A BETÖRŐKIRÁLY

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5572-59-3 (online)
MEK-14453

1824-ben, az utolsó operabálon sok álarcost megdöbbentett egy fiatalembernek szépsége, aki ott sétálgatott a folyosókon és az előcsarnokban, az olyan embernek lomha járásával, aki egy nőt keres, a nőt azonban előreláthatatlan körülmények odahaza tartották a lakásán. Ennek a hol szapora, hol meg közömbös járásnak titkát csak az öregasszonyok ismerik, meg néhány kiérdemesült aszfaltkoptató. Az ilyen rengeteg találkákon a tömeg nem igen figyeli a tömeget, kiki egyébbel van elfoglalva.

Az ifju dendi annyira belemerült az izgatott keresésbe, hogy számot se adott magának sikeréről: nem hallotta az álarcosoknak sem a gunyosan elcsodálkozó felkiáltásait, sem a komoly meglepődésüket, sem a csipős tréfálkozásaikat, vagy egyéb gyengéd szavukat; nem hallott semmit és nem látott senkit. Noha a szépsége révén azon személyiségekhez tartozott, akik kaland végett látogatnak el az operabálra, mint ahogyan egy szerencsés coup kedveért ültek le az emberek a roulette-asztalhoz - még Frascati idején - mégis ugy látszott, mintha nagyon nyárspolgári terveket forgatna a fejében.

A bál közönsége nyüzsgött, kigyózott, fordult, visszafordult és ezt a fekete, sürü tömeget nem is hasonlithatnám egyébhez, mint egy sereg hangyához, amely a ledőlt fának kérgén kergetőzik.

A szépséges fiatalembert, a nyüzsgő tömegben nyomon követte egy gyilkosformáju álarcos, zömök, köpcös ember, aki ugy gurult, akár valami hordó. A maskarások közül egyesek ujjal mutogattak e furcsa férfiu felé, mások fenhangon beszéltek róla, az ifjabbak pedig csufot üztek belőle, a termetéből, a magatartásából, az emberke azonban ügyet se vetett rájuk és tapodtat se tágitott a szép ifju mögül. Ugy szaladt utána, akár valami vadkan, amely nem törődik sem a füle mellett elsivitó golyókkal, sem pedig az üldöző ebek csaholásával.

Amikor látták, hogy a köpcös maskara ilyen közvetlen közelből nyomon követi a csinos fiatalembert, egyre többen lettek figyelmesekké az ifju adoniszra, akinek szépségét a gyönyörnek isteni glóriája övezte. Egész külseje és megjelenése rendkivüli eleganciát árult el.

Az ifjusága, a szépsége mélységes örvényeket takargathatott el nála, mint különben annyi fiatalembernél, aki szerepet akar játszani itt Párisban anélkül, hogy ennek megfelelő tőkéjük lenne és ezt a hiányt azzal igyekeznek pótolni, hogy naponként mindenüket feláldozzák ez isteni város leghatalmasabb istenének: a Véletlennek. Az öltözéke, a modora kifogástalan volt és nagyon előkelően, biztosan mozgott az opera habitüéi között. Ki ne vette volna még észre, hogy itt is, mint Páris többi zónájában van valami, amin az ember rögtön felismeri, hogy a felebarátja kiféle-miféle, mit csinál, honnan jön, hová megy.

- Mily csinos fiatalember! Innen megfordulhatunk, hogy jobban lássuk, - mondta az egyik maszka, akiben a bál habitüéi egy kifogástalan urihölgyre ismerhettek.

- Hogyan? - felelte a kisérő lovagja. - Nem ismer rá erre az ifjura? Pedig du Chatelet asszony bemutatta volt önnek...

- Mit, ez lenne az a kis patikus, akibe belebolondult és aki aztán ujságiró lett?... Ez volna a Coralie kisasszony szerelmese?

- Igen, igen, ez az... Csakhogy azt hittem róla, sokkal mélyebbre züllött, semhogy ide eljöhessen, vagy hogy valaha még talpra állhasson. És nem értem, hogyan bukkanhat fel most megint Párisban, - válaszolta du Chatelet Szixtus gróf.

- Olyan a külseje, akár valami hercegé, - jegyezte meg a maszka, - és bizonyos, hogy nem az a szinésznőcske adott neki pénzt, akivel együtt élt, sem az unokahugom, aki beléje bolondult... Ej, mondjon valamit el ennek az ifjoncnak multjából, amivel aztán alaposan megbosszanthatom.

A tömzsi, zömök álarcos ember egy idő óta különös figyelemmel szemlélte ezt a suttogó párt.

- Kedves Chardon ur, - szólt most Szixtus gróf és karján fogta meg a fiatal dendit, hadd mutatom be önt egy hölgynek, aki fel akarja ujitani önnel való futólagos ismeretségét.

- Kedves Chatelet gróf, - felelte a fiatalember - ez a hölgy kioktatott engem rá, milyen nevetséges az a név, amelyen ön szólitott az imént. Egy királyi rendelet visszaadta nekem anyai ágon való őseimnek, a Rubempré-knek nevét. Noha az ujságok, közölték ezt a rendeletet, a királyi kegy egy olyan szerény és jelentéktelen alaknak jutott, hogy cseppet se restellem ujra meg ujra eszébe idézni barátaimnak, ellenségeimnek és a semlegeseknek, tessék, sorozza be magát a három közül abba csoportba, amelybe önnek tetszik. De abban bizonyos vagyok, hogy nem fog megróni, amiért olyan utasitáshoz tartottam magamat, amelyet kedves nejétől kaptam, amikor őnagyságát még egész egyszerüen Bargetonné asszonynak hivták. (Ez a gunyos kis kijelentés megnevettette a marquiset, Chatelet gróf azonban idegesen megrázkódott). - Mondja meg neki azt is, - tette hozzá Lucien, hogy most cimerem van, a cimerem - de ezt szóról-szóra adja át neki - pénzre éhes bikafejeket ábrázol. A bikák feje ezüstszinü, piros mezőben.

- Hagyjuk. Erre a kérdésre majd a marquise hivatottabb választ ad, mint én. A magam részéről csak azt jegyzem meg, hogy ez a cimer értékesebb, mint holmi kamarási kulcs, vagy azok az arany méhecskék, amelyek az ön cimerét ékesitik, legnagyobb bánatára Chatelet grófnénak, aki született Négrepelisse-d'Espard leány... - tette hozzá élénken Lucien.

- Ha már felismert és lehetetlen, hogy megbosszantsam - mondta most halkan d'Espard marquise, akit nagyon meglepett, milyen biztos magatartásra tett szert ez a fiatalember, akit alapjában véve nagyon megvetett - engedje megvallanom, hogy fordult a kerék, és most inkább ön az, aki engem bosszant és próbára teszi a kiváncsiságomat.

- Nagyon hizelgő rám nézve, grófné, hogy egyáltalán helyet foglalhatok gondolataiban, de, mert tudom, hogy ezt a szerencsét kizárólag annak a titokzatos félhomálynak köszönhetem, amely az ön szemében ezidőszerint személyemet takarja, azért engedje, hogy ragaszkodjam e félhomályhoz.

Ugy mondotta ezt, mint aki nem akarja kockára tenni az ő biztos szerencséjét.

- Gratulálok, hogy ennyire változott a helyzete, - mondta nem minden guny nélkül a gróf.

- Köszönöm, és olyan komolyan fogadom a gratulációt, amilyen komolyan ön ezt mondta, - válaszolta Lucien és azzal kecsesen köszöntötte a marquisét.

- Ó, a dandi! - jegyezte meg félhalkan d'Espard asszony. - Lám, végül még az is sikerült neki, hogy nemes ősökre tegyen szert.

- Az efajta embereknél, amikor dandiskednek velünk szemben, ez mindig annak a jele, hogy a magasabb ranguak körében valakinek szeme megakadt rajta és ő azt tudta. Szeretném tudni, hogy vajjon barátnőjük közül, melyik vette pártfogásába ezt a szépséges madarat. Ha ezt megtudnám, talán akkor egészen mulatságosan tölthetnők el ezt a mai estét. Legyen szives, kémlelje kissé ezt a fiatalembert, talán akkor megtudhatjuk a névtelen levelünk titkát is. Azt bizonyára valami haragos vetélytársnő irta, hiszen a jeles ifjunak neve is előfordul benne. Én most odamegyek Navarreins herceghez, maga addig végezze a dolgát, aztán majd tudni fogja, hol talál meg, ha szüksége lesz rám.

Abban a pillanatban, amikor d'Espard asszony meg akarta szólitani rokonát, a rejtelmes álarcos oda furakodott közé és a herceg közé és fülébe sugta az asszonynak:

- Lucien szereti magát. Ő irta a névtelen levelet. A maga préfetje az ő legnagyobb ellensége. Most már érti, hogy miért nem magyarázkodhatott ki Lucien az ő jelenlétében.

Az ismeretlen eltávozott, Espard asszony pedig alig tudott felocsudni ebből a kettős meglepetésből. A marquise el sem tudta képzelni, ki lehetett alkalmas eljátszani ennek a maszkának szerepét. Attól tartott, tőrt vetettek neki és el akarják veszejteni. Most elvonult messzebbre. Leült és elrejtőzött. Eközben du Chatelet Szixtus gróf bizonyos távolságból követte és figyelemmel kisérte a dandit, mignem egy ismerősével találkozott, akivel - ugy hitte - nyiltan beszélgethet:

- Jó napot, Rastignac! Látta Lucient? Mit szól hozzá? Az az ember valósággal ujjá vedlett.

- Ó, ha én olyan szép fiu lennék, mint ő, én még nála is gazdagabb lennék és előkelőbb, - felelte a megszólitott könnyedén, de nem minden irónia nélkül.

- Téved! - mondta erre elmenőben a kövér álarcos és ezzel az eggyel busásan fizette vissza a Rastignac gunyát.

Rastignac nem tartozott azok közé, akik a sértést türik. Éppen le akart csapni az inzultálójára, amikor egyszerre csak egy vasmarok fogta át a csuklóját és az egyik ablakmélyedés felé vonszolta.

- Hencegő ifjonc, - szólt hozzá az ismeretlen, - ön, aki nem tudta megkaparintani a Taillefer apó millióit, amikor pedig a munkának nehezebb részét már elvégezték maga helyett, tudja meg, még pedig a tulajdon személyének biztonsága végett, hogy mától fogva ugy kell viselkednie Luciennel szemben, mintha édestestvére lenne, akit szeret. Mert jól jegyezze meg, mi a hatalmunkban tartjuk magát, anélkül, hogy maga a markában tartana bennünket. Hallgatás és önfeláldozó tisztelet! - ez az ön kötelessége, mert máskülönben belemászok a maga játékába és akkor jaj lesz. Lucien de Rubemprét a legnagyobb hatalmasság védi: maga az Egyház. Élet vagy halál, e kettő között nyilik önnek most választása. Halljuk, mit felel ezekre?

Rastignacon valami szédületforma vett erőt, mint az olyan emberen, aki elaludt egy erdőben és arra ébred, hogy egy éhes oroszlán áll vele szemközt.

- Ő maga az egyedüli, aki tud valamit... és mer tenni valamit... - mondta aztán inkább csak önmagának.

Az álarcos erre hevesebben szoritotta meg a kezét, mintha meg akarta volna gátolni benne, hogy befejezze a mondatát.

Rastignac ebben a kinos helyzetben, - amelynek egész titkát majd később megmagyarázzuk - ugy viselkedett, mint holmi milliomos, akit rablók támadtak meg az országuton: megadta magát.

- Kedves gróf, ha ragaszkodik a poziciójához, tanácsolom, bánjon Lucien de Rubempréval ugy, mint az olyan emberrel, akiről tudja, hogy egy nap sokkal előkelőbb állásra emelkedik, mint ön.

Az álarcos, aki még mindig ott fondorkodott körülöttük, e megjegyzés hallatára elégedetten bólongatott a fejével Rastignac felé, aztán eltávozott és Lucien felé sietett.

- Kedvesem, - mondta Rastignacnak erre a gróf, - ugy látom, mintha ön nagyon hamar véleményt változtatott volna e fiatalember felől.

Ugyanolyan hamar, amilyen hamar szoktak a centrumpártiak a jobboldallal szavazni, - felelte Rastignac a gróf-képviselőnek, aki néhány nap előtt elpártolt a kormánytól.

- Ugyan! Hát vannak ma vélemények? Vannak-e meggyőződések? Ma csak érdekek vannak, - vágott a szavukba Lupeaulx, aki néhány pillanat óta hallgatta a kettőjük beszélgetését. - Egyébként pedig tulajdonképpen miről van szó?

- Rubempré urról, akit Rastignac most ugy akar elém állitani, mint valami fontos személyiséget, - mondta a honatya.

- Kedves gróf, - válaszolta erre a legkomolyabb ábrázattal, Lupeaulx, Rubempré ur nagyon érdemes fiatalember, akinek olyan kitünő összeköttetései és pártfogói vannak, hogy boldog lennék, ha felujithatnám vele való ismeretségemet.

A három férfi most az egyik sarok felé fordult, ahol néhány uriember - többé-kevésbé hiresek, de mindenik nagyon elegáns - beszélgetett egymással. Ezek az urak közölték egymással apró megfigyeléseiket, szójátékaikat és mulattatni igyekeztek egymást, legalább addig, amig valami jobb mulatság kinálkozik. Ebben a csoportban olyanok ácsorogtak, akiket Lucien ismert, sőt régebben összeköttetésben volt velük.

- Nos, Lucien, gyermekem, szerelmem, egyetlenem, hát megint talpra állottál? Honnan jössz? Segitettek rajtad a Florina boudoirjából kikerült ajándékok? Bravo, fiam, - szólt Lucienhez Blondet, és elvesztette Finot karját, hogy barátságosan átölelje Lucient és a kebeléhez szoritsa.

Andoche Finot egy folyóiratnak volt a szerkesztőtulajdonosa, amely folyóiratnak Blondet ugyszólván dolgozott, a hasznot pedig Finot vágta zsebre. Blondet tudta ezt és egykedvüen türte, mert ő is azok közül való volt, akik a más érdekében mindenre képesek, de a maguk érdekében egyetlen ujjukat se mozditanák meg. Egy Aladin volt, aki mindig másoknak adta kölcsön az ő bűvös lámpáját. Kitünő fickó: a pénzét bármikor szivesen osztotta meg azzal, akit előző estén még megsebzett és szivesen ebédelt, koccintott, mulatott azokkal, akiknek holnap talán már a veséjében fog gázolni. Az egyéni, jogos érdeke sohasem vezérelte. Az egész világot ugy fogta fel, mint valami rettenetes nagy bohókás dolgot, amelyet soha, egyetlen percre sem szabad komolyan venni. Fiatal volt, kedves, már majdnem hirneves, boldog és nem hasonlitott Finothoz, aki már régóta azon dolgozott, hogy összezsugorgassa azt a pénzt, amelyre majd öreg korában lesz szüksége, hogy gondtalanul elélhessen.

Lucien most azt szerette volna, ha Blondetnek is olyan csipős válaszokat adhatna, mint az imént d'Espard asszonynak és Chateletnek. Csak hogy nála, fájdalom, a hiuságos öröm mindig a gőg rovására ment, ami pedig a nagy dolgok alapelve. Az iménti beszélgetés folyamán a hiusága győzött: gazdagnak mutatkozott, boldognak és lenézőnek két olyan személyiség iránt, akikről tudta, hogy régebben, amig szegény volt és nyomoruságos, lenézték őt. De most, Finotval és Blondetvel szemben mit csináljon? Ezekkel együtt ujságiróskodott, velük hempergett minden mocsárban, velük tivornyázott, még pedig nem is mindig a hitelezőik pénzén. Lucien valamikor függött Finottól. Mert ő is olyan volt, mint az a katona, aki nem tudja, hol és mikor vegye hasznát a bátorságának? Mint annyi más ember Párisban, ő is abból élt, hogy időről-időre kompromittálta a jellemét és nem riadt vissza attól, hogy kezet szoritson Finotval, hogy összeölelkezzék Blondetvel.

Lucien nem tudta, mit feleljen most Blondetnek, aki különben jelentékeny befolyást gyakorolt rá. Azt a befolyást, amelyet a megrontó mindenkor gyakorolni szokott a növendékére. Megjegyzendő még, hogy Blondetnek kitünő társadalmi poziciója volt, amit részben a Montcornet grófnővel folytatott ismeretségének köszönhetett.

- Mi az? Talán valamit nagybátyjától örökölt? - kérdezte Lucientől gunyosan Montcornet.

Blondet rögtön észrevette, hogy Luciennel nagy dolog történhetett, ha igy mer válaszolni. Tudni szerette volna, mi történt vele, mi hozta vissza Párisba, mik a tervei, és miből szándékozik megélni.

- Térdre Lucien előtt, ha százszor is Finot a neved. Ismerd el, hogy kiváló ember és légy büszke rá, hogy valamelyes közöd van hozzá. Szellemes és szép, - övé a jövő. Látod, nekünk még csak lakásunk sincs. E pillanatban tudnom kellene összes barátaim cimét, hogy legyen hol lehajtani a fejemet. Finot mára kitette a szürömet, még pedig azért, mert valami gáláns kalandja kinálkozik.

- Drágám, - válaszolta Lucien. - a gyakorlatba vittem át egy elvet, amelyből feltétlen biztossággal meg tud élni az ember. Az elvem: Fuge, late, tace! És most Isten önökkel.

- Hohó, - fakadt ki Blondet, - nem eresztelek el addig, amig meg nem fizetted nekem a tartozásodat.

- Hogyan, nem emlékezel?... Ezen ismerem meg, hogy most jó sorod van. Elfogyott az emlékezőtehetséged.

De Finot jónak látta, hogy tiltakozzék ez ellen és védelmére keljen Luciennek.

- Ne bántsd Lucient, - mondta, - ő tudja, mivel tartozik nekünk. Felelek az ő jó szivéről.

- Rastignac, - szólt Blondet és karon fogta a fiatalembert, aki most éppen az ő csoportjuk mellett haladt el, - Rastignac, egy jó vacsoráról van szó. Remélem, maga is velünk tart. Kivéve azt a kellemetlen esetet, hogy Lucien ur jónak látja letagadni egy becsületbeli tartozását. Ha kedve van megteheti éppen.

- Ó, de Rubempré ur képtelen az ilyesmire, - mondta Rastignac, aki mindenre gondolt, csak arra nem, hogy itt tréfáról van szó.

- Nini, Brixiou, - kiáltott fel Blondet, - nélküle nem is lenne teljes a számunk. - Ha ő nem tart velünk, még a pezsgő se izlik és unalmasnak találok mindent.

- Barátaim, - mondta erre Brixiou, - látom, hogy a nap hősét ünneplitek. Édes kis Lucienem, - mondta és megfogta a kabátja gombját - ujságiró, aki nagy urrá lesz, megérdemel egy kis hühót. Ha az ő helyükön lennék, - Finotra mutatott és Blondetre - rögtön odavennélek a lapomhoz, biztos, hogy minden pénzt megérnél.

- Brixiou, ne fecsegj. Tudd meg, hogy mi a vendéglátóinkat huszonnégy órával az étkezés előtt és tizenkét órával az étkezés után, sokkal is jobban tiszteljük, semhogy ilyen ajánlatokkal lépnénk elébe.

- Jó, jó, ha vacsorázni akartok, - mondta Lucien, aki mindenáron szabadulni igyekezett tőlük, - gyertek el holnap este Lointier éttermébe.

- Hát tudjátok meg akkor, hogy Rubempré azelőtt a Des Lupeaulx urnak volt a "patkány"-a.

Egy a mi napjainkban már elévült, sőt elfeledett szokás volt az, amit "patkánytartás" alatt értettek a XIX. század elején. A "patkány" alatt tiz-tizenkétéves gyerekeket értettek, leginkább operai táncos növendékeket, akiket korhadt erkölcsü emberek bünre tanitottak ki és rosszaságra. A "patkány" afféle sátán-apród volt, suhanc, akinek mindent szabad. A "patkány" mindent elemelhetett: óvakodni kellett tőle, akár valami kártékony és veszedelmes állattól. Az előkelők életébe ő vitte, bele a bohóságot, a jókedvet, félig aféle udvari bolond volt. A "patkány" azonban, mint szórakozás egyre drágább lett és mivel semmi haszon se háramlott belőle senkire, az emberek lemondtak erről a hóbortos divatról, olyannyira, hogy ma már csak alig emlékeznek rá és irván róla, magyaráznom kell, voltaképpen mi is volt az.

- Mit, azok után, hogy Lucien megölte Coraliet, most Torpille-t is elcsalná tőlünk?

E névnek hallatára, a Herkulesszerü álarcán megrázkódott. Rastignac észrevette ezt a mozdulatot.

- Az lehetetlen. Torpille egyetlen tallért se tud adni neki. Torpille szegény, nincs egy fölösleges fityingje se. Nathantól hallottam, hogy Florinettől kért kölcsön ezer frankot.

- De uraim, de uraim, - jegyezte meg Rastignac, aki védeni igyekezett Lucient az aljas imputációk ellen.

- Miért? - szólt most Vernou, - hát azt hiszik talán, hogy a Coralie kitartottja most egyszeriben olyan kényeskedő lett? Olyan finnyás?

- Ó, ez az ezer frankos kölcsön már magában véve is azt bizonyitja, hogy Lucien barátunk most Torpille-al barátkozik.

- Milyen óriási veszteség az irodalomra, a tudományra, müvészetre és politikára! - mondá Blondet. - Torpille az egyedüli, aki jó anyag volna hozzá, hogy nagy courtisane-ná legyen. Nem jár soha iskolába, tehát az oktatás még nem rontott rajta, nem tud se irni, se olvasni. Ő bizonyára megértett volna bennünket. És ami halhatatlan érdemünk lett volna, hogy egy Aspáziával ajándékoztuk volna meg korunkat. Az ilyen nagystilü nő nélkül el sem képzelhető egy évszázad. Nézzék csak, Dubarry milyen jól illik a tizennyolcadik századhoz, Ninon de Lenclos a tizenhetedik századhoz, mig a tizenhatodiknak Marion de Lorme adja meg a kifejezését, a tizenötödiknek meg Imperia. Flóra a tipikus nagy nője a római köztársaságnak, amelyre egész vagyonát hagyta, az állam pedig ebből az örökségből fizette meg az adósságát. Mi lett volna Horáciusból, ha nincs Lidiája, Tibullusból, ha nincs Déliája, mi lett volna Catullusból, ha nincs Lesbiája, és Properciusból, ha Cinthiája nem akad. Mindenki a nőjének köszönheti a maga dicsőségét.

- És mi lett volna Cézárnak birodalmából mindeme nők nélkül? - folytatta aztán Blondet. Lais, Rodope az maga Görögország és Egyiptom. Mindenikükben annak a századnak poezise jut kifejezésre, amelyben éltek. Ez a poézis az éppen, ami Napoleonnak korából hiányzik, gyerekek, elhihetitek nekem. Milyen kár ezért a nőért! Az egész századnak urnőjévé lehetett volna és ő bután beéri vele, hogy Lucient szeresse! Lucien pedig azt se tudja, mit kezdjen vele.

- Csak arról az egyről feledkezel meg - jegyezte meg Finot - hogy azok a hölgyek, akiket az imént emlitettél, sohasem forgolódtak az utca sarában. Mig Torpilleról például ez sehogysem mondható el.

- Ez is csak erénye neki, - replikázott Vernou. - Ott szépült meg, az utca sarában és ott virágzott ki. Innen való a maga biztos fölénye is.

- Igaza van, - mondta erre Lousteau. - Torpillenak szivet remegtető a sirása és ezüstös csengésü a kacaja. Higyjék el nekem, hogy ez a nagy szinészek tudománya és aki nem szinész, az csak ugy tehet erre a szinészi tudásra szert, ha minden társadalmi mélységet és magasságot megjárt már egyszer...

- Öregem, öt frank ára novella anyagot és bölcsességet vesztegetsz el itt előttünk, ahelyett, hogy jobban vigyáznál rá, - mondta Brixion. Én egészen más bizonyságát tudom a Torpille értékének. Torpille drága nő, tudjátok-e? Drága, éppen ugy, mint egy Rafael vagy egy Taglioni, vagy egy Lawrence, szóval drága, mint minden zseniális müvész.

- Én csak azt az egyet kifogásolom rajta - szólott közbe Rastignac, - hogy sohasem comme il faut a megjelenése. (Azzal az álarcos nő felé mutatott, aki a Lucien karján közelitett.) Mit gondolnak, ki lehet az a nő? - kérdezte aztán. - A magam részéről fogadni mernék, hogy Terizy asszony.

- Kétségtelenül! - jegyezte meg Chatelet gróf. - És ebben az esetben nem rejtély többé előttem, honnan ered a Rubempré ur hirtelen támadt vagyona.

- Ah! Az egyház csak ért hozzá, hogy kikre essék a választása. Milyen bájos követségi titkár lesz ebből a Lucienből, - szólt des Lupeaulx ur.

- Annyival is inkább, mert Lucien tehetséges ember. Az urak elég sokszor meggyőződhettek már róla, - mondta Blondet, Finot és Lousteau urak felé fordulva.

- Bizonyos, hogy szép jövőnek néz elébe, - mondta Lousteau és majd, hogy megpukkadt az irigységtől.

- Nos, - jegyezte meg Brixion, - én minden ellentétes véleménnyel szemben is bátor vagyok kijelenteni, hogy ez az álarcos nő nem más, mint Torpille... Egy vacsorába fogadok.

- Tartom a fogadást, - jelentette ki Chatelet, akinek oldalát furta a kiváncsiság, ki lehet az a nő, akit Lucien de Rubempré sétáltat.

- Hát rajta, Lupeaulx, - mondta Finot - a maga dolga, hogy füléről ismerje fel a maga egykori "patkány"-át.

- Ó, azért még nem kell álarc-sértést elkövetnünk, - vélte Brixiou, Torpille meg Lucien majd mindjárt elsétálnak erre és biztos vagyok benne, hogy találok módot, amelynek segitségével sikerül bebizonyitanom, hogy ez a nő csakugyan Torpille.

- Mi az?! Hát Lucien barátunk ujra felbukkant? - kérdezte erre kiváncsian Nathan, aki egy-két perc előtt csatlakozott az ácsorgó, beszélgető csoporthoz. Azt hittem, hogy Lucien hazament a szülővárosába, és nem is tér vissza többé ide, ahonnan mindenki kinézte.

- Fiatalember, aki az ő korában már rendbe hozza a szénáját, nem viszi sokra, mert hiján van a szükséges kalandori vakmerőségnek, - vélte Nathan.

- Ó, ez még sokra fogja vinni és fölibé emelkedik majd közülünk nem egynek, aki felsőbbséges embernek szereti hinni magát, - felelte Rastignac.

Körülbelül ekkor haladt el mellettük Lucien és az álarcos nő, aki a lovagja karjába kapaszkodott. Az ácsorgó csoport várt, amig a párocska elhaladt mellettük, akkor aztán Brixiou utánuk kiáltott:

A nő erre megfordult, mint akit nevén szólítottak. És ezzel el is árulta magát. Amikor meglátta, hogy ki szólította és rájött, hogy ezzel elárulta az inkognitóját, busan, szomoruan lehajtotta fejét, mintha meghalni készülne. A férfiak csoportja hahotára fakadt, aztán széjjel rebbentek, kacagva váltak meg egymástól, mig Lucien és a nő sietve odébb álltak. Rastignac a tekintetével követte az eltünő csinos párocskát. A gondolataiba merült.

A maszka, aki az imént megfenyegette, most megint ott termett Rastignac mellett, és ijesztően sugta neki:

- Te!... Annyit mondok neked, hallgass! Ma meg vagyok elégedve veled, álltad a szavadat. Légy ezentul néma, mint a sir, de mielőtt megkezdenéd, felelj a kérdésemre. Ismersz engem?

Levetette az álarcát, ugy nézett szembe Rastignac-kal. A fiatalember pedig ijedten felelte:

- Láttalak már, de azóta nagyon megváltoztál... Csak a szemed maradt a régi... A szemed...

A másik pedig vasmarokkal megszoritotta a karját. Mintegy azért, hogy még egyszer figyelmébe ajánlja a legmélyebb titoktartást.

Hajnali három órakor, amikor Lupeaulx és Finot hazatérni készült, az elegáns Rastignacot még mindig ugyanazon a helyen látták, ahol elváltak tőle és ahol a rettenetes álarcos ember elfogta. Reggelre járt már, amikor Rastignac a gondolataiba merülve, csüggetegen hazament.

Párisban a rue Langlade, történetünk idején, nem tartozott a jóhirü utcák közé. Valamikor régen Párisnak molnár-negyede volt erre, a rue Langlade is beletartozott. Közvetlenül a Palais-Royal mögött, zeg-zugos utcák huzódnak el itt és a házak nagyon furcsák voltak ezen a tájon. A házak tulajdonosai tehát még boldogok lehettek, ha egyáltalán akadt, aki lakást vett náluk.

Az a leány, akit az operabálon ugy megtört, hogy Brixion a keresztnevén szólitotta, és ő erre megfordult, elárulván igy a kilétét, két vagy három hónap óta szintén ott lakott a rue Langladeban, az egyik jelentéktelen és csuf épületben. A háznak keskeny szerpentin lépcsője volt, ez vezetett fel emeletről-emeletre és minden emeleten egyetlen lakás volt: két keskeny szobácska. Ilyen lakása volt Esthernek is, még pedig a negyedik emeleten. Alatta és fölötte magafajta leányok laktak, a félemeleten pedig a házmester számára volt a falba vájva egy keskeny kis üreg, ez volt a lakása.

Délután három órára járt az idő, az operabált követő napon. A házmesterné emlékezett rá, hogy előző éjszakán Esther kisasszony hajnali két óra tájt tért haza egy fiatalember kiséretében és nagyon rosszul volt, ugy, hogy kisérője tőle telhetőleg támogatta az elalélt leányt. Azóta eltelt egy fél nap és Esther még mindig nem adott életjelt magáról. Ezért aztán a derék házmesterné aggódni kezdett érte. A házmesterné töprengett, mitévő legyen, amikor egyszerre csak egy szikár, magas termetü ur kopogtatott be hozzá és Esther kisasszony lakását tudakolta tőle.

Azzal az idegen már loholt is felfelé a lépcsőn. A házmesterné megnyugodott, ha Esther kisasszonynak valami baja van, ez a látogató majd bizonyára nyomban visszatér és fellármázza a házat. Elővigyázatosságból kiment a lépcsőházba ő is, hogy utána nézzen az idegennek. Meglepődve látta, hogy a látogató ezüst csattos cipőt visel, sőt ugy vette észre, mintha egy vörös övnek a bojtja kandikálna ki a hosszu köpönyege alól. Tehát egyházfi a látogató. Pap. A házmesterné, aki mindent megszokott már, nem ütődött meg ezen se valami módfelett.

A lelkész, amikor felért a negyedik emeletre, bekopogtatott az ajtón. Senkise felelt neki és nem hallotta, hogy jönne valaki ajtót nyitni neki. Erre aztán hatalmas vállával neki támaszkodott az ajtónak és egykettőre befeszitette. Rettenetes testi erő szorulhatott ebbe az emberbe.

A nyilt ajtón át aztán betört a lakásba. Az első szobában senkit se látott, erre besietett a második szobába, ahol rémes látvány tárult elébe. A Szent Szüznek képe előtt térdelve, vagy inkább magába roskadtan, összekulcsolt kezekkel Esthert pillantotta meg. A szegény, kis grisette a végét járta.

Egy üst, amelynek mélyén még egy-két parázsló széndarab látszott és amelyből vékony csikban kékes füst szállt föl, mindennél ékesebben tanuskodott róla, mi történt itt, ezen a szomoru lakáson. A dominónak kosztümje és fövege ott hevert a földön. A szegény teremtés, akinek halálra sebezték a szivét, valószinüleg a bálból hazatértében mindent elkészitett.

Esther még ügyetlen volt és járatlan az öngyilkosság müvészetében. Ugy történt, hogy nyitva hagyta az ajtót és nem számolt vele, hogy a két szobának sokkal több a levegője, semhogy az üstből is fejlődő széngáz halálra mérgezhetné. A gáz igy csak elszéditette, eszméletlenné tette, de nem ölte meg. A folytonos légvonat gondoskodott róla, hogy a mérges levegő ne legyen fojtogatóvá...

A pap egy percig némán állt helyén: elgondolkodott és egyetlen pillanatig se hatotta meg ennek a leánynak angyali szépsége. Tulajdonképpen ugy nézte a pap ezt a leányt, mint valami állatot szokás. És amikor betelt az áldozat nézésével, most a szobában nézett körül, közömbösen jártatva tekintetét egyik tárgyról a másikra.

