HARSÁNYI ZSOLT: A BOLOND ÁSVAYNÉ

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-069-3 (online)
MEK-14386

Történik egy mezőségi kastélyban,
az I. felvonás a szabadságharc alatt,
a többi három a világháborúban.

Régi magyar kúrián vagyunk. Az épület kastélynak is beillik. Ezt látni lehet fehérre meszelt bolthajtásain. S a lépcsők és ajtók beosztásán láthatni, hogy emelet is van. Mikor a függöny felmegy, a földszinti legnagyobb szoba tűnik elénk, amelyet ma hallnak nevezünk, de akkor palota volt a neve. A falakon sok a vadásztrofea és az ős-arckép. Van olyan szalmakoszorú is, amilyennel a cselédség arató-ünnepkor kedveskedik a birtokos gazdának. A színen Ásvayné tartózkodik, aki karosszékben ül és divatlapot olvas, közben a bölcsőt rengeti féllábával. Bábi, öreg asszonycseléd, rakosgat; most szedi le az asztalt, az utolsó darabokat rakja be a pohárszékbe. Téli este, vacsora utáni hangulat. Jó sokáig tart a szótlanság békés csendje. Ásvayné, aki tizennyolc éves fiatal asszonyka, s még úgyszólván gyermek maga is, ringatás közben dúdol.

Bábi befejezte munkáját, megáll, vár. Majd mégis megszólal: Tekintetes asszony, instállom.

Ásvayné felnéz: Nézd, a végén úgyis megmondod, ami a begyedben van. Mit kéreted magad?

Ásvayné: Beszélj már, a jó Isten áldjon meg. Rimánkodjak, hogy beszélj? Mi bajod van a tekintetes úrral?

Bábi: Öt szivart szítt el az éjszaka. Kintről néha hózivatar, de alig hallhatóan.

Bábi: Reggel öt szivarvéget találtam a szobájában. Pityók béres pedig, aki fájós foga miatt egész éjszaka fenn vót, azt mondja, hogy a toronyszoba ablakában hun világos vót, hun sötét, hun megint világos. Látnivaló, hogy nem tudott aludni, meggyujtotta a gyertyát, elszívott egy szivart, aludni próbált, egy órát hánykolódott, aztán megintelen csak meggyujtotta a gyertyát, oszt új szivarra gyujtott. Tekintetes asszony, ez nincs Isten nevibe.

Ásvayné kis szünet után: Jól van, majd kifaggatom. Köszönöm, hogy szóltál. Akarsz még valamit mondani?

Ásvayné: Jól van. Akkor mehetsz aludni. Újra a divatlapba merül, de nem tud odafigyelni.

Ásvayné: Adjon Isten jó éjszakát. Bábi lassan indul kifelé. Mikor az ajtóhoz ér, Ásvayné megszólal. Ebéd után egész jól aludt.

Ásvayné tünődik. Jól van, csak eredj aludni A bölcsőt majd beviszem magam. Bábi indul.

Ásvay az emeletről jövet megjelenik: Bábi! Fiatal férfi, de körszakálla van.

Ásvay: Mindjárt meghallod. A bölcsőhöz lép. A fiatal tekintetes úr alszik? A takaróhoz akar nyúlni.

Ásvayné hirtelen lefogja a kezét: Ne bántsd. Felébreszted. Úgy alszik, mint a bunda.

Ásvay: Ugyan ne okoskodj. Minek legyen fiam ha még csak nem is nézhetem? Óvatosan a takaró alá néz. Szép gyerek ez nagyon. Tisztára az apja.

Ásvayné: Az. Különösen a szakálla. Hagyd már, mert csakugyan felköltöd.

Ásvayné: Hogyne. Az anyjához semmit nem hasonlít. Anyja egyáltalában nincs is. Hogy lehet egy gyereket ilyen rendetlenül betakarni. Való neked gyerek.

Ábris inas, belép: Itt vagyok, tekintetes uram. Háta mögött a kíváncsi Bábi is felbukkan.

Ásvay: Lemégy az istállóba, felköltöd Gergelyt. Fogjon be a kis szánkóba.

Ásvay Bábinak felel: Neked könnyű, mert ha menni akarsz valahova, vén boszorkány, felülsz a seprő nyelére. De ha én el akarok menni, nekem szánkó kell. Ábrishoz. Te is velem jössz. Két puskát, lábzsákot. Egy-kettő.

Ásvay: A magad házánál dirigálj. Na, gyerünk. Ábris vállat von, Bábi a fejét csóválja, elmennek.

Ásvayné nézi férjét, aki jár-kel, majd felvesz egy könyvet: Délután azt mondtad, hogy mégsem mégy el.

Ásvay: Délután azt mondtam, de most mégis elmegyek. Veszi a könyvet, leül felesége mellé. Olvassak, amíg befognak?

Ásvay fellapozza a könyvet: «Mosolyogj rám, édes feleségem - Nincs virág a földön és az égen - Csillag, amely képviselhetné a - Kedvességben mosolygásodat.» Ez szép, úgye?

Ásvay tovább olvas: «Már ha rajta arcodon a felhő, - S fuvalom, mely elröpítse, nem jő: - Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek, - Mosolyodnak hajnalával azt.» Mégis van rím. A két első sor rímel. Feleségem, - égen. Felhő - eljő. De a két utolsó sor nem rímel mégsem. Ez a Petőfi furcsa költő. Megjegyzem, mikor ezt lemásoltam, nem is vettem észre... Kis szünet.

Ásvay: Semmi. Folytatni akarja az olvasást. «Puszta télben, a kert puszta fája...»

Ásvay közbevág: Mindegy az, hogy mit mondtam délután. A farkasok megették hat szép bárányomat. Erre tegnapelőtt megúntam és megmondtam, hogy ma éjszaka farkast lövök. Nincsen ebben semmi különös. Erőltetten könnyed akar lenni. Mikor lázadáskor az oláhok betörtek ide a kastélyba, elvitték szegény édesanyám bundáját is. Nagyon szép farkasbunda volt. Mindig neked akartam adni. Hát most lövök neked bundára valót. Ejnye, jó, hogy eszembe jut: ne hagyd elfelejteni, angyalom, hogy lehozzam a törkölyös kulacsomat. Odakint nagyon hideg van.

Ásvayné: Zoltán, ne beszélj másról, mint Bodóné, mikor a bor árát kérik. Tudni akarom, mi bajod van. Tudni akarom, micsoda benned ez a folytonos nyugtalanság. Tudni akarom, hogy miért nem alszol. Azt mondtad, hogy sír a gyerek, nem tudsz aludni. Akkor felmentél a toronyszobába. De ott sem alszol. Csak szívod egyik szivart a másik után egész éjszaka. Szünet. Nem vagy boldog?

Ásvayné: Igen, szavadat vettem. De attól még beszélhetsz róla. Annyira bánt?

Ásvay halkan, fojtottan folytatja: Hát férfi vagyok én? Hát magyar vagyok én? Aki kezét-lábát bírja, mind elment. Testvéröcsém, három unokatestvérem, mind ott vannak. A cselédségem fele ott van. Csak én ülök a feleségem szoknyáján.

Ásvay: Másnak is van, mégis elment. De én nem mentem. Én szavamat adtam a feleségemnek, hogy gyáva leszek.

Ásvayné: Nem vagy gyáva. Bátor vagy. Itthon mersz maradni. Ehhez legalább akkora bátorság kell, mint hogy beállj nemzetőrnek.

Ásvay: Szépíteni és magyarázni mindent lehet. De én dühbe jövök, ha a tükörbe nézek. Erzsi, mondd meg igaz lelkedre te magad, nem érzed, hogy az uradnak mennie kellene?

Ásvayné: Érzem. Mégsem engedhetlek. A gyerekem apja vagy. A gyerek az első a világon. A többi csak azután jön.

Ásvay kitör: Éppen a gyerek! Ásvayné csittítja. Halkabban folytatja. Éppen a gyerek. Ha majd felserdül és megkérdezi: «apám, te azalatt mit csináltál», - mit fogok neki mondani? Hogyan fogok a szemébe nézni?

Ásvayné: Majd én felelek helyetted. Majd én megmondom neki: «Én nem engedtem apádat, fiam. A honvédségnek ő csak egyetlen ember lett volna. A százezer ember sem több, sem kevesebb azzal az eggyel. De nekem, meg neked, kisfiam, ő az egész világ.»

Ásvay: Ha mindenki azt mondaná, hogy eggyel sem több, sem kevesebb, akkor Kossuth itt állana egyetlen katona nélkül. Legyint, fel és alá jár. Eh, beszélhetünk itt egymásnak, amennyit akarunk. A valóság az, hogy mikor egyedül vagyok a szobában, két oldalról, ököllel ütöm a fejemet: «Szégyeld magad, szégyeld magad.»

Ásvayné: Miért szégyeld magad? Mert az egész Mezőségen senkinek sem biztos az élete az oláhok között? Ne maradjon itt, aki meg tudja védeni ezt a gyereket?

Ásvayné: Béküljek ki? Alázzam meg magam azok előtt, akik rólad nem akartak tudni? Ezt éppen te mondod?

Ásvay: Én mondom. Mert így én alázom meg magamat az egész világ előtt. Szünet. Gyűri az arcát. Embertelenül kínlódom, Erzsi. Szünet.

Ásvayné: Zoltán, miért nem kéred vissza tőlem a szavadat? Szünet. Téged más is rág, nemcsak ez. Így van? Ásvay némán bólint. Látod. Ennek az órának egyszer el kellett jönni. Nem élhetünk úgy, hogy folyton kerülgetünk valamit, mindaketten.

Ásvayné: Akkor beszélj. Felelj egy kérdésre. Ha visszaadnám a szavadat, bevonulnál?

Ásvayné: Gondoltam. Zoltán, én úgy olvasok a szívedben, mint te abban a verses könyvben. Nem mernél itthagyni, mert nem bízol bennem.

Ásvay hirtelen megragadja a kezét: Miért maradt itt Brezovay? Neki nincsen családja. Miért nem vonult be?

Ásvayné vállat von: Nem tudom. Talán nem ért egyet a forradalommal. Sokan vannak, akik így gondolkoznak.

Ásvay: Az nem igaz. Éppen olyan jó magyar, mint én. Felelj nekem becsületesen és őszintén. Beszéltél te Brezovayval, mióta elvettelek?

Ásvayné: Elmondom, mert szóról-szóra emlékszem rá. «Az Istenre kérem, adjon alkalmat, hogy beszéljek kegyeddel. Olivér.» Ezt a levelet lovasemberrel küldte át, mikor te elmentél Szatmárra lovat venni. Én a levelet visszaadtam. Azt üzentem neki, hogy nincs válasz és nem is lesz.

Ásvayné: Most sem kellett volna elmondanom. De ha kérdezed tőlem, hazudni nem tudok.

Ásvay szenved: Ha tudnád, mi történt most bennem. Erzsi, szeretsz te engem?

Ásvay vívódik: Ez rettenetes. Olyan vagyok, mint az őrült. Kételkedem benned.

Ásvayné: Nézd, Zoltán, most úgy beszélek veled, mint beteggel szokás. Mert beteg is vagy. És én meg akarlak nyugtatni, mert nézni is embertelen dolog, ahogy kínlódol. Majd szépen nyugodtan összefoglalom a kettőnk dolgát. Ha valahol helytelenül mondok valamit, szakíts félbe. Fogd meg a kezemet. Így. Megsimítja a fejét. Most hallgass ide, te nagy gyerek, te. Én megismerkedtem Brezovay Olivérrel, mikor ő tízéves volt, én pedig öt. Együtt nőttünk fel. Kezdettől fogva úgy volt, hogy elvesz feleségül. Mikor tizenhat éves lettem, megtartottuk a kézfogót. Akkor ő megvette ezt a szomszéd birtokot. Úgy volt, hogy idehoz asszonynak.

Ásvayné: Igen, szerettem. Olyan érzéssel, amiről sokáig azt hittem, hogy szerelem. Akkor egy napon betoppantál hozzá Szolnokra. Ő pedig elhozott hozzánk, a szülői házhoz. Abban a pillanatban, mikor beléptél és én megláttalak, nyomban tudtam, hogy minden, ami addig történt velem, az nem volt az igazi életem, és te vagy, akit Isten nekem rendelt. Vártam egy hétig. Láttam, hogy az érzéseim nem tévedtek. Amiről addig azt hittem, hogy szerelem, az a semmivel egyenlő, és téged halálosan szeretlek. Akkor megmondtam neki is, szüleimnek is, hogy a tied akarok lenni, pedig te még nem is szóltál nekem. A vőlegényem kinevetett, a szüleim rettenetesen összeszidtak. Apám azt mondta, hogy inkább kiterítve lásson, semmint veled az oltár előtt. Te még mindig nem szóltál.

Ásvayné: De én mertem. Egyszerűen megkérdeztelek, hogy szeretsz-e. Harcoltam érted egy fél esztendeig, akkor megszöktem veled. Apám kénytelen volt a botrány miatt belenyugodni, hogy hozzád menjek. Egy éve a feleséged vagyok, és itt a gyerek. Most mondd meg, mi indít arra, hogy kételkedjél bennem.

Ásvay: Nem tudom. Az az ember itt lakik a szomszédban. És nem nyugodott bele, hogy az enyém vagy.

Ásvayné: Nem róla van szó, hanem rólam. Nem hiszed, hogy szeretlek? Én, aki örökre szakítottam miattad apámmal-anyámmal? Esztelen vagy, Zoltán. De ez a kisebbik baj. A nagyobb baj az, hogy nem bízol bennem. Ha igazán szeretnél, akkor bíznál.

Ásvay: Bízom is. De valaha engem még nem ismertél és akkor szeretted. Hátha abból az érzésből megmaradt benned valami anélkül, hogy tudnád. Éjszakákon át nem alszom attól a gondolattól, hogy mi fog benned végbemenni, ha találkoztok.

Ásvayné: De miért tépelődöl ezen, ha bízol bennem? Nézd, egy évet éltünk együtt. Egy gyönyörű évet. De én még hatvan ilyen évet akarok veled élni. És ha kételkedni fogsz bennem, ez, a gyönyörű év után, hatvan gyötrelmes és pokoli év lesz boldogság helyett.

Ásvayné: Látod. Ez most nagy pillanat, Zoltán. Az egész életünk boldogságáról van szó. Határozd el, hogy határtalanul és tökéletesen bízol bennem. Úgy, mint én tebenned. Ha erre képes vagy, boldogok leszünk. Ha nem, akkor végünk van. Nézz a szemem közé és felelj: Képes vagy?

Ásvayné: Kezet rá. Kezet fognak. Most csókolj meg. Erős csók. Soha életedben ne felejtsd el, hogy most mit fogadtál.

Ásvay átkarolva tartja, arcába néz: Mennyivel több vagy te, mint én. Mennyivel erősebb és emberibb vagy. Úgy csodállak, mint magát az oltárt.

Ásvay: Várj egy kicsit, mindjárt szólok. Ábris el. Erzsi, köszönöm neked ezt a pillanatot. Kint a vihar erősebb.

Ásvayné: Nem nézek semmit. Nem engedlek. És ha el akarsz menni, elébed dobom magam. Úgy belédkapaszkodom, mint a bojtorján. Nem engedlek. Most eredj, lőjjél nekem farkasbundát.

Ásvay mosolyog: Még nem nyugodtam bele, angyalom. Erre minden áldott nap vissza fogok térni. Ábris! Ábris belép. Befogtatok?

Ábris: Befogtunk, tekintetes uram. Pedig ítéletidő van. Bábi is belép, megáll.

