SZÍRIA, 1969

az USA állami terrorizmusának célpontja

Szíria a szívem csücske. Számtalan oka van. Ezt az országot látogathattam meg elsőként – hivatalos minőségben, a Damaszkuszi Nemzetközi Vásár magyar pavilonjának igazgatójaként – a szocialista táboron kívül; csodálatos emberekkel találkoztam; abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy izgalmas helyekre tehettem kirándulást; az ott töltött idő tele volt (többnyire kellemes) meglepetésekkel; láthattam a palesztin menekülttáborok szörnyű nyomorát; benyomásokat szerezhettem arról, mennyire különbözünk egymástól – népek, kultúrák, színek, hitek, gondolkodás -, ugyanakkor meggyőződhettem, milyen semmik ezek a különbségek. Félek, nem fogom tudni jól leírni az élményeimet, érzéseimet. Túlságosan is mélyre hatottak a szívemben.

Kora délután érkeztem Damaszkuszba. Tájékoztattak, hogy a magyar pavilon sofőrje, bizonyos Husszein fog fogadni a reptéren, és elvisz ahhoz a bérelt lakáshoz, ahol az a legény lakik, akit váltanom kell. Husszein ott is volt, szinte ugrott hozzám, amint átjutottam a vámellenőrzésen. Tudtam, hogy beszéli szép nyelvünket, mégis majdnem hanyatt vágtam magam a tiszta kiejtés és ép grammatika hallatán: „Halmos úr, Husszein vagyok, minden rendben?” – így, esküszöm. „Erre tessék!” – kapta el a bőröndöm és kalauzolt a böhöm Mercedeséhez. Kicsit ragyás volt az arca és a bőre szürkésbe hajlóan sötét, az egyik szemén valami hályogféle, akár kalóz is lehetett volna, ha hosszú és nem tüskés a haja. Kicsit ijesztő jelenség volt első pillantásra, bevallom.

Menekülttábor mellett hajtottunk a városba vezető úton: sátorok, tömeg, piszok, szegénység. Sokkoló, komolyan sokkoló látvány, a menekülttábor majdnem az egész távolságon kísért minket, a reptértől a városig.

A szálláson elcsodálkoztam: azt hittem, azért Husszein fogadott, mert az elődömet agyonnyomja a meló, ahelyett, hogy fogadott volna (mint én százakat Bombayban és Kalkuttában), épp egyik oldaláról fordult a másikra, és a paplan alól kiintegetve közölte, nehogy elmenjek városnézni (amit azonnal bejelentettem neki), mert állva is elalszom. Mentem és igaza volt. Félóra múlva úgy éreztem, ha menten nem rakhatom a bölcs fejem valami párnácskára vagy hasonló alkalmatosságra, ott terülök el az aszfalton. Szeptember, harmincnyolc fokos harsány napsütés, csillogó ég.

A séta megérte: 8-9 év körüli kisgyerekek csoportjával találkoztam, akik fegyelmezett rendben, szép egyenruhában mentek át az utcán (utálok minden egyenruhát, de ezek a csöppségek jól mutattak az egyforma, jól vasalt ruháikban). OK! – mondtam magamnak – jó helyen jársz.

A rutin másnap kezdődött: látogatók, vendégek, delegációk, kiállító és örökké panaszkodó magyarok, számlák rendezése. Unalmas, az első pillanattól kezdve nem szerettem (finoman kifejezve).

Jött a bemutatkozó látogatás a vásárigazgatónál. Felvettem egyetlen trópusra is jó bézs öltönyömet, amit talán még egyetemi ösztöndíjamból vásároltam, kicsit szűk volt. Óvatlan mozdulattal ülök be a VIP-ülésre (utálom ezt a három betűt így együtt, de mégiscsak vásárigazgatóság!) és hallom a reccsenést, amivel a nadrágom, a fenekem kellős közepén megadja magát a testerőmnek és kettéhasad.

-                     Husszein! – préselem ki magamból – gyorsan venni kell egy nadrágot!

-                     Miért, ez pont jó az igazgató úrnak.

-                     De elszakadt a fenekemen.

-                     Mutassa!

Gyors szemle.

-                     Nincs probléma, tessék visszaülni. – és száguld a széles úton a város közepe felé, majd olyan sikátorokban, ahol nem mertem volna kidugni a kisujjam, ledarálta volna valamelyik házfal. Stop az utcácska közepén. Tessék jönni! – és szalad előre. Kis bejárat, jobbra vállszélességű fa csigalépcső, por. Az emeleten beront egy nyíláson, óriási kupleráj közepén ül, évszázados műemlék Singers mögött a szakállas szabó. Függöny, nadrág le, öt perc várakozás, ketyeg a gép, nadrág vissza, fizetés helyett legyintés és sukrán (köszönöm). Száguldunk vissza a városszélre, percre érkezünk és 5 vagy tán 10 percet töltök a szimpatikus vásárigazgatónál. Husszein kiválóan működött, mint mentőangyal. Husszein öregfiú volt (számomra, akkor), 40 felett, tizenharmadszor szolgált a pavilon sofőrjeként. Nagypapaként is tele volt energiával, és kedvvel „játszadozott” a körülötte forgó arab lányokkal. Mindig udvariasan viselkedett, szó nélkül is tudta, mire van szükség, szaladt érte, vagy csinálta. Majdnem biztos, hogy ő teljesítette a pavilon „fülének” a feladatát, legalábbis figyelmeztetett az elődöm, hogy ő a pavilonhoz „kinevezett” biztonsági ember. Arról is az elődömtől értesültem, hogy ha időt tudok szakítani kirándulásra, elég, ha megmondom Husszeinnek, mennyi idő áll rendelkezésre, ő kiválasztja a megfelelő látnivalót, és lebonyolít mindent, elviszi a kirándulásra vállalkozókat.