Nézte a szegényes butorzatot, a szobának vörös kőpadozatát, amelyet itt-ott rongydarabok: kopott szőnyegfoszlányok takartak. A nyomor sirt ki itt mindenünnen és ezzel a nagy nyomorusággal mulattató ellentét volt az a selyemruha, amely a falbavert szögről lógott le fáradtan, de a selyemnek és dus csipkének pompájával. Az egyik szögletben egy pár kis fehér selyemcipő. Sántalábu széken három zálogcédula. A pap tekintete mindent észrevett, de azért szivében nem támadt a megindulásnak érzete. Szigoru maradt és könyörtelen. Mozdulatlanságából még csak akkor riadt fel, amikor egy sikoltást hallott. Esther sikoltott fel... A légvonat megtisztitotta a levegőt, a leány magához tért és amikor kinyitotta a szemét, megrettenve látta szobájában az ismeretlen papnak sötét s ijesztően komor alakját.

A pap erre odarohant hozzá, felkapta a földről és hihetetlen erővel az ágyig vitte. Belehajitotta - szinte undorral - a leányt, ráhuzta a takarót, és várt.

- A szerelem már visszatért, tehát a nő sem járhat messze, mondta most bizonyos keserüséggel a pap.

A párisi dorbézolások és kicsapongások siralmas áldozata félénken most a papra nézett, ujra imára kulcsolta a kezét, és nagyot sóhajtva szólt:

- Tehát mégsem halok meg anélkül, hogy előbb meg ne békültem volna az éggel.

A pap most vizet csepegtetett a nő homlokára, aztán az egyik zugban talált ecetes flaskót szagoltatta vele és igy szólt a leányhoz:

- Jó lesz, ha magába száll, leányom és sokféle büneiért kiengeszteli a mennyek haragját.

- Érzem, hogy az élet, ahelyett, hogy elszállna belőlem, ujult erővel árad vissza belém, - válaszolta a leány, miközben egy leirhatatlanul bájos mozdulattal köszönte meg a papnak fáradozását.

- Jobban érzi már magát? - kérdezte most a pap és cukrosvizet adott Esthernek.

Ez a különös ember ugyszólván otthonosan érezte magát ebben a fonák hajlékban. Ez a privilégium, hogy mindenütt otthon érzik magukat, három fajta embernek sajátja: a királyoké, a laza erkölcsü leányoké és a tolvajoké.

- Már ha már egészen jól érzi magát, - jegyezte meg ez a sajátságos pap, - akkor majd elmondja, micsoda okok birták ennek a legutolsó bünének: az öngyilkossági kisérletnek végrehajtására.

- Az én életem története nagyon egyszerü - mondotta. - Most három hónapja még abban a züllöttségben éltem, amelyben születtem. A leghitványabb teremtés voltam és a legutolsó, most azonban már csak a legszerencsétlenebb. Engedje meg, hogy egy szót se szóljak szegény anyámról, akit bünös kéz gyilkolt meg... Igen, egy kapitány ölte meg. Fájdalom, még csak meg se kereszteltek engem és egyetlen vallásnak tanitásait se oltották belém.

- Azon még utólag is lehet segiteni, - felelte a pap, - feltéve persze, hogy őszinte a bünbánata és nem rejteget semmi titkos gondolatot.

- Mondhatta volna igy is: a jó Isten és Lucien, - válaszolta mosolyogva az abbé. - De erről jut eszembe látogatásom célja.

- Lucientől jön? Ő küldte ide önt? - kérdezte a leány szerelmes mosollyal, amely mindenki mást meghatott volna, csak ezt a papot nem, - Ó, Lucien talán megsejtette, hogy meg akarom ölni magam.

- Nem, nem az ön halála foglalkoztatja őt, hanem az ön élete. A jövendő élete. Most pedig mondja el szépen nekem a viszonyuk históriáját.

A szegény lány már nagyon hozzászokott a brutalitásokhoz, a papnak sajátos, furcsa, érdes beszédmodora mégis megijesztette.

- Röviden elmondhatom, - kezdé. - A legszebb fiatalember és a legjobb, istennek minden teremtései közül. Véletlenül találkoztam vele vagy három hónappal ezelőtt a Porte Saint Martin szinházban, ahová egyedül mentem el. Megismerkedtünk s másnapra már találkát adtunk egymásnak. Nem mondtam meg neki a cimemet, hanem amikor nagyon könyörgött érte, egy barátnőm cimét mondtam be neki. Utóbb aztán a barátnőm szivességből átengedte a lakását, ez ni, ahol most vagyunk. Igy történt. A legszentebb szavamat adom rá...

- Az nem esküvés még, ha valamire a szavamat adom. Nos, attól az időtől fogva, hogy ideköltöztem, abból éltem, hogy ingeket varrtam, eszeveszetten dolgoztam itt a szobácskámban naphosszat és napimunkámmal két frankot kerestem. Hónapokon keresztül egyebet se ettem, mint krumplit, mert hü akartam lenni Lucienhez és méltóvá akartam válni hozzá, aki szeret engem és ugy tisztel, mint ahogyan tisztes nőket szokás. Ettől az időtől fogva napról-napra azon fohászkodtam, bár adna hozzá erőt az ég, hogy hű maradjak tiszta fogadkozásomhoz és hogy végrehajthassam elhatározásomat. Most áprilisban leszek tizenkilenc esztendős, de ugy érzem, mintha csak három hónap előtt születtem volna. Minden reggel és este buzgón fohászkodtam az Istenhez, engedje, hogy Lucien soha meg ne tudja az én régebbi életmódomat. Azt a Mária-képet is azért vettem és a magam módjára - mert nem tanultam soha imádságot és nem tudok se irni, se olvasni - könyörögtem hozzá, támogasson a terveimben.

- Mindenfélét. Ugy beszéltem hozzá, mint Lucienhez, akit szintén ugy imádok, mint az Istent és a Szent Szüzet. És Lucien meg is érdemli, hogy magához méltó nőre akadjon. És innen való az én szerencsétlenségem. Tegnap az operabálon voltam és néhány fiatalember, akikben éppen olyan kevés a sziv, mint dühös tigrisekben a szánalom, rám ismert. Sőt talán egy tigrisnek inkább megesett volna rajtam a szive, mint nekik. Leráncigálták rólam az ártatlanságom fátylát, lelepleztek és nevettek rajtam.

A kacagásuk majd ketté hasitotta a szivemet... És ne gondolja abbé, hogy most megmentette az életemet. Mert meg fogok halni bánatomban.

- Azt hiszi-e maga, hogy egy leány, aki nem részesült sem a vallás, sem a tudás keresztségében aki nem tud se irni, se olvasni, se imádkozni és aki egyetlen lépést se tehet az utcán anélkül, hogy az utca kövei vádlóként ne támadjanak elébe; egy leány akinek egyebe sincs a szépség muló javánál, azt is elveszitheti egyik napról a másikra, egy leány, aki öngyilkossági kisérletet követett el és a pokollal jegyezte el magát, - azt hiszi-e, hogy ilyen leány valamikor a feleségévé lehet Lucien de Rubemprének?

- Lányom, - szólt most a rettenetes pap, - van a szerelemnek egy fajtája, amelyet emberek előtt nem vallunk meg soha, de amelyet az ég angyalai az öröm és boldogság mosolyával fogadnak.

- A reménytelen szerelem az. Ez elvet visz az önfeláldozásba, és megnemesiti tetteinket, gondolatainkat, ugy, hogy eszményekké tökéletesedhetünk. Igen, gyermekem, az angyalok jó szemmel nézik ezt a szerelmet, mert ez az Isten megismeréséhez vezet. Tökéletesedni annak a valakinek kedveért, akit szeretünk, ezer áldozatot hozni érte titokban és a távolból imádni őt, cseppenként áldozni a vérünket érte, ellentállani a féltékenység kinjainak, megadni neki mindent, amit csak kiván tőlünk, a viszontszolgálat legkisebb reménysége nélkül: ezt a szerelmet meg tudja bocsátani a vallás, mert nem sérti sem az emberi, sem az isteni törvényeket és uj utra vezérli azokat, akik addig a bünős kicsapongások fertőjében éltek.

Esther tágra nyilt szemmel nézte a papot. Arcán az egyre fokozódó rémület tükröződött vissza. Amikor aztán a pap elhallgatott, a leány alig hallhatóan felelte:

Az ártatlanság e csendes kitörésének hallatán a pap széles mozdulatot irt le a kezével, mintha csendet akarna parancsolni. Előbb összeszedte magát, aztán ezt felelte:

- Leányom, mi a lelkek orvosai vagyunk és olyan gyógyszerekhez nyulunk, amelyeket legalkalmasabbaknak tartunk, hogy általuk meggyógyitsuk betegjeinket.

Azt hitte, hogy az iménti kijelentésével nagyon megsértette a papot. Azért most kiugrott az ágyából, a földre kuporodott és mély alázatossággal csókolgatta a lelkész reverendájának szegélyét. Aztán felemelte hozzá könnyekben uszó tekintetét.

- Hallgasson ide leányom. A maga átkos rossz hire mélységes gyászba boritotta Lucien hozzátartozóit. Attól félnek - és nem egészen alaptalanul, - hogy maga rossz utra terelheti őt, bolondságokba sodorja bele, szóval, hogy megrontó szellemévé lesz.

- No látja. Itt tenni kell valamit. És hogy lássa, mennyire törődöm mindkettőjükkel, megmutatom magának ezt a levelet. (És levelet vett elő az övéből! Tudja, mi van ebben a levélben? Persze, nem tudja elolvasni. Hát majd én megmondom. Az van benne, hogy a rendőrség törli önt a nyilvántartott leányok lajstromából. Mi jártuk ki ezt a rendkívüli kegyet magának, de ebből is láthatja, milyen befolyásos emberek azok, akik szivükön viselik a Lucien sorsát.

...A papirdarab láttán boldog mosoly fagyott az Esther ajakára. Nevetett, nevetett, mintha hirtelen megőrült volna.

A pap egy pillanatig gyengéden nézte a leányt, aztán megint széjjel foszlott percnyi meghatottsága és az előbbi szigorával igy folytatta mondókáját:

- Az imént maga azt mondta, hogy ugy érzi, mintha most három hónapja született volna, akkor, amikor a jó utra próbált visszatérni. De még ha ugyis van, amint mondta, tudnia kell, hogy maga most a gyermekkorát éli. Tehát a legelső dolga az, hogy csakugyan ugy éljen, ugy viselkedjen, mintha gyermek lenne. Meg kell változnia, Esther. És én segédkezet nyujtok ebben önnek. Elváltoztatom ugy, hogy a régi ismerősei közül senki se ismerhet majd többé önre. De... és ez lesz a legelső dolga, el kell felednie - Lucient...

A szegény lánynak majd, hogy a szivét repesztette meg a papnak ez a szigoru kivánsága. Szemébe nézett a lelkésznek és tagadón rázta a fejét. Képtelen volt szólni, félt ettől az embertől, aki ugy állt előtte, mintha lelkének volna a hóhéra.

- Vagy ha nem is feledi el, legalább arról kell lemondania, hogy viszontlássa őt. El fogom vinni önt zárdába, ahol a legelőkelőbb lányok nyerik oktatásukat... Ott maga katolikussá lesz, tanul, kimüveli magát és ha kész lesz a tanulmányaival, ugy kerül vissza a zárdából az életbe, hogy a legjobban nevelt, legelőkelőbb leányokkal is bátran felveheti majd a versenyt, ha...

Itt elhallgatott és ujjával megfenyitette a megszeppent, rettegő leányt. Aztán igy folytatta:

- Ha elég erősnek érzi magát, hogy végleg és örökre szakitson az eddigi léha, rossz életmódjával.

- Ó! - kiáltott fel a leány, aki minden egyes szónál ugy érezte magát, mintha csodás zene szavát hallaná, amelynek minden ütemére jobban és jobban feltárulna előtte a menyország kapuja. - Ah! Ha lehetséges volna, hogy minden csepp véremet kiontsam magamból és uj vért töltsenek belém.

- Gyermekem, a maga jövője, attól függ, tud-e feledni. Gondolja jól meg, milyen sulyos ez a kötelezettség: egyetlen szó, egyetlen mozdulat, amely a régi Torpillet elárulja, Lucien feleségét öli meg önben. Egy álomban kimondott szó, türelmetlen mozdulat, szerelmes indulat, egyetlen gyanus fejbiccentés elárulhatná, mi volt maga azelőtt és akkor mindennek vége, nyakába szakad a szerencsétlenség!

- Nyugodt lehet atyám, - felelte a leány egy szentnek ihletett tulzásával, ha kell, szögeken fogok járni mezitelen lábbal és mosolyogva türöm a szenvedést, mindent, ha végül mégis csak Luciené lehetek.

Aztán ujra térdre omlott, a papnak cipőit elárasztotta csókos könnyeivel, értelmetlen szókat hebegett, miközben szakadatlanul sirt véghetetlen örömében. Szép, szőke haja kibomlottan hullámzott végig meggörbedt vállán és mint valami szőnyeg a térde alá türemlett. A pap ridegen, szigoruan nézett végig rajta, olyan kemény tekintettel, hogy Esthert ujabb rémület fogta el.

- Megbántottam valamivel? - kérdé ijedten. Már hallottam beszélni egy nőről, aki mint én, bünös volt nagyon, de azért illatos olajokkal moshatta Jézus Krisztusnak lábát... Sajnos, engem az erény olyan szegénnyé tett, hogy a könyeimen kivül mást nem is ajánlhatok fel önnek.

- Nem hallotta, mit mondtam? - felelte a pap kegyetlenül. - Azt mondtam, hogy amikorra elhagyja azt az intézetet, ahová elviszem, addigra teljesen meg kell változnia, még pedig erkölcsi tekintetben éppen ugy, mint fizikai tekintetben. Annyira meg kell változnia, hogy ha valaki utána kiált: "Esther" ne forduljon többé feléje. Tegnap még a szerelem nem adott magának annyi erőt, hogy végleg eltemesse magában az örömlányt, kell azonban, hogy ez a gyászos emléke végleg és örökre eltünjön. És éppen ezért, mig a kioktatása tart, nem szabad többé Luciennal sem találkoznia.

- Hát maga mivel vigasztalja őt? - kérdezte a pap olyan hangon, amelyben végre valahára egy kis megindultság is rezgett.

- Hát én megmondom. Azon szomorkodott, hogy olyan leányt szeret, amilyen maga.

- Sajnos, ebben igaza volt, - mondta a leány végtelen alázatossággal. - Én vagyok a legmegvetendőbb leány és ha ő mégsem vetett meg, akkor hát ezt egyedül az én végtelen szerelmemnek köszönhetem.

- Kell, hogy ez a szerelem bátorságot és erőt adjon magának ahhoz, hogy vakon engedelmeskedjék nekem. Ha most rögtön elvezetném abba az intézetbe, ahol majd oktatni fogják, itt a házbeliek elmondanák Luciennek, hogy maga ma, vasárnap, egy pappal távozott el és erre aztán ő tudná, hogy én vagyok az s felkutatná magát. Majd mához egy hétre, amikorra a házmesterné már elfeledte, hogy itt jártam, este hét órakor maga lejön az utcára, elsétál az utca sarkán várakozó kocsiig, beleül. Én is ott leszek. Ezen a héten belül kerülje Lucient, találjon ürügyeket, amelyek segitségével őt távol tarthatja magától. Ha meg eljön ide, ne nyisson neki ajtót. Én megtudom, ha tilalmam dacára is fogadni merte őt és akkor vége lesz közöttünk mindennek, nem jövök el magáért. Hát ehhez tartsa magát. Ezt a hetet használja arra, hogy tisztességes kelengyével lássa el magát. (Egy pénzzel teli erszényt tett le a kandallóra.) A mostani külsejében, a ruházatában van valami, ami mindenkinek szemében tüstént elárulja, maga miféle. Vajjon még sohase találkozott-e az utcán jártában egy tisztes és erényes fiatal leánnyal, aki az édesanyja társaságában sétált?

- Ó, igen... Valahányszor ebben a látványban volt részem, olyankor mindig a bánat, az önvád marcangolta a szivem... ó, ha nekem anyám volna!

- Hát akkor most már tudja, minővé kell átváltoznia a jövő vasárnapig? - kérdezte a pap és felkelt.

Megható dolog volt látni a papot, amint az Ave Máriára és a Miatyánkra tanitotta a leányt, franciául.

- Ó, be szép! - ujongott Esther, amikor végül aztán hibátlanul először mondta el a katolikus vallásnak ezt a két imádságát.

Esther megfogta a pap kezét és megcsókolta. Immár egy angyal volt, aki feltápászkodott a bukásából.

Egy az arisztokratikus és vallási neveléséről hires intézetben, azon esztendő május havának elején, egy hétfői reggelen, az intézet bennlakói arra eszméltek, hogy bájos és kedves csoportjuk egy ujonnan jött növendékkel szaporodott, akinek szépsége minden kétségen kivül felülmulta az övéket. Franciaországban nagyon ritka, sőt szinte kizárt dolog, hogy egyetlen nő magában egyesitse a harminc fajta nagyszerü tökélyt, amelyet a perzsa szerájok falára ki szoktak faragni és amely a perzsák fogalmai szerint okvetlenül szükséges hozzá, hogy egy asszony igazán szép legyen. Franciaország asszonyaiban ritkán egyesül valamennyi tökély, de mindenikben van valami elragadó részlet. A szobrászaink, ha a tökéletes szépet akarják visszaadni, Görögországban keresnek modelt, vagy Kisázsiában. Esther is innen került ki, az emberiség eme bölcsőjéből. Esther bizonyára dijat nyert volna a szerájban, mert benne igazán egyesült a női szépségnek minden tökéletessége.

Az intézet főnöknője, amikor először meglátta Esthert, ebben foglalta össze véleményét róla:

Az első időben, hogy Esther az intézet növendéke volt, növendéktársnői bizonyos féltékenységgel néztek rá. De utóbb megszerették és versengve keresték a kedvét.

A leányok megsejtették, hogy uj társnőjük életébe valami rettenetes szerencsétlenség játszhatott bele. Hogyisne, aki még csak tizenkilenc esztendős korában kerül először iskolába és még nem tud se irni, se olvasni! Érdeklődtek az uj pajtás multja iránt, de meg nem tudhattak semmit. Estherrel különben kitünően bántak az intézetben, még pedig az egyházmegye érsekének kivánságára, mert az érseknek nagyon hizelgett az a tudat, hogy ő fogja megkeresztelni a zsidó származásu leányt.

Esther nagyon hamar fejlődött az intézetben. Szorgalmas volt, sokat tanult és eltanulta a többi leánynak finom és előkelő modorát is. Aki néhány héttel utóbb látta, akár hercegi sarjnak nézte volna, annyira értett a viselkedés művészetéhez.

A változás, amelyen a leány keresztülment, olyan gyökeres volt, hogy amikor Herrera néhány hét multán védencének látogatására jött, nagyon meglepődött az Esther láttán. Pedig ez az ember igazán nem egyhamar lepődött meg valamin. Az intézet főnöknője és az apácák váltig gratuláltak neki kitünő védencéhez. Ezek a nők az ő hosszu oktatási gyakorlatuk során sohasem akadtak még kedvesebb természetre, keresztényibb kegyességre, őszintébb szerénységre, mint az, amely ezt a leánykát ékesitette. Ha valaki azokon a szenvedéseken ment keresztül, amelyeken Esther és végül olyan jutalom kecsegteti, mint amilyennel Herrera biztatgatta Esthert, szinte lehetetlen, hogy az a sokat próbált lény ne essék át ama csodaszerü változásokon, mint Esther.

Amikor megtudta, hogy keresztelésének napján fehér ruhát kap, fehér selyemcipőt a lábára s a hajába fehér selyemszalagot huznak, Esther könnyekre fakadt. A társnői nagyon csodálkoztak rajta.

A baj egészen más oldalról jelentkezett. Esthert, tudtán kivül a szerelem gyötörte, még pedig annál hevesebben, mert ha még ugy fékezte is a vágyait, tudnia kellett, mi az, amiről lemond, holott a többi leány a maga naiv tudatlanságában aligha sejtette, időnként miért vesz rajtuk erőt olyan vérforraló bizsergés. Az első néhány hónap alatt, visszavonult életmódjának ujvolta, a tanulmányai-szolgáltatta revelációk, a vallási gyakorlatok, szent elhatározásának buzgalma, az iránta megnyilvánuló szeretet, egyre fejlődő intelligenciája, mindez segitette benne, hogy lenyügözze emlékeit. Az ő munkája különben kettős volt, egyrészt uj dolgokat kellett tanulnia, másrészt pedig el kellett felednie mindazt, amit még a régebbi időkből tudott. Mert különböző fajtáju emlékezőtehetségek élnek bennünk. A szegény ugy érezte, mintha a szentek életét élné át ujra, és napról-napra küzdelmes harcot kellene vivnia az incselkedő démonnal.

Hónapok teltek el igy. A vágyakozás azonban lassanként aláásta az Esther egészségét. A leányka egyre sápadtabb lett, egyre soványabb és étvágytalanabb. A főnökné aggódni kezdett érte és nem egyszer félrevonta kedvelt növendékét, hogy kifaggassa a baja felől. Esther boldog volt, kitünően érezte magát társnőinek körében, a betegség nem is az élet szerveiben bántotta, hanem inkább lelki baj volt. De a lelki baj élénken visszahatott a testére.

Tulajdonképpen Esther nem is talált volna szavakat, hogy elmagyarázza szenvedéseit. Nem sajnált semmit és nem óhajtott semmit.

A főnöknő, akit megleptek a tanitványa válaszai, nem is tudta mire vélje, amikor látta, hogy a leány valami epesztő vágynak martaléka. Orvost hivatott ugyan, amikor a betegnek állapota válságosnak tetszett, de az orvos nem ismerte Esther régebbi életét és igy nem is gyanithatott semmit: csupa életet talált a lánynak minden tagjában, betegség nyomát meg seholsem. Erre a főnöknő jónak látta, hogy elhivja az intézetbe Esther védőjét, Herrerát. A spanyol pap el is jött, kétségbeejtően rossz állapotban találta a leányt, amire félrevonult az orvossal az egyik sarokba és beszélgetésbe mélyedt vele.

A beszélgetés végén aztán a tudomány férfia kijelentette a papnak, hogy a legjobb gyógymód az lenne, ha Esthert utazni küldenék Olaszországba. Az abbé hallani se akart róla, hogy ez az utazás megelőzze Esther megkereszteltetésének ünnepségét.

- Mennyi idő választ még el bennünket attól a naptól? - kérdezte az orvos.

- Ha meghal, akkor korábban kereszteljük meg, - jegyezte meg erre cinikusan az abbé.

Spanyolországban a vallási kérdések dominálnak a politikai, meg egyéb kérdések felett. Az abbé válasza tehát nem lepte meg valami módfelett az orvost. Nem felelt a spanyolnak semmit, hanem a főnöknő felé fordult. Akkor a rettenetes abbé csuklón fogta az orvost.

Az orvos, noha vallásos érzésü volt és kitünő orvos, nagyon megijedt és moccanni se mert.

Alig szabadult ennek a vasmaroknak öleléséből, az orvos engedelmesen kullogott kifelé.

Történt, hogy védencét egy izben az intézet kertjében találta, amint egy padon ült, ahová rásütött a nap. Április volt, melege is volt már a napnak, a leány azonban mégis fázott. A társnői érdeklődéssel nézték fázós sápadtságát, melankólikus pózát. Esther felállt, hogy az abbé elé menjen, de mozdulatai olyan fáradtak, lankadtak voltak, hogy már ez is eléggé bizonyitotta a leány siralmas állapotát. A szegény gyermek, ez a gyámoltalan, sebzett fecske ezuttal másodszor keltett őszinte szánakozást Carlos Herrerának lelkében. A sötét pap, akit Isten ugy látszik, csak a bosszu müveinek végrehajtására használt, szánakozó mosollyal fogadta a leányt, olyan mosollyal, amelyben legalább annyi keserüség volt, mint gyengédség, legalább annyi bosszu, mint irgalom.

Herrera kezet fogott gyámoltjával, aztán sétára indultak a nagy kertben. Alig tettek néhány lépést, az abbé megkérdezte:

- Megigértem önnek, hogy soha ki nem ejtem a nevét, és nem hozom szóba senki előtt sem, amig itt vagyok az intézetben.

- Hogy gondolni se fog rá. Pedig ugy veszem észre, hogy soha egyetlen pillanatig se szünt meg gondolni rája.

- Atyám, ez igaz. Ez az én egyetlen hibám. A napnak minden szakában folyton csak rá gondolok és az ő nevét suttogja az ajkam.

- Ez a nagy szerelem, ez viseli meg ugy az egészségét. Félek, még meg fogja ölni az epekedés Lucien után.

Válasz gyanánt Esther igenlően bólintott a fejével, de oly megtörten, oly busan, mint a nagy betegek, akik érzik is már a sir nyirkos lehelletét.

- Ó, átkos sarjadék! Mindent megtettem, hogy megmentselek és hiába. Visszaadlak a rendeltetésednek. Viszont fogod látni Lucient.

- Atyám, miért káromolja a boldogságomat? Hát nem szerethetem-e Lucient, amellett, hogy erkölcsösen élek és megfogadom az erény tanitásait? Higyje el, az erényt ugyanugy megszerettem, mint Lucient és egyiket se áldoznám fel a másiknak kedveért. Az egyikért éppen olyan szivesen halok meg, mint a másikért. Két fanatizmus lakozik kennem: az egyikkel az erény magasztos tanitásain csüngök, a másikkal pedig Lucien szerelmén. Szivesen halok meg, anélkül, hogy valaha is viszontlássam őt, de éppen olyan szivesen támadok uj életre is, ha megadatik nekem, hogy viszontlássam Lucient.

És mialatt imigyen szólott, már muladozóban volt arcának sápadtsága, az orcái kipirultak.

- Gyermekem, a megkereszteltetését követő napon viszont fogja látni Lucient és ha azt hiszi, hogy neki élvén meg tud maradni az erény utjain, el sem kell válniok többé.

Erre megroggyantak Esther térdei és leroskadt a leány Herrera lábai elé. A szegény gyermek ugy elesett, mintha hirtelen a lába alól kiragadták volna a földet. Az abbé felemelte gyámoltját, odavitte a legközelebbi padhoz és leültette. Amikor Esther ujra magához tért, Herrera igy szólt hozzá:

- Ó, atyám, köszönöm minden jóságát... De miért nem találkozhatom Luciennel már előbb? Miért nem láthatom őt korábban?

- Miért akarja megfosztani az érsek ur ő eminenciáját attól az örömtől, hogy megkeresztelje magát. Elég közel van Lucienhez, hogy ne legyen távol Istentől sem.

- Maga nem lesz soha egy vallásnak se igazi hive, - mondotta a pap és mélységes irónia érzett a hangján.

Herrerát meghatotta az a rendkivüli naivság, ami a leány minden szavából, minden mozdulatából kiáradt. Odahajolt Estherhez és homlokon csókolta, ezuttal legelőször.

- Még néhány napig legyen türelemmel, gyermekem, - mondá azután - és majd e pár napnak elteltével teljesen szabadok lesznek mindketten.

Ez a jelenet, amelynek távolból voltak szemtanui, nagyon meglepte az intézet főnöknőjét, valamint Esthernek társnőit. Ugy vélték, hogy valami mágikus operációnak voltak a szemtanui és ez az operáció egy csapásra meggyógyitotta Esthert. A gyermek ujra éledt, szinte átalakult. Ismét a régi, kedves, bájos modorában jelent meg, pazar szépségében, üde bájában, amelynek nem tud ellentállani senki. Soha ilyen csodát! A spanyol abbét holmi varázslónak nézték, akinek csodatévő a hatalma...

Herrera a Cassette-utcában lakott, közel a Saint Sulpice templomhoz, amelyhez, mint pap, be volt osztva. Ez a száraz és kemény stilben épült templom kitünően illett ennek a spanyol lelkésznek egyéniségéhez.

Herrera a VII. Ferdinánd vakmerő politikájának elveszett gyermeke volt. Az alkotmányosság ügyét szolgálta, noha tudta, hogy szolgálatai csak akkor találhatnak méltánylásra és jutalomra, ha megint a Rey netto kerül uralomra. Amig VII. Ferdinánd uralkodott, Herrera sohasem sürgette szolgálatainak jutalmát Madridban. Utóbb, amikor diplomáciai küldetésben Párisba került, itt is mélységes hallgatásba burkolózott és ugyszólván csak Lucien de Rubempré érdekében vetette latba a befolyását. Ő járta ki neki azt, hogy anyai ágon való elődjeinek nevét viselhesse. Egyébként pedig Herrera ugy élt itt Párisban, ahogyan a papok szoktak, akik valami titkos misszióban járnak el.

Herrera a ház második emeletén lakott, ő azonban egyetlen szobával is beérte, mig a lakás többi szobája Rubempré rendelkezésére állott. A pap szobája rideg, igazi cella, Lucien lakása azonban annál fényesebb, ragyogóbb, izlésesebb. Herrera igazán önfeláldozó módon viselte gondját Luciennek. Ellátta minden jóval és az utját egyengette neki, hogy minél szebb karriért futhasson meg. Tulajdonképpen a maga ambicióját öntötte át a fiatalemberbe. Ugy látszott, mintha neki szánta volna mindazt, amit ő már nem érhetett el.

Akik kivülről látták a papnak az ifju iránt való gyengéd gondoskodását, sehogyan se tudták megfejteni, vajjon micsoda titok lappanghat e mögött. Ezt a titkot Lucien is még alig néhány nap óta ismerte. Mindenki egyébnek azt kellett hinnie, hogy a spanyol abbéba annyi ambició szorult, ami két embernek is sok... Igaz. Voltak egyes rosszakarók, akik arra is gondoltak, hogy Lucien talán a természetes gyermeke a papnak. Ezek a rosszhiszemüek azonban teljesen hibás uton jártak.

Két héttel azután, hogy megjelent az operabálon, ami aztán egyszerre megint belesodorta a világba, még pedig az abbé akaratának ellenére, mert a pap azt szerette volna, ha majd csak később jut a forgatagba; tehát két héttel az operabál után Luciennek már három szép lova volt az istállójában, volt azonkivül egy zárt hintója is, meg egy nyitott, továbbá egy tilburyje, ha reggel volna kedve kikocsizni. Herrera bőven gondoskodott róla.

Bekövetkezett azonban valami, amit a spanyol pap félőn előrelátott, a pazarló hajlandóság vett erőt növendékén. De Herrerának ez ellen sem volt kifogása, mert ugy vélte, hogy minél többet szórakozik Lucien és minél többet költ, annál jobban elfeledi Esther iránt való szerelmét. Óriási összegeket költött el az ifju, de azért nem tántorodott meg a leánytól, sőt a dorbézolásai közben és után még lüktetőbb, hevesebb vággyal gondolt rá.

Makacs kitartással kereste Lucien az ő Estherét mindenütt, mert el sem tudta képzelni hová tünhetett. És mert nem tudta megtalálni soha, még hevesebben lobogott iránta való szenvedélye. És ez a hiábavaló epekedés őt is csak ugy sorvasztotta, mint ahogyan Esthert marcangolta a vágy az ő távoli szerelmese után.

Az 1825-ik év májusának vége felé Lucien egészen elvesztette fürgeségét, annyira odaadta magát bánatának. Egy idő óta még a szokott mulatságairól is lemondott, került minden szórakozást. Herrerával ebédelt otthon, azonkivül pedig irással és olvasással töltötte az idejét. Lucien, mint iró igen tehetséges volt, mint azt már régebben megjelent verseskötete és regénye is bizonyitotta. Most is vagy verseket irt, vagy pedig egy készülő regényen dolgozott.

Attól a naptól fogva, hogy Herrera észrevette, micsoda kórság rágódik az ő védencének szivén, elhatározta, hogy alaposan kifürkészi a Lucien érzését. Nem volt nehéz dolog. A fiatalember legkevésbé se titkolta az ő igaz érzéseit.

Történt egy estén, hogy Lucien ott ült a pap szobájában egy karosszékben és a nyitott ablakon át a naplementét szemlélte.

- Tudod, - mondotta Lucien - én sohasem vallottam magamat kőszivünek, mint te. Az én szememben a világ vagy Éden, vagy pokol, de olyankor amikor véletlenül se az egyik, se a másik, akkor rettenetes módon unatkozom. Halálra unom magamat.

- Ugyan hogyan unatkozik valaki, akit annyi szép, gyönyörü reménység kecsegtet, mint téged?

- Mit ér az olyan reménység, amelyben nem hisz az ember, vagy amely olyan homályos, hogy nem is látunk tisztán benne.

- Csak semmi ostobaságot! - vágott szavába a pap. Sokkal méltóbb lesz hozzád és hozzám, ha őszintén feltárod szivedet. Tudod, hogy olyasvalami van kettőnk között, aminek pedig nem szabad lennie. Egy titok van kettőnk között. Ez a titok tizenhat hónap óta tart. Te szerelmes vagy valakibe.

- Hogy miért kellett ezt megtudnod? Mi érdeked? És mit szándékszol tenni most?

- Nem én leszek az első, aki lemondott az ambicióiról, hogy inkább szerelmének hivó szavát kövesse.

- Jól van, jól... Értem, mire célozol. De hát kérdelek, mit gondolsz, nem lehet-e összhangzásba hozni a szerelmet az ambicióval?

