MATILDE SERAO: BŰN ÉS BÜNTETÉS

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-032-7 (online)
MEK-14323

Mély és gyászos csend borult a Cesare Dias szobájára. Ott ült barna kordovánbőr karosszékében, könyökével faragott, nagy iróasztalára dülleszkedve, két kezével szemét és homlokát elfödve. Csupán csak kissé összeborzolódott haja és kuszált bajusza alatt levő fakó ajaka látszott ki kezei alól. Künn a szomoru téli nap alkonyodóban volt, a komor szobában sötét árnyékok borultak a mozdulatlan férfialak köré, kinek lélekzete - a mély csöndben - alig hallatszott.

Ekkor a férfi hirtelen, szinte erőszakkal, lerántotta kezeit szeméről és homlokáról; fáradt, téveteg tekintete a szobaleányra meredt.

És a mikor a nő már távozófélben volt, hogy szörnyű feladatát teljesitse, a férfi visszahivta.

Heves zokogás tört ki a szobaleány kebléből. Cesare Dias megdöbbenve nézett rá, mint valami kisértetre. Az iróasztalon nyugvó keze vonaglott.

A leány zokogva távozott, a nélkül, hogy a férfi egy kukkot is szólt volna. Ismét egyedül maradt.

Köröskörül siri csönd volt, mintha egy egész ház, az utcza kihalt volna. Esteledett.

Egy inas lépett be a szobába, széles ernyővel födött égő lámpát tartott a kezében s aztán letette az iróasztalra, jó estét kivánva urának. Ez azonban nem felelt.

A lámpa fénye megvilágitotta az iróasztalon levő tárgyakat. Cesare nagy figyelemmel nézte őket.

Ott volt antik bronz tintatartója, mellette két vagy három szivartárcza, egy japáni porczellán hamutartó s benne még a reggel elszivott szivarkák végei, azután két vagy három nyitott, elegáns levélpapir-doboz, melyekből Cesare ritkán egy-egy ivet szedett ki, hogy néhány szóból álló, rövid levelet irjon valamelyik barátjának, mert hát nagyon gyülölte a levélirás unalmas szokását.

Sok más apró és csinos tárgy volt még az asztalon, de nem lehetett őket látni, mert kivülestek a lámpaernyő alá eső fény keretéből és elvesztek a tágas szobára boruló homályban.

Cesare nem nézte mindezeket a dolgokat, sem az átlátszó kristályból való kis vázát, melybe egy szerelmes kéz egy csokorka üde virágot tett minden reggel.

Azonban a tintatartó mellett két szokatlan tárgyat világitott meg a fényes lámpaernyő. Ezen a két tárgyon pihent a Cesare Dias tekintete.

Az egyik egy parányi kis forgópisztoly volt, fénylő aczélból és hófehér elefántcsontból. Olyan volt, mint egy ragyogó ékszer.

Ah, jól emlékezett Cesare Dias, hol és mikor vette azt a forgópisztolyt; olyan élénken emlékezett vissza. Lüttichben, Belgiumban, egy nagyon unalmas utazása közben, hat évvel ezelőtt; valami titkos és bizarr szerelem csalta oda.

Sohase vette hasznát ennek a kedves csecsebecsének, iróasztala fiókjában tartogatta. Megfeledkezett róla és csak koronkint nézte meg, ha véletlenül kezeügyébe került: nem emlékezett, vajjon ki töltötte meg.

Most... az ékszer ott feküdt előtte és ragyogó aczélja ugy vonzotta magára a tekintetét, mint valami mágnes.

Az iróasztalon nyugvó kéz a fegyverhez közeledett, hozzá nyult, ujjával megérintette a parányi cső szélét, mely ijesztően villogott a derengő félhomályban. Iszonyattal rántotta vissza kezét. Az ujjához fekete folt tapadt. Egy lövés dördült el abból a czifra forgópisztolyból. Cesare arcza halálsápadt lett.

A forgópisztoly mellett egy puha, összegyürt, kis batiszt-zsebkendő feküdt, keskeny csipke szegte körül. Apró vérfoltoktól ázott át a csipke; egy része száradt és kicsit szinehagyott, másik része még friss és élénk szinü. A batiszt pedig merő vérfolt volt, mely a szélein ugy a hogy lassankint megszáradt, sárgulni kezdett, a közepe pedig rikitó piros szinü volt.

Azt a zsebkendőt valamikor illatos selyemtartóban őrizték, azután hófehér, keztyüvel födött kezek közé került, bálokon, szinházakban, az emberi élvezetek valamennyi ünnepén; végre, két órával ezelőtt, egy örökre megszakadt sziv vérző sebéhez tapadt.

És azok az apró vérfoltok, valamint a nagy, még mindig nedves vérfolt, különös és félelmetes varázszsal voltak reá, a milyent csak az ontott vér gyakorolhat az emberre, mert a vér még életnek tetszik, mert a vér az élet mozgató ereje.

Megérintette a csövet, melyet a gyilkos golyó utjában beszennyezett, de férfikeze nem győzte le az iszonyatot, melyet a vér gerjesztett benne, bár az a vér az élő dolgok titkos erejével kezének cirógatásaiért, ajakának csókjaiért, szemének könnyeiért esedezett.

Három óra óta előtte feküdt az iróasztalon a gyilkos és gyönyörü forgópisztoly, a hitvesi zsebkendő, és nem birta szemét levenni róluk. Hogy a kinos látománytól megszabaduljon, kezei közé temette az arczát, de azért még egyre látta ujjain keresztül a gyilkos fegyver csillogását és a széles vérfoltot, mely a batisztkendőhöz tapadt.

A forgópisztoly s a vér, a halált jelentette neki; és körülötte s ő benne mély és siri csönd volt, a véges dolgok mozdulatlansága.

Könnyü léptek suhanása hallatszott a szőnyegen és egy női alak árnyéka borult az iróasztal tulsó oldala fölé.

A szőke hajadon hófehér, fiatalos, szüzies arczán, nagy, világoskék szemében, szép vonásu száján az iszonyat kifejezése ült, az a néma megdöbbenés, a melyet a váratlan, nagy, szörnyű katasztrófák keltenek bennünk.

Fehér ruhájára fekete csipkekendőt vetett, mely lelógott egyik válláról, és szőke haja ki volt bontva a fején.

Egy darabig ott állott, s két kezét könnyedén az iróasztalhoz támasztotta, mintha nem birták volna el lábai.

Egyszerre csak egymásra néztek, önfeledten, mintha nem ismernék egymást. A leány szólalt meg elsőbben.

- Semmi, semmi - folytatta a leány, a kétségbeesett ember rögeszméjével. - Mindenütt kerestem a szabadban, másutt. Semmi... sehol...

Cesare a fejét rázogatta. Hiszen természetes, hogy nem találnak levelet: minek keresnék?

- De mégis... kell, hogy legyen - tette hozzá Laura. - Megkeresem... még egyszer, megkeresem...

Laura lassan az asztalra hajolt s két szeme a véres kendőre meredt: közelebbről akarta látni.

- Az övé? - kérdezte egyhanguan, mintha a kérdés akarata ellenére tört volna ki lelkéből.

De Cesare Diast rémület, borzadás, kegyelet szállta meg és egész valójában megrendült.

- Hallgass... - szólt erőtlenül, bágyadtan és elfödte az arczát két kezével.

A leány ott állt az iróasztalra hajolva, legyőzve a vér rémületes, kábitó erejétől. Kezét nyujtotta ki, hogy a zsebkendőt érintse meg.

- Hallgass, hallgass, hallgass - könyörgött a férfi; fejével és kiterjesztett kezeivel az iróasztalra borulva.

De a leány rátette kezét a zsebkendőre és fehér ujjaival a batiszt és a csipke véres ránczai között keresgélt, a nélkül, hogy a keze reszketett volna; csak a szemében látszott meg egyre növekedő rémülete. Fölegyenesedett s igy szólt magában:

Azután, lassan, a mint jött, hátrafordult és távozott, a fekete csipkekendővel, mely fehér ruhájára hullott és szőke hajával, mely felbontva feküdt vállain.

Megszólitották, megnézték egymást. Az egyik ijedt és kimerült arcz visszatükröződött a másik ijedt és kimerült arczban; de talán nem is látták, nem is hallották egymást.

Talán ugy rémlett neki, hogy az idő huszonnégy órára megállott, és ő érte küldött, hogy megmutassa magát kék-brokát ruhájában, mielőtt a szinházba megy.

Menni kellett. Hiszen az urnő az ő szép ruhájába volt öltözve. Mindig megnézette magát a férje által, mielőtt bálba, szinházba vagy sétálni ment.

A szobaleány elvégezte teendőjét s ő ment, hogy az utjára engedje az ifju asszonyt.

Egyszerü, mellőzött cseléd volt; urnője soha egy kukkot sem szólt neki fájdalmairól, de azért mindig jóságosan bánt vele.

Fejét csóválta a különös megbizásra, miközben Cesare Dias gépiesen igazgatta zilált haját, azzal az ösztönszerü mozdulattal, mintha teljesen rendbeszedve akarna megjelenni egy hölgy előtt.

- Kegyelmes uram - szólalt meg a szobaleány, pillanatnyi habozás után - a feszületet is rátettem a keblére...

- Helyesen cselekedte - felelte a férfi azonnal, a halál gondolatába merült lélekkel.

- Meg a Madonna képét, azt a Madonnát, a kit mindig oly áhitatosan imádott... Az az anya, meg az a fiu most mindent tudnak... s immár megbocsátottak neki... Mindent tudnak...

Cesare nehányszor fel- és alájárt a komor szobában, megállt egy pillanatig sötét ágya előtt, melyet barna takaró födött; a szőnyegen, a baldachin mélyében nagy elefántcsont feszület nyujtotta szét karjait a fekete kereszten.

Ekkor tompa zaj hallatszott kivülről. Cesare az ablakhoz ment. Viharjósló szél kerekedett a téli estében, az alantjáró felhők olyanok voltak, mintha le akarnának szállni s el akarnák födni a földet és a tengert.

A Piazza della Vittoria fekete és kihalt volt; fekete volt az ég és a tenger szemhatára, a melyen bágyadtan fehérlett a szobor nélkül való monumentális mű talpazata, a parton.

És a mély árnyékban, alig észrevehetően látszott hullámzani a pálma a viharos szélben.

A komor szoba mély és siri csöndjét megtörte koronkint a kerekedő szélvihar tompa, szinte földalatti moraja.

Cesare elment az ablaktól a nélkül, hogy betette volna az ablaktáblákat, a közelgő éjjeli vihar előtt, a mely a tenger felől jött. Végigment szobájában, a nélkül, hogy megállott volna, a nélkül, hogy hátrafordult volna, végigment a hosszu folyosón, mely a neje szobájához vezetett, és megállott a küszöbön, a hol átható illat és vakitó fény csapott az arczába.

A könyörületes kezek, melyek a fiatal asszonyt felöltöztették, nefelejcseket hintettek a földre, a fehér szőnyegre, a világos, otthonos szoba-butorzatra, a székekre, a zsöllyékre, mindenüvé: a mennyi virágot csak találhattak otthon, a mennyi virágot találhattak a közeli virágpiaczon.

Átható illatot terjesztettek a januáriusi fehér rózsák, finom illatot a halvány téarózsák, édes illatot a korai ibolyacsokrocskák: üde és hideg téli virágok, melyek, mint záporeső lehullottak a szoba minden zugába és oda, ahol az urnő felöltözve feküdt.

A nagy erkélyablak, mely a Piazza della Vittoriára nyilott, csukva volt, be voltak téve az ablaktáblák; leeresztették a nehéz szövetkárpitokat, meg a nagy csippkefüggönyt s ezért a levegőben még erősebb illatot leheltek a széthintett virágok.

A roppant világosságtól az urnő szobájában minden tárgy határozottabban, tisztábban látszott.

A toalett-asztalkán, a széles ezüst-keretü tükör előtt, a sok gyönyörü és diszes tárgy között, a melyek a női toaletthez valók, antik bronzbillikom állott, melybe ő a nappal hordott ékszereit rakta le.

Benne voltak a gyémánt-ékszerek, melyek az előtte való estén a szinházban fején és kebelén diszelegtek; a gyöngyfüzér, melyet a nyakában hordott. Az asztalka lapján, az üvegecskék, a kis vázák és a teknősbékatűk között, melyeket nem tüzött hajába aznap reggel, három kandeláber égett.

Az ékszerek, az elegáns csecsebecsék, az elefántcsont fésük és a teknősbéka-hajtűk között, melyek fekete hajfürteit tartották össze, rózsák, ibolyacsokrocskák voltak, a melyek a téli virágok hideg illatát árasztották magukból.

Az egyik zsöllyén ott hevert még fekete bársony hálóköntöse, melyet a hosszu, álmatlan éjszakán viselt, és egy fehér fátyol-kendő, melyet nyakában hordott.

Ott feküdtek, mintha arra várnának, hogy urnőjük feléjük nyuljon és magára vegye őket. Ezeket is elboritották a virágok: a hálóköntös szomoru bársonyát s a kendő patyolatszövetét.

Cesare Dias szeme most a szoba közepe felé fordult, a hol az urnő feküdt. Az asztalkát, a mely ott volt az ágy mellett, kicsiny oltárrá alakitották át. Egy Madonna-kép volt rajta; a kép alatt pedig ezüst szenteltviztartó állott, benne egy kis olajfaág. A szent kép előtt is három kandeláber égett.

A szent képet az ágy felé forditották, a hol sürübben feküdtek a virágok, a hová leggazdagabban hullott a viaszgyertyák fénye. Az ágyat a nagy, fehér, földig érő brokát-takaró egészen beboritotta. A párnákon ugyanebből a hófehér, pazar, fényes szövetből való selyemteritő feküdt. És a párnákon, a takarón, a földön csupa virág, csupa rózsa és ibolya-csokor szerte hintve. Az ágy mellett, a földre fölállitva, ismét három kandeláber égett. Kettő az ágy fejénél, egy a lábánál.

A viaszgyertyák magasztos, tiszta fényében, a hófehér brokátban és az illatos virágokban uszó ágyon, fejével a fehér, hideg s virággal telehintett párnán, feküdt elterülve a meghalt urnő, Anna Acquaviva, a Cesare Dias neje.

A halottat nehéz, sima, fehérselyem menyasszonyi ruhájába öltöztették, mely puhább, fényesebb volt, mint a ragyogó fehér brokát, a melylyel beboritották az ágyat. A menyasszonyi ruha uszálya végig nyult a ragyogó, fehér szemfedőn és a ruha széléből kilátszottak a halott vékonyka, merev lábai, a melyeket fehér selyem harisnyák és fehér selyem czipőcskék födtek. És csak ezek az apró, gyönyörü, merev lábacskák látszottak tisztán, mert a halott fejét, két kezét, egész valóját maga alá rejtette a roppant nagy menyasszonyi fátyol, a melyet nagy, drága gyöngyöstűkkel tüztek a fekete hajfürtökhöz. Kebelén, összekulcsolt kezei kis elefántcsont feszületet tartottak.

Cesare Dias a küszöbről nézte a fiatal halottat... Csak a megdermedt, mozdulatlan lábacskákat láthatta. Azonban sejtette, hogy ő volt, Anna Acquaviva, Anna Dias, a felesége, a huszonhárom éves ifju nő, a kit négy órával ezelőtt hozott vissza a lakására, a golyó által keresztülfurt szivvel, fekete, elegáns, de vérrel áztatott ruhájában, barna fejével, mely lelógott karjairól, felbontott fekete fürtjeivel, a melyek a lépcsőket söpörték. Ő volt, igen ő, a ki megölte magát egyetlen egy pisztolylövéssel. Azzal a czifra, ragyogó, kis forgópisztolylyal, mely az iróasztalán a szobájában feküdt. Látta a forró, immár hideg vért, a melytől csipkés batisztzsebkendője átázott.

Csak apró lábacskáit láthatta, de ő volt Anna Dias, ifju felesége, az, a ki négy órával ezelőtt az életet oly tűrhetetlenül fájdalmasnak s a világot elviselhetetlenül sivárnak látta, hogy megölte magát. Megtagadta az istenben való hitét és reményét ifjuságában, szépségében.

Halkan lépett a szobába, lesütött szemmel ment el a halottas ágy mellett és a kis iróasztalka mellett levő zsöllyébe ült. Azon irta hozzá utolsó levelét a halott. Az ágy felé fordult és révedező szemmel meredt a hófehér vizióra.

Majd gépies mozdulattal nézett az órára. Tiz óra felé járt az idő. Kezdődik a virrasztás a hosszu téli éjszakában, melynek siri csöndjét a tengerről jövő szél törte meg koronként.

Cesare Dias egyedül volt a neje holtteste mellett. Üde virágillat lengett a levegőben, mozdulatlanul égtek a hosszu viaszgyertyák és Cesare Dias az utolsó éjszakát töltötte nejével.

A hosszu, dermesztő virrasztás közben, ott a hófehér felhőbe burkolt halott előtt eszébe jutott Cesare Diasnak, hogy Anna, a forró szenvedélylyel szerető hitves, holnap már a fekete föld alatt fog pihenni. Pedig a halott, kinek arczvonásai alig látszottak a nagy menyasszonyi fátyol fehér hullámai alól, szép, nagyon szép volt néhány órával ezelőtt. Csupa mozgás, csupa élet, csupa ifjuság. Ragyogó szeme, igéző mosolya, lobbanó vére, bájos, megnyerő alakja csupa szerelem volt. Hányszor mentek Anna szobájából Cesare szobájába hideg és merev lábacskái, gyors léptekkel sietve a szerelem felé - és aztán lassan, fáradtan tértek vissza, mert a fagyos közömbösség eltaszitotta őket! A keblén keresztbevetett karjai, a feszületen összekulcsolt kezei, melyek örökké mozdulatlanok lesznek, hányszor fonták át szerelmes hevülettel Cesare nyakát, erősen, görcsösen!

És a szegény, édes karok, szegény czirógató kezek, melyek csak arra születtek, hogy örökké öleljenek, örökké dédelgessenek, bágyadtan, elzsibbadva hulltak vissza, mert a kit átöleltek, ugy találta, hogy nagyon erősen ölelnek.

A fátyol hófehér hullámai alatt feketéllenek a halott sötét hajfürtjei. Nem fésüli, nem teszi azokat illatossá soha többet senki. Hányszor simultak a Cesare arczához, hányszor hulltak szétbontva vállaira, szerelmében, fájdalmában! És egy vonagló kéz összeszedte, megigazgatta őket, de rendetlenül, mert azt az asszonyt a szerelem sivárrá, elhagyatottá tette.

Fátyol alá rejtették a halott arczát, de Cesare maga előtt látta szerelmetes arczvonásait, a szenvedélytől kimerült, szerelmes haragtól lobbanó, ritka örömtől sugárzó, örökké szerelmes szemeit. Örökké szerelmesek voltak ők: midőn a nap felkelt vagy lehanyatlott, éjjel ép ugy, mint nappal; az emberek között ép ugy, mint a magányban.

Maga előtt látta piros, nyiló gránátvirághoz hasonló piczi száját, mely csak arra volt hivatva, hogy csókokat adjon, csókokat - élete utolsó pillanatáig.

Hányszor csalt ki fagyos tekintetével könyeket az ő szerelmes szemeiből! Hányszor taszitotta el magától csupa kegyetlen játékból az ő szerelmes ajakát!

Óh: a piczi baba egy lépést se tesz többet, ajaka egy csókot se ad többet, szeme egy pillantást se vet felé többet... szerelemből; mert a szerelem megtagadta ezeket s a halál, a halál mindent elrabolt!

Önző és szkeptikus természete azt hitette el vele, hogy a szenvedélyes emberek szenvednek, de nem halnak meg; hogy a csalódott lelkek elhervadnak, de nem ölik meg magukat; hogy a szerelmes és boldogtalan szivek inkább szenvedik el szerelmüket, boldogtalanságukat, mint a halált; hogy a hirtelen természetüek magukban találják föl ismét az egyensulyt, de nem halnak meg; hogy a ki mondja, hogy megöli magát, nem teszi azt, hogy az öngyilkosokat nem szerelem, hanem anyagi zavarok kergetik a halálba!

Neki ez a meggyőződése erről a nemtelen őrületről, az öngyilkosságról. Kinevette azokat az együgyüeket, a kik nem tudtak szembeszállni, megküzdeni az élettel és mindenekelőtt nem hitt az öngyilkosságban. Azt mondta, hogy az ujságirók eszelték ki az öngyilkosságot, hogy legyen mivel szaporitani napi hireiket. És soha, sohase hitte volna, hogy Anna öngyilkos lesz.

Remegünk, epedünk, zokogunk, kezünket tördeljük, az éjszakákat álmatlanságban töltjük, véneknek érezzük magunkat, nem szeretjük saját szépségünket, mindent, mindent megteszünk, ha szenvedélyesek, indulatosak vagyunk - de meghalni?... Soha!

Hányszor rázta a fejét, mikor a neje kétségbeesetten fenyegetődzött. Nem hitte, hogy öngyilkossá lesz. Megvető mosolylyal, gúnyos pillantással, fitymáló szavakkal sértegette. Nem hitte, hogy öngyilkossá lesz! Szkeptikus, önző volt, az emberi romlottságok kelyhét fenékig itta ki, mindent tudott, megvetőleg szólt a világról, de az életet imádta Cesare.

A halál gondolatára mindig borzadás szállta meg és hihetetlennek tetszett neki, hogy valaki ideje előtt kivánja a halált.

Ezért nevette ki Annát. Huszonhárom év! Huszonhárom éves volt a neje, lehetetlen meghalni ebben a korban, nem viszonzott szerelem miatt, egy megtört remény miatt, egy meghiusult vágy miatt!

Szép volt, egészséges volt, a név, a vagyon, a fényüzés minden édessége fogta körül. Tele volt élettel, reménynyel s igy megnyerhette volna valamikor közömbös, kemény szivét annak a férfiunak, a kit lelkének minden erejével szeretett; vagy ha ez nem sikerül neki, elfojthatta, megölhette volna a maga szerelmét, hogy szerencsésen, boldogan, győztesen a közömbösség templomába lépjen, a hová csak azok a kiválasztottak hatolhatnak, a kik vagy sohasem szerettek, vagy örökre megszüntek szeretni.

A férfi mosolygott azzal a gyilkos mosolylyal, mely halálsápadttá tette a nő arcát. Ez nem felelt, fejét lehajtotta, mintha önmagának szemére akarná vetni gyöngeségét, bátortalanságát, mintha megvetné önmagát, hogy rögtön nem lett öngyilkossá az előtt a gonosz, kegyetlen férj előtt.

S a gonosz és kegyetlen férj távozott, gúnyosan mosolyogva, büszkén pödörve bajuszát, megelégedetten, mert megalázta, lesujtotta azt a szerelmes lelket. Meg volt győződve, hogy Anna sohasem öli meg magát és boldog volt, hogy a gyöngeségét, gyávaságát arczába vághatta.

Az utolsó jelenetnél is, az nap reggel, a midőn a szegény asszony kétségbeesetten rimánkodva, térdrehullva, a földön vonagló testtel, őrület hangján fordult hozzá, a földhöz, az éghez panaszkodva, hogy ezt nem birja el, ez megöli őt: nem hitt a szavának.

Lépésről-lépésre vitte az örvény felé sértéseivel. És mikor ő elszörnyedve támolygott, hirtelen az örvény szélére taszitotta. Azt hitte, hogy megáll ott, mint azelőtt tette. Nem hitt szavának.

Nem hitt szavának, mikor végső kétségbeesésében kinyilatkoztatta neki, hogy nem birja el az árulást. És végre midőn távozott és neje ott akarta marasztalni ezekkel a szavakkal: ha elmégy, meghalok; nyugodtan válaszolta nejének, hogy nem hisz neki és elment nyugodt lélekkel, talán örülve, hogy túlesett élete egyik legkinosabb jelenetén.

És mégis, Anna megölte magát. Cesare nagyon vigan ment reggelizni a klubba: evvel akarta megbüntetni nejét, amiért olyan nagy boszuságot okozott neki. Aztán elment a vivóterembe, onnan elment a box-ba, hogy megnézze Giulio Carafa uj lovát.

És mindezeket a hétköznapi dolgokat a lelkifurdalás legcsekélyebb érzése, a sejtelem legparányibb árnyéka nélkül végezte.

És hogyan történhetett az, hogy midőn a Carafa istállója ajtaján megpillantotta az inas feldult arczát, remegő ajakát, hogy ő, a szkeptikus, az önző, a ki nem hitt semmit, a ki arczul vágta nejét sértő szavával, rögtön arra gondolt, hogy Anna megölte magát? Rögtön!

Végtelen, égő fájdalom szállta meg, mint valami hirtelen lázroham; tisztán látta, hogy neje halott volt. Nem kérdezett semmit. Némán és sápadtan ment hozzá és elvitte őt magával.

Midőn Laura megjelent az ajtó küszöbén, a hogy meghallotta a cselédek sirását, jajveszékelését, Cesare rá se nézett. Kezeit szétterjesztette, mintha igazat akarna adni a szegény halottnak, s azon a hangon, a melyen egy végzetes és elkerülhetetlen katasztrófát jelentünk, ezt mondta neki:

Laura aléltan rogyott a földre. Nem sikoltott, mintha csak hirtelen elnémult volna s olyan fehérré lett, mint fehér ruhája. Cesare mintha észre se vette volna Laurát. Folyton ugy érezte, mintha tüz égne bensejében, ez a tüz egész nap emésztette s már-már elhamvasztotta nyugodt és fagyos természetének akaratát. És ez a tüz, mely vérében, ereiben pusztitott, azt jelentette, hogy benne meghalt az érzéketlen szemlélő, hogy emberré lett, hasonló a többi emberhez, hasonló ahhoz, a ki hitében kimerülve, örökre elköltözött. Azért virrasztott éjjel Anna holtteste mellett. Azért érezte kérlelhetetlen szükségét annak, hogy fölkeljen, közeledjék az ágyhoz, emelje föl a fátyolt és nézze meg az ő arczát.

Cesare még egyszer látni akarta Annát, de e gondolatra különös bátortalanság szállta meg. Tudta, hogy még csak rövid ideig láthatja. Tudta, hogy az utolsó éjszakát tölti nejével, hogy másnap tölgyfakoporsóba zárják, hogy a fekete föld alá temetik és sohasem látja többet. De nem merte megnézni.

Végre nagy megerőltetéssel felkelt s egy lépéssel az ágyhoz közeledett. Azonban egyszerre csak inogni érezte lábait és nem birt tovább menni. Azt hitte, hogy egész valója lángol. Egy pillanatban ugy érezte, hogy eszméletlenül omlik össze. Lélekzete elállott, feje kóválygott és ugy rémlett neki, hogy az asztal, a kandeláberek, az ágy, a fehér halott kavarog előtte.

Mégis, az ösztön gépies erejével, a nagy erkélyablak felé lépett, melynek nehéz kárpitjai le voltak eresztve; szétvonta őket és kinyitotta az ablakot, mert érezte, hogy levegőre van szüksége, máskülönben meghal. A szél becsapott az ablakon, fölemelte a függönyöket és végigsuhant a viaszgyertyák lángjain. Abban a pillanatban ugy látszott, mintha az egész szoba hullámzanék.

Cesare Dias az erkélyablakhoz támaszkodva, sóváran szítta magába az éjszakai levegőt; hagyta, hogy a szél összeborzolja haját és visszafojtott lélekzettel hallgatta a tengeren, a városon, a hegyeken tomboló vihar tompán üvöltő hangját.

Végre betette az ablakot, leeresztette a függönyöket és tántorogva közeledett az ágyhoz. Elment a tükör előtt és megpillantotta benne feldult, halotthalvány arczát. Rémülten tántorgott vissza, de csakhamar az ágyhoz rohant, leszedte a fátyolon levő virágokat, fölemelte a fátyolt és meglátta Annát.

Szörnyü látvány tárult föl előtte, Anna Acquaviva arcza egészen megváltozott. Ajakán meglátszott a kétségbeesett fájdalom, szemei félig nyitva voltak, mintha még látni akarná a világot, melytől olyan nehezen tudott megválni.

Cesare visszatántorodott, két kezével elfödte arczát. Nem akarta látni azt a fájdalomtól eltorzult arczot. Most látta csak, hogy mennyire szerette Anna. Az eltorzult arczon meglátszott, hogy milyen nehezen vált meg az élettől a szerencsétlen asszony. Nem, nem akart meghalni a szegény, nem akarta örökre behunyni szempilláit, mert a végső pillanatban is látni akarta a férfit, a kit olyan végtelenül szeretett. Nem akart meghalni, mert csak huszonhárom éves volt. És Anna ő miatta halt meg!

Cesare érezte, a szörnyü látvány hatása alatt, a kinos emlékek szülte fájdalomtól lesujtva, hogy elhagyja az ereje, kétszer vagy háromszor kapkodott a levegőben, azután élettelenül rogyott a halottas ágy lábához és a drága halottra borulva, görcsös zokogásban tört ki.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A sirás után megkönnyebbülten érezte magát. És a mig fejével a halotti lepel közé temetve görcsösen zokogott, a szobaleány halkan a szobába lépett.

Nem merte urát megszólitani, nem mert még a halott ágyához sem közeledni, meghuzta magát egy sarokba, halkan imádkozott.

A hogy Cesare meghallotta a leány visszafojtott, suttogó hangját, felvánszorgott és támolyogva közeledett hozzá.

- Imádkozzál, imádkozzál - mondta Cesare, és gyors lépésekkel távozott tőle.

Ő is imádkozni akart, de nem tudott. A milyen közömbös volt az emberekkel szemben, olyan közömbös volt az isten iránt is.

Cesare ismét a halott ágyához közeledett. Megállt az ágy lábánál és két kezébe temetett arczczal, hosszan, görcsösen zokogott.

Soká állhatott igy, midőn a szobaleány egyszerre csak mellette termett és feléje hajolva, igy szólt:

- Urnőm nagyon szerette kegyelmes uramat... - szólt a leány, a hogy távozott és keresztet vetett magára.

Egész valójában megrendült és behunyta szemeit. Ki nyulhatott hozzá, olyan könnyen, mint valami kisértet?

Laura volt. Mint valami árnyék suhant a szobába és rátette kezét a Cesare karjára. Cesare meg se hallotta lépteit.

Fehér ruhájáról még mindig lógott fekete kendője. Felbontott haja elfödte vállait. Fénylő, kék szemében végtelen szomoruság volt.

Laura hallgatott, arcza olyan sápadt volt, hogy alig lehetett megkülönböztetni fehér ruhájától. Szemét a Cesare arczába mereszté, mintha kérdezni akarta volna tőle, hogy mit keres ebben a szobában.

A férfi nem felelt és arcza elkomolyodott. Laura ráfüggesztette tekintetét, mintha elcsodálkozott volna. Aztán megindultan igy szólt:

- Szent isten! - jajdult föl a leány, remegve és két kezével homlokát verdesve.

Cesare rámeredt a leányra. Látni akarta, vajjon könyez-e a szeme? Nem. A leányt ismeretlen fájdalmas érzelem szállta meg, de egyetlen egy könycsepp se gördült végig sápadt arczán.

Laura lassu léptekkel távozott a férfitől és megkerülve az ágyat, a Madonna kép elé roskadt.

De még keresztet sem vethetett magára, midőn már egy kéz nehezedett a vállára.

- Engedj imádkoznom... engedj imádkoznom, Cesare... - suttogta Laura, fejét rázogatva.

- Kelj föl, ne imádkozzál, Laura... - felelte a férfi, elfojtva kitörő szenvedélyét.

- Megölte magát, megölte magát, öngyilkossá lett. Isten könyörtelen az öngyilkosokkal, imádkoznunk kell, misét kell mondatnunk érette... - szólt eltökélten a leány.

- Nem megyek - vágott közbe a leány és fölemelkedett előtte, megigazitva fekete kendőjét a keblén.

- Én azért voltam itt, hogy virraszszak a halottnál, hogy sirjak. Nem mertem imádkozni, mert bünös, gonosz vagyok. Neked nem szabad virrasztanod, te nem tudsz sirni. Te vétesz isten és Anna ellen, ha imádkozol... Menj el... Menj el...

- Nem rémlik neked ugy, hogy te vagy a leghitványabb, a legkegyetlenebb nő e földön?

S a két bünös tekintete, mint két éles tőr villant egymásra. Sápadtan, a haragtól s a fájdalomtól szikrázó szemmel, remegve állottak egymással szemben. A bűnben egyesültek, a bűnben váltak el. Szenvedélyüket visszafojtva, elszántan, élethalálra készen néztek egymásra.

Gyászosan, magasztosan lobogtak a félig elégett viaszgyertyák lángjai, még mindig szállt fel az illat a félig elhervadt virágokról. A halott pedig ott feküdt az ágyon, födetlen arczczal, meglátszottak rajta a végtelen kétségbeesés vonásai.

- Én is - szólt helybenhagyólag Cesare, azután megragadva Laura egyik kezét, görcsösen megszoritotta. Ketten öltük meg. Megnézted?

- Nem, nem - szólt Laura visszarántva karját, hogy kibontakozzék a Cesare kezéből.

- Ugy-e nem mered? Nem tudod megnézni? Erős és kegyetlen nőnek hittelek. Azt hittem, hogy erős vagy a gonoszságban s kegyetlen a bünben, ezért szerettelek. Laura, Laura, nem volt érdemes megölni Annát... te miattad!

Laura, a ki folyton azon iparkodott, hogy kibontakozzék a férfi kezeiből, vergődő, vonagló testtel, egyszerre csak lecsendesült. Nem kellett többet erőltetni. A halott felé fordult, melléje lépett, ráhajolt, nagyon közel, mintha mondani akarna neki valamit. Cesare eltávozott és remegve ment az erkélyablakhoz, azután gyorsan visszatért.

- És nem iszonyodtál el? Nem érezed remegni idegeidet, véredet, a midőn ezt a kis leányt, ezt a szegény kis leányt látod, a ki téged, engem szeretett és meghalt, - meghalt, érted? És mi élünk, pedig ő jóságos, ártatlan volt és mi bünösek vagyunk. Nem rettensz vissza önmagadtól, tőlem, tudván, hogy mit cselekedtünk? Ugyan mi indithatná meg derült álarczodat? Hiszen egyetlenegy könycsepp se hullott szemedből, és künn az utczán, benn a palotában mindenki zokog, a cselédek, az idegenek, még azok is, a kik sohasem bántották meg őt, a kik mindig nyájasak voltak hozzá, mert ő nyájas és szelid volt mindig.

Te nem sirattad meg nővéredet, a ki huszonhárom éves korában halt meg, a ki egészségesen s bájosan távozott hazulról és két órával utóbb átlőtt szivvel tért vissza! De mire vársz, hogy megrikasson?

- Én nem tudok sirni - szólt Laura fagyosan, miközben arcza, a kinzó szemrehányásoktól s a fájdalomtól sáppadozott.

- Nem sirtál a mult éjjel, nemde? Mi történt köztetek? Ki tudja? Ő meghalt és nem mondhatja meg. És te sohasem fogod megmondani, nem beszélsz, még imádságaidban se gyónod meg. Hallgatsz, és ez a te erényed? Ki tudja minő kegyetlen voltál nővéredhez, Laura. Én haldokolni láttam...

- És én megadtam neki a kegyelem-döfést... nem tagadom! De midőn azt mondták nekem, hogy Anna megölte magát, én ugy éreztem, szivem megszakadt, éreztem, hogy láng csapott az agyamba, megdöbbentem, hogy mit cselekedtem, megbántam én, Cesare Dias, ez előtt a halott előtt! Te azonban nem. Egy könnyet sem hullattál - a halott fölött. Te, szentségtörő, le sem vetetted magadról azt a fehér ruhát, a melyben a mult éjjel a szobámba jöttél, a midőn megcsókoltuk egymást s ő meglátott bennünket. Magadon hordod ezt a fekete kendőt, nem mert gyászolsz, hanem mert fázol és attól félsz, hogy meghütöd szép és egészséges testedet. Nem akartad látni meghalt nővéredet és engedted, hogy idegen kezek mossák meg a testét, hogy egy mellőzött cseléd öltöztesse menyasszonyi ruhájába. Te egy szál virágot se hoztál ennek a halottnak! Te nem jöttél hozzá virrasztani! Te, szentségtörő, azért jöttél ide, hogy engem fölkeress!

És midőn én, Cesare Dias, a szkeptikus, a czinikus, a megfásult sziv, a ki sohasem reszketett, sohasem szenvedett, sohasem zokogott, a ki soha se szeretett senkit és semmit, kivéve a te szép álarczodat, midőn megláttam ezt az álarczot, térdre borultam előtte és zokogtam; értesz? Nem mint a ki eliszonyodik saját bünétől, hanem mint a ki maga ellen, a saját kegyetlensége és a sors igazságtalansága ellen jajdul fel. Zokogtam, pedig negyvenöt éves vagyok, sohase sirtam s most éreztem, hogy könyeim az arczomat égetik!...

- Nem látod az arczát? - és a dühtől szikrázó szemekkel megragadta kezét, oda taszitotta az ágyhoz, majdnem rádobta a halottra. Hallgasd meg azt, a mit mond, mert beszél. És ha a vizsgálóbiró meglátná ezt az arczot, halálra itélne, Laura, téged és engem, mint két szivtelen gyilkost! Nézd, Laura, ő nem akart meghalni, a szegény, mert a véneké, a betegeké a halál, nem pedig az egészséges ifju, jólelkü teremtéseké, a milyen ő volt! Nem rémlik neked is ugy, mintha kétségbeesetten nézne ránk félig lehunyt szempillái alól? Ládd, ládd, hogyan szenved ez az ajak! Emlékszel milyen édesen, milyen jóságosan tudott mosolyogni? Oh, istenem, mennyit kellett haboznia, mielőtt meghalt! Nézd, nézd meg jól, milyen merevek az arczvonásai, a harag kifejezése ül rajtok. Haragszik reánk, mert megöltük. Oh, ő nem bocsáthatott meg nekünk!...

- Ereszsz el, hadd menjek... - és kétségbeesett erőfeszitéssel kibontakozott a férfi karjaiból és meg akart szökni.

- Nem! Egy tapodtat sem! - kiáltotta a férfi, kidülledt szemekkel, utját állva - nem szabad innen távoznod! Borulj térdre és kérj bocsánatot a halottól!

És Cesare mind a két kezével megfogta Laura vállait s a földre akarta szoritani, de az ifju, daczos leány nem engedte magát.

- Ha anyám lenne itt ebben a szobában, ő sem birhatna rá, hogy bocsánatot kérjek. Ha ettől függne lelki üdvösségem, nem kérnék bocsánatot, Cesare, soha, soha, soha!

- És miért nem? - kérdezte a férfi bámulattal, borzadálylyal a szemében. Valami titokzatos rosszullét fogta el.

- Laura, Laura, - kezdte ismét a férfi és nyugodt akart lenni, legalább hangjában, szavában - ide hallgass. Neked nem lett volna szabad ide jönnöd ma éjjel. Istenkisértés volt ez tőled. Ki tudja! Talán téged is egy titokzatos erő vonzott szobád csöndjéből ehhez a szegény halotthoz. Engem is! Tudod? Igy szokott ez történni minden büntettnél. Mardos a szenvedély, mely a bünre ösztökélt, a gyilkos váltig oda sóvárog vissza, ahol ölt. Álmaiban nem lát mást, mint áldozatának fájdalmas és kétségbeesett arczát.

- Biztositlak, hogy nem. Ember vagyok! Ember vagyok s azért szenvedett, és szenved szivem véghetetlenül ezért a halottért. Ember vagyok és megbántam bünömet; bocsánatot kérni emberi dolog. Nem sirtam csupán, hanem könyörögtem az Anna lelkének, hogy bocsásson meg.

- Meghallod! Most, holnap, ha majd elviszik, ha majd nem lesz itt, én bünbánóan kérni fogom, hogy bocsásson meg... Ember vagyok, kegyetlen gaztettet követtem el, a mit sohase lehet jóvá tenni, mást nem tehetek, mint könyörgök, hogy bocsásson meg...

- Igazságtalan büntetésről, uram istenem! Meg nem érdemelt kegyetlen büntetésről...

- Laura, mondd meg, mire gondolsz. Szólj. Valami titkos gondolatod van. Mától fogva valamit rejtesz szörnyeteg szivedben. Nő vagy, légy emberszerető. Ne légy hiéna, ezek szokták a sziveket szétmarczangolni. Anna meghalt s te nem sirtál. Anna megölte magát, mert rászedtük, megcsaltuk, vakmerőn, szivtelenül. Nő vagy, sirnod kellene, és megbánni bünödet. Isten tudja, micsoda iszonyu dolog fészkel lelked mélyében...

Laura, ne légy kegyetlen, ne hadd, hogy gonosz, becstelen teremtésnek nevezzelek. Hiszen egy csöpp szived sincs, ha nem akarsz a halott előtt térdre borulni!

- Nincs mit mondanom, nincs - szólt ismét és már támolygott a meggyalázó szavak sulya alatt.

- Gonosz, gonosz, becstelen, becstelen, egy halott előtt... egy halott előtt... És te érted csaltam meg, te érted öltem meg a halottamat... Távozzál, távozzál, irtózom tőled...

Ah, nem birta elviselni ezt a szót! Feléje közeledett, megfogta kezét, szemébe nézett lobogó kék szemével, mely a bünre csábitotta őt. Csengő és igéző hangján szólt hozzá, melylyel eszébe juttatta neki szerelmét.

- Nem hazudtam, Laura. Csak most tudom, mi az a fájdalom, ezelőtt nem tudtam...

- Vagy talán a virrasztás, ezek a virágok, ezek a gyertyák okozták, hogy olyan gyöngévé, olyan nyomorulttá lettél? Talán holnap, az első napsugárral ismét Cesare leszel?

- Holnap éppen ilyen leszek, mint az éjjel, Laura; és mint az éjjel, mindig.

- Nem restelled ezt a szót kiejteni? Nem értetted meg, hogy mi történt közöttünk?

- Ide hallgass. Igaz, hogy Anna szeretett. Nekem, nővérének, nem lett volna szabad, hogy téged szeresselek, hogy te, mint sógorom, szeress. Igaz, szörnyü bűn volt. Igaz, hogy midőn arra kért, hogy ne szeressük egymást s utazzam, szökjem el, engednem kellett, bünbánóan megalázkodva. Igaz, hogy én és te kegyetlenek voltunk. És azután? Elég. Tegnap talán képes lettem volna sirni. Tegnap talán, mikor még élt, tőle és istentől bocsánatot kérhettem volna bűnömért. Ma nem.

- Az utczán találkoztál vele a kocsiban, midőn hazaszállitották; de onnan hozták, a chiatamonei villából, Luigi Caracciolo házából. Ott, az ő szalonjában, ő előtte forditotta maga ellen a fegyvert. Nem vetted észre, vagy elfeledted, vagy el akarod felejteni? Ez az igazság! Anna - Luigi lakásán ölte meg magát.

- Hidd el, ha akarod! Én nem hiszem el. Elment, hozzá ment, ott maradt, megölte magát. Igazságos vagyok, ugy velem, mint másokkal szemben. Én megcsaltam Annát, Anna pedig téged csalt meg. Nála ölte meg magát, nem hagyott hátra levelet, nem mondott senkinek egy szót sem. Ő azt tette, a mit én. Épp ugy ajánlhatom lelkét az urnak, mint a magamét. De nem akarok bünbánó lenni ő miatta, nem akarok sirni ő miatta, nem akarok bocsánatot kérni.

Sápadtan lobogtak a viaszgyertyák lángjai, elhervadtak a virágok és a halott arczára violaszinü árnyékok borultak. A halotti virrasztásnak vége volt.

Elegáns, uri fogat robogott be a Via Tribunali ódon palotájának tágas udvarába és megállott a nagy márvány lépcsőház előtt. Cesare Dias szállt ki belőle, s hevesen csapta be maga után a kocsiajtót. Azután felment a lépcsőkön, a nélkül, hogy megszólitotta volna a kapust, a ki a gyászba öltözött férfiról azt gondolta, hogy a grófnőnek vagy a fiatal grófnak valami jó barátja.