Előfordult, hogy ő kezdeményezett. „Holnap elmegyünk Boszrába!” – jelenti ki váratlanul, öten jöhetnek. OK, bepréseljük magunkat a sivatagi hajóba, megyünk az izraeli határ felé. Elkopik a növényzet, megjelennek a háború nyomai. Szétlőtt viskók, kiégett katonai bódé, majd sorompó, őrbódé. Előlépnek ketten is a bódéból, mindkettőn Kalasnyikov lóg (a fegyver alkotója havi 50 dolcsinak megfelelő pénzért szülte ezt a technikai bravúrt). Husszein kiszáll, a nehezen utánozható arab homlok-ajak-szív érintése gesztussal üdvözli őket és mond nekik valamit. Két perc és megyünk tovább. (Egy mondat erejéig meg kell állnom, találkoztam valahol az üdvözlés jelentésével: minden gondolatom, szavam és a szívem a tiéd!) Megjelennek a lövészárkok, ágyúig beásott tankok, ötpercenként elhúz a fejünk felett ötven méteren egy-egy hármas vadász-raj. Nem véletlen a sorompó. Beérkezünk egy pöttöm falucskába, a központi terecske egyik oldalán mintegy tíz méter magas szürke arab erődítmény. Katonai marhaság, gondolom. De Husszein kiszállást parancsol és megy a várkapuhoz, mi libasorban utána. A csúf, boltíves bejárat, amolyan kapu-folyosó túloldalán mélyülő tölcsérként kitárulkozik a világ valószínűleg egyik legépebb amfiteátruma. Az arabok tényleg véderővé alakították, de csak kívülről. Belül maradt az eredeti római építmény. Husszein egy darabig csak nézi, amint ámuldozunk, magyarázgat is, aztán megkér bennünket, hogy sétáljunk föl-le és hallgassuk az énekét. A színpadra megy és elkezd énekelni. Néha a pavilonban is dudorászott már, ott is érdekesnek tűnt, itt azonban dupla örömet okozott: egyrészt szépen énekelte a kuriózumként is izgalmas arab énekeket, másrészt bemutatta, hogy az amfiteátrum minden szögletében változatlan hangerővel és csengéssel lehet élvezni az énekét. Szabad térben. Tudhattak valamit a rómaiak az akusztika tudományából (is). Fantasztikus volt, egyszerűen fantasztikus.

Volt egy nála idősebb barátja, aki – amint mesélte – a szíriai hadsereg tábornokaként valamin összezördült a feletteseivel, átsétált Kuvaitba, vett egy falat földet, leszúrta a botját, az olaj szökőkútként lőtt ki a lyukból: most milliomos. Minden évben át szokott látogatni hozzá, a vásár nyitvatartására időzítve, be szokott nézni a magyar pavilonba. A vásár zárása előtti napokban meg is jelent, eltöltött vagy két órát velünk, távozáskor pedig – meglátva a pavilon szépét – meghívta a pavilon vezérkarát és a még jelenlévő üzletembereket vacsorára. Azt hiszem, ez volt életem legemlékezetesebb vacsorája: az „arab tenger” közepén olyan étterembe vitte a vendégeit, amelynek páratlan eleganciája mellett hatalmas park jelentette a felszolgálás terét. A bejárat épületén átsétálva bájos, keleti hangulatot sugárzó liget rajzolódott ki a sötétből, az asztalokhoz kígyó-kanyarokat rajzoló kőutacskák vezettek, az utat szegélyező alacsony lámpák adták a fényt sejtelmes félhomályt biztosítva, a kert egyik végét fal zárta le, amelyen vízesés csordogált az asztalok közé, a parketta márványból készült. A burnuszos, arab fejkötős, köpcös, bajszos milliomos pár szót mondott az udvarias pincéreknek, akik perceken belül három szint tenyérnyi lapostányért hordtak az asztalra: a hagyományos arab vendégszeretet jelképét: 73 fogást! Van köztük tökmag, de békacomb és kagyló is, apró szárított hal és mazsolás kusz-kusz is, sültek, édességek és gyümölcsök a világ minden tájáról. A tengeri herkentyűk uralták a parádét. És finom borok mindezen étkek mellé. Bor nélkül általános arab szokás lehet: így köszöntik a kedves vendégeket. Lehet, hogy el is hangzott, a benyomás anélkül is egyértelmű volt. A társaság egyetlen hölgytagja, vonzó szépség, az egyik külkereskedelmi vállalat üzletkötője nemcsak a magyarok figyelmének volt a központja, hanem a milliomosénak is. Allahzrír-nek (igen, kis Allahnak) kezdte hívni, furcsa volt, magyar nőnél különösen. Rendkívül udvariasan viselkedett vele, és nem tudta levenni a szemét róla. Alig láttunk neki a falatozásnak, a vízesés előtti pódiumon elkezdett rendezkedni a zenekar. Igazi, amerikai tánczene, remek zenészek, a muzsika csiklandozza a hallgató talpát. A vacsora végeztével a milliomos kissé félrevonultan vizipipára gyújtott, és megkért (!) bennünket, hogy táncoljunk. Felkértem a pavilon szépét és birtokunkba vettük a táncparkettát. Finomságok, italok, tánc. Órákig tartó élvezet. A hölgy az este hátralévő részén – kis szünetekkel – a partnerem volt, élveztük a táncot és egymást (sajnos csak táncolva). Nem tudom elképzelni barátunk, a milliomos érzéseit. Nem fordította el a fejét rólunk, nézett bennünket és buzdított, Husszein tolmácsolásával. Nem tolakodott, nem üzent többet, csak a szemét legeltette. És Allahzríren rajta maradt a pazar, istenkáromló név. Hívő muszlim adta, lehet, hogy kiátkozás lesz a sorsa, de férfias, szép gesztus volt. Gondolom, Allahzrír ma is büszkén emlékszik viszsza rá.

Husszein viszont a szülei házához, Malulába hívott meg bennünket. Sohase hallottam ezt megelőzően a helyről, azt vártam, amit mondott róla: kis arab falu. Sok meglepetésben részesültem a látogatás alatt. Az első a falu látványa volt: fecskefészek, kicsinek kicsi, de a völgy mindkét oldalát elfoglalva felkúszott a keresztény kolostorig, a házak csillogóan tisztán, frissen meszelve (nem fehérre, hanem kékre) várták a látogatókat. Sajnálatos, hogy a diáim nem adják már vissza ezt a tisztaságot sugárzó színt.

Ott értesültem róla, hogy a kolostor a világ legelsőinek egyike, 60-ban, vagy a körül létesítették.

