A FÉLTÉKENY KÖLTŐ
KUPLÉK, DALOK, SANZONOK
IRTA
HARSÁNYI
ZSOLT
PALLAS
IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1920
Elektronikus
változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület,
2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa
támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár
E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-035-8 (online)
MEK-14335
TARTALOM
A féltékeny költő.
Tenger.
Hallatlan eset.
Harminc elmúltam.
A hölgyfodrász.
Három katona.
A holdkóros.
Nem szeretem.
Kati meg a Kristálytó.
Winterri.
Zoltán.
Nem tudok oroszul.
A három kívánság.
A soffőr.
A boldogság.
Aladár nagy szamár.
Rotter úr.
Zacsek.
Az ezredesné.
Margaréta.
Balajthy tanár úr.
Bánatos szakácsné.
A villanygomb.
Fleurs d'amour.
Dénes úr fázik.
A vak leány.
A huszárok.
Kurta szoknya.
Kati meg a német.
Daisy zsurja.
Azon az alapon.
Ha férfi lennék.
Gyurka ebédel.
A negyvennyolcas.
Családi ügy.
A kosztüm.
Grette.
A legyező.
A kalucsni-király.
Olcsó regény.
A zongoramester.
Pierrette.
Vén kormányos.
Nagyon jó vicc.
Havazik.
Róna doktor.
Sorba állni!
Régi vicc.
Tilla.
Tésztaféle.
Se szőke, se barna.
Csizmacipő.
Női kalauz.
Schlesinger.
A szerencsétlen asszony.
A vén gazember.
Korzó.
Cigaretta.
Csendes ima.
Bűnbánó Magdolna.
La peureuse.
A hercegnő ruhája.
Kati meg a klapec.
Legenda.
Biedermeier.
Asszony vagyok.
Mikor a kutyákat is sorozták.
Őszi erdő.
Makai Endre barátomnak
A költő
szólt a művésznőhöz:
"Megcsalsz, megcsalsz, te
átkozott!
Vergődő lelkem már a félté-
Kenység folytán
elkárhozott.
Láttam tegnap, ne szólj te démon!
Úgy néztél a
huszárhadnagyra,
Mint... mint... szóval, kedves művésznő,
Ön
megcsal és ne is tagadja!"
Megjegyzendő:
A művésznő a
szóban forgó keddig
A huszárt nem is látta eddig.
Egy szép nap
újra szólt a költő:
"Ahá, ahá, most úgy teszel,
Minthogyha,
kérlek, rá se néznél,
De én rajtam túl nem teszel.
Te nő, te
nő, vesédbe látok
Egyetlen éles pillantással.
Amért nem néztél
a huszárra,
Azért tudom, hogy megcsalsz mással!"
Megjegyzendő:
A
művésznő ekkor már nem volt veszteg,
A huszárral nagyon
szemeztek.
És végül
szólt a költő újra:
"Bocsáss meg, ah, te jó, te nagy!
A
homlokod, az milyen tiszta!
Egy hű vagy! És egy drága vagy!
Ó
mért bántottalak meg eddig?
Szamár vagyok, de már
beláttam.
Forrón, halálig bízom benned!
Hiszek neked! Hiszek
szilárdan!"
Megjegyzendő:
Most már a nő megtette azt a
tréfát,
Hogy a huszárral csalta, mint a répát.
A
messzi-messzi víz, mely összeér az éggel,
A síma, lassú part,
sárgás bársony fövénnyel,
Szép nők, angol fiúk, gazdag vídám
szabadság,
A tarka társaság, karcsú trikók és sapkák,
Ó kedves
percek ott, kedves vászon kabánák,
És este plasztronok s a
hallban drága dámák,
Nagy élet, csöpp mosoly a kellemes
világon,
Tengerre vágyom.
A zúgó nagy
hajó, amely fehér és tiszta,
A napfényt sárgaréz-korlát ragyogja
vissza,
És nézd, a messzi víz csodálatos smaragdja,
Hulláma
végtelen s a szivet elragadja,
Kis játszi habtaraj, zöld selymek
csipkeszéllel,
Estére mind piros és kékezüstös éjjel,
S a
szent örök moraj, harmóniában álom,
Tengerre vágyom.
Eddig a
sziveket szörnyü lidérc taposta,
S lenyomta zsarnokul, ha
szállott vón magasba,
De most a vágy kiállt: most kell, hogy
visszaadják
A vágyainkat is az egy szót, hogy szabadság.
Lelkem
tenger legyen, csillámló végtelennel,
Hatalmas napsütés ragyogja
azt, hogy ember.
A csendje csend legyen a boldog percek ormán,
S
ha viharozni kezd, orkánja legyen orkán,
Az életemet, azt, azt
éljem a világon.
Tengerre vágyom.
Az apró
Fittyfirittyről kell mesélnem
Egy hátborzongató
történetet.
Mamájával lakott a József-téren,
És éppen ablakot
törölgetett.
Az isten tudja, egyszer csak kibillent,
És mint a
kő zuhant a föld felé,
Négy emeletnyi mélység! No de
ilyent!
Esett, esett és a hideg lelé.
De mit tesz isten: éppen
arra flangált
Egy fess műbirkozó a ház előtt,
A lányt megkapta
szépen, mint a labdát
És egyszerüen földre tette őt.
Hallatlan,
direkt hallatlan.
Kis
Fittyfiritty kacéran megköszönte
A birkozónak ifjú
életét.
"Direkt belé tudnék szeretni önbe
Az életemnek
megmentéseért."
Nos így történt, hogy
összeköltözének,
Imádták egymást, mint ez már szokás,
S egy
hónap múlva fordulathoz értek:
Megjött az első nagy
pofozkodás.
Egy új ruhát akart a lányka és hát
E célra nem
kaphatván semmi pénzt,
Vadul pofozni kezdte, mint a
répát,
Szerelmesét, a jó erőművészt.
Hallatlan, direkt
hallatlan.
Hiába volt
szegény fiú egy mázsa,
Hiába volt erős, mint egy bivaly.
Kis
Fittyfiritty pofozta, tépte, rázta.
A birkozónak sok volt ennyi
baj.
Egy szép nap gondolt egyet bús kedvében,
Sétálni vitte
drága kedvesét,
És vitte, vitte, sétáltatta szépen,
Amíg a
József-téri házhoz ért.
A régi ablakot ott megkereste,
A nőt
felkapta, mint egy tökmagot,
Feldobta a negyedik emeletre,
És
boldogan, nyugodtan távozott.
Hallatlan, direkt hallatlan.
Egyszer
falun, még nyolc éves koromban.
Kimondhatatlanúl szerelmes
voltam.
Elámult szemmel emlékszem reája,
Ő volt, tanítóék kis
Sárikája.
Ha gyömbért venni elküldték a boltba,
Ott lestem őt
a liceum-bokorba.
Elbújva reszkettem, ha jönni láttam,
És
izgatottan egy fűszálat rágtam.
Harminc elmúltam. Az ember
elfárad.
Hej de szeretném most azt a fűszálat.
Tanító
bácsiék minden vasárnap,
Mihozzánk szépen uzsonnázni jártak.
A
társaság benn a durákot verte,
Minket kiküldtek játszani a
kertbe.
Volt egy virágja és én arra vágytam,
Nem adta,
megtámadtam, földhözvágtam.
Kitéptem a kezéből, boldog voltam,
Ő
bőgött, én a rózsát megcsókoltam.
Harminc elmúltam. Járom a
világot.
Hej de szeretném most azt a virágot.
Egyszer
vendég jött hozzánk, Kende Pista.
Nagy úr: vakációzó
gimnazista.
Nálunk nyaralt, az én hintámmal játszott,
Az én
horgommal órákig halászott.
És egyszer a szérü mögött
meglestem,
Hogy Sárikával csókolódznak ketten.
Szegény kis
férfi mindent tudtam ebből,
Két nagy kövér könny jött ki a
szememből.
Harminc elmúltam. Mit kérhetnék szebbet?
Add
vissza, Istenem, azt a könnycseppet.
Az én
intézetem korántsem üzlet,
Fi donc, a műtermemnek rangja
más,
Falus csinálta a berendezésem,
Lépcsőház balra, premiére
étage.
Az ablakok a Belvárosra nyilnak,
A függönyök csipkéje
hófehér,
S a haute financehoz tartozik a hölgy mind,
Ki fél
hatkor becsenget és betér.
Ott állok én a hófehér
köppenyben.
"Moszjő Zsoszef, megfésülhetne engem?"
Majd
a segédek, krrremásson asszonyom.
A műteremben
Houbigant az illat,
A fülkék mélyén kölni víz pereg,
Halk
suttogás, csiklandozó derültség,
S a pletykák árja lassan
sistereg.
Van hat segédem, mind aufait naponta,
Mitől izgúl a
Léopold-negyed.
Ők ondolálnak, s mellé szervirozzák
A
chronique scandaleuset, a vicceset.
Én állok némán, mint magamnak
szobra.
"Moszjő Zsoszef, nem pletykál semmit, mondja?"
Majd
a segédek, krrremásson asszonyom!
Az Eau d'
Chinine húll permetezve, lágyan
A szőke, barna és bronz
hajzaton.
Én mint Napoleon tekintek széjjel,
Hogy szememet
melyikre ajzhatom.
Azt megnézem, de úgy, de úgy megnézem,
Hogy
abban aztán minden benne van.
A hölgy egy csöppet elpirúl, de
rámnéz,
Rámnéz. Mit mondjak. Minden rendbe van.
"Szeretném,
hogyha otthon fésülnének.
Moszjő Zsoszef, küldjön fel egy
segédet."
Majd én magam csak, krrremássan asszonyom.
Egy téli
éjjel messzi Szerbiában
Az árok szélén diskuráltak hárman.
Az
egyik mondta: "Hej, legyen csak béke,
Az asszonnyal
leköltözöm vidékre.
Egy birtokbérletet fogok keresni,
A jó
bérlő sokat szokott szerezni.
Frissen köpült vaj... harmatos
virágok...
És félen este játszunk majd durákot."
Elhallgatott.
Számolt magában.
Halk dörgés szállt az éjszakában.
És szólt a
másik: "Hej, csak visszajussak,
Lakást veszek a szőke kis
Katusnak.
Kimosdatom majd fessre, érdekesre,
Olyan babája nem
lesz senkinek se.
Micsoda nő az! Milyen race a lába!
Mert
kérlek szépen, fő a láb, hiába.
Ha ott lesz majd a Ritzben a
teákon,
Majd nézzétek meg azt a nőt, barátom."
Igy
szólt. És rágyújtott vídáman.
Ágyú dörgött az éjszakában.
A harmadik
szólt: "Legnagyobb fiamnak
Folyton zenész-ambiciói
vannak.
Stipendiumot fog jövőre kapni,
És Hubayhoz fogom
beiratni.
Talentumos. Megjósolom előre:
Öregkoromra ember lesz
belőle."
Elhallgatott. Elgondolkoztak mélyen.
És egy
gránát süvöltve jött az éjben.
Rémülten még egymásra néztek.
Egy
csattanás. És minden kész lett.
A banda
szólt, a népek éljeneztek.
Varsóba este bevonult az ezred.
Egy
jágerhadnagy szörnyen álmos lévén,
Szobát talált derék altisztje
révén,
Egy elhagyott, fütetlen kis szobácskát,
De ágy volt
benne és az ágyban párnák.
A jágerhadnagy nézegette kéjjel:
"Úgy
alszom, mint a bunda, itt ma éjjel."
De ekkor - ah, a
végzet mily setét -
Kopogtatott s belépett egy kadét.
"Csutak
kadét!" - jelentkezett keményen,
És aztán ő is vetkezett
szerényen.
Szörnyü dühvel szemlélte ezt a hadnagy.
"Tévedsz,
kadét, ha azt hiszed, magad vagy,
Éjfél körül, ha én horkolni
kezdek,
Teremtett ember el nem bírja eztet."
Csutak
kadét az ágyba mászott szépen,
S csak akkor válaszolt reá
eképpen:
"Viszont én holdkóros vagyok nagyon,
Pont
éjfélkor kimék az ablakon."
Másnap
felkeltek mind a két vitézek.
A jáger nem szólt, csak dühösen
nézett.
Csutak kadét frissen ki volt pihenve,
És a
piszkáldki-nótát énekelte.
"Na látod, hadnagy úr, - szólt
végre kéjjel, -
Nem is horkoltál abszolut az éjjel."
És
szólt a jáger mérgesen: "Hallatlan,
Hát persze, hogy
semmitse horkolhattam,
Reggel fél négyig lestem, mondhatom,
Mikor
mégy ki, disznó, az ablakon."
Holnap lesz
két hete, hogy megismertem,
Mondták a nevét és rám
nevetett,
Mondtam, hogy örülök, ő nem szólt semmit,
Csak úgy
futólag fogott kezet.
Asszonyok fogták el, egyszerre ketten,
Ment
velük s nem gondolt többet velem.
Pedig azt hiszem, csinos
lehettem,
Nagy piros rózsa volt a mellemen.
Nem köszönt aztán,
szó nélkül ment el.
Nem szeretem. De érdekes ember.
Megláttam
aztán megint egy zsúron,
Megint az asszonyok fogták
körül.
