ezt az ügyet édes anyjával. Önök kedves lények mind a ketten, olyan sokáig éltek itt a külföldön, mig végre elfelejtették, mi a helyes és mi a helytelen Angliában, már pedig az az ország a bennünket megillető hely és az szab nekünk irányt és törvényt.

- Ugyan ne beszéljen ilyen hóbortosan Gerald - mondá Lady Éva idegesen legyezve magát óriási nagy legyezőjével. - Ön Rómában is csak ugy unokafivére Honorának, mint Angliában s az egyház tiltja a vérrokonok közötti házasságot. Mit szólanának ahhoz itteni barátaink?

Honora felemelte fejét és felvillogó haragot eláruló sötét szemeivel pillantott anyjára. Ő tudta már, hogy ügye elveszett, legalább is annyiban, amennyiben anyjának beleegyezésétől függött az: de Gerald még mindig könyörgött.

- Minden nap előfordul ilyesmi, nemcsak itt, de más országokban is, Éva néni. De itt Rómában is meg szokták adni az engedélyt, ha komoly ok van rá. Aztán végre is közöttünk csak az egyik fél katholikus, e szerint csupán félig volna e házasság helytelenithető.

Honora elmosolyodott keserüsége közepette is, ez eredeti okoskodás felett.

De Lady Éva még jobban megbotránkozott. Illőnek találta elhallgattatni Geraldot, de tényleg nem tudott mit felelni erre az érvelésre. Az érvek alaposak voltak, kivéve talán az utolsót, de azt nem akarta Honora előtt beismerni. Jól tudta ő, hogy az egyház habár tiltja a közel vérrokonok közötti házasság kötését, tesz néha kivételt, különösen, ha mindkét család óhajtja, hogy létre jöjjön az ilyen házasság.

Az a körülmény, hogy ez a két gyermek egymásba szeretett és kölcsönös szerelmüket huszonnégy óra leforgása alatt meg is vallották egymásnak, rendkivül megdöbbentette Lady Évát. Annyira lesujtotta ez a felfedezés, hogy betegnek, szinte öregnek érezte magát. Leánya felől biztos volt azonban, mert tudta, hogyha meggyőzheti őt és elhitetheti vele, hogy az ilyen közel rokonok közötti házasság mennyire helytelen, sőt bűn, akkor a lelkiismeretes fiatal leány, bármilyen szenvedést okozzon is neki a lemondás, kész lesz Geraldot örökre eltávolitani köréből. Tudta ő, hogy Honora leghősiesebb erénye abban rejlik, hogy kötelességérzetből képes megtörni a tulajdon szivét.

- Nem lenne rajtunk Isten áldása, Gerald - mondá kétségbeesetten. - Ha helytelen az ilyen házasság, akkor bűn is... és én... nem gondolhatok...

Gerald felszökött helyéből és oda lépett a fiatal leányhoz. Szemei villogtak a szerelem és harag fellobbanásától és úgy megragadta Honorának mind a két kezét, mintha örökre a magáéban akarná azokat megtartani.

- Nem gondolhat én reám, Honora? Nem akar arra gondolni, mily forrón szeretem önt és hogy ön is szeret engem, Honora... óh igen, szeret, viszontszeret engem! Itt csupán egy bűn létezhet, de azokat terhelné, akik bennünket egymástól el akarnának választani.

Honora kiegyenesedett és hősiesen szemébe nézett Geraldnak. Volt valami a tekintetében, mi Geraldot arra készteté, hogy elereszsze kezét. A fiatal leány visszavonta kezét és két nagy könnycsepp pergett végig arczán, miközben igy szólt:

- Én azt hiszem, hogy örökké gondolni fogok önre, Gerald. De ha azt mondják, hogy bűn lenne összekelésünk, akkor soha se szabad többé egymást viszontlátnunk. Lehetséges azonban, hogy a mama tévedt...

Most felállott Lady Éva és leánya mellé helyezkedett.

- Itt nem lehet tévedésről szó, édes leányom - mondá meglehetősen bizonytalan hangon. Szive megdobbant e fiatal ember hévteljes esdeklésének hangjától és érezte, hogy véget kell vetnie a kinos jelenetnek, ha meg akar maradni elfoglalt szigorú álláspontján. Ismétlé tehát szavait.

- A tévedés ki van zárva az ilyen komoly, ünnepélyes életkérdésben, minő ez, Honora. Elképzelheted, mit szólana ahhoz Padre Damiano.

Gerald e pillanatban közbeszólt.

- Jól van, Éva néni, meg kell tudnunk, mit szól hozzá Padre... mi is a neve annak a szent atyának... vagy mi a véleménye Róma valamennyi Padréjának. Elfogok menni magához a pápához... sőt irok a Times-hoz. Hiszen ez gyalázat volna és annak nem szabad megtörténni!

- Elmegyek magam holnap reggel Padre Damianohoz - mondá Honora. - Olyan jó ő és igazságos... tudom, hogy hiven el fog követni mindent érettünk.

Azután egy kis királyné méltóságával kezét nyujtá Geraldnak és kérte, hogy távozzék most, de másnap délben jöjjön el a határozatért. Sajátságos módon erősnek érezte magát az életnek ama komoly pillanatában és nem fordult többé támogatásért vagy engedelemért anyjához, amint azt csak egy héttel azelőtt is megcselekedte volna.

Gerald megfogta az oda nyujtott kezet és hevében akaratlanul olyan erősen megszoritotta, hogy a vékony gyöngéd ujjak megfájdultak tőle. Honora azonban nem jajdult fel, hanem reá mosolygott; Lady Éva pedig rögtön megrendelte a teát, mihelyt Gerald eltávozott.

Mikor aztán a thea lecsillapitotta a keblében támadó lelkifurdalást, ismét bátorságot talált a szigorusághoz leányával szemben. Honora képtelen helyzetbe sodorta mindannyiukat. Kérdőre is vonta, hogy vajjon mit gondolt, mikor kimutatta szerelmét rokona iránt? Vajjon képzelheti-e, hogy barátnői közül bármelyik... például Bianca képes lett volna-e olyan meggondolatlan, illetlen, elhamarkodott viseletet tanusitani? Mit gondolt, mit szólt volna mindahhoz szegény édes atyja?

Erre aztán Honora könnyei megeredtek és zokogva futott fel kicsiny toronyszobájába, hogy bánatát elrejtse.

Lehetséges, hogy Lady Éva éppen ezt óhajtotta elérni abban a pillanatban, mert tény, hogy mihelyt Honora betette maga után az ajtót, Lady Éva hirtelen felállott, félre tolta a teás készletet és hevesen megrántá a csengetyüt.

- Rendelje meg a hintót azonnal - parancsolá a belépő inasnak.

Félórával később pedig, mialatt a kis Honora még mindig keservesen sirt az ágyán, Lady Éva pompás fogata megállott egy kőfalba ékelt nagy zöld kapu előtt. Az inas csengetésére lassan kinyilott befelé a kapu. Lady Éva kiszállott kocsijából és suhogó csipkés selyem ruhájában bement egyedül. A nehéz ajtó becsapódott utána és Lady Éva kicsiny udvarban találta magát, szegényes, elhagyott udvarban, melyből keskeny meredek kőlépcsőzet vezetett fel a felfutó zöld repkény közé, részben elrejtett s ezáltal a déli nap égető hevétől megvédett ódon épületbe.

Szegényes öltözékü aggastyán állott a lépcső bejáratánál. Az öreg ember közönyösen nézte a lépcsőn felfelé haladó látogatót; hiszen csupán azon számos előkelő hölgyek egyikét látta benne, akik sokszor háborgatták a szegény »Padre Damianót.«

- Igenis itthon van - felelé a vén ember Lady Éva kérdezősködésére; - hanem igen sok irni valója van a püspök számára és azt mondta, nem szabad őt háborgatnom, kivéve, ha elkerülhetetlen szükséges volna.

Lady Éva előre látta ezt a fogadtatást és már előre felfegyverkezett egy levélkével, melyet látszólag a legnagyobb kétségbeesés gyötrelmei közepette irt. Tudta ő, mivel lehet hatni a jó padréra és nem riadt vissza némi kis túlzástól azért, hogy czélját elérhesse. Mialatt a portás felment a levéllel, Lady Éva leült a zárda földszinti szobájában, hogy bevárja ott az eredményt. Rettenetesen nedves, zordon hely volt az, hol vétek eltölteni azt a derült szép napot. A napsugár be nem hatolhatott a helyiség alacsony ablakain; a falak kékre festett mintázatait nedves foltok homályositották el. A nedves foltos szőnyeg nem takarta be egészen mindenütt a padlózat téglakoczkáit. Néhány szenteltviz tartó a falon, meg a boldogságos szent szűznek egy kicsiny gipszszobra képezték a szobának egyetlen ékességét, rettenetesen kemény székek pedig a butorzatát.

Az urhölgy nyugtalankodni kezdett, fel s alá járkált, kinyitotta az ablakot, majd pedig illatszeres üvegét szagolgatta. Halálos félelmet állott ki, hogy esetleg megkaphatja a római lázt abban a nedves klastromi barlangban.

Nem kellett azonban sokáig várakoznia, mert néhány percz mulva sebes léptek hallatszottak le a folyosóról, aztán egy csuklyás szerzetes lépett a szobába és szertartásosan meghajolt előtte. Körülbelül ötvenéves lehetett a szerzetes, rendkivül sápadt arczát mélyen fekvő csillogó szemek élénkitették, homloka széles és egész magatartása komoly, éber és méltóságos volt.

- Igen sajnálom, Asszonyom, hogy bánata van - kezdé. - Legyen szives azt velem közölni.

Lady Éva nem várta ezt az egyenes bevezetést, amely feleslegessé tette a kétségbeesésnek előre kigondolt csinos ecsetelését. A lelki atya még mindig állott, ezzel is jelezvén, hogy látogatója is siessen végezni.

- A leányomról van szó - felelé az utóbbi kissé félénken. - Atyám, ön ismeri a leányomat, Dering Honorát. Nagy gondot és bánatot okoz ő nekem, miért is kérem önt, lelki atyám, érvényesitse előtte magas tekintélyét és legyen segitségemre.

A szerzetes gyors pillantást vetett látogatója arczára, azután igy válaszolt:

- Nagyon rosszul esik ezt hallanom. Dering kisasszony mindig engedelmes, szelid, gyöngéd lelkületü fiatal hölgynek tünt fel nekem.

- Ah, mi nagyon csalatkoztunk benne - szólt a bánatos mama. - De kérem foglaljon helyet, szent atyám... nem beszélhetek nyugodtan, ha ön áll.

Damiano atya láthatólag vonakodva bár, de engedelmeskedett, miután Lady Éva hozzá kezdett szomoru esetének vázolásához. Keserves volt azt elbeszélni és csalódottan érezte, hogy nem tette a kivánt hatást hallgatójára. A legelső szünet alkalmával hirtelen felpillantott a szerzetes és közbeszólt:

- Asszonyom, ön szomoru és különös dolgokat beszélt nekem a leánya felől. Bocsásson meg, ha nehéz elhinnem, hogy Miss Dering minden áron férjhez akarjon menni olyan fiatal emberhez, akit még csak két nap óta ismer.

- Ah, hát én csak két napot mondtam? Hiszen igaz, hogy már gyermekkorában ismerte őt; de hát ez nem számit.

Az a komoly szerzetes a leplezetlen igazságot kivánta tudni és Lady Éva megtudta volna őt verni azért az erőszakoskodásért.

- Bocsánat, de én ezt a körülményt felette lényegesnek tartom. Mi ellenvetése van önnek tulajdonképpen a házasság ellen? - kérdezte a szerzetes figyelmesen nézve a Ladyt, miközben beszélt, mert érezte, hogy Lady Éva tőle várja ugyan a segitséget, de azért el akarja titkolni előle a valódi tényállást s a czélt, amit elérni óhajt. De Lady Évának ezerféle oka volt elhallgatni a valódi fő okot, melyről nem volt szabad beszélnie.

- Minő ellenvetéseim vannak! - kiáltott fel csaknem ingerülten. - Hiszen őszintén és határozottan megmondottam önnek, hogy az a fiatal ember unokatestvér és protestáns! Nem elég ok-e ez arra, hogy kifogásom legyen a házasság ellen?

- Elég ok volna, ha ön Del Sasso Marchesa vagy Coramboni herczegné lenne - válaszolá a szerzetes, két igen ájtatos és szigoru vallásos hölgyet emlitve Lady Éva ismerősei közül; - de bocsásson meg, asszonyom, ha meglep, hogy ön, aki egyáltalán nem túlbuzgó vallása gyakorlatában és olyan merészen szokott daczolni azokkal a törvényekkel, melyeknek enyhitését néha maga az egyház is okosnak tartja: mondom, meglep, hogy éppen ön ilyen túlszigoru a jelen esetben. Önnek bizonyosan más oka lehet. Szegény talán az a fiatal ember?

- Oh... nem éppen - szólt Lady Éva, nyugtalanul nézegetve a falakon függő festett képekre, a homályos ablaküvegekre... szóval mindenfelé, csak nem azokba a szelid szemekbe, melyek reá függesztve az igazat akarták kiolvasni az ő lelkéből. Damiano atya durva csuháját, meztelen lábait és rettenetesen üres barlangját látva, hogyan mondhatta volna azt, hogy két-háromezer font sterling évi jövedelmet sajnálatosan csekélynek talál egy olyan fiatal házaspár számára, kik a nagyvilágban élnek? Ugyan hogyan közölhette volna Damiano atyával, aki egy történelmi név és rang viseléséről mondott le, hogy mezitlábos barát lehessen, miszerint megesküdött Honora bölcsője felett, hogy ő egy herczegnek akar az anyósává lenni? Pedig tudta, ha rá nem birhatja Damiano atyát, hogy határozottan lelkére beszéljen Honorának és őt Gerald ellen hangolja, nagyon sok gondot fog okozni neki a megszabadulás attól az alkalmatlan fiatal embertől. Félt, hogy Gerald elriaszthatná a pompás Porsennát, aki pedig (mint valaki besugta neki) egész komolyan gondolkozik. Ha tehát valaha ki lehetett menteni egy aggódó édes anyát egy mentő hazugságért, ugy Lady Évát sem lehetett azért elitélni.

Lady Éva habozni látszott, finom keztyüs ujjai a gyürött asztalteritő szélével voltak elfoglalva. Egyszerre azonban felpillantott olyan tekintettel, mintha valami kinos elhatározásra szánta volna el magát.

- Közölni akarom önnek az igazi okot - szólt bámulatosan vonakodó hangon. - Ártatlan leányomnak nem mondhatnám meg, de... miután ön kivánja... hát kimondom, hogy vannak még más okaim is. Az én unokaöcsém ugyanis tékozló, erkölcstelen fiatal ember, boldogtalanná tenné Honorát; szóval nem méltó arra, hogy leányom nőül menjen hozzá!

Lady Éva szinte elhitette magával abban a pillanatban, hogy a valót mondta és szive telve volt az anyai szeretetből kifolyó felháborodással. Damiano atya azonban még mindig kételkedett.

- Különös, hogy ezt nem mondta nekem azonnal - szólt fagyosan. Valami valótlanságot érzett a levegőben és tudta, hogy Lady Éva hazudott neki, még pedig szándékosan. Valami határozottabb felvilágositást kivánt ő, mint a felületes nőnek meddő meséjét, mielőtt itéletét kimondaná.

- Sajnálom, hogy egyáltalán elmondtam - felelé Lady Éva odavetőleg. Azután esdeklő hangon beszélt tovább:

- Belátja, szent atyám, ugy-e, mennyire lehetetlen ez a házasság? Ha leányom eljön önhöz. Kérem, beszéljen a lelkére, és tanácsolja neki, hogy mondjon le arról a fiatal emberről. Minden öntől függ, mert Honora mindent megtesz, amit ön tanácsol neki.

Damiano atya pár pillanatig elgondolkozott, azután a kezében tartott szerzetesi bőröv zsinórjára nézve megszólalt:

- Asszonyom, én szeretnék beszélni mind a kettővel, ugy az ön leányával, mint ama gonosz jellemü fiatal gentlemannel. Ha nem bizonyul elsőfoku unokatestvérnek és ha reményleni lehetne, hogy áttér a mi anyaszentegyházunk kebelébe és töredelmes megbánást tanusit a fiatal hölgy iránti mély vonzalma folytán, akkor lehetséges, hogy dispensatiot nyerhetne, noha általában az ilyen vegyes házasságok tiltva vannak. Méltányolni akarom én mindenesetre az ön ellenvetéseit. Ha aggályai alaposak, akkor felette komolyak az okok. De szeretnék mégis beszélni magukkal a fiatalokkal, mielőtt teljesen és végleg az ön pártjára állanék. Remélem, hogy az illető gentleman beszél francziául? Holnap egész nap található leszek. Most azonban bocsánatot kérek, vissza kell vonulnom, miután igen sok a dolgom.

Azzal felállott és kinyitotta az ajtót, miből Lady Éva megtudván, hogy el kell távoznia, kisietett a napfénybe. A barát, miután lefelé látta lépdelni a lépcsőkön, befordult a házba.

- Isten bocsásson meg - mondá magában, mialatt fapapucsainak kopogása visszhangzott a repedezett téglákon; - de egyetlen szavát se hiszem ennek a szegény asszonynak. Az a fiatal ember lehet buzgó katholikus is és talán olyan távoli rokona a leányának, mint jó magam vagyok. »Domine illuminatio mea!«

Azon rettenetes félóra után, melyet Lady Éva a zárda társalgó szobájában Damiano atyának reá függesztett rosszaló tekintete alatt átszenvedett, szabad levegő és rokonszenvesebb elem után vágyódva, a pincio felé hajtatott és kocsija néhány percz mulva már a zenekar állványa mellett robogott felfelé. A szálló napfényben enyhe szellő lengette meg a virágokat, hogy balzsamos illatuk felszálljon a levegőbe. Egy keringőnek szép dallama hangzott el a fogatokban csevegő közönség feje felett. A zenekar közelében és legközelébb a Lady Éva hintójához a Donna Olympia fogata állott. Három-négy férfi is volt mellette különféle észrevételeket váltva az ünnepelt szépséggel. Olympia kicsapongó jó kedvben volt, mert tudta, hogy a nap sugarai még jobban kitüntetik gyönyörü hajának és hófehér bőrének szépségét... a kocsi oldalához támaszkodó Orazio pedig még egyetlen udvariatlan szóval se okozott neki az nap kellemetlenséget.

Egyszerre azonban elhallgatott Orazio egy mondat közepén és egyetlen bucsuzó szó nélkül arra felé lépett, ahol Lady Évát magányosan megpillantotta; miután rendkivül mély tisztelettel köszönté a mamát, Miss Dering után kérdezősködött és kifejezte abbeli reményét, hogy nem fárasztotta ki tulságosan a kirándulás.

Lady Éva érezte, hogy a kényszerült hazugságnak meg kell hozni jutalmát.

- Oh dehogy! Honora sohase fáradt, - felelé, tudva, hogy egy világfi nem szenvedheti a gyönge alkotásu feleséget. - Sok tanulni valója volt még és azért maradt otthon, hogy olvasmányát befejezhesse. Ő még olyan fiatal! Szinte szemrehányást teszek magamnak, hogy elvittem a tegnapelőtti bálba.

Ebben igazat mondott, mivel ott szerettek egymásba Gerald és Honora.

- Én pedig nagyon örülök, hogy elhozta őt oda - mondá Orazio, iparkodván mélyebb jelentőséget adni hangjának. - Most már, miután egyszer láthattuk Miss Deringet, remélem, nem fogja őt többé elzárva őrizni a kisértetek rejtekében.

Lady Éva önelégülten nevetett. Az eredmény oly gyorsan állott be, hogy szinte megijesztette. Orazio tovább beszélt.

- Önök angolok soha se lehetnek kisértetek nélkül! Én azt hiszem azokat már hazájukból hozzák magukkal. Mi ostoba rómaiak azonban csak akkor tudjuk meg, hogy házunkban kisértetek járnak, mikor idegennek engedünk át egy-egy lakosztályt, mert akkor a kisértet rögtön megjelenik!

- No én még soha se láttam a mi kisértetünket - szólt Lady Éva, - és biztos vagyok benne, hogy a leányom se látta. Csak rebesgetik, hogy a kertben meg szokott jelenni éjjel, de hát olyankor természetesen mi soha se vagyunk ott.

- Hol fogják tölteni az idei nyarat? - kérdezé egyszerre Orazio.

Általános kérdés ez Rómában juniusban, de Lady Éva figyelő füleiben igen jelentőségteljesen hangzott az most.

- Még nem határoztam egészen - felelé óvatosan; pedig már holmijának felét el is küldte Sienába egy villába, melyet sok fontolgatás után kibérelt már két hónappal azelőtt.

- Miért nem jönnek önök Vallombrosába? - kérdezé a herczeg. - Édes anyám oda költözik a saját birtokunkra és tudom, hogy nagyon örülne, ha ott fogadhatná önöket. Nos, beleegyezik? Az nagyon szép öntől, asszonyom. Azonnal beszélni fogok anyámmal s ő majd ir önnek és meg fogja hivni. Kérem fejezze ki hódolatomat Miss Deringnek. A viszontlátásra!

A herczeg megemelte kalapját s a nap sugára rávetődött aranyszőke hajára, boldogságtól csillogó szemeire és szép arczvonásaira. Lady Éva elrebegett valami szivélyes búcsúszót, mire a herczeg eltávozott, és lefelé lépdelve a Piazzára vezető hosszu márványlépcsőkön, jóizüen nevetett magában. Jól volt ő értesülve már a Sienabeli villáról és mulattatta Lady Évának áldozatkészsége, melylyel a saját terveiről kész volt lemondani azért, hogy az ő óhajtásának eleget tegyen. - Milyen ideálisan engedékeny anyós válnék belőle! - gondolá Orazio.

Carlo Spina, mint rendesen, most is elfoglalta az Orazio által üresen hagyott helyet Olympia mellett. Ugy látszott, mintha életmódját egészen a Porsennáé után akarná irányitani.

- Mit jelentsen ez? - kérdé őszinte meglepetéssel, midőn a pompás herczeg Lady Évához tért át.

Olympia vállat vont és bele mosolygott Carlo rövidlátó szemeibe. Utoljára is miért ne kárpótolná ő magát. Igaz, hogy Carlo kicsiny és rút, de tagadhatlanul chic-kes, okos fiatal ember és elmulattatja őt.

- Mit tudom én? - veté oda könnyedén. - A herczeg már olyan unalmas és kiállhatatlan lett, hogy azt hiszem kész volna még egy angol nőt is feleségül venni. Nem tudja ön elképzelni Oraziót tea mellett bibliát olvasva, mialatt kedélyesen ringat egy veres haju kis babát? Milyen idylli látvány volna az!

- Azt hiszem kordában fogja tartani a felesége - szólt Carlo szemüvegét leejtve. - Az angol hölgyek állitólag nagyon szigoruak férjeikkel szemben. No de Lady Éva nem látszik olyannak, aki meg tudna verni valakit... olyan kedves és szelid...

- A szelidségből sokat elvon ám a főkötő - jegyzé meg Olympia; - de nézze csak milyen csodálatosan elégültnek látszik Lady Éva e pillanatban. A herczeg eltávozott. Ugyan menjen és iparkodjék kipuhatolni, mit mondott neki!

Carlo engedelmesen eltipegett magas sarku czipőiben a Lady Éva fogatához és pár percz alatt sikerült megtudnia, amit akart, mert Lady Éva túlságosan boldog volt abban a pillanatban ahhoz, hogy zárkózott lehessen.

- Nos hát mi az? - kérdezé Olympia, amint Carlo mosolyogva, sugárzó arczczal visszatért fogatához, miután sikerült kitudnia azt, amit a szép asszony megtudni kivánt. El volt ragadtatva.

- Orazio meghivta őket a nyárra Vallombrosoba - susogta Olympia napernyője mögött. A szép asszony mindakét kezével tartotta az ernyőnek drága teknőczbéka nyelét és a szél által lengetett csipkefodor árnyas hátterül szolgált ragyogó szépségének.

Carlo soha se foghatta meg, hogyan történhetett, hogy az aranyfogantyu hirtelen lezuhant, a földre esett és darabokra tört. Ez a baleset látszólag egészen elrontotta Olympia jó kedvét, mert azonnal haza kocsizott és még azt se akarta megmondani Carlonak, hogy meglátogathatja-e és beszélhet-e vele azon az estén.

- - - - - -

A kellemes kocsizás a Pincion, meg az Orazio meghivása feletti elragadtatás jótékonyan s üditőleg hatott Lady Évának túlfeszitett idegeire. Most már képesnek érezte magát az elhatározásra, hogy kiszolgáltassa Honorát a szerencséjének és megmentse őt egy elhirtelenkedett házasság veszélyeitől.

Igy tehát, midőn Honora kisirt szemekkel lejött szobájából a nyolcz órai ebédhez, Lady Éva kecsesen megcsókolta hideg arczát és azt mondta neki, hogy nagy sajnálatára, arról kellett a zárdában értesülnie, hogy Damiano atya bizonytalan időre Nápolyba utazott.

Honora beleesett a tőrbe és hálásan köszönte anyjának, hogy fáradtságot vett a kérdezősködésre, azután érezvén, hogy könnyei ujból megerednek, ha esetleg a történtekről kezdenek beszélni, kinézett a zöld virányos mezőre és azon gondolkozott, vajjon létezik-e a tenger, meg ama magas hegységek között még egy olyan boldogtalan szegény teremtmény mint ő. El volt előle zárva egyetlen reménye, egyetlen tanácsadója, miután nem beszélhetett Damiano atyával, kinek bölcsességébe és jóindulatába feltétlen bizalmat helyezett. Honora abban a korban volt, midőn a türelmes várakozás gondolata s az események szabad lefolyásába való megnyugvás sokkal rosszabbnak tünik fel a fiatal sziv kétségbeesésének legkinosabb gyötrelménél is.

Egyetlen remény kecsegtette már csak, és az Gerald maga volt. Tudta, hogy ő eget-földet meg fog mozgatni az igazság kipuhatolására azért, hogy az övé lehessen, ha csak nem létezik olyan egyházi törvény, mely őket szétválaszsza egymástól. Tudta, hogy Gerald holnap vissza fog térni hozzá és ha ő nem is mondhat jó hirt Geraldnak, Gerald bizonyosan talált valami megnyugtatót azalatt. Jellemző Honora neveltetésére az a körülmény, hogy a gondolat, anyja tudta nélkül más lelkiatyához fordulni tanácsért mint a gyóntatójához, pillanatra se jutott eszébe. De nem is sokat használt volna neki az az elhatározás, mert egyetlen cselédjük se kisérte volna el Lady Éva parancsa nélkül; azzal az illetlenséggel pedig, hogy egyedül lássák őt az utczán, soha se mert volna szembeszállani Honora.

Kimondhatatlan megkönnyebbülést okozott neki, midőn fél tizkor édes anyja kijelenté előtte, hogy elmegy valamely előkelő Lady »prima sera« elfogadására. A rómaiak az estét mindig kétfelé osztják, »prima« és »seconda será-ra«, az első azt jelenti, hogy jöhetnek a vendégek korán és nem kell nagyon későig maradniok. Lady Éva egy pár ismerősével óhajtott találkozni azon az estén, elszánta tehát magát, hogy egy unalmas órát eltölt valamely unalmas házban, ahol remélte, hogy az illetők is jelen lesznek.

Rendkivül szeretetreméltó, kedves és szép volt, midőn távozása előtt Honorát megölelte: de leánya fájó neheztelést érzett szivében, azt látva, hogy anyja annyi gondot képes forditani öltözékére, gyémántjaira és rózsáira, mikor őt olyan keserü gondolatok között hagyja otthon.

De azért nem voltak gondolatai egészen elkeseredettek, mert enyhülést talált az egyedüllétben. Mialatt Honora a nyitott ablaknál ülve elmélázott a ragyogó csillagok nézésébe, a csendes éjszaka szépsége kimondhatatlan megnyugvással töltötte el lelkét és annak tudatára ébredt, hogy nem gyermek többé és akár öröm vagy szomoruság várjon is reá a jövőben, érezte, hogy életének magasztosabb czél felé kell ezentul irányulni. Aztán meg olyan nemes, olyan szent volt előtte ez a szép uj érzelem... a szerelem... hogy lehajtá fejét és hálát adott Istennek a legnagyobb boldogságért, amelylyel eddig megáldotta.

Mert hiszen tiszta szüzies szerelmének még bánata is gyönyörüség volt és minden eddigi más öröme eltörpült mellette.

Midőn végre felkelt és végig sétált a szobán, öntudatlanul oly királynői méltósággal emelte magasra fejét, mint egy megkoronázására büszke bájos királyleány.

V.

Gerald a Vald'oro családon kivül igen kevés embert ismert Rómában, és meghitt viszonya azzal a családnál is onnan eredt, hogy egyik fiuk, az ábrándos Alfonso Etonban nevelkedett és Gerald ott sok szivességet tanusitott iránta. Nagy zavarában Gerald nem gondolhatott tehát másra, akitől tanácsot kérjen, mint Alfonso anyjára, az öreg herczegnére, amint őt nevezték, megkülönböztetésül legidősebb fiának a feleségétől. Kedves francziás tájszólással és kifejezéssel pár sort irt tehát Gerald az öreg urnőnek s engedelmet kért tőle, hogy másnap délelőtt pár perczre tisztelkedhessen nála »egy sürgős és fontos ügyben«, miben tőle remél szives és bölcs tanácsot nyerhetni. A herczegné mosolyogva olvasta el a kérelmet és szokása szerint két szóban, de sok tintafolttal válaszolt rá. Másnap reggel tizenegy órára várta magához Geraldot, mielőtt Honorával kellett értekeznie.

Pontban tizenegy órakor megjelent Gerald a herczegné palotájában, és bevezették a márványpadozatu salonba, hol a butorok még mind le voltak takarva a hollandi vászontakarókkal, a belső ablakok be voltak téve s a függönyök leeresztve, hogy a reggeli forró nap be ne süthessen. Üde, hüvös volt a lég; mindenfelé csend és ünnepélyes hangulat uralkodott. Gerald elfogult lett és kezdte elveszteni bátorságát, ugy hogy szinte szeretett volna visszavonulni.

Abban a pillanatban azonban hirtelen kitárult az ajtó és Vald'oro herczegné belépett. Magas, őszhaju matróna volt, rövidlátó szemekkel, melyek egy nagyon hosszu nyelü szemüveg használatát tették szükségessé, ismerőseinek elrémitésére. A legedzettebb egyén se állhatott ellent az ő méltóságos, de vizsga tekintetének, mikor lassan szeméhez emelte azt a lorgnettet és pár pillanatig nyugodtan nézett rá, mig végre szemléje befejeztével ujra leereszté és elfordulván az illetőtől, lassan tokjába visszahelyezte a szemüveget.

Gerald külföldi modorban mélyen lehajolt a herczegné kezére, ő pedig némán intett neki, hogy foglaljon mellette helyet.

- Nos, édes barátom, mi az, amit velem közölni kiván? - kérdezé nyájasan.

- Remélem nem fogja a herczegné nagyon különösnek találni, ha egy kérdést bátorkodom hozzá intézni - válaszolá a fiatal ember. - Ön olyan kegyes volt irántam, hogy azt gondoltam fel fog világositani... segitségemre lesz.

- Megteszem, ha tehetségemben áll, - szólt a herczegné, - hanem hát önök fiatal emberek olyan furcsa dolgokat kivánnak némelykor.

Gerald szive hevesen dobogott kényszerhelyzetében; bántotta, hogy kénytelen bevallani Honora iránti érzelmeit. Meg kellett azonban tenni és mégis, bármilyen különös legyen is, bárhová inkább kivánta volna az agg úrnőt, mint oda, ahol volt. Hiába, át kellett esnie feladatán. A szemüveg lassan elvándorolt a herczegné orrára s az még nagyobb zavarba hozta Geraldot.

- Lássa herczegné - rebegte végre, nőül szeretném venni rokonomat Miss Deringet, de... bár azt hiszem ő szivesen beleegyeznék... anyja azt állitja, hogy házasságunkat tiltja az önök egyháza. Honora pedig kijelentette, hogy ha az tényleg igaz, akkor nem szabad engem többé viszontlátnia... Én tehát legjobbnak véltem önhöz fordulni, hogy felvilágositást... tanácsot kérjek. A herczegné bizonyosan sokkal többet tud erről a törvényről, mint Éva néni. Nem neheztel reám azért, ugy-e?

A herczegné elforditá arczát Geraldtól s az utóbbi szinte megijedt, hogy talán megsértette őt. Tudta, hogy valami hibát követett el... azokkal a külföldiekkel szemben soha se tudja egy angol, mikor esik valami tévedésbe. Honnan tudhatta volna persze Gerald azt, hogy egész sorozata az ő óhajtására nézve kedvezőtlen okoskodásoknak vonult át hirtelen az agg urnő elméjén? A gondolat esztelenül gyors szokott lenni. Ha azonban le lehetne irni Vald'oro herczegné gondolatmenetét, azt körülbelül igy lehetne vissza adni: »Ha Honora, amint rebesgetik, Orazio nejévé lenne... akkor a nős Oraziot távol lehetne tartani az én könnyelmü kaczér Olympiámtól... de ha Honorát Mr. Lowther vezeti oltárhoz... az esetben Orazio még tiz esztendőn át fogja nyiltan és szabadon compromittálni Olympiát... nem, ezt meg nem engedhetem!«

Lowther Gerald szivélyes tanácsadója most egyszerre meglepetéssel párosult sajnálkozó arczczal fordult a várakozó fiatal emberhez és a következő szavakkal sujtotta le:

- Szegény barátom, bizony ez az összeköttetés csakugyan lehetetlen. Nem is szabad arra gondolnia. Az ön nagynénjének tökéletesen igaza van.

- De hát miért? mi tekintetben? - zaklatta a herczegnét Gerald magára erőszakolt higgadtsággal. - A spanyol király is unokatestvérét vette nőül. Miért léteznék az ő számára más törvény, mint ami reám kötelező? Aztán Honora az Isten kegyelméből nekem csak másodfoku unokatestvérem.

Vald'oro herczegné szükségesnek látta most visszaemlékezni egy olyan esetre, mely soha sem fordult elő. Még többet is megtett volna ő annál azért, hogy leányát kiszabaditsa Orazio hálójából; habár igazságot kell szolgáltatni az agg urnőnek is, noha ő még csak nagyon csekély részét sejtette a szegény szenvedélyes Olympia gyötrelmeinek és megaláztatásának.

- A spanyol király házassága több évvel ezelőtt ment véghez, - mondá nyomatékosan. - Azóta tanácsosnak vélték egyszer s mindenkorra véget vetni az ilyen házasságok kötésének. Ön soha se nyerhetné el az ahhoz szükséges engedélyt.

Ebben teljesen igaza volt a herczegnének, miután Lady Éva, Vald'oro herczegné és Orazio cselszövényei soha se engedték volna meg, hogy Gerald hozzáférhessen olyan egyénekhez, akik kiegyengették volna az utat boldogságához.

Gerald hirtelen felszökött helyéből és elkeseredett felháborodásában heves káromkodást fojtott el. Annyit hallott még, hogy a herczegné többször ismételte mennyire sajnálja, nagyon, de nagyon sajnálja őt stb., de azt már maga se tudta, hogyan jutott ki a bolthajtásos nagy szobából, ahol ugy érzé, mintha a rég elavult hagyományok súlya reá akart volna szakadni, hogy élve eltemesse örökre.

Mire azonban kiért ujból a szabad levegőre, reménye visszatért. Nem akarta elhinni, hogy az a boldogság, mely a gyönyör mámorát ismertette meg vele, visszavonassék tőle örökre... nem tudott belenyugodni abba, hogy elválaszthassák bájos szerelmétől olyan indokolatlan semmiség miatt, minővel Vald'oro herczegné le akarta rombolni bűvös szép reményeit. Oly eszeveszetten rohant előre, hogy csaknem feldöntötte az ajtóban Alfonsot. Alfonso nem haragudott meg reá, sőt megfordult, hogy végig kisérje a corsón, mi ugyan nem valami nagy örömére szolgált Geraldnak. Nem beszélhetett a szivében duló keserüségről s igy vágyott a magány után. Alig hallgatott barátja csevegésére, mig nem egyszerre Honora nevének emlitése felkeltette érdeklődését, és azután már sóvárogva leste Alfonso szavait, ki akkor hozta elő Honorát, mikor Porsennát az ut árnyékos oldalán a clubja felé tartva megpillantá.

- Ugyan mit gondolsz, Lowther - kérdezé egyszerre Alfonso - igaz-e, hogy Miss Dering nejévé lesz a... Ah, Carlo, jóestét. Honnan jösz ilyenkor? Azt hittem még alszol!

Spina gróf a keskeny utcza végén csatlakozott hozzájuk, hol mindenki el szokott menekülni a melegből az árnyékos oldalra. Általános tréfa tárgya volt, hogy Spina gróf soha se ébredt fel korábban, mint mikor mások már a villásreggelijüket is bevégezték, s állitólag ő a hajnali három órát nevezte »prima serának«.

Carlo soha se haragudott a tréfálkodásért, s igy most is Alfonso karjába füzte az övét.

- Mit akartál mondani az imént? - kérdezé Gerald, mihelyt a kis ember elhelyezkedett.

- Én? - nevetett Alfonso. - Igazán magam se tudom már. Spina megpillantása ebben az órában egyszerre kivert a fejemből minden más gondolatot.

- Ez igazán szép tőled! - kiáltott fel Carlo.

- Rokonom Miss Deringről beszéltél - szólt Gerald higgadt angolos modorában.

Alfonso egyszerre elkomolyodott.

- Az ám! - mondá. - Bocsáss meg, Lowther, hogy nem fejeztem be mondatomat. Valakitől hallottam tegnap este Coramboniéknál, hogy a szép Honora nőül fog menni Porsenna Oraziohoz. Édes anyja is jelen volt és nem igen tiltakozott az állitás ellen. De nini, mi lelt téged, Gerald?

Elfojtott feljajduláshoz hasonló hang lebbent el Gerald ajkáról, miközben arcza halálsáppadt lett. De egy pillanat alatt leküzdte belső felindulását.

- Lady Éva bizonyosan megczáfolta volna, ha előtte mondják - rebegte. - A mende-monda nem igaz. De én azt hiszem, a nap igen égető itt nekem, Vald'oro, miért is visszavonulok a szállodámba.

- Végy be egy adag quinint - ajánlá Carlo - és...

De a jó tanács elhangzott a levegőben, mert Gerald már akkor beugrott egy bérkocsiba, mely berobogott vele egy mellékutczába.

A két férfi utána nézett pár perczig, azután Alfonso megszólalt.

- Ugy tetszik, mintha rosszul esnék neki a hallott hir; szegény ördög! Képzelhettem-e, hogy Gerald ne tudjon felőle! Hiszen széltiben beszélik a városban. Menjünk és igyunk egy kis cognacot, Carlo.

- Igen előnyös lesz Orazióra nézve, ha megházasodik - szólalt meg Carlo, megcsóválva rút fejét. - Valamennyien rátérünk majd arra mi is annak idején, de Orazio határozottan veszedelmes a társaságra mint nőtlen ember.

- Nem csodálom, ha te igy vélekedel - jegyzé meg Alfonso szárazan. Ő sohase nézte jó szemmel, hogy Carlo és Orazio udvaroltak Olympiának, kire nagyon haragudott kaczérkodásáért és meg nem foghatta, miért nem veszik inkább figyelembe fiatalabb hugát, Biankát, ki véleménye szerint ötvenszer többet ért Olympiánál.

- Ugyan mikor sikerül már téged is megházasitani, Carlo? - kérdezé. - Anyád évek óta beszél róla.

- Ne emlegess kellemetlen dolgokat jókor reggel - szólt Carlo; - habár legalább vissza fog tartani attól, hogy máskor ilyen korán felkeljek, de nem is teszem többé.

- - - - - - -

Gerald haza érve, Sir Maxwell Lindhursttal találkozott össze. A tábornok ott állott a szálloda előcsarnokában zsebbe tett kezekkel és különben vidám tekintetét ünnepélyes komolysággal függeszté egy vastag szivarra.

- Jó napot, Lowther - szólalt meg; és a szivart ugyan kivette szájából, de a komolyság megmaradt arczán. - Éppen azon gondolkoztam, vajjon itthon van-e ön; - mondá, majd halkabban utána tevé: - Nem jönne be velem a dohányzó-terembe vagy öt perczre?

Gerald nyugtalanul és lehangoltan követte.

- Miben lehetek rendelkezésére, Sir? - kérdezé előzékeny tisztelettel. Tudta már, hogy miről lesz szó és ujabb rázkódásra aczélozta meg idegeit.

- Bocsánatot kellene kérnem, - kezdé a tábornok, - amiért az ön ügyeibe avatkozom, édes fiam... mert igen hálátlan és csúnya dolog, ha egy férfi beleszól valamibe anélkül, hogy arra felszólitanák; de hát valakinek el kell mondani a keringő hireket s igy azt gondoltam, jobb ha általam értesül. Azt hallottam ugyanis a mult este valakitől, hogy férjhez akarják adni azt a bájos szép kis rokonát, Lowther, valami jött-ment herczeghez, pedig a Honora apja olyan derék ember és testestől-lelkestől igazi angol volt. Van-e önnek tudomása erről az éretlen házassági tervről?

- Meg nem foghatom, hogyan kelt szárnyra ez a hir - felelé Gerald. - De biztosithatom önt, tábornok ur, hogy egyetlen szó se igaz az egész mendemondából.

- Annál jobb, - szólt a tábornok; - de nem haragszik ugy-e, ha valamit kérdezek? Mi a manóért mosolyog a kis leány anyja és miért látszik olyan elégültnek, ha előtte a tervezett házasságról beszélnek? Lady Éva mellett ültem tegnap este a legunalmasabb társaságban, minőben valaha megfordultam... s melyre ő volt szives számomra meghivót küldeni, és hallottam, mikor egy-két matróna faggatni kezdte, mikor gratulálhatnak már a leányának és még több efféle kérdezősködéssel ostromolták, mire Lady Éva csak önelégülten mosolygott, és titokzatos arczczal annyit válaszolt, hogy még... semmi sincs megállapitva... ezt azonban olyan hangon mondta, miből mindenki azt következtethette, hogy már az egész befejezett tény. Milyen nagyszerü ügyes képmutató lehet az az asszony! Bocsánat, megfeledkeztem, hogy a nagynénjéről beszéltem.

- De hiszen unokatestvérem soha rá se nézett arra az emberre - szólt Gerald. - Éva néninek valósággal meg kellett őrülnie. De mindegy, azonnal elmegyek és meg kell tudnom, mit jelentsen ez a dolog. Tábornok ur mindenesetre nagyon lekötelezett engem, hogy szives volt ezt a körülményt velem közölni.

- Semmi lekötelezés - tiltakozott a vén katona. - Tudtam, hogy érdeklődik... mint unokatestvér... de szivemből óhajtom, hogy önnek igaza legyen s az egész csak légből kapott koholmánynak bizonyuljon.

A mondat utolsó része aligha Geraldnak volt szánva, mert az akkor már elrohant. A déli harangszó eszébe juttattá, hogy Honora várja abban az órában és habár semmi jó hirt nem vihetett számára, legalább meg akarta szerezni önmagának azt az örömet, hogy pár perczig láthassa. A fiatal leány szüzies ártatlansága feletti elragadtatásában alig merte átengedni magát annak a gyönyörüségnek, hogy szépségét maga elé varázsolja. Tudta, hogy Honora szereti őt, szereti önzetlenül önnönmagáért és ez a gondolat boldoggá tette Geraldot.

A villa felé kocsizása közben elgondolkozott a fölött, milyen bájos, mily elragadó szép és kedves urnője lesz majd Honora Angliában az ősi háznak. Elképzelte, milyen szivesen fogadja majd atyja, a kedves szép kis angol leányt, mint az ő menyasszonyát. Már előre örült Gerald, hogy Honora külföldi neveltetése daczára is mennyire fog majd gyönyörködni a park magas árnyas fáiban, és óh, milyen élvezettel fogja őt lovagolni megtanitani... hiszen egészen rátermett a Belinda hátára. Annyira elmerült álmodozásaiba Gerald, hogy észre se vette, mikor Honora ajtajához ért. Ott egyszerre szétfoszlottak szép ábrándjai; mert a nagy és sötét márványlépcsőzet megpillantásakor a fájdalom és az esetleges elválástól való rémület ujból erőt vett rajta. Vajjon lesz-e Honorának elég bátorsága szakitani anyjával és olasz barátnőivel, valamint egyháza kegyetlen törvényeivel azért, hogy vele menjen, egyedül ő vele, s az övé legyen?

- Mindenben bátor az angyali jó lélek, kivéve azt, amit helytelennek képzel - gondolá magában Gerald. - De az lehetetlenség, az képtelenség, hogy másnak esküdjék örök hüséget... Azzal, hogy Éva néni mit mond, nem törődöm.

Lady Éva megvárakoztatta a fiatal embert egy ideig. Minden áron szerette volna kikerülni a viszont találkozást Geralddal, s azzal érvelt Honora előtt, hogy az csak felesleges szenvedést okozna mindkettőjüknek. De Honora csaknem elrémitette anyját aznap reggel csodálatosan erélyes fellépésével.

- El kell őt fogadnia, anyám, mert én is beszélni akarok vele. Gerald rokonunkat nem szabad kiutasitani atyám házából.

- Ez az én házam, édesem és ha én találom okosnak...

- Arról itt most nincs szó - felelé higgadtan a fiatal leány, mert megfogadta magában, hogy nem fogja magát ezuttal megadni. - Mi azt mondtuk Geraldnak, jöjjön el és ő eljött. Magam megyek ki hozzá, ha esetleg anyám azt parancsolná a cselédnek, hogy küldjék el.

Honora büszkén kiegyenesedett, mialatt nyugtalanitó tűz villogott szemeiben.

Lady Éva legjobbnak látta engedni. Meg voltak okai azt hinni, hogy Gerald nem maradhat már sokáig Rómában az ő nyugalmát háborgatni. Voltak ugyanis befolyásos barátai a magas körökben s igy remélte, hogy azok majd rábirják a fiatal ember feljebbvalóit, hogy jelenlétét lehető legrövidebb idő alatt nélkülözhetlennek találják Londonban. Lady Éva nem szenvedhette a jeleneteket. Kimondhatatlanul bosszantó és kellemetlen volt neki ez az egész dolog. Szerencsére nagyszerübb kilátások kecsegtették őt a jövőben; és az általa megigért látogatás Vallombrosában fényes kilátásaival szintén nagy megnyugvásra szolgált.

Még egy ártatlan füllentésen át kell esnie az nap délelőtt, gondolá, azután hála Istennek, megint minden rendben lesz. Sajnálkozott önmaga felett, hogy kénytelen az ő egyenes természetével (amint magáról képzelte) hazugságokra vetemedni; de miután már e tekintetben feláldozta magát a leányáért, ettől az egy és utolsó alakoskodástól nem volt szabad visszamaradnia.

Mikor arról értesitették, hogy Gerald a salonban van, elküldött Honoráért és gyöngéd szelidséggel azt mondta neki, hogy szerencsés volt előtte való este a Coramboni palotában találkozni a bibornoki helyettessel és természetesen azonnal elibe terjesztette az esetet.

- Nos és mit mondott? - kérdezé hévvel Honora. Szive már a szomszéd szobában reá várakozó Geraldhoz repült ugyan, de anyja szavai hirtelen felkeltették érdeklődését.

- Azt, a mitől előre féltünk, - mondá Lady Éva érzelgősen. - Az unokatestvérek közötti házasság jogérvénytelen. Lehetetlenség volna összekelnetek.

Honora haja tövéig elpirult és a kiméletlen kijelentés nem tévesztette hatását.

Elfordult anyjától és lassan végig lépdelt a szobán.

- Hová mégy, Honora? - kiáltott rá Lady Éva. - Beszélni fogok Geralddal. Neked be se kell jönnöd.

- Majd megmondom én magam Geraldnak. Kérem, édes anyám, maradjon itt és hagyjon bennünket magunkra. Anyám nem szereti őt; örül... nem szabad tehát látnia az ő szenvedését. Azt hiszem bizhatik én bennem.

Honora az ajtóból fordult vissza, hogy ezt megmondja; azután fejét magasra emelve, halvány arczczal és villogó szemekkel kiment.

Lady Éva lihegve hanyatlott vissza székébe.

- Utoljára is borzasztó, kellemetlen jelenet lett volna - mondá magában. - És hiába, Gerald nem olasz.

Az a félő érzés, melyet leánya kezdett benne ébreszteni, rendkivül kellemetlenül érinté Lady Évát, ki ujból sajnálni kezdte önmagát, hogy egyedül kell kormányoznia egy olyan akaratos gyermeket. Óh, bár ott volna mellette Honora apja, hogy támogatná őt! Hanem hát Honora az utóbbi időben nagyon kezdett hasonlitani atyjához... a kétségbeesett özvegy pedig visszaemlékezett, hogy férje is nagyon megfélemlitette őt hajthatatlanságával néha. - De végre is megnyugodott abban, hogy a Gondviselés majd elintéz mindent és minden jóra fordul még, ha Honorát férjhez adhatja a herczeghez.

Ezen elmefuttatás alatt viharos jelenet folyt le a salonban. Gerald szerelmétől, s a fájdalomtól elragadtatva elkeseredetten beszélt.

- Ez határozottan pokoli kegyetlenség, gyalázat és ha ezt vallásnak tartják... akkor szavamra mondom, kitérek mohamedánná. Ha ön csak egy morzsányi szerelmet érezne irántam, Honora, nem utasitana el ilyen együgyü ostoba előitélet miatt!

- Mit tudja ön, szeretem-e vagy nem - tört ki az ir Honora. Azután sirás és nevetés között esdeklően beszélt tovább. - Ne iparkodjék engem bűnre csábitani, édes Gerald. Hát nem látja be, hogy a világon csak ez az egyetlen dolog, amit meg nem tennék önért?

- Akkor hát ne ingadozzék, tegye meg, óh tegye meg egyetlenem, bizzék bennem és higyje el nekem, hogy a bűnnek, a gonoszságnak még árnyéka se férhet ahhoz. Hát hiheti-e komolyan, hogy megengedném, hogy kedvemért bűnt kövessen el, ön, az áldott jóságu kis angyal? Készebb volnék magamat darabokra aprittatni, hogy aztán olaszszá legyek, mintsem önt bűnre csábitsam?

- De ön nem tudja, mit tartok én bűnnek és mi válik kárhozatomra - érvelt önnönmaga ellen Honora. - Hogyan is tudhatná? Hiszen egészen más irányban, más hitelvekben nevelkedett fel.

- Hála Istennek, ebben igaza van - kiáltott fel Gerald. - Ami pedig azt illeti, hogy nem tudom mi a bűn és mi a rossz... Óh Istenem, félek, hogy nagyon is tudom. Hiszen minden nap találkozom ujabb gonoszsággal. És amint már mondtam önnek, kedves angyali kis leány, a közvetlen közelben is készülnek egy hatalmas égbekiáltó bűnt elkövetni... de sem ön, sem én nem vagyunk vétkesek. Azokat az embereket terheli a bűn súlya, akik nem törődnek azzal, mi lesz velünk, de minden áron el akarnak választani bennünket egymástól, felállitva egy nem létező bűnt, amelylyel elrémitsék önt, kedves ártatlan nemes lélek, önt, aki soha se vétkezett és még ha bűnt követne is el, akkor se tenné öntudatosan, mert fogalma sincs róla és a legnagyobb gonoszságban is csak a szépet és jót keresi, mint egy tapasztalatlan ártatlan kis bárány! Oh, Honora, Honora! a világ el van árasztva bűnökkel, égbekiáltó bűnökkel. Jöjjön velem, óh jöjjön velem kedves egyetlen szerelmem és majd megmutatjuk, mire képes a szerelem, a jog és szivjóság! Én képesnek érzem magam mindenre, megküzdök az egész világgal, ha ön mellettem van.

- Egyedül kell megküzdenie, Gerald és most az Isten áldja meg. Én nem megyek önnel. Örökre búcsút kell vennünk egymástól.

A harag eltünt Gerald arczáról és szemeit ujabb kétségbeeséssel függeszté a fiatal leányra.

- Ön nem értheti ezt komolyan, kedves Honora... nem komolyan mondja ezt, úgy-e?

Hangjából a megtört sziv kimondhatatlan fájdalma tünt ki és Honora szivében is visszhangra talált az minden tekintetben. De azért szemei nem fejeztek ki ingadozást és egy pillanat mulva ujból megtalálta szavát.

- Gerald, én nem ismertem a szerelmet, se az életet, se a mennyei boldogságot, mielőtt önt láttam. És soha se képzeltem volna, hogy valaha képes legyek arra a rettenetes cselekedetre, hogy önt elutasitsam. De... én... én nem lehetek az ön nejévé. Azok, akik megtanitottak a helyes és helytelen ismeretére... azok az emberek, akik mostanáig egész életemen át szeretettel támogatva vezettek, azt mondják nem szabad hitvesévé lennem és én hiszek nekik. Isten önnel tehát... az Isten áldja meg önt... kedves... drága Gerald!

Honora most végre megtört, eltakarta arczát kezeivel és keservesen sirt.

Gerald odalépett mellé. A fiatal leány egy pamlag szögletébe roskadt és ráborult fejével összekulcsolt kezeire. Gerald szótlanul állott mellette pár pillanatig merőn nézve le reá; azután a fiatal leány fejére tette kezét.

- Isten önnel, kicsikém - mondá. - Talán igaza van. Ne keseregjen. Az Isten oltalmazza! Én elmegyek.

Honora nem volt képes rá tekinteni, de keze után nyúlt és azt pillanatra oda szoritá bájos nedves arczához. A kéz reszketett az érintéstől, de azután hirtelen visszahúzatott és Honora éppen jókor emelte fel fejét, hogy lássa Geraldot az ajtó felé indulni és még egy utolsó hosszu, kimondhatlan gyöngéd pillantását felfoghatta. Azután eltünt Gerald és Honora érezte, hogy most már egyedül kell viselnie a szenvedés keresztjét.

Geraldot a szállodája bejáratánál távsürgönynyel várta a portás. Olyan lázasan bontotta fel a sürgönyt, hogy ketté repesztette, de egy szó megkapta figyelmét s azonnal összeillesztette a darabot, melyről a következőket olvasá:

»Apa veszélyesen megbetegedett; jöjj vissza haladéktalanul. May.«

Háromszor-négyszer is átolvasta Gerald, mielőtt egészen megértette, mert még mindig kábult és magánkivül volt a válás benyomása alatt; de pár pillanat alatt világos lett előtte a szomoru való, hogy otthon nagy bánat vár reá, és hogy testvérhuga hazaszólitja. Bizzuk azokra, akik hasonló tapasztalaton mentek át, annak megitélését, vajjon miért enyhitette egy kicsit ez a második csapás az elsőnek maró fájdalmát. Megkönnyebbülést okozott neki a tudat, hogy valahol vágyódnak utána; enyhülést talált abban, hogy összecsomagolhatja holmiját, készülődhet az utra és elindulhat a legutolsó éjjeli vonattal.

Sir Maxwell Lindhurst vele maradt az utolsó pillanatig és megtette mindazt, amit egy idősebb ember megtehet egy lelki bánatban sinylődő fiatalabb emberért. A tábornok durva darócz kabátja alatt gyöngéd szivet rejtegetett, mely fájt az ifju szenvedése miatt. Már várakozott reá a csarnokban, egy óriási szivarból eregetve a füstkarikákat és rögtön leolvasta Gerald arczának minden egyes vonásáról a kétségbeesést, még mielőtt az Angliából érkező rossz hirt kézbesitették neki. Egyetlen szót se szólt és ugy mutatta, mintha semmi más szomoruságot nem sejtene, mint azt, mit a távsürgöny tartalma okozott. Bensőleg azonban meg volt győződve, hogy igaznak bizonyult Gerald előtt a Honora és Porsenna herczeg között kötendő házasság hire és fel is tette magában, hogy egy heves félórát fog szerezni Lady Évának az első alkalommal, mihelyt találkozik vele; habár egyéb joga nem igen lehetett beleavatkozni Lady Éva ügyeibe, minthogy benső baráti viszony fűzte őt egykor a megboldogult Dering Károlyhoz.

Sir Maxwell Lindhurst jelenléte határozottan nagy jótétemény volt Geraldra nézve ama rettenetes délután, mert minden tekintetben segitségére iparkodott lenni, sőt még husz fontot is kölcsönzött neki a hazautazásra... miután valamennyi bank zárva volt.

Öt perczczel, mielőtt a vonat kirobogott az állomásról, Sir Maxwell Lindhurst ott állott a hálókocsi felhágóján, kedélyesen csevegve, hogy megkimélje az ifjut a hálálkodástól.

- Azt hiszem most már minden rendben van - mondá - és holnapután Londonba érkezik. Bizonyosan jobb egészségben fogja találni Sir Geraldot... Mindenesetre igen jól tette a testvére, hogy sürgönyözött; de hát tudjuk, hogy a legokosabb nő is érzelgőssé lesz és ijedtségében túlzásba esik hirtelen megbetegedés esetében. No de én sürgönyöztem nekik, adjanak hirt önnek Turinba és Párisba... legalább nyugodtabban folytathatja majd utját abban a tudatban, hogy nincs nagy baj otthon. Isten áldja, édes fiam; legyen erős és... (itt a vonat mozogni kezdett s a tábornok hirtelen leugrott akár egy suhancz) és ha a legrosszabb bekövetkeznék, vagy a legnagyobb megpróbáltatás és szenvedés állna előtte, meg vagyok győződve, tudni fogja hol és kinél keressen lelki erőt a csapás elviseléséhez. Az Isten oltalmazza önt!

Szivélyes kézszoritása, öreg kék szemeinek jóságos tekintete, valamint a mondott fennkölt szavak, jótékonyan hatottak Geraldra, ki szivében olyan sajátságos érzéssel tünt el a sötét éjszakában... mely aligha mondható ugyan reménynek, de azért kétségbeesés sem volt.

- - - - - - -

Damiano atya egész nap hiába várta Miss Deringet és a rokonát. És nagyon sajnálta, mikor megkondult az Ave Maria harangja, hogy egyikük sem jött el vele értekezni.

VI.

Porsenna Orazio nem volt féltékeny természetü ember. Vagyis csak világos csalhatlan bizonyitékkal lehetett volna őt meggyőzni arról, hogy olyan pompás, tökéletes egyéniségnek, minő ő, akadhatna tekintetbe vehető vetélytársa a társadalom bármely osztályában.

Ha kicsapongó rövid élete folyamán mégis előfordult ilyen képtelen eset, inkább sajnálkozott az illető hölgy rossz izlése felett, ki olyan tévedésbe eshetett, semhogy haragudott volna a szegény gyarló áldozatra. Hanem azért, midőn az utóbbi események lefolyása után pár nappal Gozzadini Olympia salonjában ült, egy pillanatban mégis ugy tapasztalta, hogy kellemetlen nyugtalansággal párosult haragos érzés vett rajta erőt, melyet talán annyira lehetett volna szittani, hogy még tragikussá is válhatott volna valakire nézve.