A völgy szakadékos résbe szűkülő végénél az egyik oldalfalban nyílik az ősi barlangkolostor, felette a platókon középkori épületek. Nem ezzel kezdtük, hanem a szülői házzal. Rendkívüli élmény volt! Az apa fogadott bennünket a lapostetős, vályogszerű téglákból tapasztott, tisztességes méretű – több szoba, konyha és terasz alkotta – ház terasz-bejáratánál és bevezetett bennünket a tágas nappaliba, ahol már meg volt terítve a padló. Igen, a szoba közepén hatalmas, színes szőnyeg, azon a tányérok, evőeszközök, szalvéták és körben, a szőnyeg mellett – jaj, istenem! – ülőpárnák. Úgy emlékszem (lehet, tévedek) egy pillanatra, egy főhajtásra megjelent a mama is, de attól kezdve csak a konyhanyíláson tálakat benyújtó kezeket láttunk a család ismeretlen számú hölgyéből. Az étkek, italok rendkívül ízletesek voltak, a törökülést (hogy fennmaradt ez a megnevezés: 150 évig néztük török urainkat, ahogy keresztbetett lábbal ülnek.) azonban képtelen vagyok elsajátítani, a fehér ember ülés-póz (padlón!) azonban egyrészt alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a térdemen áthajolva étkezzem, másrészt csak percekig bírtam. Kínaimat látva próbáltak segíteni, oldalfekvésben párnákkal megtámasztani, de nem segített. A kényelmetlen testhelyzet sokat rontott az ebéd élvezetén.

Hamar a beszélgetés tárgyává váltam: a háziak erősködtek, hogy arab vagyok. Végül a háziúr átvezetett egy másik helyiségbe, átöltöztetett komplett arab öltözékbe. Amikor visszatértünk a nappaliba, arab barátaink igaz meglepetésnek adtak hangot: effendi, mondták (inkább áffendinek ejtik). Magasrangú arabnak fogadtak el.

A kolostorok érdekesek voltak, de rám azonos hatással volt, hogy oda-vissza nyílt világban jártunk. Míg odafelé csak ablakokba kikönyöklő, visszafelé már integető, kacsingató, szikrázó szemmel vidámkodó szép hölgyeken csodálkoztam. Kiderült, hogy a lakosság nagyobb része keresztény, sőt sokan beszélik még Jézus nyelvét, az arameust.

E sorok írása közben óriási meglepetés ért. Fellapoztam az Interneten Malula weblapját, és elhűlten bámultam a nagy, modern várost. Fantasztikus változás következett be valamivel több mint 30 év alatt. Jobb így vagy sem? Nem tudom eldönteni.

El kell mesélnem Husszein egyik sztoriját. Minden évben – kezdte a „mesét” – néhány hétre elvonul a sivatagba, hogy kipihenje a modern, zűrös élet fáradalmait. Ilyenkor igazi beduin életet él. Az egyik ilyen alkalomkor ül a sarkain a beduin-sátra előtt, feketén a kosztól és füsttől, tábortűzön készítve az ebédjét, csupa mocsok és korom. Tevegel arra egy fehér pár, odaér és megáll előtte. Kérdik tőle angolul, majd franciául, majd németül, végül olaszul, hogy erre visz-e az út Palmyrába (most látom: borpálmát jelent)? Ő csak rázta a fejét, mint aki egy büdös szót sem ért. Fáradtan a reménytelenségtől megszólal a nő magyarul: „Hagyjuk a csudába ezt a szerencsétlent, nem beszél nyelveket.” (Elfelejtkezett arról – mint jó szokásuk a fehéreknek -, hogy ők pedig nyikkanni se tudnak arabul.) Husszein rezzenéstelen arccal ülve maradva mutatott a helyes irányba és útbaigazította őket: „Folytassák csak egyenest, már csak mintegy 50 kilométer.” Magyarjaink majdnem leestek a tevékről.

Husszein javasolta, hogy egyik szabadnapunkat latakiai kirándulásra szánjuk, csodáljuk meg a szírek tengerét.

Álom volt? Akkor mart szíven, amikor a nagy fekete szedán sarkába húzódva néztem – Damaszkusztól távolodva -, mint sivárosodik el a táj. Elmaradtak a fák, majd a bokrok is, gyorsan kapaszkodtunk fel egy dűnére, amelyen csak kúszó, széltől csapongó szálakra bomló növényzet kínlódott. A volánnál Husszein, mellette ketten, hátul közrefogtuk valakivel Allahzrírt, a pavilon virágát. Nem vele foglalkoztam akkor, hanem az agyamban kígyózó, síró gondolatokkal. Így írtam le őket később:

„Le vagy tojva – mondta és fejét előkelően az égre emelve kivonult a tornácra. Nem éreztem semmit. Talán – igen, talán utána kellett volna mennem és tisztáznom, hogy ő volt az első, hogy mindig is ő az első, apró kis csipkelődésekkel kezdi és soha nem tud itt megállni, mindig folytatnia kell. Folytatnia, amíg meg nem emelem a hangom és nem viszonzom a lassú, idegtépő marcangolást valami gorombasággal, ami aztán megfagy a levegőben és ott kristályszaporodik köztünk, falat képez, falat, amely csókra, leheletre vár, hogy kristály-tüskéinek hegye elveszítse csont-hideg keménységét, opálos tétova nekem-mindegy mozdulattal átadja magát az emésztésnek és utat engedjen az újra-megismerés fuvallatának. De ez a csók már rég csak lehetőség, a múltból visszasejlő rebbenet, amit a számtalanszor ismétlődés unalma gondolattá sem enged érlelődni, a kéz simogatásra emelkedne, de a gondolat-parancs már az agyban kihuny és a fej önmagát megadva állára támaszkodik.

Le vagyok tojva – gondolta magában, - igen, le vagyok tojva és ez már állapot. A küzdés, az igazamért küzdés sose volt elemem, bár a megadás csak külső megjelenésében volt az, belül minden sérelem forrt, duzzadt, örvénylett és csiga-lassúsággal simultak ki a méltatlankodó idegek, száradtak fel a befelé sírt könnyek. Ismét két-három nyomasztó nap, a Nap forrót lehel májusi virágzáskor, a szél a nyakba nyúl, pedig levél se lebben, a dér kemény fagynak hírnökévé nemesül. Ó, istenem, hozz egy derűs pillanatot, egy mosolyt, ami csak nekem szól, egy kézszorítást, amely őszintén hosszú és meleg, egy kacér pillantást Malula habfehér házainak valamelyik ablakából. El nem rebegett imát, hitet, hogy ez a három nap csak kettő, hogy a kettőből is egyen már átsüti a ködöt a remény.” Persze, hogy magamról szóltak a gondolatok, a rebbenet, a sok kis apró bántalom, a sokasodó, terebélyesedő bánat. Van-e tovább, kell-e tovább, mire jó, hová vihet a tovább?

