LÍBIA, 1969-72

Szerencsés voltam, a fenti időszakban két (vagy három) alkalommal, mindig két hónapnál hosszabb időt tölthettem Líbiában, mint a Tripoli Nemzetközi Vásár magyar pavilonjának igazgatója.

Tripoli kellemes város hosszú és zöld tengerparti sétányával, érdekes erődjével és benne múzeummal, a régi városrésszel, aminek keskeny utcáinak mindkét oldalát egyszerre meg tudja érinteni a középen álló ember, és a szuk, ami igazi élénk piacként működött Kadhafi és ifjú társai puccsát követően még néhány évig. Találkoztam a fiatal katonacsoport mindkét vezető tagjával Kadhafival és Dzsaluddal. Talán egy, legfeljebb két évvel első kintlétem előtt vették át a hatalmat katonai puccsal. A királyt nem ölték meg, csak letaszították a trónról. Kis csapat, pár rendkívül fiatal tiszt hajtotta végre a gyors, vértelen akciót, Kadhafi talán 28, Dzsalud, a második ember 26 éves volt.

Kadhafi remek fickónak tűnt akkoriban. Jóképű, nyúlánk, sportos fiatalemberként maradt meg az emlékezetemben, szerintem a fehér lányok is pisiltek volna utána. Jól átgondolt politikai lépés szerencsés kezdeményezettjei voltunk, mind Kadhafi, mind Dzsalud szalagvágás után zsinórban a magyar pavilonhoz jött. Hírek szerint utálták mindkét imperialista hatalmat, az USA-t, ugyanúgy mint a Szovjetuniót, de a szocialista elvekkel szimpatizáltak, így a kis szocialista Magyarországot tüntették ki nyitó-látogatásukkal. Kadhafi viszonylag kis sleppel érkezett, tempósan, de nem udvariatlan sietséggel nézte végig a pavilont. Az első alkalommal nem lehetett biztonsági embereket látni körülötte. Határozott, kiemelkedő egyéniség képe rajzolódott ki a fellépéséből. Úgy hírlett, hogy nem szégyelli egyszerű beduin származását, rendszeresen, egyik arab hírforrás szerint minden szabad hétvégéjét beduin szülei sátorában tölti, bogárhátú VW-en közlekedik, amit maga vezet. A második alkalommal már négy géppisztolyos baka kísérte, állítólag nemrégiben rálőttek a kocsijára, a karján meg is sérült. A bogárhátúról is leszokott.

Kadhafi4

A szerző Kadhafi-val

Az elvei vegyes salátát képviseltek. Pozitívak: a nőket egy tollvonással felszabadította, csak Libanonban és Egyiptomban láttam ennyire európaian öltözködő, viselkedő nőket (legalábbis utcán és hivatalban); jól mulatott mindenki azon, hogy kidobatott minden széket a hivatalokból, szorgalmasabb munkát remélve az álló helyzetben dolgozóktól, és valószínű nem téves az információ, miszerint ő volt a kezdeményezője az olajár drasztikus emelésének, ő tette gazdaggá az arabokat. Negatívak: Az iszlám törvénykezést ugyan „humanizálta”, de fenntartotta. Kerengő hírek szerint nem bárddal vágták le a tolvajok kézfejét, hanem kórházban, orvosok (?) operálták le. Ábrándokat kergetett, talán nagyon becsületesen (még), talán már hatalomőrülettől vezérelve az egész arab világ egységesítését hirdette meg. Megírta nagyon ostoba „Zöld Könyv”-ét. Innen már minden furcsa: diktátorrá vedlés, aztán nyugodtabb kormányzás, aztán megbékélés a szomorú valósággal, aztán behódolás a liberális (!) kapitalizmusnak. Kevés bonyolultabb emberi lélek létezhet ezen a sárgolyón! Apropó: kidobott székek! Nemrég tanultam meg egy ki-mit-tud-show-tól, hogy honnan származik az idióta kifejezés, azaz inkább fogalom? A görögök hívták így a közalkalmazottaikat. És mivel azok nagyon ostobák voltak, elterjedt a világon a nagyon ostoba emberekre ragasztott idióta jelző. Kadhafi valahol nagy ember lehetett, hamar azonosította a saját közalkalmazottait a görög idiótákkal.

És miért maradunk mi el Kadhafitól?

A világ ma Kadhafit a legrosszabb diktátorok egyikének tartja.

Az igazi baj akkor kezdődhetett, anikor elkezdte hinni, hogy ő a bölcsesség és igazság egyetlen forrása. Es ez maga a vég!

Dzsalud ránézésre is jelentéktelenebb figura volt, akkor még hallani-látni lehetett, azóta – azt hiszem – elhalványult a csillaga. Alacsony, szinte törpe termet villan fel, más semmi. Ha minden igaz, kétszer találkoztam vele, az emlékeimben a következő sztori ragadt meg: Nyitófogadás, illetve komplett vacsora. Úgy tűnik most, a messzi távolból, hogy valami egyéb fontos hivatali elfoglaltság, mondjuk a később ismertetett miniszterhelyettes fogadása miatt elkéstem róla. A második fogásnál tartottak, amikor lihegve belibegtem, az ajtónállók nagy csodálkozására. Helyet mutattak egy asztalnál. A vacsora a második fogásnál tartott. Az előételt és levest bekaptam, de épphogy az orrom elé tették a finom illatokat árasztó báránysültet és megtettem első kés-villa manőveremet, amikor óriási evőeszköz-csörömpölésre kaptam fel a fejem. Megdermedt minden mozdulatom. Látom, hogy asztalszomszédaim intenek a pódium felé és felállnak, kapom én is magam. Látom, hogy Dzsalud és sleppje távozik. Felmerült bennem, hogy visszaülök és legalább a bárány-cafatokat eltüntetem az éhen maradt gyomrocskámban, de aztán felülkerekedett bennem a fegyelmezettség, nagyot nyeltem és elosontam a tömeggel együtt.

A jelentősebb személyiségek látogatását előre jelezték. Kapom a soros levélkét a vásár PR-akárkijétől, holnap ekkor és ekkor megtekinti a vásárt az Arab Emirátusok Szövetségének elnöke. Riasztom a riasztandókat, a Nagy Vendég érkezése előtt kialakul a fogadósor, valami nem nagyon parázs vita kialakul a sor elején (hol másutt?), hogy kit melyik szentséges VIP-hely illeti meg, de pofozkodás nélkül rendeződik a Nagy Ügy. Jön a burnuszos, nagyon fiatal magasságos látogató, viszonylag kis uszály kíséri. Hozzám ér és nyújtja a jobbját. Egymás szemébe nézünk, én majdnem leülök: tükörbe néztem, az emír a másodpéldányom volt, ikrem. Ugyanaz a barna bőr, bajusz-kecskeszakáll, fekete szemek. Látom, benne is rezzen valami, de egy villanásnál többet nem érek meg neki, megy tovább. Szerteszét a nagyvilágban lebeghetnek ikertestvérek. Legalább egy mondat erejéig megállíthatná őket ez a fantasztikus azonosság! Három további találkozóra kell még kitérnem (nem feltétlenül ugyanabban az évben történtek).

Érdekességszámba ment az USA-pavilon igazgatójának a nyitás előtti napokban tett villámlátogatása. Odajött a pavilonhoz, engem keresett. Nem akart leülni, csak úgy, a pavilon bejáratánál gratulált. „Hihetetlen, hogy ilyen egyszerű eszközökkel, kézimunkával ilyen szép installációt tudunk varázsolni a pavilonba.” – mondta. Igen, így ment ez akkoriban. A nyugatiak nagy része, a cégek szinte kivétel nélkül hoztak egy-két járgány cuccot, összerakták a tartóelemeket, kész tablókat aggattak fel rájuk. Hogy esetleg nem volt annyira szép? Többnyire ők se mutattak rosszul. És fele fuvarköltség, negyed idő és bérköltség, versenyképesebb az egész.

Meghatott az elismerése, kedves volt tőle, úgyhogy beinvitáltam a kis irodámba, megkínáltam Tokajival. Majdnem barátságot kötöttünk. A fogadásokon mindig váltottunk pár szót.