Ásvay: Akkor mehetünk. Add ide a pisztolyomat is. Ábris a falon kirakott fegyverek zöld posztójáról kiveszi a tokból a pisztolyt. Ásvay zsebreteszi. Isten áldjon meg, angyalom. Hajnaltájt itthon leszek. Homlokon csókolja. A bölcsőhöz lép.

Ásvayné: Fel ne költsd! Csucsujgassam órákig, míg te odakint passziózol a viharban? Ásvay nevet, homlokon csókolja. Indul Ábrissal.

Ásvay: Mégis. Ha jönnek az ördögök, megmondom nekik, hogy a nagyanyjuk itt várja őket a kastélyban. El.

Bábi: Be szép ember, a jó Isten áldja meg, ahol van. Csak ne volna ilyen nagy a természete.

Ásvayné: Ne bántsd. Éppen azt szeretem benne. Fogd meg azt a bölcsőt, ha már itt vagy. Megfogják a bölcsőt ketten és beviszik az idenyíló hálószobába. El ne ejtsd, mert nem tudom, mit csinálok veled.

Bábi: Én? Ezt a gyönyörűséget? Ezt a szememfényét? Jaj, hogy énnekem már nem lehet ilyen. Kint az induló szánka csengetése.

Bábi: Az már igaz. Belzebub küldi mán a jegykendőt. Nevet. Hangos nevetéssel egy pillanatra eltűnnek. Majd megint megjelennek.

Ásvayné: Adjon Isten jó éjszakát. Bábi el. Ásvayné egyedül marad. Leül. Veszi a divatlapot. Jókedvűen, dúdolva olvassa. Majd ölébe ejti, maga elé néz, boldogan mosolyog. Boldogan sóhajt. Felveszi a lapot megint. Olvassa, dúdol. Nem veszi észre, hogy jobbról, ahol Ásvay fellépett, megjelenik Brezovay. Ez óvatosan, halkan odalép. Vár. Megszólal.

Brezovay: Ne ijedjen meg. Ásvayné sikolt és felugrik. Beszélni akarok kegyeddel.

Ásvayné: Szent Isten. Rámered. Majd hirtelen megmozdul, hogy az ajtónak rohanjon.

Brezovay útját állja: Ne menjen. Okvetlenül beszélnünk kell. Fölösleges fellármázni a házat, hogy botrány legyen.

Ásvayné: De én nem akarok beszélni önnel. A botránytól pedig nem félek. Eresszen.

Brezovay visszatartja: Dehogy eresztem. Ha bejön a cselédség, akkor is elmondom, amit akarok. Ha pedig hozzámnyúl valaki, leütöm. El vagyok szánva mindenre. Kegyedtől függ, hogy szépen, símán elbeszélget-e velem öt percet, vagy felborítjuk a házat. Én az előbbit ajánlom.

Brezovay: Két napja tudom, hogy Zoltán ma este elindul erre a kis kirándulásra. Nem volt nehéz megtudnom, amit az egész háznép tud. Pénzkérdés.

Ásvayné: Tudom. Ön gazdag. Zoltánnak harmadrész annyija sincsen. De gavallér.

Ásvayné: Mert visszaél annak helyzetével, aki nem tud védekezni. Zoltán nem védekezhetik, mert nincs itt. Én nem védekezhetem, mert... Hirtelen lépteket hall. Szent Isten... álljon azonnal a függöny mögé... Brezovay a függöny mögé lép, Ásvayné Bábi elé megy, akinek lépéseit meghallotta.

Ásvayné erőt vesz magán, igyekszik közömbösnek látszani: Mit csinált?

Bábi felmutat egy vadászkést: Ezt itthon hagyta. A tekintetes úrnak babonája, hogy vadászkés nélkül nem szeret elmenni?

Ásvayné: Én is elfelejtettem valamit. Oda kellett volna adnom a törkölyös kulacsot. Bosszúsan legyint. Bosszankodni fog.

Bábi: A tekintetes úr még istenes. De az én boldogult uram. Nahiszen. Az volt még csak a haddelhadd.

Ásvayné: Jó éjszakát. Áll. Bábi csodálkozva, visszalesve kimegy. Ásvayné kimerülten rogy a székbe, arcához szorítja tenyerét. Kérem, menjen innen, de rögtön.

Ásvayné idegesen vívódik. Szünet: Tessék. Ha Zoltán addig nem jött vissza, szerencséje lesz.

Ásvayné feláll, szembenéz vele: És ő talán fél öntől? Zoltán senkitől sem fél a világon.

Brezovay: Pedig tőlem ajánlatos lesz félnie. Mert én elveszem tőle a feleségét, ha addig élek is.

Ásvayné: Ha most nevetni tudnék, ezen nevetnem kellene. Kérem, mondja meg gyorsan, amit meg akar mondani, aztán menjen innen.

Ásvayné könnyek határán: Olivér, ne kínozzon. Könyörögve kérem önt, menjen el.

Brezovay: Csapjon lármát és dobasson ki. Szünet. Úgy látom, mégis fél a botránytól.

Brezovay: Szóval, félt engem. Lássa, Erzsi, ez szép magától. Mégsem hiába jöttem ide.

Ásvayné haragosan: Én önt nem féltem. Az uramat féltem, akit szeretek. Félek attól, hogy emberhalálba keveredik. Beszéljen, kérem. Mit akar?

Brezovay: Igen, vissza. Mert engem szeretett. És szeret most is, vegye tudomásul.

Ásvayné: Akkor hamar végezhetünk. Én önt sohasem szerettem. Volt idő, mikor talán azt képzeltem egy gyerekes ábrándról, hogy szerelem. De mikor elém állt az igazi, abban a pillanatban ön eltűnt a világból. Ön már nem él, csak nem tudja. Én mélységesen szerelmes vagyok az uramba, az maradok mindhalálig. Most menjen el, kérem, és köszönje meg, hogy erről a vakmerő és hihetetlen látogatásról nem szólok Zoltánnak semmit.

Ásvayné erőt vesz magán, küszködik: Olivér, az én idegeim sem birnak el mindent. Hát nincs magában egy szikrányi emberség?

Brezovay: Nincs. Bennem csak egy érzés van. És az nem hagy helyet semmi másnak. Feláll. Erzsi, jöjjön vissza hozzám.

Ásvayné ingerülten: Erre már feleltem. És tudtommal mást nem akar mondani.

Brezovay közelebb lép, Ásvayné azonnal hátrál: Erzsi, ez az ember nem szeretheti magát úgy, mint én. Nézzen rám. Árnyéka lettem önmagamnak. Ülök otthon órák hosszat és csak nézek magam elé. Arra gondolok, hogy kegyed a szomszéd kastélyban él, egy más férfi talán éppen akkor veszi a karjaiba... Megrázkódik. Ilyenkor megvacog a fogam a gondolattól... Neki szeretnék menni a falnak, hogy belevágjam a fejemet... Hogyan tehette ezt velem. Erzsi? Hiszen maga szeretett engem...

Ásvayné: Nem igaz. Nem szerettem. Amíg Zoltánnal nem találkoztam, nem is éltem a világon.

Brezovay: Miért hazudik nekem is, sajátmagának is? Szeretett! Közelebb lép.

Brezovay: Nem igaz? Hát lehet azt a csókot letagadni? Lehet azt a csókot elfelejteni? Közeledik.

Brezovay: Dehogy kiált. Nézze, hagyja itt neki a gyereket. Én kárpótolni fogom mindenért. Lehozom a csillagokat.

Ásvayné kétségbeesett védekezéssel: Zoltán!... Zol... Brezovay belefojtja a szót.

Brezovay: Erzsi! Gyere vissza! Egyszerre fuldokolnak és dulakodnak. Az ajtó kinyílik, belép Ásvay. Meglátja őket, felhördül.

Ásvayné: Megölted? Brezovay lehanyatlik a legközelebbi karosszékbe. Állához nyúl jobbkezével, tapogatja, aztán megnézi tenyerét. Az véres.

Brezovay: Menjen ki innen! Nincs itt semmi óbégatni való. Nem történt semmi.

Ásvayné: Menj ki, Bábi. Nem történt semmi. Bábi keresztet vet és kimegy.

Ásvay rekedten, torz arccal: Még nem. Emeli a fegyvert. Ásvayné sikoltva ráveti magát.

Brezovay feláll, egyet lép előre, teljes mellét odatárja: Tessék. Itt vagyok. Könnyű dolgod van. Nálam nincs fegyver.

Ásvay az asszonyra néz: Őt félted? Vadul nevet, de nem hangosan, leereszti a fegyvert. Odaveti az asztalra. Brezovay nagy kínnal igyekszik levenni a bekecsét. Segíts neki.

Brezovay nehezen kiszabadította balvállát a bekecsből, vállán az ing egészen piros. Köszönöm, nincs is szükségem segítségre. Tapogatja, felszisszen a fájdalomtól. Ahogy látom, a golyó eltörte a kulcscsontomat. Nem fontos. Akarsz még tőlem valamit?

Ásvay: Én? Tőled? Nem én lopózkodtam a te házadba, mint egy aljas tolvaj, hanem te az enyémbe. Úgy látom, te akarsz tőlem valamit.

Brezovay: Igen. Csak vedd a kezedbe azt a fegyvert megint. Én ezt az asszonyt akarom tőled. Visszaöltötte vállára a bekecset.

Ásvay: Hogyne. Tudom. Ugyanezt mondanám én is a te helyedben. Haza tudsz most menni innen, vagy adjam a szánkót?

Ásvay bólint: Ami igaz, az igaz. Ezt jól megszerveztétek. Az ajtóhoz lép.

Ásvay: A tekintetes urat lekíséred a lovához, visszajössz és megvársz. Ez a pisztoly pedig véletlenül elsült. A golyó valahová a falba ment. Holnap megkeresed.

Brezovay indul, Ásvay mellett megáll: Valaha jóbarátom voltál, Zoltán. De ami az enyém, azt nem hagyom. Ásvaynéhoz. Viszontlátásra.

Brezovay legyint: Ez csak olyan asszonyi beszéd. El, Ábrissal. Ők ketten nézik egymást. Szünet.

Ásvay: Foglalj helyet. Leül. Megbeszélhetjük ezt csendesen is. Nem fogunk ordítozni, mint a sátoros cigányok.

Ásvay felemeli a kezét, Ásvayné elhallgat: Nem. Én most már nem ismerek sem Istent, sem embert. Minden kötelék lehullott rólam. Szabad vagyok.

Ásvay: Ezer meg ezer gyerek marad most az apja nélkül ebben az országban. Apa nélkül és nincstelenül. De ez úrnak született. Itt marad az Ásvayak ősi portáján. A porta eddig az enyém volt. Ettől a perctől kezdve az övé. Most jól figyelj ide. A vetésforgó most kezdődött. Négy évre tudod, mi a dolgod. A töltést a pataknál még olvadás előtt meg kell csináltatni. Négy év nagy idő. Aztán lesz, ahogy lesz.

Ásvay: Velem ne törődjél. Én már elmentem innen. Abban a pillanatban, mikor beléptem ide és megláttalak, nyel, csókolódzni ezzel a féreggel, abban a pillanatban eltűntem innen. Csak tévedés, hogy még itt vagyok.

Ásvayné odarohan hozzá: Zoltán, elvesztetted az eszedet? Meg akarja ölelni, férje csendesen elhárítja.

Ásvay: Mit képzeljek? Csak az következett el, amitől már hónapok óta rettegtem. Tudtam, hogy el fog jönni. Ettől a rémképtől maradtak álmatlanul az éjszakáim. Hiába próbáltam elkergetni. Elém tolakodott. Láttalak, mikor ott tart a karjaiban. Felüvöltöttem a kíntól, beleharaptam a számba, körmöm belement a tenyerembe, mikor kínomban összeszorítottam a kezem. Tudtam, hogy el fog jönni a pillanat, mikor ezt a rémképet valóságosan magam előtt fogom látni. És tudtam, hogy akkor mindennek vége, és én elmegyek. Apád azt mondta, hogy nem fogunk együtt maradni. Rajongó vagyok, szenvedélyes, indulatos és a fellegekben élek, nem a való életben. Mondd meg neki, hogy alázatosan lehajtom a fejemet. Neki volt igaza.

Ásvayné: Zoltán, te olyan vagy, mint az elmebajos. És engem is az őrületbe kergetsz. Az Isten szerelmére kérlek, szedd össze az eszedet és gondolkozzál. Ez az ember megfizette valamelyik cselédedet. Tudta, hogy most elmégy és hajnalig nem jössz haza. Ideosont, mint a betörő. Felnéztem, itt állt előttem. Belopódzott a konyha felől. Azonnal kiutasítottam. Nem ment. Azt az őrültséget kérte, hogy hagyjalak itt a gyerekkel együtt. Még haragosabban kiutasítottam. Akkor elkezdett dulakodni velem és te beléptél. Meg tudom érteni, hogy felindultál. De hol az én hibám?

Ásvay: A hiba talán nem benned van, hanem bennem. Mindig ilyen különös ember voltam, aki magam sem értettem önmagamat. Már gyerekkoromban is. Egyszer a harmadik faluból hoztak haza, mert fel akartam menni gyalog a szivárványra. Más gyerek fél kísértetektől, az én anyám egyszer arra ébredt fel, hogy a sötétben hangosan és jókedvűen beszéltem a kísértethez, akit egész tisztán láttam a sarokban. A képzeletem erősebb, mint én magam. Nem lett volna szabad, hogy elvegyelek. Nem tudok neked hinni soha. És ha így kell élnem, belehalok. Lehet, hogy tiszta vagy, mint az ég angyala. Ha töprengek rajta, azt kell mondanom: nincs kizárva. Lehet. De ez a «lehet» rajtam nem segít, mert soha nem tudhatom bizonyosan.

Ásvayné: És ezért el akarsz menni? Holott magad is elismered, hogy talán tiszta vagyok? Hát az én életem neked ennyi? Odébb löki az asztalon heverő kis kézimunka-kosarat. Ez neked az én életem. Egyszerűen odébb lököd.

Ásvay: Ha azt a másikat szereted, akkor nem maradhatok itt. Ha csak engem szeretsz, akkor igazságtalan vagyok, tudom. De mit csináljak, ha ennyire gyötrődöm? Kitör. Értsd meg, hogy elviselhetetlenül szenvedek! Megragadja a kosarat. Az egész világot szeretném egy roppantással megfojtani. A kosarat szemétté roppantja, odaveti az asztalra. Nem bírom, nem bírom! Hol kapok bizonyosságot? Hol kapok bizonyosságot?

Ásvay: Nyisd ki a homlokodat, hogy mögéje léphessek. Hogy láthassam a gondolataidat, amelyeket nem láthatok soha. De ezt nem tudod megtenni. Tehetetlen vagy. Én is tehetetlen vagyok. Hirtelen megragadja a kezét. Miért csókoltad meg azt az embert? Szereted? Ásvayné térdre hull előtte.

Ásvayné: Esküszöm mindenre, ami szent, hogy soha nem volt gondolatom, csak a te számodra.

Ásvay: Az nem elég. Bizonyosságot akarok, hogy nem vagy a szeretője. Esküdj meg a gyerek életére.

Ásvayné felsikolt: Zoltán, apa vagy te? Van lelked kísérteni az Istent? Hátha csakugyan azt az embert szeretem?

Ásvay vadul kacag: Ahá, így vagyunk. Úgye, hogy erre nem esküszöl? Az élő Istenre esküszöl, de erre nem! Ellöki a kezét. Tudom én, hogy mire kell téged esketni! Mikor találkoztatok? Hol csókolóztatok? Beszélj, mert megöllek.

Ásvayné feláll. Nyugodt és komoly: Ha kényszerítesz, megesküszöm a fiam életére. De életem végéig nem bocsátom ezt meg neked.

Ásvay diadallal: Aha. Most már hajlandó vagy. Mert látod, hogy megfogtalak. De most már ennek sem hiszek.