- Mindig elfeleded, Lucien, hogy a tulajdon édesanyád se lehetne önfeláldozóbb irántad, mint én, az öreg, Herrera.

- Ó, azt tudom, öregem, - felelte Lucien és melegen megrázta az öreg abbé kezét.

- Ne vágj a szavamba... Nézd, mit tettem érted. Gazdagságra vágytál, ime most részed van benne. Igaz?

- Ragyogó poziciót akartál. Javában dolgozom rajta, hogy az utadat egyengessem. És be kell vallanod, hogy ezideig még minden fényesen sikerült.

- Ó, gyermekem, ha tudnád, hány piszkos kezet kell megcsókolnom, csak azért, hogy előbbre vihesselek. De én nem nyugszom. És viszlek előre, egyre előre, a hatalmi polc felé...

- Majd rövid időn belül megtudod. Még csak rövid idő választ el tőle és nem leszel híján többé semminek, amit férfinak vagy nőnek szeme-szája megkivánhat.

- Nem hálát akarok én, de nem is zárkózhatom el néhány szükséges megjegyzés elől. Édes Lucienem, téged a szeszélyeid nőhöz tesznek hasonlatossá, de a szellemed által tudom, férfiu vagy. Értelek, ismerlek tetőtől talpig, azért sokat meg is bocsájtok neked. Csak szólnod kell nekem és menten teljesítem még a legszeszélyesebb kivánságodat is. Nagystilüvé tettem az életedet, megigértem, hogy valaha olyan naggyá teszlek, amilyen kicsiny vagy most. De éppen ezért aztán ne tedd azt, hogy egyszerre csak álnokul keresztül huzol minden számitásomon. Tönkre teszed vele magadat és engem és életem egész müvét, most amikor közel áll a megvalósuláshoz...

- Azt, hogy amikor megnyitom előtted a Faubourg Saint Germain legelőkelőbb szalonjainak ajtaját, te ne hempergőzz meg erőnek-erejével is az utca csatornájában. Lucien! Én minden szenvedésre, minden áldozatra kész vagyok, mert tudom, hogy te érted való az! És te nem tennél meg értem semmit?

- Mindenekelőtt, hogy ne ronts rám, mint valami vadállatra, amelyet meg akarsz fojtani.

A fiatalember visszaroskadt a karosszékbe. Egy percnyi csend következett. Aztán megint megszólalt a vén pap:

- Öreg, te ugy látszik tréfát üzöl velem, - jegyezte meg fenyegető hangon Lucien de Rubempré.

És azzal szinte állati dühhel vetette rá magát Herrerára. Ámde a pap se volt rest. Mint valami könnyü pelyhet, ugy háritotta el magától a hirtelen haragu költőt.

- Én, - felelte aztán a spanyol és rettenetes büszkeséggel nézett körül.

Az összecsapásuk folytán azonban egy kis baj történt: a pap fejéről lerepült a fekete vendéghaja. És most, amikor teljesen kopaszan jelent meg, kiberetvált, sima koponyával, most látható lett az abbé igazi külseje, a maga teljes borzalmasságával. Olyan borzasztó látvány volt az, hogy Lucien egészen a kerevetig hátrált és onnan nézte ijedten és ostobán az öreg papot.

- Igen. Még pedig azért, mert megtudtam, hogy bizonyos furcsa fickók inzultálták őt és ezáltal inzultáltak téged is... Akarod-e, hogy halállal lakoljanak gazságukért? - kérdezte Herrera.

Lucien rávetette magát Herrerára, torkon akarta ragadni, még pedig olyan hévvel, hogy a spanyol alig tudott kiszabadulni a fiatalember markából.

- Ne bolondozz, - mondta aztán. - Miért nem hagyod befejezni a mondani valómat. Én valósággal átformáltam azt az asszonyt, mássá tettem, mint ami eddig volt. Neveltettem, tanittattam, most olyan, amilyennek lenni kell. Most aztán, a te befolyásod alatt, csakugyan egy uj Ninonná, vagy Dubarryvá lehet, mint az az ujságiró mondta akkor este az operabálon. Elkérkedhetsz majd a szeretőddel, vagy ha akarod, elrejtheted a világ szeme elől, ahogy neked jobban esik. Hasznot huzhatsz mind a két esetben, de ha igazán nagy politikusnak, vagy nagy költőnek születtél, akkor Esther mégsem foglalhat el predomináló helyet a szellemedben... Igyál, fiam, de ne részegedj meg. Ha nem vettem volna kezembe szenvedélyed gyeplőjét, Isten tudja, hová züllöttél volna már. Talán Torpilleal együtt hemperegnél a csatornában, ahonnan őt kimentettem. Nesze, olvasd el, - mondta aztán egyszerüen.

Levelet nyujtott át Luciennek, aki valósággal extatikus állapotban, megdöbbenve hallgatta a papnak eddigi válaszát. Átvette a levelet, az elsőt, amely Esther kezeirásával a szeme elé került.

- Ismered-e a kis Caroline Bellefeuille lakását a Taitbout-utcában? - kérdezte meg most az abbé. Ez a szegény lány most nemrégiben rettenetes helyzetbe került: mindenét lefoglalták. Megvásároltam az egész butorzatát, még a csecsebecséit is. Esther, ez az angyal, aki a menyekbe akart szállni, most egyelőre ide szállt meg, ebbe a lakásba.

E pillanatban Lucien meghallotta, hogy a lovai odalenn ficánkolnak az udvaron. Még csak annyi ereje se volt, hogy megköszönje az abbénak, amit tett érte, nem keresett szókat, hanem egyszerüen a karjaiba vetette magát és egyetlen néma tekintettel köszönt meg mindent. Aztán lesietett az udvarba, kocsijába szállt, odavetette Esther cimét a kocsisnak és néhány pillanattal utóbb vágtatva vitték a lovai a Taitbout-utcai ház felé.

Másnapon egy szállas-vállas ember, akit a külseje után itélve valami álöltözékbe bujt zsandárnak nézhettek volna a járókelők, sétált fel-alá ama ház előtt a Taitbout-utcában. Ismételten felnézett a ház egyik ablak sorára, amelynek függönyei gondosan le voltak eresztve. És nem tágitott a ház elől.

Végre déltájban fellebbentek ezek a függönyök, kinyiltak az ablakok, valami dolgos szobalány serény kezének munkája nyomán. Valamivel utóbb az egyik ablaknál, reggeli pongyolában megjelent Esther és egy pillantást vetett az utcára. Elsőnek, akin megakadt a szeme... a spanyol abbét vette észre. A szegény teremtés erre ijedten felsikoltott. Hátrahőkölt az ablaktól.

Lucien, aki ott volt mögötte a szobában, amikor észrevette Esther ijedtségét, maga is rémülten kérdezte:

- Őt láttad? - mondta mosolyogva Lucien. - Tudd meg, hogy az az ember éppen olyan kevéssé pap, mint akár te, vagy én.

- Nem pap? - kérdezte növekvő ijedtséggel a lány. - Micsoda hát, ha nem pap?

- Egy vén gazember, aki nem hisz se Istent, se ördögöt, - felelte Lucien, elárulván ezzel a pap titkából egy olyan részletet, amit ha másvalaki hall meg, aki gyanakvóbb természetü, mint Esther, könnyen nyakát szeghette volna nemcsak Herrerának, hanem Luciennek is.

Ahogy elhagyták az ablakot, és átsétáltak az ebédlőbe, hogy étkezzenek, a két szerelmes az ebédlőben ülve, már ott találta Carlos Herrerát.

- Hogy megáldjalak benneteket, - felelte ez a vakmerő ember és kényszeritette a fiatal párt, hogy az ebédlőből visszahátráljon a kis szalonba.

- Hallgassatok ide, kicsikéim. Mulassatok, érezzétek jól magatokat, legyetek boldogok, helyes. A boldogság mindenekelőtt, - nekem is ez az elvem. De te - (szólt aztán Estherhez) - akit a sárból huztam ki, te, akinek testét, lelkét megmostam és leszappanoztam, meg ne próbáljad soha, hogy az én drága Lucienem utját keresztezzed.

- Ami pedig téged illet, kicsikém, már nem vagy annyira poéta, semhogy ne ügyelnél magadra. Most már prózában dolgozunk. Mivé lehet az Esther kedvese? Mire viheti? Semmire... Lehet-e valaha is Estherből de Rubempré asszony?... Ugy-e, hogy nem. Magad is belátod.

- Leányom, ügyelj rám. A világnak nem szabad tudomást szereznie létezésedről. A világnak nem szabad tudnia, hogy Esther nevü kisasszony szereti Lucient s hogy Lucien viszont beléje van bolondulva... Ez a lakás itt, amelyet látsz, a börtönöd lesz kicsikém... Ha sétálni akarsz, vagy levegőt szivni, csakis éjnek idején távozhatsz innen, amikor már nem láthat meg senki. Máskor nem szabad künn járnod az utcán. Mert a szépséged, az ifjuságod nagyon is hamar feltünnék itt Párisban. Amely napon bárki is meg találná tudni, hogy te a Lucien szeretője vagy, vagy hogy Lucien a te kedvesed, még aznap ütni fog az utolsó órád. Kijártam ennek a fiunak, hogy anyai ágon való nemes őseinek nevét viselhesse, de az még nem minden, mert a marquis cimet még nem kapta meg. Kell, hogy Lucien valami ősi családból való főnemesi leányt vegyen el feleségül, akinek kedvéért a király majd megajándékozza a marquis cimmel. Ez a házasság aztán megnyitja Lucien számára a királyi udvart és megnyilnak előtte a legelzártabb szalonok is. És akkor ebből a gyerekből, akit én gyurtam férfivá, nagykövetségi titkár lesz, később nagykövet és Isten tudja - jobban, mint én - hová fejlődik még a karriérja. Talán még a főrendek padjára kerül...

- Hallgass! - kiáltotta Carlos haragosan és széles kezével betapasztotta Lucien száját. - Hogy szellőztethetsz ilyen titkot egy nő előtt! - sugta szemrehányóan a fülébe.

- Már megint szonnetekben beszélsz, - feddte Herrera. - Jegyezd meg magadnak, hogy ezek az angyalok előbb vagy utóbb mind nőkké lesznek, asszonyokká, már pedig minden asszony életében vannak percek, amikor félig gyermek, félig majom, vagyis két olyan lény, amely mulatva, könnyedén öl meg bennünket.

Aztán ujra a lány felé fordult, aki ijedten hallgatta ezeket a számára szinte érthetetlen szavakat.

- Estherem, gyöngyöm, találtam a számodra egy szobaleányt, de olyant, hogy ritkitja párját. Azonkivül találtam egy szakácsnőt is. Teringettét. Szakácsnő, szobaleány, két cseléd egyszerre, ez aztán már uri tónust ad a háznak. Ázsiával meg Európával jól kijöhetsz majd havi ezer frankból, mindent beleszámitva... Ugy élhetsz, akár valami királyné... Europa azelőtt varrónő volt, meg divatárusnő, ő érteni fog az öltöztetésedhez is. Ázsia pedig előzőleg valami inyenc nagyurnál szolgált. Ez a két teremtés ugy kiszolgál majd téged, akár két tündér.

Esther megdöbbenéssel vette észre, hogy Lucien mily félénk, ellentmondani nem merő kis fiuvá zsugorodik össze e rettenetes férfiu előtt. A leány szive megremegett és őrült ijedtség költözött beléje. Nem felelt. Ehelyett kézen fogta Lucient, bevonta a másik szobába, ott aztán megkérdezte tőle:

- Ha még az volna! De annál is rosszabb, - felelte az ifju. - De ha szeretsz engem, utánozd a példámat és igyekezzél engedelmeskedni ennek az embernek. Mert ha nem, akkor az életünkkel játszol.

- Igen. Sajnos, kicsikém, nincs a halálnak olyan gonosz fajtája, amely ahhoz hasonlitható volna, ami vár rám, ha...

- Nos, mi lesz? - kiáltotta be hozzájuk a másik szobából az ál-pap. - Még mindig nem merítettétek ki a mondanivalótokat?

Esther és Lucien most ujra megjelent a szoba küszöbén. A szegény leány, anélkül, hogy szemébe mert volna nézni a rettenetes embernek, igy szólt:

- Helyes, - felelte. - Akkor legalább egy ideig boldogan élhetsz majd. A toiletted nem kerül majd valami sok pénzbe, ugyis csak kétféle öltözéket válthatsz: mert vagy itthon maradsz, és akkor pongyolában lehetsz, vagy pedig éjjel kikocsizol, ahhoz pedig nem kell sokféle ruha, mert egyedül leszel, nem pedig társaságban. Igy egész takarékosan elélhetsz.

A két szerelmes az asztalhoz akart ülni, de Herrera megint megakadályozta őket.

- Gyerekek, az imént a cselédeitekről beszéltem, illik, hogy meg is ismertesselek benneteket velük. A spanyol kettőt csengetett. A két nő, akit az imént Ázsia és Europa néven emlitett, most megjelent. És akkor rögtön nyilvánvalóvá lett, miért nevezte őket ezen a néven.

Az "Ázsia" nevü szakácsnő, aki valószinüleg a Jáva-sziget táján születhetett, rettenetes látványt nyujtott. Arcán a malájiak bronzszinének sajátos bélyegével, ijesztő volt ez a nő. Az arca lapos volt, az orrát pedig valósággal, mintha benyomták volna a husába. Rágócsontjainak különös alakulata arca alsó végének olyan formát adott, amely a majmokéra emlékeztet. A homloka, noha alacsony volt, olyan domborulatot mutatott, amely értelemre vall, vagy legalább is az értelem egy alsóbb fajtájára: a ravaszságra. A szeme villogott és valami sárgás fényben uszott, mint a tigriseké. Noha csillogó volt a szeme, sohase nézett az emberek arcába, szinte azt hihette volna az ember, fél, hogy tulságosan rátalál ijeszteni arra, akinek a szeme közé néz.

- Ázsia! - szólt rá erre a torz nőre, Herrera, mire a leány olyan tekintettel nézett rá, amely csak a kutyáéhoz hasonlitható, amikor gazdája szólitja a hüséges állatot.

Aztán az ál-pap Estherre mutatott. Ázsia szinte fájdalmasan nézett erre a csodaszép tündérre. Aztán Lucienre siklott át a tekintete.

Herrera most valami ismeretlen nyelven mondott néhány szót az ázsiai nőnek, aki erre földre térdelt és térden csuszva vánszorgott el egészen Estherig és kezet csókolt neki.

A pap jónak látta, hogy néhány magasztaló szót mondjon a maláji szakácsné érdekében:

- Nincs az a szakács - kezdte, - aki felvehetné a versenyt ezzel a nővel. Ázsia a legnagyobb művésze a konyhának. Még ha közönséges babot főz, azt is ugy csinálja meg, hogy azt hiszitek, talán az angyalok szálltak le segiteni neki, mindenféle mennyei füveket hozván magukkal. Ázsia minden reggel maga megy majd el a vásárcsarnokba és ugy fog alkudni, mint valami démon, ugy, hogy mindent olcsóbban kap meg, mint bárki más... Mivel ugyis azt a mesét költöttem Estherről, hogy egy indiai utazásról tért haza. Ázsiának ittléte majd nagyban megerősiti ezt a mesét... Hogy azonban Esther ne legyen idegen cselédnek kiszolgáltatva, ime, beszereztem a számára Európát is.

Europa homlokegyenest az ellenkezője volt az Ázsiának. Magas volt, karcsu, az arca csinos és pajkos derü mosolygott le róla. Igazán olyan volt, amilyeneknek a szinpadon szokták ábrázolni a szobalányokat. Az eszességének különben rögtön tanuságát is adta, amikor e szavakkal fordult Herrerához:

- Még nem kaptunk utasitást, hogy a házbeliek előtt minek és kinek adjuk ki ő nagyságát. Ha kérdezősködnek róla, mit mondjunk?

- Azt, hogy Bogseck asszony a neve, hollandus eredetü, egy kereskedő özvegye. Egyébként pedig beteg, májbajos, a baját Jáva-szigetén szerezte, amikor a férjével ott járt... Ha pedig a vagyoni viszonyai iránt érdeklődnek, azt kell mondani, hogy nem éppen szegény, de nem is nagyon gazdag...

- Mondjuk hatezer frank évjáradéka van és nagyon zsugori. Szidni is fogjuk a házbeliek előtt a zsugoriságáért.

- Helyes, jó lesz, - hagyta helyben a spanyol. Aztán észrevette, hogy a két leány jelentős pillantást vált egymással. Erre dühbe gurult és rájuk orditott olyan hangon, amely mindkettőjüket megremegtette: Átkozott bitangok! Már elfeledtétek, mit mondtam: hogy egy királynét szolgáltok. Ugy ragaszkodjatok hozzá, ugy ápoljátok, mint valami bosszutervet és szolgáljátok őt ugy, mintha engem szolgálnátok, se a portás, se a szomszédok, se más soha meg ne tudja, mi történik itt e lakás falai mögött. A ti dolgotok lesz, hogy kijátszátok és meghiusítsátok a mások kiváncsiságát. Őnagyságának pedig semmi könnyelmüséget sem szabad elkövetnie, ha mégis hajlama volna rá, gátoljátok meg benne... de mindenkor a legnagyobb tisztelettel, annyit mondok! Europa, te fogsz érintkezni a külvilággal, ami őnagysága toilette dolgait illeti és figyelmeztetlek, légy résen, hogy mentől jobban gazdálkodjatok. Lelketekre kötöm, hogy soha senkit, még a legjelentéktelenebb embert se eresszétek be ide. Gyerekek, a kettőtök dolga, hogy minden ugy legyen, ahogyan én akarom. Ha másképp lesz, nagyon meg találnátok lakolni érte.

- Leányom, ha néha kocsikázni lészen kedved, szólj Európának, ő tudja hová menjen kocsiért. Mert csak magánhintóban szabad járnod, olyanban, ahol a kocsis mellett még egy libériás inas is ül. Ez az inas, ez is olyan lesz, akit én választottam, és nekem éppen olyan meghitt szolgálóm, akár ez a két teremtés itt, Europa és Ázsia.

Esther és Lucien egyetlen szót se tudott szólni. Egymásra néztek, aztán Herrerára siklott tekintetük, de a meglepetéstől mindenképpen ajkukra fagyott a szó...

Csak magukban töprengtek, miféle alak ez a két cseléd, akinek ez a spanyol ilyen módon parancsol. Hogyan, mi módon szerezhette meg magának e két nőnek rendkivüli szolgálatkészségét és alázatosságát, amellyel minden szeszélyének, minden parancsolatjának alávetik magukat? Micsoda titok füzi vajjon össze ezeket az embereket?

Herrera kitalálhatta a Lucien és Esther gondolatát, mert egyszerre csak odahajolt Estherhez és a fülébe sugta:

- Megbizhatnak ebben a két teremtésben. Ne titkoljanak előttük semmit, ellenkezőleg, ezzel felköltik a bizalmukat és megszerzik maguknak a rokonszenvüket, mert hizelegni fog nekik, hogy bizalommal vannak irántuk.

- Ázsia, most kimehetsz a konyhába, gondoskodj valami eledelről az uraságoknak Te pediglen Europa, rakj még egy teritéket az asztalra, mert pokoli módon éhes vagyok és igazán, legalább egy kis ebéddel mégis csak tartozik az apjának ez a két komisz gyerek.

Amikor a cselédek kioldalogtak és bezárult mögöttük az ajtó, a spanyol jó tágra kiterpesztve a kezét, igy szólt Lucienhez és Estherhez:

A hang, amelyen ezt mondta, a mozdulat, amellyel kijelentését kisérte, megremegtette őket.

- Esther, ha ugy találod, hogy nem szolgálnak téged elég hiven vagy buzgón, fenyegesd őket az abbé urral és meg fogod látni, hogy ugy meglapulnak egyszerre, mint az egér, ha macskát lát. Érdekes, - tette hozzá széles mosollyal - én igazán arra születtem tulajdonképpen, hogy vadállatokat szeliditsek.

- Én mint a démontól félek magától, - jegyezte meg Esther és közelebb simult Lucienhez.

Erre a spanyol komolyan igy szólt hozzá és most már a tegezéstől is letett:

- Gyermekem, én magát hozzájuttattam ahhoz, hogy elfeledtesse az emberekkel a multját és hogy hasonlatossá legyen a kifogástalan nőkhöz... Ha én nem segitem, soha se jutott volna ehhez abban az aljas és posványos légkörben, amelyben eladdig élt... Nem azért mondom, mindezt, hogy hálát fakasszanak a szivéből, nekem nincs rá szükségem és maga nem tartozik nekem hálával, mert amit tettem, nem magáért tettem, hanem ő érte. (És Lucien felé bökött az ujjával...)

Most beszólt hozzájuk Europa és ebédhez szólitotta őket. Esther előre bocsátotta Herrerát, ő pedig hátramaradt Luciennel. Egy őrizetlen pillanatban odahajolt szerelmeséhez és a fülébe sugva megkérdezte:

- A te akaratod-e, hogy ennek a rettenetes embernek hatalmában éljek, aki azzal a két hiénával őriztet engem?

Lucien némán bólintott a fejével igent. A szegény leány erre elleplezte mélységes szomoruságát, vidámságot szinlelt, pedig a szivét marcangolta a bánat.

Lucien viselkedése és életmódja, amióta hogy visszatért Párisba, olyan különös volt, olyan sajátságos és rejtelmes, hogy felkeltette maga iránt egykori barátainak féltékenységét. Nem, mintha valami kihivó lett volna a viselkedése, ellenkezőleg. Szinte tulzott szerénységet tanusított és ha egyrészt már ez is ingerelte őket, nőtt ez még akkor, amikor az irodalmi sikerei miatt emlegették és amikor azt kellett észrevenniök, hogy az ifju előtt sorra nyilnak az előkelő szalonok ajtai és a legjobb társaságokban szivesen fogadják.

Lucien pályája sokkal szebbnek, fényesebbnek igérkezett, semhogy ezek a fiatalemberek lemondhattak volna arról a gyönyörről, hogy megbosszantsák hébe-hóba. Lucien tudta, hogy rengeteg az ellensége, még pedig éppen azoknak sorában, akik valamikor a barátai voltak. Tudta, hogy ezeknek részéről mindenre el kell készülnie.

Tudta ezt Herrera is és ezért az volt a legfőbb gondja, hogy a lappangó ellenségek elől biztonságban tudja a védencét. Százszor óvta, intette, legyen elővigyázatos és ne szolgáltassa ki magát dőrén a szenvedélyének, nehogy valamiképpen a titkos ellenségeinek csapdájába essen. Luciennek estéről-estére a legnagyobb részletességgel kellett beszámolnia róla a papnak, hogy mivel töltötte el a napot, mit csinált, hol járt. Hála mentora kitünő tanácsainak, sikerült kijátszania mindazok figyelmét, akik fürkészve jártak utána, hogy megtudjanak valamit belőle, mi lenditette fel igy egyszeriben Lucien sorsát. Senkinek se nyilt betekintése Lucien belső ügyeibe. És végül is odáig vitte, hogy szép és fiatal arca éppen olyan szenytelennek tetszett, akár holmi hercegnőé, amikor udvari ceremónián vesz részt.

Az 1829-ik esztendő vége felé sok szó esett róla, hogy Lucien de Rubempré nőül veszi Grandieu hercegné legidősebb leányát. Senki se vonta kétségbe, hogy ha megtörténik ez a házasság, a király a hercegi család kedveért, megadja Luciennek a marquis cimet. Ez a házasság aztán végleg eldöntötte volna az ifju sokat igérő jövendőjét, bizonyos, hogy röviddel a házassága után majd nagykövetnek nevezik ki valamelyik német királyi udvarhoz. Három esztendő óta Lucien nagyon józan, okos életet élt, ugy, hogy egyik hajdani társa és ujabban irigye, meg is jegyezte róla:

- Valami nagyon erős legény állhat a fickó mögött és ugy látszik kordában tartja. Én ismerem ezt a Lucient, tudom milyen féktelen legény, valóban csodának kellett történnie vele, hogy igy tud vigyázni magára. Csak azt az egyet tudnám, honnan telik pénze a költséges életmódjára és ki tolja ugy a szekerét az előkelőek világában.

Lucien valóságos személyiség lett a párisi életben. Esther iránt való szerelme különben tetemesen hozzájárult, hogy a komoly és méltóságteljes férfiura, a korrekt gentlemanra sikerüljön kijátszania magát. Az ilyenfajta, titkolózó viszonyok még a léhákat is nem egy felületes ostobaságtól óvják meg és ezáltal, hogy nem szeretkeznek a körükhöz tartozó egyik asszonnyal sem, elejét veszik ama veszedelemnek, hogy a testük fölébe kerüljön a léleknek, a fizikum a morálnak.

Ami a Lucien boldogságát illeti, olyan volt az, mint amikor a padlásszobában lakó, vékonypénzü költőcskének egyszerre csak valóra válik a legképtelenebb, a legtündöklőbb álma.

Fényben élt, jó módban, irigyelték, kocsin járt és kedvese volt olyan, hogy akár a csodájára járhatott volna Páris. És ezt mind Herrera tette. Néha Lucien is gondolt erre, Esther azonban annál gyakrabban. A spanyol egyre rejtélyesebbnek, félelmetesebbnek tünt a szemében és megremegett, ha arra gondolt, hogy az átformálódását, a müveltségét, a regenerációját, mindent ennek a megmagyarázhatatlan, különös lénynek köszönheti. Ha erre gondolt, Esther nagyokat sóhajtott:

- Ó jaj! - gondolta ilyenkor magában - milyen drágán kell majd talán egy nap visszafizetnem neki mindezt!

Valahányszor szép, sétára csábitó holdas éj volt, Esther kikocsizott. Ilyenkor Europa szerzett számára hintót, - mindig ugyanazt a hintót - de a kocsis az más és más volt. A kocsis mellett volt még egy legény is, - egy vadászruhába öltözött inas.

Olyankor, amikor Esthernek sétáló kedve támadt, a kocsi gyorsan eliramodott vele, vitte a Bois-de-Boulogne sétányai közé, néha még messzebbre is, egészen a környékbeli gyönyörü helyiségekig, Vincennesbe például, vagy Romainvillebe, sőt egy izben Ville d'Avrey-ig hajtatott. Megesett, hogy ez éjszakai sétákon Lucien is elkisérte, máskor azonban csak az Europa kiséretével kellett beérnie. Csodálatos módon Esther sohasem félt e sétái közben, pedig a kocsis is, meg a vadász és Europa idegenek voltak számára, ama helyek pedig, ahol ilyenkor jártak, teljesen elhagyatottak és bizony semmi biztonságot sem nyujtanak. Ha aztán ráunt az éjszakai kocsizásra, szólt a kocsisnak, a hintó megfordult és visszavitte megint a Taitbout-utcába. Igy élt, Páris szivében, Esther, olyan körülmények között, amilyeneket talán csak az Ezeregyéj mesemondója talál ki.

Történt egyik éjszakán, éppen amikor Esther megint sétakocsizni volt, hogy Nucingen báró, a dusgazdag párisi bankár, ugyancsak a Bois de Boulogne-on keresztül kocsin tért haza a városba egyik barátjának környékbeli villájából, ahol vendégségben volt.

A báró barátjánál, aki szintén hires bankár volt, a kocsis, az urára várakozván, a kelleténél többet talált felönteni a garatra. Amikor felült a bakra, még csak birta magát valahogy, amint azonban közelebb és közelebb értek a városhoz, a bakon ülő legényben egyre jobban dolgozott a szesz, mindjobban fogott rajta a mámor, ugy, hogy végül is - elaludt a derék. Hátul, a kocsi mögött ült a báró inasa, de bizony az ő helyzete se különbözött a kocsisétól. Ő is sokat ivott, az ut elején még csak el-elbóbiskált, aztán felriadt szenderéből, utóbb aztán ő is elaludt, mélyen és igazán. Benn a kocsiban ült a báró. Hogy ugy mondjam: neki se volt egészen tiszta a feje, dolgozott benne a pezsgő gőze, aztán meg ugy próbált ellentállani a kisértő álomnak, hogy üzleti ügyeken jártatta az eszét, tőzsdei terveket forgatott az agyában. Emez édes elfoglaltság közepett szunnyadt el, amikor a Gournay-hidhoz ért vele a hintó. Végül a lovakról néhány szót. A derék állatok megérezték, hogy a kocsis kezéből kihullt a gyeplő és mert nem nógatta őket senki, egyre lassitották a lépteiket, noha az egész előkelő társaságban ők voltak az egyedül való józanok.

Végül aztán odáig lassitották a lépteiket, hogy egyszerre csak egészen megálltak. Még pedig egy köralaku tér közepén, ahol egy másik kocsi is vesztegelt és a másik kocsi elé persze szintén lovak voltak befogva. A lovak megálltak a másik ló-pár előtt, a fejüket odadörgölték amazok fejéhez, és lónyelven valószinüleg azt kérdezték meg tőlük:

- Kiéi vagytok? Mit csináltok? Hogy megy a sorsotok? Mi a báró Nucingen lovai vagyunk.

Amikor a kocsija végleg megállt, benn a hintóban egyszerre csak felriadt a báró.

Az első percben azt hitte, hogy el se hagyta még barátjának parkját, aztán nagyon meglepődött, amikor egyszer csak egy valóságos égi jelenést látott néhány lépéssel odébb, a gyaloguton. Szép holdvilágos éjszaka volt és a holdnak világánál észrevette, hogy az az égi jelenés egy - csodaszép nő, aki ott áll a másik kocsi mellett és csodálkozóan nézi onnan a báró ur elszunnyadt fogatát. Az angyalian szép nőnek láttán, Nucingen megdörzsölte szemét, hogy végleg elszálljon pilláiról az álom és jobban megbámulhassa a gyönyörü idegent. A fiatal nő, amikor észrevette, hogy a kocsiban ülő ur nézi őt, gyorsan leeresztette a fátylát, aztán a hintóba szállt, a kocsis pedig ugyanabban a pillanatban a lovak közé csapott, amelyek most gyors iramodással rohantak tova. A vén bárón rettenetes érzés futott keresztül. A vére egyszerre tüzben égett és hatalmas pezsdüléssel szállt fel a lábaiból a feje fölé. A fejéből pedig visszacsaptak a lángok a szivére. A torka elszorult. A szerencsétlen öreg ur már gutaütéstől tartott, de még e halálos aggódása ellenére is volt annyi lélekjelenléte, hogy hirtelen talpra ugorjék.

- Hé, hallod-e fickó, - kiáltott rá a kocsisra - száz frankot kapsz, ha utóléred azt a hintót!

Erre a büvös két szóra, hogy száz frank, a kocsis felébredt, az inas pedig ott hátul valószinüleg szintén meghallotta, de mert nem neki igérték, hát aludt nyugodtan tovább. A báró megismételte a parancsot, a kocsis megcsapkodta a lovakat, megragadta a gyeplőt és a sorompó környékén sikerült is utólérnie a kocsit, vagy inkább egy ahhoz teljesen hasonlatosat, amelyben azonban más ült, nem az iménti égi látomás. Hanem a pénzügyminiszter ült benne, egy egyébként igen előkelő hölggyel, aki nem volt a felesége.

- Gazember! - szidta erre kocsisát a báró, - elhibáztad! Hej, ha Georgesot hozom magammal, az nem lett volna olyan ügyetlen, mint amilyen te vagy. Az nem vesztette volna szem elől sem azt az asszonyt, sem a kocsit.

- Én nem tehetek róla, báró ur, - jajgatott a kocsis. - Én mindig azt a kocsit követtem, bizonyára az ördög müve, hogy most egyszeribe más kocsivá alakult át.

- Nincs ördög, - felelte a báró, - mert ha lenne, már régóta tudná a kötelességét és elvitt volna téged.

...Nucingen báró, a külföldről bevándorolt és Franciaországban megtelepedett bankár-krőzus akkoriban hatvanesztendős volt. A nők közönyösen hagyták már, különösen pedig a tulajdon felesége. Blazirt férfiu volt, annál meglepőbb az a hatás, amelyet az az imént látott hölgy gyakorolt reá ilyen váratlanul. És ez érthető is: Igazán nagy kérdés, hogy a Leonardo da Vinci Mona Lisaja volt-e olyan szép, a Rafael Fornarinaja olyan gyönyörü, mint az isteni Esther! A báró valósággal belebolondult Esthernek csodás szépségébe.

És attól az éjszakai véletlen találkozástól fogva Esther képe mindig ott lebegett a bankár szeme előtt. Egy álló héten át minden áldott éjszaka Nucingen kikocsizott a bois de Boulogneba és abban a reménységben élt, hogy a véletlen talán még egy másodszor is kedvez neki.

A csalódás olyan erővel hatott a báróra, a hét végén már az étvágyát is elveszitette. Delphine de Nucingen, a báró felesége és Augusta, a leánya, megdöbbenve vették észre, hogy a bárón valami titkos bánat rágódik. Faggatták mi ennek az oka, de nem akarta megvallani. Napok, hetek, hónapok multak igy, a bárót már beteggé tette a vágyakozása és a hatalmas tőzsdekirály szemlátomást fogyott, soványkodott, sorvadt.