Donna Olympia olyan pontossággal teljesitette az ő rendeleteit, amint csak az ő helyzetében lehetséges volt. Vagy tizenhat jó ismerősének ügyesen odavetett titokzatos szavai értésére adták az elámult Rómának, hogy Porsenna bizonyosan nőül veendi Miss Deringet és hogy Donna Olympia el volt ragadtatva a választás által. Ő susogta először a »delejházasság« szót a boldog Lady Éva füleibe is. Annak a kérdésnek megoldása persze már nem tartozott Olympiára, hogy vajjon miért volt az egész város állitólag legjobb partijának szüksége éppen az ő segitségére a feleségválasztás egyszerü feladatában. Olympia épp olyan határozottan hitte, amint Orazio maga is meg volt győződve, hogy neki csak választani kell... mert hiszen ugyan ki gondolna arra, hogy őt, a pompás herczeget visszautasitsa? Miután azonban Orazio megbizta, tehát hiven beszélt az érdekében, habár ezer kigyó mardosta szivét és sokkal több gyülölet fejlődött ki abban, mintsem azt a hiúságában elvakult férfi képzelhette volna.

Igazi kárörömmel, sőt gyönyörüséggel jelenté Orazionak a következőket:

- Komornám, ki el szokott néha látogatni Lady Éva komornájához, azt beszéli, hogy kinos jelenetek folytak ott le a legutóbbi napokban.

- Igazán? - szólt Orazio szemöldökét felhúzva, de minden további kérdezősködés nélkül. Nagyon melege volt.

- Igen; komornám azt mondja, hogy a kis leány véresre kisirta szemeit csinos rokona miatt.

Orazio dühösen fordult Olympia felé, szemei villámokat szórtak.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezé.

- Ah, hát ön ezt nem tudta? Azt hittem ez is belevágott a terveibe. Istenem, mennyire sajnálom!

- Miféle tervbe? Miért a sajnálkozás? Szikrázó élczeskedéseinek egyike akar ez lenni talán? Ugyan kérem, feleljen nekem őszintén.

- Szent Isten, Orazio, hát én talán mindig tréfálok az ön társaságában? Valóban, ön még a mosolygást is meggyülölteti velem. Tudja-e, - mondá elfojtott fohászszal, - hogy kimondhatatlanul fogok örülni, ha már megnősül. Soha se láttam még férfit, akinek a házasélet fegyelmére nagyobb szüksége lett volna, mint önnek.

- Kérem, ne bölcselkedjék felettem. Még nem válaszolt előbbi kérdésemre.

- Tegyük fel...

- Lássa, Olympia, ön bosszant engem. Gúnyolódó tréfái esetlenek. Senki se fog többé önre nézni, ha egyszer szépségét elveszti és le nem szokik erről a kiállhatatlan modoráról. Miért sir Miss Dering és miféle terveimre czélzott az imént?

Olympia felszökött helyéből és olyan pillantást vetett körül a szobában, mintha keresne valamit, amivel meggyilkolja kedvesét.

Orazio elnevette magát.

- Tudtam, hogy ez kihozza sodrából - mondá. - Visszavonom hát szépsége elvesztésének eshetőségét. Hiszen akkor a legszebb, mikor indulatba jön.

Ekkor Orazio hangja hirtelen megváltozott és rövid fagyos hangon igy szólt:

- Elég volt ebből a gyerekjátékból. Most már beszéljünk komolyan. Feleljen!

Olympia még hallgatott egy pillanatig; azután hirtelen hátat forditva neki, duzzogva mondá:

- Szerették egymást és Lady Éva ellenezte házasságukat; ennyi az egész. Azt gondoltam, hogy vigasztalóként akart ön szerepelni. Milyen sok hühó azért az ostoba kis leányért!

- Ki beszélte mindezt?

Szavai közben Orazio felkelt és egyenesen oda ment, ahol Olympia állott, hogy láthassa az arczát.

- Az ő komornájuk beszélte az én Lujzámnak. A leány látta a szerelmest elutazása előtti napon... a gyöngéd bucsuzás alkalmával, midőn természetesen nem volt hiány se ölelésben... se könnyekben... eh! és mit tudom én még mi mindenben?

- Ön hazudik, Olympia.

- Nem, én nem hazudok; de ha azt tenném is... ki tanitott arra?

- Édesem, nem volt önnek oktatásra szüksége. Ha valaha arra született nő, hogy a sátán gonoszságával birjon...

- Nem! - kiáltá Olympia és kitörő heves haragjában Orazio szájára ütött. - Ezerszer is nem! Ön a gonosz; s én nem leszek többé az ön játékszere se ebben, se a jövő életben! Bár megszabaditana az ég ettől a rabszolgaságtól! Megölhet... de ahhoz nincs elég bátorsága; tönkre teheti jó hirnevem foszlányait... és azt bizonyosan meg is fogja cselekedni! De nem bánom! nem törődöm vele! Én többé nem beszélek önnel és örülök, hogy megmondhattam, hogy bájos angol menyasszonya más férfiba szerelmes, ajka más férfi ajkát érinté... és az ön oldala mellett is más férfiról fog ábrándozni. Örülök, hogy gonosz ördögi szivét örök időkön át a düh, a féltékenység és kétségbeesés fogja marczangolni. Sőt kivánom, hogy a pokol tüze emészsze gonosz lelkét! Szálljon rá a szentek átka egytől-egyig, végül pedig fogadja be a pokol elkárhozott lelkét!

Olympia pillanatig kiegyenesedve és megsértett női méltóságában büszkén állott Orazio előtt; egyszerre azonban köd homályositá el villogó szemeinek fényét, megtántorodott, küzdeni látszott a szédülés ellen, de végre is elvesztette eszméletét és ájultan roskadt le Orazio lábai elé, hol élettelenül feküdt mint egy halott s egy kicsiny véres sáv pirosra festé a márványt feje alatt.

Orazio megállott mellette és merőn nézett le rá pár pillanatig; azután egész nyugalommal felvette kalapját és lement a földszintre.

- - - - - - -

Porsenna herczegné sokáig habozott, mielőtt fia kivánságát teljesitette és meghivta Miss Deringet az édes anyjával Vallombrosoba. A herczegné mindig előre örült már annak a jól kiérdemelt két-három havi pihenésnek, mikor Rómából elutazhatott. Ő sokkal műveltebb lelkü és szellemü nő volt, mint a legtöbb kortársa; szeretett olvasni, korán kelni s élvezni a magányt, ha szünideje elérkezett. És ime, most Orazio egyszerre két vendéget erőszakolt reá, két egészen más nemzetbeli hölgyet, kik, (különösen az idősebbik), bizonyosan francziául akarnak majd társalogni és alkalmasint beefsteaket kivánnak reggelire, öt órakor teáznak... szóval olyan kiállhatatlan angol szokásokat akarnak majd nála meghonositani, miket ő soha sem türt meg ősi lakában.

Nagyon lehangolta a herczegnét, hogy fia nem tudott megnősülni a bevett rendes mód szerint. Másoknál két-három látogatás után következik a megkérés a szülők részéről, azt követi a jegyváltás, a házassági szerződés megkötése... s végre a hozomány meg a kelengye megállapitása; minden olyan egyszerü dolog szokott lenni a társaságban.

De hát Orazio soha se volt alkalmazkodó fiú és már kora gyermekségétől megvoltak érthetetlen szeszélyei; ha valamely esztelen vágy vett rajta erőt, akkor nem nyugodott soha, mig azt keresztül nem vihette, sőt addig nem is volt más gondolata, csak az, amit elérni óhajtott. Édes anyja elszomorodva emlékezett vissza, hogy fia pillanatig se habozott mindazok feláldozásában, akik hozzá tartoztak és akiknek kedveseknek kellett volna lenni előtte, ha esetleg az ő önkényes vágyainak vagy kedvteléseinek útjában állottak. Bármit kivánt is Orazio, az nagyszerü, roppant fontos volt az ő szemeiben, még ha csak egy gomblyukba való virágszál forgott is kérdésben, s egyformán hajthatatlan maradt, ha valami kiváló új pezsgő, egy hátas ló, vagy egy megtörni való sziv volt az, aminek szeszélyét ki kellett elégiteni; de tökéletesen mindegy is volt az, mert családja egyformán szenvedett miatta, mig csak czéljait el nem érte. Azután... Isten mentsen meg az ő tréfáitól, az ő szeszélyeitől! Madonna mia! Vajjon elfelejthetné-e édes anyja valaha azt a rettenetes napot, melyen a vegyész leánya, Orazionak egyik játékszere, megmérgezte magát az ő ajtójuk előtt. Hiszen az a szerencsétlen eset ölte meg szegény apját. Vagy elfelejtheti-e a herczegné azt az időt Olivetoban, midőn... de minek volna azt felidézni! Most már hetek óta nem szerzett aggodalmat Orazio az édes anyjának. Azt azonban gyanitá alattomban, hogy valaki megkeserülheti azt a kis nyugalmat, mert otthon igen mosolygó volt és kitünő étvágygyal evett. De hát az nem tartozott ő reá; és hozzá most már igazán és komolyan beleegyezett, hogy meg fog nősülni, már pedig ha végre papucs alá kerül, remélte a herczegné, hogy egészen meg fog változni. Annyi bizonyos, hogy legalább más nőnek kell majd eltürni azután fia rossz természetének rohamait, s már az is többet ért a semminél.

Egy kicsit keserves lesz ugyan a feleség élete, gondolá az anya, de nem olyan nagy a veszedelem, ha csakugyan az angol leányt vezeti oltárhoz. Az angolok nem rajongó természetüek, nem érzékenyek, higgadt, flegmatikus és természettől komoly teremtmények, kiknél, ha már egy kis boldogtalanság fenforog, nem sokat határoz, hogy az kisebb, vagy nagyobb-e. De ugyan mi jutott eszébe Orazionak, hogy három unalmas hosszu hétre Vallombrosoba kivánja őket meghivatni?

A herczegné megpróbálta lebeszélni fiát arról a tervéről, azzal érvelve, hogy milyen unalmas hely Vallombroso, nincs rajta semmi olyan, ami egy fiatal leánynak tetszenék és hogy Honora épp ugy mint Lady Éva, halálra fognak ott unatkozni. Orazio azonban jóizün nevetett és azt mondta, hogy Lady Éva kész lenne három hónapot eltölteni akár a Vezuv tetején, ha őt ott találná. Különben is miután kedves anyja maga tanácsolta neki, hogy Miss Deringet válaszsza hitveséül, el kellene ragadtatva lenni, hogy alkalmat nyujthat nekik az együttlétre és a közelebbi megismerkedésre. Azután, tevé hozzá érvelése után Orazio azon a fagyos dermesztő hangon, melyet anyja nagyon is jól ismert - ők most már minden esetben el fognak jönni, miért is kéri az édes anyját, hivja meg őket.

Ennek folytán történt tehát, hogy midőn Porsenna herczegné egy délutáni látogatás alkalmával találkozott Lady Évával, kiválóan szeretetreméltó szivélyességgel meghivta őt, hogy Honorával együtt szerencséltesse hosszabb tartózkodásra Vallombrosában. Elképzelhető, hogy Lady Éva milyen izgatottan repült a meghivás után haza, elragadtatva ölelte meg leányát és rendkivül sértve érezte magát, hogy a hallgatag, bánatos tekintetü Honora nem érdeklődött az ő boldogságban úszó jó kedvének oka iránt.

Meg kell emliteni, hogy Lady Éva addig a perczig még soha se emlitette Honorának fellengős reményeit. A legutóbbi kinos és kellemetlen eset után Geralddal, óvakodott a legkisebb gondolattal is elárulni leánya előtt, hogy egy egészen más kérőt óhajt vele elfogadtatni. Valami sajátságos érzés, bizonyos kiolthatatlan visszaemlékezés arra, hogy miként doboghat egy tizenhét esztendős sziv, mostanáig hallgatásra készteté. Attól is tartott, hogy a daczot felkeltve, örök időkre megszilárdithatná a Gerald iránti ábrándos szerelmet Honora fogékony szivében. Az emlitett este azonban diadalmas felhevülésében csaknem elárulta magát. Meg volt győződve, hogy Porsenna herczeg szándékához többé legkisebb kétség se férhet. Legnehezebb, de legfontosabb feladat most már csak az lehetett, hogy Honora kezének ünnepélyes megkérését elodázza mindaddig, mig a fiatal leány belefárad a Gerald utáni búsulásba, akkor aztán természetesen egész sorozata az uj érdekeltségnek, uj ábrándoknak és uj, eddig ismeretlen ambiczióknak fogja betölteni az ürt. A fiatalság és jólét, a pompa és ünnepeltetés s az irigyelt elsőség kilátásának dagálya magával fogja ragadni az ábrándok kis hajóját a magas, fényes révbe és akkor ki fog visszaemlékezni az Oczeán zátonyaira, melyen az első szerelem szép álmai hajótörést szenvedtek?

Mikor Honora előtt kijelenté Lady Éva, hogy a nyár első hónapját Vallombrosában fogják tölteni Porsenna herczegnőnél, a fiatal leány ámultan nézett anyjára, majd felkiáltott:

- De hiszen, anyám, a villa már készen vár bennünket Sienában! És mama meghivta oda Sir Maxwell Lindhurstot is!

- Ah, eljöhet ő majd később; - felelé Lady Éva, - attól félek különben, hogy nagyon meleg hely lenne az neki; aztán meg azok az emberek, akik megszoktak a Keleten élni, fürdőhelyen rettenetesen unalmasak is. Megvallom, egyáltalán nem fogom sajnálni, ha elmarad.

- De anyám, az borzasztó lesz - szólt Honora. - Ott nincsenek leányok s a herczegné olyan rettenetesen tudományos könyveket olvas. Mindig félni fogok, hogy szememre veti, milyen együgyü liba vagyok én. Egy cseppet se vágyom oda menni. Kérem, mondjunk le róla, ha csak lehet.

- Mit gondolsz, Honora? - szólt Lady Éva szörnyüködve. - Bizonyosan nagyon érdekes lesz az ott tartózkodás; azonkivül már el is fogadtam a meghivást, - mondá, majd leányára pillantva odavetőleg utána tevé: - Természetesen Don Orazio is ott lesz.

- Sokkal szebb lenne, ha meghivnák Vald'oro Biancát. Legalább volna, akivel beszéljek. Én nem nagyon rokonszenvezem Don Orazioval. Felényire se olyan szép és olyan kedves ő, mint Alfonso, aztán meg olyan nagyon önhitt. De hiszen - tevé hirtelen utána - már valamennyi ruhám is Sienában van. Oh, kedves mamácskám, menjünk inkább oda! Teljesen megelégeltem Don Orazio látását minden nap a corsón és tudom, hogy nagyon szerencsétlennek fogom magamat érezni Vallombrosában.

Magától értetődik, hogy Lady Évának eszébe se jutott eltökélt szándékát megváltoztatni, Honora pedig annyira lehangolt és bánatos volt az utóbbi napokban, hogy nem sokat törődött semmivel.

Természetesen Geraldról se hallott semmit; de a hirlapokból megtudta, hogy atyja még mindig veszélyesen beteg. Honora nem sirt többé Gerald elutazása után, hanem halványan, gondolatokba mélyedve üldögélt magányosan szobájában s az idő nagy részét a szegények számára való kézimunkával, a durva anyagból készitett ruhanemü varrásával töltötte, melyekből minden évben egész készletet szokott az apáczáknak küldeni árváik számára. Se ő, se anyja nem emlitették soha beszélgetésük közben Geraldot.

Lady Éva ugy intézkedett, hogy nem volt otthon, midőn Sir Maxwell Lindhurst tisztelkedni kivánt nála, azután a legszivélyesebb levélben megirta neki, mennyire sajnálja, hogy nem találta otthon, végül pedig mentegetőzve kérte, halaszsza el sienai látogatását ez idő szerint egyelőre. A tábornok megsejté, hogy Lady Éva nem kiván vele találkozni, ujból felkereste tehát, de szándékosan olyankor, mikor tudta, hogy a ház urnője nincs otthon s a cselédség csodálkozására azt kivánta, vigyék fel névjegyét a Signorinának.

Honora örült, hogy láthatja őt. Az utóbbi időben ösztönszerüleg érezte, hogy sajátságos módon megváltoztak azok az emberek, akik az ő életéhez legszorosabban legközelébb állottak. A fiatal leány nagyon is igazelmü lévén akkor, hogy bárkiről rosszat tételezzen fel, nem volt képes nevet adni uj nyugtalanságának, de önkénytelenül érezte a cselszövések és fortélyos ámitások sirokkojának hatását és az fájt neki, szenvedett a tiszta őszinteség hiánya miatt a nyomasztó légkörben. Mint a homályban tapogatózó érzékeny lény megsejti, ha akadály gördült elibe, ugy Honora is tudta, hogy mély bánat lebeg felette, talán még annál is nagyobb, lesujtóbb bánat, mint amilyen a Geraldtól való elválás okozott szivének.

A tábornok jelenlétének tiszta igazelmü légköre valóságos napsugár és üde szellőként hatott reá a tikkasztó nyomasztó légkörben, és megjelenése valóságos ellenméregként tünt fel neki az egészségtelen sirokkói kedélyhangulatban. Honora derült mosolylyal fogadta tehát őt, nagy karosszéket tolt elibe és megkérte, foglaljon helyet, miközben elmondta milyen nagyon fogja sajnálni édes anyja az elmulasztott kedves látogatást.

- Oh, dehogy, a legkevésbbé se... ne is emlitsen ilyesmit - tiltakozott határozottan a tábornok, azon tünődve, mi uton-módon puhatolja ki; amit megtudni ohajtott, anélkül, hogy kiváncsinak, vagy vallató birónak tünjék fel.

Honora ámultan nézett rá s a tábornok azt gondolta, legjobb lesz a teljes őszinteség. Az ő egykori régi barátjának leánya nem neheztelhet azért.

- Kedves fiatal hölgy - kezdé az öreg úr - ugyan nem mondhatná-e meg nekem, vajjon miért... hm... mi okból kért engem Lady Éva arra, hogy látogatásom halaszszam el? Lássa, én abból azt a kivánságát következtethetem, hogy végleg lemondjak a látogatásról, mivel ebben az évben már nem térek vissza Olaszországba.

- Azt igazán nagyon sajnálom - sietett mondani Honora. - A való az, hogy anyám... vagyis Porsenna herczegné nagyon óhajtja, hogy őt meglátogassuk Vallombrosában, s azt hiszem, anyám nem örömest utasitaná vissza a meghivást.

Honora mélyen elpirult szavai közben, mert nem találta az indokolást elég mentségnek egy régi jó barát megsértésére. A tábornok átértette az egészet. De csupán annyit mondott:

- Óh!... óh!

Hanem e két szó hosszas hangsúlyozásában egy egész világ jelentősége nyilvánult. Azután mély csend lett a komor szobában, csakis a szökőkút pocsogása hallatszott be a kertből.

- És örömest megy ön Vallombrosába, kedves gyermekem? - kérdezé a tábornok jóindulattal, miközben merőn a fiatal leányka szemébe nézett.

- Nem, egy cseppet se örülök - felelé lehangoltan. - Nagyon unalmas kirándulás lesz az. Don Orazion meg az öreg herczegnén kivül senki se lesz ott... óh, bár ne kellene mennünk.

Hangja nem remegett, se szemeit nem sütötte le Orazio nevének kiejtésénél és az megnyugtatta látogatóját egy kicsit. Egyetlen fiatal leány se beszélhet oly közönyösen arról a férfiről, akiről tudja, hogy vőlegénye lesz. Hanem azért Sir Maxwell Lindhurst még nem volt egészen megelégedve. Pillanatig elgondolkozott, mialatt áttekinté a helyzetet és körülményeket.

- Ugy látszik, az anyja érdemesnek se találta őt megkérdezni, - gondolá magában. - Szegény gyermek! szegény kis leány! Kiszolgáltatják annak az átkozott mesterkélt önhitt bábnak, annak a kéjencz Porsennának, mint valami áruczikket.

El is határozta magában a tábornok, hogy nem hallgat el egy kis figyelmeztetést; vagy legalább csak annyit fog neki mondani, hogy óvatossá tegye.

- Én azt gondolom - kezdé, - igazán komoly okom van azt hinni, hogy... de remélem nem neheztel reám beavatkozásomért, mert igazán egész komolyan azt hiszem...

- Mit? - kérdezé ijedten Honora, mert a tábornoknak intő szava különös módon a torkán akadt.

- Nos tehát édesem... óh, de ne ijedjen meg, arra nincs ok, de lássa én azt hiszem... hogy ha már mindenki elmulasztja, nekem meg kell mondanom, noha a mamájának bizonyosan nem lesz kedvére, de nem tehetek róla, fel kell önt világositanom az iránt, édes anyja azt reméli, miszerint idővel majd... bele fog egyezni az ő óhajtásának teljesitésébe és elfogadja férjül Porsenna herczeget. Oh, Istenem, félek, hogy megrémitettem önt, édes gyermekem!

A tábornok figyelmeztető pár szavának az lett ugyanis az eredménye, hogy Honora felszökött helyéről, kezeit összekulcsolta, arcza elhalványult és szemeiben a harag kifejezése felülmulta még a rémületet is.

- Soha! - kiáltott fel lábával dobbantva. - Anyám soha se merne tőlem ilyesmit kivánni! Ő tudja, hogy arra képtelen volnék. Inkább meghalnék! ezerszer inkább választanám a halált!

- Kérem, ne izgassa fel magát, kedves gyermekem - nyugtatta a tábornok, megdöbbenve nyugodt, jóindulatu szavainak hatásától. - Talán tévedett. Hanem hát azt gondoltam, mégis csak kötelességem, mint az ön szegény megboldogult édes atyja egykori régi barátjának, figyelmeztetni és felvilágositani arról, mit várnak öntől. Mert őszintén és komolyan meg vagyok győződve, hogy az a házasság nem válnék az ön javára! - mondá az öreg gentleman nagyon elkomolyodott hangon. - Ne tegye meg azt a lépést Honora! az az ember nem jó ember és életének minden napján boldogtalanná tenné... megtörné a szivét.

Honora ismét visszanyerte fiatal méltóságát és most már egész higgadtan válaszolt:

- Valóban nagyon szép öntől, hogy engem figyelmeztet, Sir Maxwell, de higyje el, legkisebb veszély se fenyeget, hogy olyasmi bekövetkezhessen.

- Óhajtom, hogy ugy legyen, - szólt a tábornok, - szivemből óhajtom, de nem remélem. Hanem hát ön legjobban tudja. Ime, átadom otthoni lakczimemet és kérem, hogy ha bármi kisebb vagy nagyobb ok adná elő magát, amikor azt gondolná, hogy segitségére lehetek, forduljon hozzám és higyje el, örülni fogok, ha önért... már csak édes atyja emlékéért is... de mindenekfelett, ha önért magáért tehetek valamit. Most pedig Isten velünk!

Igy hagyta el Honorát utolsó szövetségese. Azok között, akikkel a következő hat hónapban érintkeznie kellett, egyetlen egy sem volt, akiben megbizhatott és akinek érdekében ne lett volna előtte elhallgatni valamit. Büszke kicsiny fejét magasra emelve, a csillagok között járt képzeletében, lábai azonban már-már beleakadtak a hálóba, melyből nem volt szabadulási mód... csupán egy.

VII.

- A házasság - mondá kenetteljesen Orazio - két keresztény lélek egyesülése a világ boldogitására.

- Igazán? - szólt Honora; - én pedig azt hittem, hogy egymás boldogitása a czél.

- Ah, és mennyire! De hagyjuk ezt - mondá Orazio a fiatal leány rózsás ujjainak hegyét tiszteletteljesen megcsókolva, miközben a hajnali tengerhez hasonló vidám csillogó szemekkel rámosolygott - gondolja meg, mennyi jót lehet tenni együtt, egyesült erővel, ami különválva kivihetetlen volna. Nem kivánja-e meg például önnek az a szép terve, hogy Olivetoban iskola és kórház létesüljön, a női szivet s a férfi eszét egyformán?

- Azt nem tudom - szólt Honora. - Nekem ugy tetszik, hogy egy kis könyörületességgel meg egy kevés pénzzel már régen keresztül lehetett volna azt vinni.

- Mit? - kérdezé Porsenna herczegné, könyvébe helyezve szemüvegét és ülésén visszafordulva, ránézett a pamlagon ülő párra.

- Egy jó cselekedetet, mama, melyet a mi bájos Honoránk forgat fejecskéjében - magyarázta Orazio, anélkül hogy anyjára tekintene.

Lady Éva végig suhogott a szobán és figyelmeztető nyomással rátette kezét leánya vállára. Honora felpillantott rá és csaknem pajzánul távolitá el a kezet.

- Még nem vagyok a leánya - susogta angol nyelven; - kérem tehát, engedje, hogy legalább még pár hétig őszinte lehessek.

Minden elmult. A küzdelem, az esdeklések és a megtört élet feletti sirással eltöltött éjszakák, mind... mind hiába való volt. Erélyesen kitartott és ellentállott Honora mindaddig, mig Orazio nem ecsetelte előtte egyrészt azt a nyomort, azt az elhagyatottságot, melyben a népe tengődött, kiknek minden ápolást nélkülözve kellett meghalni, másrészt pedig tudatlanságukat s az abból eredő erkölcsi sülyedésüket, s végül mig ragyogó képet nem festett arról az állapotról, ha majd Honora ugy járhat a szegény nép között, mint egy második szent Erzsébet, oktatva, ápolva és visszaimádkozva, megtéritve őket az Istenhez. Olyan ékesszólással beszélt és bizta népét a fiatal rajongó leány nagylelküségére, hogy végre sikerült meggyőzni Honorát arról, hogy Oraziót visszautasitva, egy magasztos nemes feladatot odázna el magától, szentekhez méltó magasztos nemes vallásos hivatásról mondana le, mely tettéért felelős lenne alkotójának, stb.

Együtt vagy külön hallva őket beszélni, azt lehetett volna hinni, hogy Lady Évának, valamint Orazionak is, egyetlen legfőbb életczélja ezer meg ezer szegény paraszt jólétének előmozditása, akiknek sorsuk egyetlen perczig se jutott egyiknek se eszébe mindaddig, mig fel nem fedezték, hogy Honora szeme lelkesülten csillogott annak emlitésekor, mi mindent lehetne véghez vinni a szegény nép javáért.

Honora előtt, kinek fogalma se volt még a házasélet felől, nemes cselekedetként tünt fel az, ha érette minden óhaját s érzelmeit feláldozza, sőt még abba is belenyugodott, hogy lemondjon a boldogság ama rövid óráinak édes emlékéről, melylyel Gerald szerelme betöltötte lelkét és az öröm és visszaemlékezésnek minden gondolatát számüzve, Isten lábai elé akarta letenni az áldozatot, melyért viszonzásul semmiért nem könyörgött, csupán azért, hogy istápolhassa az Ur szegényeit.

- Gondolatban összehasonlitá egy apácza életét azzal az élettel, amit Orazio felajánlott neki és higgadtan belátta, hogy Porsenna herczegné sokkal nagyobb jótékonyságot gyakorolhatna, mint Honora testvér. Beleesett ő is abba az általános téves felfogásba, hogy pénzzel sokkal több jót lehet véghez vinni, mint a szerény munka és önfeládozó meleg sziv segitségével és szinte hősies büszkeséggel töltötte el lelkét az áldozat nagysága.

Orazio pedig oly nagyszerüen játszotta szerepét, hogy Honora nem tapasztalhatott semmi olyast, ami igazolhatta volna a Sir Maxwell Lindhurstnek szigoru véleményét felőle. Azt az ellenszenvét, melyet érzett mindannyiszor, ha Orazio hozzá közeledett, erélyes akarattal legyőzte, mint a nemes nagy terveibe ütköző egyetlen akadályt és ugy tekinté azt, mint önfeláldozása koronájának egy drága ékszerét. Ahányszor visszagondolt a tábornokkal való rövid beszélgetésre, mindig azt mondta magában, hogy alkalmasint azért beszélt olyan előitélettől eltelve Orazio ellen, mivel nem ismerte annak számos szép és jó tulajdonságait.

Orazio viszont minél több ellenállást tapasztalt Honoránál, annál erélyesebben megfogadta, hogy nem fog tőle megszabadulni. Kezdetben kétkedett és Honora büszke idegenkedését a kaczérkodás egy nemének vette, miért is határtalanul meglepte ez a tapasztalat, hogy a fiatal leány őt komolyan el akarja magától távolitani és eszébe se jutott nejévé lenni. Attól a pillanattól aztán érdekelni kezdte a dolog. Jellemző önhittséggel kevés súlyt fektetett a Gerald iránti vonzalom rövid epizódjára és daczára olykori felháborodásának, ahányszor végbucsujukkal illetőleg Olympia szavai eszébe jutottak, meg volt győződve, hogy egyetlen nő se busulhat más férfi után, ha egyszer őt megismerte. A valódi szerelemről kevesebbet tudott, mint amennyit egy vakand ért a csillagászathoz, de Honora szépsége, páratlan viruló üde arcza és fiatalsága feltüzelte olasz vérét. Vágyódott Honora után s igy annak az övének kellett lennie.

A sok szertartásos értekezés, vitatkozás és hosszas társalgások (mindig az egyik mama jelenlétében) már bosszantani kezdték Oraziót, midőn a fiatal leány végre engedett és megigérte, hogy elfogadja kezét. Porsenna herczegnét is untatta már a sok dőre hódolat és bálványozás, mely annyira ellentétben állott az ő fogalmaival és noha hévvel óhajtotta, hogy Orazio megnősüljön, kezdett fellázadni a szeszélyes kis leány ellen, amint ő haragjában magában Honorát nevezte.

- Határozzátok meg a menyegző napját, fiam - mondá Orazionak; - azután hagyjatok engem békén. Engem fáraszt a sok beszéd ebben a hőségben.

Lady Éva is el akarta vinni leányát, mielőtt a szerelmesek közötti esetleges összekoczczanás elronthatná szép kilátásait... vagy mielőtt időt engedne, hogy Orazio rajongása kihüljön.

- Pár nap mulva elutazunk most már Sienába, Honora - mondá leányának egyik reggel, midőn a déli villásreggelihez lemenni készültek. - Már igen meguntam a sok öltözködést ilyen korán.

Honora hetek óta most először vidult fel.

- Óh, mennyire örülök - kiáltott fel; - milyen kellemes lesz, ha egyszer otthon és magunkban lehetünk!

Igy tehát a reggeli után, mialatt a két mama egy sárga selyem pamlagon egymás mellett ülve szürcsölte a fekete kávét, Lady Éva megszólalt: - Kedves herczegné, ki se mondhatom mily kedves lesz nekem a visszaemlékezés örökké erre a látogatásra.

A herczegné unottan mosolygott.

- Nekem volt az legkellemesebb - felelé. - Aztán lássa, az örömhöz még egy angyali menyet is nyertem általa!

Lady Éva érezte, hogy viszonzásul uj bókkal tartoznék most Orazionak, de egyetlen eredeti bók se jutott eszébe, mert egyedüli határozott érzése vele szemben a megmagyarázhatlan félelem volt, melyet csakis a hideg csodálat mérsékelt. Következésképen nagy bölcsen csupán igy szólt:

- Azzal csak az én leányom nyert, herczegné. Hanem hát az élvezet... a boldogság nagyon izgató s igy azt hiszem, a változás... egy kis csendélet, legalább rövid időre jót fog neki tenni.

- Kétségtelenül feltünt nekem is, hogy kissé halavány - szólt a herczegné.

- Igy tehát - beszélt tovább Honora anyja - azt gondoltam, hogy talán a jövő kedden elutazunk Sienába, hogy leányom két hónapi pihenést élvezzen, mielőtt...

- Igen, a menyegző előtt. Ugy gondolom, hogy október közepére tüzhetnénk ki az esküvőt. Akkorra már elmulik a nagy hőség és még se lesz az idő nagyon hüvös ahhoz, hogy egy kis nászutat tehessenek.

- Milyen végtelen jó és gondos ön! - kiáltott fel Lady Éva. - Leányom igazán szerencsés, hogy ilyen második anyára talál.

- Remélem teljesiteni fogom kötelességemet Honora irányában - mondá kissé feszesen a herczegné. Ő nem valami nagyon örült annak a házasságnak, de miután már Orazio annyira nehézkes volt a menyasszony megválasztásában, Honorát is jobbnak vélte, mint senkit.

Honora anyjával megérkezett tehát pár nappal később a sienai villába; és a folytonos feszes társalgásba belefáradván, mindkettőjüknek jól esett megpihenni a freskó festésü csendes szobákban, a zöld virányos czipruszlombok közt, kilátással az olive fákkal ellepett hegyekre és szőlőtőkékkel beültetett völgyekre. Ott nem volt szükség felügyeletre s igy a kifáradt duenna átalhatta nyugodtan a meleg órákat, Honora pedig élvezve a teljes szabadságot, befutkoshatta tetszése szerint az árnyas fasorokat, vagy ha kedve tartotta, órákig elüldögélhetett a kicsiny akáczfaerdőben, ugyan nem azzal a könnyü szivvel, melylyel még egy évvel azelőtt odamehetett volna, de telve a fiatal kor örökös reményeivel, nagy terveket szőve, s abban a hitben, hogy jobbnak fogja egykor hátra hagyni a világot, mint amilyennek találta, de mindannyiszor sietett elodázni magától a gondolatot leendő férjére, ha az megjelent képzelete előtt, nehogy valami fellázitó ellenszenves érzés megrontsa nemes önfeláldozását.

A saját szivét azzal altatta el, hogy áldásos nagy feladatra vállalkozott és szinte kezdett már valamivel kevesebb bámulattal gondolni ama szent vértanukra, kiknek életét olyan áhitattal szokta olvasni. Ő, a szerény kis Dering Honora végre hát csatlakozni fog az ő nemes seregükhöz, hogy nyomdokaikat kövesse. Vajjon nem nyujtják-e majd kezüket feléje és nem ismerik-e el, hogy ő is közéjük tartozik? Mi az a kis szenvedés vagy veszteség ahhoz a nagy dicsőséghez mérten?

Egy napon, mialatt kint ült a száraz mohos padon az akáczfák alatt, légvárakat épitve, a levélhordó topogott felfelé a házhoz vezető fasoron végig és levelet hozott Honora czimére egy angol bélyeges boritékban. De valamennyi levelet Lady Évának kézbesitettek és ezzel az egygyel se tettek kivételt.

Lady Éva megforgatta kezében egy párszor, s gyanakodva nézett a nagy férfias betükre, azután sietve felkelt helyéből és becsukta az ajtót. Odament öltöző asztalához és belocsolta a boritékot kölni vizzel. A mézga levált egyik oldalon, miáltal ki lehetett olvasni belőle a következő sorokat: »Óh, drága kis Honorám, nem képzeli milyen boldog vagyok! Gondolja meg, hogy egy olyan nagy tekintély mint a mi érsekünk, azt mondta nekem, hogy mi sem állhat utjában boldogságunknak. Szerettem volna megölelni ő eminencziáját, de jobbnak véltem...

- - - - - - -

Többet nem lehetett kiolvasni a boriték alól. Lady Éva csupán egy perczig habozott... azután bele dobta a levelet mosdótáljába, égő gyufát vetett rá és addig nézte, mig tinta és papiros megsemmisülve fekete hamuvá vált. A művelet után visszadült pamlagára és legyezni kezdte magát, majd megmosogatta halántékait az üditő kölni vizzel, miközben hálát adott magában a gondviselésnek valamiért. Azontúl gyakran megzavarta déli siestáját azzal, hogy a levélhordóra idegesen lesett. A hét folyamán még két hasonló levelet kézbesitettek neki s végre egy táviratot. Ez utóbbi szerencsétlenségre akkor érkezett, midőn asztalnál ültek és Honora ártatlanul megkérdezte tartalmát.

- Csak Pingat sürgönyözött, hogy már elküldte ruhámat, - válaszolá Lady Éva, de sáppadt és zavart volt, s a szabónő kissé szokatlan nyelven irhatott, mert a távirat igy hangzott:

»Három levelet irtam már. Minden akadály el van háritva... miért nem válaszol? Ha még szeret... sürgönyözze, hogy jöhetek... G.-ja.«

- Választ küldök, mondja meg a küldöncznek, hogy várjon, - mondá Lady Éva a szolgának.

Mikor aztán Honorát anyja kielégitette füllentéseivel, kiosont egy pillanatra a hálószobájába és megirta következő válaszát a szabónőnek:

»Most már nem óhajtom. Kérem ne jöjjön. D. H.»

A választ elküldvén, visszatért és Honora mellett helyet foglalván az árnyékos loggiában, igazi művészetet vitt véghez, mert egész délután olyan vidáman csevegett, akár egy csicsergő madár.

Ezután természetesen nem érkezett több levél és Lady Éva délutáni pihenését most már semmi más nem zavarta meg többé, legfeljebb Honora kelengyéjének a gondja.

Napokon át folyton eltünődött a fölött, minő csipkét válaszszon a finom fehérnemük ékitésére és mikor végre a valenciennere határozta el magát, szükségesnek látta összecsomagoltatni, hogy visszatérjenek a megrendelés végett ujból a városba.

Honora mély sajnálattal vált meg a szép villától és annak csendes nyugalmától, de hát hiába, ő még nagyon fiatal volt s ezért nem szabad elitélni, ha magasztos aspiráczió és nagyszerü tervei mellett más kisebb szerényebb, de kellemesebb, vonzóbb gondolatok is foglalkoztatták. Kecsegtetőnek tünt fel például képzeletében, hogy tizennyolcz éves korban előkelő lady lehet belőle, mindenki hódolni fog neki s egy kicsit irigyelni is fogják, a társaságban szereplő tekintély, a szegényeknek pedig segitője, támasza lehet majd. A kicsinyes hiú gondolatok kissé megrontották magas hivatásában való kedvtelését. Iparkodott is kiirtani azokat és elpirult miattuk. De hiába, belopóztak azok a lelkébe, s ez azt mutatja, hogy Honora talán mégis hibát követett el, mikor Gerald iránt való szerelmét olyan hirtelen halálra itélte. Az a minden világias hiú önérdektől ment tiszta szüzies érzelem, mely oly hirtelen gyulladt lángoló szerelemmé és vele egy szemernyi Honora lelkületének ártatlan tisztaságából látszólag el volt temetve sirjába.

- - - - - - -

Szeptember végének egyik napján a toscánai szőlőket elhagyva, elutaztak a délszaki vidék kiégett tájékára. Eső nem esett, mely elboritsa a verőfényes égboltot és felüditse a kiégett földet. Az egész vidéket a sirocco fenyegette. Azokon az apró állomásokon, hol a vonat megállott, még a tetők cserépzsindelyei s a vasrácsok is olvadozni látszottak a déli nap égető hőségétől. Az utat egy lábnyira fehér por lepte el és az imitt-amott henyélő vagy dolgozó parasztok mind kinyitották zöld ernyőjüket és nyelét leszúrták a földbe nyomoruságos ételük felett, nehogy a forró nap tönkre tegye azt. Az állomási hivatal személyzete hüsitésül vizet locsolt, mely azonban csak ugy sistergett, amint rá ömlött az izzó kövekre; az ólálkodó szomjas kutyák oda rohanva felnyalogatták, azután ujra visszaczammogtak az árnyékba, hogy valahogyan kibirják a napot.

Lady Éva legkönnyebb öltözékében kelt útra, a több méter hosszú fehér fátyol előnyösen vette körül széles kalapját. Kitünően állott arczához, ugy hogy a lenge illusioredőin át nézve alig látszott harmincz esztendősnek. Igaz, hogy az életben minden csak illusio. A hőség türhetetlenné lett, és délután három órakor levetette Lady Éva kecses kalapját, kényelmesen hátra dült a kocsi szögletébe, hajfürtei kibomlottak, arcza egészen kivetkőzött formájából a sok kölni vizzel való dörzsöléstől; még keztyüjét is lehúzta és kitette szép kezét a nap égető hevének. De bizony abban az állapotban meglátszott rajta, hogy már csak egy szép rom. Honora már előbb félretette a hiúságot, és kalap s keztyü nélkül legyezte magát a másik sarokban. A vonat megállott egy félreeső elhagyott állomáson, de egyik utas se tartotta érdemesnek kitekinteni a vastag barna függönyök mögül.

- Még három állomás - szólalt meg Honora - és beérkezünk Rómába. Mily rettenetes egy nap ez!

Egyszerre nagy robajjal kitárult a kocsi ajtaja, a napfény betódult, látni lehetett a hajlongó tisztviselőket, behallatszottak a búcsúcsókok és Istenhozzádok, azután a római társaságnak egyik előkelősége mászott fel a kocsiba.

Lady Éva felült és sóhajtva nyúlt kalapja, keztyüje, valamint fátyola után, elszántan fel akarva áldozni kellemes kényelmét a látszatnak és sietett csinos holmijához jutni, mielőtt megfordulna üdvözölni az ujonnan érkező utast, aki nem volt más mint Vald'oro herczegné. Az ő vidéki nyaralója azon a tájékon volt, s a véletlen ugyanazon a napon szólitotta be Rómába valamely ügy elintézése végett. Midőn kisérői számos holmiját berakták a kocsi különböző részeibe, azzal a megvetéssel, melyet az előkelő házak szolgái rendesen tanusitani szoktak mások irányában, az előkelő úrnő végre leereszkedőleg rápillantott utitársaira és kegyesen felismerte Honorát, annak édesanyjával együtt.

- Ah, ön az, kedves Lady Dering - kiáltott fel - és a kedves leánya is itt van? Hogy érzi magát, édes gyermekem? Angliában töltötték a nyarat?

A herczegné szerette Biankája kicsiny barátnőjét, de Lady Évával nem örömest érintkezett.

Honora anyja azonban nem tűrte, hogy őt ily módon mellőzzék, miért is ő válaszolt leánya helyett.

- Toscánában időztünk pár hétig, herczegnő, de megelőzőleg Porsenna herczegnőnél tettünk igen kellemes látogatást Vallombrosában.

Honora elpirult a név emlitésénél és hátra dült a poros párnákra. De azután ujból előre hajolva hévvel kérdezősködött Bianca felől. Végre pedig elforditá fejét azzal az ürügygyel, hogy kinéz az ablakon.

A herczegné gyors pillantást vetett rá, majd Lady Évára irányozá tekintetét, mintha annak arczáról akarna valamit leolvasni.

- Nos? - szólt végre kérdőleg, kissé gúnyos mosolylyal.

Lady Éva égett a vágytól, hogy Honora fényes eljegyzését szóba hozhassa, nagy tekintélylyel egyenesedett ki, de hát hiába, még utoljára adóznia kellett a látszatnak, lassan kitárta tehát legyezőjét, majd ujból összecsapta és megint kinyitva legyezni kezdte magát. Végre pedig vontatott modorban s kissé fáradtan megszólalt:

- Októberben lesz a menyegző; de félek, hogy halálomat fogja okozni a válás Honorától. Mi még soha se hagytuk el egymást.

Lehetséges, hogy Vald'oro herczegnének megvolt a saját véleménye a tekintetben, hogy ki lesz eltemetve, ha majd Honora Orazio nejévé lesz; de hát nem az ő kötelessége volt olyan tervbe avatkozni, melynek el kellett távolitani azt a veszedelmes csábitó egyéniséget az ő leánya utjából; sőt magában hálásan fohászkodott fel, amiért elég bátorsága volt Geraldot olyan erélyesen visszautasitani, mikor ő hozzá folyamodott segitségért. Pedig szerette volna felejteni azt a körülményt, hogy akkor annyira elferditette a valóságot, csak hogy czélt érjen. Némely embernek az őrangyala nagyon el lehet foglalva néha.

- Bizonyosan nagyon boldog lesz - volt az egyetlen észrevétel, mit a herczegnő talált Lady Éva számára. - Azután végre is minden nap láthatják majd egymást. Édes gyermekem, engedje, hogy szerencsét kivánjak önnek, - fordult e szavakkal a fiatal leányhoz.

A szegény Honora ekkor már kénytelen volt visszafordulni és alávetni magát az ölelésnek. Nem valami nagyon szivesen tette, mit azonban csak tartózkodó szerénységnek tulajdonitottak. Azután ujból visszahuzódott a szögletbe, honnan hallotta, hogy anyja Donna Olympia után kérdezősködött, ki az egész nyáron igen sokat szenvedett a nagy hőség miatt Rómában; hallotta a herczegné megnyugtató válaszát is, hogy leánya már sokkal jobban érzi magát, de jó kedélyét még mindig nem nyerte vissza stb.

Végre abba hagyta a két korosabb hölgy udvariaskodó csatározását és komoly, őszinte érdeklődéssel kezdtek beszélgetni a kelengyéről, menyegzői előkészületekről, cselédekről stb.; szóval mindarról az apró részletekről, ami nélkül egy menyegző nem is lehetne menyegző az ő szemeikben.

Mikor végre elváltak Vald'oro herczegnétől a római pályaudvarban, Honora a következő szavakra lett figyelmessé:

- Majd elküldöm tehát önhöz azt a leányt holnap, hogy beszéljen vele. Kitünő komorna, annyit mondhatok és meg vagyok győződve, hogy meg lesznek vele elégedve. Csaknem túlságosan csinos és igazán... no de ha szigorú lesz vele az öltözködés tekintetében, akkor az nem baj, ugye? Au revoir!

- Az én számomra akar komornát ajánlani a herczegné, mama? - kérdezé Honora, miután elhelyezkedett a kocsijukban.

- Hát igen, édes leányom - felelé Lady Éva. - Annyira óhajtotta annak a leánynak a megfogadását, hogy nem utasithattam vissza.

- De hiszen ott van nekem Ascenta - sietett mondani Honora. - Én meg akarom őt tartani. Mindig hiven szolgált, mióta csak felnőttem.

- Jó, jó, majd meglátjuk - szólt Lady Éva.

De mindhiába, pár nap mulva megfogadták Vald'oro herczegné csinos Virginiáját október elsejére.

Honora igen le volt hangolva azon az estén, midőn a gyertyákat kioltva kinyitotta az ablakokat, hogy a hüvös léget beereszsze s a holdvilág bevilágitsa toronyszobáját.

A Velasquez-pápa ott a falon kétkedően és szemrehányólag nézett le reá, mert bizonyosan nem helyeselte az olyan gyémántokkal felékesitett áldozatot, se azokat a magas eszméket, melylyel megtörik az igaz sziveket. A szép leány kipuhatolhatlan szemekkel tekintett rá, mintha azt mondaná: »Igen, rá léptem erre az utra... erre az életpályára, de levágok egy hajfürtöt szegény szerelmesem számára, mielőtt az emésztő tűz örökre elhamvasztana... azután legyen vége örökre mindennek. Ez a jövő... ez az én jövendő életem!«

- Mit tettem? - óh, mit cselekedtem? - zokogta Honora fejét összekulcsolt kezeire hajtva, miközben keserü könnyei az ablak párkányára omlottak: - Eredj, hagyj el engem, Gerald; ne nézz ugy reám, kedves jó atyám, rettenetes az én áldozatom! Leroskadok súlya alatt... igazán leroskadok!

VIII.

Honora nem roskadt össze az áldozat súlyától. A hajnalhasadásának csendes megnyugtató hatása alatt, az éjjel hullatott könnyei szinte megvetendőknek tüntek fel előtte. Hiszen őt a legmagasztosabb indokok késztették arra, hogy az Orazioval való házasságba beleegyezzék: ezer meg ezer elhagyatott szerencsétlen ember jólétének megalapitása birta rá az elhatározásra. Szinte hallani vélte a szegények segélykiáltását a Campagna pusztaságából... s a hegyek szirtei között felejtett falvakból.

Honora feltette magában, hogy templomokat, kórházakat fog épittetni a szegény nép számára. Nevét áldani fogják, s az Isten is meg lesz vele elégedve. Vajjon szabad volna-e ezt a nemes feladatot feláldoznia csupán azért, mivel szive hevesen dobogott, háromnapi szerelmére visszagondolva! Eldobja-e magától a kinálkozó gazdagságot, melylyel annyi jótékonyságot lehet árasztani a szenvedőkre azért, mert lelkiismerete egy kis hiúsággal vádolja? Nem; hiszen az csak a gonosz szellem kisértése, melynek elámitására elhatározta, hogy ékszert soha sem fog viselni, kivéve, ha azt a társadalmi szokás megkövetelné és soha se fog egyetlen fillért se áldozni a saját szeszélyeire, végre pedig imádkozni fog, hogy megszerethesse férjét ugy, amint az a keresztény nőnek kötelessége hitvesét szeretni. Ezen feltevések után Honora szive megkönnyebbült egy kissé, vagy talán inkább megkeményedett. Nem kivánt sokáig egyedül maradni és miután október elérkeztével esküvőjének napja is közeledett, olyan nyugtalanság vett rajta erőt, mely még az édesanyját is meglepte. Honora minden után maga kivánt látni, maga választotta ki fehérnemüit és Lady Éva nagy megbotránkozására azt akarta, hogy legtöbb holmiját egy távoli szegény kolostorban készittessék, holott a kiváló finom kézimunka semmi tekintetben sem elégitette ki a menyasszony anyját, mivel nem állittathatta ki a rendkivüli szép kelengyét a corsónak valamely pompás kirakatában. A jó apáczák pedig valóságos szentnek tartották fiatal pártfogónőjüket azért, mivel az egy készletet durva, csaknem zsákvászonból rendelt meg náluk alsóruhául, hogy majd azzal sanyargathatja ártatlan ifju testét.

Szegény kis Honora elég fiatal volt még ahhoz, hogy azt képzelje, mikép az önsanyargatás, meg a könyörületesség gyakorlása kigyógyithatják őt a megbánás gyötrelmeiből és megtanithatják áldásos bölcsességgel viselkedni a saját akaratából elfogadott álhelyzetben, szegény kis szivének millió feljajdulása daczára.

Ugy látszott, mintha minden ellene esküdött volna, mert Damiano atya most tényleg távol volt és más senki se volt Honora közelében, aki előtt őszintén kitárhatta volna lelkét.

Hát Gerald? Szomoru nyár volt az ő neki. Megérkezése után atyja még pár napig vivódott a halállal, s végre meghalt, sok elintézetlen zavaros ügyet hagyva hátra; igy tehát anyjáról és nővéreiről is gondoskodni kellett, szóval mindmegannyi szomoru feladat várt Geraldra. Mindaddig, mig mindent el nem intézett Gerald, nem gondolhatott a szivéhez hozzá forrott saját ügyére, mikor pedig mindent elkövetett Honora szerelméért, tudjuk, hogy az minő eredményre vezetett.

Olyan igazelmü volt ő maga, hogy pillanatra se villant meg elméjében Lady Évát árulással gyanusitani, mikor pedig a D. H. aláirásu távsürgönyt megkapta, annyira lesujtotta annak rideg kegyetlensége, hogy képtelen volt további kisérletet tenni arra, hogy szép rokona elhatározását megváltoztassa. Megkeményitette szivét és férfiasan akarta elviselni a súlyos csapást, komolyan a munkának szentelve életét, ugy hogy életében most először volt hálás elfoglaltsága miatt.

Egy napon a hivatalba menet összetalálkozott Sir Maxwel Lindhursttal, aki hirtelen visszafordult, abba hagyta szokásos gyönyörködését a kirakatokban, mely neki szabadságából visszatértekor rendesen sok élvezetet szerzett.

- Nini! - kiáltott fel Gerald. - Hát ön az, Sir? - Bocsánat, ha neki rontottam.

- Szó sincs a nekem rontásról - válaszolá a vén katona, szivélyesen megrázva kezét. - Végtelen örülök, hogy itthon találom. Épp azon gondolkoztam, bárcsak volna valakim, akivel szóba állhatnék ebben az elhagyott városban!

- Van itt elég ember - nevetett Gerald. - Csak tudni kell, hol keresse őket.

Az idén senki sincs távol, kivéve azt a nehány szerencsés embert, aki kiadta a házát.

Hiszen tudja, hogy mi szegények vagyunk és nem tehetünk kirándulásokat.

- De ugyancsak szerencsés szegénynek látszik ön - viszonzá a másik. - Jöjjön és reggelizzen velem a clubban. Éppen odamenőben vagyok.

- Mi se lehetne kellemesebb nekem, - szólt Gerald, - de lássa, egy órára a hivatalban kell lennem. Az én főnököm rettenetesen korán kelő ember! és miután a többiek leginkább csak háromkor mennek le, bosszankodik, ha nincs ott senki, akit megszólitson. De nagyon köszönöm a szivességét, Sir.

- Különben kellemesen telik az ideje ugy-e? - kérdezé sir Maxwell Lindhurst mosolyogva.

- Óh, igen, lemorzsolom valahogy a napokat.

Gerald ránézett és észrevette, hogy a katona vidám kedves arcza hirtelen elborul, sőt el is fordul, mintha valamit keresne a zsebében, azután hirtelen igy szólt:

- Mellesleg szólva ma olvastam, hogy Miss Deringet csakugyan férjhez adják ahhoz az utálatos Porsennához. Ilyen alávalóságot még soha se láttam.

Gerald szemei elhomályosultak egy pillanatra, de nem válaszolt. Azután összeszedve erejét, élesen kérdezé:

- Hol olvasta ön azt a badarságot Sir? Meg vagyok győződve, hogy nem igaz.

- Félek, hogy igaz - szólt a másik szeliden. - Több ujságban láttam, sőt sajnálattal vettem belőlük tudomásul, hogy már legközelebb, e hó huszadikán lesz az esküvő. A leghitványabb embert választották ki, pedig jól ismerhetnék. Én figyelmeztettem, óva intettem őt... attól az embertől, de hát persze nem hitt nekem az a szegény gyermek! Habár akkor egészen megharagudott azon feltevésemért, hogy Porsennának nyujthatná kezét.

- Én még most se tudom elhinni - mondá halkan Gerald. - Unokanővéremtől magától eltekintve, nagynénémnek tudnia kell eddig már mindent Porsenna herczeg felől. És igy nem óhajthat egyetlen leánya részére ilyen házasságot.

- Édes Lowther, én régebben, talán sokkal régebben ismerem már a nagynénjét mint ön, s igy kérem, bocsásson meg azon kijelentésemért, hogy ő egy hajszálnyi súlyt se helyez Porsenna herczeg jellemére, az ő nyomoruságos olasz rangjával és herczegi koronájával szemben. Némely nő már ilyen. Ez a Lady Éva műve, ő kivánja és ő kényszeritette a szegény kis leányt arra, hogy fogadja el férjül a pompás herczeget. Bárcsak valamely rokonság fűzne hozzájuk, mert akkor haladéktalanul oda utaznék és megakadályoznám az egészet. A tábornok merőn nézett Gerald szemeibe e szavak közben.

- Ma tizenhetedike van - szólt Gerald, szórakozottan vonalakat húzva pálczájával a homokban.

- Igen... de félek, hogy most már semmit se lehet ellene tenni, - viszonzá a másik sóhajtva. Mint a legtöbb magányosan álló koros gentleman, legmelegebben érdeklődött barátainak ügyei iránt.

- Ha már nem reggelizhetünk együtt - beszélt tovább, miután Gerald még mindig hallgatott - ebédeljen legalább velem ma este... nyolcz órakor.

- Köszönöm - felelé Lowther - nagyon sajnálom, vagyis nagyon örülök. Igen szép ez a barátság az ön részéről, Sir.

Azzal elváltak.

- - - - - - -

- Nekem ugy tetszik, hogy ön tulságosan gyakran folyamodik szabadságért, Lowther - mondá Geraldnak főnöke fél órával később. - Nem akarok kellemetlenkedni, de az bizony rosszul eshetik a többieknek és a munkában is mulasztást idéz elő. Miért nem vár ön karácsonyig? akkor egy egész havi szabadságot kaphatna. Mire való ez a tiz nap?

- Rendkivül sajnálom, Sir és önnek tökéletesen igaza van, de végtelen lekötelezne általa, ha most nélkülözhetnének nehány napra.

Az aktákkal foglalkozó irodafőnök felpillantott és megdöbbenve látta a mély megrendülést az ifju arczán. Geraldnak különben is olyan arcza volt, hogy mindig elérte amit kivánt, ha az emberek rá tekintettek.

- Ah, jól van jól, - volt az elég készséggel megadott engedély - legyen hát tiznapi szabadsága. Most pedig kérem küldje fel hozzám Bowlest.

Gerald hálásan távozott és teljesitette a kivánságot. Azután haza sietett, hogy átgondolja a körülményeket, de utközben megállott a Cook irodája előtt s megváltotta uti jegyét Rómáig minden további fontolgatás nélkül. Mindennél hatalmasabb ok késztette őt az elutazásra. Hirtelen elhatározta, hogy felkeresi unokatestvérét és ha csak lehetséges, megmenti őt attól a végzetes házasságtól. Eleget hallott már Porsenna felől Vald'oro Alfonsotól és másoktól, ami meggyőzze, hogy a tábornoknak igaza van azon ember jellemét illetőleg. Carlo Spina rémes dolgokat beszélt el felőle szivarozás közbeni bizalmas pillanatokban. Azt tudta Gerald, hogy az ocsmány kalandok hiréből természetesen egy se juthatott el Honora füléhez, de bár mindent tapasztalatlanságának és ártatlanságának tulajdonitott, nem hihette, hogy a fiatal leány szivesen egyezett volna bele abba a házasságba. Ösztönszerü ellenszenvet kellett neki érezni olyan hitvány ember iránt. Vele szemben való bánásmódja fájt Geraldnak, sokkal jobban fájt az neki és sértette, mint bármi egész életében, hanem azért még se tudta Honorát szivéből száműzni, elhitette magával, hogy gyöngédtelensége is csak valamely félremagyarázott kötelességből eredhet, s hogy egykor majd egészen más szinben fog látni mindent, miért is bármi történjék, Honora mindig ugyanaz marad az ő szemeiben... a legkedvesebb, legtisztább, legártatlanabb, legbájosabb fiatal leány az egész világon.

De most egészen megváltoztatta a helyzetet az a borzasztó hir, hogy Honora pár nap mulva egy más férfiunak, még pedig olyan férfiunak fog örök hűséget esküdni, minő Porsenna herczeg. Hiszen még csak négy hónap telt el azóta, midőn hangja, szemei, s bájos arczának minden egyes vonása azt mutatta, hogy őt szereti az első szerelemnek öntudatlan szenvedélyével, szereti hiven és szive mélyéből.

Négy hónap! És ime néhány nap mulva már mással akar az oltár elé lépni! Honora nem az a leány, aki ezt szabad akaratából megtehetné, ha pedig nem az ő akaratából történik, akkor létezni kell valamely cselszövésnek... az esetben pedig Honorának feltétlenül szüksége van egy jó barátra, aki küzdelmeiben támogassa.

Különben bármint legyen is, Gerald el akart utazni és kipuhatolni, miben állhat az egész dolog. És ha valaki bűnös tévutra vezette, vagy kegyetlen bánatot okozott a kedves Honorának, jaj annak, majd észre tériti ő ugy, hogy többé ne legyen kitéve olyasminek. Herczegek, nászlakoma, kelengye, vagy a mamák, előtte most mind nem számitottak. A fiatal kor nagyszerü önbizalmával pillanatig se kétkedett abban, hogy egy csapással elsodorhat minden akadályt és mindenkit elűzhet Honora utjából, ha ő azt kivánná.

Midőn ebédnél összejött Sir Maxwell Lindhursttal, mindketten egy kissé elfogultak voltak. Gerald kétszer-háromszor is oda kapott kezével belső zsebéhez, hol a »Cook« névvel ellátott kicsiny zöld füzetke használatra várt, a tábornok pedig többször megnézte óráját és türelmetlennek látszott valami késedelem miatt.

- Ebéd utánig nem szólok semmit - gondolá magában a tábornok - sőt az esetben egyáltalán nem hozom elő neki a dolgot, ha elég korán eltávolithatom anélkül, hogy vendégszeretetlennek tünjek fel. Szegény fiu! igazán szomoru eset. Hanem még elég hősiesen veszi a dolgot!

A tábornok tehát még mindig vonakodott a kérdezősködéstől, midőn tiz órakor végre vendége felállott és Gerald nagy megkönnyebbüléssel, bár kissé neheztelve tapasztalta, hogy nem valami nagyon marasztalják. Persze azt nem sejtette, mit tervez a tábornok.