Alig indultunk el, a fenti álomképbe merülve húzom össze magam a hatalmas sivatagi hajó sarkában, kapaszkodunk felfelé a Damaszkusz melletti félsivatagos dombon, amikor Husszein felüvölt arabul, félreáll az útszélre, ugrik ki a kocsiból. Maradjatok – szól vissza rohantában, magyarul. Szemközt, a lejtőn lefelé óriási billenőplatós teherautó áll, több kocsiból rohannak oda. Pajszerrel próbálja valaki nyitni a fülke ajtaját. Mi történt? Husszein döbbent-rémült tekintettel ballag vissza: Nincs segítség, hirtelen fékezett és rájuk zuhant a kő-rakomány, összenyomta mindkét embert. Az egyik halott, a másik még él, de orrán-száján ömlik a vér. Meg fog ő is halni. Csend. Indulunk tovább. Pokolivá izzott a hőség a kocsiban, amíg álltunk. Véletlenül hozzáér a kezem a tető-drapériához, mintha forró vasalóhoz értem volna. Homszban rövid séta, de áll a levegő, áll a hangulat, mindent megdermesztett a rémület. Inkább magunkba nézünk, mint a városra, egymás tekintetét is kerüljük: mondani kellene akkor valamit, de mit lehetne? Latakiában gyenge a szállás, bérlakás inkább, mint szálloda. Igen nagy viszont a barátság, a vendégszeretet. Ott sürögnek a háziak Husszein vezérlete mellett a konyhában, sütnek-főznek. Allah itt valahogy – van mindig magyarázat – nem látja, talán, mert ránk esteledett: esszük a főztjüket, de iszunk is rendesen, a muszlim arabokkal együtt. Pár méterre a víz, a halkan csobogó tenger. Kimegyünk sétálni, lassan kisimul a víztükör, a távoli móló és a parti házak fényei futkároznak a vízen. Fürödni kell, ki jön velem? Valaki vállalkozik, gatyára vetkőzünk és beúszunk a selymes, simogató vízbe. A másik visszafordul, én úszom tovább és bámulom a furcsa, meg-megtörő, tükröződő fényeket. Majdnem felkiáltok meglepetésemben: a nem szorosra zárt ujjaim hegyéről jánosbogár-fények peregnek le, arasznyi hosszban világítva tovább. Varázslat! Mi ez? Nincs magyarázat, nem értem, később se senki. Úszom tovább és gyönyörködöm a világító buborékokban. Nagyon elcsatangolok az ámulattól, mire visszafordulok, alig veszem ki a partot. És a varázslat tart tovább, csak partközelben szűnik meg. Gyönyörű emlék, ha visszagondolok és becsukom a szemem, ma is látom!

Alig éjfél után heves hascsikarásra ébredek. Érzem, a lázam is magas lehet, ráz a hideg. Az éjszakát törökvécén guggolva és idegeskedve töltöm: táncsak nem valami súlyos fertőzés? Reggeli helyett gyógyszert kapok és folyadékot töltenek belém. Husszein azonnali visszavonulást parancsol. Itt nem érdemes orvoshoz menni, majd Damaszkuszban. Lehet, hogy csak lehűlt a gyomrom, a beleim a tenger vizétől. Túl nagy volt a hőmérséklet-különbség. Husszein szerint előfordul. A kocsiban ugyanaz a helyem, de Allahzrír az ölébe vonja a fejem és váltott vizes törülközőkkel borogatja a homlokom. Félúton már tudom: nincs jobb gyógyszer a világon, mint az asszonyi öl. És a szeretőn gondoskodó asszonyi kéz. Gyógyultan érkezem meg Damaszkuszba.

Az egyik legfontosabb szíriai élményem egy ősszír családdal köt össze. A családfő nevére nem emlékszem. Elegáns, jóképű, nálam tán pár évvel idősebb úrral, a Technoimpex szíriai vezérképviselőjével az elődöm ismertetett meg, mielőtt még a pavilon kulcsait szertartásosan, a harmadik pavilonban is hallható halk kacarászás kíséretében át nem adta. Az úr rögtön meghívott, engem és – mint kifejezte – aki szabadulhat, a residence-ére, ebédre. A város szélén, széles aszfaltúton találtunk rá a díszes kovácsoltvas kerítésre, amin keresztül láttatta magát az amerikai stílusban, szélesen, egy szinten elterülő villa. A kerítéstől az épületig golfpálya-fairway minőségűre nyírt gyep zöldel, lapos bokrokkal, néhány kecses, karcsú mediterrán fával. Mint a moziban! A belső se maradt el: gazdag Édenkert gazdag palotája, márvány és fa, bronz, tágas termek, a kertre nyíló gördülő ajtók

Az elegánsan öltözött házigazda a hatalmas, légkondicionált előtérben fogadott bennünket, a bárpultról maga kínálta a kitűnő italok sorát. Halkan brummogott a soselátott HiFi, faggatni kezdtem, mit tud? A teljesítménye lényegtelen, bizton kiverte volna az ablakokat, de a frekvenciaátvitel megragadt az emlékezetemben: 18-26000 Hz. Nem nagyon tévedhetek. Szédítő. (A sáv tizedét se hallhatom ma.) Olyan érzésünk támadt, hogy hangversenyteremben állunk.

Az igazi meglepetés akkor ért, amikor arab szolga szélesre tárta az ebédlő kettős ajtaját: „Lunch is ready.” Addig nem láttam hasonlót: legalább 50 négyzetméteres, enyhén téglalap alakú, díszparkettás terem, a közepén óriási asztal, a székek körben a falaknál és két ablakmélyedésben kis kerek asztalkák. Mi a csuda ez, kaptam gondolatban a fejemhez! Leizzadtam, de mint fővendégnek lépnem kellett előre és léptem. A magyar csapatban – istenemre mondom – senki sem esett még be svédasztalos ebédre, nem súgott senki. Az asztal dugig volt pakolva ételekkel, levesre nem emlékszem, de harminc főétel, gyümölcs, édességek és középen, másfél méter hosszú ezüsttálon egy méretes sült malac, mazsolás, mandulás, citromos kusz-kuszon hasalva és a szájában pirospozsgás alma. Arab, muzulmán világban. Mintha káprázott volna a szemem. Mielőtt belebotlottam volna az asztalba, megláttam a megmentőmet, a tányérokat, evőeszközöket a hátán hordozó tálalóasztalt. A házigazda is megérthette a zavart és annak okát, mert mellém lépett, és mentőövként ajánlásokkal segített, elmagyarázta, melyik étek micsoda, hogy szokták fogyasztani.