Delphine de Nucingen minden vasárnap nagy vendégséget szokott csapni, vacsorára hivta meg - váltakozó csoportokban - az ismerőseit. Ott volt nála egyik ilyen vasárnapi estélyen a hires Desplein orvostanár is, főleg azért, hogy vacsora közben figyelmesen nézze, megfigyelje a bárót. Többek között ott volt a vendégek sorában Keller is, meg Rastignac, de Marsay, du Tillet és még tömérdeken. Nem hiányzott különben a csoportból Lucien de Rubempré sem, aki iránt Rastignac egy idő óta nagyon barátságosan viselkedett. De nem, mintha szivének szavára hallgatott volna, hanem inkább, mert az a parancs csengett még a fülébe, amelyet az operabálon kapott, - öt év előtt.

- No, ettől az alaktól nem szabadulunk majd egykönnyen, - mondta Blondet Rastignacnak, mikor megpillantotta Lucient, aki éppen akkor lépett be a báróék szalonjába.

- Éppen ezért jobb, - felelte Rastignac, - ha az ember inkább barátjának fogadja. Mert veszedelmes egy figurának igérkezik.

- Ez a senki? - zendült de Marsay. - Fiaim, az én szememben csak az a veszedelmes, akinek a helyzete korrekt és tiszta. Mert azok megtámadhatatlanok. De ez itt? Róla még csak azt se lehet tudni, miből él? Ez egy rejtelmes exisztencia. Honnan telik neki az életmódjára? Biztos vagyok benne, hogy már legalább hatvanezer frank adóssága van.

- Mondják, hogy egy spanyol papnak személyében dusgazdag protektorra talált, aki szinte tömi pénzzel, - jegyezte meg Rastignac.

- Tudják, mit hallottam? - szólt bele a férfiak pletykájába, des Touches kisasszony. És a feleletet be se várva, hozzátette a kérdéséhez: - Azt hallottam, hogy de Rubempré ur nőül fogja venni a legidősebb Grandieu hercegkisasszonyt.

- Igen, igen, - mondta d'Espard lovag, - de a dolog nem megy ám olyan könnyen. Csak akkor adják hozzá a leányt, ha kimutathatóan legalább egymillió frank értékü földbirtoka van, ugy, hogy legalább harmincezer frank évi jövedelem kecsegteti. Különben nem kapja meg a hercegnőt. Már pedig azt hiszem, hogy egymilliót nem ad neki az a spanyol pap, ha különben még olyan önfeláldozó protektora is neki.

- No bizony, Grandieuék olcsóbban is adhatnák a lányukat, mert Clotilde meglehetősen csunya lány, - vélte a báróné, csak igy, keresztnevén szólitva a hercegi pár leányát, hogy igy azt a hitet keltse a többiekben, mintha ő, a született Goriot leány nagyon bejáratos lenne Grandieu hercegékhez.

- Nem, - felelte Tillet - egy hercegnő sohasem csunya, különösen pedig akkor nem, ha marquis cimet és nagyköveti állást juttat a jövendőbelijének.

- Engem nem lep meg, hogy Lucient ilyen komolynak és méltóságteljesnek látom. Ez onnan van, hogy egyetlen fitying se lézeng a zsebében és most nem tudja, hogyan dolgozza ki magát abból a csávából, amelybe éppen a hercegi családdal szemben jutott, - válaszolta Marsay.

- Igen ám, csakhogy Grandieu kisasszony imádja őt, - jegyezte meg Montcomet grófné - és ennek a szerelemnek révén talán majd sikerül rávennie a hercegéket, hogy lejebb szállitsák az igényeiket.

- És mi lesz majd a nővérével és a sógorával? - kérdezte d'Espard lovag.

- De hiszen - válaszolta Rastignac - a nővére gazdag asszony és ma ugy hivják, hogy madame Déchard de Marsac.

- És ha vannak is apró nehézségei, azért szép fiu, hogy tudjon is segiteni magán! - mondta Bianchon és sarkon fordulva otthagyta az egész társaságot. Lucien felé tartott, hogy üdvözölje.

- Ah! Jónapot, drága barátom, - szólt Rastignac és forró kézszoritást váltott Luciennel.

Vacsora után Desplein és Bianchon, akik folyton figyelemmel kisérték a bárót és dévajon tréfálkoztak el vele, abban állapodtak meg, hogy Nucingen betegsége morális természetü. De a betegség okát persze nem találhatta ki senki, annyira valószinütlennek tetszett, hogy ez a vén börzeróka szerelmes lehessen.

Amikor Bianchon aztán rájött, hogy a bankár patológiai esetét egyesegyedül a szerelemmel lehet megmagyarázni és hipotézisét közölte Delphine de Nucingen asszonnyal, a bankár neje elmosolyodott az olyan asszonynak mosolygásával, aki már régóta tudja, hogy az ura hányadán van szerelemnek dolgában. Étkezés után, amikor a vendégek lementek a kertbe, Nucingent a meghitt bizalmasai körülfogták és célozgattak arra, amit Bianchontól hallottak, igy akarták kiszedni az öregből a titkot.

- Tudja-e báró, - kezdte a csipdelődzést Marsay, - hogy ön az utóbbi időben tetemesen megfogyott?

- Bizony - erősködött Marsay. - Sőt azt hallottam, hogy ön vét a nagy finansziék szokása ellen.

- Mit báró ur?... Csakugyan szerelmes? - faggatózott most már d'Espard lovag is.

- Igen... Pedig tudom, hogy nem képzelhető nevetségesebb dolog, mint az én koromban még szerelmesnek lenni, - mondta siralmas hanghordással a derék báró.

- De hiszen - mondta de Marsay, - a báró ur csak a reménytelen szerelembe soványkodhatnék bele, már pedig annyi pénze van, hogy akármelyik nő szerelmét megvásárolhatná...

- Nem is ismerem azt a nőt, akibe szerelmes vagyok, - nyöszörgött a pénzbáró. - Beszélhetünk a dologról, tekintve, hogy Nucingenné asszony odafenn maradt a szalonban... Idáig nem is tudtam mi a szerelem... A szerelem? Az a szerelem, hogy az ember egyre jobban soványodik.

Hol találkozott azzal a bájos ismeretlennel, aki igy lángra tudta lobbantani a szivét? - kérdezte Rastignac.

- Egyedül volt... Csak cselédség kisérte... A kocsison kivül még a szobalánya volt vele és egy libériás vadász ült a kocsija mögött, - mondta a báró nagyon fájdalmas hangon.

- Ugy látszik, Lucien barátunk ismeri azt a hölgyet, - kiáltott fel Rastignac, aki egy futólagos mosolyt vett észre az Esther kedvesének ajkán és rögtön gyanut fogott.

- Ugyan ki ne ismerné azokat a hölgyeket, akik éjfélnek idején kocsiznak ki a Boisba? - kérdezte Lucien.

- Bizonyos, hogy nem lehet valami nagyvilági hölgy, aki a társaságban fordul meg, - vélte d'Espard lovag, - mert máskülönben a báró megismerte volna a libériáról az inast.

- Nem... még sohase láttam se azt az inast, se a libériát, se a hölgyet, - felelte a báró, - és tessék, már negyven napja, hogy a rendőrség által nyomoztatom, ki az a nő, és még mindig nem tudtam meg semmit. Utóbbi időben már a tőzsdét is elhanyagolom, mert folyton ez a nő motoszkál a fejemben... Egymilliót adnék érte, ha megismerkedhetnék ezzel a nővel... A milliót majd hamar behoznám a tőzsdén.

A pénzvágyó, mohó, zsugori Nucingennek az a milliós ajánlata meglepte, szinte meghatotta e blazirt társaságot. Az emberek összenéztek, egyesek elmosolyodtak. Nucingent nézték, ej, hogy is lehet, hogy egy ilyen hatalmas férfiu idáig jusson!

Aztán visszatértek a szalonba, de még mindig erről az eseményről beszélgettek, amely leirhatatlan szenzációként hatott reájuk. Nucingenné asszony harsányan felkacagott, amikor Lucien felfedte előtte a férje titkát. De amikor a báró megtudta, hogy a neje az ő rovására kacag, karonfogta az asszonyt, egyik ablakmélyedésbe vonszolta és ott igy szólt hozzá:

- Asszonyom, én sohasem csufoltam az ön érzelmeit és szenvedelmeit, nem tudom hát miért csufolja ön most az enyémeket? Más jóra való asszony az ön helyében inkább azon lenne, hogy segitsen a férjén, kihuzza a kátyuból... Ön pedig gunyolódik... Ez nem helyes...

A vén bankár leirása alapján Lucien nyomban felismerte, hogy Estherről van szó. Bosszus volt, hogy az imént a mosolyával elárulta magát, most hát, amikor egyszerre nagyon felpezsdült a jókedv a szalonban, felhasználta az alkalmat és bucsuzás nélkül kereket oldott.

- Amikor a báró az ő ismeretlen szerelmeséről beszélt, Lucien ur elmosolyodott, amiből arra következtetek, hogy ő ismeri azt a hölgyet, - jelentette ki nagyon ártatlanul Horace Sziamhoz.

...De azért elhatározta, hogy kilesi Lucient, még pedig nem Louchard által, aki bár egyike volt a legügyesebb detektiveknek, mindeddig nem tudta a bankárt az ő szép ismeretlenjének nyomára vezetni.

Mielőtt Estherhez látogatott volna, Luciennek előbb a Grandieu hercegék palotájába kellett ellátogatni a két órára, amely két óra a világ legboldogabb teremtésévé tették a hercegi pár legidősebb leányát, Clotilde-Frédérique hercegkisasszonyt.

De még e látogatás előtt másvalamire határozta el magát az ifju Rubempré. Tudatában volt, hogy a mosolyával az imént kissé elárulta magát és azért az egész incidenst el akarta mondani Carlos Herrerának, hogy tőle tudja meg, mihez tartsa magát a történtek után és most, hogy megtudta Nucingen bárónak Esther iránt való halálos szerelmét.

A bárónak szerelme, meg az a másik tudat, hogy Nucingen a rendőrség segitségével keresi Esther kilétét, nagyon nyugtalanitotta a fiatalembert, aki ilyen körülmények között feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy értekezzen a spanyollal és a tanácsát kikérje. A lakás ugyis utjába esett, ha Grandieuékhez látogat el, hát annál könnyebben végrehajthatta szándékát.

- A dolog sokkal komolyabb, mint hinnéd. A báró, aki Louchard segitségével keresteti a kicsikét, bizonyára még egész sereg detektivet zavar majd fel, hogy Esther nyomára akadjon. De majd én megjátszom vele ezt a játszmát... És amikor már feladott minden reményt, akkor előlépek én s olyan drágán adom el neki a báránykát, hogy szeme-szája eláll belé...

- Eladod Esthert! - kiáltott fel elszörnyüködéssel Lucien, akinek első mozdulata mindig jó volt és nemes.

- Nincs egyetlen fityingünk se, - mondta az álpap, - ellenben nyakig uszunk az adósságban. Tudod-e, hogy legalább hatvanezer frankkal tartozunk? Ha Grandieu hercegkisasszonyt akarod elvenni, legalább egymillió frankot érő földbirtokodnak kell lennie, máskülönben sohase adják hozzád nőül Clotildot... Esther olyan falat, hogy az jól megérhet Nucingennek egymilliót. De előbb alaposan ki kell éheztetnünk a báró urat. Akkor majd könnyü szerével annyi pénzt huzhatunk ki belőle, amennyi nekünk tetszik. Bizd csak rám a dolgot.

- Akkor majd szólunk valamelyik temetkezési vállalatnak... Meg aztán, - szólt Herrera, - mit gondolsz, Napoleonért hány katona halt meg? Te egy uj Napoleon leszel, aki nőkkel mégy csatába. Aztán meg Esther nem fog meghalni, nyugodt lehetsz. És ha meg is hal? Mint a hercegkisasszony férjének amugy is szakitanod kell Estherrel... Mondom, ne törődj ezekkel a dolgokkal, majd én elintézek mindent. Hallgass rám, mit mondok, és légy rajta, hogy mindenképpen az utasitásaimhoz tartsd magad. Két hétre le kell mondanod Estherről, bár azért ezentul is eljárhatsz a Taitbout-utcai lakásra. Most menj el Estherhez és valamiképpen ad be neki, kiméletesen, hogy el fogok jönni hozzá és engedelmeskedjék mindenben, amit mondani fogok neki. Én mindent megteszek érted, tudod, hogy csak a te érdekedben cselekszem, hát ne nehezitsd meg a dolgomat. Véletlenül ugy van most, hogy a vak szerencse jobban szolgált bennünket, mint azt remélni mertem volna. Két hónap óta ugyis egész céltalanul és minden eredmény nélkül dolgoztam.

Ugy mondotta, olyan keményen és szigoruan ezeket a mondatokat, hogy Luciennek ugy tetszett, mintha megannyi pisztolydörrenés volna az álpap minden szava.

- Értem az örömödet, de te nem érted az én szenvedésemet. Te sohasem szeretted szegény Esthert, én azonban most is imádom, bár tudom, milyen türelmetlenül várod, hogy szabadulhass ettől a szerencsétlen teremtéstől.

- Különös fiu vagy, igazán, - fedte a pap. - Hogyan, hogy még nem untál rá e nőre. Látod, én már arra is ráuntam, hogy gyülöljem és utáljam... De ugy-e, hogy azért mindig igy viselkedtem iránta, mintha nagyon ragaszkodnék hozzá... Hányszor lett volna alkalmam eltenni láb alól, ha ugy akarom. Ázsiának egy szót kellett volna szólnom és mérges gombából olyan ragout főz neki, hogy a szegény kicsike pár óra multán belehal. És nem tudta volna meg soha senki, hogy én vagyok a gyilkosa. Még te se tudtad volna. De nem tettem. Esther kisasszony még mindig él... Él és boldog, mert a szerelmedet birja. Ne gyerekeskedj. Ime, már négy esztendeje várjuk, hogy a szerencse vagy ellenünk, vagy pedig mellénk álljon és mindeddig nem történt semmi, csak az, hogy egyre mélyebben rekedtünk bele az adósságok kátyujába. Most végre kinálkozik alkalom. Bünösek lennénk, ha elszalasztanók. Tudod mire gondoltam éppen akkor, amikor beléptél ide?

- Arra, hogy majd itt is ugy kell tennem, mint Barcelonában, ahol egy bigott vénasszony örökségét kellett megkaparintanom.

- Nem tehettem másként... És most is megtettem volna a te boldogulásod érdekében. Inkább, semhogy a hitelezők végrehajtassanak bennünket; ha botrány támad körülöttünk, akkor örökre bezárul előtted a Grandieu-palota kapuja és sohasem viszed semmire.

Az ál-pap olyan mozdulatot tesz, amellyel a fejbelövést jelezte, mintha azt akarná mondani, hogy ez a balsors leselkedik rájuk, ha Lucien nem engedelmeskedik neki vakon. Annyi hatása mindenesetre volt ennek a mozdulatnak, hogy az ifju igen megijedt és most már némán tekintett Herrerára. Amióta az Esther megszöktetéséről értesült, azóta Lucien nagyon jól tudta, milyen ingatag alapon nyugszik az ő boldogsága és exisztenciája. És azóta még jobban félt Herrerától.

Az ál-papnak, a hamis Herrerának reverendája alatt valójában Jacques Collin rejtőzködött, a gálya egyik hiressége, aki vagy tiz évvel előzőleg a sokkal polgáribb hangzásu Vautrin név alatt a Vauquer-házban lakott Rastignac-kal és Brianchonnal együtt. Jacques Collin, akit tolvajnyelven "Halálbuvó"-nak hivtak, alig hogy a rocheforti gályára került, módját tudta ejteni, hogy ujra megszökjék. Amikor megszökött, hamarosan tisztába jött vele, hogy ha csak nem akarja, hogy rajtacsipjék, lehetőleg olyan külsőt kell öltenie, amely a legkevésbé költ gyanut. Igy gondolt arra, hogy papi reverendába öltözködik és elhiteti a világgal, hogy ő pap. Szökése során Spanyolországba vetődött el, - ez 1812-ben volt, éppen a spanyol forradalom idején. Ott, a nagy kavarodásban, a polgárháboru rettenetes vérontásában a véletlen hozzásegitette, hogy eltegyen láb alól egy papot, az igazi Carlos Herrerát. Ez a pap valami nagy urnak volt törvénytelen gyermeke, az anyját sohasem ismerte és hogy, hogynem, értékének pártfogásából titkos misszióhoz jutott: VII. Ferdinánd király megbizta, utazzék Franciaországba. Az érsek - az egyedüli ember, aki érdeklődött Herrera iránt - röviddel utóbb meghalt, még akkor, amikor a pártfogoltját Madridban hitte és pedig kitünő anyagi körülmények között. Pedig az igazi Herrera akkor már halott volt; Jacques Collin megölte.

A szökevény fegyencnek kapóra jött ez az egész véletlen. Szándékosan megsebezte a hátát, hogy eltávolitsa bőréről a rásütött bélyeget, amellyel a fegyenceket szokták megbélyegezni. Bizonyos kémiai szerekkel sikerült az arcát is elváltoztatnia, hogy lehetőleg hasonlitson áldozatához. Az igazi Herrerát azután elégette. Magához vette a pap ruháit, az okmányait, pénzzé tette mindenét, aztán megbujt Madridban, hogy tökéletesitse magát a spanyolban és tanuljon valamicske latint, csak éppen annyit, amennyire egy spanyol abbénak feltétlenül szüksége van.

Madridból elutazva, Barcelonában állapodott meg, ahol egy vakbuzgó asszonyt fosztott ki, majd pedig elhatározta, hogy Párisba tér vissza, az igazi Herrera missziójával és kitünő ajánlóleveleivel. Párisban nem tett semmit, egy ideig figyelt, lesett, alkalmat várt, amikor majd érvényesitheti fényes tehetségét.

Néha ki-kirándult, utazgatott. Az Angoulemeből Párisba vezető uton a véletlen hozta össze Lucien de Rubemprével és az ál-abbé elképedve bámulta a fiatal ember rendkivüli, megejtő szépségét. Nyomban felismerte, hogy kitünő eszköz lehetne a kezében, akármiféle kalandos vállalkozáshoz találna is fogni... Rubempré különben akkoriban nagyon szomoru volt, sőt öngyilkossági terveket forgatott agyában.

Az ál-pap szóba állt az ifjuval és amikor megtudta tőle bánatát, mélységes kétségbeesését, gyászos terveit, visszatartotta az öngyilkosságtól és imigyen szólt hozzá:

- Gyermekem, adja magát oda isten szolgájának, mint ahogyan az ördögnek szokták magukat eladni az emberek és igérem, hogy akkor én önt egy nagyon fényes pályafutáshoz segitem. Akár egy álomban, ugy fogja végigélni életét és ebből a boldog álomból még csak akkor fog felriadni, amikor a halál kelti fel belőle.

Lucien elfogadta a szövetséget és azontul ők ketten tulajdonképpen egyetlen lénnyé lettek. Az ál-abbéban hatalmas korrumpáló erő lakozott, amelynek segitségével sikerült megsemmisitenie a Lucienben néha-néha ágaskodó becsületességet, még pedig ugy, hogy csillogó jómód után néha a fenyegető nyomoruság árnyékait varázsolta elébe. Ha pedig Lucient nagyon bántották, gyötörték a skrupulusai, akkor a pap ezzel vigasztalta:

- Hadd el, fiam, éld bele magad a helyzetbe. A helyzet az, hogy én vagyok a szerző és te vagy a dráma... Ha megbukol, nem te bánod, mert engem fütyülnek ki.

Az ál-abbé nem-egyszerre mondta el Luciennek az ő élete történetét, hanem apránként, titokról-titokra feddte fel előtte a multat. Igy aztán megnyerte magának Lucient, aki talán elfordult volna tőle, ha egy csapásra tudja meg, micsoda alakhoz füzte hozzá jövendő boldogulását. Az utolsó titkot Halálbuvó akkor árulta el, amikor látta, hogy Lucien már annyira beleélte magát a fényüzésbe, a párisi élet gyönyörüségeibe, hogy képtelen lenne lemondani róla...

Amidőn Herrera azt mondta barátjának, hogy a jelenlegi helyzetük siralmas, mert az adósságaik nagyon megnőttek, a szinigazat vallotta és legkevésbé sem tulozott. Csakugyan, az abbé nagyon belekeveredett az adósságba. Az operabálon Rastignac felismerte Vautrint, akivel együtt lakott a Vauquei-házban, de ugy félt, annyira rettegett tőle, hogy soha se merte volna elárulni a titkot. És mivel nemcsak ő félt tőle, hanem - titokban - Lucien is, ez a közös rettegésük szinte valami barátságfélét teremtett közöttük.

- Carlos, én félek tőled. Néha ugy érzem magam melletted, mintha arra kényszeritenél, hogy egy puskaporos torony tetején gyujtsak rá cigarettára, - mondta aggódva Lucien.

- Incendo per ignes, - felelte az ál-pap mosolyogva. - Ne feledd, nekem ez a mesterségem.

A Grandieu hercegi ház a század közepén két ágra szakadt. Az idősebbik ág, az akkori hercegé, kihalóban volt, mert a hercegnek csak leánygyermekei voltak, az ifjabbik ág azonban, a vicomteoké, annál jobban virágzott. A hercegi ágnak aranyos cimerében három ezüst balta csillogott, amelyek alatt ez a jelmondat volt olvasható: "Caveo non timeo."

A család két ága a legjobb viszonyban volt egymással, sőt ugy tervezték, hogy az egyik vicomte, aki majd örökösévé lesz a hercegi cimnek és cimernek, Grandieu herceg egyik leányát, talán a legfiatalabbat: Marie Athenais kisasszonyt fogja elvenni nőül. A kisasszony akkoriban kilenc éves volt. A legidősebb leány 1822-ben apáca lett, mig a másodszülött leány Clotilde-Frédérique, aki akkor huszonkettedik esztendejében járt, mélységes szerelmet táplált Lucien de Rubempré iránt. Azt talán mondanom se kell, hogy a hercegi palota - Páris egyik legszebb palotája - micsoda bübájos erővel hatott Lucienre. Valahányszor átlépte a palota küszöbét, szinte megrészegedett az örömtől, az önmaga dicsőségétől.

- Noha az apám csak jámbor gyógyszerész volt Houmeauban, mégis ki-bejárhatok ide, - gondolta magában ilyenkor büszkén.

És bizony még sokkal különösebb dolgokra is képes lett volna, mint arra, hogy Carlos-szal szövetkezzék, ha már arról volt szó, megőrizze-e azt a jogát, hogy bejáratos legyen a hercegekhez és hallhassa, amint az érkezésekor méltóságteljes lakájok bekiáltják a szalonba:

Grandieuék szalonja a legelőkelőbbek közül való volt és az akkori párisi társaság créme-je volt bejáratos. Nagy kitüntetés volt bejutni ide, az öreg herceg nagyon válogatós volt, annyira, hogy még a főnemesi családok közül se érintkezett minddel, csupán azokkal, akiket erre méltóknak itélt. Lucient d'Espardék hozták el ide egyszer és - ez volt a szerencséje - Clotilde hercegkisasszony első látásra beleszeretett s rávette anyját, hogy máskorra is hivják meg az ifjut. Luciennek jó szeme volt: rögtön észrevette, micsoda érzelmeket sikerült felköltenie e főrangu hölgyben és felismerte azt is, mily nagy előnyök kecsegtetik e szerelem révén, ha ügyesen tudja gyümölcsöztetni. Attól fogva igyekezett beleélni magát a hercegi család gondolatvilágába és szokásaiba. Vasárnaponként, amikor tudta, hogy a Grandieu hercegek is ott vannak, elment az aquinói szent Tamásról elnevezett templomba és egyáltalán buzgó katolikusnak adta ki magát. Irni is csak a legbuzgóbb katolikus lapokba irt és a cikkeit csak L. betüvel szignálta, mintha nem akarná érdemnek feltüntetni, hogy ide dolgozik. Néha röpiratokat is irt, többnyire X. Károly király rendeletére, de soha nem fogadott el honoráriumot e müveiért.

- Ő felsége a király már annyit tett értem, - mondotta ilyenkor, - hogy minden csepp vérem az övé.

Egy izben arról volt szó, hogy Lucient a miniszterelnök titkárává nevezzék ki, de akkor d'Espard asszony - aki közben megharagudott Lucienre, amiért Clotilde hercegkisasszonynak udvarolt - titokban annyit intrikált a kinevezés ellen, hogy sikerült azt meghiusitania.

Általában, a társaságban jó szemmel nézték volna az ifjut, ha nem találták olyan titokzatosnak a helyzetet. Igy azonban lépten-nyomon feltolakodott ez a kinos kérdés:

És a kérdés mindig válaszolatlan maradt. Az öreg hercegnét ez elidegenitette leány udvarlójától és észrevétlenül módját tudta ejteni, hogy Clotildeot a fiatal ember kikémlelésére használja fel.

Néhány nappal előzőleg történt, amikor Lucien szintén megjelent a herceg palotájában, Clotilde kisasszony az egyik ablakmélyedésbe vonta az ifjut, hogy értesitse róla, micsoda akadályokba ütközik házasságuk terve az ő családjuk részéről.

- Beszéltem az édesanyámmal, - kezdte Clotilde, - azt mondta, hogy édesatyám csak ugy egyezik bele házasságunkba, ha ön egy millió frankot érő földbirtokot vásárol és igy jelét adja a vagyonosságának.

Amikor Lucien utóbb ezt a kijelentést Carlos tudomására hozta, az ál-abbé azt felelte neki:

- Ha eleget is tettél a kivánságuknak, annak se látjuk nagy hasznát, mert akkor meg azt fogják firtatni, honnan szerezted a pénzt.

- A sógorom segitségével... A sógorom dusgazdag ember... Azt hiszem, majd kapható lesz, hogy felelősséget vállaljon, ami a vagyonom eredetét illeti.

- Helyes, akkor rendben lennénk. Most tehát már csak a milliót kell megszereznünk. Majd gondom lesz rá! - mondta Herrera.

Hogy teljesen tisztában legyünk vele, milyen volt Lucien helyzete a Grandieu hercegék palotájában, meg kell jegyeznünk, hogy étkezésre még sohasem volt náluk hivatalos. Sem Clotilde, sem pedig Luciennek többi pártfogója, például d'Uxelles hercegasszony, vagy Maufrigneusené nem tudták ezt a kegyet az öreg hercegtől kieszközölni, annyi bizalmatlansággal viseltetett ez a megcsontosodott arisztokrata "Rubempré ur" iránt, ahogyan nevezni szokta. Lucien hiuságát nagyon sértette, hogy őt vacsorára sohasem hivták meg és érezte, hogy a herceg meglehetősen lenézi őt, sőt érezteti - mindenki előtt - ezt a lenézést. Tudta, hogy a társaságban sokan törik a fejüket, vajjon miből élhet ez a dandy, akinek se vagyoni viszonyait, se a foglalkozását nem ismerte senki. Éppen ezért, ravaszul, gondja volt rá, hogy a gyanakvás eloszlatására néha elpanaszolja a társaság egyik-másik fiatalabb tagja előtt, milyen rettenetesen eladósodik és kénytelen lesz előbb vagy utóbb állami szolgálatba lépni és a király kegyét kikérni.

Amikor most begördült a hercegi palotába hintaja és leszállt, a lépcsőkön felhaladtában eszébe jutott a Halálbuvóval imént folytatott beszélgetése, eszébe jutott Carlos panasza, hogy már-már elmerülnek az adósságok özönébe és mert lába alatt reccsent-roppant a palota falépcsője, bizonyos keserüséggel gondolta és mondogatta magában:

Lucien szerette Esthert és Grandieu kisasszonyt óhajtotta nőül. Különös helyzet. El kellett adnia az egyiket, hogy az árán megvásárolhassa a másikat. Ezt a vásárt csak egyetlen ember közvetithette ugy, hogy Lucienre ne háruljon belőle szégyen s ez az ember Jacques Collin volt, a fegyenc, az ál-Herrera... Erre a gondolatra elborult Lucien homloka, de elüzte a gond fellegét és mire felért a szalonba, sikerült vidám, mosolygós, kedves ábrázatot öltenie.

Amikor belépett, a szalon ablakai nyitva voltak és a kert felől édes virágillatot sodort be magával a szellő. A szalon közepén, hatalmas jardiniéreben, valóságos virágpiramis tornyosult. Grandieu hercegnő a szalon egyik sarkában ült egy kis divánon és Chaulieu hercegnővel beszélgetett. Egy másik csoportjában több hölgy verődött össze vig csevegésre. Ebben a világban senki sem érdeklődik a másiknak baja, szenvedése, vagy szerencsétlenségei iránt, hanem szavakban oldódik fel minden. Beszélgetnek, ez nemcsak a fő, hanem ugyszólván az egyedül való foglalatosságuk.

Midőn Lucient bejelentették és belépett a terembe, mindenekelőtt a háziasszonyhoz lépett oda, őt üdvözölte és mert mintha bánatosnak látta volna, megkérdezte, rosszul érzi-e netán magát a hercegnő?

- Bánkódom, Rubempré ur... - felelte a hercegnő és hangja csak rosszul palástolta közönyét. - Bánkódom, mert barátnőm, Chaulieu hercegné éppen most értesitett róla, milyen rettenetes csapás sujtotta őt és kedves családját. De Macumer báró, a hercegnő veje, elhunyt.

- Rettentő csapás - szólt közbe Madeleine de Morsauf asszony, - ritka férj volt, olyan szerelmes a nejébe, mint szegény Macumer báró a mi drága Louise barátnőnkbe. Valóban, ő a legjobb, legodaadóbb és leggyengédebb férj volt.

- De legalább gazdag özvegy lesz, - szólt Lucienhez halkan d'Uxelles hercegnő; Luciennek egyetlen arcizma se rándult meg az agg hercegasszony maliciájának hallatára.

- Szegény Louise! - sóhajtotta d'Espard asszony - én értem az ő bánatát és vele érzek a gyász óráiban.

És olyan kifejezést öltött az arca, mintha a külsejével meg akartatná éreztetni mindenkivel, hogy ő csupa sziv, csupa lélek.

Az ifju Sabine de Grandieu hercegkisasszony, noha még csak tizesztendős leányka volt, észrevéve a d'Espard asszony affektált részvétét, gunyos tekintettel nézett anyjára, aki azonban szigoru tekintettel tiltotta meg erre leányának, hogy csufolódjon... Ez az, amit a gyermekek jól neveltsége alatt kell érteni.

- Ha leányom tul is éli ezt a csapást, - jegyezte meg Chaulieu hercegasszony, - aggódnom kell a jövendőjéért. Louise szerfelett romantikus természet.

- Igazán megfoghatatlan előttem, - vetette közbe d'Uxelles hercegnő, - hogy leányaink kitől örökölték, honnan szerezték ezt a romantikus természetet.

- Bizony, - szólt erre egy vén biboros, - napjainkban már szerfelett nehéz a sziv elveit a régi tradiciókkal összeegyeztetni.

Lucien, mert nem volt erre mit mondania, a teásasztal felé tartott, hogy néhány bókkal adózzon a Grandieu hercegkisasszonyoknak. Mikor a költő néhány lépésnyire jutott a hölgyek csoportjától, d'Espardné asszony közel hajolt Grandieu hercegnőhöz.

- Azt gondolja-e, édesem, hogy ez a fiatalember nagyon szereti az ön drága Clotildját? - kérdezte.

Hogy micsoda perfidia rejtőzött ebben a kérdésben, az még csak akkor válik érthetővé, ha megrajzoljuk előbb a Clotilde kisasszony képét. A leány huszonkét esztendős, magas és karcsu. Sőt tulzottan karcsu, annyira, hogy termete egyenesen száraznak és soványnak volt mondható. Éppenséggel nem volt szép leány és Clotilde igen jól tudta, hogy a nevében és rangjában van a legfőbb előnye.

Alakja tehát nem volt szép. Az arcszine barnásszinü volt, a haja fekete és cseppet se finom. A legjellegzetesebb a sürü, nagyon tömött szemöldöke volt. Egyáltalán, azok közé tartozott, akik rokonszenvet ébresztenek az emberben, de nem a szépségükkel, hanem inkább a kedves tulajdonságaikkal. Akik szerették és szimpatikusan akartak nyilatkozni róla, azt szokták mondani: "Szeretetreméltó természet." Szellemes leány volt és okos. A bókot nem becsülte sokra és rendszerint az igazi értékére szállitotta le a hizelgést, amellyel a társaság egyik-másik tagja kedvessé akarta tenni magát a szemében.

- És vajjon miért ne szeretné Clotildeomat? Tudja, mit mondott a leányom még csak tegnap is?

- Azt mondta: Ha Lucien csak az ambiciója miatt szeretne engem, akkor is érteném a módját, hogy saját magamért szerettessem meg magam vele.