Ugyancsak meglepő volt három formozai (tajvani) emberke látogatása, a pavilonjukat képviselték (mondták). Nagyon furának éreztem, mivel a két ország közötti kapcsolat akkoriban –273 C fokon állt. Jót csevegtünk, mert ők se tudtak jobban angolul, mint én. (A nyelvtudás egyik bizarr kínja, hogy aki jobban beszél nálad, az felhúz valamennyire magához, aki rosszabbul, az lehúz magához a sárba.) Nem okoztunk gondot egymásnak. Mintegy húszperces beszélgetés után megkértek, üljek közéjük, hogy csoportképet készíthessenek. Hezitálva fogadtam el a javaslatot, mert láttam, hogy cégem egyik embere „közelről figyelemmel kíséri” a történteket. Semmi dolga nem volt a pavilonnal, az utaztatását nyilvánvaló ajándékként könyveltem el. Nyíltan büszkélkedett azzal, hogy „biztonsági ember”, ami – éppen ezért – nem igen lehetett. Az ember egyszerűen megszokja, hogy az ilyesfajta „besúgóktól” félnie kell a merev állami rendszerekben. Alig távoztak a tajvaniak, félrehúzott és kérdőre vont: „Nem tudod, hogy tajvaniakkal tilos érintkezni? Ráadásul hagyod magad lefényképezni, most ellenséges propaganda-eszközzé váltál.” Köpni lett volna kedvem, de visszafogtam magam. Az egyik legfontosabb esemény minden külföldi rendezvényen a hivatalos magyar delegáció látogatása. Ezúttal az egyik legtörpébb nagysággal hozott össze a sors: valami Kiss dereng, a KGM (fiatalabbak kedvéért: Kohászati és Gépipari Minisztérium) fő miniszterhelyettese. Pár napja volt nyitva a vásár, amikor megérkezett és tiszteletét tette vagy kétszer is a vásáron. Egy dolog vonzotta, a kaja-pia. A kirendeltségvezető azonnal jól leizélt, mert a Nagy Elvtárs kedvenc italából, az Egri Bikavérből nem maradt egyetlen üveggel se, megittuk a melósokkal. Szóvá tette az első látogatása után a kirendeltségvezetőnek, amikor végigszaladt a picuri pavilonon, ami nem igen érdekelte. Az nem, de a felszolgált szendvicsek és italok aztán rendkívüli módon! Megkértek (Ő és a kirendeltségvezető), hogy kísérjem el őket a szovjet pavilonba (orosz tudás), ahol vedelte a vodkát, meg zabálta a kaviárt. Aztán mentünk két szocialista és három nyugati pavilonba, amit elibe raktak, azt bedöntötte. Sült a képem, de nagyon!

Az akkor egyetlen magyar TV riportere, B., akinek a magyar pavilon sikeréről kellett riportot készítenie, megkért, szervezzek meg részére interjút Líbia zsidó közösségének főrabbijával. Megtettem, de nem tudtam részt venni a felvételen. B. elégedett volt: érdekesnek találta. Mi más lehetett volna? Maga a tény, hogy egy ortodoxabb fajta arab országban zavartalanul éltek zsidók, az kellett legyen.

Említettem már? Több magyar disszidens is dolgozott Tripoliban, akik 1956-ban hagyták el az országot, ezért megbélyegzetteknek tekintette őket a hivatalos magyar világ. Egy USA-béli olajvállalatnál, az Occidental-nál dolgoztak, amelyik uralta a líbiai olajkitermelést. Jó kapcsolatot ápoltak Magyarország Líbiában „állomásozó” hivatalos képviseletével, így én is bátorkodtam érintkezni velük (bár még mindig bűnnek tekintették otthon). Egyikőjük még fordítani is segített valami későn kiérkező szöveget. Négyen voltak, egy olajmérnök, egy számítástechnikus, egy pap és a csuda emlékszik még, mivel foglalkozott a negyedik.

Mind a négy magyar (joggal) büszke volt elért eredményeire, jövedelmére, életére, egyikőjük se panaszkodott honvágyra.

Az olajmérnök több dolog miatt maradt meg az emlékezetemben. Az egyik, hogy büszkén viselt egy nemesinek mondott előnevet, magyarázta, hogy ezzel gyorsan lehet érvényesülni az USA-ban. Jé, gondoltam, ki a fene hinné a tudományos világban élenjáró és demokratikusnak hitt birodalomról, hogy ekkora marhák? A másik, hogy vele játszottam meg kisded játékomat. Túlontúl is dicsekedett, hogy annyira, de annyira jól érzi magát az óceánon túli világban, egyáltalán nincs honvágya, hogy egy ilyen dicsekvése alkalmával feltettem egy cigányzene-lemezt a saját lemezjátszójára, mire könnyezni kezdett. Azóta, ha tehetem, hasonló próbatételnek teszem ki a külföldre szakadt és honvágytól mentességre büszke hazánkfiait. Többnyire kiderül, hogy igenis van honvágyuk. Különleges figura volta is megmaradt emlékképként. Klausztrofóbiás volt, mégpedig a legrosszabb fajta! Üvölteni kezdett, amikor beült mellém az anyósülésre és átnyúltam előtte, hogy lenyomjam az ajtaját záró fület: „Ne, ütni-verni fogok, ha lenyomod!” Aztán egyszer repülök valahonnan hazafelé, zürichi átszállással, felszállás után indulok a hátsó WC-hez, hát ott ül a folyosó melletti ülésbe süppedve a dühöngésig klausztrofóbiás barátom. „Hát te?” – vontam kérdőre. „Az egyetlen hely, ahol megszűnik a klausztrofóbiám: a repülőgép. Annyira abszurd helyzet, hogy értelmét veszti iszonyodni a bezártságtól.” Lehet, hogy azért virágzik az emberiség, mert ennyire abszurd börtön a Föld?

A számítástechnikus igazi magyar volt. Hamar kitalálta, hogy a szesztilalom élelmes és bátor ember számára paradicsom. Gyorsan csinált egy kis szeszfőzdét a háza pincéjében és az egész nyugati kolóniát ellátta piával. Degeszre kereste magát. Igazi, nagy, vállalkozó magyar volt, kalapot le!

A nem pap harmadikkal pedig az történt, hogy a zárás előtt pár nappal rohan hozzám a pavilonba a felesége, hogy amint szabadulok, menjek el hozzájuk, mert súlyos beteg a férje. Ahogy szabadultam a pavilonból, mentem hozzájuk, bevezet hozzá. Falfehér arc, üres tekintet és mindenféle zagyvaságot dadog. Hihetetlen sztorit mondott el a felesége: a betegség étvágycsökkenéssel kezdődött, majd erős szédülés jelentkezett, belázasodott, végül nem tudott felkelni, és teljesen elveszítette az eszméletét. Ott dolgozó külföldi orvosok is tehetetlenek voltak, csak sejtették, hogy valami féreg támadta meg az agyát. A feleség már nem kért tanácsot, segítséget, már nem volt rám szükség (tanácsot akart kérni, otthon hová érdemes vinni), mert megállapították, hogy valami trópusi betegség kínozza és akkor a legjobb a feleség szülőföldje, Dánia, ahol van – éspedig híres – trópusi betegségeket kutató kórház. Másnap el is repültek oda. Később megtudtam, hogy nem tudtak segíteni rajta, valami féreg egyszerűen felzabálta az agyát! Többször hívtak, látogassam meg a szaharai olajmezőiket, és ma is hibának érzem, hogy nem szakítottam időt az utazásra. A cég egész olajmezőjét egyetlen, a tripoli központjukba telepített számítógép vezérelte és ellenőrizte. A vásárra akkreditált orosz újságíró mesélte, hogy Kadhafi orosz olajszakértőket kért fel, tanulmányozzák, át tudnák-e venni a líbiai olajkitermelés irányítását, ha államosítaná az ipart. Kiváló orosz csapat tanulmányozta a kérdést két hétig, majd elutazott, és senki semmire nem kötelezte el magát azóta sem. Ijesztő incidensben részesített az arab ortodoxia, amikor az egyik magyar feleségét vittem haza a vásárról. Egy pillanatra meg kellett állnunk, hogy az esti fényben utat válasszunk egy kereszteződésben. Abban a pillanatban hatalmas furkósbottal rohanni kezdett felénk egy őr. A hölgy számára ismerős volt a szituáció, el innen, gyorsan, kiáltott rám! Megtanultam: ortodox arab országban, főként este, ne utazz egy kocsiban hölggyel.

A hihetetlen esetig nem érzékeltem, hogy a gyengébb nem iránti érzések ennyire rosszak lennének Líbiában, tele volt az ország dolgozó nőkkel. Az eset is rávilágított: a teljes felszabadulásuk még távol van. Ezt a véleményt erősítette az is, hogy ritkán jelennek meg férfiak társaságában, a nőknek többnyire csak a keze látható, amikor étkeket adnak be a ház urának és parancsolójának, vagy a „belső”, felszolgáló szolgának.

A líbiaiak nagyon büszkék magukra. Akárkivel váltottam erről szót, mind meg volt győződve róla, hogy líbiaiak nem lopnak. Az előforduló lopásokat a szomszéd országokból munkára érkezők követik el. Ez a meggyőződés annyira erős volt bennük, hogy lehetetlen volt nem elhinni.