Meglátott, köszönt és nem is szólt többet.
Bizony nem
úgy tett, mint aki örül.
Ott is volt rajtam egy nagy piros
rózsa.
Ha kéri, gondoltam, odaadom.
Lehet, hogy talán még
elkérte volna,
De rögtön öt asszony fogta karon.
Mély szeme
van és vékony a szája.
Nem szeretem. De gondolok rája.
Legutoljára
az este láttam,
Vártam, hogy hátha majd mellém leül.
Megint az
asszonyok ültek köréje,
Valami sajgott már bennem belül.
Egyszer
csak hogy, hogy nem, fogtam a rózsát,
Dobogó szívvel dobtam
neki,
Ő aztán letette és mikor elment,
Egyszerre négy asszony
kísérte ki.
A rózsám ottmaradt bizony szegényke.
Nem szeretem.
De meghalok érte.
Mottó:
Menjenek
csak a nagyságák kristálytóba feredni,
Fog éngem az én lendőröm
anékü is szeretni.
Aszondja
a Kondorné, hogy ihol ez a pakk, ni,
Föl fogja ezt maga, Kati,
villanyosra rakni.
Főraktam, oszt kimentünk a Kristálytóhó
ketten,
Törje ki a jó nyavalya, de kimelegedtem.
Ott aszondja:
maga is csak feredjen, ha teccik.
De mondok, én nem csinálom a
nagyságák heccit.
Én a mosogatólébe nem menek, az biztos,
Ha
ez Kristály, hát akkor a kristály nagyon piszkos.
Üldögéltem
künn a parton, néztem ott a népet,
Hát egyszerre a Kondorné csak
elibém lépett.
Trikóbú vót a ruhája, egy fekete pendel,
Szűz
Máriám, azt hittem, hogy tán az esze ment el.
A férfiak meg
röhögték, aszondták, hogy nézd a!
Igaz is, hogy dagadozott, mint
a kenyértészta.
Hát mikor még vizes is lett, még csúnyábban
ládzott,
Az orcámon a szemérem minden színe jádzott.
De
nemcsak az én nagyságám vót ott oan randa,
Más is úgy tehénkedett
a izére, a strandra.
A hátukon ropogósra pirult már a
hájuk,
Istenuccse nem járja, hogy a nap süssön rájuk.
Nem is
néztem tovább ezt a istentelenséget,
Kívül vártam a Kondornét a
szégyenem végett.
Hát aszondja a Kondorné: "Finom ez,
hiába,
De most elmék megmosdani a Hungáriába."
Előszó:
Winterri!
A te szemedből
Pszihikus, delejes szikra serceg.
Winterri, óh
te vesékbe látó
Vesebeli herceg!
Halálos
csend. A figyelem feszült.
Az izgalom az idegekre támad.
Csodái
jönnek most a megkapó
Analitiko-pszichológiának.
Pszt, csend!
Most jön! Kilép! Winterri! Ő az!
Kilép és döbbentő csendben
mutat
Mint lelkiéletünk buvárzsenije
Velőfagyasztó
kártyakunsztokat.
De ez még
semmi. Ez csupán nyitány.
Most jő a magnetikus lelki
élet.
Winterri megráncolja homlokát.
Jaj, nézd tüzét
elektromos szemének:
Egy nőt megcéloz. Ránéz, mint egy
őrült.
Reszketve áll a pesti női lény.
"Ön azt gondolta:
a helyárak drágák."
A nő elámul, eltalálta, tény.
Winterri! Ah
Rudolf, vagyis Rezső!
A női lélek titka néked semmi!
Te nagy!
Te gólem! Te Homunkulusz!
Én nem merek a koncertedre menni.
Ha
szent szemeddel a szívembe nézel,
Az nem lehet jó, az bolond
dolog,
Rágalmazásért beperelsz, te Isten,
Ha meglátod, hogy
miket gondolok.
Hej, amikor
még az utcán nézegetni kezdett!
Mint borjú az új kapura, nagy
szemet meresztett.
Úgy követett, mint egy árnyék, ahol mentem,
jöttem,
Átmentem a túloldalra, ott is jött mögöttem.
Mosolyogtam,
kacsintottam, száz agit is adtam,
De, hogy ilyen gyáva legény,
azt nem gondolhattam.
Végtére is befordultam egy
mellékutcába,
Ottan aztán biztatóan így szólottam rája:
Zoltán,
Zoltán, csak nem habozol tán?
Na, így
összeismerkedtünk. De tovább is baj volt,
Zoltán úr a bátorságra
oly kevéssé hajlott.
Megcsókolni olykor még a kezemet se
merte,
Csak a bamba nézésével alakomat nyelte.
Mikor végre
nyilatkozni bátorsága támadt,
Egyszerüen azt mondtam, hogy
szóljon a mamának.
Erre aztán úgy megijedt, hogy elsápadt
menten,
De én nem hagytam a dolgot, csúnyán nekimentem:
Zoltán,
Zoltán, csak nem habozol tán?
Állás és
nyugdíj ügyében rendbe volt a Zoltán,
Ezért gyorsan túlestünk a
leánykérés dolgán.
Kitűztük az esküvőt is és egy nyájas délben
Én
a felesége lettem, ő viszont a férjem.
Este szépen hazamentünk,
mint friss hitestársak,
Elvárhattam, hogy most egy kis bátorságot
lássak.
De a férjem, az csak nézett szemérmes zavarban,
Én
pedig - ó milyen szégyen - megint csak szavaltam:
Zoltán, Zoltán,
csak nem habozol tán?
Elmúltak a
mézeshetek, régen vagyok asszony.
És hogy Zoltán megváltozott,
azt nem is panaszlom.
Nem bánom én, hogy most megjött már a
bátorsága,
Azt se bánom, hogy már kétszer meg is vert a
drága,
Nem bánom én, hogy a dolgok akárhogyan folynak,
Na de
azt már nem tűrhetem, hogy elhanyagolnak.
S habár folyton
forszirozom, részemről a dógot,
Hetek múlnak és én kérem, nem
látok egy csókot.
Zoltán, Zoltán!...
Visszajöttem
a Tátrából félig-meddig holtan,
Ennélfogva utókúrán tengerparton
voltam.
Nem hittem, hogy a tenger most ily unalmas
légyen,
Hárman-négyen ácsorogtunk naponta a plédzsen.
Unalmas
volt a közönség, unalmas a tenger,
Nem volt ottan mindössze csak
egy érdekes ember.
Orosz volt és katona volt és a kardja
csörgött.
Sajnáltam, hogy nem kezdhetek hamar egy kis
flörtöt,
Mert nem tudok oroszul, nem tudok, nem.
Megírtam az
uramnak is ezt az orosz dolgot,
Mire férjem válasz gyanánt nyolc
oldalon morgott.
Azt írta, hogy ne próbáljak szóba állni, mert
ő
Tudja jól, hogy veszedelmes a tengeri ferdő.
Az orosz meg,
mintahogy a novellahőst festik,
Járt utánam, járt utánam
délelőttől estig,
Én azonban férjem szavát dehogy is feledtem,
Ha
az orosz megszólított, levegőnek vettem,
Hisz nem tudok oroszul,
nem tudok, nem.
Mi történik
egy éjszaka fél kettőkor pontban:
Szállodámban egyszer csak a
szobaajtó koppan.
Ahogy voltam, kinyitottam. Azt hittem, a
kellner.
Erre belép, uramisten, az az orosz ember.
Nem
értettem hamarjában, mi a manót suttog,
Ottan álltam, mint egy
bálvány, nem szóltam egy kukkot.
Azt akartam mondani, hogy
takarodjon nyomban,
De nem tudtam kiáltani semmit
zavaromban,
Hisz nem tudok oroszul, nem tudok, nem.
Helén az
életét virágüzletben élte át.
Árult azáleát, orchideát,
kaméliát.
Egy éjjel álmot látott. Egy tündér azt mondta,
hogy:
"Hármat kívánhatsz, jó Helén, s az teljesülni
fog."
Helén másnap reggel felébredt
És forró ágyából
kilépett.
"Az első kívánságom ennyi:
Szeretnék már
szerelmes lenni."
Helén bement
a boltba és az álma teljesült:
Féltizkor jött egy barna úr,
sötétszemü, lesült.
Helén meglátta. Már imádta s így sóhajta
fel:
"Másodszor kívánom, hogy ő mindennap jöjjön el."
És
óh nagy Isten: minden reggel
Valóban jött a finom ember.
Helénre
szépen rámosolygott
S egy szinésznőnek küldött csokrot.
Tehát a
harmadik kívánsághoz folyamodott:
"Tündérke, add, hogy azt
a hölgyet még ma hagyja ott!"
És óh nagy Isten, az
lekapcsolá a szini nőt,
S Helénnél nem rendelt virágot többé
délelőtt.
Nem vett több csokrot, ennélfogva
Többet be sem
lépett a boltba.
Helén most sírt. Regénye ennyi.
Be kár
virágüzletbe lenni.
Pompás
bundámból gőgösen kinézek,
Komfort és gyorsaság, az én
vagyok.
Jöttöm harsány szirénahang kíséri,
Előttem éles
karbidfény ragyog.
Lehet tőlem Renault, vagy Gordon-Bennet,
Vagy
Benz, vagy Puch, vagy Daimler, vagy Fiát,
Keztyüs kezem
holtbiztosan vezérli
A shoking néppel telt utcákon át.
A gazdám
most egy pesti bankdirektor.
Benzinje bőven. Egy metressze
van.
Pál-utca 8. A banktól este hatkor
A gép diszkréten őhozzá
suhan.
Aztán a méltóságos asszony megy szinházba
"Mondja
csak, hol a méltóságos úr?"
Megkérdi néha. Én nem szólok
semmit.
Csupán egy gesztusom van szótlanul.
A méltóságos
asszony megkívánja
A sétatúrát. Pest vidéke szép.
A
János-hegyen néptelen az erdő.
Egy rántás. Kész a panne. Megáll a
gép.
És ő kilép a karosszériából,
Pokrócra ül a bársonyos
gyepen,
Míg én viszont az országútra fekszem,
S a kuplungot
piszkálom csöndesen.
Oly szép
idill, oly szép a csendes erdő,
Autósapkával olyan bájos ő,
Hogy
őt kezdem nézéssel felkurblizni,
Szememben dúl harminckét
lóerő.
Egyszóval ismétlem, hogy szép az erdő,
A lomb között
egy kis madár pityeg,
A szép vidék itt abszolut kihalt,
Az
autó áll és nem szól senkinek.
Élt egyszer
messze földön egy királyfi,
A tündérek hegyén,
Országa
rengeteg, hatalma még több,
És mégis oly szegény.
Sem torna,
sem kaland nem izlett néki,
Pedig királyfinak nevelték.
De ő
csak ült s nagyon boldogtalan volt,
Ó legenda,
Mert
búskomorság rágta lelkét.
És jöttek
mágusok meg alkimisták,
És asztronómusok.
Torkába néztek,
étvágyát figyelték,
Volt handabanda sok.
És végül szólt a
legbölcsebb közöttük:
A döntő szót ő mondta mindég,
"Egy
módon meggyógyulhatsz, jó királyfi,
Ó legenda,
Vedd fel egy
boldog ember ingét."
A bús
királyfi hát nyeregbe szállott,
Szintúgy kísérete,
És boldog
embert lelni indulának
Erdők, mezők fele,
És hét napon, hét
éjjen át kerestek
S végül vidúlt mindnyájuk lelke:
Találtak ők
egy boldog kis cselédet,
Ó legenda,
Ki épp a rózsáját ölelte.
A mének
hátáról hamar leszálltak,
És néztek egy nagyot.
"Felelj,
leány - kérdék - boldog vagy, nemde?"
Felelt: "Boldog
vagyok."
A bús királyfinak reménye éledt,
S a kis
cselédre rátekinte.
De aztán búsan felkapott a lóra.
Ó
legenda,
A kis cselédnek nem volt inge.
Földesúr
volt Aladárnak nemzetes papája,
A gyep szélén ott fehérlett
csendes kuriája.
Kuriának ámbitusán a nemzetes asszony,
Azon
volt, hogy Aladárba tudományt dagasszon.
"Adta kölyke,
idestova már tizenhat éves,
Mégse konyít egy fikarcnyit sem az
ábécéhez.
Nekem szegény ősz anyának no még csak az kellett:
Vén
kamasznak bökdössem az erret, meg az ellet.
Aladár nagy
szamár,
Mégis iskolába jár."
Nem is
győzte az oktatást Aladár mamája.
Hivatták a tanitónőt fel a
kuriára.
"Tanitóné édes lelkem, nem számít az ára,
Ültesse
be a lurkót az iskola padjába."
A kisasszony beültette a
lurkót a padba,
S a többivel együtt őt is mindennap
oktatta.
Vigyorogták Aladárt az öklömnyi kis kölkek,
Teli
szájjal óbégattak, amikor kijöttek:
"Aladár nagy
szamár,
Mégis iskolába jár."
Aladárnak
eleinte nem tetszett a helyzet.
De azután csodamódra tanulgatni
kezdett.
Az ábécét lapozgatta, bújta nyakra-főre,
Azt lehetett
hinni, hogy még püspök lesz belőle.