Ásvay vadul: Igen, itt minden hiába. Most megyek és beállok. Árvából lesz jó katona. Nevet. Mert nincs, aki megsirassa. Feldultan siet az ajtóhoz. A gyereket úgy szeretném megcsókolni, hogy majd megszakad a szívem. De nem megyek. Sírva fakad. Nem megyek, mert akkor nem tudom magam innen elszakítani. Az én Istenem áldjon meg. Utolsó szavai zokogásba fulnak. Kirohan.

Ásvayné megdöbbenve néz utána. Szünet. Aztán kiált: Zoltán! Meginog. Leül. Kint szánkócsengés. Sokkal csendesebben. Zoltán! Mereven néz maga elé.

Ásvayné: Elment. Az összetört kosár akad a kezébe. Nézi. Az életem. Egyetlen roppantással összetörte. És miért? És miért? Egyszerre kacagógörcsöt kap, amely zokogásba megy át. Bábi odajött az asztalhoz. Megdöbbenve símogatja az asztalra borult asszonyt.

Bábi: Drága lelkem... tekintetes asszonykám... nyugodjék meg... szedje össze magát... majd visszajön, ha elment... drága kis jószágom, nyugodjék meg már... Ásvayné lassan megnyugszik. Megtörli a szemét. Felnéz arra a festményre, amely Ásvayt ábrázolja és ott lóg vele szemközt a falon.

Ásvayné: Visszajön. Igen, tudom, hogy visszajön. Kísértetiesen a képre mosolyog. Tudom, hogy visszajön. Könnyed, kacér hangon. Nem tudsz te engem itt hagyni, hiába beszélsz... Nevet. Ha arra gondolsz, amire most én, úgy jössz vissza, mint a bolond...

Bábi mellette áll, fejét símogatja: Angyalkám... nyugodjék meg már... ne gyötörje magát...

Ásvayné hétköznapi hangon: Bábi, holnap reggel kettőre kell teríteni, mint rendesen. A vizet odakészítetted az éjjeli szekrényre? És a szivart?

Ásvayné: De lehet, hogy csak délre jön haza. Magad teríts, minden rendben legyen.

Ásvayné a képre néz, kísértetiesen, halkan dudolni kezd: Árvából lesz jó katona. Mert nincs, aki megsirassa. Nevet. Bábi megdöbbenve keresztet vet. Hát most várunk, Bábi. Holnapig. Egy hétig. Egy évig. Húsz évig. Mindhalálig. Tovább dudol, most már szöveg nélkül.

A szín ugyanaz, de a berendezés változásaival. Az első felvonás óta nemzedékek teltek el. Most 1916-ban vagyunk, s a lefolyt hatvanhét esztendő alatt sok bútor és berendezési tárgy megváltozott. De viszont sok régi bútor a helyén maradt. A falon most is ott lóg Ásvay Zoltán arcképe. - Mikor a függöny felmegy, kora tavaszi napsütés ragyog be az ablakokon; a szín üres. Megszólal a telefon. Jó darabig szól. Ekkor belép Lenke, Ásvayné dédunokája. Tizennyolc-húszéves leány. Vele majdnem egy pillanatban másik ajtón belép, Gergely, fiatal inas.

Lenke: Annyi ember van itt, mint a nyű, de a telefonhoz nem jön senki. Lovaglóruhában van.

Gergely: Bocsánatot kérek, a tekintetes asszonynál takarítottam. Ha az ablak nyitva van, nem hallani a telefont.

Lenke közben már felvette a kagylót: Halló! Tessék? Budapest? Igen. Mezőradvány nyolc. Igen, igen, várok a telefonnál. Közben Gergelyhez. Látod, hogy most már nem kellesz. Mondd meg Franciska nagyságos asszonynak, hogy szeretnék vele beszélni.

Lenke: Halló! Igen, Ásvay-kastély. Halló, Húsforgalmi. Itt vagyok. Pető, maga az? Nem, kérem, nem a dédanyám beszél. Én vagyok, Zelmányi Lenke. És nagy szerencséje van, hogy én vagyok, mert dédanyámtól alaposan megkapná a magáét. Én csak annyit mondok, Pető úr, hogy maga egy disznó. Halló. Ha nem jól érteni, ütögesse meg a hallgatót. Azt mondtam, hogy disznó. Majd betüzöm. Dé, mint Dezső. I, mint iszonyú, Esz, mint szemtelenség. Igen, disznó. Tessék? Arra alapítom, hogy maga egész más szerződést küldött, mint amit megbeszéltünk. Tessék? Halló. Nem, kedves Pető úr, maga most másodszor próbálja ezt a kis trükköt. Már tapasztalhatta, hogy nem estünk fejünk lágyára, sem dédanyám, sem én. Öt hetvenről szó sem volt. Dehogynem vitatkozom, a telefont maga fizeti, én ráérek. Halló. Nézze, Pető úr, kár erről annyit beszélni. Küldje el express az új szerződést, de úgy, ahogy megbeszéltük. Ha holnap nincs itt a szerződés, aláírjuk a Horovitz szerződését. Halló. Öt nyolcvanöt. Na lássa. Halló. Tessék? Nem értem. Hogy ne zsaroljak egy szegény, öreg zsidót? Pető úr, ne dicsekedjék. Én görög és örmény vagyok egyszerre. Halló, végeztünk, nagysád. Isten áldja meg, Pető úr. Maga csak beszéljen, én leteszem a kagylót. Leteszi.

Franciska az utolsó szavak alatt belépett, magas, csinos, pesti özvegy, huszonöt év körül: Parancsolj velem, angyalom.

Lenke: Jó hírem van számodra, angyalom. Cseng a telefon, felveszi. Igen, végeztünk. Leteszi.

Lenke: Ez most jó hír. Az éjjel sokat gondolkoztam és megoldottam a fürdőszobát.

Lenke: Meg. Kolumbus tojása. Benyit jobbról egy ajtón. Nézz ide. Mi van ott a szobád fala mögött, mit gondolsz?

Lenke: Ott egy kis raktár van, amit nem használunk semmire. Egyszerűen áttöretem a falat, kész. Nem tudom nézni, hogy reggel mindig át kell sétálnod dédanyóhoz. Ez már ősszel eszembe juthatott volna. Egész télen fürödhettél volna a magad szobájában. Már azt is tudom, hol szerzek óncsöveket a vezetéknek. Miért nem raknak be neked friss virágot? Már megint szét kell ütni e között a sok léhűtő között. Becsukja az ajtót. Most örülsz, nem? Nézi. Nem örülsz. Ülj le szépen és mondd meg, mitől lóg az orrod.

Franciska: Az én orrom nem lóg semmitől. Nagyon hálás vagyok kedvességedért. De... erre a fürdőszobára nem igen lesz szükség.

Franciska: Drágám, mostanában én is sokat gondolkozom. Én nem akarok nálatok maradni.

Franciska: Beszéljünk őszintén, drágám. Két éve élek a nyakatokon, mint rokon. Mióta az uram meghalt és idevettetek, aranyosak és kedvesek vagytok hozzám. Soha életemben ilyen jó dolgom nem volt. És egy pillanatig sem éreztem, hogy terhetekre vagyok. Pedig néha zavartalak benneteket.

Franciska vállat von: Mindegy. A fő az, hogy most minden megváltozik, ha férjhez mégy. Erzsi nénivel és veletek élhettem. De a házasságodban nem élhetek...

Franciska közbevág: Drágám, én ezt mind alaposan végiggondoltam. Én elhatároztam, hogy állást keresek Pesten. Meg is akarlak kérni, hogy ebben légy segítségemre. Akármilyen szerény kis állás jó lesz. Ha hozzácsapom a nyugdíjamhoz, szép csendesen megélhetek belőle. Aztán majd rendesen írok, ti is írtok nekem. Ha dupla ünnep lesz, vagy nyári vakációt kapok, úgyis csak hozzátok jövök. Sír. De azért a pár napért nem érdemes fürdőszobát csináltatni. Mosolyog.

Lenke fejét rázza: Hiába. A jeges medve hiába határozza el, hogy ezentúl fekete lesz. Te csak maradj itt szépen, aztán majd egyszer felbukkan valaki. Szép vagy, fiatal és kedves...

Franciska hirtelen: Nem! Erőt vesz magán. Csendesebben. Éppen ez az. Pesten könnyebben tudok férjhez menni.

András belép. Huszárfőhadnagy, itthoni egyenruhát hord, kisezüstje van; mögötte Tamás, húsz-huszonkétéves fiatalember, félszemén fekete kötés. Kezöket csókolom, általános jó reggelt. Lenkét homlokon csókolja. Franciskával kezet fog. Nincs annak a Gidrán-csikónak semmi baja, angyalom. Rosszul patkolták. Ezt a Kovácsot le kellene váltani.

Lenke legyint: Hadi minőség. Akkor leszek boldog, ha Sutri Dani hazajön a háborúból. Az igen, az kovács.

Tamás énekelve: Szervusztok, jányok, huncut zsiványok. Szétnéz. Hová tették ezek megint a diópálinkát. Ja, itt van. Tölt, iszik.

Lenke Tamáshoz: Dédanyó hol van? Istenes Horvátné még mindig nem szülte meg a gyereket?

Tamás: Nem. De úgy óbégat, hogy feléje sem lehet menni a cselédudvarnak. Óráját nézi. De egy negyedóra múlva itt lesz a gyerek.

Tamás: Istenes Horvátné jól tudja, hogy dédanyó mindennap háromnegyed tízkor megy a vasúthoz. Addig a gyereknek meg kell lenni.

Lenke: Hat orosz foglyot kértünk a gazdaságnak mezei munkára. Azok most jönnek. De a szemközti vonattal. Az ispánt küldtem értök szekérrel.

Lenke: Nagyobb, mint gondolod. Szomorú ujság van. Franciska el akar hagyni bennünket.

Tamás Franciskához: Ki van zárva, hogy elengedjünk. Te csak rendezkedjél be ötven évre. Dédanyó akkor százharminchat éves lesz és még mindig itt fog tartani.

Lenke: Ne fecsegj annyit, Tamás, gyere nekem segíteni a magtárban. Andráshoz. Maga pedig magyarázza meg Franciskának, hogy nem szabad itthagynia bennünket. Megütögeti Franciska arcát. Arról ne is álmodjál, hogy elmégy tőlünk. Na, gyerünk, joghallgató úr. Indul.

Franciska ránéz. Mit kíván, hogyan feleljek erre? Társadalmilag, vagy mondjam meg az igazat?

András: Ne legyen igazságtalan, Franciska. Ez az indulatos hang nem jár nekem magától. Én soha más, mint tőlem telhetőleg jó és kedves, nem akartam lenni magához.

Franciska: Kérem, bocsásson meg. És hagyjuk ezt az egész kérdést. Mikor esküsznek?

András: Ez nagyon bonyolult dolog. Most már körülbelül biztos, hogy berendelnek a honvédelmibe. Ez eldől, amíg a szabadságom tart, vagyis tíz nap alatt. De ha visszamegyek a frontra, akkor megesküszünk a legközelebbi szabadságom alatt. Adjon tanácsot, miféle női holmit vegyek Lenkének, aminek örül? Az ékszert nem szereti.

András: Mert elfelejtettem? Éppen ezért kell maradnia. Abban a pillanatban, amikor én magát ezen a szent helyen megkértem és maga nemet mondott, kötelességem volt mindent elfelejteni. El is felejtettem. Maga akarta így. Csak a barátságomat nem felejtettem el. Mert a barátság, remélem, megmaradt.

András meglepetve hallgat. Majd vállat von: Ezt szívből sajnálom. De tudtommal nem adtam rá okot.

Franciska: Én adtam rá okot. De ez a dolgon nem változtat. Én innen elmegyek. Kilépek a maga életéből. De előbb egyet-mást meg kell tudnia...

András félbeszakítja: Kérem, én Lenkét őszintén szeretem. Maga pedig úriasszony. Meg vagyok győződve, hogy ehhez fogja szabni, amit mondani akar.

Franciska: Én nem úriasszony vagyok. Asszony vagyok. És valamit meg kell mondanom, akár illik, akár nem... Az ajtó nyílik.

Mihály legyint: Csak az alvást ne kérdezd. Az a leggyengébb pontom. Ebben a pillanatban vizsgált meg a doktor. Nagyon derék ember. Mától kezdve két altatót vehetek. Már alig várom, hogy este legyen. Milyen jól fogok aludni. Ti fiatalok nem tudtok arról semmit, hogy mi az az álmatlanság.

András nevet: Hát én arról tudok egyet-mást, Miska bácsi. Az sem éppen paradicsomi dolog, mikor az ember remekül tudna aludni a lövészárokban, csak nem hagyják.

Mihály legyint: De ha hagynának, tudnál. Na látod... Az én álmatlanságom, az a borzasztó. Szegény lányom is örökölte tőlem. Ennek a fiúnak a boldogult édesanyja. De az apja, Zelmányi, az más volt, az úgy tudott aludni, mint a bunda. Ha nem történik az a vadász-szerencsétlenség, még ma is él.

Tamás: A vadász-szerencsétlenséget én örököltem. Szemére mutat, nevet.

Mihály: Szegény fiú, mit szenvedtél te is. Nekem is volt idegfájás a szememben. Fogalmatok sincs róla, hogyan tud fájni egy szem.

András: Valami fogalmam azért van, Miska bácsi. Egyszer elromlott a gázmaszkom. Majdnem rámentem. Úgy fájt a szemem, hogy ordítottam.

Mihály legyint: Háború, az más. Ennek a Franciskának az édesapja is olyan szemfájós ember volt. Mert nem hallgatott rám. Mindig mondtam neki: «mért nem próbálod meg azt a házikenőcsöt, Emil?»

Mihály: Én már olyan öreg vagyok, összekeverek mindent. Persze. Emil volt ezredes és Ödön volt a táblabíró. Unokatestvéreim.

Franciska: Fordítva. Mindegy. De miért mondja Miska bácsi, hogy öreg? Mit szóljon akkor Erzsi néni?

Mihály: Anyám? Őt ne bántsuk, szegényt. Ujjaival homloka előtt mutatja, hogy anyja bolond.

András: Vannak furcsaságai, az bizonyos. De milyen fürge. Nyolcvanhat éves korában úgy jár, mint a csík.

Mihály: Csík, csík. Könnyű neki. Ha engem nem tolnának ebben a kocsiban, én is úgy járnék, mint a csík.

Franciska: És máskülönben milyen okos. Úgy vezeti ezt a gazdaságot, hogy az hihetetlen.

Mihály dühödten: Mert mást nem enged beleszólni. Így nem kunszt. Majd ha én vezetném, akkor látnátok, mi az a férfimunka. Ő, meg Lenke. Mindent csak ők tudnak. Ő, meg Lenke. De már rég készülök megmondani a magamét.

Kárász középkorú, körorvos, belép: Megvan a gyerek. Fiú. Meglátja Andrást. Ó, bocsánat, főhadnagy urat nem is láttam. Jó reggelt kívánok. Kezet szorítanak. Kezét csókolom, nagyságos asszony. Franciska kezet nyujt. Használt a por, amit adtam?

Kárász: Igen jóban. Örül a gyereknek. Ő maga akar írni tábori lapot Istenes Horvátnak. Csak a foglyok izgatják nagyon.

Kárász: Azt hiszem, meg lehet próbálni. Ásvayné kint kiabál. Már itt is van.

Ásvayné belép, nyolcvanhat éves, elefántcsontvégű fekete bottal jár, de báránybekecs van rajta. Folytatja, amit kinn elkezdett: Ha még egyszer meglátom, hogy valaki ekkora darab kenyereket tesz a moslékba, beleverem az orrát. Lenke jön mögötte, az ajtó becsukódik. Jó reggelt mindenkinek. Hogy aludtatok? Élvezed a szabadságot, Andris?