Majdnem baráttá vált két ott dolgozó palesztin. Nem lehet nem megemlékezni róluk.

Minden bizonnyal nem az én érdemem, az elődeimé is, és főként üzleti érdek: kiváló volt a kapcsolat a pénzünket kezelő Barclays Bank osztályvezetőjével (vagy annak megfelelő rangú emberével). Alacsony, köpcös, kopasz, joviális úriember volt, amikor csak beléptem a bankba, mindig előkerült, üdvözölt, érdeklődött, hogy mennek a dolgok? Nem rejtette véka alá, hogy palesztin. Mint ahogy a banktisztviselők, a szállítmányozó cégek alkalmazottainak többsége is vagy egyiptomi vagy palesztin volt. Az elutazásom előtt három nappal bejelentettem, hogy zárjuk le a számlát, a további kiadásaimat már készpénzzel intézem. Meghívott barbeque-ra. Először hallottam ezt a szót, először élveztem a laza, kertben költött vacsorát. Vittem valamiket, talán virágot is, úgy dereng, hogy a damaszkuszi szírekhez hasonlóan a hölgyek is megjelentek. Óriási meglepetésben részesített: búcsúzkodás közben egy kis szőnyeggel ajándékozott meg. Csupa szív emberek, ez nem tartozott a kötelező üzleti udvariasság körébe.

Palesztin volt az a tejfelesszájú doki is, aki megszabadított végbelem egy kis begyulladt darabkájától. Kezdődött azzal, hogy amikor begyulladt, az egyik ott élő és dolgozó magyar felesége beajánlott az őket is ápolgató lengyel orvoshoz, akitől először kaptam kiváló nyugati gyógyszert, Venoruton-t, ami rendbe rakott. Aztán akkor-e vagy a következő évben üstökös sebességgel jött a fájó dudor, úgyhogy a város maszek sebészéhez zavartak. Arab. Tisztességes rendelő, de dísztelen és gyengén bútorozott. Gatya le, tüzetes szemle. Na, feküdjön ide oldalvást – mutat egy falmelléki priccsre -, kiégetem. Minden hajamszála azonnyomban az égnek állt, ismertem már ’59-ből, mit jelent ez a műtét. Budapesten, neves orvos szikével metszette ki: egy hét széklet-visszafogás ópiummal, aztán keserűsó, figyelmeztetés, hogy elájulhatok (vannak, akik…), aztán még napokig ápolják az ember hátsó felét, közben zárkarend a kórházban. Doktor, nem megy, nekem be kell fejeznem a pavilont, két hét múlva (saccolom most) meg kell nyitnunk. No problem – mondja ő. Van asztalos a munkásai között? Persze, van. Akkor vágasson ki vele egy akkora rétegelt falemezt, mint amekkora az autója ülése és folytassa nyugodtan a munkát. A holnapi napot azért hagyja ki. Fogott egy bazi tűt, három négy szuri, aztán mutatja az izzó forrasztópákát, ez a jó fegyver, meg egy csipesz villan. Még érzem, ahogy húzogatja az átkozott dudort, aztán csak a perzselt disznó kellemes illatát érzem. Két-három perc, valami sebkenőcs és ragtapasz rá, csak mára, mondja, holnapra már nem kell. Számla, fizetés, hálász (kész). Ha emlékezetem nem csal, már a szállodáig én vezettem, nincs arrafelé villamos, meg, ha taxin mentem volna, akkor is csak ülök… Hát ennyi ez a kis sztori. Nyugaton tanult, modernebb módszert alkalmazott, mint a jó kórházban otthon. És az azóta en bloc terroristának kikiáltott értelmes etnikum tagja volt!

Mit akarok még a palesztinokról mondani? Azt hiszem semmit. A fél arab világ értelmiségét adták-adják. Beszámoltam bankárról, banki-szállítmányozási hivatalnokokról, orvosról, hallomásból tudom, hogy az oktatásban is nyakig benne vannak. Csak a Bush-féle szellemi elmaradottak, CIA tíz-százmilliárdokkal együtt nem tudnak semmit az arab világról. A bőröm cigányos színe megkönnyítette számomra baráti kapcsolatok létesítését színesbőrűekkel, így arabokkal is. Többször néztek arabnak. Tripoliban előfordult, hogy megállított az utcán egy fiatalember, arabul kérdezett valamit, majd böködni kezdte a mellem, úgy véltem, nem hiszi el, hogy nem beszélek arabul. Bár tudtam volna!

Az amerikás magyar barátaim erőltették, hogy feltétlenül autózzak el a Szaharához, ha már itt vagyok a közelében. Ez belefért: fél napra szabaddá tettem magam, és átautóztam az igen érdekes Atlaszon a mintegy 150 km-re lévő Szahara széléhez. A hegyek egy része pontosan úgy nézett ki, mint Amerika kanyonjai. Piciny települések tarkították az utat. Az egyiken átvezetett az út szerpentines kanyarja, lassan kocogtam és próbáltam megfigyelni a miniatűr kávézó előtt üldögélő és csevegő férfiakat. Nő sehol. Maga a Szahara széle egészen más világ, mint azt az ember ismerni véli. Óriási lapos, homokos területeket vártam, ezzel szemben kis, vörös sziklákból álló dombokat és köztük rejtőzködő düné-jellegű homokos részeket találtam. A hegyeket elhagyva az útról eltűnt az aszfalt, csupán a szikla-sivatag lehengerelt sávjává változott. Alig tudtam vezetni az autót, úgy rázta a köves talaj a kormányt, míg el nem száguldott velem szemben két arab egymás után. Hoppá, valami titkuk van, ha száguldani mernek. Fokozatosan gyorsítottam, 70 km/óránál úgy remegett a kormány, hogy ütötte a kezem (sose fogom keményen a kormányt, mégis), majdnem feladtam. 90 km/óránál hirtelen megszűnt a vibrálás. Ez volt a titok, az út kövei olyan távolságban voltak egymástól, hogy a kerekek ezen a sebességen nem estek közéjük. Tudom, hihetetlen, de így igaz.

Nem lehet úgy búcsúzni Tripolitól, hogy ne szóljon a krónikás a gibliről. Most olvasom, hogy a sirokkó vagy számum líbiai neve. Illetve líbiai és tunéziai. Arabul déli szelet jelent.

Furcsa és ijesztő! Az arabok tudják vagy megérzik, mikor tör rá a városra, figyelmeztetik az idegent: ne hagyja el a várost, ez a gibli ideje. Másnap fölkel az ember és nem érti a fényt: fátyolos, mintha függönyt húztak volna az ablak elé. Kimegy az utcára, és a horizontot fényesnek, de ködösnek látja: a Nap nem tudja áttörni a homokfelhő törékeny falát. Amikor felemeli a fejét a horizontról, sápadt Holdnak látszik. A vándor még mindig nem sokat ért a varázslatból, mert minden nyugodt, csendes.

A fátyol színe lassan változik: elkezd vörösödni az ég alja, a szín átmegy narancsba, majd sárgába, a fátyolkoszorú terjedelme percről percre nő. Üresednek az utcák, csuknak be a boltok, húzódik félre az útból az élet. Pedig nem tornádó vagy hurrikán, az ereje közepes, de amint – egy óra múlva – megjelenik a színen, megkeveri az egész atmoszférát: betakarja az épületeket valami sárgás-piros függönnyel, nem látni húsz méternél messzebbre, sőt, csúcsidejében talán tíz a határ. Nem lehet nyitva tartani a szemet, mert a homok éles fájdalommal telíti, a homok őrlődik a fogak között: az ember megfordul és hazarohan a szállodába, ahol a szoba padlóját és a bútorzatot máris vékony réteg vöröses por takarja. Az ajtók, ablakok gyenge akadályok a számára, bepréseli a homokot mindenhová, amikor méltóságteljesen visszavonul, a lakásokban is sárga minden. Ha egy bútort elmozdítanak, szőnyeget felemelnek, ott marad a homokmentes lenyomata.

A gibli három-négy napig tart. A harmadik nap csendesedik a szél, a Nap áttetszik a porfelhőn, néha villan az égbolt kékje is.

Ilyen enyhülő szakaszában indultunk el Leptis Magnára a második évben. Az út egyharmadát szinte tapogatózva tettük meg, aztán erősödött a homok-átfújás az úton. Autósok nyilván ismerik a hóátfúvást. Pontosan ugyanaz az érzés, csak nem fehér valami kúszik előtted az úton keresztbe, hanem sárgásvörös. Eltűnt az út, meg kellett állnunk, kockáztatva, hogy valaki bátrabb belejön a kocsiba. Álltunk így legalább 20 percet, mire lassú vánszorgással előlopakodott két fényszóró a szemközti sávban. Rávártunk, amíg nem láttunk néhány métert és nem indult meg a nagyon ritka szembeforgalom. Újabb félóra múlva felszállt a köd, azaz enyhült a szél annyira, hogy közepes sebességgel eljutottunk Leptis Magnába. Amikor kiszálltunk, ott rajzolódott a hátsónk nyoma az ülésen. Nem ajánlom senkinek a kísérlet ismétlését, a gibli nem tűri a tréfát.