Mindenik a Dover felé induló vonat különböző végén szállott fel. A hajón pedig a tapasztalt vén utazó kényelmes alvó kabint biztositott magának, mig az ifjabb utas a fedélzeten ázott az esőben, elhitetve magával, hogy a külső kényelmetlenség enyhiti a lelki bánatot. Calaisban a nagy sietségben ismét el voltak választva egymástól és csak midőn mindenik kávéjára várakozva ült külön más-más asztalnál a Gare du Nord felső emeleti étkezőjében, akkor ismerték fel egymást és felkiáltásukkal, székeik hátra taszitásával megzavarták az étkezők elégült csendes nyugalmát.

A tábornok elvörösödött, mig Gerald az első pillanatban idegesen felkaczagott, mert a helyzet igazán nevetséges volt. Mindenik iparkodott kimagyarázni, miért nem szólt elutazási tervéről semmit a megelőző estén, de alig akarták méltányolni egymás indokait.

- Hirtelen elhatározás volt, egészen hirtelen - hebegé a tábornok. - Ön eltávozott a mult este, mielőtt még alkalmam lett volna közölni uti tervemet. Mert hát ugy gondoltam, hogy még se ártana, ha elutaznék Rómába, nos, mit szól hozzá?

De Gerald mit se hallott, mert ő is mentegetőzött.

- Én is azt gondoltam, hogy rokonomnak talán kellemes volna, ha lenne körülötte valaki, akiben megbizhat. Branxholmtól kieszközöltem tiz napi szabadságot... nemde szép tőle, hogy megadta azt nekem?

És igy mentegetőztek kölcsönösen tovább. Október 18-ika volt már, de azzal biztatták egymást, hogy másnap délután még elég jókor megérkezhetnek Rómába, hogy látogatást tehessenek a villában.

És a régi bizalmas egyetértés nemsokára helyre állott közöttük, ugy hogy egyikük se gondolt többé a furcsa kis inczidensre. Az a rettenetes utazás Francziaországon keresztül különben olyan, hogy egy jó barát társasága nagyon becses, Gerald elmélkedései pedig nem voltak olyan kellemesek, hogy a magány után vágyódhatott volna. Egyikük se beszélt sietős utazásának igazi czéljáról, de azért mindenik tudta, hogy a másik lehetőleg meg akarná akadályozni a Honora és Porsenna herczeg közötti házasság létrejöttét. Higgadtan beszélgettek egészen közönyös tárgyakról és ugy viselkedtek, mintha kellemes kéjutazásra indultak volna.

A második éjszakán kimerülten, kifáradva megkisértették pár órát aludni. Az idő, daczára hogy október már nagyon előre haladt, olyan meleg volt, hogy minden ablakot nyitva hagytak. A tábornok felült, megnézte óráját, aztán megint vissza feküdt, majd ismét felkelt és megtörülte homlokát.

- Ezt a hőséget ki nem lehet állani - mormolá.

- Soha életemben nem volt még ilyen melegem - jegyzé meg Gerald, ki ingujjra levetkezett.

De csakugyan nemcsak tikkasztó is volt a levegő, de különös forró gőz töltötte be a kocsit. A tábornok megtapogatta a padlót, de hirtelen visszakapta kezét.

- Valósággal izzó - mondá hirtelen; - ennek nem jó vége lesz.

Gerald kérdőleg tekintett rá.

- Rossz vas sin... a kerekek tűzveresek a surlódástól, s ha még tovább igy tart, meggyullad a fa. - Hé kalauz - kiáltá ki a tábornok, mert már állomás felé kezdtek közeledni.

- Ide, ide! Ez az átkozott kocsi megsüt bennünket elevenen.

Abban a pillanatban megállott a vonat és hosszas komoly tanácskozás folyt az izzó kerekek felett. Az állomásfőnök, a kalauz, a távirdász meg egy sánta lábu kutya vettek részt abban.

- Nyissák ki az ajtót - kiáltott ki a tábornok vérveres arczczal és parancsoló hangon. Felesleges mondani, hogy az ajtó kivülről volt becsukva.

- Dehogy nyitom ki, uraim, hiszen semmi baj sincs. Nyugodjék meg... veszélyről szó se lehet!

- Az már az én dolgom - szólt a tábornok. - Kérem nyissa ki azt az ajtót.

A nyájas zsarnok elmosolyodott és elfordult; a kerekekre néhány kanál vizet locsoltak, mely sistergett és füstölt a forró tüzes vason; azután a vonat ujra neki indult a sötét éjszakának. A legközelebbi állomásig kitart - gondolá a zsarnok kalauz. Azokra az emberekre akarta háritani a késedelem felelősségét, akik majd a jövő állomáson intézkednek.

Ez alatt a kocsi mind izzóbb és türhetetlenebb lett, sőt apró füstgomolyok kezdtek már felszállani a padló repedései közül. A tábornok gondolatban panaszlevelet fogalmazott a Times számára és néma haraggal várta az események kibontakozását. Mindenek előtt megkérte azonban Geraldot, zárja be az ablakot, nehogy a betóduló legáramlat lángra lobbantsa azokat a füstölgő sziporkákat, borzasztóan szenvedtek pedig a hőségtől, mely már szinte elviselhetetlenné vált, mire az állomáshoz értek. Éppen ideje volt. Három-négy ember is kirántotta egyszerre az ajtót olyan durván rendelkezve, hogy szálljanak ki, mintha csak az utasok lennének a baleset okozói. A málhákat kidobták utánuk a perronra, a vonatot szétkapcsolták és az akkor már lángba borult kocsit eltávolitották azzal a gyorsasággal, melyet a mi latin rokonaink csakis a nagy veszély tudatában képesek kifejteni.

Jelentékeny késedelemmel járt a vonatnak ujból való összeállitása és bizony egy jó óra is eltelt, mire a két angol ismét utnak indulhatott. Midőn azonban arra a helyre értek, ahol át kellett szállaniok, az a kellemetlen meglepetés várt reájuk, hogy elmulasztották az összeköttetést; az a vonat, melynek tovább kellett volna őket szállitani, már elment, s igy nem maradt más hátra, mint várakozni, még pedig dühös türelmetlenséggel bevárni a legközelebbi vonatot, mely több óra előtt nem érkezhetett oda.

Igy tehát a helyett, hogy a tábornok és Gerald október 19-én délután érkeztek volna Rómába, csakis 20-án reggel nyujtóztathatták ki megmerevedett tagjaikat, hogy leszálljanak a Piazza di Ternimin. A kis Honora lakodalmi vendégei nagyon porosnak és fáradtnak tüntek fel a római nap csillogó fényében. Gerald a legkinosabb aggodalmak martaléka volt, s kételylyel párosult félelem vett rajta erőt, midőn megkérte a tábornokot, hogy holmiját szállitsa el a szállodába. Ő maga az ut fáradalmai daczára egyenesen kihajtatott a villába. Azt remélte, hogy valamely irgalmas véletlen elhalasztja talán az esküvőt... És... és ha Honorának szüksége lenne rá, még jókor érkezik, hogy segitségére legyen. Ha pedig Honora nem érzi hiányát, mit törődnék akkor ugyis bármivel? Az életnek semmi becse nem lenne többé reá nézve. Későn érkezett! Mert midőn Honora otthonának magas boltives kapuja alá akart behajtatni, kopott bérkocsiját visszahátráltatta a portás, hogy előre bocsássa a pompás fogatokat, melyek éppen visszaérkeztek... de vajjon honnan?

Gerald kiugrott a kocsijából és keresztül törtetve a bámuló tömegen, éppen jókor érkezett a lépcső aljához, hogy szembe találkozzék kicsiny szerelmesével, amint az kilépett a kocsiból csipkés atlasz uszályával, s fején gyémánt diadémmal a myrtus- és narancsvirág koszoru felett, melyhez hasonló ékszer ékesité nyakát is. De arcza halványabb volt a virágnál, mig sötét szemeiben fájdalom tükröződött vissza.

Az utolsó napok és éjjelek alatt különben Gerald meg volt boszulva, mert Honora fülében folyton ez a szó csengett: »Hűtelen, hűtelen!« és éjjel, nappal, alkonyatkor, mindig mindenütt az »ő« arczát látta és akkor érezte csak Honora, mi volt neki Gerald és hogy Porsenna idegen a szivének; gyötrelme, izgatottsága és kétségbeesése több volt, mint amit elviselni képes lehetett. Orazio szegényei és Isten dicsősége többe kerültek neki, mintsem képzelte volna és igy lesujtva jött vissza a templomból is a még mindig ajkán lebegő esküvel, hidegen huzva ki kezét azon kar alól, melyre most már az egész életen át támaszkodnia kell.

Megérkeztek. Orazio mindenkire mosolygott köröskörül, még pedig ellenállhatatlan szépségének tudatában diadalmasan; Honora azonban megtörten lépdelt, maga elé bámuló szemekkel, melyek semmit se láttak és olyan ajkakkal, melyekről örökre eltünni látszék a mosoly.

Gerald előre lépett, Honora érezte heves hangos lélegzetét, egyszerre hallotta a saját nevét, mire megfordult és merőn a szemébe nézett Geraldnak. Ugy tekintettek egymásra, amint egy haldoklóra szoktunk tekinteni. Ekkor azonban Gerald eltünt... az álom... aminek Honora tartotta, szétfoszlott... és a bájos ara szive lassu, hangos dobogással ujra éledni kezdett. Orazio mit se látott, mivel éppen egy barátjának intett a tulsó oldalra. Szép, ifju hitvesével együtt lassan haladt felfelé a piros szőnyeges pompás lépcsőkön.

IX.

Gerald nem tért vissza barátjához a szállodába s a tábornok nem is tudta élvezni se fürdőjét, se a nagyon elkésett reggelit, mert folyton az ifjura gondolt s csodálkozott, hová lehetett, vagy hogy mit végezhetett. Azon tünődött most már, vajjon várjon-e még rá tovább is, vagy elmenjen utána, felkeresni a villába és haladéktalanul beszéljen Lady Évával. Még nem volt tiz óra s ő azt képzelte, hogy az esküvői szertartás legfeljebb délre vagy még későbbre lehet kitüzve az Angliában végbemenő menyegzők divatja szerint. Ő tehát ahhoz tartotta magát.

Kocsiba ülve érezte, hogy nehéz és hálátlan felelősséget készült magára venni. Szinte bűnnek tünt fel előtte az a kisérlet, hogy egy házasságot megakadályozzon az esküvő napján. A tábornok jellemes ember volt és rászolgált arra a sok kitüntetésre, melyben fényes pályáján hősies bátorságáért részesült, de most beismerte, hogy csaknem fél Lady Évától, és belátta, hogy a legborzasztóbb harcz is kellemes lehetett volna ahhoz a rettenetes küzdelemhez képest, melylyel szembe kellene szállania, ha esetleg az utolsó pillanatban sikerülne neki és Geraldnak megmenteni a szegény megboldogult Dering leányát attól az »ördöngős hitvány külfölditől«, amint ő nyakas britt felfogásával a nemes Oraziot nevezte magában.

Honnan tudhatta volna a tábornok azt, hogy Porsenna herczeg polgári házassága már a megelőző napon megköttetett a helyi hatóságnál, mialatt ő meg a szegény Gerald izgatottan mértföldeket utaztak és türelmetlenül várakoztak a nyomoruságos állomás várótermében, s hogy következésképen Honora már törvényes felesége volt Orazionak a római törvény szerint, még mielőtt belépett abba a templomba, melyből csak az imént tért vissza?

A villába megérkezve arról értesitették, hogy a fiatal menyasszony és anyja lepihentek egy rövid órára a fárasztó fogadások kezdete előtt; de a tábornok nem beszélvén olaszul, nem értette mit mondott a cseléd. Pillanatig zavarodottan állott, nem tudva mire vélni, hová lehetett Gerald.

A termek el voltak árasztva virágokkal s a lég telitve azok balzsamos illatával. Sajátságos módon emlékeztette az a tábornokot egy szomoru napra számos évvel azelőtt Indiában, midőn valakit eltemettek, akit ő nagyon szeretett. Halotti csend vette körül, illatos volt körülötte minden, de semmi sem emlékeztetett az életre.

Egyszerre egy ajtó csapódott be a hosszu lakosztály végén, éles csengetés hallatszott és Lady Éva halványan s ijedten szólitotta a komornáját. Aligha vette észre Sir Maxwell Lindhurstot, ki félreállott utjából és midőn Lady Éva eltávozott, ugy rémlett neki, mintha a legközelébb eső két szobából olyan aggodalmas hangokat hallana, hogy szinte azon gondolkozott, ne siessen-e be segitségét felajánlani. Abban a pillanatban megpillantá azonban a fiatal arát, de nem olyan állapotban, aminőben azt a nász reggelén várni lehetett volna.

Ájultan roskadt le a földre egy alacsony karosszék mellett; feje a szék karjához ütődött; mig a gyémánt diadém alatti halálsápadt arcza a tábornok felé volt fordulva. A napsugár rávetődött és vakitó fényben csillogtatta a gyémántokat. Kezei lehanyatlottak hosszu menyasszonyi fátyolának redőzetére s a fehér atlaszruha, a drága ékszerek még szomorubbnak tüntették fel az arcz, valamint a kezek halálsápadtságát. Ugy feküdt ott hófehér pompájában, mint a hullámokból kivetett liliom.

A tábornok lehajolt és fölemelte őt azzal a gyöngédséggel, mit az erő idéz elő. Pillanat alatt lefektette Honorát egy alacsony pamlagra, hol feje hátrahanyatlott s a nehéz diadém lecsuszott kicsiny fejéről. A tábornok dörzsölni kezdé az elalélt kezét, melyen ott tündöklött az uj arany jegygyürü és éppen körülnézett viz után, midőn a szobaleány belépett. Az uj komorna volt az, ki kezét tördelte ijedtében, amint halottként látta maga előtt feküdni fiatal urnőjét.

A tábornok menydörögve fordult hozzá e kiáltással:

- Hozz vizet, te bamba!

A komorna megrémült a hangtól, s engedelmeskedve futott ki. Mikor aztán behozta a vizet, a tábornok megmosta vele a hideg halántékokat és picziny kezeket, mire Honora megmozdult és megszólalt:

- Hol van az anyám? - kérdezé bágyadtan.

- A Mylady is beteg és le kellett feküdnie: ő küldött engem ide - válaszolá a komorna. - Ah! Excellenza! mi történt?

- Menjen... mondja, hogy már jobban vagyok - parancsolá Honora és csodálkozva nézett a tábornok szemébe. Az utóbbi azt képzelte, hogy egyedül kiván talán maradni és intett a leánynak, hogy engedelmeskedjék.

Midőn egyedül maradtak, Honora ujból beszélni kezdett.

- Nagyon sajnálom, hogy annyi bajt okoztam. Ön igen jó.

- Dehogy vagyok az, óh dehogy - tiltakozék a tábornok, legyezgetve a fiatal hölgyet és orrához tartva a szagos üveget. - Kimerült, ugy-e? Éppen most öltözködött fel, nemde? Bizonyosan sokáig állott az öltözködésnél, gyakran megtörténik ilyesmi!

- Hol van a herczeg? - kérdezé Honora elszántan. - Valaki rettenetes levelet irt nekem és abban a pillanatban kaptam meg, mikor haza jöttünk; neki tudni kellett felőle.

- Ne beszéljen még, édesem - nyugtatta gyöngéden öreg barátja. - Ime, igyék egy kis bort - mondá, midőn a komorna belépett egy tálczával. - Milyen kiméletlenség önt ma levelekkel felbosszantani.

- Borzasztó levél az... de hol is van? - szólt Honora körülnézve, midőn a bortól visszanyerte rózsás arczszinét.

- Kérem, keressék meg... nem szabad itt hevernie. Szegény Orazio! Ugyan ki gyülölheti őt ennyire? Hiszen olyan jó és gyöngéd.

- Ez az a levél? - kérdezé a tábornok felemelve egy kicsi papirlapot onnan, ahová Honora leroskadt az imént és nagyon kellemetlenül kezdte érezni magát. Még mindig azt remélte, hogy megmentheti... azt hitte, még van ahhoz idő. Nem vette figyelembe a jegygyürü jelentőségét a kicsiny kézen, melyet olyan hévvel dörzsölgetett.

Honora felült és a levél után nyult.

- Igen, ez az... óh, mit szólana hozzá a herczeg? Ugyan mit csináljak vele? - szólt és lesujtva tekintett a tábornokra. Gerald arczának megpillantása, vagyis inkább az a képzelet, hogy látta őt a lépcső alján, most, hogy magához tért, kétszeresen érzékenynyé tette férje becsülete végett.

- Elolvassam? - kérdezé Sir Maxwell Lindhurst. - Nem volna-e jobb egyszerre megsemmisiteni, ha önnek fájdalmat okoz?

- Nem, nem; kérem olvassa át, azután tanácsoljon, megmondjam-e »neki«. Ugy szeretném legalább azt cselekedni, ami helyes.

A tábornok olvasni kezdé a következőket:

»Kisasszony!

»Az a gonosz ember, akivel oltár elé lépni készül, meg fogja önt ölni vagy pedig nagyon szerencsétlenné teendi. Ő volt az oka, hogy a leányom öngyilkossá lett... tizennyolcz éves korában... s az a gazember még nevetett, mikor halva látta áldozatát. Letaszitott egy gyermeket Oliveto szikláiról és még csak vissza se fordult annak halálsikoltására vagy anyja átkainak hallatára. Éhinségbe, nyomorba taszitja népét; mert azt mondja: haljanak meg valamennyien és menjenek a pokolba, hogy ott is szolgálatára legyenek, ha majd ő odakerül.

»Én nem sajnálom önt. Nem sajnálok senkit, mióta gyermekem megölte magát; hanem meg akarom rontani annak a gaznak gyönyörüségét a menyegzője napján. Ne esküdjék meg vele. Kárhozatát fogja okozni lelkének és felemészti életét. Azért irtam ezt a levelet az ön anyanyelvén, hogy jobban megértse.

»Engedelmes szolgája

S. D.«

Midőn a tábornok elolvasta ezt a szeretetreméltó levelet, leült és elforditá tekintetét Honora kérdő szemei elől. Ugyanaz állott azokban a sorokban, amiket ő akart elmondani neki, de arra már még se kivánt vállalkozni, hogy egy névtelen iró szövetségesévé sülyedjen. Vajjon volt-e már valaha tisztességes gentleman hasonló kellemetlen helyzetben? Pedig mégis való igaz volt, a borzasztó következmény beállott, de ő még mindig lehetségesnek vélte Honorát kiragadni a számára készitett örvényből.

Az óra tizenegyet ütött. Nem volt vesztegetni való idő. Minden perczben beléphettek, hogy elhurczolják a fiatal hölgyet egyenesen az esküvőre. Összeszedte tehát magát a tábornok, egy alacsony széket tolt a pamlag mellé és hozzá kezdett feladatához. Nem volt könnyü dolog, mert szegény Honora rémült tekintettel nézett rá.

- Félek, hogy különösnek fogja találni, édes gyermekem, - szólt a tábornok, - ha én nem itélem el egészen ennek a gyülöletes levélnek az iróját; de az igazat megvallva, én magam is ugy hiszem, hogy Porsenna herczeg életében van egy pár olyan szerencsétlen folt, mely végett sokkal jobb lett volna önre nézve, ha bele nem egyezik abba, hogy nejévé legyen.

A tábornok neki bátorodott s most már egész könnyünek találta feladatát.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezé Honora, méltósággal kiegyenesedve és erélyes komoly hangon beszélve.

- Oh, kedves gyermekem - szólt a tábornok neki melegedve, - mint boldogult édes apjának jó barátja, kötelességemnek tartom megkisérleni legalább azt, hogy megmentsem. Az ön szegény édes anyja nem értene meg engem. Oh, édes gyermekem, ne menjen nőül Porsenna herczeghez! Esdve kérem, ne legyen az ő hitvesévé! Ennek a levélnek minden egyes vádja igaz és még van száz olyan, amit senki se mondhat el önnek. Oh, kedves, ártatlan jó gyermek, akit elvezettek az örvény széléhez; de még van idő, hogy visszaforduljon. Ugyan mi érdekem lehetne nekem a herczeget vádolni? Ugyszólván nem is ismerem a személyét, de jól ismerem a jellemét. Mindenki ismeri azt itt. Kérem, engedje megmondanom nekik, hogy ön elájult, hogy a szertartást el kell halasztani... és...

Honora hirtelen felszökött helyéből és villogó szemekkel tekintett állitólagos megmentőjére, mig arczán a harag pirja égett.

- Hogy merészel ön igy beszélni az én férjemről! - kiáltá. - Tudom, hogy ön barátja volt az én drága jó atyámnak, különben soha se bocsájtanék meg ezért! Én ma reggel örök hüséget esküdtem a herczegnek, szent fogadást tettem neki s igy az ő becsülete most már az enyém is!

Szegény sir Maxwell elsáppadt. Olyan volt, mintha villám sujtotta volna.

- Megesküdött ma reggel? - hebegé. - Azt hittem még csak most készült el, hogy a templomba menjen. Ah, édes Istenem, ez rettenetes! ez borzasztó!

A tábornok megfordult, az ablakhoz ment és Honora látta, amint kezeivel eltakarja szemeit egy pillanatig. Azután a vén katona visszatért és megállott előtte a legmélyebb bánat kifejezésével szép öreg arczvonásain.

- Félek, azt fogja most gondolni, hogy én megbocsájthatlan dolgot követtem el - szólalt meg végre; - de remélem, egykor meg fog bocsájtani. Lássa, én nem tudtam. Ön kedves, erélyes derék nő; Isten meg fogja oltalmazni.

- Igen, megbocsájtok - szólt Honora. - Ön nem tudhatta, de most már tudja, ugy-e bár? - mondá és ugy nézett a tábornokra nagy szemeivel, mintha akarata ellenére meg akarná győzni - és elhiszi, nemde, hogy annak a rágalmazó levélnek egyetlen szava sem igaz. El kell ezt hinnie nekem. A fiatal leány azzal oda nyujtá kezét, öreg barátja pedig lehajolt és mély tisztelettel csókolta meg a vékony ujjakat.

Uri fogatok robogtak be egymásután az udvarba és Lady Éva belépett a szobába nagy pompában, de megtörve.

- Ah, ön az, Sir Maxwell? - kiáltott fel. - Milyen szép, hogy eljött! Rajta Honora, a vendégek már érkeznek s te még egészen oda vagy. Igen, tudom, hogy egy kicsit elszédültél; én magam is rosszul voltam, de most már nem szabad többé arra gondolnunk. Siess és hivasd elő Virginiát, hogy rendbe hozza öltözékedet; a herczeg mindjárt itt lesz.

A tábornok kiosont, mialatt Lady Éva Honora nászöltözékével és ékszereivel volt elfoglalva. Néhányan már összegyülekeztek a fogadó teremben, de az, akit a tábornok várt, természetesen nem jelent meg. Mindenütt csend és nyugalom uralkodott és az egész látomány inkább az indiai temetésre emlékeztette.

Geraldot az üres kertben találta egy padon ülve. A közeledő tábornoknak ugy tünt fel a szegény ember, mintha élet és ifjuság eltünt volna ifju arczáról. Leült melléje, de egyetlen szót se tudott szólani pár pillanatig. Mig végre igy szólt hozzá:

- Menjünk haza, fiam... itt már nincs mit keresnünk, elkéstünk. Oltalmazza meg »őt« a Mindenható Isten. Mi megtettünk mindent, amit tehettünk.

- Nem - szólt rekedten Gerald. - Nem lett volna szabad őt elhagynom... abban a tudatban, hogy a gonosz kisértő nyomában van. Számba se jöhetett az én neheztelésem akkor, mikor az ő drága élete... sőt még annál is több állott a koczkán? Oh, én Istenem! Miért is tekintik a gyilkosságot bűnnek? Az egyedüli helyes dolog volna most az, hogy megöljem azt a gazembert, mielőtt szerencsétlenné tenné! Hol van az a vadállat?

Gerald felugrott helyéből, mintha a herczeg után akarna rohanni, de a tábornok megragadta karját és elindult vele az épülettől eltérő irányban?

- Ma ne, édes fiam - mondá neki - ma ne! Kezdetben ugyis gyöngéd lesz hozzá és Honora bizik benne. Majd később... ha boldogtalannak fogja érezni magát... akkor is elég idő lesz lelőni azt az embert. Nem fogjuk szem elől téveszteni a szegény gyermeket. Menjünk el most innen, siessünk haza, fiam.

Ilyen véget ért az ő nemes vállalatuk.

Lady Éva ohajtása teljesült és ő végre mégis csak anyósává lett egy herczegnek.

Honorát sokkal jobban megrenditették a délelőtti felindulások, hogy sem nagyon érezte volna az otthontól való megválás fájdalmát, miért is látva, milyen száraz szemekkel hagyta el édes anyját, mindenki azzal vádolta, hogy nagyon kevés gyermeki szeretet lakozhat szivében. Mikor végre minden ölelésen és szerencsekivánatokon, valamint a sok hiábavaló beszéd meghallgatásán átesett és elhagyta Rómát, a szegény menyasszony megkönnyebbülten roskadt le ülésébe. Enyhülést okozott neki az elutazás. Flórencz egészen uj volt előtte, nyugalmat remélt ott találhatni, tudta, hogy nem várnak ott reá se szép álmodozások, se ábrándok... De félreismert jó barát sem, aki még utolsó kis bizalmától is meg akarja fosztani, melyet férje iránt táplálni kiván. Mily különösnek tünt fel Honora előtt, hogy férjének nevezze azt a szürkekabátos férfit, aki ott mellette éppen szivarra gyujtott! Mindegy, elérkezik majd annak is az ideje. Honora szentségnek tekintette a házasságot, melynek megvannak kötelességei, de áldása is. A fiatal hölgy rápillantott virágaira, melyekkel olasz szokás szerint körül rakták a kocsiban. A szegény virágok már hervadoztak és inkább sárgák, mint fehérek voltak.

Nemsokára bevezették Honorát a flórenczi szállodának pompásan ékesitett szobájába, de ő észre se vette, hogy milyen, mert halálosan fáradt, kimerült volt a visszahatás súlyától. Megtörtént! Az áldozat meghozatott s a jó Isten most már bizonyosan meg van vele elégedve. Oh, milyen boldog lenne, ha belefekhetnék picziny hófehér ágyába s az öreg Assunta mellette volna, hogy levetkeztesse és csendesen lefektesse aludni, mint hajdan... évekkel azelőtt, mikor még a jó apuska is élt.

Virginia ott sürgölődött körülötte, a herczegné kofferjei és kulcsai között keresgélve. Sőt még suttogva vitatkozott is a szoba tulsó végén álló inassal valami semmiség felett. Honora nem látott, nem vett észre semmit, ő csak pihenés és egyedüllét után vágyódott és otthoni kicsiny, hófehér ágyára gondolt.

A sürgés-forgás és suttogás nemsokára megszünt. Honora magára maradt végre pár boldog pillanatig. Mire elmélkedéseiből magához tért... Orazio térdelt előtte.

Virginia bedugta fejét az ajtón, de hirtelen és csendesen visszahúzódott.

- Madonna mia Santissima! - hebegte elfojtott hangon. - Milyen tüzes szemei vannak Ő Excellencziájának! Az a szegény kis herczegné pedig olyan ártatlan, mint egy kis csecsemő.

Honora tévedett. Az áldozat még csak most vette kezdetét.

- Vége az első kötetnek. -

MÁSODIK KÖTET.

X.

Igen derült szép nap volt január vége felé az, melyen Porsenna herczeg visszavitte Rómába szép fiatal hitvesét. A rövid telet vége felé hajtotta a meleg szellő, melynek fuvallatától kirügyeztek a mandulafák és kinyilottak az illatos ibolyák, s az enyhe szellő keresztül üvöltött a távoli Campagnán emelkedő rombadült kastély hasadékain. A lég balzsamos, s az égbolt olyan csodás szép kék volt, hogy még a kifáradt napszámosok is érdemesnek találták megbámulni és beszivni az üde illatot, sőt még a kétségbeesettek is ugy érezték azon a napon, hogy az ég nincs tőlük olyan távol, mint azt képzelték.

Honora uj birodalmában a hálószobájába nyiló kicsiny szobájában ült édes anyjával, aki sietett üdvözölni hazatérő leányát. A helyiség túlságos pompával volt bebutorozva, de sokkal több arany és atlasz csillogott benne, hogysem Honorának tetszett volna, aki kényes és válogatós volt ilyes dolgokban. Anyósa a fiatal pár lakosztályának berendezését a családi butorszállitóra bizta, ki saját tetszése szerint fejthette ki benne a fényüzést.

- Ki vagy fáradva, kedvesem - mondá leányának Lady Éva. - Le kellene feküdnöd, minél előbb. Igen hosszu utat tettetek Genuától.

- Igen, nagyon hosszu volt, - szólt Honora kimerülten, - és már hónapok óta annyit bolyongtunk, hogy halálosan belefáradtam, aztán meg egészen elfogott a honvágy!

- Az természetes - felelé Lady Éva. - Én magam is mindig vágyom haza, mikor távol vagyunk nyáron. Sehol se találja fel az ember az otthoni kényelmet. De igaz, hogyan vagy megelégedve Virginiával?

- Ah... magam se tudom, elég jól viseli magát - válaszolá Honora, - csak bántó és unalmas egy kicsit, hogy folyton olyan fürkészően néz reám. Én azt hiszem, előbb-utóbb is visszafogadom az én régi Assuntámat.

- No, az igen ostoba volt - jegyzé meg Lady Éva, - de nekem ugy tetszik, hogy te már nagyon hozzászoktál. No de most itt hagylak, hogy pihenhessél, édesem. Eljöttök ma este ebédre a herczeggel?

- Nem, ma este nem, édes anyám... nagyon ki vagyok merülve. Ah!...

A szomszéd szobán keresztül léptek közeledtek, melyek hallatára Honora elhalványult és hirtelen felállott helyéből. Azután Orazio jelent meg az ajtóban.

- Ah, a szép mama - kiáltott fel, - milyen szép, hogy ilyen hamar felkeresi az én kis feleségemet. De ne fusson el hát, kedves Honora; hiszen nekünk még nincsen titkos közleni valónk...

- Nagyon fáradt vagyok - felelé Honora az ajtó felé fordulva. - Mama meg fog bocsájtani nekem.

- Nem hiszem - szólt Orazio. - Jöjjön és üljön le ide mellém.

Lady Éva csodálkozott, hogy még soha se tünt fel neki azelőtt Orazio szemében az a különös kifejezésü tekintet. Nem tudta persze, hogy az csakis olyankor nyilvánul nála, mikor haragszik. De nem kivánt tanuja lenni egy heves jelenetnek, sietve elbúcsúzott tehát és el is távozott csodálkozva az ő korlátolt módja szerint, vajjon miért nem látszik Honora elégültebbnek most, mikor olyan fényes állást foglal el a társaságban.

Lady Éva távozása után Orazio vissza akart térni azonnal a feleségéhez, de az akkor már eltünt és bezárkózott a saját szobájába. Eleintén nem is válaszolt férje erős kopogtatására, de mikor már többször ismétlődött az, lassan megforditotta a kulcsot és kilépett.

- Nos? - kérdezé, anélkül, hogy belépésre szólitaná fel Oraziót.

- Engedjen előre. Be akarok menni - volt a felelet.

Honora megfordult és teljesitette a kivánságot. Orazio kihúzta a zárból a kulcsot és becsúsztatta a zsebébe. Azután Honora vállára tette a kezét.

- Jobb ez igy, édesem. Nincs inyemre, hogy én ki legyek zárva az ön szobájából. Különben, ha a kulcsot vissza követelné is, a másik oldalról be lehet jutni.

- Önnek igen különös tréfái vannak, Orazio - szólt Honora fagyosan.

A fiatal nő kisiklott férje kezéből és egy csomó levél átnézéséhez látott, melyek reá várakoztak visszatértekor.

- Ön pedig soha se tréfál, kedvesem - válaszolá a férj elfojtott ásitással. - Fogalmam se volt arról, hogy még egy angol nő is lehessen ilyen unalmas. Ki tudja, talán majd a levelei között találok valami mulattatót. Nem volna-e szives átadni nekem azokat?

- Még magam se olvastam át - felelé higgadtan Honora; - a külsejükből itélve, nem igen igérkeznek mulatságosoknak.

- Még az sem azzal a nagy czimerrel, vagy az a picziny piszkos levélke a »Citta« jelzéssel, mely bizonyosan valami kérelmezést tartalmaz? Ugyan kérem nyujtsa át nekem. Meg akarom önt kimélni a felbontás kellemetlenségétől.

Honora még mindig habozott. Azt a nagy czimeres levelet alkalmasint a tábornok irta, azonkivül felismerte egy pár levélen leánybarátnői irását, mely levelek bizonyosan olyan bizalmas közléseket tartalmazhattak, melyet sohase kellene többé feleleveniteni. Ekkor azonban az asztal egyszerre nagy robajjal feldöntetett mindennel együtt, ami rajta volt. Honora ijedten szökött fel helyéből. Összes levelezései szét hullottak a földre, Orazio pedig mögötte állott, mindkét kezét a vállára téve. A fiatal nő merőn szeme közé nézett Orazionak, kinek átváltozott tekintetü arcza egészen közel volt az övéhez, a harag utálatos indulata által eltorzultan. A herczeg szemeit elboritá a vér, orrlyukai behúzódtak és szája tajtékzott.

- Szedje fel most - mormolá fogai között és kezei lenyomták Honora vállát a földig egyszer, kétszer, háromszor, tizszer egymás után, mig csak az utolsó lapot is fel nem szedte a földről.

Annyira kimerité a fiatal nőt a rázkódás, hogy ereje elhagyta és kénytelen volt engedelmeskedni.

Ekkor Orazio durván megforditotta és oda tartotta maga elibe.

- Tegye be most már valamennyit a belső zsebembe - mondá még mindig merőn nézve rá azokkal a rettenetes félig behunyt szemekkel.

Honora borzadálylyal húzta félre férje kabátját és gépiesen teljesité a követelését. Ujjai jég hidegek voltak és annyira reszkettek, hogy alig volt képes elhelyezni a papirokat; de még abban a pillanatban is felismerte egyik boritékon azt a kézirást, mely annyira lesujtotta menyegzője napján.

Mikor végre elkészült és vissza próbált huzódni férjétől, annak szemei ajkait keresték, azokat a duzzadó, piros ajkakat, melyek ugy remegtek, mint egy kis gyermekéi.

- Csókoljon meg most - szólt, - csókoljon mindaddig, mig csak azt nem fogom mondani, hogy elég. Hiszen ön nagyon édesen tud csókolni, amikor kedve van hozzá. Oh, nem, nem szabad innen addig eltávoznia.

Honora annyira megundorodott, hogy el akart tőle menekülni. Felsikoltott és szinte óhajtotta, hogy gyilkolja meg őt Orazio őrült dühében; de az tudta, mi módon fojtsa vissza picziny torkába a sikoltozást, s most egyedül voltak. Végre aztán eltaszitotta őt magától. Honora pedig félig önkivületben a megaláztatás gyötrelmei szégyenérzetével leroskadt a pamlagra és arczát karjaiba temette.

Orazio úgy nézett le rá, a hogyan egykor Gozzadini Olympiára nézett. Azután halkan felkaczagott, habár arczát még mindig eltorzitá a vad indulat.

- Máskor majd engedelmesebb lesz, igen, máskor - mondá s azzal kiment. Utoljára is nem ő volt-e az ur és parancsoló?

- - - - - - -

Nem nemesitő érzés a gyülölet és csaknem lealázó, ha félünk attól, akit gyülölünk. Az első hónapok alatt Gerald nyugodtabb pillanataiban soha se birta felfogni, miért nem lőtte agyon Oraziot, mielőtt az oltárhoz vezethette volna Honorát! Izgatott perczeiben pedig csakis erős lelki ereje tartotta vissza az öngyilkosságtól. Pedig hát az átélt csapások előtt alig létezett ember, ki távolabb állott volna, mint ő, ugy az emberölés, mint az öngyilkosság gondolatától. Szive vidáman repesett a derült napokon; mig most a boru ónsulylyal nyomta lelkét és mikor utolszor rátekintett Honora arczára, úgy tetszett neki, mintha életének összes reménye örökre megsemmisült volna.

Gerald egyenes, férfias jellem volt, aki a valódi bánatot hősiesen tudta volna elviselni, sőt idővel iparkodott volna még felejteni is; de a jelen esetben a bánat, borzalom és szégyen mind egyesült és éjjel-nappal gyötörte az a kínos tudat, hogy az ő bájos, kedves, gyöngéd Honorája egy kegyetlen kicsapongó embernek a hitvese. Gerald szinte nagy volt a saját boldogtalanságának megtagadásában; Honora könyörtelensége feledve lett, és nem is gondolt arra többé; még az is csekélységgé törpült az ő szemeiben, hogy Honorát elvesztette, hanem az fájt neki és tette pokollá életét, hogy Honora szenvedni fog.

A tábornok azt mondá neki, hogy nem szabad őt szem elől elveszteni. Az mind igen szép és Gerald tudta, hogy a vén katona el is utazott már délszakra megnézni... milyen élete van annak a szegény gyermeknek. De hát utoljára is mit tudhat ő vagy bárki más Honora intim életéből? Fiatal és gyöngéd volt Honora, de azért eléggé ismerték őt mindketten és tudták, hogy bármennyit szenvedjen is, panaszkodni nem fog soha. És ugyan melyik férfi ne viseltetnék a világ előtt tisztelettel egy szép nő és felesége iránt? Gerald meg volt győződve, hogy ha személyesen láthatná Honorát, akkor megtudná mondani, vajjon tudatával bir-e már boldogtalanságának, mert ő azzal is megelégedett volna.

Ilyen tünődések között ült Gerald egy napon homályos lakásában, elméjében fontolgatva a körülményeket és esélyeket, midőn egy Rómából érkezett levelet kézbesitettek neki. Tünődései daczára hévvel bontotta fel a levelet, mely sokkal jobb értesitéseket tartalmazott, mintsem várta volna. »A mi kis herczegnénk«, irta a levél irója, »mellőzve a mult őszi szomoru eseményeket, igen szivélyesen fogadott engem. Igaz, hogy nagyon csendes volt, de talán egy kis asszonyos méltóságot iparkodott ezzel feltüntetni, ami kitünően állott neki. Gyönyörü szép, habár arcza távolról se mondható olyan rózsásnak, olyan virulónak, mint egy évvel ezelőtt. Sajnálattal vagyok különben kénytelen kijelenteni, hogy Porsenna rendkivül szeretetreméltó volt és szivélyesen fogadott, sőt ebédre is meghivott és annyi előzékenységgel tüntetett ki, hogy már-már azt képzeltem, hogy talán tévedtem is azon ember jellemének megitélésében. Annyi bizonyos, hogy bánatnak, vagy egyenetlenségnek semmi jelét sem láthattam idáig - irta a tábornok - miért is e tekintetben nyugodt lehet, édes Gerald, kis rokonát illetőleg. Különben sokat jár a világba, hol általános hódolat tárgya.

Gerald lelke egyáltalán nem nyugodott meg és boszankodott még a feltevésért is. Valami kis démon a szivébe fészkelte magát és azt susogta, hogy Honora megszerette borzalmas férjét és most talán azért olyan boldog az oldala mellett; mikor aztán a köd elvonult a szegény Gerald szemei elől, megismerte mi a féltékenység.

Ezután talán helytelen is volt Honora látása után vágyódnia; de hát minden okoskodásnak két oldala van... miért is Gerald elhatározá magában... szerencsére... hogy neki szent kötelessége meggyőződést szerezni arról, vajjon igazat irt-e a tábornok, igy talán mégis tehetne Honoráért valamit. A munka éppen szünetelt akkoriban s amaz októberi szerencsétlen napok óta nem vette igénybe szabadságát. Pedig ha tudta volna, milyen jelentőséggel fog birni látása Honorára, akkor ugy a saját, mint az ő becsülete is visszatartotta volna; hanem az ő szemei előtt mindig csak az a kétségbeejtő látomány lebegett, amint őt menyegzője reggelén maga előtt látta és az lerombolta ugy a józan ész sugallatát, mint öreg barátja tudósitásának hatályát. Hogyan is fejthette volna meg azt az ügyesen vetett tőrt, amelybe Honorát ejtették, vagy azt az álokoskodást, mely a fiatal leányt... Gerald iránti szerelmével szivében arra birhatta, hogy a herczegnek engedje át magát? Gerald azt hitte, hogy Honora szivéből kihalt a szerelem s hogy ha viszont látják egymást, az által csak egyikük fog szenvedni. Feltette magában, hogy nagyon óvatos lesz, soha se fog a multra czélozni, ugy fog hozzá közeledni, mint bármely más jó barát, csupán azért, hogy maga birálhassa meg és egyetlen-egyszer megcsókolhassa még a földet azon kegyetlen picziny lábak alatt!

Gerald éppen a farsang kezdetén érkezett meg Rómába. Olaszországban karácsonytól egészen a nagybőjtig terjed a farsang ideje; de a hamvazó szerda előtti napok képezik a farsang tetőpontját, mikor az utóbbi években valóságos tombolásig fokozódott a jó kedv és mulatozás, betetőzve azon féktelen Saturnus ünnepélylyel, melyről egy mult századbeli török követ uralkodójának azt a jelentést tette, hogy a rómaiakon a tavasz bizonyos időszakában őrjöngési rohamok törnek ki, melyből azonban rendesen kigyógyitják őket papjaik, kik azzal, hogy hamut hintve fejükre, egyszerre észre tudják tériteni őket.

Abban az esztendőben a rómaiak rendkivül fényessé készültek tenni a Saturnus-ünnepélyt az által, hogy mindennap bált, virágcsatát rendeztek, végül pedig nagyszerü álarczos bállal akarták befejezni a farsangot a nagy Operaházban.

Gerald megérkezve, látta, hogy a tábornok már bejelentette jövetelét, mert szállodája asztalát elboritották a különféle meghivások. A szives fogadtatás még idegenek részéről is jól esik. Kiváncsi volt, vajjon milyen fogadtatásra talál a Porsenna palotában?

Már késő délután volt, mire elég bátorságot gyüjtött ahhoz, hogy Honorát felkeresse. A tábornok szótlanul elkisérte egészen a kapuig, ott aztán magára hagyta. Gerald lassan haladt felfelé a lépcsőkön. Hideg és óriási kiterjedésü volt ez a lépcső különös kőkoporsó diszleteivel a kanyarulatoknál. A terracottából faragott férfi és nőalakok lapos arczukon megvető mosolylyal látszottak őt szemmel tartani, amint arra elhaladt. Gerald teljes öt perczig állott a második kanyarulaton, megkisértve elfojtani szivének heves dobogását, mielőtt a csengetyüt megrántaná.

A rövid téli nap bealkonyodott és a lámpákat már meggyujtották a fiatal urnő lakosztályában. A salon, ahová bevezették Geraldot, hogy az urnőt bevárja, annyira emlékeztette Honora közellétére, hogy szive elszorult a fájdalomtól. A kandalló előtti alacsony szék, s mellette a földön a félig felvágott könyv, a liliommal teli ezüst virágtartók, mind jó ismerősként üdvözölték őt még a villából! Az ellenzővel ellátott lámpa fénye, a levegőben elterjedt balzsamos illat... mind a Honoráé voltak; épp ugy mint ő maga. Óh, ha valaha szüksége lenne ő reá és... valamiben segitségére lehetne Honorának, milyen érdeke lenne reá nézve ismét az életnek.

Végre belépett »Ő!« Nehéz volt Honorának elszánni magát, hogy viszontlássa Geraldot, de elutasitani lehetetlenség lett volna. Több perczig térdepelt előbb az ágya melletti nagy ezüst feszület előtt, többet gondolkozva, mint imádkozva. Jó barát nélkül állott a világban, ha ugyan az a jó barát, akihez bánatunkban fordulhatunk. Vajjon kötelessége-e elutasitani Gerald barátját azért... mivel az a másik régi Gerald... számos hónappal azelőtt valamikor esdve kérte őt, hogy több lehessen neki, mint jó barát?

Kötelessége-e elküldeni őt, mivel összes lelki erejét kénytelen megfesziteni azért, hogy megtarthassa lehetetlen fogadalmát, eltaszitsa magától azt az egyetlen rokont, aki kérdezősködés nélkül segitségére volna, ha valaha a jövőben szüksége volna rá, vagy ha valaha oltalom nélkül állana tehetetlenül elhagyatva a világban?

Bement tehát Honora Geraldhoz, de egy hosszu perczig megállott az ajtóban, mielőtt belépett volna. Megpillantásakor a fiatal embernek összes vére felpezsdült az örömtől. A régi kis Honora volt az, csakhogy még szebb, még bájosabb mint valaha s ez a változás megittasitá, elkápráztatta Geraldot.

Fiatal viruló szépségének minden vonása megizmosodott az életteljes bájtól. A sötét haj bűvösebb árnyékot vetett a felejthetetlen kék szemek felett. Az arcz szabályos vonásai, a száj metszése, mind százszorta szebbnek tünt fel most előtte, mint az a kép, amely emlékezete előtt lebegett a multból. Vajjon honnan eredt az a tartózkodó szemérmes bánatos varázs, mely őt azzal a bűvös méltósággal felruházta? Egy az emberek előtt láthatatlan korona lebegett feje felett, az anyaság tövises csillagos koronája... az a dicsfény, mely ha egy nőt megáld vele az Isten, egész életére vértanuvá avatja, de dicsősége is lesz az, az örökkévalóságig.

Se Gerald, se Honora nem tudták, miként lebbentek el ajkukról az első szavak. Amaz ünnepélyes pillanatok egyike volt az, midőn az emberek hálásak a társadalomnak megvetett formalitásaiért. Mert ama buborékai nélkül a külszinnek, az önfeledtség megtörte volna egyszerre az önmegtagadásnak vékony jégkérgét, mielőtt idejük lett volna azt ugy megkeményiteni, hogy kitartson tovább is.

- Bizony rettenetes telünk volt - beszélte Gerald - november óta egyetlen vadászni való nappal se dicsekedhetünk. Mindenki beteg, vagy legalább azt szenvelgi. London kiállhatatlan jelenleg.

- Hogy van Belinda? - kérdezé Honora és ekkor jutott csak eszébe, hogy először is a nővére után kellett volna kérdezősködnie. De alig birt megküzdeni azzal a rettenetes felfedezéssel, melyről heves szivdobogása még jobban meggyőzte, hogy Gerald még most is nagyon kedves a szivének. Egyáltalán nehéz és kinos volt közöttük a társalgás. Gerald erős küzdelmet vivott, de mégis örült, hogy Honora visszaemlékezett a névre.

- Ah, a szegény Belinda, - felelé, - már régen nem láttam, mert hát lássa, én a városhoz, a hivatalomhoz vagyok kötve... Maynek adtam őt tehát.

Gerald felsóhajtott, mert eszébe jutott, hogy Honorának szánta paripáját, azt a kedves szép barna kanczát, egyetlen becses tulajdonát az életben.

Már éppen nagynénje után készült kérdezősködni zavarában utolsó menedékül, midőn Lady Éva maga lépett be, olyan nehéz gyöngydiszes öltözékben, melynek gyöngyékei összeverődtek minden egyes mozdulatánál.

Felületesen megölelte Honorát, azután Geraldhoz fordult felkiáltva:

- Szent Isten! igazán ön az, Gerald! Ez már nagyszerü! Éppen olyan kedélyesen lehetünk most együtt, mint hajdan.

Gerald szerette volna azt felelni, hogy dehogy is lehetnek úgy, de elhallgatta.

- Meddig marad itt? Remélem husvét utánig nem utazik el. Eljöjjön ám hozzám. Nos, nem néz-e ki Honora pompásan?

Gerald és Honora csak most vették észre, milyen zavarban voltak Lady Éva megérkezése előtt. Annak hóbortos szavai megvilágitották a helyzet kellemetlen kinos voltát. De Lady Éva nem gondolt semmire, hanem tovább beszélt.

- Bizonyosan kapott már meghivót valamennyi bálra. Óh, ha nem, ugy Alfonsónak lesz arra gondja. A szegény Olympia rettenetesen oda van, no de arról nem is érdemes beszélni. Mi már tudjuk miért, ugy-e Honora?

Lady Éva meglegyintette szavai közben Honora kezét hosszu szemüvegével és nevetett hozzá.

- Sajnálom őt - szólt Gerald szórakozottan. - Ő mindig szives volt én hozzám. Óh!

Gerald felállott és Orazio, ki abban a pillanatban lépett be, lassan közeledett feléje, de pár perczig kihivóan rábámult, mielőtt kezét nyujtá neki. Pillanatra figyelmen kivül maradt az anyós.

- Ah, hát visszatért ön, Mr. Lowther? nagyon örülök, hogy itt láthatom - mondá a házi úr.

Geraldnak arczába szökött a vér, de kénytelen volt elfogadni az odanyujtott kezet.

- Köszönöm, igen... - felelé - meg akartam látogatni az unokatestvéremet.

- Meg vagyok győződve, hogy a feleségem még nálamnál sokkal jobban el volt ragadtatva, - szólt Orazio Honorára pillantva, ki némán dült hátra és minden vér eltünt az arczából.

Gerald nem birta tovább kiállani a helyzetet és felkelt, hogy távozzék.

A herczeg ekkor a legnyájasabb mosolylyal fordult hozzá és ujból kezét nyujtá neki.

- Sajnálom, hogy ilyen hamar elmegy. Ebédeljen velünk »en famille« holnapután... számithatunk rá, ugy-e bár?

Gerald habozott, megforgatta elméjében az igent és nemet, azután Honorára pillantott, aki lesüté szemeit és nem akarta a kérdő pillantást észre venni. Lady Éva mosolyogva intett azonban neki, hogy fogadja el a meghivást.

- Köszönöm... s örömmel elfogadom - mondá Gerald, azután eltávozott. Midőn Honorától elbúcsúzott, látta, hogy az sokkal halványabb s a keze jég hideg. Mindig megdermedni érzé vérét Orazio jelenlétében.

Lady Éva várta, hogy őt is meghivják arra az ebédre. De Orazio kiosont a szobából anélkül, hogy megtette volna, Honora meg elfelejtette. Az ő gondolatai különös utakon tévelyegtek azon a napon. Lady Éva kezdett vigasztalhatlanságában azon tünődni, vajjon nem vált volna-e mégis jobb vő Geraldból, mint Orazióból. Értéktelen rokonszenve egyszerre átcsapott hozzá. Lady Éva különben szeretett érzelgősködni, mikor az nem állott utjában hajlamainak.

- Szegény Gerald! - jegyzé meg anyai hangon, - mennyire megsoványodott. Milyen kár volt, hogy igy kellett történni!

- Kérem, édes anyám, ne gondoljunk vissza arra, ami már megtörtént, - szólt rá élesen Honora.

- Ah jól van, édes leányom, de hát az lehetetlen; hiszen vaknak kellene lenni, hogy ne lássuk, mennyit szenvedhetett szegény Gerald. És az a mód, amint reád tekint... no de hát aminek meg kellett lenni, azon nem lehet változtatni. De te még meg se kináltál ma engem teával, édesem, pedig meghalok, ha hamar nem ihatom.

Lady Éva olyan változékony csélcsap volt, mint a folyó vize. Végre elment és Honora egyedül maradhatott azzal a szomoru felfedezéssel, amit, Geraldot látva, kénytelen volt tenni. A megpróbáltatás hónapjai, törekvése, hogy helyes uton járjon, szép álmai a jótékonyságról, önmegtagadása, mely olyan magasztosnak tünt fel előtte, férjének tett fogadalma, türelme vele, sőt még egy óra előtti buzgó imája is... mind... mind romba dültek, megsemmisültek, mint megannyi jelentéktelen gúny. Az egyedüli igazság az volt, hogy felfedezése áthasitá sötét egét és könyörtelenül megvilágitotta a talált romokat Gerald arcza... Gerald hangja és igaz hű kezének szoritása meghozták számára az egyedüli örömet, mely után szive hiába sóvárgott, mióta neki örökre Istenhozzádot mondott. És ő most már a Porsenna Orazio hitvese! Honora azt gondolta magában, hogy öröme bűn... miért is keserves könnyeket sirt elvesztett boldogsága felett és a lázas imádkozás hosszu órái után találta meg csupán nyugalmát ujra. Azután elaludt azzal az elhatározással, hogy meg fogja kérni a herczeget, engedje őt kiköltözni Olivetóba, hol azonnal egészen uj életmódot kezdhessen.

XI.

Honora soha se tudta megérkezett leveleinek sorsát, vagy azoknak tartalmát. Meg volt alázva a saját gyengesége által, hogy beleegyezett a lemondásba leveleiről, büszkesége most már nem engedte azokat Oraziotól visszakérni. Midőn a tábornok meglátogatta, sokkal jobban meg volt annak hatása által lepetve, mint amennyire azt öreg barátja óhajtotta; és mikor megkérdezte, megkapta-e hozzá intézett levelét, teljes meggyőződéssel válaszolta azt, hogy annak el kellett tévednie. Találékonyságát kifejtette nála az önvédelem szüksége.

Orazio tűzbe dobta a leánybarátnők leveleit és szivarra gyujtott a tábornok levelével, miután irójának olyan nevet adott káromkodásában, mely a vén kiérdemült katonát ugyancsak bántotta volna, végre pedig dühös kiváncsisággal bontotta fel Orazio a legutolsó levelet. Azt gondolta, alkalmasint valamely szegény kolduló egyéniség irhatta azt és igy talán fel fogja őt világositani e tekintetben, mire költi el Honora zsebpénzét. Mert hát hiába, soha se szabad mellőzni a felvilágositó értesitéseket a feleség tényeit illetőleg. De Orazio ámulata egyszerre csaknem olyan nagy lett, mint bősz haragja, midőn látta, hogy az a levél inkább az ő ügyeibe avatkozik, mint Honoráéba. Rövid volt a levél, közönséges, piszkos, kék vonalozott papirosra irva, s olyan kellemetlen karból szagu, mintha csak a kórházból került volna ki. Tartalma pedig a következő:

»Kegyelmes herczegné!

»Ön nem vette figyelembe az én intésemet és most ugy hallom, hogy sokat sir. Örülök, hogy ilyen szerencsétlen. Át fogja szenvedni legalább mindazt, amit a leányom szenvedett, mielőtt az az ember meggyilkolta. Mindig rosszabb és rosszabb lesz az ön sorsa és remélem meg fogja élni azt, hogy tanuja legyen azon csapásoknak, melyeket rá mér majd a Mindenható az ön gyilkos gonosz férjére. Ha az élete kedves, jobb ha azonnal elhagyja őt. Az ő ideje nemsokára elérkezik. Én gyenge vén ember vagyok, de meg akarom élni, mikor majd eléri sorsa, a bünhödés!«

Ezuttal hiányzott az aláirás, se kezdő betük nem jelezték a levél iróját, de Orazionak nem volt arra szüksége, hogy megtudja, kitől származik a levél.

- Az a szemtelen Dantorini irja - szitkozódott magában. - Ha tudtam volna előre, milyen pokoli sors vár arra a nyomorult leányra, bizony rá sem néztem volna. Persze, hogy összekeltünk, mivel bevonszoltak a templomba és ráerőszakolt, hogy letérdeljek mellé az oltár előtt! Ugyancsak furcsa lett volna az ő kölyke mint örökösöm és minden jogokkal felruházva! Hiszen még a nevét is alig ismertem, ezt a szinpadi apát pedig soha életemben nem is láttam. Óh, ő azt igen ügyesen elintézte. No lám és ez az ember figyelmeztette a feleségemet. De ugyan mikor? Honora soha se szólt nekem erről. Talán fel akarja használni ezt az embert arra, hogy engem megöljön. Az bizony meg is cselekedné, ha merné; Honora pedig gyülöl engemet. Ugyan minek is vettem őt nőül? Óh, most már emlékszem, hogy boszut álljak a Ferrarákon; aztán meg csinosnak is találtam. De hát mit érdekli a csinosság az embert, mikor már három hónapig élt egy asszonynyal? Csakis az első hét nyujt egy kis tréfát és érdeket! Olympia még értett hozzá, hogyan kell egy kis változatosságot előidézni; hanem az a szent hölgy, az ő aggályaival, imádkozásával és magasztos fogalmaival a kötelességről meg a szerelemről... ugyan mi is jutott az eszembe, mikor ilyen szoknyás gyóntatót hoztam a palotámba? Nem törődöm vele akár gyülöl, akár nem. A világ el van árasztva szép asszonyokkal és pedig mulattató érdekes szép asszonyokkal! Egész októbertől fogva példás férj voltam, de soha életemben nem unatkoztam még ennyit. Majd ha megtette itt a fővárosban, amit a társaságban tőle várnak, kiviszem és kint hagyom a vidéken, én pedig megkisérlem elfelejteni, milyen nagy bolond voltam. Bachusra mondom, azért csak nem mondok le a víg életről, mivel feleségül vettem egy unalmas angol leányt!

Dantorini levele tehát félre dobatott és Orazio befogatott, hogy kikocsizza azt a borzongást, amit a halál emlitése okozott neki... a dermesztő halál gondolata. Még soha se érzett magában annyi életerőt, mint most. Az a három havi unalom rendkivül jó hatással volt az egészségére és semmit se veszitett szépségéből, melyre oly hiú volt. Jól van! - gondolá - nem fogja előhozni azokat a leveleket, amig csak nem lesz szüksége ismét, hogy megijeszsze a feleségét, akkor azonban ott lesz a Dantorinié a megdorgálásra. Most azonban siet a szabad levegőre.

Virginia annyira kiállhatlanná lett a farsang ideje alatt, hogy a fiatal herczegné elküldött az öreg Assuntáért és komolyan értekezett vele. Virginia félig angol volt, mint a Vald'oro herczegné első kocsisának a leánya és apjának anyanyelvét jobban beszélte, mint az maga... mi nagy ajánlás volt Lady Éva előtt, ki soha se volt képes jól megtanulni az olasz nyelvet. Azonkivül Virginia ügyesnek és értelmesnek is bizonyult, csupán egy kicsit talán túlságosan csinos volt. Ez ugyan nem lett volna baj, sőt még inkább előny a Honora szemeiben, mert fiatal kedélyével szerette a szép arczokat. De Virginia igazi »soubrette« volt ügyes ujjainak a hegyéig. Az inasok közül kettő kész lett volna érette megölni a másik hármat. A régi, testes udvarmester bonbonokat meg aszúborokat lopott, hogy kedveskedjék neki és hálából rámosolyogjon; a házvezetőnő azonban naponta azért imádkozott, hogy pusztuljon el utjából az a fekete szemü vipera, mielőtt még több finom fehérnemü elveszne; végre pedig a leány szüntelen szabadságért folyamodott, duzzogott, ha nem mulathatott, s a mellett alapos ok volt ellene arra a gyanura, hogy ha mulatni megy, eltulajdonitja és magára ölti a herczegné által nem használt piperetárgyakat.

Ezt már még se lehetett eltürni; elhivatták tehát az öreg Assuntát, Virginiának pedig tudtára adatott, hogy husvéttól fogva nem kivánják további szolgálatát. A leány olyan nyelveskedéssel vette tudomásul a felmondást, hogy a herczegnét még jobban felbosszantotta ezzel. Virginia különben feltette magában, hogy lehetőleg kimulatja magát még utoljára, mielőtt felcserélné a pompás Porsenna herczeg palotáját valamely szerényebb hajlékért.

A pénz nagy segitség a mulatozás előmozditására, Virginiának pedig, mint rendesen, kiürült a zsebe; elhatározta tehát, hogy keres egy pártfogót, még pedig a leggazdagabbat ismerősei közül. Ha az nem kölcsönözne neki pár frankot, gondolá, még mindig szerezhetne pénzt urnője számlájára amaz üzletek valamelyikében, ahol a herczegi család vásárolt.