Cesare Dias megállott az első emelet széles lépcsőfokán, egy magas tölgyfaajtó előtt. Az ajtó nyitva volt, sötét piros brokát-kárpit függött előtte, a melyen a Caraccioloék czimere látszott. Egy libériás inas sietett elébe az előszobából.

- Sürgős beszélni valóm volna vele - vágott közbe Dias szinte parancsoló hangon.

Az inas távozott és eltünt a puszta, kihalt termekben. Cesare, egyik kezében gyászszalagos kalapjával, a másikban rövid ébenfa botjával fel és alá járkált a szobában. Meg-megállott az óriási ablak előtt és lenézett a szürke udvarra.

- De ha kegyelmes uram ismeri a grófnét és beszélni óhajt vele, ő itthon van.

- Nem. Vele akarok beszélni és nem a grófnővel. Adja át ezt a névjegyet a grófnak, ha haza jön.

Behajtotta a névjegyét és egy pillanatig habozott, mielőtt átadta az inasnak. Irni akart reá egy szót, de később ugy gondolta, hogy a rajta levő két szó: a neve, elegendő, hogy mindent megmondjon Caracciolonak.

És távozott. Midőn a kocsi ajtaja elé ért, ismét megállott, egy ideig habozott, mintha nem tudta volna, mit mondjon a kocsisnak. Aztán hirtelen fölszállt és a kocsi párnái közé vetette magát.

Gyönyörü téli délután volt: hideg, de teli napsugárral. Olyan szép téli nap volt, a mely ki szokta csalni a nápolyiakat az utczára.

Tengernyi nép járt-kelt az utczákon s bár Cesare Dias mélyen hátradőlt kocsijában, sokan meglátták és kalapot emeltek neki.

De ő ezzel nem törődött. Egy gondolat bántotta folyton. Meg kellett találnia Luigi Caracciolot. Mással ő nem törődött.

A Rey-nyaralóba! Ha ott nem találja, megkeresi máshol: a klubban. Bárhova elmegy, nem törődve azzal sem, hogy aznap egészen egyedül kisérte nejét a temetőbe.

Nem törődött semmivel! Harmincz óra óta nem evett, nem aludt. De nem volt éhes, sem álmos. Rá sem ért sirni, bánkódni, szitkozódni, átkozódni. Meg akarta találni Caracciolot, hogy hirtelen megszabaduljon mindentől.

A kocsi megállt. Jól ismerte a Rey-nyaralót, mikor még a régi gazdájáé volt. De a mióta Luigi Caracciolo szerelmi fészket csinált belőle, még tájékára sem ment.

Mintha egy láthatatlan kéz lökte volna vissza, a hogy leszállt a kocsiból. Talán meg akarta akadályozni abban, hogy betegye lábát oda, a hol neje megcsalta és megölte magát.

Midőn a különös ház bizarr, bronzajtaja elé ért, reszkető kézzel egyet rántott a csengetyün, de senki sem nyitotta ki az ajtót. Cesare türelmetlenül járt fel s alá és koronkint felnézett a kétemeletes ház csukott ablakaira. Egyszerre csak kinyilott az ajtó és Cesare Dias, a nélkül, hogy tudta volna hogyan, egyszerre csak az első emeleti előszobában találta magát.

- Itthon van Luigi gróf? - kérdezte tőle Cesare, a ki nem birta elfojtani izgatottságát.

- Ide hallgasson, - szólt dühtől fulladozó hangon - Luigi Caracciolot keresem, igen sürgős és igen komoly ügyben.

Mindkettőnk érdekében áll, hogy egymással találkozzunk. Nem vagyok sem hitelező, sem czimborája, sem tolakodó. Látni akarom, mást nem akarok vele.

És oly határozott, eltökélt hangon szólt, hogy az inas szinte megrendült. Merően a szemébe nézett Diasnak, mintha ki akarná találni, kicsoda. Azután igy szólt:

- De a Caracciolo-palotában nem tudtak erről semmit! - kiáltotta Cesare elkeseredetten.

- Értem - mormogta az inas s a fejét csóválta. - De ha nem tudom, hogy hová ment?

- Podgyász nélkül utazott, csak pénzt vitt magával. Azt hiszem, egyedül akart lenni.

Cesare Dias most megértette, hogy micsoda emberrel van dolga. Megértette, hogy ez az ember Luigi bizalmas embere. Megértette, hogy sohase tudja meg tőle, hova ment Luigi Caracciolo, de tőle bizonyosan megtudja Caracciolo, hogy ő nála volt.

Egy negyedórája, hogy ezt akarta Cesare, remegve az előszobában és szemével fürkészve a homályban levő termeket. Égett a vágytól, hogy abba a homályba hatoljon, a hol a nagy, végzetes katasztrófa történt, mely bünös szerelemmel kezdődött és halállal végződött.

Az inas azonnal félreállt, akárcsak ezt a szót leste volna a Cesare ajkáról. Megismerte, mert csak egyetlen egy embernek volt szabad azon a napon, abba a szobába bemenni.

Cesare Dias végigment a szomszéd nagy termen, melyben nehéz, selyem kárpitok födték a falakat, azután egy kis dohányzó-szalonba tért, mely svájczi stilben volt berendezve, és végre a nagy szalonba ért.

Egyedül volt, kisérője, a mint Cesare a szalon küszöbére tette a lábát, eltünt.

A tágas szalon falait, a menyezetet, a butorokat nehéz perzsa szőnyegek födték. A hosszu, alacsony kerevetek, melyek sima sárga selyem és vörös himzésű párnákkal voltak tele rakva, szerelemről suttogtak, terjedelmes karosszékek, apró zsöllyék állottak az asztalok előtt. És ezeken, valamint az állványokon virágvázák, sévresi porczellánok, drága kötésü könyvek, fehér szobrocskák diszelegtek.

Mintha a szerelem fészke lett volna ez a szoba! Cesare ott állt a szoba közepén és sóvár szemmel nézte a körülötte álló dolgokat. Százszor is végignézte őket s azon iparkodott, hogy megszabaduljon dühétől, fájdalmától. Mintha mélyebbre akart volna hatolni két szemével, oda, a hol mindent megtudott volna.

Csak most vette észre, hogy a szoba ugy maradt, a mint a katasztrófa pillanatában volt.

Luigi Caracciolo nem tért vissza rémülten, feldultan, üzve a szörnyü eseménytől. Senki sem lehetett ott, a mióta a halottat elvitték onnan. Caracciolo megszökött, nem törődve azzal, hogy a világ e miatt gyávának nevezi. Megszökött hajnalban, örökre elhagyva a házat, a hol Anna megölte magát, ő előtte, talán karjaiból bontakozva ki. A tiszta megmásithatatlan igazság nyilatkozott meg Cesare Dias szeme előtt. Talán azért hagyták őt egyedül, hogy mindent észrevegyen.

Cesare Dias körüljárta a szobát, hogy egészen közelről tekinthessen meg mindent. Rózsacsokor hevert a nagy zsöllyén. A gyönyör pillanatában felejtette ott valaki. Ezek a rózsák árulták el neki a nagy titkot. A nagy zsöllye előtt, a melyben a nő ülhetett, arab zsámoly állott. Ezen ülhetett Luigi Caracciolo, szerelmes szemét a fiatal asszony arczára szegezve. Cesare sejtette, látta a jelenetet és féltékenységtől égő lelkében arra vágyott, hogy Caracciolo nyomára akadjon és megölje.

Egy rózsafa asztalkához közeledett, a melyen néhány papirlap hevert. Leült, hogy levelet irjon Luiginak. A papirlapok között egy nyitott könyv feküdt: Baudelaire Les fleurs du mal verses kötete. A Harmonie nu soir czimü költemény lapján illatos papirvágó kés feküdt. Azt a költeményt nyilván együtt olvasta el Luigi és Anna, azon a végzetes napon! Baudelaire költeményét Luigi reszkető kézzel egy fehér papirlapra másolta. A költeményt éppen a legszebb verssornál szakitotta félbe:

Valse melancolique el langoureux vertige, azután talán eldobta volna a tollat, hogy a szerelmes nőt keblére zárja! Ah, meg kell találnia Luigi Caracciolot, hogy megölje. Felkapta a tollat és irni kezdett:

Felkelt, hogy távozzék. Nem volt már ott mit keresnie. De még egyszer széjjelnézett, hogy emlékezetébe vésse a becstelen tett szinhelyét. Az arab zsámolyon valami fénylő tárgyat vett észre. Aranyba foglalt teknősbékatű volt, a melylyel Anna fekete hajfürtjeit szokta volt feltüzni. Elvesztette, nyilván kiesett a hajából, a forró szerelmi mámorban, mikor a sziv remegni kezd s az arcz sápadozik! Lehajolt, hogy a tűt fölemelje, de abban a pillanatban ugy érezte, mintha a tű átjárta volna szivét; a hogy lehajolt, megpillantotta a nagy vérfoltot a szőnyegen, mely a zsámolytól az asztalkáig terjedt. Anna nyilván a zsöllyéről rogyott a földre. Akkor ejtette el a rózsacsokrot, akkor vesztette el a teknősbékatűt.

Cesare ebben a pillanatban megfeledkezett mindenről. Másra nem gondolt, mint a bosszura. Meg akarta büntetni a bünösöket. Az a vér a szőnyegen eszébe juttatta hirtelen, hogy a bünös, az áruló Caracciolo kedvese, hűtlen felesége megölte magát. De miért ölte meg magát, ha Luigit szerette? Miért zavarta meg szerelmi álmát, miért fordult a halálhoz huszonhárom éves korában; mikor olyan édesek, olyan mámoritók a csókok? Miért ölte meg magát Anna, midőn megbosszulta magát? Hiszen a mit megtagadott tőle férje, megtalálta a szép, az ifju, az erős Luigi Caracciolonál! És ekkor egy megfoghatatlan kétség fogta el: Anna talán ártatlanul halt meg...

Talán ártatlanul... De miért ment Anna a Luigi lakására meghalni? Ez a nagy, a szörnyü, a felfoghatatlan titok!

Fölkelt, a nélkül, hogy hátra fordult volna, zsebébe tette a Luigi reszkető keze által irt verset és a teknősbékatűt, a mely Anna dús, fekete hajából hullott a földre. Nem nézte meg még egyszer a nagy szalont, magával vitte az egészet, szivében, emlékezetében. Zordon, merev arczczal lépett ki abból a szobából és meglátszott rajta az erős, az eltökélt akarat. Végigment ismét a másik két szobán és ott találta az előszobában az inast, a ki fel s alájárva türelmetlenül várt reá.

- Küldje el ezt a levelet Caracciolo grófnak - mondta eltökélt hangon, lesütött szemmel.

Az inas, a kin meglátszott, hogy bizalmas embere a grófnak, ugy tett, mintha vissza akarná hivni Cesaret, de nem merte. Végre határozott:

- Nem - kiáltotta Cesare és szeme a dühtől szikrázott. Nem jövök ide vissza. Mindent megláttam, a mit látnom kellett. Isten önnel.

Gyorsan futott a lépcsőn. Nagy önmegtartóztatásába került, hogy arczul ne üsse a gróf bizalmas emberét.

A mint a szabad levegőre ért, megkönnyebbülten lélegzett föl. Odaszólt a kocsisnak, hogy a Bristol-szállóba hajtson. Nem akart a Piazza Vittorián lévő palotájába visszatérni, a hol Laura, a temetés után, egyedül maradt Stella Martinivel. A szállóban akarta tölteni az éjszakát, hogy másnap reggel hat órakor Rómába utazzék.

Mikor a szállóba lépett, egy névjegyet adott az inasnak és a lakására küldte, hogy ruhát, fehérnemüt hozzon a szállóba. Egy szót sem irt Laurának. Végre felment a szobájába.

- Lenn méltóztatik étkezni? - kérdezte tőle a pincér, a ki felkisérte a szobáig.

Eszébe jutott, hogy egész nap egy falatot sem evett. De a vendéglői ételtől undorodott.

Mikor az ételt felszolgálták, Cesare Dias hozzálátott az evéshez. Aztán felkelt, szivarkára gyujtott és a kandalló melletti zsöllyébe vetette magát.

Rögtön elszunnyadt, de hirtelen megint fölébredt, mert eszébe jutott, hogy mindjárt hozzák a podgyászát a palotából.

Kopogás hallatszott kivülről. Két inas lépett a szobába, a Cesare podgyászával kezükben. Midőn távoztak, a pinczér Diashoz közeledett és igy szólt hozzá:

- Mondja meg neki, hogy nem mehetek le... hogy vendégeim vannak... hogy alszom.

De ekkor a félig nyitott ajtón belépett a hölgy. Talán hallgatózott és mindent meghallott.

És betette az ajtót a pinczér után. Laura mély gyászba volt öltözve. Fekete flanel-ruháján kis fekete prémes bunda volt, melynek magas prémes gallérja egészen eltakarta nyakát. Szőke haját fekete menyétsapka födte, és arcza fekete krepfátyol alá volt rejtve, mely ajkáig ért. Magasabbnak látszott és ugy rémlett, mintha arcza halálsápadt lett volna.

- Jó estét, Cesare - mondta a nő, feléje közeledve és kezét nyujtva neki.

Nem mondta neki, hogy foglaljon helyet. A nő körülnézett a szobában, miközben a férfi várt, hogy Laura megszólaljon.

És mivelhogy a férfi nyugodtan, türelmesen a kandallóhoz közeledett, a nő követte őt és szembe ült vele.

Laura elhelyezkedett a zsöllyébe és piczi lábait a kandalló lángja fölé tartotta, a nélkül, hogy kigombolta volna a bundáját, a nélkül, hogy fölemelte volna a fátyolt. Két kezét a karmantyuban tartotta, tágra nyitott szemével a pattogó lángra bámult. Azt mondta, hogy nem megy el egyhamar. Ott akart maradni, hogy elmondjon mindent, a mi szándékában volt

A férfi szótlanul szítta szivarkáját. Megfogadta magában, hogy szembeszáll és végez vele. Bosszankodott, hogy nem tudott megszabadulni tőle.

- Minden jól ment végbe oda fönn? - kérdezte a nő, a nélkül, hogy feléje fordult volna, mintha a kandalló lángjához szólt volna.

- Ugyan mért lennék én gyöngéd? Nem vagyok olyan, mint te. Nem halok meg azért, mert megölte magát testvérem...

- Ha csak ezért jöttél ide, elmehetsz - vágott közbe a férfi és kitört belőle a végtelen harag.

A férfi talán meglátta a fátyolon keresztül a nő világoskék szeme villanását, vagy csak a kandalló fénye tükröződött oda? Laura hangjában győzelem rezgett és a férfi annyira meghátrált, annyira elvesztette bátorságát, hogy szinte megesett a szive Laurán abban a pillanatban.

- Nem bánom, - szólt a férfi és hangjából kirítt a bánat. - Megváltoztattad, de jó dolgot nem cselekedtél vele, se magadnak, se másoknak. Mit használ neked, Laura, ha Anna eltünt, a bűn kitörülhetetlen foltjával! Mit használ, ha életemet, mely azelőtt olyan véghetetlen boldog volt, a lelkifurdalás, a gyanu, a fájdalom, a bosszuvágy keseriti el. Mit is tudsz te? Jobb lett volna Laura, ha Guido Arezzo felesége lettél volna és elmentél volna Palermóba. A kegyetlenség diadalittassá tesz, nemde? Kishitüségemben a legkegyetlenebb emberek egyike lett belőlem és többször megirigyeltem Nerót és Tiberiust, mert legalább nagyok lehettek a kegyetlenségben. Neró azonban gyönge fiucska volt, Tiberius boldogtalan volt és én gyarló, zsugori, modern férfi, meg is lakoltam ezért a nyomorult kegyetlenségemért. Büszkék voltunk kegyetlenségünkre, gőgösek gonoszságunkra és mégis eljött a nap, midőn egy haláleset, egy katasztrófa, azt kiáltotta fülünkbe, hogy többet ért volna talán, ha jók lettünk volna...

- Anna meghalt: nagyon elkéstünk arra, hogy jók legyünk - szólt a férfi ismét nyers hangon.

Laura gyorsan, nyughatatlanul beszélt, szavából a szerelmes nő türelmetlensége hallatszott.

Laura, e határozott felelet hallatára, felkelt és mielőtt Cesare visszatarthatta volna, lábaihoz csúszott, két kezét vállára tette s fejét mellére hajtotta. A vidrabunda átható és különös illata a férfi fejébe szállt.

A férfi nem ölelte át sugár, fiatal testét, mely testéhez simult, nem csókolta meg keztyüvel födött kezét, nem látta vonagló ajakát. A szemébe nézett Laurának, a fátyolon keresztül.

A keztyüs, kis kezek egymáshoz közeledtek és összefonódtak a nyaka mögött. Laura közelébb simult a férfiuhoz és magához szoritotta, szakgatott, reszkető hangon suttogva:

Az arczába mondta ezt neki, reá lehelve a szavakat, mintha remegő szenvedélyét, melyet két napig magába fojtott és mely most hevesen tört ki belőle, lelkébe akarná önteni.

A kis kezek lassan szétváltak az ölelésből, a karok lehullottak, Laura lassan felkelt s néhány lépést hátrált.

- Egész Nápoly tudja, hogy szeretlek, tudja bünömet, nem hagyhatsz el. Egész Nápoly tudja, hogy szerelmünk miatt történt a katasztrófa, itt kell maradnod...

- Egész Nápoly tudja, hogy Anna a Luigi lakásán halt meg és nekem utaznom kell.

- Meghalok szerelmemben, Cesare, ha elhagysz... Ugy, mint Anna, ugy mint Anna...

- Nem, nem - kiáltott fel dühödten - nem halsz meg, mint Anna; szive volt annak a nőnek...

- Azért utazom el, hogy megöljem Luigi Caracciolot, vagy hogy általa ölessem meg magamat.

- Ime, mit tettél, Laura. Oh, büszke lehetsz rá! Jól tetted, hogy megváltoztattad a végzetet. Még pedig oly szerencsésen, hogy a Luigi szőnyegére hulló vér, más vért kiván. S talán az én vérem lesz az, és ha csakugyan szeretsz, nem szabadna, hogy kedved teljék benne...

- Valószinüleg jobb jónak lenni, ezen a világon - végezte a férfi, ismét meggyujtva czigarettáját.

Egy divánra hanyatlott, karjait szétterjesztette, fejét hátravetette, lesujtotta a gondolat, hogy álmai elenyésztek s büszkesége megtört. Érezte, hogy lassu, kegyetlen művének átka ellene fordult. Tehát hasztalan követte el az égbekiáltó bünt, hogy sógorával szerelmi viszonyt folytatott? Hasztalan élt csöndesen, titokban, nemtelen lángot élesztve, gonosz eszközökkel, gonosz czél után törve, egy szenvedélyes s őszinte teremtés mellett, a minő a nővére volt? Tehát hasztalan halt meg nővére? Mindennek vége volt tehát, az egyedülléten, a könnyeken, a lelkifurdaláson kivül? Az életnek azt a részét, melyhez joga volt, de a melyhez ugy jutott, hogy másnak jogait gázolta el, másnak boldogságát tiporta el, örökre elrabolták tőle? Mittevő legyen tehát szerelem nélkül, mely titkos, epedő vágya volt hallgatagságának? Mittevő legyen Cesare nélkül?

- Cesare, ide hallgass - szólt, és közelebb ment hozzá, gyöngéden nyulva keze után - ide; hallgass; neked talán igazad van; talán igaza van az isten és az emberek sötét törvényének, mely a bünösöket igazságosan bünteti büneikért. Azt mondtam, hogy talán! Tudom is én. Ime mindent, a mit ifjuságomtól, szépségemtől, szerelmem elrejtett kincsétől vártam, a büntől, a becstelenségtől kellett kicsikarnom. Hogy a szép, a magasztos pillanatot élvezzem, szerencsétlenné kellett tennem nővéremet. Hogy szerelemben élhessek, nővéremet a kétségbeesésből a halálba kergettem... Egy örök, kegyetlen végzet azt akarja, hogy ugy folytassam, a mint kezdtem...

- A végzet nagyon kényelmes szó: a becstelenek s a gyöngék szokták használni - mondta Cesare, fagyos pillantást vetve reá, miközben a Laura kezei hasztalan szorongatták az övéit.

- Hát legyen! Gonosz voltam, igazad van, ki tagadja? Senkisem oldhatja föl bünömet, sem az Ur, sem az emberek, jól tudom. Csupán csak te, Cesare, nem itélhetsz el, nem tehetsz szemrehányásokat nekem, nincs jogodban, hogy szivtelen légy velem, Cesare. Együtt vétkeztünk, együtt kell bünhődnünk.

- Jusson eszedbe! Én mindig szerettelek téged, az első pillanattól, midőn hideg, gúnyos szemeddel szemembe néztél, a romlott, a világi férfi csúfondáros mosolyával, a ki semmibe sem veszi a leányok tehetetlenségét. De hallottál-e tőlem valamit? mondtam-e neked valamit? Légy őszinte, gyalázz meg, de ne hazudjál. Mondtam-e neked valamit?

- Nem mondtál semmit, - felelte a férfi elmerülve a mult fájdalmas emlékeibe.

- Inkább meghaltam volna, semhogy mondjak neked valamit! Emlékezel-e, Cesare, vajjon elhalványodtam-e, reszkettem-e, mikor megtudtam, hogy nővérem a feleséged lesz? Nem láttál semmit, és mégis merően néztél reám. És attól a naptól fogva, egy kicsit haragosan, meglepetten és végre nyájasan, bölcs Minervának neveztél el engem. Ki tudja, talán akkor már szerettél!

- Ki tudja! - felelt a férfi, mintha önmagához szólt volna. - Sohase tudjuk, mikor szeretünk és mikor nem szeretünk.

- Az esküvő estéjén... Utazófélben voltatok... és az egész szertartás alatt, a bókok, a jókivánságok, a bucsuzás közepette kétszer vagy háromszor néztél rám, hosszasan, komolyan, mintha kérdezni akartál volna valamit... Ah, én nem tudtam akkor, hogy mit kérdeztél tőlem, csak azt tudtam, hogy vérem égeti kezemet, homlokomat, hogy térdeim inognak. Cesare, Cesare, emlékszel? kezemet nyujtottam feléd, mikor távoztál, te ajkadhoz emelted s megcsókoltad reszkető ujjaimat, olyan édességgel, hogy megsemmisülve éreztem magamat... Mondd, vajjon nem azzal a csókkal kezdődött-e köztünk a bűn zavaros álma?

- Én istenem, a bűnnek minő hosszu álma volt az! - susogta halkan a nő, a ki nem tudott ellentállni a meg-megujuló emlékek varázsának, fejét a Cesare kezeire hajtva.

- Nem birok elfelejteni semmit, Cesare - folytatta a nő és fölemelte fejét; halkan beszélt, - azt sem, hogyan néztél rám a sorrentói éjszakákon, mikor a mulatságokról mentünk haza. Sem azt, mikor egy este, csupa tréfából, a terrasszon virággal czirógattad arczomat és arra a helyre tapadtak ajkaid, a melyet a virág érintett. Emlékszel? Itt, ezen a helyen, csókoltál meg legelőször és a csók nem volt rövid...

Fölemelte a fekete krep-fátyolt. Ekkor látszott milyen halvány, milyen világos, kék a szeme, az epedő szerelem bágyadt kifejezésével, látszott fehér homloka, mely a szőke fürtök nélkül, olyan tiszta, olyan fényes volt, mint az elefántcsont.

- Olyan sok időbe tellett, mig ajkamon megcsókoltál, Cesare, - szólt a nő, - mert gyakran a forró vágyat láttam szemedben, de te oly erős voltál. Keményen bántál velem akkor. Eltávoztál, gúnyt üztél belőlem, gúnyt üztél a szerelemből és harapdáltad czigarettádat. De az nap este - két hónapja és tizennégy napja annak, emlékszem minden órára, minden pillanatra, - az nap este, midőn a bal blanc-ra elkisértél, a szobádba mentem, hogy megmutassam magamat... Ujságot olvastál, a mikor mi öltözködtünk... Mikor beléptem, szobádban félhomály volt... Roppant sárga ernyő födte a lámpát... Nem hallottad, mikor beléptem, nem emelted-e föl a fejedet... Azután ezt mondtad: jó estét Anna, és szórakozottan nyujtottad felém a kezedet... Odaadtam az enyémet, magadhoz vontál, de tüstént észrevetted, hogy tévedtél... De megcsókoltál ajkamon... nem egyszer... hanem kétszer, háromszor, négyszer... Négyszer...

- Az nap este szép voltam. Szemeim ragyogtak a szerelemtől büszkén. Örültem csókjaidnak, váltig felőlök álmodtam és mihelyt egy pillanatig magamban voltam, rögtön ujra éreztem őket... Hozzád mentem a szobádba, nehány pillanatra, "valahányszor" rászedhettem Annát...

És mindannyiszor annyira felkavarta lelkemet a szerelem, hogy megfeledkeztem az időről s a nagy veszélyről, csakhogy melletted maradhassak, szivem, szerelmem... miközben te, emlékszel, elkomolyodtál és elküldtél, elkergettél... mert féltél, nemde?

- Én nem, soha! nem borzadtam el a büntől, nem rettentem vissza a büntetéstől - kiáltotta. - Ha megöltek volna karjaid között, azzal haltam volna meg, hogy eleget tettem a nő legboldogabb hivatásának. Emlékszel... mikor azt mondtad, hogy távozzam, akkor kimondhatatlan fájdalom járta át szivemet. Visszatértem, ismét megöleltelek... s arczod ugyanattól a fájdalomtól vonaglott... szerettél nemde?

- Tehát akkor mért akarsz holnap elmenni? - és nyakába vetette karjait, fejét a vállaira hajtotta. Ha nem volt merő hazugság mindaz, a mit mondtál, ha nem vagy nyomorult, romlott ember, ha nem dobtam el szivemet egy gaz szeszélyért, nem mehetsz el, nem szabad elhagynod! Én voltam a te szerelmed, az első és utolsó szerelmed, Cesare, igy mondtad te. Nem hagyhatsz el...

- Hiszen nemcsak szeretők, hanem büntársak is vagyunk. A büntársak nem válhatnak el egymástól, Cesare...

- Anna meghalt. Iszonyatos dolog ily korán, huszonhárom éves korában, öngyilkos módon meghalni! Laura, én megvénültem és eleget éltem. Kegyetlen voltam és mégis szeretlek, nekem kellett volna meghalnom és nem neki. Neki kellett volna lezárni szemeimet, neki a könyörületes s vigasztalhatatlan özvegynek. Neki kellett volna örök békességemért könyörögni halotti ágyamnál. Nekem kellett volna a Diasék sirboltjába jutnom, mig ma kénytelen voltam látni, a hogy eltemették és hallani, a hogy a márvány födél a sirjára hullott!

- De a halállal vége szakad mindennek, ő hátat forditott a szerelem, a féltékenység gyötrelmeinek, ő békében van. Cesare. Az élet azonban iszonyatos dolog! Fiatalabb vagyok Annánál. Csak egy reményem volt, nevezd gonosznak, kegyetlennek, bármilyennek: viszonzott, szabad és boldog szerelmem. Én nem tudok lemondani róla, ameddig élek. Anna lemondott róla, a halállal! Én is szép vagyok, tetszettem, akárhol megjelentem, tetszettem neked. Nézz rám, nézz rám! Ne forditsd el tőlem szemed, ne fordulj el tőlem, ne szökjél meg előlem! Meg kell tehát semmisülnie szépségemnek, ifjuságomnak! Boldog ő, mert meghalt, boldog ő, mert megadatott neki ez a kétségbeesett bátorság, mert az örök nyugalom után vágyódott, mert talán nagy áldozatáért az ur megbocsátott bűnének! Minek viseljünk az életben haszontalan szépséget, kigúnyolt ifjuságot és nem jutalmát a szenvedélynek, mely maga a szenvedély, hanem egy égbekiáltó bűn lelkimardosását, a becstelenség elviselhetetlen sulyát. De mitévő leszek nélküled, szerelmed nélkül, Cesare, reménytelenül, romlott erényekkel, a megölt nővér kinzó emlékével?

- Jobb lett volna, ha én haltam volna meg ő helyette és magammal vittem volna teljes szerelmedet, csókjaidat és szenvedélyemet. Jobb lett volna meghalnom, mert megtagadod szerelmünket. Jobb lett volna meghalnom, mert te csak Anna iránt vagy könyörületes, mert te csak ő róla beszélsz, csak őt siratod...

- És te most szereted őt, nemde? Szereted, mert magasztos bizonyitékát adta szerelmének azzal, hogy megölte magát éretted? Szereted, mert meghalt, ugyebár?

A férfi nem felelt. Laura két kezével megfogta fejét s rákényszeritette, hogy a szemébe nézzen:

- Felelj, szereted-e őt? Vajjon lehetséges-e, hogy azt a violaszinü halotti álarczot szereted? Lehetséges-e, hogy inkább őt akarod, mint engem, a ki szeret, a ki él? Azt a halottat szereted, a kit sohasem szerettél.

Cesare hallgatott és annyira megsemmisülve érezte magát, hogy a nő észrevette, hogy megértette a férfiuval a lelke mélyén háborgó sötét titkot.

- Tehát, igaz - suttogta a nő, elhagyva őt és az ablakhoz ment, hol az üvegtáblákhoz támasztotta homlokát, a sötét, csillagos égboltot nézve. Azután visszatért Cesarehez, a ki az asztalhoz ült és szemét lesütve, hallgatott. Laura is leült.

- És Anna még sem szeretett téged, mikor megölte magát - kezdte ismét Laura, a szerelmes nő kérlelhetetlen akaratával.

- Oh Cesare, felejts el mindent, a mi történt, ne kérdezz, ne kutass, törölj ki mindent emlékezetedből. Kezdd meg ujra életedet. Az egész rossz álom volt, betegség. Gyógyulj meg, gyógyulj meg: tartsd meg a szerelmedet.

- De utóvégre mit törődöl azzal, ha ő maga-magát büntette meg, ha Luigi azért utazott el, hogy soha vissza ne térjen; ha mindez bevégzett tragédia?... Cesare, te nem vagy többé az, a ki voltál... Hogyan sülyedhetsz annyira... egy bünösért... egy teremtésért, a kit nem szerettél...

- De ha nem tudsz semmit... nem vagy bizonyos benne... én felindulásomban mondtam azt, mert láttam, hogy elhagysz...

- Vele volt... igen, azt hiszem... vele volt... de lehet, hogy bűnt nem követtek el...

- Lehet, hogy bűnt nem követett el, de én azt nem tudom. A feleségem volt, lehet, hogy megcsalt, meg kell verekednem Caraccioloval.

- Mindegy. A bűn látszata annyi, mint maga a bűn. Igy is, ugy is sértés esett a becsületen.

- Ne beszélj becsületről, Laura. Nektek nőknek nincs fogalmatok a becsületről.

- Maradj még egy kicsit Nápolyban, ne hagyj el igy, az első napokban - zokogott Laura.

- Csak egy hónapig, harmincz napig. Azután elmehetsz felkeresni Luigit, igérem, hogy elbocsátalak...

- Egy hetet, csak egy hetet kérek tőled, a nagy gyász idejét. Hiszen nem szoktunk hazulról távozni, nem szoktunk utazni az első héten...

- De minek? Mit akarsz tőlem? Miért üldözöl? Miért nem hagysz békén? Miért gyötörsz sértéseiddel, rimánkodásoddal, zokogásoddal, ájuldozásoddal, meg azzal, hogy eszembe juttatod bűnünket. Nem látod, mennyit szenvedek?

- Szeretlek, nem tehetek róla, szeretlek, - felelte Laura, kétségbeesett mozdulattal.

- Ez nem a szerelem ideje - felelte Cesare halkan, a nélkül, hogy ránézett volna.

- Nekem mindig az. Cesare, mennyire sóvárogtam a szabadság, a kettőnk egyedülléte után, annyi akadályon keresztül, a nővérem iránt érzett kegyetlen féltékenységben, rabszolgaságom sötét vizióiban. Reméltem szerelmedben, a mikor még nővérem élt, hogyan mondhatnék le róla most, a mikor meghalt? Cesare szeretlek!

- Szeretlek. Ha Nápolyban maradsz, veled kell élnem. Ha elkergetsz, az ajtód elé fekszem, mint a kutya. Ha elmégy, követlek. Szeretlek!

- Oh Anna, Anna! - kiáltotta a férfi, mintha le akarná győzni azt a szuggeszcziót.

- De elvégre, - szólt Laura siránkozó, gyermekes, lágy hangon - Anna nincs többé, elvitték, jól tudod, hogy nem jön vissza többé, sohase, sohase...

- Igaz, igazad van; magam is megszántam, mindig sajnáltam, de ha annyira szeretlek... szegény Anna, sirassuk meg együtt... Én majd miséket mondatok érette... Reggel és este imádkozni fogok érette... a szegény halottért... a bűnünkért... imádkozni fogok... ne kétkedjél... engedj, hadd imádkozzam én...

- Ne emlegesd többé, ő meghalt, Cesare, ő nyugodni ment. Én meg élek, én, a ki hozzád szólok, ölellek, reszketek a sziveden... nem érzed? Oh én szerelmem, milyen fájdalom! Valamikor érezted, hogy megsemmisülök karjaid között! Nem halott ez, Cesare, én vagyok, Laura, a te Laurád...

- Szólits igy - suttogta a nő, véghetetlen szelid hangon - mondd Laura, Laura, mint akkor, midőn szerettél, mikor megrémültem, ha hangodat hallottam, ha a nevemet ejtetted ki.

Oly szeliden szólt hozzá, a férfi nyakán csüggve, oly véghetetlen odaadással, oly lángoló hevülettel, hogy Cesare fogyni érezte utolsó erejét ezzel a lánggal szemben.

Olyan szép volt, világoskék, fénylő szemével; égő halvány orczáival, piros és vonagló ajkával, ifju, üde, sugár alakjával a fekete ruhában s illatos vidra-bundájában. Egyedül voltak. Mély csend fogta őket körül. A férfi elszánt mozdulattal kibontakozott a nő karjaiból.

- Hasztalan! Nincs férfi vagy nő a világon, a ki engem itt birna marasztalni.

Háromszor iparkodott a férfit megölelni, háromszor taszitotta ez el magától, keményen, zordon arczczal. Eltávozott, hogy szabaduljon előle, de a nő követte. Térdre borult előtte, karjait feléje nyujtva:

- Cesare, lásd, hogyan kérlek, lábaidnál, én, Laura, a te Laurád, a büszke leány, a bölcs Minerva...

- Nem, nem, itt maradok, mig meg nem hallgatod kérésemet... könyörgök... ne hagyj el...

- Sirnom kell itt... meg kell halnom itt - és karjaival átfonta a férfi térdeit, görcsösen zokogva.

Hirtelen mozdulattal még egyszer ellökte magától a nőt, eltávozott tőle és kétségbeesve a divánra vetette magát, fejét karjaira hajtva.

Laura hosszában elnyulva bukott a földre, a szőnyegre, mely nem birta elfojtani kitörő, heves zokogását. A földön sirt ő, a ki egy könycseppet sem hullatott, a mikor meglátta nővérét, a hogy átlőtt szivvel hozták haza, ő, a ki egy könycseppet sem hullatott halotti ágyánál, a ki sohase sirt senki jelenlétében és talán akkor sem, ha egyedül volt, most keservesen zokogott, mintha szivét bele akarná fullasztani a könyekbe.

Szomoru látvány volt! De még szomorubb volt hallani zokogását, mely mintha egyszerre akarná kiönteni minden könyét, a melyet elzárkózott szive mélyébe rejtett.

És midőn megszünt a hangos zokogás, mely a földön elterült, elbukott teremtés kebléből tör ki, tompa, elfojtott, egyhangu panaszos hang következett utána, mely csak a halállal ér véget.

Mintha sohasem volna szabad fölkelnie a földről, mintha sóhajaiban, panaszos hangjaiban akarná kilehelni lelkét, mintha csupán a halált várná oda lenn, a földön.

Cesare fölkelt a divánról, az árnyékhoz közeledett, lehajolt és megfogta egyik kezét. A kéz ismét a földre hullott vissza, élettelenül. Ekkor a férfi a nő testét karolta át, fölemelte, megölelte, megtámasztotta, lehanyatló fejét felfogta. A nő piros, vézna és a hosszas zokogástól vonagló ajaka hallgatagon tévedt a férfi ajakéhoz és megcsókolta.

Igy borult rájuk a gyönyör sötét és nyomasztó órája. Homályos, nyomasztó, gyászos, tragikus óra, a szerelem órája!

Flórenczben, az örök tavasz, a művészet, a szerelem e halhatatlan városában, egy régi legendát susognak a szerelmes ajkak.

Ifju és szép volt Ginevra. Atyja imádta, férje imádta, kedvese imádta. És mégis meghalt. Elvitték a temetőbe, eltemették, sirját befödték virágokkal. Egy sötét éjszaka fölébredt mély álmából, mert nem halt meg. A félelemtől remegve, fehér halotti leplébe burkolózva, kivánszorgott a sirból és visszatért az atyai házhoz. Kopogtatott. De a szolga, a ki feltárta előtte az ajtót, a földre rogyott a rémülettől. Az atya keresztet vetett magára, mert azt hitte, hogy gonosz szellem és becsapta előtte az ajtót.

Ekkor Ginevra zokogva elment az Amieriék házához, hogy férjénél kopogtasson be. Ezt azonban egy ifju, szép leány vigasztalta és borba-dalba fojtotta bánatát. Midőn meglátta Ginevrát, elkergette, rácsukta az ajtót, mint valami tolakodó idegen nő előtt, a ki mások helyét akarja elfoglalni. Ginevra kétségbeesetten, megtagadva atyjától, elüzve férjétől, hajléktalanul, azt gondolta, nem volna-e jobb visszatérni a sirba? De még egy utolsó kisérletet akart tenni. Elment és zörgetett a kedvese ajtaján. Ez kinyitotta, és mikor megpillantotta, nem kérdezte tőle, vajjon kósza szellem-e, vagy élő teremtés? Nem szólt egy szót se. Feltárta karjait, a nő ráborult és az ajtó becsukódott. Azóta ugy rémlik, mintha virágillatos májusi éjszakákon egy női alak suhanna végig a flórenczi utczákon. Ginevra az, a ki kedvesét keresi.

Négy álló hónapig utazott. Midőn Nápolyból elindult, futva menekült, mintha üzte volna valaki, egyik gyorsvonatról a másikra. Megállt itt-amott egy órára, valami szállóban, valami pályaházban, hogy más ruhát vegyen fel, vagy egyék egy falatot. És midőn Velenczébe ért, egészen ki volt merülve, meg volt törve.

Luigi Velenczében sem akart megpihenni, mentől messzebb akart lenni Nápolytól. Fél napot töltött Velenczében, a nélkül, hogy meghált volna a Danieli szállóban, mely George Sand és Alfred de Musset szerencsétlen szerelméről nevezetes. Nem ment ki a szent Márk-térre, hogy megnézze hogyan röpködnek a galambok, a messze napkeletről hozott bronz-lovak, a campanile és a Procuratie karcsu ivezetei között. Nem nézett meg semmit. Távozni Olaszországból, messzire, messzire: erre vágyott.

Azután Bécsbe ment, mintha szörnyen félne, hogy utólérik. De itt se tudott maradni soká, még tizenöt napig sem. Ráült a keleti expressz-vonatra, mely Konstantinápolyba vitte.

Sohasem volt még ott. Lelke nem volt eléggé nyugodt, hogy elnézni tudja a napkeletnek ezt a legszebb, legragyogóbb ékességét. A szinpompa sértette, bántotta érzékeit. Kétszer vagy háromszor azt gondolta, hátha beteg. Végig terült egy alacsony török kereveten és rágyujtva a czigarettára, a melybe előbb egy parányi ópiumot tétetett, elképzelte, hogy beteg. De ezzel csak azt érte el, hogy folyton előtte lebegett az a kép, a melytől menekült. Talán nem is volt olyan hely, a hol nyugtot, békességet talált volna. De azért mégis tovább utazott s elment egy hétre Szent-Pétervárra. Azután leszállt ismét Németországba és végre egyszerre csak megállott egy tiroli kis városkában, Toblachban. Ezt az egészséges éghajlatu, gyönyörü kis városkát szerencsétlen teremtések szokták felkeresni: lassan haldokló, sorvadó leánykák, hervadó ifju menyasszonyok, fiatal emberek, a kik még nem ittak a boldogság kelyhéből.

Luigi Caracciolo két és fél hónapig volt Toblachban. Utazásai közben a marchese di Mileto nevet használta, mintha a neve is eszébe juttatná neki azt, a mi történt és a min segiteni ugy sem lehet már.

De Toblach lakosai, azok a fehér arczok, azok a bágyadt hangu serdülő ifjak, azok a forró kezü fiatal asszonykák, azok a kendőkbe, bundákba burkolt vézna teremtések Luigit nem marchese di Miletonak, hanem le beau napolitain-nak szólitották.

Luigi szép volt és a toblachi ifju hajadonok, fiatal asszonykák epedtek utána. Lassanként megkedvelte az ottani életet és a képzelt beteg az igazi betegek között azt hitte, gyógyulófélben van.

Egy napon három nápolyi kóbor muzsikus vetődött a kis tiroli városba. Egy hegedüs, egy mandolinos és egy gitáros. A gitáros énekelt is. És a toblachi szálló nagy szalonja egész délután, egész este viszhangzott a patetikus nápolyi dalok lágy akkordjaitól.

Luigi kissé sápadtan, ámulva hallgatta szülőföldje szerelmes dalait. Azután kiment a szabadba, de a mélabús dalok folyton fülében csengtek. Végre hazatért, bezárkózott szobájába, de oda is eljutott a gyönyör, a bánat viszhangja. Bedugta füleit, de kopogtatni hallotta lelkén a multat. Másnap a "szép nápolyi" egyszerre csak eltünt. Virágfakasztó május volt és Luigi a honvágytól égve, elment Flórenczbe.

Luiginak sok ismerőse volt a flórenczi társaságban. Elsőbben is ezeket kereste föl. De mindenekfölött egy jó barátját akarta megtalálni Ez a régi, jó barát Pietro Tornabuoni volt, ő volt ifjukori legkedvesebb czimborája.

Hamar megtalálta. Pietro Tornabuoninak bizonyosan tudomása volt arról a különös tragédiáról, mely egészen feldulta Luigi életét. A hir eljutott ide is. Az igaz, hogy senki se ismerte itt Annát, mindenki ismerte Cesare Diast, a megcsalt férjet. És sokan ismerték Luigi Caracciolót és ismerte és szerette őt Pietro Tornabuoni. A jó barát azonban sohse emlitette neki a gyászos esetet.

Egy este mindaketten a Lungarnon sétáltak. Végig mentek a hosszu utczán, egész a márvány boltivig, mely a piazza della Signoriához vezet. Midőn visszatértek, a kertek mellett ballagtak el, honnan üde, átható akáczvirágillat szállt feléjük. A hold ezüst sarlója épp akkor szállt le a feketéllő dombok mögé. Az Arno tulsó partjáról egy gitár hangja jutott hozzájuk. A dombok elmosódtak lenn, az éjszakai homályban. Olyan eleven poézis rezgett a levegőben, az éjjeli fátyolba burkolt tájon, hogy Pietro és Luigi egyszerre csak megálltak a kertek előtt. Kevesen voltak a járókelők a Lungarnon. Nyugodtan, némán szítták czigarettájukat, a kőfalra dülleszkedve, mely alatt lenn a mélységben, a szép Arno habjai csacsogva futottak a virágos mezők felé. Hallgatagon meredtek maguk elé, mintha lelkük hajótörést szenvedne a mindent betöltő, isteni poézisban. Kocsirobogás hallatszott messziről, a Lungarnon. A kocsi lassan haladt, mintha nem akarná megzavarni elragadtatásában a kocsiban ülő nőt, a ki némán meredt a csillagos májusi égre.