Majdnem elfeledkeztem a szukról, röviden szólnom kell Keletnek erről a fantasztikus piacáról. A tripoliszi akkor még híres volt: antik tárgyak, különleges mütyürök, textíliák, bőráruk, fafaragások, bronz holmik, könyvek és arany. Arany hihetetlen mennyiségben és féleségben. Akkoriban még egyértelmű volt, Kadhafi még nem jutott el a bazár kisöpréséhez, hogy ha Líbia és ajándék, akkor az arany. Nem szerettem soha a nagyon divatos aranytárgyakat, de azt hiszem, igényre kerestem egy bizonyos függőt. Nézegettem a sok aranyat, az aranysoron egymásba értek a kis, boltnak alig nevezhető fülkék. Több mázsa arany lehetett mindegyikben. A „kirakatokban” nem találtam. Beléptem az egyik fülkébe, egyedül egész jól elfértem benne. Mindjárt rátértem a lényegre, próbálom magyarázni, tört angolsággal válaszolgat az eladó és rakja elém sorban a függőket. Rázom a fejem, magyarázom újra. A fejéhez kap, azt mondja, várjak, és kirohan. Nem is értettem, sőt két-három perc után belém állt a pánik: itt hagy sok mázsa arany közepén, visszajön és megvádol, hogy egy kilót elloptam. Itthagyni se lehet, mert még gyanúsabbá válhatok. El nem hitte az ember, hogy ilyen fokú bizalom létezhet a világon, nálunk biztos lába kelt volna valaminek. Jön, széles mosoly az arcán és teszi elém a keresett jószágot. OK, rólam is lehullik a fagyos maszk, fizetek és közben magyaráznám, hogy így itt meri hagyni a boltját? Nem is érti, megkönnyebbülten távozok.

Évekkel később a szukot átépítették modern bevásárló központtá, amiket nem szeretek sehol a világon: tönkreteszik a vásárlás játékát, és a kis boltok tömegét. A szuk csak egyik áldozata volt a modern, vidám város ortodox iszlám központtá alakításának. A valaha híres Kaszinót és a kuplerájokat már nem láttam, Kadhafi azonnal felszámoltatta őket.

Valószínűleg hitetlen gyaur (több, általános ateista) voltomból ered a vallások iránti kíváncsiságom: hogy az istenbe hihet az emberiség jórésze – igaz, fogyó hányada – valami természetfeletti erőben, amelyik, azaz inkább aki ezt a földi mocsarat létrehozta, irányítja, mifene. Hogy közelebb jussak az arab emberek gondolkodásához, meg megértsek valamit az iszlámból, úgy döntöttem, veszek egy angol Koránt. Jobb formájú könyvesbolt a régi városmag szélén, a szűk utcákban barangolást és ámuldozást befejezve találok rá. Belépek az üvegajtón és mondom a középkorú, jóképű boltosnak, hogy mit keresek. OK, mondja, nézegessem csak a boltját egy kicsit. Nem értettem, mire jó ez az elterelő hadmozdulat. Nyílt az ajtó és belépett egy arab, kért valamit, aztán távozott. Nézek a boltosra, magyarázza: szigorúan tilos Koránt nem muzulmánnak eladniuk és a vevőnek birtokolnia. Ha lebuknék, be ne valljam, hogy tőle vásároltam, mert nagy bajba keverem. Kétnyelvű, mondja, arab-angol és mutatja a szép, kívül-belül kalligrafikus, bőrkötétes könyvet. 1862 oldal. Nem mondhatnám, hogy sokat olvastam el belőle, de bele-beleolvasva megállapítottam, hogy rendkívül sok a hasonlóság a Bibliával. A Biblia gyökereiből nőtt ki, nem úgy, mint a zoroasztrianizmus még nehezebben megszerzett szent könyvei, amiket igyekeztem alaposabban megrágni és amik saját kútfőből fakadnak.

A Korán tilos volt az idegennek, az idegen ital, a szesz pedig a hívőknek. Kadhafiék felsorakoztak azon mafla nagyságok közé, akik nem olvasnak történelmet. Abszolút szesztilalmat rendeltek el, pedig megtanulhatták volna, hogy az csak a banditizmus szülője. Kivételt képeztek a diplomáciai testületek, amik évi kvóta erejéig importálhattak szeszt. Csakhogy nagy hibát követtek el: a kvótát üvegben állapították meg. Nosza, pár hónapon belül megjelentek Líbiában a két-három, majd 5, végül 10 literes üvegek. Nem tudom, mikor jutott el Kadhafi fülébe ez a gyalázat, sokáig működött a rendszer.

Az életet több apróság tette élvezhetővé Tripoliban. Kedveltem az olaszos éttermeket. Belép az ember egy keskeny terembe, köszön – „marhaba szidi, kif halek” (jó napot uram, hogy van?) -, leül egy asztalhoz és két percen belül elé raknak salátát és iható vizet. Csak ezután kérdezik meg, mik a további óhajai? Az étkek általában zamatosak voltak, nagyon értettek a birkához, és – biztos jól emlékszem – a szigorú alkoholtilalom ellenére sört mindig felszolgáltak.

Eszembe jut az is, hogy egyszer, egyetlen egyszer megpróbáltam az útszélen árusított arab teát. Este volt, hűvösödött az idő. Koszos, guggoló, fázós alak kiöntött egy 2-3 cm3 méretű kerámia kupicába valami fekete levet, akár kávénak nézhette az ember. Nem telt el 20 perc és olyan szívdobogást kaptam, mintha a pulzusom megkétszereződött volna.

Az első kintlétem alatt még léteztek idegennyelvű feliratok, utcanevek, a másodikra már gyakorlatilag eltűntek. Micsoda felháborodást váltott ki, legalábbis a magyarokból! Képviseletből, disszidensekből, a mi gárdánk több tagjából egyaránt: micsoda barbarizmus, azt várják, hogy tanuljon meg a világ arabul? Nekem se tetszett, kétségtelenül nem bölcs lépés, hiszen elszigetelődési tendenciát és idegengyűlöletet jelzett, de nekem Magyarország (hetvenes évek!) jutott eszembe, néha mondtam is: ha egy idegen hazánkba téved, mit mond neki az étterem, vasútállomás, villamos vagy akár a Közért, kocsma… Barbarizmus…

Minden bizonnyal a nem nagyon régi függetlenné válás feletti öröm egyik kifejezési formája volt a lépés.

Ennek a ténynek a fontosságát fejezi ki egy kétségtelenül érdekes emlékmű: amikor az ember elhagyja a régi várost, az út jobb szélén, de még az útfelületen emelt sírkőbe ütközik. A Líbiából végleg távozó olasz gyarmatosítók tankja által halálra taposott utolsó líbiai áldozat emlékére emelték a tett színhelyén.

Ilan Pappé – az izraeli történész és szociális aktivista – összegzése szerint 1928 és 1932 között az olasz hadsereg “megölte a beduin lakosság felét (közvetlenül vagy betegségek és táborokban éheztetés útján)”. Emilio Gentile olasz történész 50 000-re teszi az elnyomás áldozatainak a számát. Ha vetnek egy pillantást a pictures of the Italian occupation18 (az olasz megszállás képei) képsorra, megértik a pillanat jelentőségét.

Nem lepődtem meg, amikor Olaszország csatlakozott a hármak csoportjához – a világcsendőrhöz és két volt gyarmatosítóhoz – Kadhafi kitaszításában és meglincselésében. Bizonyára ők is szenvednek a nagyhatalmi státusz elvesztésének emlékétől.

Búcsúznom kellene lassan Tripolitól, de újabb és újabb mozzanatok villannak az agyamban!

Kint vagyok a reptéren, várok valakit vagy valakiket. Megjelennek az első fecskék egy másik gép utasai közül, köztük egy hórihorgas, elég sötét képű, hosszú talárba öltözött férfi, óriási bőrönddel a markában. Pár lépésre a kilépőtől megáll, lecsapja a bőröndjét és nagy fekete szemével keresgél. Öt-hat felnőtt és több gyerek lép elő a várakozók közül és megállnak vele szemben, 2-3 lépésre karéjt alkotva és farkasszemet néznek. Hoppá, de fura, rá vártak és nemhogy nem ölelkeznek, de nem is üdvözlik a távolból érkezettet. Közelebb lépek magam is és figyelek: szertartás következik! Pár szót értek csak meg arabul, meg tízig tudok számolni, mégis nagyon odafigyelek, mi hangozhat el, mi történik egy ősidőkből megmaradt üdvözlési szertartás koreográfiájából?