Ásvayné: Jól van, fiam, rászolgáltál. Franciskához. Hát te rólad miféle butaságot hallok, édes fiam? Mi az, hogy el akarsz menni?

Franciska: Igen. Kérni is akarok Erzsi nénitől egy félórát. Meg kell ezt rendesen magyaráznom. És aztán, protekciót is szeretnék Pesten.

Ásvayné: Lárifári. Félóra. El van ez intézve egy perc alatt. Itt maradsz, punktum. Tamáshoz. Te meg eredj a közelemből, míg jó dolgod van, mert ráhúzok a fejedre ezzel a bottal.

Ásvayné: Juliska panaszkodott, hogy megcsipkedted. Ha még egyszer meghallom, hogy csípkeded a konyhalányt, olyan nyaklevest kapsz, hogy féloldalt marad a fejed.

Tamás duzzogva: Ó, Istenem, olyan nagy dolog az a kis csipkedés! Pálinkát tölt, dacosan iszik.

Kárász: Bizony az alvással egy kis baj van. De tudtommal kérni akar valamit. Ha azt megkapja, talán jobban alszik.

Mihály: Ezt már teljesen elhordtam, ezt a régi kalapot. Mutatja. Itt belül kezd lejönni a szíjj. Az ispán most vett új kalapot. Olyan szép új kalapja van. Én már szégyellem magam a cselédek előtt.

Ásvayné: Ilyet még nem hallottam. Mi a fenének neked új kalap itt a szobában?

Mihály: És mikor kitolnak a levegőre? Kárász kívánja, hogy minden délelőtt egy félórára kitoljanak. Menjek kalap nélkül? Kérek új kalapot.

Ásvayné: Már megmondtam, hogy a fejedet jól be kell bugyolálni a hárászkendővel. Franciska, ugorj csak, csavard be a fejét. Franciska engedelmeskedik, Mihály duzzogva, elkeseredve tűri. Kalap nincs. Majd minden haszontalanságra kidobálom a pénzt, mert te ficsúr akarsz lenni, hogyisne. Tamás, told ki nagyapádat. Tamás éppen megint akar tölteni. Mi az ott? Lenke, rögtön zárd el a pálinkát. Leveszi övéről a kulcscsomót, odaadja. Nem tűröm, hogy ez a kölyök itt rákapjon az italra. Eleget dorbézol Pesten a sörkabaréban. Tamás szólni akar. Egy szót se halljak. Lenke elzárta az üveget, visszaadja a kulcsot. Taknyos. Vidd ki nagyapádat, egy-kettő. Tamás tolja az öreget kifelé.

Ásvayné: Kalap nincs. Kifelé a levegőre. Tamás és Mihály el. Vén szamár. Nincs borzasztóbb, mint mikor egy ilyen vén ember eltrottyosodik.

Ásvayné támadóan. Mit kéne csinálni? Már maga is kezdi? Talán nem jó sora van ennek a fiúnak?

Kárász: Dehogy nem. Teszem azt, rá lehetne iratni egy darabot a birtokból. Akkor virilista lesz és megyebizottsági tag. Be lehet vinni kocsin a közgyűlésre. Még fel is szólalhat. Egészségileg jót tenne neki.

Ásvayné: Ráíratta a fiára a fele birtokot. Akkor a fiát elvitte a spanyol, ő meg fizethette az örökösödési adót. Hagyjatok nekem békét az ilyen szamárságokkal. Éppen most, mikor olyan izgatott vagyok. Majd kiugrom a bőrömből, hogy nem lehetek itt, mikor a foglyok jönnek.

Ásvayné hirtelen kilép egyensúlyából, mert őrületéhez nyúltak. Egész más arccal és más hangon beszél: Miért ne lehetnék? Ne menjek az uram elé a vasútra? Mikor megjön, ne várja senki? Kárász rögtön hozzálép csendesíteni. Lenke szemrehányón integet Andrásnak. Fejét csóválja. Franciska is. Éppen mikor megjön? Hiszen Bábi itt marad a gyerekkel. Hol van Bábi? A gyerek sír!

Kárász: Azonnal itt a kocsi, tekintetes asszony. Megy a szekrényhez, gyorsan kanalas orvosságot tölt.

Ásvayné: A kocsi. Igen. Megyek. De a foglyok. Hátha tudnak valamit róla. És én nem vagyok itt. Vénasszonyos pityergéssel: Hogyan legyek egyszerre két helyen?

Kárász: Nincs semmi baj. Ezt szépen vegyük be. Beadja neki az orvosságot.

Ásvayné panaszosan pityeregve: Ott is legyek, itt is legyek. Ilyen öregen. És a gyerek sír. Pedig nem esküdtem. Doktor, én igazán nem esküdtem.

Lenke: Én majd itt leszek, dédanyó. Nyugodj meg. Int Franciskának, aki rögtön érti, kisiet.

Ásvayné: A foglyok. Onnan jönnek. Talán levelet hoznak. És én nem vagyok itt.

Ásvayné révedezve: Miféle kocsi? Maga elé mered, rájön. A kocsi. Egyszerre kihúzza magát. Itt a kocsi. Régi arca, régi hangja. Megyek, Lenke, fogd a kulcsokat. Minden rendben legyen. A foglyokat vedd át, mihelyt visszajöttem, beszélni akarok velök. Doktor, maga nézzen be Istenes Horvátnéhoz. Ha ráér, maradjon itt ebédre. Most sietek. Az ajtóból még visszafordul. Kárászhoz: Ráíratni, hogyne. Majd megbolondultam. El.

András: Eljárt a szám. Roppant restellem. De igazán nem jutott eszembe, hogy ez az ártatlan megjegyzés...

Lenke: Hát igen. Ehhez nagy gyakorlat kell. Mi ebben már valóságos művészek vagyunk, úgye, Franciska?

András: Igazán restellem. Elfelejtettem. Jó volna Tamásnak is szólni, hogy vigyázzon.

Kárász vállat von: Azt nem tudja senki megmondani. Hozattam már egy konziliumot is Pestről. Nem volt könnyű dolog, hogy észre ne vegye. Két elmegyógyászati professzor jött ide, mintha lovakat akarnának venni. És mennyi baj volt a honoráriummal. Hiszen minden fillérről tud és minden fillérre úgy vigyáz, mint az áspis.

Kárász: Vállukat vonogatták. Mindenben helyeselték, amit csinálok. De ettől nem lettünk okosabbak. A tényállás nagyon egyszerű. Rendkívül eszes asszony, a fizikuma korához képest bámulatos. A logikája meghökkentő. Ő a legjobb gazda az egész vidéken. A környék birtokosai csak őt figyelik. Ha elad valamit, ők is eladnak. Ha megváltoztatja a vetésforgót, ők is megváltoztatják. Ez a birtok valaha hatszáz hold volt. Most háromezer. De ezen az egy ponton valami folt van az agyában.

András: Jó, de mit képzelődik ő tulajdonképpen? Ezt már tavaly sem értettem egészen.

Lenke: Tulajdonképpen egészen egyszerű a rögeszméje. Dédapámat várja haza. Oroszországból. Hatvannyolc esztendeje minden áldott nap. A szobája most is úgy van, mint mikor elment hazulról negyvenkilencben és beállt nemzetőrnek. Az ágyát minden este megvetik, az éjjeli szekrényre odakészítik a pohár vizet és az aznapi ujságot. Az asztalon reggel, délben, este mindig több van egy terítékkel. Ruháit mindennap kirakják szellőzni. Ő pedig minden áldott nap, mióta vasút van, befogat és kimegy az állomásra.

Franciska: Igen, de vannak még részletek, amelyeket nem érteni. Valami gyereksírást emleget. Meg valami esküt.

András: Ezekre emlékszem tavalyról. S azt nem tudom, hogy ezek mit jelentenek?

Kárász: Én sem. Nyilvánvaló, hogy valaha régen valami nagy lelki megrázkódtatás érte. Gyerekkoromban hallottam valamit, hogy a férje tragikus körülmények között hagyta itt a házat. Apám beszélt erről, aki még a szüleitől hallotta. Azok itteni kisbirtokosok voltak. De a részleteket bizony elfelejtettem.

Kárász: Erre nem lehet felelni. A rögeszméjére mindenesetre nagyon kell vigyázni. Hogyan magyarázzam meg laikus nyelven: ez az állapot a holdkórossághoz hasonlít. Ha felébresztik, az végzetes lehet. Egy újabb megrázkódtatás vagy meggyógyíthatja, vagy életébe kerülhet.

Kárász: A baj, hálistennek, elmúlt. Ez a csillapító rendbe szokta hozni. Feláll. De én most megnézem azt az újszülöttet. A faluban is van két-három betegem.

Franciska: Várjon, doktor. Megyek magával. Nagyon fáj a fejem, megyek egy kicsit sétálni. Csak kabátot veszek. Be a szobájába, az ajtót nyitva hagyja.

Kárász: Az nagyon jó lesz, bemegyünk együtt a patikába és megcsináltatjuk az új port.

Lenke: Angyalom, ha a faluba úgyis bemégy, szólj be a postára, nem jött-e csomagom. Nagyon nehezen várok valamit.

Franciska: Szívesen. A kelengyédhez vársz valamit? Lenke bólint. Boldog vagyok, ha a kelengyédben segíthetek. Viszontlátásra. Ketten el.

Lenke: Nincs kényelmetlenebb, mint az ilyen romantikus lélek. Olyan, mint a nyitott seb. Akármi ér hozzá, rögtön fáj.

András: Éppen ezért nem szabad rá haragudni. Akinek fáj valami, arra nem szabad haragudni.

Lenke: Én nem is haragszom. Csak nem tudom megérteni. Az ilyen természet nekem olyan, mintha arabul beszélne.

Lenke: Értem és mégsem értem. Ezt a Franciskát is értem, hogy szerelmes. De nem értem, hogy nála minden életre-halálra megy. Olyan, mint egy elemi-iskolás kislány.

Lenke: Maga ezt éppen olyan jól tudja, mint én. Ha nem beszéltünk róla, azért én kezdettől fogva tudtam.

Lenke: Ugyan menjen, ezt csak a vak nem látja. Hiszen már így kezdődött. Hogyan került maga ide? Ő erőszakoskodott tavaly, hogy van egy Pataky András nevű főhadnagy, azt okvetlen hívjuk meg, mert hazajött szabadságra. Jól van, azt mondtuk Tamásnak, hogy hozza el. Maga eljött. És most jegyesek vagyunk. Ő pedig azt hiszi, hogy haláloson boldogtalan.

András: Lenke, van valami, amit én eddig nem mondtam magának. Volt idő, mikor én ezt az asszonyt annyira szerettem, hogy megkértem a kezét. Ő nemet mondott.

Lenke: Tudom, tudom. Ha nem mondta is, tudtam. Nemet mondott és utóbb rájött, hogy halálosan szerelmes. Az ilyen kapkodást vegyem komolyan? Én jó ember vagyok, Andris. Isten őrizz, hogy jogtalanul fájdalmat okozzak valakinek. De az ilyen zárdai ábrándozást nem tisztelhetem. Az ilyen nők azt hiszik, hogy az élet égszínkék és rózsaszín. Lepréselnek a naplójukba egy eldobott szegfűt, felnéznek a holdvilágra, azt mondják, hogy «szerelem» és vagy zongorázni akarnak, vagy öngyilkosságot akarnak elkövetni. Elpirulnak, ha valaki kiejt előttük egy nevet és ha kiolvastak egy könyvet, egy árva szót sem tudnak elmondani belőle. Legyint. Amit ők úgy hívnak, hogy szerelem, az nem komoly dolog. Az élet nem ilyen. A mi összeköttetésünk, az igen, az komoly. Az vasbetonra van építve. Maga tudja, hogy én ki vagyok. Én tudom, hogy maga kicsoda. Minden szempont hangosan követeli, hogy összekössük az életünket. Ez igen, ez szerelem. Az nem. Az operettsláger. Franciska most rettenetesen szenved halálos szerelmében, de közben azon jár az esze, hogyha Pesten lakik, akkor könnyebb férjhezmenni.

Lenke nevet: Ó, férfihiúság! Vonuljon kolostorba, mert maga engem vesz feleségül? Nem lesz itt semmi baj. Kitűnően meglesz ő mivelünk. Most persze fáradságos vele a dolog. De majd kijózanodik ebből a részegségből. És én nem akarom elengedni, mert nagyon megszoktam és megszerettem. Jóságos, derék asszony és nagyon kedves. Nem is csodálom, hogy valaha tetszett magának. De az élet erősebb, mint ezek a gyerekségek. Szünet. Min gondolkozik?

András: Azon gondolkozom, hogy maga milyen csodálatos leány, Lenke. Mindig azt hiszem, hogy most már ismerem. És akkor mond valamit, amiből rájövök, hogy fogalmam sincs, kicsoda. Szóval, maga nem hisz a szerelemben.

Lenke: Hogyne hinnék. Csak nem abban. Hanem ebben. Megmondjam a lényeges különbséget? Franciska szerint a szerelem arravaló, hogy az ember odaadja érte a nyugalmát. Szerintem arravaló, hogy az ember az élete nyugalmát ezzel szerezze meg. Nem így van?

Lenke: Mi nem így vagyunk? Én elég eszes vagyok és elég szorgalmas, de férfi kell nekem, s dédanyó már nagyon öreg. Maga tisztességes és szorgalmas ember, imádja a földet, ami magának nem jutott: egész biztos, hogy a vagyonomat meg fogja duplázni. Tetszünk egymásnak. Egészséges, szép gyerekeink lesznek. Azoknak fogunk este holtfáradtan örülni, ha reggeltől estig dolgoztunk mindaketten. Én ezt nevezem szerelemnek és nem azt, hogy az ember sírva fakad, ha egy vers jut eszébe.

András: Igen, ebben van valami. De Franciskát, ha menni akar, el kellene mégis engedni.

Lenke: Ezt csodálom. Miért zavarja, ha érzelmileg most már semmi köze hozzá?

András: Én talán nem zavarom akkor, míg elintézi. Elmegyek, megnézem a nagypapát. Erre megyek. Jobbra el.

Sipeki középről: Kezit csókolom. Itt vannak. Nyolc embert kaptunk. Gergely el.

Baka belép feltűzött szuronnyal: Jó napot kívánok. Hátraszól. Hajdác, hajdác! Nyolc hadifogoly belép. Felállnak sorban. Ezt majd tessék aláírni. Iratot ad át.

Lenke: Helyes. Mialatt aláír. Ma még ne dolgozzanak. Adasson nekik enni. Nézi az ívet. Mihajlov.

Iván: Jelen. Ugyanaz a személy játssza, aki Ásvayt játszotta az első felvonásban.

Lenke ránéz, megdöbben, sokáig nézi: Szent Isten. Ispánhoz. Kérem, Sipeki, mind menjenek ki.

Bakához. Tessék az írás. Ivánra mutat. Ez az egy ember maradjon itt. Baka átveszi az írást.

Baka: Hajdác, klapa. Kifelé! Kimennek, Lenke ezalatt folyton Ivánt nézi. Végül mind kimentek.

Iván megnézi, meghökken: Mi ez? Ez hihetetlen. Bocsánatot kérek, kit ábrázol ez a kép?

Lenke: Ez a dédapám, aki negyvenkilencben eltűnt és valószínűleg orosz fogságba került.

Iván: Az embernek eláll a lélegzete. Mintha nem a kisasszony dédapja volna, hanem az enyém.