Nem feledte egy reggel sem a
feladatát el,
Vénségére megváltozott a pelyhedző fráter.
Miért?
Mert ha nem figyelt a cöre meg a kára,
A kisasszony, a kis szőke,
így nevetett rája:
"Aladár nagy szamár,
Mégis iskolába
jár."
Ennélfogva
földesúrék nagy örömben voltak.
A tanitó kisasszonyért szinte oda
voltak.
Annál nagyobb elhülés volt, mikor híre járta:
Született
a kisasszonynak: egy pufók babája.
"Ejnye, ejnye - szólt az
apa, - hogyan lehetett ez?"
"No de ilyet, - szólt a
mama - ki lehet a tettes?"
Aladár csak ült csendesen lent
az asztalvégen,
Nem szólt semmit, csak magában dudolgatta
szépen:
"Aladár nagy szamár,
Mégis iskolába jár."
Be szép fiú,
be szép Kárpáthy Zoltán,
Alakja délceg és tartása büszke,
Bátor,
merész, okos, hű és figyelmes,
Ily férfiért én elmennék a
tűzbe.
De Rotter úr hozzája nem hasonlít,
Kövér, kopasz,
kicsit csámpára lépked,
És Rotter úr sohsem párbajozott még.
Az
élet más, mint a regények,
Óh milyen
szép, mikor nagy harc után
Kárpáthy Zoltán elveszi a
párját,
Regényes, lángoló szerelmesek,
Tündérmesék virágos
útját járják.
Én Rotter úrba nem vagyok szerelmes,
S az
eljegyzés ma mégis meglesz végleg.
Ábránd és álom messze
elrepülnek,
Az élet más, mint a regények.
A
Jókai-könyvekben a leányok
Követnek egy megrendítő sugalmat,
A
mérget, azt kristályserlegbe öntik.
Kiisszák és fenségesen
meghalnak.
Azonban Rotter úr, az gazdag ember,
És a papáék már
nagyon szegények,
Sirok, sirok, de hozzá fogok menni.
Az élet
más, mint a regények.
Rövidlátó
volt szerfelett
A bölcs, szelid Zacsek tanár úr.
A tintát is
lelökte ő
Könyökkel íróasztaláról.
A könyvet úgy olvasta
el,
Hogy orrával súrolta lapját,
S az utcán már nem is
köszönt,
Mert nem találta a kalapját.
És pláne, hogyha
étkezett,
Hogy megpukkad, már azt is hitte,
A gombócot szegény
Zacsek
A száj helyett füléhez vitte.
De reggel volt legtöbb
baja
A lágy dunyhák közül kikelve:
Didergett és csak állt,
csak állt,
A holmiját sehol se lelte.
Meg kell őrülni.
Egy este
mégis felderült,
És boldogat dobbant a szíve,
Mégis segít
magán a bölcs,
Ki Kantnak és Spencernek híve.
Elészedett egy
cédulát
S piros plajbásszal a papirra
Sorszámmal szépen
rendesen,
Hogy mit hová tett, azt felírta.
A pápaszem az
asztalon,
A kis notesz srégen előtte,
A jégering a szék
felett,
S a szék alatt cugos cipője.
Még ötlött egyet
hirtelen,
Mikor már elszundított lágyan,
Kiugrott és felírta
még:
"Tizedik pont: Zacsek az ágyban".
Felébredt
másnap boldogan,
És a papirt kezébe vette,
Óh mily öröm:
minden darab
Valóban ott volt, hol letette.
És böngészvén a
cédulát,
Kéjjel bebújt a jégeringbe,
Nadrágot vett, cipőt
húzott
És diadallal széttekinte.
S midőn egész
felöltözött,
Igy szólt: "Ah, mindig erre vágytam"
A
cédulán, most látta csak:
"Tizedik pont: Zacsek az
ágyban".
Az ágyra néz. Az ágy üres.
E fordulat zavarba
hozta.
Hol van Zacsek? Egy székre ült
És most is ott ül
gondolkozva.
Meg kell őrülni.
Utcán
keményen szalutálni,
Mély tisztelettel zsúrra járni,
Virágot
hozni, kottát venni,
A Zserbónál asztalt keresni,
Ezt szabad
A
hadnagy úrnak.
Az utcán
néha elkisérni,
Néhány jó viccet elmesélni,
Tréfálni és lakást
keresni,
Alkalmas autótakszit lesni,
Ezt szabad
A
főhadnagynak.
Az asztalfőn
balkézről ülni,
A pletykát szépen elkerülni,
Rámadni néha a
kabátom,
És tudni azt, hogy jó barátom,
Ezt szabad
A
századosnak.
Bálba jönni,
ha nincs is kedve,
Aludni éjjel, mint egy medve,
Olykor egy
szende kézcsók szépen,
S kalapot venni, mert a férjem,
Ezt
szabad
Az ezredesnek.
Ezzel ki vón
merítve minden,
A rangot pontosan tekintem.
Csak néha nem
tekintek sarzsit,
Azért ne firtatgassuk azt itt:
Mit szabad
A
kis kadétnak.
Öreganyó egy
vén anyóka volt,
Öreg, akár a legvénebb mesék.
S az unokája
Margaréta volt,
Maga a rózsaszínü szendeség.
Öreganyó nevelte
Margarétát,
Szöszi haját két hosszú copfba fonta,
S mivel
eléggé józan ésszel élt, hát
Szűzi erényre oktatá naponta.
A neveléshez
türelem való,
Az öreg hölgy tehát egyet hadart:
"Gonosz
a férfi" - szólt a vén anyó,
S tizenöt évig fújta ezt a
dalt.
Tizenöt év! A kis lány nagy lány lett,
Az is igaz, hogy
már nagyon kifejlett,
Mikor egy este olyan vallomást tett,
Amibe
egy gyerek reménye rejlett.
"Isten
az égben, ez hogy eshetett!
Tizenöt hosszú esztendő alatt
Egyszer
öt percre boltba küldtelek,
Ezenkívül egyszer voltál magad:
Úgye
hogy akkor ért utól a sorsod,
Mikor egy napra Esztergomba
voltam?"
"Dehogy is akkor, - sóhajt Margaréta,
-
Akkor, öt perc alatt történt a boltban."
Mikor belép
a tanterembe,
A szenvedély nyilal szívembe.
Az élet oly sivár,
oly puszta,
És ő, Balajthy, olyan guszta.
Belép, és mondhatom
szavamra,
Hogy meg vagyok, mint nő, zavarva.
Pirulok s nincsen
merre bújnom,
Tehát csupán az orrom fújom.
Oh mily gyönyör és
milyen kéj ez,
Ha lelkünk ilyen szenvedélyes.
Előttem atlasz,
tinta, irka,
S én őt bámulom, mint egy birka.
Balajthy a
földrajz tanára,
S érzelmeimnek nincs határa.
Körülbelül úgy
ötven éves,
Ezért hat úgy rám az édes:
Komoly, derék,
meggondolt férfi,
A női lelket ő megérti.
Azaz csak értené a
kincsem,
De fájdalmamról dunsztja sincsen.
Csak ül, csak ül,
csak ül, csak oktat,
S a lányok mind röhögni szoknak,
Mert lóg
a nyakkendője csücske,
És szenvednem kell szemlesütve.
Balajthy
száraz, mint a tapló,
És minden vigaszom a napló.
Dugom a
lihthóf ablakába,
S beleírom, hogy szívem kába.
Brómot kell
lopnom jó anyámtól,
Mert álmatlanság bánt a vágytól.
Szobámban
nyitva áll az ablak,
Hogy mellhártyagyuladást
kapjak.
Lelkivilágom úgy érzem ma,
Mint drámában a Márkus
Emma.
Kihívott. Nem tudtam felelni.
Azt mondta, hogy menjek
legelni.
Miska huszár
a szakácsnét
Sej-haj, kerülgette váltig.
Csak egy csókot
kunyerált, de
Sej-haj, nem jutott odáig.
Mer a Mari aszondta,
hogy
Sej-haj, rosszak a huszárok,
A végin a szegény
leány
Sej-haj, sirva néz utánok.
Aszondja a
Miska egyszer:
"Holnap megyek a csatába
Adj egy csókot
most az egyszer,
Sej-haj, ne mondjam hiába."
Aszondja a
Mari erre:
"Sej-haj, Isten neki, jól van,
Csakhogy aztán
kend valahogy
Rosszat ne gondoljon rólam."
Elmentek már
a huszárok,
Sej-haj, bőg a Mari szentem.
Vigasztalja a
nagysága:
"Ej-no, mi a baja lelkem?"
"Elment
az én ides rózsám,
Bőgök, nem tehetek róla,
De legalább akkor
mán a
Csókot elébb kezdtem vóna."
A gróf nagy
estélyt rendezett
Pompás, pazar legénylakásán.
"Nézzük
tán meg a kertemet,"
Így szólt tizenkét óra táján,
"Oly
szép a büvös május-éj,
János-bogár a fűben szerte,
Viszünk egy
néhány Vővklikót,
Urak, hölgyek, gyerünk a kertbe."
És
úgy, ahogy voltak, az egész társaság kiment a kertbe
Szó nélkül
andalogni,
Szó nélkül andalogni.
A bankárné
azonban épp
A goblen-termet nézegette.
Egy herceg ezt a fontos
tényt,
Ahogy szétnézett, észrevette.
Ment hát a bankárné
után,
Meglelte, és elindult véle,
Hogy több sötét szobákon
át
A társasághoz elkísérje.
Hát amint keresztül mentek a gróf
sötét hálószobáján, a herceg az asszonyt
Szó nélkül átölelte,
Szó
nélkül átölelte.
"Jaj,
jesszusom, mit tesz velem
Egy idegen legénylakáson?
Sötét van
és ketten vagyunk,
A villanygombot nem találom.
Akármit
teszek, nem lelem,
Nyulkálok arra, nyulok erre..."
Mit
mondjak: ketten voltak ott,
A társaság kiment a kertbe.
Kár
erről a dologról annyit magyarázni. A lényeg az, hogy
Szó nélkül
ott maradtak,
Szó nélkül ott maradtak.
Tíz-tizenöt
perc el se múlt,
És most már ők is mentek volna.
De most a
herceg nem akadt
Az átkozott kis villanygombra,
"Hol itt
a villany" - szólt bosszúsan, -
"Egy ily
garszon-hálószobában?"
A bankárné egy szót se szólt.
Csak
négy lépést tett fix irányban,
Határozott, biztos léptekkel
odament a sötétben és a villanyt
Szó nélkül felcsavarta.
Szó
nélkül felcsavarta.
Rakosgattam
egy régi utitáskát,
Egy zsebkendőt találtam, kis fehéret,
Ott
volt a nikkelkapcsos bőrrekeszben,
Valahogy a fésütartóba
tévedt.
Kezembe vettem és szédülni kezdtem,
Furcsán, puhán,
kimondhatatlanul,
Egy pillanatra megcsapott a parföm:
Fleurs
d'amour.
És már
feltündöklött egész Velence,
Óh gondolák az álom tengerében,
Óh
ringó lámpák tarka végtelenje,
És lágyan ringatódzom, csendes
éjben.
A gondolában egy plasztron fehérlik,
Fejem, boldog
fejem reá simul,
Mámor, Velence, tenger, álom, illat,
Fleurs
d'amour.
A falra
nézek tágranyílt szememmel.
Való volt mindez? Vagy talán csak
álom?
Emlékeimben volt egy drága ember,
Mily furcsa, hogy most
újra megtalálom.
Egy pillanatra felvillant az élet,
És egy
virága az ölembe húll.
A múlt egy pillanatnyi lebbenése,
Fleurs
d'amour.
Az illat
elszáll. Ó magamba színám
Egy boldog éj elkésett mámorát még,
De
nincs. És nézem ezt a kendőt némán,
Szép volt, egy perc volt,
tünő, röpke játék.
Elmúlt. A kendőt ki fogom mosatni.
El is
dobom, sóhajtva, szótlanúl.
Be gyorsan tünsz el, élet álom,
illat,
Fleurs d'amour.
Tavaly téled
be szép volt, óh be szép volt,
Talád igaz se volt, bert olyad rég
volt.
Dapodta feljárt hozzákk dr. Dédes,
Oly szellebes volt,
biddig olyad édes.
A kályha bellett széped üldögéltükk,
A
Zserbóról beg Csortosról beszéltükk.
Vagy hallgattukk, hogy a tűz
dudorásszod.
Az jaj be szép volt és bost jaj de fázob.
Jaj, dr.
Dédes hogyha bostad feljő,
Huhog s kiöblik szájád szürke
felhő
Buddábad ül és berev, bitt az ujja,
Kezébe fúj, aztád az
orrát fújja,
Ugrál, topog, percig seb gyughat veszteg,
S deb
tud beszéldi, bert a szája reszket.
Aztád dühösed elfut. Éd csak
állok
És sírva zsebkeddöbbe trobbitálok.
A szédhiágy
szerelbileg veszélyes:
Ki kezd irádtabb hüldi dr. Dédes.
Fagyos
bosollyal jeledteb tehát ki,
Hogy beg fogok az életebtől
váldi.
Elbék egy szép dap a Bargitszigetre,
Ott hőforrások
vaddak felfedezve.