A kiszemelt rokon egy jómódu gyógyszerész volt, aki Trasteverében lakott. Az mindig jó volt hozzá, mig szegény leánya élt, de most már régóta nem látogatta meg őt.

Sor Salvatort, - ez volt neve, - mint rendesen, most is egy radikális hirlapot olvasva találta a bolt hátulsó részében. Virginiát megpillantva, letette a lapot, habár nem látszott valami különösen megörülni a leány látásának, de azért oda tartotta fonnyadt arczát a kötelességszerü ölelés viszonzásául.

- Rég ideje nem láttuk már egymást, édes nagybátyám, ugy-e? - kezdé Virginia édeskésen. - Már előbb is eljöttem volna, de hát ez a gyógyszertár sokkal messzebb esik mi tőlünk, mint a másik volt, a herczegné pedig olyan kiállhatatlan követelő, hogy nem szabadulhattam tőle.

- Nekem mindegy, akár jösz, akár nem - felelé nem valami udvariasan a nagybácsi. - Észre se veszem, ki jár itt, mióta az én szegény Magdolnámat elveszitettem.

Virginia más tárgy felett gondolkozott, mert tudta, hogy Magdolna nem valami épületes véget ért.

- Igen, mióta Magdolnámat elveszitettem - ismétlé Sor Salvator haragosan; - és aki ellene mer szólani, annak patkánymérget adok be és megölöm. Hiszen úgy meggyilkolták őt, mintha csak hurkot kötöttek volna a torkára. Az Isten büntesse meg a gyilkosát! - tevé utána, a rómaiak között szokásos szitokkal kisérve szavait.

- Oh, persze, hogy az emberek voltak az okai - sietett megerősiteni Virginia, - valamennyien tudjuk mi azt! De édes nagybátyám, nem volna ön szives nekem adni abból a habos szirupos italból, amit olyan kitünően tud késziteni? Nagyon szomjas vagyok.

Sor Salvator felállott, hogy a leány kérését teljesitse. És dörmögött egy kicsit, miközben a poharat kitörülte a megtöltés előtt.

- Igen, igen, mindig szomjasak vagytok ti fiatalok; minduntalan isztok, de soha se gondoltok a tisztitó tűzben sinylődő szegény elveszett lelkekre! Várj csak, majd rád is kerül a sor. Akkor azonban már nem lesz itt Sor Salvator, aki Orzatest adjon neked!

- Ne beszéljen ilyen borzasztó dolgokat, bácsi - duzzogott Virginia. - Most mulatni kell és farsangon nem vágyunk a prédikáczió után. De tudja meg, hogy az én népem kiállhatatlan; szeretnék rajtuk egy kis bosszut állani! Soha se adnak nekem semmit! Ime itt vagyunk most is már húshagyó kedd előtt s a zsebemben egyetlen fillér sincs.

- Azt mondtad, hogy bosszut akarnál állani rajtuk? - kérdezé hirtelen a gyógyszerész, előre hajolva és felkönyökölve az asztalra, melyen Virginia pohara nedves karikák nyomát hagyta.

Virginiának egy eszméje támadt. Miért ne aknázza ki a helyzetet a maga előnyére?

- Képes volnék bosszantásukra mindent elkövetni, ha az módomban állana és érdemes volna a fáradtságért - felelé. - De semmiért nem koczkáztatom meg; ugyan ki is volna olyan ügyetlen?

- Hat fillérrel tartozol nekem azért az italért - szólt Sor Salvator, - még a minap vásárolt rizsport sem fizetted meg.

- Az igaz, rizsport vettem! - kiáltott fel Virginia; - csodálkozom, hogy nem szégyenli azt elő is hozni, bácsi. Nem, ez nem szép öntől - beszélt tovább halk behizelgő hangon - hanem ha igazi »dispettot« kiván azon hóhér herczeggel szemben, olyant, ami őt igazi dühbe hozza, sőt talán még a pokol kinjait is megszerezze neki, én tudnám módját ejteni; hja, de csak jó fizetésért koczkáztatnám meg! Legalább is ötven frankot kivánok érte és természetesen amellett minden költség fedezését.

- Ötven frank! - nyögte Sor Salvator vérvörösre kipirulva. - Öt... talán öt frankot akartál mondani... azon is vehetnél valami szépet. Mit árthatna egy cseléd olyan hatalmas urnak, minő a herczeg.

- Mit? Gondolja meg nagybátyám - susogta Virginia áthajolva; - olyan bosszu lenne az, amiben ön gyönyörködhetnék, aminek örülhetne... sőt talán még eret is vághatna rajta, ha majd a gutaütés bekövetkezik! És a mellett egy hajszálnyi felelősség se hárulna belőle önre! Én mindent magamra vállalok! Rajta! Fizesse ki nekem azonnal azt az ötven frankot; visszaadom, ha nem lesz megelégedve velem.

De Sor Salvator állitása szerint nem volt hajlandó a tönkrejutásra még a szegény Magdolna jó hirnevének megbosszulásáért sem; ugy hogy végre, miután Virginiának nagy nehezen sikerült tiz frankot kicsikarni tőle azzal az igérettel, hogy utólag többet is fog majd kapni, eltávozott nem éppen elégedetlenül, mert hirtelen kitünő eszméje támadt.

Ahelyett, hogy mulatni sietne pénzével, egyenesen egy olyan boltba ment, ahol dominókat, meg álarczokat lehet kikölcsönözni. Ismerte már a kereskedőt és igy sikerült azt rábirni, hogy adjon kölcsön számára két fekete selyem dominót a legközelebbi estére tiz frankjáért. Ügyesen haza csempészte azután a két dominót és egyiket felfüggesztette abban a ruhatárban, ahol úrnőjének néhány öltözékét tartotta. Dolgát elvégezvén, kiállott a folyósóra a herczeget lesni, aki délelőtt rendesen abban az órában szokott a clubból visszatérni.

A Gerald látogatása utáni napon történt ez és Orazio még nem beszélt a feleségével azon esemény óta. Egyik módja a büntetésnek nála a feltétlen hallgatás szokott lenni, néha napokon keresztül. Honora kezdetben meg nem foghatta, mit akar férje az által elérni, és azt gondolva, hogy talán beteg, vagy rosszkedvü, mindenféle gyermekes bohósággal iparkodott őt ismét jó kedvre hangolni. Most azonban már jobban ismerte őt, kezdett jobban rettegni nyájas, kedélyes pillantásaitól, mint mikor haragos volt és olyankor, ha haragosnak látta, sietett visszavonulni köréből. A megelőző estén egyedül hagyta őt ebédelni Orazio és haza se ment, mig Honora végre vissza nem vonult a saját szobájába; amiből megtudta a fiatal nő, hogy Gerald látogatása miatt hagyja vezekleni, s elhatározta, hogy az egész napot egykori otthonában, régi emlékei közt, a villában fogja tölteni. Kezdetben mindent át akart szállittatni a villából uj otthonába, de az még azelőtt volt, midőn nem tudta, hogy milyen az az uj otthon. Most azonban azt gondolta magában, hogy kedves könyvei és képei nem volnának jó helyen abban a rideg légkörben; meg akarta tehát tartani változatlanul otthoni szobáját és mindannyiszor meglátogatta a piros palástos pápát, meg az ismeretlen szépségeket a falon, mikor rokonszenvesebb levegőnek érezte szükségét. De az sehogy se tetszett Orazionak; és midőn értesitették a tizenkét órai villásreggelinél, hogy a kegyelmes herczegné kéreti a kegyelmes herczeget, mentse ki őt a villásreggelitől való elmaradásáért, miután anyját ment meglátogatni, iszonyu indulatba jött, olyan dühbe, aminőnek még szolgaszemélyzete is csak ritkán volt tanuja; azután kiadta a parancsot, hogy azontúl nem szabad egyetlen kocsiba se befogni a herczegnő számára, csakis az ő határozott rendelkezésére. Végre ujból eltávozott; nagy csomó pénzt elveszitett a clubban és teljesen az ördög hatalmában tért haza, midőn Virginia szemeit kötényével törülgetve zokogástól lihegő kebellel utjába vetődött.

A leány úgy tetette, mintha megijedne és visszahúzódott utjából, hogy előre bocsássa. De azután egyszerre mintegy hirtelen sugallattól megkapatva, térdre vetette magát, megragadta a herczeg kezét és szenvedélyes hévvel csókolta azt, amint csak Olaszországban képesek a cseléd az ő osztályabeliek feljebbvalóiknak hizelegni, mikor nagy bajba kerülnek. Virginiának még pár könnycseppel is sikerült urának kezét megnedvesiteni, mielőtt azt Orazio mérgesen visszarántotta volna.

- Miféle bolondság ez? - kérdezé.

Virginia most átölelte a herczeg térdeit.

- Excellenz ne engedje, hogy innen elűzzenek! Hová menjek? Mi lesz belőlem?

- Hát ugyan ki akarja elűzni innen, ostoba leány? - szólt Orazio s a leány arczát felemelve maga felé forditá, hogy szemébe nézzen. Virginia igazán szép volt kétségbeesésében - s a herczeg azt gondolá magában: »Miért is nem ölelte át térdeit igy Honora és miért nem sirt igy soha?«

- Az Excellenzia azt mondja, hogy nekem el kell mennem - zokogta Virginia; karjai szétváltak és leroskadt a földre, sőt tényleg meg is csókolta a herczeg lábait... pedig milyen utálatos volt a czipő fényes bőre!... és könyörgött, szóljon mellette, vegye pártfogásába őt a szegény árvát! Miért is gyülölhet a szép herczegné egy szegény leányt, talán csupán azért, mivel az egy kicsit csinos? A herczeg pedig olyan jó... ah, ha tudná... de hát ő nem akar zavart előidézni. Oh, ha tudná... - beszélt tovább Virginia, de a herczeg közbeszólt:

- Mit tud?

- Semmit, óh éppen semmit, Excellenzia; azaz hogy... - kezdé, azután elhallgatott.

- Hallgasson ide, Virginia - szólt ura - ön sokkal szebb, mint egy kicsit csinos, miért is talán magamnak se lesz kedvemre, hogy innen eltávozzék. De ha ebben a pillanatban nem fog beszélni és meg nem mondja, amit tud, lesz rá gondom, hogy pereputtyostól olyan nyomorba jusson, amilyenről eddig fogalma sem volt; rajta tehát, siessen! beszéljen!

E kijelentés után Virginia ujból megcsókolta kezét és igy szólt:

- A kegyelmes herczeg olyan jó, mint a mennyei angyal. Természetes, hogy elmondok mindent, hanem kérem, a kegyelmes herczeg is védelmezzen meg engem a herczegné ellenében, - mondá esdeklő tekintettel. - Kérem tehát, jöjjön velem, de lépdeljen csendesen, nehogy valaki meghallja.

Virginia a sötét folyosón keresztül vezette Oraziot egy hátulsó szobába, mely tele volt függesztve a herczegné ruháival. A leány kinyitotta a szárnyas ajtót és megmutatott urának egy a magas fogason függő csipkés csuklyás fekete dominót.

- Nos! hát mi ez! - szólt a herczeg ámultan.

- Nézze meg figyelmesebben, Excellenczia. Ez egy domino.

Orazio jobban megnézte az öltönyt és szokása szerint halkan elkáromkodta magát.

- A herczegné megbizott, hogy szerezzem meg számára ezt a fekete dominót - susogta hirtelen Virginia; - és látja-e, Excellenczia, azt a három ibolyacsokrot a vállon... nos tehát, még egy másik fekete dominót is kellett vennem három ibolyacsokorral, melyet a herczegné elküldeni rendelt a hôtel d'Italie-ba a kegyelmes herczegné unokafivéréhez. A holnapi Veglionén akar vele találkozni.

Virginia szavai közben leemelte a nehéz fekete selyem galléros dominót és a kezébe adta Orazionak, hogy jobban lássa rajta a három művirágból készült ibolyacsokrot. Orazio földhöz vágta a dominót és rátaposott. Virginia sietve felkapta és félre tette.

Azután becsukta az ajtót és hátra tett kezekkel hozzá támaszkodott, mialatt arczán a tiszteletteljes részvét kifejezése nyilvánult.

- Az Excellencziának igaza van, természetesen. Követett-e el valaha bárki is ilyen hálátlan árulást? Hanem azért, ha a kegyelmes herczeg nem haragszik meg egy ilyen ostoba leány tanácsáért amilyen én vagyok, kérem ne áruljon el semmit, hanem menjen el holnap a Veglioneba és figyelje meg őket! Ha aztán rajta kapja... hát tudja mit kell tennie.

- Magának lesz az jó - felelé tompán Orazio - ha tud hallgatni. Egyelőre mindenesetre itt maradhat. Magamnak tartom fel a jogot, hogy a saját cselédségemet elbocsássam; amellett akarom tudni mit mivel a herczegné; megértett? De ha egyetlen szót elbeszél a többi baromnak, akkor jobb lett volna halva születnie.

Virginia most éppen harmadszor csókolta meg Orazio kezét a legnagyobb tisztelettel párosult alázattal.

Abban a pillanatban hallatszott Honora kocsijának dübörgése a palota kapuja előtt. Mire a szobájába ért, Virginia már szomorúan és megadással, alázatosan várt reá, hogy levetkőztesse. A fiatal nőt megnyugtatta egy kicsit a hajdani otthonában töltött pár óra. Lady Éva el lévén árasztva meghivásokkal, nem gondolta szükségesnek azokról lemondani a leánya látogatása végett, Honora pedig igen kellemesnek találta az elhagyott kertet és az üres szobákat.

Elérzékenyült hangulatában még szemrehányást is tett magának, hogy talán túlszigoruan bánt a komornájával. Virginiának feltünt a nyájas modor és kezdett is mindjárt manöverirozni bizonyos ruha elnyeréséért, mely után már régóta vágyódott. Legkisebb lelkifurdalás se gyötörte az előbbi alávaló rút árulásért.

Pár percz mulva belépett Orazio. Nyájas és mosolygó volt, de azért szemeiben villámok czikáztak. Nem akarta feleségét elijeszteni tervezett mulatságától addig, mig az őt a hatalmába nem szolgáltatja, tehát türelemmel be akarta várni az eseményeket. Tudta, hogy Honora most már meg nem menekülhet tőle, de azt akarta, hogy a fiatal nő maga hódoljon meg előtte.

- Édesem - kezdé - az unokafivére holnap ide jön ebédre. Nem akarná-e neki az ebéd után megmutatni az álarczos bált? Ilyen dolgok mulattatják a külföldieket.

- Nagyon köszönöm - felelé Honora; - de attól tartok, hogy engemet nem mulattatna. Azt mondják, hogy a lárma és hőség rettenetes szokott ott lenni.

Honora alig birt uralkodni hangján, miközben férjével beszélt. Fogadalma, hogy férjét szeretni, becsülni kivánja, lesülyedt arra az igyekezetére, hogy ne gyülölje őt; és a szivét megdermesztő hidegség kiérezhető volt szavaiból, bármint szerette volna is azt elfojtani.

Orazio vállat vont és fürkészőn ránézvén, végig nézte őt tetőtől talpig.

- Mi lelte önt - kérdezé hirtelen. - Mindig oly különös, olyan fagyos velem szemben és ugy fut tőlem, mintha pestises volnék. Már napok óta egyetlen szivélyes szóra se méltatott.

Orazio Honora piros ágyának a szélén ült és haragosan dobolt ujjaival annak nagy faragott faoszlopán. A fiatal nő várt egy pillanatig, mielőtt válaszolna.

- Orazio - szólalt meg végre, elibe állva, - rettenetesek ezek a jelenetek. Én képtelen vagyok ilyen élet folytatására. Lehetséges, hogy ön talán szintén olyan szerencsétlennek érzi magát, mint én vagyok; ha ugy lenne, sajnálom önt; de ön valóban lehetetlenné tette a helyzetet. Engedje, hogy elutazzam és előmozditsam a szegény nép jólétét Olivetoban, amint azt mindig terveztem.

- Nem kétlem, hogy szivesen tenné azt olyan valakivel, aki segitségére lenne ott és szórakoztatná - sziszegte a herczeg. - Nem, önnek még itt kell maradnia egy kis ideig, de kérem, hogy legyen valamivel szeretetreméltóbb. Majd kimegyünk Olivetoba is, mihelyt az örökös születése közeledni fog. Igen szép elvonult csendes hely az; az ujszülött pedig alkalmasint oly borzasztó majom lesz majd, akit nem igen lehet kedvem Rómában mutogatni. Nos, de hát miért néz ön reám olyan különösen? Azt hiszi nem tudom minek tulajdonitsam az ön szeszélyes lelkiállapotát? Ön egyszerüen kiállhatatlan!

- Orazio - szólt ismét Honora, merőn ránézve, - nem fél-e ön néha, hogy én megölöm. Hiszen az olyan könnyü lenne.

A herczeg ijedten ugrott fel helyéből és hátra tekintett. A halál félelme volt az egyedüli, ami hatással volt arra a különös emberi szörnyre.

- Most már távozzék - mondá erélyesen Honora.

Midőn Orazio, folyton szemmel kisérve a felesége arczát, kiment, Honora még több perczig állva maradt ott azon a helyen, ahol a férje hagyta, megkisértve egy kis nyugodtságot erőszakolni magára azon születendő kis lány kedvéért, akiről Orazio elég vakmerő volt emlitést tenni.

- Őrült... megőrült ez az ember és én az egész életre hozzá vagyok lánczolva. Oh, Istenem! Röviditsd meg az életemet, röviditsd meg azt s én iparkodni fogok, hogy kibirjam. De kérlek, óh Uram, Istenem, esdve kérlek, vedd el mielőbb, röviditsd meg az életemet! - fohászkodott a fiatal szegény asszony. - Hiszen olyan fiatal, oly elhagyatott vagyok és annyit szenvedek; irgalomból vess véget a gyötrelmeimnek! Mindenható Isten!

XII.

Honorának legkevésbé se szerzett örömet az, hogy Orazio meghivta ebédre Geraldot; hanem azért nyugodtan vette, azt kérte ki csupán, hogy még más vendégeket is meghivhasson... mivel ugy sokkal kellemesebb lenne az ebéd valamennyiükre nézve.

- Különösen sokkal mulatságosabb lenne én nékem, kedvesem - erősité Orazio. - Igen szép öntől, hogy nem felejti el ellenszenvemet az angolok iránt, édesem. Ön meghivhat egy pár hölgyet, én pedig majd gondoskodom a férfiakról.

- Köszönöm - szólt Honora. - Meglepő, milyen különös módon nyilvánul az ön ellenszenve az én honfitársaim ellen az elmult október óta.

- Az egész annak a boldog emlékü napnak az eredménye - jegyzé meg a herczeg. - Lássa, milyen befolyása van egy jó feleségnek.

- Most ne beszéljünk arról - szólt Honora. - Az én becsülésem is nagyot változott azóta az emberek iránt. Meghivjam Biankát és Alfonsot is?

- Akkor Olympiát is meg kell hivnia garde de damenak. Ő bizonyosan szivesen eljönne.

- Olympiát nem akarom meghivni - felelé Honora. - Bianka a bátyjával is eljöhet én hozzám.

- Amint tetszik, angyalom. Egészben véve azt hiszem, jól teszi, ha meg nem hivja Olympiát. Ő olyan nagyon szép. Én majd meghivom Carlo Spinát. Ő ugyan le lesz forrázva, ha Biankát találja csak itt és nem a másikat. Szeretném Spinát Biankával összeházasitani, de Carlo gondosan távol tartja magát a társaságától.

- Követett el valaki valaha az életben ön ellen valami nagy méltatlanságot, Orazio? - kérdezé Honora fagyos kiváncsisággal.

- Tudtommal nem. De ha ugy volna, azok ma már nem lennének az élők sorában. Miért kérdi ezt? Lehetséges volna-e, hogy kezdem önt érdekelni?

- Miért gyülöl tehát olyan borzasztóan mindenkit? - kérdezé Honora s előre hajolt, hogy férjének az arczába nézhessen. - Hát senki sincs az egész világon, akit ön szeretne egy kicsit?

- Sok ostobaságot összefecsegnek maguk, érzelgős szülöttei az északnak! Én szeretem azt, ami mulattat, ami szórakoztat, vagy hasznomra van; mikor pedig elmult... hiszen a gyümölcs héjját is eldobjuk, ha már a nedvét kiszivtuk. De ami a gyülölséget illeti, az is foglalkozás. Azt hiszem ezerféle mód létezik a gyülölt egyéneket bosszantani. De most Isten vele, kedves szelid lelkületü, hüséges, szerető, mulatságos feleségem! Most már elmegyek. Mennyire örülne, tudom, ha soha többé vissza nem térnék!

Nehéz függönyök takarták el az ajtókat. Orazio kisiklott közöttük és pár lépést tett a folyosón lármásan. Azután visszafordult, lábujjhegyen visszatért és bekandikált a függönyök között, hogy lássa, vajjon örülni látszik-e a felesége az ő távozása felett. Honora könyökére támaszkodva, merőn a szőnyegre függeszté szemeit. Egyszerre látta őt Orazio hirtelen felkelni és pár lépést tenni, mintha valami tárgyat nézne a földön. Az ő egyik keztyüje volt az. Honora keresztül ment a szobán és ismét visszatért, kezében a kandallótól elhozott aranyozott csiptetővel. Orazio félre huzta a függönyöket, hogy lássa, mit mivel vele.

Honora óvatosan felemelte a keztyüt a csiptetővel és jól távol tartva azt magától, mintha csak mérges kigyó lenne, bedobta az öltözőszobája ajtaján. Lehetetlen volt nem látni az undort a fiatal nő arczán, ugy hogy Orazio a fogait csikorgatta. A felesége tehát gyülölte őt. Ideje most már, hogy büntetése kezdetét vegye.

Geraldot is csak azért hivta meg ebédre, hogy lássa, mennyiben voltak igazak Olympiának mult évi szavai; és hogy vajjon csakugyan szerette-e valaha a felesége csinos rokonát. Azt gondolta, hogy mulattatni fogja őt Honora arczának megfigyelése, miért is csak kis társaságot akart, hogy közelében maradhasson. Virginia felvilágositása óta a herczegnő összebeszélését illetőleg azzal a fiatal emberrel, Orazio egészen fel volt háborodva. Vagyis, ami másban jogos és indokolt méltatlanságot keltett volna, Oraziot dühös felháborodásba hozta, mi azt a vágyat keltette benne, hogy kinozza, tönkre tegye és fokról-fokra különféle szenvedéssel gyötörje nejét. Jólelkü embert nem ámitott volna el egy közönséges elkergetett cseléd vádaskodása. Egy pillanatig se engedte volna meg, hogy a cseléd olyan aljas váddal illesse előtte azt a nőt, akinek olyan tiszta szeplőtelen a homloka és olyan nyilt, ártatlan tekintetü szemei vannak, minő a Honoráé. Még a legközönségesebb ember is tudta volna, hogy ártatlan, tiszta lény volt a felesége, legalább akkor, mikor vele először találkozott; de Orazioban a természetes itélőképességet teljesen megbénitotta a kéjencz önhittsége s a vele született bűn bosszuállóvá tette; szóval annyira sülyedt aljas lelkülete, hogy végre képtelenné tette a valódi tiszta jellem és erény felismerésére.

Igaz, hogy Virginia hazug meséjének hitelt adva, Orazio is szenvedett; de csak ugy, mint a vad állat szenvedhet, minden gondolkozás nélkül, ösztönszerüleg. Féktelen vak dühe még jobban kifejleszté gonosz hajlamait. Az utóbbi napokban már ugyis minden egyes szava tűszurás volt, melylyel, hogy feleségét minél jobban megsebezze, el tudta találni mindig a legérzékenyebb helyet annak szivében. Ugyszólván feladatául tüzte ki, hogy a mérges nyilai által talált seb minél fájóbb, minél égetőbb legyen.

Honora azonban, mióta annak a tudatára ébredt, hogy élete többé nem kizárólag a sajátja, hősies elszántsággal szállott szembe Orazio durvaságaival, ami végtelenül bosszantotta, sőt részben meg is alázta a hiu gonoszlelkü embert. A fiatal nő lehetőleg kerülte férjét s miután tapasztalatból tudta, hogy mások jelenléte korlátozza sértő viselkedését, szinte örült annak a nem éppen kecsegtető ebédnek is, melyre Geraldot is meghivta. Elhatározta azonban magában, hogy azontúl nem szabad többé Geraldnak eljönni. Nem, annak nem szabad megtörténni, hogy őt viszontlássa.

A herczeg ellenszenvének kijelentése az angolok ellen, arra az elhatározásra birta Honorát, hogy a tábornokot sem fogja meghivni; igy tehát nagyon kevesen voltak jelen az ebédnél és csupán Alfonsoból, Biancából, Carlo Spinából, Geraldból meg a házi ur és házi asszonyból állott a kicsiny társaság.

- Kedves Honorám, - mondá Bianca, - milyen furcsának tünik fel nekem, hogy engem ebédre meghivtál! Emlékszel-e még a mi baba-teaestélyeinkre, mikor Alfonso mind elkapkodta előlünk az igazi sonkát és nekünk csak a festett kolbászt hagyta meg?

- Hja, ez már igy szokott lenni a világban - jegyzé meg a bölcs Carlo, ki, miként Orazio előre látta, igen házsártos kedélyhangulatban volt.

- Remélem, ma egyebet is fog nekünk a háziasszony ebédre adni festett kolbásznál - jegyzé meg nevetve Alfonso. - Rettenetesen éhes vagyok.

- Ne várjanak sokat - gunyolódott Orazio; - az angol nők borzasztóan fösvény háziasszonyok.

- Kire várunk még? - kérdezé sugva Carlo Bianca bátyjától.

- Én nem tudom - felelé ásitozva Alfonso. - De reméljük, hogy bárki legyen is, nemsokára itt lesz.

- Csakis az örökké udvarias angolok váratnak ugy magukra - mondá Orazio Biankához fordulva hangosan, midőn Lowther végre belépett. Azután oda sugta a feleségének. - Iparkodják megfékezni az érzelmeit, édes szerelmem. Egészen izgatottnak látszik.

Orazio látta, hogy a két rokon alig néz egymásra és nagyon tartózkodva szoritanak kezet. Minden mozdulat és minden pillantás megerősiteni látszik Virginia hazug meséjét. Nagyon sajnálta, hogy a felesége előtt kellett bemennie az ebédhez, mert azt képzelte, hogy a háta mögött bizonyosan találkoztak a szerelmesek szemei. Vissza is pillantott. Gerald abban a pillanatban éppen felemelte Honora picziny csipkezsebkendőjét és feléje lépdelt, hogy átadja neki, mikor majd elhalad mellette. Orazio dühös féltékenysége már szerelmes levelet is vélt látni a csipkézet redői között. És ha kezeügyébe esik valamely nyomot nem hagyó méreg, akkor a szegény Gerald bizonyosan nem evett volna soha többé ebédet.

A levesevésnél rendesen beálló csendet Carlo törte meg, kérdést intézve Biankához nővére hogyléte felől.

- Ma már sokkal jobban érzi magát, köszönöm - felelé Bianka. - Az ő főfájásait mindig kigyógyitja a szórakozásra való kilátás. Bizonyosan ott lesz a ma esti Veglionén is!

- Igazán! - kérdezé Orazio. - Az én feleségem nem akar elmenni, de én talán majd benézek pár perczre.

- Én az ilyesmit a legutálatosabb mulatságnak találom mindazok között, amiket idáig felfedeztek, - jegyzé meg Carlo. - Beburkolják magukat egy izléstelen, kényelmetlen dominóba és azt képzelik, hogy senki se ismeri fel. Már pedig tudom, hogy abban a pillanatban, amelyben én belépek, okvetlen reám kiáltana egy arra surranó hölgyalak: »Carlo, Carlo, szerelmem, életem üdve, te tövis nélküli rózsa, ugyan hol vetted azt a zsebkendőt?« Akkor azután elvezetne mindenfelé, beszélne kapott leveleimről, mert az efféle álarczos még azt is tudja, hány inget vesz az ember magára egy héten és miért kerül bizonyos üzletet, ahol jó csomó pénzzel adós, szóval addig bosszantja az embert, mig csak majd meg nem öli a kiváncsiság megtudni, vajjon ki lehet a mindent tudó dominó. Végre aztán, mikor a közönséges kéz elég sokáig nehezedett az ember karjaira, a dominó eltünik s egy másik álarczos sugja a fülünkbe: »Oh, ember, ember, hiszen ez a te mosónőd volt! A leveleidet a ruhád zsebében találta!« No ez a csalódás aztán elégséges arra, hogy az ember cziszterczitává legyen!

- Részemről sokat adnék érte, ha elmehetnék a Veglionéra, - szólt Bianka; - de hát a mama persze el nem ereszt. Milyen szép is lehet, ha már férjnél van valaki és elmehet szabadon, ahová csak a kedve tartja.

- Ne higyjen abból egyetlen szót se, Donna Bianka - mondá komolyan Carlo. - Valamennyi férjes asszony vértanu! A férfiak mind kiméletlen zsarnokok és kiállhatatlanok! Nincs-e igazam, herczegné?

- Te ugyan nem látszol kiméletlen zsarnoknak, Carlo - szólalt meg nevetve Alfonso. - Se az arczod, se a tekinteted nem volna ilyen szelid, ha a lelkiismereted olyan tiszta és ártatlan nem lenne, mint a husvéti bárányé.

- Én nem vagyok nős ember - felelé ünnepélyesen Carlo. - Tudd meg, hogy ha megnősülök, én is rettenetes leszek. Érzem magamban a gonosz, zsarnoki hajlamot!

Carlo mellére csapott, miközben heves pillantásokat vetett a társaságra.

Bianka elfintoritá a száját és vállat vont.

- Az ön helyében én nem is gondolnék olyasmire, - mondá; - senki se szeretné önt nős embernek látni, mert hát rendkivül hasznavehető tánczos ön a cotillonban. Nemde, Honora?

Honora érezte, hogy Bianka szeretné más térre terelni a társalgást. Orazio közbeszólt:

- A jövő kedd után már nem lesz több cotillon, Donna Bianka. De ugy-e, ez már az ön második bálozó évadja. Igen, emlékszem. Milyen sok tánczosa is volt mindjárt az első bemutatáskor.

Gerald az ebéd legnagyobb része alatt Biankával beszélgetett és szinte neheztelt Honorára, hogy az éppen akkor kelt fel az asztaltól és hagyta el a szobát, mikor Orazio kezdett foglalkozni a fiatal leánynyal s ő szabadon társaloghatott volna egy kicsit a ház urnőjével.

Midőn a két nő kiment, Orazio is elhagyta helyét és elfoglalta azt, ahol az imént a felesége ült. Mulattatta őt az angol szokásnak az az utánzása, hogy tovább maradjanak ülve a borozás mellett.

Kitünő szokás ez - mondá Geraldhoz fordulva. - A nők mindenesetre kedves szeretetreméltó lények, hanem azért mégis jól esik tőlük egy fél órára megszabadulni, ugy-e?

- Én nem vagyok e tekintetben önnel egy véleményben, - válaszolá meglehetős feszesen Gerald.

- Ah, édes barátom, ön nem élte még át az unalmas mézesheteket! - szólt Orazio, óriási nagyot ásitva, miután egy jó nagy pohár bort kiüritett és a székén megfordulva egyik térdét a másikra áttette, mintha bizalmaskodni készülne. Alfonso ezalatt heves vitába mélyedt Carloval egy ló felett az asztal tulsó végén. Gerald visszahuzódott pár hüvelyknyire és szivarra gyujtott.

- Lássa, - kezdé halk, meghitt hangon Orazio, - három-négy hónap egy szerelmes kis feleséggel együtt nagy rést üt ám egy férfi életében. Persze, hogy minden jól esik és kellemes egy-két hétig; de sapristi, mikor az asszony örökké csókkal fogadja az embert, ahányszor csak a szobába belép; hűségesen kiséri mindenfelé, akár egy hű kutya és nem birja elviselni, hogy férjét szem elől téveszsze; sir, ha csak egy félórára is elhagyja, biz az előbb-utóbb unalmassá válik és terhünkre esik.

Az angol még mindig hallgatott. Merőn maga elé bámult és ugy látszott, mintha egészen elfoglalná a szivarja. Orazio félig lehunyt szemekkel szemlélte és ekként beszélt tovább:

- Beismerem természetesen, hogy vannak idők, mikor a nő nincs beszámitható állapotban, midőn önkivületébeni mámora uralkodik felette. Ért ön engem, ugy-e bár? És ez a fárasztó bálványozás a nő részéről kétségtelenül annak a különös, bár állitólag érdekes mámoros állapotnak a kifolyása. De Mr. Lowther, nem parancsol ön még egy pohár pezsgőt?

Gerald megszólalt végre, de halkan kiejtett szavai rendkivül meglepték Oraziot.

- Porsenna herczeg, ön egy átkozott gonosz vipera s a leghitványabb ember a világon, miért is nagyon örülnék, ha alkalmat nyujtana önt lelőni bárhol, a tulajdon házát kivéve. Én a Hôtel d'Italieban vagyok szállva.

Azzal Gerald felállott és minden további szó nélkül átment a salonba jó éjszakát kivánni a herczegnének. Honorát a kandalló párkányához támaszkodva találta; a pattogó tűz fénye rávetődött fehér atlaszruhájának redőzetére, megcsillogtatva nyakéke gyöngyeit. Bianka pedig a szoba tulsó végén próbált egy uj keringőt a zongorán. Gerald oda lépett egészen közel Honorához és lihegve mondta neki a következőket:

- Mikor beszélhetek önnel háboritatlanul tiz perczig, Honora? Okvetlenül kell önnek valamit mondanom.

- Mondja meg most. Lehetséges, hogy többé nem láthatjuk egymást viszont - felelé Honora; - és sötét szemeiben számos kérdés volt kifejezve.

- Megkisérlem. Ha bejön a férje, ő is meghallhatja. Kérem, higyje el, egyetlen gondolattal se akarok czélozni arra az érzelemre, mely bennem soha sem szünt meg ön iránt, még akkor sem, midőn az elmult nyáron oly kegyetlen volt hozzám.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezé Honora s a hirtelen fellobbanó harag pirosra festette arczát.

- Azt, hogy nem akart válaszolni leveleimre, mikor megirtam, hogy az önök áldott jóságos püspökjük otthon kijelentette, hogy egyesülésünket nem gátolja semmi akadály és ön arra azt távsürgönyözte Sienából, hogy megváltoztatta szándékát, miután többé nem szeret.

- Én... távsürgönyöztem... ön irt nekem? Ön álmodik, Gerald. Hiszen mióta Rómából elutazott, én soha többé egyetlen szót se hallottam felőle, se levelet nem kaptam öntől.

- Akkor hát ki küldte azt a sürgönyt nekem, Honora? Kérem, gondolkozzék, talán mégis vissza fog emlékezni! - mondá Gerald, miközben remegő ujjakkal kivette tárczáját és abból egy kopott, gyürött, durva rózsaszin papirosdarabot, átadva azt a fiatal nőnek. Honora merőn bámult a papirra; érthetetlenül pár pillanatig, kétszer, háromszor is átolvasva tartalmát.

»Nem óhajtom többé. Ne jöjjön.

D. H.

Siena, sept. 10.«.

- Gerald! - kiáltott fel Honora. - Ez csak anyám műve lehetett. Oh, hogy tehetett ő ilyet, hogy tehette ezt?

- Hát ön soha se kapta meg az én három levelemet vagy távsürgönyömet? - kérdezé Gerald, midőn Lady Éva borzasztó árulása egyszerre világos lett előtte.

- Soha, soha! - kiáltott fel Honora keservesen sirva, és kezét összekulcsolva. - Emlékszem már... az asztalnál kapta meg anyám az ön távsürgönyét! Azt mondta akkor nekem, hogy a szabónője sürgönyözött és elküldte a választ. Megrabolt ő engem... elrabolta tőlem életemnek egyetlen boldogságát... és csellel belekényszeritett ebbe a rettenetes életbe! Isten ne bocsássa azt meg neki soha! - Azzal fékezhetlen haragjában lehuzta ujjáról a jegygyürüjét és beledobta a tűzbe. Gerald volt az erősebb kettőjük közül és ő szedte össze először önuralmát. Belátta, hogy neki erősnek kell lenni és higgadtnak mindkettőjük helyett.

- Köszönöm, Honora - mondá. - Szenvedéseimnek legégetőbb fájdalma elmult e pillanatban, mivel tudom, hogy a kegyetlenség nem öntől eredt. Lássa, most már nyugodt vagyok, kedvesem. Én mindig hittem önben és tudtam, hogy ön a legáldottabb, leghivebb lény az egész világon. Ne gondoljon többé semmire. Ennek meg kellett történni, Honora. Én most különben egészen másról akartam önnel beszélni. Bocsásson meg nekem, kérem, ha kiméletlennek látszom, de az ön érdekében beszélnem kell! Senki sincs, aki megmondja önnek, kis rokonom, hogy az az ember, akihez az ön életét lánczolták, egy hitvány gonosz vadállat. Elbeszélte nekem s ki tudja még hány más embert mulattatott már azzal, hogy... mennyire bálványozza őt... hogyan ragaszkodik hozzá... mennyire dédelgeti... öleli, csókolja, hogyan sir, ha csak egy órára is elhagyja... és még sok más olyan dolgot beszélt, amit egy ildomos finom érzésü férfi nem szokott idegeneknek elbeszélni a feleségéről... Én ugyan megfeleltem neki a magam módja szerint, de itt tenni kell valamit. Ő lábbal tapossa önt, Honora... önt... önt! Mulatság tárgyává, nevetségessé teszi, hogy az emberek is nevessenek felette. Jöjjön velem, óh, jöjjön el velem, egyetlenem, én elviszem az édes anyámhoz és Mayhez és igérem, hogy soha se fogom látni kedves szép arczát, mindaddig, mig ön nem kivánja, csak itt ne maradjon, mert itt nem maradhat!

Honora nem válaszolt. Gerald szavai, az a méltatlanság, a gyalázat, melyről felvilágositá őt, oly mélyen lesujtá, hogy megkövülten, némán, holthalványan állott előtte. Gerald félremagyarázta hallgatását, valamint ujjainak görcsös szoritását is.

- Haragszik ön reám, hogy ezt elmondtam? - kérdezé. - Ha igy van, azt is el kell viselnem. De hát lássa, én közeli rokona vagyok és senki sincs körülötte, aki valamiben segitségére lehetne. Hagyja el ezt az embert és jöjjön el velem azonnal, haladéktalanul, Honora. Az én családom majd mindent elintéz és anyám, testvérem szeretni, oltalmazni fogják a tiszta becsületes Angliában, ahol ön soha többé hirét se hallja ennek a... pokolnak itt. Ráveszem anyját, ha kell erőszakkal is, hogy utazzék önnel; ezzel tartozik, ezzel köteles a leánya irányában. Most egyenesen elmegyek a villába érette s idehozom, hogy önt elvihesse erről a borzasztó helyről. Eljön ugy-e, egyetlenem... ugy-e eljön, kedves kis rokonom?

- Nem, - felelé Honora hirtelen felpillantva. Lényének minden izében sóvárgott az után, hogy Geraldot kövesse. Érezte, tudta azt Honora, hogy az lenne egyedüli menekülése... boldogsága, de azt mondta szivének, hogy készebb volna lassu, kinos haldoklásnak kitenni magát, mintsem olyan kisértésnek engedjen, melynek okvetlen áldozatul esnék, mert egyenlő volna az az örök kárhozattal, a halállal. - Nem... Gerald, én itt maradok, ahol maradnom kötelességem.

Bianka kissé halkabban kezdett játszani a szoba túlsó végén, mert kiváncsi lett egy kicsit, vajjon mit beszélhet Honora Mr. Lowtherrel.

Gerald egy lépéssel közelébb lépett és mindkét kezét esdeklően nyujtotta a fiatal nő felé.

- Gondolja meg, mit cselekszik, kedves rokon. Ön nem maradhat itt; nem birhatja ki tovább, aztán meg talán én se maradhatok tovább a közelében, hogy segitségére legyek. Miért engedné, hogy az az emberi szörnyeteg kinozza, megszégyenitse? Ön nem szereti őt... nem! Lehetetlenség, hogy szeresse.

Izgatottságában Gerald nem hallotta meg, hogy valaki belépett a szobába és egyenesen feléje lépdelt. Meg nem foghatta, mire nézhet Honora mögötte olyan merőn, olyan rémült tekintettel. De most egyszerre megszólalt világos, bár halk, de érthető hangon. Bianka pedig még mindig zongorázott.

- Orazio hazudott önnek. Ördögöt, gonosz rossz embereket nem lehet szeretni, azokat legfeljebb megvetni lehet és iszonyodni tőlük. De én megesküdtem... Imádom Istent és megtartom szent törvényeit. Tehát itt maradok.

Gerald kétségbeesetten fordult el tőle, hogy szemtül-szembe találja magát Orazioval. A herczeg kihallgatta az utolsó szavakat és mosolygott Gerald haragja s megdöbbenése felett; hanem az angol fiatal ember alkalmazkodott a helyzethez. Azonnal a herczeghez fordult a következő halk, de erélyes szavakkal:

- Haladéktalanul el akartam hagyni az ön házát, - mondá - de szükségesnek láttam előbb nehány szót intézni a herczegnéhez. Arra kértem, hogy ne maradjon tovább itt az ön közelében, hanem jöjjön Angliába az édes anyjával és éljen ott a többi jó asszonyok között becsületben, tiszteletben és biztonságban. Mert itt se az élete, se lelke nincs biztonságban. Ő azonban megtagadta kérésemet.

E szavak után Gerald egyenesen Honorához fordult:

- Még egyszer esdve kérem, Honora, hagyja el ezt a házat. Hallotta ön azt, amit mondtam?

- Hallottam, - szólt Honora, mialatt szemeiből szerelem és bizalom sugárzott a Geraldéba. - Hallottam és köszönöm önnek, Gerald rokon, köszönöm hü ragaszkodását és jóságát irántam. De én itt maradok. Isten meg fogja oltalmazni szegény lelkemet.

- Nagyon le vagyok önnek kötelezve, Mr. Lowther - szólalt meg most alattomosan Orazio. - Legyen meggyőződve, hogy a legközelebbi találkozásunk alkalmával vissza fogok emlékezni összes szivességeire. Jó éjszakát.

Gerald eltávozott; de az előcsarnokban iszonyu félelem lepte meg, hogy szavai miatt a herczeg talán még meg fogja ölni Honorát, vagy keserü szenvedést szerez majd neki. Befordult tehát a dohányzószobába és kérte Alfonsot, kisérje el.

- Nem lennél-e szives lejönni velem, Vald'oro? - kérdezé. - Nézeteltérésünk volt Porsennával, miért is jobban szeretnék veled odakint értekezni.

- Mi az ördög lehet a bajotok? - kérdezé Alfonso, mialatt lefelé lépdeltek a lépcsőházban. - Ez ugyancsak nem kellemes hely itt a társalgásra, körülöttünk azokkal a kőkoporsójukban pihenő ősökkel, mit gondolsz?

- Ne törődjünk mi most azzal, - szólt Gerald. - Figyelj reám, Vald'oro... Porsenna ma este kiállhatatlan hangulatban van és sehogy se tudok belenyugodni abba a gondolatba, hogy most egyedül maradjon az unokatestvéremmel. Honora közeli rokonom, azt tudod, és miután testvéreim Indiában vannak, ugyszólván én vagyok most a család feje. Aggódom nagyon Honora miatt. Nem birhatnátok-e rá ketten Spinával a herczeget, hogy elmenjen veletek valamerre... tartsátok vissza hosszabb időre... talán holnap reggelig, ha lehetséges volna; én pedig elmegyek megkérni Lady Évát, hogy töltse itt leányával az éjszakát. Rokonom Honora még ártatlan gyermek tulajdonképen, s igy nem szabad őt magára hagyni azzal a...

- Barommal, - egészité ki hirtelen a mondatot Alfonso. - Tökéletesen osztom a nézetedet, Lowther. Most először is hazaviszem a hugomat, aztán visszatérek és majd szemmel tartjuk Porsennát Spinával. Nagyon sok bort ivott Orazio ma este. Hozd el a herczegné anyját, mi pedig majd elcsaljuk a férjét valamerre. Jó éjszakát.

- Végtelenül köszönöm - szólt Gerald. - Jó éjszakát! - tevé utána és azzal lesietett a sötét lépcsőkön, bérkocsit szólitott elő és elindult Lady Dering Éva felkeresésére.

Midőn már a bérkocsi elindult vele, eszébe jutott, hogy figyelmeztetnie kellett volna Alfonsot Porsennával való összeszólalkozásának komoly voltára, mert az bizonyosan elküldi hozzá segédeit másnap reggel.

A tábornokot kivéve, Vald'oro volt az egyetlen ember, akit segédül felkérhetett egy olyan kényes ügyben és jobbnak látta arra egy korabeli és a herczegi házzal összeköttetésben álló egyént felszólitani. Mikor Honorát arra sürgette, hogy utazzék el vele Rómából, megfeledkezett arról, hogy pár napig még ő is kénytelen ott maradni, a becsületbeli ügy elintézése végett. Az ő heves fiatal lelke nem látott semmiféle akadályt vagy nehézséget abban, ha Honora beleegyezett volna. Azt gondolá magában, hogy sir Maxwell Lindhurst elutazott volna a két nővel Angliába. Kár, rettenetesen kár, hogy Honora nem hallgatott reá... de most már nem tehetett egyebet, minthogy anyját elvigye hozzá... és Lady Évát annyira megijeszsze, hogy oltalmába vegye leányát addig, amig ügyét ő el nem intézi Porsennával.

Gerald ugy érzé, hogy mindent képes lesz elviselni azután, ha a végzetes napon golyója találna és véget vetne egy nyomorult ember hitvány életének, aki csak kárhozatára van a teremtésnek.

A bérkocsi megállott Lady Éva háza előtt.

Lady Éva nem volt otthon, mire Gerald kinos aggodalom között hajtatott ahhoz a házhoz, ahová állitólag ebédre volt meghiva. De ott sem találván, kénytelen volt egy tánczestélyen keresni, ahol végre is megtalálta és elszállitotta Lady Évát halálra rémülten, lesujtva a Porsenna-palotába.

Azalatt sok mindenféle történt abban a viszályoktól rémessé lett komor palotában.

XIII.

Biankának nagyon szomorunak és lehangoltnak tünt fel barátnője rokona, Lowther, eltávozása után. Honora minden kisértésnek és rábeszélésnek ellenállott, hogy Biankát bevigye a szobájába és megmutassa neki kelengyéje kincseit, az ékszereket, drága csipkéket és legyezőket, melyeket a fiatal leány látni óhajtott. Nem csoda hát, hogy mikor Alfonso fülébe sugta hugának, hogy haza szeretné kisérni, az örömmel ugrott fel helyéből s egy cseppet se bánta, hogy már hazamehet. Eltávozásuk után Spina abban a reményben, hogy Alfonso nemsokára visszatér, még ott maradt. Orazio igazán rossz kedvben lévén, alig felelgetett Spina vidám csevegésére. Honora kiosont a saját szobájába és magára hagyta a két férfit.

- Bocsáss meg, ha egy perczre elhagylak, Carlo - szólt azután Orazio; - de valami intézkedni valóm van.

E szavak után a herczeg is kiment. Dolgozószobája ajtaja előtt találta Virginiát reszketve, nehogy a herczegné csengessen, mielőtt kibeszélhetné magát.

- Nos - kérdezé Orazio, - hát ma estére szól? Ez okból állitotta ide a herczegné, hogy le akar feküdni?

- Igen, Excellenczia - susogta a leány; - fél tizenegyre kell bérkocsit hoznom.

- Bevárom azt és utját állom az ajtóban, - mondá a herczeg. - Az mindegy, akár itt, akár az operában leplezem le őt.

- De ha Excellenczia nem megy el az operába, nem fogja meglepni a rokont; nem láthatja őket együtt és a legnagyobb hatás elvész.

- Igaza van. Haljanak meg mindaketten egyszerre! Utoljára mégis csak jobb, ha elmegyek. Rossz kedvem van ma este. Legjobban szeretnék meggyilkolni valakit. Majd teszek is valamit a zsebembe. Virginia, jöjjön be a dolgozószobámba, meg akarom jutalmazni a hűségeért.

De volt valami az Excellenczia szemében, ami megrémitette Virginiát és szinte megörült, mikor két egymásutáni éles csengetés beszólitotta urnőjéhez. Haladéktalanul elfutott, elhatározva, hogy majd máskor fogja átvenni kiérdemelt jutalmát.

Midőn Alfonso félórával később egy egész kocsi fekete dominóval visszatért, s azzal az inditványnyal lépett fel, menjen el vele Porsenna meg Carlo a Veglionéba, öröme lehetett abban a készségben, melylyel Orazio beleegyezett a hivásába.

- Ostobaság az egész, de mégis az egyedüli elfogadható mulatság ma este, ha csak valamely unalmas bálba nem készülsz. Egyetlen lélek sincs ma a clubban. Benéztem oda is idejövet.

Orazio könnyen ráhagyta magát beszélni s igy csakhamar elindultak Spinával együtt, ki mint egy álruhás cselszövő lépdelt engedelmesen utánok. A kapu előtt bérkocsi várakozott és Orazio már éppen belépni készült, midőn Alfonso megállitotta.

- Amott van az én kocsim - mondá. - Menjünk arra.

- Nem akarnátok pár perczig várni itt a homályban? - kérdezé Orazio. - Szeretném látni, kire vár ez a bérkocsi?

- Ördög vigye a bérkocsit, - szólt Spina - hiszen a gallér leolvad a nyakamról, az orrom pedig az arczomról, ebben a bolond álruhában. Menjünk hamar a Veglionéba és tegyük le a gondját mielőbb.

De Orazio hirtelen megfogta ugy Spina, mint Alfonso karját és mindakettőt visszahúzta egy sötét oszlop mögé. Mögöttük egyszerre karcsu fekete dominóba burkolt alak lépett ki az ajtón és ugrott be könnyedén a bérkocsiba. Alfonso mormogott valamit a bajusza alatt, mig Spina, aki megszisszent Orazio szoritása alatt, pajkosan megkérdezte, vajjon ki lehet az a lefátyolozott szépség.

- Bizonyosan valamelyik komornája a feleségemnek - felelé Orazio - vagy... ő maga. Rettenetesen alattomosak ezek az angol asszonyok.

- Szégyeld magad! - szólalt fel Alfonso hevesen. - Ugyan hogy tehetne a herczegné ilyesmit! Ne légy szamár, Orazio!

- Kövesse azt a bérkocsit - parancsolá Orazio a kocsisnak, amint beugrott Alfonso fogatába.

- Milyen sok komédia egy komorna miatt! - jegyzé meg Spina. - Hiszen ez nem az operába vezető ut.

Utána vágtattak a bérkocsinak, mely a város felső része felé tartott. Virginia kifogástalanul akarta szerepét végig játszani.

Tiz percznyi kocsizás után a bérkocsi egy meredek lejtőn felhajtva megállott a Hôtel d'Italie kapuja előtt. Ott egy szintén fekete dominóba burkolt alak beszökött a bérkocsiba, mely aztán sebesen elvágtatott az operaház irányában.

Mire a nehezebb fogat a három fiatal férfival a helyszinére ért, a bérkocsi már lefelé hajtott a lejtőn. Orazio kidugta a fejét a kocsi ablakán s ugy rémlett neki, mintha felismerné az ibolyákat a gázvilágitásban.

- Utána! - kiáltá rekedten a kocsisnak, mire a fogat utána vágtatott. A bérkocsi elkerülte őket egy sötét mellékutcza hirtelen kanyarodásánál és mire a szinházhoz értek, Orazio dühös felháborodására, elvesztették szem elől.

Alfonso oda sugta Spinának:

- Az ég nevére kérlek, távolitsd el utjából azokat az embereket, bár kik legyenek is. Én Orazio mellett maradok. Ha teheted, keresd fel azt a fekete dominót az ibolyacsokorral a vállán és tépd le az ibolyacsokrát. Én azt hiszem, hogy Orazio a feleségének képzeli.

A lárma és zürzavar leirhatatlan volt odabent. Mindenfelé sürü néptömeg mozgott ide s tova az óriás épületben, ugy hogy nehéz feladat volt bárhová is eljutni. S legtöbben álarczban, dominóban vagy valami más jelmezben jelentek meg. Többen az alsóbb félvilági osztályhoz tartozó ismeretes alakok közül álarcz nélkül szabadon üzték szégyenteljes üzelmeiket illetlenségig gyér öltözékeikben a jól öltözött uri emberek csoportja körül. Hallgatag alakok lebegtek ide s tova, mig villogó szemük egy-egy jó ösmerőst, barátot vagy ellenséget keresett, avagy valamely botrányt. Felismerni nem lehetett senkit, mert csakis a szemek látszottak ki a fekete álarczok alól. A páholyok szintén tömve voltak álarczos és álarcz nélküli egyéniségekkel, kik letekintettek az emberi tengeráradatra, a sötét mozgó tömegre. Az egyik páholyban ült Donna Olympia pompás mályvaszinü atlaszdominóban, levette álarczát és hófehér ujjai között lebegtette azt a páholy piros bársonyos szögletében. Három vagy négy férfi sürgölődött körülte, mig ő kedélyesen, vigan csevegett és rendkivül szép volt. Ugy látszott, mintha egészségét és szellemességét teljesen visszanyerte volna az utolsó farsangi napokban.

Dallamos csengő nevetése éppen az ujonnan érkezők feje felett hangzott. Carlo felpillantott, felismerte őt és azonnal arra tartott. Alfonso azonban utána kiáltott.

- Rabló, hát itt hagysz engem?

- Vissza! - kiáltott a jókedvü szökevény s azzal eltünt.

Szökése folytán üresen maradt Orazionak a másik oldala, de Spina helyét azonnal betölté egy alak, mely már leste őket az ajtóból és észrevétlenül követte. Bizalmasan csúsztatta karját a herczegébe, ki bosszusan fordult feléje megnézni, ki lehet az illető tolakodó. Alacsony vaskos egyéniség volt az, kopott fekete dominóban. Még a szemeit is elrejtegette a lefüggő csuklya.

- Hagyj nekem békét - szólt Orazio nem valami udvariasan. - Nem vagyok most enyelgő tréfákhoz hangolva. Aztán te nem vagy az, akire én várok..

- Miért nem mondod, hogy azok, Excellencz? - kérdezé a kövér álarczos. - Bizonyosan mind a kettőre szükséged van! Hiszen kár lenne szétválasztani a szerelmeseket!

Az álarczos a dominók hagyományos modorában beszélt, mint akik semmitől se riadnak vissza.

Alfonso hallotta a beszédet, miért is haragosan megrántotta hátulról az álarczost, anélkül azonban, hogy eleresztené Orazio jobb karját.

- Eredj a pokolba, oktalan dominó! Te félreismersz bennünket. Mi nem várunk senkire. Ez a gentleman itt a rendőrfőnök, s igy jobb, ha nem állasz útjába.

De a tolakodó álarczos lerázta Alfonso kezét és nevetett; a közönséges nép emberének durva haragos nevetése volt az.

- Azt hiszed, nem ismerem én meg Porsenna herczeget, ahányszor látom? Nézz ide, itt van arczképe a zsebemben. A herczegnő dobta el azon a napon, melyen felszedette vele a leveleit!

Orazio ezuttal igazán összerezzent és önkénytelenül lenézett az alacsony emberre, hogy lássa, mit tart az a kezében. Az ő saját mosolygó szép arczképe volt az, melyet közvetlen házassága előtt készittetett és melynek hátulsó lapjára gyöngéden ráirta, hogy »szeretett menyasszonyának« szánta. Alfonso átnyult és kitépte a képet a vastag fekete keztyüs kézből. A kiváncsiak kicsiny csoportja verődött össze körülöttünk, úgy hogy Porsenna ügye már-már nyilvános zsákmánynyá lett. De az álarczostól nem lehetett megszabadulni.

Sipitó hangja helyett halkan susogott most lábujjhegyre ágaskodva Porsenna fülébe.

- Megmutassam önnek, Excellencz, hogy hol vannak? Éppen most mentek fel az emeletre.

Orazio intett és Alfonso erőlködése daczára, hogy visszatartsa, makacsul tolongott előre a kövér álarczos mögött, aki ügyesen keresztül vezette őket a tömegen ahhoz a lépcsőhöz, mely csigakanyarulatokban felvezetett a felső páholyokhoz. Melléklépcsőzet volt az és csak néhány ember volt rajta látható.

Alfonso átkozta a saját őrültségét, amiért Oraziot elhozta az operaházba. Kinos előérzet vett rajta erőt, mialatt felfelé haladtak.

Végre felértek a harmadik emeletbe, s ott balra fordulva követték a kis embert végig a tekervényes folyosón. Több páholynak az ajtaja be volt csukva, mig mások csak be voltak téve és a zajos elfojtott hangok kihallatszottak belülről. A vezető egyszerre megfordult és kezét jelentős taglejtéssel feléjük nyujtva, lábujjhegyen kezdett járni. Orazio hiúzként siklott tovább, mialatt szemeiből vészes villámok czikáztak. Alfonso ijedten tekintett rá. Mindaketten levették álarczukat a fullasztó hőségben. Egy fülke féléhez közeledtek a folyosó végén, melyről minden szinházlátogató tudta, hogy az egy a falba vésett fülke.

- Az ördög vigye el, hiszen nem vagyok én titkos rendőr! Adok nekik egy intést - gondolá magában Alfonso és elkezdett hangosan köhögni.

Senki sem mozdult előttük a folyosón, de Orazio megjegyzé magának a köhögést, mint megrovásra méltó cselekményt.

Abban a pillanatban befordultak a sarokba és megláthatták a fülke belsejét. A bent ülő két egyén látszólag annyira elmélyedt egymásba, hogy egyikük sem hallotta Alfonso intő köhögését. Mindketten álarczban voltak és ugy a nő, mint a férfi fekete dominót viselt, vállaikon halvány lilaszin ibolyákkal. Átölelve tartották egymást.

Amint megpillantották a három férfit, a nő felsikoltott, kibontakozott kedvese karjaiból és elfutott előlük végig a folyosón. Kedvese követte és egy pillanat alatt mindkettő eltünt szem elől az épület köröndjében.

Orazionak pár pillanatába került, mig el tudott menekülni Alfonsotól, ki őt inkább abból az ösztönszerü vágyból, hogy megakadályozzon egy gyilkosságot, mint abból a félelemből, hogy az egyik domino talán Orazio neje lehetne, erősen visszatartotta. Mikor végre Porsenna erőszakkal kibontakozott barátja karjából s a két álarczos után rohant, azokat már sehol se lehetett látni. Bizonyosan elrejtőztek az egyik üres páholyba és bezárták magukra az ajtót, mig üldözőjük eltávozik. Azután egy pillanat alatt kint termettek ujból és üldözőiket kijátszva elhaladtak a fülkében ülő kicsiny álarczos mellett, ki helyeslően intett nekik, végre pedig leszaladtak a lépcsőkön, mialatt Orazio és Alfonso őket keresve bejárták az egész épületet. Orazio végre szitkozódva és haragtól vérveres arczczal visszatért oda, ahol a szerelmeseket meglepte. A kövér domino felállott és hajlongva nyujtott át valamit a herczegnek. Az a kicsiny csipkezsebkendő volt az, melyet Gerald emelt fel Honora számára még az ebéd előtt; a csipke közepébe pedig egy névjegy forma volt takarva a következő, irónnal irott szavakkal:

»Mr. Low... Gr... 11. 35. ma este.«

Virginia csakugyan nagy furfanggal vitte keresztül feladatát.