Egyszerre kibontakozott a kocsi a Lungarnora boruló homályból. Egyedül volt egy nő a kocsiban és a kocsi párnáira dőlve, felemelt fővel nézte az eget. Midőn egy lámpa fénye végigsuhant alakján, észre lehetett venni, hogy ódon divatos, rózsás lilaszinü ruhában van és derekát metszett régi ezüst öv fogja körül.

Kalap nem volt fején, csak egy fehér krep-sál, mely a homlokán incselkedő apró fekete hajfürtöket engedte látni. Kezében jáczint-csokrot tartott.

A kocsi egyre közeledett. A lámpa, mely alatt Luigi Caracciolo és Pietro Tornabuoni állottak, megvilágitotta a nőt. Mind a ketten jól látták a nőt.

Pietro Tornabuoni kalapot emelt neki és ritka nyájas mozdulattal mélyen meghajtotta magát.

A nő fejével bólintott, köszöntve, a nélkül, hogy mosolygott volna. Szemét a jáczint-csokorra sütötte, melyet hófehér ujjai szorongattak. A kocsi elrobogott mellettök. A nő eltünt, lenn, Flórencz tömkelegében.

Pietro megfordult, hogy tüzet kérjen barátjától és megdöbbenve vette észre, hogy Luigi arcza egészen feldult volt, tántorogni látta, megragadta karját, hogy a földre ne rogyjon.

Luigi nem válaszolt; mintha fuldokolt volna. Kétszer is széthuzta ing-gallérját, hogy könnyebben tudjon lélekzeni. Kétszer is halántékához kapott, hogy összeszedje gondolatait.

- Már hogyne? - szólt Pietro, megdöbbenve, látván, hogy barátja szeméből az őrület szól ki.

- Cleveland herczegnő - felelte Pietro, folyton Luigira tüzve szemét - ő maga, lady Hermione Darlington, Hermione duchess of Cleveland...

- Gyerünk haza - mondta Tornabuoni, fejét csóválva, karját a Luigi karjába füze, hogy elvigye magával.

Flórencz felé ballagtak, lassan, csöndesen, lesütött szemekkel. Mély sóhaj tört ki a Caracciolo kebléből. És Pietro ugy érezte, hogy karjánál fogva huzza Luigi, mintha futni akart volna. Pietro ránézett, ugy látszott, kérdezni akart tőle valamit.

- Nem, Pietro, még egyszer kell, hogy lássam az arczát, mert ha nem, megőrülök...

Tornabuoni még egyszer a szemébe nézett. Talán hirtelen beleszeretett. Eleget kell tenni az őrülteknek és a szerelmeseknek. Lépteiket meggyorsitották és a helyett, hogy a márvány boltiven mentek volna keresztül, rövidebb utra tértek.

- Ha megtudom, hogy kicsoda, jobban leszek... - mormogta Luigi. - Álom volt... a való meggyógyit...

Két vagy három utczán végigmentek a nélkül, hogy kocsirobogást hallottak volna. Nyomát se látták annak a nőnek, a ki annyira feldulta a Luigi lelkét.

- Eltünt, Hermione - szólt halkan Pietro Tornabuoni, szőke bajuszát simogatva.

- Kisértet volt. Kisértetet láttunk. Kisértetnek köszöntél... - szólt tompán Luigi.

Pietro nem felelt, látta barátja zavarát. Éjszaka volt, egyedül voltak. Ilyenkor Flórencz olyan, mintha teli lenne kisértetekkel.

De Pietro, a kit felizgatott a különös kaland, meggyorsitotta lépteit s magával vonszolta Luigit. Szinte futva értek a piazza di Santa Croce-ra. A tér egészen kihalt és üres volt, csak egy ódon palota széles, kivilágitott kapuja volt még nyitva.

És megálltak a kapu előtt. Alig, hogy oda értek, kocsirobogás hallatszott. Lady Hermione fogata tünt elő egy mellékutczából. Alig észrevehető mosoly játszott ajakán, a mint meglátta a két barátot. Köszöntött. Fölemelte a jáczint-csokrot és megszagolta, hosszasan, ittasan az isteni illattól. A kocsi eltünt a kapuban s a kapu hirtelen becsukódott.

- Igen Luigi - szólt Tornabuoni, végtelen szánalommal nézve barátja szemébe, a melyből az őrület sugárzott, és hallgatta reszkető hangját.

Caterina Lorini, a flórenczi magas körök csalogánya, kétszer tagadta meg a Luigi Caracciolo kérését. Luigi odasimult a szép leányhoz és még egyszer kérte, hogy énekeljen. Barbara de Neri marchesa fényes, keleti izléssel berendezett szalonjában voltak. Maga a háziasszony is odament Caterina Lorinihez és nyájas, hizelgő hangján kérte a szép leányt, hogy énekeljen.

- Ne háborgassuk a flirtelőket - szólt Caterina bájos fejecskéjét rázogatva.

- Ketty, a zene a szerelmeseké, - szólt komolyan donna Barbara és kissé elsápadt.

A bájos, csillogó szürke szemü háziasszony hirtelen otthagyta a leányt, hogy elébe menjen Annenkov herczegnőnek, a ki éppen akkor lépett a terembe, egy csomó udvarlótól kisérve.

- Énekeljen hát, - susogta harmadszor is Luigi Caracciolo a szép Caterinának.

- A zene a szerelem, az ön hangja pedig a fájdalomé, marchesa, - szólt a férfi halkan, a nélkül, hogy ránézett volna.

A szép nő jól ismerte a Luigi történetét, tudta azt is, hogy a csalódott szerelmesek a zenében keresik a vigasztalódást. Lassan levette hosszu, zergebőr keztyüjét és látni engedte finom, hófehér kezét.

Leült, nesztelenül, mintha egyedül Luiginak énekelne, a kinek átadta keztyüjét.

Lady Hermione sötét-vörös posztó-ruhába volt öltözve. Fülén két nagy ametisztkő csillogott, kezében egy orchidea-csokrot tartott. Donna Barbara de Neri és Cleveland herczegnő nyájasan üdvözölték egymást a terem közepén. Ekkor pillantotta meg őket Luigi, és lady Hermione elé futva, megcsókolta kezét, melyet feléje nyujtott. A herczegnő csak egy pillantást vetett reá, nagy, fekete, átható szemével, a nélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzá.

- Szegény ifju - mondta donna Barbara halkan Caterinának, a ki abbahagyta az éneklést.

Luigi lady Hermione után ment és két lépésnyi távolságban követte. A herczegnő nagy zsöllyébe ült és behunyt szemmel hallgatta a Luigi szavait:

- Ne mondja, hány óra - szólt lady Hermione, hirtelen szavába vágva. - Ne mondja soha, hány óra.

- Csak. Egyetlen óra sincs házamban. Cselédeimnek megtiltottam, hogy mondják, hány óra van. Barátaimat pedig megkértem, hogy ne mondják, hány óra van.

- Igy. Élek, a nélkül, hogy tudnám, hány óra van, milyen hétben, hónapban vagyok és melyik év vész el a semmiségbe.

- Ön fiatal és olyannak is látszik - ismételte a férfi; le akartam győzni a képzeletét.

- Nagyon sokat éltem... - felelte lady Hermione, tágra nyitva nagy fekete szemét.

A nő, mielőtt felelt volna, mélyen a szemébe nézett a férfiunak. Egy pillanatra lehajolt és a violaszinü ametisztkövek felcsillantak a ruha sötétvörös szinén. Azután fölemelte barna, kis fejecskéjét s ezt válaszolta:

Lady Hermione különös mozdulatot tett, mintha nem tudta volna hamarjában megmondani az időt.

- Cleveland herczegnő - felelt a nő, fölkelt a zsöllyéről és Firidolfi herczegnő elébe ment.

Luigi ülve maradt és szemével kisérte Hermionet, a ki, mint valami kisértet suhant végig a tágas termen. Azután látta, hogy kiment a terrasszra és eltünt.

- Az orvosság rosszabb a betegségnél, nemde, Luigi? - szólt hozzá Pietro Tornabuoni, feléje közeledve.

- Talán csak nem akarod velem elhitetni, Luigi, hogy a kisértetek világos nappal, az utczán járnak?

- Nem tesz semmit! - szólt Luigi. - Hisz ebben az évben először van itt lady Hermione.

- Az. Szörnyü dolog. Reméljük, hogy szive legalább forró lesz... irántad.

- Ládd, Luigi, hogy én nagyon engedékeny vagyok. Legyen az bármilyen nő, bármilyen a neve, a szive, nálad csak egy gyógyszerről lehet szó. Hogy Cleveland herczegnő a kedvesed legyen. Értetted? Nem az ideálod, hanem a szeretőd! Megértettél? Udvarolj neki reggeltől estig, ne hadd el soha, udvarolj egészen a botrányig, kompromittáld őt és magad, hadd dobjanak ki a cselédei, verekedjél meg lord Clevelanddal, de hóditsd meg magadnak. Más kibuvó nincs, ha meg akarsz menekülni. Legyen a tied! Szeretném látni, ha majd a karjaid közé szoritod, vajjon akkor is azt hiszed, hogy kisértet. Eredj, eredj, mentsd meg szivedet és egészségedet. És ha csakugyan szellem, Luigi, majd megmondod aztán, hogyan szeretnek a szellemek. Kiváncsi vagyok. Sohse szerettem kisértetet, nincs fogalmam róla. Hóditsd meg és aztán mondd meg nekem. Eredj!

Luigi engedelmeskedett Pietro Tornabuoninak; szótlanul felkelt, végigmenve a szalonon, kiment a nagy terraszra, hol egy kis leánder-erdő viritott teljes pompában. A terrasz fehér márvány párkányáról látni lehetett a toszkánai zöldelő mezőket.

Lady Hermione egy padon ült, egy csomó leander mellett, melyek egymás mellé rakott nagy cserepekben viritottak. Giovanni Firidolfival beszélt halkan, ráemelve szép, fekete szemét és térdein pihentetve furcsa sárga virágait. Halkan beszélt, körülfogva a violaszinü fénytől, melyben vakitóan ragyogtak a fején diszelgő ametisztkövek.

- Miért beszél mindig ilyen szomoru dolgokról? - kérdezte tőle Luigi, midőn Giovanni uri fesztelenséggel eltávozott s egyedül hagyta őket.

- Önök olaszok nagyon félnek a haláltól! - folytatta a nő, némi megvetéssel a hangjában. - Arra a gondolatra, hogy örökre hidegek lesznek, mikor annyira szeretik a meleget; hogy nem élvezik többé a fényt, mikor annyira szerelmesek a napsugárba; arra a gondolatra, hogy megsemmisül szép arczuk, szép testük, melyet annyira szeretnek, rémület szállja meg önöket...

- De mit beszél? - kiáltotta Luigi, és ugy érezte, mintha sürü köd borult volna szemére, agyvelejére.

- Azt, hogy már évek óta hozzá szoktam ehhez az egyedül álló igazsághoz, melyet halálnak nevezünk. Azt, hogy immár nem szeretek mást, mint ezt a nagy igazságot ezen a világon, hol minden csal, kezdve a szerelemmel és végezve a szerelemmel. Azt, hogy ez a fényes igazság magához vonz. Oh, mennyire megijedt, Caracciolo! Olyan sápadt, mint a halott, de én nem leszek olyan sápadt, a sirban, meglátja!

- Ha a halálról beszélek, szinte szilaj bátorság fog el, gróf ur. Én azt hiszem, hogy ön meglátogat majd a sirboltomban. Ugyebár nem mondtam el önnek, hogy minő szép és bájos leszek a siromban? Ön reszket? Miért? Legelőbb is rózsaszinü márvány-kriptát csináltatok magamnak, széleset, mint egy ódon szalon, keletre és nyugatra nyiló tágas ablakokkal, a hol betekinthet majd a felkelő és lenyugvó nap és beszáll az illat a roppant virágos kertből, mely tele lesz pálmákkal és leánderekkel. És éjszaka betéved majd az égi csillagok bágyadt fénye és a hold fehér sugara. Testemet finoman bebalzsamozzák, hogy bóditó illatot áraszszon. Ugyanolyan fejdiszem lesz, mint most. Legszebb ruhámba öltöztetnek, nehéz, rikitó szövetből. Legragyogóbb ékszereimet viszem magammal és ugy tesznek a koporsómba, mintha aludnám, rózsaszinű márványágyban, keleti párnákon. Barátaimnak meghagyom, hogy friss virágot hozzanak mindennap ennek az alvó szép asszonynak. Másoknak, hogy illatos nedükkel öntözzék bebalzsamozott testemet, hogy megfésüljék dús, fekete hajamat. Kedvesemnek pedig megengedem, hogy mindennap ellátogathasson hozzám...

Luigi megbánta, hogy meglepte a nőt erőltetett szinlelésében, azzal, hogy az ellenkezőt olvasta ki szavaiból, és letérve a beszéd tárgyáról, igy folytatta:

- Mondja mégegyszer, - szólt Hermione szelid és különös kiváncsisággal. És lehajolt egy kicsit, hogy jobban az arczába nézzen.

- Az órát nem tudom. Árnyék vagyok, a kinek nincs fogalma az időről - és oly csábosan mosolygott, hogy Luiginak a szenvedély lángja csapott az agyába.

- Meg, rettegve és vágyódva, a mint a halált szokás várni - felelte a nő mosolyogva.

- Oh, már elmegy? Elkisérhetem? - kérdezte Luigi őszinte és bánatos hangon.

De a helyett, hogy egy sárga orchideát adott volna neki, letépett egy leander-virágot az egyik cserépből és átnyujtotta Luiginak.

- Köszönöm - és, hirtelen mozdulattal, megcsókolta a nő ujjait, melyekkel a virágot nyujtotta feléje.

- Vigyázzon, mert kábitó és mérges - mondta Hermione - isten önnel, hozzon sok virágot ma este. Tudja, melyik a kedvencz virágom?

- Szeretem a virágokat, de imádom a crisanthem-okat, a halál virágait! Sok crisanthem-ot hozzon ma este! Képzelje, hogy halottnak hozza. Isten önnel.

És kisérteties lépteivel végigsuhant a teraszszon, hol immár leszállt az est árnyéka. A vendégek elszéledtek, mosolyogva bucsuztak el egymástól, hogy csakhamar ismét találkozzanak. Donna Barbara de Neri Fitz Roy lorddal beszélt egy sarokban, és olyan bájos volt ebben a boldog pillanatában, hogy barátnői csak tekintetükkel köszöntötték. Ki-ki a maga érzelmét vitte magával: szimpátiát, szerelmet, féltékenységet, különös hajlamait a szivnek.

- Ugy-e él? - kérdezte kaczagva, Pietro Tornabuoni Luigitól, a hogy együtt távoztak.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Lady Hermione a magas faragott iróasztal előtt állott, a melyet egy ódon bronz-lámpa fénye világitott meg.

A magas iróasztalon nyitott könyv volt, megsárgult pergamen-lapokkal, nagy fekete és vörös betükkel, a nyitott lapról piros selyem szalag lógott. Az egész szoba sötétnek látszott. A butorok sötétbarna szövetből voltak. A falak hosszában nagy könyvtartó-szekrények állottak, teli ódon kötésü könyvekkel és helylyel-közzel drága műtárgyakkal. Az egyedüli modern butordarab egy terjedelmes pamlag volt, melyet arany himzésű, fekete brokát szőnyeg boritott, rajta néhány selyem párnával.

Erre a pamlagra dobta Hermione a sárga orchidea-csokrot és finom batisztzsebkendőjét. Mielőtt az olvasáshoz fogott, a pamlagon pihent egyideig. Hermione még mindig ott állott a magas iróasztal előtt és ugy látszott, mintha mélyen elmerült volna az olvasásba.

Midőn mellette volt, Hermione kezet nyujtott neki. S keze olyan hideg volt, hogy Luigi nagy nehezen tudta elfojtani a borzadályt, mely abban a pillanatban erőt vett rajta.

- Nem, ne tegye ezt - szólt a férfi és egyre zavartabb lett szerelmi mámorában.

- Mert ezek a halál virágai. Mert éppen egy halott részére akartak ezekből koszorut fonni. De ne beszéljünk többet rólok, hiszen tudja, hogy rettegek a haláltól. Ma este pedig azt akarom önnek mondani, hogy szeretem...

- Önök olaszok csak szerelemre gondolnak - szólt a nő különös mosolylyal.

- Az angolok? A kereskedelemmel, a politikával, a művészettel bibelődnek. Nemesen dolgoznak, nemesen pihennek, nemesen gondolkoznak. Sok pénzt keresnek és sokat is költenek. Egészségesek, erősek és becsületesek az angolok.

- Arról nem szólhatok önnek, gróf ur. Cleveland lord talán többet mondhatna nálamnál.

- Örökre, lady - suttogta a férfi és ismét erőt vett rajta a szenvedély tüze.

Mind a kettő elhallgatott. A férfi, mintha elhagyta volna a bátorsága, nem mert szólni. De a nő megtörte a csöndet:

A férfi közelebb ment a nőhöz, merően a szemébe nézett, mintha az igazságot akarta volna kiolvasni a szeméből. Egy darabig habozott. A multra gondolt és ugy tünt föl neki, mintha bemocskolná szavaival. Nem akart hazugságot mondani.

- Mondja, mikor kezdődött? - ismételte a nő, és Luigi ugy érezte, hogy Hermione belátott a lelkébe.

Még mindig tétovázott. Hanem a nő éjsötét szeme kérdve tekintett reá, várta az őszinte, határozott, eltökélt feleletet. Luigi most már nem ismerte a határt az igazság és a hazugság között, a való és az illuzió között, és megszólalt:

- Nem volt szerencsém önt előbb látni, milady - szólt eltökélt szándékkal a férfi és nem birt eltántorodni az igazságtól.

- Oh, milyen pontos ön, gróf ur! A ki pontos, az nem szeret. A ki szeret, az már szeretett. Emlékezzék vissza jól - és különös mosoly lebegett ajkán - varázsolja elő képzeletének minden álmát, kutasson emlékei között és eszébe fog jutni, hogy ön már ismerte képemet. Kutasson...

És Hermione különös mozdulattal, a szoba sötét oldalára mutatott kezével, mintha ott kellene Luiginak meglátni, hogyan tünik elő, az álmokból, az emlékekből, a női alak. Luigi összeborzadt.

- Nem csak husz nap óta, nemde? Ha csakugyan olyan kevés idő óta szeretne, nem hallgatnék szavára...

- Ne szólitson ugy - suttogta a nő, zárkózott s merev arczczal, mint egy gránit-szfinx.

A férfi hallgatott és rászegezte szemét. Ugy érezte, mintha megölné a szerelem és a rémület.

- Mondja meg az igazat - szólt állhatatosan Hermione. Mondja, mióta szeret engem.

A férfi merően nézett a szemébe. Másra nem gondolt, csak arra, hogy megölelhesse, hogy keblére zárja, de szavát nem akarta hallani. Iszonyatos rémület fogta el, ha ránézett és megakadályozta abban, hogy megölelje.

A szobában sötét volt. A lámpák bágyadtan égtek. Hermione fehérbe volt öltözve. Mindez növelte szenvedélyét, izgatta őrületes vágyát, hogy magához szoritsa a sugár, imádni való nőt. És ezalatt lesujtotta a rémület, hogy kisértetet lát maga előtt.

Hasztalan iparkodott bátorságot önteni magába, azzal, hogy a halottak nem hagyják el sirjukat, hogy az a hasonlatosság végzetes kombinácziója volt a vonásoknak s a szineknek, hogy nincsenek kisértetek. De ki ismeri a szellemi élet igazságát? Ki kutatta fel a lélek minden titkát?

A nő bűbájosan mosolygott reá, de a mosoly emberi mosoly volt. Azután leült az alacsony, terjedelmes pamlagra és intett a férfiunak, hogy üljön melléje a zsöllyébe.

Hermione fehér tollakból készült nagy legyezőt vett elő a faragott nagy iróasztalról és lassan czirógatta vele állát. Végre megszólalt:

- Midőn fölnyitja a száját és beszélni akar, lady Hermione, meghalok a rémülettől.

- Oh, micsoda furcsa dolog! - suttogta a nő megdöbbenve. - Tehát hallgatnom kell?

- Nem, nem. De ide hallgasson. Beteges, gyönge, nyomorult lélek vagyok és... nem mondhatom meg önnek betegségem, nyomoruságom okát... csak arra kérhetem, hogy bocsásson meg, mint valami beteg gyermeknek, a ki egy szótól, egy tekintettől ugy érzi, mintha meg kellene halnia...

- Nem baj... csak ugy bánjék velem, mint valami beteggel. Ne beszéljen holmi szomoru, gyászos dolgokról, a mi annyira ellenkezik ifjuságával, szépségével és a szerelemmel. Beszéljünk szerelemről, mint egy pillanattal ezelőtt, mert önnek szabad minden... Oh, tudom, tudom, hogy nem szeret! Ne unatkozzék, ha szerelemről beszélek. Engedje meg, hogy elmondjam, mennyire szeretem, milyen véghetetlen, örökkévaló az én szerelmem...

Egészen a nőhöz simult, a mig ezeket mondotta. És Hermione megláthatta szemében a szenvedély szikrázó villanását és meghallhatta hangjában a szerelem remegését, melyet minden nő ismer.

Hermione elforditotta szemét, mert ugy érezte, mintha hályog borult volna reá. Egy pillanatig tartott csak. Hermione halkan susogta:

- Tudom, hogy miért lelki beteg ön, Caracciolo... tudom, miért esik rémületbe, ha beszélek...

- Nem ezt a nevet - szólt a nő halkan és a szemébe nézett, a nélkül, hogy mosolygott. - Lehet, hogy engem szeret: de ön igazában egy halottat szeret, Luigi.

És a nő hirtelen mozdulattal, fehéren, hosszában elnyult a széles pamlagon és lehunyta szemét. És a könnyü szóra, meg a kisérteties mozdulatra, mely halotthoz tette hasonlóvá, a férfi halálsápadt lett, miközben hangja a torkán akadt.

A férfi elnémult, arczát két kezébe temette, fejét lehorgasztotta és ugy érezte, mintha feneketlen mélységbe zuhant volna alá.

A nő lassan legyezte magát a fehér tollas legyezővel, a tollak sima végével czirógatva homlokát, orczáit, ajakát. Azután lassan lecsuszott a pamlagról is, mintha nem is érintette volna a földet, nesztelenül suhant végig a szalonon és kiment a tágas márványerkélyre, mely a néptelen piaczra szolgált. És ott maradt, hogy elmerengjen a csöndes, nyári éjszakán, melynek fekete fátyolán átszürődött a felkelő hold ezüstös fénye.

Mikor Luigi lenyult kezével és kereste a nőt, Hermione nem volt többé ott. De az erkélyről egy női hang nevén szólitotta.

Hermione karjai lecsüngtek a márványkorlátról, a legyező a levegőben lógott. Nézte az éjszaka foszladozó árnyékait. Köröskörül üde szellő lengett a levegőben és távolból, Flórencz népes utczáiról, a város tompa moraja hallatszott. Egyetlenegy lélek sem járt a piaczon és Santa Croce a benne porladozó nagy szellemek örök álmát aludta.

- Igen, nagyon. Nekem ugy rémlik, hogy a nappali világosság kegyetlen, brutális és hogy csak az éjszaka táplálja a lelket és az érzékeket.

- Az éjszaka a viziók ideje, - susogta Hermione - és az élet, egy futó álom árnyéka, igy mondja ezt az önök költője.

- A szerelemben a szerelem érdekes és nem az, ha nem szeretnek bennünket. Ha az imádott teremtés szive olyan kemény, mint a kő, ön tovább élhet. De ha az ön szive sivárrá lett, önnek meg kell halnia.

- Nem tudom - suttogta a nő, különös hangon, végigvonva finom kezét homlokán - talán sohasem.

Egymás mellett állottak, a márvány korlátra támaszkodva. Luigi karjával érintette Hermionét. Az éjszakai üde szellő kábitóan hatott rájuk.

- Miért nem kisérli meg? - mondta a férfi, csaknem a fülébe, miközben a nő kicsit lehajtotta a fejét. - Miért ne lenne szerelmes egyszer?

- Szeretnék... szeretnék... de nem tudok - és Hermione az eget nézte, mely immár egészen fehér volt a magasra szálló hold fényétől.

- Talán nem tudok. Minden angyal, minden madonna, minden szent, kit imádok, szememre vetné.

- Jőjjön Nápolyba, - susogta hozzá a férfi, mintha a szenvedély hullámaiban fulladoznék.

- A szerelmeseknek való az én szülőföldem. Mit csinál ön itt? Ezek a tiszta és hideg bálványok megdermesztik a vérét! Ezek az édes álmokkal teli éjszakák távol tartják önt a szerelmi valótól. Jőjjön le velem.

- Nem tesz semmit! Ha tudná, mennyi szép képe van az én szülőföldemnek, a tengeren, a végtelen egen... Ha tudná, hogy egy nápolyi éjszaka, hol a csillagok reszkető fénye oly eleven, oly élethű, oly közel van önhöz, hogy ugy rémlik, mintha a szivében égne az a fény, mintha vérében érezné azokat a meleg és remegő csillagokat... Jőjjön Hermione le velem...

- Lecsukja a posillipoi nyaralója redőnyeit. A levegő áthat rajtuk ide, de a fény nem. Aludni fog, álmodni fog, olvasni fogja kedvencz könyvét.

- Szent János evangéliumát. Nem fogom önt meglátogatni nappal. Ha leszáll az est homálya, megengedi, hogy önhöz elmehessek s szemét csodáljam hajnalig... Jőjjön le velem...

- Ahol majd tetszik... éjjel... a halmokon... az én kis hajómon... ahol akarja, az utczákon... a tengeren... bárhol, egészen hajnalig.

Suttogó, szerelmes hangon, a megindulástól szinte zokogva, szenvedélyes, egyhangu, szakgatott szavakat rebegett Luigi fülébe. Az éj varázsa körülfogta mindakettőjüket és a hold fehér fénynyel borult a piaczra.

Hermione nem felelt már, csak nézte a férfit különös bűbájjal a szemében, mereven, kezei szinte élettelenül csüngtek alá, fehér legyezője a földet seperte.

Most egyik karjával átfogta a férfi a nő sima derekát és gyöngéd mozdulattal maga elé forditotta. Másik karját a nő födetlen nyaka köré fonta, szép arczát magához vonta és ajakával meg merte ajakát érinteni. Mikor az ajkak csókba tapadtak, Luigi, mint valami őrült, hirtelen felzokogott:

Ekkor, mintha megsoványodott, megmerevedett volna a nő lenge, puha teste karjai között, homloka, arcza, ajaka mintha jéggé vált volna és Luiginak az irtózatos hidegség a velejébe szállt. A nő szemei elhomályosodtak, lecsukódtak, a száj fájdalmasan vonaglott és a férfi érezte, hogy szerelme lángját a sorvadás egyszerre eloltotta, ugy rémlett neki, halottat tart karjai között.

Midőn Giulio Carafa és Marco Palliano a Santa Chiara templom elé értek s a fogatból kiszállva, végig mentek a kolostor első udvarán, a nagy templom ajtaját csukva találták. Köröskörül egy lelket sem láttak. Csönd és sötétség töltötte be az egész udvart.

- Negyeddel mult kilencz óra - tette hozzá Carafa, megnézve óráját egy lámpa alatt.

- Egy negyed óra miatt... nyilván nem érkezett még meg. A menyasszonyok rendesen késnek - végezte nagy türelemmel Carafa.

És mind a kettő nyugodt mosolylyal nézett egymásra; azután fel s alá kezdtek járkálni a templom csukott ajtaja előtt, csöndesen czigarettázva.

- Ugy látszik... ugy látszik, hogy az előbbi esküvő amabban volt... és e szerint...

- És e szerint a legujabb menyasszony nem akart oda menni, hogy ne jusson neki eszébe...

- Különös teremtés ez a Laura - jegyezte meg Palliano, hirtelen megállva. - Alig van párja a világon.

- A nagy temperamentumos nők gyakran unalmasak - mondta Carafa. - Cesare roppant bosszankodhatott a nejével.

- Szegény ördög, meghalt - kiáltotta Palliano, szelidebb hangon. - Legalább most senkit sem bosszant.

- És önmagát sem - jegyezte meg nagy bölcsen Giulio s a kapu fekete boltive felé nézett, ha nem jön-e valaki.

- Én meg a mondó vagyok, hogy a legszerelmesebb pároknak sincs valami nagy kedvük megesküdni. Bizonyitékokkal és tanukkal is szolgálhatok.

- Nagyszerü! Még az volna szép, ha te, a nős ember, beszélnél rosszat a házasságról.

- A ki a kolostorban lakik, az nem mondja el a titkokat - jegyezte meg Carafa. - De te, barátom, mikor rosszat mondasz a házasságról, hálátlan ember vagy. Ha valakinek hasznára volt ez az intézmény, az bizonyosan te vagy.

- Ezt azért tettem, hogy annál biztosabb alapra fektessem a nőtlenség teóriáját. Lám Cesare Diast, a ki oly önző, annyira óvatos volt, hogy valami testi vagy lelki baja ne essék, ki annyira ragaszkodott szabadságához, nyugodt életéhez, lám, mit nyert a házassággal?

- Én meg biztositlak, hogy ha velem akarja magát megboszulni, engedem, hogy magát megölje.

Egy pillanatig megállották és hallgatóztak. Kocsirobogás hallatszott a piazza del Gesù felől. A kocsi azonban közeledett, elment a kolostor kapuja előtt, a nélkül, hogy megállott volna és tovább folytatta utját san Domenico Maggiore irányában.

De a két násznagy, jóllehet soká keresgélt a templom nagy vasajtaján, nem talált sem csengetyüt, sem karikát, vagy kopogtatót. Vékonyka sétapálczájukat pedig nem használhatták a nagy vasajtón.

- Egyszer egy hölgygyel volt itt légyottom. A kolostornak két ajtaja van. Gyerünk, keressük a másik ajtót.

A templom kis ajtaja is zárva volt. A két barát megállott a lépcsőkön és egymásra nézett.

- Szó, a mi szó, a dolog unalmas kezd lenni - felelte Carafa, aki maga is türelmét vesztette, és nem tudta magát elhatározni, maradjon-e, vagy sem.

Keresgélni kezdett. Talált is egy vaslánczot, melyet alig lehetett észrevenni a sötét falon. Giulio belecsimpeszkedett és egyszerre csak éles csengetyüszó hallatszott. Nem felelt senki.

- Itt nem tartja esküvőjét senki. Itt nyilván temetés lesz - mormogta Marco, vigasztalanul.

Giulio másodszor is csengetett. Kevés vártatva nagyot nyikorgott az ajtó és feltárult. A sekrestyés fakó ábrázata tünt fel egyszerre, megvilágitva egy viaszgyertya fényétől.

- Mi tetszik? - kérdezte óvatosan a sekrestyés és be akarta tenni az ajtót.

És becsukta az ajtót, nagy zajt csapva a reteszszel; a lépcsőkön hagyta a násznagyokat.

De nem vártak soká. A Santa Chiara templomának kis ajtaja ismét feltárult és a sekrestyés beeresztette a két uri embert. Köröskörül sürü sötétség volt, csak fenn, a pompás templom tágas ablakaiból szürődött be egy kis bágyadt világosság. Marco Palliano és Giulio Carafa megállottak és szinte megdöbbenve néztek körül. A puszta, elhagyatott, sötét templom különös hatással volt rájuk.

- A dolog nemcsak unalmas, hanem sötét is kezd lenni, - suttogta Palliano a Giulio Carafa fülébe.

Megállottak az oltár előtt és némán meredtek az időtől megbarnult szent képre. A sekrestyés szótlanul várta őket és koronként kiváncsian nézett, hol az egyikre, hol a másikra.

- Igy mondta a plébános ur. Ha ugy tetszik, bejöhetnek a sekrestyébe, ott legalább le is ülhetnek.

- Rágyujthatunk és kártyázhatunk, nemde? - kérdezte Giulio Carafa, komolyan a sekrestyéstől.

Azután követték a fakó arczu, feketébe öltözött, csaknem papi külsejü embert. Végig mentek a sötét templomon, lábujjhegyen, kalapjukkal kezükben, azután elmentek a kis kápolna mellett, ahol Mária Krisztina, Savoya szent királynéja nyugszik és betértek a tágas sekrestyébe. A sekrestye mélyében egy márványoltár állott és ezen nyolcz gyertya égett. A plébános fekete bőrből való karosszékben ült és mikor a két násznagy belépett, fejét megbillentve, csak ennyit mondott:

A násznagyok köszöntötték és megálltak, miközben a sekrestyés négy széket és két bársonypárnát helyezett az oltár elé.

- Egy órai késés: Laura és Cesare nyilván megölték magukat - szólt fagyosan Giulio Carafa.

- Miért nem foglalnak helyet, uraim? - szólt a plébános és összekulcsolta két kezét a hasán.

- Én miattam már elmentek volna - dörmögte a plébános - nem jó annyira megváratni az örök istent.

A csengetyü azonban ismét megszólalt és a sekrestyés, még egyszer fogta vékonyka viaszgyertyáját és távozott.

A plébános felkelt és két-három lépést tett az ajtó felé, hogy a jegyesek elébe menjen.

A jegyesek végre megérkeztek. Egyedül voltak és Cesare karját nyujtotta Laurának, egyik kezében a kalapot, a másikban pedig fekete keztyüjét szorongatta.

Laura tiszta fehérben volt. A nehéz rövid selyem ruha szorosan simult derekához és gazdag ránczokban hullott alá.

Fején s a homloka, meg a halántéka körül fényes lehelletszerü, szőke haján, a szokásos fehér fátyol s a narancsvirág-koszoru helyett, fehér zárt csipkekalapot viselt, melyen apró, fehér mirtuszvirágok voltak. Kezében fehér bársony imakönyvet tartott és fesztelenül nehezedett Cesare karjára.

Fehér arczán, melyen bágyadt pir ült, egészen közömbös kifejezés ült. A legcsekélyebb nyoma sem volt rajta a derültségnek, mert nem mosolygott gyönyörü, kék szeme, mert nem kaczagott üde, szép ajaka.

Cesare Dias smoking-ban volt, fekete gyöngygombokkal. Rajta volt fekete felöltője.

Kalapján fekete fátyol volt, feketék voltak a keztyük is. Ő tehát nem tett valami nagy előkészületeket az esküvőre. Cesare szorosan ragaszkodott a gyászhoz, mig ellenben Laurán nem igen látszott meg, hogy elhalt nővérét gyászolná.

Már két hónapja mult el a haláleset óta és Cesare még mindig mély gyászban volt. Arczán meglátszott, hogy valami nehéz gond nyomja lelkét.

De azért nyugodt, teljesen nyugodt volt, egyetlenegy izom sem rándult meg arczán, mosoly nem volt szemében. Nem volt sem szomoru, sem vidám, sem közömbös, hanem mély gondolatokba volt elmerülve, olyannyira, hogy ugy rémlett, mintha egész élete egy gondolatba volna összpontosulva.

Cesare halkan, hamarosan bocsánatot kért a plébánostól, hogy elkésett. A plébános nagy komolyan hallgatott és mintha várna még valakit, folyton a sekrestye ajtaja felé nézett. Ezalatt a jegyesek a két tanuhoz közeledtek és üdvözölték egymást.

- Ritkán szoktam késni - Szólt Cesare, miközben Laura nyájasan kezet szoritott a két baráttal.

- A menyasszonyok nem kötelesek pontosan megérkezni - szólt Palliano és udvariasan meghajtotta magát.

- Én késtem és nem Laura. Ő készen volt már félkilenczkor - válaszolta Cesare hidegen.

- Jobb későn, mint soha, - mormogta Carafa és a Laura elkomolyodott arczáról rögtön észrevette, hogy ostobaságot mondott.

Cesare Dias egyébiránt ugy tett, mintha nem is hallotta volna. A plébános a szertartásos ruhába öltözve közeledett feléjök.

- Leszek én az, leszek én az - ajánlották mindjárt Giulio Carafa és Marco Palliano, látván, hogy a jegyesek zavarba jönnek.

- Önök a tanuk és ha éppen nem akarják, nincs szükség a násznagyra - szólt a plébános, és az oltár felé ment.

Mialatt Cesare Dias és Laura Acquaviva az oltárhoz közeledtek és aztán a két bársony párna előtt megállottak, a sekrestyés a többi gyertyát is meggyujtotta. A sekrestye azonban félhomályban maradt, magas szekrényeivel, széles nagy asztalaival és egyszerü márványoltárával.

A pap az oltárhoz lépett és a sekrestyés követte őt, a lépcsőkre térdelve és lehorgasztott fővel ismételve az imádságát.

Laura kinyitotta fehér bársony imádságos könyvét és olvasni kezdett belőle. Cesare lesütött szemekkel, lehajtott fővel állt mellette. A két tanu valamivel közelebb lépett a jegyesekhez.

- Hallod-e Giulio - suttogta Marco a barátja fülébe - hiszed-e, hogy Cesare végrendeletet csinált?

Elhallgattak. A pap elmondta a Miatyánkot és Laura nyugodtan, lassan ismételte a pap szavait, Cesarenak is imádkoznia kellett volna, de ő abban a sekrestyében, mise, zene, násznagy, a fényes és misztikus pompa nélkül, nem érezte ugy, mintha esküvőn lett volna.

És a helyett, hogy imádkozott volna, egészen más, nyilván attól a templomtól távol eső dolgokra gondolt, mert ugy tünt föl, mintha nem is hallotta volna a rituális kérdést.

- Ön, Cesare Dias, akarja-e törvényes nejének Laura Maria Acquaviva kisasszonyt?

És a pap, a ki alig birta elpalástolni ámulatát, lassabban, a vőlegénynek szemébe nézve, ujból kérdezte tőle:

- Ön, Cesare Dias, akarja-e törvényes nejének Laura Maria Acquaviva kisasszonyt?

- Igen - szólt hirtelen a leány, alig észrevehető és nyugodt mosolylyal az ajkán.

- Önök, Cesare Dias és Laura Acquaviva a házasságban egyesültek és megáldom önöket az atya, fiu és szent lélek nevében.

És miközben mind a ketten mélyen lehajlott fővel, megalázkodva a párnákon letérdeltek, a pap egy latin imádságot mormogott, keresztet vetve a levegőben s az uj házaspár fölött. Azután Cesarehez fordulva, igy szólt:

És feléje nyujtotta hófehér kezét, melyről lehuzta volt a keztyüt. Cesare akkor föleszmélt és a mellénye zsebéből egy karikagyürüt szedett elő, melyet az odanyujtott fehér kéz ujjára dugott. Keze annyira reszketett, hogy kétszer nem sikerült neki a gyürüt a nő ujjára tenni. A mit csupán csak az ifju menyasszony vett észre.

A pap is oly különös pillantást vetett rájuk, mintha az egész dolog nem tetszenék neki. Pedig az iratok mind rendben voltak. A pápa megküldte a diszpenzácziót, a mire okvetlen szükség volt, mert a jegyesek sógorok voltak.

A menyasszony nyugodtan térdelt a párnán, arczán a megindulásnak legcsekélyebb nyoma sem látszott. A vőlegény egészen elmélyedt gondolataiba szinte önfeledten, mintha nem tudná, mi történik körülötte. A tanuk pedig, épp ugy, mint a pap, bámuló és néma szemlélői voltak a kinos jelenetnek.

A plébános tudtukra akarta adni, hogy elmehetnek; keresztbe tette a kezeit a mellén. Laura megértette.

És a nélkül, hogy keresztet vetettek volna magukra, a nélkül, hogy meghajoltak volna az oltár előtt, az uj házasfelek hátat forditva a papnak, a két fiatal emberhez szegődtek, a kik a szokásos konvenczionális üdvözletekkel fogadták mindkettőjüket.

A plébános levetette stoláját és szinte megkönnyebbülten dörzsölte kezeit, de ezalatt a sekrestyés valamit előkészitett a sekrestye nagy asztalán. A házaspár Marco Pallianotól és Giulio Carafától követve, éppen távozni akart, midőn a plébános visszaszólitotta őket:

Laura kérdő pillantást vetett Cesarera. Ő nem tudta, hogy erre szükség van. Hiszen sohasem volt még esküvőn, még a nővére esküvőjén sem volt jelen.

Cesare özvegy ember létére, tudhatta volna, hogy mire van szükség, de ugy látszott, ő abban a pillanatban mindenről megfeledkezett.

A plébánia nagy anyakönyve nyitva állott, mellette ódon sárgaréz tintatartó.

A férfi lehajolt és reszkető kézzel, vékonyka, finom betükkel aláirta a nevét. Azután letette a tollat a tintatartóra, a nélkül, hogy eszébe jutott volna, hogy Laurának is alá kell irnia.

Laura szokott fesztelenségével felkapta a tollat és először irta alá asszonyi nevét: Laura Dias Acquaviva. Azután kecses mozdulattal fölemelkedett és átnyujtotta a tollat Giulio Carafának. - A tanuk aláirták nevüket és ezzel véget ért minden.

- Jó éjszakát, plébános ur - mondta Laura és karját a Cesare karjába füzte.

- Jó éjszakát, uram - válaszolta a pap, még egy pillantást vetve a bizarr házaspárra: násznagy, rokonok nélkül, a vőlegény gyászban, a menyasszony pedig fehér fátyol és narancsvirág nélkül.

Cesare és Laura előtt a sekrestyés ment, gyertyával a kezében, utána pedig Marco Palliano és Giulio Carafa. A misztikus homályban végigmentek a nagy templomon, de nem a nagy ajtóig, mert a sekrestyésnek talán nehezére esett azt kinyitni, hanem a kis ajtóig, mely hirtelen becsukódott a négy sötét alak után. A két fogat a sötétben, a kolostor udvarán várt rájok. Laura fehér alakja, ki magával vitte férjét, a kocsi felé közeledett, könnyed, suhanó léptekkel. Carafa és Palliano a kocsiig kisérték őket és kezet szoritottak egymással. Laura keze, melyet Giulionak nyujtott s a Cesare keresztezték egymást, a hogy ez a Marco kezét szorongatta:

- Nem jó keresztbe tenni a kezeket - szólt Marco, a babonás ember meggyőződésével.

- Nem hisz a rossz jelben? - kérdezte meggondolatlanul Palliano és rögtön megbánta kérdését.

- Holnap utazol, Cesare? - kérdezte Giulio Carafa és ujabb oktalanságot követett el.

- Talán januárban - felelte Laura, látva, hogy Cesare nem beszélt és czigarettákat keresett tárczájában.

- Valamelyik januáriusi napon talán - felelte Cesare különös hangon, most meg a gyufát keresve.

- E szerint jó éjszakát és szerencsés utat, - szólt a két fiatal ember, a hogy a kocsi ajtaja becsukódott és kalapot emeltek, miközben Cesare már czigarettázott.

Az uj házaspár kocsija kirobogott a kolostor kapuján és eltünt. Giulio Carafa és Marco Palliano egymásra néztek a sötétben és észrevették, hogy mind a ketten mosolyognak.

- Talán... - szólt Giulio, elgondolkozva. - Talán igazad van, szegény Laura, eszerint!

- Szegény... igy hát magától értetődik, hogy nem irigyeljük Cesaret s hogy szánakozunk Laurán.

- Boldog, boldog ember vagy barátom - suttogta Carafa, miközben Chiaia felé hajtottak.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Az uj házaspár, a hogy Toledo felé hajtatott, egy kukkot sem szólt egymáshoz. Laura kétszer vagy háromszor Cesare felé hajolt és rászegezte szemét. Cesare azonban maga elé bámulva czigarettázott.

- Ha efféle kérdésekkel faggatsz, azt kell hinnem, hogy felleg borult tiszta, minervai elmédre.

- Te folyton a multat siratod, Cesare. A mi nagyon udvariatlannak tüntet föl téged - és már harag reszketett hangjában.

- Jobb udvariasnak és igazságtalannak lenni. Jobban szeretem az igazságtalanságot.

- A mint tetszik, - szólt Cesare, lehajtva fejét, mintha helyeselné az átkozódást.