A még igazibb meglepetés ekkor következett: megnyílt a szemközti ajtó és kecsesen belibegett a terembe két szénfekete hajzuhatagot, villogó fekete szemeket és földet söprő selyemruhát hordó huszonéves hajadon. Mintha az ezeregy éjszaka meséiből léptette volna elő őket Aladdin vagy Seherezáde. Egyenest hozzám léptek, kezet nyújtottak, a házigazda félrebillentett fejjel elsuttogta, hogy a lányaim és mondta a nevüket. Egyikőjük 26, a másik 28 éves. Mindketten magasak, nyúlánkak voltak, hosszú hajuknál csak a szemükből is sugárzó mosolyuk bűvölt el jobban. Szorgosan segítettek válogatni, átvették apjuktól a házigazda szerepét, magyarázták, mi micsoda, majd odakísértek az egyik ablakmélyedésbe. A távozás előtti percekig velem foglalkoztak, két bűvös szépség udvarolt körül. Európában is ezzel írnák le a viselkedésüket, az arab világban pedig, ahol a család hölgytagjainak legfeljebb a kézfeje villanhat meg, amikor benyújtanak valamit a résnyire nyíló ajtóban, a viselkedésük több mint elképesztő volt. Az ebéd rendkívül finom volt, de az események csúcsa a végére maradt: a fehér marcipán-galambbal díszített tortát odahozta valamelyikük, és a torta felvágása előtt a tányéromra tették a figurát, bámulatos kecsességgel. A két fiatal szír szépség finom, halk udvarlásának tárgya lettem. Az ezeregy éjszaka jutott az eszembe.

A papa persze észlelte a zavarom és elmondta, hogy ők nem arabok, hanem ősszírek, megmaradt sziget az arab tengerben. Katolikusok és a szokásaik gyakorlatilag európaiak.

A lányai Európában nevelkedtek. Több európai nyelvet beszéltek.

Hosszan ismertette, hogy a szírek a kereszténység első hívei közé tartoztak, ezért épült itt a híressé vált kolostor, ezért nyíltabb a nők viselkedése. Az egész délután emlékét, amit ezzel a kedves családdal töltöttem, örökre a szívemben fogom őrizni. Számomra új etnikai csoport, kicsi ugyan, de egy valamikor nagy nemzet kultúráját őrzik, ápolják.

Nem emlékszem, a felesége miért nem jelent meg. Csak dereng, hogy már nem élt.

Még egy rendkívüli emberrel hozott össze a sors. A vásár bezárása után elkezdtem a helyi vállalkozók számláinak rendezését. Jön az asztalos, tanulmányozom a papírjait és csodálkozva emelem rá a tekintetem: a vállalkozót Sabo-nak hívják. Magyarázom, mi lepett meg, kérdezem, magyar származású-e? Magyarul „tailor” a neve. Rajta a csodálkozás sora. Tágra nyílt szemmel néz rám: már hogy lenne az, örmény. A szülei menekültek idáig a pogromok elől. Most ismét rajtam a sor, hiszen jól tudom: minden örmény neve … jan-nal végződik. A kedves úr velem szemben tagad, azt mondja, hogy igen, a …jan az általános szabály, de vannak ritka kivételek, és a Sabo egyike ezeknek. Minden milliomodik örménynek az alaptörvénytől eltérő neve van. Ilyen milliomodik ő is. Elkezdünk beszélgetni az örményekről, szerencsétlen, hányatott sorsukról, arról, hogy mi is, ők is mennyire szétszóródtunk a világban. Ő elmondja, a szülei miként menekültek el a Szovjetunióból, és telepedtek le Szíriában, én elmesélem, hány örményt ismertem moszkvai tanulmányaim alatt, megemlítem volt csoporttársamat, Ananyikjan-t és kedvencemet, Sarojan-t, a nagy amerikai mesemondót, és Sabo úr váratlanul sírva fakad, krokodílkönnyek gördülnek le az arcán. Megrendülten nézem, hiszen második generációs örmény, Szíriában született és itt élte le egész életét. Kínlódva kiböki még, hogy nem emlékszik a hazájára, soha nem járt ott, aztán könnyekbe fulladnak a szavai. Megfacsarodik a szívem. Igazam volt, hogy meghátráltam a spliti kikötőben?

Milyen hihetetlen erő is ez a honvágy!

Még egy utazást kell megemlítenem itt is, bár – miután Beirutba utaztam át – Libanont érinti, ezért részletesebben ott írok róla. A pavilonunk egyik exponátuma nagyon késett, és képtelen voltam kezelhető információt kapni otthonról, Libanonnal pedig, ahonnan érkeznie kellett volna, rettenetesen nehéz volt kommunikálni. A kirendeltség azt tanácsolta, menjek át taxival (!) Beirutba, és személyesen tisztázzam a helyzetet az ott székelő szállítmányozó céggel. Így is tettem.

Az utazás unalmas és fárasztó volt, de a határátlépést követő változások egyszerűen elképesztettek: a sivatag kertté vált, a szigorú szíriai pénzügyi szabályozást 12-13 éves fiúcskák váltották fel, akik óriási valuta-kötegekkel a kezükben rohantak hozzám, a valuták között forintot is felfedeztem. Megkérdeztem az egyik legénykétől, mennyiért vált forintot dollárra, és azonnal, szemrebbenés nélkül mondta – jó angolsággal – az úgynevezett kereskedelmi árfolyamot, ami tán a szíriainál is keményebb magyar pénzügyi rendszer bonyolult kalkulációs rendszerének eredményeképpen alakult. Hihetetlennek tűnt ez a rugalmasság!