Még Alfonso is meg volt döbbenve... olyan rettenetesen valószinünek tünt fel az a bizonyiték! Orazio megragadta a piczinyke csipkezsebkendőt és fogaival darabokra tépte azt, ugy, amint csak egy dühös kutya marczangolhatja szét a húsdarabot, miközben torkából különös hörgő hangok törtek ki, arczán pedig még feltünőbbé lett az a rémes sötét piros folt.

Az álarczosnak nem igen lehetett inyére a herczeg tekintete, mert sietett elosonni. Amint egyedül maradtak, Alfonso részvéttel párosult undorral megszólalt:

- Menjünk innen, Orazio és ne tedd feltünés tárgyává magadat. Nem szeretem a tekintetedet, szinte félek reád nézni.

Orazio hörögve mordult rá:

- Átkozott báb, azt kell hinnem, hogy te is szövetkeztél ellenem velük. Nagy kedvem volna először is téged megölni, - mondá. Azután verejtékes homlokát megtörölve felkiáltott: - De hisz ők elmenekültek! Te pedig itt tartóztatsz, hogy azalatt megszökhessenek!

Azzal valósággal eszeveszetten rohant le a lépcsőkön, de Alfonso nyomában maradt. A nagy tolongásban hiábavaló fáradtság lett volna a saját fogatukat keresni, s igy a herczeg beugrott az első bérkocsiba, melyből épp akkor szállott ki egy zajos társaság. Az utcza ugyszólván el volt zárva és több perczbe került, mig a kocsis kibontakozhatott járművével az ujjongó tömegből.

Ez idő alatt Virginia a kisérőjével (egyikével a szálloda pinczérei közül, kit véletlenül ismert és akinek nagyon hizelgett, hogy őt választotta lovagjául a Veglionéba) sokkal bölcsebbnek vélték gyalog távozni, félig futva végig az utczán, mig végre egy arra haladó bérkocsiba ugrottak, külön ötven fillér borravalót igérve a kocsisnak, ha sebesen elhajt a Porsenna-palotához. Virginia sokáig gondolkozott, levessék-e a dominot s az álarczot vagy nem, de végre elhatározta, hogy magán tartja az utolsó pillanatig. Igy legalább, ha valaki látná is bemenni álarczosan, jobban elhitetheti a herczegné ellen szőtt aljas cselszövést. Neki otthon kellett lenni, mire a herczeg visszatér. Az ő csekély hirneve is sokat nyomott előtte a latban, s azt meg akarta őrizni, amig csak lehetett. Bizott a saját ügyességében és szerencséjében, hogy nem fog beleesni feldühösitett ura kezeibe.

A csekély borravaló megtette hatását, mert elég gyorsan a kapuhoz érkeztek és a nyájas pinczér megkisérlé még egy kis érzelgős ömlengéssel visszatartani az álherczegnét, midőn egy másik őrült sebességgel hajtott bérkocsi befordult a hosszu utcza sarkán. Virginia pillanat alatt felfutott a széles lépcsőkön, jó barátja pedig sietve robogott tova. A felfelé haladó leány most igazán meg volt rémülve, mert nem találta zsebében azon oldalajtó kulcsát, melyen a cselédek szoktak ki s be járni. Elveszett. Bizonyosan kiejtette az operaházban. Már hallotta az üldöző bérkocsit megállni odalent és tudta, hogy ha csak el nem tud rejtőzni azonnal, Orazio pár percz mulva torkon ragadja. Rémületében lerohant az első emeletig s ott meglapult egyik terracotta koporsó mögött. Éppen csak annyi hely volt a kőkoporsó meg a fal között, ahol elfért. Az évek óta meggyülemlett por majd megfojtotta, midőn befurakodott és keze vastag, tapadós pókhálókba akadt.

De mindegy, minden jobb annál, mintha szembe kellene állania most a herczeggel; meghuzódott tehát, iszonyodva és reszketve hallgatózott Porsenna herczeg gyors lépteire, amint az felfelé rohant a visszhangzó üres lépcsőházban. Valósággal hozzá ütődött a borzasztó alakhoz, mely éppen Virginia mellett feküdt fagyos ágyában és szinte meglóditotta azt sietsége rohamában. A komorna halálos borzalmat állott ki abban a rémes pillanatban; de a következő pillanatban már messze felette volt a herczeg és hallani lehetett, amint dühösen berontott saját lakosztálya ajtaján. Virginia ekkor sebesen kibontakozott reszkető testével poros, hideg rejtekéből, ledobta álarczát, dominóját, az ibolyacsokrot és mindent, betömte az egész összegyürt csomagot a kőkoporsó mögötti nyilásba, azután lábujjhegyen nesztelenül felmászott a lépcsőkön. Hallotta az ajtót nyilni és ujra becsapódni a herczeg után. Odaért maga is az ajtóhoz, várt egy pillanatig, azután esdeklő hangon beszólt a kulcslyukon át.

- Pompeo, kérem ereszszen be... de csendesen.

Pompeo az egyik inas volt és heves imádója Virginiának. Nesztelenül kinyitotta az ajtót, meg lévén szokva támogatni a leányt jövés-menésében és minden dolgában. Virginia öt percz alatt le volt vetkőzve, lefeküdt az ágyba és aludni látszott. Nem kivánt tanuja lenni éjjeli sikerdús műve eredményének... ha pedig a herczegné csengetni találna, jobbnak látta, ha álmosan s egyenesen az ágyból kikelve megy be a hivására. Végre is már elmult egy óra.

Alfonso nem tudta visszatartani Porsennát, elhatározta azonban, hogy nem hagyja el. Midőn a herczeg haladéktalanul visszatérni akart a palotába, Alfonso rögtön átértette, hogy nehéz, de üdvös feladat áll előtte. Ha esetleg szerencsétlenségére az a menekülő nő csakugyan a herczegné lett volna, nem igen valószinü, hogy haza sietett kitenni életét a meggyilkolásnak, s akkor valahol talán biztonságba került. Ha pedig, amint Alfonso hinni akarta, Honora egyáltalán nem hagyta el otthonát, ugy bizonyosan alszik már, vagy nyugodtan várja otthon a férje hazaérkezését. Porsennának ez utóbbi esetben azonnal be kell látnia, hogy nem futhatott fel közvetlen előtte a lépcsőkön... meg lesz győződve neje ártatlanságáról és kibékül. Porsenna indulata azonban arra a pontra jutott már, ahol minden logikai józan következtetés megszünik. Az elmult héten fokozódó ingerültsége hirtelen olyan mérvet öltött, hogy a hiuságában sértett ember dühe valósággal féktelenné fajult. Felesége, az a kicsiny gyermekleány, akit ő kiválasztott, megvetette, gyülölte őt engesztelhetlenül. Kiolvasta ő azt a gyülöletet Honora ártatlan szemeiből. Még csak rá se ijeszthet most már többé, mig ellenben az a gyermekasszony nem egyszer félemlitette őt már meg. Ekkor következett Virginia értesitése, életében az első igazi féltékenység gyötrelme és végre azon este Gerald értesitése s az egész est tapasztalatai. Még Alfonso őszinteségében való hitét is megingatta a komédia, amit az a szerelmesek érdekében eljátszott. Csoda-e tehát, ha Porsennát csaknem felemésztette a gyilkolási vágy?

A szobák csendesek voltak s az éjjeli lámpa bágyadt fényt terjesztett. Az utolsó parázs is elégett már Honora nappali szobájának kandallójában, midőn a két férfi belépett. Azontúl volt a fiatal nő hálószobája. Orazio felszólitotta Alfonsot, hogy várja be és foglaljon helyet a külső salonban, mialatt ő maga megnézi, vajjon alszik-e már a felesége. Ugy lépdelt, mint a macska és kezét egyik belső zsebébe dugta. Amint az egyik lámpa mellett elhaladtak, Alfonso megpillantá a revolver csövét. Orazio magatartásából egyszerre eltünt minden vad indulat és iparkodott meggyőzni Alfonsot, hogy semmi szándéka sincs véres bosszut állani. De a másik nem engedte magát eltávolitani. Egész regéket hallott ő már a Porsennák dühéről, s azok most mind eszébe jutottak önkénytelenül, ugy hogy semmiért sem akart elmozdulni Orazio oldala mellől.

Végre elérkezett a hálószoba ajtajához s ott a herczeg hirtelen Alfonsohoz fordulva erélyesen igy szólt:

- Remélem, ide már nem szándékozol engem bekisérni?

- Mi végre akarsz te is most bemenni? - szólt a másik. - A herczegné már bizonyosan alszik. Te csak felriasztod őt.

A herczeg felkaczagott.

- Rendkivül gyöngédséggel viseled sziveden a feleségem idegeit. Kétségtelenül sok köszönettel tartozik ő azért neked. Kérlek, állj félre.

De Alfonso odatámaszkodott háttal az ajtóhoz és teljes erővel támogatta azt. Összekulcsolt kezekkel merőn nézve Oraziora.

- Vedd ki a zsebedből azt a revolvert és hagyd itt, akkor beeresztelek.

Alfonso e szavak után még jobban neki támaszkodott az ajtónak. Nem volt az bezárva olyan okból, melyre emlékezhetünk. Orazio már megfogta a kilincset, midőn Alfonso megszólalt. Hirtelen gyors mozdulattal kirántotta az ajtót, mely kitárult hátrafelé s a szegény Honora védelmezője végig zuhant a földön. Orazio ráugrott és Alfonsot halántékon rugta, még mielőtt ideje lett volna felkelni, azután szemtől-szembe állott a feleségével. Honora könnyü bő fehér pongyolájában s térdig érő kibontott hullámzó fekete hajjal, félig felöltözve, kimerülten aludt el fekhelyén.

Rémülten felsikoltott, midőn Alfonso háttal beesett hálószobájába, de ekkor egyszerre elállott szivverése is, Orazio arczának borzasztó dúlt kifejezését megpillantva.

Orazio fürkészve, merőn nézett rá s egyik kezét mintegy parancsolólag felemelte, mig a másikkal reá szegzett valamit. Honora látott már olyan fegyvert eleget s igy tudta, mi fog történni vele. Hirtelen mosoly sugárzott arczán, széthúzta mellén a fehér redőket, azután kinyujtá karjait, hogy a golyó el ne téveszsze a szivét.

- Halál? - kiáltá örömtől csengő hangon. - Édes és megváltást hozó halál? Az Isten áldja meg önt ezért, Orazio! Mindent megbocsátok önnek a halálomért. Végezzen hamar! Hála Istennek! Oh, hála a Mindenhatónak!

De a halál feletti öröme sokba került Honorának. Mert Orazio daczosan leeresztette fegyverét és egy lépéssel közelebb ment hozzá.

- Megváltoztattam a szándékomat - mondá. - Miután annyira óhajtja a halált, hát nem fogja az megváltani, óh nem, még sok-sok esztendeig kell szenvednie ezen a földön. De itt ugyan nem alszik többé. Jöjj csak velem, szépséges kis feleségem, jöjj!

Azzal Porsenna átkarolta Honorát, kinek az arczát eltakarta fekete haja és vas kezekkel szoritotta magához. A földről felemelve az ellenkező s viaskodástól lihegő szegény teremtést, kirohant vele és sok-sok szobán keresztül vitte őt a dühtől tajtékzó, őrjöngő ember, csaknem megfojtotta ölelésével, mig végre egyik kezét elvette a kétségbeesett fiatal nő szájáról, hogy egy ajtó reteszét félre húzza vele. Az ajtó kitárult s Porsenna herczeg kidobta feleségét a kövezetre, mint egy letört liliomot. A szegény Honora azután már semmit se hallott többé, csupán azt, midőn az ajtó becsapódott utána. Ki volt taszitva otthonából, éjnek idején, ki, a rémes sötét éjszakába, egyedül... elhagyatva.

XIV.

- Valóban azt hiszem, Gerald, hogy ön nagy lármát csap semmiből - mondá Lady Éva, midőn kiszállott a kocsiból és csipkés uszályát a lépcső előtt felfogta. - A leányom bizonyosan nagyon meg lesz lepve, ha engem meglát, a herczeg pedig dühösködni fog. Ő bálványozza Honorát.

- Egy alávaló nyomorult gazember ő, Éva néni és nem tanácsos vele együtt hagyni Honorát, mikor olyan hangulatban van, amilyenben én ma este láttam, - mondá Gerald, aztán e szavakkal fordult a kocsishoz: - Maga most már hazamehet, mert a Mylady éjszakára itt marad a herczegnőnél.

De Lady Éva az ellen határozottan tiltakozott.

- Nem maradok itt - kiáltá. - Ugyan, hogy is fekhetném én le a komornám segitsége nélkül? Semmi holmim nincs itt, meg hát mit szólana a cselédség, ha távol tölteném az egész éjszakát? Várjon itt reám - parancsolá az elámult kocsisnak. - Nemsokára le fogok jönni.

- Óh kérem, jöjjön fel most gyorsan - esengett Gerald; és minden további biztatás nélkül felvezette Lady Évát. Valamely gondos szolga eloltotta már a gázt a felső emeleten, abban a tudatban, hogy a herczeg már visszatért.

- Lássa - szólt bosszusan Lady Éva. - Valamennyien lefeküdtek már. Milyen nevetségesnek kell feltünnöm, ha felcsengetem a cselédeket, csupán csak azért, hogy megkérdezzem, nyugodtan alszik-e már a herczegné!

De Gerald hajthatatlan maradt és még csak lélegzetvétel végett sem engedte megpihenni nagynénjét. A sötétben felmentek az utolsó kanyarulaton is; a legfelső három lépcsőfok előtt aztán Gerald megállott és gyufát vett ki a zsebéből.

- Délig se találnám meg sötétben a csengetyüt - magyarázta, midőn a gyufa meggyult, de ujból kialudt. Lady Éva most egyszerre felsikoltott. Ugyan mi lehetett az, amit a kövön megpillantott? A gyufagyujtogatással elfoglalt Gerald semmit se látott és szeliden le akarta tolni Lady Éva kezét a karjáról.

- Ne üssön zajt kérem, Éva néni - szólt, midőn végre égve maradt a gyertyája. - De merre lehet a csengetyü? Óh... én Istenem! A világosság megmutatta neki a lábai előtt fekvő Honorát, kinek feje a lépcsőre hanyatlott, mig fekete haja körülcsavarodott a nyakán, kiemelve a sötét kerettel a halálsápadt arcz és kebel vakitó fehérségét.

Gerald a gyufát eldobva, letérdelt melléje, fejét felemelte s a sötétben megtapogatta üterét, ajkát, hogy van-e még benne élet.

- Honora, kedves egyetlenem, én vagyok itt, Gerald! Szóljon, óh beszéljen hozzám! Itt van az édesanyja is. Lady Éva, dörzsölje a kezét... de nem, gyujtson inkább gyufát, mig én felemelem.

Gerald leült a lépcsőre és gyöngéden felemelte Honorát, kinek szegény kis feje ráhanyatlott a vállára. Ujjait dörzsölgette szabadon maradt kezével és gyöngéden dédelgetve beszélt hozzá folyton, ugy amint beteg gyermekhez beszélni szokás.

- Minden jól van, minden rendben van már, egyetlenem. Ne ijedjen meg, ne féljen, nem lesz semmi baj. Elájult bizonyosan, de mi azonnal beviszszük és lefektetjük az ágyába. Lady Éva, kérem rántsa meg azt a csengetyüt erősen! Kiáltson segitségért! Igen, kedvesem, minden jóra fog fordulni. Oh, Istenem! mit tegyek? Olyan hideg, mint a jég... itt ezen a kövön és minden takaró nélkül... kérem, Lady Éva, segitsen levetni a kabátomat.

Nagynehezen sikerült lehúzni felöltőjét, melylyel beburkolta a sötétben Honora dermedt tagjait. A szegény ájultat szivéhez szoritá és annak lüktetésével melegitette fel és öntött belé életet.

Lady Évában most ujra feltámadt az anyai érzés, egyetlen gyermekét élettelenül, talán haldokolva megpillantva a tulajdon otthonának bejárata előtt. Dörömbölni kezdett az ajtón és úgy rázta, ütötte azt, hogy megkékült a keze, csakhogy valaki meghallja odabent. Kétségbeesésében a csengetést már abbahagyta. Az eredmény ugyis csak annyi volt, mintha a temetőben csengetett volna a halottaknak. Hogyan tudhatta volna, hogy Orazio vadul forgó szemeiben az őrjöngés villogásával az ajtó tulsó felén állott felemelt revolverrel s lelövéssel fenyegetve mindenkit, aki közeledni merészel. A cselédek reszketve gyültek össze a nagy előcsarnok tulsó végén, s kezüket tördelve bámultak urukra s egyik a másikra hivatkozott, hogy nem tudják mi történhetett vele.

Virginia is kimászott ágyából és végig csoszogott a folyosón Honora szobájáig s ott meglátta Vald'oro Alfonsot a pislogó lámpa fényénél, amint az lassan feltápászkodott a földről és kitántorgott, mialatt valami sötét folyadék csurgott végig az arczán. Virginia annyira megijedt, hogy tovább nem is mert kutatni, hanem visszafutott az ágyába és a párnákba elrejté fejét.

De a segitség kéznél volt. Lady Éva meggyujtotta legutolsó gyufáját is, hogy megnézze Honora arczát, miután térdre esett mellette, kinos lelkifurdalásában olyan heves csókokkal halmozta el mindkét fagyos kezét, hogy meg lehetett érte szánni... most vádolta csak önmagát, amiért hiusága egyetlen gyermekét ilyen helyzetbe juttatta... Egyszerre egy kicsiny oldalajtó kinyilott a lépcsőházban és a lámpa világitásában megjelent a házvezetőnőnek köpczös, izmos alakja, aki annyit könyörgött már azért, hogy Virginiát távolitsák el a házból. Aggodalmas arczkifejezése rémületté változott át, midőn a lámpa fénye a kis csoportra esett. Halálsápadt lett szegény jó lélek, letette lámpáját a földre és leült annak az ajtónak a küszöbére, honnan éppen kilépett és ájtatosan keresztet vetett magára.

- A második! - sopánkodott. - Santa Dio! Ugyanezen a helyen halt meg Maddaléna is.

De Lady Éva abban a pillanatban a gazdasszony mellett termett és erősen megrázva őt, felállani kényszerité, kérdésekkel, majd parancsoló szavakkal ostromolva őt. Az asszony felelni próbált, de egyetlen szót se tudott kiejteni.

- Segitsen a herczegnét bevinni ezen az ajtón - szólt Gerald; - le kell őt fektetnünk a saját szobájába.

- Isten mentsen attól! - kiáltott fel rémülten az asszony, ki inkább a taglejtésekből, mint a szavakból értette meg az inditványt. Azután Lady Éva kezét megragadva és a nagy ajtóra mutatva igy szólt:

- A herczeg ott áll az ajtó mögött töltött revolverrel. Megint belebujt az ördög.

Lady Éva összerezzent.

- Vigye őt el innen, Éva néni! - mondá. Gerald. - Én majd észre téritem azt az ördögöt. Itt kell-e meghalnia Honorának ezen a kövön azért, mivel az a nyomorult ember megtébolyodott?

De a házvezetőnő higgadtsága visszatért és hirtelen közbeszólt:

- Vigyük le őt az első emeletre az öreg herczegnéhez. De nini, nyilik is már lakosztályának az ajtaja; a zaj felébresztette őket.

És csakugyan ugy volt. Csengetés, majd ajtónyitás hallatszott alulról, mire egy szolga rohant felfelé, ijedten kérdezve, mi történt. A fiatal herczegné megpillantásakor azonban minden kérdezősködés elhalt, mert a fiatal nő kinyitotta ugyan már a szemét, de halálsápadtan, mozdulatlanul feküdt hanyatt anyja karjaiban. A már felállott Gerald most ujra melléje térdelt.

- Szabad-e önt levinnem, Honora hugom? Megengedi, ugy-e?

Nem kapott feleletet, de azért lassan s gyöngéden felemelte a földről Honorát, ki ugy dült a szivére, mint egy kimerült gyermek, feje pedig élettelenül hanyatlott le vállára. A szomoru kis menet lassan lépdelt lefelé s az első emeletre érve, az öreg herczegnét rendkivüli rögtönzött öltözékben már reájuk várakozva találták. Nem igen látszott nagyon meglepettnek; szive mélyében már várta a kitörést; mert hiszen Orazio már-már tulságosan sokáig volt jó és szelid. De kimondhatatlan megaláztatást érzett afölött, hogy Lady Éva meg Gerald tanui voltak ennek a szégyenteljes családi jelenetnek, miért is csak röviden szólt a dologhoz.

- Hozzák be a herczegnőt ide az én hálószobámba. Legyen szives bejönni ön is, Mylady. Itt jó helye lesz neki, Mr. Lowther - mondá, midőn Gerald Honorát lefektette a pamlagra - most már jobb lesz, ha ön hazamegy. Nincs szükségünk arra, hogy fiatal gentlemanek is beavatkozzanak a mi családi ügyeinkbe.

- Valóban, herczegné - szólt fagyosan Gerald - olyan természetüek az önök családi ügyei, hogy minden tisztességes embernek óvakodni kellene azokba belekeveredni. Miután azonban ez a szerencsétlenség véletlenül az én szegény rokonomat sujtotta, meg akarom őt védelmezni legalább a következmények ellen.

E szavak után merészen helyet foglalt Honora mellett.

- Legyen esze, Gerald - szólalt meg nagynénje. - Menjen és hozzon orvost, mialatt én lefektetem ezt a szegény gyermeket a meleg ágyba. Mindenek előtt, herczegné, valami cognac-félére volna szükségem - mondá az öreg urnőhöz fordulva. - Mialatt a leányom felett vitatkozunk, ő meg is halhat. Siessen, Gerald. Itt semmi baja nem történhet Honorának.

Igaza volt Lady Évának s nem lehetett mást tenni Geraldnak, minthogy engedelmeskedjék. El is ment és rögtön irt egy általa ismert orvosnak, azután egy szolgát levezetett a kapuba, Lady Éva kocsijához. Utnak inditotta a levelet vivő szolgát és megparancsolta a kocsisnak, hogy vágtasson. Amint megfordult, egy köpczös embert pillantott a bejárat egyik oszlopához dülve.

Az ismeretlen ember folyton azt mormogta magában:

- Éppen azon a helyen, ahol Magdolna meghalt! ugyanott, ahol a szegény Magdolna kiadta a lelkét!

Gerald elméjét sokkal inkább foglalkoztatta a második emeleten levő dühös örjöngő, mintsem hogy egy odalent az udvarban járkáló csendes őrülttel törődött volna. Gyorsan felsietett tehát a lépcsőkön és bosszusan látván, hogy a herczegné ajtaja tárva van, azt becsukta, nehogy behatolhasson oda a felfegyverkezett ellenség, azután a szobákon keresztül haladva, elfoglalva őrállomását kivül, azon szoba ajtaja előtt, melyben Honorát lefektette a pamlagra. Hallott is lépteket, hangokat, de a Honora hangját hiába leste órákon át, végre hallotta azt is, de alig ismerte fel, mert az csak az önkivület összefüggéstelen szavaiban nyilvánult. Hiába, az idegek tulfeszültsége, a hónapokon át visszafojtott szenvedések és végre az erős rázkódást okozó ütés a kövön, mind-mind iszonyu megpróbáltatás volt a szegény agyra és idegekre, melynek következménye az lett, hogy agykórlobb állott be, ugy hogy a szegény Honora napokon keresztül egyetlen összefüggő gondolatot se volt képes kifejezni. Az előre haladt éjszakán, valamint a hajnali órákban is folyton ki s be jártak az orvosok, kik mindenekelőtt egy ügyes tapasztalt ápolónőt rendeltek a beteg mellé és egyik sürgönyt a másik után küldték a leghirnevesebb orvosok után. Gerald az öreg herczegné haragos pillantásai daczára is megmaradt őrállomásán, mig végre reggel felé kiment hozzá Lady Éva és kezét a vállára tette. Még mindig estély-öltözékében volt, de rettenetesen lesujtva, szinte megöregedett.

- Intézkedtem, hogy hozzanak önnek egy kis kávét, Gerald - szólalt meg; - különben legjobb lenne, ha haza menne most már pihenni. Borzasztó éjszaka volt ez!

- Köszönöm, Lady Éva, de én nem vagyok fáradt, - felelé a fiatal ember, megsajnálva azt az asszonyt, akinek nagyravágyó hiúsága tette őt tönkre. - Hogy érzi most magát Honora?

- Óh, rettenetesen rosszul... magas láz... önkivület... szegény teremtés borzasztó képtelenségeket beszél össze-vissza. Rémitő jelenetnek kellett köztük véghezmenni. Folyton sikoltoz és azt kiabálja, hogy le akarják dobni. Feltehető-e, hogy az az ember vitte ki őt oda és dobta le a kőre?

- Ne gondoljon most arra, Évi néni, az az ember meg fog bünhödni nemsokára. El nem mozdulok innen, mig a börtönbe nem hurczolják. Elküldött-e már valakit a rendőrségre?

- A rendőrségre? Nem - felelé Lady Éva. - Az a rettenetes vén herczegné azt állitja, hogy fia csak heveskedett egy kicsit és Honora alkalmasint megijedt s azért akart tőle megszökni! De ne aggódjék most már, Gerald; ő teljes biztonságban van itt az ügyes, jó lelkü ápolónő felügyelete alatt. Menjen haza pihenni, édes fiam.

Lehetetlenség lett volna, hogy Gerald kövesse a régi ballada hősének, Toggenburg lovagnak példáját s örökre ott üljön hölgye ajtaja előtt; vonakodva bár, de beleegyezett tehát végre, hogy eltávozzék, megfogadva azonban magában, hogy lehetőleg mielőbb visszatér. Lady Éva pedig elküldött komornájáért, meg a legszükségesebb ruhanemüért, miután Honorát pillanatra se akarta elhagyni.

Gerald az üres utczára kiérve, kimerülten bámult a hajnal szürkületébe. Miért is távolitják el őt mindig a szeretett lény közeléből? Hát soha se lesz már neki joga mellette maradni és megoltalmazni legdrágább tulajdonát, a szegény elhagyatott kis Honorát?

A hideg viz, tiszta fehérnemü és jó meleg kávé egészen uj emberré varázsolták Geraldot, ugy hogy szinte szégyenlette pár órai csüggedését. Nyolcz óra tájban azt gondolta, hogy felkeresi Sir Maxwell Lindhurstot, aki mindenkor jó tanácsadónak bizonyult és aki nem titkolta a kis herczegnő iránti rajongó szeretetét. Már pedig, ha valaha, ugy most volt ideje cselekedni azoknak, akik Honorát szerették; most kellett körülte csoportosulni és komoly lépéseket tenni, hogy őt a fenyegető veszélyektől, melyeknek mint a Porsenna Orazio felesége minden órában ki volt téve, megoltalmazzák.

Bekopogtatott tehát, előbb halkan, azután erősebben a tábornok hálószobája ajtaján.

- Szabad - kiáltott ki a vén hadfi borotválkozás közben.

- Nini, hisz ez Lowther! Milyen korán kelt ön ma fel! - szólalt meg a tábornok meglepetve s a borotvát óvatosan a levegőbe emelte.

- Még le se feküdtem az éjjel, Sir - válaszolá Gerald.

- Egy kicsit furcsán is néz ki - jegyzé meg elégedetlenül az öreg tábornok. - Az ön helyében én ugyan nem elegyednék bele ezeknek a külföldieknek a dőzsöléseibe.

Azt gondolta, hogy Gerald bizonyosan a clubban mulatta át az éjszakát és most talán azért kereste őt fel, hogy kártyaadóssága kifizetésére pénzt kölcsönözzön tőle.

- Majd ha megborotválkozott, komoly beszédem lesz önnel, Sir, - szólt a fiatal ember higgadtan.

- Félek, hogy ez a fiú sok pénzt veszitett, - gondolá magában a tábornok, miközben hallgatásba mélyedve befejezte borotválkozását.

- Most már halljuk hát, mi a baj? - szólalt meg végre, miután félretette a megtisztitott éles borotvát. - Mennyi pénzkölcsönre van önnek szüksége?

- Én csupán egy kis figyelmet kérek. Az unokatestvéremről kivánok beszélni. Borzasztó szerencsétlenség érte őt az éjjel.

- Édes fiam, bocsásson meg nekem! Én egészen más valamire gondoltam! Nagyon lehangol engem ez a hir. Mi baja történt a szegény kis herczegnének?

- Az, hogy a férje csaknem megölte, - felelé Gerald. - Ki kell őt onnan szabaditanunk.

Gerald ezután elbeszélte az egész éjjeli történetet, amennyit persze abból ő maga is tudott.

Elképzelhető sir Maxwell Lindhurstnak jogos felháborodása; de hiába, most komoly megfontolásra volt szükségük. Gerald hagyta káromkodni és kitombolni haragját Orazio ellen és csak azután tette fel a kérdést, hogy mitevők legyenek már most. Honora olyan súlyos nagybeteg, hogy mig állapota nem javul, nem lehetett elszállitásra gondolni; de vajjon mi fog történni vele azután, ha felgyógyul? Nem kezdődik-e ujra kínszenvedése?

- Nem, soha! - menydörgött közbe a tábornok villogó szemekkel. Arra a gondolatra, hogy Honorát ujabb sérelem érhetné, egészen megifjodni érezé magát és kész lett volna, ha kell egész hadsereggel sikra szállani érette.

- De hát mit tegyünk? - kérdezé Gerald. - Lady Évára egy pillanatig se lehet támaszkodni. A leggyengébb asszony ő a világon. Az a rettenetes vén herczegné egészen hatalmába fogja keriteni. Most ugyan nagyon haragszik az igaz, de lassan-lassan bele fog unni a helyzetbe s a szegény Honora magára lesz hagyatva. Reám nem akarnak hallgatni; hiába, nagyon fiatal vagyok. Milyen kár, hogy nem ön az ő közeli rokona én helyettem!

- Az már igaz! - szólt sajnálkozva a tábornok. - Bizony nagy kár az is, hogy ön olyan fiatal! Többet ártana vele, mint amennyit használna, ha a szegény kis áldozat ügyét kezébe venné.

Pillanatnyi hallgatás állott be közöttük, mely után Sir Maxwell Lindhurst igen komoly arczot öltött.

Gerald megdöbbent.

- Nos, mit gondol ön? - kérdezé.

- Lowther - felelé az öreg ur, - félek, rettenetesen félek, hogy utóbb is az a kínos kötelesség jut nekem, hogy...

Itt egyszerre elhagyta bátorsága a tábornokot és hirtelen elhallgatott.

- Nos, mi az? - kiáltott fel Gerald, a közöttük levő kicsiny asztalon áthajolva.

- Hogy... az ön nagynénjét... feleségül vegyem! - szólt a szegény tábornok kétségbeesett hangon.

Gerald tátott szájjal bámult rá.

- Mi jut az eszébe, Sir? - kérdezé.

- Hát nem látja át, hogy akkor én lennék a család feje? Mint annak a szerencsétlen gyermeknek mostohaapja, jogosan beleszólhatok az ügyébe... és kiszabadithatnám a gonosz férj karmai közül. Érti-e már?

- Szavamra mondom, Sir Maxwell, ön valóságos hős! - tört ki igaz elragadtatással Gerald.

- Azt hiszem az lehetnék, ha rá kerülne a sor, - felelé egyszerüen a másik. - Semmitől se borzadok pedig ugy, mint az együgyü hiú asszonytól... pedig hát Lady Éva se tehet róla, hogy olyan együgyü. De azért még több és nagyobb áldozatra is képes volnék a szegény kis Honora megmentéseért. Az Isten oltalmazza őt! De biz az nem lesz könnyü feladat - fejezte be a tábornok, lehorgasztva szép öreg fejét.

Mély csend állott be. Geraldnak persze csekélységnek tünt fel minden áldozat Honoráért. Olyan rövidnek és értéktelennek vette ő az öreg embernek még hátralevő éveit, hogy fel se foghatta annak habozását, mikor egy szent ügy forgott kérdésben.

A tábornok egy bocsánatot esdő fohászt küldött valakihez, aki már régóta várt reá a menyország kapujában, mivel elérkezett az idő, hogy megszegje a haldokló fülébe susogott igéretét, mely réges-régen történt a messze Indiának egy virágoktól illatozó házában.

Gerald törte meg a csendet, távozásra felállva.

- Azt hiszem legjobb lesz visszatérnem, hogy megtudjam, hogyan van szegény Honora - mondá, majd elgondolkozva utána tette: - Remélem fog ön módot találni nemes eszméje keresztülvitelére, Sir; az megmenthetné az egész helyzetet. Követelhetné Honora elválását és rábirhatná anyját, hogy vigye el abból a házból, nemde?

- Majd gondolkozom felette - szólt a tábornok, komolyan intve; - de lássa, az is lehetséges - tevé utána, miközben arcza kiderült, - hogy a nagynénje el nem fogadja a kezemet... sőt tényleg csaknem biztosra vehetem, hogy visszautasit. De tudom, hogy meg kell kisérlenem.

- Az ön karjaiba fog borulni, Sir és áldani fogja, amiért segitségére akar lenni. Rettenetesen meg van ijedve a leánya miatt és természetesen rendkivül elhagyatva is érzi magát itt a sok idegen külföldi között.

- Csak legalább ne lenne annyira együgyü! - sóhajtá Sir Maxwell; - de hát hiába, ami kötelesség, az kötelesség. Ha két perczig vár reám, én is elkisérem a palotába.

- - - - - - -

Mihelyt Vald'oro Alfonso az üditő reggeli világosságban ujból átgondolta az éjszaka eseményeit, megfontolta, hogy ha nyilvánosságra hozza a dolgot, azzal csak árthatna mindenkinek. Egy seb a halántékon, meg őrületes főfájás volt a jutalma annak, hogy Oraziot vissza akarta tartani. Aligha válnék előnyére a fiatal herczegnének, ha a világ hallaná, hogy a hálószobája ajtajánál viaskodott a férjével. Attól a szolgától, aki Porsenna dühe elől kikisérte őt az utczára, kitudta, hogy a fiatal herczegnét levitték az anyósa lakosztályába. Igy tehát végette nyugodtabb lehetett és elhatározta bevárni, mig főfájása megszünik, mielőtt a herczeget számadásra vonná az ellene elkövetett aljas merényletért.

Midőn azonban másnap Orazioval találkozott, az éleselméjü furfangos gentleman bocsánatot kért tőle, hogy részegségében annyira dühösködött az elmult éjszakán, de kijelenté egyszersmind, hogy legkevésbbé se tud visszaemlékezni arra, hogy barátját megütötte vagy megtámadta volna és végtelenül sajnálja, ha esetleg olyasmire vetemedett volna, stb. aminek Alfonso kénytelen volt legalább látszólag hitelt adni. Hanem azért óvatosan kerülte Porsennát a kaland után és ahányszor már messziről megpillantotta az utczán, mindig kitért előle. Orazio pedig boszankodva vette észre, hogy ismerősei közül többen is követik az Alfonso példáját.

A kérdéses éjszakán Orazio nemsokára belefáradt háznépe elrémitésébe és végre is zsebébe rejté fegyverét, azután ásitozva lefeküdt az ágyába. Tudta, hogy másnap már egészen jól fogja magát érezni! Mindig ugy történt az vele, ahányszor szabad folyást engedhetett dühének és kitombolhatta haragját valaki felett. Őt csak az bántotta, ha el kellett fojtani indulatait és nem tiporhatta agyon ellenfeleit.

- Meghalt már a herczegné? - kérdezé egész vidáman a belépő sápadt szolgától, aki reggel a csengetésre megjelent.

- Meghalt! A herczegné? Oh, nem, Excellencz, hála Istennek! De nagyon beteg.

- Hol van? - kérdezé ura, átvéve az odatartott kávéscsészét.

- Odalent van, Excellencz, az anyaherczegné lakosztályában.

Abban a pillanatban felküldött az anyaherczegné is azzal az izenettel, hogy beszélni kiván a fiával; de miután Orazio nem sietett le rögtön, ő ment fel hozzá. Az öreg herczegné bátor hölgy volt és azonnal kész volt a támadással.

- Mit jelentsen ez az egész illetlen botrány, Orazio? Nem tudsz te gentlemanhez méltón vitatkozni a feleségeddel? Egész Rómában el van terjedve a hir, hogy te kiűzted őt a házadból a mult éjjel.

- Drága jó anyám, hiszen ő futott el? Én egész szeliden szemére lobbantottam és kifogásoltam azt, hogy a csinos rokonával egyesegyedül elment a »Veglionéba«, mikor egyszerre megpillantottam Vald'oro Alfonsot elrejtőzve a hálószobájában! Természetes, hogy Alfonsot leütöttem, mire Honora megszökött. Örülök, ha nem ment tovább az anyám ajtajánál.

- Mi czélja lehet annak, ha nekem hazudozol, Orazio? Hiszen az édes anyja meg a rokona találták meg a lépcsőn, ugyanazon a helyen, ahol egykor az a másik szerencsétlen leány is meghalt, és ők hozták le hozzám. Aztán meg mit beszélsz nekem Vald'oro Alfonsoról! Hiszen a cselédek mondják, hogy ő te veled jött haza az operából?

Orazio mosolygott.

- Igazán sértő merénylet volna az édes anyám éles elméje ellen, hazugságokkal elámitani. Anyám mindig keresztül lát az emberek lelkén. Ime tehát a tiszta igazság - beszélt tovább Orazio, selymes szakállát végig simogatva ujjai között. - A feleségem rettenetesen kezd már engem untatni, és ha anyám el nem távolitja őt az utamból, nem tudom mi fog vele történni. Én ideges vagyok és ő ellenkezik az én nézeteimmel, s akaratommal. Modora pedig kiállhatatlan én velem szemben.

- Majd eltávolitják őt mások a te utadból. Az anyja dühöng és törvényes válást emleget.

- Azt elérheti - sziszegte Orazio. - Mihelyt kedves mama nagymama lesz, a Mylady azonnal elkotródhat leányával együtt akár a pokolba, de meg kell előbb bosszantani egy kicsit azokat a Ferrarákat, nemde! Örülök mégis, hogy nem lőttem agyon a herczegnét a mult éjjel. Egészen megfeledkeztem a kérdésnek arról az oldaláról.

Az agg herczegné elhalványult, azután felkelt, hogy távozzék; de előbb megállott a fia ágya mellett, mert az még nem kelt fel és a következő komoly ünnepélyes szavakat intézte hozzá.

- Valamennyi szent a tanum, hogy te a keresztség áldásában részesültél, és hogy a keresztény vallásban neveltelek. Én ugyan nem tartozom azon nők sorába, akik egész életüket a templomban töltik el, de van hitem és ha Isten itélőszéke elé kerülök, hiszem fel fog oldozni minden felelősség alól a te lelkedért! Megtettem éretted, amit tehettem, de neked szörnyeteg a szived. Borzadálylyal tölt el a gondolat, hogy te az én fiam vagy.

- Milyen kedves! - mormolá Orazio anyjára felpillantva. - Kiváncsi vagyok, milyen lehetett anyám fiatal korában?

Az öreg herczegné minden további szó nélkül elhagyta a szobát.

Kivüle senki se volt, aki fentartsa a család becsületét s igy ügyesen szárnyra bocsájtotta azt a mesét, hogy Orazio egy kicsit be volt csipve az elmult éjszakán, az együgyü tapasztalatlan gyermek Honora pedig megijedt és azért menekült ő hozzá mint anyósához, hogy panaszkodjék neki, de futása közben megbotlott és leesett a lépcsőre.

XV.

Gerald az egész nap és valamint másnap is ugy kétségbe volt esve és olyannyira aggódott bájos rokona állapota miatt, hogy csak futólag jutott eszébe Orazioval való összeütközése. Meg akarta őt fenyiteni, még pedig mielőbb és rettenetesen azért, amit Honora ellen elkövetett; de amint az elsőemeleti ajtóhoz ért, ugy érzé, mintha odabilincselték volna és még csak gondolni se tudott arra, hogy a felső emeleten lakó herczegre vesztegesse idejét. Megnyugvást talált abban, ha őrt állhatott a csendes betegszoba előtt, és leshette a kijövőket, hogy a beteg állapota felől megtudjon valamit. Be nem lépett egyszer sem a beteg szobájába, fájt volna neki és szentségtörésnek tartotta volna reá tekinteni szánalmas önkivületében. Honorának hosszu szép haját siettek levágni a közvetlen veszélytől való félelem zürzavarában és Gerald ott találta kint az ajtó előtti asztalon a szép hosszu hajfonatokat az ollóval együtt. Megpillantva a drága ereklyét, leroskadt és ugy zokogott, mint egy kis gyermek, csókokkal boritá a fényesen hullámzó hajat és elrejtett egy szerény kis fürtöt belőle szivartárczájába, abban a hitben, hogy Honora nem neheztelne meg azért.

De a harmadik nap reggelén arról értesült, hogy a kórjelek már kedvezőbbek, a láz hőmérséke csökkent... sőt aludt is egy keveset a beteg.

Gerald szabadabban lélegzett most már; de belátta, hogy elérkezett az ideje Orazióval elintézni ügyét. Megfontolva a dolgokat, rendkivül csodálkozott, hogy semmiféle izenetet nem kapott a herczegtől ama sértés után, melyet a saját asztalánál elkövetett ellene amaz emlékezetes estén. Talán mégis volna abban az emberben egy szikrája az illemérzéknek és tapintatnak, mely visszatartotta a párbajtól, mig felesége a halállal vivódik? Avagy közönséges, nyomorult gyáva lenne a Honora férje, aki megijedt a férfias bajvivástól? Hogy mi volt az ok, azt most már mindenesetre meg kellett tudnia Geraldnak.

Az igazat megvallva, Orazio nem feledkezett meg semmiről. Haragját nem hütötte le a veszély, melyben felesége forgott, de nem volt képes még meghatározni, mi módon álljon bosszut. Gerald sértő szavaiért az ebédnél könnyen elégtételt vehetett volna magának egy pár közönséges pisztolylövéssel; de az nem felelt volna meg Orazio módszerének.

Teringettét, azzal nem igen lehet tréfálni, hogy valakinek a töltött pisztolya elé kiálljon, vagy hogy alattomban lelőjje ellenfelét fényes nappal. De Geraldnak a másik sértése, melyről Virginia besúgása folytán a herczeg feltétlenül meg volt győződve, óh, az már egészen más dolog volt, az olyan megfenyités, olyan bosszut kivánt, amilyent csak az ő furfangos, kegyetlenségekben termékeny esze kitalálhatott. Vajjon nem lehetne-e vele ugy elbánni, amint néhány renaissance-korbeli őse elszokott bánni valaha a foglyaival... becsalni a kastély pinczéjének valamely elrejtett zugába és aztán ott hagyni, hogy ha éhen elpusztul, megegyék a patkányok? Milyen kár, hogy a modern élet annyira megnehezitette az efféle egyszerü mulatságok megszerzését! A bonczolás meg az orvosi bizonylat és a többi ostobaság a mérgezést is egészen veszedelmessé tették már, a kés pedig olyan gyarló szerszám, mely könnyen árulóvá válhat. No de nem baj, majd csak jön valami jó eszméje, Geraldot pedig azalatt ugyis annyira elfoglalja az aggodalom szerelmes rokona miatt, hogy bizonyosan nem szökik meg előle. Porsenna tudta tehát, hogy pár napi késedelemmel mit se veszithet.

Geraldnak pedig egyszerü volt a terve. Felajánlotta, hogy párbajban megverekszik ellenfelével, de miután ezt az elégtételt megtagadta, el akart menni a clubhoz, hogy ott várjon rá egy hatalmas lovagkorbácscsal.

Ha ölni lehetne a lovagkorbácscsal, akkor Orazio halál fia lenne; de Gerald megölni nem akarta, mert akkor számot kellene adnia az okról. Gerald szemeiben az efféle tettleges fenyiték örök megbecstelenitést jelentett, ahhoz képest pedig a halál semmiség.

Igy tehát egyik reggel ugy tizenkét óra felé Gerald, anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna a tábornoknak, kikereste kedvelt erős fogantyus lovagkorbácsát, hosszu hajlékony nyelét összegöngyölte s azzal lement a corsón levő clubba, hol leült az egyik ablakhoz és a korbácsot letette az előtte álló asztalra, mialatt ellenségének jövetelét leste.

Alfonso és Carlo beléptek együtt rendes déli italuk elfogyasztására és egyenesen felmentek hozzá. Alfonsonak még mindig csunya forradás volt a halántékán. Helyet foglalt Gerald mellett és halk hangon kezdett hozzá beszélni.

- Rendkivül sajnáltam a minapi éjszakát - mondá. - Igazán megtettem mindent, amit csak tehettem, de az az ember meg volt háborodva, az ördög vigye el! A fejem még most is fáj.

- A tied? - kérdezé Lowther. - Ugyan miért?

- Óh, semmiért - szólt Alfonso; - csakhogy ő nem akarta belátni az érvelésem helyességét és leütött. Én agyon akartam érte lőni, mihelyt a fejem annyira helyrejött, hogy nem szédültem, de ő bocsánatot kért. De mire való itt ez a korbács?

- Az ő számára - felelé röviden Lowther. - Én is felajánlottam, hogy lovagiasan megverekszem vele, de ő meghátrált. Lejöttem tehát ide, hogy ezt itt mindnyájatok előtt kijelentsem és megkorbácsoljam ugy, amint még soha se volt megkorbácsolva egész életében.

- Óh, azt te nem teheted meg! - tiltakozék Alfonso. - Gondold meg, milyen rettenetes botrányt idéznél elő! Az atyáskodó igazgatóság meg be is zárathatná miatta a club-ot és mi lenne akkor mivelünk?

- Nagyon sajnálom, - szólt Gerald. - Kész volnék sok mindenre a kedvedért, Alfonso, de... Porsenna ki nem kerülheti az elpáholást.

Alfonso még soha se látta olyan erélyesnek és hajthatatlannak az ő angol barátját. Határozottan hiábavaló lett volna ellenében minden további érvelés. Felállott tehát Vald'oro, azt mondván, hogy átmegy a dohányzószobába és ugy, hogy Gerald észre ne vegye, intett Carlonak is, hogy kövesse őt.

Mikor már mindketten bent voltak a mellékszobában, Alfonso rátette kezét alacsony barátja vállára és egész komolyan igy szólott hozzá:

- Carlo mio, az a Lowther azért les Porsennára, hogy megkorbácsolja tiz percz mulva, majd ha a helyiség megtelik férfiakkal. Lowther borzasztóan haragszik s én képtelen vagyok őt észretériteni. Eredj hát és mint jó szellem, mondd meg Orazionak, hogy vagy vivjon meg vele, vagy tartózkodjék távol. Én nem vagyok vele most bizalmas viszonyban, sőt magamnak is örömöm telnék benne, ha egy kicsit elpáholhatnám; de ezt megengedni még se lenne jó!

- Én pedig azt hiszem, javára válnék és nem ártana neki, - szólt Carlo. - Orazio önhitt felfuvalkodott fráter!

- De azt csak még se engedhetjük meg, hogy egy hozzánk tartozó római herczeget nyilvánosan megkorbácsoljon egy külföldi idegen egyéniség! Hiszen az sérelem volna az egész város ellen! Eredj, siess Carlo és távolitsd el Oraziot innen, én pedig visszamegyek és beszélek még Lowtherrel.

Carlo ismerte Orazio szokásait s igy sikerült őt megtalálnia egy közeli czukrászbolt helyiségében, hol egy kiválóan szép czukrászleány szolgált fel, aki az utóbbi időben nagy feltünést keltett párisi gyémántfüggőivel és értékes csipkenapernyőjével. Alkalmasint azokkal fizetett Porsenna ama bonbonos-dobozokért, melyeket naponta személyesen rendelt meg a herczegné számára. Csakhogy miután jelenleg a herczegné nem ehetett czukorkákat, azokat Virginia kapta, kinek rendesen be kellett a czukorkákért menni a herczeg dolgozószobájába.

Carlo minden teketória nélkül kivezette Oraziot az utczára.

- Azért küldtem utánad - kezdé, - hogy figyelmeztesselek, ne jöjj ma a clubba. Ott van Lowther és reád vár, hogy megkorbácsoljon.

Orazio hátra tekintett az olasz szokása szerint, mikor valamely fenyegető veszélyre figyelmeztetik. Nagyon bölcs elővigyázat az a kések és tőrök országában. Azután tekintete visszatért Carlora.

- Ki küldött téged utánam? Ki mondta azt neked?

- Ne törődj te azzal, hogy ki küldött engem - szólt Carlo, meg akarva őrizni hősies hallgatását. - Elég annyit tudnod, hogy mi nem akarjuk, hogy egy rómait nyilvánosan megkorbácsoljanak. Egy iszonyu hosszu korbácscsal ül ott az ablakban Lowther! De hát ugyan miért is nem szánod rá magad vele párbajban megverekedni? Hiszen az az egyedüli lovagias elintézése minden sérelemnek.

- Üsse meg őt a guta! - szólt Orazio. - Én nem akarok vele megvivni... és most villásreggelizni szeretnék! Hát nem tudjátok őt onnan kiutasitani?

- Figyelj reám, - mondá Carlo, - én soha se tartoztam a te meghitt barátaid sorába, több helyes oknál fogva.

- Nagyon helytelen okokat akartál mondani - sziszegte Orazio.

- Helyes okokból - erősité Carlo. - De azért még sem szeretném, ha nyilvános botrány érne és verekedésbe keverednél a club lépcsőjén, szóval nem óhajtom, hogy egy angol, hazautazva, azt beszélhesse mindenkinek, hogy megkorbácsolt egy római herczeget Rómában egy sereg római gavallér szemeláttára. Mert Lowther erős és fel van háborodva, én pedig nem állok védelmére olyan embereknek, akik a feleségüket ledobják a lépcsőn és egyetlen egy lovagias férfi se fog olyan emberért a sikra szállani. Mi pirulunk miattad és figyelmeztetlek: az az angol igen hatalmas, erőteljes. De ha nem védhetlek is, kész vagyok kikisérni téged az állomáshoz s ott megváltani számodra a jegyet Flórenczbe és igérem, senkinek se árulom el hová lettél, csupán azért, mivel a Porsenna Orazio nevet viseled; tehát menjünk!

És ugy történt. A kicsiny Carlo egyszerre nagynak érezte magát, látva pompás fényes vetélytársának a bukását, mig ő maga határozott tábornoki tehetségnek bizonyult. Orazio engedte magát elvezettetni a vasuti állomáshoz, hol felugrott a Flórenczbe induló két órai vonatra. De másfélórányira Rómától kiszállott egy kicsiny állomáson és késő este ismét haza érkezett. Nagyon csendesen bejutott a házi kulcsával és megparancsolta bámuló cselédeinek, hogy senkit se engedjenek hozzá belépni, még az anyaherczegnét se, az ő külön rendelete nélkül; de mondják minden látogatónak azt, hogy elutazott a vidékre.

Gerald várt még egy-két óráig, azután eltávozott... de este ujból visszatért, hanem hát Orazionak nyoma veszett. Akkor azután visszatért a Porsenna-palotába, felment a második emeletbe, s ott a herczeg után kérdezősködött. Arról értesülve, hogy a herczeg elutazott, csaknem elnevette magát. Az az ember tehát komolyan félt és nem mert ő vele találkozni. Nos tehát türelem! Hiszen az egész csak egy elhalasztott gyönyörüség!

Orazio pedig ezalatt fogolyként ült a szobájában nap-nap után s minden reggel megesküdött, hogy Geraldot utoléri sorsa még azon a napon és minden este azzal feküdt le, hogy a dolog még nem érett meg... mert ha most érné valami szerencsétlenség az angolt, mindenki őt gyanusitaná... sőt talán még el is itélnék érte. Dühösködött, káromkodott magában, hogy neki pompás csillogó társadalmi állása mellett is rejtőzködnie kell, de hát nem mert szembenézni a veszélylyel, vagy kitenni magát a nyilvános elpáholásnak, nyiltan megvivni pedig gyáva volt. A testi bátorság volt talán az egyedüli testi tulajdonság, amit a természet megtagadott tőle; már pedig utoljára is ki harczolhat a természet ellen? Végre, midőn a cselédei utján (mert a legrosszabb gazdának vannak néha a leghüségesebb cselédei) megtudta, hogy a fiatal herczegnét ki fogják szállitani Olivetoba, ugyanazt mondá magában, amit Gerald, hogy gyönyörüsége csak elodáztatott. Ugy okoskodott, hogy sok hónap nem telhetik el addig, mig a fiatal ember felkeresi ujból szépséges rokonát, különösen, ha az egy félreeső hegyes vidéki faluban tartózkodik majd, ahová csak nagy akadályokkal juthat el a posta és ahol jogszerüen minden lélek a Porsennák hatalmában van és azok tulajdonát képezi. Természetesen Gerald aggódni fog Honora miatt, s ugy megtalálja majd hozzá az utat; a félreeső utak és elfelejtett várerődök közt pedig ugyancsak furcsa lenne, ha Orazio megengedné, hogy onnan ki is találjon ismét.

Virginia állitólagos, de kétes megbánása daczára is állandóan eljárt a czukorkáiért, s hogy értesitse a herczeget a legujabb házbeli pletykákról. Rendkivül félt a herczegtől, de igen sokat várhatott kegyétől, s azért nem jött kisértetbe, hogy őt megcsalja; igy tehát Virginiától mindent megtudott Orazio, ami odalent történt. Midőn a komorna azt mondta neki, hogy Sir Lowther elutazott Olaszországból egy rakás puskával, hogy vadállatokra lövöldözzön, Orazio a komornának egy gyémántgyürüt ajándékozott, melyben Virginia csak akkor gyönyörködött titokban, mikor már a többi cselédek lefeküdtek. Az volt a legjobb hir odáig, amivel urának kedveskedhetett. Gerald biztosan visszatérend még a nyár vége előtt, akkorára pedig sok apró meglepetést készithet számára Orazio.

A napok teltek egymásután, Lady Éva rendkivül kényelmetlenül élt a Porsenna-palotában, de azért ott maradt, hogy a leánya közelében lehessen. Gerald meg a tábornok többször meglátogatták napközben és sokat, hosszasan értekeztek Honora anyjával a rideg, feszes, barátságtalan salonban, mialatt Honora maga lassan üdülni kezdett és iparkodott elhitetni magával, hogy nem lesz kénytelen még egyszer szembe szállani a kínszenvedéssel.

Körülbelől három héttel úgynevezett balesete után Honora ágyában feltámasztva, csipkés pongyolájában még halványabbnak és soványabbnak tünt fel és nagyon meg volt lepve azon kérdés hallatára, vajjon elfogadja-e a tábornok látogatását.

- Hogy ne fogadnám el, ha megengedik - felelé Honora, derülten mosolyogva ápolónőjére.

- Nem gondolnám, hogy megárthat önnek, ha egy pillanatra elfogadja vendégét, - szólt a fehér főkötős nyájas jó asszony, mire a tábornokot bevezették.

Az öreg úr helyet foglalt a számára előre tolt széken és szó nélkül ajkához emelte Honora kezét. A bájos kedves szenvedő boldogtalan nőnek megpillantása könnyeket csalt szemébe. No de azzal vigasztalta magát, hogy most már majd jobbra fordul minden. Hiszen azért jött, hogy megnyugtassa Honorát, de mikor olyan nehéz volt hozzá kezdeni.

- Milyen szép öntől, hogy eljött! - mondá a fiatal nő. - Nagyon beteg voltam, de most már sokkal jobban érzem magamat.

- Igen kedvesem - felelé a tábornok; - mi mindannyian aggódtunk, véghetetlenül aggódtunk ön miatt. Tényleg azt hittük... attól féltünk...

- Hogy nem gyógyulok meg? - szólt közbe Honora. - Igen, tudom. Ki tudja, talán jobb is lett volna. Annyira ki vagyok merülve és élni igen nehéz feladat.

- Nem volna szabad nehéznek lenni az ön korában - felelé öreg barátja; - de majd nem is engedjük ám, hogy élete küzdelmes legyen a jövőben. Az édes anyja meg én...

Itt hirtelen elakadt.

Honora felsóhajtott.

- Szegény anyám - mondá; - ez a helyzet olyan kinos reá nézve. Nem örömest van itt, az öreg herczegné pedig igen kellemetlen volt vele szemben. De hát természetesen... nem örömest hagyna engem itt egyedül - susogta Honora és hátra dült, mert szemei előtt keserü emlékek ködfátyolképe vonult el.

- Szabad-e eljönnöm néha, hogy az ő helyét elfoglaljam? - kérdezé alázatosan a tábornok. Lássa, nekem ahhoz most már jogom is van. Honora, nagyon bántaná-e önt... és nem haragudnék-e érte... ha azt mondanám... hogy éppen azért... mivel jogot kivánnék szerezni mindkettőjükhöz, édesem, ha... ha még ma délben házassági frigyre lépnék az ön édes anyjával a követségnél?

Egy évvel azelőtt még Honorát első gondolata az ilyen hir hallatára az ő kedves szeretett apuskájához vezette volna abbeli haragjában, hogy bármely más férfi is bitorolni, vagyis betölteni merészli a megboldogult szeretett lény helyét. De most, azok után a keserü hónapok után, amiket átélt és a kilátásban levő nehéz gyötrelmes esztendőkkel szemben szive vonzódott azon jóságos egyszerü őszinte lélekhez, aki kétségbeejtő helyzetében segitségére sietett. Megértette a tábornok nemes intenczióját és nőies gyöngédséggel hálát érzett a különös, de lovagias cselekedetért. Mikor a test teljesen elgyengül és a lélek levetkőzi az etiquette szigoru szabályait, akkor a legmeglepőbb helyzeteket is kész nyugodtan elfogadni az ember. Honora a Sir Maxwell keze után nyult tehát és megszoritotta azt erőtlen hófehér ujjaival.

- Nagyon örülök és köszönöm. Értem - mondá. - Oh milyen nemes jó ember ön!

A tábornok megcsókolta kezét s igy barátságuk egészen uj pházisba ment át.

Az öreg herczegnének meg voltak a saját elvei. Törvényes válópert nem inditottak és a világ, mely eleget hallott arra, hogy még többet is kivánjon hallani, szinte csalódottan értesült arról, hogy Honora, mihelyt az orvosok megengedték, édes anyja meg mostoha atyja kiséretében kiköltözött Olivetoba, hogy erőhöz juthasson a tiszta hegyi levegő jótékony hatása alatt. Sokat nevettek s élczelődtek Lady Éva második házassága felett az emberek, de azután akadt más ujabb esemény az ingatag tömeg mulattatására, s igy többé nem beszéltek róla.

Lady Éva maga is ugy érzé, hogy nehéz terhet emeltek le válláról azon a napon, melyen elfogadta sir Maxwell Lindhurstnak izmos, erős karját, hogy arra támaszkodjék, és most, midőn már a legrosszabbat elháritották, vagyis Honora túl volt a veszélyen, ismét megszépült és megfiatalodott, sőt még ahhoz is kedve jött, hogy egy elegáns, izléses menyegzői fejdiszt rendeljen magának, drága nyillal rátüzött fehér liliomokkal.

A tábornok tiszteletteljes hódolattal viseltetett iránta, bár azért több esetben már is érvényt tudott szerezni a saját kivánságainak, hanem Lady Éva azáltal csak még elégedettebb volt. A tábornok nem sokat tartózkodott körében, mert legtöbb idejét a Porsenna-palotában töltötte. Soha se tett hosszu látogatást a salonjában levő nyugágyán pihenő gyenge, halvány fiatal nőnél, hanem többször is felkereste napjában, szándékosan ki akarva mutatni, hogy ő most már törvényes jogszerü oltalmazója és védője lett Honorának s meg akarva értetni azáltal környezetével, hogy szigoruan tiltakozni fog a jövőben minden a fiatal nő nyugalma ellen megkisérlendő támadás ellen.