Laura kezeivel görcsösen szorongatta az imádságos könyvet. A harag torkába fojtotta a hangját. De nyugodtnak akart feltünni, mert tudta, hogy ugy sem tud szembeszállni a Cesare fagyos közömbösségével.

Néhány pillanatig némán meredt maga elé, hogy megfékezze háborgó lelkét s visszanyerje nyugodt hangját.

- Kedvesem, egy kicsit nyugodtabban. Tudod, hogy mindig gyülöltem a szczénákat. Tudod, hogy, sajnos, sohasem hittem a szczénáknak - és hangja reszketett, a hogy visszaemlékezett erre - tudod, hogy idegeim megrendültek s hogy nagy nyugalomra van szükségem. Te szeretsz? Nagy hibát követsz el ezzel és nekem is, magadnak is nagy fájdalmat okozol vele. Pedig valljuk be őszintén, haszontalan a mi életünk.

- Hát erőnek erejével kinozni akarsz? Rám akarod erőszakolni érzelmedet, szentimentálisan, tragikusan? Hibát követsz el, ha szeretsz: én elveszett ember vagyok.

- Kár feszegetni a dolgot, kedvesem, és mindenek fölött ne áltasd magadat. Ne szeresd többé ezt a halottat.

- Az, hogy megverekedjem Caraccioloval. Vagy én ölöm meg őt, vagy megöletem magamat általa - kiáltotta kitörő hévvel.

- De te nem találtad meg Caracciolot - folytatta Laura, nyersen, kegyetlenül támadva meg Cesaret.

- Igaz, nem találtam meg. Négy hónapig utaztam, folyton kerestem és valahányszor azt hittem, hogy rábukkanok, csak hült helyét találtam már. Irtam, telegrafáltam neki, mind hiába. Flórenczbe, ahol egy hónapig tartózkodott, két nappal az elutazása után érkeztem meg. Ugy látszik, a végzet igy akarta. Azt hallottam, hogy egy herczegnő után utazott... Ugy gondoltam, jobb lesz Nápolyba visszatérni és itt várni... talán megjön.

- Ő nem igen hű a sirokhoz - kiáltotta Laura és maró gúny hangzott szavából.

- Te nem igen adhatsz neki leczkéket a hűségből - kiáltotta Laura a dühtől elvakultan.

- Szent isten, szent isten! - és elfödte arczát két kezével, az iszonyatos sértés miatt.

A palotába értek. A kocsi berobogott az udvarba és megállott a lépcsőház előtt. Uj portás köszöntötte az uj házasokat, talán nem is tudta, hogy esküvőről jönnek.

- Laura, a nélkül, hogy hátrafordult volna, felsietett a lépcsőkön, miközben Cesare lassan, ébenfa pálczáját a lépcsőkön vonszolva, követte a nőt; a kapus kétszer huzta meg a csengetyüt.

Fenn az emeleten egy inas feltárta a vörös posztóval bélelt ajtót és fölemelte a bársony kárpitot. Uj inas volt ez, és uj volt a szobaleány is, a ki megjelent a szalon ajtajában. Diasék palotájában a régi cselédeket mind elbocsátották. Ez Laura műve volt, a ki felhasználva a Cesare távollétét, a cselédeket ujakkal felcserélte. Hasonló sors érte Stella Martinit is, kinek néhány ezer lirát adott; a vén nevelőnő könyezve hagyta el a házat és ugy érezte, hogy a Dias és Acquaviva családok tragédiája még nem ért véget.

Laura az egész házat is átalakitotta. Csak a Cesare szobáját hagyta érintetlenül. Elzárta Anna szobáját, s folyton magánál hordta a kulcsát.

Midőn Cesare visszatért utjáról, egyenesen a Bristol-szállóba ment. Nem akart visszamenni a piazza della Vittorián lévő palotájába, mert még most is rémület fogta el, ha a történtekre gondolt.

Laura huszszor is elment hozzá a szállóba, s arra akarta birni, hogy térjen vissza palotájába. De Cesare ellent tudott állni a kisértésnek. Borzadva utasitotta vissza a nő kéréseit.

És mégis az nap este, az esküvő után, abban a hitben, hogy Laura végre békében hagyja, szinte öntudatlanul lépett, hét álló hónap után először, a szomoru palotába. Az előszobában Laura tetőtől-talpig végigmérte Cesaret. Cesare mozdulatlanul állt, kalapjával és sétapálczájával a kezében, széjjelnézve a szobában. Laura nem merte megszólitani. Végre megszólalt:

- Ha tovább sértegetjük egymást, nem, - felelte Cesare, bosszus mozdulattal.

- Nem többé, nem többé, - esedezett Laura és diadal villant fel szemében. - Gyere.

És bevezette a szalonba, mely a régi ebédlőszobában volt. Minden megváltozott a szobában: a diszitések szine, a butorok alakja, a kárpitok, a képek, sőt a csecsebecséket is olyan ügyesen rakosgatták széjjel, hogy lehetetlen volt rájok ismerni.

Laura lassan levette kalapját és egy kicsit megigazgatta szőke haját, belenézve a széles, ezüstkeretü tükörbe.

Azután lassan, térdenállva Cesare mellé csuszott és a félénk gyermek módjára, a ki bocsánatért és pártfogásért esedezik, a térdeire hajtotta homlokát. Cesare gyöngén megsimogatta a haját, mintha neki és önmagának akarna megbocsájtani. Tettében nem volt sem szenvedély, sem szerelem, csak engesztelés s önmaga és ő iránta érzett titkos könyörület.

Laura mindent megértett, de nem akarta megzavarni a pillanatnyi békét. Térdenállva maradt előtte, szemébe tüzve tekintetét, alig mosolyogva, gyönyörittasan a pillanatnyi lelkinyugalomtól.

De Cesare kezének gyöngéd czirógatását nem vette Laura csupán békejelnek. Ő még a megindulást is kiérezte belőle. És ekkor Laura félénken, tétovázva, megfogta a Cesare kezét, ajkához emelte és hirtelen megcsókolta. Cesare hagyta, hogy tegye, a nélkül, hogy keze megremegett volna és Laura még egyszer megcsókolta ujjait, gyöngéden, gyermekes ragaszkodással.

Cesare lesütötte szemét és más nem látszott meg arczán, mint az, hogy fáradt és gondolataiba van elmerülve. És kezét megszabaditva, szomoruan megsimogatta még egyszer a fejét és igy szólt:

- Nem tetszhetik neked. Ah, Laura, Laura, nem a dráma az élet kritériuma; mert a dráma feldulja az embert és kidobja őt a valóból. És azok a lelkek, kik megszerették a drámát, soha sem lesznek nyugodtak. Nem láttad, hogy mi volt a mi esküvőnk?

- Milyen különös és gyászos történet: az a templom, éjjel, az az áldás, mely öt perczig tartott és az a két tanu és mi magunk, milyen végtelen szomoru dolog. Gondolsz-e rá, Laura?

- Milyen kicsiny és mulandó tulajdon - jegyezte meg Cesare gúnyos mosolylyal.

- Semmi sem teszi tönkre a tényt: a férjem vagy Cesare - szólt Laura büszkén.

Hiába volt a kevélység: rögtön észrevette. Mind a ketten olyan lelkiállapotban voltak, hogy csak a legfinomabb, a leggyöngédebb modor menthette meg őket a végzetes összekoczczanástól. És nagy erőfeszitésébe került, hogy ettől tartózkodjék. Laura ajkába harapott, de a szót már elvetette, hasztalan volt minden.

- Nem tehettem másként, - mormogta Cesare, ébenfa sétapálczája gombjával játszadozva.

- Tehát erővel? - kérdezte Laura, felemelkedve; mereven állott előtte, tetőtől-talpig végigmérte.

- Nem erővel. Nem vonszoltál az oltár elé, nem mondtam nem-et a papnak. Tehát nem erővel, hanem szükségből.

Laura hangjában végtelen harag rezgett és kék szeme szikrát hányt. Cesare észrevette és ki akarta kerülni a közelgő, kinos jelenetet.

- Nem, nem, - fakadt ki Laura - beszéljünk csak. Mi másról beszélhetnénk? Más ugy sem érdekel engem, meg téged... te meg hallgatni akarsz? Mindent meg kell mondanod... most meg kell mondanod, érted!?

- Ha... ha nem láttuk volna egymást az nap este, a Bristol-ban, nem vettél volna el, nemde? Hogy jóvá tehesd a hibádat, ugyebár? A hogy a regényekben szokás az elcsábitott ostoba leányokkal tenni. Mert tisztességes ember vagy, csakis ezért, nemde?

- Mit! Nem hallgatok; és nem mégy el! Ha aznap este nem buktam volna karjaid közé, sohsem vettél volna el? Mondd? Felelj, felelj, hadd lássam, van-e bátorságod felelni!

- És mondd, mondd még egyszer, ha a becsületet nem kellett volna jóvá tenni, te nem vettél volna el?

- Oh istenem, hallottad, hallottad?! - jajdult föl Laura, két kezét az égnek emelve.

- Te az istent hivod tanuképpen a legfurcsább dolgokhoz, kérlek, hagyd békén a jó istent.

- Ha nem csalódom, jó egészségnek örvendsz. És valószinüleg nem igen fájlalod, hogy elbuktál.

- Tehát csakugyan a komoly sértegetésekre került a sor. Ha van még valami hasonló jelződ, megengedem, hogy reám alkalmazd. Sőt azt is megigérem, hogy nagy türelmem lesz. Csak mondd.

- Semmit, éppenséggel semmit. Ha azt hiszed, hogy használ a te lelki bajodnak, ha sértegetsz, felhatalmazlak, hogy használhasd ezt az orvosságot.

- Ad, nagyszerü dolog férfinak lenni! Nagy szerencse. Kár, hogy nem tudom eléggé megbecsülni! Te nő vagy, igaz, de a nőnek az a sorsa, hogy szenvedjen. És minden tulajdonsága arra való. A férfi azonban arra született, hogy boldog legyen és benne semmi se alkalmas a fájdalomra. Te nő vagy, kétségbeeshetsz; én nem tudok sirni, nem szabad sirnom. Férfi, igen: szép szó! Többet szenvedek, mint ezer nő együtt véve, és nem sikolthatok, sem nem tördelhetem a kezeimet, sem nem téphetem a hajamat.

- És mégis sok idő mult el azóta; és mégis nincs emberi fájdalom, melyre ne hozna enyhülést az idő.

- Azt hiszed, hogy én is ugy felejthetek, mint az inasom, kinek egyetlen gyermeke difteritiszben halt el?

- Én nem tudom, miért szenvedsz annyit, - szólt Laura, különös mozdulattal.

- Talán... kisértsük meg... Hát nem szeretlek téged... nem vagyok a te feleséged... a te szerelmes feleséged?

- Akkor nem szólok - szólt Laura türelmesen. - Bánjál velem ugy mint férfi, mint barát.

- Cesare, ne utasits el. A segitség jöhet bárkitől. Mondd mi nyomja lelkedet.

És a hogy e szavakat kiejtette, ugy látszott lelkének nagy büszkesége egyszerre csak összeomlott. Leült Cesare mellé, oda huzta a zsöllyét, ugy, hogy egyik karját rátehette az ő széke támlájára és feléje hajolt. Kérte, mondja el neki titkos gyötrelmét és szemében meglátszott a vigasztalhatatlan kimerültség, a legyőzetés fájdalmas kifejezése. Laura nem volt szelid teremtés, büszke, erélyes és eltökélt lélek volt, azonban koronként meglátszott rajta, hogy egész lénye a legyőzetés kinjaiban vergődik.

- Cesare, miért nem mondod meg, mit gondolsz, mit érzel? ugyebár elfelejtetted, hogy a közös bűn, a közös bűnbánat szoros köteléke füz össze bennünket? Kinek mondod el, kivülem, ezt a titokzatos lelkizavart? Lehet-e neked kivülem más bizalmas embered? Együtt vétkeztünk, együtt is bünhödjünk. Miért nem nyujtod felém kezedet? Miért akarsz egyedül szenvedni?

- ...A mult természetesen csak téged illet? - és habozva ejtette ki e szavakat.

Laura egyik kezét végigvonta homlokán. És nagy erőltetve, ismét szóhoz jutott:

- Laura, te nő vagy, ezeket a véghetetlen keserüségeket, melyek véghetetlen haraggal vannak keverve, csak férfi értheti meg.

- Mert a szerelem miatt szenvedsz, Cesare! Annak a sápadt halottnak a szerelme miatt, a kit nem tudsz elfelejteni!

- Hogyne hinném! De mást nem hiszek! Másban nem is hiszek, mint ebben a kétségbeesett szerelmedben, mely vesztemet okozza majd! Hogyne hinném! Hiszen én, az élő teremtés, csak attól a halottól félek, értetted?

- Te szereted őt, ennyi az egész - jelentette ki Laura, székében hátradőlve, vonagló kezét szőke hajába mélyesztve és egész valójában remegett.

De Cesare nem hallgatott reá. Ugy válaszolt szavaira, mintha a lelkiismerete visszhangjára felelne.

- Én nem tudom, hogy szeretem-e őt - szólt Cesare halkan - hogyan tudhatnám, ha ő meghalt? Csak élt volna még legalább egy napig, akár haldokolva, mikor már sziven lőtte magát! Most tudnám, vajjon szeretem-e. Csak legalább még huszonnégy órát élt volna, nem több, mint huszonnégy órát! De hirtelen halt meg, nem is láttam őt meghalni; egy szót se szólt. Lehet-e ugy szeretni a halottat, mint az élő teremtést?

- De én férfi vagyok: nem képzelődtem volna. Nem voltam soha érzelgős képzelődő. Nem szenvedtem volna nő miatt, sem élő, sem halott miatt!

- Ide hallgass. Én nem tudom, hogy szeretem-e. Nem tudom, hogy önző élvezetekkel teli élet után, érzelgő teremtéssé változtam-e. Nem tudom, egy negyven éves ember oly hirtelen megváltozhat-e. Én sohasem szenvedtem és nem tudom, hogy eljött-e a fájdalom órája. Nem tudok semmit! Ennyi zür-zavar közepette, ebben az ámulatban melyet képtelen vagyok legyőzni, egy határozott, makacs, elviselhetetlen gondolatom van.

- Te szereted őt, - kiáltotta Laura, kétségbeesetten - mert a ki féltékeny, az szeret!

- Elviselhetetlen! - kiáltotta, mintha nem hallotta volna azt, a mit Laura mondott - nem birom el. Azon igyekszem, hogy legyőzzem ezt a féltékenységet, hanem ez győz le mindig engem. Nem birom el. Megmérgezte a véremet ez a gondolat, hogy megcsalt. Az a gyanum, hogy megcsalt. De mit is beszélek. Nem gyanu ez, hanem igazság s ezt nem viselheti el az ember!

- Elviselhetetlen! Ide hallgass. Az idő elmult, szórakozni akartam, hogy megszabaduljak a féltékenység eme rögeszméjétől, de semmitsem menthetett meg. Megláttam azt a házat, Laura, érted, a hol együtt voltak, egy óráig, két óráig, nem tudom hány óráig, a halál előtt.

Az egy zárt, titkos gyönyörrel teli szoba, mintha a szerelem részére csinálták volna! Láttam a virágokat, a könyvet, a költeményt, a vörös zsámolyt a zsöllye előtt, a hajtűt, mely fekete, szétbontott hajából hullott ki! Mindent láttam. És mindezek között egy vizió jelent meg előttem. Ők voltak, ketten, szerelemről beszéltek, egymás mellett forró, lángoló ifju arczukkal, csókra sóvár ajakkal, ölelésre váró karokkal... ugy, ez annak a napnak a viziója... ez a mai napnak... a mai éjszakának...

- Elviselhetetlen, elviselhetetlen! A képzeletemben ég ez a vizió, kérlelhetetlenül lángol benne. Igyekszem, hogy ne gondoljak arra a jelenetre. Az emberek közé járok, utazom, de mihelyst egyedül maradok, este, a szobámban, borzadással látom nőmet ott, Luigi Caracciolo karjai között.

- És fájdalmam nem hagy alább az idő multával. Kevéssel ezelőtt még csak éjjel gyötört ez a szörnyü féltékenység, hanem most már, ha látok egy férfit s egy nőt, kik szeretik egymást, Annát és Luigit ismerem fel bennök. Ha egy csók csattanását hallom, azt hiszem, hogy Anna és a Luigi ajkai tapadnak egymáshoz, hosszu csókban. És ha nappal, éjjel arra gondolok, hogy a zárt ajtók mögött, a csukott ablakok mögött, az elzárt szobákban, mindenütt őrült szerelmesek vannak, kik csókolják, ölelik egymást és véghetetlen boldognak érzik magukat, Laura, én abban az őrült féltékenységben szenvedek, hogy minden szerelmes párt, Luiginak és Annának vélek!

Laura elborzadva meredt rá szemével. És a kimondhatatlan kétségbeesés hangján, tágranyitott szemekkel igy szólt hozzá:

Cesare elmondta ama hét hónap benső kinjait. Azért mondta, mert nem birta el többé, mert az emberi fájdalom ki kell, hogy törjön egyszer egy iszonyu kiáltásban, mint a halálra sebzett vadállatnál, mely nem tud meghalni.

Elmondta, a nélkül, hogy arra gondolt volna, kinek mondja el és hol, milyen órában, mert nem volt fogalma az időről, a térről, a tényekről, csupán csak az üvöltés szükségének hódolva.

A nő pedig hallotta a szörnyü valót, egyre növekvő, fojtó rémülettel és megrendült az ijesztő kiáltástól, a melyből a férfi lélek minden fájdalma kihallatszott.

Hallotta, a nélkül, hogy képes lett volna egy tiltakozó szót is kiejteni. És azt érezte, hogy egy jóvá nem tehető lelki tragédia előtt áll.

Belátta tehetetlenségét ezzel az érzelemmel szemben, melyet semmi sem győzhetett le, a melyet a megcsalt férfi fékezhetetlen ösztöne élesztett.

Hallgattak. Együtt vétkeztek, együtt követték el a bünt, a mely okozója volt annak a tragédiának, együtt bünhödtek. De azért mégis egymás ellen fordultak és Laura a végső kétségbeesésben, Cesare utolsó szavai hatása alatt, rettegve a jövő boldogtalanságtól, még egy végső kisérletet tett.

- Hová? - és megdöbbent. Nem tudta, mit hall, nem tudta, mit mond neki Laura.

Laura megfogta kezét és maga után vonszolta. Kezénél fogva vitte magával, mint az eltévedt gyermeket. Végigment vele két vagy három szobán, melyek csaknem teljesen sötétek voltak és végre, fölemelve egy kárpitajtót, bevezette abba a szobába, mely Cesare Diasé volt s a mely érintetlenül maradt.

Cesarenak ugy tünt fel a dolog, mintha az előtte való nap lett volna utoljára abban a szobában. Még érezte a levegőben a czigaretta-füst finom illatát. A szép csipkeernyős lámpa a nagy iróasztalon égett és a ritka szép fegyverek, vázák és a modern angol ezüsttárgyak között egy-egy nyitott könyv feküdt. Az asztal közepén egy pár keztyü hevert, mellette nyitott czigaretta-doboz.

A baldachin mélyében, mely a génuai bársonytakaróval födött széles és alacsony ágy fölött emelkedett, a sötét szőnyegen, mely a baldachin alatt, a falhoz simult, a nagy feszület fehérlett, Cesare, a hogy a szobába lépett, szinte megdöbbent, két-három lépést tett, majd hirtelen megállott, mintha nem tudna tovább menni.

És kezénél fogva a nagy, barna kordoványbőr karos székhez vezette, melyben Cesare szokott volt ülni czigarettázva s olvasva a franczia ujságokat.

Cesare a karosszékre dőlt és fejét a magas támlára hajtotta; a bőr hidege szinte jól esett neki.

Laura fehér alakja egy pillanatra eltünt, de csakhamar visszatért; nyitott könyvet hozott magával. Egy kis Larochefoucauld kötet volt, franczia könyv, finom és illatos orosz bőrkötésben. Laura nyitva találta egy széken, mintha valami türelmetlen olvasó dobta volna oda hirtelen.

- Emlékszel? - kérdezte Laura, oly heves hangon és mozdulattal, hogy Cesare lehorgasztotta fejét és igy szólt:

Laura a végső, kétségbeesett kisérletet tette és remegett a félelemtől, hogy eltéveszti a czélját. Az utolsó pártit játszotta és tudta, hogy ez csakugyan játék. Nem bizott többé a szerelemben, sem önmagában, semmiben a világon.

- Emlékszel Cesare? Az nap este, az ebéd alatt, kétszer vagy háromszor néztél rám, oly pillantással, hogy előbb hideg borzongás járta át egész valómat, azután láng csapott fejembe és elárasztotta egész testemet. Midőn felkeltünk, te, a hogy néhány nap óta szoktad volt tenni, megcsókoltad kezemet s jó estét kivántál. A te ajkad hosszabb ideig tapadt a kezemhez, mint máskor. Emlékszel? Én állva maradtam, nem tudtam távozni, azt hittem, megöl a szerelem. Távoztál, a szobádba mentél, ide, ebbe a szobába, hogy átöltözködjél. És én a szobámban, a hová bezárkóztam, könyekben uszó szemmel, lángoló agygyal, minden neszt meghallottam a házban. A csengetyüszót, mely a szobaleányt hitta, hogy Anna felöltözködjék s a szinházba menjen, a hová én nem akartam elmenni, valami titkos sugallatnak engedelmeskedve. És ő oly soká öltözködött, hogy remegtem a félelemtől, mert attól tartottam, hogy te előbb mégy el, mint ő? Tudtam, hogy egyedül mégy érte és reméltem, reméltem, hogy te egyedül maradsz itthon. Sötét és merész terv támadt lelkemben... Cesare, nem hallgatsz rám, értesz, emlékszel?

- ...Végre - folytatta Laura, pillanatnyi habozás után, megrendülve a férfi hangjától - végre valami más zaj ütötte meg fülemet. Nővérem kocsijának tompa dübörgése volt az, mely a szinházba vitte. Akkor... akkor kegyetlen, gyötrő gondolat borult lelkemre, végtelen fájdalmat okozva: hogy ő vele mentél el, a kocsijában! Ah Cesare, Cesare, ne szólj te féltékenységről. A mit én szenvedtem, két év alatt, a te házadban, hallatlan, leirhatatlan! De ne beszéljünk erről, nem ez az, a mit én eszedbe akarok juttatni! Hanem aznap este, midőn végig mentem a csöndes házon, hogy a szobádba jussak, a haldoklás zürzavaros pillanatait éreztem át. Ha nem talállak ott, a halál fia vagyok! De nem mentél el még, szerelmem, édes szerelmem...

És hangja, mely eleinte vonagló, zavart volt, a hogy édes emlékeit visszavarázsolta, mind szenvedélyesebbé lett. Laura megfogta a Cesare kezét:

- Itt ültél ebben a karosszékben, mikor kivülről, az ajtónál, azt kérdeztem, szabad-e bemennem. Fulladoztam. Azt mondtad: "csak bátran". Ráismertél a te kedves Minervád hangjára és kicsit elmosolyodtál, mikor beléptem. Olvastál, már átöltözködtél, hogy távozhassál, de mégsem szivesen távoztál hazulról. Nem tudom, de rögtön arra gondoltam, hogy engem vártál. Letetted a könyvet erre a székre, a hol hét hónapig hagytam, a honnan csak ma este vettem el, ime, a drága könyv. Emlékszel e fehér rózsákra, szivem? Milyen illatosak voltak azok a rózsák! Együtt ittuk az illatát, miközben én itt ültem, ezen a karfán, és egyik karoddal átfontad derekamat, nehogy leessem. Oh! milyen illatosak voltak azok a rózsák! A nyakamat csókoltad aznap este, oly gyöngéden és oly lassan. Ki tanitott, szivem, a csókolás nagy művészetére, mely kárhozatba vitte lelkemet? Emlékszel a ruhámra? Fehér volt, mint ez. Emlékszel a hajamra? Igy volt fésülve, ezzel az arany porral a homlokom körül és a halántékomon. Ajakad koronként abba az arany porba merült...

- Ki tudja meddig maradtunk együtt, meddig csókoltuk egymást! Sem én, sem te, szivem, édes szerelmem, nem emlékszünk reá. Nincs nekem fogalmam az időről. Azt tudom, hogy minden dédelgetésed, minden szerelmi szavad a lelkembe, az érzékeimbe vésődött, oly mélyen, oly maradandóan, hogy onnan nem lehet többé kitépni. Tudom, hogy minden csókod a véremben van. Tudom, hogy mikor elvittél, arczodból, mely hirtelen sötétté és zorddá lett, kiolvastam az igaz szerelmet és én szenvedni, remegni, meghalni vágytam, csakhogy szeretőd s feleséged lehessek. Tudom, hogy minden a mi körülfog bennünket, néma, hű tanuja mindennek és hogy ez a szerelmünk szobája.

A férfihoz közeledett, hogy Cesare meglássa szép ajakát, mely készen állt a csókra. Cesare nem látta azt.

- Emlékszem, emlékszem - és Cesare oly különösen mosolygott, hogy Laura megremegett.

Laura valóban féltette szerelmét. Nyakába fonta karjait, könyektől fátyolozott szemekkel meredt reá. Hiszen győzelmeskedett fölötte az Anna halála után való éjszakán!

Cesare azonban némán, tágra nyitott szemekkel meredt egy pontra, a nélkül, hogy érezte volna a nyakát szorongató karokat, a nélkül, hogy látta volna a nő szerelmes szemeit.

Cesare nem felelt. Folyton odanézett. És Laura is oda szegezte tekintetét, a hová Cesare szemei meredtek. Cesare a félhomályba csüggesztette szemét, a földet seprő, olajzöld bársony, ajtókárpitokra, melyek mögött aznap este, midőn őt a Laura forró szenvedélye hűtlenségre vitte, Anna tanuja volt a szerelmi jelenetnek.

Laura feldult arczczal, az ajtókárpitokra meredt szemekkel, a honnan Cesare nem birta levenni az övéit, azt hitte, hogy megtébolyodik s fogai vaczogtak a rémülettől.

- Ne nézz oda - szólt végre s azon volt, hogy szabaduljon a lidércznyomástól.

- Cesare, könyörülj rajtam, meghalok a rémülettől és a fájdalomtól, ne nézz többet oda!

- Ne félj, ne félj, nincs a kárpit mögött, nem lép be - ismételte Cesare kegyetlenül.

- Annyira rémületbe ejtenek a kisértetek, Laura? Akkor hát mért hozod az embert a halottak közé? Annyira vakmerő vagy, hogy képes vagy szembeszállni e jóvá nem tehető multtal és ezalatt félsz a mult kisérteteitől? Csakugyan félsz te? A halott nem támasztott benned sem szánalmat, sem félelmet és ma éjjel rettegsz ettől a szobától, emlékeitől, szellemeitől? Te nem félsz, hisz ez lehetetlen. Vedd le kezedet a szemeidről és nézz körül...

- Nem birok, nem birok - kiáltotta Laura, görcsösebben szoritva kezeit arczához.

- Végy bátorságot és nézz körül! - és megfogta a nő fehér ujjait és le akarta venni a rémülettől sápadt arczáról.

- Nem bántalak. Végezz ezzel a komédiával; mert nem akarom elhinni, hogy félsz. Itt nincsenek kisértetek, Laura, mert sajnos, az isten nem küld halottakat a földre és mert, ha csak egy léleknek is meg volna engedve, hogy visszatérjen azok közé, a kiket szeretett és a kik őt szerették, Anna itt lenne, ebben a szobában, és akkor igazán, de igazán hirtelen megőszülne szőke hajad a rémülettől, ha ujra meglátnád. De nincsenek kisértetek. Nézz a bársony kárpitok mögé, nincs ott meghalt nővéred, nem látod meg kék brokát-ruhájában! Kérdezd meg e szoba árnyait, sötét zugait, nem találod meg meghalt nővéredet, fehér menyasszonyi ruhájában, a hogyan a föld alá temettem én! Eredj hálószobájába, melynek kulcsát, te kegyetlen, te gonosz, magadnál hordod. Eredj, vedd kezedbe a gyertyát, eredj be, eredj a sötétbe és nem látsz majd semmit. Anna lenn van a sirban, az ő lelke nem tér vissza e földre. És ha igy legyőzted a rémületedet, gyere vissza mosolygóan, önfeledten, gyere ide és kérdezd tőlem, vajjon akarlak-e szeretni; ebben a szobában, mely szerinted, a mi szerelmünk szobája...

- Akkor majd azt mondom neked, hogy Anna itt van, s hogy ez a szoba egy más szerelemé.

- Bizonyosan. Semmiről se tudsz. Ezeket a dolgokat nem szokták a leányoknak elmondani. Velünk éltél, de a leányoknak nem szabad mindent tudni. Azután... hogy elkövettük a bűnt, érdekemben állott, hogy mindent eltitkoljak előtted. Anna itt van. Te nem tudod, hogy minden reggel ide jött a szegény háromszor vagy négyszer az ajtómhoz hallgatózni, e szoba ajtajához, vajjon fölkeltem-e, és künn várt az ajtónál! Mikor nagylelküen beeresztettem, bejött, hogy megcsókoljon és néhány friss virágot tett abba a kis vázába, látod, azon az asztalon. És ott maradt boldogan, megalázkodva, és szerelmes áhitattal nyult minden tárgyhoz. Egy nap észrevettem a tükörben, a hogy titkon megcsókolta a keztyümet! Itt, ebben a szobában, a hol még mindig ugy rémlik nekem, mintha barna, üde és az ifjuságtól, s a szerelemtől csábos alakja egyszerre csak betoppanna!

- Éjjelenként minden órában eljött ide, kétszer vagy háromszor, hogy megnézze, vajjon visszatértem-e. Nem birt aludni a szegény, miközben én a klubban voltam s ott kártyáztam és holmi hölgyeknek udvaroltam. Néha szerelmi szavakat firkált egy nagy iv papirosra. Azután elment, később visszatért, hogy még egy másik szót irjon. Nem volt nyugodalma. Gyakran tettenértem itt, ebben a szobában. És ha nem volt itt, könnyü lépteket hallottam a folyosón s mikor visszahivtam, hogy megcsókoljam, hogy jóestét kivánjak neki, visszafutott a szegény, karjaim közé borult, mint egy kis leányka. Szegény, drága kis asszonykám, mennyire szeretett!

- Ah, Anna imádta ezt a szobát! Mikor nem voltam itt, leült, itt maradt, rám gondolt és szeretett. Az inasom mondta nekem, ő nem mert mindent megmondani. Mikor itt voltam, áhitattal lépett át a küszöbön, láttam arczáról, éreztem égő kezéről, midőn a kezeimet érintette. És könyveim, fegyvereim, ruháim, nyakkendőim, minden szent volt ő előtte. Ah, ő gyülölte a szobáját, a hol mindig egyedül volt, a hová nagyon ritkán mentem, a hol titkos könyeit sirta és imádta ezt a szobát, a hol éltem, a hol engem megtalált reggelenkint, a hol megengedtem neki, hogy leülhessen, hogy maradhasson, a hol megcsókoltam...

- Asszony vagy már, szabad hallanod ezeket a dolgokat! Anna itt van, érted? Nem tudod, hányszor borult e feszület elé, az istenhez fohászkodva, hogy egy kicsit jobban szeressem őt, mig ő engem oly végtelenül szeretett? Nem tudod, mily határtalanul szeretett engem, az én drága halottam, itt, ebben a szobában?

- Ah, az imént nem akartad látni, most meg nem akarod hallani? Minek vezettél ide? Mért követted el ezt az ujabb becstelenséget Anna ellen? Ki vitt erre az ujabb szentségtörésre? Ez Anna szerelmének a szobája, nem lett volna szabad engem ide vezetni.

- Én nem tudtam semmit - nyögött fájdalmasan Laura, karjaival és fejével a nagy iróasztalra omolva.

- Az, hogy te nem ismertél más utat, a tiednél e földön; az, hogy te csupán csak a saját érdekedet hordtad sziveden; az, hogy ugy éltél és élsz, mint a legkegyetlenebb önző és hogy a te szerelmed nem más, mint kegyetlen önzés.

- Tudom, hogy mi az önzés, s hogy nem érek többet, mint te. Én azonban nem jártam behunyt szemekkel, mint te, most is, hogy ne láss semmit vágyaidon kivül. Én láttam, emlékszem és én mondom neked, hogy nagy meggondolatlanságot követtél el azzal, hogy az éjjel idevezettél. Óh tudatlan, óh vak, te engem Anna nászszobájába vittél!

- Ne fohászkodjál, ne fohászkodjál, a baj megtörtént, a bajt nem lehet jóvá tenni.

- Nagy pompával tartottuk meg esküvőnket - folytatta Cesare, mintegy magához szólva, és szemével a szoba félhomályába meredt. - Nem közönséges dolog a diszes esküvő, és ostobaság azt fitymálni. Szombat este volt, derüs és kemény hideg téli nap, lakásunktól a San Pasquale templomig álltak a fogatok. Emlékszel? Temérdek volt a narancsvirág, annyit sohasem láttak Nápolyban. Emlékszel?

- Mennyi virág, mennyi fény, mennyi ajándék. És a szegény, emlékszem, oly meghatottnak látszott az örömtől, hogy tizszer, huszszor is megváltozott arcza aznap délután, és este. Oly gyöngéd hálaérzet sugárzott szeméből, hogy szinte bántott a lelkiismeret, mert oly hideg voltam! Néha, némán, könyek lepték el a szemét és mikor karomba fogózott, a hogy a templomba léptünk, oly lázasan dobogott a szive, hogy attól tartottam, elájul és összerogy. Kicsiny keze, mikor rátettem a gyürüt, oly hideg volt, mint a jég és mereven maradt az enyémben. Mikor a kocsiba ültünk, hazafelé menet, egy szót sem szóltunk egymáshoz. Anna fölemelte fátyolát, láttam vonaglani ajkát, bár nem mert szólni arról, a mi a szivében volt; nem szóltam hozzá, nem akartam megzavarni a végtelen boldogság pillanatát. Te semmit se tudtál erről, ugy-e?

- Semmit. A leányok nem tudnak semmit, Most már örökké emlékszem majd rá.

- De arra emlékszel, hogy midőn az utolsó rokon is elment, Annához közeledtél, hogy bucsut végy tőle, megölelted. Anna görcsösen szoritott a keblére, bizonyosan te is hallottad dobogni azt a szegény szivet. Anna zokogott a karjaid között.

- Azután, - folytatta - egyedül maradtunk, a szalonban. Olyan fáradt és izgatott volt, hogy leültem és nyugodtan czigarettázni kezdtem, egy-egy egyszerü kérdést intézve hozzá, hogy összeszedje magát, ő találomra felelt, bámulta hidegvéremet, de képtelen volt legyőzni lelki zavarát. Azt hiszem, egy félóra telt el igy; azután...

- Nem birod, nem birod? Minő gyöngék és finomak a füleid! Miért nem birod? Olyan gyönge vagy? Hisz okos, merész, erős leány vagy! Nem birod? Meg fogod hallani. Fogadom, hogy nem mégy el addig, a mig nem hallod!

- Helyes. Anna a szobájában volt, nála volt a szobaleánya, hogy leszedje róla a menyasszonyi toalettjét. Én meg itt vártam, czigarettáztam és olvastam...

- Nem, azt akkor szoktuk olvasni, midőn kedvesünket várjuk. Egyszerre csak, a mint olvastam, czigarettáztam és fel és alá járkáltam a szobámban, azt gondoltam, hogy jobb lenne talán aznap este is elmenni a klubba, kártyázni. Rögtön megcselekszem, ha abban a pillanatban egy más gondolat nem villan meg agyamban.

Otthon maradtam. Ah, ő jóságos, egyszerü és ártatlan leány volt, de egyszersmind szenvedélyes, nagyon szenvedélyes leány is és biztos vagyok, hogy várt engem, a hogy a szerelmes menyasszony várja a vőlegényét, ártatlanul és mégis remegve.

- Istenem, istenem - könyörgött Laura, halkan, hogy erőt adjon neki arra, a mit még hallania kell.

- Nem mentem hozzá - folytatta Cesare, eltökélten. - Talán kedvem tellett abban, hogy játékot üzzek abból a szerelemből, abból a remegő lélekből. De gyönyörű téli éjszaka volt és annyi virággal volt teli a ház, hogy illatuk elhatott egészen az én komor szobámig és roppant kiváncsi voltam, egy boldog teremtést látni. Erre kinyitottam az ajtót.

- Oh, Madonnám, Madonnám - fohászkodott Laura, hogy tovább birja hallgatni és ne haljon meg a szégyentől, a féltékenységtől.

- De nem mentem el hozzá. Hogy kinyitottam az ajtót, megpillantottam Annát a szobája küszöbén: meghallotta messziről a kilincs nyikorgását. Megszólitottam. Mint egy árnyék suhant ki szobájából és felém közeledett, végigosonva a folyosón; alig érintette a földet. Köntöse fehér hattyutollal volt beszegve, nagyon kedves volt, csinosan fésülték meg aznap éjjel. Olyan sápadt volt és remegett.

Laura nem tudta folytatni imáját és mélyen felsóhajtott, mintha keserves panasz tört volna ki kebléből.

- Bármilyen sivár és kemény legyen a sziv, ilyen emléket sohasem lehet eltörölni, Laura. Nem vagyok vadállat, ember vagyok, és a kedves és jó teremtés, a ki itt oly végtelenül, megalázkodóan, édesen, lelkesülten szeretett, a ki föláldozta nekem ifjuságát s életét, örökké itt van.

- Mert akartad. Rosszul tettem, rosszul cselekedtem. Sohsem veszszük el feleségül kedvesünket.

- E szerint te mindig szeretted Annát, - mondta neki, arczába tüzvén szemét.

És büszkén távozott. Cesare egy ideig mereven nézett maga elé, azután hátra fordult s feltárta az ablakokat. A hajnal ébredő fénye hatott a szobába. És ezzel vége volt a nászéjnek.

Cesare Dias, a mint elolvasta a Caracciolo szükszavu sürgönyét és megadta a választ, ugy érezte, hogy most már életének utolsó problémáját is megoldotta. Most már mindennel leszámolt és nyugodtan szállt szembe a halállal. A halál gondolatára hirtelen megremegett, de midőn eszébe jutottak neki a gyötrelmes, emésztő órák, a végtelen kinok, a melyeket ő, a megcsalt férj, átélt, csak egy gondolat töltötte be: hogy vagy öljön, vagy őt öljék meg. Bizonyosan jobban szerette volna, ha ő döfi kardját a Luigi Caracciolo mellébe, melyhez nejét szoritotta. Micsoda gyönyörrel nézi majd, hogyan szivárog ki a vér ellensége parányi sebéből!

Még az nap reggel, a nélkül, hogy második nejével törődött volna, elkészült az utra és levelet irt Giulio Carafának, hogy jöjjön két napra Rómába, Marco Pallianoval, mert elintézendő ügye van Luigi Caracciolóval. Nem akarta a dolgot más barátjára bizni, mert azt óhajtotta, hogy a lehető legnagyobb titokban maradjon.

Giulio Carafa rögtön válaszolt és bár nem tette szivesen, azt irta Cesare Diasnak, hogy még az nap este Palliano barátjával Rómába utazik.

Cesare Dias erre ujabb levelet küldött Giulio Carafának, a melyben arra kéri, hogy az ügy - komoly voltánál fogva-csakis párbajjal intézendő el.

Cesare az egész délelőttöt levélirással töltötte. Le sem hunyta a szemét a Laurával való gyötrelmes virrasztás óta és a hogy hét órakor megérkezett a Luigi Caracciolo sürgönye, szinte jól érezte magát. Déltájt a vivóterembe ment, hogy még egyszer és utoljára meggyőződjék, vajjon teljesen elkészült-e a végzetes napra. Tökéletesen nyugodt volt. Éppen egy órakor távozott onnan. Otthon meghagyta, hogy podgyászát vigyék a pályaházhoz. Nem akart többé hazamenni és a Caffé d'Europa-ba ment villásreggelire. Azon volt, hogy elutazása előtt ne találkozzék többé Laurával. Nagyon nyugodtnak látszott.

A kávéházból egyenesen a pályaudvarra ment. A közvetlen vonat három óra és tiz perczkor indult. Még tiz percz hiányzott; inasa már jegyet váltott és podgyászát elhelyezte egy üres első osztályu kocsiba.

Minden rendben volt tehát. A segédeknek este kellett utazniok, másnap reggel, ugy beszélték meg, hogy mind a hárman találkoznak, a két segéd pedig rögtön felkeresi Luigi Caracciolót. Csütörtök, október hetedike volt, pénteken befejezik a tárgyalásokat és szombaton végre meglesz a párbaj. Igy tehát teljesen nyugodt volt.

Más vágya nem volt egyelőre, minthogy tudniillik egyedül utazhassék Rómába. Már hallani lehetett a kocsiajtók csapkodását s a pályaház harangja megadta az utolsó jelt az indulásra, mikor egy elegánsan öltözött hölgy jelent meg a Cesare kocsijának ajtaja előtt. A nő benézett a kupéba és a mint megpillantotta Cesaret, gyorsan felszállt és a kocsi egyik sarkába ült, miközben a szolga felrakta a podgyászt. Laura volt. Cesare, hogy megpillantotta nejét, oly haragos arczot vágott, oly boszus mozdulattal fogadta, hogy ez egy pillanatig mereven tüzte rá szemét, mintha figyelmeztetni akarta volna, hogy udvariasabb magaviseletet tanusitson iránta.

Laura teljesen nyugodtnak látszott. Utazóruhája a lehető legelegánsabb volt, minden oly pompásan állott rajta: a czipellőjétől a kalapja fátyoláig. A sürü, szürke fátyol mögött rózsás és nyugodt arcza látszott. Hol podgyászát rendezgette, hol pedig az ajtó függönyét igazgatta, minden mozdulata nyugodt lelkiállapotát árulta el.

Franczia regényt szedett elő utitáskájából s nagy figyelemmel olvasni kezdett. Egy óráig utazhattak, midőn Laura hirtelen mozdulattal a térdére tette könyvét és halkan, mintha semmi sem történt volna köztük, megszólalt:

Mind a ketten ismét olvasni kezdtek: Laura a regényét és Cesare egy hirlapot. Cesare azonban szórakozottnak látszott, koronként kinézett az ablakon és elmerült a nápolyi vidék nézésében, mely olyan szomorunak rémlett, azon a szomoru délutánon.

És a hogy igy elgondolkodott, megremegett arcza a gondolatra, hogy Laura bizonyosan mindent elkövet, hogy megakadályozza a párbajt. De Cesare el volt készülve mindenre, történjék bármi is, nem hagyja magát eltántoritani.

Laura ismét letette a könyvet s futó pillantást vetett a férjére. Cesare észrevette és megszólalt:

- Részemről azon leszek, hogy lehetőleg ne unatkozzál - felelte Laura egyszerüen.

- Nem, nem, te ugy sem segithetsz rajtam... - suttogta halkan, kibékülve a Laura őszinte, nyugodt volta miatt, habár nem bizott benne.

És igy folytatták utjokat, a nélkül, hogy kérdőre vonták volna egymást. Laura egyszerü, őszinte és szinte nyájas szavai különös hatással voltak Cesare kedélyére és szinte jól esett neki, hogy valakivel együtt lehetett abban a pillanatban.

Midőn Ceprano állomáshoz értek, a férfi azt kérdezte Laurától, vajjon nem kiván-e valamit. Laura azt óhajtotta, hogy szálljanak le öt percznyi sétára a pályaudvaron. Fel és alá járkáltak, egymás mellett, a nélkül, hogy a férfi karját nyujtotta volna a nőnek. Azután ismét felszálltak, mialatt a leszálló esthomályban már gyujtogatni kezdték a vasuti kocsik lámpáit. Cesare ekkor ismét rátért a tárgyra:

- Talán több időre lesz szükségem..., de holnap és holnapután el leszek foglalva.

- Megvárlak a szállóban; olvasni fogok, az erkélyhez ülök s nézem a járókelőket.

- Azt hiszem, hogy ez a Hamupipőke szerep nem igen lesz inyedre - jegyezte meg Cesare.