Nem tévedhetek: a távolból érkezett végigkérdezi, kivel mi van, hogy van? Biztos, érzem-értem, hogy a jelen nem lévő öregek iránt is érdeklődik. Nevek hangzanak el, amiket pár szó követ csupán. Tömör válaszokat kap, arcjátékot, gesztikulációkat, fejet, mellet érintő ujjakat. Csodálatos, döbbenetes erejű színjáték és élet! Öt-hat perc csupán, a titok ilyen idegen számára nem nyílik meg, mégis belelát az ősi kultúra rejtelmeibe. Felejthetetlen! A távolból érkezett végez a számbavétellel és lép egyet előre. Mint vezényszóra hozzá lépnek előbb a felnőttek, aztán felkapja az egyik gyereket, a másikat, valaki felveszi a bőröndjét, és az immár vidám sokaság elindul kifelé, haza valahová ebben a nagy országban.

Idegen világból csöppentem ide, csak a Damaszkuszban töltött idő nyújt valami segítséget. Igyekszem megtanulni valamit a nyelvből, a kommunikáció egész jelrendszeréből. Valami már Damaszkuszban is ragadt rám, de lassan megtanulom a legfontosabb szavakat: szalam alejkum (hm, a mai napig nem tudom, pontosan mit jelent, mindenesetre az egész arab világban általános üdvözlés; most megnéztem: béke legyen veled); és fontos tudni, hogy a válasz a fordítottja: alejkum szalam; marhaba, szidi (= jó napot, uram); mahszalama (viszontlátásra); sukrán (= köszönöm); afoán (= szívesen); kif halek? (= hogy van v. hogy vagy?); koisz, behi, hamdurillah (a hogy vagy kérdésre többnyire mindhárom szót elhadarják, = jól, megvagyok, ahogy Allah akarja, a szóvégi illah az Allah); bukra (= holnap, de az arab világban ez akár egy hetet is jelenthet); hálász (és hangtalanul, többször egymást súrolva összeütött tenyerek = kész, vége, mehetsz). Milyen hatalmas kapcsolatépítő ereje van, ha az ember az arab üdvözlés gesztusát is megtanulja: a jobb kézfejjel lazán megérinti a homlokát, az ajkát, majd a szívét és utána tenyérrel felfelé rövid mozdulatot végez az üdvözölt személy felé. Pontosan követhető a jelentése, fentebb leírtam, de ismétlésre méltó: a tudásom, a gondolataim, a szavaim és a szívem a tiéd! Találkoztak már szebb üdvözléssel? Eleinte csak ismerősöket mertem így üdvözölni, aztán mikor láttam, hogy nem okozok vele zavart, sőt értékelik, első találkozások alkalmával is használtam. Sok kedves mosolyt varázsoltam az üdvözöltek arcára. Az már mellékes, hogy ha autót vezetve az ember kavalkádba kerül, kinyújtja a karját és három ujját összecsukva felfelé tartja a kezét, illetve kis fel-le integetéssel jelez, azonnal tisztul körülötte a levegő, a jelrendszer ugyanis nyugalmat kér. Talán nem nagyképűség, ha állítom: kedveltek Arábiában. Az egyszerű emberek is, akikkel sűrűn érintkeztem, a vámhivatal ügyintéző hivatalnokaitól kezdve az éttermi pincérekig barátként kezeltek. Melegszívű, igazán kedves népek. Csak barátként kell közeledni hozzájuk! A saját gárdánk tele volt nagyszerű emberekkel, Dóri, Szántó Attila, Kiss Laci, valamennyien többet nyújtottak a kötelezőnél és baráti hangulatban tudtunk együtt lenni, dolgozni. Többszörösen gúny tárgya voltam számukra. Rövidesen mondogatták, hogy fékezve előzök. Olyan tempósan mentem bele ugyanis előzésekbe, hogy a végén fékeznem kellett. Egyszer meg a tengerpartra mentünk, kicsit pihenni, sétálni és ott eszembe jutott, hogy megmosom a kocsit (micsoda marhaság: sós vízzel!). Közel mentem a vízhez és ekkor derült fény arra, hogy a sós víz nem elég, a hullámok gyors tempóban mosták ki a kerekek alól a homokot. Ha nagy szerencsémre nem jár arra egy teherautó, amelyikkel ki tudtam húzatni a kocsit, bizony elmerült volna a dagályban. Alig írtam le a kihúzatást, felvillant, hogy lehet, a gárda segített kitolni a lassan süllyedő kocsit. Milyen hálátlan is tud lenni a memória! Évek múlva is emlegették a tengervízben kocsimosást!

Meglátogatta a pavilont az egyik főnököm is. Fázott, mint a kivert kutya. „Életemben nem fáztam úgy, mint itt, a sivatag szélén.” – panaszkodott. Igen, rohadt hideg volt, ha az ember nem mozgott. A vásár március első napjaiban nyitott és egy hónapig tartott, a végére felmelegedett az idő. De az előkészítés, építés február elejétől folyt. Megérkezik az ember Tripoliba és olyan szállóban telepszik le, amelyik kőből és márványból épült, és nem fűtik, bizony ki-kirázza a hideg. Nem fagyott odakint, de tizenfokok voltak és a kérésre beállított hősugárzók nem sokat nyomtak a latba. Megsajnáltam, mozgattam. Megnéztük a múzeumot, megkérdezte, mi itt az igazi látnivaló. Kinek mi. Nem tudom, miként alakult, a sivatagot választotta. Biztos hatott rá a tájleírásom, jobban elmeséltem a kanyonokat, mint fentebb tettem és most fogom. Az út egy Tripolitól délre húzódó hegyvonulaton vezet a Szaharába. Nem tudom a nevét, Atlasznak mondták, lehet, hogy az is, bár térképeken az Atlasz valahol Tunézia keleti határánál fejezi be a hosszú létét. Mindegy is, lehet, hogy egy gyermeke csupán Atlasznak, egy fáradt nyúlványa tapogatja a keleti végeket. Átvágni rajta viszont gyönyörűség. Keskeny, de elvileg aszfaltozott út vezet át rajta. Egy darabig síkon fut, aztán szerpentinként kapaszkodik fel a magasba. Egy-egy tűkanyar mellett fecskefészek falucskák bámulnak le a völgybe, a házak előtt üldögélő férfiak. Az asszonyok bizonyára dolgoznak. A hegyoldal itt is és a túloldalon is meredeken szakad le a lent kanyargó száraz vederbe, amelyben azonban megkapaszkodnak valami tüskésnek tűnő bokrok. Jócskán halad az ember nyugatra, mígnem eléri a pontot, ahol gátszerű valami vezet át a szemközti hegyoldalra. A hegyoldalak magassága biztos elmarad az amerikai kanyonok falaitól, a völgy is keskenyebb lehet, de a látvány teljesen visszaadja a csak filmekről ismert amerikai képet. Mikor folyt itt utoljára akkora folyó, amelyik ki tudta vájni ezt a fantasztikus medret? Az út ereszkedik lefelé és elfogy az aszfalt, hengerelt kősivatag fut tovább. A sivatag most is – a főnökömnek is – csalódást okoz: az ember óriási lapos távlatokra készíti a szemét, lelkét, ezzel szemben változó méretű kövekkel kitapétázott homokdünék rajzolják a tájat. Kősivatag ez, itt a széleken.

Ugyanúgy csodálkozott, mint én az első utam alkalmával. A kanyonon, a kis fecskefészek településeken, de főként a Szahara nagyon nemvárt arculatán.

Tartozom még három olyan helyszínnel, amelyeket a jelen politikai körülmények mellett is feltétlenül látni kell. [Figyelem, ezeket a sorokat a forrongások előtt évekkel írtam, kizárólag a rendszer diktatórikus voltára utaltam.]

Elmondok néhány bevezető gondolatot.

Teljesen értetlenül álltam a tény fölött, hogy senki egy büdös szót sem említett nekem arról, hogy Líbiában ilyen csodák léteznek. Pedig hát jártak ott előttem mások is a Hungexpotól, ráadásul a Kadhafi-féle arabosítási-iszlámosítási törekvések előtt. Arról mesélt valaki, hogy milyen vidám ott az élet, hogy Tripoli tele van night club-okkal, kupikkal, milyen jól lehet vásárolni, ömlik az arany. De hogy három olyan látnivaló van Tripolitól elérhető távolságban, ami a Világörökség része lehetne, illetve rég ott volna a helyük, csak ott szereztem tudomást. Kadhafiék bűne valószínűleg, hogy azóta se kerültek fel a világturizmus térképére. Rendkívül elszomorító!