A herczegi anya sajátságos módon megkedvelte az öreg katonát, aki viszont sok tiszteletet tanusitott a herczegné értelme és méltósága iránt. Különös néma megegyezés jött létre azon két lény között a béke fenntartására nézve.

A tábornok franczia udvariassággal értesitette egyik reggel az öreg urnőt, hogy mihelyt mostohaleánya állapota megengedi az utazást, anyjával együtt elkiséri őt Angliába. És azt hiszi, hogy Honora a jövőben alkalmasint ott szándékszik majd megtelepedni.

Az öreg herczegné felszökött helyéből. Angliába vinni Honorát! Szeretné tudni, minő joggal? Az ő fiának a felesége most már a Porsenna-család tagja volt s igy kötelessége közöttük is maradnia!

- Bocsánatot kérek - szólt a tábornok - de az egész dologban csak egyetlen egy kötelesség létezik, az, hogy Honorát megmentsük. Az én mostohaleányomnak - mondá büszkén és nyomatékosan, - biztonságban és békében kell élni. Már pedig, anélkül, hogy kellemetlen részletekbe bocsájtkoznék, a herczegné maga is beláthatja, hogy azt elérni itt teljes lehetetlenség volna.

- Én semmi olyas dolgot nem látok át - szólt az agg urnő elvörösödve. - Honora együgyü, félénk gyermek és ha mindannyiszor meg akar szökni, ahányszor a fiam egy kicsit heveskedik, akkor meg kell tanulnia, hogy fel ne ingerelje őt. Az egészben ő a hibás.

- Nagyon jól van, - mondá erélyesen sir Maxwell, - akkor hát kénytelen leszek szellőztetni a kellemetlen részleteket is. Én fáradtságot vettem magamnak kikérdezni az illetékes egyéniségeket pontosan, részletesen, kivéve természetesen magát a herczeget. Remélem, hogy vele soha többé nem leszek kénytelen szóba állani. Az ön fia márczius másodikán éjjel egy órakor jött haza Don Alfonso Vald'oro kiséretében. Revolvert vett magához és azzal be akart rontani a felesége hálószobájába. Az őket követő szolga látta, hogy Vald'oro összeroskadt az ajtóban és látta azt is, mikor az ön fia megrugdosta. Fia azután bement a szobába, honnan sikoltás és heves szavak hallatszottak ki. A kisérő szolga nem mert belépni. Kevéssel azután kijött az ön fia, karjaiban czipelve a feleségét, mintha agyon akarná szoritani, hogy megfojtsa szegényt. Kidobta végre a lépcsőre, ő maga pedig bezárkózott a szobába s az ajtó mögé állva azzal fenyegetőzött, hogy mindenkit agyonlő, aki közeledni merészel hozzá. Nos, mit mondjak még ennél is többet önnek, herczegné?

- Elég... elég - kiáltá a herczegné. - Beszéljünk most már higgadtan. De Angliába nem engedem elvinni a menyemet. Iszonyu botrány lenne az. A leendő örökösnek Olivetoban kell születnie. Ez minálunk már bevett szokás.

A két ellenfél egy hosszu órán át vitatkozott még a kényes kérdés felett, mig végre a tábornok beleegyezett abba, hogy az esetben, ha Orazio kötelezi magát Honora közelébe nem lépni és ha Honorának magának is tetszeni fog a terv, akkor elszállitják őt a Porsennák bölcsőhelyéhez, de egyelőre ők is ott maradnak vele. Utoljára is lehetséges, hogy jobb lesz az most reá nézve, mint a hosszu, fárasztó utazás északra. Magától értetődik azonban, hogy a feltételek legkisebb megszegése esetén haladéktalanul, azonnal elszállitják őt Olaszországból és az angol törvények oltalma alá fogják helyezni.

Honorának tetszett a terv. Azt mondta, hogy ő mindig vágyott Olivetoba. De milyen nagyon különbözik ez az odaköltözés attól, amint ő azt elképzelte - gondolá és szomoruan felsóhajtott. A jótékonyságról való ábrándjai, vágyai mind szétfoszlottak, megsemmisültek. Elvesztette hitét a saját hatalmában; mind az a boldog önbizalom, mely csodákat mivelhet, eltünt, mert agyontiporták, megölték az élet könyörtelen realitásai. Most már nem maradt számára hátra más, mint türelemmel küzdeni a vég bekövetkeztéig. Honora csaknem félve gondolt közelgő anyaságára. Hátha fiának is olyan barna szeme és olyan arcza lesz, mint a Porsennáké és hozzá talán még olyan gonosz szive, minő az Orazioé?

Hanem hát azt gondolá, hogy a falusi lét, távol Oraziotól, mégis csak kellemesebb, jobb lesz, mint Róma, mikor pedig megtudta, hogy a tábornok is velük megy, teljes biztonságban érezte magát. Végtelen kellemes, boldogitó érzés az, ha annyira gondoskodnak rólunk és ugy dédelgetnek! Lady Éva azonban borzadt a gondolattól, hogy kénytelen lesz még vagy öt hónapot eltölteni abban az unalmas ősi fészekben, fürdők, villanyos csengetyük és látogatók nélkül; és kezdte magát az egész szerencsétlen helyzetben a legnagyobb vértanunak tekinteni. Hanem bizonyos vigasztalást mégis talált abban, hogy Oliveto csak pár órányi távolságra esik Rómától, s igy többször berándulhat majd oda néhány napra, Sir Maxwell gondozására bizva Honorát. Milyen előnyös is egy olyan kedves, előzékeny, okos, vén férjjel birni, aki leemeli a felelősséget vállairól. Szinte csodálkozott, miért is nem jutott neki már előbb eszébe ilyesmi.

Gerald nem merte inditványba hozni, hogy ő is velük tartson. Csupán egy rövid feszes látogatást tett beteg rokonánál, kit még az is nagyon felizgatott, mert minden szónál elhalaványult, majd ismét kipirult és az ápolónő állitása szerint hősége, láza lett a látogatás után. Geraldra nézve is kinos hatással volt az a rövid együttlét, miután a lemondás okozta kinszenvedést még jobban fokozta. Különben is élesebb, égetőbb lett a szivében sajgó seb fájdalma azon idő óta, midőn a részvéttel párosult tisztelet és szerelem érzésével csaknem meghasadó szivéhez ölelte az ájult Honorát. Soha se illethette volna pedig testvér tisztább, önzetlenebb ajakkal a szenvedő lény homlokát, mint ahogyan azt Gerald tette ama végzetes éjszakán a kétségbeesés pillanatában. Ő, a forrón, lángolón szerető férfi bontotta le az ájult Honora torka körül csavarodott hosszu hajat, és a lecsúszott pongyolát ildomos redőkbe szedve visszahúzta meztelen vállaira. Igazi testvér volt ő akkor Gerald előtt és szerető szivének egyetlen dobbanása se vádolhatta volna Geraldot legkisebb visszaéléssel amaz éjszakán; de most már egészen másként állott a dolog, az emlékezet fellázadt, s igy el kellett távoznia.

De ezúttal nem a hivatalba sietett. A halál réme üldözte családját abban az évben; idősebb fivére csatlakozott őseihez, Gerald nagy szomorúságára, noha az által Gerald igen szép vagyon és egy bár szerény, de régi ősi czim birtokába jutott. Hanem azért ő nagyon bánkódott szeretett fivére után. Az öröklött vagyon egy évvel azelőtt alkalmasint egészen megváltoztatta volna ugy az ő élete, mint Honoráénak folyamát, mert olyan vagyon volt az, melyet még Lady Éva se vetett volna meg. Most azonban már csak egy előnye lehetett a gazdagságnak, az, hogy megszabaditotta őt londoni hivataloskodásától és lehetővé tette oda mennie, ahová tetszett, vadászhatott, kielégithette vele természetének a mozgás és a szabad levegő iránti hajlamait! Ily módon a kínos emlékeket is könnyebben el lehetett űzni és mióta a tábornok átvette rokona ügyeinek rendezését, ő reá nem is volt szükség; mert tudta, hogy legkisebb bántalom nem férkőzhet ezentul már Honorához. Még csak el se fog menni búcsúzni, hanem a tábornok közvetitésével küldi el Istenhozzádját; Honora pedig talán még hálás is lesz azért, hogy nem ment el hozzá. Igaz, hogy Orazio még mindig megfenyitetlenül élt. De Gerald semmit se tudhatott meg tartózkodási helyéről, mert mindig csak azzal feleltek neki, hogy távol van; igy tehát kelletlenül bár, de elcsomagolta végre azt a lovagló korbácsot, melynek a sors nem akarta megengedni ez idő szerint, hogy hasznos szolgálatot tegyen.

Kellemes áprilisi szellő lengedeztette a Campagna nyiló mezei virágait azon a reggelen, midőn Honorát kivitték a sötét komor Porsenna-palotából és elhelyezték a kocsiba, mely őt elszállitotta a Szabina hegység közötti várkastélyba. A tábornok megtett mindent, amire csak a hosszu utazások tapasztalata képesit, hogy lehetőleg csökkentse az utazás fáradalmait. Az előzékeny gondos ápolónő, a középkoru német orvos, egy második kocsiban helyezkedtek el. Lady Éva és az öreg Assunta, kit ujból megörvendeztettek azzal, hogy az általa annyira szeretett gyermeket ismét kiszolgálhassa, pár nappal előre utaztak, hogy a szobákat lehetőleg rendbe hozzák és kényelmessé tegyék. Virginia, aki a Honora súlyos betegsége általi zürzavarban észrevétlenül ott maradt és akinek sikerült a szokottnál valamivel hasznosabbá tenni magát, egy harmadik kocsiba ült más két cseléddel, meg a podgyászszal és ruhákkal megpakolt ládákkal. Honora sokkal közönyösebb lett minden iránt, hogysem sürgette volna most Virginia elbocsájtatását; azután utoljára is nem látszott rossz leánynak és Assunta talán még örülhetett is segitségének.

Virginia tulajdonképen csak háromnegyedrészben volt rossz és komoly bajba is keveredett néha a lelkiismeretével, mikor furfangos cselszövésének a szomoru eredményét látta; a nagybátyja pedig megszidta és ügyetlennek, ostobának nevezte, azt látva, hogy Oraziot semmi bántódás nem érte, daczára a sokat emlegetett »megtorlásnak«, helyette a herczegné jutott el a halál torkához. Azon szidalmak nélkül Virginia bizonyosan igazán megbánta volna tettét, sőt mikor azt hitték, hogy a herczegnő meg fog halni, talán még meg is gyónta volna a bünét. De a nagybácsi szemrehányásai bántották és fellázitották benne a büszkeséget és a daczot, hogy a legközelebbi alkalommal bebizonyitsa értelmi tehetségét; csakhogy ezuttal persze ki szerette volna hagyni a herczegnét a játékból.

Honora egészen felvidulni, felmelegedni érzé szivét, mikor a kocsi kigördült a sötét boltozat alól, ki a balzsamos áprilisi verőfénybe. Már egy kevés pir is visszatért arczára és a tábornok örömmel tapasztalta, hogy érdeklődni látszik az utczai mozgalmas élet iránt. Az ápolónő hosszu köpenybe burkolta, nehogy esetleg meghüljön. A köpeny sötét prémje különösen derültté varázsolta tekintetét; a beteg hallani se akart arról, hogy feszes ruhába öltöztessék a hosszu utazásra, hanem egy aranyszálakkal átszövött kényelmes, bő piros selyempongyolát kivánt felvenni, s a keblére gyémántos melltűvel friss ibolyacsokrot tüzetett. Igen előnyösen emelte finom szép arczát a fekete csipkekalap. Szóval olyan bájos volt, hogy nem csoda, ha az emberek visszafordultak a kocsi párnáira hátradülő fiatal hölgy, meg a mellette egyenesen ülő öreg gentleman után, aki olyan ügyesen és előzékenyen iparkodott a napernyőt védőleg tartani a nap sugarai ellen.

Orazio a felső erkélyen állva nézte, amint a menet kihajtott a kapun. Megkisérlé szivarja végét beledobni a felesége hintójába, de eltévesztette az irányt és Honora eltávozott, teljesen megfeledkezve néhány boldog perczre férje létezéséről és nem is sejtve ujabb sértési szándékát.

- - - - - - -

- Nagyon fáradt ön, kedvesem? - kérdé a mostoha apa, pár órával később. - Rettenetes hosszu kocsizás ez önnek.

- Álljunk meg és szálljunk le egy kicsit, - válaszolá Honora. - Ezek az utak borzasztó rosszak.

A hintó megállapodott és a tábornok leemelte Honorát. Az ápolónő azonnal mellettük termett és valami üditő szert adott be betegének.

- Nagyon hosszu ut ez - mondá a gyakorlott s tapasztalt ápolónők okoskodó modorában. - A herczegnének meg kellett volna valahol szakitani az utazást.

- Ismerem ezt a helyet, - mondá megnyugtatólag az orvos, - az utolsó órai kocsizás igen kellemes lesz a hegyek közt. A herczegnének nem fog az megártani.

Egy meredek lejtő feleutján állottak meg. Itt az ut bekanyarodott a hegység aljában, melyet sürü tölgy- és gesztenyefaerdő vett körül. Honora karon fogta ápolónőjét és néhány lépést tett vele a sürü lombok között.

- Milyen gyönyörü szép hely ez itt! - kiáltott fel csillogó szemekkel. - Menjünk egy kicsit messzebbre. Le akarok ülni ott arra a fatörzsre.

Igazán bájos, szép hely volt az. Habár közel volt az országut, a fiatal fák eltakarták. Egy alacsony kőpad állott ott, két harmadával félig bekeritve egy begyepesedett üreget, mely fölött ujhajtásu lombok képeztek boltozatot. Azzal átellenben a sziklafalhoz támasztva, félig a földbe süppedve ódon márványkoporsó ötlött a szembe, bár fehér márványa alig csillámlott át a moh és kőruta takaró alól, melyről a mögötte levő sziklából fakadó zuhogó kristálytiszta forrásviz belecsorgott az üres kőbe, de természetesen a zuhogó viz több volt, mint ami a koporsóba belefért, s igy néhány falevelet magával sodorva végig csergedezett a keskeny ösvényen, mely számos kanyarulatban a fák között eltünt a völgyben.

Az árnyas magány és az üde hely, valamint a zuhogó viz oda vonzotta Honorát. Ugy érzé, hogy szaladni volna képes és vezetőjétől megszökve lehajolt a tiszta csillogó viz fölé, hogy annak hüvös, üditő árjában megnedvesitse fáradt szemeit.

- Kérem, Mylady, ne tegyen ilyen dolgot, - esengett az ápolónő; - az nagyon áthüthetné, - mondá és megkisérlé Honorát visszatartani.

- Igen, tudom, - felelé a herczegné, körültekintve; - de milyen felséges béke és nyugalom honol itt. Majd visszatérek ide valamelyik nap, ha jobban megerősödöm. Óh, igen el kell jönnöm ide! Ugy tetszik nekem, mintha hozzám tartoznék ez a hely; hisz oly sokszor álmodtam felőle.

Az ápolónő aggódva tekintett rá és alattomban megtapintá üterét. Attól tartott, hogy a hosszas kocsizás és rázás visszaidézte a lázt.

Egy óra mulva az erdő hirtelen egy frissen nyesett fasorba olvadt bele, melynek távoli végén óriási négyszögletes s mind a négy sarkán tornyos kőépület magaslott ki, vastag oszlopokkal és magas várerődszerü kőfalkeritéssel. Honora hévvel nézett ki rá, azután szótlanul visszaroskadt a párnákra.

- Olyan, mintha három vagy négy Spielberg lenne egybeolvadva! - jegyzé meg tréfásan a tábornok, azután ekként beszélt tovább: - Soha se törődjék a várkastély külsejével, Honora, meg vagyok győződve, hogy belül olyan kényelmes, amilyen csak lehet! Édes anyja bizonyosan gondoskodott arról! Mindjárt ott leszünk!

De a várkastély csak a tulsó oldalról volt megközelithető, az út pedig hirtelen balra kanyarodott és ugy látszott, mintha ez a várkastély a mögötte fekvő homályos, tekervényes falu számára készült volna, mely úgyszólván az épület aljában terült el nyomoruságos állapotában.

Ki tudná ecsetelni azon falvakat a hegyek közt, ahová a kapzsi tulajdonos rendesen ugy tereli népét, mint ahogyan barmait szokta az igába hajtani; ahol a láz meg az adó megfosztja attól is, amit még a birtokos tulajdonos zsarnok meghagyott számukra; ahol egyszerre husz-huszonöt elkeseredett szegény anya hordja el gyermekeit a Madonna elé jajveszékelve és sirva könyörögve hozzá, hogy segitse vissza vinni az Ur szine elé a nyomorult éhező teremtményeket, mert kétségbeesésükben nincs, aki mentő kezet nyujtana feléjük.

Minden ház fala roskadozik, piszkos és elhanyagolt. Kormos, piszkos, korhadt falépcsők vezetnek le a sziklákról a nyomoruságos odukba, melyekért pontosan megköveteltetik a bér. Kiéhezett sertések czammognak végig szomorúan az utczául szolgáló csatornán, neki rontva az utjukban hagyott gyermekeknek. Nem egy megcsonkitott karnélküli nyomorék, vagy felismerhetetlenségig összeroncsolt képü emberi lény tehet tanuságot ezen állapotokról.

Midőn a kocsi elhaladt, az egész népesség kisietett az uj herczegnét megbámulni. Egyetlen örömteli szó se üdvözlé őt, hanem a helyett daczos, elkeseredett szitok járt szájrul-szájra; meztelen ránczos képü sovány satnya gyermekek csoportokba állva meresztették rá szemeiket. Egy-két támolygó megtört korosabb férfi megfenyegette a kocsisort tehetetlen öklével, amint arra elhaladtak, anélkül, hogy félnének a megtorlástól.

Honora megborzadva egyenesedett fel ülésén. Azon sok meztelen vézna gyermekarczok mindenike azzal a jól ismert mandula szemekkel és szép, bár haragos vonásokkal nézett rá, melyeket elfelejteni iparkodott. A most már magasan álló nap sugára ujra meg ujra rásütött azokra a nyomoruságos kicsiny fejekre, s megvilágitá azt a specziális gesztenyebarna hajat, mely sajátságos módon, tudtán kivül gyülölt hajszine lett neki. A szegény kis gyermekek egyike, legfeljebb két-három esztendős kicsiny poronty, egészen odafutott a kocsi mellé és egy sáros követ dobott a herczegnére és még mielőtt anyja ütlegei sirásra változtatták szitkait, selypitve utána kiabálta: »Csúf boszorkány, azért jöttél ide ugy-e, hogy megint lerugdalj bennünket a szikláról?«

Honora, amint ápolónője előre megjósolta, igazán teljesen ki volt merülve, midőn a kocsi megállott a vár magas fala előtt, mely a magaslaton emelkedett, honnan óriási szirt nyult be egyenesen a mélységes zuhatagba. A rájuk várakozó Lady Éva karjaiba fogadta leányát.

A tábornok belépése előtt felnézett a kőfalerődre.

- Hatvan láb szilárd kő, mielőtt egy ablakhoz érne az ember, - mondá magában. - Rendkivül érdekes, kell is egy pár jegyzetet csinálnom róla mindjárt holnap reggel. De milyen börtön ez! Lady Éva tiz nap alatt megszökik innen!

- Vége a második kötetnek. -

HARMADIK KÖTET.

XVI.

Az alant elterülő nyomoruságos tanyának piszkos, kellemetlen kigőzölgése se volt képes megfertőztetni azt a felséges, balzsamos hegyi levegőt, mely a várkastély magas ablakain át betódult. A rögös Apenninák egyik ormára állva, annak magaslatáról a hegytömegek egész lánczolatán végig lehetett látni, amint egymás mögött kimagaslottak, ameddig csak a szem elláthat, mig a lábaink alatt sötét kék mélységből a sziklás tenger hullámzó vize csapkodott magasan az ég felé a mystikus ezüstszürke ködön keresztül. Százados fáktól ékes sürü lombos erdőség, itt-ott pázsitos sikságtól megszakitva felér csaknem a téres terraszig, mely az elhanyagolt sánczot betöltötte. Egyik oldalon, az erdőn keresztül vezető széles meredek mély ut, az ugynevezett »Strada del vecchio marchese,« egyik Porsenna ősnek kalandos történetét hirdette, akinek parancsára egyetlen éjszakán kellett az utat kivágni, hogy megszöktetett menyasszonyával arra felkocsizhasson a saját főkapujához. A cserjés belepte ugyan, de a fák soha se nőttek meg többé és csak tüskék, bokrok hullámzottak most a tönkrement gyökerek felett. A várkastély közelében emelkedett a templom, mely ily módon ugyszólván az épület kiegészitő részét képezte. Omladozó, rozzant nagy kőhalmaz volt az, de sötét, komor csendes béke honolt benne, melyet nem rontott meg az a nyirkosság se, mely meglátszott a falakon és a besüppedt burkolaton még a meleg nyári száraz levegőben is.

Honora a megérkezése utáni reggel végigsétált a kanyaruló folyosón, mely óriási, sok ablakos hálószobájából vezetett le. Midőn később izletes reggelijét elvégezte s félig fel is volt már öltözve, azt rendelték neki, hogy maradjon fekve a nyitott ablakhoz közel elhelyezett fekhelyén, azalatt, mig ápolónője elmegy különféle rendeleteket kiadni és tanácskozni Lady Évával, aki dicséretes igyekezete daczára, hogy korábban keljen fel, visszaesett rendes szokásába, mert némelyek azt is mondták már felőle, hogy talán még az utolsó trombitaszóra se kelne fel, ha az véletlenül délelőtt harsanna meg.

Különös nyugtalanság lepte meg Honorát, ugy hogy képtelen volt csendesen feküdni, elkezdte tehát átkutatni a hosszu folyosót, mely az ajtó mellett balra kanyarodott. Penészes szag terjedt ott el a folyosóban, melyből sok-sok szoba nyilott s azoknak tátongó ajtóin be lehetett pillantani a kopott aranyozásu, szúette, tollas takaróval beteritett ágyakra, a nagy tölgyfa-szekrényekre, melyeket akár koporsóknak is lehetett volna nézni s az ezüstös ajtófelek mellett a falakról lefüggő antikfüggönyökre. Szóval a szerelmet nem ismerő ősöknek búvhelyei lehettek azok! Honora borzongást érzett, amint betekintett a különös szobákba, de azért tovább folytatta kutatásait, miközben néha a nyirkos érdes falhoz támaszkodott, miután a járás még szokatlan lévén, nehezére esett neki.

A folyosó végre véget ért egy kicsiny bőrrel bevont vaspántos ajtónál, mely keresztalaku szegekkel volt kiverve. Honora megnyomta a kilincset, mire a kicsiny vastag ajtó sarkában nyikorogva kinyilott és egy kicsiny, imazsámolyokkal berendezett helyiség tárult a herczegné szemei elé. Az imazsámolyokat helyenként töredezett fa rostélyrácsozat zárta el. Honora megdöbbenve lépett be, s akkor látta csak, hogy az egy, a templomba néző erkélyféle, mely alkalmasint a várlakbeli ájtatoskodók részére épült. A fiatal nő a rácsozathoz lépett és letekintett a sötét homályba, de jól kivehette azért a főoltárt, az örökké égő mécsek komor világitásában, látta továbbá a két oldalkápolnát is és végül az ódonszerü orgonának aranyozott sípjait a kórusban. A fiatal nő letérdelt egy pillanatra a korhadt imazsámolyok egyikére és örömében, hogy oly hamar felfedezte azt a szent helyet, ahol legnagyobb megnyugvást és vigasztalást találhat, alig vette észre azt a nyomasztó fojtó szagot, mely a levegőben lebegett, borzasztó kimerültséget, lankadtságot érzett csupán, midőn az ápolónő egyszerre ijedt tekintettel mellette termett, esdve, kérve, hogy térjen vissza vele a szobájába, miközben anyailag dorgálta azért, hogy ily módon elszökött előle.

- Itt borzasztó egészségtelen fojtó ez a szag - mondá Gertrud testvér. - Nagyon ártalmas levegő ez a Mylady egészségi állapotára. Majd hozatunk karbololdatot és felmosatjuk az egész helyiséget. Mit szólna az orvos, ha a Myladyt itt látná?

Hja, de az orvos német lévén, nem rendelkezett Gertrud testvérnek se kényes szaglásával, se aggódó természetével és midőn betegét annak szobájába való visszatérése után meglátogatta, igen elégülten dörzsölte kezeit.

- Meg vagyok győződve, hogy a herczegné rövid időn visszanyeri erejét ebben a pompás levegőben - mondá. - A herczegné engedelmével én ma vissza is utazom Rómába, miután éppen most egy pár igen komoly esetem van ott.

- Ezer köszönet, Brunó orvos ur, hogy elkisért engem - szólt Honora. - Ön nélkül nem is jöhettem volna ide. Igazán sokat tett értem.

- Hanem azért még mindig nagyon vigyáznia kell ám magára, herczegné - mondá komolyan az orvos. - Semmi izgalom, semmi meggondolatlanság és mindenek felett semmi töprengés!

Honora szomorúan mosolygott rá.

- Melyik orvosság adhatja meg a lelki nyugalmat? - kérdezé.

- Első sorban a jó táplálkozás, - jelenté ki nyomatékosan az orvos, - továbbá szilárd elhatározás, hogy nem fog bánkódni. Majd hátra hagyok néhány utasitást Gertrud testvérnek, mert örömmel hallottam, hogy egy igen értelmes gyógyszerész Rómából telepedett meg itt éppen most. Szinte furcsa egy fővárosi gyógyszerész részéről az a vállalkozás; de én annak nagyon örülök.

Honora keveset törődött az utasitásokkal, vagy az ujabban rendelendő gyógyszerekkel, de Gertrud testvér egészen felvidult a gyógyszerész odaköltözéséről hallva és el is határozta, hogy haladéktalanul rendelni fog nála valami fertőtlenitő szert.

Az ápolónő nem táplált valami kiváló véleményt az ódon várkastélyokról mint szanatoriumról és szivesebben vitte volna lábbadozó betegét Bournemouthba vagy Ilfracombeba valamely szerény lakba, tapasztalt angol orvos gyógykezelése alá.

Az orvos halk hangon értekezett még egy kis ideig vele a folyosón, azután eltávozott, a hegység aljáig a tábornok kiséretében, aki megigértette vele, hogy pár hét mulva ujból eljön utána nézni a herczegné állapotának.

Honora olyan fiatal s oly egészséges szervezetü volt, hogy a tiszta hegyi levegő rövid idő alatt csodát mivelt vele. Csaknem ismét boldognak érezte magát Orazio távollétében. A hegyek közötti csendes magányban is ugy tetszett neki, mintha nem is lenne hozzá bilincselve szerencsétlen élete, szomoru emlékei annyira elhomályosultak már, hogy szinte képes volt bizonyos könyörületes szánalommal gondolni vissza arra az emberre, akit zsarnokául rendelt a végzet.

Viruló arczszine visszatért; szemei elvesztették komor, bánatos kifejezésüket, miket az elkeseredés és harag idéztek azokban elő; még apró gyürükben homlokára omló göndör fürteinek fényes bronz szine is egészségre vallott; járása ruganyosabb lett, amint végig sétált a terrasze-on a tábornokkal, ki viszont örömmel észlelé, hogy ő is uj érdeket és gyönyörüséget talál mostohaleánya iránti szeretetteljes gondoskodásában. Jól esett tudnia, hogy agg korában hasznossá teheti magát valakinek és különösen, hogy nagy segitségére lehet Honorának. A megtestesült szivesség, előzékenység és türelem volt ő Lady Évával szemben, aki igazságot szolgáltatandó neki, kijelenthetjük, hogy soha se volt arra méltóbb leánya iránti igaz ragaszkodásáért, mint most.

Körülbelül két hete időzhettek már Olivetoban, midőn az ápolónőt sürgősen Rómába szólitották egy komoly beteg ápolása végett, Honora pedig kijelenté, hogy ő már teljesen egészségesnek érzi magát s igy jelenleg nincs már gyakorlott rendes ápolónőre szüksége. Gertrud testvér kedves jó teremtés volt, de hát utoljára is a szabadság oly édes és Honora is örült, hogy jövőben a saját tetszése szerint fogja azt élvezhetni. Gertrud testvér sok mindenfélét megigértetett, a korai lefekvést, a frissen fejt tejivást, meg a délutáni alvást illetőleg, azután végre elbúcsuzott, végig kocsizott a hosszu hegyi uton és eltünt a Rómába vezető ut fasoraiban.

Az idő előre haladt és Lady Éva mind gyakrabban találta feltétlenül szükségesnek, hogy egy pár napot bent töltsön a városban. Bámulatos türelemmel viselte elszigeteltségét, de a nyár előhaladtával a száraz nagy hőség, melyet enyhitettek ugyan, de nem hütöttek le a hatalmas délkeleti szelek, jelentékenyen megtámadta az idegeit. A társaság hiányát is kezdte már érezni; a tábornok és Honora rábeszélték tehát, (ami nem is nagy fáradságukba került), hogy kötelessége hat heti kúrára elutazni valamely kellemes fürdőhelyre. Szeptember közepére visszatérhet, azalatt pedig a várőrség, amint Honora magát meg a tábornokot elnevezte, majd csak elviszi a háztartást és szórakozik otthon valahogyan.

A két személyre redukált várőrség csaknem örült a változásnak. Olyan kitünően megértették ők egymást, egyáltalán nem is bánták, hogy csupán egymásra voltak utalva. Kerestek egy szelid, könnyen hajtható ponyt az alacsony kosárkocsi huzására, s ily módon sok apró kirándulást tettek együtt a hegyek közt, erdei virágot és páfrányt hordva haza, melyekkel azután Honora felékesitette a barátságtalan szobákat.

A tábornoknak sok szórakozást szerzett várerődjüknek különös furcsa tornyait, sánczait és erőditményeit kikutatni. Nagy érdeklődéssel puhatolta ki, hogy az óriás négyszögletes épületnek baloldali tornyát valaha kivégzési helyül használták, mikor még a földesurak korlátlan hatalommal itélhettek alattvalóik élete és halála felett.

Hosszu, meredek és szűk lépcsőzet kanyarodott fel a toronyba, melynek tetején, hol a kilátás egyszerre magába ölelt eget és földet, a falnak fele egy ablakot képezett, mely előtt karfás téglapad állott, s arra volt erősitve az ablak vasrácsozatának felső részéről lelógó rozsdás láncz, melyre rátérdepeltették az elitéltet, mialatt mellette a pap elmondta az utolsó imát és feloldozta szegény lelkét a bűntől. A kőpad mögött két lábnyira kerekded tuskó állott, közepén nagy nyilással. Az oldalrészek harántosan estek bele az üregbe s a térdelő kőhöz legközelébb eső szélén egy magasabb négyszögletes tuskó emelkedett tisztára faragott teknőfélével, mely leereszkedett róla a mélység belső falához.

Sir Maxwell Lindhurst sokat törte fejét üres óráiban a fölött, hogy vajjon mire használhatták azt a tuskót, meg a mélységbe vezető üreget; de azután bizonyos gyanus csapóárkoknak pontosabb megvizsgálása arra inditotta, hogy az enyhe éjszakán kikutasson még némely elhagyatott földalatti börtönt a várkastélynak ugyanazon része alatt, s akkor aztán világos lett előtte az egész berendezés. Egykor délben arra járkálva egy leszürődő fénysugár hirtelen felpillantásra késztette a tábornokot és meglátta a kék égboltot egy picziny nyiláson át, a mintegy kétszáz láb hosszu magasságban levő kupola végén; és az a világosság, ugy mint a bányászt vezeti lámpája, megmutatta neki az össze-vissza dobált és szanaszét heverő emberi csontokat a szerencsétlenek elgurult koponyáival, melyek egyikének okvetlen kis gyermekének kellett lenni. Először a fejnek kellett ledobatni, s csak azután követte a törzs; az áldozatot a kicsiny teknő fogta fel és továbbitotta, ugy hogy utána nem maradt egyéb tenni való, mint megtörülni a bárdot, hogy a jövő alkalommal ujabb szolgálatot tegyen. Hiába, a gyakorlat tökéletesit mindent!

Sir Maxwell Lindhurst nem találta szükségesnek a felfedezett nagyszerü öldöklő berendezés titkát Honorával közölni, hanem megelégedett azzal, hogy az emberi csontokat összeszedvén, elásta, ahol találta, s a sirjukra egy durva fakeresztet állitott oda, a hely megjelöléseül. A fiatalságában kiváncsi Honora pedig sokszor akart már felmászni a toronyba, hogy megnézze onnan a kilátást és az ominozus kőpadon ülve nagyon szerette volna kipuhatolni, mire való lehetett ott az a mélységes kút. Ugyan ki kivánhatott olyan magasságba vizet felhúzni? Mire a tábornok azonnal kitalálta a hadjáratnak egy régi módszerét, melyet a várőrség a kerti fecskendő cső és szivattyu müködésbe hozásával alkalmazott ostromlói ellen. Azt remélte, hogy az a regényes mese megbocsájtható neki. Hiszen csak nem magyarázhatta meg annak a gyönge idegzetü fiatal teremtésnek a Porsennáknak az általuk elitéltekkel való kegyetlen elbánási módjukat.

Szép napjai voltak azok Honorának; a nép már nem szidalmazta, se görbe szemmel nem nézett rá, miután egész csendben több jótékonyságban részesitette őket, pénzt és élelmiszereket osztva ki közöttük; közvetitésével a plébánia lelkészének, egy jó lelkü ember által, aki a herczegné odaköltözésében valóságos isten-áldást látott. A várnagy fejét csóválta, midőn Honora kiadta a parancsot, hogy a nyomorult viskók tetejét, ajtóit, ablakait kijavitsák, de miután urnője a saját pénzéből akarta a költséget fizetni, nem tehetett semmi ellenvetést annak a parancsa ellen.

Sőt még néhány szobát ki is bérelt egy kicsiny házban a falu végén és megfogadta a helybeli legöregebb asszonyt, hogy ott több veszélyes, ragályos beteget ápoljon; hanem hát kétségbeejtőleg nehéz volt még a legszegényebbeket is rábirni arra, hogy gyógyulásuk végett elvitessék magukat nyomoruságos otthonukból. Az egyik beteg egy kicsiny csecsemő volt, picziny hat hónapos baba, kinek szegény özvegy édes anyjának kivüle még egész sereg gyermeke volt otthon. Mikor a kis csecsemő megbetegedett és kitört rajta a heves diphteritis, Honora sürgette, hogy azonnal szállitsák el az ő ideiglenes kórházába. Az anya duzzogva engedett; de a gyermek meghalt.

Akkor látott Honora életében először halottat; és érezte, hogy soha se fogja elfelejteni azt a reggelt, melyen a halott kis babát eltemették a templomból. Honora a verandán állott, mikor a gyermek anyja felfelé jött a köves uton, a viaszsárga kis porontyot koporsó nélkül, betakaratlanul ölében hozva egy veres csinvatvánkoson, melynek sarkaiba tarka csinált papirosrózsák voltak illesztve. Két-három asszony, meg a többi testvérgyermekek kisérték és Honora látta, hogy az asszonyok magukhoz húzták a legkisebbeket és eltakarták szoknyáikkal, félve, nehogy reájuk essék szegény anyjuknak tekintete, kinek a szive ugy is annyira sajgott nyomoruságuk miatt.

Ekkor Honora bement a templomba, hogy kimutassa részvétét, s hogy lássa is hol van a kis csecsemő koporsója; egyszerre látta, hogy a szögletben levő nagy kőlapot karikájánál fogva felemelik és akkor hirtelen megtelik a levegő a fojtó halottszag kigőzölgésével; az asszonyok azután begöngyölik a szegény kis porontyot hosszu lepedőbe és ugy leeresztik abba a földalatti mélységbe és midőn a lepedőt visszahúzták, Honora hallotta, hogy a kis halott végig gördült az alsó köveken, a pap pedig azalatt imádkozott és szentelt vizet locsolt az üregbe; végre aztán ujból visszaeresztették a nagy kőlapot, mire Honora maga is kitámolygott a szabadba, szédülve a borzalomtól és az iszonyattól. Az anya is kijött a templomból, hóna alatt a piros csinvatvánkossal, majd rácsapott egyik gyermekére, amiért az utána nyúlt a papirosrózsáknak.

Assunta megmagyarázta Honorának, hogy ez a helybeli temetkezési szokás. Minden megkeresztelt lényt a templom alá temetnek; a gazdagokat koporsóban a saját oldalkápolnáikban, a szegényeket pedig a szárnyépületben a közös boltozat alá, melyet egy esztendőben kétszer kitakarit az ugynevezett hivatalos »aggiusta sepolcri«, mely üzletet csinál belőle. Ezzel meg volt tehát magyarázva a templom borzasztó dögleletes levegője. Attól a naptól fogva Honorának nagy önmegtagadásába került a templomba belépni, sőt még az erkély kápolnájába se járt el már olyan gyakran, mint azelőtt tette.

Arra a szomoru tapasztalatra jutott, hogy a népet nevelni kell, mielőtt segitenének rajta, hogy a segitségnek hasznát vehessék; mert a szegény kicsiny ragályos betegnek halála ismét Honora ellen lázitá a hangulatot. Pedig hát a helység már is valamivel több jólétet mutatott és egy kicsit kevesebb lett benne a nyomor, mint mikor ő először odaérkezett és ez némi kis reménynyel kecsegtette a jólelkü fiatal herczegnét a jövőre nézve.

Oh, bár csak Orazio örökre távol akarna maradni és ő... a tábornok... meg az az egy pár hozzátartozó békében élhetnének ott, s legfeljebb Lady Éva tekintene be-be egy kicsit a külvilágba. Oh! milyen gyönyörüség lenne az mindnyájuknak!

- Excellencza - szólalt meg Assunta egy reggel ugy augusztus közepén, - kérem ne menjen ki ma sehová! Ez a »festa« nap itt a helységben és ezeknek az embereknek nincs nevelésük.

- Mit tesz az, Assunta? - szólt Honora kissé bosszusan. Ő most már teljesen emanczipálta magát az orvosok és ápolónők fenhatósága alól s igy semmi kedve se volt magát Assunta rendelkezéseinek alávetni.

- Nagyon sokat határoz az »cocca mia«, vagyis Excellencza, akartam mondani. - Assunta nem tudta elfelejteni, hogy egykor Honorát karjaiban hordozta, de arról sokszor megfeledkezett, hogy az ő általa dajkált kis baba már felnőtt, sőt férjhez is ment. - Nagyon sokat tesz az, mert estefelé már inni fognak, a bor pedig savanyu »robaccia« s igy biztos, hogy ittas állapotban egy pár késelés el nem maradhat még az éj beállta előtt, a verekedéseket nem is emlitem. A cselédség beszélte ezt nekem. Kérem, esdve kérem tehát, ne menjen le ma!

Assunta most maga volt csak a herczegné szolgálatában, mivel Virginia engedelmet kért, hogy Lady Évával elmehessen a fürdőbe. A szegény Virginiát igen kellemetlen meglepetés érte, mikor lefutván az annyira dicsért gyógytárba valami megbizással, szemtül szembe találta magát Sor Salvatoreval.

A nagybácsi behivta őt a gyógytár hátulsó részébe és egy nyomatékos fenyegetést vagy alapos megvesztegetést alkalmazott, mert annyi tény, hogy Virginia elfelejtette elbeszélni a többi cselédségnek, hogy az a vegyész, aki most telepedett le Olivetoban légváltozás miatt, az ő nagybátyja, Salvatore Dantorini. A legközelebbi alkalommal, mikor a herczegnének ismét szüksége volt valamire, a férfi cselédek egyikét küldte át és nagyon örült, hogy elutazhatott Lady Évával. Sor Salvatore nem volt kellemes rokoni összeköttetés a közel szomszédságban.

Habár Honora csaknem az egész életét Olaszországban töltötte el, soha se érintkezett még azelőtt a hegylakó durva paraszt néppel s igy korlátolt tapasztalatai nem nyujtottak neki alkalmat azok helyes megbirálására. Legfeljebb abból itélhetett, amit alkalmilag neki elbeszéltek, de az egymás közt folytatott beszéd egészen érthetetlen volt az ő füleinek. Azt gondolta tehát magában, hogy érdekes volna megnézni, hogy tartják meg a »festájukat«, miért is semmiképen se hagyta magát lebeszéltetni kikocsizási szándékáról.

De amint a rácskapuhoz ért, mely a terrasseról levezetett az útra, kisértetbe hozta a szép nyári idő és valamennyi suhogó lombozat csábitani látszék, hogy siessen felüdülni árnyékuk alá.

- Tegyünk előbb egy fordulót az erdőn keresztül - mondá sir Maxwell Lindhurstnak, aki a lovakat hajtotta - azután visszafelé jöhetünk majd azon az alsó úton, mely a Piazzához vezet. Ah, de álljunk meg előbb, hadd adjak valamit annak a szegény siketnéma embernek!

Egy szegény bamba koldus lapult meg a rács kapu külső oldalánál, béna kezét alamizsnáért kinyujtva, a másikkal pedig a falu felé mutatva, mintha azt kérdezné, miért mennek arra. Néma volt, de nem hülye. Honora megszánta és ruhával, élelmiszerekkel, sőt pénzzel is ellátta. A nyomorék valóságos angyalt látott benne, sokkal jobbnak tartotta az aranyozott angyaloknál a templomban, mert azok még soha se nyujtották feléje aranyos ujjaikat, hogy kalapjába »soldit« dobjanak. Határozottan el akarta állani Honora útját a falu felé és nagyon örülni látszott, azt látva, hogy a ponyk az erdő irányába tartanak. Abban a pillanatban erős rakétadurranás hangzott fel, jelezve, hogy valami történik a Piazzán, körülbelül egy negyed mértföldnyire.

A ponyk ágaskodtak, ficzánkoltak egy pillanatig, de azután mintha jobban meggondolnák a dolgot, sebes vágtatva neki iramodtak. Nemsokára azután végigkocsikáztak Honoráék a magas gesztenyefák lombjai alatt, ott ahol legsürübb volt az árnyék és legsötétebb a talaj, alacsony cyclamenbokrok telitették az erdőt felséges illatukkal. A nap áthasitva az ágas-bogas leveles galyakat, itt-ott hosszu sugarat vetett a zöld bokorra, megaranyozva a virágokat; s a lengő száraikon rezgő szárnyalaku szirmok olyanoknak tüntek fel, mint megannyi pihenni vágyó rubinpillangó.

Midőn Honora teleszedte kezeit a virágokkal, egyszerre rémes orditás hasitotta át a léget, a falu irányából olyan üvöltéstől követve, mely alig törhetett ki emberi tüdőből.

- Ugyan mi lehet az? - szólalt meg Honora a cyclamenbokron keresztül hajolva a tábornokhoz, ki a gyeplüt tartotta.

- Valami állatbőgés - felelé az öreg ur, - olyan hang, mint a bika bőgése - mondá, azután a mögötte álló lovászhoz fordult e kérdéssel: - Miféle lárma lehet az amott?

A lovász már kezdett hozzá szokni a tábornok olasz kiejtéséhez.

- Egy megvadult bika, - felelé; - apró lobogókat szúrnak a hátába és most azért hajtják, hogy megszelidüljön. De az sehogy se tetszik a baromnak.

Magyarázatát olyan szelid mosolygással kisérte a lovász, minő csak az alsóbb osztálybeli olaszoknál észlelhető, ha az állat kinzásáról beszélnek.

Honora szemeiben megvillant a harag.

- Hiszen ez olyan, mint mikor a szegény lovakat futtatják farsangon - mondá komoran. - Miért nem mondta ezt nekem senki? Azonnal be kell tiltani.

- Excellencza, ez itt már régi szokás. A bika meg nem szelidül, amig nem kinozzák és meg nem hajtják. Ő nem keresztény; nem érzi a szenvedést!

Az olasz cselédek rendesen kapaczitálással próbálják lecsillapitani uraságuk haragját és sehogy se tudnak alkalmazkodni az északvidéki szolgák hallgatag engedelmességéhez.

- Az állatok éppen ugy éreznek, mint mi, de keresztények nem kinozhatják az állatokat, - szólt a herczegné szigoruan. - Azonnal be fogjuk tiltani ezt a vad és vétkes állatkinzást!

Azzal felült a tábornok mellé és kérte, hogy forduljanak meg; vissza akart menni a faluba.

- Mi történik ott? - kérdezé a tábornok, amint a gyeplüt megeresztette. Nem értette jól a lovász magyarázatát.

- Egy nyomorult bikát kinoznak - felelé Honora. - Azonnal be kell azt tiltanom.

- Barmok! - szólt a tábornok. - Elmegyek és körül nézek köztük, de előbb haza viszem önt Honora - mondá s azzal óvatosan megforditotta a kocsit az erdei ut puha süppedő talaján.

A falu irányában hajtottak el és minél közelébb jutottak a faluhoz, a lárma annál hangosabb lett. Ugy, hogy a tábornok nyugtalanul tekintett körül.

- Kérdezze meg ettől az embertől, vajjon lehetséges-e, hogy erre jöhetnek - mondá Honorához. - Nem szeretném, ha önnel... a kocsin... meg a ponykkal kellene azzal az üvöltő, vad csordával találkoznunk.

- Oh, soha se aggódjék én miattam - szólt Honora. - Inkább hajtsunk feléjük, azután állitsuk meg őket. Szegény nyomorultak... annyira felbosszantanak engem.

E szavak közben hirtelen felemelte az ostort és megcsapkodta vele a ponyk oldalát. A ponyk sebesen vágtattak haza felé. Szerencsére az ut hegynek fel vezetett, mert különben ugyancsak nagy gondot adott volna a tábornoknak megakadályozni, hogy fel ne forditsák a könnyü kis jármüvet.

- Ha még egyszer ilyesmit tesz, édes Honora, komolyan megharagszom - mondá.

A magas hosszu meredek ut tetején, a fejük felett, üvöltő, orditó néptömeg bukkant elő. Iszonyu porfelleg, kiabálás, ujjongás hallatszott, melylyel egy agyonkinzott nyomorult állat patáinak dobogása s bőgése is összevegyült, azután egy neki vadult nagy fekete bika rohant lefelé a fehér, poros, egyenes uton.

A tábornok sietve megforditotta a kocsit, hogy megkisérelje ismét elérni az erdei utat; de az már lehetetlenség volt... túlságosan messzire elhajtottak attól. Szorosan balfelé, az omló szirtfal mellé terelte tehát a ponykat, hol egy erős rántással megállitotta, mialatt a megrémült Honora néma imát rebegett, nehogy olyan borzasztó halált mérjen reá a Mindenható.

A kőfalba egy mélyedés, bolthajtás féle volt kőből épitve, mely bár nem volt mély, de azért némi kis menedéket mégis nyujthatott. Sir Maxwell Lindhurst betolta abba Honorát, azután nagy zsebkése segitségével elmetszette az istrángot és szabadon eresztette a ponykat, hogy elvágtassanak az uton, mig ő maga Honora elibe állva, mindakét kezével szorosan tartotta a fűzfából font kis kocsit, mintegy védelmi korlátot. Azon keresztül nem árthatott Honorának a bika. A lovász lerohant a hegyről és pár száz méternyi szaladás után megpróbált felmászni a kőfalra.

Most már rohamosan közeledett feléjük az üvöltő sokaság és a rohanó talpak megrengették a földet; a tábornok pillanatra se forditotta el tekintetét a közeledő porfellegről, hanem nyugtatólag igy szólt Honorához:

- Ne féljen, kedvesem; az ön közelébe nem juthat a bika. Mindjárt túl leszünk a veszélyen!

Ekkor egyszerre szétvált a sárga porfelleg és abból közvetlen a bika előtt karjait lengetve és örjöngő kiáltozással kibontakozott a szegény siketnéma koldus és feléjük törtetve iszonyu erőmegfeszitéssel belekapaszkodott a kocsi oldalába és ott leroskadt egyenesen a vadállat utjában.

Honora lehunyta szemét, hogy ne lássa. A bika korbácsütésektől vérezve, kidülledt szemekkel, izzó nyelvét kiöltve, az eleven bőrébe szurkált megtüzesitett apró zászlók által okozott iszonyu fájdalomtól tajtékozva és orditva rohant el mellettük, rohantában azonban egy pillanatra megállva, agyontaposta a nyomorult szegény koldust. A következő pillanatban már eltünt a felbőszült bika, a tomboló tömeg pedig a véres látvány gyönyörétől elkápráztatva és semmi egyébbel nem törődve, utána iramodott.

Midőn aztán minden lecsendesült már, sir Maxwell eleresztette a kocsit és Honorához fordult. A fiatal herczegné rendkivül sápadt és szótlan volt és bár kezét szivéhez szoritotta, hogy heves lüktetését csillapitsa, mégis rámosolygott öreg barátjára.

- Most már vége van a veszélynek - rebegé halkan. - Engedje hát, hogy leüljek egy kicsit.

A tábornok megpróbálta félre tolni a kocsit, de az nem mozdult a helyéből. Keresztül mászott rajta, de visszatántorodott az összemarczangolt emberi test láttára, mely az utfélen a kocsi kereke mellett feküdt. A nyomorék koldusnak megpillantása megdöbbentette. Lehajolt, megtapogatta a koldus vállát, de az nem adott életjelt.

Ekkor hirtelen felpillantott Honorára; ő még mindig oda volt dülve a falhoz és nem látott semmit. A tábornok egy pillanat alatt levette a könnyü por elleni takarót az ülésről és letakarta vele a rongyos véres alakot. Azután gyöngéden kihuzta a kerekek alól, a kocsit pedig vagy egy lábnyira kitaszitotta az utra és visszatért Honorához.

- Most már azt hiszem haza sétálhatunk, kedvesem; nem vagyunk messze.

- Nem jönnek-e vissza? - kérdezé szegény Honora reszkető ajakkal.

- Isten mentsen attól! - hebegte a tábornok. - Nem, az nem valószinü. Amoda fent van egy bejárat. Azon az uton bejuthatunk az alsó udvarba. Bár csak már előbb is elértük volna.

Azzal igyekezett Honora tekintetét az utról elterelni és mialatt vezette, folyton szóval tartotta. Honora nem tudta, hogy a poros uton mögötte feküdt holt teste a szegény koldusnak, kinek bünös lelke egyszerre kibékitette az eget azzal, hogy feláldozta nyomorék életét abban a nemes kisérletben, hogy jóltevőjét megmentse.

Nehéz feladat volt a herczegnét elvonszolni a bejáratig, ugy hogy a tábornok kénytelen volt átkarolni derekát és csaknem ölében vitte fel a hegyre, hogy biztos menhelyre juthasson vele. A kicsiny kapu tárva volt, mert többen menekültek oda a cselédség közül.

Pillanat alatt bevitték a herczegnét a saját udvarába, hol Assunta egy kőre leülve lefektette őt térdeire, az embereket elküldte borért meg a párnázott hordszékért, mely a csarnokban állott és mikor azt elhozták, felvitette benne urnőjét a saját felső szobáiba.

A tábornok pedig, mihelyt biztonságban tudta Honorát, előhivatott kettőt a megrémült kocsisok közül, hogy menjenek le vele az országutra, ahol a szegény koldus holtteste feküdt abban a helyzetben, amelyben ott hagyta őt a fehér porban. Ráparancsolt az emberekre, mire azok, kelletlenül bár, felemelték a szegény nyomorékot és feltették Honora pony-fogatára, melyet aztán felvontatván a hegyen, betolták az istállóudvarba. A szegény koldus az egész napon át az elhagyott földszinti szobák egyikében feküdt egy tiszta szőrzsákon; Assunta nagy feszületet állitott a fejéhez, két viaszgyertyát gyujtott meg a lábainál és melléje szentelt vizzel telt edényt helyezett.

XVII.

Az az asszony, akit a herczegné rákényszeritett kicsiny rögtönzött kórházában az ápolónői szolgálatra, a legbefolyásosabb egyéniség volt egész Olivetoban. Részben Sor Salvatorenak Olivetoba költözése is az ő művének mondható, miután testvére volt a meghalt feleségének és igy nagynénje a szerencsétlen Magdolnának. Gyakran ült a gyógyszerek neveivel jelzett majolikaedényekkel telt gyógytárban, megbámulva a temérdek különféle gyógyszert, melyek neveinek betanulása sok tanulónak fejtörésébe került már. A mi elődeinknek kevesebb szükségük volt olyasmire, mert sokkal erőteljesebb alkotással birtak, bár lehetséges, hogy fajunk épp azért gyarapodott ennyire, mivel távol éltek minden orvostól meg vegyésztől.

Sora Giustina a festa nap estéjén megint ott ült, két kezét az ölében pihentetve. Az est meleg volt és fekete ruhájának bő redői csak ugy libegtek tekintélyes termetén. A herczegnéről és annak családjáról beszélgettek a vegyészszel.

- Mindig történik valami szerencsétlenség, mikor a meghajtott bikát megölik, - jegyzé meg Sora Giustina - és rendesen akad elég asszony, aki megijed. Luigi éppen most volt nálam megmondani, hogy a felesége nagyon megbetegedett és szüksége van reám. Pénzük nincs, de azt izente, majd megfizet, mikor teheti. Eh! hadd várjon egy kicsit. Nagyon meleg van.

- Melyik az a Luigi? - kérdezé Sor Salvatore. - Ezek a nyomorultak mind olyan egyformák.

- Az a fél karu ember, kinek csak fél arcza van; egy disznó megcsonkitotta még a bölcsőben.

- Annak a felesége küldött éretted?

- Igen. Mindenki csak Giustina után vágyódik; de Katalinnak várni kell. Majd elmegyek később.

- Milyen kár, hogy most érte a szerencsétlent a korai szülés és nem valamivel később! - mondá Sor Salvatore és szavai közben jelentősen nézett a sógornőjére.

- Miért? - kérdezte bosszusan az asszony. - Mit törődöl te azzal? Hiszen ugy se fizethetnek az orvosságért, pedig a gyermekeik egyre-másra meghalnak. De jobb is igy. Sokkal jobb, ha az éktelen csúf nyomorékok minél előbb bejutnak a paradicsomba.

- Hát te is annyira bálványozod a fiatal herczegnét, mint a többiek? - kérdezé a vegyész.

- Ugyan, ki szeretett valaha egy Porsennát? - sziszegte Giustina. - Azután az anyja még azt is mondta Assuntának, hogy ő ugyan egyetlen piszkos falubeli asszonyt se türne meg a leánya körül. Majd hoznak egy tiszta, ügyes ápolónőt hozzá Rómából, mihelyt a kis herczeg megszületik. Üsse meg a guta valamennyiüket! Remélem meghal az a herczeg, még mielőtt megkeresztelnék!

- Az nagy kár volna - szólt Sor Salvatore, - mert hát, miután te nem szereted őket olyan nagyon és a drága kis herczegnek itt kell a világra jönni... milyen pompás alkalmunk lenne leszámolni velük.

- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdé Giustina rábámulva.

A gyógyszerész dühösen ráförmedt.

- Hát nem érted? - szólt szinte hörögve. - Azt hiszed azért hagytam el gyönyörü szép gyógytáramat Trasteverében és azért jöttem ide ebbe a nyomoruságos lyukba, hogy téged lássalak, te értelem nélküli ostoba asszony? Nekem arra a születendő kis herczegre van szükségem, azért jöttem, hogy őt a hatalmamba keritsem. Meg fogom őt szerezni és ebben neked kell segitségemre lenned!

- Madonna mia Santissima! - mondá Sora Giustina székét hátra taszitva és borzalommal csapta össze két kezét.

- Ugyan miért ijedsz meg annyira? Mit lehet ez ellen tenni? Elég névtelen éhező gyermek futkos itt meztelenül azokkal az átkozott szemekkel. Hadd legyen több egygyel! És helyette csusztassatok be egyet Luigi vézna nyomorék gyerekei közül a csipkés arany bölcsőbe. Magdolna kis csecsemője a vizbe fult. Elég hát, ha az övét életben hagyom, hogy sokáig koplaljon és nyomorogjon.

- Én nem tudom, mit tegyek - szólt Giustina habozva. - Tudod, hogy sokat, mindent megtennék érted, Salvatore, de a gályát meg nem koczkáztathatom! Nem; én félek, nem merem! Azt nem tehetem! - mondá siránkozva a szülésznő.

- Adok én neked annyi pénzt, hogy egész életeden át megélsz belőle - susogta sógora.

Giustina szemei felvillogtak a jólét utáni sóvárgástól. Egészen fel volt izgatva.

- Mit lehet itt tenni? - szólt lesujtva. - Nem is sikerülne; mert hiszen engem be se eresztenek a herczegné szobájába.

Gyors léptek zaja hallatszott be az utczáról, mire Sor Salvatore kitekintett. A Porsenna-cselédség közül futott egyik a gyógyszertár felé papirlappal a kezében.

A gyógyszerész rákiáltott, aztán megkérdezte, hogy mi történt a várkastélyban.

- A herczegné beteg; most sürgönyöznek az orvosért meg az édes anyja után... és mit tudom én még kiért? Talán az egész Rómát ide czitálják.

- Hadd lássam, mit akarnak - szólt Sor Salvatore.

Az ember átadta az irásokat. Az egyik sürgöny Bruno orvos sürgős meghivását tartalmazta, a másik Porsenna herczegnének szólt, a harmadik egy hirneves szülésznőnek és végre az utolsó Lady Évához volt intézve, aki Olaszország északvidékén tartózkodott!

- Mi történt? - kérdezte Giustina, miközben Salvatore az irásokat vizsgálta.

- Ah, a herczegné kikocsizott és a megriasztott bika csaknem a lábai előtt ölte meg a nyomorék koldust; bizonyosan attól ijedt meg olyan borzasztóan... az a nevetséges vén Assunta pedig még bennünket támadott meg miatta... mintha bizony mi tehetnénk róla! Adja ide azokat az iratokat, Sor Farmacista, nekem sietnem kell.

- Majd feladom én - mondá előzékenyen a vegyész. - Most már tiz az óra és a távirdász bizonyosan lefeküdt az ágyba; a maga kedvéért nem kelne fel, de az én szavamra tudom megteszi.

Azzal Sor Salvatore feltette kalapját és elsietett. Pompeo persze nem nagyon bánta, hogy más valaki végezze helyette a dolgát és kényelmesen leült a megüresedett székre.

- Remélem nem parancsolták neked, hogy értem is eljöjj? - kérdezé önhitten Giustina.

- Nem ám - felelé Pompeo. - Azt nem mondhatnám, hogy hivattak, de bizonyosan örülnének azért, ha oda mennél. Még Virginia sincs otthon és tudom, hogy a herczegné nagyon rosszul van.

E pillanatban egy esetlen tizenkét vagy tizenhárom éves leány állott meg a gyógyszertár bejárata előtt.

- Sora Giustina - kiáltott be az ajtón; - kérem jöjjön el Luigi Katalinához. Folyton jajveszékel utána.

Sora Giustina hévvel szökött fel helyéből.

- Mindjárt elmegyek - mondá s azzal kisietett az utczára, hogy a postahivatalból visszatérő sógora elibe menjen. A sötétben sugdostak együtt valamit, a gyógyszerész pedig azután bement a gyógytárba, ahol Pompeo várakozott reá.

- Lehetetlenség már ma éjjel elküldeni a sürgönyöket, Sor Pompeo. A távirdász elment Monte-Leonéba és reggelig nem tér vissza. Hagyja itt az irásokat s én azonnal feladom, mihelyt a hivatalnok hazaérkezik.