Óh hőforrások! Bilyed csábító ez!
A forróba
beghaldi bilyed jó lesz!
Bár régi
vicc, de elmesélem.
Eddig nem hallották talán.
A hőse - ah,
mily megható ez, -
Szegény világtalan leány.
Szegény mindkét
szemére vak volt,
És két szemét lehúnyva szépen,
Ott üldögél
az utcasarkon,
Mert Friss Ujság volt a kezében.
"Isten
nevében
Nem megcsalni szegény vak leányt."
Hát
mendegélt az üzlet szépen,
A lány egy kis pénzt félretett.
S
egy jassz-legényke arra járván
A lányra nagy szemet vetett.
A
lány csinos volt máskülönben,
A jassz tehát őt eljegyezte,
Leült
mellé és elhallgatta,
Hogy sírt a vak lány minden este:
"Isten
nevében
Nem megcsalni szegény vak leányt."
Megvolt az
esküvő is aztán
S utána csók következett,
Szegény, derék kis
vak leánynak,
Mindez megtetszett szerfelett.
Szólott urához:
"Még egy csókot!"
Az vállat vont: "Ennyi járt
mára."
S az új menyecske szép szelíden
Így szólt rá
indolens urára:
"Isten nevében
Nem megcsalni szegény vak
leányt."
Huszárkaszárnya
állt a téren,
Ott állt a nagy kaszárnya, kérem,
S ki szembe
nézett, láthatott
Két csöpp kis ablakot.
Muskátlis ablakok
mögött
Mariska ott lakott.
A kis Mariska, szedte-vette,
A
katonát nagyon szerette.
Parancsba
jött, - ó szörnyü óra -
Hogy másnap ötkor ülnek lóra.
Parancs:
parancs. És tenni már
Ez ellen nem lehet.
A nagygyakorlat
elviszi
A délceg ezredet.
A kis Mariska mit szólt
ehhez?
Beállított az ezredeshez.
Mariska sír
és félrefordúl.
Az ezredes reája mordúl:
"Egy szál
huszár nem nagy dolog,
Egy embert itt hagyok."
De szólt
Mariska: "ó milyen
Boldogtalan vagyok,
Egy szál
huszárral én mit kezdjek?
Óh hagyja itthon mind az ezret."
Ha két
szemem behunyom s visszanézek,
Mintegy riadtan látom önmagam:
Egy
szöszke kislány rézorrú cipőben,
Piros sállal bekötve a
nyakam.
Tág, nagy szemekkel néztem a nagyokra,
És irigyeltem
mind a nagyokat.
Öt éves sorsomat nagyon gyűlöltem,
Mert a
nagyoknak már minden szabad.
Hosszú szoknya, hosszú szoknya,
De
soká kapom a hosszú szoknyámat.
Az ember nő,
mint földben a palánta.
Copf verte már a vékony hátamat.
A
gólyát, azt homályosan lenéztem,
Boccacciót olvastam a pad
alatt.
Regények égtek kis fantáziámban.
Óh csókok, éjszakák,
tilos szavak.
Vetkőzés közben, hogy anyám ne lássa,
Tükörben,
lopva néztem vállamat.
Hosszú szoknya, hosszú szoknya,
De soká
kapom a hosszú szoknyámat.
A hosszú
szoknya és az élet eljött,
Szerettem, férjhez mentem boldogan.
Én
istenem, mit hívnak boldogságnak?
Mi állunk és az élet
elrohan.
Köznap, nagy küzködés, házbér, karácsony,
Ebéd, cipő.
Az élet oly szegény.
Mi lett a pompa álmából? Szabónő,
Kit
számba kell majd venni elsején.
Hosszú szoknya, hosszú
szoknya,
Ki kell fizetni a hosszú szoknyámat.
Ó istenem,
te látod tiszta szívem.
Te jól tudod, hogy jó asszony
vagyok.
Megalkuszom s az élet terhét hordom.
De néha elaludni
nem tudok.
Nyitott szemekkel nézek a sötétbe,
Sorsom ködébe
nézek, keresek,
És nézem, nézem irigy, fájó szívvel,
A
szöszke, bámuló kis gyereket.
Kurta szoknya, kurta
szoknya,
Adjátok vissza a kurta szoknyámat.
A háború
elejivel én még aztat hittem,
Hogy katonaféli ember egyse marad
itten.
Hát nem vót igazam ebbe a gondolatomba,
Gyüttek elé a
katonák, mint fődbül a gomba.
Oszt még meg is szaporodott a
fajtájuk nékik,
Ujfélit is láthattunk mán, nemcsak olyan
régit.
Különösen az ütött egy szeget a fejembe,
Hogy az utcán
németek is gyüttek velem szembe.
Szőkék vótak, vállasok, meg
kemények,
De gondultam: mégis huncut a német.
Terveltem,
hogy nem szólok én hozzájuk egy jajt se,
Egyre mégis
rászóllottam: "Gutenabend, daicse!"
Megnéztem a
széles mejjin azt a vaskeresztet,
Akkor osztán mentem vóna, de ü
nem eresztett.
Oszt gondultam, célszerű, hogy szóba
ereszkeggyek,
Ha még magyar jányt nem látott, hadd lásson most
eggyet,
Beszélni, azt nem tudtunk mink semmiféleképpen,
Hát
legalább kézen fogva sétálgattunk szépen.
Én az üvét, ü fogta az
enyémet,
No, gondultam, nem is huncut a német.
Fene tudja,
attul fogva, ha gyött a vasárnap,
A ligetbe jártunk, ahogy a
többiek járnak.
Vettem neki vergóniát, meg fizettem priccert,
Ü
meg éngem, ahogy illik, csipkedéssel tisztelt.
Németül is
megtanultam, csak annyit, ha mást nem:
"Gib ajn busszel,
májne sacce, verde dik hajráten."
Egyszer aztán vártam,
vártam, vártam, de hiába,
Nem gyütt többet, hanem elment
marskompániába.
Itt maradtunk, magam meg egy kis német,
Most
mán tudom: mégis huncut a német.
Barátnőmnek
a Daisynek, hamis a zuzája,
Unter uns: mér igen régen pikkelek is
rája.
Ahol tudta, szekirozott. Na megállj, te randa,
Engem
szekál ő, egy ilyen Dob-utcai banda!
Kitervelte a Daisy, hogy
lefőz majd egy zsurral,
A zsuron egy egész csomó előkelő
úrral.
Szétküldte a meghivókat, hogy pukkadjak tőle.
Megállj
Daisy. Hogy mit teszek, tudom én előre.
Volt a
meghivandók közt egy udvari tanácsos.
Ezt az embert felkeresni,
úgy véltem, tanácsos.
Felkerestem és azt mondtam, a kérésem
ennyi,
Hogy a Pickné nagy zsurjára ne tessék elmenni.
Azt
mondta ő nyájasan, hogy nem megyek el, drága,
De ennek a nem
menésnek volna egy kis ára.
Hogy a Daisy megpukkadjon, mit
tehettem már most:
Hát bizony én megfőztem az udvari tanácsost.
Elmentem egy
szinészhez is, ne menjen el ő sem,
Persze tőlem telhetőleg főztem
őt erősen.
Mit mondjak még? Egyik férfi olyan, mint a másik,
Így
birtam rá egy tanárt is, meg egy doktor bácsit,
Így birtam rá
ügyvédet, meg mérnököt, meg birót,
Egy ezredest, két főtitkárt,
három hirlapirót,
Négy bankfiú a köruton, öt a Belvárosban,
Csak
az Isten tudja, mennyi áldozatot hoztam.
Szaladgáltam,
járogattam,
Viziteltem, látogattam,
Villanyoztam,
konflisoztam,
Lopózkodtam, flangiroztam,
Kiabáltam,
veszekedtem,
Kacérkodtam, kedveskedtem,
Kunyoráltam,
rimánkodtam,
Parancsoltam, cigánykodtam,
Haragudtam,
mosolyogtam,
Elájultam, felzokogtam,
Elcsuklottam,
kacsintottam,
Nehezteltem, hamiskodtam,
Kocsikáztam,
gyalogoltam,
Félig-meddig halott voltam.
A legvégső
eszközökhöz folyamodtam és:
Elromlott a Daisy zsurja, nahát ez
mesés.
Addig
kínzott és addig udvarolt,
Amíg elmentem hozzá egyszer
mégis.
Szép őszi délután öt óra volt,
Oly szép voltam, hogy
mosolygott az ég is.
Lábamra huztam a legszebb cipőmet,
És
felvettem a róka-garniturám,
Felhuztam legszebb
antilop-keztyümet,
Amint szokás egy ily szerelmi turán.
Ehez
hozzá hibátlan alakom
S a fejemen a legszebb kalapom,
Azon az
alapon,
Hogy ugyse teszem le a kalapom.
Teával
kínált és leültetett,
De közbe nem maradt sehogyse
veszteg
Rimánkodott, kért és szekirozott,
Sőt végül tettleg
simogatni kezdett.
Próbálkozott kosztümmel és kapoccsal,
Több
izben is rászóltam: ejnye, ejnye!
Majd megpróbálkozott százféle
okkal,
Hogy legalább a kalapom tegyem le.
Nem használt
semmiféle hatalom,
Azért se tettem le a kalapom,
Azon az
alapon,
Hogy ugyse teszem le a kalapom.
De végre
aztán háromnegyed hatkor,
A kosztümöm, az ott feküdt egy
széken.
Alatta finom két karcsu cipőcském,
A földön bundám,
legfőbb büszkeségem,
Ő főzött, unszolt, biztatott, könyörgött,
És
persze közben nem maradt karakter.
Ott voltam és hát szépen ott
maradtam,
De büszkeségem, az mégsem maradt el,
Mert azt az
egyet büszkén vallhatom,
Hogy fejemen maradt a kalapom,
Azon
az alapon,
Hogy juszt se teszem le a kalapom.
Ó Istenem,
be tudnék válogatni,
Az élet mennyit tudna nékem adni!
Magas
fővel széjjeltekintenék,
Tüzet aratnék, napfényt hintenék,
Ha
férfi lennék.
Nem élnék otthonban, bilincsbe kötve,
Szabadnak
lenni mindég, mindörökre!
A nagy világ lehetne az
enyém!
Szárnyalni mindég, élet és remény!
Ha férfi lennék.
Erős lennék,
határozott és büszke,
Szememben az erőnek égne üszke,
A
homlokom az égig érne fel,
Magam vagyok, senki, semmi se kell,
Ha
férfi lennék.
Nem kéne asszony és nem kéne otthon.
Mint aki
mindenem magammal hordom,
Mennék: az élet gőgös vándora,
Nem
néznék vissza én talán soha,
Ha férfi lennék.
Mennék nem
nézve másba, csak szívembe,
Magam köré egy bűvös kört emelve,
A
nők közt szétnéznék, mint egy király,
Kihez a nép bálványt imádni
jár,
Ha férfi lennék.
Zokogva kérdenék: szívem,
szeretsz-e?
Csak nézném őket, hűvösen, nevetve,
Szenvedne és
kínlódna mind szegény,
Úgy sírna mind, ahogy most sírok én,
Ha
férfi lennék.
Gyurkának
egy szivarja volt és semmi egyebe.
Csekélyke tárgy ahhoz, hogy a
zálogba tegye be.
Szobájában tünődve tette zsebre két kezét.
Már
fél kettőre járt s bizony ma még nem étkezék.
Mert Gyurka, mit
tagadjuk ezt, egy szélhámos vala,
És, mostanában rosszúl ment a
dolga, trallala.
Kifordította két zsebét és mérges volt
nagyon.
Nahát mondhatom.
Fejébe
csapta sikkesen fényes cilinderét,
És mendegélt, amíg egy fényes
vendéglőhöz ért.
A portás mélyen meghajolt, ő vissza sem
köszönt.
Ott bent leült: "Izé, pincér, vagy hogy nevezzem
önt."
Evett levest, halat, vadat, tésztát és
gyöngytyukot,
S a krémbe végül lopva egy nadrággombot
dugott.
Aztán szikrázó arcot öltött s lármázott nagyon,
Nahát
mondhatom.
"Egy
percig sem maradhatok ilyen piszok helyen!"
Így szólott
Gyurka s arca megvető volt végtelen.
Felállt és ment, a cehhet
persze nem fizette ki,
A főpincér bűnbánó arccal hajlongott
neki.
Künn gőgössen feltette ismét fess cilinderét,
Rágyújtott
a szivarra s ekkor a korzóra ért.
Ott jóllakottan hátradőlt egy
kényelmes padon.
Nahát mondhatom.
Az orvos
állt az ágynál
S a pulzust fogta, fogta.
"Ma este meg
fog halni,"
Az arca azt megmondta.
Vitéz Abádi Mózes,
A
negyvennyolcas hadnagy,
Ott haldoklott az ágyon,
És szólt:
"Öcsém, csak hagyjad.
Te orvos vagy, fiacskám,
De én
kilencven éves.
Nem térek én meg máma
A Klapka istenéhez."
Az orvos
mondta: "Persze,
Nincs arról szó se, bátyám."
A
vén Abádi erre
Egyet rázott az ágyán.