Mély csönd. Éjszaka volt. És Cesare meggyőződött, hogy Laurának tudnia kellett, hogy ő Luigi Caracciolóval megverekszik. Meggyőződött, hogy Laura hazudott, hogy egyetlen szava sem volt igaz. Meggyőződött, hogy Laurának terve volt. De nagyon is érthetően szóltak egymáshoz, kétszer is: Laura megigérte, tehát bizonyosan be is váltja szavát.

A hogy a borongó őszi esthomály leszállt a száguldó vonat körül a római sivár mezőkre, nem szóltak többet egymáshoz. Egymással szemben ültek: Laura a sötétben nem tudott már olvasni; Cesare csöndesen czigarettázva, az ablakon át nézte a puszta mezőket. Három álló óráig hallgatott a két utas. Elmélyedtek gondolataikba és Cesarenak nem is jutott többé eszébe Laura jelenléte.

Laura a növekvő homályban kétszer vagy háromszor Cesare felé hajolt, mintha azt hitte volna, hogy alszik. Cesare azonban nem vette ezt észre. Három álló óráig ültek egymással szemben némán, mereven és csak a vonat éles, hosszas füttyenése riasztotta fel őket; észrevették, hogy Rómában vannak.

A két szomoru utas együtt szállt le, némán és podgyászát a hotel de Rome-ba vitette, a hol Cesaret jól ismerték, mert mindig oda szállt. A szállóban azt hitték mindjárt, hogy Cesare nászuton van, bárha a két utas nem tünt föl nászuton lévő házaspárnak.

Laura meg se kukkant. Mozdulataiban, mint rendesen, fesztelen volt, egy kicsit merev és fagyos. A vonatban sokkal nyájasabbnak látszott.

- Félóra mulva érted jövök és étkezni megyünk - igy vált el tőle Cesare, miután elkisérte szobájáig.

Midőn Cesare visszatért szobájába, már átöltözve találta Laurát, más ruhában, üdén, rózsásan, szőke hajának glóriájában.

Lementek az étkező-terembe. Senki sem volt ott. Már kilencz óra volt és a gázlángok bágyadt fénynyel égtek.

Halkan szóltak egymáshoz, mintha attól tartottak volna, hogy megháborgatják a néptelen szálló éjszakai csöndjét. Gyorsan megvacsoráltak, mintha sietniök kellett volna valahova.

A hogy kiléptek a teremből és a szálló nagy, födött folyosójára értek, Cesare hirtelen megszakitotta a csöndet:

- Én elmegyek: valakit fel kell keresnem. Te fáradt leszel; olvass egy kicsit s aztán feküdjél le.

Midőn Cesare künn volt, kétszer vagy háromszor végigsietett a korzón és megkönnyebbülten lélekzett föl, hogy végre-valahára egyedül lehetett.

Késő volt: a korzón alig volt járókelő, de azért ő fel s alá járkált, czigarettázott nyugodtan, gyönyörrel élvezte az egyedüllét várvavárt pillanatait.

Bizonyosan nem görditenek akadályt a párbaj elé. A sürgöny világosan szólt: Maga Luigi kivánta ezt a párbajt. Ő, Cesare volt a sértett fél: és a kardot választotta. Ő volt a sértett fél, azért verekszik meg vele, mert nejét elcsábitotta.

A "Hotel Europe" előtt volt. Maga sem tudta, hogyan jutott oda. Nem akart oda menni, mert hisz ugyis elküldi oda segédeit. De nem mert hazamenni, mielőtt meg nem győződik, vajjon ellenfele csakugyan ott lakik-e, vajjon nem misztifikáczió-e a sürgöny.

Itt lakik Caracciolo gróf? - kérdezte a kapustól, a ki a folyosó mélyén ült és ujságot olvasott.

Cesare gyorsan végignézte a vendéglisztát, szinte attól tartva, hogy rajtakapják az olvasáson: nem volt ott a Caracciolo neve. De a hogy távozni akart, átkozva a mostoha sorsot, mely őt lépten-nyomon üldözte, ismét a lisztára pillantott és abban a pillanatban Mileto gróf neve ötlött a szemébe.

- Mert Mileto gróf ur vendéget várt... igaz, meg egy levelet és azt mondta, hogy küldjék el hozzá.

- Nem, Cleveland herczegnőhöz, itt a szomszédságban, abban a kis palotában.

- Ah! értem. De nem hagyok itt semmit. Ne mondjon neki semmit. Meg akarom lepni holnap.

Lassu léptekkel távozott, lehajtott fővel, a mint a kis palota előtt elment, fölnézett az első emeletre, melynek két ablakából vöröses világosság szürődött ki.

Luigi Caracciolo ott volt, egy idegen nő mellett. Hiszen Flórenczben is azt mondták neki, hogy egy angol nővel utazott el. És keserüség fogta el, midőn arra gondolt, hogy Caracciolo még a gyász ideje alatt sem volt hű ahhoz a bizonyos sirhoz. Eszébe jutott, hogy ő maga sem volt hű ahhoz a sirhoz. Arra gondolt végre, hogy talán Anna sem volt hű, midőn a sir szélén volt. És Cesare e kérlelhetetlen gondolat nyomasztó, elviselhetetlen sulya alatt, haza felé ballagott Róma fekete utczáin.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Giulio Carafa és Marco Palliano, tizenegy óra tájt, jelentették magukat Cesare Diasnál. Ők is a "Hotel de Rome"-be szálltak.

Cesare, a mint beléptek a kis szalonba, elébük ment és elérzékenyülten kezet szoritva velök, megköszönte szivességüket.

- Én? Én? Azért van itt, mert el akart jönni - mondta Cesare, elfojtva bosszuságát.

- Ezt a párbajt nem akadályozza meg sem ő, sem senki más, de még az öreg isten sem!

- Hallod-e Cesare, valóban elkerülhetetlen? - mondta, egy pillanatnyi csönd után, Giulio Carafa.

- Oh, hasztalan még szólni is erről - felelte Cesare, lehajtva fejét, mert zavarba hozta a kérdés.

- Ne légy izgatott, kérlek, Cesare - folytatta Carafa komolyan. - Tudom, hogy komoly ügyben jöttünk ide, de mivelhogy meghivásoddal jelét adtad annak, hogy jó barátoknak tekintesz, jó barátokhoz illően is szólhatunk hozzád. Azt hiszed, hogy Caracciolo köteles elégtételt adni neked?

- Ne beszéljünk erről, Giulio - szólt, megindult hangon. - Erre ugy sem válaszolhatnék.

- Igen, az akarok lenni, de nem akarlak, talán ok nélkül, veszélynek kitenni. Ez baráti kötelesség.

- Cesare, ha nincsenek bizonyitékaid, rosszul cselekszel, - tette hozzá Palliano.

- Halljátok, barátaim - könyörgött Cesare, sápadtan, és annyira megindultan, hogy nem birt magán uralkodni - én nem mondhatok nektek semmit. Ne is kérdezzetek tőlem semmit. Nekem vannak is és nincsenek is bizonyitékaim. Én hiszem is és nem is. És a mi fő, nem mondhatok el nektek ilyen dolgokat, ezt jól tudjátok. Ilyen dolgokat a meghitt barátoknak sem szokás elmondani, sőt önmagunknak sem. Csak egy dolgot tudok, hogy holnap meg kell verekednem Luigi Caracciolóval.

A két barát egymásra nézett. Megadták magukat. Carafa azonban mindent meg akart mondani.

- Bocsáss meg, egy más dologról van itt szó. Sajnos, hét hónappal ezelőtt nagy zajt csaptak ezzel az esettel és... engedj meg, sokan nem hiszik és magam sem hiszem azt, a mit te sejtesz. Te pedig most, mikor már mindenki elfelejtette, ujra fel akarod forgatni az ügyet és te magad... te ezzel csak bizonyossá teszed a dolgot!

- Nem törődöm vele - vágott szavába Cesare, makacsul, kérlelhetetlenül. Beszéljenek rosszabbat, mint akkor! nem bánom! Ki vádolhat engem, a midőn bosszut akarok állni sértett becsületemért? Vádolhatnak talán azzal, hogy későn tettem, de ez nem az én hibám.

- De te meggyalázod az emlékét annak a szerencsétlennek, a ki szerintem, ártatlan.

- A házamban kellett volna meghalnia, hogy ártatlannak higyjem? - kiáltotta Cesare, kétségbeesetten, szabad utat engedve a dühös féltékenységnek, a megcsalt férj fájdalmának.

A két segéd nem szólt; ebben a pillanatban mind a ketten azt gondolták, hogy maguk is ugy tettek volna, mint Cesare.

- Helyes, - szólt rövid vártatva, Carafa. - És ha Luigi nem akar megverekedni?

- Dehogy nem verekszik meg! - felelte Cesare, és mosolyában a meggyőződés rezgett.

- Elmegyünk hát hozzá egy óra tájt, három órakor találkozunk, hogy választ adjunk, itt szemben a Caffé di Romá-ban - végezte Carafa.

Cesare, a mint egyedül maradt, fel és alá járkált a szálló kis szalonjában s boszankodott a történteken. Roppant bántották a Giulio Carafa szavai, melyek nagy nyughatatlanságot keltettek benne.

De ő annyira erős volt elhatározásában, hogy nem tehette kérdés tárgyává a neje ártatlanságát. Nem is törődött ezzel! Lelke háborgott. Hiszen csak egy korrekt gavallér, egy becsületes, jellemes férfi tekintette Annát ártatlannak. Hát volt mégis valaki, aki ártatlannak hitte Annát? E gondolatra szokatlan csüggedés fogta el és ugy érezte, hogy koponyája szét akar pattanni, oly forróság támadt agyában e gondolatra.

Az órára nézett. Tizenkettőt mutatott. Bekopogtatott a Laura ajtaján. Laura rögtön kinyitotta.

Oly bájos, oly derült volt, hogy ugy rémlett, mintha gond sohse bántotta volna. Rámosolygott, feléje nyujtotta kezét. Cesare megfogta, de nem szoritotta meg.

- Megverekszel holnap, ugyebár, Cesare? - kérdezte Laura, megigazitva ujjaival szőke haját.

- Ne nézz engem gyermeknek! - szólt Laura, megvető, gúnyos mosolylyal. - Minek titkolsz el mindent előlem?

Mielőtt távozott, valami eszébe jutott. Visszatért és gépiesen pödörve bajuszát, igy szólt Laurához:

De tüstént megbánta. Kezét nyujtotta neki és elbucsuzott. Ismét nyugodttá lett. Cesare távozott.

Cesare Dias, hogy megszabadult Laurától és künn volt az utczán, arra gondolt, hogy jó lenne, ha valami vendéglőbe megy. De azután menten mást gondolt, elmegy inkább a Caffé di Roma-ba, hiszen ugyis oda jönnek három órakor a segédek. Gyalog ment el oda. Bement a kávéházba. Kevesen voltak ott, s a kik ott voltak, azok is unalmas embereknek látszottak neki. Ugy találta tehát, hogy nagyon is gyötrelmes lett volna ő reá, ha három álló óráig kellene tétlenül ott várnia. Különben sem volt éhes, mint aznap, midőn Anna meghalt. Sőt az, hogy az ételtől undorodott, különösen feltünt neki és szinte megdöbbent: holnap párbaja lesz; vajjon nem volt-e talán a halál előjele.

Midőn a korzón volt, a hogy a kávéházból kilépett, czéltalanul őgyelegni kezdett. A lelkiismerete titkos hangja sugta neki, hogy bárhová menjen, de járjon, mindig járjon, mig meg nem jön Giulio Carafa és Marco Palliano, akár gyalog, akár kocsiban.

San Silvestronál kocsit fogadott. Talán abban a pillanatban készült a két segéd a Hôtel d'Europe-ba menni. Odaszólt a kocsishoz, hogy vigye Róma külső telkeire.

Cesare találomra mondta az utolsó szavakat. Jó darabig ült benn, nyugodtan czigarettázva, mikor egyszerre csak azon vette magát észre, hogy kocsija a Tiber partján robog végig. Midőn a kocsi a Ponte Milviora ért, egyszerre csak megállott.

A folyam szélesen terült el előtte és kigyózva hömpölygött a szürke háttérben emelkedő örökváros halmai felé.

Cesare hirtelen leszállt a kocsiról s a Ponte Molle körül elterülő nagy, gyepes mezőre tért, a honnan négy vagy öt ut ágazik ki.

A legszélesebb s a legárnyékosabb a Rómától balra eső út, a mely tekervényesen nyulik végig a folyam hosszában.

A kocsis egy kicsit csudálkozva nézett reá. Cesare különös magaviselete és az, hogy éppen a folyó partján szállt ki, azt a gyanut keltették a kocsisban, hogy utasa öngyilkossá akar lenni.

Cesare rögtön megértette, pénzt vett ki tárczájából és átadta a kocsisnak:

A kocsis fogta a pénzt és nem szólt semmit. Róma felé forditotta kocsiját.

Cesare lassan neki indult az Angelica-utnak, a nagy fák alatt, a Tiber hosszában vezető lejtős uton. A kocsis bizonyosan azt hitte, hogy Cesare öngyilkos és remegett, de nem az életéért, hanem a pénzéért. Dias azonban nem gondolt az öngyilkosságra. Egyedül akart menni a mező és a folyam között, azon az uton, a hol ugy emlékezett, hogy néhány évvel azelőtt, egyszer már sétált. Hirtelen más gondolat kapta meg: hol lesz holnap a párbaj? Legalkalmasabbnak a Farnesina és a Monte Mario között elterülő térséget gondolta. A via Angelica egészen néptelen s puszta volt.

Cesare megállott és a Farnesina mezők felé nézett, a háttérben a szomoru Monte Mario emelkedett az égnek, melynek csucsát sötét czipruserdő födte. Azonban a ritka fákon túl, melyek a via Angelicát szegélyezték, sivár pusztaság ötlött szemébe. Ezen akart végig menni Cesare, hogy alkalmas helyet találjon a holnapi párbajra; de később mást gondolt és tovább bandukolt a folyam partján, hol törpe és görbe füzfák vetettek árnyékot a Tiber sárga vizére. Fejét lehorgasztva, egyetlenegy és gyötrő gondolatba mélyedve, ballagott Róma felé és örült, hogy végre egyedül lehetett és átengedte magát meg-megujuló, fellobbanó féltékenységének, benső kinjainak.

Midőn fölemelte szemét, az út egyik kanyarulatánál, mely Róma felé hajlik, egy női alakot pillantott meg. A nő lassan járkált a magas sövény hosszában, a mely elválasztja a sivár mezőket, a porta Angelica fasorától. Az uri nő egyedül volt. Könnyed lépteinek zaját elnyelte az ut süppedékes földje.

A nő szürke gyapjuruhában volt, melynek fakó szine hasonlitott ama roppant felhő szinéhez, mely egészen elzárta a római égboltot. A hosszu, földigérő szoknya alját ezüst paszománt szegélyezte s ugyanez volt a nyaka és az ujjai körül. A nő fején apró ezüstszálakból fonott kalapot viselt, melyhez egy kis havasi gyopár-bokréta volt tüzve. A homlokán, a halántéka körül fekete hajának apró fürtjei nyultak ki a kis kalap alól. Vállaira szürke kis flanel-köpenyeg borult, teli ezüsthimzésekkel.

Cesare a nőre pillantott, de csak hátulról láthatta; mindazonáltal nagyon ismerősnek tünt föl neki: mintha ismerte volna azt a magas, karcsu alakot, tele ifjanti bájjal és azokat a fáradt s mégis könnyed lépteket.

Hol is látta ezt a nőt és bájos alakját és azt a járást, mely teli volt bűbájjal? Bizonyosan jól ismerhette; minden lépés után egy-egy mozdulatát, egy-egy vonását vélte fölismerni.

Távol volt tőle, jóval előtte, az ut tulsó oldalán, de ő érezte, hogy ismeri azt az alakot. Letért a folyó partjáról, hogy közvetlen utána mehessen az ismeretlen nőnek. Meggyorsitá lépteit, már majdnem utólérte és föltette magában, hogy elhagyja és aztán hátrafordul és megnézi. De nem volt szüksége erre, mert siető lépteinek zajára a nő hirtelen hátrafordult és merően nézett rá egy pillanatig.

És Cesare Dias meglátta meghalt nejének fekete haját, felfésülve, a hogy szokta hordani; meglátta meghalt nejének keskeny homlokát s nagy fekete szemének szelid s mégis büszke tekintetét; meglátta ifju arczának vonásait; meglátta, mindenekfölött üde, rózsás s duzzadt ajakát, félig nyitva, mint a gránátvirág, és meglátta alakját, mozdulatát, járását, a kis keztyüs kezeket, apró lábait és meglátta végre nejét egész valójában, a ki a via Angelicán ballagott, egyedül, művésziesen elegáns ruhában, és oly könnyed léptekkel járt, mintha nem is érintette volna a földet.

Cesare kétszer is elment előtte, hogy ujra lássa arczát. A nő lassan, kétszer is megfordult, hogy megnézze az ismeretlen férfit, a ki mögötte ballagott. És Cesare még kétszer is meglátta a haját, a homlokát, a szemét, a száját, az alakját és ugy találta, hogy ez Anna, a neje volt.

Lépten-nyomon követte a nőt, a magas, tüskés sövény alatt, melynek zöld szinét az ősz halványra festette. És a nő nyugodtan ballagott Róma felé, a nélkül, hogy meggyorsitotta volna lépteit, kecses mozdulattal emelve fel koronkint ruháját, szemét majd a hullámzó folyóra, majd az elhagyatott mezőre forditotta.

Cesare mással nem törődött, mint a bájos női alakkal, a ki előtte ment s a kit követni kellett.

A nő egy pillanatra megállt és hirtelen mozdulattal megrázta porlepte szoknyáját. Cesare is megállott, várva, hogy a nő tovább folytassa utját.

A város felé közeledtek. Már látni lehetett messziről az Angyalvár hatalmas tornyát, roppant angyalával, mely a magasban óriási denevérnek tetszett. Már felbukkant szent Péter templomának szürke kupolája, a Porta Angelica csipkés falai mögött.

Cesare szinte szenvedett arra a gondolatra, hogy hátha egyszerre csak eltünik a nő. És tényleg a sikátorban, mely szent Péter templomának árkádjai mögött vonul végig, a nő a fal kanyarulatánál egyszerre csak eltünt. Szivszorongva rohant Cesare az ismeretlen után, de nem látta többé.

Ismerős hang ütötte meg fülét. A kocsis volt, a ki, nem kis meglepetéssel igy szólt:

Cesare szótlanul meredt rá, mintha nem hallotta volna szavát s nem jutott eszébe, hogy maga rendelte oda; a nélkül, hogy szólt volna, a szent Péter térre sietett, hol magasra törtek a két szökő-kut vizoszlopai, hol merészen meredt a szürke égbolt felé az óriási obeliszk. Holt volt a nő? Elveszett, eltünt, mint az elillanó füst. Kétszer-háromszor keresztül ment a piaczon, mialatt a kocsis messziről követte szemével.

Egyszerre ismét meglátta a nő parányi, szőke alakját a templomhoz vezető lépcsőkön, és messziről ugy rémlett neki, mintha feléje fordult volna és hivná, szólitaná, hogy kövesse.

Tágranyitott szemekkel nézte a lépcsőkön felhaladó alakot, majd utána iramodott, kétségbeesetten futott keresztül a piaczon, és éppen akkor érte utól, mikor a templom küszöbére lépett.

A nő bizonyosan ismerte istennek ez üres, hideg, roppant házát, mert a márvány szentelt viztartóba dugta két ujját, s keresztet vetve magára, majd mélyen meghajtotta magát, a nélkül, hogy ügyet vetett volna a hatalmas oszlopokra, a szobrokra, a kápolnákra, az emléktáblákra; végigment a templom jobb hajóján és letérdelt a márványlépcsőn, a csodaszép bronzrácsozat elé, mely II. Julius, a kegyetlen pápának kápolnáját és sirját zárja körül.

A nő térdenállva, a bronz-rácsozathoz támasztotta homlokát, és alakja oly mozdulatlan volt, mintha egész lelke az imára, ájtatoskodásra irányult volna.

Cesare három lépésnyire várt, kezében kalapjával, mintha lovagja volna az uri hölgynek.

Nem imádkozott, nem vetett keresztet magára, nem nyult a szentelt vizhez, csak azért volt ott, hogy a nőre várakozzék, mással ő nem törődött.

A nő egyszerre csak felállt, egy pillanatig megállott, lehajtott fővel még egyszer keresztet vetett magára, és a nélkül, hogy Cesarera nézett volna, egyenest távozott, vállaira emelve mantilját, mintha fázott volna. Kiment a templomból, lassan haladt le a lépcsőkön; fényes uri fogat közeledett feléje, egy liberiás inas felnyitotta az ajtót, s ő könnyed mozdulattal a kocsiba szállt.

Cesarenak, a ki mereven állt a lépcsőkön, még mindig ugy rémlett, mintha az ismeretlen nő feléje intene s azt mondaná neki, hogy kövesse még! A hogy a nő fényes fogatja a via di Borgo-ba kanyarodott, Cesare kocsijába vetette magát és odaszólt a kocsishoz:

A nő a kocsiban nem fordult meg többet: mozdulatlanul ült. A kocsi végig robogott a via di Borgon, és midőn a Sant'Angeló hidra tért, Cesare még mindig a Tiber hosszában volt, és még egyszer meglátta meghalt nejének arczát, fekete hajának hullámos keretében. A fogat végigment a via Condottin, megállott a Torlonia palota előtt, a Bocca di Leone-utczában, a hol a nő, ezüst-szövet tárczából elővett két névjegyet és átadta a hosszu liberiás kocsisnak. Azután mégegyszer megállt a via Condotti és a piazza di Spagna sarkán, a hol egy virágárus-leánytól egy csomó téa-rózsát vásárolt. Végre a fogat megállott a piazza di Spagna kis palotája előtt, a della Trinita dei Monti lépcsőzete és a Hotel de Londres között.

A nő leszállt a kocsiról és a nélkül, hogy hátrafordult volna, eltünt a kapu előtt; a fogat hirtelen megfordult s a San-Sebastanello-utczába robogott. Egy pillanat alatt nem volt ott sem nő, sem kocsi, sem virág; minden eltünt. De Cesare idegei annyira fel voltak izgatva, hogy nem birt ellentállni a tulvilági vizió vonzóerejének. A nagy szökőkut mellett leszállt a kocsiról, kifizette a kocsist s egyenest a kis palota kapusához sietett.

Ő volt tehát Cleveland herczegnő, az idegen nő, a kinél Luigi az előtte való estét töltötte, az, a kivel tizenöt nap óta lakott Rómában; ő volt tehát. És midőn megtudta a nő nevét és hogy ki volt, a féltékenység lángja dult megmérgezett szivében, ereiben. Minden porczikája égett a halálos dühtől, a halálos féltékenységtől.

Odalenn, a római campagna szomoru, szürke, kisérteties környezetében, a sivár pusztaság és a gyászos folyó között, ő a ki sohasem hitt a kisértetekben, hitt a lelke káros halluczinácziójában. Abban a templomban, a hol az a nő térdre borult, hogy imádkozzék, egy pillanatra elhitte, hogy az isten megengedte Anna lelkének, földi alakját magára ölteni; - hanem itt a városban, a hol a nő névjegyeket adogatott, tearózsákat vásárolt, betért a piazza di Spagna kis palotájába, mint valóságos és élő herczegnő, itt nem volt muló kisértet, nem volt a sirból visszatért árnyék, hanem a nejével azonos nő, a kit Luigi épp ugy szeretett, mint a másikat.

Azt hitte, megőrül, a mikor eszébe jutott, hogy Luigi még a halál után való meggyaláztatástól sem rettent vissza, mikor eszébe jutott neki, hogy meggyaláztatása még a siron túl is tart! Mit bánta Cesare, árnyék, avagy élő nő volt-e a herczegnő, mit törődött ő azzal, vajjon a kisértetek világából, vagy Angolországból jött-e, mit bánta ő, vajjon az Anna Dias, vagy egyszerüen a Hermione Darlington Cleveland herczegnő lelke lakozott-e benne? Teste, alakja s arcza szakasztott mása volt a nejéének, és talán, a hangja is olyan volt, hogy az ámulatig, a rémületig hasonlitott hozzá. Luigi pedig három hónap óta volt körülötte, Luigi mindenüvé követte, Luigi szerette, mert alakja, az Anna alakja volt. Luigi meggyalázta, megsértette becsületében, keservesebb, szégyenletesebb és becstelenebb módon, mint azelőtt!

Ki volt ez a nő? Árnyék, feltámadt halott, vándorlélek, vagy uri dáma, kalandornő, őrült vagy okos? Az ő és a Luigi szemében Anna volt. Hát hiába, csakugyan hiába tették rá a nehéz sirkövet, hiába ölte meg Anna Diast a szerelem, a fájdalom, hiába a szégyen, a féltékenység, mert ama herczegnő az ő szemeiben Anna volt és mert mind a ketten remegtek a szenvedélytől s a féltékenységtől Annáért. Ah, ő jól temette el a szép hűtlen asszonyt és hallotta, a hogy reáhullott tompa zuhanással a sirkő és azzal a gondolattal távozott, hogy őt nem gyalázza meg többé hűtlenségével. De ime, hogy az enyhe flórenczi tavaszszal s a római borongó őszszel a hűtlen csalás ujraszületett és sokkalta mérgesebb, kegyetlenebb, szörnyübb volt, mint azelőtt, éppen ezért elviselhetetlen! Az árnyéktól nem ijedt meg Cesare Dias; nem volt ábrándos, sem ideges, sem gyermek: elviselhetetlen volt, hogy Anna megcsalta a sir szélén; elviselhetetlen volt, megmagyarázhatatlan, hallatlan másik eset: az a női alak, a ki ujjáteremtette a hűtlen csalást, a ki kegyetlen, elviselhetetlen hűtlenségével ujjászületett.

Gyorsan végig ment nehányszor a piazza di Spagnán, a via dei Condotti-n, a nélkül, hogy tudta volna, hová, merre megy, a járókelőkbe ütődve, kik kiváncsian néztek erre a gyászruhás, sápadt férfira, a ki mintha az őrültek házából szabadult volna ki.

Órájára nézett. Félnégy órára járt az idő. Giulio Carafa és Marco Palliano nyilván már egy félórája várakozhattak rá a Caffé di Roma-ban. Arra ment és ugy érezte, hogy elérte czélját. Belépett; végigment a két termen. Nem voltak még ott. Talán már itt voltak? Megkérdezte egy pinczértől. Két ilyen meg amolyan uri ember? Nem, nem voltak itt. Egy sötét zugba ült, a honnan látni lehetett a két ajtót. Felkapott egy ujságot, de a betük tánczoltak a szeme előtt. Vére forrt. Marco Palliano és Giulio Carafa nyugodtan megérkeztek háromnegyed négykor, melléje ültek, konyakot és szódavizet rendeltek, panaszkodtak, hogy rosszul reggeliztek. Azt hitték, hogy Cesare képes volt megérteni ezt a társalgást. Cesare csodálkozva nézett rájuk, ezek viszont őt csodálták. Mi lelhette tehát Diast? Annyiszor megverekedett és sohsem vesztette el hidegvérét, sőt mindig a legkitünőbb korrektségnek adta tanujelét. Éppen most volt annyira felforgatva?

- Ah! - mély sóhaj tört ki kebléből, mert attól tartott, hogy Luigi akadályokat fog görditeni a párbaj elé!

- Csak ne olyan hirtelen! - mondta Palliano mosolyogva. - Még a segédek sincsenek itt Firenzéből. Hiszen ez nem párbaj, hanem népvándorlás, körutazás, gavalléroktól való chassez-croisez, husz olasz uri dámának a zokogása.

- Firidolfit is ismerem, de kevésbbé. Jó segédek, hamar megértjük egymást.

- Azok kilencz órakor érkeznek Flórenczből: megebédelnek. Éjfélkor találkozunk. A mi a föltételeket illeti: talán könnyen megy; hanem a hely? Mindannyian idegenek vagyunk és nem rómaiak.

- Ide hallgassatok - szólt Marco Palliano - velem van Stefanello Colonna, az unokaöcsém. Ő majd csak talál valamit.

- Port'Angelican kivül, Valle d'Inforno-ban kemenczék vannak - szólt Cesare, furcsa mosolylyal.

- Majd csak talál Stefanello Colonna, felkeresem még ma, a vadászaton - tette hozzá Marco.

- De elvégre holnap meg sem verekedhetem? - szólt Cesare, a dühtől reszketve.

- Ah, én nem birok ki még negyvennyolcz órát! - kiáltotta Cesare és dult-fult dühében, amint hirtelen fölkelt.

A két segéd zavartan nézett egymásra. Meglepte őket a Cesare magaviselete, mely a kétségbeeséssel volt határos. Pedig még nem is mondták meg neki küldetésük legkényesebb részét. Carafa ideges mozdulatot tett, már megbánta, hogy ezt a bonyolódott és sulyos dolgot magára vállalta. De tudott magán uralkodni. Hires volt hidegvéréről.

Az igaz, hogy senkisem volt akkor a Caffé di Roma-ban, de Cesare mégis leült, restelve a dolgot Carafa és Palliano előtt

- Próbáld meg, barátom, vagy minden rombadől. Hiszen még sohasem voltál ilyen. Mikor egy nap választott el bennünket, hogy megverekedjünk Carlo Mayorral, a miatt a dáma miatt, a ki hármunkat, talán négyünket és talán tizenötünket szeretett, akkor mi nagyokat kaczagtunk, emlékszel?

- Igaz, más dolog volt. Hanem nyugodtnak kell lenned, Cesare. Karddal kell megverekedned, még pedig komoly föltételek mellett. Nyugodtnak kell lenned. Nagyon komoly dologról van szó; nyugodtan, nyugodtan.

- Elvégre csak párbajról, van szó. Elég, ha nyugodt leszek a küzdőtéren. És ha nem vagyok nyugodt, nos, hát megöl.

- Reméljük, hogy nem - jegyezte meg türelmesen Carafa. - Nemcsak a küzdőtéren van szükséged hidegvérre. Én ismerlek téged: nyugodt és hideg leszel a küzdőtéren. Azért mégis figyelmeztetlek, légy nyugodt.

Cesare mindkettőre különös pillantást vetett. El voltak merülve gondolataikba, szemeiket lesütötték. Sejtette, hogy nem mondtak meg mindent.

- Nem tudjuk; talán tesz majd valamit, de mindeddig, ugy látszik, még nem mocczant meg.

- Mert Caracciolo gróf elégtételt kell, hogy adjon nekem, még pedig föltétel nélkül.

- Hiszen ő meg akarja neked adni, ő kivánja azt a legjobban. Luigi nem haragszik, természetesen: de fáradt, beteg, egészen oda van, valami titkos kinjai lehetnek. Valóban szánalmat gerjesztett bennünk. Azt hiszszük, hogy végezni akar. Meg akar verekedni, de ugy, hogy végezzen... a maga életével. Nem is tárgyalt velünk. Csak egy feltételhez kötötte a párbajt.

- Mert meg kell hallanod. Mert nem vagy holmi szeszélyes és önfejü gyermek, hanem férfi, gentleman; mert mi nem vagyunk olyan fajta emberek, a kikkel mókázni is lehet.

- Azt mondja Caracciolo, hogy semmi és senki meg nem akadályozhatja ezt a párbajt, de beszélni óhajt veled a párbaj előtt.

- Gyáva, tele akarja beszélni a fejemet, a helyett, hogy sikra szállna; gyáva.

- Luigi Caracciolo esküvel fogadja, hogy az, a mit mondani fog, nem akadályozhatja meg a párbajt. De előbb meg akarja neked mondani.

- Nem birom eltürni az ő jelenlétét, nincs kard a kezemben. Nem akarom meghallgatni azt, a mit mondani fog.

- Belátása szerint? Talán nem verekszik meg? Arczul ütöm, akárhol rábukkanok.

- Mindig megverekszik. De a párbaj szinhelyén fog beszélni, mindnyájunk előtt.

- De utóvégre elviselhető emberi dolognak tartjátok-e azt, hogy kénytelen vagyok Caraccioloval beszélni, a történtek után? - szólt Cesare, és halálos fájdalom remegett a hangjában.

- Igaz, fölötte fájdalmas dolog; de te az utolsó lépésen vagy, végső bátorságra van szükséged.

- Okos, helyénvaló dolognak tartjátok-e ezt az összejövetelt? Valóságos őrültség.

- Nincs eléggé okos ember köztünk, és a mi velünk történik, az nagyon különös dolog.

- Korrekt dolognak tartjátok-e azt, ha a két ellenfél a párbaj előtt tárgyalásokba bocsátkozik?

- Nagyon is nem korrekt: hanem ugy van. Ő veled beszélni akar néhány pillanatig, tanuk nélkül, a saját vagy a te lakásodon, az már egyre megy. És ez által nem marad el a párbaj.

- Te akartad, hogy meghallgassam Luigit? - szólt Cesare aggodalmasan Carafához.

- Valami fontos dolgot közölhet veled. Férfi vagy, szived, bátorságod van, emelkedjél felül a haragon, az emberi gyarlóságon és hallgasd meg.

- Nem, mikor a neje megölte magát, ugy, a nélkül, hogy levelet, vagy egy szót is hagyott volna hátra - koczkáztatta meg Carafa.

- Ti nem fogtok nevetségesnek vagy gyávának tekinteni, kedves barátaim, ha engedek kéréseteknek, egy titkos oknak nemde? Mi mindig készek leszünk Caraccioloval megverekedni és én nem hiszem, hogy nevetséges és gyáva ember vagyok, ugyebár?

- Te vagy a legnemesebb s a legbátrabb férfi - mondták Giulio Carafa és Marco Palliano, megindultan s kezet szoritottak vele.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Félhétre járhatott az idő, sötét este volt, mikor Cesare halk kopogást hallott az ajtaján.

Cesare ruhástul vetette magát az ágyra s két óra hosszat feküdt, mozdulatlanul, a nélkül, hogy aludt, a nélkül, hogy czigarettázott volna, behunyt szemmel, nem törődve a hideggel, mely az alkonyattal beállott. A kopogtatásra felrezzent. Talán a pinczér hozta be a lámpát, gondolta. De mikor a "szabad" szót kiejtette, egy nő lépett be, ingadozó léptekkel, mert a kivilágitott kis szalonból jött.

- Jó ideje, hogy megfeledkeztem rólad, bocsáss meg - és megsimogatta kezét, melyet a kezében tartott.

Laura tapogatózva kereste a villamos csengetyüt. A pinczér lámpát hozott be és letette a kandallóra. Azután azt kérdezte, vajjon lemennek-e az étkezőterembe. Laura kérdő pillantást vetett Cesarera. Szemében oly bánatos megnyugvás rezgett, hogy Cesare megszánta.

Egyedül maradtak. Laura még egy pillantást vetett a férjére és ugyanaz a bánat látszott szemében, vad természete és szivós akaratát mintha legyőzte volna.

Laura szót fogadott. Cesare gépiesen, de a lehető legpompásabban végezte toilettjét. Aznap este feléledt benne az élethez való ragaszkodás. El akarta vinni Laurát, hogy megebédeltesse, azután, hogy szinházba menjen vele; éjszakára, másnapra akarta halasztani a nehéz gondot, mely izgatta és szorongatta. Szinte érezte, hogy Laura észrevette annak a szükségét, hogy szünet álljon be a tépelődő lelkiismeret kinjai közepette.

Cesare még mindig szép férfi volt, fekete szalonöltözetében, bár sokkal öregebbnek, kiéltebbnek látszott arcza, bár szeme elvesztette uralkodni vágyó, hideg fényének erejét! Fél óra mulva mind a ketten a kis szalonban voltak. Laura fiatalosan volt felöltözve, fehér flanell-ruhában és arany himzésü sötétzöld bársony felöltőben és szintén arany himzésü zöld kalapban. Futó árnyék vonult végig a Cesare arczán.

- Divatosak ezek az ezüst és arany himzések? - szólt Cesare, a hogy lefelé mentek a lépcsőkön.

- Mikor a sziv fiatal, mit? Ime, mennyire csalatkozunk a frázisban. A sziv mindig az évekkel öregszik.

Gyalog mentek a korzón, a mely ilyenkor tele szokott lenni néppel. Mindenki ebédelni megy. Cesare karját nyujtotta Laurának. A korzón mentek felfelé és nagynehezen haladhattak előre, ugy tele volt az út járókelőkkel. A kocsik az utcza közepén lépésben haladtak két sorban. Villamos fény szórta kápráztató fényét a legszebb üzletek, a kávéházak előtt. Cesare a piazza Venezia mellett egy pillanatra meghökkent: megpillantotta Giulio Carafát és Marco Pillianot. Ezek nyugodtan jöttek lefelé, s a Vadászkörnek tartottak, hová ebédelni mentek.

Nem álltak meg, csak mélyen meghajtották magukat Laura előtt. Kis hija volt, hogy Cesare meg nem szólitotta őket. Találkozni kellett volna velök. De nem tett semmit. Nyugodt akart lenni, legalább arra a pár pillanatra. Azt hitte, hogy igy visszakapja erejét.

Cesare és Laura tovább folytatták utjokat, befordultak a piazza Venezián, felhaladtak a sarkon, hol a via Nazionale kezdődik és hol a Nazional szinház mellett van a Daney-féle fényes és elegáns vendéglő. A vendéglő tele volt néppel, de azért csöndes volt ott minden; a pinczérek nesztelenül suhantak végig a szőnyegeken és a vendégek zaj nélkül, szinte szótlanul fogyasztották ebédjüket; mindenkiről a békés nyugodalom, a jólét és a derült gazdagság rítt le.

Cesare az nap este Laurához azzal az állandó udvariassággal viseltetett, melyet minden nővel szemben tanusitott, de azért a társalgás édeskesernyés izü volt. Laura folyton megtartotta bámulatos nyugodtságát, de Cesare azért észrevette, hogy minő végtelen bánat lakozott annak a büszke teremtésnek a lelkében, a ki az élet legfájdalmasabb pillanatában is képes volt megtartani kihivó nyugodt magatartását. Gyógyithatatlan bajban szenvednek, az egyik nem tudta meggyógyitani a másikat és mindaketten jónak látták, hogy ne bolygassák a kinos ügyet, hogy nehány pillanatot békében töltsenek, mint két jó barát, elfeledve, hogy hitvestársak. Jobb volt még fel se emliteni az ügyet! És ebben mindaketten egyetértettek. Laurának nyilván nagy megerőltetésébe került, hogy a tudatlant adta, de nem akart összekoczczanni a férjével.

Sötét felhő borult a Cesare arczára s Laura, a ki ezt meglátta, mélyen megrendült, Cesare ezt válaszolta:

- Igen, igen. Elmegyünk a Quirinóba. Valami operettet játszanak, asszony megnézheti. Egyébiránt most - azt hiszem - férjes nő vagy.

Cesare a kis groom-ot, a ki a Giulio levelét hozta, páholy-jegyért küldte a Quirino-szinházba. Laura azonban nem tudta többé elpalástolni előérzetét. Miközben a kis küldöncz visszatértét várták - különben is a Quirino nem volt valami távol - kétszer fojtotta vissza a kérdést, hogy minek akarja őt szinházba vinni. Neki ugy rémlett, hogy ez furcsa, baljóslatu kivánság Cesaretől. Épp ezért szokatlanul aggasztotta a gondolat, hogy neki szinházba kell mennie.

- És mit csinálok én éjfélig? - mondta Cesare kétségbeesve. - Kérlek, maradj velem.

De azért nyughatatlan volt. Nagyon különösnek tünt föl neki a Cesare kivánsága, hangja, melyből azt vette ki, hogy szinte félt egyedül maradni! Nem mert többé ellentmondani neki. Megkérte, hogy maradjon vele, mint a kinek nincs többé ereje, hogy egyedül éljen.

A Doney-féle vendéglő nagy terme csaknem egészen üres volt. A vendégek nagyobbrészt szinházba mentek. Laura és Cesare csaknem egyedül voltak, nem szóltak egymáshoz; Cesare az érintetlenül hagyott konyakpoharat nézte, Laura pedig a gyürüit nézte; gondolataiba merült el és bizonyosan nem látta a csillogó drágaköveket.

Ezalatt a kis groom is visszatért és elhozta a piros páholy-jegyet, meg a szinlapot. A "Petit duc"-öt adták.

- Hálistennek, türhető az operette - suttogta Cesare, fölsegitve Laurára zöld bársonyból való, arany himzésü mantillját.

Laura a tükör elé állt és megigazgatta szőke haját; azután kis kalapjához nyult.

Karonfogva távoztak és szótlanul haladtak el a via Pilotta boltive alatt. A hogy a Trevi-szökőkut elé értek, egy pillanatig megállottak.

- A ki a Trevi-szökőkutba egy krajczárt dob, az visszatér az évben Rómába - szólt Cesare.

- ...Helyes, együtt térünk vissza Rómába. A te krajczárod az enyém is - felelte Cesare és elvezette Laurát a szinház felé.

Valami benső titokzatos hang, mintha megint figyelmeztette volna, mintha a szivének azt mondta volna: vigyázz. De nem volt többé idő a visszatérésre.

Halkan léptek a szinházba, mert az előadást már félórája megkezdték. A szinház zsufolásig teli volt. Egy másodemeleti páholyban foglaltak helyet. Szemben velük az alsó emeleten üres páholy volt; az egyetlen üres az egész szinházban. Cesare természetesen kétszer vagy háromszor odanézett. Az operette tetszett a közönségnek s vig jelenetei kedélyes hangulatot keltettek a szinházban.

- Jól mulatsz? - kérdezte Cesare, a ki egy kukkot sem szólt az előadás alatt.

Kimentek; a páholyajtók kinyiltak, becsapódtak, a ki- és bejáró vendégek miatt Laura és Cesare kétszer vagy háromszor végigmentek a nagy folyosón. Nem szóltak egymáshoz. Mikor ismét benvoltak a páholyban, Laura véletlenül az első emeleti üres páholyra forditotta tekintetét, a melybe éppen abban a pillanatban lépett be két urinő.

Corese herczegnő fiatal szép arczán a fájdalom látszott; sápadt és bágyadt volt. Szemeiből bánatos szelid lélek ragyogott, fehér és tiszta homlokát hullámosan fogták körül a barna hajfürtök. Mosolyában a megtört lélek, a megszakadt sziv vivódása.

Fekete ruhát viselt, kis fekete fátyol-kalappal, mely két nagy, fekete, gyöngyös tűvel volt hajához tüzve. Társnőjével halkan beszélt, mosolyogva és koronkint kicsit lehajtva fejét. Nem nézett a szinpadra és ugy rémlett, mintha nem hallaná a zenét.

Lady Hermione is feketében volt, homályos fekete krep-ruhában, a vállain magas és széles könyökén szük ujjakkal. Fekete fátyol-kalap volt fején, kis fehér crisanthem-koszoruval. Kezében fekete tollas legyezőt tartott.

Lady Hermione arcza sápadt volt az nap este, a mi különös ellentét volt a fekete haj fényes keretéhez, ő sem nézett a szinpadra, mintha ő sem hallaná a zenét. Fekete keztyüs kezét a páholy piros bársony-peremén pihentette, alig mozgatta a fekete tollas legyezőt és a Corese herczegnő szavaira figyelt, rátüzve szemét és koronként felmosolyogva, majd helyeslőleg intve a fejével.

Cesare, miközben a közönség zajos tapsokba tört, Laura felé fordult. Megdöbbenve vette észre, hogy neje arcza halálsápadt lett és csillogó, kék szeme szinte megüvegesedett. Laurát sohse látta még ilyennek, életének legkétségbeejtőbb pillanatában sem, sem az Anna holtteste előtt, sem a hideg és tragikus nászéjjelen.

Laura nem felelt, de nem is fordult meg. Szemében, melyet tágra nyitva tüzött lady Hermionera, kinos bámulás volt.

