---

Tartalom

Bevezetés: A jog mint társadalmi kérdés

Első rész. Elmélettörténeti adalékok
  Leibniz és a jog matematikai szemlélete
  Gondolkodó a forradalom dilemmájában: Szalay László és a magyar reformkor
  Lenin és a forradalmi jogalkotás
  Az elméleti jogi gondolkodás formálódása a Magyar Tanácsköztársaságban

Második rész. Kísérletek Lukács nyomán
  A jog ontológiai megalapozása felé (Tételek Lukács Ontológiája alapján)
  "Dolog" és eldologiasodás a jogban
  Az államhatalmak szétválasztása: ideológia és utópia a
  politikai gondolkodásban
  A jog mint felépítmény (Adalékok egy kategóriapár történetéhez)

Harmadik rész. Az elméletalkotás kérdőjelei
  Fogalomképzés a jogtudományban: módszertani kérdések
  Makroszociológiai jogelméletek: a jogászi világképtől a jog társadalomelmélete felé
  Tételezések rendszeréből áll-e a jog?

Negyedik rész. Jogalkotás - jogalkalmazás
  Racionalitás és jogkodifikáció
  Racionalista utópiák a jogfejlődésben
  Gondolatok a jogról és belső erkölcsiségéről
  Jogalkalmazás: politikum a logikum ellenőrzése alatt?
  A bírói tevékenység logikája: ellentmondás az eszmények, a valóság és a távlatok között

Ötödik rész. Múlt és jövő dilemmái
  Népi jogszokástól a jogi népszokásig
  A kodifikáció és határai
  Átalakulóban a jog?

Névmutató

Tárgymutató

---

Ismertető

...

Varga Csaba kötete, mely az elmúlt mintegy két évtizedben született - s javarészt külföldi kiadványokban és hazai folyóiratokban már publikált - tanulmányaiból ad válogatást: egyetlen hatalmas polémia a hagyományos jogdogmatikai szemlélettel, illetve a szocialista normativizmussal. Polémia, s ugyanakkor a jog társadalomontológiai megalapozásának kísérlete. Előrenyomulás - ahogy az alcím fogalmazza - "a jog társadalomelmélete felé". A tematikailag roppant szerteágazó tanulmányok öt fejezetbe csoportosítva sorakoznak.

...

Egy nagy formátumú kísérlet kudarcát elemzi a "Leibniz és a jog matematikai szemlélete" című írás. Ismeretes: Leibniz - számos kortársához hasonlóan - a kartéziánus racionalizmus bűvöletében, az egyetemes matematikai módszer eszméjétől vezetve egy egyetemes nyelv kialakítását vette tervbe. A valamennyi tudomány ismeretanyagát logikai keretbe foglaló, more geometrico felépülő egyetemes karakterisztikum és enciklopédia célja: a tudományos viták matematikailag egzakt, tévedhetetlen eldöntését lehetővé tevő eszköz megteremtése. Leibniz felfogásában a jogtudomány sem egyéb, mint ágazati logika: törvényszerűségei a logika törvényei. A cél: axiomatikus rendbe tagolt, szigorú logikai alapokra épülő jogi rendszer létrehozása. A racionalista vízióról Varga Csaba így ítél: "a jog tisztán matematikai szemléletének, geometrikus felfogásának a csődje Leibniz oeuvre-jében a legszembetűnőbb". A matematizálás ugyanis "egyes területeken a tudományosságot előrelendítette, másutt épp korlátozta. A jogi diszciplínákban inkább ez a negatív oldal vált érzékelhetővé." A grandiózus kísérlet totális kudarccal zárul. A jog nem a valóságtól különálló képződmény. A jogtudomány ezért nem lehet a tényektől messze eltávolodott öntörvényű norma- és gondolatrendszerek tudománya, teljesítménye nem merülhet ki a jog formalizálásának kísérleteiben.

Emlékezetes: néhány éve Varga Csaba önálló könyvet szentelt a lukácsi életút jogtudományi vonatkozásainak - a kezdetektől egészen az Ontológia szintéziséig. (A jog helye Lukács György világképében. Magvető, 1981.) Ott a lukácsi jogfelfogás szikár rekonstrukcióját végezte el, ismertetett kötetében viszont az Ontológia inspirációja nyomán agy önálló társadalomontológiai jogfelfogás kiépítéséhez kezdett hozzá. Az e körben talán legjelentősebb dolgozat "A jog ontológiai megalapozása felé" című. A rövid, tételekbe foglalt tanulmány a társadalmat komplexusokból álló komplexusként felfogó Ontológia módszertanának és kategóriarendszerének rekapitulálásával indul. A jog - mondja -: közvetítő létkomplexus. Funkciója - az érdekütköztetések megoldását adott mintákhoz kapcsolva - a társadalmi egység megteremtése. Hogy funkcióját betölthesse, viszonylagos önállósággal kell rendelkeznie. Objektivációs formái, a jogi normák céltételezést fogalmaznak meg. A szabályozási igény növekedésével és a jog fokozódó "államosodásával" a jogi objektiváció egyre kizárólagosabban alkotott-írott normaként jelenik meg. Előtérbe került a jogot a nem-jogtól elkülönítő érvényesség formális megfogalmazása. A jogi szféra mind jobban intézményesedik: létrejön a modern formális jog intézményrendszere, kialakul a jogi tételezéseket működtető-újjáteremtő jogászság a maga ideológiájával, a jogászi világképpel. Fokozódó autonómiája ellenére azonban "az összkomplexus irányában végső soron egyetlen feladata van: olyan közvetítés, amely képes arra, hogy az összfolyamatban alapvetőnek minősülő mozgásirányt saját beteljesedési rendszere kielégítésével támogassa".