"Öcsém, nekem
beszélhetsz,
Hisz meg kell halni, érzem,
Meg kéne már ma
halni,
De nem lesz igy egészen.
A vén ember pusztuljon,
Ha
elvánnyadt a teste,
De én ma nem halok meg,
Hanem csak holnap
este."
Abádi Mózes
éjjel
Felöltözött titokban,
Kiment a nagy körutra,
És várt
a sarkon ottan.
És fél tiz óra táján,
Nagy nép állt
utcahosszat,
Galiciából néhány
Száz muszka foglyot
hoztak.
Abádi Mózes nézte,
Fellángolt vézna teste,
Ment
vissza a menházba,
És meghalt aznap este.
"Kedves,
jó unokafivérem!
Meg kell most írnom valamit.
Ne itéljen meg
érte, kérem,
Ha megbántom a titkait,
A nagy szalónban tegnap
délbe
Soká magáról folyt a szó,
S a diskurzus magára
nézve,
Nem volt szelidnek mondható.
A bácsi egyre
hajtogatta,
Hogy pénz magára nincs elég,
S ha még tovább is
így folytatja,
Még elkártyázza mindenét.
Aztán beszólt az Irma
néni
És milyen mérges volt, nahát!
Azt mondta: el kéne
itélni,
Husz évi börtönre magát.
Reggel jön haza
orfeumból,
Egy tisztességes napja nincs,
Vidám hölgyek körében
lumpol,
És ugy pezsgőzik, mint a pinty.
Sőt egy barnáról is
beszélnek,
Akivel jóba van maga,
S virágot küld a kicsikének
A
Télikertben éjszaka.
A nagymama azt mondta erre,
Hogy mindez
nem tragédia.
Majd lesz, aki jól kinevelje,
Csak meg kell
házasodnia.
Állapodjék meg egy leányban,
Ha lányos házaknál
forog,
A legjobb lesz itt a családban...
Ez állitólag jó
dolog.
Egy szőke, jó kislányt találjon,
Egy ifju, kedves uri
nőt,
De annak aztán kurizáljon
S nagyon, nagyon szeresse
őt.
Mindez mindegy nekem,
Mindez nem nagy dolog.
Mégis
megírtam én,
Mert jó rokon vagyok."
Mariska
próbalány volt mezónban,
Magára vett naponta husz ruhát,
Jól
ment a bolt a háborus szezónban,
S az új divat nagyon sok dolgot
ád.
Jöttek kis cingár, ondolált mamuskák,
És jöttek szölke,
karcsú démonok,
Jöttek befüzött és elhizott lusták,
És mind
Mariskán lornyetezte ott,
A kosztümöt.
Mariska
reggel már munkába állott,
És este nyolcig csak
öltözködött,
Sétált, fordult és büszke pózban állt ott,
A
számos gazdag uri hölgy között.
De nyolc után megváltozott
ruhája.
Szegényes kis sajátját vette fel,
És otthon éjjel
álmodozva, vágyva,
Égő sovárgással képzelte el
A kosztümöt.
Egy csendes
este fél kilenckor ott a
Gizella-téren egy cilinderes
Melléje
lépett és megszólította:
"Pardon, nagysád, havonta mit
keres?"
Minek beszéljünk annyit. Másnap este
Mariska már
az úr babája volt,
Mariska szíve ujjongott repesve,
Szenzációs
szép uj ruhája volt:
A kosztüm.
A
kulcslyukon túl illatos sötétben,
Minthogyha némán ott
szürkéllene
Ledobva és rendetlenül egy székben,
Mariska álma,
vágya, mindene.
Ilyen a dolgok furcsa fordulatja:
Övé most, de
leteszi a ruhát,
Övé a kosztüm és most nem hordhatja,
Megesnek
ilyen bús komédiák.
Ó kosztüm...
Ih bin
die Grette,
Fess und Patent,
Kutja
teringette,
Himliszakrament.
Tá zind
vir endlih in madjar feváros,
In dizem fessen, sénen, und
betjáros,
Mein alter vuncs iszt ject beteljesülve,
Hir möht ih
lében, immer fővesülve.
Im cuge reizen hab niht gerne, jaj,
de
Ject hab ih eine zonderbáre frajde.
Ject kann ih fon mejn
gancem hercen tancen,
Und di kultur cvisen madjáren flancen.
Venn ih
csicserge zo, vi ejne svalbe,
Fon den cusauern tóbt di ejne
halbe,
Di andre halbe zagt: ó züsze Grette,
Ajvé vi sőn iszt
viner operette.
Nah forstellung szupire ih mit guten,
Gedigenen
lipótvárosi juden.
Dort piszkál ih mit gábel mejne céne,
Und
pajkosch bin ich und entcükend séne.
Zi viszen
niht di paliksz und izóren,
Dasz ih hir in der franczstadt bin
geboren.
Mejn fáter var ejn hordar, ja, ejn tréger,
Di tohter
iszt sauspilerin bej Préger.
Den fáter hat hajókötél erslágen,
Zó
musz ih mih alsz primadonna plágen.
De istenem, ez ellen nincs
mit tenni,
Mert jó üzlet veánerisnek lenni.
Egy kis
pirost és még egy kis fehéret.
Tükrébe még utólszor
visszanézett.
A tükre teljes szépségét mutatta.
Állott,
kinyult, megfordult játszogatva
A legyezővel.
Estélyre mentek.
Ő nem volt beszédes.
De szólt a férje: "jaj, de szép ma
édes."
És a kocsiban simogatni kezdte.
Sicc, ráütött az
udvarló kezekre
A legyezővel.
Az estélyen százan
körültolongták,
Körülvették s hogy milyen szép ma, mondták.
De
ő elnézett, valakit keresve
És izgatott, forró arcát legyezve
A
legyezővel.
Akit fürkészett, végre megtalálta.
Ott várt a
férfi egy sarokban állva.
A nő a bókolókra rálegyintett
És
aztán annak észrevétlen intett
A legyezővel.
Az jött, köszönt.
S a férj figyelte őket.
Amint egymás szemében perzselődtek.
"A
balkonon kinn" - szólt az asszony ajka,
Miközben ajkát
szépen eltakarta
A legyezővel.
Kiszöktek és feledték a
világot
S nem látták, hogy a férj, az mindent látott.
Egymásra
hullt két forró száj epedve,
Két egybeforrt fej diszkréten
befedve
A legyezővel.
Ah! Halk sikoly. A férj előttük
állott.
Kezében kés, égő szemében átok.
A kés megvillant a
kezében néki,
S a nő védőn karját nyujtotta még ki
A
legyezővel.
És aztán elhalón a földre omlott.
A szeme megtört,
a haja kibomlott.
Benn vidám zene szólt s itt kinn az
asszony
Feküdt a véres, tollas szemfedővel
A legyezővel.
Elmondok egy
történetet pár kurta perc alatt.
Komoly történet ez, tehát
nevetni nem szabad.
A tettnek színhelyével hogy ne menjünk
messzire,
Egy nagy nyújorki felhőkarcoló a helyszíne.
A ház
kigyúlt. Már égett a huszadik emelet.
A sárcipő-királynak ott
nagyon melege lett.
Ott állt a sárcipő-király, névleg mister
Philax,
"Most adj tanácsot, Istenem, a mennyekben ki
laksz."
Nahát ez óriási.
A lépcsőház
már beszakadt. De jött egy ötlete:
Egymásra harminc pár kalucsnit
szépen fölvéve.
Az ablakpárkányon megállt, így szólt: "Go
on, gyerünk!"
S lábán a sárcipőkkel a légtengerben
letünt.
Most látszott meg, hogy a Philax-gyártmány milyen
dicső
És milyen prima ruganyos egy ilyen sárcipő.
Alig, hogy
földet ért Philax a sárcipőivel,
Az égnek visszapattana húsz
emeletre fel.
Nahát ez óriási.
Ismét esett
s újfent magasra visszapattana,
A tüzoltók megálltak és azt
mondták, hogy nana.
Esett, felugrott és lehullott s újra
felszökött,
Miként egy őrült labda szállt az ég és föld
között.
Egy nap, két nap, három napig csak ugrott és
esett.
Feltünést kezdett kelteni az izgató eset.
S mert attól
kellett tartani, hogy éhen halni fog,
Lelőtték őt jó emberek s
meghalt Philax legott.
Nahát ez óriási.
Rögtön ahogy
a szememet kinyitom én reggel,
Kócos hajjal, hunyorgatva egy
regényt szedek fel.
Mosdás közben is olvasok az egyik
kezemmel,
Ha a számba megy a szappan, azt nem is veszem
fel,
Ahogy iszom a kávémat, olvasok nagy hévvel,
Államra öntöm
a kávét a kanál nyelével,
Ha a légy az orromra száll, azt se
mondom, hess,
Olcsó regény, gyaj de érdekes.
A fejemmel
botorkázok lefelé a lépcsőn,
Oly érdekes az eset, hogy elszorúl a
légcsőm.
Erre löknek, arra döfnek az utcán, hiába,
Olvasok és
belemegyek a mások hasába.
Úgy nekimék a gázlámpa öreg
oszlopának,
Hogy szikrázó szemem felett kék daganat támad.
Elüt
autó, kis szekeres és nagy szekeres,
Olcsó regény, gyaj de
érdekes.
Átmegy
rajtam teherkocsi, olvasva kelek fel,
Lesem vércsorogva, mi van a
szerelmesekkel.
A legérdekfeszítőbbik résznél tartok
éppen,
Amikor egy sárga hatos kettégázol szépen.
Haldokolva,
meredt szemmel csak azt lesem, várom,
Mikor lesz a grófé az az
elátkozott várrom.
Koporsómban lesem tovább, jaj vajjon mi
lesz,
Olcsó regény, gyaj de érdekes.
A
bankdirektor így szólt egy napon:
"Lányom, ma vagy tizenhat
éves
És voltaképen súlyos nagy hiány,
Hogy nem szoktattalak
zenéhez.
Ezentúl délután öttől hatig
Komoly tanulmányokra
foglak,
Egy éhenkórászt rendeltem neked,
Ki majd a zongorára
oktat."
És tényleg jött az ifjú mester.
S az órákat
miközben adta -
Tatta-tatta-tatta-tatta -
Itt-ott
meg-megsimogatta.
A mester
karcsu szép fiú vala
És ah milyen költői lélek,
Elandalodni ó
hogyan tudott
Ölén a légies zenének.
A köznap ő hozzá fel nem
hatott,
Az éter fenségében szárnyalt,
Valóban tiszta lelki
párja volt
A finom, szubtilis leánynak.
És mert a bankdirektor
lányát
Szent vonzalommal megszerette -
Rette-tette-tette-tette
-
Egyszer szépen megszöktette.
Egy hónapos
szobába mentek ők,
És forró éjszakákat éltek.
A bankdirektor
úr, a zord apa,
A tetteknek terére lépett.
És szólt: "A
lányt diszkréten küldje el,
És kap... na... úgy ezer forintot."
A
mester finom lelke felhevült,
És nagy, nemes haragba ringott.
"Oh
hitvány pénz! A lelkem vérzik,
Ilyen gyalázatnak miatta
-
Jatta-tatta-tatta-tatta!"
De ötezerért visszaadta.
Pierrot
fogta Pierrettet
És ketten kávéházba mentek.
Egy tiszttel ott
szemezni kezdett a kis Pierrette,
S szólt Pierrot: "Ideje
már, hogy hazavigyelek."
És otthon, jaj, Pierrette két
szemét kiszedte.
Dühöngvén így: "Most csalj, ha tudsz, te
hűtelen, te!"
Pierrot
fogta Pierrettet
És újra kávéházba mentek.
Egy úrral ott
lábalni kezdett a vak Pierrette.
S szólt Pierrot: "Hogy
mersz lábazni itt egy idegent?"
És otthon, jaj, Pierrette
két lábát levágta.
És így beszélt: "Nem lábazhat, mert
nincsen lába."
Pierrot
fogta Pierrettet
És ismét kávéházba mentek.
Egy gróffal ott
kezet szorított a kis Pierrette.
Szólt Pierrot: "Ezt nem
bírják ki rendes idegek."
És otthon, jaj, Pierrette két
kezét levágta.
S nyugodtan szólt: "Most végre nem csalsz
meg, te drága."
Pierrot
elment kávéházba,
A nőt otthagyta egymagába.
És Pierrot végre
nyugodtan ült, uramfia,
Szentül hívén, hogy nem csalhatja meg a
bestia.
És Pierrette, az megszökött még aznap éjjel,
Vajjon
kivel? A Barnum-cirkusz ügynökével.
A vén
kormányos, névleg Strikker bácsi,
Nem páncélos hajót
kormányozott.
Propelleréről kémlelé a partot,
S ha ritkán
szólt, akkor káromkodott.
Felszálltak népek nyolcan, néha
tizen,
A kis propeller köpködött a vizen,
Egy jasszlegény
tépdeste a jegyet,
És Strikker bácsi a kürtbe recsegett:
Ellere!
Ellere!
És így
kormányzott hattól este nyolcig,
Mikor tabáni kis házába
tért.
Gyönyörködött szálas, jogász fiában,
És zordul ette a
túrós pitét.
Egy este így szólt a jogász: "Hiába,
Kinn a
plakát, mennem kell a csatába."