Cesare a neje tekintetét követte és ő is megpillantotta Hermionet, fekete ruhában, fehér crisanthem-koszoruval fekete haján. Testét hideg borzongás járta át és szinte érezte, hogy arczát halotthalványság öntötte el. Lehajtotta fejét, a nélkül, hogy megdöbbent volna, mint a ki már megbarátkozott végzetes sorsával.

- Laura... - szólt Cesare, mintha el akarná vonni a neje tekintetét arról a páholyról.

Ekkor Laura, mintha abban a pillanatban magához tért volna, megrezzent és feléje fordult. És mély s hideg, fájdalmas és kétségbeesett tekintetükben meglátszott, hogy a két büntárs lelkére egy és ugyanaz a büntetés nehezedik.

Corese herczegnő és lady Hermione folyton egymással beszélgettek és ugy látszott, hogy nem törődnek az előadással. Egyszerre mind a ketten elhallgattak. Corese herczegnő lesütötte szemét és ugy látszott, mélyen elgondolkozott. Cleveland herczegnő végigjáratta szemét a páholyokon, hosszas, közömbös tekintettel és végre a Laura és Cesare Dias páholyára nézett. Ahogy megpillantotta őket, alig észrevehető mosoly ült ajkára.

Ekkor végső megerőltetéssel, mint a ki meg akarja tudni az okát annak, hogy mi tette szerencsétlenné, hirtelen mozdulattal felkapta a látcsövet és a Cleveland herczegnő páholyára szegezte. És ekkor rémülten vette észre a nővére, Anna arczát, a ki az ő árulása miatt ölte meg magát. Lady Hermione mereven, mozdulatlanul ült székén, szinte megdelejezve a Cesare tekintetétől, melyet ez sehogysem tudott levenni róla. Majd szétterjesztette fekete tollas legyezőjét és lágyan lengette arcza előtt.

- Laura, Laura - suttogta Cesare, elforditva arczát attól a jelenettől és azon iparkodott, hogy Laurát is elvonja onnan.

- Ah, én igen! - kiáltott fel Cesare, és nem birta elfojtani a kétségbeesés kitörő hangját.

E szavakra mintha Laura ereiben megdermedt volna a vér. Arcza fehér lett, szemei tágra meredtek, hangja elakadt. Ajaka koronként megrándult, mintha imát rebegne, de szava nem hallatszott.

Egy végső megerőltetéssel fölemelkedett, a páholy hátterébe ment s a falhoz támasztotta homlokát. Nehány pillanatig maradt igy, a nélkül, hogy megmoczczant, vagy megszólalt volna.

Cesare nem szólt hozzá. Lady Hermionet nézte, a ki magas gallérja gyöngyeivel játszadozott. Egy férfi lépett a páholyba, köszöntött és Corese herczegné mellé ült. De a páholy hátterében maradt, a homályban, mintha nem akarná, hogy meglássák. Cesare kétszer vagy háromszor lehajolt, hogy meglássa, de nem sikerült. Hermione nem beszélt azzal a férfival. Alig észrevehetően mosolygott, lassan jártatta körül barna, szelid fényü szemét.

Midőn Laura visszatért a páholy előrészébe, látta, hogy férje Hermione nézésébe volt elmerülve. Egy szót sem szólt, csak összevonta szemöldökét.

- Kérlek, gyerünk el - de ha a szavában kérés volt, a hangjában nem volt az.

- Lehetnél oly udvarias, hogy velem jőjj Cesare - válaszolta Laura és fogait összeszoritotta a dühtől.

- Most már késő arra, hogy udvariasak legyünk. Csupán a boldogok, a tétlenek, az ostobák szoktak udvariasak lenni.

- Figyelmeztetlek, hogy a sértéseid nem hatnak reám, és hogy nem illik a világ előtt kötekedni. Az emberek észreveszik. Az emberek mosolyognak.

És még egyszer egymásra néztek, mélyen, fagyosan, fájdalmasan, kegyetlenül, és tekintetükben nyoma sem volt a szánalomnak. Laura annyira el volt keseredve, oly mély kétségbeesés vett erőt rajta, hogy ugy tünt föl neki, mintha a szinházat, azt a nőt csak valami rémes álomban látná.

De nem. Az a nő ott volt és élt, az Anna fekete és fényes hajával. Élt, az Anna fekete, szelid és büszke szemével, a ki meghalt, megölte magát, mert ő, a nővére, megcsalta. Élt, az Anna üde, piros és szerelmes ajakával, arczának minden vonásával, aki huszonhárom éves korában megölte magát, mert férjét elszerették, férje megcsalta.

Milyen álom! Egy létező teremtés, teli titokzatos élettel, mert ő mind a kettőjüket megnézte, őket, kik sápadtak a fájdalomtól, lelkifurdalástól, irtózattól. Minő álom! Nő volt, szép, ifju, előkelő nő, a kit mindenki megnézett. Álom? Cesare Dias, a szerelme, az ő egyetlen szerelme, a férje nézte azt a nőt és nem tudta levenni róla tekintetét, minden más emberi dologról megfeledkezett.

- Cesare vigyél el, vigyél el innen - könyörgött Laura, megtörve büszkeségét, s nem tudott magán uralkodni.

- Hallod-e, Laura - felelt hidegen - én elviszlek innen, de rögtön visszatérek ide. Jobban szereted, ha egyedül vagyok a szinházban?

Laura nem válaszolt, talán gondolatban nézegette azt a mélységet, a melybe alig egy félórája alázuhant. Őt, ki szembe mert szállni a halállal, elhagyta ereje, bátorsága egy feltámadt kisértettel szemben. Mitévő legyen? Azt hitte, hogy könnyen megsemmisit egy szegény, gyönge teremtést, mint Anna és sikerült is neki. Azt hitte, hogy könnyen kitörli a Cesare lelkéből azt a bágyadt emléket, azt hitte, hogy ez sikerül is neki. Laura azonban érezte, hogy azt a barna, fekete ruhás nőt, azzal a halvány crisanthem-koszoruval fekete haján, azt nem semmisiti meg soha.

Cesare türelmetlenül, nyughatatlanul, rá akart ismerni arra a férfira, a ki meglátogatta Corese és Cleveland herczegnőket páholyukban s a ki még mindig ott rejtőzködött a homályban. De nem sikerült. Talán ha lemegy a földszintre, észreveheti, felismerheti, de hogyan hagyja egyedül Laurát a páholyban? És mégis égett a vágytól, hogy megtudja, vajjon Luigi Caracciolo volt-e az a férfi. Arra a gondolatra, hogy Caracciolo lehetne az, annyira remegtek idegei, hogy azt hitte, megtébolyodik.

- De téged mi lelt? - kérdezte aggodalmasan Laura, látva, hogy férje nem tud magán uralkodni. - Nem volna jobb neked is, nekem is, ha elmennék innen?

- De minek maradunk itt? - és hangja oly panaszos volt, hogy zokogásnak hallatszott.

- Oh, boldogságos szüz anyám! - fohászkodott Laura, kétségbeesett, elhaló hangon.

És Laura gépiesen forditotta szemét a két nő páholyára. Egy kissé megmozdult, hogy jobban lássa. De nem szólt semmit.

Cesare arczába csapott a harag lángja. Ujjai reszketve markolták meg szürke keztyüjét.

- Oh, boldogságos szüz anyám! - fohászkodott Laura; fogyni érezte erejét, lehunyta szemét, mintha ájultan akarna összerogyni.

- Ah nem, nem, ne tedd meg ezt a szörnyü tréfát, s ne érezd magad rosszul, hogy itt holmi siralmas jelenetnek legyek a szemtanuja! - mondta Cesare, összeszoritott fogakkal, tompán. Késő van már erre, most a büntetés sulya nehezedik reánk, Laura. Nem ájultál el a bün, a halál előtt, azt hiszem, most sem teszed meg.

- Ne félj, - válaszolta Laura, fuldokló hangon, homályos szemekkel, megrendülve a kemény, fenyegető hangtól. - Ne félj, nem ájulok el, nem sirok. De te... ismered őt, nemde?

És alig észrevehető mozdulattal odamutatott. Hermione most helyet cserélt Corese herczegnővel. Látni lehetett egész alakját.

És mindaketten a páholy felé fordultak. Hermione megszünt mosolyogni. Mozdulatlanul maga elé nézett.

- Istenem, istenem, nem birom ki! - kiáltott fel Cesare, a páholyban hátrafordulva, hogy ne lássa.

- Ah! követted - ismételte Laura, remegve, mintha utolsó óráját élné. De azon iparkodott, hogy a remegést elrejtse. Hová ment?

- Visszatért Rómába. Virágot vásárolt. Névjegyeket hagyott Poli herczegnőnél és eltünt kis palotája kapuja alatt.

- Shakespeare Téli regéjében olvastam ezt a nevet - mondta Laura, megdöbbenve.

- Hermione a férje büne miatt hal meg a Téli regében. Alakja tovább él a bünbánó férj, a gyermekek emlékében. És a férj lángoló szenvedélye, mely megtisztul a fájdalomban, a bünbánásban, feltámasztja Hermionet.

Abban a pillanatban mindketten érezték, hogy a büntetés sulya kérlelhetetlenül nehezedett rájuk. Lady Hermione még mindig nézte őket a páholyából.

De az előadás vége felé közeledett. Corese és Cleveland herczegnők ismét beszédbe elegyedtek. A férfi, a ki olyan soká volt a páholyukban, távozott. A két nő egyedül maradt.

Cesare felállt és fölsegitette Laurára zöld bársony mantillját, miközben folyton a szemben lévő páholyra nézett, a hol a két nő szintén felállt és menni készült.

Laura és Cesare szótlanul, gyorsan haladtak lefelé a lépcsőkön, az operette motivumait dudoló közönség között. Közös vágytól ösztökélve, siettek és megálltak az előcsarnokban. Ekkor mind a ketten megpillantották Corese és Cleveland herczegnőket, a mint lassan lefelé haladtak a lépcsőkön. A római herczegnő bő fehér brokát mantillában volt, az angol patriczius hölgy fekete mantillt viselt. Lady Hermione abban a mantillban magasabbnak tünt föl. Szinte fejedelmi léptekkel ment el a két büntárs előtt a nélkül, hogy rájok nézett volna. Laura ajkai reszkettek.

Mikor a két nő a kocsiba szállt, lady Hermione, mielőtt a kocsi megindult volna, oly fagyos tekintettel nézett rájok, mintha a lelkükbe látott volna. A kocsi megindult és minden eltünt.

Egyedül maradtak a keskeny via delle Verginiben, a kevés utczai lámpa bágyadt fényében az egyre ritkuló közönség között. Gépiesen, gondolatokba merülve, ballagtak és szinte ösztönszerüleg találták el az utczát, a merre menniök kellett.

Lehorgasztott fővel, némán mentek előre. Néhányszor egymásra néztek, meglepetten, mintha idegenek lettek volna. A hotel de Rome előtt egy pillanatra megállottak.

- Hiszen nem voltam terhedre, nem bosszantottalak, Cesare, tudod. Egy nap óta bezárkóztam a szobába és nem panaszkodtam. De ma este, ma este, nem mehetsz el igy.

Laura halvány arczán két nagy könycsepp gördült végig. De egy szót sem szólt, nem könyörgött többé, megfordult és lehajtott fővel ment végig a szálló folyosóján.

Cesare Dias a korzó felé vette utját. A via Condotti sarkán kellett Giulio Carafával találkoznia, éjfél után egy órakor. Gyorsan végigfutott a via Condottin; léptei lomhán kopogtak a gyalogjárón. Hideg, sötét éjszaka volt, a fekete égbolt feneketlennek, végtelennek tetszett Róma fölött.

Cesare maga elé meredt és azon volt, hogy észre vegyen valakit a tulsó végén, de nem látott semmit. Végre, a hogy a via Condotti sarkára ért, egy férfit pillantott meg, a ki a spanyol nagykövetség palotájától közeledett feléje. Carafa volt, fülig begombolkozva, szemére nyomott kalappal:

- Nem tudok semmit. A te nevedben álltam rá. Gyáva cselekedet lenne, ha most megszöknél.

- Oda megyünk fel, a piaczra - és Cesare a Trinita dei Monti templomára mutatott. - Oda fent nincs senki.

Cesare egyedül maradt a nagy piazza di Spagnán. Egy pillanatig fel s alá járkált, mert erőt vett rajta az izgatottság: idegei remegtek. Egy járókelő sem volt a hideg éjszakában, csak a della Barca szökőkut egyhangu zaja törte meg az éjszakai csöndet. Egyetlen egy kivilágitott ablakot sem látott a mély éjszakában. Csak a kis palota három ablaka a Trinita dei Monti és hotel de Lourdes között égett vöröses fényben. Cesare megállott a három ablak előtt.

Cleveland herczegnő még mindig virrasztott, a szinház után. A középső ablak mögött egyszerre egy feketébe öltözött alak jelent meg, a ki egy darabig ott maradt mereven, mozdulatlanul, az utczára nézve. Cesare rögtön eltalálta, hogy Hermione volt, a ki Shakespeare szerencsétlen hősnője nevét viselte, a ki szerelemből halt meg, szerelemből támadt fel, a ki Anna Dias arczát viselte, a nejéét, a ki szerelemből halt meg.

A fekete alak arczát az ablak üvegéhez támasztotta és Cesarenek ugy tünt föl, mintha látná azt a halálsápadt arczot, a mely mellett tiz óra hosszat virrasztott, a halotti ágy mellett, azokat a félig behunyt szemeket, a csaknem vonagló ajkakat, mindama reszkető vonásokat, melyek a fájdalmat fejezték ki.

Megállott szemben a kivilágitott ablakkal, mint egy lángoló, féltékeny szerető. Azt hitte, a mint azt a fekete, merev árnyékot a vöröses fényben látta, hogy összeroskad.

Jó éjszakát kivántak egymásnak. De nem néztek egymásra, nem nyujtottak kezet egymásnak. Giulio egy pillanatig habozott, vajjon egyedül hagyja-e őket igy, a sötét éjszakában, a halálos ellenségeket, elszántan, hogy meghalnak, megnyugodva, hogy meg kell halniok. De ez csak pillanatnyi habozás volt, hiszen gentlemanek és holnap ugyis megverekszenek.

Egyedül maradtak a kis palota előtt, melynek ablakain vöröses fény hatott ki; Hermione fekete alakja nézte őket az ablaktáblák mögött. Egymásra néztek. Cesare szemében harag, a Luigi szemében pedig fájdalom csillogott.

- Mit gondolt ön rólam, midőn megtudta, hogy beszélni óhajtok önnel? - szólalt meg Caracciolo, megtört, de a fájdalomtól reszkető hangon.

- Semmit, semmit. Az én véleményem önt nem érdekli. Mondja inkább, mit kiván tőlem?

- Nem vagyok gyáva, mert holnap megverekszünk - tette hozzá Caracciolo szomoruan.

- Mindjárt - szólt Luigi, mintha a titkos szónak, mely égette ajakát, nem adhatna hangot Mindjárt... egy pillanat mulva.

- Hallgasson meg, ne menjen el. A sikosabb részen már átesett: eljött, várjon tehát egy pillanatig.

- Ugy se kellett volna összejönnünk. Ez a találkozás nagyon furcsa dolog. Jó éjszakát.

- Csalódik, Dias, beszélnem kell önnel. Azért késtem, mert meg vagyok törve, de igérem, nem tartom fel tovább, várjon.

Cesare megállott, visszatért. A via del Babuino felé haladtak, egymás mellett, gondolatokba merülve.

- Ah, nem azért, hogy megszökjem a végzet elől! - kiáltotta fel szomoruan Caracciolo.

- Térjünk a dologra, de rögtön, - szólt izgatottan Dias, a ki pokoli kinokat állott ki, a féltékenység mardosásaitól.

- Remélem, nem kér tőlem bocsánatot? - kiáltotta Cesare, elkeseredett hangon.

- Nem, nem kérek bocsánatot - szólt bánatos, de eltökélt hangon Caracciolo. - Tudom hogy vérig sértettem s holnap jóvá teszem a dolgot. Azt akartam önnek mondani, hogy érzem a sértés teljes sulyát és ha hibát követtem el, még mindig gavallér vagyok.

- De mi ez? Minek beszél nekem erről? Mit törődöm én az ön érzelmeivel? Csak karjaink találkozhatnak még egyszer s nem azért jöttünk ide, hogy érzelegjünk!

A via Babuino sarkán voltak most, a gyalogjárón egy lámpa alatt és ha fölemelték volna tekintetüket, láthatták volna messziről a vöröses fényt, mely Hermione ablakaiból hatott ki. De ők nem láttak semmit egészen elmerültek haragjukba, a fájdalmukba.

- Megsértettem önt, Dias... - kezdte ismét Luigi, mintha félrebeszélt volna.

- De utóvégre, Caracciolo, remélem nem akarja, hogy ezt az ismételt vallomást ujabb sértésnek tekintsem? Nem érti, hogy ez elviselhetetlen?

- Pedig még egyszer ismételnem kell: csak én sértettem meg önt, de Anna ártatlan.

- Megtiltom önnek, hogy nőmet emlegesse! - üvöltött Cesare a hideg és fekete éjszakába.

- Anna ártatlan - jelentette ki Luigi, mintha nem hallotta volna Dias kiáltását.

Cesare felemelte kezét, hogy arczul üsse, de Luigi megelőzte, megragadta kezét a csuklóján és megakadályozta tettében. Egyedül voltak az elhagyatott piaczon és a szemük a fekete éjszakában, mint két ellenséges kardpenge villant egymásra.

- Dias, Dias, egyedül vagyunk, emberek vagyunk, sötét van, mind a kettőnket egy izgalom fog el, egy végzetes sors győzött le bennünket, megmérkőzünk majd holnap. Egyikünk nyugodt lesz holnap este, Dias, mire való ez a paraszt hirtelenkedés?

- Ha csakugyan férfi, akkor meg kell, hogy értsen Caracciolo - szólt sötéten Dias, a ki uralkodni akart magán.

- Értem önt. Ha nem tudtam volna, hogy szive van, nem kértem volna, hogy idejőjjön. Nem jelentettem volna ki annak az ártatlanságnak az igaz voltát.

- Kérem, Caracciolo! végezzen. Hazugság! S a kegyelet, mely önt hazudni készteti, szörnyen bánt. Érti? Úgy szólok önhöz, mint férfi és nem mint a meggyalázott lélek.

- Pedig olyan igaz, mint hogy egy az isten - ismételte Caracciolo, makacsul, mintha missziója volna, hogy fennen hirdesse azt az ártatlanságot. - Neje, midőn meghalt, méltó volt önre, méltó volt az ön nevére.

- Pedig igy van, igy van - mondta állhatatosan Caracciolo, mintha önmagához szólna.

- De mire esküdjem? Mi a legszentebb dolog ön előtt? Mi képes önt meggyőzni? Mondjon egy bizonyitékot és megadom!

- Hasztalan minden: nem adhat ön nekem bizonyitékot. S ha mindjárt fényes, ragyogó volna az, mégsem hinném el.

- Az ön házában halt meg, - végezte kétségbeesetten, sötéten Cesare Dias.

Csend volt körülöttük, hidegebb, sötétebb lett az éjszaka és feneketlen a fekete üresség a piazza di Spagnán. Egy darabig lehajtott fővel járkáltak.

- Ide hallgasson, - kezdte ismét Dias, aggodalmas hangon, - képzelje magát az én helyembe. Ha neje volna... mint Anna, a ki imádná önt... ha megcsalta, megsértette volna ezt a nőt... ha ez a nő kétségbeesésében a házamba jönne, annak a férfinak a házába, a ki udvarolt neki, a ki szereti és várja... és ha az ön neje sziven lőtte volna magát a házamban, két, három órai ott tartózkodás után: ön, ön Caracciolo, hinne ebben az ártatlanságban? Kérdezze jól, kérdezze szigoruan a lelkiismeretétől, ne gondoljon arra, mi ön, mi vagyok én, képzelje, hogy ön a megcsalt férj: elhinné? mondja!

- Nem, nem hinném el - felelte Luigi egyszerüen, de hangjában fájdalom rezgett.

- És mégis csak egy igazság van: és ez nem más, mint az ártatlanság - ismételte Luigi szárazon.

- Caracciolo, nem hinnők el, sem ön, sem én, sem senki. A mi tény, az tény.

- Mindegy! Én a valószinütlenséget érzem és tagadom. Tagadni fogom mindig! Igy halok meg, mert a mi tény, az tény és Anna az ön házában ölte meg magát.

- Én? Talán. Nem tudom. Ehhez semmi köze. Csak azt tudom, hogy nem birom el hűtlenségét. Ez az egész.

Megértették, hogy ezzel végeztek. A della Barca szökőkut felé haladtak. Luigi érezte, hogy minden hasztalan volt, hogy kétségbeesett erőlködése, csak a két sebet tette vérzővé. És fellázadt végzetes sorsa ellen, szabad utat engedve, a szive kitörő hangjának:

- Dias, ugy pusztuljon el mindenem, az anyám szeretete, a szemem világa, ifjuságom, egészségem, ugy haljak meg becstelenül és szánalom nélkül, holnap, az ön kardja csapásától, ha nem igaz, hogy Anna ártatlan!

A kis palota elé értek. És az ablak üvegtáblái mögött, a vörös fényben, Hermione fekete alakja virrasztott, a fekete éjszakába nézve.

- Caracciolo, ki az a nő? - kérdezte Cesare, feléje mutatva a fekete éjszakában.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Midőn visszatért a szállóba, Cesare a kis szalonban találta Laurát. A három szoba tárva-nyitva volt, az ablakok kitárva, a függönyök felhuzva. És égtek a lámpák, a gyertyák, sőt a kis szalon közepén csüggő nagy lámpa is. Vakitó fény mindenütt és Laura halálsápadtan, reszketve ült egyedül.

Nem akart lefeküdni, nem engedte eloltani a gyertyákat, a lámpákat. Mintha odaszegezték volna a székhez. Néha fölrezzent, de nem fordult meg, nem moczczant meg és szemével kérte férjét, hogy ne hagyja el. És összeszoritott fogakkal, remegve susogta.

Reggel fél tizenegy óra tájt kétszer kopogtatott a Cesare Dias ajtaján egy pinczér. Cesare mélyen aludt, és nem ébredt föl. A pinczér egy darabig hallgatózott az ajtó előtt, azután lement a váróterembe és azt mondta a két uri egyénnek, a kik Diast lehivatták, hogy a szobából nem kapott feleletet.

- Tán csak nem ölték meg egymást az éjjel, hogy hamarább végezzenek! - mondta Carafa, s megbánta, hogy magukra hagyta Luigit és Cesaret.

- Eszerint mi gyorsan végeztünk volna - jegyezte meg Giulio, nagy bölcsen. - De visszatért-e az éjjel Dias? - mondta a pinczérhez fordulva.

- Talán le sem hunyta szemét egész éjjel, - jegyezte meg Palliano, türelmetlenkedve.

- Rosszul tette, hisz tudta, hogy megverekszik - felelte Carafa és aztán odaszólt a pinczérhez, hogy menjen fel ismét és kopogtasson.

Most azonban Cesare meghallotta. Midőn a két nevet kimondta a pinczér, az ágyából hirtelen felszökött. A hogy összeszedte magát, ugy érezte, hogy nehéz napra ébredt fel. Keveset aludt, de oly mélyen, hogy nem érzett fáradtságot. Gyorsan felöltözködött. Egy pillanatig körülnézett a szobában, vajjon nem felejtett-e el valamit. Semmit: nála volt a zsebkendő, a keztyü, a sétabot és egy nehezebb felöltő, mert ugy gondolta, künn nagy hideg lehet. Halkan becsukta a szobája ajtaját.

A kis szalonban ott voltak még a lámpák, melyek egész éjjel égtek és az elégett gyertyák végei. Laura ajtaja be volt csukva. De azért valami suttogást hallott belülről. Hallgatózott, de csak halk, zavaros mormogást hallott. Lehajolt a kulcslyukhoz és mindent megértett. Laura nem vetkőzött le, az ágy érintetlen volt és Laura térden állva egy szék előtt, két kezébe temetett arczczal imádkozik.

Lábujjhegyen távozott. Mit is mondhatott volna neki? Hadd fohászkodjék az urhoz, talán meghallgatja.

- Teringettét, pompásan aludtál, Cesare! - szólt Carafa, midőn meglátta, a hogy lefelé jön a lépcsőkön.

- Husz perczig s én olyan éhes vagyok, mint egy farkas. A sok baj között, nem tudom miért, de Rómában örökké éhes vagyok - panaszkodott Palliano.

- Marco, ha szerencsétlenségeidről kezdesz beszélni, még elhiszem, hogy ujdonsült Jób vagy - felelte Carafa, a hogy megindultak. - Egyébiránt nem értem, hogyan lehet az ember tizenegy órakor éhes.

- Még három órát? Egész örökkévalóság. Te tudtad az órát az éjjel, Giulio? Miért nem szóltál?

- Nem tudtam. Tornabuoni és Firidolfi táviratban adták tudtára ma reggel nyolcz órakor.

- A Valle d'Inferno-ban, a mint te mondtad. Stefanello Colonna találta meg a helyet.

- Helyes. Hanem hát két órakor, olyan későn! Jobb lett volna, ha még egy kicsinyt alszom.

- Köszönöm a bókot, - mormogta Palliano, a ki minden áron vidámabb hangulatot akart kölcsönözni a beszédnek,

- Ugy látszik, hogy szépen folytatod: esküvő, szerelem, párbaj stb. A mint látom: benne vagy.

- Mint Otello - tette hozzá Palliano és nem vette észre, hogy elszólta magát.

Szerencsére üres asztalt találtak és mind a hárman helyet foglaltak, hogy gyorsan hozzálássanak a reggelihez.

Evés közben szóba került a párbaj. Cesare egyebet sem tett, mint a párbaj körülményeiről beszélt. Mennyi idő alatt érnek oda, megtalálták-e az orvost, hol várt rájuk a kocsi, ki hozza a kardokat... Félóra alatt odaérnek, az orvos is megvolt, elhozza segédjét is. Az orvos a hirneves Montechiaro volt, a ki különben arról volt nevezetes, hogy alig volt párbaj ő nélküle. A kardok a kocsiban voltak, összesen négyet hoztak, kiki kiválaszthatja a magáét. A kocsi egy órakor várja őket a vendéglő előtt.

- Ah, én boldog vagyok, hogy nem verekszem; Giulio még az öngyilkosságra vinne - fakadt ki Palliano.

- Nyugodt és boldog, Giulio: hagyj békén. Ah, gyönyörü délutánom lesz ma!

- Te épp ugy, mint Luigi, és Luigi épp ugy, mint te? - kérdezte Carafa, aggódva.

A két segéd megértette, hogy ez a meggyőződés a mult éjjeli találkozás eredménye volt. Egyebet nem kérdeztek. És e szomoru beszéd után egyikük sem mert többé tréfálózni. Mindannyian elgondolkoztak. Carafa egy kicsit ideges volt, folyton az óráját nézte. Konyakot rendeltek; sőt Carafa egy kis palaczkkal a zsebébe is dugott.

- Hja!... - szólt Cesare, oly mozdulattal, melyben meglátszott, hogy nem igen volt inyére a kérdés és leverte a czigaretta hamuját.

- Megigérte, hogy nem szól, nem tesz semmit? Olyan nő, a ki be szokta váltani igéretét.

- Ne félj, Giulio, korrekt lesz párbajunk. Esküszöm, hogy korrektül viselem magamat a küzdő-téren. Egy cseppet sem mutatom, hogy boldog vagyok. Nem leszek sem boldog, sem szomoru, sem vidám, semmi sem leszek. Nyugodt és szótlan leszek, mint a ki megverekszik, a maga s az ellenfele kardjára vigyáz. Helyes?

- Helyes. Ha csak Laura nem tud valamit! - mondta Carafa, a ki észrevette, hogy egyre sötétebbé válik a dolog. - Hol hagytad?

- Ő nem nagy hadvezér, hanem asszony. Ugy tett, mint minden más nő: imádkozott.

- Szóval... hamar készen leszünk - végezte Carafa, bosszusan, mert a nőt szóba hozták.

Háromnegyed egyre járt az idő. Egy negyed óra mulva megjön a kocsi és fél óra alatt künn lesznek Valle d'Infernóban. Mind a hárman szótlanul ültek az asztal körül s arczukon meglátszott az izgatott türelmetlenség. Egy darabig ülhettek igy, midőn Cesare Dias megtörte a csendet:

- Szóba kerültek a békéltetési kisérletek, midőn Luigi segédeivel tárgyaltatok?

- Tudja a világ, hogy miért verekszünk - válaszolta Cesare keserü gunynyal. A parasztok megkéselik egymást és mégis felmenti őket a biróság.

- Ne beszéljünk most erről... - felelte Cesare szárazon, és az órára nézett.

Épen egy óra volt. Egymásra néztek, fizettek és, mint egy jelre mindahárman fölkeltek. A kétfogatu, zárt kocsi a Lucina piaczon várta őket. Nagy fekete kocsi volt, fekete lovakkal, beillett volna gyászkocsinak.

Giulio Carafa melléje ült, Marco Palliano szemben foglalt helyet. Midőn Dias kinyujtotta a lábát, valami kemény tárgyat érzett. Lehajolt, hogy megtapogassa: a zöld posztóba göngyölt kardok voltak. Fölemelte és a térdeire tette őket. Ki is akarta venni a posztóból, hogy megnézze, de Giulio Carafa mozdulatával megakadályozta. Azt mondta, nem jó, ha a kardot párbaj előtt megnézzük. Cesare mosolygott.

Hideg volt. Carafa, a ki mindenben és mindenkor elővigyázatos volt, nagy plaid-et hozott magával és mind a hármuk lábát betakarta vele, mert nem akarta, hogy Cesare elveszitse hevét és rugékonyságát. De Dias nem fázott; azt hitte, megfullad ebben a fekete, zárt kocsiban, bár az ablak nyitva volt. Koronként az ablak felé hajolt és ki-kidugta fejét, hogy friss levegőt szivjon.

- Lehetetlen. Hárman egy kocsiban, ilyen időben, ezeken az utakon, mindjárt sejtenék... - jegyezte meg Giulio.

- Nem jó ilyenből tréfát üzni, - mondta Palliano, a kit roppant bosszantott a helyzet.

- Hiszen nem tréfálok. Kár, hogy ezen az üres helyen nem ül a gyóntató pap, kedvesem.

Cesare az ablakon át nézte az utakat, a melyeken az előtte való nap járt, mikor Hermionet követte, ki mint valami káprázó kisértet ment előtte. Már künn voltak a mezőkön, a szomoru római campagnán, hol egyetlenegy kunyhót sem látni, hol madárszó is csak nagy ritkán hallatszik, mert nincs azon egy árva fa, egy nyomorult füszál.

- Nem ám. Jobb volna Nápoly vidékén megverekedni, nemde? - mondta Marco Palliano, a ki határozottan gyülölte Rómát.

- A nápolyi öbölt a mi életünknek s a mi halálunknak teremtette az úr - végezte Dias.

Koronkint nagyot zökkent a kocsi, a mi azt jelentette, hogy már közel lehettek a czélhoz.

A kocsi nyitott, rácsos kapu előtt állt meg, honnan sárgás, lejtős talaj látszott, a melyen egyetlenegy füszálat sem lehetett észrevenni.

- Nem mehetünk be kocsival? - kérdezte Giulio a kocsistól, kidugva fejét a kocsi ablakán.

Mind a hárman leszálltak és a vasrács előtt állottak meg. A kocsis Carafának megmutatta a helyet, a hol várni fog rájok a kocsijával. Csak egy fütytyentés és rögtön meghallja. A három férfi a rácsos kapun át a sárgás talaju, terjedelmes üres telekre ment.

A lejtős talaj alatt, egy terjedelmes sikon emelkedtek a rozoga téglaégető kemenczék. Elhagyatott hely volt ez, hová nagyritkán vetődött ember, mert már évek óta megszünt a téglagyár működése. Balra látni lehetett a Monte Mario magas csucsát, cziprusfa-erdejével. Köröskörül mély csend volt és a puszta, kietlen táj felett, fekete, alantjáró felhők usztak át a szürke, őszi égbolton. Nyirkos hideg járta át a levegőt és koronként fagyos szél jött a messzire elterülő, sivár mezőkről.

Cesare Dias, Giulio Carafa és Marco Palliano, a ki a kardokat vitte, a kemenczék felé tartottak. Tiz percz hiányzott a két órából és még senkit se láttak. Carafa megkérdezte Pallianotól, vajjon Stefanello Colonna biztos helyet mondott-e. Ez igennel felelt. A mint a kemenczék között bolyongtak, egy uri embert pillantottak meg, a ki feléjük közeledett.

Az orvos volt, a ki fekete bőrtáskát tartott kezében. Ebben voltak a bonczoló-eszközök s az orvosi szerek. Dias, Carafa és Palliano kezet szoritottak vele s aztán beszédbe elegyedtek. Ebben a pillanatban négy uri egyént pillantottak meg, kik lassu léptekkel, szótlanul közeledtek feléjük, mert tudták, hogy pontos időben érkeznek meg. Éppen két óra volt. Elől ment Luigi Caracciolo, Pietro Tornabuonitól kisérve, mögöttük jött a szép Giovanni Firidolfi, az orvossal.

Luigi egyszerre megállt. Azt akarta, hogy segédei találkozzanak előbb Carafával és Pallianoval, miközben a két orvos kezet szoritott egymással. Cesare Dias nyugodtan viselkedett, néhány lépéssel félreállt a segédektől és a Monte Mario sötét csucsát nézte. A segédek most összeálltak és beszédbe elegyedtek. Halkan, nyugodtan beszéltek, a nélkül, hogy észre lehetett volna venni arczukon valamit.

Majd félreálltak és egy aprópénz repült hirtelen a levegőbe. Mikor ez földre hullott, mindannyian lehajoltak. A vezénylő szerep Giulio Carafának jutott. Ez bosszusan vonta össze szemöldökét, de nem szólt semmit.

Luigi Caracciolo szórakozottan, csaknem fáradtan és kimerülten állott helyén, mintha nem is törődött volna a párbajjal, mintha megfeledkezett volna arról, hogy hol van. Szeme pillantása a háttérben látszó Róma szürke tömkelegén révedezett. Cesare Dias nyugodtan, fagyosan meredt maga elé és ébenfa sétapálczájával a földet veregette koronként. Végre készen volt minden. Giulio Carafa elhagyta társait és Cesarehoz közeledett: megmondta neki, hogy ő neki jutott a vezénylő-szerep. Ez közömbösen, egykedvüen hallgatta, miközben leszedte magáról a felöltőt, a kabátot s a mellényt. Ugy látszott, a hideg levegő nem volt reá hatással.

Ekkor Pietro Tornabuoni Luigi Caracciolohoz közeledett. Ez hirtelenül megrendült, mintha álomból riasztották volna fel. Az orvosok előszedték a kardokat és szublimát-oldatba áztatott szivacscsal végigdörzsölték a pengét. Aztán mind a négyet átadták Marco Pallianonak. Ő neki kellett előmutatni a párbajozóknak, hogy válaszszanak. Ekkor a két ellenfél elfoglalta a helyét. Marco Palliano sápadtan átnyujtotta nekik a kardokat. Cesare jól megnézte s aztán választott; Luigi Caracciolo azonban nem is nézett rájok; ugy vette át a magáét.

- Sok szerencsét, Cesare - szólt Marco és távozott, hogy Firidolfihoz menjen, miközben Carafa és Tornabuoni a többi kardot tartogatták.

A két ellenfél szembeállt egymással, lesütött szemmel, földre szegzett kardhegygyel, a várakozás végső pillanatában. Giulio, a hogy Cesarehoz közeledett, nem szólt semmit.

Most már vége volt mindennek, ugy sem használt a szó. A mozdulatok gépies pontosságával megfogta Giulio a kardok hegyeit, azután eleresztette őket és felkiáltott:

Mozdulatlan karokkal, mereven figyeltek. Egymásra néztek. Cesare szemeiben fagyos közömbösség rezgett. Luigin meglátszott a bánatos szórakozottság.

Mindjárt az összecsapás után, meglátszott, hogy Cesare fölényben van. Luigi Caracciolo huszonnyolczéves volt, természetes, hogy erős és ügyes volt, jól kezelte a kardot.

Hanem aznap a keze ugy tartotta a kardot, a nélkül, hogy irányt adott volna neki: csak lassan és szórakozottan védte magát. Ellenfele azonban túl volt már a negyven éven, ő jól forgatta a kardot, nem volt szenvedélyes vívó Luigi; ő csak kedvtelésből, a sport kedvéért vivott.

Az első összecsapásnál Cesare, ismerve az ellenfele kardjának értékét, nagyon meggondolt és fagyos mozdulatokkal forgatta fegyverét.

A kardok lehulltak. Tornabuoni Luigihez közeledett, halkan, izgatottan szólt hozzá:

- Ha azért jöttél ide, hogy öngyilkos légy, hasztalan volt bennünket idehivni!

- Luigi, ha te nem véded magad, esküszöm, hogy mindenkinek elmondom, hogy elmebeteg vagy s hogy nem lehet a párbajt folytatni, hallottad?

Tornabuoni ekkor Giuliora nézett és kissé lihegő hangon ismét fölkiáltott:

Most Cesare minden mozdulatában meglátszott, hogy gyorsan akar végezni és minden törekvése oda irányult, hogy rámérje a kegyetlen csapást. Luigi most már szinte ösztönszerüleg, jobban védekezett, figyelemmel kisérte a kardok pengéit, hegyeit, a hogy rövid körvonalakat rajzoltak a levegőben. A második összecsapás néhány pillanatig tartott, de eredmény nélkül.

Valami ideges izgatottság vett erőt mindeniken. Az orvosok lassacskán a küzdő-térhez közeledtek, mert érezték, hogy közel van a döntő pillanat. Marco Palliano és Giovani Firidolfi, a kik néhány szót iparkodtak egymás közt váltani, most elhallgattak. De mindez nem látszott meg arczukon: a párbaj a legnagyobb hidegvérrel, a legnagyobb korrektséggel folyt.

A két ellenfél ismét összecsapott. Cesare folyton fagyos mozdulattal forgatta kardját, de azért meglátszott rajta, hogy koronkint türelmetlenség fogta el. Különösen az ajka árulta el izgatott voltát: néhányszor megrándult. Luigi azonban most már nagyobb érdeklődéssel vivott, mintha lassan-lassan erőt vett volna rajta az élethez való ragaszkodás. Most teljes hévvel folyt a harcz; a két test merev, szinte mozdulatlan volt, az élet minden ereje a szemekben lobogott. Cesare, egyszerre csak engedni látszott, mintegy érezve ellenfelének egyre növekvő hevületét. Carafa olyan feszült figyelemmel kisérte a két párbajozót, hogy izgatottságában bajuszát harapdálta, a mi ritkaságszámba ment nála.

Egyszerre csak ugy rémlett, mintha Cesare fogyni érezné erejét; Luiginak csak egy eltökélt mozdulatába került volna, hogy megadja neki a kegyelemdöfést.

Ebben a pillanatban azonban különös eset történt. Cesare, mintha titokzatos benső hang sugallatát követte volna, egyszerre csak a magasba nézett. Fent a keskeny ösvényen, mely Róma falai hosszában vonul el, abban a pillanatban, midőn a Cesare élete a Luigi kezeiben volt, egy női alak jelent meg, a ki a gyepes ut szélén megállott, és figyelemmel kisérte a párbajozókat.

Cesare szemei, a távolság daczára, Cleveland herczegnő sápadt, barna arczát ismerték fel.

És miközben Luigi kardjával a Cesare szivét kereste és szemében különös baljóslatu fény villant fel, azon vette magát észre, hogy ellenfele arcza egyszerre csak megváltozott. Látta, hogy Cesare máshova nézett, különös fájdalommal és rémülettel a szemében.

Megdöbbenve követte a Cesare tekintetét és maga is megpillantotta oda fönn, a távolban, a szürke égbolt irányában, Hermione alakját, a hogy sápadt, barna arczával, sötét ruhában, az út széléről nézte őket.

Luigi ebben a pillanatban egyszerre csak fogyni érezte erejét. Ugy rémlett neki, mintha kardja nyomorult bottá vált volna kezeiben, melylyel képtelen életét megvédeni.

A fekete ruhás nő olyan állhatatosan nézte őket, hogy a két ellenfél titkos erőnek hódolva, egyszerre irányitotta feléje tekintetét. Ebben a pillanatban Cesare kardját leeresztette és hirtelen mozdulattal keresztüldöfte a Caracciolo vállát.

Luigi egy pillanatig mereven állott még helyén, azután megtántorodott és mint valami sulyos tárgy rogyott össze.

De ebben a pillanatban Montechiaro orvos, a ki közel volt hozzá, megragadta karját, ugy hogy Luigi feje az orvos mellére hanyatlott. Mindannyian körülfogták a sebesültet. Cesare fagyosan leeresztette kardját s a reá tapadt vért nézte.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Alkonyodni kezdett, midőn Cesare Dias visszatért a Hotel de Roma-ba. A ködös és hideg őszi délutánt fagyos és szomoru est követte. Cesare, hódolva a lovagiasság követelményeinek, ott maradt a küzdő-téren, mig az orvos az első segélyt nem nyujtotta Luiginak.

Félreállt és szótlanul fogadta a hireket, melyeket Palliano és Carafa koronkint hoztak neki.

Caracciolo sok vért vesztett és az orvosok nem tudták elhatározni, nem volna-e czélszerübb, ha valami közel fekvő házba szállitják.

De hosszas tárgyalások után - mégis ugy határozták, hogy hazaszállitják.

Luigi mindezt mozdulatlanul, szórakozottan hallgatta. Arcza halotthalvány volt s már látni lehetett rajta a láz nyomait.

Nem nyitotta ki száját, nem nézett körül, és oly közömbösnek látszott, mintha már leszámolt volna az élettel.

Végre elszállitották. Cesare látta, a mint előtte elvitték és abban a pillanatban különös érzés fogta el. Mintha szivében kihalt volna a gyülölség, de azért mégis nyughatatlan volt. Az élet terhére volt neki ebben a perczben. Végre Cesare is beült kocsijába, az orvossal és segédeivel.

A kocsi csakhamar elhagyta az ellenfele kocsiját és néhány percz mulva az országutra tért.

Velök volt Giovanni Firidolfi is, a szép és elegáns flórenczi gavallér, a kit azért fogadtak közébük, mert nem fért el a sebesült kocsijában.

Firidolfi látva a nyomott hangulatot, mely erőt vett Cesaren és segédein, hogy megtörje a gyászos csendet, néhány szót szólt Cesarehoz.

De ez alig válaszolt és tettetett közömbösséggel hallgatta a fiatal flórenczi nemes vidám csevegését.

Cesare csak mélyen szemébe nézett az ifjunak és eltökélt hangon szólt hozzá:

- Ah! - szólt egyszerüen Cesare - Létezik-e Cleveland herczeg? - tette hozzá később.

- Valóságos. Távol élnek egymástól, elváltan. Azt tartom, hogy lady Hermione csak őt szereti.

- Az a divat járja most az asszonyoknál, hogy csak férjüket szeretik - jegyezte meg Palliano, szánakozó hangon.

- Ugy hallottam, hogy lady Hermione most itt tartózkodik - vágott közbe Firidolfi, a vele született közömbösséggel. - Talán meglátogatom.

- Igen. A kisértetet adja. Azt hiszem, koporsóban alszik s éjjel visszatér a temetőbe.

Rögtön vége szakadt a beszédnek. Néhány pillanatnyi csönd után Cesare és Giulio beszédbe elegyedtek és a leggyöngédebb frázisokkal tárgyalták a párbajt.

Carafa kijelentette, hogy ő és Palliano néhány napig Rómában maradnak, megvárják mig Luigi Caracciolo egészsége jobbra fordul. Cesare nem tudta, hogy mi tevő lesz, nem határozott semmit.

Laura a szállóban volt, ki tudja minő állapotban. Jól tudta, hogy nagyon izgatott lesz.

- Azt hittem, hogy ön özvegy ember... - és csakhamar észrevette, hogy elszólta magát.