- Clotilde szellemes leány és ambiciózus, nagyravágyó természet. Vannak férfiak, akiknek tetszik nőkben ez a két tulajdonság... Ami pedig Lucient illeti, csakugyan gyönyörü fiatalember és ha vissza tudja vásárolni a de Rubemprék ősi földjét, a király a mi kedvünkért megajándékozza a marquis cimmel... Megilleti. Az anyja volt az utolsó de Rubempré-leány és e család a marquis cimet viselte.

- Azt hiszem, az utóbbi időben sokat jár társaságba, - mondta erre és egy mosoly mögé rejtette nyugtalanságát, féltékenységét.

- Társaságba?... Édes istenem, - válaszolta a fiatalember, - higyje el, nem szivesen járok társaságba. Ezen a héten pedig különösen nem volt szerencsém. Folyton bankároknál jártam... ez volt a társaságom. Egyik estén Nucingennél vacsoráztam, másik estén Tilletnél, a harmadik estén Kellernél... Elhiszi-e most már, kedves Clotilde, hogy nem éreztem magam valami különösen ebben a miliőben?

Egyáltalán, ha Clotilddal beszélgetett, mindig igyekezett bizonyos nagyuri léhaságot keverni a szavaiba. Nem öntudatosan tette, ezt, hanem titkos ösztöne parancsolta.

- Onnan, hogy valaki eljött az atyámhoz s elmondta neki, hogy önnek hatvanezer frank adóssága van és az adósok börtöne fenyegeti... Ó, Lucien, ha tudná, mit szenvedek én, amikor magát igy megrágalmazzák! Mert minden rágalom, minden vád az én fejemre hull vissza, tizszeres sullyal. Nem arról akarok beszélni önnek, hogy én mit szenvedek, hanem tudni szeretném, csakugyan szenved-e maga, van-e valami baja és igaz-e, hogy az adósságai miatt az egyéni szabadsága is veszedelembe forog?

- Ne törődjék, Clotilde, ezekkel az ostobaságokkal, szeressen engem ugy, ahogyan én szeretem önt és bizzék meg bennem még néhány hónapig, - válaszolta Lucien s az asztalra tette vissza a kiüritett csészéjét.

- Jó lesz, ha ma nem mutatkozik az apám előtt és nem igen beszél vele. Tartok tőle, hogy még valami gorombaságot talál mondani. És mivel maga is heves természet, bizonyára felháborodottan felelne vissza s végül még a boldogságunkat tennők kockára... Tudja, ki rágalmazta meg önt?

- Azt, hogy az ön anyja vajudó nőknek adott szállást, ez volt a keresetforrása.

Luciennek e szavak hallatára könnyek szivárogtak szemébe. Mélységes meghatottsággal mondotta:

- Valóban igaz, hogy nagy nyomorban voltunk. Ha ezt mondják rólunk: ez nem rágalom, hanem csak felesleges rosszakarat. Ma a hugomnak többje van egy milliójánál, anyám pedig már két esztendeje, hogy meghalt szegény. Önök megtudták multunk e két részletét. Nem szégyenlem. És magam is elmondtam volna, amikor annyira leszünk, hogy ennyire intim részletekkel egyáltalán szabad lesz előhozakodnom önök előtt, Clotilde. Ma azonban még azt se tudom, hogy ezek az intimitások egyáltalán érdekelik-e az ön szüleit.

- De hát mit vétett ön tulajdonképpen d'Espardnénak, hogy ilyen kellemetlen hireket terjeszt önről?

- Az a bünöm, hogy meggondolatlanul és tréfából Sérizy asszonynál, Granville ur jelenlétében beszéltem arról a pöréről, amelyet férje ura ellen inditott. Jó magam Biachontól hallottam ezt a történetet. Azt hiszem ennek köszönhetem, hogy őnagysága most esküdt ellenségem.

- Ó, Clotilde! Mily imádatra méltó teremtés maga! Ha másért sem, már a szelleméért is megérdemelné, hogy imádjam.

- Jó, jó... Most menjen el szépen és néhány napig ne mutatkozzék. Majd ha az aquinói Szent Tamás nevét viselő templomban rózsaszinű övben jelenek meg, akkor megint eljöhet ide. A rózsaszinű öv azt jelenti majd, hogy sikerült jobb véleményre hangolnom az apámat ön iránt...

A hercegi palotából egyenesen a rue Taitbouba hajtatott el, Estherhez. Tizenegy óra lehetett, amikor belépett hozzá. A nő zokogva fogadta, egyébként azonban az a ruha volt rajta, amelyet olyankor szokott magára ölteni, amikor különösen tetszeni akart Luciennek.

Mikor a férfi belépett hozzá, Esther rögtön a nyakába vetette magát, átfonta karjával és csókot nyomott az ajkára.

Erre Esther ujra lefejtette karját szerelmese nyakáról és megsemmisülten, aléltan rogyott le a kerevetre. Amikor a nők csakugyan szerelmesek, mint ahogyan Esther az volt, akkor ugy is viselkednek mint Esther: a leány egyetlen szót se szólt; arcát a diván vánkosai közé rejtette és könnyezett, csak ugy patakzott a forró könnye...

Lucien vigasztalni próbálta szerelmesét és gyengéden támasztotta ölelő karjával:

- De gyermekem, hiszen nem válunk meg örökre... No, ne légy olyan bolondos! Négy esztendei boldog együttlét után csak nem fogod fel olyan tragikusan azt, ha most néhány napra meg kell válnunk egymástól?

Esther azonban csak tovább zokogott. Akkor Lucien valamivel szigorubban igy szólt hozzá:

- Kis csacsi, te, hát nem mondták meg neked, milyen fontos rám nézve ez a pár napig tartó válás? Nem tudod, hogy az életemről van szó?

Esther felpattant a divánról és rémülten, merev tekintettel nézett Lucienre. Aztán megszólalt:

- Az életedről van szó?... Ezt nem tudtam... Bár annak a rettenetes embernek levele is komor dolgokat emleget.

Az övébe nyult és levelet vont elő. De még mielőtt átnyujtotta volna a levelet, odaszólt Európának, aki éppen akkor talált betoppanni:

Amikor Europa távozott, becsukta maga mögött az ajtót és ők ketten megint magukra maradtak. Esther a szerelmese felé nyujtotta a levelet.

Azzal átnyujtotta Luciennek Herrera egy levelét, amelyet rövid idővel ezelőtt kapott kézhez. Lucien e levelet fennhangon olvasta. Ez volt benne:

Lucien, mihelyt végig olvasta a levelet, apró darabkákra tépte és elégette. Pontosan betartotta félelmetes barátjának parancsolatját.

- Hallgass ide, Lucienem, nem fogom elismételni előtted, hogy szeretlek és hogy mennyire szeretlek, igazán ostobaság lenne... Idestova öt esztendő óta éppen olyan természetesnek és magától értetődőnek tetszik előttem, hogy szeretlek, mint az, hogy lélegzem, vagy az, hogy élek. Az első naptól fogva, hogy annak a rejtélyes lénynek befolyása alá kerültem, aki a te gondodat viseli és aki engem ide zárt, akár valami exotikus állatot a ketrecébe szokás, - mondom neked, én attól az első naptól fogva tudom, hogy te meg fogsz házasodni. A házasság elengedhetetlen kelléke a te jövődnek és a boldogulásodnak. Isten ments, hogy én akadályozzalak a teljes érvényesülésedben. Ezt nem akarom. Viszont, azonban nekem halálom a te nősülésed. Ez az én dolgom, amellyel nem szabad, hogy untassalak. Légy nyugodt, nem fogok ugy tenni, mint azok a grisettek, akik, ha szerelmi bánat gyötri őket, széngázzal ölik meg magukat. Az öngyilkosságnak ezt a módját megpróbáltam már, de egyszer aztán elég is volt belőle. Másodszor nem kóstolnék bele. Hanem inkább messzire utazom, elhagyom Franciaországot és valahol messze fogok meghalni, ismeretlenül. Beszéltem már a dologról Ázsiával, ő ismeri az öngyilkosság egyes titokzatos fajtáit, amelyek ott divnak az ő távoli hazájában. Az ember észre se veszi, egyszerre csak minden szenvedés nélkül örökre lehunyja a szemét. Majd ha megházasodsz, csak ennyit mondj nekem: "- Házasodom." Aztán nem kérek tőled egyebet, csak azt, hogy jó gyengéden bucsuzz tőlem és ha elbucsuztunk, azontul többé egy szót se fogsz hallani rólam.

E kijelentést, amelyet leirhatatlanul naivan tett meg Esther, egy pillanatig tartó kinos szünet váltotta fel. Aztán a nő, elbüvölő és fényes tekintetét, mint valami tőrt, Lucien felé forditva, ujra megszólalt:

- Idestova másfél esztendeje dolgozunk ezen a házasságon, - felelte Lucien, - és mint tudod, még ezideig semmire se mentünk vele. Nem tudom, mikor lesz belőle valami. De ezuttal nem erről van szó, édes kicsikém... Az abbéról van szó, meg rólad és magamról. Komolyan, veszedelemben forgunk... Nucingen látott téged... meglátott.

- Nem ismert fel. Ellenben az történt, hogy ismeretlenül is belédszeretett és most olyan szerelmes beléd, hogy egészen elveszitette a fejét... Vacsora után, amikor beszélni kezdett rólad és a találkozástokról, én akaratlanul és vigyázatlan módon elmosolyodtam, mert hát az igazat megvallva, én ugy vagyok ott abban a társaságban, mint valami vad törzsfőnök, akit az ellenséges törzs minden áron tőrbe akar ejteni. Az abbé, aki még attól a fáradságtól is meg akar kimélni, hogy gondoskodjam, rendkivül veszedelmesnek látja ezt a helyzetet és minden áron tönkre akarja tenni Nucingent. Nucingen kémeket fogadott és most leset utánunk... Már eddig is arról beszélt nekem, milyen tehetségtelen a mi rendőrségünk, ha mindeddig se sikerült kipuhatolnia a lakásod cimét... Bajban vagyunk, Esther. Az történt, hogy tüzet gyujtottál egy elkorhadt, öreg kéményben, amely azonban tele van korommal.

- Azt magam se tudom. Nekem azt parancsolta, hogy most pár napig el se merjek nézni hozzád.

Másnap reggel hét órakor, amikor Lucien felébredt a gyönyörü, rózsaszin szobában, egyedül találta magát. Csengetett, amire megjelent Europa:

- A nagyságos asszony ma reggel háromnegyed négykor elutazott. Az abbé ur rendeletére egy másik nő érkezett ide a helyébe.

- Egy angol hölgy... Az abbétól azt a parancsot kaptuk, hogy ugy bánjunk az ujjal, mint a régivel. És a nagyságos ur is éppen ugy rendelkezhetik vele... Szegény Esther nagysága! Hogy zokogott, amikor kocsiba szállt...

Látja, nagyságos ur, én annyira szeretem szegény Esthert, hogy meg se mutattam neki a helyettesét, pedig hajh, mennyi gonosz szobalány van, aki nem kimélte volna meg ettől a gyötrelemtől.

- Hogyne. Abban a kocsiban jött, amelyen Esther elutazott... De elrejtettem a szobámba.

Előző estén, lefekvés előtt, a mindenható bankár a dolgozószobájában fogadta Louchardt, a legügyesebb detektivek egyikét.

- Hallja, maga lóvá tesz engem, - mondta Nucingen dühösen, mialatt a detektiv mély alázattal üdvözölte.

- A Báró ur téved, - felelte Louchard. - Én nem igértem azt, hogy kifürkészem az ön rejtélyes ismeretlenjét; ez nem is tartozna az én hatáskörömbe, én tudniillik nem bünügyi detektiv vagyok, hanem kereskedelmi. És mit igértem önnek voltaképpen? Azt, hogy összeismertetem egy másik detektivvel, akit alkalmasnak tartok rá, hogy teljesitse az ön megbizását. Tudom, hogy Contenson egy ezer frankos bankjegyet huzott ki önből, de önnek nem szabad ezt zokon vennie, mert ne feledje, mekkora feladat hárul erre az emberre. Hogy egy ismeretlen nőt puhatoljon ki... Olyan ez, mintha azt parancsolta volna, hogy egy elveszitett tüt keressen meg az utca sarában...

- Contenson jobban tette volna, ha nem vállalja a megbizatást, semhogy ezer frankot csaljon ki tőlem.

- Hallgasson rám, báró ur... Adjon nekem ezer tallért és én adok önnek érte... eladok önnek érte egy kitünő tanácsot.

- Ördöngős fickó, ne rohanjon el azért, fogja, itt van. És pénzt nyujtott feléje.

Louchard, mielőtt átvette volna a kinált összeget, figyelmeztette a pénzbárót:

- Báró ur, jól vigyázzon, még egyszer hangsulyozom, hogy részemről csak tanácsról lehet szó ezért a pénzért. Meg fogom adni önnek egy embernek nevét és cimét, akiről azt hiszem, hogy önnek nagyszerü szolgálatot tehet.

- És egy névért adjak én ezer tallért. Ördögadta, csak egyetlen név van a világon, amely ezer tallért érne, a Rothschildéké... És az is csak akkor ér annyit, ha váltó alatt olvassa az ember...

- Ugyan báró ur, mi az önnek ezer tallér! - fakadt ki Louchard. - Egyetlen perc alatt tiz annyit nyer a tőzsdén.

- Nem, nem adok ezer frankot egy cimért, - jelentette ki a báró. - Biztos vagyok benne, hogy ötszáz frankért is megtudom...

- Soha, - kiáltotta dühösen Louchard és becsapva maga mögött az ajtót, haragosan távozott.

- Meglátjuk! - dünnyögte a báró és Contensonra gondolt, akiről tudta, hogy a Louchard jobbkeze és bizonyára hajlandó lesz olcsóbban is elárulni a titkot, mint a gazdája. Ez a számitás is eléggé bizonyitja, hogy noha Nucingen szive tele volt szerelemmel, azért a fejét egyelőre még nem kezdte ki ez a szenvedélyes érzés.

- Hallja, - szólt rá a titkárra - üljön kocsiba és menjen el Contensonhoz, annak a tolvaj Louchardnak segédjéhez, mondja meg neki, hogy hivatom. Ha lehet, hozza el rögtön magával. A kerten keresztül távozzék. Vigye magával a kulcsot, mert nem akarom, hogy az az ember a főkapun át kerüljön ide be hozzám. Siessen és legyen rajta, hogy okosan, értelmesen hajtsa végre a parancsomat. Megértette?

Nucingen most már Contensonra várakozott, de eközben folyton Estheren járt az esze. Azt hajtogatta, magában, hogy bizonyára nemsokára viszont fogja látni azt a nőt, aki ily heves szerelemre lobbantotta... Néha a kert felé pillantott, nem látja-e meg Contensont.

Talán egy óra is eltelt igy, meddő várakozással, amikor a titkár végre megjelent Contensonnal és bekopogtatott a báróhoz.

- Miért, hogy ez az ember fényes palotában lakik, mig én egy zug-hotel vackán huzódom meg, - gondolta magában Contenson. Ez az alak már az egész világot végigszédelegte, igy halmozta fel rengeteg vagyonát, én pedig még senkit se fosztottam meg csak egyetlen fillérjétől is... Pedig mennyivel tehetségesebb vagyok, mennyivel értékesebb elme, mint ez itt...

- Contensonom, kicsikém, - kezdé a báró - maga kicsikart tőlem egy ezrest...

- Már bizony ez szent igaz, - felelte mosolyogva Contenson. - Nekem az állapotom az, hogy pénzre legyen szükségem, mint ahogyan magának az az állapota, hogy mindenből pénzt csiszoljon ki... Maga csak szerezzen minél többet, majd én viszont magamra vállalom, hogy elköltsem.

- Ha ezt az ötszázat hozzátesszük ahhoz az ezerhez, amit tegnap huztál ki belőlem, az összesen ezerötszáz.

- Hallottam, hogy van itt Párisban egy ember, aki föl tudná hajszolni azt a nőt, akit szeretek... Tudsz erről az emberről. Valami kitünő kém lehet. Tudod, ki az az ember?

- Nesze, itt van, - azzal Nucingen öt darab százfrankos bankjegyet huzott elő a zsebéből.

- Adja ide... A kezembe... És Contenson kinyujtotta kezét a báró pénzéért.

- Vezess el ahhoz az emberhez, akkor megkapod a pénzt... He, buksi, jól esnék, ha sok cimet vennék tőled ezen az áron.

- Persze, - mondta - ön azt hiszi rólam, hogy holmi becstelen fráter vagyok, pedig tudhatná, hogy minél szegényebb sorsban élünk, annál inkább kénytelenek vagyunk becsületesnek lenni... Látja báró ur, ha megtoldaná azt a kis pénzt még egy százassal, adnék önnek egy jó tanácsot.

- Nem bánom, megkockáztatom, - jegyezte meg bizalmatlanul Contenson, - látja, ön a pénzében bizakodik és igaza is van, a pénz csakugyan nagy erő. De ez még nem minden. Az embernek a véletlennel is számolnia kell... Például, ha most velem kocsiba szállna, kitenné magát annak, hogy valaki látja. Ez már egy véletlen. A véletlen pedig néha éppen ugy ellenünk fordulhat, mint ahogyan máskor mellettünk van.

- Köszönöm alásan és van szerencsém báró ur. Majd még visszajövök és megmondom Georgesnak, hogy hol és mikor találkozhatunk. Jobb szeretem az ilyesmit szóbelileg elintézni. Az irás az könnyen árulóvá lehet...

- Érdekes, milyen lelkesek és elővigyázatosak ezek az emberek - gondolta magában a báró. Ugy látszik, hogy a rendőri dolgokkal is ugy vannak, mint az üzlettel.

Contenson, amikor megvált a bárótól, egyenesen a Saint Honoré-utcába ment és betért a Café Davidba miután az ablakon át betekintve, megpillantott egy aggastyánt, akit a kávéház törzsvendégei Canquoelle apó név alatt ismertek.

A kávéház egyik legjellegzetesebb alakja volt Canquoelle apó, aki 1811 óta járt ide. Amikor ideszokott, körülbelül hatvanesztendős lehetett, derék, csendes ember, aki rögtön bizalmat tudott kelteni maga iránt, olyannyira, hogy senkise firtatta, honnan jött, miféle szél vetette ide.

Contenson belépett a kávéházba és egy kis üveg pálinkát rendelt. Rá se nézett Canquoelle apóra, aki teljesen belemerült az ujságolvasásba. Hanem csak amikor már felhörpintette pálinkás pohárkáját és előszedte a bárótól kapott huszfrankos aranydarabot, hogy fizessen vele, az arannyal feltünő módon háromszor megkopogtatta az asztalt. A pincér és kaszirosnő kinos gonddal vizsgálták meg a Contenson aranyát, nem hamis-e, ám Contensonnak eszébe se volt, hogy fennakadjon ezen a tulságos gyanakváson.

Egyébként pedig az egész kávéházi publikum gyanakodva nézett rajta végig, amit eléggé igazolt és jogosulttá tett a férfinak szegényes külseje. Ő különben ügyet se vetett rá, hogy a többiek elcsodálkoztak, amikor arannyal fizetett. Zsebrevágta a visszajáró pénzt, aztán kifelé indult.

- Micsoda akasztófavirág! - sugta oda Canquoelle apó a szomszédjának, Pillerault urnak.

- Nem is olyan veszedelmes, mint amilyennek látszik, - felelte emez. - Ismerem ezt az embert. Contensonnak hivják és Louchardnak, a kerületbeli kereskedelmi detektivtisztnek segédje és jobbkeze. Bizonyára kivetették itt a horgot valakire, lesben állnak, azért nézett be ide a kávéházba.

Negyedórával utóbb Canquoelle apó feltápászkodott, az esernyője után nyult és szépen nyugodtan eltávozott.

Most azonban el kell mondanom, micsoda félelmes és rettenetes ember lakozott a Canquoelle apó ruháiban. Ez is ugyanolyan ál-alak volt, mint Vautrin, aki Carlos Herrera név alatt spanyol abbénak adta ki magát. Ez a délvidéki ember tisztességes szülőktől származott. Canquoelle községecskében született és valódi neve szerint Peyradenak hivták. Előkelő, de teljesen elszegényedett családnak volt a sarja. Szüleinek hetedik gyermekeként jött a világra és két tallérral a zsebében, már nagyon fiatalon Párisba költözött. Alig tizenhét esztendős volt még csak akkor, de már is heves lobogással égett benne a vágy, hogy minél szebb pályát fusson meg. Boldogulni akart, bárminek az árán. 1782-ben már a rendőrség szolgálatában állt, Lenoir, az akkori prefektus korán felismerte tehetségét és nagyon felkarolta a fiatalembert.

A rendőrség szolgálatában maradt, mignem kitört a forradalom. A forradalomnak nem volt szüksége rendőrségre, akkor szélnek eresztették az egész testületet. Abban az időben kém volt mindenki és a kémkedést hazafiasságnak nevezték. A direktórium már másként rendelkezett, másként rendezkedett be, mint a jóléti bizottság és kénytelen volt ujra helyreállitani a rendőrséget, amely az első konzul alatt ujra visszanyerte előbbi hatalmát és fontosságát. Akkor Peyrade is visszakerült a rendőrséghez és vele együtt egy Corentin nevü ember. Ez a Corentin fiatalabb volt Peyradenál és talán tehetségesebb is, ha lehet, de mindazonáltal Peyrade nagyon szerette s ha csak lehetett, a kezére járt neki.

1808-ban Peyrade ismételten ugy kitüntette magát, olyan nagy szolgálatokat tett, hogy Napoleon indittatva érezte magát őt azzal kitüntetni, hogy Antverpenbe nevezze ki rendőrfőnökké. Akkoriban ez az állás felért azzal, mintha valakit Hollandiába neveznének ki követté. Csakhogy Peyrade dicsősége nem tartott sokáig, mert amikor 1809-ben Antverpen elveszett, Napoleon olyan haragra lobbant, hogy Peyradeot vasra verve hozatta vissza Párisba és börtönbe vetette, ahonnan még csak két hónap mulva szabadult ki, barátjának, Corentinnek közbenjárása következtében.

Szabadulása után ujra kezdte pályáját, megint a rendőrség szolgálatában és közelébe tudott jutni Fouchénak, a hatalmas rendőrminiszternek, aki nagyon megszerette. Hányatottan, ujra meg ujra próbálkozva igy élt Peyrade, és valahányszor már vitte valamire, lesujtott rá a katasztrófa, ujból kellett kezdenie mindent, mint például akkor is, amikor már kerületi kapitányságig vitte fel, de Napoleon bukásával és restaurációval szélnek eresztették az egész napoleoni rendőrséget és ujra szervezték a XVIII. Lajos szája ize szerint.

Attól fogva Peyrade már csak titkos besugó volt és ezért valami kegydijat huzott. De ez a nagy tehetségü ember sohasem érvényesülhetett ugy, mint ahogyan azt megérdemelte volna. Tengett napról-napra, pedig még mindig változatlan volt az energiája, a kitartása és a vágya, hogy boldoguljon. Mindig élt benne a reménység, hogy öregsége ellenére is visszaveszik a rendőrséghez, ha majd alkalma lesz, hogy ujra valami fényes bizonyságát adja képességeinek.

Amikor Contenson hármat koppantott az aranydarabbal a kávéházi asztalon, amely jellel azt akarta mondani:

Az öreg rendőrségi ember éppen azon a problémán gondolkozott, mi módon szerezhetné meg az akkori rendőrprefektus kegyét, hogy kinevezéshez jusson. Peyrade, vagy mint ahogyan itt a kávéházban nevezte magát: Canquoelle apó, némán tudomásul vette a Contenson adta jelet, és kiváncsi volt, vajjon micsoda közölni valója lehet ennek az embernek.

A tiszteletreméltó Canquoelle apó a rue Moineauxban lakott, egy negyedik emeleti lakásban, amelynek különös, bizarr beosztása különösen kedvezett az ő foglalkozásának. A lakóházának egyik oldalról nem volt szomszédja, mert üres telek következett mellette. Az épület különben is elhagyott tájon volt, ugy, hogy Peyrade itt nyugodtan találkozhatott az embereivel anélkül, hogy tartania kellett volna tőle, hogy talán meglesik, vagy olyanok ütnek rajta, akiket nem szivesen lát.

Volt az öreg Peyradenak egy leánya, Lydia, akit kimondhatatlanul szeretett. Lydiát mindenre megtanittatta és olyan nevelésben részesült a leányka, akár egy hercegnő. Értett a muzsikához és tudott festeni is, különösen gouache és a szépia teknikájához értett. Peyrade vasárnaponként a leányával vacsorázott. Ezeken a napokon kiválóképpen apa volt, aki elhalmozta leányát ezernyi gyengédséggel.

Peyrade a leányának - és leánya cselédjének, Kattnak - évi ezer frankot adott háztartásra s ugy gazdálkodtak, hogy ebből az elég szerény összegből mindenre teljék nekik.

Amikor Canquoelle apó felért a lakásába, Katt, a flamandszármazásu cseléd nyitott neki ajtót. A nő aztán lefeküdt, pihenni tért, Peyrade pedig várt, amig majd megjelenik nála Contenson. Nem kellett sokáig várnia.

- Nos, mi ujság, filozófus? - kérdezte aztán Peyrade, amikor Contenson megjelent nála. Peyrade mindig "filozófus"-nak nevezte Contensont és maga se tudta miért. Talán azért, mert a detektivek Epictetését bámulta benne.

- Dehogy. Egy ostobaságról van szó. Nucingen báró - hiszen ismeri ezt a vén rablót, - beleszeretett egy ismeretlen hölgybe, akivel a Vincennesi erdőben találkozott. Most minden áron fel akarja hajszoltatni ezt a nőt, mert attól fél, hogy még beletalál halni a nagy epekedésbe. Már orvosok is megvizsgálták és ugy találják, hogy a bárót elemészti a nagy vágyódás... Én már vagy ezer frankot kihuztam abból a vén csirkefogóból a legkülönbözőbb ürügyek alatt...

És most Contenson részletesen elmondta a Nucingen és Esther találkozásának történetét.

- Légy nyugodt, - szólt Peyrade, - majd megtaláljuk neki a kivánt hölgyet... Mondd meg neki, jöjjön el majd holnap este a Champs-Elyséere, az avenue Gabrielle és allée Marigny sarkán várom.

Másnap délelőtt, amikor az öreg Peyrade összetalálkozott a leányával, Lydiával, szivélyesen szeretettel megölelte, homlokon csókolta a leányát, aztán beleült egy karosszékbe és igy szólt hozzá:

- Tudod-e kicsikém, hogy ma-holnap már huszonegy éves vagy? Férjhez kell menned, mert a papád öreg már nagyon... Hetven esztendős.

- Nem vagy se öreg, se csuf... aztán meg kit szeretnék, ha nem téged? - kérdezte a lányka.

- Biz én nem tudom kit... De hát az már ugy szokás, hogy a lányok egy bizonyos korhoz érve, már nemcsak az apjukat szeretik, hanem más férfit, aki jóval ifjabb az apjuknál. Ma veled vacsorázom, őzikém, mondd meg Kattnak. Most arra gondolok, hogy végleg segitsek magunkon, javitsak a helyzetünkön, aztán szépen, illőn férjhez foglak adni. Valami szép, és tehetséges fiatalemberhez, akire büszkék lehetünk majd és aki viszont büszke lesz reád.

- A Tuileriák kertjében, - felelte Lydia. - Ő is éppen arra ment, Serizy grófnéval a karján.

- Lucien de Rubemprénak... Keress nekem olyan férjet, aki hasonlit ehhez a Lucien de Rubempréhez és akkor nagyon szivesen megyek hozzá nőül.

- Gyermek, - szólt rá az apja - az embereknél a szépség nem egyben a jóság jele is. A széparcu, kellemes ifjak semmi nehézségbe se ütköznek, amikor nekivágnak az életnek. Minden olyan akadálytalannak tetszik előttük, hogy nincs szükségük tehetségük kifejtésére. Az energiájuk igy lassan elszunnyad, elvész, mikor később szükségük volna az erejükre, az akaratukra, egyszerre csak azon veszik magukat észre, hogy egészen elernyedtek, tehetetlenek... Jobb szeretném, ha valami derék polgári ifjuhoz mennél férjhez, hidd el nekem, hogy a szépekre, a gazdagokra és az ostobákra soha egyetlen percig se szabad számitani.

- Egy nagy tehetségü, de még el nem ismert embert... De azért ne törődj vele fiam... Majd én utána nézek, hogy azért mégis teljesitsem a vágyadat és olyan valakit szerezzek neked, aki többet ér annál az ifjunál, akit te emlitettél az imént...

Miután a leánya társaságában töltötte el a napot és igy fenékig kiélvezte apaságának gyönyörüségét, este vacsora után Peyrade jól kiöltözködött, ellátta magát rendőri igazolványával és elment az Avenue Gabriellere, ugy amint Contensonnal megállapodott. Az Elysée Bourbon kertjei előtt találkozott Contensonnal.

- Kedves Saint Germain (ez is egyik álneve volt az öreg besugónak) az az átkozott báró ma ott járt a prefekturán, hogy tudakozódjék felőlünk.

- Nem bánom - felelte Peyrade. - Most hallgass ide, ezek a számaink: 7, 10, 21; ezeknek az embereknek nagy hasznát vehetjük, még pedig ugy, hogy a prefekturán nem jön rá senki.

Contenson erre elvezette Peyrade-ot ahhoz a kocsihoz, amelyben meglapulva Nucingen már várta az öreg kémet.

- Báró ur, ön ma a prefekturán járt... Nagyon rosszul tette... szabadna tudnom, miket mondott a préfetnek és hogy mit felelt? - kérdezte Peyrade.

- Nagyon szivesen elmondom. Egész egyszerüen azt mondtam a préfetnek, hogy bizonyos magánügyben szükségem volna egy ügyes detektivre. És megmondtam azt is, hogy nekem Peyrade nevü embert ajánlottak. Mit gondol a préfet, megbizhatom-e ebben a Peyradeban, mert nagyon kényes ügyben van rá szükségem és nem lehetetlen, hogy külföldre is el kell utaztatnom.

- Hogy ön egyike a legügyesebb embereknek és feltétlenül megbizható, becsületes. Ennyi volt az egész.

- És most, hogy a báró ur már az igazi nevemet is tudja, szeretném, ha el méltóztatnék mondani, miről is van szó tulajdonképpen?

Aztán a báró hosszan és részletesen elmondta az ő sajátságos szerelmének történetét, elmondta Estherrel való találkozását és hogy mi mindent tett már eddig is, hogy felhajszolja a szép ismeretlent, de hasztalan. Megemlitette azt is, hogy Lucien de Rubempré valószinüleg ismeri azt a hölgyet, mert irónikusan elmosolyodott, amikor meghallotta, hogy a báró szerelmes.

- Most hallgasson rám báró ur, - kezdte Peyrade, amikor Nucingen befejezte mondókáját. - Önnek velem szemben az lesz az első dolga, hogy átad nekem tizezer frankot költségeim előzetes fedezésére, meg hogy szabadon mozogjak... Tizezer frank nem sok, gondolja meg, hogy a siker ezuttal élet vagy halál kérdése önre nézve... Már pedig azt hiszem, az élete megér önnek többet is tizezer franknál...

- Nem csalok meg senkit, de viszont sikerrel se kecsegtethetem azt, aki eleve megköti kezemet... A pénztelenség gátol a szabad mozgásban, már pedig enélkül elképzelhetetlen, hogy végére járjak ennek, az én nehéz feladatomnak.

- Sok... sok az a tizezer frank előleg. Ha már az előleg annyi, mennyi lesz meg a jutalom.

- Hogy csak a költségeimet számitom fel. Se munkadijra, se honoráriumra nem tartok igényt. De... Egész más jutalmat kérek én majd a báró urtól.

- Ó jaj, csak ne kérjen mindjárt egész királyságot tőlem, - ijedezett Nucingen báró.

- Francois Keller a gróf Gondreville veje, ugyebár... És az is igaz, hogy a gróf vejestül a minap ott ebédelt önnél? Szóval a báró kitünő viszonyban van Gondreville gróffal?

- A gróftól függ, hogy ön ugy jutalmazzon engem, amint azt szeretném. És ez a jutalom minden pénzzel felér nekem.

- Nézze: gróf Gondreville jó barátja a prefektusnak és egyetlen szavába kerülne csak, hogy nekem olyan állást szerezzen a rendőrségen, aminő megfelelne.

- Első sorban is nem vagyok uj ember, hanem nagyon is régi ember vagyok, aztán meg tudom, hogy éppen mostanában a rendőrség ujjászervezéséről van szó.

- Tegye meg, eszközölje ki, hogy Gondreville gróf protegáljon engem a prefektusnál és járjon kissé utána a dolognak. Ezáltal álláshoz juthatok és hálás leszek önnek, mert ugy fogom tekinteni, mintha báró ur busásan megjutalmazott volna.

- Rendben vagyunk. Őszintén igérem, mindent meg fogok tenni önért, amit csak kivánhat.