- - - - - - -

Sir Maxwell Lindhurst az egész hosszu éjszakán kétségbeesetten, aggódva és önmagát vádolva járt fel s alá a verandán, be és ki a csarnokból. Minek is engedte Honorát kikocsizni? Miért engedte meg, hogy anyja elutazzék? Szegény öreg úr szüntelen fellázadt a saját gondatlansága ellen. Azt képzelte, hogy gondját tudja viselni Honorának és ime most mi történt vele! De miért is nem jött meg Bruno az ápolónővel? Hát meg hagyják őt halni kinjaiban? Már elmult négy órája, hogy megirta azokat a sürgönyöket; a válasznak már régen itt kellene lenni. Igy gyötörte magát szegény Sir Maxwell Lindhurst kint a csillagos ég alatt, mig odabent a nagy hálószobában szegény Honora herczegné tanulta megismerni az anyaság kínszenvedéseit; és Assunta lehajolva verejtékes fehér homlokához, biztatni, bátoritani iparkodott a szegény szenvedőt.

Végre nem birta már az öreg hű cseléd tovább kiállani a meddő várakozást és sürgösen elküldött Sora Giustináért, aki hévvel engedelmeskedett és sietve követte a küldönczöt a kastélyba. Éppen akkor érkezett vissza egy nyomorult viskóból a falu tulsó végéről, de erről nem tett emlitést.

A szabadban kint járó tábornok ugy három óra tájban a templom fala tájékán fehér mozgó alakot látott kibontakozni a sötétségből.

- Szegény nyomorult koldus lesz! - gondolá - talán imádkozik majd érette valamelyik? Kis Honora, szegény kis Honora! Isten szabaditsa meg épségben az én kedves kis leányomat!

De ha imádkozó koldus volt az, aki a templom tájékán járt, akkor ugyancsak furcsa koldus lehetett.

Sor Salvatore volt, aki idegesen leselkedve és óvatosan, nehogy zajt üssön a hangos kövön, beosont a mellékajtón és oda állott a falba épitett rácsos erkély alá. Egy lámpát állitott a nyirkos sötét márvány padlóra, hogy az egy kis világosságot áraszszon a sötétség ködébe. Egy törülközővel letakart kosarat tartott a kezében, miközben ugy érezte, mintha ezer szem volna reá függesztve. Valami nyöszörgött a fehér lepel alatt.

Fölül az erkély rácsozatának nyilásánál Sora Giustinának kövér sápadt arcza bukkant ki és egy kötelet eresztett le onnan a templomba.

- Vajjon életben marad-e, ha itt hagyom? - susogta Sora Giustina. - Mert még sokáig várhatunk.

- Oh, igen; csak emeld fel egy kicsit a törülköző sarkát, hogy lélegzetet vehessen. Nincs itt valaki a közelben? Mert esetleg sirhat is a poronty.

- Nincs; itt teljes biztonságban lehetünk. A szobák messze vannak és azokat nehéz tölgyfaajtó zárja el. Be kell itt várnod engem, amig visszajövök. Hogyan egyezett bele Katalin?

- Hazudtam neki olyasvalamit, hogy a herczegné látni kivánja kicsinyét, pedig még maga se nézte meg tulajdonképen.

- Jól van. Most már vissza kell mennem. Azzal felhúzta a kosarat óvatosan a rácsozat között és eltünt.

Az órák teltek egymás után és Sora Giustina nem tért vissza. Sor Salvatorét a padon ülve elnyomta az álom, azután káromkodva ébredt fel, mert nem merte megmozditani görcstől zsibbadó lábszárait abbeli félelemből, nehogy zajt üssön. A templom nyomasztó levegője fojtogatni kezdte és egészen elzsibbasztotta idegeit; már pislogó lámpája is azzal fenyegette, hogy nem tart ki sokáig. Csakhamar ki fog aludni s akkor ő sötétben marad ott egyedül a lábai alatt pihenő halottakkal, az oldalkápolna magas oltárával és annak nagy feszületével. Milyen különös, hogy olyan világosan láthatta a feszületet; az ő lámpája pedig bizonyosan nem vethette fénysugarait olyan magasra. A Krisztusnak piros vérrel boritott halvány arcza, a kinszenvedéssel vonagló arczvonások, a lehorgasztott fej s a csaknem honáig érő kitárt karok mind olyan borzalmasan meg voltak világitva. Sor Salvatore felkelt helyéből és megkisérlé végig nézni a padokon és az egész templom hajóján. Dio santo! Hiszen még másik lámpa is égett ott!

Ujra leült a gyógyszerész és fogai vaczogtak a félelemtől. Mikor aztán vére egy kicsit lecsendesült és nem lüktetett annyira ereiben, felállott és lassan elcsúszni próbált a padjától. Meg akarta tudni, van-e ott valaki és hogy látta-e valaki az erkélyre felhuzott kosarat. Jó méternyire elcsúszott a padtól és lehuzta czipőit. Azután meglapulva ugy iparkodott tovább siklani, hogy a márványfalat világitó sugarakat kikerülje és gyorsan közeledett a kicsiny kápolnához.

Amint közeledett, letérdelt és rendkivüli óvatossággal odacsúszott az oltár egyik végének lépcsőjéhez. Az alacsony oszlopos korlát igen tömör volt, minden nyilás egy olyan faragott rácsozattal, melyen keresztül lehetett volna látni. Sor Salvatore nem is láthatott egyebet, mint a haldokló Krisztus arczát, meg a feléje kiterjesztett karokat. Fel kellett emelni tekintetét és csak felágaskodva nézhetett át a magas rácsozaton, hogy láthassa miért van ott a világosság. Felemelkedett tehát térdeiről és didergő nedves kezével felkapaszkodva a márvány korlátra, bepillantott az elkeritett kápolnába.

Két viaszgyertya égett ott, egyik jobb, másik bal felől két megmerevült lábnál és lobogó fénysugarát egy halott arczának félig lehunyt szemeire vetette; azok a szemek borzasztó fenyegető merevséggel néztek egyenesen arra a pontra, ahol Sor Salvatore térdelt alig egy méternyire a megmerevült lábaktól, melyek soha többé nem fognak járkálni.

Amint Sor Salvatore belekapaszkodott a reszkető ujjainál kevésbbé hideg márványoszlopba, egy valószinüleg a hegyek közt támadt szélroham hirtelen kitaszitotta egyik rozoga ablakát a templomnak és sivitva meglobogtatta a viaszgyertyák kékes lángjait, fellebbentve a durva leplet is, mely a halott testét betakarta, mi által szembe tünt egyszerre a meztelen élettelen testnek béna karja.

A szél üvöltését túlharsogó éles kiáltás visszhangzott át a templomon és Sor Salvatore élettelenül zuhant le hanyatt a lépcsőről, elterülve az alsó kövezeten.

Sor Salvatore ezerszer is elfordult már megvetőleg a feszületnek könyörületesen feléje tárt karjaitól és ime most tapasztalnia kellett, hogy egy holt kéz is képes őt az itélőszék elé állitani.

A siketnéma nyomorék koldus már két izben, egyszer élve, másodszor pedig halva mentette meg a herczegnét. Az az ember, a ki el akarta tőle rabolni elsőszülött gyermekét, ott feküdt holtan a halott koldus lábainál.

- - - - - - -

A hajnal pitymallott már a hegyhullámok ormai felett és az üde légáramlat betódult a kitárt nagy ablakon át Honora ágyához. Assunta urnője mellett térdelve kezeit tartotta és bátoritotta, vigasztalta, mig Sora Giusta mérgesen, duzzogva állott az ágy lábánál.

A fiatal herczegné egyik karjával valami picziny kis teremtést ölelt a szivéhez, mely éppen csak pár perczczel előbb látott napvilágot, hogy többé ne az édes anya szive alatt, hanem annak keblén pihenjen. Másik hófehér karját a rajta felejtett ékszerekkel, melyek fényszikrákat vetettek a hajnali pirban, felemelte, hogy megakadályozza az ápolónőt gyermeke érintésében.

- Adja ide nekem, Amore mio - esdeklett Assunta. - Hiszen nem akarom én megfosztani tőle, de hát születése pillanatától folyton a karjában szorongatja. Engedje, hogy megfüröszszem, felöltöztessem, azután megint visszaadom a piczikét.

- Nem, nem, nem! - tiltakozott villogó szemekkel és elfojtott zokogással Honora; az az asszony meggyilkolja az én kis angyalomat! Az ő tisztátalan kezének nem szabad érinteni az én egyetlen kincsemet.

- Nem fogja érinteni - biztatta Assunta s azzal az ápolónőhöz fordult e szavakkal: - Az égre kérem, Sora Giusta, menjen ki a szobából, amig elveszem tőle a gyermeket. Majd ujból igy kérte a herczegnőt:

- Ne féljen, Excellencza, kedves drága kis herczegném, nem engedem őt hozzá nyulni, magam végzek el mindent.

És Assunta megkisérté elvenni az ujszülött kis csecsemőt az anya karjából.

- Nem adom addig, amig ő itt van, - ellenkezett a hófehér asszonyka a széles nagy ágyban. - A szegény koldus már éjfél óta ott állott mögötte, szegény nyomorék kezével integetve, hogy vigyázzak. Eredj innen, te gonosz asszony, aki meg akartad ölni a gyermekemet. Az Isten itéljen feletted! Menj! Távozzál!

Giustina ónszinü sáppadt arczczal tántorogva ment ki és Assunta becsukta utána a nehéz ajtót. Azután visszatért, felemelte a kis herczegnét és oda tartott az anya ajkához egy picziny fekete fürtös fejecskét, hogy csókolja meg. Honora arcza lehajolt a puha párnára, melyen az ujszülött fejecskéje pihent és megcsókolta piczinyke arczát, azután örömkönnyekre fakadt és a zokogás egész gyönge testét ugy megrázta, mint a virágot a fergeteg.

Ekkor már a nap arany sugarai tündököltek a hegyek felett és az ablakon besütve arany sávokat vetettek az ágyon keresztül; a kedves öreg tábornok is ott állott Honora mellett, egyik kezét áldólag fejére téve, mig a másikkal nedves kezét fogta, mialatt könnyek peregtek végig bronzszinü arczán ősz bajuszára és ajkai felfohászkodva rebegték:

- Hála Istennek! kedves kis herczegném, most már minden rendben van! Csakhogy kis leány! Az Isten áldja meg őt!

A távsürgönyök soha se küldettek el; de a tábornok látva, hogy senki se jön a hivottak közül, lóhátas szolgákat küldött Rómába. Este felé azután egymás után érkeztek meg. Legelsőnek jött az öreg Porsenna herczegné, még pedig meglehetősen felháborodva a fölött, hogy első unokája nem fiú, csak egy leány; és bizony nagy megkönnyebbülést éreztek a várkastélybeliek, midőn két nap mulva elutazott azzal a kijelentéssel, hogy nem valami nagy érdeklődéssel viseltetik a szegény kis ujszülött iránt, mert csak most látja, milyen nagy kár volt a fiának egy külföldi leánynyal házasságra lépni, aki még azt se tudja, mi a kötelessége olyan előkelő főrangu családban! Hiszen még a szegény falubeli parasztasszonyok is büszkék arra, ha fiúkat szülnek, a főrangu Porsenna családban meg annyi hűhó után is csak egy hiába való kis leány viselheti majd a fényes ősi nevet!

A tábornok valósággal őrt állott mostoha leánya hálószobájának ajtaja előtt és be nem eresztette hozzá az öreg herczegnét, ugy hogy az elutazott anélkül, hogy akár Honorát, akár a kis babát látta volna. A fiatal anya folyton abban a lázas képzelődésben maradt, hogy gyermeke életét veszély fenyegeti és annyira bele élte magát abba az izgatottságba, hogy a végre megérkezett Bruno orvos azt mondta, minden áron meg kell szerezni nyugalmát, miért is pillanatra se engedte kivinni a kis csecsemőt a szobából. Honora egészen nyugodt és boldog volt, mikor kis leányát karjaiban tarthatta, vagy ha Assunta az ágya mellett ült ölében a kis pólyás babával. De olyankor is kinyujtotta Honora reszkető kezét s erősen megfogta a kis leány párnája végit, hogy biztonságban a maga közelében érezze.

Pedig hát kis gyermekének legveszedelmesebb ellensége ott feküdt már eltemetve, de nem a templomban, hanem mögötte egy félreeső sarokban, mivel Sor Salvator ki volt közösitve a miatt, hogy nyilvánosan kérkedett minduntalan azzal, hogy már évek óta nem járult az oltári szentségekhez, nem temethették tehát őt a jó keresztények mellé a templomba. Giustina pedig nagy nehezen tudta csak Katalina kis gyermekét észrevétlenül visszavinni az anyjának, ügyetlen mentséggel átadni Sor Salvatore nevében, kinek szomoru végét még akkor nem fedezték fel és megfogadta magában, hogy soha többé nem vállalkozik olyan veszedelmes dologra.

Midőn sógorát holtan megtalálták a templomban, hirtelen rémület fogta el, mert arra gondolt, hogy legközelebb reá kerülhet a sor; de amint az első benyomást leküzdte, elhitette magával, hogy Sor Salvatore hirtelen halála bizonyosan valamely véletlen balesetnek tulajdonitható! Azzal vigasztalta aztán magát Giustina, hogy eddig semmiféle élő lény nem léphet fel ellene váddal, a jövőben meg majd óvatosabb lesz.

Egy kicsit rosszul érezte magát persze, mikor Katalina kis gyermeke is meghalt, mert kétségtelenül az ide s tova hurczolás, meg az, hogy több óráig hagyták táplálék nélkül, okozhatta a halál bekövetkezését; de hát legalább még megkeresztelhették, s igy nem kellett attól tartani, hogy a másvilágon vádolni fogja őt bűneért!

Lady Éva hazasietett a fürdőhelyről és Honora félig neheztelt, de félig mulatott is anyja kimutatott csalódása felett, mikor a kis babát meglátta, mert Honora maga kimondhatlanul örült, hogy leány és nem fiu, aki őt folyton Oraziora emlékeztetné; de érezte azt is, hogy a piczike kis leánya sokkal jobban fog hozzá ragaszkodni és inkább lesz az övé, mintha fiu lett volna.

Igen kellemetlen jelenetet idézett elő az öreg herczegnő és fia között, midőn az utóbbinak tudtára adta, hogy kis herczegnővel és nem herczeggel gyarapodott a család. Orazio a férfiak azon osztályához tartozott, akik halálosan meggyülölik a nőt, mihelyt nem vágyódnak többé birhatása után. A maga módja és képessége szerint, ha ugyan szentségtörést nem követünk el a magasztos szó fogalma ellen, szerelmes volt Honorába, mikor az végre beleegyezett, hogy nejévé legyen. Szegény fiatal nő, tudjuk, mily keservesen szenvedett meg azért a rövid életü heves szenvedélyért Orazionak borzasztó, szinte őrülettel határos féltékenysége miatt. Most egyszerre megfosztva a fiu-örököstől, ki után sóvárgott, hogy a Ferrara rokonokat meggátolja az ősi vagyon öröklésében, Honora elleni gyülölete egyszerre szilaj, végzetes dühhé fajult sivár szivében, olyan haraggá, mely mérgez, éget és megdermeszt egyszerre mindent és végre is okvetlenül meggyilkolja, elpusztitja azt, akit gyülöl.

Honora megvigasztalódva központositott szeretetének egyetlen tárgya, kis leánykája által, ki éjjel-nappal ott pihent mellette, (mert még mindig nem engedte elvinni közeléből pillanatra se a kis csecsemőt), reszkető kézzel, engesztelő és megbocsájtó levelet irt férjének. Nem hivta őt, hogy meglátogassa, mert nem is kivánta viszontlátni; de habár nem tudott volna benne soha bizni a jövőben, értésére akarta adni, még mielőtt gyermekük megkereszteltetnék, hogy megbocsájt neki a multért.

Ő maga kivánta kis leányát a keresztvizre tartani, nem akart tehát szivében a legkisebb keserüséggel is az oltár elé lépni.

Miután azonban, gondolta Honora, hogy sir Maxwell Lindhurst meg az édes anyja is lebeszélnék őt a levél elküldéséről, Assunta által adatta azt fel az ő tudtukon kivül a postára és bizony a hűséges öreg dada akarata ellenére is. Miután attól tartottak, hogy két három hét is eltelik, még mielőtt a herczegnőt elmenni engednék a templomba, a jó öreg lelkész ajánlkozott, hogy eljön és a gyermeket megkereszteli otthon a herczegné hálószobájában. A népnek rossz példa lett volna, hogy a gyermeket olyan sokáig hagyják keresztviz nélkül. Honora belátta és abba is beleegyezett tehát, hogy otthon legyen a keresztelés.

Attól fogva nagy megnyugvást érzett a lelkében. Nap-nap mellett csendesen feküdt széles ágyán, vagy az alacsony pamlagon, maga mellett az aranyos bölcsővel, melynek csipkefüggönyeit félrehuzatta, hogy folyton lássa a fejlődő arczvonásokat, melyek boldogabb jövővel és nyugalmasabb élettel kecsegtették szerető anyai ábrándokkal telt szivét. Óhaja teljesült, mert a nagy fekete szemeket, meg a gyöngéd rózsás arczbőrt tőle örökölte kis leánya és nem Oraziotól; sőt alig volt hasonlatosság a vadállatias szépséghez a finom gödröcskés arczban, mely ébren vagy alva odasimult az övéhez hosszu, hosszu órákon keresztül.

Sirva fakadt örömében, mikor a picziny rózsás ujjacskák először megszoritották az övét; és midőn egy napon táplálás közben (mert ezt a nagy kegyet is megengedték neki) a kis gyermek szemei reá mosolyogtak, sajátságos gyógyitó balzsam szállott a lelkébe a tejes szájacskából, mely szivének összes sebeit egyszerre behegeszté.

A reggeli napsugár, este a csillagos ég, a gyönyörüséges hajnal, mind csak mosoly és boldogság tanui voltak abban a felsőemeleti nagy szobában, melyben egészen egybeforrott az anya és kis gyermekének a lelke. Honora szerette a mennyei tiszta levegőt, folyton üde szellő lengedezett hát körültük az éjjeli csendben, midőn ott dobogott szivén a picziny kis szivecske és nyugodt lélegzése szüntelen azt látszék susogni: »Itt béke, szeretet és boldogság honol!«

XVIII.

- Éppen egy esztendeje ma, hogy megtörtént... pedig tiznél is többnek tünik fel nekem az idő. Meg kell tudnom, él-e vagy meghalt... vagy egyáltalán mi történt vele. Ennyihez bárkinek joga lehetne.

Sir Lowther Gerald elmélkedett igy október huszadikán az óriási nagy gőzös fedélzetén, mely kikötni készült a kedves szép nápolyi öbölben. Honora foglalkoztatta a Gerald lelkét, mialatt szemei megpihentek a Vezuvon s annak felhőkbe burkolt ormáról az alatta elterülő városra, onnan pedig a zaphir szinü tengerre tévedt tekintete. Gondolatai elragadták és folyton oda terelték lelkét, ahová nem akarta irányitani.

Gondolatban körülbelől a következő magánbeszédet folytatta:

- Milyen borzasztóan szép mindez itt. De mit is beszélek. Az egész egy szinpadi látványosság! Csak még hajótörést szenvedő gőzös hiányzik a szintérről, mely lassan-lassan alámerüljön, azután elnyelje a tenger. De óh! milyen szivtelen ember lett én belőlem, hogy ilyesmi még meg is villanhat az elmémben.

Ez a magánbeszéd különben már közel történt a nápolyi kikötőhöz, ahol természetesen nem igen lehetett volna már attól tartani, hogy épséggel partra nem kerülnének a hajótörést szenvedők.

- Vajjon Rómában van-e most Honora! Szeretném tudni, fogom-e őt látni!

Ezt himbálta a gőzös és ezt zakatolta fülébe a vonat is egész Rómáig, mialatt Gerald napbarnitott arczából kisugárzó szemeit gyönyörrel legeltette az őszi táj szépségein, a zöld lombokon s a szőlőtőkéken függő szőlőfürtökön, vagy a tenger kékes hullámain. Mig végre megérkezett.

A Porsenna-palotában a még mindig nyárias pongyolában levő magas portástól kérdezősködvén, azt a felvilágositást kapta, hogy a herczegi család távol van. Az anyaherczegné Vallombrosában tartózkodik, de pár nap mulva már haza várják. Donna Honora pedig Olivetoban van az édes anyjával.

Ez a cselédség tudomása szerint igaz is volt, tényleg azonban Lady Éva Rómában volt abban a pillanatban. Sir Maxwell Lindhurstnak nagy keserüségére, aki őt Olivetoban hagyta, hogy felügyeljen leányára és unokájára, mialatt ő Vallombrosába rándult találkozásra Orazio anyjával, hogy vele elintézze, hol fog Honora a jövőben megtelepedni állandó lakásra...

A gyermek kedvéért Rómában kivánt lakni a fiatal herczegné. De nem Orazioval, nem, semmi esetre! Ő elvesztette minden jogát ahhoz, habár nejének kötelessége nevét a világ előtt lehetőleg tisztán és becsületben megőrizni, sőt ha kell megvédelmezni. De Orazionak magára kell őt hagyni teljesen függetlenül; soha se szabad vele egyedül beszélnie; csak harmadik személy jelenlétében; a gyermeket pedig természetesen kizárólag az anyának kell átengednie.

Ezek voltak a fiatal édes anyának feltételei, melyek keresztülvitelével megbizta meghatalmazottját, midőn az őt elhagyta Olivetoban. Oraziot már oly annyira elkülönitve hitte magától, hogy nem is tartott annak esetleges jövetelétől, különösen, midőn anyósa a vele fenntartott kötelességszerü levelezésben arról értesitette, hogy Orazio, miután a nyarat St. Moritiban töltötte, jelenleg Ferrarában időzik, kedves rokonoknál.

A cselédek némelyike azonban valamivel többet is tudott még annál. Virginia nem tért vissza Lady Évával Olivetoba, miután, amint urnőjének kijelentette, kellemesebb szolgálatot talált. Hanem azért állandó érintkezésben maradt régi barátjával, Pompeoval, aki ákom-bákom betüivel rendesen megirta neki hüségesen a család terveit és hogy mi történik Olivetoban.

Azon a napon, melyen Sir Maxwell Lindhurst elhagyta Olivetot, egészen megváltozott az időjárás; hideg szél üvöltött a kopár hegyek közt és a zuhogó viharos eső valóságos sáros köves folyóvá változtatta az utakat. Lady Éva dideregve feküdt ágyában szőrmés pokrócza alatt s három-négy forró vizes palaczkot is rakatott lábához, mig végre felkelt és megparancsolta, hogy pakolják össze azonnal a holmiját; mert hiszen bele halna a neuralgiába, ha még egyetlen napot kellene átkinlódnia azon az utálatos zord helyen. Haladéktalanul haza akart utazni. Honora csak nem neheztelhet, ha pár napra magára marad? Hiszen a tábornok nemsokára visszatér hozzá és elszállitja onnan.

Persze, hogy nem haragudott azért Honora, hogy magára hagyták. Édes anyja csak nem teheti ki magát a betegségnek azon a hideg levegőn. Honora meleg vérének nem ártott az az éghajlat, picziny kis leánya pedig virult az éles hegyi levegő hatása alatt, mint a vadrózsa.

Aztán meg ugyan mitől is félhetne ott? Orazio messze volt éjszakon, számos cselédje hűségében nem kételkedhetett; semmi baj se érhette tehát.

Ilyen körülmények között Lady Éva nyugodtan elutazott másnap reggel Pompeo kiséretében és meglepte férjét Rómában. A tábornok nagyon haragudott Lady Éva lelkiismeretlensége miatt és rosszul érezte magát abban a tudatban, hogy Honora egyedül maradt.

De hát Orazio hónapok óta legkisebb kisérletet se tett, hogy felkeresse nejét, még csak tudomást se vett gyermeke születésének bejelentéséről (se Honora engesztelő leveléről, melyről kivüle senki se tudott) és most távol van északon. Semmi se valószinütlenebb tehát, mint az, hogy éppen most zavarja meg a herczegnét azon pár nap alatt.

- Különben csak egy-két napig tart az egész - mondta önmagát nyugtatva a tábornok - azután elmegyek értük és elhozom mind a kettőjüket; de azért mégis nagyon szeretném, ha elég lelki ereje lett volna vele maradni, édesem... mert nagyon elhagyatottnak fogja érezni ott magát szegény kis Honoránk.

- Legkevésbbé sem - tiltakozott Lady Éva. - Honora soha se érzi magát elhagyottnak az ő kis babájával. Neki nem kell senki más. Még soha se láttam olyan anyai rajongást. Aztán meg lássa, édes uram, már nagyon nélkülöztem önt.

- Köszönöm, édesem - szólt sir Maxwell kezet csókolva. - Ez igen szép mondás az ön részéről s nekem is nagyon jól esik, hogy itt láthatom és kedves társaságában lehetek.

Ez teljesen ugy is volt, mert Lady Éva tiz évet fiatalodott, mióta a tábornok őt nőül véve, ügyeinek rendezését is átvette; alig látszott negyven esztendősnek és olyan szép, olyan kedélyes volt és annyira gondoskodott a férje kényelméről, hogy sir Maxwell önkénytelenül boldogságot kezdett találni abban, ami eleinte olyan súlyos és terhes feladatként tünt fel előtte.

Igy történt tehát, hogy midőn Gerald megérkezett Rómába, Honora egyedül volt drága kincsével a hegyek közt, boldogabban, elégültebben, mint azt álmában képzelte, hogy még lehet valaha; a napsugárban magasan felemelt fővel büszkén sétáltatta rózsabimbóhoz hasonló picziny leányát és felemelve szemeit a tiszta kék égboltozatra, hálát rebegett a jó Istenhez, hogy annyi megpróbáltatás után végre mégis megengedte neki, hogy a legnagyobb gyönyörüséget, az anyai érzés boldogságát nyugodtan élvezhesse.

Nevetése csaknem olyan tisztán és dallamosan csengett, mint egykor Rómában a régi villa kertjében. Még énekelni is tudott kedves szép andalitó bölcsődalokat, hogy picziny kis leányát elaltathassa; és ők ketten mint hegyes világuk tündérkirálynői együtt ébredtek, együtt pihentek le, együtt nevettek és egymás szeretetében egybeolvadva éltek a komor várkastélyban és az erdős lombos fasorokban, melyek egészen megelevenedtek most a forró csókoktól, azoktól az édes csókoktól, melyek a nyár utolsó hevében ugy, mint őszszel is, midőn már az első dér lehullott, egyformán lángolók és édesek valának.

Gerald hosszas bolyongásaiból több apróságot hozott magával, miket el akart vinni nagynénje házába azzal a kéréssel, hogy ha jónak látja, juttassa el azokat Honorához, akinek szánta. Azt tudta Gerald, hogy Lady Éva mindenesetre minél előbb vissza fog költözni a városba, mert régi szokása szerint november elsejére már rendesen elfoglalta mindig otthonát.

Nagy küzdelmébe került belépni abba a házba és felmenni azon a lépcsőn, melynek minden fokán folyton a bájos fekete szemü leányt látta képzeletében szomorúan felfelé lépdelni menyasszonyi fátyollal a fején. De hát már egy év telt el azon nap óta; Gerald idősebb, edzettebb lett s egész jelleme, lelkülete szilárdabb, megállapodottabb volt; és vágyai felett is sokkal jobban tudott uralkodni, mint akkor.

Szembe nézett most már bátran az élettel és nyugodtan vetette magát alá a kényszerüségnek.

- Utoljára az ember túlkövetelő nem lehet - gondolá magában. - Hány férfi kénytelen lemondani arról az ideálról, akit életében egyedül szeretett. Ki tudja, egy napon talán mégis vágyódni fog utána Honora... ha támaszra lesz szüksége reá gondol, sőt Isten tudja, még talán fel is keresi... ha végre is megszabadulna durva férjétől, akkor pedig nem volna jó, ha benne valamely ideges, bánattól megtört nyomorult tehetetlen embert találna, aki hiába elharácsolta erejét. Mindenesetre hallani akar felőle valamit, még ha Olivetoba kellene is mennie az értesülésért.

Lady Évát otthon találta Gerald és észrevette rajta, hogy nagyon örül látásának. Különben is nagyon jó hangulatban volt Lady Éva abban a tudatban, hogy lábai ismét kedves bársonyos szőnyegét taposhatják és a saját, rendkivül csinos, kényelmes hálószobájában ébredhetett fel. Szivesen beszélt Geraldnak sokat, igen sokat Honoráról meg a kis leányról, szóval mindarról, ami április óta történt, mikor utoljára elváltak egymástól. Később bejött a tábornok is és ott marasztalták Geraldot ebédre, sőt minden áron magukhoz akarták elszállásolni is. Az egész fogadás különféle érzelmeket keltett Geraldban. Jól esett, nagyon jól esett neki azt hallani, hogy Honorának nincs semmi baja és hogy legalább a gyermeke által boldognak érzi magát. Hanem annak a gyermeknek létezése egy ujabb áthághatlan korlátként tünt fel neki közte és Honora között; és visszagondolva a multra, ez a fogadtatás nagyon emlékeztette őt arra, amint nagynénje az első találkozáskor fogadta. Ránézett Lady Évára és látva milyen igéző, telve élettel, kedélyességgel s mily fiatalos, kifogástalan izléssel van öltözve és mennyire elégültnek látszott késői, de tiszteletreméltó házasságában, önkénytelenül felmerült elméjében az a kétely, vajjon jutott-e valaha pillanatra is eszébe az a körülmény, hogy ő és a leánya az ő társadalmi nagyravágyása és önző hiusága miatt vesztették el egész életük boldogságát.

- Hol van jelenleg a herczeg? - kérdezé egyszerre. - Unokatestvérem teljesen egyedül van odakint, falun?

- Igen, de csak egy-két napra - válaszolá Lady Éva. - De a herczeg nem véthet neki. Igazán nincs oka megijedni. Orazio... a nyomorult gonosz ember Ferrarában időz! Legalább az anyja igy irta.

- Oh, ez már más, - szólt Gerald. - Ha önök biztosak abban, akkor természetesen nincs ok az aggodalomra.

Hanem hát valamennyien tévedésben voltak. Porsenna herczeg nem volt Ferrarában, hanem egy kicsiny félreeső lakban, Albánó közelében és Virginia alkalmasint lesben állott a herczeg megbizásából, mert két órával Gerald villásreggelije után Lady Évánál, berontott Virginia a herczeghez egy távirattal a kezében. A komorna nagyon csinosan volt öltözve és egész halmaz ékszert viselt magán.

- Mi a baj - kérdezé mogorván Orazio.

- Az, amire ön várt - felelé Virginia.

Most már sokkal bizalmaskodóbb modorban beszélt urával, mint hajdan Rómában.

Orazio elkapta a sürgönyt és mohón átfutotta. Csupán ezt a pár szót tartalmazta az:

»A rokon ma Rómába érkezett. A herczegné egyedül van Olivetoban. P.«

Orazio kétszer-háromszor is átolvasta a fenti szavakat, azután intett Virginiának, hogy távozzék. Komolyan kivánt gondolkozni és megfontolni mindent.

Ugyanazon este alkonyatkor és októberben már korán alkonyodik, Honora táviratot kapott Olivetoban. Sir Maxwellnek a rendeletét foglalta ez magában, hogy másnap korán reggel küldje be Rómába összes cselédségét, mert ő egy órakor ki fog menni érette, hogy Rómába szállitsa a kis babával együtt. Az intézkedés felette részletes és pontos volt, mert még azt is megirta a tábornok, hogy csak egyetlen fogatot tartson kint, melyben majd ő maga fog vele hazakocsizni, de a többit mind el kell távolitani a várkastélyból, mielőtt ő megérkeznék. Hozzátette a tábornok még azt is, hogy minden a Honora kivánsága szerint lesz elintézve és lakosztálya készen várja már.

Honorát félig mulattatta, de kissé bosszantotta is a határozott parancs.

- Mennyire egyformák a férfiak - gondolá magában, - csak rendelkezni tudnak, hogy a nő pakoljon össze és pár óra alatt induljon is utnak! Hiszen az ő holmija mind együtt van különben, a kis babát pedig majd ellátja Assunta.

Assuntának a komornákból meg a dadákból egész kis sereg állott rendelkezésére, de készséggel engedelmeskedett ő maga is a parancsnak, mi arra vallott, hogy egyáltalán nincs ellenére a visszatérés Rómába, mert Assunta soha sem tartotta Olivetot alkalmas helynek az adott körülmények közt.

- Persze, hogy elkészülhetek mindennel, Excellencza! - kiáltott fel örömmel. - Mindent utnak indithatunk már holnap reggel hat órakor, hogy mire a tábornok ur megérkezik, ne találjon itt mást, csak Excellenczet, a kis babát, meg engem, hogy magával vigyen bennünket. Oh, mennyire örülök, hogy megint otthon lehetünk a magunk házában!

És az öreg Assunta szavának állott. Az egész éjjel ide s tova tipegett, ki s be járt-kelt, pakolt, rendelkezett, parancsolt és susogva szidta alárendeltjeit, mialatt Honora és picziny baba herczegnője jóizüen aludták át az utolsó éjszakájukat széles, nagy ágyukban a felső emeleti csendes szobában, melybe betündököltek a csillagok.

Mire a nap felkelt, egész kis vonata a kocsiknak és szekereknek dübörgött lefelé a várkastély terrasse-áról és döczögött végig a falunak göröngyös köves utczáján, ahhoz a keskeny uthoz, ahol a felbőszitett bika meggyilkolta a szegény koldust, mig végre eltünt a kocsisor a Rómába vezető országuton.

Senki se ügyelt egy lefüggönyözött ablaku közönséges bérkocsira, mely a kocsik mellett elrobogott a hegy tövében s abba az irányba tartott, ahonnan ők lejöttek; de azon nagyon csodálkoztak a cselédek, hogy utközben sehol se találkoztak a tábornok urral. Azt biztosra vették, hogy nem utazna egy közönséges bérkocsiban, melynek ablakai felhuzva és redőnyei le vannak eresztve.

És tökéletesen igazuk is volt, mert a poros bérkocsi belsejében Orazio, a tizennegyedik Gallipoli Porsenna herczeg ült; társa pedig Virginia volt, feleségének az előbbi komornája.

A herczeg alkalmasint szégyenlé, hogy olyan nyomoruságos kopott járműben érkezik meg a saját tulajdon várkastélya elé, mert a kocsist megállittatta a főbejárattal átellenes kicsiny rácskapunál és Virginiától követve ott kiszállott. Kulcsot vett ki zsebéből és csendesen kinyitotta az ajtót; mindketten besurrantak rajta, azután belülről ujra bezárták.

Assunta lemenvén a földszintre, hogy felvigye az izletes reggelit, melyet urnője számára elkészitett, rendkivül kellemetlenül volt meglepve, hogy nem találta készletét. Sütemény, gyümölcs, bor eltünt mind. Nem vette üldözőbe a tettest, egy falubeli leányt, akit rögtön gyanusitott, mivel annak engedte meg, hogy segédkezzék a cselédek készülődésénél, hanem ahelyett haladéktalanul kutatni kezdett az óriási nagy étszekrényben, ahol az ennivalókat tartották és készülődött pótolni a finom reggelit, miközben folyton dörmögött magában és kikelt a tábornoknak azon hóbortos rendelkezése ellen, hogy megérkezése előtt valamennyi cselédet eltávolitsák. Amint azonban lehajolt egy palaczk borért, hirtelen érezte, hogy izmos erős kéz ragadja meg és viaskodása, sikoltozása daczára is fogva tartja, mig valaki a háta mögött kámzsát vet a fejére és beköti a száját.

A kezeit is összekötötték az alatt és Orazio hangja hallgatást parancsolt neki, ha az élete kedves előtte; de Assunta annál hangosabban kiabált, hogy az által figyelmeztesse a veszedelemre urnőjét, aki messze odafent volt a picziny babával.

Kétszer, háromszor is kisiklott a támadók kezéből, mert ő igen erős asszony volt és megpróbálta lehúzni szeméről a köteléket egyik bútordarab sarkával, mert a kezei hátra voltak kötözve. Egyszerre azonban betaszitották az étszekrény alsó részébe és ráforditották a kulcsot.

Ekkor végső kétségbeesésében visszatért lélekjelenléte és elcsendesülve összekuporodott, hogy kihallgathassa, mit fognak a tettesek egymás közt beszélni. Mert azt már tudta, hogy ketten voltak és női ujjak érintését érezte a fején.

Fel is ismerte azonnal Virginia hangját, amint az ajtó nyikorogva kitárult.

- Erre, herczegem; a lépcső jobbra van. De vigyázzon a fejére a bolthajtás alatt.

Assunta kétségbeesetten tovább hallgatózva s rettegve a herczegné életéért, egyszerre olyan éles rémült sikoltást hallott, hogy okvetlen bedugta volna a füleit, ha kezei nincsenek hátra kötve.

Honora kezdett már éhes lenni, különben is aggódván a késés miatt, mint hogy már egy óra a megrendelés óta régen elmult. Nyugtalanul járkált fel s alá a szobában, halkan dudolgatva kis gyermekének, kinek fejecskéje a vállán pihent s édesdeden aludt.

Éppen a szoba végéhez ért, ahol megfordult, mikor az éles sikoltást hallatta, mert az ajtó küszöbén állott Orazio, gúnyosan rámosolyogva fényes, mogyorószinü szemeivel és aranyszőke bajuszos szájával: egyetlen élő lélek se volt ekkor a közelben, aki Honora segélykiáltását meghallhatta volna.

A nagy szobának nem volt más kijárata s igy Honora az első egyetlen sikoltás után mozdulatlanul, tehetetlenül állott meg, azon lehetőség felett tünődve, vajjon hogyan surranhatna el Orazio mellett, hogy a falubeliekhez meneküljön segitségért. Orazio azonban, anélkül hogy tekintetét elvonná róla, bezárta az ajtót maga mögött és a kulcsot a zsebébe csúsztatta.

- Ha jól emlékszem, azt irta nekem, hogy megbocsájtott Krisztus nevében és a gyermek kedvéért - mondá.

A hónapok óta nem hallott rettegett, fenyegető hang megdermeszté Honora szivét. Nem válaszolt, hanem midőn Orazio közelébb lépett hozzá, még szorosabban ölelte magához a kis csecsemőt.

A herczeg tovább beszélt:

- Furcsa módja ez a gyöngéd keresztényi érzelmek kimutatásának. Tegye le a gyermeket, azután jöjjön ide hozzám egyenesen és üdvözöljön olyan szivélyesen, amint az egy feleséghez illik.

E pillanatban visszanyerte Honora lelki erejét és hangját. Pár lépést tett a férje felé és megállott az ablak mellett, mely az erkélyre nyilott a várkastélynak legmeredekebb fala és a mélységes zuhogó patak felett.

- Isten hozta, Orazio - mondá szilárd hangon. - De ha egyetlen lépéssel közeledik hozzám, esküszöm önnek és minden szenteknek, hogy bele ugrom a mély zuhatagba.

Orazio gúnyosan felkaczagott.

- Mindig a régi regényes hajlamokra valló tragikus jelenet akar ez lenni, nemde, kedves kis Honorám? No lám, már látom, fel kell önt viditanunk. De én azt hiszem, ön mégis kegyetlen egy kicsit velem szemben. Még csak helyet sem foglalhatok?

Honora nem kivánta hiába feleslegesen felbősziteni Oraziot.

- Van ott egy szék az ajtó mellett. De jobb, ha lemegy inkább a földszintre. Önnek nincs jogában ide jönni. Beleegyezett, hogy engem teljesen magamra hagy. Kérem tehát távozzék..

A sikoltástól megijedt gyermek keservesen sirt, ugy hogy Orazio alig hallhatta Honora szavait. Hanem tetszett neki és megfelelt czéljainak, hogy engedékenynek mutassa magát, leült tehát a kijelölt székre és türelmesen várakozott. Honora még mindig az ablaknál állott.

- Izenetet hoztam önnek az édes anyjától - szólalt meg egyszerre Orazio. - Ugyan hagyjon fel ezzel a szinpadias fellépéssel és engedje, hogy okosan beszéljek önnel. Tudom, hogy durva voltam és igy egészen természetesnek találom, ha nem bizik bennem; de őszintén sajnálom a történteket és ha segitségemre akarna lenni, szeretném jóvá tenni hibámat. Nem nyujthat ön módot nekem ahhoz?

Annyi szomorúságot és olyan őszinte hangot tudott kifejezni szavaiban, hogy az még sokkal tapasztaltabb lényt is félrevezetett volna, mint amilyen Honora volt. Nagy zavarba jött tehát a fiatal nő és szinte azon kezdett tünődni, vajjon indokolt és helyes-e, ha egészen visszautasitja Orazio megtérését.

- Attól függ, mit kiván ön tőlem - felelé szeliden Honora. - Én megbocsájtottam önnek, amint már mondtam; de hogyan bizhatnék benne, mikor első cselekedete is az, hogy megszegi a szavát és alattomban ront be hozzám akkor, mikor egyedül vagyok? Ez nem az a mód, melylyel bizalmat kelthet bennem megbánása iránt.

- Nagyon vágytam önt látni, kedvesem, meg a kis babát! Hiszen ő utoljára az én gyermekem is és hallottam már, hogy milyen szép.

- Oh, igen, nekem nagyon szép - mondá Honora büszkén, még mindig védve kezével a picziny fejét, - de nem szabad közelébe jönnie, mert megijesztené. Majd megnézheti később. Kérem, hagyjon el most.

- Jól van, talán majd más gondolatra jut később. Lássa, én mindent megteszek, amit csak kiván, hogy kedvében járjak, drága hitvesem.

Orazio a következő pillanatban mosolygó arczczal csakugyan elhagyta a szobát, de becsukta maga után az ajtót.

Honora leroskadt a karosszékbe és megkisérlé fontolgatni, vajjon mit jelenthet mindez; borzasztó helyzete pedig lassan-lassan egészen világossá lett előtte. Sir Maxwell Lindhurst megérkezésébe helyezett egyetlen reménye minden pillanatban jobban elenyészett, amint a rövid őszi nap beesteledett. De mind kínosabban kezdte most már gyötörni az éhség, az egész rettenetes helyzetében pedig legkinosabban érinté Assuntának végleges elmaradása.

A szegény kis herczegnő mint szoptató anya is gyengülni, alélni érezé magát, sőt valósággal szédülni kezdett súlyos kis csecsemőjével a karján és kétségbeesetten rángatta ujra meg ujra a csengetyüt. Assunta, kinek már vérzett a feje börtöne ajtajának folytonos döngetésétől, hallotta a csengetést, feleletül kiabált is kínjában, hja de hát ezt senki se hallotta és senki sem törődött azzal, hogy mi történt vele, vagy hová lett.

Honora egész csendesen kitekintett a szobájából, azt gondolva, hogy majd lemegy és körülnéz, mi történhetett odalent; de ijedten húzódott vissza, mert Orazio kint ült közvetlen az ajtaja előtt és kedélyesen rámosolygott, amint Honora kitekintett. Kicsiny asztalka állott mellette borral és inyencz ételekkel megrakva, melyek igen jól estek volna az éhező fiatal mamának, hanem Orazio széke alól kicsillogott az a fényes kis tárgy, melynek csöve egyizben már reá volt irányozva.

- Éhes ön, édesem? - kérdezé Orazio, felállani készülve. - Adja ide nekem azt a gyermeket, üljön ide mellém és egyék valamit.

Abban a pillanatban lehajolt az egyik oldal felé és rátette kezét a földön fekvő fényes tárgyra.

Honora hirtelen becsapta az ajtót és be akarta zárni, de Orazio lehúzta a kulcsot a zárból. Régi cselfogása volt az már ő neki.

A fiatal nő most kétségbeesetten leült, hogy bevárja a sötétben, mig majd segélyt küld számára a jó Isten. Tőle telhetőleg csittitotta siró kis gyermekét és egy kortyot ivott a szobájában maradt vizből, meghagyva a többit, hogy az még pár óráig kitarthasson szükség esetében. De óh, mikor érkezik a várva-várt segély? Honora lázasan hallgatódzott az ajtónál, abban a reményben, hogy Orazio talán végre mégis csak elmegy onnan; de az folyton dudolt magában, poharait csörteté, meg-megcsattogtatta pisztolyát és kétszer-háromszor beszélt is vele valaki. Ekkor Honora kiáltani próbált olyan hangosan, amint csak birt.

- Assunta, Assunta jöjjön ide!

De csak nevetés és visszavonuló léptek zaja felelt neki; később pedig hallotta, hogy valami nehéz tárgyat húznak végig a folyosón s Orazio valamit félre taszitott, azután tovább folytatta a danolást, a pohárcsörtetést és dörmögést, meggyőzve Honorát jelenlétéről.

A lármát az okozta, hogy karszékét keménynek találván, elküldte Virginiát egy másik puha karosszékért s az előbbenit dühösen félre rugta. Káromkodva itta tovább az erős, vörös bort, az által beleizgatva magát dühös őrültségi rohamaiba.

Honora a nehéz pamlagot oda húzta az ajtaja elibe és leült rá, de kénytelen volt felkelni róla, miután kivülről erővel befelé tolta valaki. Most már ugyan inkább csak érezhette a lökést, mert a sötétségben semmit se látott, gyertyája nem volt, amit meggyujtson. Az ablakok sötétségén pedig csak egy-egy csillag világitott be.

Ijedten szökött fel helyéből és rémületében csaknem elájult, mivel érezte, hogy pamlagát már hét-nyolcz hüvelyknyire eltolták az ajtótól, melynek résén át világosság áradt a szobába, azután egy kar nyult be, hogy a pamlagot még tovább taszitsa. Honorát s a kis babát könnyü volt félretolni, mert az ostromló erős ember egészen meg volt vadulva a részegségtől.

Egy pillanat alatt bent is volt Orazio és előttük állott, vérrel aláfutott szemekkel, undokul vigyorogva, de azért egészen egyenes és biztos magatartással.

- Honora, kedves kis bogaram, most már minden rendén van, ugy-e? Te szeretsz engemet, tudom. Jer hát, csókolj meg és feledjük azt, ami megtörtént!

Orazio lehajolt és boros lehellete undorral tölté el Honorát. Egy pillanat alatt végig futott a szobán és a falhoz támaszkodva, ruhájával eltakarta gyermekét.

- Inkább feküdnék lent a halottak sirboltjában! - kiáltá iszonyattal.

- Igazán? - kérdezé gunyosan Orazio, mert ő nem volt annyira ittas, mint amilyennek látszott. - Nem lenne-e ott mégis nagyon hideg? No, de megpróbálhatod, ha ugy tetszik.

Ugyan mit akart Orazio cselekedni? Lassan ahhoz a helyhez lépdelt, ahol Honora állott. A fiatal nő elszökött előle, de ő utána futott. Egyszerre oldala mellett állott, egyik kezével az ajtóra mutatva, mig a másikkal a pisztoly fényes csövét gyermeke fejéhez tartotta.

Honora villámsebességgel fordult meg és testével védte a gyilkos fegyver ellen gyermekét. Ekkor azonban borzadva érezte, hogy a hideg cső nyakát érinti és Orazio fülébe kiáltja parancsoló hangon:

- Előre a templomba!

Vajjon akarna-e menekülni önmagáért? Oh, dehogy, hiszen láttuk már mint vélekedett a szegény elszánt nő a halálról. Hanem azért a kis teremtményért, kinek picziny keze bágyadtan még most is a keblét tapogatta az anyai táplálék után vágyódva, s azért a kedves kicsiny fejecskéért, mely már-már elalélni kezdett fájdalomtól sajgó szivén... azért engedelmeskedett. Ki tudja, hirtelen is jöhet számára a megváltó segitség valahonnan, talán egyik ajtóban... de óh, irgalmas szent Szűz, boldogságos Mária! küldj menekülést, mielőtt a templomba érnek!

Honora sejtette, anélkül, hogy tudta volna, mi vár ott reá... hogy abban az órában egyetlen élő lélek nem lehet közelben, anélkül pedig nem lehet számára menekülés.

Megpróbálta kijátszani Oraziot és balra fordult, ahelyett, hogy jobbra tartana; de akkor a pisztoly csövének fagyos csókja mindjárt valamivel mélyebben nyomult nyakához és Honora arra gondolva, hogy az ártatlan kis gyermek árván maradna zsákmányul Orazio dühének, kétségbeesve haladt tovább.

- - - - - - -

Geraldot kinosan lepte meg, de egyszersmind örömmel is töltötte el egy távsürgöny, melyet október huszadikán délután kapott.

És azt gondolá magában, milyen szerencse, hogy egyedül lehetett, mikor a sürgönyt kézbesitették, mivel igy ideje volt higgadtan megfontolni a teendőket.

Bármilyen higgadtan akarta is, lázas sorokban értesitette nagynénjét, hogy előre nem látott fontos ügyben elszólitják valahová, ahonnan rögtön irni fog neki, de pár nap mulva vissza is tér és végül kéri, hogy ne várja őt ebédre, miután akadályozva van a megjelenésben. Hiába, a higgadtság nem adatik meg mindenkinek és nem mindenkor. Gerald azután ellátta magát pénzzel, lesietett egy bérkocsitulajdonoshoz, hol azelőtt sokszor bérelt fogatot és megkérte, adjon rendelkezésére valamiféle járművet, mely őt haladéktalanul elszállitsa a Sabina hegységben fekvő Olivetoba.

A távirat a következő furcsa szavakat tartalmazta:

»Siessen azonnal Olivetoba egyedül; de ne szóljon róla senkinek. H.«

Ugyan mit jelenthetett ez? Gerald meg nem foghatta, de annyit tudott, hogy Honora hivja őt. Honora valamennyi nő között a legtisztább, legerényesebb. Valami megbizása lehet bizonyosan számára, melyet kivüle senki más el nem végezhet. Ez jól esett neki és megkönnyitette az élet további küzdelmeinek elviselését.

Gerald odáig még soha se járt azon hegyek között, miért is bosszankodott a hosszu meredek útra, melyen meg is kellett pihentetni a lovakat, mielőtt tovább neki mehettek az emelkedésnek. Már késő volt, mikor elindulhatott, úgy hogy midőn utoljára gyufát gyujtott óráját megnézni, a mutató kettőt jelzett éjfél után. Azután a kocsi hegyes köveken gördült tovább, majd simább utra tért, és midőn végre megállott, valaki kinyitotta a kocsi ajtaját.

Gerald leugrott és az éjszaka rendkivüli setétsége miatt inkább érezte, mint látta, hogy egy női alak áll közvetlen mellette. Keze drága szőrmét érintett, mire a jól ismert finom ibolyaillat telité a levegőt és vékony gyürüs ujjak fogták le ajkait, hallgatásra intőleg. A sötétség eltakarta a lefátyolozott arczot, Gerald azonban pillanatra se kételkedett, hogy az csak Honora lehet bőrköpenyegébe burkolva. Honora, aki maga jött le elibe fogadására, hogy megmondja neki, miért hivta oda. Mit is tehetne hát egyebet, minthogy engedelmeskedjék neki vakon?

Kezét megfogva, elvezette őt a hölgyalak még mindig hallgatva egy láthatatlan épületnek alacsony bejáratához, melyen keresztül borzasztó hideg nedves folyosó vezetett s fel a lépcsőn, mindig a legnagyobb, legrémesebb sötétségben. Ott azután a nő hirtelen azt susogva: - Várjon itt! - eltünt.

Vajjon ajtó volt-e az, mely becsapódott utána. Vagy lehetséges-e, hogy egy retesz csapódott vissza üregébe? Honora szólhatott volna hozzá legalább egy-két szót, de bizonyosan meg is köszönte volna, hogy olyan gyorsan teljesitette kérését és azonnal eljött. De hát ha nem Honora volt, ki lehetett akkor? Milyen borzasztó fojtó szag veszi körül: és ugyan mi lehet az, ami a kezéhez ért? Ah, egy durva csipke asztalteritő. Gerald ujjai tovább kutattak tapogatódzva. Egy nagyon magas, hosszu asztal állott előtte két lépcsővel, rajta két gyertyatartó; valami oltárféle lehetett, meg egy feszület. Bizonyosan kápolnában kellett lennie tehát. Milyen különös hely a légyottra? Egyszerre hangokat, mozgást és lépteket hallott. De hol? Ah! amott valami fény villant meg, határozott lámpavilágosság, - gondolá Gerald és abban a pillanatban ámultan futott előre ama látványtól vontatva, mely szemei elé tárult.

Honora, a kedves bálványozott Honora lépdelt egyenesen feléje, megrémült, kétségbeesett komor szemekkel, melyek jobbra, majd balra tekintgettek még mindig menekülést keresve. Arcza még sokkal sápadtabb volt, mint menyegzője reggelén és egy picziny nyöszörgő lényt szorongatott a karjaiban. Minden pillanatban visszatántorodott, de Orazio bal kezével a vállánál fogva taszitotta előre, jobbjával pedig valami fényes tárgyat tartott a feje mögött. A másik, az ál Honora, a herczegné porköpenyébe burkoltan, az ő ékszereit és illatszerét bitorló Virginia magasra tartott egy égő lámpát, hogy azzal az utat megvilágitsa. Hátravetette most már sürü fátyolát. Gerald felismerte tehát benne a hűtelen komornát. Körülbelöl vagy tiz méternyire tőle egy nehéz kőlapot emeltek fel és mozditottak el helyéből a földön, szabadon hagyva egy fekete, sötét, tátongó mélységes üreget, honnan fojtó halotti bűz csapott fel az élőkre. Szóval le se lehet irni a látvány borzalmasságát. Gerald ijedtében olyan éles kiáltást hallatott, mely áthasitotta az ürt és villámsebességgel előre rohant. Honora viszontkiáltása abban a pillanatban visszhangzott Gerald fülében, midőn fejét és kezét beleütötte a vasrácsozatba, mely őt Honorától elválasztotta. Őt csupán azért vezették aljas cselfogással oda, hogy szemtanuja legyen Honora iszonyu, rettenetes kivégzésének.

Abban a pillanatban, midőn Honora kebléből kitört a kiáltás, Gerald a remény és élet pirját látta fellobbanni kedves szép arczán. Érezte, hogy meghallották segélykiáltását. De Orazio jobb keze nem változtatta irányát és a revolverrel egyenesen oda czélozott, ahol a gyermek feje pihent a Honora vállán. Gerald emberfeletti erővel próbálta kiszakitani, áttörni az elválasztó vaskorlátot, kész lett volna az egész templomot szétrombolni, csakhogy hozzáférhessen és kétségbeesett küzdelmében nem hallotta Orazio vérfagyasztó szavait:

- Ha még egyet kiált, megölöm a gyermeket.

Ekkor megállott Honora, kezével félretolta a pisztoly csövét és mialatt a kisdedet mind szorosabban ölelte magához, fejét lehajtva az övére, hogy eltakarja, azután megszólalt:

- Hiszen ez az ártatlan kis angyal az ön gyermeke is, Orazio, én pedig törvényes hű hitvese voltam és vagyok. Nincs köztünk más akadály, nem választ el bennünket más bűn, mint az, hogy ön gyülöl engem; és nézze! én még azért is bocsánatot kérek öntől! Beismerem, hogy mindenben én vagyok a hibás; fiatal, együgyü teremtés voltam... Bocsásson meg, ha talán felingereltem. Óh, kérem, esdve kérem, legyen könyörületes irántunk! Mit vétettünk mi ön ellen?

Gerald meghallotta hangját és abbahagyta a szabadság utáni őrült küzdelmét. Az általa olyan jól ismert dallamos kedves hangon kiejtett szavak világosan, érthetően eljutottak hozzá.

Orazio leeresztette fegyverét és igy szólt:

- Mit vétettek? Óh, arról már majd megfeledkeztem; de talán mégis jobb, ha megmondom. Utoljára se valami nagyon sokat. Csupán azt, hogy kedveséül választotta azt a ketreczbe zárt vadállatot amott, (óh ne remélje, hogy kiszabadulhat onnan); az a bűne csak, hogy engem megvetett, gyűlölt és végre hűtlenül megcsalt. Ennyi az egész. Most már örökre véget vetek a szerelmeskedésüknek, de azt gondoltam, hogy talán örömest látná önt kedvese még egyszer, utoljára. Dobjon neki hát egy csókot a kezével, drága hitvesem!

Valóságos csoda, hogy Gerald még meg nem tébolyodott. Keresztül dobta a vasrácson a nehéz gyertyatartókat, a misemondó könyvet, sőt még magát a feszületet is abban a reményben, hogy azokkal agyonsujthatja Oraziot; de az ereklyék beleütődve a vaskorlátba, nem értek odáig, hanem rögtön leestek a földre.

Orazio gúnyosan felkaczagott és feleségét közelébb taszitotta a rácsozathoz; Virginia pedig ura intése folytán felemelte a lámpát oly módon, hogy a világosság Geraldnak kínszenvedéstől eltorzult arczára és annak a nehéz vaskorláttal hiába viaskodó vérző kezére esett.

Honora felismerte Geraldot és örömsikoltással szökött előre, a gyermeket feléje tartva abban a reményben, hogy idején elérheti vele a vasrácsozatot. És akkor Gerald megmentheti talán valami módon kisdedét.

De Orazio kicsavarta kezéből a gyermeket és amint Honora rávetette magát, oda dobta azt Virginiának, aki lopott köpenyébe beburkolva, eltávozott vele. Eleget látott már, az ő szereplése véget ért. Honora jajveszékelő sikoltozása áthasitotta a léget és megakadályozta azt, hogy Gerald őrjöngő igéreteit meghallja a nyomorult gaz Virginia. Pedig azt kiáltotta Virginiának Gerald, hogy mindenét, összes vagyonát neki adja, ha kiereszti őt börtönéből, mely meggátolja, hogy Honora segitségére rohanjon.

Orazio durván, kétszer-háromszor is szájára ütött Honorának, hogy elhallgattassa. Ekkor a szegény nő egyszerre elcsendesült és megtörve esdekelni, könyörögni kezdett, csókolta Oraziot, fülébe susogva a szerelemnek minden igérgető szavát, csak adja vissza neki gyermekét. Mi volt előtte a hamis eskü, a pokol, az örök kárhozat és minden akkor, ha megengedi, hogy gyermeke után futhasson? De most már késő volt minden! Orazio alig érezte a forró, büvös ajkak érintését az övén, nem is hallotta Honora esdeklő szerelmes szavait, sőt észre se vette annak észbontó szépségét, amint odaadó kedveskedéssel próbált reá és érzékeire hatni abban az utolsó vérmes reményben, hogy talán önfeledten elereszti iszonyu szoritásából kimerült testét.

Orazio vértől boritott szemeiben az őrjöngés aljas szenvedélye égett. Olyan volt, mintha csak egy vérszomjas dühös tigrist csókolt volna Honora.

Mialatt Gerald szivében megfagyott a vér és gondolkozásra, cselekvésre képtelenül csakis szemeivel kisérhette a rettenetes jelenetet, egyszerre látta? hogy Orazio hirtelen felkapja feleségét és azon hely felé vonszolja, ahol a borzasztó mély üreg tátongott a márványlap alatt, látta, hogy lehajlik és Honorát leteszi az üregre, látta, hogy szitkozódva háritja el nyakáról a szegény nő kezeit. Ekkor még egyetlen éles sikoltást hallott, melyet zuhanás követett, azután a nehéz kőlap nyikorogva lassan-lassan ereszkedett fokonként lefelé, bár nem csapódott le egészen a helyére.