Leptis Magna és Sabratha római település. Ezekre kint élő (disszidens) magyarok hívták fel a figyelmem. Leptis Magna mintegy 200 km-re keletre, Sabratha 80 km-re nyugatra esik Tripolitól.

Leptis Magna külön könyvet érdemelne, de nem az én tollamból, mert csak futtában tudtam megismerkedni vele. Amikor először említették, egyszerűen nem hittem el, hogy Líbiában olyan rómaikori település található, amelyiknek a méretei nagyobbak, mint bármelyik más római helyiségé a világon, beleértve egész Itáliát is. Ennél is fontosabb, hogy szépségét, a rómaiak tudományát tekintve se sorolható sokkal hátrább.

Majdnem elfeledtem megemlíteni: a fentebb leírt homokvihar harmadik napján érkeztünk autóval Leptisbe, amikor még fátyolos látás zavarta a látvány érzékelését, ami azonban így is fantasztikus volt: valamikor virágzó város maradványai, olyan jól megmaradt utcákkal és terekkel, amelyek könnyedén konvertálhatók lennének modern város közlekedési hálózatának kiépítéséhez. A romok legalább harmadának a falai egy méternél magasabbak. Számos épület megőrizte eredeti felépítését, a padlózatuk a természetet bemutató mozaikokkal kirakva szinte érintetlennek látszottak, márvány falburkolati táblák, padok és magas – sokszor a mennyezetig érő – falak csodálhatók meg.

A város vízrendszere hihetetlen. A hideg- és meleg fürdők épsége, szépsége, nagyvonalú gazdagsága utólérhetetlen. A „Hadriánusz fürdői” nevet viselő komplikált építmény annyira jó állapotban maradt fenn, hogy minden részének funkciója felismerhető. A nagy nyitott uszoda (natatio) hatalmas és gyönyörű enteriőrével akár ma is díszére válna a világ bármely előkelő szállodájának, a márvány padozatú és korinthoszi oszlopokkal büszkélkedő hideg fürdő (frigidarium) meglepően szép. Az átjáró-boltozat a meleg terembe (tepidarium) vezet, ami a forró fürdőhöz (caldarium) hőszigetelő, hőcsapda előcsarnokkal csatlakozik. Nem lenne nehéz teljesen rekonstruálni ezt a fürdő-komplexumot, és ma is használni, mintha nem 1600 évvel ezelőtt hagyták volna hátra a rómaiak. Valószínűtlen látványt nyújt a WC-padok sora, amelyeken ülve - mint minden római városban – hosszas csevegéssel töltötték az idejüket a politikusok és polgárok. A WC-k csatornázata – mint az egész városé is – majdnem teljesen ép, használatra kész.

A számtalan érdekes épület közül most hármat tudok jól felidézni: a Fórumot, a Bazilikát és az amfiteátrumot. A Fórumban nem nehéz elképzelni a valamikori nyüzsgő életet.

A templom telis-tele van kövekkel, az épület építőkockáival, szobrok és az oltár maradványaival, ezen a rendezetlen tömegen felülemelkedve azonban jól kirajzolódik a Bazilika óriási mérete és pazar szépsége. A magas falak mellett pompás oszlopok sorakoznak, mindkét oldalon oldalhajók bontakoznak ki a romokból, az épület közepe pedig igazi katedrális-hajó, mintha keresztény templom lenne.

Az amfiteátrum, amit – mint említettem – porködben láttam, nem tartozik a legnagyobbak közé, több nagyobbat és épebbet láttam, mint itt, Leptis Magnában, de sajátos, akár bájosnak mondható szépsége így is lenyűgöző, utánozhatatlan: a tetején állva az egész város látványa nyílik meg, ha pedig lesétál az ember a színpadhoz és visszanéz, az üléseket fedő lapok színe kifényesedik, majdnem mintha szivárványba nézne a látogató.

Beleszerettem Leptis Magnába. Ne feledje, kedves olvasó: nemcsak méreteiben, hanem szépségét tekintve is felülmúlja a többi római települést.

Sabratha kisebb, egészében jóval szerényebb, más a karaktere is. Tengerparton van, közeledve az első falaihoz megérezni a tenger leheletét. Itt is sétálhat a látogató az utcákon és tereken, de azok nem hasonlíthatók a leptis magnaiakhoz, és az épületek is sokkal romosabbak, közelebb állnak a római birodalom európai csodáihoz. Egy építmény azonban megérdemli a Tripolitól megteendő mintegy 80 km-t: az amfiteátrum. Annyira jó állapotban van, hogy szinte hihetetlen: két évezrede használaton kívül áll a tenger partján. A színpad és a falak, oszlopok mögötte valószerűtlenül érintetlenek, az auditórium félköríve használható lenne különösebb beruházás nélkül. És méreteit tekintve hatalmas. Izgatottan sétáltam körülötte, benne, fel a lépcsőkön és vissza, és ámuldoztam az építők fantasztikus ügyességén, művészi tudásán. Hiányzott viszont Husszein, nem volt, aki énekeljen.

Most pedig mesevilágba vezetem, kedves olvasó: a tuaregek fővárosába. Azért mese, mert alig beszélnek már róluk, a kis népcsoportról az arab óceán közepén. Senki sem ismeri az eredetüket, és mivel ijesztő a megjelenésük, a kegyetlenségükről szóló regék félelemmel töltik el a földi halandót, ha érintkezésbe kell lépnie velük.

Nem is lelkesedtem nagyon, hogy elfogadjam a Vásárigazgatóság egynapos Ghadames-i kirándulásra szóló meghívását. A Líbiában működő egyik amerikai olajtársaság magyar alkalmazottja beszélt rá: ki ne hagyjam ezt a rendkívüli lehetőséget. Csatlakoztam a lelkes csoporthoz: pavilonigazgatók, a Vásárigazgatóság két-három képviselője, újságírók és a vásár PR-hivatalnoka, alacsony hölgy. Nem létezett még út Tripoli és Ghadames között, jugók vagy csehek építették éppen. Buszon utaztunk a reptérig, ahol rozoga lépcsőn másztunk fel az előálló DC3-ra. A két amcsi pilóta széles mosollyal köszöntötte a belépőket. Valóban mulatságos volt felszállni egy ilyen, a II. világháború előtti gépre.

Istenem, milyen szerencsém van! Szörföltem tegnap az Interneten, és találtam egy Ghadamesről szóló lapot. Idézek belőle: „Közel a ponthoz, ahol Líbia, Algéria és Tunézia határai összefutnak, a modern Ghadames-nek mintegy tízezer lakosa van. A lakónegyed két részre oszlik: a régi és az új városra. A régi város az oázisban helyezkedik el, míg az új várost az oázis feletti száraz lejtőn építették. A régi város 1986 óta lakatlan. Nem hagyták egyszerűen ott, a mai napig fontos szerepet játszik Ghadames lakóinak életében. A legforróbb nyári napokban az új város lakói visszatérnek eredeti lakhelyükre, árnyékot és hűst keresve.” (LibyaOnline)

Én még érintetlen Ghadamest láthattam! Mintha a semmi közepén lett volna. Út – mint említettem – nem volt, a reptér kifutójául a sivatag jól lehengerelt sávja szolgált, az épülete egyszemélyes bádogkunyhó volt, mellette szélzsák libegett. A városhoz a temető mellett kellett megtennünk párszáz métert. A sírokat háromszögletű kövek jelezték. Az önkormányzat épülete előtt hórihorgas tuareg harcosok fogadták az érkezőket. Rossz szokásom szerint az elsők között érkeztem oda, megálltam velük szemben, kicsit félve: csak a szemük villog két méter magasságból. Tetőtől talpig feketébe vannak öltözve, az arcuk és orruk is be van bugyolálva, így védekeznek a Szahara finom porától. A baljukon csillogó tőr lóg, fokozva a harcias megjelenést. Örömmel fogyasztottuk a felkínált frissítőket, majd egy helyi zenekar, ősi arab hangszereken valami könnyűzenének tűnő dallamot kezdett játszani. A társaságot kísérő arabok táncra perdültek, hívogatva a vendégeket is. Engem a PR-menedzser kért fel, nem lehetett elutasítani. A fotónk másnap reggel megjelent Tripoli központi lapjában. Következett a város bejárása. Felejthetetlen! Kis lépés a Földön, de nagy lépés visszafelé az emberiség történelmében, egy nép kultúrájában. A várost nem tudom másként leírni, mint egy jórészt a föld alá süllyesztett és csak részben föld felett megjelenő hatalmas hangyabolyt. A hangyabolyba vezető lejtős utak utcákká, majd alagutakká keskenyedtek, és egy kis, központinak tűnő térbe torkolltak. Ha jól emlékszem, az alagút-szakaszban mindkét oldalon kapuk nyíltak, ahonnan sikátorok vezettek a lakás-csokrokhoz. Ezek a lakások egészen más valamik voltak, mint amihez mi, Európaiak, vagy a gazdag országokban – mérsékelt éghajlaton – élők szoktak: a belépő központi szobában találta magát, nagyon tiszta helyiségben, ahol mindent, a padlót, falakat, a fal melletti padokat csodálatos szőnyegek borították. Valami búvónyílással kisebb, a központihoz tapasztott, mintha valamivel magasabb szinten elhelyezkedő szobákba lehetett jutni. Ablak sehol! A lakás közepén kürtő nyílott az égre, levegőhöz és fényhez juttatva a lakóit. A város egész szerkezete a helyi emberek bölcsességét sugározta, akik minden lehetségest elkövettek, hogy védjék magukat a sivatag közepének fantasztikus hőségétől. Okos, rendkívül okos, forró égövi országok modern építészeinek a régi Ghadames minden porcikáját tanulmányozniuk kellene.