A "Makroszociológiai jogelméletek: a jogászi világképtől a jog társadalomelmélete felé" az elmúlt másfél évszázad néhány, egymástól igen különböző gondolatrendszerét fogja azonos név alá. Ami a makroszocioiógiai jogelméletekben közös: valamennyi a társadalmi lét más szféráival egységben, azok egyikeként tárgyalja a jogot - Marx a gazdásági alapnak megfelelő felépítmény egyik összetevőjeként, Durkheim a társadalmi integráció tényezőjeként, Weber az uralomgyakorlás, a gazdasági racionalizáció eszközeként, Parsons a társadalom sajátos alrendszereként. Mit jelentettek ezek az elméletek a jogi gondolkodás számára? Csak néhány a Varga Csaba elemezte "hozadékok" közül. A jog nem azonosítható a hivatalosan jogként tételezett pozitív joggal. Nem a mozdulatlan, statikus normarendszeren van a hangsúly: a jog társadalmi hatást gyakorolva válik joggá. A jog és az állam kölcsönös feltételezettsége nem abszolutizálható. Jog és állam egymáshoz kapcsolása, az államon belül pedig egyetlen jogrendszer elismerése a nyugati fejlődés elmúlt néhány évszázadának terméke. A jog tehát több, mint tételezés, mint puszta állami termék: társadalmi folyamat. Gyakorlati élete nem önmagában rejlik; nem szakítható ki társadalmi környezetéből. Igazi természetét tekintve komplexus: különféle oldalak és valóságnemek dinamikus egysége. Egyszerre jelent normaszerkezetet, tudati jelenséget, társadalmi valóságot és mindezek működtetésére hivatott jogászságot.

Van-e a jognak belső erkölcsisége? - teszi fel a kérdést a "Gondolatok a jogról és belső erkölcsiségéről" című dolgozat. Pontosabban: működhet-e tartósan a jog erkölcsi hitel nélkül? Fogalmazzunk meg három lehetőséget - szól az elemzés. A jogalkotó akkor élvez külső erkölcsi hitelt, ha tevékenysége felismerhető erkölcsi mozzanataival képes vagyok azonosulni, a jogszabályokba foglalt tartalmi értékek az én magatartásomban is megnyilvánuló külső hatást gyakorolnak. Ha a jogalkotó tevékenysége tartalmaz ugyan erkölcsi mozzanatot, azonban - minthogy erkölcsi értékeink eltérnek egymástól - nem gyakorol rám közvetlen hatást, akkor van szó belső erkölcsi hitelről. A harmadik lehetőség: a jogalkotó bármifajta értékrendszertől függetlenül, átláthatatlanul cselekszik, tevékenységének sem külső, sem belső hitele nincs. Az első lehetőség nyilvánvalóan csak eszmény: normative nem tételezhető, legfeljebb utólag írható le. A harmadik lehetőség esetén viszont a jog elveszti értékhordozó jellegét, a cselekvések önmagában értékközömbös feltétele lesz csupán: szabályainak követése vagy megsértése egyenrangú tényezőkké válnak a magatartás következményeinek kalkulációjában. Épp ezért hosszú távon a jog nem lehet meg belső erkölcsiség nélkül. Azaz: "a jogi komplexus nem szakítható ki társadalmi közegéből, nem kerülhet tartósan és átfogóan szembe olyan más komplexusokkal (értékekkel, normákkal, ideológiákkal), amelyekkel kölcsönhatásban fejlődik, áll fenn, érvényesül és termelődik újjá". Különben megritkul az átlagesetekre jellemző, jogkövető magatartás, a jog elidegenedik, elhomályosulnak a jog által szolgálni kívánt társadalmi célok.

A hagyományos jogfelfogás - említettük - az állam és a jog kölcsönös feltételezettségét vallja. A tétel abszolút érvényét a népi jogkutatás eredményei felől kérdőjelezi meg a "Népi jogszokástól a jogi népszokásig" című írás. E cikk voltaképp nem más, mint a jogi etnológia nagy kutatójának, Tárkány Szűcs Ernőnek a főművéről (Magyar jogi népszokások, Gondolat, 1981) írott terjedelmes recenzió. A Tárkány Szűcs által felvonultatott hatalmas anyagot Varga Csaba meggyőző elméleti keretbe helyezi. Három fogalom között különböztet. A szokásjog - mondja - az alkotott-írott állami jog előzménye, kerete és kiegészítője. A jogszokás az állami jog helyettesítője ott, ahol az állami-jogi szervezés hiányzik, alacsony szintű vagy kudarcot vall. A jogszokásból akkor lesz jogi szokás, ha az állami-jogi szervezés már megerősödött, s a jogszokás csupán ennek összetevőjeként (kiegészítőjeként, színezőjeként) él tovább. Amit Tárkány Szűcs a jogi népszokások 1700 és 1945 közötti változása kapcsán leír: a (népi) jogszokásanyagnak jogi (nép)szokássá való átalakulása.

Komoly, fajsúlyos kötet Varga Csabáé, s célja szerint nem csupán a jogtudomány művelőihez szól. A jog sürgetett társadalomelméleti megalapozása összefügg a jog presztízse növelésének követelményével, és a jogi gondolkodásnak az általános műveltségbe történő visszaemelkedésével.

...

Forrás: Perecz László: Társadalomontológia és jogelmélet. Varga Csaba: Politikum és logikum a jogban (Világosság 1988. 3. sz. 189-190. p.)

---