- Igen, a mi kölcsönös helyzetünkben a legfőbb dolog, amit meg kell kivánnunk egymástól.

- A képviselőházhoz! - szólt oda kocsisának a báró. Majd pedig Peyradehoz fordult:

Amikor a képviselőházhoz értek, Peyrade kiszállt, elbucsuzkodott a bárótól és ugy tett, mintha egyenesen az épület belseje felé tartana. Pedig nem azt tette. Hanem megvárta amig a báró kocsija eltünt, aztán elment a Palais Royal játékbarlangjába és játszani kezdett, abban a bizonyos hitben, hogy sikerülnie fog megtizszerezni azt a tízezer frankot, amit a bárótól kapott... A Lydia hozományához kellett volna neki a pénz.

- Milyen bizarr helyzet, - gondolta magában Peyrade. - Most majd szemmel kell tartanom ezt az ifjut is, akinek szépsége elbüvölte a leányomat. Nem szeretem ezeket a szép ifjakat, akik igy egykettőre meghóditják a női sziveket. Mindig ezek a legveszedelmesebbek.

Amikor Nucingen báró hazaérkezett, szinte olyan volt, mintha kicserélték volna, az ember nem ismert volna rá. A hozzátartozóit valósággal meglepte szokatlan viselkedésével, a leánya, a felesége csodálkozva nézték, milyen vidám, milyen hihetetlenül jókedvü a pénzbáró.

A házban jelenlevők, vendégek és a ház barátai rosszul értelmezték Nucingen széles jókedvét.

A vendégek éppen teáztak, amikor Nucingen megérkezett. A szalonban gyültek össze és velük volt Delphine de Nucingen is, aki éppen akkor jött vissza az operából.

Nucingen vigan dörzsölte kezét. Ezuttal - kivételesen - cseppet se rágódott rajta, hogy egy egész csinos és kerekded összeget csikartak ki tőle. Biztosra vette, hogy Peyrade expediciója sikerrel jár és ez megvigasztalta a szokatlan bőkezüségéért.

- Uraim, ha nem csalódom, az történt, hogy a báró ráakadt az ő csodás ismeretlen hölgyére.

Gunyosan mondotta ezt és a csufolódása fanyarrá forditotta a báró kedvét.

- Téved, barátnőm, - felelte, - nem találtam rá, sőt még csak reményem sincs, hogy megtaláljam.

- Érdekes, hogy a feleségét soha sem szereti ilyen hévvel és kitartón az ember, - mondta Nucingen báróné féltékenységet tettetve, mikor pedig csakugyan féltékenységet érzett magában.

- Majd ha megtalálta a szép ismeretlent és az öné lesz, - jegyezte meg Tilleul, - akkor remélem, bennünket is meghiv hozzá vacsorára, hogy megismerkedjünk vele és kiélvezzük annak a nőnek szépségét, aki igy rabjául tudta önt ejteni.

- Higyje el nekem, ha mondom, - felelte erre a báró, - hogy az a hölgy a természetnek legremekebb alkotása.

- Sohase hittem volna, - sugta Nucingenné fülébe Rastignac, - hogy ez a vén ember igy lépre menjen.

- Bah, elég pénzt keres, hogy megengedhesse magának ezt a luxust, - felelte a báróné.

Mialatt igy tréfáltak a szerelmes báró rovására, az ál-abbé elment a Taitbout-utcába, az Esther lakására, hogy kiadja a parancsait és meghagyásait Európának, akinek vezetőszerepe jutott abban a csufondáros komédiában, amelyet Herrera főzött ki, hogy általa teljesen tőrbe ejtse és lehetőleg megkopassza Nucingent. Az ál-abbé tele volt reménykedéssel. A buolevardokig Lucien is elkisérte és kérdésekkel halmozta el:

- Mondd csak, te ördög, hol sikerült felcsipned ezt az uj nőt, aki még Esthert is felülmulja szépség dolgában.

- Édes fiam, az ilyen nőket nem Párisban találja az ember... Sőt még csak nem is Franciaországban.

- Azt nem tudhatod... Aztán meg nem kell, hogy kimozduljak innen. Lehetnek Londonban is megbizható barátaim.

- Ugy van. Londonnak legszebb leánya ő. Hires és elég viharos élethistóriája van mögötte...

- Csak nem veszed komolyan, amit mondtam. Inkább beszéld el azt az ő viharos élettörténetét.

- Jó. Ez a nő, mint mondtam neked, a legszebb londoni leány, egyszer, féltékenységi rohamában, meg mert a kelleténél több gint talált inni, meggyilkolta a kedvesét... Nem volt kár érte, mert a kedvese egy gonosz és elzüllött alak volt. A londoni rendőrségnek valóságos ünnep, hogy megszabadult ettől a veszedelmes gonosztevőtől... Éppen ezért aztán gondoskodtak róla, hogy a gyilkos leány ide szökhessen Párisba, legalább arra az időre, amig az ügye odahaza feledésbe merül.

- Sőt ugy látszik, hogy ő maga is kitünő gyermek - válaszolta erre szkeptikus mosollyal Lucien.

- Ne, ne nevess rajta... Én mindig tudom, mit teszek és miért teszem - mondta erre Herrera.

- Elsősorban is tudd meg, azt mondtam neki, hogy neked megszámlálhatatlan millióid vannak, dusgazdag ember vagy, de féltékeny természetü vagy, mint egy tigris. Ezenkivül pedig betanitottam rá, hogy teljesen az Esther életmódját folytassa. Megjegyzem, egyelőre még csak a nevedet se tudja.

- És mi lesz, ha a bárónak ez a leány még jobban meg talál tetszeni, mint Esther?

- No, végre-valahára, hogy egyszer már okos dolgot is kérdezel. Ugy látom, most már attól félsz, hogy nem következik be az, aminek tegnap még az elkövetkezésétől rettegtél.

- Nem. Mert ez a leány szőke, fehér és kékszemü. Éppen az ellenkező tipus, mint Esther és csak Esther szeme képes rá, hogy ugy megrenditsen egy olyan romlott embert, mint báró Nucingen... Ennek a leánynak egészen más feladata van és ha eljátszotta majd szerepét, elküldöm valahova Rómába vagy Madridba, ahol biztosan lángra fogja lobbantani a gyulékony férfisziveket... Én most megválok tőled.

- Mert találkám van valakivel. Megbiztam egy ismerősömet, hogy kémlelje ki, mi történik Nucingenéknél.

- A báró inasának kedvesét... Végre is kell, hogy az ember mindig tudja és tisztában legyen vele, mi történik az ellenséges táborban.

Pontban éjfélkor Paccard, az Esther lakája a pont des Artsnál várta az ál-abbét. Beszélni valójuk volt egymással. Nyugalmas hely volt ez, nem kellett tartani tőle, hogy éjnek idején valaki megtalálja lesni őket.

- Az történt, hogy a báró ma jókor reggel a prefekturán járt. Aztán kisétált... Este azzal jött haza, hogy találkozni fog az ő szép ismeretlenjével... Valaki felhajszolja a számára.

- Ő vele könnyen elbánok, - vélte Herrera, - Louchard kereskedelmi detektiv. A baj még csak ott kezdődik, amikor bünügyi detektiveket uszitanak ránk.

- Esténként, tiz óra után kikocsizhatnak, - felelte az ál-abbé. - Ilyenkor a vincennesi erdőbe kell elhajtatni, vagy más valami környékbeli regényes kirándulóhelyre. Meudonba például, vagy Ville d'Avrayba. Ha pedig valaki nyomon talál követni, az se baj, szóba lehet állni vele, de beszélgetés közben meg kell értetni vele, hogy jó pénzen elárulsz szivesen bizonyos titkokat. Beszélj róla, hogy de Rubempré ur milyen őrült féltékeny, hogy halálosan szerelmes a nagyságába és titkolni igyekezik a világ előtt, hogy neki ilyen gyönyörü kedvese van. Megértetted?

- Soha, - felelte Jacques nagy gyorsan. - Mire jó a fegyver? Védekezz kézzel, hiszen megtanitottalak néhány olyan fogásra, amely sokkal többet ér mindenfajta fegyvernél. Legrosszabb esetben pedig ott a botod, nyulj ahhoz.

És ime, ezek voltak az előzményei, hogyan került egymással szembe ez a két egyaránt ravasz, egyaránt furfangos ember: Jacques Collin a szökött fegyenc és Peyrade. Most, hogy szembekerültek egymással és mérkőzniük kellett a porondon, mindkettő lehetőleg ügyességének, bátorságának, ravaszságának minden eszközével felfegyverkezett, hiszen mindkettőjüknek életérdeke forgott kockán. Rettenetes küzdelem igérkezett itt, szinte emberfeletti harc, amelyben előreláthatatlan volt, ki lesz a győző és ki a legyőzött. Peyradenak megvolt az az előnye is, hogy őt Corentin segiti, szövetségese van, holott Collin - az ál-abbé - teljesen a maga cselszövő ügyességére volt ráutalva.

Öt nappal ezután, hogy Peyrade összetalálkozott Nucingen báróval, a báró palotájába eljött Corentin. Ezuttal nagyon elegánsan öltözött ki és kocsin jött. A megjelenése, a fellépése olyan előkelő volt, hogy az ember valami nagykövetet nézett volna ki belőle.

- Mondja a bárónak, hogy az avenue Gabrielleről keresi egy ur, - parancsolta az inasnak Corentin. - Ha esetleg van valaki nála, akkor még csak ezt se mondja, mert annak a veszedelemnek teszi ki magát, hogy a báró nyomban kiteszi a szürét. Akkor mondja neki egész egyszerüen, hogy egy ur keresi...

Egy perccel utóbb a lakáj visszatért és bevezette Corentint a báró egyik belső szobájába.

Corentin kifürkészhetetlen tekintettel nézett a báróra, a báró ugyanilyen tekintettel válaszolt, aztán, hogy betetőzzék a kölcsönös üdvözlésnek ezt a sajátságos módját, még kezet is szoritottak.

- A Rubempré ur kedvese a Taitbout-utcában lakik, a Bellefeuille kisasszony egykori lakásában.

- Most már értem, báró ur, hogy ön miért gabalyodott bele ebbe a nőbe. Valóban, felséges egy teremtés, - mondta Corentin. - Láttam, igaz, hogy csak messziről, de azt hiszem, ha gazdag ember lennék, aki megengedheti magának az ilyen fényűzést, én is meg tudnék halni ezért a teremtésért.

- Lucien őrülten féltékeny, olyannyira, hogy még a napvilágtól is óvja a kedvesét.

- De a lány is halálosan szerelmes belé és mindenben vakon aláveti magát Lucien akaratának. Nappal ki nem mozdul hazulról, este pedig, ha kikocsizik, leereszti a kocsi függönyét, hogy senki meg ne lássa és fel ne ismerje.

- Megjegyzendő, hogy Lucien nemcsak féltékenységből rejtegeti igy a kedvesét.

- Hanem azért is, mert nem akarja, hogy Grandieuék tudomást szerezzenek viszonyáról... Báró ur bizonyára tudja, hogy Lucien de Rubempré Clotilde de Grandieure vetette ki a horgát. Nőül szeretné venni a kisasszonyt.

- És... Nézze báró ur, beszéljünk okosan. Ön gazdag ember, ne sajnálja a garast, amikor talán az utolsó szerelméről van szó. Legyen nagylelkü... Legjobban célhoz juthat a szobalány segitségével.

- El fogja önt dugni az urnője hálószobájába... És ez a kis szolgálat, azt hiszem, megérheti önnek ezt az összeget.

- Jó, jó, - nyögte, szuszogta a bankár, aki arra gondolt, hogy eddig már vagy harmincezer frankjába került a kaland és ezért a rengeteg pénzért még semmi ellenszolgáltatást se kapott.

- Azonkivül, - szólott Corentin, - még ötezer frankot kell kérnem öntől Peyrade számára. Szegény Peyrade, - mondá és nagyot sóhajtott.

- Egy kis baleset érte... Elveszitett ötezer frankot a tizből. Reméljük, ön pótolni fogja ezt a kis veszteséget. De most egyelőre nem is ez a legfontosabb...

Szokott kifejezés volt ez a Corentin ajkán és rendszerint olyankor élt vele, amikor pénzt kért, de valahogyan egész könnyü, jelentéktelen dolognak akarta feltüntetni azt a summát, amelyet kért.

- Az, ha el akarja kerülni, hogy öreg napjaiban egy kinos csalódás érje, szerezze meg Peyradenak azt az állást, amelyre pályázik. Hisz mindössze arról van szó csupán, hogy Condreville gróf néhány jó szót szóljon érdekében a préfetnek... Mondja meg a grófnak, hogy olyan valakiről van szó, aki őt Simeuse urtól szabaditotta meg és biztos, hogy akkor a gróf se fog szabódni...

- Fogja, itt van, adja ezt Payradenak, - mondta a báró és öt darab ezres bankjegyet adott át Corentinnek.

- A szobalány jóban van egy Paccard nevü chasseurrel, aki a Provence-utcában egy kocsikölcsönző szolgálatában áll. Jó lesz, ha beszél ezzel a Paccarddal, általa megismerkedhetik a szobalánnyal, aki aztán majd becsempészi annak a hölgynek hálószobájába.

- És miért ne ismerkedjem meg közvetlenül a szobaleánnyal, annak a Paccard nevü embernek közvetitése nélkül?

- Azért, mert a szobalány nagyon szereti urnőjét és nem hiszem, hogy hajlandó lesz a maga jószántából árulásra. Ellenben egészen másképpen fest a dolog, ha Paccard ráparancsol. Paccardba szerelmes és ugy fél tőle, mint a tüztől. Ha Paccard azt mondja neki, csempéssze be a báró urat, hát biztos, hogy megteszi.

Persze ez az utóiratként hozzáfüggesztett jó tanács ujabb ötezer frankjába került. A báró odaadta a pénzt és még csak nem is nehéz szivvel, mert látta, hogy Corentinben olyan embert fogott, aki csakugyan célhoz is fogja vezetni.

Nucingen báró, akiben tuláradt az öröm, elhagyta az irodáját és egyenesen hazasietett, még pedig olyan fürgén, olyan boldogan, mint valami husz éves legényke, aki szerelmi légyottra készül.

Hazaérkezvén, a báró a kézipénztárából akkora összeget vett magához, amellyel boldoggá tehetett volna egy egész falut: ötvenötezer frankot. A pénzt szépen zsebrevágta, jó lesz ez, majd meglátja mire.

Ebéd után a báró becsöngette az inasát, Georgest és megbizta, menjen a Taitbout-utcába, beszéljen a Van Gobseck Esther asszony szobaleányával és mondja meg neki, hogy báró Nucingen beszélni szeretne vele. Sziveskedjék eljönni a báróhoz.

- Majd te aztán felvezeted hozzám a szobámba. Azt is mondhatod neki, hogy ha eljön, most holta napjáig megalapithatja a szerencséjét.

Georges elment a Taitbout-utcába, de minden rábeszélő képességét latba kellett vetnie, hogy valamiképpen rávehesse Europa-Eugéniát, tegyen eleget a báró kivánságának.

- Az asszonyom, - felelte a leány, - megtiltotta, hogy engedelme nélkül elmenjek hazulról és hogy szóba álljak ismeretlenekkel. Ha megtudja, hogy elmentem, még a helyembe kerülhetne, mert a nagysága biztosan kidob...

És még sok egyebet is mondott. Amire Georges hazament és elmondotta gazdájának, milyen erélyes lány ez az Eugénia, milyen hiven ragaszkodik az urnőjéhez és hogy semmi áron se akar eljönni. Többször megemlitette, hogy ő mennyit fáradt, csakhogy valamiképpen rávegye a makacs teremtést. Ez a nagy hüség ugy meghatotta a bárót, hogy a Georges érdemeit is jutalmazandóknak találta és ezért tiz darab arannyal lepte meg a derék inast.

Még csak aztán, hogy ezt a "fejedelmi" borravalót átadta a legénynek, még csak aztán kérdezte meg:

- Hanem abban az esetben, hogy ha az urnője ma éjjel ő nélküle talál kikocsizni, akkor este tiz órakor idejön.

- Jól van, - felelte a báró. - Este kilenc órakor majd bejössz hozzám, hogy felöltöztess, megfésülj és megborotválj... Mert azt akarom, hogy minél elegánsabb legyek... Most már én is hiszem, hogy meghóditom azt a nőt, vagy ha nem, akkor nem volna pénz a pénz.

Déli tizenkét órától egyig a báró azzal volt elfoglalva, hogy a haját fesse. Utóbb megfürdött a jeles bankár és egyáltalán olyan előkészületekkel volt elfoglalva, mint valami kis menyasszony, akinek holnap lesz az esküvője.

- Báró ur, - szólt a szobába belépve Georges, az inas, - itt van Eugenie kisasszony.

Egy perccel utóbb az Esther szobalánya ott állt a hatalmas bankár szine előtt. Nucingen kedvtelve vette szemügyre, aztán félig tisztelettel, félig irónikusan imigyen szólitotta meg:

- Igen, igen... De megmondta-e azt is, - kérdé a báró, - hogy most megalapithatja a szerencséjét, ha hiven megteszi, amit mondok, ha beszél az érdekemben a gazdájával és egyáltalán, ha az én szekeremet tolja.

- Bocsánatot kérek, de még tizezer frankért se tenném meg, amiket az imént mondott.

- Mert tisztességes leány vagyok, - válaszolta egy jól alkalmazott elpirulással a leány.

- Tisztességes, tudom, arról már hallottam... De mindenekelőtt tizezer frank is tisztességes összeg... aztán meg én még bőkezübben is megfizetem, ha kell, de tegyen le már végre erről a megátalkodott becsületességéről.

- A tisztességemen és becsületességemen kívül van még más akadályom is...

- Meglehet az is, hogy a báró ur nem tetszik majd az urnőmnek és tekintve az ön élemedett korát, ez szerfölött valószinü... És akkor az urnőm fel lesz háborodva ellenem, elcsap és a mostani helyem ugyancsak felér évi ezer frankkal...

- Évi ezer frank, mint kamat huszezer frank tőkének felel meg. Mit szólna hozzá, ha tőkésittetném ezt az összeget és egy összegben fizetném ki a huszezer frankot. Akkor maga, előre biztositva lenne, hogy nem veszit semmit.

- Ha ön igy fogja fel, az persze más, öregem, ez már nagyot változtat a kérdésen, - mondta kitörő örömmel Europa. - És hol az a pénz?

És egymásután leszámolt husz darab ezres bankót. Mialatt leszámolta a pénzt, az Europa szemét nézte, amelyben minden egyes ujabb bankó láttán felvillant a mohó sóvárgás... A báró számolt vele, hogy a bankói majd ilyen hatást gyakorolnak a kis szobaleányra.

- A huszezer frankkal, bár ur, megfizette ugyan a helyemet, de hát a tisztesség és a lelkifurdalás talán kutya?... Annak is megvan az ára... Kijárna érte egy kis fájdalomdij.

- Ön huszezer frankot adott az állásomért és ötezret a lelkiismeretemért, ugy-e?

- Hát mondjuk inkább megforditva, hogy husz ezer frankkal fizette meg a lelkiismeretemet és ötezerrel az állásomat. Igy legalább sokkal előkelőbb szinben fest a helyzet.

Összehajtogatott és külön tett a tárcájában huszonöt darab ezrest. Aztán meglóbálta a levegőben a tárcát és igy szólt a leányhoz:

- Ez a sok pénz mind a magáé, ha éjszakára elrejt az urnője hálószobájába. Feltéve persze, hogy őnagysága egyedül tölti az éjszakát.

- Jó, jó, ön most már nyugodt lehet, - válaszolta Europa, - én nekem azonban még mindig bizonyos feltételeim vannak...

- A legelső feltételem, hogy soha senkinek el nem árulja, hogyan került be a hálószobába...

- A második feltételem, hogy ha már meg is találná mondani, de a világ minden kincseért se árulja el, hogy én csempésztem be... Ezt is megigéri?

- Tudja mit? Hát az urnője fejére esküszöm, az pedig szent nekem, elhiheti, tekintve, hogy szerelmes vagyok beléje. Rendben van?

...Igy kupeckedett báró és cseléd, alkudozván a szerencsétlen Esther bőrére. És mindezt az ál-Carlos akaratából, aki ennek a szörnyü intrikának szálait is a maga görcsös, csontos ujjai között tartotta.

- Még figyelmeztetem valamire, báró ur... Az urnőm nagyon erős nő, félelmetesen izmos. És őrülten szerelmes de Rubempré urba... Olyan szerelmes belé, hogy még ha mindjárt egy millió frankot tenne is a lába elé, akkor se birhatná rá, hogy hütlenné legyen a kedveséhez, akit imád.

- Egészen komolyan... Bolondság, tudom, de ahány asszony, annyiféleképpen értelmezik a szerelmet.

- Ezek ketten, az urnőm és de Rubempré ur őrülten szerelmesek egymásba. Ritkaság, hogy Rubempré ur el ne kisérje éjjeli kocsikirándulásain az urnőmet... Ma véletlenül egyedül lesz az urnőm, tudom, hát megtehetem, hogy önt elrejtem a szobámba addig, amig az urnőm haza nem érkezik. Ha aztán egyedül tér pihenőre - ami több, mint valószinü - akkor önt becsempészem a szobámból ő hozzá. Pontban éjfélkor jelenjék meg nálunk. Majd én nyitok ajtót és bevezetem a szobámba. Elővigyázatosságból vegyen magához harmincezer frankot, hátha még valami szolgálatot teszek, amiért külön borravaló jár. Nem tudhatjuk... Aztán meg a szobalányok becsületességével is ugy vagyunk, mint a fiakkerekkel... Éjfél után nagyobb a taksa.

Haragudott az ostoba tékozlásért, de azért félegykor éjjel már ott volt az Esther lakásán, ahol Europa egy szük kis cselédszobába rejtette el. Szegény bárónak fáradt ereiben most lüktetve járt a vér, a szeme majd kiugrott, olyan izgatott volt. Lihegett, fujt, szuszogott, egyáltalán olyan volt, mint valami tulfütött gép.

- Százezer tallér árat izgattam magamat abban a nagy várakozásban - erkölcsileg, - mondá utóbb Tilleulnek, amikor erről az éjszakai kalandjáról beszélt vele.

A báró izgatottan hallgatta az utcáról néha-néha felhallatszó neszt. Várt. Végre, ugy hajnali két óra felé egy kocsi állt meg a palota kapuja előtt. A kocsi aztán elrobogott. Valamivel utóbb becsengettek kivülről... Esther jött haza... A báró szive most olyan vadul ugrált, dobogott a fehér mellény alatt, mintha ki akarna szökkenni a báró kebeléből. Boldog volt.

Egy negyed óra multán Europa bejött érte a szobába, hogy a megállapodásuk szerint most becsempéssze.

Nucingen felkelt, hogy nyomban eleget tegyen a szobaleány felszólításának. Olyan izgatott volt, akkorákat szuszogott, hogy Eugenie rászólt:

- Vastag elefántom, - ismételte tetszelegve a báró és nagyot nevetett. Aztán lábujjhegyen lépdelve ment tovább, óvatosan, mintha tüzes vason járna.

- Nesze, fogd és számold meg, - mondta a báró, átadván Eugénienek az előre kikészitett huszonötezer frankot.

- Ez kevés, - jegyezte meg Eugénie, aki megszámlálta a pénzt, amire a báró nem is gondolt. Ez csak huszonötezer. És én harmincezret kértem.

Olyan fenyegető hangon kérdezte ezt, hogy a báró megijedt és menten nyugtatni, csillapitani kezdte a szobaleányt.

A báró még ötezer frankot adott. Most már összesen harminc darab ezres bankjegyet.

Eugénia eltünt a pénzzel és még csak vagy öt perc multán tért vissza. Akkor odasugott a bankárnak:

Azzal ujra kisurrant. Nucingen, akinek Eugénie az imént megmutatta a járást; most egyszerre benyitott a hálószobába.

Egészen megrökönyödve nézte az elébe táruló látványt. Azt hitte Estherre akad majd itt és ime olyan valakivel akadt össze, aki külsőnek dolgában homlokegyenest ellenkezője volt Esthernek. Szőke volt, holott ő egy feketehaju nőbe volt szerelmes és gyengéd hajlásunak tetszett, pedig ő egy erőteljes vonalu nőre számitott.

- Mi?... Mi az?... Kicsoda maga? - pattant fel haragosan az angol nő és csengettyühöz nyult, de hasztalan várta, a csengettyü nem adott hangot.

- Elvágtam a csengettyü-vezetéket, - vallotta meg szégyenkezve Nucingen, - de ne féljen gyermekem, rögtön elmegyek. Ugy látszik, valami tévedés van a dologban, de ez a tévedés mindenesetre harmincezer frankomba került. Harmincezer frankot dobtam ki az ablakon... De mindegy... Csak azt az egyet mondja meg szépséges hölgy... Ön a Lucien de Rubempré kedvese.

- De mennyire! - mondta léha jókedvvel az angol nő. - De hát maga kicsoda? - kérdezte aztán.

- Megcsalt ember? Hát miért nem vigyáz jobban a feleségére? - mondta tréfásan az ál-Esther.

- Engedje meg, hogy holnap valami ékszert küldjék önnek emlékül?.. Legalább nem fogja elfeledni, hogy báró Nucingennel volt dolga...

- Ó, csak tessék! Küldje azt az ékszert. Minél szebb legyen. Meg lehet győződve róla, hogy jó szivvel fogadom. Jobb szivvel, mint magát, maga kövér magánlak-sértő.

- Még egyszer bocsánatot kérek, kedves nagysád! Ön igazán királynői egy falat, én azonban, fájdalom, csak egyszerü bankár vagyok és elmultam hatvan esztendős... De azért még csak most, hogy önt látom, most értem, mennyire szerelmesnek kell lennem abba a nőbe, akit keresek, ha nem rogyok le rögtön az ön lábai elé. Ha nem lennék olyan végtelenül szerelmes belé, az ön látása bizonyára még az emlékét is kiirtotta volna belőlem.

- Nem is hittem volna, hogy maga ilyen szépeket tud mondani, - ingerkedett vele még az angol nő.

- Ó! - kiáltott fel méltatlankodva Eugenie-Europa. - Egy idegen ur van a nagyságos asszony hálószobájában? Hallatlan botrány! Segitség!

- Ne kiabáljon. Inkább azt mondja meg, igaz-e, hogy pénzt kapott tőle, hogy becsempéssze ide? - kérdé az angol leány.

- Nem igaz, nem igaz, nem igaz! - erősködött Eugénia. - Már csak azért se lehet, mert ön, asszonyom, meg én együttvéve se érünk meg harmincezer frankot.

Azzal Eugénia elkezdett tolvajt kiabálni, segitségért orditott, ugy, hogy a báró egészen elképedt és végül is ijedten menekült az ajtó irányába. Europa utolérte és dühösen tuszkolta.

- Vén gazember! - kiáltotta, - elárultál az urnőmnek? Megrágalmaztál? Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg.

A szerelmes báró csak nagy üggyel-bajjal került ki ebből a helyzetből, de az utolsó pillanatban még Eugénie olyan erélyeset rugott rajta, hogy a bankár szinte lehempergett a lépcsőn. Még csak amikor leért, akkor szedte össze magát valamennyire. Azután baj nélkül eljutott a boulevard sarkára, ahol már várta a hintója.

- Az az átkozott szobalány, - fakadt ki a báró Georges, az inasa előtt, aki természetesen élénk érdeklődéssel kérdezte, hogy és mint mulatott, az az átkozott szobalány ellopta harmincezer frankomat...

- De én vagyok az oka, - vádolta meg magát Nucingen. - Én vagyok az oka... Ugy viselkedtem, mint valami éretlen suhanc.

- És igy most egészen hiába öltözködött igy ki a báró ur? - kérdezte résztvevőn az inas.

- Georges, meghalok bánatomba... komolyan mondom... Mit ér az élet Esther nélkül Meglátod, meg fog repedni a szivem...

Mert a nagy bánatok óráiban az uraknak mindig az inasaik a legmeghittebb barátaik. Előttük öntik ki szivük keservét és ilyenkor az inas a legjobb vigasztaló...

Két nappal az imént elmondott jelenet után történt, hogy Europa sokkal vidámabban, mintsem azt le lehetne irni - mert a mimikáját nem lehetne megrögziteni papiron - elbeszélte az est lefolyását az álspanyolnak, aki Luciennel ebédelt éppen, bizalmas együttlétben.

- Vigyáznunk kell, hogy a rendőrség bele ne üsse orrát a dolgunkba. Ha a rendőrség beleavatkozik, meglehet, hogy az utolsó pillanatban elveszitjük a játszmát, talán éppen akkor, amikor azt hisszük, hogy már nyertünk... Légy résen te is... Most egy különösen merész vállalkozásba kezdtem, amely ha ügyesen viselkedünk, csalhatatlan eredménnyel kecsegtet. Azt hiszem, sikerülnünk fog leszerelni a bárót és valamennyi kémjét. Ha megteszed, amit mondok.

- Azt mondod neki, hogy a véletlen egy különös tréfája ugy hozta magával, hogy Nucingen báró halálosan beleszeretett abba a nőbe, akit Lastignac rejteget... Ezen Sérizyné asszony mindenesetre jóizüt fog kacagni...

- Aztán tedd hozzá, hogy Nucingen annyira szerelmes Lastignac kedvesébe, akit Rastignac ugy tüntet fel, mintha a te szeretőd volna... mondom, olyan őrülten szerelmes belé, hogy titkos rendőrökkel és besugókkal kémlelteti annak a nőnek minden mozdulatát... Sőt kémleltet téged is.

- Várj csak. Megmondod Sérizynének, hogy ez a kémleltetés nagyon kellemetlenül érint téged, részint mert feszélyez, részint meg, mert árthat a reputációdnak és tönkre teheti a Grandieu kisasszonnyal kötendő házasságod tervét. Hát érted már most az egész mondanivalódat?

- A célja? A célja az, hogy végül kérd meg a grófnőt, akinek férje miniszter, hogy vegye rá a férjét, vesse latba minden befolyását a rendőrségen és gátolja meg, hogy utánad leskelődjenek. Vagy ha ezt nem akarná megtenni, intézkedjék legalább, hogy a rendőr-préfetet fogadjon... Kérhetsz egy ajánló-levelet is a préfethez.

- Aztán, ha ott leszel a préfet előtt, fakadj ki méltatlankodva, hogy leselkednek utánad és hogy ez annyival kellemetlenebb neked, mert hiszen éppen most - ezt bizalmasan közöld vele - fontos politikai missziód lesz. Mondd meg neki, attól tartasz, hogy politikai leselkedésről van szó, amely mögött valami összeesküvést gyanitasz. Közben adózz bőven elismeréssel a préfet kiváló tulajdonságainak, a bölcsességének, szóval csald lépre. Megjegyzem, hogy a méltatlankodásodban légy nagyon előkelő és ne háborodj fel tulságosan... Jegyezd meg, hogy nem haragszol a kémekre, nem akarod őket megbüntettetni, de kellemetlenek a tolakodásukban. Kérd meg, szóljon rá kissé e tulbuzgó emberekre. Minél előkelőbben és fenhéjázóbban beszélsz a préfetvel, annál gorombábban fogja leszidni az embereit. És akkor megint nyugodtak lehetünk majd és ujra visszahozhatjuk majd Esthert, aki bizonyára halálra unja már magát a rejtekhelyén.

Az akkori préfet egy izig-vérig hivatalnokember, volt, ami többek között azt is jelenti, hogy a személyi éleslátás sehogyan sem tartozott tulajdonságai közé. Ellenben rövidlátó volt, majdnem vak, szerfelett hiszékeny. Az ál-Herrera számitása fényesen bevált ezzel az emberrel szemben. Amikor Lucien eljött hozzá panaszkodni, a préfet nagyon udvariasan fogadta, már csak azért is, mert hiszen egy miniszternek ajánlólevelével jött hozzá.

A préfet meghallgatta Lucien panaszát, aztán eszébe jutott, hogy néhány nap előtt Nucingen báró járt nála és Peyrade felől kérdezősködött. Most azonnal arra gondolt, hogy talán a báró kémlelteti Lucient és anélkül, hogy tovább is érdeklődött volna ennek az intrikának részletei iránt, a legkészségesebben megigérte Luciennek a pártfogását. Sőt még köszönetet is mondott neki, amiért egyenesen hozzáfordult panaszával, nem pedig valamelyik magasrendü pártfogójához, akinek részéről a préfet talán bizony még orrot kapott volna.

...Ezekután Lucien nagyon vidáman és teljesen nyugodtan vett bucsut legujabb jóakarójától és pártfogójától.

Egy reggelen, amikor Peyrade a rendes szokása szerint a David-kávéházba tartott, hogy a kávéját elköltse, azután egy polgári ruhába bujt csendőr szólitotta meg:

- Nem olyan nagy szerencse... Majd maga is belátja mindjárt, ha megtudja, hogy azért akartam elmenni önhöz, mert rendeletem van, hogy előállitsam...