Siri csönd. S.-Lorenzoban leszálltak a kocsiról és gyalog kisérték el Cesaret a szállóig. Giovanni Firidolfi egyenest a hotel d'Europe-ba ment, azt mondta, hogy ott várja be a sebesültet.

- Esküszöm Giulio, még akkor sem panaszkodtam volna, ha én jártam volna rosszul.

- Ezt se mondd, Dias. Jó éjt. Vigasztald meg nődet, ebédelj vele, kérdezősködjél Luigi után és aludjál jól.

Cesare kezet szoritott segédeivel s némán, hálás pillantással köszönte meg nekik szivességüket. Nem volt bőbeszédü ember és mindenekfölött gyülölte a retorikát. De legelőször érezte magát meghatottnak. Ők sem szóltak semmit, mert megértették a Cesare szótlanságát, izgatottságát. Elbucsuztak és távoztak. Éjjeledett. Lassan ment fel a lépcsőkön; végtelen bágyadtságot és nagy ürességet érzett agyában.

Laura nem volt a kis szalonban. Sötét volt a három szobában. Bement a Laura szobájába: nevén szólitotta, de nem felelt. Világot gyujtott, és észrevette Laurát, a mint az ágy mellett ült, keblére horgasztott fővel, zilált hajjal és az előtte való esteli ruhában.

Aludt. Gyertyát gyujtott: nem ébredt fel. Egész éjjel virrasztott, egész nap magára volt hagyva, azon a hideg és szomoru napon, egyedül abban a szállóban, ismeretlen emberek között, egyedül abban a szobában.

Bizonyosan elaludt, mert kimeritette az imádkozás, az egyedüllét, az elhagyatottság. Mennyire megfogyottnak látszott a szőke fiatal asszony üde, szép arcza! Hová lett kihivó, merev büszkesége? Mintha könyei kiették volna arczának bársonysima, átlátszó, finom bőrét! Cesare csak nézte, de nem keltette föl, bár hallotta nehéz lélekzetét, látta, hogy remegett álmában. Laura a világosság hatása alatt felnyitotta a szemét és megdöbbenve nézett körül.

- Sokat, nagyon sokat aludhattam... - mondta Laura, különös hangon, mintha nem tudna föleszmélni.

Laura lassan fölkelt. Nagyon fáradtnak látszott. Egészen megfogyottnak látszott az arcza, mintha hosszu betegségből kelt volna fel.

- Rosszul vagy? - kérdezte Cesare, megijedve, hogy Laura annyira megváltozott.

- Szörnyü álmaim voltak... - és gyöngén megremegett, a hogy eszébe jutott neki. - Azt hiszem lidércznyomásom volt.

- Párbajod volt, nemde, párbajod volt? - és kezét szorongatta, epedő pillantással faggatta.

- Ah, éreznem kellett, mintha fojtogattak volna, ma, álomban, egy óra hosszat, a lidércznyomás alatt! Veszélyben forogtál, nemde, nagy veszélyben?

Cesare elforditotta fejét, Laura még folyton a kezeit tartotta, gyöngéden czirógatta, gyöngéd pillantással csüggött rajta. Cesare annyira elérzékenyült, hogy a szép asszony szőke haján végigvonta néhányszor kezét.

- Igen, igen elmegyünk, - ismételte Laura, és egy reménysugár villant meg szemében. - Hová megyünk?

- Nem megyünk vissza, hallod, nem megyünk vissza. Ott... nem felejtünk el semmit, sohasem... az egész világ tudja... most, ez a párbaj is nagy zajt ver.

- Keressünk, Cesare... keressünk egy csöndes helyet... Ott maradunk egy darabig... ha kell egy évig... hadd felejtsünk, s hadd felejtsen bennünket a világ.

- Mert... utóvégre, a szegény asszony, a kit oly szerencsétlenné tettünk, a halálban keresett menedéket boldogtalansága elől... most békében van legalább... és mi már nyolcz hónapja a legiszonyatosabb kinokkal bünhődünk gonosz tetteink miatt... Nincs többé otthonunk... nem szabad visszatérnünk Nápolyba saját lakásunkra... Nem szeretsz többé... nem is szólhatok hozzád szerelemről... Nem is szólok többé, ha nem akarod... Szörnyü napokat élünk és ilyenek éjszakáink is... Olyan szókat mondtunk egymásnak, melyek örökké elválasztanak bennünket, Cesare... És végre, végre mindezek után, egy csöndes helyet kell keresnünk, hogy ott leszámoljunk büntetésünkkel, mert nincs bátorságunk, hogy megöljük magunkat...

Ilyen mély fájdalommal beszélt Laura, szakgatott hangon mondta el az egyszerü és fájdalmas szavakat. És ez a nő, a ki nem ismert e földön akadályokat, legyőzöttnek, minden akarattól és reménytől megfosztottnak érezte magát!

- Talán, de te többé nem vagy fiatal, Cesare, s én nagyon fiatal vagyok. Miért hagynók el egymást? Hiszen már túlestünk a becstelenség s a halál nagy katasztrófáin; ugyan mit tehet most már ellenünk a végzet? Azt tudom, hogy szived jéghideg irántam s hogy nem lángolhat föl ujra. Nem kisértem meg... igérem, nem kisértem meg, hogy ismét szeretőmmé tegyelek. Hiszen... ugy is tudod, hogy nem kisértem meg. Nem kevélységből. Nem volna ok reá. Hanem kétségbeesésből... nem kisértem meg. Tudom, tudom, hogy mindennek vége szakadt, az Anna halála napján. Én magam... én magam is éreztem, hogy szenvedélyem bünös volt, kezdetben... s hogy most haszontalan. Minek imádnálak? Szeretlek, szeretni foglak a sirig, de hasztalan ez a szerelem, én rám is, te rád is. Oh Cesare, sokkal nagyobb a mi büntetésünk, az övénél, ha életben hagy bennünket, ilyen fagyosan, siváran, hogy nem érdekel bennünket többé semmi e földön, és egy rejtett zugot keresünk, a hová eltemessük magunkat, közömbösen egymás fájdalma iránt, képtelenek, hogy egymást vigasztaljuk, képtelenek, igazán képtelenek az életre!

- Ah nem, nem, Cesare, ez lehetetlen... erős kötelék füz össze bennünket, nem a házasság, hanem a mult... lehetetlen, hogy elváljunk, te magad is érzed. Cesare, ne váljunk el, kiméljük meg egymást egy ujabb lelkifurdalástól... Ha kihalt is bennünk minden remény, ne büntessük meg egymást az egyedüllét ujabb kinjaival... Huszonhárom éves vagyok, Cesare... Félek a világtól, a sivár, nagy világtól, én, a ki semmitől sem rettentem vissza... Ne hagyjuk el egymást, keressünk együtt egy menedékhelyet.. iparkodjunk valahogyan megélni... Együtt leszünk, de elváltan...Lakjunk egy tető alatt... Nem kérek egyebet tőled, Cesare. Fogadom annak a halottnak az emlékére, hogy egyebet nem kérek tőled...

Jól megértette, hogy a nő szavai nem voltak ármányosak. Lelke megtörve hullott a porba. Nem volt az a muló fájdalom. Lelkét örökre megtörte a végzet. Cesare ráállhatott, mert semmi sem lett volna képes a meghalt dolgok közül egyetlenegyet is feltámasztani.

- Küldess el mindent, a mire szükséged van. Talán... sohasem térünk többé vissza Nápolyba.

Cesare megfogta és megcsókolta. Hanem az a csók, olyan férfinak a fagyos csókja volt, a ki nem képes többé szeretni, boldog lenni, élni. És Laura nem remegett meg attól a csóktól, mert tudta, hogy mindennek vége volt. Most már ő is elmondhatta Annával: "Isten hozzád szerelem!"

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Nem mentek el a szállóból aznap este. Ebéd után Laura és Cesare ujra felmentek lakásukra. Egy szót sem szóltak egymáshoz. Cesare felhozatta az esti lapokat és midőn a kezébe vette őket, nagy kiváncsian futotta át szemeivel, hogy megnézze, vajjon nem irnak-e a párbajról, a mi nagyon bosszantotta volna. De nem volt bennök semmi. Talán a segédek bejárták a szerkesztőségeket, hogy ne tegyék közzé a hirt.

Laura szobájába vonult vissza. De Cesare hallotta, a mint járt-kelt a szobában, holmiját rendezgetve az utra. Azután benézett a félig nyitott ajtón és megpillantotta Laurát, a hogy az asztalhoz ült és levelet irt. Neki is irnia kellett és szobájába vonult.

Nyugodtan ült iróasztalához és három vagy négy levelet irt, Nápolyba, Reggio-Calabria tartományba, a hol terjedelmes birtokuk volt a Diaséknak. Ügyeit rendezte, mintha meghalni készülne és a jogtanácsoshoz küldendő levélhez végrendeletét is hozzá mellékelte, melyet még a párbaj előtt való napon irt meg.

Mindez a legkevésbbé sem szomoritotta el. Csöngetett, hogy a postára küldje a leveleket és a pinczér, a ki átvette őket, egyszersmind azt jelentette neki, hogy Giulio Carafa óhajt vele beszélni.

Féltizenegyre járt az idő. Laura, a hogy meghallotta, hogy vendég érkezett, rögtön betette az ajtót. Giulio végig ment a kis termen és a Cesare szobájába lépett. Kicsit zavartnak látszott és nem szólalt meg mindjárt.

- Igen, egy félóráig. Te nem voltál nála? - kérdezte Giulio, némi habozás után.

- Ah, nemde sajnálsz, Giulio, sajnálsz? - szólt Cesare s ugy érezte, hogy feneketlen mélységbe zuhant.

- Eredj Oroszországba, az északi sarkhoz, vidd magaddal Laurát, maradj három, ha kell tiz évig külföldön... nincs egyéb mentség, Cesare.

- Utazzál el ma este... nem, már késő... holnap reggel, Norvégiába... Utazzál el, más szabadulásod ugy sincs.

Másnap reggel hat órakor Cesare bekopogtatott a Laura ajtaján. Laura utazó-ruhában volt, szürke, sürü fátyollal arczán és nyaka körül.

Laura ráemelte szemét. Nem szólt semmit. Valami különös érzés fogta el: rosszat sejtett...

A Capodimonte-ligetben a garden-party rendkivül fényesnek igérkezett. Nápoly főuri világa rendezte. Czélja a szegény és beteg gyermekek segélyezése. A nápolyi szépségek mindannyian légyottot adtak egymásnak ott, azon a gyönyörü áprilisi napon. Luigi Caracciolo a szép nápolyi ifju is megjelent az ünnepélyen. Nyugtalanul járt-kelt, mosolyogva, enyelegve a hölgyek között, de folyton a park kapujához ment, azok közé, a kik a vendégeket várták. Tánczolni ugysem akart, mert régi sebe miatt nehezen lélegzett. De nem igen törődött vele, néha fel sem vette, bár négy álló hónapig nyomta miatta az ágyat. Nem is seb az, a melytől nem hal meg az ember. Pedig jobb lett volna meghalni.

Luigi még mindig ott ácsorgott a rácsozat előtt, mikor egyszerre csak három fogat állott meg a park bejárata előtt.

Az utolsó fogatból Cleveland herczegnő szállt ki. Luigi rögtön hozzá futott és kezét nyujtotta neki, mélyen meghajtva magát előtte. Együtt mentek a nagy piaczig. Nem nyujtotta karját, mert Hermione sohsem ment karonfogva.

Hermione aznap egészen fehérbe volt öltözve. A ruha térdig himzésekkel volt teli. Fekete, dus haján kicsiny fehér fátyol-kalapot viselt, melyet apró sárga virágok diszitettek.

Midőn Hermione és Luigi a nagy piaczra értek, a párok már javában tánczoltak. Hermione sem tánczolt, s mindaketten egy kis dombra mentek és onnan gyönyörködtek az elegáns közönségben.

- Nem vásárolhatjuk meg az önök napját; nem vihetjük el táskáinkban, Angolországba.

- Bizonyosan; rögtön, bármilyen áron. Szinte meghalok a hidegtől; bármilyen összeget adnék érte...

Luigi nem felelt azonnal; nagyon meghatottnak érezte magát, midőn a nevét hallotta kiejteni. Hermione hangja megigézve hatott reá.

- Gyerünk el innen - szólt lady Hermione és néhány lépést tett, hogy távozzék.

- Egyszer... az Alpeseken... annyi hó volt, Caracciolo... és mindenkinek meglátszott rajta a lábnyoma, csak az enyém nem.

És ezt különös, titokzatos hangon mondta el neki, hogy Luigi szinte remegett a félelemtől.

A táncznak vége szakadt és a párok a fák, a bokrok, a virágágyak között elszéledtek. Luigi egyszerre csak azt hallotta, hogy a nevén szólitják. Megfordult. Giulio Carafa volt.

Caracciolo egész lényében megrendült, mintha rettegett volna tőle. És miközben bosszankodott, hogy sohsem tud tőle megszabadulni, mert mindig a nyomában van, egyszerre csak megpillantotta Cesare Diast, a ki a nagy fasorban Clemente Cortez barátjával feléje közeledett.

Cesare, a mint közel ért hozzájok, mereven szegezte rájok tekintetét. Luigi azonban nem távozott lady Hermionetól. A szép angol herczegnő, a hogy megpillantotta Cesaret, mosolygott és Luigihoz fordulva, igy szólt:

- Az előző években, talán - szólt Hermione tompán, és elfödte legyezőjével arczát.

- Természetesen - felelte Hermione, halkan és révedező szemmel nézett rá, oly különösen, hogy Luigi, szinte félve elforditotta tőle az arczát.

- Mért nem tánczol? - kérdezte hirtelen Luigi, hogy a beszédet másra forditsa.

- Mért fogadta meg, hogy sohsem fog tánczolni? - kérdezte ismét Luigi, kitérően, - mert ez a beszéd kinosan hatott reá.

- Megfogadtam... néhány év előtt. Egy jó barátnőm sorvadásban halt meg, mert meghütötte magát egy tánczmulatságon és én megfogadtam, hogy sohsem tánczolok, azt hittem, hogy ez által megmentem.

- Nem tudja ön, vajjon jobb-e a más világon. Talán visszatért önhöz valaki a sirból! Elmondta-e önnek egy halott a titkát?

Hermione, a nélkül, hogy felelt volna, megindult és Luigivel a kioszk felé tartott.

Az arab sátor egy magaslaton emelkedett; a hosszu kereveteken, az alacsony asztalkák előtt elegáns hölgyek élvezték az üditő italokat. Hermione megállott a bejárat előtt és bosszankodva vonta össze szemöldökét.

- Egy-egy sátor két személyre készült - suttogta Luigi, csalódva, mert azt hitte, hogy nem lesz senki a sátorban.

- Nekem is van egy arab sátram amott, lenn... - szólt Hermione és néhány lépéssel odább ment.

- Amott, Angolországban egy roppant parkban, magas fák között... - és hangjában honvágy rezgett.

- Fájdalom? ha önnel megyek? Miért mondja ezt? Fájdalom csak ott van, a hol ön nincs, lady!

- Megigéri, hogy nem megy el nélkülem? Megigéri, hogy elmehetek önnel bárhova?

Hermione érezte, hogy Luigi feléje hajolt, megcsókolta kezét, azután a csuklóját, égve szerelemtől.

És Luigi a sátor nyilása felé mutatott, a hol Cesare Dias fel és alá járkált, Clemente Cortezzel. Koronként benézett a sátorba, szemei villogtak a homályban, a hogy Hermione mozdulatait kisérte.

- Mit törődik vele? - szólalt meg Luigi, izgatottan. - Hiszen nem az ön férje?

- Nem, nem a férjem. Azt hiszem, Cleveland herczeg a férjem. De az a férfi nagyon szenved, Luigi. Gyerünk el.

Hermione felkelt, hogy távozzék a sátorból, Luigi bosszankodva követte. Elhaladtak Clemente Cortez és Cesare Dias előtt, kik hirtelen odább álltak a sátor nyilásától és mélyen meghajtották magukat. Cleveland herczegnő mosolyogva fogadta a köszöntést, révedező pillantást vetve a két férfiura. Caracciolo szórakozottan köszöntött.

Künn a szabad levegőn még világos volt, de távolból már alig lehetett látni mulató közönséget. Hermione és Luigi lassu léptekkel a buffet felé közeledtek. Hermione nem akart közel menni az asztalokhoz.

Luigi intett egy pinczérnek, a ki odasietett s azután eltünt A szerelmes ifju szemeivel keresett egy asztalt, hogy helyet foglaljanak, de seholsem volt. A nő eltalálta, mit keres.

- Én roppant kaczér vagyok, s azt hiszem, hogy ez által női kötelességemnek teszek eleget. Ime, látja, önnek még büneimet is meggyónom, önnek, a ki szeret engem. Ide hallgasson, Luigi. Én kicsiny vagyok.

- Természetes, hogy ön igy nyilatkozik: ez helyes. De én kicsiny vagyok. Ha kialudnának a csillagok, ha a nap hajótörést szenvedne a tengerben, akkor is, ha a legiszonyatosabb kataklizmák történnének, mindig kicsiny maradnék.

- Nem igaz, nem igaz - szólt Luigi és rászegezte szerelmes tekintetét. Nem tudott bókot mondani, olyan szerelmes volt.

Ott termett a pinczér és az asztalra tette a vékony nyaku johannisbergi boros palaczkot, két, sárgás üvegből való pohárral. Luigi megtöltötte az egyik poharat és átnyujtotta a nőnek. Hermione, a mint ajakához emelte a poharat, hosszan nézett a férfi szemébe, a ki a gyönyörtől szinte remegett. Hermione csak egy kortyot ivott a borból és aztán visszaadta Luiginak a kelyhet. Mohón kapott utána a férfi, szenvedélytől reszkető ajaka odatapadt, a hol a nő ivott.

Hermione és Luigi felkeltek és lassan a széles fasorok felé tartottak. A szürkületben sötétlő lombok szinte rájuk borultak, mintha el akarták volna zárni utjukat. A herczegnő és szerelmese egy pillanatig habozva állottak meg. Mintha nem tudták volna, mit tegyenek. Hermione esdeklő pillantással nézte Luigit! Mintha félt volna a sötét lombok közé hatolni. Üde szellő kerekedett az óriás fák között és halk suhanással csókolta arczukat: mély csönd borult reájuk a sürü lombokról. Lágy akkordok hullámzottak a levegőben s azután elenyésztek, mialatt ők némán haladtak egymás mellett, a homályban, az üdeségben, a csöndben, a magányban. Talán egy árva árnyalak követte őket a jobbra eső fasorban, egyedül, óvatosan, a fák közé rejtőzve, tágranyilt szemekkel kisérve őket? Egy sápadt árnyék, egy kisértet, egy férfi? Semmit sem tudtak ők. Hermione és Luigi ugy érezték, hogy egyedül vannak és szabadok.

Hermione lecsüggő kezében fehér csipkenapernyőjét vonszolta maga után. Luigi szótlanul haladt mellette, a meghatottság elfojtotta hangját, azt hitte, egy kiejtett szó, abban a pillanatban, megtörné a bűbájt. Minden eltünt mögöttük: a garden-party, a kavargó tánczosok, a zajosan mulató vendégsereg és a Cesare Dias sötét féltékenysége. Eltünt a mult minden szomorusága, a jelennek minden félelme, a jövőnek minden kétsége. Csak a nagy, homályos erdő állt előtte, elevenen, üdén, pusztán, teli illattal, mélységes csönddel. Oldalán volt a nő, a kit forrón szeretett, a szép, a bűbájos nő, fehér ruhában, az ifju, a nyájas, az elegáns nő. Vele volt a nő, egyedül a magányban; Hermione, a szelid és büszke szemü, csókra, mosolyra, szerelmi szavakra termett ajakkal. Hermione, az imádott nő, egészen egyedül, ő vele. És a szerelmi mámorban, mely forrongásba hozta a vérét, csak a nevét birta kiejteni:

A nő, a ki lesütött szemekkel haladt mellette, lassan felemelte tekintetét és rá nézett. Olyan mély és sötét volt a tekintete! Ajkai félig nyitva voltak, mintha jobban akarná tüdejébe szivni az éltető s üde levegőt. És ugy tünt föl, mintha szólani, talán csókolni akartak volna az ajkak. A férfi reszketve nyult a finom, fehér selyem keztyüvel födött kéz után és megcsókolta. Hermione nem ellenkezett, csak a szemét sütötte le ismét. A kicsiny kéz a Luigi kezében maradt és ugy, egymáshoz füzve, a sötét, a mély erdőbe hatoltak, a hol lépteik zajára felriadtak az erdei visszhangok. Bizonyosan voltak ott még más léptek is, nem messze tőlük, túl a sürü lombsátoron; de az nagyon óvatosan, elfojtott lélekzettel követte őket. Nem hallottak semmit. Elmerültek szinte önfeledten, abba a pillanatnyi szerelembe. Maga a nő is sápadt volt, vagy annak látszott az izgalomtól.

Egy tisztásra értek, honnan több irányba keskenyebb, gyepes mezei ösvényekhez hasonló utak ágaztak szét. Egy erdei pad állott lombos, magas fa alatt.

A pad körül, a magas füszálak között erdei virágok nyiltak. Hermione megállott.

- Ne maradjunk itt egy kicsit? - kérdezte Luigi és azon iparkodott, hogy ott marasztalja s a padra üljön.

Egy darabig még czéltalanul bolyongtak a gyepes erdei ösvényeken, aztán egyszerre csak a sürü erdőben találták magukat, hatalmas égerfák árnyékában, a hol útnak, ösvénynek nyoma sem volt és a mely lenyult egy kis völgybe.

Oldalvást viritó, dús növényzettel boritott magaslatok emelkedtek s lábaik alatt a föld lágy, süppedékes volt.

A mély és elhagyatott rengeteg tájképe volt ez, a hová sohasem hatol a nap vidám sugara, a hol örökké üde, nyirkos szellő lengedez, a hol misztikus, zöldes félhomály dereng.

Luigi és Hermione koronként megrezzentek, hirtelen hátrafordultak, szemüket a bozót sötétlő sürüségére meresztve. De csakhamar észrevették, hogy lépteik zaja volt, mely tompán hangzott föl az erdő mély csöndjében.

Egy darabig tovább haladtak, a nagyobb völgybe tértek: egy kis hidon át, kis patak fölött. Egy csoport magas égerfa alatt, hosszában elterülő fatörzsre ültek. Köröskörül kisebb-nagyobb fák meredtek az égnek, a melynek csupán egy keskeny, szürke sávja látszott az ágak között.

Hermione feltünően sápadt volt, arczán azonban a teljes lelkinyugalom ült, félig nyitott szája, mely látni engedte apró, hófehér fogait, gyönyörrel szivta magába az erdei, üde levegőt. Gyakran voltak már együtt egészen egyedül, mert Hermione, ugy látszott, nem rettegett az egyedülléttől, de igy még sohasem.

Egyedül voltak, egészen egyedül, az esti szürkületben, a sürü erdőben, elfeledve világot, mindent, a szerelmen kivül, körülöttük égbe nyuló, hatalmas égerfák és lenn a nyirkos s álmodó füszálak között aranykelyhü fehér margheriták viritottak és lomhán hömpölygött a falevelek alatt a csermely rezgő, eleven vize, fölötte pedig kékes, violaszinü szárnyukkal karcsu szitakötők röpködtek.

Egymás mellett ültek és a szerelem eme fenséges pillanatában ugy rémlett Luiginak, mintha Hermionet nem védné többé az ismeretlen, láthatatlan kéz. Hermione kezét tartotta kezében és ő ott hagyta sápadt arczczal, de derülten. Luigi aztán egyik karjával átfonta derekát. Hermione ajakáról nyugodt mosoly lebbent el. A lombok egyszerre csak megzörrentek. Talán az esti szellő suhant át a lombok között. Ők nem hallottak semmit.

- Tőlem kérdezi? Tőlem akarja ezt tudni? - kérdezte Hermione és feléje hajolt, mélyen a szemébe nézve.

- Tőled, tőled... - szólt szakgatottan, a nélkül, hogy megértette volna a kérdést.

- Én azt felelem, én, ide hallgasson, csak én felelhetek önnek: igen, mindig szeretni fogom.

- Ó áldott, édes szerelmem, mindenem, imádlak... - és megcsókolta a nyakát, a hol kilátszott a sárga selyem-himzések alól.

- Mondja, Luigi, kit imád ön? - kérdezte Hermione, különös tompa hangon, mely bizonyos bájt adott neki.

- Téged, téged, csupán csak téged imádlak, mindenekfölött - és azon iparkodott, hogy ajkaival elérje ajkát, mely nyitva volt, mint a gránátvirág.

Hermione hirtelen, de nem udvariatlan mozdulattal, szabadulni akart a csóktól.

- Hermione Darlingtont, Cleveland herczegnőt? Hermionet, a kit leánykorában Roseberry-nek hivtak?

- Azt, azt, imádott teremtés - és megcsókolta ajakát. Luigi megdöbbenve érezte, hogy ajkairól fagyos lehellet lebbent el, melytől egész valója megborzongott.

Luigi szemében a szenvedély legyőzhetetlen lángja lobogott. Hermione, az édes szerelmi csók után, mélyen a szemébe nézett a férfinak és halk, szinte bánatos hangon szólt:

Luigi a győztes mosolyával nézett rá. Immár egészen magához szoritotta, mert a nő kétkedését diadal jelének vette.

- Luigi, ön... Anna Diast szereti, a kit leánykorában Anna Acquavivának hivtak.

- Tehát tagadod, tagadod Luigi? - szólt állhatatosan, megérintve a férfi vállát s rábirta, hogy feléje forduljon.

Luigi ugy érezte, mintha lelke valami feneketlen mélységbe ereszkednék lassan alá, feje kóválygott, mintha téboly fogná el és a jelenről megfeledkezve, révedező hangon ezt suttogta:

Milyen sápadt volt Hermione, az erdő növekvő homályában, a friss esti levegőben, a magányban! Nagyon sápadt volt és Luigit borzongás futotta végig a félelemtől.

- Nem vagy talán te Anna? - Nem vagy te az! Imádlak, egyedül vagyunk, mondd, hogy Anna vagy, mondd meg a nagy igazságot - és görcsösen szoritotta magához, sápadt és hideg orczáit, szempilláit csókolta és nézte az őrület lángjával a szemében.

- Tudom, hogy Anna vagy, az első naptól fogva tudtam; az Úr visszaküldött a földre, vagy nem haltál meg... Tudom, tudom, hogy Anna vagy, mert különben nem szeretnélek; nem szerettem, nem szeretek, nem fogok szeretni más nőt e világon, de mondd te, mondd te magad, hogy Anna vagy...

- Hallgass, hallgass, - kiáltotta Hermione, arczát két kezébe temetve. Mély csönd borult a sötét erdőre.

- Nem nevezhetsz Hermionenak? Nem mondhatod, hogy ugy hivnak? - kérdezte Hermione sóváran és feléje hajolt.

- Nem birom, folyton előttem van, nem birom - zokogta a férfi, kétségbeesetten gondolva a valóra.

- Nem birod elhinni? Hermione vagyok, Hermione Darlington, Cleveland herczegnő, nem hiszed? - mondta határtalan szendeséggel.

- A halottak nem térnek vissza, a lelkek a bünhődés örök éjjelében; a fény örök élvezetében vannak. Isten nem tesz többé csodát, az elhunytaknak...

- Igen, igen, igen, én elhiszem, - szólt Luigi, halkan, különös és szomoru hangon - de nem győződtem meg.

- Mert mi nem tudunk semmit a lelkünkről; mert mi nem tudunk semmit arról, a mi a halál után történik; mert minden igaz lehet a sötétben, a titokzatosságban.

- Biztos vagy benne - kérdezte Luigi, sötéten, - hogy Hermione vagy és nem más?

- Bizonyos, hogy nem éltél más időben, máshol? Nem emlékszel olyan országra, melyet sohasem láttál?

- Lám, angol vagy s kerülöd Angolországot s Olaszországban bolyongsz, mert szerelmes vagy vidékeibe, népeibe, langyos tavaszi és rózsát fakasztó őszi napjaiba. Angol vagy és imádod a szerelmet, imádod a szenvedélyt és nem bánod, ha azt mondom, hogy szeretlek, imádlak és megöl a szenvedély miattad. Angol vagy és csupán a melegség, a virág után epedsz, szereted a mi szép Madonnáinkat, a kiket olasz művészek festettek. Angol vagy és mégis barna vagy, szemeid feketék, ajkaid rózsásak s arczod az elefántcsont szinével ékeskedik. Angol vagy és mégis itt van eszményi hazád, itt éled fel lelked és itt lángol fel szived a szerelem hevétől: itt, Hermione Darlington!...

Hermione kétségbeesetten emelte karjait az égnek, görcsösen zokogott, a nélkül, hogy könyezett, vagy szólt volna.

- Ki vagy te? Nem tudom. Az emberek azt mondják, hogy Cleveland herczegnő vagy. Oda lenn neked családod van, cselédeid, kastélyaid, földeid. Ott születtél, ott nevelkedtél, ott mentél férjhez! Ez nem bizonyit semmit: a te alakod egy más nő alakja, lelkedet titok burkolja és ez a titokzatosság koronként, önkéntelenül száll az ajkadra; remegve állsz meg egy meg-megjelenő s el-eltünő vizió előtt! Ki vagy te? Hermione? Nekem Anna vagy! Te sem vagy bizonyos benne, hogy Hermione vagy. Semmi sem valótlan a lélek birodalmában. Minden igaz lehet, kiváltképpen az, a mit nem ismerünk...

- Hallod, hallod - folytatta Luigi aggodalmasan, az első pillanattól, midőn fogatodban láttalak, az Arno partján, a sötét éjszakában, ebben a mély és maró kétségben voltam. Pietro Tornabuonitól kérdeztem, vajjon te voltál-e és nem más, és a szerelem legnyughatatlanabb perczeiben, midőn szerelemtől és félelemtől remegtem, kérdeztem tőled, ki vagy te, ki voltál!... Sohsem hittem el, érted, sohasem, hogy Hermione Darlington vagy, sohsem hittem el igazán! Ezért szerettelek...

- Te Anna vagy nekem. Szivem csupán egy nőt szeretett. A ki szeret: az mindent lát. A ki szeret: az mindent tud. A ki szeret: az mindent sejt és eltalál. Ha szerettelek, csak azért tettem, mert az voltál. Frivol és romlott vagyok, de nem csaltam meg Annát, ime megtaláltalak és tovább szerettelek.

- Igy van - szólalt meg Hermione, és keble görcsös zokogástól vonaglott, mert nem tudott könyezni.

Azután felkelt; a sötét éjben, fehér ruhájában, magasabbnak látszott. Hideg, födetlen kezét Luiginak nyujtotta, miközben az ujjain lévő drágakövek hideg fénynyel villogtak. Azután igy szólt:

- De miért nem maradsz, hiszen szeretlek, hiszen imádlak! Mit törődöm az élettel, mit törődöm a halállal? Szeretlek, maradj, maradj velem...

- Szeretni foglak végtelenül, fölhevitem fagyos szivedet, hideg testedet... szeretőd... kedvesed leszek...

- De miért, de miért? Mit törődöm az élettel, mit törődöm a halállal? Szeretlek élve-halva, légy nő, kisértet, Hermione, Anna, nem tudom, de szeretlek, imádlak...

Luigi egész lényében megrendült, eleresztette a nő derekát és visszahullott a fatörzsre.

- Rossz ember voltál, Luigi, de nagy szerencsétlenség ért. Te nem szerethetsz mást, mint Annát, ő pedig meghalt. Csak őt szeretheted, emlékében, multjában, sirjában. Képtelen vagy a szerelemre, az életre.

Neked más nem marad hátra, mint hogy nyittasd ki a Diasék sirboltját és Hamlethez hasonlóan, feküdjél az Anna koporsójába. Ez a te végzeted. Eredj, isten veled.

- Ne légy áruló - mondta a nő halkan, titokzatosan. - Eredj, eredj és keresd fel azt a halottat; isten hozzád.

Hermione lassan, szótlanul távozott. Az erdő mélységes, sürü homályába hatolt, a magas fűszálak között, mintha ismerné az utat.

Fehér ruhája előbb fehér foltnak rémlett, azután, a mint távozott, fátyolnak, felhőnek tünt föl és végre egészen elenyészett.

Egyedül az éjszakai homályban, a hideg és puszta erdőben zokogott a férfi, nem emelte föl fejét, nem tudott semmiről, csak végtelen és vigasztalhatatlan nyomoráról.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A nagy piaczon, káprázó villamos fényben, az utolsó tánczot járja a mulató közönség. A ragyogó garden-party ezzel véget ért. Cleveland herczegnő egyedül ment végig a pázsitos réten s a park vasrácsa felé közeledett. A villamos fény egészen megvilágitotta alakját.

- Ott megy a kisértet - mondta magában Giulio Carafa, a mint meglátta sápadt arczát, fátyolozott szemét, merev alakját. De ő tovább tánczolt.

Cleveland herczegnő a rácsos kapu előtt találta fogatját; Cesare Dias, a ki bizonyos távolságból, folyton a nyomában volt, megállott előtte és köszönt. Hermione nyájas mosolylyal fogadta a köszöntést. Cesare szintén mosolygott. A herczegnő eltünt. Oda lenn, a magas égerfák alatt, a hidegben, a homályban, zokogott a férfi, mert csakugyan nem maradt neki egyéb hátra, mint hogy felnyittassa a szeretett nő sirboltját és melléje feküdjék.

A tágas fehér márvány terrassz, a melyre a fehér nyaraló erkélyablakai nyiltak, meredek sziklacsucson épült. Villa Alba a posilipói tengerparton emelkedett, távol a várostól, magánosan, elhagyottan, mint valami tündérpalota. A tenger sötét-kék, sima tükrén ezüstös sávval dőlt végig a hold fehér sugara. Koronként egy-egy csónak jelent meg a fénylő sávban s azután eltünt a sötétségben. Lenn hosszu sorban tündöklöttek Nápoly lámpásai és messzire elnyultak a posilipói partokon.

Hermione herczegnő fel s alá járkált a márvány terrasszon és koronkint megállt, majd a fekete tengert, majd a villa fölött elterülő kerteket nézve. Lady Hermione egyedül volt.

A nyaraló nyitott erkélyablakain vöröses fény hatolt ki. Hermione most ott állt a tágas terrasszon, a márvány korlátra dülleszkedve, és némán, mozdulatlanul nézte a tengert. Egyszerre csak zajt hallott az országut felől. Egy kocsi robogott végig a nyaraló porondján és megállt a magas, márvány kapu előtt. Egy angol inas jelent meg egyszerre a terrasszon és Cleveland herczegnő felé közeledett.

És Hermione mereven állva a terrasszon, fehér köpenyegébe burkolva, várta a szokatlan vendéget. Midőn Hermione a fehér ruhába öltözött nőt megpillantotta, a mint a vöröses fénynyel világitott szalonból a terrasszra lépett, néhány lépéssel elébe ment. És midőn a nő a terrasszon lévő brokát zsöllye egyikén helyet foglalt, s két kezét ölében keresztbe tette, szőke fejét lehajtotta, Hermione a nő sápadt arczáról leolvasta a lelkében duló végtelen fájdalmat. Laura Dias egy pillanatig habozva nézett körül, mintha nem merne, nem tudna szóhoz jutni.

- Mit gondolt felőlem, asszonyom, midőn megtudta jöttömet, a nélkül, hogy önnek előbb bemutattak volna?

E szavakkal törte meg a kinos csendet Laura, miközben szemét lesütötte, mert nem birt a Hermione arczába nézni.

- Semmit, asszonyom. Ha ön beszélni óhajt velem, jól tette, hogy eljött - mondta fagyosan Hermione.

És nyugodtan várta, hogy Laura Dias tovább beszéljen. De ez némán ült székében. Kétszer is felemelte szemeit, hogy a herczegnő sápadt és barna arczába nézzen, de mind a kétszer csüggedten, bátortalanul lesütötte szemeit.

- Az, a mit mondani akar, a mint látom, nagyon zavarba ejti - mondta, szinte bátoritólag a szőke teremtésnek, a ki fehérebb lett a holdsugárnál.

- Ugy? Eszerint mért nem halasztja el más alkalomra? Ön szenved, asszonyom, és ez bánt engem.

- Köszönöm, asszonyom. De nem szabad késnem. Ezerszer többet szenvednék, ha a nélkül mennék el, hogy mondanék valamit. Egyébiránt... legjobban zavarba ejt engem a jelenléte, asszonyom.

- Ah! Olyan különös hatással van önre? - kiáltott csodálkozva Cleveland herczegnő - és Laura Dias felé hajolt, mintha arczáról akarná leolvasni lelkének gondolatait.

- Az ön szemei... különösen az ön szemei... nem birom el tekintetüket - panaszkodott a boldogtalan.

- Furcsa, - susogta a herczegnő, mintha nem tudta volna magát összeszedni a szerencsétlen nő fájdalmának hatása alatt.

- Hasztalan volt. A nagy baj ellen, a mely oly kérlelhetetlenül sujt, nem volt más, mint az, hogy személyesen beszéljek önnel. E kinos, szörnyü pillanaton túl kellett esnem.

A szerencsétlen szőke asszonyon hideg borzadás futott végig, a mint ezt mondotta.

- Nem köszönöm, itt könnyebben lélekzem. Amott... abban a szalonban, a vöröses fényben, még jobban félnék.

- Oh, szörnyen, szörnyen. Ez a félelem legyőzte a legmerészebb, a legbátrabb nőt, ez az iszonyatos rettegés megalázta a legbüszkébb női lelket és ezt a borzasztó félelmet semmivel sem lehet legyőzni, még az ön jelenlétével sem, asszonyom, pedig én azt hittem, hogy mihelyt meglátom, meggyógyulok.

- I have seen a ghost - mondta Hermione, halkan, Hamlet szavait ismételve, midőn megdöbbenve állott Elseneur falán.

- Ah, asszonyom, asszonyom - fakadt ki a boldogtalan szőke asszony, a kinek szemeit vöröses karikák fogták körül a könnyezéstől - én azt hittem, hogy mindenem oda van, mikor a férfi, a ki szeretett s a kiért elbuktam, azt mondta, hogy nem szeret. Azt hittem, hogy feneketlen mélységbe estem, mikor azon vettem magam észre, hogy gyötört és megvetett szivem nem bir többé szeretni. Azt hittem, hogy elértem a fájdalom s a bünhödés végső határait, mert a szenvedély kihalt bennem. De rettegek a félelemtől, midőn arra gondolok, hogy önt az isten ide küldte, hogy érezzem, hogy a lelkimardosás asztalomhoz ült és ágyamba feküdt?

- Nem szabad vétkezni - szólt komolyan Hermione. - A bün megbecstelenit, megaláz s megöl bennünket.

- Nem szabad vétkezni - ismételte Hermione, oly ünnepélyes hangon, hogy Laura egész valója megrendült.

- Ő jó, igazságos és tiszta lélek volt és meghalt, meghalt! - kiáltott fel a zokogó szőke teremtés.

- Nem. Isten nem szólitotta magához, mert még nem ütött volt az órája. Huszonhárom éves volt csak. Megölte magát.

- Megölte magát? E szerint valaki megölte - szólt fagyosan és sötéten Hermione.

- Én magam asszonyom - mondta Laura, szétterjesztve karjait és lecsuszott a fehér brokát zsöllyéről a terrasz fehér márvány koczkáira, térdre borulva Hermione előtt.

- Miért épen tőlem? - kiáltotta Hermione meghátrálva, egész lényében reszketve, mintha össze kellene rogynia.

- Egy hang sugta nekem: "A büntetés nem teljes, a bünhödés nem teljes: eredj, eredj és kérj bocsánatot. Kopogtass azon az ajtón, eredj abba a házba, melynek gondolataira elcsüggedsz; közeledjél ahhoz a nőhöz, a kinek jelenléte megfagyasztja véred, mintha haldokolnál, hajtsd le fejed, hajolj meg térdeiden, borulj le előtte és maradj addig leborulva, mig ő meg nem bocsát."

- Ime, asszonyom, itt vagyok, ön előtt leborulok én, ki nem akartam a nővérem holtteste előtt leborulni.

- Pedig... ön ölte meg a halottat... - mondta különös hangon Hermione s hangja ugy hangzott, mintha a távolból jönne.

- Én? De hát mit vétett önnek a szegény nővére? Jó, igazságos, tiszta lélek volt, szerette önt; miért okozta neki e végtelen fájdalmat?

- Ön. Hisz itt könyörgök leborulva. Megcsókoljam-e a földet? Megteszem. Bocsásson meg.

- Nem tehetem - mondta tompán Hermione. - Nincs hatalmamban. Isten nem mondott nekem semmit. Talán az én lelkem is bünös. Csak az bocsájthat meg, a kinek nincs büne. Én... nem tehetem, keljen föl; magam is bünös vagyok. Nem tehetem.

- Oh uram istenem! - jajdult fel Laura a földön vergődve, kétségbeesetten, Hermione gyászos szavai hallatára.

- Igen, igen, a halott! Hát nem ismertem rád? Ugyanaz az arczod, mint aznap éjjel... emlékszel? Ama szörnyü éjszakán, mikor ágyamhoz jöttél és fölkeltettél... Ugyanaz a vonagló arcz, mint akkor, mint most... ugyanaz a remegés, mert remegsz, lám... ah, én rád ismertem, az vagy...

- A te hangod... a te hangod... ah, én sohasem hallottam, de ez az ő hangja... Luiginak igaza van, ha imád, ha megőrül... Cesarenak igaza van, ha féltékeny reád, ha megtébolyodik a féltékenységtől... Igazam van, ha reszketek a rémülettől s a lelkifurdalástól, előtted... igazam van, hogy ide jöttem, tőled bocsánatot kérni... mert te vagy az.

- Nyugalom, nyugalom... - suttogta Hermione, könnyedén megérintette a hervadt szépség homlokát és szőke haját.

- Ah! - kiáltott fel Laura - ez a te mozdulatod... ne tagadd többet... ne tagadd.

És reszketve emelkedett föl, szemét Hermionera szegezve, vonagló kezeit tördelve.

- Uram istenem, adj neki nyugalmat! - fohászkodott Hermione, az égnek emelve arczát.

A hold fehéres fénynyel világitotta meg az égboltot, hol millió csillag reszkető fénye égett.

- Bocsásd meg a mi vétkeinket... - mondta felsikoltva s az égnek emelve karjait Laura Dias.

- Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek - végezte nehéz szivvel Hermione, fejét a keblére horgasztva.

Fölkeltek, keresztet vetettek, leültek egymással szemben, némán elgondolkozva.

- Az imádkozás nem ment meg bennünket a fájdalomtól; hanem erőt ad lelkünknek, hogy azt elviseljük. Azt hiszem... azt hiszem, nehezen lesz már boldog.

- Azt mondta, hogy senki sem szereti többé? - és nem akarta kiejteni a nevét a harmadik személynek, a ki láthatatlan lelke volt beszédüknek.

- Eszerint mondjon le róla - szólt Hermione halkan, mintha nem is ő beszélt volna.

- Ugy cselekszem, mint ön - és lehajtotta fejét, mintha lelke a véghetetlen fájdalom tengerében hajótörést szenvedne.

- A lemondásban is lehet nagy poézis - folytatta halkan Hermione, de hangjában határtalan szomoruság rezgett - és utóvégre talán gyönyörüségünkre is szolgál.

- Én huszonnégy éves vagyok, és mégis lemondtam. Ah, igaz, igaz, kimondhatatlanul keserves, sivár és néma szivvel élni, remény és vágy nélkül élni! De a ki visszaélt az igazsággal, az irgalommal, a ki sokat követelt az élettől, a ki lábbal tiporta a jóságot, a ki erőszakot követett el a becsületes lelkek ártatlanságán, a ki meggyalázott, elárult, megölt valakit, annak bátran kell, hogy szembeszálljon a lemondás sötét problémájával. Ah, igen, igen, erős hittel, bünbánással, megalázkodva, imádkozva, önfeledten kell, hogy szembeszálljunk a lemondással!

- Ön azt mondta, hogy talán? Tehát nem biztos benne, hogy igy elérem a békét, a nyugodalmat?