Iván mosolyog: Rossz nyomon van, kisasszony. Ezt a hasonlóságot anyámmal nem lehet megmagyarázni. Az én történetem az, hogy a szentpétervári osztrák-magyar követségen szolgált valaha egy Sármezey báró nevű követségi tanácsos. Magyar ember. Ennek a leányát elvette gróf Rosztovszkij Ilija, gárdatiszt. Ebből a házasságból születtem én. Apámat nem ismertem soha. Egyéves voltam, mikor meghalt. Anyám nevelt fel. Ebből megértheti, kisasszony, hogy ilyen jól tudok magyarul. De az iskoláimat oroszul végeztem. Oroszul gondolkozom. Orosz író vagyok.

Iván: Nem lehet másként, mint hogy ez nemcsak a kisasszony dédapja, hanem az enyém is.

Iván: Anyám gyakran mesélgetett nekem az apám származásáról. Apám nagyapja magyar ember volt, aki negyvenkilencben került ki Szibériába.

Lenke: Várjon csak, kérem. Nem tudom követni. Tartsunk rendet. Ki volt az a magyar ember?

Lenke: Ó, bocsánat, hogy eddig nem kínáltam meg. Veszi a dobozt, tüzet is ad neki.

Iván: Szóval kezdődik a történet a szibériai magyarral. Az a deportációban megházasodott; elvett egy szibériai parasztlányt. Született egy kislánya, akinek a családi hagyomány szerint gyönyörű hangja volt. Az illető kormányzóságnál szolgált egy gróf Rosztovszkij nevű fiatalember. Az figyelmes lett a leány hangjára és elhatározta, hogy kiképezteti. De arra már nem került sor, hogy fel is lépjen, mert elvette feleségül. Ezek voltak az én nagyszüleim. Szóval, bennem több magyar vér van, mint orosz.

Lenke: Végigfut a hátamon a hideg. Mintha egy utolsó ajtó előtt állnék, amelyet nem merek kinyitni.

Iván mosolyog: Miért nem meri? Nekem az, ami csoda, egészen természetes. Én meg vagyok győződve, hogy ez az én dédapám. A képet nézi. Én nem csodálkozom rajta. Nekem a csoda rokonom.

Iván: Mondom. Itt nem lehet kétség. Sok régi családi képem van otthon, Moszkvában. Ennek is ott volna a helye. De, gondolom, nem adja nekem.

Lenke: Le lehet másoltatni. Ezt nem adhatom a dédanyám miatt. Felugrik. Most mi lesz?

Lenke: Azt is láttam. Az órára pillant. Még van egy jó negyedórám. Maga elé, izgatottan. Most nagyon gyorsan kell határozni és nagyon okosnak kell lenni. Életről és halálról van szó. Rápillant. Ne nézzen rám úgy, mintha bolond volnék. Van itt bolondság bőven, de nem az enyém. Majd meg fog érteni mindent. Most csak három szóval össze akarom foglalni a lényeget. Csenget. Segítséget is kell hívnom ahhoz, amiben határozni akarok. De a maga segítségére is nagy szükség lesz.

Iván: Boldogan megteszek mindent, ha ad még egy cigarettát. Gergely belép.

Lenke: Ne kínáltassa magát, ott a doboz. Gergelyhez. A főhadnagy urat kéretem, meg Tamás úrfit. És a doktor urat lóhalálában kerítsék elő a faluból. Nagyon sürgős. Mit nézel úgy?

Lenke: Most nem érünk rá, szedd a lábad. Gergely el. Kérem... bocsánat, mi a keresztneve?

Lenke: Kérem, Iván, nekem egy eszelős dédanyám van. Minden más tekintetben ritka eszes lény, de a tudata egy ponton meghibbant. Hatvannyolc éve csökönyösen várja vissza ezt a mi dédapánkat. Most is kiment eléje az állomásra és mindjárt vissza is fog jönni.

Lenke: Nem. De nehogy most azt mondja, hogy a második házassága érvénytelen volt. Nem szeretném kicsinyesnek látni.

Lenke: Igen, ég a ház. Andris, már csak egy pár perc van, míg dédanyó megérkezik. Szükségem van magára. Nézze meg ezt az arcot. Te is, Tamás. Ivánhoz. Kérem, álljon megint a kép alá. Iván engedelmeskedik.

Lenke: Ismerkedjenek meg, kérem. A vőlegényem. Iván csalódottan megrezzen. A testvérbátyám. Ez az úr pedig gróf Rosztovszkij Iván.

Lenke: Ez teljesen kétségtelen, a részletekre most nem érünk rá. Dédapám nem esett el Fehéregyházánál. Fogságba került, Szibériába vitték, megházasodott. Most mi lesz, ha dédanyó ide belép?

Tamás: Várjál. Ez sok nekem egyszerre. Ivánhoz. De honnan tudsz te magyarul?

András: Ennek az izgalomnak nem lehet kitenni Erzsi nénit. Legfeljebb azt hazudjuk, hogy eggyel kevesebb foglyot küldtek.

Lenke: Az éppen úgy felizgatja. Hiszen már napok óta fel van kavarva a foglyok miatt. Éppen ezt az egyet fogja firtatni. Nem lehet majd bírni vele. Türelmetlenül. Borzasztó, hogy a doktor éppen most nincs itt. Az órára néz. És hogy rohan a mutató.

Tamás: Én itt nem vagyok elég okos. Megy, hogy töltsön magának, az üveg hiányzik.

Lenke: Kárász azt mondta, hogyha valami nagy izgalom éri, az vagy megöli, vagy meggyógyítja.

András gondolkozik, Ivánt nézi, visszapillant Lenkére: Én azt mondom, hogy kockáztassa meg.

Lenke: Tudniillik, mihelyt ránéz, neki is meg kell döbbennie ettől a hasonlóságtól. Elkezdi a faggatást. És én azt hiszem, meg kell neki mondani az igazat. Ivánhoz. Mikor halt meg a dédapja? Vagyis a dédapánk?

Lenke: Ezt megmondjuk neki. Akkor belenyugszik, hogy az ura már rég meghalt és nem érdemes visszavárni. Egy kicsit talán megviseli az izgalom, de meggyógyul.

András: Igaza van. Meg kell játszani az eshetőséget. Sokkal több szól mellette, mint ellene.

Lenke az órára néz. Két perc. Itt ülünk és várunk. Most már az orvos is hiába jön. Nem érünk rá elmondani neki.

Iván: Gyere közelebb. Itt a halántékomon láthatsz valamit, ami azon a képen nincs rajta.

Iván: Meg. De a magam kezétől. Meg akartam mutatni, hogy nem vagyok gyáva. Csak az egyik fajtám ellen nem akartam harcolni. Más náció ellen szívesen mentem volna.

Lenke: Író. Már kérdeztem tőle. Megrázkódik. Majd megbolondulok az izgatottságtól.

Tamás: Na, csak nyugodtan. Ülj le. Elég egy bolond a családban. Ivánhoz. Ilyen családot még nem láttál. Itt vagy félszeme van valakinek, vagy kocsiban tolják, vagy elment az esze.

Ásvayné (belép. Jön, ahogy szokott): A lépcső tele van szórva kukoricával. Látom, ideje, hogy megint szétüssek odakint. Meglátja a némán álló csoportot. Figyelmes lesz, megáll. Most pillantja meg Ivánt. Nézi. Aztán odalép hozzá. Nyugodt. Isten hozott, Zoltán. Tudtam, hogy hazajössz. Homlokon csókolja. Lenke, intézkedtél, hogy fürdőt készítsenek?

Ásvayné: Tessék. Ha kiteszem a lábamat, feje tetején áll az egész ház. Ivánhoz. Meg sem csókolsz?

Ásvayné Lenkéhez: Mi lesz azzal a fürdővel? A zsinóros, fekete ruhát készítsétek ki, az újabbikat. Ivánhoz. Nagy ujság van. Brezovay meghalt.

Iván: Nem, köszönöm, az jó lesz. Nyílik az ajtó, Franciska betolja Mihályt.

A szín ugyanaz. Egy héttel később. Mikor a függöny felmegy, Mihály és Iván vannak a szinen. Mihály tolószékére odatették az alkalmazható deszkalapot, azon kártyáznak ketten. Iván szabadságharc-korabeli zsinóros ruhát hord, de szakállát és bajuszát már leborotváltatta.

Mihály: Nem tudsz. Akkor véged van. Itt egy helyet csinálhattál volna magadnak, ezt nem vetted észre! Diadalmasan. Most felrakom az egészet. Korábban kelj fel, édes barátom, ha engem sikanőzben meg akarsz verni. Iván közben megolvasta megmaradt lapjait.

Iván: Tizenhat és tíz lap a duplában, az húsz. Összesen harminchat. Fizet. Tessék, három korona hatvan.

Lenke belép, háziruhában, kötény előtte: Iván, megígérted, hogy segítsz nekem gyomlálni. Várlak, várlak és nem jössz.

Iván fogdossa saját arcát: Ez bizony jó érzés. Hogy mosdásközben milyen jólesik a hideg víz, az kimondhatatlan.

Lenke leül: Azért még most is végigszalad a hátamon a hideg, mikor erre az istenkísértésre gondolok.

Iván: Mégis jobb volt belemenni. Hiszen ő akarta. Azt mondta, hogy ma már nem hord szakállat senki, vétessem le.

Lenke: És most már nem is tudom, hányadán állok vele. Most már valósággal rejtélyes. Neked nem?

Iván: De igen. Vannak pillanatok, mikor azt hiszem, hogy teljesen józan és tulajdonképpen mindnyájunkat kinevet. Máskor meg olyan sziklaszilárdan hisz engem az urának, hogy megint zavarba jövök.

Mihály: Itt mégis húz. Én felteszem a kalapomat. Feltesz egy világos, rikító, vadonatúj kalapot. Aztán zsebtükörben nézi magát.

Lenke: De viszont ijesztően összeesett. Mióta megjöttél, éveket öregedett.

Iván: Ezen gondolkoztam. Arra jöttem rá, hogy őbenne ez a rögeszme tartotta a lelket. Azért élt, hogy várjon. Mióta nincs mit várnia, a szikra szemlátomást húnyni kezd benne. Néha azt gondolom, hogy végzetes dolog volt idejönnöm.

Iván: Ilyet ne is kérdezz. Kimondhatatlanul örülök, hogy megismertelek benneteket. Különösen téged. Kis szünet. És a vőlegényedet.

Mihály: De már mindent összekerestem. A szobámban nincs. És itt magam körül mindent megnéztem, hogy nem csúszott-e be valahova. Nincs.

Iván: Elég gyakran. Érzem, hogy mondanom kellene rá valamit. Ha említi, olyan furcsán, fürkészve rámnéz. De nem tudom, mit kellene mondani.

Mihály: Rémlik nekem, hogy volt itt ilyen nevű ember a régi időben, de nem tudok rá jól emlékezni. Ez a Gerincvég-kastély valaha valami Brezovayéké volt.

Mihály: Igen, van itt egy zsidó bérlő, Grünzweig. Azt a parasztok Gerincvég-nek hívják.

Iván: Otthon nálunk is van sok ilyen mulatságos nép-etimológia. Például... De hiszen hiába magyarázom, nem tudtok oroszul.

Lenke: Engem idegessé tesz, hogy nem tudok oroszul. Néha látom rajtad, hogy oroszul gondolkozol. Az rossz érzés. Olyan, mint mikor az ember elfelejti, amit egy pillanat előtt álmodott.

Ásvayné belép. Szemlátomást összeroskadt az előbbi felvonás óta. Csoszogva, nehezen jár, botjára nehezedve vonszolja magát, arca is megtört: Mihály, te még mindig itt vagy? Tamás jön be utána. Borzasztó ez, hogy folyton a sarkotokban kell lenni. Vidd ki a levegőre, Tamás. Mihályhoz: Mi ez? Miféle kalap van a fejeden?

Ásvayné: Apádtól? Az más. Itt ő a gazda, minden az övé. Ivánhoz: Jól vagy, angyalom?

Iván: Köszönöm, drágám, jól vagyok. A reggeli lovaglás nagyon jólesett.

Ásvayné: Nem szeretem ezeket a lovaglásokat. Nem való az már nekünk, angyalom. Ilyen hajlott korban.

Tamás: Vele voltam, dédanyó. Ha valami baj van, én vigyázok. Tölt, iszik.

Ásvayné: Te vigyázol őrá? Úgy ülsz a nyeregben, mint majom a dobon. Ő igen, ő tud lovagolni. Hát hiába, nagy dolog, ha fiatal és egészséges valaki. Mind egymásra néznek. Nekem most folyton fáj a lábam. Mindig pihenni kívánkozom. Most is ledülök egy kicsit. Tamás, te kiviszed nagyapádat. Indul szobája felé, közben motyog: Nem értem, mi van a lábammal, azelőtt ez sose volt. Vajjon köszvény ez, vagy micsoda? Eltűnik. Utóbbi szavainak vénasszonyos motyogását alig érteni.

Tamás mialatt kitolja az öreget: Nagyapó, nincs aprópénzed? Valami kendőt szeretnék venni.

Mihály ijedten: Aprópénzem? Nekem egy vasam sincs. Becsületszavamra. Elmennek.

Iván mosolyog: Az lehetetlen. Egy verset csak saját nyelvén szabad elmondani. Egy verset szerintem nem is szabad lefordítani.

Iván nevet: Tanulj meg oroszul. Gyönyörű nyelv, megéri. Ha most elkezded, egy év múlva megérted a verset. Sőt három év múlva már szépnek is találod.

Iván vállat von: Megmondhatom. Azt akartam megírni, hogy az ember csak egyszer életében lehet szerelmes. És Kirszanovot írtam bele, a kirszanovi tavaszt, a fűzfákat és nyírfákat a Vorona partján, és a kutyákat. És a pataknál sulykolnak az asszonyok, az olyan megmagyarázhatatlanul megnyugtató.

Iván: Az. Gyerekkoromban mindig ott voltam nyáron. De még szegény anyám eladta a birtokot.

Lenke: Ezt már mondtad. Tünődve: Az ember csak egyszer életében lehet szerelmes... Felnéz. Mekkora lesz a regény?

András belép, Franciskával. Franciska nem köszön, senkinek sem szól, felindultan megy balra a szobájába. András köszön: Jó reggelt, gyerekek.

Lenke: Jó reggelt. Az Iván regényéről beszélgetünk. Ivánhoz: Mekkora lesz?

Lenke: Nem valami jól. Gyengén vánszorog ide-oda. Most is panaszkodott, hogy fáj a lába és bement a szobájába lepihenni.

Iván: Mert az ő titkát megoldottam. Ti azt hittétek, hogy még él. Pedig már régóta nem ő él, csak a várakozása. Nem volt ő már élő ember, csak két lábon járó rögeszme. Akkor én betoppantam ide. Most már nincs kit várnia. A rögeszmére nincs többé szüksége. Nincsen csodálatosabb, mint az emberi szellem. A szellem sokkal, sokkal több, mint a test.

Lenke idegesen: Neked is rögeszméd van. Miért lovagolsz folyton ezen a vesszőparipán? Nincs nap, hogy ezt el ne mondanád.

Iván: Természetes. Hiszen ez a dolgom. Mit gondoltok, mire való egy író? Isten kiválaszt valakit és megjelöli: ezt leküldöm, hogy egy egész életen át azon gondolkozzék, mennyivel több a szellem, mint a test, és ezt mondja el a többieknek. Hinni több, mint tenni. Érezni több, mint tudni. Isten veletek. El.

Lenke: Különös. Én szeretem. De néha nagyon kihoz a sodromból. Idegesít. Nyugtalan vagyok tőle.

Lenke: Nem azért. Nem tudom, hogy miért. De nem azért. Mi lelte ezt a Franciskát, hogy így keresztülvágtatott a szobán, feldúlt arccal?

Lenke: Nagyon tisztességes ember maga, Andris. Nem tud hazudni. András vállat von. Együtt voltak kinn?