A kirándulásokban elmerülve teljesen elfeledkeztem magáról Damaszkuszról. A feledékenység oka valószínűleg, hogy a várost – legalábbis ahogy most próbálom megerőltetni az agyam – eléggé futtában volt módom „bejárni”, sétálgatni nem igen tudtam. A rettenetes menekülttáborok mély nyomokat hagytak bennem, ezen kívül kevés dolog vetítődik most a lelki szememre. Érdekes módon az első a mozgó kávéárus, akibe úton-útfélen, kereszteződésekben, különösen a Szuk környékén belebotlott az ember. Bronz tartályt cipelnek a hátukon, ami egyben kávéfőző is (ha az emlékezetem nem csal meg), amiből cső nyúlik előre, a kis csészéket tartalmazó kosárkához. Ordítoznak, a kávét ajánló valami mantrát adnak elő, szinte futnak, rohangásznak ide-oda, és az általuk felszolgált kávé pokolian erős. Eszembe jut a Szuk is, sajnos – elég szégyenteljes dolog – a rómaiak Jupiter templomának romjaiból induló bejárata csak ködösen. Rá kellett néznem az Interneten előhívható fotóira, hogy rádöbbenjek: ez a Krisztus születése előtti években épült emlék romjaiban is bármely rómaikori épülettel összemérhető szépség. Maga a Szuk életemben az első keleti bazár, és valószínűleg a legnagyobb is az általam látott összes között. A világon mindent megkap a vevő, amit csak el tud képzelni, de a legérdekesebb boltok a régiségekkel foglalkozók. Belépve egy legkevesebb 4 m magas, óriási antikvitás „áruházba”, elámultam az asztalokon és a pár létező polcon uralkodó abszolút rendetlenségen: vas és acél, vörösréz és bronz, fa és textília, kerámia és porcelán, szép holmik és szemetek égigérő hegyekben. A bolt tulajdonosa, vagy első embere azonnal ostrom alá vett, célom és hazám iránt érdeklődve. Óvatlanul kiböktem, hogy magyar vagyok, lecsapott rám: „Barátok, nagyon jó barátok, 12,5% engedmény!” Úgy emlékszem, nem tudtam valami teljesen felesleges és használhatatlan holmi megvétele nélkül szabadulni.

Husszein elvitt a város közepén lévő műhely-központba is, azt hiszem, közvetlenül a Szuk mögé, ahol kellemesnek tűnő körülmények között, egymás mellett dolgoznak arab és zsidó mesterek. Vajon megmaradt-e ez a békés atmoszféra? Most beugrik a legfontosabb látnivaló is: az Omajjád (Umayyad) Mecset, másként Nagy Damaszkuszi Mecset. A Keresztelő Szent Jánosnak dedikált keresztény bazilikára épült 706-tól 715-ig. Lehunyt szemmel és az általam készített fotóra nézve se látom azonban a világ egyik legnagyobb és legrégibb mecsetét teljes méltóságában. Pedig a leírások és Internet-fotók varázslatos látnivalóra utalnak. Nem lehet véletlen, hogy az iszlám világ negyedik legszentebb helyének tartják. A hihetetlen területet elfoglaló imateremben tekinthető meg Keresztelő Szent János sírja, valószínűsítik, hogy a feje valóban ott van eltemetve. Csak leírásokból idézem magam is, hogy a szentet a muzulmánok is sajátjuknak tekintik! Még két rendkívül jelentős sír található a mecsetben, illetve a mellette lévő kis kertben: Mohamed unokájának, Husszeinnek (ugyancsak a fejét tartalmazó), és a kurd (!) származású Szaladinnak, Egyiptom és Szíria első császárának a sírja, az utóbbi sikeres harcot vívott a keresztesek ellen. Három minaret díszíti a mecsetet, híres még az óra- és a kincstár-kupolája.

És elkövetkezett a pillanat, amikor búcsút kellett mondanom Szíriának, Damaszkusznak, a vásárnak, Husszeinnek. A kirendeltségiek megkértek, vigyem el az éppen esedékes futárpostájukat (szigorúan titkos diplomáciai küldemény), amit a reptéren adnak át. A reptéren kaptak észbe, hogy a csomagot az irodában felejtették, megkérték Husszeint, rohanjon vissza, és próbálja meg a csomagot még a gép felszállása előtt elhozni. Elbúcsúztam Husszeintől arra az esetre, ha nem érne időben vissza. És tényleg nem találkoztunk, mire be kellett csekkolnom. Már a gép felé sétáltam a felszálló utasok sorában, amikor a kirendeltség egyik embere futva utolért és átadta a postát. Félúton jártam a gép felé, amikor meghallottam: valaki a nevemet kiabálja. A hang felé fordulok, nézek kutatóan visszafelé, látom, hogy Husszein áll a kerítés túloldalán, és kapaszkodik belé, mintha át akarna mászni rajta. Kilépek a sorból és futok vissza ehhez a jó emberhez. Kezet akarnánk rázni, de csak az ujjaink érintik egymást. Látom, sír, könnyek futnak le az arcán, suttog valamit. Ó, édes jó istenem, egy felnőtt arab, aki szolgált nekem! És krokodílkönnyekkel búcsúzik tőlem! Ilyet férfiembertől soha máskor, másutt nem láttam. Soha többé nem láttam viszont ezt az aranyszívű embert! Ha lehetővé válna, hogy találkozzam halálom előtt azokkal, akik közel álltak hozzám kicsit zűrösre sikeredett életem során, az elsők között lenne, akit meghívnék.

Be is csukhatom Szíria, Damaszkusz, Malula, Boszra, Homsz és Latakija kapuit, az országét, a városokét, amelyek – nem érdekes? – Nyugatot jelentettek számomra, az első pillantást a másként működő világba.

Egyetlen nagy hibát vétettem Szíriában: nem látogattam el Palmyrába, annak a királyságnak a romjaihoz, amelynek nő uralkodója volt. Keressenek rá az Interneten, érdemes.

*

Negyvennégy év száguldott el. Valahányszor Szíriára gondolok, felmelegszik a szívem. Eszembe jut Husszein baráti alakja, az örmény úriember, Szabó, aki ismeretlen hazája iránt érzett honvágy miatt sírt, a lakásunk zöld gyümölcsfái, az egyszerűen fantasztikus ifjú hölgyek, egy magyar vállalat képviselőjének lányai, a boszrai római amfiteátrum, a malulai kacsingató hölgyek és az ottani ebéd, és elképzelem Husszeint a sátra előtt ülve…

A valóság, a szituáció az országban azonban borzasztóan megváltozott… Az USA Szíriát a gonosz tengelye tagjaként bélyegezte meg, az igazi gonosz, George W. Bush teljességgel jogtalan klasszifikációjának áldozataként.

Amikor először hallottam a szíriai “felkelésről”, a reakcióm (amint meg is írtam “Világok, népek, emberek” című könyvemben): Nehéz szívvel gondolok a barátságos emberekre, az ottlétem óta bekövetkezett fantasztikus fejlődésre. Biztos vagyok viszont benne, hogy növekvő ortodoxia lesz a változások nemkívánatos eredménye. Nagyon fogok örülni, ha demokratizálódás és modernizáció (gazdasági és vallási) lesz a jellemző trend.