Peyrade nem ellenkezett, kocsiba szállt a csendőrrel és elhajtattak a rendőrségre.

A rendőrségen egyenesen a prefet elé vezették. Az első percben arra gondolt Peyrade, hogy talán a báró Nucingen ajánlatára hivták ide és a kinevezését közlik vele, kevéssel utóbb azonban keservesen kellett meggyőződnie gyászos tévedéséről. Mert éppen az ellenkezőjéről volt szó. A rendőr-prefet csunyán leszidta, amiért másokat molesztál, leselkedik és közvetve az egész rendőrséget kompromittálja.

- Igen, igen - toporzékolt a prefet - most már értem az okát, hogy miért kószál maga állástalanul és miért kellett annyiszor elcsapni. Szerencsétlen ember, hát annyira elbárgyult már, hogy azzal se számol immár, hogy tolakodásával minő kellemetlenségeknek teszi ki önmagát és tesz ki bennünket?

Peyrade ugy érezte, mintha villám sujtotta volna. És a csapás akkor vált legsulyosabbra, amikor a prefet tudomására hozta, hogy büntetésből megfosztatik attól a kis nyugdijtól is, amely eddigelé kijárt neki, azonkivül pedig ő maga is a legszigorubb rendőri felügyelet alá kerül.

Az agg Peyrade a világ legnyugodtabb arckifejezésével fogadta ezt a hideg zuhanyt. Érezte, hogy most mindenét elveszitette ezen a játékon, de igyekezett legalább, hogy még a veszteségében is nobilis játékosnak mutatkozzék. Lydiának apja arra számitott, hogy álláshoz jut és lám, mi lett a sorsa: most barátjának, Corentinnek, kegyelemgarasaira lesz ráutalva.

- Valamikor magam is voltam rendőrprefektus és éppen ezért kitünően bele tudom magamat élni az ön helyzetébe uram...

- Bocsánat prefet ur, nem akartam önt megbántani. Mindössze azt kivántam mondani, hogy ön nem ismer engem. Amiket pedig szidásként mondott nekem, arra nézve csak azt akarom megjegyezni, hogyha mint volt prefektushoz intézte hozzám szavait: igazságtalanul szigoru volt, ha pedig, mint jelenlegi besugóval beszélt velem, viszont tulságos elnézést tanusitott.

Peyrade ezen még jobban nekibátorodott és most már emeltebb hangon folytatta:

- Csak arra kérem önt uram, kegyeskedjék emlékezetébe vésni, amit most mondandó vagyok...

- Nem akarok beleavatkozni az ön rendőrségének ügyeibe, se belekontárkodni az ön irányitó gondolataiba. Csupán azt kivánom megjegyezni, hogy ha kettőnk közül az egyik e pillanatban rossz utra terelődött, az a valaki nem én vagyok: az ön legalázatosabb szolgája, hanem - amint azt még be fogja látni valamikor - ön!

Azzal köszönt és eltávozott, a faképnél hagyva a prefektust, aki sehogyan se birt magához térni csodálkozásából.

Az aggastyán megtörten vánszorgott haza és szivében tele volt haraggal Nucingen ellen. Biztosra vette, hogy egyesegyedül csak ez a kövér bankár lehetett az árulója annak a nagyszabásu tervnek, amely a Contenson, Corentin és Peyrade agyában forrongott.

Peyrade azt hitte, hogy Nucingen most a nyomára bukkanván Esthernek, ezen a módon akar megszabadulni tőlük és igy akar kibujni a fizetési kötelezettség alól.

- De megállj! - fenyegetődzött magában. - Engem nem rázol le olyan könnyen! És ha kell, tudni fogom, hogyan vegyek bosszut! Adta bárója, te ugyan megérzed még az én főztem izét!...

Igy morgott, zsörtölődött, haragudott és merem állitani, hogy Peyrade ezen az egyetlen éjszakán jó tiz esztendővel öregedett.

Utóbb összetalálkozott Corentinnel és természetesen nyomban elpanaszolta neki a történteket. Beszélgetés közben egyszerre csak elébe tárult, micsoda sivár perspektivának néznek elébe, ő meg a leánya; erre könny buggyant ki az öregnek szeméből, nem önmagáért sirt, aki mindenhez hozzászokott már, hanem a leányáért zokogott, akit bálványozott.

- Nem kell mindjárt elveszteni a fejedet... Majd szépen utána járunk a dolognak...

- Nem biztos. Tévedhetünk... Azt hiszem, hogy ez a vén kaján sokkal inkább ki van szolgáltatva, sokkal is több titkát tudjuk, semhogy ki merne szolgáltatni bennünket... Majd én kikémlelem...

- És kitudom, hogy mi ujság nála. Hogy meghóditotta-e azt a nőt... Ne essél kétségbe.

Ezt a simahangu, nyugodt beszélgetést most egy az utcáról felsivitó füttyszó zavarta meg.

- Ez Contenson lesz, - mondotta Peyrade és egy égő gyertyát tett ki, jeladás gyanánt az ablakba.

Egy perccel utóbb a hüséges Contenson már ott állt Corentin és Peyrade előtt, akiket különben szinte babonásan tisztelt, mert rendőri lángelméket bámult bennük.

- Ott kártyáztam a Palais Royalban és minden vagyonkámat sikerült leadnom. Amikor mindent elvesztettem, körülnéztem, nem akad-e valahol ismerősöm... És ki találja el, kit láttam meg?

- Georgesot? Lehetetlen! - fakadt ki Peyrade, aki tudta, hogy Nucingen kegyelte e régi, meghitt szolgáját.

- Előfogtam Georgest, fizettem neki egész sereg pálinkát és elkezdtem faggatni minden felől...

- Beszélj már, beszélj, nem látod milyen türelmetlenül lessük azt a lassu folyásu, ostoba szavadat. Miket mondott Georges?

- Elmondta többek között, hogy a báró elment a Taitbout-utcába, abban a biztos hiszemben, hogy ott tölti majd az éjszakát és betekintést nyer a menyországba. És tudjátok mi történt?

- Nem, de közel volt hozzá. Mert a báró, amikor belépett a szobába, nem az ő szerelmes ismeretlenjét találta ott, hanem egy idegen angol hölgyet... Rettenetes csalódást érzett, annál rettenetesebbet, mert harmincezer frankjába került a dolog... Csekélység. Ez az ember nagynak hiszi magát, amiért apró dolgokat csinál nagy tőkével, holott az igazán zseniális emberre éppen az ellenkező lenne a szabály. A báró szánalmas állapotban ért haza.

- Amikor meghallottam, hogy megszidták a prefekturán, vallomásra birtam az inast.

- Csak azt szeretném tudni, hogy ki az, aki tul járt az eszemen? - mondta Peyrade.

- Majd azt is megtudjuk, - felelte Corentin. - Légy eszeden Peyrade. Ne hamarkodd el a dolgot. Egyelőre engedelmeskedned kell a préfetnek.

- Nucingen elég gazdag hozzá, hogy eret vágjanak rajta, - válaszolta Contenson, - még a bőre alatt is pénz van.

- Tőle akartam megszerezni a Lydia hozományát, - sugta Corentin fülébe Peyrade.

- Mit szól hozzá, micsoda vakmerő müveletre vetemedett az öreg. Azon a pénzen akarná férjhez adni a lányát, amelyet igy szerez. Haha, egész jó vigjáték volna, én ezt a cimet adnám neki: "Egy uri leány hozománya".

Peyrade, amikor magára maradt, tovább is azon töprengett, hogy ki árulkodhatott reá a préfetnél.

Hála Europa ügyességének, a Lucient terhelő adósságnak egy jelentékeny részét kifizethették, ami aztán ujra megerősitette a hitelezők megingott bizalmát. Lucien és az abbé egy időre most megint föllélegezhettek. Ugy érezték magukat, mint az üldözött vad, amely üldöztetése közepette percnyi nyugsághoz jut. Lucien, aki vakon engedelmeskedett mentorának, eközben hiven kitartott Sérizy asszony mellett. Ő maga is megértette, hogy nem szabad abba a gyanuba keverednie, mintha egy kitartott nőnek lenne a kedvese. És sürün eljárt a Boisba is, hogy a hercegkisasszonnyal találkozzék, akit most csak távolból láthatott.

A rákövetkező napon, hogy Esthert az erdőkerülő házába rejtették, az ál-abbé megjelent a leánynál és három kötelezvényt iratott vele alá, az egyiket 60.000 frankról, a másikat 120.000 frankról, a harmadikat is ugyanannyiról, összesen háromszázezer frankról vett tőle kötelezvényt. Nem egyszerü bont, hanem kötelezvényt, ami azt jelentette, hogy a szerencsétlen adós a tulajdon testével és személyes szabadságával áll jót tartozásáért. Aki ily módon vállalt tartozásának nem tett eleget, öttől-tiz évig terjedő fogházbüntetésnek tette ki magát. Esthernek természetesen fogalma sem volt arról, valamint arról sem, hogy mit ir alá.

- Arról van szó, - mondta Esthernek a spanyol, - hogy Lucient kirántsuk a hinárból. A fiunak sok az adóssága, talán ezzel a háromszázezer frankkal elrendezhetjük a dolgot.

Aztán hat hónappal antedatálta a kötelezvényeket és egy a rendőrség által igazságtalanul mellőzött zugbankár javára állitotta ki őket. A zugbankár egyike volt a legvakmerőbb iparlovagoknak, Páris közelében, Boulognéban született, egy végrehajtónak volt a fia és Georges Marie Destournynak hivták. Az apja kitünő nevelésben részesitette, tanittatta, de ez volt az ifjunak egyedüli öröksége, amikor az apja 1824-ben elhunyt. Kevéssel utóbb azután a jeles ifju már megtagadta apját, amennyiben a névjegyeire igy nyomatta a nevét:

Ez a névjegy bizonyos arisztokratikus parfümöt kölcsönzött neki. Röviddel utóbb már hintót bérelt, inast fogadott, klubokba járt.

Honnan került neki minderre? Mindjárt kiderül. A jeles ifju egy sereg kitartott nőnek volt bizalmasa és az ő pénzükkel játszott a tőzsdén.

Valamikor fénykorában Georges Destourny, aki szép fiu volt és alapjában véve nem rossz ember, néhány hónapig nagyon kegyelte Esthert; bőkezüen bánt vele, ajándékokkal halmozta el, igazi rablóvezér módjára. Az ál-abbé arra alapitotta számitását, hogy a hirhedt csaló még mindig jó szivvel van az amolyan fajta nők iránt és szivesen kisegiti őket kisebb-nagyobb pénzzavaraikból. Destourny, akinek sikerrel együtt nőtt az ambiciója, kevéssel a bukása előtt egy Ceriset nevü emberrel társult, aki vidékről került Párisba szerencsét próbálni.

Ceriset valahogyan kikerült a bajból s rendezni igyekezett a társa zilált ügyeit. Az ál-abbé most vele akarta leszámitoltatni a kötelezvényeket és tudta, hogy nem csalódik számitásában; Ceriset szivesen belemegy a szinlelt hitelmüveletbe, különösen, ha azt tudja, hogy olyan valaki áll a leány mögött, aki szivesen fizeti helyette a vállalt adósságot.

Az ál-abbé egy napon felkereste a bankárt. De nem a rendes papi talárjában állitott be hozzá, hanem erre az alkalomra egy angol lord külsejét öltötte fel. És igy mutatkozott be Cerisetnek:

- William Barker vagyok. Destourny ur hitelezője. Jól ismerem az önök üzleti ügyeit, tudom, hogy ön még mindig vele dolgozik, szövetségese neki és állandó érintkezésben van vele. Megdönthetetlen bizonyitékaim vannak erre. Éppen ezért jónak tartanám, ha talán csukott ajtók mögött, négyszemközt tárgyalhatnánk.

- Halkabban, uram, halkabban, - szólt Carise, azzal odasietett az ajtóhoz és magukra zárta. Majd visszatért angol látogatójához és megkérdezte: - Mit kiván tőlem?

- Istenem, - szólott az angol, - az történt, hogy az a Destourny bizonyos kötelezvényeket számitoltatott le velem. Biztositott róla, hogy behajtható lesz az értékük. Legyen nyugodt, nem azért jöttem, hogy most önön vegyem be ezt a pénzt, hanem csak azért, hogy megkérjem, hajtsa be ön a tartozást. Destourny neve nem szerepelhet a pöriratokon, önről pedig mindenki tudja, hogy átvette az ő csődtömegét.

- Sebaj, de ne feledje el, hogy kénytelen vele. Ha nem tenné meg, önmagának ártana. Végre is miről van szó? Hogy pörösitse ezt a követelést. A költségeket én viselem és ha befolyik a pénz, szivesen juttatok belőle önnek is. Most már aztán Ceriset sem ellenkezett.

Megindult a pör, a kereskedelmi biróság végzést adott ki, hogy vezessenek foglalást Esthernek minden holmijára. Igy lett Esthernek háromszázezer frank adóssága, melyért személyes szabadságával kellett felelnie. Annak idején az ilyen szimulált hitelmüveletek éppenséggel nem voltak ritkák.

De Carlos nem érte be ennyivel. Ő még jóval többet akart kihuzni a szerelmes bárótól. Még pedig igy: Kitanitotta Ázsiát, hogy a báró közelébe férkőzzék és ugy adja ki magát, mint aki alapos ismerője a szép ismeretlen dolgainak. Az irók az erkölcsrajzaikban eddigelé gyakran szerepeltették az uzsorást, az uzsorás asszony azonban még mindig elég ismeretlen tipus, Carlos most erre a szerepre tanitotta ki Ázsiát, akinek külseje különösen megfelelt ennek a föladatnak.

De meg ki is öltöztette. Furcsa, kopott, elnyütt selyemruhát vásárolt neki, amely a ráhimzett nagy virágokkal ugy festett, mintha valamikor függöny lett volna. Vett még aztán neki egy rongyos csipkekendőt és ahogy azt magára öltötte, szinte leritt róla, hogy ez a nő másokat szipolyoz és a mások nyomorusága az ő tőkéje.

- Na, most aztán, - szólt Ázsiának Carlos, - fondd be ügyesen a bárót. Hizelegj neki, mutatkozzál félénknek, bizalmatlannak és pirits rá, amiért a rendőrség szolgálatát vette igénybe. De add egyben azt is az értésére, hogy te nem félsz a rendőrségtől, mert a világ valamennyi rendőre sem elég erős hozzá, hogy elbánjon veled és rábukkanjon a szép ismeretlenre. Ha aztán igy jól ráijesztettél, akkor ugy bánhatsz vele, akár valami inassal.

Nucingen, akit Ázsia kijelentései csakugyan megijesztettek, készségesen engedelmeskedett a nőnek és elment oda, ahova Ázsia akarta, a Saint Marc-utca egyik házának elsőemeleti lakásába, hogy megbeszéljék a dolgokat.

Ázsia azt mondta, hogy ez az ő lakása, pedig csak kölcsön kérte erre az alkalomra valakitől, akinek aztán busásan megfizették ezt a szolgálatát.

Eközben a végrehajtók sürün jártak Esther lakására és egyre közelebb jutott a lejáró fizetési meghagyások terminusa.

Az ál-abbé öt- vagy hatszor elvezette Lucient, az ő elrejtett foglyukhoz, mert attól tartott, hogy a nagy epekedés még rovására lehetne a nő szépségének.

Az ilyen kirándulások alkalmával rendesen kis sétára indultak mind a hárman, majd letelepedtek a domboldalon és onnan nézték az elébük táruló természet csudás képét.

- Gyermekeim, - szólott Carlos, - az álom véget ért. Te, leányom, nem fogod viszontlátni Lucient, vagy, ha találkozol vele, ugy kell tenned, mintha csak futólag ismerted volna.

- Elérkezett hát az én halálos itéletem! - mondotta a nő és nem sirt csak egyetlen könnyet is.

Carlos most fesztelenül, a szavak megválogatása nélkül, sőt itt-ott kegyetlenül, megmagyarázta a Lucien veszedelmes helyzetét. Kifejtette, micsoda bajba került az ifju, hogy baj van a hitelezőivel és meginog a poziciója a Grandieu hercegék palotájában is. Mindez ellen védekezni kell, még mielőtt késő lenne. Aztán ecsetelte, hogy ha minden jól megy, milyen fényes, milyen dicső jövő vár Lucienre és azzal fejezte be előadását, hogy tisztára Estheren fordul meg most a fiu jövendő sorsa. Ragyogó lesz-e az, aminőnek most a torlódó veszedelmek órájában látszik.

- Ugyszólván semmit... Csak azt, hogy vakon engedelmeskedik nekem, - felelte Carlos. - És meglátja, nem lesz panaszra oka. Magától függ csak, hogy önmagának is fényes jövőt biztositson. Mert miről van szó? Arról, hogy kedvesévé legyen egy dusgazdag embernek, akit nem szeret... Hát ez nem olyan nagy dolog... És ha majd kikerültünk a csávából és nem lesz rá többé szükségünk, akkor eldobjuk őt magunktól... De akkorra már maga is olyan gazdag lesz, hogy boldogan élhet majd... És ott folytatja Luciennel a szerelmet, ahol abbahagyták... Boldogok leszünk mindhárman...

- Boldog? Én?... - mondta Esther és az ég felé veté könyörgő tekintetét.

- Mit akar? - rivalt rá Carlos. - Öt esztendeig most olyan boldogan élt, mint valaha az első emberpár a paradicsomban... Hát a most következő időben éljen az emlékeinek és meritsen belőlük erőt és vigasztalást.

- Nem lesz nehéz, mert mindig ki fogom tanitani rá... igy például ma este... Ma este maga visszatér Párisba...

- És még valamit. Amaz ember előtt soha el ne árulja, hogy maga közel hat esztendőn át Lucien kedvese volt...

- Ha megkérdik, mit csinált eddig, merre járt, mondja azt, hogy egy gazdag angolnak volt a barátnője, aki mindenüvé elvitte magával... És sokat utaztak idegen országokban, maga se tudja, hol és merre.

- Mondja majd, hogy rettenetesen féltékeny volt az az angol. Régebben maga elég pajkos leány volt, szerette az efajta tréfát és szerette, ha rászedett másokat... Most is csak ez lesz dolga... Mondtam, változzék vissza olyanná, aminő valamikor volt...

...Láttatok-e már valaha papirsárkányt, gyermekeknek ezt a kedves játékszerét? A sárkány felröppen a levegőbe, aztán arra megy az uton egy járókelő és mulatságból elmetszi a kötelet, amelyen a sárkány felszállt... Most még büszkébben röppenhetne a papirszárny... De nem röpül. Hanem fejjel előre, lebukik a levegő-égből vissza a porba, a sárba. És igy járt az Esther lelke is, mialatt a leány Carlosnak rettenetes tanácsait hallgatta...

Egy álló hét óta Nucingen báró minden áldott este eljárt a Saint-Marc-utcába. Ázsiához, aki Saint Estéve asszony néven lakott ott az ez alkalomra kibérelt lakásban.

Ázsia ügyesen játszotta a szerepét, olyan ügyesen hogy Carlos nagyon meg lehetett elégedve. Minden este fogadta a bárót, meghallgatta a sóhajtozásait, a szerelmes nyöszörgéseit, az epekedését a szép ismeretlen után, de sem a sóhaj, sem a nyöszörgés, sem az epekedés nem birhatta rá, hogy lejebb szállitsa igényeit a báró urral szemben.

A báró pedig dühöngött, toporzékolt, haragudott. Néha megemberelte magát és pár ezer frankkal már többet is kinált Ázsiának, mint addig, de még mindig nem azt az összeget, amelyre a vakmerő asszony igényt tartott. Veszekedésről-veszekedésre és tizezer frankról tizezerre, végül is eljutottak odáig, hogy Nucingen báró immár hatvanezer frankot ajánlott fel Saint-Estéve asszonynak, aki azonban makacsul utasitotta vissza az ajánlatot.

Végre aztán egy hányatott éjszaka után, amely végig megérttette Nucingennel, hogy mily őrült mód szerelmes ő Estherbe, a báró rászánta magát, hogy kiszurkolja azt a százezer frankot, amelyet Ázsia Estherért kivánt.

Amikor másnap a báró megjelent az állitólagos Saint-Estéve asszonynál, nyomban be is jelentette neki, milyen nagy és döntő fontosságu elhatározás született meg benne az éjszaka.

- No, csak ne bánd meg. Megéri, - vigasztalta Ázsia. - Biztositalak, adtak már nagyobb árat is nőkért, akik nem érték fel ezzel. Mert nagy különbség van ám nő meg nő között...

- Jó, jó, de hát hol van a szép ismeretlen... Végre valahára mégis csak tudni szeretném.

- De mennyire... Egy Louchard nevü kereskedelmi detektiv nyomoz utána, hogy letartóztassa és az adósok börtönébe szállásolja a sok adóssága miatt... Magam is ötvenezer frankot adtam neki kölcsön...

- Huszonötezret készpénzben... De ötvenezerről adott irást... Mert látod, ez a nő maga a megtestesült becsületesség... Erre eljött hozzám és könyörögni kezdett, ahogyan csak ő tud könyörögni, hogy igy meg ugy, édes jó Saint Estéve-né kérem, bepöröltek adósságért és nem tudom kifizetni. Segitsen rajtam, adjon kölcsön huszonötezer frankot... Betábláztathatja a szivemre... Ezt mondta... Láttam jó szive van a kicsikének, meg lehet terhelni pár ezer frankkal, hát megadtam neki, amiért ugy rimánkodott.

- Pénzt azóta még nem láttam ugyan tőle, de nem baj, azért nyugodt vagyok... Meg fogom kapni. Most is egyesegyedül én tudom, hol van az a szegény, szerencsétlen kis nőcske. Ha igy, ingyen árulnám el a rejtekhelyét, az én kis pénzecském bánná. Már pedig azt csak nem kivánhatja a báró ur...

- Azelőtt régebben a Taitbout-utcában lakott... De onnan menekülnie kellett, éppen a sok adóssága miatt, meg mert mindenét lefoglalták. Erre aztán átadta a lakását egy angol hölgynek, akinek az a senki kis Rubempré volt a kedvese. Rubempré olyan féltékeny volt az ő angol nőjére, hogy napközben ki se eresztette az utcára, hanem csak éjjel mehetett és akkor is csupán zárt hintóban... Egyszer aztán összevesztek ezek és szakitottak... Azt hiszem azért, mert annak a rongyos kis Rubemprének nem volt elegendő pénze hozzá, hogy olyan nőt tartson!...

- Miért, talán bizony Rubempré is hozzád jött pénzért... Neki is betábláztál valamit a szivére?

- Nem a?... Férfiaknak én nem kölcsönzök. Csak szép nőknek. Mindig azok a legjobb adósok.

- Jól van, - mondta most a báró. - Hátha hajlandó vagyok lefizetni neked azt a százezer frankot... Mikor és hol találkozhatom akkor a szép ismeretlennel?

- Hallgass ide. Mondjuk, hogy ma este például eljössz kocsin a Gymnase-szinházzal szemben levő oldalra. Az ugyis utba esik... Majd állj meg a Sainte-Barbe-utca sarkán... Ép már ott várni fogok rád... Akkor aztán ketten együtt felkeressük az én szépséges jelzálogomat.

- Aztán, amit te még nem is tudsz. Ha Esther lebontja a haját, a hajtömeg ugy eltakarja, mint valami sátor.

- Majd váltig gyönyörködhetsz benne... Én csak egy tanáccsal szolgálok neked.

- Hogy jól vigyázz majd a kicsikére és rejtsd el a világ szeme elől, hacsak nem akarod, hogy nagyon sok pénzedbe kerüljön.

- Mert tömérdek az adóssága. És ha a hitelezői valahogyan rátalálnak, bizonyára az adósok börtönébe hurcoltatják, ahonnan majd aztán neked kell őt kiváltanod.

- Nem lehetne-e talán még előbb visszaváltani az adósleveleit, mielőtt elviszik az adósok börtönébe?

- Azt nem tudom... Majd te járj utána... Én nem ártom magamat az ilyesmibe, amihez nem értek.

- Jó, jó, majd én elrendezem a dolgot, - mondta Nucingen és ravasz képet öltött. Majd én felcsapok pártfogójának... Akkor nyugta lesz az uzsorás, szipolyozó hitelezőitől.

- Jól is teszed... Ez a lány megéri... De aztán figyelmeztetlek, jól bánj vele, mert fényüzéshez, gazdagsághoz szokott ám a kicsike... Bizony, öregem... Ha nem lenne tékozló, kétezer frankot se adtam volna neki kölcsön, nem hogy huszonötezret.

Azzal a báró hazament és ujra nekifogott a nászi öltözködésnek, ugy, mint azon az estén, amikor Eugénie-Europa olyan siralmasan becsapta, kicsalván tőle harmincezer frankot.

Kilenc órakor, amikor a báró megjelent a találka helyén, Ázsiát már ott találta. A förtelmes asszony már várt rá. A nő most beszállt hozzá a kocsiba.

- Hová? - felelte Ázsia. - A Perle-utcába... Majd valamelyik ház előtt álljon meg a kocsisod... A többi az én dolgom lesz.

Amikor odaértek és kiszálltak a kocsiból, az ál-Saint Estevené asszony egy undoritó mosoly kiséretében imigyen szólt Nucingenhez:

- Most pár lépést gyalog kell tennünk... Mert gondolhatod, volt annyi eszem, hogy ne mondjam meg az igazi cimet.

- Érdekes, hogy te mindenre gondolsz, - mondta eltitkolhatatlan bámulattal Nucingen.

Ázsia most végig vezette Nucingent egy-két tekergős, szük utcán, igy értek a Barbette-utcába, amelynek valamelyik butorozott házában, a negyedik emelet egyik szobájában lakott a Nucingen szerelmének tárgya. Mikor a báró belépett ide s megpillantotta Esthert, aki egyszerü munkáslánynak volt öltözve és valami himzésen dolgozott, a báró elsápadt. És egy teljes negyedórán át, mig Ázsia összesugott Estherrel, még csak szólni se tudott az ámulattól ez a szerfelett fiatalos agastyán.

- Kisasszony, hajlandó volna ön engem elfogadni pártfogójának? - kérdezte hosszas küzködés után.

- Ó jaj, uram, kénytelen vagyok vele! - felelte Esther és két kövér könycsepp gördült ki szemének csücskéjéből s csordogált végig finom arcán.

- Ne sirjon, kisasszony, - mondá, - ne sirjon... Meg fogja látni, boldoggá teszem önt... Ön lesz a legboldogabb... a legirigyeltebb nő a világon... Csak arra kérem, engedje meg nekem, hogy szeressem és meglátja, akkor olyan sorsa lesz, hogy senkivel se cserélne kerek e világon.

- Kicsikém, - szólott Ázsia, - ennek az urnak igaza van... Ő maga is tudja, hogy elmult már hetven éves, hát elnéző lesz hozzád és jóakaró... Egyszóval, szépséges angyal, valóságos gondviselő apát találtam a számodra...

Aztán látván, hogy a báró mily meglepetten hallgatja e szavakat, Ázsia most odahajolt hozzá, és a fülébe sugta:

- Most pedig jöjjön csak ki velem... Tudja, még egy kis elintézni valónk van egymással.

Kimentek a lépcsőházba, amely meg volt világitva és itt Nucingen előhuzva zsebéből a tárcáját, száz darab ezres bankót számlált le Ázsiának, aki nyomban be is vitte a pénzt egyik kis fülkébe, ahol nyugtalan türelmetlenséggel várta már a busás zsákmányt Carlos Herrera.

- Tessék, - szólt a nő az ál-abbéhoz, - itt van százezer frank, amit a báró Ázsiába fektetett bele. Ha Europa is ilyen jövedelmező lesz, meg lehet elégedve a maga két világrészével.

És átadván a pénzt ugy, amint kapta, kisurrant a maláji nő és visszatért az Esther szobájába, ahol könyárban fürödve találta a leányt. A szegény gyermek ugy sirt, mint valami halálraitélt, akinek ütött az utolsó órája.

- Drága gyermekeim, - szólt Nucingenhez és Estherhez anyáskodó hangon Ázsia, - hová mentek?... Mert magam is belátom, hogy ez a nyomoruságos szoba igazán nem méltó a kitünő Nucingen báróhoz...

- Nucingen báró nem maradhat ilyen nyomoruságos négy fal között... Azért is azt javasolnám...

- Pedig jó lesz... Mert most ő annak a lakásnak kinevezett gondnoka arra az időre, mig megtartják az árverést...

- Várjon csak... ő a kinevezett gondnok... És az Esther szökése után ő is adta ki a gondjára bizott lakást bérbe egy angol hölgynek... A Lucien de Rubempré barátnőjének... Érti már?

- A nagyságos asszony volt szobalánya majd igen jól fogadja mindkettőjüket ma estére... És ott biztonságban lesznek, mert bizonyos, hogy a kereskedelmi detektivek, akik már hónapok óta bottal ütik a nagysága nyomát, mindenütt inkább keresik, mint azon a lakáson, ahonnan most három hónapja megszökött. Nem igaz?

- De igaz... Igazad van! - kiáltotta a báró. - Ámbár én különben is értek a detektivek nyelvén és tudom, mit kell tenni, hogy lerázzam őket a nyakunkról, ha éppen alkalmatlankodni találnak.

- Aztán meg tudja, Eugénienek kitünő hasznát veheti... Eugénie nagyszerű lány... A nagyságához is én szereztem be.

- Fizesse meg jól Eugéniet, ne sokalja a pénzt... Ha jól megfizeti, számithat a lány szolgálatára... Ki fogja kémlelni Esthernek minden mozdulatát és referálni fog magának róla. Keresve se találna jobb kémet... És Eugénie annál odaadóbb szolgálója lesz önnek, mert hiszen egyszer már meglopta... Semmi se fűz ugy egy nőt egy férfihez, mint az, ha már meglopta egyszer... De vigyázzon, tartsa jól kordában Eugéniet, mert az a nő pénzért mindenre képes.

Nucingent, ezt a különben olyan mélyen látó embert teljesen elvakitotta a szenvedelme. Mintha bekötötték volna a szemét: olyan kezes volt és ugy lehetett bánni vele, akár valami engedelmes gyermekkel.

Most, hogy a fiatal leányt látta, amint a himzésén öltögetett, az aggastyán szive megremegett a nagy és lobogó szenvedélytől. Ugyanazt érezte, mint amikor először pillantotta meg Esthert, éjnek idején a vincennesi erdőben. És most, hogy a magáénak mondhassa, mindent szivesen odaadott volna ezért a gyönyörüségért. Még a pénzszekrénye kulcsát is, amit mindig a nyakába akasztva viselt, akár valami medaillont.

- Ahova parancsolja, - ismételte elragadtatással a báró. - Igazán, gyermekem, maga olyan, mint valami a mennyekből leszállott angyal...

Karját nyujtotta Esthernek és levezette ugy, amint éppen volt, az utcára, a kocsijához. És annyi gonddal, olyan udvariasan segitette be a kocsiba, mintha nem is egy szegény lány lenne, hanem legalább is a hatalmas és előkelő Maufrigneuse hercegné.

- Ilyent kap majd tőlem, csakhogy még sokkal szebbet. Azt akarom, hogy magának legyen a legszebb fogatja egész Párisban... Minden, ami szép és drága holmi csak van, azzal el fogom halmozni... Egy királynénak se lehetne fényesebb sora, mint lesz majd önnek...

- Bizony... Csak ne sirjon, egyetlenem... Hallgasson ide... Igazán tiszta szerelemmel szeretem... És ha sirni látom, attól félek, hogy a könnye a szivemet repeszti meg.

- De lehet-e tiszta szerelemmel szeretni az olyan nőt, akit az ember pénzen vásárolt meg? - kérdezte gyengéden a szegény leány.

- Józsefet is eladták a testvérei, még pedig éppen azért, mert különb volt náluk és kedvesebb... Ez a bibliában van benne, kicsikém... És különben Keleten az emberek még a hites feleségüket is pénzen vásárolják.

Igy beszélgetve értek el a Taitbout-utcába. Felmentek a lakásba. Esthernek könny szökött a szemébe, amikor most ujra viszontlátta az ő hajdani boldogságának szinhelyét.

- Esther... Esther... - szólt a báró, - feküdjék le szépen, angyal... És ha tőlem fél, hát inkább megigérem, hogy itt maradok ezen a kereveten... Itt virrasztom át az éjszakát!

Imigyen szólt a báró, akinek szivét nagyon meghatották az Esther patakzó könnyei.

A lány most felkelt, odalépett a báróhoz és mélységes hálával kezet csókolt neki.

- Köszönöm, báró ur, köszönöm... Ön jó és nagylelkü... Meglátja, hálás leszek érte...

- Emögött lappanghat valami, - vélte. - Valami, ami megmagyarázhatatlannak tetszik előttem... Vajjon mit szólnak majd hozzá otthon, ha megtudják, hogyan jártam már megint?

- Ni, a hintóm még mindig itt van, - dünnyögte. - Nemsokára meghajnalodik és én még le se hunytam a szememet.

- Ó, - dörmögte, - elképzelem, hogy a feleségem hogy kicsufolna, ha megtudná, hogyan töltöttem el ezt az éjszakát...