- Nem vagyok biztos benne. Magam sem tudom, hogy mi lesz a vége. Én azt remélem, hogy a könyek s a lemondás után megjön a lelki nyugalom. Remélem!

- Máskülönben nyomorult és megvetendő volna az élet - mondta sötéten Hermione. - Reméljünk.

- Ah, nekem nem lesz annyi lelkierőm, hogy a végzettel szembeszálljak! - fakadt ki a szerencsétlen teremtés. - Én nagyon gyönge vagyok. Én majd a halálban keresek szabadulást.

- Azt hiszi, hogy a halál megszabadit bennünket? - kérdezte Hermione halk, titokzatos hangon és körülnézett.

- Mit mond ön? - kiáltotta Laura, visszatántorodva és kezeit kinyujtotta, mintha nem akarna többé sem látni, sem hallani.

- Azt mondta, hogy a halál nem szabadit meg bennünket, igaz, igaz, azt mondta.

- Bárhol fogom látni önt, bárhol találkozunk egymással, mindig félni fogok öntől. Lehetetlen, hogy legyőzzem a rémületet, mely erőt vesz rajtam!

- Jőjjön csak - mondta Hermione és elvezette Laurát a fehér márványkorláthoz, a meredek szikla fölé.

Egy fekete vonalra mutatott, mely nem messze a posilipói parttól, a tengeren látszott.

- Látja azt a fehér hajót, a melyre most már a hold süt? Azzal a hajóval indulok el egy óra mulva. Az én hajóm az. Cleveland herczeg lepett meg vele esküvőnk napján. Látja azt a csónakot, ott a márványlépcsők alatt? Abba szállok egy óra mulva: az visz el engem a fehér hajómhoz és a nélkül, hogy visszatérnék Nápolyba, a nélkül, hogy észrevennének, elillanok vele. Megszökik, elenyészik Hermione Darlington, Cleveland herczegnő, ő és az ő Chimerá-ja...

- Az én hazám nagyon hideg... - szólt Hermione különös hangon, mintha álomban beszélne.

- Az én hazám végtelenül szomoru... - és Hermione hangja, mintha néma lehellet lett volna.

- Azért a másikért fogja önt követni... és az, a ki erre a másikra féltékeny, szintén követni fogja önt.

Laura, a mint Hermione az utolsó szót kiejtette, egész testében megrendült s arcza halálsápadt lett.

De Laura még mindig nem tudott magán uralkodni; szétterjesztette kezét és lehajolva ugy tett, mintha térdre akarna borulni Hermione előtt.

A mint egymás szemébe néztek, a két arcz egymáshoz közeledett és a Hermione rózsás és fagyos ajkai megcsókolták a Laura fakó és égő ajkait.

És távozott, bizonytalan, támolygó léptekkel, lehorgasztott fővel, mintegy ösztönszerüleg akadva rá az erkély-ajtóra, honnan vöröses fény hatott ki. Hermione, a nélkül, hogy követte volna, nézte, a mint távozott. Mikor Laura a küszöbön volt, csak ennyit mondott neki messziről:

Ez hátrafordult s a holdsugárban fehérebbnek, magasabbnak, véznábbnak, kiaszottabbnak és kimerültebbnek tünt fel, mintha ereiben vér helyett könyek folytak volna. Még egyszer egymásra néztek és örökre elváltak.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Hermione már készen volt az utra s az utolsó teendőkkel bizta meg angolországi öreg inasát. Ő tehát távozott; az inasnak két napig kellett Nápolyban maradnia, hogy átadja a Villa Alba-t tulajdonosának. A mi még Hermionetól hátramaradt a villában, azt az inasnak kellett összeszednie és Gibraltárba szállitania. Ugy határozták, hogy ott várja be a Chimera-t. Másrészt pedig meghagyta inasának, hogy ne mondja meg senkinek, hol fog kikötni a Chimera. Hermione egyébiránt jól tudta, hogy inasa ez alatt a két nap alatt néma lesz, mint a sir.

Néhányszor fölemelte szemét, hogy a körülötte lévő tárgyakat szemügyre vegye, mintha emlékezetébe akarná vésni őket. Abban a pillanatban egy gondolat nyilalta át agyát, hirtelen jött, de hirtelen el is enyészett: levelet akart irni.

Keze szinte önkéntelenül csuszott az elefántcsont tollhoz. De abban a pillanatban megállott, szinte megmerevedett s a toll ott maradt a rózsaszinü kristály tentatartó mellett.

Egy darabig ott ült, mintha tagjai elzsibbadtak volna és nem lenne képes fölemelkedni. Végre fölkelt s nehány lépéssel távozott az iróasztaltól.

Halk, rohanó léptekkel körüljárta a szobát, a hol néhány hónapot töltött álmodva; álmodva, hogy élni, álmodva, hogy szeretni fog.

Mindent megérintett, mintha bucsut akarna venni mindentől. A sötét árnyék fel s alá járkált a vöröses fényben és némán bucsuzott el mindattól, a mi körülfogta s a mihez annyira ragaszkodott.

Végre bement a hálószobájába, hova bágyadtan hatolt a szalon vöröses fénye a kárpitokon át és a sötét árnyék lehajolt a fehér párnára és megcsókolta. Azon álmodott ő az életről, a szerelemről. Ismét visszatért a szalonba, egy pillanatig megállott, hogy visszavarázsolja minden emlékét, azután kiment a terrasszra, hogy távozzék, elutazzék.

Késő éjszaka volt és a hold hanyatlófélben volt. A tengeren az ezüstös sáv hosszabbra nyult. A Chimera, egészen fehéren, égő piros lámpával, felhuzott fehér zászlóval, melyre fekete nagy H betü volt himezve, jeléül annak, hogy a kegyelmes asszony a hajón van, a Villa Alba felé közeledett, de még távol volt a parttól s hozzá azzal a kis, fehér csónakkal lehetett jutni, mely készen állt a márvány lépcsőknél, hol a villa kertje végződött. Minden készen volt az elutazásra, azonban Cleveland herczegnő még mindig késett, mintha késleltetni akarta volna a várva-várt pillanatot.

Kétszer is lement a márványlépcsőn, hogy elinduljon, de mindannyiszor visszatért, mintha valamit a fehér villában felejtett volna.

Végig nyult a fehér brokátból való chaiselongues-on, két kezét feje mögött keresztbe vetve, behunyt szemekkel, fölemelt arczczal és becsukott szájjal, mint a ki a lelkéből kitörő fájdalmát akarja visszafojtani. A hold fehér sugara beszürődött a tágas erkélyablakokon és kisérteties fényt vetett a sötét, elhagyatott és vigasztalhatatlan alakra, abban a fehér villában, azon a fehér és hideg széken, azokra a lehunyt szemekre és fájdalmasan vonagló szájra, a szüzies tavaszi éjszakában.

Egyszerre csak ugy rémlett neki, mintha távoli, elenyésző zaj ütné meg fülét. Hirtelen megrendült és eltökélten szökött fel helyéről.

Hermione most már elindult. Nem fordult hátra, nem sietett, hanem határozott és biztos léptekkel végigment a fehér márvány terrasszon. Hermione távozott. Fölemelte fejére a magas gallért, ugy hogy ez egészen elfödte fejét s csak barna arczát és a homlokára lecsüngő fekete hajfürtjeit lehetett látni. Hermione távozott, a nélkül, hogy széjjelnézne, felsóhajtana, mosolyogna. Egyedül távozott, a nélkül, hogy valaki is kisérte volna.

Megállott a kertben egy nagy leánder-erdőben, mely teljes virágzásban volt s melyet virágzó rózsabokor vett körül. A rózsák bóditó illatot árasztottak a fehér tavaszi éjszakában. Hermione nem nyult a rózsákhoz, hanem két vagy három leánder-ágat letépett és arczát beletemette a rózsaszinü, szép virágok közé, melyek halálthozó mérget rejtenek magukban.

A mint Hermione megjelent a lépcsőkön, a hajó a vizen megmozdult. A herczegnő a csónakba lépett és szembeült a Villa Albaval és sóvár, bánatos szemmel nézte a hold fényében csillogó fehér márvány terrasszt. A két hajós legény fölemelt evező-lapátokkal várta urnőjük parancsát.

- To go - szólt Hermione halkan, angolul, a nélkül, hogy levette volna szemét Villa Alba-ról, miközben kezében szorongatta a leándergallyakat.

A csónak elhagyta a kis kikötőt és lassan a Chimera felé közeledett. Rajta volt Hermione, a ki örökre távozott attól a fehér márvány tündérlaktól. Alakja még egyszer megjelent a hold fehér fényében, azután sürü fátyolt boritott reá az éjszaka homálya.

Abban a pillanatban, midőn Hermione rátette a lábát a kis csónakra, ott fenn, a posilipói országuton egy kocsi robogott végig és megállott a Villa Alba előtt.

Egy fiatal ember lépett ki a kocsiból és rövid habozás után meghuzta a csengetyüt. A villa felügyelője szó nélkül kinyitotta a kaput. Az ifjú egész testében megrendült. Egy hét óta nap-nap után megjelent az előtt a vasrácsozat előtt és sohsem nyitották fel, mindannyiszor azt mondták neki, hogy nem fogad a kegyelmes asszony. Épp ezért szokatlannak tünt föl neki, hogy most ez egyszer oly hirtelen felnyilt a kapu.

Nem hitt a szemének s hogy megbizonyosodjék a valóról, igy szólt a felügyelőhöz:

- Igen, kegyelmes uram, - felelte a felügyelő és a rácsos kaput ismét bezárta.

Luigi végigment a nagy fasoron, mely a fehér villához vezetett. Jól ismerte ezt az utat, többször tette meg Hermionnal, midőn hosszú sétáikról visszatérőben voltak. Midőn már nem messze a gyönyörü kastélytól kétségbeesetten kérdezte önmagától, voltaképpen miért megy hozzá? Mit mond majd neki? Maga sem tudta. Kétségbe volt esve. Egy kétségbeesett gondolata támadt.

Berohan a nő szobájába, karjai közé veszi, nem szól hozzá, nem hallgat reá, nem néz az arczába, behunyja szemét és igy szoritja keblére, hogy elhalmozza csókjaival.

Mikor már a lépcsőn volt, eltökélten gondolt arra, hogy mit fog tenni; mikor az inas az előszobában elvette tőle botját és kalapját, Luigi igy gondolkozott:

Belépett a herczegnő nagy szalonjába. Hermione nem volt ott. Talán künn lesz a terrasszon? Kiment. A terrasszon egy árva lélek sem volt. Izgatottan járkált fel s alá egy darabig. A hold fénye világitott mindenütt. Lenézett a kertbe. Ott sem látta. Végre kétségbeesett aggodalommal ismét berohant a rózsaszinü fényben derengő szalonba és csengetett. Az angol inas megjelent.

- Mit mond?! - kiáltotta Luigi, megragadván az inas karját, miközben erősen rázogatta.

- A kegyelmes asszony yachtja nyolcz napig volt itt, szemben a villával. A kegyelmes asszony a kert márványlépcsőjén távozott s a kis kikötőből egy csónak vitte őt a Chimera födélzetére.

- A Chimera még itt van, talán kegyelmes uram még megláthatja a terrasszról.

Luigi a terrasszra rohant. Távol a holdsugárban, a fehér yacht egy ezüsthajónak tünt föl.

- Nem utazott el, nem utazott el! - és rávetette magát a korlátra, mintha ketté akarta volna törni a márványfalat

És csakugyan, az ezüstös hajó lassan, görbe vonalban, tovább haladt, elhagyta a hold ezüstös sávját és feketének tünt föl, csak kis piros lámpája fénylett messziről.

- Hermione! Hermione! Hermione! - kiáltotta, szinte üvöltve és karját a Chimera felé terjesztette, mely a szerelmét vitte el magával.

Most ugy rémlett neki, mintha egy női alak mereven állna a hajó födélzetén és Villa Albat nézné. Még huszszor is felhangzott a Hermione neve a tavaszi fehér éjszakában. És a hang visszhang nélkül elenyészett a messzeségben. A kétségbeesett férfi rávetette magát a márványkorlátra s megsemmisülten horgasztotta le fejét. Az inas némán nézte és hallgatta, a nélkül, hogy a legcsekélyebb kifejezés is látszott volna szemében.

Luigi egyszerre csak hirtelen felszökött és végtelen fájdalmában arra gondolt, hogy nem hagyja elmenni szerelmét. Megrendült, lefutott a kis kikötőbe vezető lépcsőkön, de a mint a tengerhez ért, egy hang szólalt meg mögötte. Az inas volt:

- Utólérni akarom a Chimerát... egy csónakkal... - kiáltotta Luigi a lépcsőkről.

- A csónak a yachté volt. Felhuzták s a Chimera oldalához függesztették. Az is elment.

- Igaz... igaz - ismételte Luigi, megtörve és nagy megerőltetéssel visszatért a lépcsőkön.

És meredt, tágra nyilt szemmel nézte a yachtot, mely mind feketébb és kisebb lett a messzeségben.

- Oh Hermione, Hermione, Hermione... - susogta Luigi panaszos hangon, mint a kis gyermek.

- Ha nem érem utól az éjjel, utólérem majd reggel, mondja, hová megy, mondja legalább!

- Hallja, hallja, nagyon szükséges, hogy utólérjem a Chimerát, máskülönben nagy baj, nagy szerencsétlenség érne... mondja meg, hova megy?

- Hogyan, nem tudja? Ön, a ki oly hű szolgája a kegyelmes asszonynak! Nos, mondja meg. Nem lesz semmi baja, ha megmondja...

- Bizonyosan tudja és meg kell mondania nekem... Jobb, ha megmondja, érti... Jobb, ha megtudom...

- Nem tudom, hová ment a kegyelmes asszony. Ha tudnám és megtiltotta volna, hogy elmondjam, nem mondhatnám meg, kegyelmes uram.

Luigi végre megértette, hogy az inastól nem tudhat meg semmit. Ez lesujtotta. Hermione tehát beváltotta azt, a mit a Capodimonte erdőben mondott neki. Elutazott, a nélkül, hogy bucsut vett volna valakitől, a nélkül, hogy nyomot hagyott volna maga után, a véghetetlen tengert, az ismeretlen végzetet téve maga és kedvese közé.

Eltünt; bizonyosan bosszusan s haragudva arra, a ki százszor is azt mondta neki, hogy szereti; pedig nem szeretett mást, mint a halott sápadt fantomját, a ki a poggiorealei sirjából járt fel hozzá. Luigi végső kétségbeesésében fellázadt a mostoha sors ellen.

- Ön tehát nem akarja nekem megmondani, hova ment a Chimera, most már értem. Vagy nem tudja, vagy megtiltották önnek, hogy szóljon. De én azért elutazom, én szabad vagyok, én bárhol fölkeresem a Chimerát, egy hajóra könnyen rábukkanhatunk, én ráakadok.

És csakugyan igaza volt Hermionenak: igaza volt, hogy eltünt szótlanul, bucsuszó nélkül. Igaza volt azt izentetni neki, hogy "hasztalan" utólérni a Chimerát. Hasztalan, hasztalan, hasztalan! Minek szerette Anna Acquavivát? Hiszen egy más férfi miatt halt meg. Minek szerette Hermionet? A végzet gunyt üzött belőle és másodszor is hasztalanná tette szenvedélyét.

- Igaza volt a kegyelmes asszonynak - mondta ismét az inas, halkan, szinte titokzatos hangon.

Az inas mélyen meghajtotta magát és eltünt. Luigi némán ült, két kezébe hajtott fővel, melyet koronkint idegesen felkapott, hogy a messzeségbe meredjen és a yachtot nézze, melyet látni lehetett még s a hold ezüstös sávjában fekete foltocskának tünt föl. Szivéből szünetlenül a Hermione neve szállt fel ajkára, kétségbeesett fájdalomtól kisérve, hanem a lelkiismeret hangja folyton azt sugta fülébe: Minek hivod? Hasztalan!

Lehajtotta a fejét, elnyomva a végzetes sorstól, mely immár az életet fenyegette. Aztán, mintha tőr járta volna át szivét, felszökött a székről, körüljárta a terrasszt, visszament a szalonba, onnan a Hermione szobájába, szerte bolyongva az elhagyatott villában, koronként megállva, egyre növekvő fájdalmában.

Mindent felkutatott, vajjon nem hagyott-e valamit a részére Hermione, vajjon csakugyan igaz volt-e, a mit az inas mondott neki, vajjon az a szó volt-e az utolsó és egyetlen emlék, a mit neki hagyott, midőn örökre elhagyta. Gépiesen keresett, mintha nem látta volna a butorokat, a tárgyakat, a melyeket megérintett.

Semmi, semmi, egyetlen egy sor, egyetlen egy betü sem, semmi, semmi, teljes harag, teljes megvetés! És mégis egy álló évig fogadta őt, Firenzében, Rómában, Nápolyban, szerelemről beszéltek együtt. De mindez ugy tünt föl neki, mintha álom lett volna az egész.

Pedig Hermione szerette őt... igen, igen, szerette őt. És most kétségbeesetten nézte, mint viszi el örökre szerelmét a Chimera, a mely immár eltünt a szemhatárról. Semmit sem irt neki. De csakugyan szerette őt?

Ha szerette, minek távozott el, a nélkül, hogy bucsut vett volna tőle. Ha szerette volna, nem hagyta volna el igy, szó nélkül. Igaz, hogy a capodimontei erdőben megmondta neki a nagy igazságot és örökre elvált tőle, de ha csakugyan szerette, hogyan távozhatott el, a nélkül, hogy csak egy bucsuszót is hagyott volna hátra.

Szerette? Nem, nem, csalódás volt az egész! De ugyan ki volt ő? Nem tudta. Honnan jött, mit akart, hová ment? Nem tudott semmit. Igaz, hogy azt mondta neki, hogy szereti. De ha mindannyiszor, mikor ezt a szót egy nő kiejti és valótlant mond, egy-egy csillag hullana le az égről, egyszerre csillagtalanná válnék az ég.

Hiába keresgélt Luigi; nem talált semmit. Sőt be mert menni a hálószobába, oda, a hová Hermione sohsem engedett be senkit. Megtapogatta a csipkés hófehér vánkost, a sötét brokáttakarót, de nem talált semmit. Tehát semmi! Hermione azt mondta, hogy "hasztalan." Ez volt az egész. Most már biztos volt benne, hogy az a nő nem szerette. Csakugyan igaz volt. Ő nem tudott felőle semmit; nem tudta ki volt, honnan jött, hová ment, csak azt tudta, hogy Hermione nem szerette.

Kiment a terrasszra s tekintete a tengerre meredt. A Chimera parányi fekete pontocska volt a holdsütötte, villogó tengeren. Még egyszer a nevén hivta Hermionet! Azután visszament a terrassz közepére. Szintén gépiesen nézett azokra a zsöllyeszékekre, a melyeken annyiszor látta a szép csábos nőt, pedig most örökre elvesztette. Ott feküdt az egyik zsöllyén a Szt.-János evangéliuma. Ujjait véletlenül végig vonta a könyv bőrtábláján. A lapmutatón arany-karikagyürü függött. Luigi, a hogy ujjaival a gyürühöz ért, egész testében megrendült. Hirtelen leoldotta a piros szalagról és ijedt szemmel, kóválygó fővel ezt olvasta le a karika belsejéről:

Még egyszer oda akart rohanni a terrassz korlátjához, de ereje elhagyta, nem tudott megmozdulni. Onnan, a hol állt, szemei nem látták többé a fekete pontot: a Chimera végképpen eltünt. Ajaka meg sem rándult, hogy a Hermione nevét kiáltva, kezeiben tartotta a karika-gyürüt, a nélkül, hogy tudta volna, mit szorongat ujjai között.

Némán meredt maga elé, de nem nézte a szemhatárt, a hol az imádott nő, szerelme, boldogsága örökre eltünt; nem nézte a tengert, mely magasztosan terült el a mély éjszakában, sem a csillagos égboltot, sem a lenyugvó hold fehér alakját. Fájdalmába merült el lelki szemeivel, mely kimondhatatlan nagynak tünt föl neki abban a pillanatban. Talán a gyürü szólt hozzá? Fájdalmat érezett, mely nagyobb volt a tengernél, nagyobb a szemhatárnál, nagyobb az égnél: szóval véghetetlen. Az, a ki szerette őt, eltünt, örökre eltünt...

Luigi Caracciolo egyedül, gondolatokba merülve, mint valami kisértet lépett a poggiorealei temetőbe és egyenest a Diasék sirboltja felé tartott. Megállott a nagy, fekete márvány-kápolna előtt, melynek nehéz, vasajtaja fölött a Diasék nemesi czimere látszott. A mint a sirbolt csukott ajtajára nézett, különös gondolata támadt; fölnyittatja a kápolnát, fölemeli az Anna sirkövét és levéteti a koporsója födelét.

A kápolna ajtaja azonban be volt zárva. De majd akad talán valaki, a ki azt kinyitja neki, ki tudja, talán pénzzel sikerül neki a tervét megvalósitani. És másnap, midőn a Diasék kápolnája előtt megpillantotta a kertészt, a ki a sirbolt körül levő virágágyakat öntözte, igy szólt hozzá:

- Én vagyok, kegyelmes uram, - szólt az ember és tovább öntözte a virágokat.

- Nem mondhatnám. Egyszer láttam... ha jól tudom: halottak napján... De azóta nem.

- Talán; de miért nem kérdezi meg a felügyelőtől? Ő majd bővebb felvilágositást adhat kegyelmes uramnak. Ide hivassam? - mondta a kertész készségesen.

Néhány pillanat mulva a kertész ott termett a felügyelővel. A kertész nyilván megmondta utközben, hogy mit kivánt Luigi Caracciolo, mert a mint ott volt, azonnal igy szólt:

- ...rokona... - hebegte Luigi, sápadtan, abban a hitben, hogy már elérte czélját.

- Igen... imádkozni... - felelte Luigi és előszedte pénztárczáját, hogy pénzt adjon a felügyelőnek.

- Ugy, hogy elmennék Nápolyba, felkeresném a méltóságos urat, megmondanám neki, hogy egy rokona óhajtja megnézni a sirboltot és elkérem tőle a kulcsokat... nagy szivesség, kérem... azonban a méltóságos ur nagyon bizik bennem.

- ...Tehát csakugyan nem segithet a dolgon? - kérdezte Luigi halkan, lesütött szemekkel. - Nem lehetne másképen bejutni?

- Lehetetlen, kedves uram - mondta a felügyelő és nem szólitotta többé kegyelmes urnak.

- Lehetetlen, kedves uram - ismételte a felügyelő s még egyszer az arczába nézett.

- Csak imádkozni akartam és egyebet nem - jegyezte meg Luigi s rögtön távozott.

Nem birt magán uralkodni a haragtól. Boszantotta, hogy nem sikerült neki a sirboltba hatolni. Azonban elhatározta, hogy bármennyi pénzébe is kerüljön neki, felnyittatja a sirboltot. Tizezer lirát! Annyiért bizonyosan megteszi. Hiszen nem csekély összeg, és a felügyelő, családos ember létére nem fogja visszautasitani ajánlatát. Másnap kocsiba ült és egyenesen a temetőbe hajtatott. Égett a kiváncsiságtól, gyötörte a türelmetlenség. Csak azt akarta látni, vajjon csakugyan benne van-e a sirban Anna. Egyenest a Diasék sirboltja felé tartott, de a mint odaért, szinte eltántorodott; a nagy ajtószárnyak tárva-nyitva voltak. Egész teste remegett, de azért be akart menni. És a küszöbön egyszerre csak megjelent a Cesare Dias alakja, a ki, hogy künn volt a kápolnából, behuzta az ajtószárnyakat és mozdulatlanul állt meg előtte. A két férfi egészen egyedül volt. Egymásra néztek, mintha felfalták volna tekintetükkel egymást, mintha elöntötte volna szemüket a vér.

- Mit keresel itt? - kérdezte Cesare, a nélkül, hogy levette volna kezét a kilincsről.

- Lehet, hogy máshol, de itt nem. Ez itt, ládd, az én házam. Ha itt vagy, tudni akarom, mit keresel itt.

Hangja tompa volt, sóvár, lángoló szemekkel nézte Luigit. Körülöttük tökéletes csend volt.

- Akkor hát, szólj rögtön. Ez az én házam, ez a Diasék háza; nem vagy sem rokonom, sem barátom. Miért jöttél hát ide? Mondd rögtön!

- Szerelmeskedni jösz ide Annával, mit? - és a férj hangja remegő, elfojtott volt.

- Igen, - felelte a szerencsétlen szerelmes s a sirbolt roppant ajtajára szegezte szemét.

- Bolond vagy: eredj haza, - szólt Cesare s azon volt, hogy uralkodjék magán.

- Ereszsz be s akkor ölj meg, - könyörgött Luigi, oly kétségbeesetten, hogy Cesare véghetetlen megvetéssel mérte végig.

- Meghalt, meghalt, kérlek ne bolondozzál. Azt akarom, hogy távozzál innen; még holta után sem türöm a szarvakat...

- Ki tudhatja? Ha jobban őriztettem volna az én és a te házadat, akkor. Most ezt a házat őrzöm, itt, mivelhogy láttam, hogy a temetőbe jársz szeretkezni.

- Én nem tudom - mondta sötéten Cesare és azon volt, hogy bezárja kulcscsal az ajtót:

- Ne beszélj félre, kérlek... jobb lesz, ha nem udvarolsz többet a siroknak.

- Te nem hitted volna, hogy Hermione ugyanegy Annával?... - kérdezte Luigi, mély hangon és a kápolna ajtaját nézte.

- Féltékeny a halálra... féltékeny a halálra... - susogta Luigi, a fájdalom s a borzadás közt s arczát elfödte kezeivel.

- Hát te mért szereted a halottat? A világ tele van szép és ifju nőkkel. Te még fiatal, erős vagy és ifjuságodat és egészségedet arra pazarolod, hogy egy árnyékot, egy nő emlékét, egy örökre eltünt teremtést szeretsz. Ne legyek féltékeny, midőn te tovább sértesz, az Anna képe előtt, a ki nem más mint Cleveland herczegnő? Ne legyek én féltékeny, a mikor még a halál sem szabadit meg a világ gunyjától, a ki téged bomlani lát lady Hermione után, ki szakasztott mása Annának? Ne legyek én féltékeny, a mikor te még a nőm sirjának sem hagysz békét? Ah, én nem vagyok sem fantasztikus sem romantikus, sem elvakult, sem beteg elméjü, értetted? Hiszen én ember vagyok! Nem hiszek a kisértetekben, nem hiszek az árnyékokban, nem hiszek abban a csodában, hogy a holtak föltámadnak. Ember vagyok! Tudom, hogy megsértettél; tudom, hogy sértegetsz, most is, e pillanatban, s én ezt nem akarom, érted? Eredj el innen: és keress számodra más nőt, ha szeretni akarsz.

- Te őrült vagy. Keress egy más nőt; légy azon, hogy meggyógyulj; de hagyj békén.

- Én sem, talán. De ez nem illet téged. Szeszély volt: könnyen elfelejtheted. Mindent el lehet felejteni. Huszonnyolcz éves vagy, keress számodra egy nőt.

- Én az életemet áldoztam föl ezért a szerelemért. Ez az életem, s a halálom titka.

- Sértegess, sértegess, igazad van - nyögte Luigi kétségbeesetten és szeme pillantása az ajtóra tévedt.

- Anna megvetette az ostobákat. Ő engem szeretett - mondta neki fagyosan, kegyetlenül Cesare Dias s a szemébe nézett Luiginak.

- Nálam, nálam, én legalább meghalni láttam őt! - kiáltotta fel a boldogtalan férfi, kezeit az égnek emelve, mint a ki elvesztette józan eszét.

A Cesare arcza elkékült, olyannyira erőt vett rajta a féltékenység, hogy nem tudott szóhoz jutni.

- Legalább meghalni láttam... - ismételte halkan Luigi, mintegy magához szólva.

- Ha még egyszer kiejted ezt, megöllek - kiáltotta Cesare s azon volt már, hogy rávesse magát.

- Odabent, ugyebár? - kérdezte Luigi, a kápolnára mutatva, a nélkül, hogy visszarettent volna a Cesare haragjától.

- Azt mondom, hogy ott akarok meghalni, a hol ő van. Azt mondom, hogy védelem nélkül a kezeidbe adom magamat, ha megmutatod Annát...

- Te gyülölsz engem, azt akarnád, hogy meghalnék, nemde? Nyisd ki azt a kápolnát és emeltesd fel azt a sirkövet. Akkor akár meg is ölhetsz, ő előtte.

- De voltaképpen ki vagy te, hogy nem engeded. Micsoda joggal tagadod meg ezt nekem? Talán szeretted őt? Sóvárogtál te utána két álló évig? Láttad-e őt meghalni és állottál-e ki előtte iszonyu kinokat? Szeretted? Szeretted-e őt, mondd? Ki vagy te? Ki volt neked ő?

- Megölnéd magadat, ő érette, mint én? Meghalnál ő érette, most, mint én? Meghalnál, a nélkül, hogy megsiratnád az ifjuságot, az életet.

- Akarsz-e most meghalni, ő előtte? Áldozd fel az életedet, mint én áldoztam fel, ha szereted?

- Ah te szereted, szereted, szereted őt! - kiáltott Luigi és hangja viszhangzott a temetőben.

- Szeretem a becsületemet - folytatta Cesare - az ő élete titka a szerelem, az enyémé pedig a becsület.

- Te beszélsz hozzám igy? De nem hiszek szavadnak - szólt Luigi sápadozva s tompa hangon.

- Capodimonteban, az erdőben. Utánatok mentem, meglestelek titeket: hallottam...

- Tehát tanuja voltál lelkem nyomorának, gyalázatomnak? Láttál, hallottál bennünket? nem hallottad, hogy Annát ártatlannak mondtam?

- Nem szenvedtem volna annyit... ha az enyém lett volna Anna... - susogta szaggatottan a boldogtalan.

- Azt hiszem, hogy Carafa és Palliano lesznek a segédeim. Majd te is gondoskodol...

- Én holnap meghalok, Cesare. Nem lehetsz féltékeny egy haldoklóra. Meghalok, meghalok, a kezeid által. Igazad van, hogy igazságot szolgáltatsz. Ölj meg itt ő mellette, de hadd lássam meg előbb.

- Nem, ez az én helyem. Nem értetted, hogy Anna Diast, a feleségemet temették ide? Értetted, ha szeretőd is volt, te nem vagy semmi? Eredj el innen. Holnap majd megverekszünk. Isten veled.

Luigi, minekutána még egy végső pillantást vetett a Diasék sirboltjára, hátat forditott Cesarenak és szótlanul, kelletlenül távozott. Cesare Dias nézte, hogy távozott, azután kétszer vagy háromszor fel és alá járkált a kápolna előtt, mintha meg akarta volna várni, hogy Luigi egészen eltünjék. Meggyőződött még egyszer, vajjon a sirbolt csakugyan be van-e zárva, és maga is elment a temető hátsó ajtaján.

Poggioreale felett elvonuló uton a város felé ballagott az, a ki hiába szeretett. - És minden gondolatát, minden reményét, minden vizióját, minden őrületét, egyetlen, erősebb, szivósabb és legyőzhetetlenebb vágy nyomta el.

A Poggioreale felett elvonuló uton lassu léptekkel tartott a város felé az, a kit nem szerettek, és remény, hit, viziók nélkül csak egy forró, legyőzhetetlen vágya volt.

A két férfi a nagy országuton találkozott. Némán néztek egymásra. A ki meglátta volna őket, azt olvasta volna le az arczukról, hogy mind a ketten egy és ugyanattól a vágytól égtek, hogy holnap meghaljanak.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Marco Pallianonak sehogy sem tetszett a dolog. A párbaj nagyon bosszantotta. És egész este, a szinházban, a körben egyebet sem tett, minthogy gunyt üzött a párbajból. Giulio Carafa komolyan, szinte elsötétedett arczczal hallgatta.

És Marco Palliano sehogysem tudta kiverni a fejéből, hogy ez a párbaj csakugyan nevetséges volt. Másnap reggel is, jóllehet keveset aludt, egyebet nem tett, mint gunyt üzött a párbajból, miközben Giulio Carafa nagy sietve felöltözködött, hogy Cesareért menjen.

Maga a párbaj helye is nevetségesnek látszott, Bagnoliknál, a vendéglő nagy termében. Legjobb lett volna banketet rendezni ott. Ugyan mikor végződött rosszul egy párbaj valamely korcsmában?

- Hogyne. Egyszer haláleset is történt... - mondta Giulio, szinte önfeledten.

- Jobb kedvü, mint a multkor - mondta halkan Marco Palliano. És ezen mind a hárman nagyot kaczagtak, még az is, a kinek másnap párbaja volt.

A reggel olyan kék, olyan napsugaras, olyan meleg volt, hogy szinte jól esett a szemnek s a léleknek, a Bagnolikig vezető országuton végig menni. És midőn a kocsis Mergellina felé be akart fordulni, hogy a Bagnolikhoz jusson, Giulio Carafa meghagyta neki, hogy a barlang felé hajtson.

- A barlang felé? De nem tudod, hogy veszedelmes arra menni? - kiáltotta Marco. - Ha belezuhanunk, tudom, hogy nem tartjuk meg sem ezt a párbajt, sem pedig egy másikat!

Giulio Carafa azt jegyezte meg, hogy Fuorigrotta felé rövidebb az ut s hogy igy legalább megpillantják Posilipo vidékét.

Mindannyian nyugodtak és derült hangulatban voltak. Kellemes volt az idő, akárcsak nyáron. Távolban, a halmok között a tenger sötétkék sávval simult az égbolthoz. Tömérdek kocsi járt az országuton, lassan haladtak; kissé meleg volt a levegő a csukott kocsiban.

A landaut kinyitották. Most meg ugy tünt fel a kocsi, mintha a benne ülő urakat valami kirándulásra vinné. A kardok nem látszottak, a kocsi egyik ülőhelye alá rejtették. Az orvos táskáját sem lehetett látni. Füstöltek és csevegtek.

Megérkeztek. A korcsma egészen elszigetelten fekszik a veteményes kertek között. A via di Fuorigrotta sarkán emelkedik s az egyik homlokzata a tengerre, a másik kettő pedig a kertekre szolgál.

A korcsma nagy terme még egészen puszta volt, sem a vendéglős, sem pinczérek nem voltak láthatók, mintha mindannyian eltüntek volna. Mig a jelenlevők kalapjukat, felöltőjüket vetették le - tiz perczczel hamarább érkeztek meg - addig Cesare az egyik erkélyre ment czigarettázni s onnan nézte a tengert. Gyönyörü vidék tárult föl előtte. A tenger, mint valami tó, a Capo di Posilipo és a Nisida sziget közé volt szorulva. Csöndesen, mozdulatlanul terült el kék felülete; olyan volt, mint egy roppant aczéllemez.

Cesarenak ekkor egy szerelmi kalandja jutott eszébe, midőn egy tavaszi reggelen Lalla d'Aragona grófnővel kirándult és kocsin jöttek ki egész a posilipói országutig s a mint - a nő a gyönyörü vidéket meglátta, ujjongott örömében. Ide jöttek ebbe a korcsmába reggelizni, mint egy diák a varróleány kedvesével. Egy idillikus szeszélyt akart ezzel kielégiteni a grófnő.

- Ime, ott jön Luigi - szólalt meg Palliano, egy kocsira mutatva, a mely a posilipói országuton haladt lefelé. Bizonyosan ő lesz.

- A szép uton jön, hogy a vidéket élvezze, - jegyezte meg Cesare, és tovább czigarettázott.

Az ellenfél kocsija a Capo kigyózó utján haladt lefelé, a Bagnolik felé és immár jól lehetett látni, czilinderükről, a négy férfit. Ők is kinyitották volt a kocsit, mert nem tudták kiállani, hogy ne élvezzék a gyönyörü nápolyi reggelt, Posilipoban.

- Jó lesz bemenni - mondta a korrekt ember óvatosságával - még azt mondanák, hogy csupa türelmetlenségből hamarább jöttünk el.

Betértek. Carli orvos végig kutatta a korcsma helyiségeit; megnézte jól a termet, a többi szobát, lement a földszintre. A konyhában a korcsmárossal találkozott. Vizet kért tőle, abban akarta feloldani a szublimátot, hogy bevonja vele a kardokat.

Ezalatt a Luigi Caracciolo kocsija is megérkezett és megállott az ajtó előtt. A Luigi segédei Francesco Tocco Kantelin Stuart herczeg volt, hatalmas testalkattal, katonás arczczal és szürke bajuszszal. A másik segéd Emanuele Capece volt, egy sovány kis emberke őszbevegyült szakállal és apró, eleven szemekkel.

Velök volt Carrano orvos is, egy magas sovány ember, vézna alakjával, sápadt arczán ritka, szintelen szakállal, szürkés fehér szemmel. Az udvaron Carli megszólitotta, miközben Luigi Caracciolo és segédei felmentek.

- Nem... hanem hát jobb, ha jó baráttal lehet az ember - mondta bágyadt hangon a sápadt arczu orvos.

- Mit? Ugy sem történik valami nagy baj - felelte Carli, vidáman dörzsölve kezeit, miközben mind a ketten felfelé haladtak a lépcsőkön.

A mint a terembe léptek, hol a szokott előkészületeket tették a párbajra, mindenki nyugodtnak látszott. A legkevésbbé volt sápadt Luigi Caracciolo. A Cesare Dias arczán meglátszott a lelki nyugalom mély kifejezése.

Nem czigarettázott többet, hanem ébenfabotjának ezüst gombjával hol a térdeit, hol a lábszárait veregette, a nélkül, hogy a legkevésbbé is törődött volna azzal, hogy mi történik körülötte. Luigi egyedül, szinte zavartan a személye s a jelenléte miatt, az alatt az idő alatt kiment a terrasszra és arra várt, hogy beszólitsák. Egy kukkot sem szólt, a mióta megjött, csak messziről köszöntötte Cesare Diast és a hogy szótlanul kezet szoritott Carafával és Pallianoval, rögtön kiment.

- Bizonyosan jó helyet keres a reggelire: nagyszerü gondolat - suttogta Marco Palliano szilaj jókedvében.

Ezalatt Giulio Carafa és Francesco Tocco a küzdőtért nézegették és azon tanakodtak, hogy milyen vége lesz a párbajnak.

Bementek. Sorsot huztak, ki lesz a vezérsegéd. Francesco Tocco nevét sorsolták ki. Giulio Carafa mintha bosszankodott volna.

- Talán bánt, hogy nem a te nevedet huzták ki? - kérdezte tőle halkan Marco.

Caracciolo megjelent és látva, hogy minden készen volt, ruháit kezdte levetni; ugyanezt tette Cesare.

A két orvos a terem végén foglalt helyet, az erkélyablak és az összerakott asztalok között A bonczoló-eszközöket az asztalteritő alá dugták. Palliano és Capece, a két segéd, a terem küszöbén állt, a lépcsőkre nyiló ajtóban. És a terem közepén foglalt helyet a két ellenfél és a két másik segéd.

A két ellenfél nem nézett egymásra; arczukon teljes közömbösség ült. Luigi Caracciolo egy kicsit sápadt volt, Cesare Dias azonban nyugodtnak látszott.

Francesco Tocco megfogta a kardhegyeket, egy perczre összetette őket, különös pillantást vetett rájuk, azután eleresztette és dörgő hangján igy kiáltott fel:

Luigi Caracciolo ügyetlenül foglalt állást, Cesare Dias pedig lassan, kelletlenül, mint rendesen szokta volt tenni. Valamennyinek a szeme rájuk fordult, némán, visszafojtott lélegzettel várták az első összecsapást.

Luigi Caracciolo hirtelen mozdulattal felkapta kardját s mint a villám döfte a Cesare Dias mellébe. Ez, váratlanul megtámadva, képtelen volt felfogni a csapást. Egy pillanat műve volt s a párbajnak vége szakadt.

A jelenlevők mindannyian zavarba jöttek, nem tudták mihez fogjanak. Izgatottan, némán, sápadtan néztek egymásra. Carafa egy pillanat alatt ott termett a sebesültnél, a ki egyszerre eltántorodott és a karjai közé hanyatlott. Cesare sebéből csak ugy patakzott a vér, jóllehet Carli azonnal megtette a kellő intézkedést, hogy a vérfolyást megállitsa.

A sebesült behunyta szemét, de nem ájult el. Egy pillanatra megint felnyitotta szemét és körülnézett, mintha keresett volna valakit. Azután ismét becsukta szempilláit, szinte fáradtan a megerőltetéstől.

Matráczot helyeztek el az egyik asztalra és nagy óvatossággal ráfektették a sebesültet. Mindezt némán végezték, a két orvos a betegre hajolva, sebét kezdték bekötözni.

Luigi Caracciolo tántorgó léptekkel ment a terem egyik sarkába s ott leült. Marco Palliano hol az egyikhez, hol a másikhoz ment, arczán a kétségbeesés kifejezésével és nem tudott szóhoz jutni.

Carli intett, hogy Carafa és Tocco távozzanak a betegtől. Dias nehezen lélegzett és levegő után kapkodott. Egyszerre csak halálsápadt lett és ugy tünt föl, mintha eszméletét vesztette volna.

A sebesült egyszerre magához tért. Szemét Giulio Carafára forditotta, mintha magához akarná szólitani. Ez azonnal hozzá sietett és Cesare Diasra hajolva, észrevette, hogy Cesare két ujjával olyan mozdulatot tett, mintha azt akarná mondani, hogy vége van.

De Cesare Dias ajkán bágyadt mosoly rezgett. Azután lélekzete elállt. Carli, a mint ezt észrevette, halálsápadt lett. Palliano és Capece egy sarokban meghuzódva, mereven, némán s lesütött szemmel álltak egymással szemközt. Giulio Carafa folyton a sebesült mellett állt. Francesco Tocco, Luigi Caracciolohoz lépett, a ki némán ült székén s révedező szemmel nézett maga elé.

- Ah, szörnyü... - susogta Francesco Tocco és kézelőjére nézett. Véres volt.

Luigi könnybe lábadt szemmel horgasztotta le fejét. Francesco melléje ült, de nem szólt hozzá. Marco Palliano és Emanuele Capece is az ablakhoz ültek és szórakozott szemmel, szótlanul néztek ki az utczára. Teljes csönd volt, csak a Dias szakadozott hörgése hallatszott koronkint.

Egyszerre sürgés-forgás támadt a sebesült körül. Felnyitotta szemét és tekintetében különös élénk kifejezés volt. Carafa a kezét tartotta és a mint a szemébe nézett, ugy tünt fel neki, mintha kérne tőle valamit. Carafa megértette és otthagyva a sebesültet, Luigihoz lépett.

Luigi hozzálépett. Cesare Dias intett a kezével, hogy a többiek távozzanak. Ekkor Luigi a sebesültre hajolt, ránézett és a szeméből kiolvasta a lángoló, kétségbeesett kérdést. Elfojtott, reszkető és izgatott hangon ezt mondta Cesarenak:

Azután vonagló mozdulattal föl akart kelni, visszahanyatlott, mélyen felsóhajtott és - meghalt.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A Chimera, a lady Hermione szép yachtja egy szép augusztusi reggelen érkezett Gibraltár elé. Napok óta sürü köd borult a kikötőre. A Chimera azért nem ment a kikötőbe, hanem horgonyt vetett a kikötő előtt a nyilt tengeren. Délután hat óra lehetett, midőn az Ausztralien nevü franczia gőzös elhagyta a gibraltári kikötőt, hogy szokott amerikai utjára menjen. Sürü köd zárta el a szemhatárt és a franczia gőzös, nem sejtve, hogy a kikötő előtt még más hajók is horgonyoznak, teljes erővel neki ment a Chimerának. Szörnyü reccsenés hallatszott s utána kétségbeesett, éles sikoltások. A Chimerát, a sürü köd fehér fátyolától körülfogva elnyelte a mélységes tenger. És az, a ki végtelen tengereken bolyongott, keresve Hermionet, nem akadt a sirjára sem, a melyen megsiratta volna azt, a ki szerette s a kit ő hiába szeretett.