A város üresnek látszott. A terecske egyik sarkában három-négy férfi ült és beszélgetett, az egyik alagút-folyosó kiszögellésében pedig kis csoport asszony dolgozott, cséphadaróval. A nők azonban egy pillanat alatt eltűntek, amint észrevették a közeledő embereket.

Következő látnivalóként az oázis tava szolgált, az volt az érzésem, hogy a város tetején ül. Modern motorcsónak úszott rajta, a partjánál kikötve. Meglepő, szinte tréfás ellentétnek éreztem.

A városnézést követően tekintélyes sátorhoz sétáltunk. Leültettek bennünket a sátron kívül, frissítőket kínáltak, majd a tiszteletünkre szervezett tevelovaglás verseny kezdődött az orrunk előtt. Hat-hét teve vett részt a versenyen, gyorsan mozogtak, és valószínűleg a sebességnek köszönhetően nem imbolyogtak, nem látszott rajtuk a „sivatag hajója” mozgás. Az egyik megbotlott, felbukott, a lábát törte. Agyonlőtték. A „lovasa” zúzódásokat szenvedett, perceken belül szirénázva érkezett érte a modern mentő. Külön érdekességgel szolgált asszonyok egy csoportja, akik harci kiáltásokkal, helyesebben visítozással kísérték az eseményt. Elszigetelt csoportot alkottak, összedugták a fejüket, gazdag mintázatú, tarka ruházatot viseltek és az arcukat kendővel takarták el.

A látogatást a sátorban felszolgált ebéd zárta. Itt igazolódott véglegesen, hogy az első pillantásra annyira ijesztő óriások menynyire aranyos, barátságos emberek! A gazdagon díszített sátorban minden vendég mögött állt egy tuareg, vigyázva, figyelve a rá bízott vendég minden mozdulatát, rezdülését, hogy minden kívánsága teljesüljön. Fantasztikus élmény! A fogások is kiválók voltak. Asszonyokat viszont közel sem engedtek a sátorhoz. Szegény teremtések!

Óriási kegye az életnek, hogy Líbiában járhattam és értelmes útikalauzaim voltak.

*

Megdöbbenés erejével hatott rám, hogy Líbiát is elérte az Arab Tavasznak nevezett átok, majd a zajló események. Mielőtt azonban a saját véleményemet körvonalaznám, néhány mondatot idézek Hugh Robert „Who Said Gaddafi had to go?” (Ki mondta, hogy Kadhafinak mennie kell?) című tanulmányából, amiben más neves megfigyelők véleményét is továbbítja (2011 nov. 17-én).

„Az 1969 szeptember 1-i vértelen puccsal ellentétben, amelyik megbuktatta Idrisz királyt, és Kadhafit és kollegáit hatalomra segítette, a „polgárok védelmében” indított kombinált felkelés/polgárháború/NATO bombázások kampány több ezer (5 000? 10 000? 25 000?) halottat, sokezer sebesültet és lakhelyük elhagyására kényszerített többszázezer embert eredményezett, és az infastruktúra masszív rombolását hozta. Mit kapott Líbia a sok halott és rombolás ellenében – ha egyáltalán – az elmúlt hét és fél hónap alatt? (…)

Kadhafi és társai megbuktatása távolról se volt közvetlenül az önkényuralom elleni forradalom, de a Nyugat legutolsó katonai beavatkozása se leplezhető le egyszerű olajért akcióként. A National Transitional Council (NTC) – Nemzeti Átmeneti Tanács – által az Arab Tavasz szoros részeként bemutatott, és a nyugati media által megtapsolt eseménysorozat így feltételezhetően a tunéziai és egyiptomi felfordulással azonos dolog lenne, a líbiai dráma azonban inkább a Nyugat kezdeményezte vagy Nyugat által támogatott, a rosszindulatú, ellenálló, nem eléggé ‘engedékeny’, vagy ‘gaz’ rezsimek elleni háborúk sorába illeszkedik. (…)

Ugyanakkor Líbia 2011-es sztorija számtalan, különféle vita megerősödését váltja ki. Ezek közül az első, a katonai intervenció pro-jai és kontrái feletti a többi elhomályosításával jár.

Több afrikai és ázsiai, és semmi kétség, latin-amerikai is (Kuba és Venezuela jut az ember eszébe) szeretne rájönni, hogy Dzsamahirija – annak ellenére, hogy 2003-4-ben kijavította a kerítéseit Washingtonnal és Londonnal, valamint ésszerűen járt el Párizzsal és Rómával, miért bizonyult ennyire sérülékenynek a váratlan ellenségeskedésükkel szemben? És a líbiai háborúnak arra kellene vezetnie minket, hogy tanulmányozzuk, a nyugati hatalmak Afrika és Ázsia, valamint különösen az arab világ elleni akcióinak mi a viszonyuk a demokratikus elvekhez és a törvény szerepének elvéhez.”

Nyugati vállalatok üzleti lehetőségeket látnak Líbiában (általa közvetített vélemény):

“Amint a profitábilis lehetőségek kimerülnek Irakban és Afganisztánban, a nyugati cégek és biztonsági vállakozók Líbia felé fordították az arcukat. Felismerve óriási jövedelem lehetőségét egy olyan országban, amelynek nagy infrastrukturális szükséglete van, és amit olajjal tud finanszírozni, a cégvezetők remélik, hogy lehetőséghez jutnak, amikor Líbia hálát nyilvánít az US-nek és NATO-nak. Líbia rendelkezik Afrika legnagyobb olajtartalékával, ami pénz és erőforrások tartós kinyerésére fordítható. Nyolcvan francia cég találkozott a TNC [Trans National Corporations]-vel egy héttel Kadhafi halála előtt, és a brit hadügyminiszter azt tanácsolta az ország korporációinak, hogy ‘csomagolják a bőröndjüket’ és menjenek Tripoliba. Ez a tolongás a líbiai olajszerződések biztosításáért megerősítik azt az érzetet, hogy az intervenciót Nagy-Britanniának és Franciaországnak ezen erőforrások iránti kutatása motíválta.”

Aki túl sokat tudott (másik “kölcsönzött” vélemény):

“A líbiai katonai beavatkozás végülis azon a feltételezésen alapult, hogy az R2P (responsibility to protect)19 – a lakosság védelmének felelőssége és a rendszerváltás ugyanaz lehet. Akár közvetlenül vette célba a NATO Kadhafit, akár nem, a nyugati országoknak alapérdeke volt a halála. Ha átadták volna Hágának, Kadhafi minden bizonnyal feltárta volna a nyugati kormányhivatalnokokkal létező szoros kapcsolatának mértékét, a nyugati biztonsági szervezetekkel kialakult kollaboráció részleteit a terrorizmus elleni harcban, az együttműködést az EU-val a líbiai partokról történő migráció korlátozásában, és a nyugati cégeknek biztosított nagy szerződéseket.”

(A kiemelések tőlem.)

---

Nézzük, mi volt a saját véleményem a líbiai forrongásokról. Az azonnali határozott véleményemet leírtam a „Beteg emberiség, mocsok világ és filozofikus gondolatok az ’Egy félkegyelmű lázálmai’-ból” című könyvemben, amit 2011. március 31-én fejeztem be. Idézem, és kiegészítem három mondattal.