András kényszeredetten: Arról az elhatározásáról, hogy ő felköltözik Pestre. Kicsit olyan... olyan egzaltált...

Lenke: Most nem. Úgy vagyok, mint aki addig neveti ki a náthásokat, míg egyszer csak elkezd prüsszenteni.

Lenke: Azt nem. De eddig egész életemben olyan józan voltam, mint egy vályog. És most azt figyelem meg magamon, hogy néha mintha be volnék csípve. Soha nem vettem eddig észre, hogy a tavasznak külön szaga van...

Lenke: Ördögöt, virágillat. Azt nem mondtam, hogy jó szaga van. Inkább valami fanyar és kesernyés rügyszag, vagy micsoda. Tegnap délelőtt egy kis szél volt, mikor kint jártam és megcsapta az orromat. Éreztem, hogy ettől be lehet csípni, mint a szesztől. És ezt nem szeretem. Semmit sem szeretek, ami az ember fegyelmezett öntudatát bódítja. Teljes életemben gyűlöltem a részeg embert. Feláll. Ez nekem nem kell, ez a tavaszi hogyhívják. Engem ne nyugtalanítson. Ki nem állhatom, mikor valami engem nyugtalanít. Járkál. Tessék, még a fejem is fájni kezd, mint Franciskának. De én csak azért sem veszek be semmit. Én modernül gyógyítom a bajomat. Tudatosítom.

Lenke izgatott: Tudat alatti dolgok. Hogyne. Nekem aztán nem imponálnak. Megáll András előtt: Mondja, látta már maga, mikor a talajból valami nagy követ elmozdítanak? Azok a sápadt, sárgásszürke pincebogarak csak úgy nyözsögnek alatta és menekülnek, mert nem bírják a világosságot. Hát ezt is így kell, angyalom: tudatosítani. Mit szól hozzám: én vagyok a pszichoanalitikus a mellényzsebben. Ha az ember falun él és tücsköt-bogarat összeolvas, legalább ennyi hasznát vegye. Tavasz van. A költők erről lírai butaságokat mondanak. De én tudom, hogy fiatal nő vagyok. Egészséges, hálistennek. Ezzel az állapottal igen természetesen együtt jár az idegrendszer ingása. Mihelyt ilyen pontosan tudom, már nem is vagyok nyugtalan.

Lenke: Ha már elintéztem, nem is foglalkozom vele. Csak idegessé tesz, amit ez az Iván beszél. "Hinni több, mint tenni." Bolond beszéd. Amit hiszek, az afféle légvár. Amit teszek, az van. Az élet nem az, amit hiszek, hanem amit teszek. Nincs igazam?

Lenke: Nem is vesztegetem. Hozzám kellene iskolába járnia ennek a Franciskának. Azóta bizonyosan a második erős port veszi be. Nekem pedig múlik a fejfájásom. Érzem, hogy múlik. Haragosan: Nem igaz, nem érzem, hanem tudom. Iván azt mondja, érezni több, mint tudni. Ez bolondság. Amit érzek, az tévedés is lehet. Amit tudok, az nem lehet tévedés. Ez az egészséges. Minden egyéb, ami ehhez nem hasonlít, az beteg.

András: Úgy van, beteg. És baj származhatik belőle. Mi csak maradjunk a derék és logikus valóságnál, mi ketten. Szeretem magát és el akarom venni. Ez a valóság. És remélem, maga is szeret engem.

Lenke türelmetlenül: Ha magához akarom láncolni magamat egy életre, hogyne szeretném eléggé!

András sértve: Bocsánat, azért meg szabad kérdezni. Baj, hogy megkérdeztem?

Kárász: Nem merek bemenni hozzá, hátha szundikál egy kicsit. Az jó neki. Leül.

Lenke: Hát csak beszélgessenek. Én ideges vagyok, megyek járkálni. És a fejem is fáj.

Lenke: Köszönöm, de ilyenkor jobb egyedül lenni. Lemegyek a patakhoz. Ott sulykolnak az asszonyok, az bizonyosan meg fog nyugtatni. El.

Tamás belép: Vigyázzatok, ha kimentek az udvarra. Az udvaron életveszélyes. Nagyapám vadászik. Kiadtam neki a flóbert.

Kárász: Ebből kötözés lesz. Varjút és szarkát akar lőni, de megserétezi a cselédeket.

Tamás: Nagyapával csúnyán összevesztek. Az öreg elrakta valahová az altatóját és Franciskát kérdezte felőle. Franciska olyan indulatosan felelt, hogy egyszerűen gorombaságnak lehet mondani. Ezt még eddig sohasem tette.

Kárász kilép, arca elváltozott: Baj történt. Franciska megmérgezte magát. Egy perc veszíteni való idő nincsen. Mind a ketten felugranak. A doktor előveszi receptkönyvét, gyorsan ír. Letépi, odaadja Andrásnak: Ezt a hánytatót azonnal meg kell hozni a patikából. Nagyon sürgős. András elkapja, rohan. Meleg tejre és meleg vízre van szükségem. És csináltassanak erős feketét. De nagyon vigyázzunk, a botrányt kerüljük el.

Kárász vissza akart sietni Franciskához, megáll: Kezeit csókolom, tekintetes asszony.

Kárász: Már kérdeztem, hogyan érzi magát. Mondták, hogy egy kicsit lepihent.

Ásvayné: Brezovay meghalt. Vagy már mondtam neki? Most nem tudom, hogy melyiket mondtam neki: ezt, vagy az esküt. Nem látta Zoltánt?

Ásvayné: Igen. Lehet, hogy kiment. Nem szereti a gyereksírást. Bocsánatot kérek, de ez nagyon sürgős. Kicsoszog. Az ajtóban találkozik Tamással, aki vizet hoz. Hol van dédapád? Nagyon nagy ujság van. Nem figyel rá, eltűnik.

Tamás: Éppen vizsgálja a doktor. Úgy látszik, elrontotta a gyomrát. Miért keresi?

Sipeki: Ma reggel. De én csak most jöttem meg a majorból. Hát ezzel a befogással egy kis baj lesz. Nem tudok kocsit adni.

Sipeki: A dohánybeváltó biztos itt van a nyakamon, az állatorvost ki kell küldeni Szilfamajorba az oltások miatt, a trágyahordást sem tudom abbahagyni, azt sem tudom, hol a fejem. Gergely hozza a tejet.

Tamás: Oda vidd be. Sipekihez. Ha nincs kocsi, akkor nincs kocsi. Gergely bemegy a tejjel.

Tamás: Szívesen, Sipeki. Csak nem most. Nagyon el vagyok foglalva. Gergely kijön Franciskától.

Tamás: Akkor ne gyötörd magad. Én nagyon szeretem Franciskát, de Lenke a fontos.

Tamás: A doktor majd szól, ha tud valamit mondani. Most ide figyelj. Boldoggá tudod te tenni Lenkét?

András vállat von: Miféle boldogság az, amely esetleg emberhalállal kezdődik?

Tamás: Én nem vagyok kegyetlen, Andris. De azt hiszem, hogy az igazi boldogság ezt kibírja.

András: Ne beszélj ilyen hangosan, a jó Isten áldjon meg! Elviselhetetlen gondolat, hogy Franciskának valami baja legyen. Micsoda kíméletlenség még beszélni is erről!

Tamás megint vállára teszi a kezét: Te, Andris, nem vagy te egyszerre két nőbe szerelmes?

Kárász: Azt most nem szeretném. Mindjárt el fog aludni. Az egész tubus altatót bevette, de nagyon ügyetlenül. Nem oldotta fel, csak nyeldeste le egymás után. Egy-két perccel előbb, hogy bementem. Az altatóból alig szívódott fel valami. Mindössze annyi, hogy most aludni fog egy kicsit. Holnapra kutyabaja. Véletlen szerencse, hogy már az első pillanatban közbe tudtunk lépni.

Tamás oldalpillantást vet Andrásra, aztán a doktorhoz fordul: Doktor úr, mi volt ez? Afféle ijesztésre szánt műöngyilkosság?

Kárász: Nem hiszem. Ez az asszony komolyan meg akart halni. Halkan, óvatosan benéz az ajtón. Bólint. Már alszik. Becsukja. Az orvosi része el van intézve. Legfeljebb délután óvatosságból még benézek. De az még hátra van, hogy ne akarjon meghalni. Ez már nem az én dolgom. Menni készül.

András: Igen, de feltűnik neki, hogy Franciska délelőtt... és ilyen hirtelen...

Kárász legyint: Az semmi. Fájdalmakat érzett a vakbele táján, csillapítót adtam neki és lefektettem. Indul. Most mégegyszer fel kell írnom az altatót a nagyapának.

Tamás: Doktor úr, nem kellene Franciskánál lábujjhegyen rendet csinálni? Ott bizonyosan feltűnő a rendetlenség.

Tamás: Vigyázok. Bemegyek itt és kilopódzom a mosókonyha felé. Óvatosan bemegy.

Ásvayné: Valami fontosat akartam neki mondani, de már elfelejtettem. Van valami ujság?

Kárász: Franciska nagyságos asszony gyengélkedik. Fájdalmai vannak. Megvizsgáltam, jelentéktelen dolog. De jobb, ha most senki sem zavarja. Viszontlátásra. Elmegy. András habozva áll.

András: Semmit. El. Ásvayné indul középre. Ekkor Tamás lép ki Franciska ajtaján.

Ásvayné: Hát te mit mászkálsz ott? Most mondta a doktor, hogy Franciskát nem szabad zavarni. Te mindig ott jársz, ahol nem kellene.

Tamás: Most az egyszer nem így volt, dédanyó. Gyengéden megcsókolja. Jól érzed magad?

Ásvayné: Nem. Haragszom a lábamra. Egy héttel ezelőtt még ötvenéves volt a lábam, most százéves. Nehezen leül. Az egész nem jól van. Ha az embernek rendetlenkedik a foga, akkor a fogorvos kihúzza, kész. De hogyan huzassam ki a lábamat? Az egészet megette a fene.

Tamás: Az egészet? Dehogy, drágám, dehogy. Lehet, hogy fáj a lábad, az is majd elmúlik. De az eszed úgy dolgozik, mint a kénsav.

Ásvayné: Hát igen. Azzal meg vagyok elégedve. Bár nem nagy dolog okosnak lenni ennyi szamár között. Még Lenkének van valami sütnivalója, meg neked is. A többinek mind kóc van a fejében. Te pedig Pesten vagy. Minden gond kettőnkön van, rajtam, meg a húgodon.

Ásvayné: Dédapádat szeretném megkeresni, de nem találom. Ráérek. Miért?

Tamás nevet: Dehogynem adsz. Majd utolsó nap, mielőtt elutazom. De most nem erről van szó.

Tamás: Elég fontos családi dologról. Valamit nem tudsz és én le akarom venni a hályogot a szemedről.

Ásvayné rémülten: Nem! Én nem akarok tudni semmit. Én így akarok maradni.

Tamás gyengéden: De angyalom, ezt nagyon fontos tudnod. A Lenke boldogságáról van szó.

Ásvayné: Lenke. Igen. Józansága visszatér. Lenke. Mi van a Lenke boldogságával?

Tamás: Úgy látom, dédanyó, hogy itt kettőnknek intézkednünk kell valamiben. Nagyapó természetesen kimarad a dologból, ő nem arra való. A felelősség a kettőnké. A tied, meg az enyém.

Ásvayné: És a dédapádé. És az Andrisé, ha Lenkéről van szó. Lenke menyasszony.

Tamás: Éppen Andrisról van szó. Nem cifrázom sokat, dédanyó. Franciska most már túl van minden veszedelmen, de tudnod kell, hogy egy félórával ezelőtt megmérgezte magát. Nem izgat ez nagyon?

Ásvayné kihúzta magát: Csak a lábam nem fogad szót. De elég egyenesen ülök, azt láthatod. Beszélj.

Tamás: Franciska Andris miatt mérgezte meg magát. Ez nyilvánvaló. Őmiatta akar elköltözni innen. Szerelmes Andrisba, itt nincs semmi kétség.

Ásvayné: Ez régi dolog. Majd bele fog törődni. Franciskát nagyon szeretem, de az ő kedvéért Andrist nem szakíthatom ketté. Elvégre a húgod nekem előbbrevaló.

Ásvayné: Tudok. Az semmi. Láttunk már ilyet. Valaki eljegyezte magát, de jött az igazi. Andrissal az történt, ami velem történt lánykoromban. Megkérdezheted dédapádat. Hirtelen: Nagy ujság van. Brezovay meghalt.

Tamás: Szóval jött az igazi. Franciska az Andris lelkéből el van törölve, úgy-e? Hát csak láttad volna itt ezt az Andrist, mikor megtudta, hogy Franciskával mi történt. Ha még mindig szereti Franciskát, így kell viselkednie. Olyan sápadt volt, mint a fal. Azt hittem, rögtön összeesik.

Ásvayné: Mert tisztességes ember, amit mindig tudtunk róla. Persze, hogy fel van dúlva, ha miatta történik olyan baj, amin nem segíthet.

Tamás: Igen ám, de mondott valamit, ami nekem nem tetszik. Mikor még nem tudtuk, hogy Franciskának nincs semmi baja, ezt mondta: «Miféle boldogság az, ami emberhalállal kezdődik?» Érted ezt? Ez a fiú fel tudja tételezni, hogy Lenkével nem lesz boldog. Ilyen házasságot szántunk mi Lenkének?

Iván: Valami írnivalóm volt. Elbujtam a toronyszobában és magamra csuktam az ajtót. Most arra jövök le, hogy Franciska megmérgezte magát. Az egész ház tele van vele. Mi történt azzal az asszonnyal?

Tamás: Nincs semmi baja. Nyugodtan alszik. De honnan tudod te ezt? Megfoghatatlan. Vagy Kárász fecsegett?

Tamás: Különben, ha meggondolom, nem csoda... A cselédség látta a jövés-menést, látták a meleg vizet, meg a tejet, tegnap óta hallják, hogy nagyapó altatója eltűnt, látták Andrist a patikába szaladni, vállat von, hiába, ez óhatatlan. Lenke is meg fogja tudni. Pedig Andrisnak fontos, hogy Lenke ne tudjon róla. Miért olyan fontos neki? Fejét csóválja.

Ásvayné: Ez a dolog dédapádra tartozik. Ő a családfő. Most hagyj egyedül bennünket. Dédapád döntését majd közölni fogom veled.

Ásvayné türelmetlenül: Majd én mindent elmondok. Lenke mindenesetre legyen kéznél. Majd szólunk neki. Most eredj. Tamás feláll, de habozik. Hányszor mondjam, hogy eredj már?

Ásvayné: Angyalom, miért nem a magad szobájában írtál? Hiszen azért rendeztem be azt a szobát, hogy a gyereksírás ne zavarjon.

Iván: Nem is tudom, miért. Olyan kedves az a toronyszoba. A kilátás olyan, mint egy orosz táj. Nagyon szép a kúria, amelyik a fák közt ide látszik.

Iván megcirógatja: De kedvesem, ne is kérdezz ilyet. Én mindig hittem neked.

Ásvayné: Akkor miért mentél el? Elvesztettem az éveket. Annyi évet egymásután. Mindig jött a tavasz, zöldek lettek a nyírfák, és én csak vártam és vártam. Aztán leesett a hó, és én vártam, és megint zöldek lettek a nyírfák. Miért mentél el?

Iván zavarban: Kedvesem, mit izgatod fel magad ezekkel a régi dolgokkal? Hagyjuk azokat pihenni, fő, hogy itthon vagyok.

Ásvayné: Itthon vagy. Igen. Én mindig tudtam, hogy hazajössz. Tudod, hogyan hívnak engem az egész környéken? «A bolond Ásvayné.» A hátam mögött mondták. Azt hitték, hogy én nem tudom. De én csak kinevettem őket. Én tudtam, hogy ők a bolondok. Most én nevetem ki őket. Ugye, nem mégy el?