A reményeim azonban álomnak bizonyultak.

Elkezdtem tanulmányozni a fejleményeket, az események kitörésének okait és lehetséges gyógymódjait, Szíria jövőjét. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a helyzet lehetetlenül bonyolult.

Az egyik oknak kétségkívül az alacsony életszínvonalnak kellett lennie, legalábbis az ország egyes részein.

Az is világossá vált, hogy etnikai feszültség van a vezető “elit” és a lakosság többsége között.

Az ellentmondások egyike vallási jelleget visel. Asszad szekuláris alapon vezette az országot, és bár az “ellenzék” számtalan csoportból áll, egy aspektus közös: valamennyien extrém iszlamista doktrinák követője. A fundamentalista Muszlim Testvériség vált az ellenzék legerősebb csoportjává. Ezt a szervezetet korábban elnyomták több arab országban, Szíriát is beleértve, ahol a tevékenységük az 1982 évi hamai vérontás (Hama massacre) néven ismert eseményhez vezetett. Ez a szörnyű esemény azzal kezdődött, hogy a Muszlim Testvériség mintegy 70 Ba’ath-ista vezetőt mészárolt le, ami az Asszad rezsimet a merénylők elleni támadásra késztette, amikoris a földbe taposták őket. Így bosszúvágy forr bennük.

Valószínűleg fontos ok, hogy Szíria gazdasága egy ideig szocialista jelleget viselt: az állami szektor domináns volt (és ma is az), a legfontosabb szektorokat az állam ellenőrizte (és teszi ma is). Ez sértette a növekvő magánszektor és a külföldi tőke érdekeit.

Asszad rendszere szoros kapcsolatot tartott a Szovjetunióval, majd annak összeomlása után Oroszországgal. Az utóbbi évtizedekben Kína is erős politikai és gazdasági szálakat épített ki az országgal.

Az orosz Rosoboronexport Szíria fő fegyverszállítója. Az onnan származó import olyan fegyvereket is tartalmazott, mint tank- és légvédelmi rendszere, MIG vadászgépek, Yak-130 harci repülőgép, sőt két Amur-1650 típusú tengeralattjáró. Kína külügyminisztériuma tagadja, hogy fegyvereket szállítana Szíriának. Valamennyien tudjuk, hogy ilyen esetben a fordítottja igaz.

Ez a “kommunista” (és a kommunizmus után orosz) befolyás nyilván vörös posztó az iszlám szélsőségesek szemében.

Nem kétséges, a konfliktus csak úgy tudott mélyülni, hogy a “felkelők” fegyverhez jutottak.

Hogy történhetett meg?

Az egyik fontos út: kézifegyvereket kapni a nemzeti hadseregtől.

“Sok foglyot ejtettünk a hadseregtől“, mondta az „ellenzéki“ hadsereg tagja. „Haza engedtük őket azzal, hogy hozzanak kisebb összeget, feltételül szabva, hogy nem térnek vissza a rendszerhez.  A pénzt fegyverek vásárlására fordítottuk.“

Megfigyelők szerint „ez a furcsa ciklus, foglyok cseréje fegyverekre, az úgynevezett forradalom óta jól működött a felkelő erők és Bashar al-Assad elnök hadserege között.“

Egyesek úgy becslik, hogy van olyan település, ahol a fegyverek 40%-a származik a hatalomtól. A fogoly-fegyver csere eddig közel 80 000 USD-t eredményezett fegyvervásárláshoz, mondta a csoport vezetője. A fegyvereik további 50%-át összetűzések során szerzik. A maradék 10%-ot külföldről adományozzák és csempészik be, vagy magánkereskedőktől vásárolják, főként Irakból.

A The New York Times jelentése szerint az illegális támadó kézifegyvereket, tankelhárító rakétavetőket és egyéb fegyvereket a CIA juttat a szíriai ellenzéknek. Egyes felkelői vélemények szerint a CIA vállalkozása veszélyes.

---

A szélsőséges erőket támogatók azt állítják, hogy a konfliktus politikai reformok követelésével indult a Közel-Keletet és Afrikát végigsöprő Arab Tavasz mozgalom folytatásaként, de polgárháborúvá szélesedett, amikor az al-Asszad rezsim lesújtott a tüntetőkre. Nem akarják észrevenni, hogy a felkelők erői megengedhetetlen terrorista módszereket alkalmaznak.

Egyetlen példát említek: 2012 nyarán Homs-t elfoglalták a “felkelők” és terroristák, akik azzal a fenyegetéssel követelték a nemzeti hadsereg maradékainak távozását, hogy különben megölik a polgári lakosságot.

Az Arab Tavasz támogatása általában is durva hiba:

Utalok két Arab Tavasz ország alkotmányára (constitution17) Tunézia (az első) és Egyiptom ( a legerősebb):

Az english.alarabiya.net tanulmányból adok rövid idézetet. “A törvény oszlopai: Miként értékelhető Egyiptom és Tunézia alkotmánya?” A “Jogok és Szabadságjogok” fejezetben kezdődik: Egyik se fogadja el az emberi jogok egyetemességét. Tunézia alkotmánytervezete feljogosítja az országot, hogy elutasítsa nemzetközi konvenciók adaptálását, ha  ellentétesek az alkotmánnyal [nyilván az emberi jogok általánosságát érintve], míg Egyiptom alkotmánya azt követeli meg, hogy a szabadságjogok (freedoms and rights) “nem mondhatnak ellent az alkotmányban foglaltakkal és az Iszlám Sárijával. Nincs szükség további elemzésre, legalábbis számomra. Tudom, hogy amikor Kadhafi hatalomra került és lépéseket tett a sárija kegyetlenségének enyhítésére, orvosoknak kellett leoperálnia (levágnia) a tolvajok kezét, balta használata helyett.

Egyiptomban 21 focidrukker kivégzésére (!) készülnek…

Szíriai felkelők a közelmúltban ejtették foglyul az ENSZ békefenntartó erőinek 21 emberét, és tartották őket túszul egy ideig…

Izrael falat épít a szíriai határon, deklarálva, hogy fél a muszlim fundamentalistáktól, ha az Asszad-rendszer összeomlik. Van egy mondásunk: “Két legyer egy csapásra!” Ilyen fal építésével végérvényesen annektálni fogják a Golan-fennsíkot.