„És íme, újabb gyalázat! Már az írás lezárásához készülődtem, amikor napok alatt háborúba kergette a világot a világcsendőr terrorista nagyhatalom és valamikori nagyhatalmi státuszát sirató, mindenre kész két csatlósa. Csatlakozott hozzájuk pár ostoba ország. Nem véletlenül köztük van a volt elnyomó: Olaszország. Alibit találtak: Kadhafi, a diktátor. Tényleg az, és nagyon elrepült fölötte az idő. De az igazi tét megint az olaj. Az olaj, amin úszik Líbia, és ami itt is – Irakhoz hasonlóan – nagyságrendekkel könnyebben és ezzel olcsóbban termelhető ki (vagy szerezhető be), mint a támadó, újra gyarmatosítani óhajtó országokban, vagy mindenütt a világon. Gyalázat! És az ENSZ BT ezúttal viszonylag könnyedén áldását adta az állami terrorizmus újabb bűnös lépésére. Páran tartózkodtak ugyan az áldásadástól. A fontosabbak: Kína, Oroszország és a múltja miatt nagyon bölcsen Németország. Az új világcsendőr, az egyedüli szuperhatalom – Obamával az élén is – átgázol mindenen. Csak három fontos problémával nem kalkulálnak a terror-hatalmak:

-                     Azzal, hogy alibi ide, alibi oda, megint a fehér faj gázol bele egy színes ország belügyeibe. És ezt hamar le fogják reagálni az arabok. Az Arab Liga már visszavonta a támogató nyilatkozatát. (Hülye ez a fehér ember, de nagyon!)

-                     Azzal, hogy alibi ide, alibi oda, megint magukat kereszténynek valló hatalmak taposnak bele az iszlám egyik országába. Amelyik Kadhafi puccát követően azonnal felszabadította a nőket, és ahol évtizedek óta nem uralkodtak szélsőséges iszlám eszmék. Ezt az egész iszlám világ sérelmezni fogja. Kadhafi már nyugodt lélekkel bélyegezheti ezt a támadást új vallásháborúnak.

-                     Végül azzal, hogy alibi ide, alibi oda, nem tudhatják ezek az olajszomjas vadak, mit fog képviselni a most hazafinak tartott felkelő gárda. Csak imádkozni lehet, hogy ne szélsőséges eszementeket segítsenek báb-hatalomra. Végül megjegyzem, hogy az akció főparancsnokságát át akarják, azaz biztosan át is adják a ’védelmi tömörülés’ nevet viselő NATO-nak.

-                     Kellett nekünk ez a NATO?”

És a három mondat: A fentebb írt felkiáltás óta a NATO vette át a 21. század Irak utáni legszennyesebb háborújának főparancsnokságát: gyilkol, békés, védtelen embereket is, megölte Kadhafi egyik fiát és annak három gyermekét, lerombolt egy lakóházat, a romok alatt gyermekek is halálukat lelték. Likvidálni fog egy diktátort a sok közül, mert ő éppen útban van a NATO vezérürüjeinek, akik olaj-haláltól féltik országaikat, azok tőkéseit. Szégyen és gyalázat! Itt az ideje, hogy kilépjünk a NATO-ból: a most aljasul kiöntött vér ránk is fröccsen.

Végszó Líbiáról és egész megveszekedett világunkról: A Hágai Nemzetközi Bíróság elfogatási parancsot adott ki Kadhafi ellen. Bebizonyította, hogy a nagyhatalmak szolgálatában áll. Ezrek meggyilkolásával vádoltakat – egyébként helyesen – életfogytiglanira ítél, az alibiként szolgáló mini-diktátort elfogatja, ugyanakkor a nagy tömeggyilkos hatalmak vezetőit futni hagyja.

Emberiség, hagyj fel minden reménnyel!

Most, hogy a magyar változat befejezéséhez közeledek, megemlítek három olyan eseménysorozatot, ami bennem a reménytelenség érzését tovább fokozza:

1.      Az USA, amelyik önmagát a világ legdemokratikusabb országának tartja, ismét bebizonyította, hogy aljassága határtalan. A kormány – Obamával az élen (akiben sokáig reménykedtem) – lebukott: az égvilágon minden személyes közlést, kommunikációt lehallgattat az ország internet-szolgáltatóival. A demokrációhoz immár az égvilágon semmi köze.

2.      Líbiában – Irakhoz hasonlóan – a belső helyzet instabil. A Kadhafi megbuktatására felbérelt fegyveres erők jelentős része megtarthatta fegyvereit (mert a központi hatalom képtelen a rend fenntartására). Hogy mire használják, arra csak abból tudok következtetni, hogy békés tüntetések sora zajlik az országban ellenük, lefegyverzésüket követelve. Hol azt közlik, hogy 28 polgári áldozata van az összetűzésnek, hol három fegyveres haláláról értesülünk. Arab Tavasz, iszlám szélsőségesek…

3.      Az USA nyilatkozott, hogy fegyveres támogatást fog nyújtani a szíriai felkelőknek, mert a kormány mérgesgázt vetett be a békés lakosság ellen. Egy-két hete még ők maguk úgy értesítatték a világot, hogy mindkét fél használt gázt. Sötét csúsztatás, minden valószínűség szerint. El kell távolítani a nem seggnyaló szír kormányt, itt az idő Iránra fordítani a figyelmet.

4.      Hogy mennyire igazam van, azt egy ma reggeli hír támasztja alá! A Galamus-csoport ma hajnalban megjelent cikkét – remélem, nem emelnek kifogást ellene - szószerint idézem. A cikk címe mindent megmond: „Már korábban megszületett az amerikai döntés a felkelők felfegyverzéséről” És a cikk így szól:

MTI 2013. június 16., vasárnap 6:13

A szíriai felkelők felfegyverzéséről már hetekkel ezelőtt megszületett a döntés a washingtoni kormányban, azok a bizonyítékok, amelyek szerint a kormányhadsereg vegyi fegyvert vetett be, csak igazolást adtak ehhez - közölték amerikai tisztségviselők a The Washington Post szombati jelentése szerint.

A felkelők felfegyverzéséről szóló vita már több mint egy éve folyt a kormányzat berkein belül. Azt latolgatták, hogy megéri-e a kettős kockázat: egyrészt az Egyesült Államok belefolyik egy újabb háborúba, másrészt hogy amerikai fegyverek kerülnek a felkelőkhöz tartozó szélsőséges csoportok kezébe. Barack Obama amerikai elnök politikai tanácsadói azzal az érvvel ellenezték a fegyverszállítást, hogy az Egyesült Államok akarata ellenére túlságosan belesodródhat a konfliktusba, a katonai vezetők pedig azzal, hogy a szállítás túl kockázatos és költséges. A külügyminisztérium tisztségviselői viszont azzal az érvvel támasztották alá a szállítás szükségességét, hogy Szíria és térsége káoszba süllyed, ha az Egyesült Államok nem cselekszik.

Amikor a polgárháborúban áprilisban a Bassár el-Aszad szíriai elnökhöz hű erők kerekedtek felül, Obama utasította beosztottait, hogy kezdjék el tervezni, milyen fegyvereket küldjenek a felkelőknek - írta a The Washington Post meg nem nevezett tisztségviselőkre hivatkozva.”

Tehát ismét, sokadszor, Irakhoz is hasonlóan a döntést előbb hozzák meg, mint ahogy alibit keresnek hozzá. Észbontó demagógia, népszédítés, hatalmi téboly.

Irak, Egyiptom és Líbia bizonyítja, hogy a beavatkozás nem szünteti meg a káoszt!

Emberiség, hagyj fel minden reménnyel!

1.      http://www.mesopotamia.co.uk/menu.html

2.      http://www-oi.uchicago.edu/OI/IRAQ/iraq.html

3.      http://www.archaeological.org/pdfs/papers/J_Russell_IraqA5S.pdf

4.      http://magma.nationalgeographic.com/ngm/0309/sights_n_sounds/media2.html

5.      http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/shows/truth/

6.      http://www.mediamonitors.net/mosaddeq13.html

7.      http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/shows/invasion/

8.      http://www.costofwar.com/

9.      http://www.iraqbodycount.net/

10.  http://www.sourcewatch.org/index.php?title=Operation_Truth

11.  http://en.wikipedia.org/wiki/Falluja_massacre

12.  http://www.zcommunications.org/655-000-iraqis-killed-since-invasion-by-sarah-boseley

13.  http://en.wikipedia.org/wiki/Casualties_of_the_Iraq_War

14.  http://www.leadingtowar.com/?gclid=CIrzo5Db3bUCFQpZ3godzWUAOA

15.  http://archive.truthout.org/iraq-the-age-darkness63770

16.  http://www.countercurrents.org/adriaensens200910.htm

17.  http://english.alarabiya.net/en/perspective/2013/03/11/Pillars-of-law-How-new-constitutions-of-Egypt-and-Tunisia-measure-up-.html

18.  http://www.libya-watanona.com/libya/ihtilal1.htm

19.  http://en.wikipedia.org/wiki/Responsibility_to_protect

Nem tudom garantálni a könyvben használt, fentebb felsorolt  linkek örök életét.