Ásvayné: Örökre. Ketten. Többet ne menj el. Mind úgy szeretünk téged. Gondolj Lenkére. Ne menj el többet.

Iván magának, furcsa mosollyal: Gondoljak Lenkére. Más hangon. Mi az, amiről Tamás beszél és ami Lenkére vonatkozik?

Ásvayné: Ez a boldogtalan Franciska Andris miatt akart végezni magával. Őszinte emberi részvétet érzek iránta, de úgye, nekünk csak a mi Lenkénk boldogsága fontos. Nekem is és neked is.

Ásvayné: Ez a Tamás okos fiú és jó szeme van. Igazat adok neki. Meg kell tudnunk, hogy Lenke eléggé szereti-e Andrist, és Andris eléggé szereti-e Lenkét ahhoz, hogy boldogok legyenek. A házasság nem gyerekjáték. Ez a te dolgod, angyalom. Beszélned kell Lenkével.

Ásvayné: Nem, szívem, ez életbevágó dolog, itt már neked kell döntened. Rántsd meg a csengőt, légy olyan jó.

Iván megrántja a csengőt: Egy leánnyal a dédanyja mégis jobban tud beszélni, nem?

Ásvayné: Angyalom, hidd el, nem terhelnélek, de ez nagyon fontos. Gergely be. Itt a kisasszony?

Ásvayné: Küldd be. Gergely el. Zoltán, szeretnék neked megesküdni. Nagyon izgat, de mégis szeretnék.

Iván homlokon csókolja: Ami izgat, kedvesem, abba nem egyezem bele. Lenke belép.

Ásvayné: Dédapád nagyon fontos ügyben akar veled beszélni, fiam. Ha végeztetek, majd szóljatok nekem. Indul, az ajtóból visszafordul. Légy hozzá megértő, Zoltán. Az egész életéről van szó. El.

Lenke: Milyen nagy szavak. Leül. Hát halljuk, dédapó. Légy hozzám megértő, mondd el, mi a szándékod az életemmel.

Iván tűnődik, mosolyog: Nem, nem ez a feladatom. Mint családfő, más megbízást kaptam. Meg kell tudnom, hogy eléggé szereted-e Andrist.

Lenke türelmetlenül: Igen, eléggé szeretem. De azt nem szeretem, ha ilyen túl sokat foglalkoznak a dologgal. Ez csak rám tartozik.

Iván: Bocsáss meg, a kérdésemre nem is vártam feleletet. Dédanyót majd megnyugtatjuk, ahogy akarod, mi pedig most beszélgethetünk egész másról.

Iván: Engem ne kérdezz. Én nem tudom. És attól tartok, hogy nem tudja senki.

Lenke: Dehogy nem. Én tudom. Ha két tisztességes ember ugyanarra az életformára vágyik. Andris azért lesz nekem jó férjem, és én azért leszek neki jó felesége, mert mindaketten ugyanazt az életet szeretjük: a földet.

Lenke: Most katona. De tartalékos. A polgári pályája megvan. Gazdasági akadémiát végzett. A háború kitörése előtt már volt uradalmi állása. Ez az ember csak a földet szereti, mint én. Józan és szorgalmas, mint én. Családról, tisztességről, vagyoni kérdésekről ugyanúgy gondolkozik, mint én. Körülbelül úgy is nőtt fel, mint én. Birtokos családból származik, a család akkor ment tönkre, mikor ő az érettségire készült. De ez a tönkremenés nem jelent különbséget. Nem a boldogult apja birtokát fogja vezetni, hanem ezt. És ez nagyon jó házasság lesz. Még mit akarsz kérdezni?

Lenke: Igen. Hát akkor megint én kérdezek helyetted: szeret-e engem Andris eléggé? Igen. Ahogy ő szeret, az nekem elég. Én elhatároztam, hogy hozzá megyek és ezzel a kérdés el van intézve. Nem szeretem, ha mások kotyvasztják a boldogságomat. És ez a boldogtalan Franciska kitalálhat nekem még tíz ilyen műöngyilkosságot, én ezt nem vagyok hajlandó komolyan venni.

Lenke: Az egész falu tudja már. Csak én ne tudjam? Nincs nagyobb oktalanság, mint amit ez a Franciska csinált. Hiszen, ha volna még valami megmaradt érzés Andrisban ő iránta, éppen ezzel ölné ki belőle.

Lenke: Mert ez az emberi természet. Ha valakiben nincs olyan mellékes érzés, amitől saját magának is félnie kell, akkor az ilyen erőszakos botrány nem fog benne érzéseket kelteni. Részvétet talán igen, szerelmet nem. Ha pedig bújkál benne valami, amit még nem ölt ki egészen magából, az ilyesmi még jobban megriasztja és hanyatthomlok menekül oda, ahol a nyugalmát keresi. Ezt jobban tudom, mint akárki.

Lenke: Ki is térhetnék a válasz elől. De nem térek ki. Én a világosságot szeretem. Az erős napfényt. A tisztázott helyzeteket. Én most még jobban siettetni fogom az esküvőt, mint eddig. És te jól tudod, hogy miért. Miattad.

Iván: Tudom. Azt is tudom, hogy nekem kötelességem volna innen még ma visszamenni a fogolytáborba. De ez dédanyád miatt lehetetlen.

Iván: Látod. És most felmerül a kérdés: mi lesz velünk? Andris szabadsága lejár. A legjobb esetben a front helyett Pestre kerül. Én pedig itt maradok melletted. Látjuk egymást reggeltől estig. Beszélgetünk. Mi lehet ennek a vége? Hol itt a segítség?

Iván: Ez csak az egyik fele. Te megmenekültél. De mi lesz velem? Nézzem itt a boldogságodat reggeltől estig? Ha este elbúcsúzom tőled, lássam, hogy visszavonulsz a férjeddel, aki már türelmetlenül sürget, mert nagyon álmos? És mikor a reggelinél találkozunk, keressem az arcodon az elmúlt éjszaka nyomait? Ez több, mint amit el tudok viselni.

Iván: Túlsokat. Ezt nem bírom. Csak úgy, ha azonnal elmegyek. De ebbe dédanyád belepusztul.

Lenke: És ha elmennél, mi lenne veled? Megint a fogolytábor. Ki tudja, meddig tart még. És ki tudja, mi lesz azután?

Iván: Az mindegy. Én nem számítok. Velem lesz, ami lesz. El tudok én tűnni, ha akarok. Majd elfelejtesz. És én is elfelejtlek.

Lenke: Ha ilyen könnyen el tudsz felejteni, akkor tulajdonképpen nincs is semmi baj.

Iván indulatosan: Miért beszélsz így? Honnan tudod, hogy "ilyen könnyen"? Először. Másodszor pedig: még nem mentem el innen. És nem is mehetek. Amíg az orvos nem mondja, nem mehetek.

Iván: Megmondom. Mi volna, ha dédanyádat igen lassan, igen óvatosan rá lehetne vezetni az igazságra? Akkor nemcsak én mehetnék el innen, hanem ő is meggyógyulna. És te is.

Iván: Nálam is nagyon nehezen. Sőt, én már nem is gyógyulhatok meg soha, ha akarod tudni. Elkerülhetek innen, hogy soha többé ne lássalak, de mégsem látnék senki mást, mindig csak téged.

Iván: Most már elmondom. A címe: «A mély kút». Ez a mély kút a szívem. Ha nappal belenézel, nem látsz benne semmit. De ha egyszer éjszaka belenéznél, ott látnád a hold fényes tükrében a csillagokat és köztük ezt a leírhatatlanul kedves arcodat, ahogy odahajolsz és letekintesz. Szünet. Nem felelsz rá semmit?

Iván: Nem tudom. Tehetetlen vagyok, mint a kisgyerek. Mikor éjszaka nem tudok aludni, az a vágyam támad, hogy kisfiú legyek és egy kéz után nyúljak, amely segíteni tud. Lenke lassan odanyujtja egyik kezét. Iván megragadja.

Lenke riadtan: Nem... nem... ezt nem lett volna szabad... engedd el a kezemet... Felállnak, Iván nem engedi el a kezét. Iván, könyörgök, eressz el... Iván magához kapja, csók.

Lenke: Imádlak. Ismét csók. Ásvayné nesztelenül belép, meglátja őket. Egy darabig meredten nézi a csókolódzó párt, aztán sikoltás nélkül, némán összerogyik, mint a zsák, elterül a földön. Ezek felriadnak. Meglátják. Lenke felsikolt. Megöltük!

A szín ugyanaz. Másnap éjjel. A szín egyik oldalán, közvetlenül Franciska ajtaja mellé, nagy karosszéket tettek, párnákkal bélelték. Azok között szundikál ülő helyzetben Ásvayné. Mellette lámpavilágnál ül Lenke és olvas. A beteg előtt kis asztal, azon ásványvíz, tej, befőtt, orvosság és mindenféle betegnek való holmi. A beteg megmoccan álmában, Lenke rögtön odanéz, leteszi a könyvet, feláll, figyeli a beteget. Óvatosan megigazítja rajta a takarót. Visszaül, megint olvasni kezd. Így telik el néhány pillanat. Akkor kopogtatás nélkül, lábujjhegyen belép Kárász.

Lenke: Maguk megvacsoráztak? A szín szélén ülnek össze, hogy halkan beszélgethessenek.

Kárász: Én gyorsan végeztem, a gyomrommal nem vagyok egész rendben. A többiek még a vacsoránál ülnek.

Kárász: Furcsa fiú ez az Iván. Istenről és a lélekről vitatkozik. Egyik mondata olyan, mint egy ilyen huszonötéves tacskóhoz illik. S akkor mond utána valami olyan bölcset, amilyet csak a legokosabb öregektől vár az ember. Például a tekintetes asszonytól.

Lenke: Úgy-e? Mintha csakugyan házaspár volnának. Mintha a dédanyó rögeszméje volna az igazság, és nem az, amit mi tudunk. Ezt már mondtam Ivánnak is.

Lenke: Hogy az emberek nem tudnak különbséget tenni valóság és igazság között. Amit mi tudunk, az csak valóság. De amit dédanyó képzel, az neki az igazság. És azért igaz, mert ő hiszi.

Lenke: Az első ember, akit az eszemmel nem tudok legyűrni. Pedig nem okosabb nálam. Ezt is mondtam neki. Ő azt válaszolta, hogy nekem lehet több eszem, de lelke neki van több. Mikor ilyeneket mond, hirtelen elkezdem gyűlölni, akármennyire szeretem. Szünet. El akar innen menni.

Lenke: Természetesen. Dédanyóval ezt most esztelenség volna megkockáztatni. Mondja, doktor, de őszintén: hogy van most dédanyó?

Lenke idegesen: Már mondtam. Mi itt Ivánnal közömbös dolgokról beszélgettünk és nem vettük észre, hogy bejött. Egyszer csak arra rezzentünk fel, hogy bent van és összeesik a szőnyegen.

Kárász: Igen, de miről beszélgettek? Mert esetleg hallhatott valami olyat, ami a rögeszméje egyensúlyát felboríthatta.

Lenke még idegesebben: Mondom, hogy közömbös dolgokról volt szó. Én már nem is emlékszem, miről. Iván sem emlékszik.

Kárász: Eh, itt herbateától kezdve limonádéig minden csak olyan, mint a körösi szentelt víz. Egy a fontos: vigyázni arra, hogy semmi lelki rázkódtatás ne érje. Ivánnak most semmiesetre sem szabad innen elmenni. Ásvayné szájához emeli a kis asztalról a limonádés poharat, felét kiissza és óvatosan visszateszi az asztalra. Ezek semmitsem vesznek észre. Ásvayné lehúnyja szemét, mozdulatlan.

Kárász: Csendesen, az Istenért! Felébreszti. Odanéz, Ásvayné mozdulatlan.

Kárász: De ha maga megint egész éjjel fenn akar maradni, ideje volna vacsoráznia.

Kárász: Hát én akkor most hazamegyek. Ha kellek, szalajtson értem. Befogatni nem kell, biciklin jövök.

Sipeki kopogtat, belép, mind pisszegve rászólnak, ő megszeppen és súgva köszön: Jó estét kívánok.

Lenke: Még felkölti. Ásvayné mozgolódik, ásít. Itt van ni, az ördög vigye el magát.

Ásvayné: Ó, dehogy. Nem hallottam semmit. Magamtól ébredtem fel. Doktor, maga menjen haza, sokkal jobban érzem magam. Lenke fiam, te már vacsoráztál?

Ásvayné: Jó, jó, eredj szaporán vacsorázni. Sipeki itt marad mellettem, míg visszajössz. Haboznak. Szigorú lesz. Ne mondassatok velem kétszer valamit, nem látjátok, hogy beteg vagyok?

Ásvayné: Amiért egy kicsit gyengén vagyok, már feje tetejére áll az egész ház. Maga miért jött be, Sipeki?

Sipeki: Sokféle dolog volna itt, tekintetes asszony. De gondolom, inkább a kisasszonynak...

Ásvayné: Eh, sokféle dolog. Ne mondjon maga a kisasszonynak semmit. Biztosan mind szamárság. Üljön le arra a székre. Beszédem van magával.

Ásvayné: Idehallgasson. Én most beteg vagyok. És hogy mikor állok megint talpra, annak csak a jó Isten a tudója.

Ásvayné: Ne felelgessen folyton, hanem idehallgasson. Maga huszonnyolc esztendeje eszi a kenyeremet. Hát itt marad élethossziglan. Ezt vegye úgy, mintha a végrendeletemet olvasná, majd megmondom a kisasszonynak.

Ásvayné: Mi az, maga tán örökké akar élni? Egy ilyen nyavalyás ember, akibe hálni jár a lélek? Mondtam, hogy ne felelgessen folyton. Itt marad élethossziglan, aztán mikor érzi, hogy elpatkol, mindent átad a fiának. Az fogja tovább szolgálni ezt a birtokot. De jól figyeljen most. A birtokot két oldalról tudjuk kerekíteni. Az egyik darab a káptalané a Szilfa-major mögött. Kétszázhetven hold. Azt szeretné a kisasszony. A másik, az a darab a fűzfáktól a kenderáztatóig, a Holländeré. Ezt szeretném én. Hát a maga dolga az lesz, hogy ne a kisasszony kívánsága teljesedjék, hanem az enyém. Ez az egyetlen dolog, amiben a kisasszonnyal sohasem tudtunk egyetérteni, pedig van esze neki is. De ezt én jobban tudom. Vagy maga, vagy ha magát már elvitte az ördög, akkor a fia arra fog vigyázni, hogy előbb a Holländer földje vevődjék meg. A kisasszonynak maguk Isten színe előtt mindig hűséges szolgái legyenek, de ebben az egyben ne ismerjék a tréfát, fenyegetéssel, rimánkodással, fortéllyal, káromkodással, mindenképpen érjék el, amit én akarok.

Ásvayné: Köll is nekem a maga esküje. Többet ér nekem a maga rettegése, mint az esküje.

Ásvayné: Tudja meg, hogy ha maga hűtelen lesz ehhez a mostani fogadásához, a hazajáró lelkem még azon éjszaka pont tizenkét órakor fel fogja magát keresni.

Sipeki megdermed a rémülettől: Csak ezt ne, tekintetes asszony, csak ezt ne...

Ásvayné: Nekem hiába rimánkodik, ez úgy lesz. Jövök fehér lepedőben, csörgetni fogom a láncaimat. Osztán a szeme közé nézek a csontvázfejemmel...

Sipeki borzadva, nyögve: Ne... az Istenre kérem, tekintetes asszony... hiszen akkor én szörnyet halok...