Azt hiszem, a Szíriában zajló események legfontosabb aspektusa az az olaj- és gázmezők, amelyeket a Földközi-tenger izraeli-szíriai-libanoni partjainál találtak. Izrael már a kitermelésnél tart meghatározott területeken; a szíriai harcok legalább részben a Szíria felségterületéhez tartozó mezők kutatási- és termelési jogaiért folyik.

---

Mi a Financial Times véleménye?

Idén február 26-án az egyik legbefolyásosabb lap “Új fegyverek mélyítik el a szíriai konfliktust” című online cikkében kifejti, hogy “A rendszer rakétacsapásai és a felkelőkhöz frissen áramló fegyverek mélyítik el a szíriai polgárháborút akkor is, amikor a felek tárgyalnak a politikai megoldás felé haladásról. (…)

Szíriában megnövekedett az erőszak az elmúlt néhány héten, amit az elemzők az új fegyvereket használó felkelők támadásainak és a Bashar al-Assad elnökhöz lojális erők azon törekvéseihez kötik, hogy élhetetlenné tegyék az ellenzék-uralta területeket. (…)

A felkelők katonai akcióit ismerő személy szerint Szaud Arábia mind Észak- mind Dél-Szíriába irányuló nagy fegyverszállítmányokat finanszírozott, beleértve sok könnyű fegyvert, légvédelmi- és tankelhárító rakétákat. (…)

Az erőszak ellentmond mind a szíriai kormányzat, mind az ellenzék vezető hivatalnokai nyilatkoatainak, miszerint a korábbiaknál szívesebben tátgyalnának. Az Asszad-ellenes erőknek  ezen a héten találkozniuk kell a “Szíria barátai” elnevezésű csoportosulás és a meghatározatlan támogatást igérő Mr. Kerry közötti találkozón.

A Nemzetközi Krízis Csoport (International Crisis Group) Szíria szakértője, Peter Harling szerint azonban egyik oldal se reménykedik tényleges tárgyalásokban, helyette mindkét fél arra törekszik a tárgyalások lehetőségének fenntartásával, hogy megfeleljen a két éve folyó erőszakkal elégedetlen növekvő számú választókörzet elvárásainak.”

“A társadalmon belül mind többen frusztráltak attól, amit látnak,” mondta Mr. Harling. “Ezen próbálnak mindkét fél elemei játszani.”

Másik forrás, amelyik segít a végleges, már kellően tiszta véleményem meghatározásában, az Al-Jazeera, amelyik Rómából jelenti (csak kiemelt szakaszokat idézek):

“Nyugati és arab kormányok tettek anyagi támogatásra ígéretet a szíriai polgári ellenzék számára, és az Asszad-kormány részére történő fegyverszállítások azonnali beszüntetésére hívtak fel. (…)

A Szíria barátai csoport római találkozójának záró nyilatkozata hozzátette: ‘A rendszernek azonnal be kell szüntetnie lakott trületek válogatás nélküli bombázását, ami az emberiség elleni bűn és nem maradhat büntetés nélkül.’ (…) ‘A miniszterek több politikai és anyagi támogatást ígértek a (szíriai nemzeti) koalíciónak, mint a szíriai nép egyetlen legitim képviselőjének, és több konkrét segítséget fognak Szíriába juttatni.’ (…) Nem fogalmazták meg a nyújtandó támogatás milyenségének részleteit. (…) A nyilatkozat ugyanakkor elítélte a harmadik országok rendszernek nyújtott változatlan fegyverszállításait.’

A szíriai ellenzékkel és főként azt támogató európai és arab országokkal folytatott tárgyalásai után John Kerry, az US külügyminisztere kijelentette, hogy országa új 60 millió USD segítséget fog nyújtani, és a felkelő harcosokkal fog dolgozni.

Az US először tervezi nem-gyilkos segítség, beleértve élelmiszerek és egészségügyi eszközök szállítását a szíriai kormány ellen küzdő ellenzéki harcosoknak, és meg fogja duplázni a polgári ellenzéknek nyújtott segítséget, mondta az amerikai külügyminiszter a szíriai ellenzéki vezetőkkel tartott közös sajtótájékoztatón.

Az Egyesült Államokban Barack Obama elnök a felkelők kiképzését és számukra olyan védelmi eszközök szállítását tervezi, mint éjjel-látó távcső, testvédő felszerelések és harci járművek, mondták a tárgyalásokkal tájékozott források.

A kiképzés segíteni fog a felkelőknek, hogy használják erőforrásaikat. A források egyike szerint stratégiai és gyakorlati kiképzésben részesítenek rendőri erőket, hogy al-Asszad bukása után átvegyék a rendfenntartást.

Két korábbi gyarmatosító hatalom tette világossá a közelmúltban, hogy mindenképpen segíteni fogják az ellenzéket, taglalva a szállítmányok fajtáit:

William Hague, Nagy-Britannia külügyminisztere azt mondta, hogy országa új segítséget fog nyújtani, “mert“ nem nézhetjük tétlenül, hogy a krízis elmélyül, és életek ezrei forognak kockán.

A francia külügyminisztérium hivatalnoka úgy nyilatkozott a CNN-nek, hogy Franciaország tanulmányozza éjjel-látó berendezések vagy testvédő eszközök szállításának lehetőségét a felkelőknek.

---

A belföldi helyzet napról-napra romlik: kenyérért és háztartási gázért órákig kell sorban állni az országban.

A 2011 márciusában kezdődött összetűzések óta meghaltnak mondott 60 000 főn túl 940 000 ember menekült el az országból, és Szíria 20 millió lakosának mintegy 10%-a kényszerült lakhelyváltoztatásra az országon belül, az ENSZ menekültügyekkel foglalkozó irodája adatai szerint.

Fontos megjegyezni, hogy nyugati vélemények szerint “sok lakos azért menekül el az országból, mert elegük van a mind erőszakosabb és felismerhetetlen ellenzékből! Az elemi szükségletek rossz beszerzési viszonyai mellett – minden bizonnyal – ez a legfontosabb ok.

---

Az egész helyzet összefoglalható néhány szóval: az iszlám fundamentalistákat a szekuláris kormányzat ellen támogató külföldi intervenció, a “parádét” már az új külügyminiszter, John Kerry által képviselt USA vezeti.

Az ostobaságnak nincs határa (angol mondás)! Vagy ez már több, mint ostobaság?

xxx