Meghökkent Strikker bácsi.
Hallgatott.
Majd az asztalra vágott egy nagyot.
Ellere!
Ellere!
Ez még az
ősszel történt. Most tavasz van.
És Strikker bácsi sápadtabb a
hónál.
Mert a jogászt, mint a lapok megírták,
Elásta két
huszár Milanovónál.
A kis propeller jár Budáról
Pestre,
Szellőcske fúj, de langyos már az este,
A nagy
keréknél Strikker bácsi áll
És még jobban recsegve
kiabál:
Ellere! Ellere!
Életemben
ilyen jót még soha se nevettem.
Hallottam egy pikáns viccet,
majdnem megrepedtem.
Mikor nekem ezt elmondták, mint legújabb
dolgot,
Úgy elkezdtem hahotázni, hogy a könnyem csorgott.
Nahát
ilyen fölségeset még senkise hallott,
Az oldalam is megfájdult,
annyira nyilallott.
Most is annyit nevetek, hogy megfájdul a
torkom,
Mikor egy-egy ismerősnek magam is elmondom.
Egyszer a
kis Móric...
Jaj de finom jó vicc.
Mondjuk,
hogy a villamoson üldögélek veszteg,
Egyszerre csak eszembe jut
és nevetni kezdek,
Nevetek és pukkadozok, tisztára vadultan,
Azt
hiszik az emberek, hogy tán megbolondultam.
Egy vendégünk
panaszolt, hogy meg kell operálni,
Sajnálkoztam, de egyszer csak
nem tudtam megállni,
Mindig fojtogat belülrül, ha magamba
fojtom,
Még éjszaka álmomba is hahotázom folyton.
Egyszer a
kis Móric...
Jaj de finom jó vicc.
Hogy is van
csak? Elmondanám, de szólni se bírok,
Ha kinyitom a számat, a
nevetéstől sírok.
Szóval egyszer a kis
Móric..............
Mindjárt el tudom mondani, hogyha
belekezdek.
A kis Móric... nem megy, nem megy. Unom már a
dolgot,
Hogyha elkezdek beszélni, azonnal vigyorgok.
Hogy is
van csak? A kis Móric... jaj de buta lettem,
Hogy is van csak? Na
de ilyet: totál elfeledtem.
Egyszer a kis Móric
Jaj de finom
jó vicc.
Friss
didergő hajnal. Már az óra négy.
Pesti szegényasszony, hát te
hova mégy?
Megyek a munkába, húzom lábomat,
Megyek lapátolni
utcán a havat.
Nagyon kell a pénz már, éhes a gyerek.
Odahaza
hagytam, kuckón szendereg.
Régen nem ivott már meleget
szegény,
Megkapom a pénzem, tejet veszek én.
Havazik, havazik.
Messze innen
áll egy óriási rét.
Onnan is csak rétre, síkra látni szét.
Réten
át egy hosszú árok kanyarog,
Abban szenderegnek fáradt
magyarok.
Össze-vackolódva, csendben fekszenek,
Elkerüli álom
köztük egyiket.
Félálom ködében fekve elmereng,
Künn a réten
szálló hópehely kereng.
Havazik, havazik.
Rongyok közt
ébredve, hát ott mi szuszog?
Felül Péter, akit anyja
becsukott,
Nyújtózkodik Péter, nyomja a szemét,
Dideregve
fújja piros kis kezét.
Hát ahogy kibámul, nézd csak, jaj de
szép,
Téli fehér lepkék, hulló hópihék!
Tágra nyitott szemmel
nézi Péter ezt,
Ablakon kinézve ujjongani kezd.
Havazik,
havazik.
Orvos volt a
Róna doktor,
Szőke bajsza volt neki,
Mely bajusszal minden
nőnek
Szívszerelmét kezdte ki.
Míg viszont a kis Jolánka
Csak
vidéki lány vala,
Akit pesti nevelésre
Stanci néni
vállala.
Stanci néni kis rokonját
Oktatgatta jóra,
S járt
oda a fentnevezett Róna.
Roppant
félszeg és tudatlan
Bakfis volt a kis Jolán.
Nem foglalhatott
helyet még
Művelt népek asztalán.
Pozsgás, édes kis
pofáján
Tágranyílt a két szeme,
Mely szemekbe Róna
doktor
Vajmi gyakran nézdele.
Stanci néni mint öreg hölgy,
Mit
sem sejtett róla:
Nagy kujon volt ez a doktor Róna.
Stanci
néninek csak egyszer
Orvost kellett hívnia,
Mert Jolánnak,
jesszusmária,
Lett egyszerre két fia.
Jött az orvos, ment a
sürgöny,
A mama megérkezett
És Jolánka nagy
szemekkel,
Csodálkozva így felelt:
"Két fiú lett és ha
közbe
Meg nem jön a Róna,
Ki tudja, még hány született vóna."
Ha elküd a
Vejszenfeldné negyedkilenc tájba,
Hogy aszondja: ugorjon csak le
a specerájba,
Hát akkor én be is mennék akkurát a bótba,
Ha a
lendőr a bót előtt ippeg ott nem vóna.
Ott a lendőr az ajtóba, a
vásállót szidja,
Aki nagyon sietne mán, azt mellbe
toszítja.
Hosszú sorba be köll állni mindenféle népnek,
Akkor
osztán eléri, hogy na mit ér el?
Azt éri, hogy a lábára lépnek.
Ha túró
köll, a speceráj előtt állok sorba,
Ha liszt köll, a pékbót előtt
kólintanak orrba.
Ha dohány köll, trafik előtt, ha egyéb kell,
másutt,
Sorozás a lendőröknek is mán a szokásuk.
Elkezdi az
ember reggel a sorba beállni,
Ott van joga türelemmel este hétig
várni.
Akkor aztán azt hallja benn, mikor be tud menni:
Ippeg
most fogyott el minden, nahát mit kap?
Azt kapja, hogy nem
kapható semmi.
Tűrtem,
tűrtem, tűrögettem ezt a sorbaállást,
Etettem a kis fenével a
cselédi állást.
Egyszer osztán, mikor megint nem kaphattam
cukrot,
Ott mingyán elhatároztam: a Dunába ugrok.
Megírtam a
levelemet jó szülőanyámnak,
Akkor osztán elindultam halni a
Dunának.
Hát a parton csak megállít a lendőr morogva,
Odamutat,
oszt aszondja, látja a sort?
Ne ugráljon, álljon be a sorba.
Egy szőke
asszony férje volt
A nagyhasú Peták Samu
S a szívében
felébredett
Egy kellemetlen kis gyanú.
Detektivet hozott
tehát,
És megbízást adott neki:
"Az esti gyorssal Bécsbe
mék,
Ön addig nőmet meglesi.
Gyanumra, hogyha lesz alap,
A
főpostára elszalad,
S rögtön telegrafál nekem.
A jelszó,
mondjuk, ez leszen:
Tam."
Peták
barátunk útra kél,
S a jó detektiv lesbe állt.
Petákné már
féltiz felé
Egy függönyös konflisba szállt.
Tizenkettőkor
visszajött,
S hozott egy másik új urat.
A jó detektiv
hümmögött:
Hm, a Petákné jól mulat.
Aztán markába
röhögött:
"Tudom már, mit sürgönyözök.
Valóban finom
tréfa ez,
A telegrammban ennyi lesz:
Tam-tam."
Indult
póstára a detek,
De vissza is fordult legott,
Mivel Petákék
ajtaján
Egy ujabb úr kopogtatott.
A jó detektiv állt, csak
állt,
A lába elzsibbadt belé
S a népes nagy forgalmat ő
Másnap
fél egyig kémlelé.
Egy hadnagy a Peták-lakást
Másnap fél
egykor hagyta el,
És a detektiv elszaladt,
És ezt a sürgönyt
adta fel:
"Tam-tadaram-tadaram-tam-tam."
A férjemet,
Krausz Atillát, én nem hagytam békibe,
És hogy életem hiányos,
azt beszéltem néki be,
Nem szabad fecsérlenünk a gyorsan szálló
perceket:
Belvárosban meg kell nézni ezt az ujabb Herceget.
S
bár a jegyre egy félhavi fizetése ráfolyott,
Kedves férjem, jó
Atilla, megrendelt egy páholyot.
Este hétkor ott beültünk, a
darab megkezdetett,
Néztem, néztem és a gukker két kezemben
reszketett.
Ó Atilla,
Látod, ugy-e jó a Tilla.
Tilla, az
egy grófné, aki minden udvarlót tegez,
Ejnye, ejnye,
csodálkoztam, grófi körben jól megy ez.
Egyik úr Damoklesz báró,
ki egy késről fantazál,
Másik úr egy jó kis gyilkos, Belzebub
vagy Balthazár.
Harmadik úr egy Harsányi, de a Rezső nem a
Zsolt,
Ki az ópiumpótlékról több szakkönyvet bemazsolt.
Negyedik
úr Tillával pár percig házastárs vala,
Ötödik úr... nem tudom
már, nagy tolongás, trallala.
Ó Atilla,
Látod, ugy-e jó a
Tilla.
Paulay a
szerepben minden nadrágost megesz,
Kést ad nekik a kezökbe és
aszondja: most tegezz!
Mikor aztán a Testőrbül játszik el egy
részletet,
Ezért egyik meggyilkolja, és a darab kész lehet.
Ámde
jön a nyomozás még, hogy Tillát ki ölte meg,
Bárdost erre a
színpadon kihallgatja a detek.
Bárdos sír és azt feleli: Isten
látja lelkemet,
Azt ilyen nagy tolongásban megmondani nem
lehet.
Ó Atilla,
Látod, ugy-e jó a Tilla.
Eddig volt.
S a Tillát én Csillag Annának képzelem:
Százhetvenöt ember hosszú
Loreley-érzelem.
Hazamenet a kocsiban jó férjemet tépdesém:
"Nos
barátom, okultál-e itt ezen a népmesén?"
Férjem erre nem
szólt semmit, hanem otthon kés nekül,
Ópium és tennisz nélkül,
sőt mit mondjak: ész nekül
Nekem esett, imádott és kedves volt és
hencegett,
Hogy az Isten áldja meg a két kezével Herceget.
Ó
Atilla,
Látod, ugy-e jó a Tilla.
Mottó:
Nem
koplalok, minek is,
Juszt is eszem, igenis.
Én
Istenem, te látod a magasból a lelkemet.
Én Istenem, te tudod
csak, amennyit én szenvedek.
Szép fiatal életemnek milyen korán
beborúlt,
Nevetni már nem is tudok, legfeljebb egy szomorút.
A
hízásra hajlamom van, csak azt hajtja a mama,
Ha egy kicsit
többet eszem, már azt mondja: nanana!
Sőt amit nyert felettem, a
legborzasztóbb diadal:
Hogy aszondja, mindennemű tésztaféle
fiatal.
Ilyenformán
hogyne lenne szívemben nagy a tusa,
Mikor bejön ebéd végén, ó
istenem, a csusza.
Vagy tegyük fel: a világon ugyan minek
létezek,
Ha csak másnak virulnak az asztalon a rétesek.
Tészta
helyett nekem csak a fájdalom a kenyerem,
Nincs talkedli, de van
bánat, a bánatot lenyelem.
Cukrászdába szökök néha, a levegő ha
szabad,
Ott aztán a torták között kisírhatom magamat.
Úgy is
tudom, hogy én most már nemsokára meghalok,
Remélem egy szebb
világba visznek fel az angyalok.
Csak azt kérem a mamától,
utóljára: tegye meg,
Koporsómba mindenféle tortanemüt
tegyenek.
Akkor aztán sírni fognak, de sírhatnak vissza
már,
Mondhatják már hiába, hogy egyél, egyél, kis szamár,
Nem
támaszthat fel engem már semmiféle hatalom.
Halott leszek. De a
tortát mindet, mindet befalom.
Ti barna
nők, ti lángolóak,
Ti frissek, fürgék, pajkosak,
Kis ördögök
ti, kábitóak,
Ti hancuzók és hangosak,
A szívemet már másnak
adtam
És másé már az életem,
A barna ellehet miattam,
A
barna nem kell énnekem.
Kiért vívódom és nem alszom:
Az én
szerelmem szőke asszony.
Ti szőke
nők, ti drága enyhék,
Ti andalító angyalok,
Ti kedves és
parfőmös lepkék,
Nem kelletek, csak hagyjatok.
Mert minden
sóhajt, minden vágyat,
A lelkem minden halk szavát,
Mint egy
szerény kis rózsaszálat,
Egy más asszonynak nyújtom át,
Övé a
vágyam, célom, tettem,
Egy barna nő bolondja lettem.
Ti
asszonyok, ti nők, ti szépek,
Ti selymesek, ti
finomak,
Kíváncsian ha végignéztek,
Mit tudjátok ti
kínomat.
Mit tudjátok, hogy hogy sajnálom
Szegény elfáradt
szívemet,
Amelyre forró kis virágot
Az álmok rég nem
hintenek.
És mennyit szenvedek, de mennyit.
Én nem szeretek
senkit, senkit.
Hordtam én
már hosszú boxot, kurta chevreauxt, csattosat.
Hordtam lakkot
bőrbetéttel, tarkaszürkét, kapcsosat.