- - - - - - -

A gyilkosok eltávoztak és halálos csend uralkodott a megszentségtelenitett templomban, melyet olyan sötétség burkolt be, mint amilyen csak egy ujonnan felszentelt apácza fekete fátyola lehet. Gerald megfeszitette minden idegét, még szivének dobogását is megkisérlé elhallgattatni, hogy hallhasson valami hangot; de sehol semmi nesz, semmi nem tört keresztül a mély siri csend sürü hálóján. Gyufát gyujtott és megpróbált keresztül nézni a rácsozaton, ama rettenetes kőlap irányában. Ah, de a gyertyatartókat mind kidobálta Oraziora és azok messze estek le a márványföldre, ugy hogy kezével el nem érhette; hanem azt képzelte, vagy legalább is azzal a reménynyel kecsegtette magát, mintha kivenné, hogy a kőlap kissé felemelkedve még mindig nem ereszkedett le egészen az üregre.

Egy másik gyufa, sajnos, most már az utolsó, megmutatta neki, hogy amitől félt, az őt elzáró rácsozat felért a felső mennyezetig, harántosan követte a boltivezetet és erős sark-vasakkal van a falhoz erősitve, úgy hogy bármennyire rázta és rángatná, se volna képes kimozditani helyéből, a tulsó oldalon pedig három ódon, súlyos, mesterileg készült lakat zárta el börtönét. Az a kicsiny vak ajtó végre, melyen át Virginiával belépett, olyan vastag és nehéz volt, hogy meg se mozdult, akárhogyan rázta s ütötte. Most már tudta, hogy a Porsennák magánkápolnájában van, mely pompás márványokkal és drágakövekkel volt kirakva; de hatalmas vaskorlátokkal ellátva.

Még egy dologról is meggyőződhetett azonban, mielőtt gyufája kialudt. Egy négyszögletes kőlap volt a padozat közepén ezzel a vésett aranyozott felirással: »Nobilissima familia Porsenna« és rajta két vaskarika feküdt lelapitva a kőlapra. Vajjon nem volna-e lehetséges Honorához eljutni azon a földalatti úton?

Gerald egy pillanat alatt letérdelt, belekapaszkodott a vaskarikákba összezúzott kezével, előbb az egyik, azután a másik oldalon, azután egy zsebében talált kicsiny szivarvágóval a kőlap szélein felkarczolta óvatosan, ügyesen a gipszvakolatot, mely látszólag akadályozta a felemelést, majd ujból belekapaszkodva a vaskarikákba, kétségbeesetten csavarta, húzta véres kezeivel felfelé a koromsötétségben, s mialatt homlokáról a kövekre csurgott a verejték, teljes megfeszitett erejével próbálta felemelni a nehéz kőlapot.

Végre úgy tetszett neki, mintha valami akadályozná a felemelést. Ekkor levetette posztókabátját és az egyik karikába akasztva, kötél félét csavart össze belőle, azután lábát erősen megvetve a földön, félig fohászkodó, félig kétségbeesett kiáltással összes ifjú erejét kifejtette egy hatalmas rántásban, mire a kőlap fölemelkedett, még pedig olyan erős lökéssel, hogy az pár méternyire vissza taszitotta Geraldot a kápolna falához.

Egy pillanat alatt talpra ugrott ismét és térdre vetve magát, kezével tapogatódzva oda csúszott a sötétségben az üreg széléhez. Ekkor hosszában végig feküdt a földön, egyik karját lenyujtva tapogatódzott, vajjon lehetséges-e odalent valami szilárd talajt elérni. Amint kutató karja után fejével bele hajolt a mélységbe, valami kisérteties nyöszörgő hang ütötte meg fülét, a hang pillanatra elállitotta szive lüktetését hallgatózása közben. Vajjon nem fog-e az a hang ismétlődni? De igen, amonnan a templom belsejéből jön az a sóhajszerü hang!

Egy sóhajnak leghalkabb susogása és valami távolban való mozgás nesze jutott el Geraldhoz. Ugyanazon pillanatban biztos volt abban, hogy Honora életben van és hogy fel fogja őt találni; de hogy mindent előkészitsen megmentésére és hogy oda elhozhassa, levette az oltárról a három teritéket és azt erős csomóval odakötve felső ruhájához, a különös készitésü erős kötél végét hozzá erősitette a kérlelhetlen vasrácsozathoz, a másik végén pedig lassan leereszkedett a mélységbe.

Hála Istennek! lába pár pillanat alatt szilárd talajt érintett. Állva elérte kezével az üreg végét, mert sekély mélységü volt a »nobilissima familia« sir boltozata. De akármerre mozdult is, lába mindig beleütődött valami akadályba... Még egy gyufát fedezvén fel zsebében, azt meggyujtotta, hogy Honorát felismerje. A gyufa meggyúlt, de rögtön ki is aludt; hanem azért Gerald szeme egy koporsó halmazon keresztül iszonyú sötét nyilást vett észre a falban.

Ekkor azután ott a halottak között hangosan és érthetően kezdett kiáltozni:

- Honora, Honora! Már jövök! Én... én vagyok itt... Gerald!

Semmi felelet, mire ujból felkiáltott.

- Honora, egyetlen kedves Honorám, feleljen, hogy tudhassam, merre van!

Erre keserves sirás hallatszott ki a koromsötét nyilásból a holtakon túlról.

Gerald örömteljes reménységgel mászott keresztül a koporsó halmazon és lehajolva végig ment az alacsony bolthajtás alatt.

Kezeivel tapogatózva a nyirkos, dohos penészes köveken, pár méternyire ment végig a helyiségen a folyton fokozódó leirhatatlan sötétségben.

Ekkor egyszerre kiegyenesedett és leeresztette karjait. Vajjon mi volt az, amit látott? Megvirradt talán?

Egyik oldalon lapos sik föld terült el laza kőhalmazokkal. Felette boltives kövekről cseppegett nedvesség és annak a végén ujból mély koromsötétség felett fehér lobogó láng pislogott egy durva fakoporsó felett.

Ott térdelt Honora és meztelen karjait felfelé nyujtva, szemeiben a kétségbeesés kifejezésével őrjöngött gyermeke után, olyan buzgó imát rebegve, mely megsemmisithette volna még az ég itéletét is.

Gerald egy sikoltással mellette termett és felemelte őt ajkához, szivéhez.

- Kedves egyetlenem, ő nem gyilkolhatta meg önt - zokogta megtörten.

- A szegény jó halottak nem öltek meg engem - rebegte halkan Honora. - Nem, a szegény halottak jobbak az élőknél!

Azután egyszerre olyan hangon, mely élesen visszhangzott a nyirkos helyiségben, felsikoltott:

- Az élők! az élők! Ugyan hová vihették a gyermekemet?

XIX.

Viharos reggelre virradtak a Sabina hegység között és hideg szél üvöltött végig az Olivetoba felvezető meredek erdei úton. Szegényesen öltözött ember nagy piros kendőbe kötött csomaggal kezében tipegett egy csuklyás barát oldala mellett a sárral és hulló levelekkel ellepett csúszós uton. A meggörnyedt, sárga bőrü, beesett szemü ember »Aggiusta Sepolcri«, a templombeli kriptáknak hivatalos gondozója volt, s a hüvös időben korán reggel azért iparkodott a templomhoz eljutni, hogy elhantolja az odatemetett szegény halottakat és mindent rendbe hozzon a télre. A barát Padre Damiano volt, aki pár heti pihenésre és üdülés végett sietett a szikla tetején épült fehérfalas kolostorba. Rövid pár szót váltottak együtt útközben, mint már a hosszu utat tevő egyének szokták.

- Régóta nem voltál már Olivetoban? - kérdezé Padre Damiano társától.

- Nem, mert az idén igen egészséges volt az időjárás és hat hónappal ezelőtt jártam csak itt. Azóta senki se halt meg egy-két kis gyermek kivételével, meg ugy hallom a siket-néma, azt pedig fakoporsóba helyezték, mintha csak valami előkelő gentleman lett volna! Milyen furcsa túlzás!

- No ez megkönnyiti legalább a dolgodat, fiam - jegyzé meg Padre Damiano.

- Hogy kárpótoljon az előbbi fáradtságért, Padre mio! Régebben ugyancsak nehéz feladatom volt. Három napot töltöttem akkor Olivetoban a feleségemmel, akit segitségemül hoztam magammal és igazán még ebédelni se értünk rá. A templomba hozták utánunk az ételünket. Ragályos láz pusztitott, vagy magam se tudom már mi.

- Milyen korán megérkeztünk - mondá Padre Damiano most egyszerre. Éppen a bejáratához érkeztek a templomnak, melynek ajtaját a sirásó megpróbálta felnyitni. Arcza egészen kiderült, tapasztalván, hogy az ajtó enged a nyitásnak.

- Engem vártak - szólt a szegény sirásó. - Előre küldtem a fiút megmondani, hogy előre emeljék fel a kőlapot az éjjel. Az mindig igen nagy munka szokott lenni és elvesztegetteti velem az időmet.

Csendes eső permetezett és a barát szandáljai nedves nyomot hagytak a kövezeten, amint tiszteletteljesen végiglépdelt a templom hajóján. A hajnal pirosas fénye beszivárgott fejük felett a magas, nagy, de poros ablakokon. A barát lába megbotlott valami ércztárgyban, mely messze elgördült előle; Pater Damiano lehajlott és felvett egy karos gyertyatartót, majd ismét egy másikat; akkor megállott és körülnézett. Nemcsak egy szentelt tárgy feküdt szanaszét a köveken.

A sirboltot gondozó ember meghajtá térdét a barát mögött és keresztet vetett.

- Bizonyosan itt garázdálkodtak megint - mondá idegesen - és ennek én vagyok az oka, minek rendeltem, hogy a követ megérkezésem előtt felemeljék.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte susogva a barát.

- A szegény kicsiny halottak néha nem akarnak ám csendesen feküdni sirjukban, Padre mio!

- Miféle bolond beszéd ez! - szólt a barát. - Bizonyosan rablók törtek be ide; Isten bocsásson meg nekik!

Lépteik és suttogásuk uj reményt és uj félelmet keltettek azokban a szegény boldogtalan élőkben, kik lábaik alatt a holtak között önkénytelenül időztek. De nem a holtak miatt kiáltott fel Honora abban a pillanatban, hanem a gyermeke utáni kétségbeesésében, éppen akkor, midőn a templomajtó kinyilott. Gerald suttogó hangon kérte, hogy csillapuljon és hallgasson; mert hátha Orazio tért vissza.

Orazio bőszültségében nem zárta le a követ egészen, két végén tehát szürkés világosság kezdett beszivárogni a sir sötétségébe. Az oltáron lobogó láng kialudt, midőn a hajnali légáramlat betódult a templomba Damiano atya beléptekor. Kivánatos is volt már, mert a bűzös levegő leirhatatlanul fojtó kezdett lenni.

A kripta gondozója megcsóválta fejét és közelébb húzta magával a barátot a kőlaphoz. Sokat tudott ő már a halottak szokásaiból, sehogy se szerette tehát a dolgok állását.

- Kérem, Padre mio, segitsen felemelni ezt a kőlapot. Lássa, nincs ez se lezárva, se kinyitva.

Lehajoltak, azután erősen megfogták a kőlap négy sarkát és hatalmas erőfeszitéssel magasra felemelték az üregtől, mely most már koromsötéten, rémesen tátongott lábaik előtt.

A kripta gondozója egy pillantást vetett az üregbe, de a következő perczben rémülten futott el onnan és eszeveszetten rohant fölfelé a magas oltár lépcsőin, hol csaknem eszméletlenül roskadt össze. A barát szilárdul állva maradt helyén, keresztet vetett magára, azután lehajolt, hogy lássa, mi ijesztette meg annyira azt az embert.

A férfi és nő ott állottak, halálsápadtan a halottak melletti virrasztástól, Gerald sárosan, vérezve s egyik karjával Honorát tartva, mig a másikat felemelve tartotta, hogy ha kell, a szeretett lény élete megmentéseért felfogja az utolsó csapást, ha esetleg az a két élő lény meg akarná őket támadni.

Padre Damiano első gondolata az volt, hogy talán az igazságszolgáltatás elől menekülő bűnösök lehetnek; de azért letérdelt a sirbolt szélére és a hosszu olvasójáról lefüggő feszülettel lenyujtá kezét e szavakkal:

- Béke legyen veled, fiam. Jöjj fel. Én nem bántalak.

Erőteljes kezének és derékövzsinórjának segitségével Honorát húzták fel először, aki halotthalaványan, némán, lesujtott arczczal és mélyen beesett szemekkel állott a sir szélén és semmit se látott, vagy nem akart látni addig, mig meg nem pihenhetnek szemei elrablott kincsén. Esését enyhitette ruhája, mely beleakadt a kiálló rovátkos kövekbe és összetépődött azokon, de azt se tudta, megsebesült-e, vagy csak megütötte magát. A következő pillanatban Honora mellett állott Gerald is, a barát pedig mindakettőt karon fogta, mert a kripta mérges levegőjének hatása folytán csakúgy támolyogtak, azután elküldte a kriptagondozót, hogy hozzon vizet vagy bort... vagy akármit, amit a sekrestyében talál számukra.

Mielőtt még a kriptatakaritó ember visszatérhetett, Honora, ki mély lélegzettel szivta magába a nyitott ajtón betóduló áldott tiszta, nedves hegyi levegőt, nyilsebességgel iramodott neki azon folyosó lépcsőjének, mely a várkastélyba vezetett. Az első kanyarulatnál egy nő riadt vissza előle a rémület sikoltásával.

Virginia volt.

Honora átfogta két picziny kezével Virginia torkát és csupán két szót birt kiejteni, mig szemei villogva, égető parázsként hatoltak be a nyomorult teremtés gonosz lelkébe.

- Hová tetted?! - kiáltá parancsoló hangon.

- A toronyba... odafent! - hörögte a leány; midőn pedig Honora elrohant mellette halottszagu ruhájában, Virginia a falhoz tántorodott és szemeit kezeivel eltakarva, jajveszékelve, rémülettel mondogatta, hogy soha se tudta, hogy a halottak visszatérnek sirjaikból... nem... nem, soha se hitte volna azt mostanáig!

Honora tovább és mind feljebb, feljebb futott szárnyakká változott gyenge lábaival, minden lépésnél sirva kiáltozva:

- Jövök, jövök már kedves angyalom! A mama jön! Ne sirj!

Hangosan csengő szava mintha megnyugtatná a piczi kis babát, még mielőtt hozzá érkezik. De hát soha se érnek már véget azok a lépcsők? Soha se veszti el szemei elől azokat a kétségbeejtő hasadékokat, melyek mind azt mutatták neki, milyen rémséges magasból esnék le az ő drága kincse, ha oda fent meg találna mozdulni?

Arczán a verejték cseppjeivel térdre borult végre egy kőpad előtt és csodát mivelő anyai szivéhez ölelte a hidegtől megdermedt, kiéhezett szegény ártatlan kis csecsemőjét. Tehetetlenül, lankadtan függtek alá a picziny kezek, égő piros volt a picziny száj, de a szemek felismerték az édes anyát és a kis fejecske bágyadtan simult az édes áldott kebelhez.

Mikor azok, akik Honorát szerették és követték, emberi lábakon lépdelve és nem anyai szárnyaktól röpitve utól érhették a szegény anyát, megbotlottak valami kis tárgyban, mely hangosan a kövekhez ütődött. Kicsiny arany nyil volt az, melylyel övét szokta összetüzni Honora.

Padre Damiano ért először hozzá, de meglátva őt, megfordult és megállapodásra intette Geraldot.

A kicsike ajkai pirosak voltak az emlőtől és piros volt az a nedvesség is, mely rácsepegett a hófehér párnára, melyen a kis baba feje pihent. A lázas szeretet túláradt, annak árja mindent elsodort és Honora hősies anyai szivének vérével nedvesitette meg kis gyermekének láztól égő ajkait.

- - - - - - -

- Hová tetted azt a gyereket? - kérdezé Orazio, midőn Virginia belépett hozzá a szobába. A herczeg Honora széles ágyán feküdt és az ablakfüggönyt letépve, azzal takarta be magát.

- A torony tetejébe vittem - felelé Virginia. - Ott ugyan senki rá nem talál. Meg nem foghatom, miért nem engedte meg neki, hogy magával vigye.

- Ugyanabból az okból, ami téged is megakadályoz abban, hogy az ő helyébe herczegnévé tegyelek - felelé Orazio - vagyis azért, mivel ő annyira óhajtotta azt.

Virginia az utóbbi napokban folyton nagyravágyó álmokban ringatta magát. De ura most már nem biztatta álmodozásainak megvalósitásával.

- De hát az az ember? - zaklatta tovább Virginia bűntársát. - Az mindent látott. Félek, hogy azt is el kell távolitania előbb-utóbb az utból.

- Oh, dehogy félsz te attól!

Orazio most már megint meg volt elégedve s ugy látszott használt neki az izgatottság.

- Jer és ülj ide mellém, - mondá Virginiának - azután tölts nekem egy kis bort, majd elintézzük az ő ügyét később, meg az Assuntáét is; azután pedig elmegyünk innen és soha senki se fogja megtudni, ki követte el mindezt. Oh, igen, de neked is innod kell ám egy kis bort, szép kis Virginiám; többet érsz te húsz herczegnénél... húsz élve eltemetett herczegnénél! Jaj mennyire örülök... véghetetlenül örülök, hogy meghalt!

Ekkor egyszerre felismerte Virginián a köpenyt és hirtelen kitörő dühös indulattal rántotta le róla.

- Hogy mered te a herczegné holmiját viselni, te hitvány, tolvaj cselédleány? Vesd le magadról azonnal!

Orazio felváltva majd szidta, majd dédelgette legujabb kedvesét, mig végre jó idő elmultával ittas mély álomba merült. Virginia pedig kilopózott a szobából, abban a gondolatban, hogy megvásárolhatja Gerald hallgatását őt illetőleg azáltal, ha szabadon ereszti és gondoskodni is akart minden eshetőségre egy kocsiról, mely őt és a herczeget elszállithassa. Elég eszes volt ahhoz, hogy belássa, milyen veszedelmes helyzetbe sodorta a herczeg mindkettőjüket. A gyermek meghalhat felőle, ha Orazionak ugy tetszik. Virginia azonban minden áron Porsenna herczegné kivánt lenni, bármit beszéljen is a herczeg... Hanem hát ki vágyódnék mostoha gyermek után?

- - - - - - -

Kevéssel azután Assuntát kiszabaditotta egy elbámuló falubeli parasztasszony, ki azzal volt megbizva, hogy a herczegi család elutazása után kitisztogassa a konyhát, meg a cselédszobákat.

Az erőteljes egészséges komorna kibirta a hosszas koplalást és szűk börtönének kellemetlenségeit, de azért a parasztasszony ijedten szökött meg előle, mert Assunta mindenféle szitkokkal elhalmozta, ami csak eszébe juthatott, fenyegette, sőt még átkozta is azért a mulasztásért, hogy már órákkal előbb nem sietett a takaritáshoz látni.

Azután rohanva felszaladt a hosszu lépcsőn, egyenesen a herczegné lakosztályába, megnézni, milyen módot lelhetne még urnője és a kis gyermek megmentésére. Assunta egyenesen a Sir Maxwell Lindhurst karjaiba rohant, aki erélyes komoly magyarázatokba ereszkedve állott Gerald mellett Honora hálószobájának a küszöbén.

Orazio bortól kiveresedve s hatalmasan hortyogva feküdt a megszentségtelenitett ágyon. A két férfi undorodva forditott hátat az utálatos látványnak.

- Mellékes dolog az most, hogyan jutottam ide! - sietett mondani izgatottan Gerald. - Mindenesetre kelepczébe csaltak; de még annak is örülök most, mert nélkülem meg nem menekült volna soha, szegény Honora. Szegény kis angyal... bocsásson meg elérzékenyülésemért, Sir, de pokoli éjszaka volt ez s én egészen meg vagyok rendülve.

Azért a néhány könycseppért mentegetődzött Gerald, mely arczán végig pergett. A falhoz támaszkodott, hogy magához térhessen és csak azután tudott megint szóhoz jutni.

- De hát hogy történhetett az meg, hogy egészen egyedül maradt a házban? Egyetlen cseléd sincs itt sehol! - kérdezé végre Gerald.

- Azt csak a jó Isten tudja, - felelé a tábornok. - A cselédek azt állitják, hogy én táviratoztam... Én!... hogy valamennyien jöjjenek be a városba! Késő este jött fel egyikük a villába megkérdezni, megérkeztem-e én a herczegnével! Egészen megijedtek, hogy én semmit se tudok az egészről és ez szeget ütött mindjárt a fejembe. Természetesen haladéktalanul ide siettem, nem is igen adtam magyarázatot a feleségemnek, hanem összepakoltam és utnak indultam. Talán agyon is hajtottam a lovakat. De még igy is olyan hosszunak találtam az utat, mintha soha se akarna már véget érni. De ezt magammal hoztam.

Az ezredes egy meglehetősen jól használható revolvert mutatott elő.

- Mindenekelőtt le kell Honorát hoznunk a toronyból - mondá Gerald. - De nini, itt van a komorna - kiáltott fel, amint Assunta megjelent. - Maga nyomorult vén teremtés! hogyan merészelte ilyen hütlenül magára hagyni urnőjét?

Assunta lázasan gesztikulált, ki akarta volna magát magyarázni, de képtelen volt arra.

- Hol van a herczegné jelenleg? Azonnal hozzá kell mennem - szólt Sir Maxwell Lindhurst. - Szegény kis leányom! Elgondolni is borzasztó, hogy mindnyájan itt hagytuk őt!

- Odafent ül a toronyban - felelé Gerald; - nem engedi, hogy valaki hozzányuljon kis gyermekéhez, de le se akar jönni a toronyból, mert fél attól a nyomorult bitangtól, - szólt Oraziora mutatva. - A barát mellette van és vigasztalja; azt mondja, már előbb is ismerte őt. Vittem neki fel egy kis bort, meg ételt, amit itt találtam. Ez a sátán már tegnap reggel óta éheztette szegényt.

A tábornok ritkán szokott káromkodni és soha meg nem átkozott senkit, de most e szavakkal fordult az ágyon fetrengő emberi tömeghez:

- A pokol tüze égessen ezért örök időkig, Porsenna Orazio! Ha felébredsz lelőlek, mint a veszett kutyát. De most jöjjön ide, Gerald; beszélnem kell önnel, mielőtt Honorához mennék.

Azzal mindketten kimentek ujból a folyosóra s a vén katona számos utasitást adott halk hangon a fiatal embernek. Végül pedig igy szólott hozzá:

- Nagyon sajnálom, hogy megint sürgősen el kell önt innen küldenem, édes fiam, de nem segithetek rajta. Azt hiszem van itt egy kocsi és egy pár igen jó ló az istállóban, fogasson be és használja azt a fogatot. Alkalmasint azért tartották itt, hogy aztán megszökhessenek rajta.

- Lehetséges lesz-e még ma vissza is jönnöm idejében, hogy mindent elvégezhessünk? - kérdezé Lowther.

- Igen, ha elég szerencsés lesz megtalálni az illetőket. A fegyverek az én szobámban vannak a villában. Rá kell Oraziora bizni a választást véleményem szerint. Hat óráig még világos van. Ha két órát kell is időznie a városban, négyre visszajöhet ide. Keresse fel Gertrud ápolónőt is és küldje ide, hogy Honorát hazaszállitsa.

A herczegnét régi kedves gyóntatójának szeretetteljes gyöngéd szavai és Assuntának az a biztositása, hogy a tábornok odalent várakozik reá, végre rábirták, hogy lejöjjön a ragadozó madarak fészkéből és engedte magát általuk elvezettetni abba a szobába, melyet anyja szokott elfoglalni. Még mindig magához szoritva tartotta gyermekét és senkire, még Assuntára se merte volna rábizni. Tekintete komor és bánatos volt, s a komorna ijedten vette észre, hogy a kis gyermek sokszor görcsösen vonaglik anyja karjaiban.

- Tegye le a kis babát, amore mio... fektesse le ide az ő kicsiny ágyába. Hiszen egészen agyonszoritja szegénykét. Már alig bir lélegzeni.

Honora most azonnal letette a gyermeket a kicsiny puszta matráczra és melléje térdelve a saját karjaiból egész kis védbástyát formált körülte.

Páter Damiano is követte őket és megállott a kicsiny ágy lábánál.

Ő már előre látta, mi fog bekövetkezni, mert hiszen a halál minden elképzelhető jelenségben ismeretes volt előtte.

A gyermek elszólitása elhangzott a mennyből és a kis baba lelke már felfelé repült a hivásra.

Egész szeliden megérinté a pap Honora vállát és egy képre mutatott a falon. A boldogságos szüz Mária képe volt az a kis Jézussal ölében, amint vigasztalóan tekintett le arra a másik szenvedő anyára, aki lábai elé fektette le haldokló gyermekét.

- Nem, nem, nem! - kiáltott fel Honora hátra vetve fejét, amint térdepelt. - Neki nem szabad meghalni! Nincs előttem most se halál, se élet, se Isten, se menyország... nincs nekem senkim, mint az én egyetlen drága angyalom és neki nem szabad meghalni!

Padre Damiano elfordult és kinézett a kopár hegyekre, mialatt ajkai buzgó imát rebegtek az előtte térdelő szerencsétlen önnönmagával meghasonlott fiatal anya lelki egyensulyáért.

Azután oda lépett Assuntához és valami rendeletet adott neki. Minden tőlük telhetőt el kelle követniök a kialvó élet felett kesergő anya megmentésére.

Az egész délelőtt őrködtek Honora felett és vele együtt ápolták a haldokló gyermeket. Orvost hoztak egy másik hegyvidéki kis városból, de az nem tudott segiteni, miért is Honora elküldte őt. Égő karjaiban tartotta folyton a picziny csecsemőt és ugy érzé, mintha minden ujabb görcsös vonaglás cseppenként ontaná ki a saját szivének vérét, mert a kedves szenvedő gyermeknek minden esdeklő pillantása megértette vele égető anyai fájdalmában a rettenetes valót, elébe tárva a véget nem érő kinszenvedéseket, majd ha elhagyja őt a bálványozott kis lény.

Pedig abban a pillanatban, midőn a déli harangszó megszólalt, elszállott örökre a szeretett gyermek lelke.

- - - - - - -

Midőn Gerald elment, a tábornok két kezét hátra téve fel s alá járkált a folyosón, s ahányszor elhaladt a hálószobának nyitva levő ajtaja előtt, mindig bepillantott Oraziora. Mély csend uralkodott odabent és az ittas, félig felöltözött ember legkisebb jelt se mutatott a felébredésre.

Sir Maxwell fel s alá járva, mint az őrt álló katona, folyton csak az ajtó előtt maradva, komoly, szomoru és szigoru kötelességet teljesitett.

A tábornok számos évet látszott öregedni azon egyetlen rémes éjszakán, arcza szokatlanul komor és szigoru kifejezést öltött, szemei pedig a harag fagyos villámaival sujtották a végre lefegyverzett gonosztevő bűnöst, ahányszor csak rápillantott. Olykor-olykor kihúzta óráját, végre pedig elküldött az istállóban maradt egyetlen lovászért és megparancsolta, hogy maradjon az ajtó közelében, készen az első hivásra előjönni. Ő maga helyet foglalt olyan helyen, hogy Oraziónak első tekintete reá essék, mihelyt a szemét kinyitja. Pár perczre mozogni is kezdett már.

A tábornok letette térdére a revolvert és várakozott. Ekkor Orazio egyszerre megfordult fekhelyén és lassan, álmosan kinyitotta szemét. Egészen elhomályositá látását az álom, meg a szeszes italok utóhatása. Félig lehunyt szempillái alól rápillantott a kellemetlen látványra, de azután megint lehunyta szemeit és dörmögve ujból megfordult fekhelyén. Azt képzelte, hogy valami borzasztó rosszat álmodott.

Hanem később mégis áthatolt eltompult érzékein a veszélynek bizonyos ösztönszerü sejtelme. Hirtelen összerezzent, felriadt és odatekintett a higgadt szemlélőre, azután kiugrott az ágyból a túloldalon és egy párnát felkapva, azt maga elé tartotta.

- Menjen! Menjen innen! Én nem követtem el semmit! - kiáltozá rekedt hangon.

A tábornok nem válaszolt és meg se mozdult. Orazio nemsokára leereszté a vánkost és átnézett felette. Szemei kipuhatolni iparkodtak, mit jelenthet a szigoru magatartás, meg a reá szegzett fegyver. Agyon fogják-e lőni álló helyében, vagy pedig csak őrizet alatt van? Agyveleje sehogy se akart működni. Mi is történt az elmult éjjel? És ugyan miért függeszti reá tekintetét olyan fenyegetőn az a rettenetes ember?

A tábornok kék szemeinek szúró tekintete kardhegyekként volt reá szegezve, mintha megkövetelné, hogy Orazio visszaemlékezzék. Orazionak végre iszonyu rémületére most már minden eszébe jutott. A felesége, akit élve eltemetett és meghalt természetesen; gyermeke, akit kidobatott valahová az esőbe, hidegbe, s már szintén halott. Azok miatt jött el most hozzá bosszút állani bizonyosan az oltalmazójuk! De az öntudattal egyszerre felébredt Orazioban az alattomosság is a szökési kisérletre. Nevetve dobta le a párnát és megszólalt:

- Valóban nem ismertem meg Önt, Tábornok! A bor a fejembe szállott a mult éjjel és utána borzasztó rossz álmom volt. Azt hittem, lássa, hogy többen vannak itt és meg akarnak támadni.

A tábornok még mindig nem beszélt.

Orazio rápillantott a saját rendetlen öltözékére és kezdte a bútorokat kerülgetni az ajtó iránya felé.

- Bocsásson meg - hebegte - hogy ilyen öltözékben kell önt fogadnom. Át is megyek mindjárt a másik szobába, hogy felöltözzem.

- Nem, - szólalt meg Sir Maxwell Lindhurst megfordulva, mihelyt a herczeg megmozdult és még élesebben reá szegzé azokat a szigorú, fenyegető szemeket. - Üljön le!

Orazio engedelmeskedett. Most már nagyon elsápadt. A szeszes ital okozta égő veresség eltünt egyszerre, csakis a szemek és az orrlyukak alatt hagyván hátra kékesveres foltokat.

A tábornok bekiáltotta a kint várakozó lovász fiút.

- Kérj egy kis kávét a herczeg számára és hordd fel ide. Kérd meg azonban előbb a barátot, maradjon közelben, amig te lemégy.

- Vajjon fogolynak vagy őrültnek tartanak-e engem? - kérdezé Orazio elfojtott haragtól reszkető hangon. - Nem sziveskednék-e véletlenül arra emlékezni, hogy ez itt az én házam?

- Átkozott egy ház! - felelé börtönőre röviden.

Most léptek hallatszottak a folyosón, mire Padre Damiano szép halvány arcza és barna csuhája megjelent az ajtóban.

- Tábornok úr hivatott? - kérdezé higgadt hangon.

- Igen, kérettem - szólt a tábornok; - ezt a gonosztevőt itt kell őrizni. Nem lenne-e szives egy kis ideig a folyosón maradni?

Padre Damiano egyikről a másikra tekintett. Ő sokat forgott a nagy világban s igy azt gondolta, hogy megértette a helyzetet.

- Szabad-e egy szót intéznem a herczeghez? - kérdezé.

A tábornok meghajolt.

- Négyszemközt? - kérdezé.

- Ha megengedi - felelé a barát.

A tábornok kiment és ideges léptekkel mérte végig a folyosót.

Ekkor Padre Damiano odalépett egészen Orazio közelébe és kedvesen csengő szelid hangján igy szólott hozzá:

- Fiam, a gyermeke éppen most haldoklik. Hogy a felesége él, valóságos csoda műve. Imádkozzék az Istenhez irgalomért, hogy teljesen el ne kárhozzék, mielőtt az Ur itélő széke elé kerül. Kérjen tőlük bocsánatot. A gyermek halála előtt még talán megbocsájthat önnek a herczegné. Mert az után... akkor már nehezebb lesz az.

- Én nem vétettem semmit, semmit, semmit! - kiáltott fel a herczeg indulatos kifakadással. - Ő volt... Virginia... aki a boromba mámoritó altatót öntött... ő akarta őket meggyilkolni és nem én. Én semmiről se tudtam. Az egész éjszaka itt aludtam mély álomba merülve.

- Esdve kérem, gondolkozzék töredelmesen és szálljon magába - könyörgött Padre Damiano. - A herczegné még kegyelmet könyöröghetne talán számára azoknál, akik nemsokára el fogják önt itélni. Én magam fogom megkérni, hogy legyen könyörületes, ha töredelmesen megvallja és megbánja bűnét. Vannak nők, akik képesek megbocsájtani, ugy mint ahogyan Krisztus urunk megbocsájt. Jöjjön, kérlelje meg őt, térdeljen le kis gyermeke lábához, hogy ne vádolja be önt Isten szine előtt, se a szenteknek ma éjjel; mert szegény ártatlan kis gyermeke biztosan meg fog ma halni, Porsenna herczeg, és ön, a tulajdon édes apja gyilkolta meg.

- Nem, nem, nem! - kiáltozott fel tiltakozva Orazio. - Én nem követtem el semmit. Mindennek Virginia, az a nyomorult leány az oka. Menjen, mondja meg a herczegnének, hogy én ártatlan vagyok. Neki nincs semmi bizonyitéka, egyetlen tanuja se lehet ellenem, hogy vádolhasson.

- Most már elég. Legyen vége a hazugságnak! Többet nem akarok hallani! - mondá a barát s azzal megfordulva ott hagyta a megátalkodott bünöst, akit - véleménye szerint nemsokára letartóztatnak és Rómába szállitanak majd a börtönbe.

E szerint a herczegnő tehát nem halt meg, sőt még a gyermek is él. Annál többet nem akartak Orazioval közölni. A tábornok visszatért őrállomására még komorabb, még elszántabb arczczal, mint amilyen előbb volt; Páter Damiano pedig fel s alá járkált kint a folyosón, mindannyiszor megcsörtetve egy kicsit olvasóját, ahányszor az ajtó mellett elhaladt. A zuhogó eső nagy cseppjei verdesték az ablak üvegeit, sőt kezdett már be is szivárogni az ablaknyilásokon, egész kis tócsát képezve a szoba padlóján.

A szolga is visszatért a faluból kávéval meg egy darab kenyérrel. Keze annyira remegett, midőn a tálczát hozta, hogy a csészék összecsörömpöltek.

A tábornok letétette vele a reggelit Orazio elé, azután visszaküldte őt őrállomására ki a folyosóra.

- Igya meg a kávét - parancsolá Sir Maxwell.

Orazio ügyet se vetett rá; úgy tett, mintha az ujján viselt macskaszemes gyürüvel játszanék.

- Hallotta? - kérdezé az öreg katona és feléje tolta a tálczát. Orazio erre hirtelen felugrott helyéből s az egészet felkapva a tábornok felé dobta. Az edény azonban irányt tévesztve csörömpölve zuhant a szőnyegre s a kávé is végigfolyt rajta.

Utólag megbánta Orazio, hogy olyan ügyetlenséget követett el, mert szigorú börtönőre egy pillanat alatt mellette termett és kezében a revolverrel kényszeritette lehajolni és felemelni a kiömlött kávéáztatta kenyeret, sőt még azt is követelte tőle, hogy megegye, s Orazio olyan nagyokat nyeldesett, hogy majd megfulladt tőle.

De hát mit tehetett egyebet? Az erős szoritás karjain s az a füle tövéhez érő hideg cső megtörték utolsó ellenszegülését is.

Honoráért lassan-lassan bosszut állottak tehát.

- Jobban szeretem igy - mondá a tábornok, mikor Orazio elvégezte a kényszeritett evést. - Kiéhezett emberekkel nem párbajozunk.

Eszerint hát párbajra akarták őt kényszeriteni. Erre czélzott talán az a csuklyás barát. De mikor? Vajjon lesz-e addig alkalma kisiklani üldözői kezei közül, lesz-e módja megtámadni ellenségeit és megszökni, biztonságba helyezni magát? És ugyan miért volt ő ma, éppen ma annyira kimerült, annyira megtörve, hogy még a félelem se tudott erőt adni izmainak?

A nap előre haladt és Honora mostoha atyja az egész idő alatt az eső miatt még zordonabbnak feltünő hosszu órák alatt lankadatlan kitartással és néma csendben őrizte foglyát. Még egyszer rendelt azután ennivalót és ismételten kényszerité Oraziot, hogy egyék. Ő maga nem érzett se éhséget, se fáradtságot. Majd eszik, sőt tiz perczre meg is pihen akkor, mikor Gerald megérkezik a többiekkel. Ez minden, amire szüksége van, mielőtt igazságot szolgáltatna.

Hideg szélroham üvöltött keresztül a folyosókon, megrázva az üres szobák ajtait és valósággal fütyült, tombolt a vihar a lépcsők kanyarulatain.

A földből dermesztő hideg, nedves, dohos szag áradt szét. Olykor-olykor kihallatszott jajveszékelése az öreg Assuntának, aki egy bezárt ajtó előtt térdelt, melyen túl bent a szobában Honora némán és egyedül őrködött halott gyermeke felett. A végzet örökre megsemmisitette most már a Porsennák bölcsőjét.

Pontban három órakor megérkezett Gerald. Vald'oro Alfonso és Carlo Spina jöttek vele megdöbbentő komoly arczokkal. Óvatosan emeltek ki a kocsiból egy hosszu, meg egy négyszegletes tokot és pillanatra megállapodtak tanácskozni a csarnokban.

- Elég időnk van - szólalt meg Gerald, ki szinte megöregedettnek és iszonyuan fáradtnak látszott. - Még legalább két óráig nem száll le a nap. Enni kellene valamit. Ma még nem is villásreggeliztünk.

- Itt nem... nem ebben a házban! - tiltakozott élénken Vald'oro.

- Ugy érted persze, hogy nem eszünk az »Ő« kenyeréből - szólalt meg Gerald. - De majd beküldök a falubeli fogadóba és onnan hozatok ki valamit.

Azzal kiment és beszélt a kocsissal, ki azonnal el is hajtott a nyomoruságos fogadó felé a falu túlsó végére. Gerald azután visszatért társaihoz.

- Nem volna-e kellemetlen, ha itt várakoznátok pár pillanatig? El kellene mennem bejelenteni Sir Maxwell Lindhurstnak, hogy már itt vagytok.

Gerald el is tünt a hosszu lépcsőn. De az elsőemeleti folyosó kanyarulatánál megbotlott a földön térdelő és fejét a földre lehajtó siró Assuntában.

- Meghalt talán? - kérdezé Gerald megdöbbenve és kezét az ajtó kilincsére téve.

- A gyermek halt meg és ő odabent sir bezárkózva, egyedül - zokogott a vén cseléd.

Gerald megcsókolta a tölgyfaajtót.

- Meg fogunk boszulni, egyetlen kedvesem - susogta s azzal tovább ment.

- Kérem, siessen le és beszéljen velük - mondá azután a tábornoknak - és egyék is valamit. Az ennivalót a faluból hozattam fel. Én majd elfoglalom itt azalatt az ön helyét... de nem fogom őt megölni. Megbizhat bennem.

A tábornok mereven felállott és helyette a Gerald szemei riasztották fel az alacsony székben ülő Oraziot.

A herczeg arcza még ónszinübbé vált, midőn halálos ellenségét megpillantá maga előtt és annak tudatára jutott, hogy most már az ő felügyeletére lesz bizva. Gerald alig volt képes reá nézni az összes ereit lázas forrongásba hozó indulattól. De hát szavát adta a tábornoknak. Nem volt szabad Oraziot megölnie.

Kinosan lihegett az önmegtartóztatás kinjától. Nehéz lélegzésén kivül más nesz nem is háboritá most már a halotti csendet, mert az eső is megállott és kivül-belül szürkés világitás boritott el mindent.

Egyszerre felpattant Orazio és zokogástól elfojtott hangon megszólalt:

- Lowther, meg akarnak azok ölni engemet?

Gerald röviden válaszolt.

- Párbajt kell vivnia.

- Önnel? - kérdezé a herczeg.

- Nem. Sir Maxwell Lindhursttal.

Gerald iszonyattal párosult megvetéssel forditotta el a tekintetét a gyülölt arczról és a helyett annak karjára függeszté szemeit, hogy figyelhessen mozdulataira.

Vajjon mikor jönnek már a többiek őt feloldozni kinos feladata alól? Alig várta, hogy felváltsák.

- Lowther, édes barátom - susogta most egyre Orazio oly halkan, hogy maga is alig hallotta a saját hangját - ön szereti az én feleségemet. Ő tagadhatlanul szép... óh, nagyon szép! Szivesen adok neki egy millió frankot s az összes családi ékszert ráadásul... és ön birhatja őt mindenestül örökre, ha... a fejét félre forditja egy perczre és megengedi, hogy megszökjem, hogy elmeneküljek a folyosón át! Már jönnek felfelé.

Gerald zsebébe csusztatta a revolvert és odarohanva, ahol a másik állott, talán arczul ütötte volna, de kezeit megragadta valaki és a tábornok állott mellette, mögötte pedig Carlo és Alfonso.

- Semmi ilyen tettlegességet nem szabad elkövetni - mondá. - Ez az én ügyem és nem az öné, Lowther. Mi most már átengedjük a herczeget ezeknek a gentlemaneknek. Jöjjön velem.

Tiz percz mulva kijött Spina és kiszólitá Geraldot abból a szobából, ahol várakoztak.

- Az én felem pisztolyt választott - jelenté feszesen s azzal meghajolt.

- Nagyon jól van - felelé Gerald és visszatért a tábornokhoz.

Kevéssel azután ismét kijött Carlo.

- Kérek egy pohár brandyt a felem számára - mondá bizalmasabban. - Vajjon lehet-e itt szerezni?

Sir Maxwell Lindhurst előmutatott egy kicsiny palaczkot. - Ne adjanak neki túlságosan sokat belőle - szólt kedélyesen. - Reszketni találna tőle a keze.

Carlo egy kicsiny poharat tele öntött a palaczkból, azután az üveget visszanyujtva, ujból meghajolt. Mély hatással volt reá a párbaj komolysága és szigorúan szem előtt kivánta tartani a szabályszerü formalitásokat.

Midőn végre a három férfi előjött együtt a tágas hálószobából, a lépcső tetején várakozó Geraldnak és a tábornoknak feltünt, hogy Carlo a legnagyobb gondossággal felöltöztette emberét. A fekete frakk, fekete nyakkendő, hozzá való ünnepies mellény és nadrág mellett a tábornok durva szürke öltözéke szinte nagyon is kevéssé szertartásosnak tünt fel.

Gerald komoly szavakat intézett öreg társához.

- Még egyszer esdve kérem önt, Sir, engedje meg, hogy én tegyem magamévá ezt az ügyet s én vivjak meg vele. Adja át nekem a helyét. Én meg akartam őt ütni; s igy velem kellene előbb sikra szállania.

De a tábornok félre tolta Geraldot e szavakkal:

- Nem fiam, ez az én kötelességem. Én vagyok a család feje... ön pedig nem szivesen emlékeznék vissza... majd később, arra, hogy megölte azt az embert.

Mindketten félre állottak, hogy a többiek kivonulhassanak. Alfonso jobbra és Carlo balra, ugy hogy Oraziot bekeritették a középre. Az utóbbinak csupán a szemei forogtak menekülést keresve, miként azt a szegény Honora szemei tették ugyanazon a lépcsőn az elmult éjszakán. Mögöttük lépdelt a két angol gentleman; és a csarnokon keresztül haladva Gerald magához vette a pisztoly-tokot.

Kimentek a terraçera, hol az elállott eső folytán kisebb pocsolyák képződtek a korhadt kövek közt s a dühöngő viharnak utolsó széláramlata még mindig erősen csapkodott arczukba, hol azonban már világosságot terjesztett a kiderülő ég felhőin áttörő fény. Lementek a hosszu keskeny ösvényen. Öt hallgatag férfi és köztük egy elitélt.

Egy pár kanyarulattal az erdőbe jutottak s a százados fák hulló levelei zörögve mélyedtek be a puha földbe lépteik súlya alatt, mig felülről a sűrű lombokon megállott eső cseppenként hullott a fejükre.

Alfonso és Carlo két oldalról közre fogták Porsennát, daczára, hogy nagyon keskeny volt az út. Gerald eltakarta kabátjával a hóna alatt vitt dobozt, nehogy a fegyverek átnedvesedjenek a ráhulló esőcseppektől.

Az ösvény egyszerre kitágult előttük az ugynevezett Strada del Vecchio marchese mély út előtt. Körülbelől feleutján lehettek, midőn annak az útnak a végén levő magaslaton kibontakozott szemeik előtt a nagy várkastély.

Megállottak. Az angolok kissé félre vonultak a többi háromtól.

- Nyujtsa ki a kezét - szólt Carlo Oraziohoz.

Ez volt a legelső szó, amit beszéltek, mióta a házból kijöttek.

A herczeg engedelmeskedett. Keze ugy reszketett, akár egy vén emberé.

- Még messzebbre kell mennünk egy kicsit - szólt ismét Carlo és tovább vezette őket az alacsony tüskés, tövises bokrokkal benőtt csaliton keresztül egy tisztáshoz. A tábornok és Gerald ott átmentek Carlo oldalára és a hallgatag öt férfi komolyan lépdelt egy sorban egészen a tisztás végéig, onnan pedig ismét vissza a fele útig.

- Nos - szólitá meg most Gerald egyszerre Spinát - itt akarnak-e önök elhelyezkedni? Mert akkor mi amoda megyünk.

A talaj valamivel simább, egyenesebb volt azon a ponton és a fák mind a két oldalon távolabb estek.

Orazio visszatekintett a várkastélyra, az ő ősi lakhelyére, első otthonára és a visszaemlékezés sajátságos égető fájdalmat okozott neki. De a fájó érzés hamar elmult. Carlo oldala mellett termett és felállitotta féloldalra fordulva ellenfelével, azután kezébe adta szótlanul a súlyos, hideg pisztolyt, Alfonso pedig a herczeghez fordult e szavakkal:

- Az ég nevére kérlek, Orazio, ne reszkess annyira; hiszen neked éppen annyi esélyed van a győzelemre, mint ellenfelednek.

Orazio felpillantott. A hegyek közül még egy hüvös szélroham csapott arczába, meglengetve haját. Sir Maxwell Lindhurst a kimért tizenöt lépéstől most már alig látszott egy-két méternyi távolságban tőle.

Gerald szótlanul megszoritá öreg barátja kezét és meghatottan félreállott. Látta, hogy a tábornok ledobja kalapját, felnéz egy pillanatra, azután felemeli fegyverét, második ujját végig nyujtja a pisztoly csövén, lassan czélba veszi ellenfelét és középső ujjával megnyomja a ravaszt.

Orazio tüzelt, még mielőtt Alfonso megadta volna a jelt a lövésre, de az a sietség semmit se használt neki. A pisztoly csütörtököt mondott és csak a második lövése sült el iszonyu, rémes dörrenéssel. Sürü füst lebegett a nedves levegőben. Midőn eloszlott kissé a füst, a tábornok Geraldra dült egy kissé.

- Megsebesült ön, Sir? - kérdezé aggódva a fiatal ember, mert sir Maxwell elsáppadt és ingadozott.

- Nem... csupán súrolt itt egy kicsit - felelé a tábornok kezét vállához emelve. - Menjen és nézzen körül oda át.

Midőn Gerald eltávozott, a tábornok leült egy kidőlt fa törzsére. Gerald azonban egy pillanat alatt megint mellette termett. A füst most már teljesen szétfoszlott, a levegő megtisztult. Orazio helye azonban üres volt; Carlo és Alfonso pedig lehajoltak valami sötét tömeghez, mely végigterülve feküdt a letaposott gazban. Az öreg ur szemei kérdőleg tekintettek ifju barátjára és Gerald feleletül igenlően intett fejével.

A tábornok egy darabig szótlanul, mogorván ült helyén és kezét térdére nyugtatva merőn bámult maga elé a földre.

- Menjünk, Sir - szólalt meg most egyszerre Gerald, szeliden megérintve a tábornok vállát. - Jöjjön, menjünk be a kastélyba, hogy minél előbb megnézhessem sebét.

Sir Maxwell Lindhurst engedelmesen felkelt, de mozgása közben sötét piros folt verte magát keresztül szürke kabátján. Még egy pillantást vetett a másik csoport felé a tisztás tulsó végér, azután Gerald karjára támaszkodva, szilárd léptekkel haladt tovább a várkastély irányába.

- A Mindenható Isten itéljen közöttünk - mormolá halk hangon. - Itéljen az Ur... és legyen könyörületes azon bűnös lélek iránt!

Sértés? Párbaj? Ah, igen sokszor megtörténik egyetlen szó miatt, kártyázás közben, asszony kegyéért, vagy a világ fogalma szerinti becsületért, illetve a képzelt becsület helyreállitása miatt.

Sir Maxwell Lindhurst, nyugalomba vonult tábornok azonban szent meggyőződése szerint a jog és igazság ügyének védelmezéseért harczolt, megbosszulva az ártatlant és megszabaditva a szenvedőt zsarnok gyilkosától. A tábornok soha semmitől nem riadt vissza, amit kötelességének tartott, bármilyen csúf nevet adjanak is cselekedetének.

XX.

Honora herczegné csendesen felemelkedett térdeiről és körültekintett. Gertrud testvért a fárasztó út és a hosszas virrasztás kimeritvén, elnyomta az álom alacsony karosszékében. Assunta egy szögletben görnyedt a földön és fejét kezére hajtva kimerülten szintén elaludt. Az orvost felköltötték és sürgősen hivták át a szomszéd szobába, hogy csillapitsa le, ha lehetséges, Lady Éva görcsös sirását. Senki se támogathatta, senki nem vigasztalhatta tehát Honorát. Egyedül ő maga volt ébren a szobában, mert a viaszsárga kis halott ott az ágyon nem lélegzett már tegnap dél óta és az édes anya most már tudta, hogy még az ő szeretete se ébresztheti fel, nem mentheti meg, s ha csak el nem viszi valahová, másnap már el fogja nyelni a családi sirbolt és ott fog feküdni a gyilkos mellett, gyülöletes pompával beletemetve örökre a sötét mélységbe.

Honora óvatosan, nagyon szeliden félre húzta az aranynyal áttört fehér selyem herczegi lepelt és abból egy kis fészket rögtönzött bal karján a csendes élettelen fejnek, az aranyrojtos szemfedő pompás dús redőibe bele takargatta az apró megdermedt fagyos tagokat, azután meztelen fehér kis lábaival kiosont nesztelenül a szobából, lesurrant a lépcsőkön a sötét éjszakába.

A halvány holdnak, mely olyan szomorúnak látszott, mint a szegény anya szive, bágyadt fénye egészen bevilágitotta a vadregényes tájat a Honora mögött elmaradó sötét hegyek felett. A menekülő herczegné elfordult a várkastélytól, elhagyta a templomot összes rémes kisérteteivel és egyenesen az erdőnek tartott, a kedves szeretett életteljes erdőségnek, hol még a mult héten is rá szállott a fehér pillangó a kis baba kezére.

Honora sebesen lépdelt előre s a titoktartó hold ezüstös fénye mutatta előtte az utat. Gyorsan, de nesztelenül csendesen haladt előre, karján az utolsó Porsenna ivadék megdermedt hideg tetemével. Se az éles kövek, se a tüskék, tövisek szúrkálásait nem érezték lábai. Meztelen lábakkal, czipő nélkül jött el, hogy senki ne hallja, mikor elhagyja azt a siralomvölgyéhez hasonló borzasztó várkastélyt. A fák, mintha már jól ismernék őt, félrevonulni látszottak útjából, hogy biztosan haladhasson előre és mikor elhaladt, a lombok ujra összeverődtek, s lehullatták könnyeiket a földre, hogy elmossák és eltüntessék picziny lábainak áruló nyomait.

Lesietett Honora a kedves alacsony hegyek aljába, ahol a nap későbben kel fel és az erdő legsűrűbb, mert ott a lombok nem fogják elárulni a szegény kis mamát, kinek a szive nem birta elviselni, hogy egyetlen drága kincsét abba a borzasztó rémes kriptába temessék.

A méla hold mind magasabbra emelkedett, már ezüst fényével mutatva az utat; az erdőnek dongó, zsongó, zümmögő, repülő és csúszó-mászó világa pedig mind kitért útjából és nem háborgatták. Végre elérkezett a kivánt helyhez. Olyan volt az, amilyennek képzelte, illatos, csendes és félreeső elrejtett helyecske, hol csakis a zuhogó hüvös forrás moraja hallatszott. A falevelek olyan üdék és zsengék voltak ott, mint tavaszszal, mikor Honora először felfedezte a kedves menhelyet; a fű, a pázsit zöld és bársonyos; ott találta azt a mohos padot is, ahol megpihenhetett; mert a kis baba ma már sokkal súlyosabb volt, mint tegnap.

Honora leült tehát az alacsony ülőhelyre és oda támaszkodott a szirt falához, azután kibontotta az aranyszövésü lepelt, a hold ezüstös fénye rávetődött a fehér rózsához hasonló kedves kis arczra, a virágszirom vékonyságu picziny kezekre, melyek nem tapogatták meg többé az édes anya csókra nyujtott száját és nem huzogatták meg többé hajszálait. Egészen elnémult és csendes volt a picziny szivecske, mely olyan sokszor dobogott az övén.

Honora ugy érzé, hogy meghalt ő most már a világra nézve és ő reá nézve a világ, de addig élni akart mégis, amig megvetheti utoljára kis angyalának az ágyát.

Letette a drága tetemet a mohos padra és beletakargatta az aranyos atlaszba. Azután a mögötte kimagasló hegy lejtős oldalán egy gesztenyefa mohos tövében sekély gödröt ásott. A föld puha és laza volt, a moh belehullott a sirba, melynek nem kellett nagyon mélynek lenni; igen, ott jó nyugalmas pihenője lesz a kedves kis babának. Milyen balzsamos illatu volt minden az eső után! A baba szeretni fogja azt a helyet. Honora kezeit egészen bepiszkolta a nedves fekete föld, megmosta tehát a forrás kristály vizében. Azután ezer meg ezer zöld levelet és mindenféle mezei virágot szedett össze, amit csak az ősz meghagyott még ékességül az erdőnek és azzal vastagon kibélelte az általa ásott sirt, hogy puha ágya legyen a kicsikének az örök álomhoz.

És most meg kellett lenni. Mert hiszen ha hajnal előtt el nem rejti kedvenczét, akkor a sirbolt fogja magába zárni. Honora visszatért tehát az alacsony mohos padhoz és letérdelt még egyszer legutoljára gyermeke mellé. A fogyatkozó hold halvány fényében megcsókolta utoljára a picziny ajkakat, a szemeket, a homlokát, a kis kezeket s még a fagyos kis lábacskákat is. Soha se fognak azok fáradni, vagy szenvedni a világ tövises utain. Jobb is az igy, mert a világ gonosz és ő maga már kimerült, nem birná megvédelmezni szegény kis leányát.

Nem, sirni nem fog... mert az felriaszthatná a kis halottat. Végre áttört a hasadó hajnal pirja a fák lombozatán és egy madár hivogatta párját halk csicsergéssel oda lent a völgyben.

Vajjon a kegyetlen reggel közeledne már, megvirradt talán? Ah, hiszen akkor sietnie kell!

Honora most utoljára ujból begöngyölte letört virágszálát az aranyos halotti lepelbe, még egyszer utoljára ajkaihoz értette a fagyos arczocskát, azután bele fektette csendesen a puha erdei sirba és betakargatta a nehéz selyem szemfedővel. Végre pedig megijedve a már-már derengő világosságtól, mely megmutathatná az utat a sirbolthoz, ismét letérdelt az alacsony zöld hant mellé, megcsókolá azt még egyszer, azután sietve felhalmozta zöld levelekkel, virágokkal és mohával, végre pedig elegyengette szépen simára a rárakott fekete földet.

De valaki az egész idő alatt nézte és megfigyelte őt a távolból némán és szivrepesztő fájdalommal eltelve mozdulatlan maradt a szemlélő, mert amit látott, olyan szeretetet és olyan mély bánatot tárt eléje, melyet megzavarnia nem volt szabad, pedig örömmel áldozta volna fel életét azért, hogy csak egyetlen keserüségtől is megszabaditsa azt, aki legdrágább kincse, mindene volt az ő bánatos szivének.

Most már vége volt mindennek, a szomoru feladat be volt fejezve, de vége lett a Honora lelkierejének is, mert eddig száraz szemei megnedvesedtek. Mikor a kicsiny sir fel volt hantolva és behintve mohhal, vadvirágokkal, hogy azok jelezzék a kedves kis halott nyughelyét, mikor már a gyermek el volt temetve abba a picziny sirba, mely fölött a madarak éneke, a méhek dongása és az erdők illatos vad virágainak susogása fog zsoltárt énekelni örök időkön át... akkor Honora herczegné ujból megkisérlé erőt venni magán arra, hogy eltávozzék, mert vissza akart térni a várkastélyba ugy, hogy soha senki meg ne találja kivüle azt a kedves sirhelyet. De képtelen volt elhagyni kedvenczét. Az anyai szeretet vonzereje, mely oda bilincselte, nagyon, de nagyon hatalmas volt; háromszor is megpróbált elindulni, de mindannyiszor vissza roskadt a kicsiny sirhant mellé, buzgón fohászkodva Istenhez, engedje őt meghalni, ha már az ő csillogó napja lehanyatlott és elhomályosult örökre.

Midőn már harmadszor roskadt össze, erőt vett gyengeségén és felkelvén, bánattól megtörten támolyogva végre elindult, de még egyszer letérdelt azon mohos pad előtt, melyre a gyermeket imént lefektette és égő homlokát lehajtotta a moha alatti hideg kőre.

Ekkor az a férfi, aki már régóta figyelte, odalépett hozzá és melléje térdelve karjaiba emelte Honorát éppen úgy, amint ő gyermekét és gyöngéd, vigasztalón szeretetteljes szavakat susogott a bánattól egészen eltompultnak fülébe, igérve, hogy soha senki se fogja onnan elvinni az ő elrejtett kincsét. Karjaival támogatva, szeretetével bátoritva vezette tovább lépésről-lépésre lassan-lassan, mig végre kiértek az erdőből a nyiltabb hegyoldalba.

És amint ott megállottak ketten egymás mellett, mögöttük a sötét hegyekkel, a szomoru, sűrű erdőséggel, meg a rémesen, komoran kimagasló várkastélylyal s a kelő nap arany sugarai szemükbe sütöttek, végre megolvadt a kéreg Honora szive körül, megfordult és arczát Gerald vállára hajtva, forró, de megmentő, jótékony könnyeket sirt keservesen... sokáig.

- - - - - - -

Gerald megtartotta igéretét. Midőn két év elteltével szeretett hitvese megkérte, hogy vigye el őt a kedves halott sirhelyéhez, a tábornok is elkisérte őket, mert ők hárman nagyon ritkán váltak el egymástól, mióta Lady Éva, sajnos, elköltözött a túlvilágba.

Honora igen szép siremléket talált azon a helyen, ahol két évvel azelőtt ő térdelve imádkozott és a holdvilág fényárjában mohhal, virággal hantolta fel a sajátkezüleg megásott kicsiny sirt.

Igen... valóságos kis kápolna emelkedett ott, melynek faragott, nyitott boltivezetei menhelyül szolgáltak az üde szellőnek, a madaraknak, méheknek, karcsu oszlopait pedig megkövesült, hervadhatatlan erdei vadvirágfüzérek futották be.

A kápolna főhomlokzatán végre kicsiny fehér márványlapra rá volt vésve Honora meghalt gyermekének a neve arany betükkel. Ott aludta örök álmát a kis csecsemő édesdeden, mert fényesen rá süthetett a nap picziny ágyacskájára.

Oraziot ősei mellé helyezték örök nyugalomra a Porsennák sötét sirboltjába. Nagy vagyonát pedig rokonai, a Ferrarák vették át és ők uralkodtak tovább herczegi örökében.

- Vége. -