Ásvayné: Persze, hogy szörnyet hal. De még milyen kínokkal. Ígéri, hogy teljesíti a rendelkezésemet?

Sipek: Jaj, ne is tessék kérdezni. A tekintetes asszony olyanokkal fenyegetett, hogy kivert a hideg verejték. Törölgeti magát.

Lenke: Az nem baj, dédanyó, hogy ezt a tökéletlent izgatod. De nem izgatod magadat?

Ásvayné: Dehogy, fiam. Éppen hogy megnyugtattam magamat. De hogy te is tudd, élethossziglani szerződést adtam Sipekinek.

Lenke: Beszélget odakinn Tamással, Andrással és Franciskával. Nagyapó már lefeküdt. Jó volna, ha megpróbálnál megint elaludni. Én gyorsan bekaptam valamit, itt maradok melletted. Pillantása ráesik a limonádéra. Ittál belőle?

Ásvayné: Hívd be dédapádat. Ha beszélgettek mellettem, könnyebben elalszom. Lenke csenget. Biztosan elalszom, mert sokat beszéltem ezzel a Sipekivel. Elfárasztott. Gergely megjelenik. Szólj a gazdádnak, kéretem. Gergely el. A cselédekkel mi lesz?

Lenke: Ha kész vannak a vacsoraedénnyel, lefektetem őket. Nem kell itt nekem senki.

Iván belép: Örülök, hogy látni akarsz, kedvesem. Jól érzed magad? Homlokon csókolja. Iván már modern európai ruhát hord.

Ásvayné: Sokkal jobban. Szeretnék elaludni. Beszélgessetek itt egy kicsit Lenkével. Akkor könnyebben elalszom.

Iván: Nagyon szívesen. Leül. Mivel mulattassalak, Lenke? Rendelhetsz, amit akarsz, mint a cigánynál.

Iván: Igen, Tamás erőszakoskodott velem, hogy ő valamit nem hajlandó belátni. Én azt mondtam, hogy Istenből mindenki hord magában egy darabkát. Ki kevesebbet, ki többet. Ő azt mondta, hogy ez marhaság, mert mindenki tudja, hogy Isten fenn van a mennyekben. Ezen aztán nem tudtunk megegyezni.

Lenke: Egyiteknek sincs igazatok. Isten mindenütt jelen van. Tehát a mennyekben is, de mindnyájunkban is.

Iván: Te sem érted. Hogy mindenütt jelen van, azt mi hiszi? Bennem a lélek. És bennem éppen a lélek az Isten. De ha nincs bennem lélek, akkor Isten sincs. És akkor a mennyekben sincs, mert nincsen, ami higyje.

Iván: Természetesen. Ásvaynéhoz. Te nem adsz nekem igazat, angyalom? Szünet. Ásvayné behúnyt szemmel, szabályosan lélekzik.

Lenke izgatottan, halkan: Nem lehet elmenned. Az orvos is azt mondta, hogy nem lehet elmenned.

Lenke: Meg akarok nyugodni. Újra meg akarom magamat találni. Ez az állapot méltatlan hozzám.

Lenke: Hogy nem vagyok a józan eszem birtokában. Nem vagyok tárgyilagos. Az ítéletem megbízhatatlan. Rajtakapom magam, hogy szentimentális vagyok és ez az, amit a világon legjobban lenézek.

Lenke: Ha az ember naiv gyerekségeket érez és ha ezek az érzések elhomályosítják az öntudatát, mint mikor rálehelsz a tükörre, az igenis megvetendő. Hevesen. Iván, én már ott tartok, hogy eldobom a büszkeségemet. Megalázkodom előtted és rimánkodom: hagyd meg az én életemet úgy, ahogy én józanul és nyugodtan kiterveltem magamnak. Téged az Isten nem nekem rendelt. Ásvayné már rég kinyitotta a szemét. Izgatottan figyeli a beszélgetést. Egy-egy mozdulat elárulja, hogy nagy dolgok történnek benne, de mindenáron vigyáz arra is, hogy el ne árulja magát.

Lenke: Ezt ilyen biztosan tudom azzal a kis öntudatommal, aminek a szikrája még megmaradt bennem. Te egész más lény vagy, mint én. Rajongó vagy, én pedig reális. Te a felhőkben tanyázol, én a szántóföldön. Neked csak ünneped van folyton, nekem csak hétköznapom. Az én párom Andris. Ő olyan, mint én.

Iván: És ugyanazt érezted, mint mikor... mi itt... Mozdulattal jelzi, hogy mire gondol.

Lenke: Nem ugyanazt éreztem. Egy pillanatig sem akarom tagadni. Mikor megcsókoltál, úgy éreztem magam, mint akit elragad az árvíz. És még hozzá részegen. Hát ez nem lehet. Ezt nem engedem elhatalmasodni magamon. Nem akarom elveszteni magamat. A magamé akarok lenni.

Lenke: Nem. A magamé. Most menj. Igyekezzünk mennél kevesebbet beszélni egymással. És gondolkozzál, hogyan tudsz majd elkerülni innen.

Iván: Megyek. Szeretnék most írni valamit... Feláll, indul. De Ásvayné előtt megáll.

Iván: Nagyon szeretném megcsókolni ezt a kedves öregasszonyt. Csak félek, hogy felébresztem. Úgy megszerettem, hogy... hogy csakugyan nehéz lesz elmenni innen... Ásvayné nem tudja elnyomni sírását.

Lenke: Nézd, álmában sír. Fel kell ébreszteni. Megérinti. Dédanyó! Álmodol valamit?

Ásvayné: Álmodtam, igen. Mit is? Elrepült. Elfelejtettem. Zoltán, csókolj meg.

Iván: Igen, drágám. Megcsókolja. El is búcsúzom. Aludj jól, kedvesem és ha álmodol, akkor szépeket álmodjál. Még egyszer megcsókolja. Isten veled. Int Lenkének. El.

Ásvayné: Tizenkettőből ez az egy maradt. Dédapádtól kaptam egy tucatot nászajándékba. Sok-sok esztendő alatt tizenegy eltört belőle. Egyet maga dédapád vágott a földhöz.

Ásvayné: Nem haragudott. Szenvedett. Féltékeny volt. Azt hitte, hogy még mindig az első vőlegényemet szeretem.

Ásvayné: Hogyne. Brezovay Olivér. Az nagyon okos és hasznos házasságnak ígérkezett. Még szerettem is valahogyan. De akkor jött dédapád. És én engedelmeskedtem a parancsnak.

Ásvayné: Megszólalt bennem a parancs. Tudtam, hogy amit csinálok, maga a romlás. Dédapád szenvedélyes ember volt, féltékeny természetű, lobbanékony és szertelen. Olyan férfi, akinek a felesége nem lehet, csak boldogtalan. De a parancs azt mondta, hogy szépen meg kell hajtanom a fejemet, mert ez így rendeltetett. Hogy ne a magamé legyek, hanem az övé. Az övé lettem és szenvedtem.

Lenke: Ezt sohasem mondtad nekem. Én mindig azt hittem, hogy a házaséleted igen rövid volt, de boldog.

Ásvayné: Így is volt, édes fiam. Másfél évig mindig csak szenvedtem. De kimondhatatlanul boldog voltam.

Ásvayné: De mégis boldog voltam, mert vártam. Tudtam, hogy visszajön. Hangján látható, hogy már egyáltalában nem hisz rögeszméjében. Hazudik. És látod, visszajött. Ha megint elmenne, abba azonnal belehalnék.

Lenke: Dehogy megy el. Miért menne el? De miért akartál az övé lenni inkább, mint a magadé?

Ásvayné: Ezt ti nem értitek, maiak. Én az övé lettem. Ő sem a magáé maradt, hanem az enyém. Két ember csak így szeretheti egymást, édes fiam, másképpen nem lehet.

Lenke: De drágám, nem képtelenség ez, hogy az ember lemondjon a saját akaratáról, lelkéről, egyéniségéről és egyszerűen felolvadjon a másikban? Joga van ehhez valakinek, akit az Isten embernek teremtett?

Lenke: Dédanyó, te mondod ezt? Aki teljes életedben olyan pompás, igazi valaki voltál?

Ásvayné legyint: Hagyd el, fiam. Én teljes életemben inkább csak bolond voltam. A bolond Ásvayné. Törtem magam, kínlódtam, fáradtam, veszekedtem, csíszárkodtam. Miért? Vagyonért, semmiért. Csak néha voltak világos perceim. Mikor hazavártam, akit szerettem. Ásít. Olyan álmosnak érzem magam... Bevackolja magát a párnák közé. Sokáig, sokáig vártam... és olyan fáradt vagyok... Félrehajtja a fejét. Lenke óvatosan megigazítja.

András: Szeretném, ha kimenne és rendet csinálna. Franciska holnap délelőtt okvetlen menni akar, de Sipeki nem ad kocsit.

Franciska: Nem. Én nem várhatok. Nekem okvetlen mennem kell. Kezében kézimunkát hoz.

Lenke: Megyek. A kocsi meglesz. De ne beszéljetek hangosan, mert dédanyó felébred. El.

András: Igen, így lesz a legjobb. És ígérje meg, hogy igyekszik éppen olyan becsületesen elfelejteni engem, mint én magát.

Franciska: Megígérem. És egy féléven belül férjhezmegyek. Akárkihez, de férjhezmegyek.

András: De ezt nemcsak úgy vaktában ígéri magának? Ásvayné erősen figyel.

Franciska: Ne féljen. Nyílt kártyákkal játszom. Van valaki Pesten, aki megkérte a kezemet, mikor özvegy lettem. Most majd igyekszem vele találkozni.

András: Mert volt idő, mikor mindent elmondott magáról. De ezt nem közölte.

András: Csak akkor jutott eszébe, mikor megkértem, hogy legyen a feleségem. És ezért mondott nemet. De bocsánat, ne is feleljen. Nekem ehhez már semmi közöm.

Franciska: Hagyja csak, most már nyugodtan beszélhetünk róla. És nekem nem is közömbös, milyen emlékeket visz el rólam a jövő életébe. Most már megmondom. Én nemet mondtam, mert szegény vagyok.

Franciska: Nem kérdezte. De egy félév múlva eszébe jutott volna. Maga soha nem lehet más, mint gazda. Földje pedig nincs. Lenkére ennek a vagyonnak a fele jut. Ezerötszáz hold. Én hosszú éjszakákon rájöttem, hogy ha igent mondok, egyszer majd eljön a pillanat, mikor ezt maga keservesen megbánja. És én akkor hová megyek? Hiszen ha férjhezmegyek, már el is vesztettem a nyugdíjamat. Tessék, most már mindent tud. Szünet.

András: Ezt nem kellett volna most elmondania. Ez most egész életemre olyan seb marad, ami nem fog begyógyulni soha.

Franciska: Még mindig. És maga is engem. De a jó Isten okosabb nálunk. Most mi szépen elbúcsúzunk és soha az életben nem látjuk többé egymást.

Franciska: Nem. Nem fogok kezet. Nem jó nekem magához érni. Ásvayné izgatottan figyel.

András: Nekem is jobb nem érni magához. Mert ha most megfognám a kezét, nem ereszteném el, hanem kezdeném húzni magamhoz és egyszerre magamhoz rántanám és... Megrázkódik, két tenyerébe símítja arcát. Menjen, menjen, Isten áldja meg.

Ásvayné: Én most még egy kisdarabig mindent fogok hallani. Aztán már semmit. De addig még sok dolgom van. Álljatok ide elém. Azok odaállanak. Miért hazudtok?

Ásvayné: Tudok rólatok mindent, fiam, hagyd el. Én, úgy-e, nagyon kemény vagyok, ha kell?

Ásvayné: Na, úgy-e. Ha akad a világon két ilyen szamár, mint ti vagytok és erőnek erejével falba akarnak szaladni a fejökkel, én bizony képes vagyok azt mondani: tessék, törjétek össze magatokat egy életre, ha úgy tetszik. De nemcsak rólatok van szó. Lenke az én halhatatlanságom. Mit bámultok? Úgy van, ahogy mondom. Ha meghalok, Lenke tovább él és az én leszek. És ez az én boldog akar lenni. Boldog akarok lenni azzal, akit szeretek. Már az voltam, de valami... valami zavar ezt félbeszakította. Amott... sírt a gyerek a bölcsőben... Most nem sír... Miért nem sír... Micsoda értelmetlenség ez?... Az a gyerek megint sírjon a bölcsőben... Ti zavarjátok. Miattatok nem hallom. Menjetek ki a kertbe. Ne bámuljatok. Menjetek ki a kertbe. Azok egymásra néznek és tétován indulnak kifelé. Ásvayné utánuk szól: Kint rögtön fogjátok meg egymás kezét. És rám ne gondoljatok. Úgy hagyjátok itt ezt a szobát, hogy ez a karosszék már üres. Az ajtóban vannak. Isten áldjon meg benneteket. Azok el, Ásvayné csenget.

Iván megsimítja a kezét: Nem lehetne ezt holnapra halasztani? Vagy éppen a jövő hétre?

Ásvayné: Nem lehet. Már nincs idő. Nekem most meg kell esküdni. Húzd ki ott a szekrény bal felső fiókját.

Ásvayné idéz belőle: Régi, sárga írás. «1640 Septembris 4. napján született kedves leányom, Ásvay Eufrozina. 1641. Septembris 4. napján született kedves fiam, Ásvay Bálint.» Az őseid.

Ásvayné: Tedd ide az ölembe, hogy rátehessem a kezemet. Iván odateszi. Ásvayné a falon függő kép felé fordul. Arca, amely a színpad egyetlen jól megvilágított pontja, kísértetiessé válik. Esküszöm neked az egy igaz Istenre, Ásvay Zoltán, hogy halandó testem és halhatatlan lelkem, míg e földi téreken jártam, soha más férfit nem ismert, csak téged. És esküszöm neked mindazoknak az életére, akiket szeretek és akiket te valaha szerettél. Ráteszi egyik kezét az Iván fejére. Most megesküdtem. Annyi, annyi esztendő mulva. Mikor már nincs kinek esküdni.

Ásvayné: Maradj nyugton, fiacskám. Másnak betegnek kell lenni, hogy meghalhasson. Nekem meg kellett gyógyulni, hogy meg lehessen halnom.

Iván letérdel elé rémülten, megöleli a térdét: Nem, nem, dédanyó! Nem!

Ásvayné: Tedd a kezed erre a könyvre, akármilyen hiten vagy. Úgy. És most fogadd meg nekem, hogy mindig hinni fogsz annak, akit szeretsz.

Ásvayné: Gyere te is ide. Térdelj a kedvesed mellé. Lenke engedelmeskedik. Ásvayné ráteszi két kezét a két fejre. Már keveset mondhatok, nagyon figyeljetek rám. Andrissal és Franciskával ne törődjetek, ők megtalálták egymást. Senki másra ne gondoljatok, még énrám se, csak egymásra. Én most elindulok arra az útra, amely nekem az én Krisztusom által kijelöltetett. Mennem kell, már csak annyi időm van, hogy megáldhassalak benneteket. És megáldalak benneteket, mert a szívetek tiszta és szeretitek egymást. Megáldom bennetek azokat, akik szenvednek és várnak, mert szeretnek. Ráteszem a két öreg kezemet minden szívre a világon, amelynek keserűsége és bánata van. Most már... tőletek el is fordultam... Hirtelen megdöbbentő módon felegyenesedik, Lenke felsikolt... rátok már nem is nézek vissza... két karját a kép felé nyujtja... most már csak érted... Zoltán... csak veled... Indulna, tesz egy lépést, de összeomlik, ezek felfogják és szelíden visszaeresztik karjaikból a karosszékbe. Lenke és Iván megint letérdelnek eléje. Iván átkarolja a Lenke vállát.