Hol a sarka flitteres volt,
hol stikkelt a kapnija,
Férjemnek minden divatba bele kell
harapnia.
Oh de most túl antiloppon, túl kamgár-betéteken
Új
szenzációt kreált a Modedámesz én nekem.
Sem cipellő, sem nem
csizma, egyszerüen szédítő,
Jaj de szép a csizmacipő.
Sem cipellő,
sem nem csizma, feszt a láb, de nem kemény,
Szára is van, sarka
is van, mit beszéljek? Költemény.
Térdig ér és minden része
egyformán érvényesül.
És a lábam termetéről minden férfi
értesül.
Sőt mivel ma minden szoknya szintazonkép térgyig
ér,
Roppant izgató dolog, ha suszter ilyet mércsikél.
Lenn is
méri, fenn is méri, itt is, ott is méri ő,
Jaj de szép a
csizmacipő.
Láttam ezt a
Vinersikben és aszondtam: förtelem,
Nincsen arra kázus, hogy én
ezt a rondát fölvegyem.
Mostanában a nuvoté mindig sikes lenni
szok,
Csakhogy ez már türhetetlen, ilyen formátlan piszok.
Mégis
láttam, hogy színpadon ilyet húz fel a Fedák,
Gondoltam hogy ő
csak tudja, én is rendeltem tehát.
Hogyha ő jónak találja, mért
ne én, az úri nő?
Jaj de szép a csizmacipő.
A hajamon
simléderes kalauzi sapka,
A táskám meg jegyekkel van telistele
rakva.
Elindítok, lecsengetek, megállítok szépen,
Ha átszálló,
hát én annak a csücskét letépem.
Az utastól megkérdezem, hogy
hova szolgálhatok,
Borravalót mégse adnak, nohát ilyen állatok,
A
pénzemen spórolják a hasukba a kenyeret,
De én mindet
kiszolgálom, a fene ott egye meg.
Szegény embert, még az ág is
húzza.
Én vagyok a Békávété legjobb kalauzza.
Szolgálati
szabályzat aszondja, hogy aszondja:
Kalauznak a jó modorra mindig
legyen gondja.
Az utasnak nincs is velem soha baja semmi.
Hiszen
ha csak arról van szó, próbálna csak lenni!
Ha valamék az én
kocsim padlójára pökdösött,
Hát én nem a táblára, de a hasába
bökdösök.
Meg amikor álldigálnak heten már a perronon,
A
felszálló nagyságától hamar a szót megvonom.
"Mer magának
félselyem a bluza?"
Én vagyok a Békávété legjobb kalauzza.
Tudja isten,
mégis érzem, hogy a sorsom árva,
Hogy be vagyok cudarul a
szolgálatba zárva.
Megtetszek én hébe-hóba egy-egy katonának,
De
ahogy egy kicsit gyöttek, mindig csak leszállnak.
Ritka, hogy az
ember jegyet a végállomásig ad,
Alig néztem egy firert, már
nézhetem a másikat.
Ilyenkor oszt úgy adom ki szívembéli
bánatom,
Hogy a lépcsőn a rikkancsot csunyául megtámadom.
Árva
kezem a szijjat meghúzza,
Én vagyok a Békávété legjobb kalauzza.
Pár éve jött
Galiciából Pestre.
Hogyan csinálta ezt, örök titok,
De
tény-való, hogy egy kis kapu mélyén,
Piszkos cukrokból egy sátort
nyitott.
A Schlesinger nem volt jóképü ember.
Alattomos szőrös
kis arca volt,
Ha utcakölykek fogdozták a cukrát,
Mint egy kis
mérges pincsi úgy csaholt,
A Schlesinger.
Két évre rá,
már festetett egy siltet,
Kistájgerolt egy jámbor kis szabót,
A
vézna és ravasz kis Schlesingernek
Egyszerre csak nagy
fűszerboltja volt.
A kis pesztráknak rosszul adott
vissza,
Acsarkodott és csalt és dolgozott,
Ugrált a pult
mögött, akár egy patkány.
S ahol tehette, kéz alatt lopott
A
Schlesinger.
És tegnap
arra jártam és benéztem.
De ime Schlesinger sehol se volt.
Ott
ül helyette egy göthös kis asszony.
Nem szól, csak ül. És csendes
most a bolt.
"Az úgy volt, kérem, tetszik tudni, kérem,
Az
én uram önként jelentkezett,
Románt akart ő minden áron ölni,
És
Erdélyben valahol elesett
A Schlesinger."
Más
asszonynak vén a férje, és azt sírja-ríjja,
Hogy a lelkiéletének
igen nagy a híjja.
Jaj istenem, az ő ura igen öreg ember,
Nem
veszi őt körül igaz, derék szerelemmel.
De énnekem más a bajom,
mint a többi nőnek,
Nem vén ember az én uram. Sőt
ellenkezőleg.
Szép a hitvesi gyengédség, azt a kutyafáját,
De
az nem szép, ha az embert
Lépten-nyomon, éjjel-nappal,
Furtonfurf
és folytonfolyvást
Ölelik és csókolják és
Agyonmacerálják.
Az én uram
megkezdi már hat órakor reggel,
Hetven puszit a képemre, még
mielőtt felkel.
Napközben is ölel, csókol, soha nincsen
nyugta,
Úgy megszorít, úgy becsókol, ahogyan csak tudja.
Galicia
térképe sem lehet tarkább nálam:
Csupa kék folt a karom, meg
csupa zöld a vállam.
Még ebédnél sem hagy fel a dühös
szerelemmel,
Fülön csókol, nyakon csókol,
Vállon csókol, kezet
csókol,
Hajon csókol, csókol, csókol,
Rettenetes ember.
Ilyen dühös
csókos ember nem s való férjnek.
Legalább egy napom volna, hogy
magamhoz térjek.
Ne adj isten, ölel, markol, szorít, harap,
csókol.
Nem való ez hites férjnek, elég volt a jóból.
Hát én
bizony a válópert be is adom holnap,
És azután ezt az embert,
Ezt
a vadat, ezt a drágát,
Megtartom, mint elvált asszony,
Titkos
udvarlómnak.
Sohsem
kérdezte, mi lesz holnap,
Hisz nők után mindig loholhat.
Csak
élt belé a nagyvilágba
Monokliját szemére vágva
A vén
gazember.
Szerette pezsgőben az édest,
A cimborák közt a
kedélyest,
Cukrászdában az almásrétest,
Az úrilányok közt a
kétest
A vén gazember.
Járkált dudolva, énekelve,
A színház
mindég érdekelte,
Fütyölve nézte a világot,
S a pénzének
nyakára hágott,
A vén gazember.
Volt egy fia, komoly
fiskális,
Komoly, ki vagyont szerzett már is.
Azt látta el
mindég zsebpénzzel,
Ez a pénzt szórta tele kézzel
A vén
gazember.
S mire az ember könnyen rászok,
Voltak jószívü
uzsorások.
Sőt olykor váltóblankettára
Rokonok nevét írja
rája
A vén gazember.
Ha szidták, szépen meghallgatta,
Hogy
megjavul, azt megfogadta,
Dehogyha egy fruskát meglátott,
Vett
néki husz krónért virágot
A vén gazember.
Végül kért itt-ott
öt forintot,
De fess, karcsú zsakettbe ringott,
Fehér haját az
ördögadta,
Finom borbélynál fodroztatta,
A vén gazember.
Az
élet szép, a napfény langyos,
Aszfalton sok varrólány hangos,
Oly
szép a lábuk mozdulatja,
De egyszer itt kellett, hogy hagyja
A
vén gazember.
Csak elszédült a kávéházban.
Voltak a tartlizók
nagy lázban,
Fejét a pikkolóra hajtva
Mosolygott s meg volt
szépen halva
A vén gazember.
A főpincér dünnyögte
csendben:
"Még várhatott vón, hogy elmenjen,
De persze,
kutyateremtette,
A feketéjét nem fizette
A vén gazember."
Ő
akkor indult már az égbe
Zsakettosan az Úr elébe.
Megrémültek
az angyalkölykek.
"Rémes! Uram, tudod, ki jött meg?
A
vén gazember."
Az Úr fejét csóválta. "Ejnye,
Hogy
mer ez jönni ilyen helyre?
Nincs mód, hogy bűnét
megbocsássam,
Eresszétek be, de ne lássam.
A vén gazember."
Azt mondtam:
"Hogy van, merre jár?"
És ezt gondoltam: "Ó,
nagyon szeretlek."
Ő így szólt: "Hát csak lassan
megvagyok."
S gondolta: "Hja, engem sokan szeretnek."
Azt mondtam:
"Szépen süt a nap."
És ezt gondoltam: "Meg kell
halnom érte."
Azt mondta: "Jó színben van,
asszonyom."
És ezt gondolta: "Sajnállak, szegényke."
Azt mondtam:
"Jöjjön egyszer el."
És ezt gondoltam: "Mért
hagysz így szenvednem?"
Ő így szólt: "Jó, majd
egyszer felmegyek."
S nem gondolt semmit, elnézett
felettem.
A kék
szalónban ültek és csevegtek.
Az este forró volt és izgató.
A
doktor udvarolt, beszélt, könyörgött,
A szőke özvegy nem volt
bíztató.
Kacagva szólt: "Hová gondol, fiacskám,
Talán,
ha vár, majd egyszer elmegyek."
Kacéran nyúlt a vert
ezüstdobozba,
Rágyújtott, hátradőlt és nevetett.
Vékony
bokáján felcsúszott a szoknya,
Ügyetlenül két csöpp újjával
fogta
A luxort.
Két szép
ajakról kéken szállt a felhő.
A doktor úr ezt már nem bírta
ki.
Gorombán rácsapott a nő kezére
S a cigarettát úgy csavarta
ki.
Mohón, hamar szájába vette
A drága, édes, forró száj
nyomát,
Két mélyet, kéjeset szívott belőle
És újra kezdte a
litániát.
"Lenn vár az autó" - folyton ezt
szavalta,
S közben kidobta, mert kezét zavarta,
A luxort.
Egy kis
piros pont kinn repült az éjben.
"Mit dobtak ott ki? Lássuk
csak, mi az?
Hóhopp, hová esett, hahó, gyerünk csak!"
Szaladt,
szaladt egy borzas pékinas.
Felvette, ó és szítta, szítta,
szítta,
És élvezett kimondhatatlanul.
A kapuból ekkor surrant
ki gyorsan
Egy fátyolos hölgy és egy prémes úr.
Elment az
autó. Ő utánuk nézett.
S eldobta aztán, mert körmére égett,
A
luxort.
Isten, ki
fentről szíveinkbe nézel,
Szegény kis kérésünket hallgasd
végig.
Eltünődvén a régi szép időkön,
Szelidke vágyunk száll
hozzád az égig.
Emlékszünk régi délutánjainkra,
Haboskávét
kavargattunk nyugodtan,
A boldog kávéházban füst kanyargott,
Ha
Hikszosz kellett, azt megkaptuk ottan.
A régi kávét, a füst régi
kékjét.
Add meg uram a békét!
Felkeltünk
reggel, hivatalba mentünk,
Délben nyugodt ebéddel várt az
asszony.
Én Istenem, volt hús és volt kenyér, és
Bocsáss meg,
hogyha ezt is felpanaszlom:
Jókedvünk volt, lumpoltunk néha
egyet,
S haza vetődtünk vigan virradatkor.
Én Istenem, nem
szemrehányást mondok,
De záróráról szó se volt még akkor.
Add
vissza már, Uram, lelkünk kedélyét,
Add meg Uram a békét!
Akkor még
élt az árva gyermek apja,
Kit gránát vágott széjjel
Szerbiába.
Akkor még élt a húsz éves jogászka,
Kit anyja
tébolyodva vár hiába.
Akkor még nem volt tengere a vérnek,
Akkor
még nem volt vihara a jajnak,
Nem őrültek meg akkor még a
népek,
Melyek most egymás torkának rohannak.
Ha Isten vagy,
szakítsd már ennek végét,
Add meg Uram a békét.
Magdolna a
Belvárosba cipelte a férjét,
Mert megszokta: ha vásárol, mindég
elkisérjék.
Magdolna a frizérhez ment frizurát csinálni,
És a
szegény férjnek addig kívül kellett várni.
Hát ahogy vár, jön az
abbé, a háznak barátja,
Kezet fognak, hogy aszondja: ázatos
szolgája.
És míg benn a szép Magdolna ondolát
csináltat,
Férj-uram meg tisztelendő kívül diskurálnak.
"Hajjaj
kérem, - mondja a pap, - itt a Váci-utcán
Nem istenes dolog ez a
mindenféle pucc ám.
Ma mindjárt az első gyónóm, egy úri
menyecske,
Olyanokat gyónt nekem, hogy ejnye
teremtette.
Meggyónta, hogy három úrral csalja meg a férjét,
De
a férje semmit se tud, hülye szegény végkép."
"Hahahaha,
- mondja a férj, - ki lehet az, kérem?"
"Köt az eskü,
- mondja a pap, - tilos elmesélnem."
Ekkor lép ki
szép Magdolna tornyos frizurával.
Látja, hogy az abbé ott áll a
hites urával.
"Adjon Isten, kedves abbé, miről
vitatkoznak?"
Szól az abbé: "Arról, hogy a hölgyek
milyen rosszak."
"Bizony én is, - szól Magdolna, -
vallom ezt a tételt,
Csakhogy engem kezeljenek, mint férjes
kivételt.
Olyan tiszta vagyok, mint a nap amikor felkel,
Hiszen
legelsőnek gyóntam magánál ma reggel."
La
peureuse.
(Choderlos de Laclos.)
Lison a
városból megtére.
Éjszaka volt.
Mit hallott nagy
rémületére?
Nem sütött hold.
Pierre a pásztor, jött
dalolva,
Jaj, mama, jaj!
Ki őt már régen ostromolta,
Megvan
a baj.
Mit tehetett
szegény leányka?
Éjszaka volt.
Elindult futni lóhalálba.
Nem
sütött hold.
De egy nagy kőbe botlott szépen,
Jaj mama, jaj!
S
Lison ott végignyúlt a réten.
Megvan a baj.
És egyszer
még ez évben ismét
Éjszaka volt.
Lison világra szült egy
ipsét.
Nem sütött hold.
"Anyám, ne szidjál
agyba-főbe!
Jaj, mama, jaj,
Könnyű elbukni egy nagy
kőbe.
Megvan a baj."
A lányok
varrtak, mértek, öltögettek,
Csodálatos, tündöklő
díszruhákat.
Négy grófnő, öt csillagkeresztes dáma
Pazar ruhát
itt rendelt meg magának.
A lányok közt ott görnyedett Eliz
is,
Fájó kis ujja megpihent a selymen.
Megállt, sovány
mellében egy sóhajjal,
És nézett, nézett messze túl a termen.
Egy
hercegnő gazdag... egy hercegnő boldog...
A direktrisz
rápillantott Elizre:
"Mi az, kisasszony? Bámészkodni nem
kell!"
Eliz megrezzent. És serényen hajlott
A gazdag
slepp fölé a flitterekkel.
De tíz után, mikor már mind
elmentek,
Még ott maradt titokban egymagában,
A sleppet nézte,
félve simogatta,
Szent borzalommal ott, a nagy szobában.
A
hercegnő sleppje... a hercegnő boldog...
Eliz
szemében felvillant az élet.
Egyszerre hirtelen vetkőzni
kezdett.
És vakmerően vette fel magára
A szent ruhát, az
ékköves nagy sleppet.
Aztán kigyúlt, az összes lángok égtek.
Ő
hajlongott, mosolygó volt és kedves.
Ah, gróf, ön itt... ah,
fenség, milyen elmés.
Vezessen, herceg, a miniszterekhez.
A
hercegnő szép ma... a hercegnő boldog.
Így játszott
ő a néma nagy szalónban,
A próbabábok körben álldogáltak.
Ő
bókolt, finom volt, szép volt, kacér volt,
Aztán fogott egy
sámlit, mert elfáradt.
Fejét fércek közé hajtotta lassan,
Arcán
egy forró könny futott le szépen,
És álmodott a fűtetlen
szalónban.
Nagy némaság. Csak ő lélekzett mélyen.
A hercegnő
alszik... a hercegnő boldog...
Alul
csámpás, felül ordít, ez a Friedmann Istvánka,
Az Isten is
rosszkedvibe teremtette világra.
Ahogy reggel hét órakor a két
szemit kinyitja,
Meg se tudok mosakodni, mán a kávét
visítja.
Teli csésze kell neki, mer ha nem adom úgy tele,
Fődhö
nyomja a findzsát, oszt a hasamba rúg bele.
Még hogy István. Fene
bele. Úgy, hogy Pista, nem is jó.
Öt éves a Friedmann István, de
húsznak is nagy disznó.
Istvánka, a nagy újját az orrábul vegye
ki!
Hoggyaffene egye ki.
Ha betöri az
ablakot, gyün a vici, mi a kár.
Ha meg betöri a fejét, a
Friedmanné kiabál.
Ha kidűti a mosólét, én törlöm fel a
konyhát,
Ha eltöri a pohárt, az én bérembül levonják.
Ha
elviszem sétálni, a szaladgálás a baja,
Úgy futkos át a kocsik
közt, hogy kitör a nyavalya.
Ha meg este mákos bájglit tesznek be
az asztalra,
Egy se jut ki a konyhára, az Istvánka
befalja.
Istvánka, a nagy ujját az orrábul vegye ki!
Hoggyaffene
egye ki!
Na de mostan
nem fog ki mán én rajtam a gyerekész.
Van nekem egy esmerősöm,
szabadságolt szekerész.
Az Istvánkát ha délután kiviszem a
ligetbe,
Istvánka a szekerésztül nagyon be van ihedve.
Igen
nagy a szekerészben irántam a szeretet,
Szeretetbül pofozza meg
számomra a gyereket.
Azóta az Istvánka is minden szóra
hederít,
Álgya meg az én istenem a szekerész tenyerit.
Istvánka,
a nagy újját az orrábul vegye ki!
Hoggyaffene egye ki!
Ahogy volt,
egyszerű szavakkal elmesélem.
Erdélyben történt most az egyik
télen.
A domb alatt feküdt egy székely ezred.
Sötétedett.
Lassan havazni kezdett.
Székely bakák aludtak ott a
hóban.
Egyszerre bőszen és irtóztatóan
Zúdult le rájuk szörnyű
oláh tenger.
Vad ordítás és ember hátán ember.
A támadás a
frontot ott betörte,
Ezt itt megölte, azt ott elsöpörte.
Hiába
szóltak: "Ott szorítsd! Elébe!"
Egyet leszúrtak, száz
ömlött helyébe.
A székelyek
szúrtak, döftek, haraptak,
De haszna nem került a szent
haragnak.
Vérét eresztve minden cseppnyi térnek
Románok már az
ágyúinkhoz értek.
Két tüzér már elnyúlt halálos sebbel.
S
egyszerre ott volt egy őszes kis ember.
Hogy honnan jött, azt nem
láthatta senki.
Az oláhot korbáccsal kezdte verni.
Döbbenve
álltak ott egy csepp időre,
S ő harsogott: "Székely fiuk,
előre!"
Székely szemek szörnyű fénnyel lobogtak,
Román
csontok reccsentek és ropogtak.
Futó románok
a dombaljba értek.
"Srapnellt közéjük, csak tovább,
tüzérek!"
Az ősz kis ember, fél szemén kötéssel,
Egyszer
csak eltűnt. Tán a föld nyelé el.
A győztesek elfoglalták a
dombot,
Dekkungot ástak s olvasták a foglyot.
Egy székely
eltünődve nézett széjjel.
"Ki volt az ősz kis ember ott az
éjjel?"
Egy másik lassan felnézett az égre,
S erősen
gondolkozva szólott végre,
Szólt csendesen, s megborzongott a
teste:
"Egy könyvben láttam Bem apót lefestve."
Hajamba
tettem bársony csokrokat,
Úgy fésülködtem, mint jó dédanyám,
S
a kávé altwien porcellánban állt
Igen művelt családom
asztalán.
Tojásdad rámás régi képeket
Akasztottam szobám
falára fel,
Volt egy spinétem és az ablakot
Hótiszta
csipkefüggöny zárta el.
Kellett nekem biedermeier.
Adtunk
estélyt, szépet, negédeset,
A társaságban volt egy
építész,
Sápadt, magas, borotvált, érdekes,
Altwien-szerű és
ábrándozni kész.
A kertbe kisért andalogni ő,
Ezüstösen
nézett le ránk a hold,
Bent egy Schubertet zongoráztanak,
S
mindennek oly romantisch íze volt,
Kellett nekem biedermeier.
Csak
lépdegéltünk szép regényesen,
Én mondtam: ah! és ő azt mondta:
ó,
És hogy vállára ejtettem fejem,
Egyáltalában nem
csodálható.
De ekkor jött a férjem hirtelen,
Ezüstös fénnyel
nézett ránk a hold,
Férjem pedig szép csendesen megállt,
S
lekent egy-egy irtóztató pofont.
Kellett nekem biedermeier?
Tudom, hogy
néha megkínozlak,
Egy villámló kacér szeszéllyel,
Tudom, hogy
fáj, ha társaságban
Merész mosollyal nézek széjjel.
Bolond
szeszély, mindig belátom,
Tudom, hogy ezt nem kéne tennem,
De
jól esik, ha fájni látlak,
S kacagva öltöm rád a nyelvem.
Asszony
vagyok.
De ugy-e
néha megszorítom
Erős, derék kezed titokban,
És van nézésem
néha lopva,
Amelyben minden láng meglobban.
Tudom, hogy nem
jó, ha belémlátsz.
Nem jó mindent, mindent mutatni,
Hiába,
vannak néha percek,
Mikor nem, nem tudok tagadni,
Asszony
vagyok.
Vigyázz! Az
asszony lelke drága,
S ha titkát egyszer megmutatta,
Mindent
kér mindenért cserébe,
És rémes árat adsz miatta,
Vigyázz!
Mert egyszer rádborulok,
Veszélyes csillogású szemmel,
Egy
csókot még, egy véres csókot, -
S megfojtalak a két
kezemmel,
Asszony vagyok.
De ugy-e
mindig fogsz szeretni?
Mindig enyimnek fogsz maradni?
Szelid a
szív, ha simogatják,
És olyan könnyű simogatni.
Kérlek:
szeress. Kérlek, könyörgöm:
Maradj meg én
egyetlenemnek,
Szeszély, bosszú, - hiába minden,
Kimondhatatlanul
szeretlek,
Asszony vagyok.
Hektor
barátunk, egy fajtiszta foxi,
Mélázva szaglászott a nagy
köröndön.
Ott megpillantott egy japáni pincsit
S az ismeretség
meg volt kötve rögtön.
"Hektor vagyok", - szólt két
fülét hegyezve
S a bájos hölgytől kissé megzavartan,
A pincsi
is el volt fogódva kissé.
"Nevem Kokó," - ezt
vakkantotta halkan.
Nagy ismeretség kezdődött meg ekkor:
A
csöpp Kokóba szerelmes lett Hektor.
Egy szép
napon a háború kitörvén,
A két kutyus rossz néven vette
eztet.
Ebzárlat is volt, nem találkozhattak,
S a kosztjuk is
már gyenge lenni kezdett.
Hektor a Höfert leste csak naponta
S
ha baj volt, a jelentést megugatta.
Kokó szegény el volt foglalva
roppant,
Négy újszülött kis kölykének miatta.
A hustalan napok
bejöttek végül.
Kérlek Kokó, mi lesz most sonka nélkül?
Egy szép
napon, hah, milyen zord az élet,
Egy nagy plakátot ugatott meg
Hektor.
"A hadseregnek húzóállat is kell,
Ebek
soroztatnak ekkor meg ekkor."
Kokó vonított négy kölykével
együtt.
Nyaf-nyaf, bevették Hektorkát, a férjét.
"Ebadta!"
Így vakkantott Hektor egyet
S rögtön megírt egy felmentési
kérvényt.
Hiába minden. Vitték a menettel.
A háború már a
kutyának sem kell.
Ti városiak,
szegény pestiek,
Kőrengeteg szegény hajszolt lakói,
Mit
álmodtam ma éjjel, gyönyörüt?
Szeretném nektek szépen
eldanolni.
Vasútra ültem. Messzi, messzi ment.
Miskolcz vagy
Kassa, nem jut már eszembe.
Kis állomás jött. Ott kiszálltam
én.
Aztán csak mentem, mendegéltem menve.
Hajnal volt még,
novemberi hajnal.
Liláskék
volt a halvány szürkület,
A bundámat fázósan összehúztam.
Az
út mellett, derengő réteken,
Köd úszott még és én a ködben
úsztam.
Órák hosszáig mentem így gyalog.
Pitymallott már. Egy
völgyi útra értem.
Hegyes vidék következett. S a táj
Erdőt
igért a kéklő messzeségben.
Mentem szépen, madarat hallgattam.
Már reggel
volt. Otthagytam az utat.
A mély, a barna rengetegbe tértem.
Ó
istenem, hogy mondjam nektek el?
Csodálatos az erdő. Nem is
értem.
Mély csend. A vén fák oldala mohos.
Rozsdavörös az ősz.
A vadon csendes.
Egy lélek sincs sehol. Csak fák, meg fák.
A
süppedő avar harmattól nedves.
Csend van, csend van, csodálatos
csend van.
Tág
orlyukakkal szívom a szagot.
Egy mohos tölgynek dőlök
eltünődve.
Valahol szól egy didergő kakuk.
- - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - -
Ez érthetetlen, meg nem
foghatom.
Oly mély a reggel óriási csöndje.
Meghatva bámulok.
Be gyönyörű.
Harmat ez itt? Mi ez? A szemem könnye.
Állok,
állok a rengeteg mélyén.
És
körülnézek. Nincsen villamos.
Nem csattog itt a konflisok
patája.
Nincsenek futó, lármás emberek.
Nem harsog
rikkancsoknak teli szája.
Nincsenek itt féllábú katonák.
Az
asszonyok nem állnak itt menetben.
Nincs semmi, nincsen
ujságkirakat.
A háborút, azt itten elfeledtem.
Őszi erdő, be
messze vagy innen.