Odament a hálószoba ajtajához és bekukucskált a kulcslyukon. De nem látott semmit... Erre halkan, óvatosan szólitani kezdte a lányt.

- Istenem!... Még mindig sir szegényke, - mondta a báró, aztán visszatért ujra a kerevethez és végigheveredett rajta.

Tiz perccel utóbb, éppen amikor már hajnalodni kezdett és Nucingen báró valahogyan, kényelmetlenül elaludt a divánon. Europa vezetésével néhány férfi jött be a szobába. Europa rémült jajveszékelésben tört ki és zörgetni kezdett urnője hálószobájának ajtaján:

- Istenem! Baj van!... Asszonyom!... - kiabálta össze-vissza a szobalány. - Katonák vannak itt... zsandárok... Le akarják tartóztatni...

Erre Nucingen is felébredt és éppen akkor ugrott fel rossz fekvőhelyéről, amikor megnyilt a hálószoba ajtaja és mezitláb, egy nagy sálba burkolózva megjelent Esther. Akkorra a szoba tele volt egy egész emberárral, amelynek tömegéből most Contenson lépett elő, a rettenetes Contenson és az Esther vállára téve a kezét, rászólt:

- Kisasszony, elfogatási parancsom van ön ellen, ki nem fizetett adósságai miatt... A parancs alapján ezennel letartóztatom.

- Mondtam: az adósságai miatt... Meg mert szökni próbált az adósságai elől, amikor lejártak a kötelezvényei.

- Bocsánat, kisasszony, de előbb meg kell győződnöm róla, - szólt Louchard, - nincs-e valami mód, amelynek segitségével megszökhetik a szobájából.

- Mindez oly gyorsan, oly hirtelen történt, hogy a bárónak még csak ideje se volt eddig közbelépni.

- No, mit szól ehhez, kedves Nucingen báró? - kiáltotta most Ázsia és előre törtetett a fegyveres őrök mögül, - mit szól ehhez?... Tudja mi ez? Ez a bosszum azért, amiért az előbb ocsmány leánykereskedőnek mert nevezni és goromba volt velem... Jó bosszu, mi!? Majd máskor legalább tudni fogja, hogyan illik beszélni az olyan tiszteletreméltó hölggyel, amilyen én vagyok...

- Ostoba teremtés! - kiáltotta Nucingen és felállva a kerevetről, büszkén kiegyenesedett. Aztán Esther és Louchard közibe vetette magát. Amikor meglátták a bárót, Contenson meglepődve kiáltott fel:

- Kifizetek mindent, - mondta a báró és önérzetesen domboritotta ki a fehér ing plasztronos mellét... - De szabadna-e tudnom, miről és mekkora összegről van szó tulajdonképpen?

- Háromszáztizenkétezer frankról és néhány centimesről, báró ur. A költségeket is beleszámitva, kivéve a mostani eljárásunk költségeit.

- Háromszázezer frank? Az kicsit sok azért, hogy még csak nem is ágyban, hanem egy szük kereveten kellett töltenem az éjszakát, - sugta oda Europának Nucingen báró.

- Biztosak az urak benne, hogy ez Nucingen báró? - kérdezte Louchardtól és Contensontól Europa olyan mozdulat kiséretében, amelyet Dupont kisasszony, a Théatre Francais naivája is megirigyelhetett volna tőle.

- Én jótállók az adósságért, - szólott Nucingen báró. - Várjanak. Hadd beszélek előbb egy percre Esther kisasszonnyal.

Esther és az ő öreg szerelmese most átmentek a szomszédszobába. Odabenn a báró igy szólt a lányhoz:

- Esther, az életemnél is jobban szeretem magát... De minek adjuk oda a pénzt a hitelezőinek, amikor az a pénz sokkal jobban a helyén lenne a maga zsebében. Menjen a börtönbe... Azalatt én kiegyezem az ön hitelezőivel és százezer frankon összevásárlom az összes kötelezvényeit... A megtakaritott kétszázezer frankot pedig odaadom önnek...

- Rossz terv, rossz terv, báró ur... A hitelezők nem szerelmesek a kisasszonyba, mint ön.. Érti?... Azonkivül pedig nem is szállitják le a követelésüket, különösen amióta tudják, hogy ön belegabalyodott Estherbe.

- Ostoba! - kiáltott fel Nucingen és kinyitván az ajtót, behurcolta a szobába Louchard-t és egyezkedni próbált vele:

- Hogyan, uram, - kiáltotta Europa, aki most odarontott közéjük, - hogyan, uram, ön eltürné, hogy börtönbe cipeljék úrnőmet. Asszonyom, - fordult most Estherhez, - én csak egy közönséges szegény szobaleány vagyok, de van pár ezer megtakaritott frankom, azt, ha megengedi, felajánlom önnek kölcsön.

- Ah, szegény gyermekem, - kiáltott fel Esther, - eddig nem ismertelek igazán, még csak most tudtam meg, milyen nemes és szerető szived van...

Azzal a karjaiba vonta Europát, a keblére ölelte és meghatottan sirásra fakadt.

- Én kifizetem... fizetem... - hebegte a báró és kis jegyzőkönyvet huzott elő a zsebéből.

A könyvecskéből kitépett egy lapot, hogy utalványt irjon rá, amely a felmutatóra szól.

Louchard, amikor meglátta micsoda járatban van a nemes pénzbáró, figyelmeztette:

- Mert szigoru parancsom van, hogy csak készpénzt fogadjak el, még pedig aranyban... De az ön kedvéért eltérek a szigoru meghagyástól annyiban, hogy arany helyett hajlandó vagyok bankjegyet elfogadni.

- Jó - felelte a báró. - Lássuk hát, mekkora tartozásról van szó... Mutassa fel a peresitett követelések aktáit.

Contenson nyomban engedelmeskedett és megmutatta az aktákat. Mialatt ezeket böngészte, a báró odasugott Contensonnak:

- Te mafla... Sokkal jobban jártál volna, ha előre figyelmeztetsz, hogy mi vár rám itt...

- Bocsánatot kérek, báró ur, de nem tudtam, hogy önt fogom itt találni... Bizony, még csak most derült ki, mennyire ráfizetett ön arra, hogy megvonta tőlem bizalmát... És nemcsak az, hogy most majd jócskán fizethet, hanem ami még több: önt nyuzzák és becsapják... Legalább nekem ez a meggyőződésem...

- Édes kicsikém, maga valami veszedelmes szédelgőnek esett áldozatául... Kiszipolyozzák...

- Fájdalom, igaz, most már magam is tudom, - sóhajtotta Esther... De most mit csináljak? Ugy szeretett és én is ugy szerettem...

- Ha tudtam volna, én védőről gondoskodtam volna az ön számára... Tiltakoztunk volna ellene, hogy gonosz emberek igy visszaéljenek a maga tudatlanságával.

- Pardon, báró ur, - elegyedett a beszélgetésbe Louchard, - lenne szives néhány sort irni pénztárnokának, hogy fizesse meg a szóbanforgó összeget?... Majd elküldjük Contensont a pénzért és én addig itt maradok... Jobb, ha minél előbb elintézzük a dolgot, mert ha korán távozunk, titokban marad az egész éjszakai kaland, ha ellenben reggelre kelve távozunk, az utca népe kitalálja, mi járatban voltunk és még hire jár, hogy Nucingen báró micsoda helyzetbe került ma éjszaka.

- Jó, jó... - nyöszörögte a báró. - Menj, fiam Contenson. A pénztárnokom ott lakik a Madurin-utca és Argate-utca sarkán. Menj hozzá, keltsd fel, üljetek kocsiba, szaladjatok a bankomba és vegyétek fel a szükséges pénzt.

- Öltözzék fel, drága angyal... Megszabaditottam ezektől a hiénáktól... Maga most ujra szabad.

- Beszélhetsz, amit akarsz, - felelt neki vissza Ázsia. - Sikerült jó napot szereznem a hitelezőknek, tudom, majd megkapom tőlük müvem jutalmát. Kapok tőlük annyit, hogy abból aztán én is kedvemre kimulathassam magam.

Louchard most megint rendbehozta az aktákat és leülvén a szalonban, várakozott. Félóra multán visszatért oda Contenson és vele volt a báró pénztárosa.

Akkorra Esther is felöltözött, most egy ragyogóan szép ruha takarta gyönyörü idomait.

A pénztáros kifizette az összes követelést Louchardnak és ennek ellenében átvette tőle a papirosokat.

- Nagyon szép egy nő, báró ur, az az Esther... Gyönyörü teremtés, csak kár, hogy olyan sok pénzébe kerül a báró urnak.

Ezalatt Louchard és Contenson elhajtatott Carloshoz, hogy kifizessék neki a behajtott követelés összegét. Amikor szemtől-szembe állottak az ál-pappal, Contenson, Carlosnak láttán, magában konstatálta:

- Nem tudom miért, de ugy tetszik előttem, mintha valami sajátos börtönszaga volna ennek az egész ügynek.

Carlos, hogy végezett a két törvény-emberrel, velük együtt ment le az utcára. Ott bucsut vett tőlük, kocsiba ült és odaszólt a kocsisnak:

Contenson, aki meghallotta a parancsot, rögtön gyanut fogott és odasugta Louchardnak:

Carlos a Palais Royalhoz hajtatott, ott leszállt, kifizette a kocsist, keresztül sietett az udvaron, a tulsó kapun kilépett az utcára, ujra kocsiba ült és elhajtatott a törvényszéki palotához, itt kifizette a kocsist, megint keresztül sietett az udvaron, a másik kapun ki, aztán kocsiba szállt és még csak most hajtatott a tulajdonképpi céljához: a Taitbout-utcába, Estherhez. Mindez a kerülőut csak arra kellett neki, hogy a két detektiv nyomát veszitse, ha netán követni találta volna... Aminthogy csakugyan ugy is volt.

Herrera felsietett Estherhez, aki elébe rakván az aktákat, meg a kötelezvényeit, igy szólt hozzá:

Carlos felkapta valamennyit, aztán kiment a konyhába, hogy ott tüzbe vesse őket.

- Sikerült a nagy terv! - kiáltotta oda Ázsiának a konyhában, azzal elővette zsebéből a háromszáztizezer franknyi bankjegyet és meglobogtatta.

- Ez, meg a másik százezer frank, amit én csikartam ki tőle tegnap, - szólt Ázsia, - ez együttvéve már mégis csak valami...

Esther, aki utána surrant Carlosnak, és néma tanuja volt ennek az egész jelenetnek, ijedten felkiáltott:

- Nagy Isten!... Micsoda tervet forralnak maguk ketten! - És a hátam mögött tesznek mindent... Nem is tudom, miről van szó tulajdonképpen...

- Ostoba, - feddte őt a gonosz ál-pap, - ne gyerekeskedj. Légy valóban a Nucingen kedvese, ezzel jogot váltasz magadnak arra, hogy hébe-hóba viszontlássad Lucient. A fiu jóbarátja a bárónak és én elég nagylelkü vagyok hozzá, hogy ne tiltsam meg neked, hogy ezentul is szeresd őt... De csak titokban... Megértetted?

Esther ugy érezte, mintha egy halavány reménysugár világitana be életének kietlen sötétjébe.

- Europa, - mondotta ott neki, - meg vagyok elégedve veled. Igazán jól végezted a dolgodat.

Europa e dicséret hallatára büszkén emelte fel fejét. Arcán a boldogság mosolya ült ki, még pedig olyan sugárzón, hogy Ázsia, aki szemlélője volt e jelenetnek, kiváncsian azon töprengett, vajjon Carloshoz még erősebb érdekszálak füzik-e Európát, mint őt, aki pedig rabszolgája volt e nagystilü gazembernek.

- Semmi? - mondta kétkedve Europa és a csodálkozástól tágra kerekedett a szeme.

- Vagy legalább is kevés. Kevés ahhoz képest, amennyire szükségem volna. Éppen ezért uj tervet forralok...

- Figyelj rám... Paccard majd át fog nyujtani egy számlát harmincezer frankról; bizonyos ezüstnemükről szól majd az a számla... Mindenesetre intézkedünk, hogy a most felszabadult butorzatot lefoglaltassa. Menj el aztán Biddinhez, az ötvöshöz, ő is ad vagy tizezer frankról szóló zálogcédulát... Tudod, mit kell majd mondani a bárónak...

- Nagyszerü mesét találtam ki, ezt. Azt fogjuk mondani a bárónak, hogy Esther ezüstnemüt rendelt, a rendeletét teljesitették is, és szállitották neki az árut. Erre ahelyett, hogy fizetett volna, az egész holmit zálogba csapta... Érted.

- Vagyis csalást követett el... Kicsalta az árut és elzálogositotta. A báró, hogy kimentse Esthert ebből az ujabb kellemetlenségből, megint leszurkol pár ezer frankot.

- Hát majd beszélj Auguste asszonnyal, a varrónővel és mondd meg neki, ha meg akarja kapni a pénzét és azt akarja, hogy ezentul is nála dolgoztassunk, állitson ki egy ál-számlát négy évről és legalább harmincezer frankról.

Hasonlóan állapodj meg a divatárusnővel. Majd szerzek Samuel Frischtől, az ékszerésztől számlát legalább huszonötezer frankról... Egyszóval még legalább százezer frankot kell kicsikarnunk a bárótól.

Biztos, hogy Nucingen lovat és fogatot akar majd vásárolni a szive hölgyének. Gondoskodni fogok róla, hogy annál a csiszárnál és kocsikereskedőnél vegyen, akinél Paccard van alkalmazva. Majd nagyszerü lovakat vásárlunk nála, a lovak azonban egy hónap mulva meg fognak sántulni és akkor ujakra lesz szükség.

- Megjegyzem, hogy ha valami illatszerészünk lenne, tőle is szerezhetnénk számlát hatezer frankról.

- Ohó! csak lassan, lassan - csititotta Europát Carlos. - Nem szabad ajtóstul rohannunk a házba, mert önmagunknak ártanánk vele. Ne feledd, hogy Nucingen egyelőre csak egyik karját dugta bele a mi morzsoló gépünkbe és nekem az ő feje kell... Az egész ember.

Carlos elmosolyodott, szerényen, mintha azt akarná mondani: Ó, én nem vagyok nagy étü, beérem kevesebbel is. Majd szóval is megjegyezte:

- Most hát folytasd tovább, amire kitanitottalak és akkor a munkádnak az lesz a gyümölcse, hogy hazamehetsz a városodba, lesz egy kis pénzed, pár ezer frankod, veszünk neked egy boltot, feleségül mégy Paccardhoz és boldogan éltek majd egymással és gondtalanul!

Természetesen Europa mindent megigért. Ennél engedelmesebb, vakabb szolgálóra Carlos keresve se akadt volna soha.

- Most aztán, - szólt az ál-pap, - még arra is kell gondunknak lenni, hogy Ázsia minél előbb visszatérhessen ide, még pedig szakácsnői minőségben. Ezt majd ugy csináljuk meg, hogy párszor kozmás ételt szolgálunk fel a bárónak, ha idejön étkezni és amikor panaszkodni fog, te, leányom, elmondod neki, hogy Ázsia tönkrement, minden pénzét elveszitette a tőzsdén és mert kitünő szakácsnő, most el akar szerződni. Persze Nucingen hallani se akar majd felőle, de akkor majd Ázsia főztjéből kap egy pompás vacsorát, ugy, hogy kétszer is megnyalja utána az ajakát. Akkor majd aztán ő se huzódozik tovább és a jó szakácsnő erényeiért megbocsájt a Sainte-Estéve asszony hibáinak.

- Dehogy nem. Ha a báró palotát bérel, majd cselédeket is szerez hozzá... De én azt is elintézem ugy, hogy a magam embereit csempészem be ide kocsisnak, lakájnak, komornyiknak, meg tudom én még minek. Ha pedig lenne még egyéb szolgaszemélyzet is, aki nem az én emberem, a ti dolgotok lesz, hogy ezeket a betolakodott idegeneket minél előbb elzavarjátok innen...

Igy tanitotta ki Carlos az ő hüséges két cselédjét, Europát és Ázsiát!

- Maradjon itt! - szólt Carlosnak a chasseur, - ne menjen ki az utcára. Ugy láttam, mintha gyanus alakok tartanák szemmel a kaput. Azt hiszem, magára lesnek.

Carlos ijedten felsietett Europa szobájába, ott bujt meg és addig maradt, amig Paccard egy kocsival érte nem jött. Akkor Carlos belevetette magát a kocsiba, leeresztette a függönyeit és olyan iramban, hogy lehetetlen volt követni, elvágtatott a lakásához. Hazament.

- Nesze fiam, négyszázezer frank, - mondotta neki. - Ez már elég csinos előleg a megvásárlandó milliós földbirtokra... Most pedig majd, mint tőkések és spekulánsok próbálunk szerencsét. Társaskocsitársaság van alakulóban, majd mi is jegyezünk vagy százezer frank ára részvényt. Biztos, hogy a vállalat fellendül és néhány hónap multán megháromszorozzuk a vagyonkánkat... Nucingen a vállalkozás lelke és nyugodt lehetsz, hogy ez az ember nem fekteti be a pénzét olyan vállalkozásba, amelynek sikeréről ő maga nincs jó eleve meggyőződve. Ha aztán még több pénzünk lesz és azt hiszem három hónap mulva célhoz érünk akkor megvásároljuk a birtokot és egy kastélyt hozzá.

- Tudja isten... Azt hiszem szemmel tartanak... Valaki gyanut foghatott és most minden léptemet kikémlelik...

- De bizony... És a legkellemetlenebb, hogy ezentul gondosan kell majd ügyelnem az inkognitómra és igazi paphoz méltóan kell viselkednem...

- Nekem?... Igen... Csak az a kérdés, hogy mit fog szólni hozzá az - ördög...

- Fiam, eddig, amikor rosszban sántikáltam, mindig számitottam a pokol segitségére... De félek, hogy ha ezentul az igazi pap istenes képében jelenek meg, az ördög meg fog undorodni tőlem és - még le találja rólam venni az ő jóságos, pártfogoló kezét... Az lesz ám még csak a baj...

A báró, aki karöltve járt a pénztárosával, éppen ekkor érkezett oda a palotája kapujához.

- Félek, - mondta Nucingen a pénztárnoknak, - félek, hogy hiába dobtam ki azt a sok pénzt az ablakon. Most aztán hozzáfogunk majd, hogy máshol visszaszerezzük, amit igy elpocsékoltam...

- A fő baj az, hogy a báró ur a mai viselkedésével nagyon is elárulta, micsoda érzelmekkel viselkedik a hölgy iránt... Attól tartok, még sok hitelezője van és most majd ezek is mind vérszemet kapnak... Sok pénzbe kerül... Meg fogja látni, báró ur...

- Ej, én nem sajnálom a pénzt... Sőt lesz rá gondom, hogy Esther minél előkelőbben, minél fényüzőbb módon éljen... Olyan körülmények közé fogom segiteni, hogy mindenképpen méltó legyen hozzám...

Ugy mondta ezt, olyan büszkén, olyan fennen, mintha e pillanatban legalább is XIV. Lajosnak érezné magát.

Most, hogy a báró biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb bár, de feltétlenül elnyeri Esther kegyét, ujra azzá lett, ami volt azelőtt: nagy financierré. Megint érdeklődéssel fordult az üzleti ügyei elé, sőt annyira buzgónak mutatkozott, hogy már reggel hat órakor kelt és mihelyt kész volt az öltözködéssel és megreggelizett, nyomban az irodájába hajtatott. A könyveket nézte át, számadásokat revideált és egyáltalán olyan tevékenységet fejtett ki, hogy ámulatba ejtette vele a pénztárost.

- Csakugyan, báró ur, - mondta egy izben a pénztáros, - még csak most látom, az a minapi éjszaka jót tett önnek. Végül még nyerni fog rajta és a hasznára forditja kalandját.

Ha az olyan fajta embereknek, mint Nucingen báró, több alkalma van is, hogy pénzét veszitse, mint más embernek, viszont több alkalmuk nyilik arra, hogy rengeteg összegeket nyerjenek, még akkor is, ha valami őrületes szenvedélyre adták rá magukat. A báró most, hogy érzéseivel rendbe jött, uj energiával vetette rá magát az üzletre, a tőzsdére és vissza akart szerezni mindent, sőt - mint a pénztáros jelezte - nyerni is akart a dolgon.

Egy reggelen, amikor Nucingen ott ült az irodájában és végezte a dolgát és fogadta az ügynökeit, vagy rendeleteket adott ki nekik, valamelyik látogatója közölte vele a nap szenzációját, azt, hogy Jacques Falleix, a gazdag és ügyes bankár nagy anyagi zavarokba jutott és vigasztalan helyzetére való tekintettel - megszökött. Eltünt Párisból. Csak éppen egy levelet hagyott hátra, amelyben elmagyarázta helyzetét és megjegyezte, hogy némi készpénzzel külföldre szökött, az itt maradt jószágaival tegyenek, amit akarnak, kótyavetyéljék el és elégitsék ki belőle a hitelezőit. Ő ráunt a napi csatára, nincs kedve rendbehozni a zilált ügyeit. Rendezkedjenek a hitelezői, ahogy tetszik...

- Szegény Falleix! Ugy látszik, ő maga se sejtette, hogy ilyen közeli a bukása...

- Abból, hogy nemrégiben egy kis palotát vásárolt a Saint-Georges-utcában és igazi fejedelmi módon butorozta be a kedvese számára...

- A palota is csinos, a butorzat meg fejedelmi, - folytatta az illető, - de ez még nem minden... Hanem elsőrendü müvészekkel freskókat festetett a palota falaira és mennyezetére... Szegény ember!...

Mindez, amit itt hallott, szöget ütött Nucingen fejében. Már motoszkált a fejében valami terv.

- Ugyan ki ne hitelezett volna neki annyit, amennyit csak akarhatott. Jacques Falleixet mindenki dusgazdag embernek tudta... Hallottam...

- Igen... A legfinomabb borokkal tele... Most aztán dobra kerül minden: A palota, a butorok, a kincsek, a lovai, a hintók, az ezüstnemü, meg tudom én még mi minden...

Nucingen elgondolkodott egy percig, aztán igy szólt az ügynökhöz, aki a Falleix szökése hirét hozta:

- Tudja mit... Nézzen el majd holnap ide hozzám... Én ma elmegyek abba a palotába és alaposan megtekintek mindent. Nem lehetetlen, hogy megveszem az egész tömeget egyben ugy, amint van, ha ugyan nem adják drágán.

Nucingen báró nyomban elküldte egyik hivatalnokát a jogtanácsosához és elhivatta, hogy vele együtt jelenjék meg azon a tanácskozáson és előre meghányják-vessék, micsoda ajánlattal lép majd az egybegyült hitelezők elé.

Mig a jogtanácsosra várt, bejött hozzá a pénztáros és tisztességes hivatalnokhoz illő érdeklődéssel és részvéttel kérdezte, vajjon érdekelve van-e főnöke a Falleix-féle bukásban és jelentékeny kárt szenved-e általa.

- Ellenkezőleg, derék Volfgangom, ellenkezőleg! - felelte a báró és vidáman dörzsölte kezeit. - Azt hiszem, hogy vagy százezer frankot sikerül majd nyernem ezen a kis bukáson.

- Igazán? Nagyszerü, báró ur, nagyszerü! (És vigan dörzsölte a kezeit ő is, mintha a nyereség felében az ő nyeresége volna.) És hogyan nyer ezen százezer frankot?

- Ugy, hogy megveszem olcsón azt a palotát, amit az a szegény ördög Falleix rendezett be a kedvesének. És potom áron jutok majd hozzá. Ha magam épittetek olyan palotát, legalább kétannyiba kerül, mint amennyiért majd igy megveszem... Voltam már ott Falleixnél... Megmutatta a dolgait... Gyönyörű palota... Kincset érő a berendezése...

Falleix bukása arra késztette a pénzbárót, hogy ellátogasson a tőzsdére, de képtelen lett volna rá, hogy ugy hagyja el a Saint-Lazare-utcában levő üzlethelyiséget, hogy utközben át ne vágjon a Taitbout-utcán is és fel ne pillantson Estherhez. Legszivesebben felrohant volna hozzá, hogy rögtön bejelentse neki, micsoda palotát vásárol számára, az ő angyalának... Szerencsére azonban még mielőtt az Esther utcájába ért volna - a hintója ott jártatott mellette, ő meg gyalog ment - messziről egyszerre csak Europa rohant feléje.

A szobalány ugy sietett, mintha falka volna a nyomában és egészen ki volt kelve a képéből. A báró ijedten toppant eléje:

- Hogy megmondjam... Ó báró ur... most már értem... belátom... - lihegte Europa és levegő után kapkodott. - Belátom, önnek milyen igaza volt... Mert igaza volt...

- Hiába... A nők azok nem értenek a pénz dolgokhoz... Nem is fognak hozzá érteni soha.

- De miket fecsegsz itt össze? Beszélj világosan. Egyetlen szót se értek ebből a te egész locsogásodból...

- Mindjárt elmondom... Az történt... az történt, hogy amikor az urnőm hitelezői megtudták, hogy a báró ur milyen nagylelkü volt és ki tetszett fizetni a négyszázezer frankot... egyszerre ránk estek, mint valami sáska-had... Számlákkal jöttek, pörrel fenyegetőznek, meg azzal, hogy nagy falragaszokat aggatnak a ház kapujára és ki lesz irva rá, hogy az urnőm butorát ellicitálják... Én nem tudom... Azt mondták, szombaton már meg is lesz az árverés...

- A báró ur tudja, hogy az urnőm valamikor milyen szerelmes volt abba a semmiháziba... Abba a szélhámosba.

- Micsoda szélhámosról beszélsz? - kérdezte riadtan a báró, mert rémülten gondolt rá, milyen nagy baj volna, ha Esther már mindenkibe szerelmes lett volna, akit ő szélhámosnak tart!

- Arról a szélhámos gazemberről, akit olyan nagyon szeretett, amig ki nem ismerte... Arról a D'Estourny-ról beszélek.

- Ne haragudjék, báró ur, ha az urnőm azelőtt bele volt háborodva... De csakugyan, olyan kedves, szeretetreméltó ember volt.

Történt egyszer, hogy d'Estourny ur azzal állitott be az urnőmhöz, hogy valami sürgős fizetnivalója van és nem tud pénzt felhajtani magának. Ha pedig nem tud fizetni, főbe kell lőnie magát. Erre az urnőm - mert áldott jószivü nő és imádta d'Estournyt - felkinálta neki minden ezüstnemüjét, hogy zálogositsa el, talán az így kapott pénz segithet rajta. D'Estourny elzálogositotta az ezüstnemüt, pedig ki se volt fizetve még... És amint ön tudja, aztán megszökött a gazember. Az ezüstmüves, aki megtudta, hogy Esther tuladott a holmin, amit ki se fizetett, most feljelentéssel fenyegetőzik és azt mondta, hogy a vádlottak padjára hurcoltatja Esthert, ha csak hamarosan ki nem elégitik az ő jogos követelését.

- Sir!... A földre vetette magát és görcsösen zokog. Egyre azt hajtogatja, hogy megöli magát... Inkább leugrik a harmadik emeletről, semhogy a vádlottak padjára kerüljön.

- Jó. Majd igyekezni fogok elrendezni ezt a dolgot is, - mondta Nucingen. - Most a tőzsdére kell mennem, mondd meg neki... És ne feledd el azt se, hogy ma délután fél négykor majd felnézek hozzá... De... de... te, Eugénia, beszéld rá, hogy legalább szeressen is már egy kicsit.

- Hogy-hogy egy kicsit? - kiáltott fel Eugénia. - Sőt már nagyon is szereti...

- Mert mondta... Meg mert a nők rokonszenvét semmi se szerzi meg olyan biztosan, mint a bőkezüség... Ó, hiszen ön, báró ur, kétségtelenül megtakarithatott volna százezer frankot, ha hagyja, hogy börtönbe vigyék urnőmet, de akkor aztán soha sem is tudta volna meghóditani a szivét...

- Meghóditotta... Éppen ma reggel is azt mondta: "Látod, Eugénie, olyan nagylelkü az az ember... Olyan imponálóan bőkezü... Imádásra méltó lélek lakozhatik benne..."

- Mondd meg az urnődnek, hogy ezt izenem neki... Ne keveredjék többé adósságba. Az egyszer ki fogok fizetni helyette mindent, de soha, soha többé... Mondd meg neki ezt, lányom... És most menj haza, vigasztald meg szegényt... Hogy könnyebben megvigasztalódjék, azt is megmondhatod neki, hogy kap majd tőlem ajándékba egy kis palotát.

- Báró ur, higyje el, kitünő kamatra helyezte el a pénzét, amikor egy nőnek szivébe fektette bele...

- Biz isten... Már én is egészen megifjodottnak látom a báró urat. Szegény egyszerü szobalány vagyok csak, de azért már gyakran megfigyeltem ezt a jelenséget... A boldogság teszi ezt... A boldogság bizonyos módon ragyogóvá, jókedvüvé, fiatallá teszi az emberek arcát...

- Most menj szépen. Nekem is el kell mennem a tőzsdére. Majd arra ti felétek megyek el... Nem megyek fel hozzátok, de legalább látni szeretném Esthert... Mondd neki, nézzen ki az ablakon, hogy legalább egy pillanatig láthassam... Az majd bátorságot önt belém.

Esther az ablakon át lemosolygott Nucingen báróra, amikor a bankár arra haladt el és ez a mosoly mámorosan boldoggá tette a bárót.

Pedig az a mosoly nem is neki szólt és Europa csak csellel tudta kivinni, hogy az adott pillanatban Esther megjelenjék az ablaknál. Ez igy történt: Esther éppen elkészült a reggeli toilettjével, amikor Prudence, aki az ablak mellett állt, elkiáltotta magát:

A szegény lány, abban a hiszemben, hogy Europa Lucienről beszél, odarohant az ablakhoz, hogy lemosolyogjon az ő gonosz szerelmesére. És akkor Lucien helyett Nucingen bárót pillantotta meg.

- Ó, de fájdalmat okoztál! - szólt rá keserü szivettépő hangon a leányra.

- Nem tehetek róla! Nem volt rá más mód, hogy azt a hitet keltsük, hogy ön valamelyes figyelemmel van e derék aggastyán iránt, aki már eddig is jócskán fizetett az ön adósságaiért és fog fizetni értük még a jövendőben is, mignem mind le lesz fizetve. Sőt mi több, nem akarja, hogy ön tovább is itt lakjék és azért egy kis palotával fogja önt meglepni... Szavamra, ön igazán jól járt... Ha az ön helyében lennék, tudnám, mit csinálnék...

- Tőkét kovácsolnék magamnak a báró vonzalmából és ha majd már kielégitette Carlos kivánságát, gondolnia kellene végre magára is... Vegye rá a bárót, hogy jó busás életjáradékot biztositson önnek. Mert igaz ugyan, hogy ön gyönyörü egy hölgy (életemben se láttam még szebbet) de az elrutulás olyan hirtelen tör ránk és teljesen védtelenek vagyunk vele szemben. Néha egyetlen betegség is elég és eloszlik a szépség... Nos és ha valakinek háza van, saját palotája s hozzá még busás életjáradéka, akkor legalább nem kell attól tartania, hogy az utca sarában végzi életét...

Mig ezeket mondta, Esther oda se figyelt rá. Csak akkor ütötte fel a fejét, amikor Europa ehhez a kifejezéshez ért:

- Én? - kérdezte büszkén. - Hogy én az utca sarában végezhetném életemet?... Nem, azt soha... Akkor már inkább a Szajnába ölném magam.

Esther most leült egy fauteuilbe és sirva fakadt. Utóbb elapadt a könnye, de azért mozdulatlanul ott ült még mindig a karosszékben és amikor Nucingen báró négy óra felé feljött, ugyanabban a helyzetben találta még szerelmének tárgyát.

- Mi baja, drága szépem? - kérdezte tőle telhető gyengédséggel a báró. - Miért ráncolja ugy össze angyali homlokát?... Ne féljen, majd én rövidesen megszabaditom minden adósságától... Beszélni fogok Eugénievel és elrendezzük a dolgot valamennyi szállitójával... Mához egy hónapra pedig elköltözik innen és el fogom vinni egy fényes palotába, azontul ott fog lakni... No, mosolyogjon szépen...

- Ó, be szép igy. És milyen finom a kezecskéje... Engedje, hogy megcsókoljam...

Esther megengedte, mint ahogyan az engedelmes kutya nem ellenkezik, ha valaki megfogja és elkapja a patácskáját.

- Ah! - sóhajtotta a báró, - érzem, hogy csak a kezecskéjét engedi át nekem, de a szivét nem... Pedig én a szivét szeretném...

Ennek hallatán Esther lehunyta a szemét, hogy széjjelmorzsoljon egy könnyet, annyira sajnálta ezt a vénecske embert, akit ennyire bolonddá tett a szerelem... Ő tudta, mi ez. Valóban, a boldogtalan szerelmesek testvérei egymásnak mind, akár a vértanuk. Semmi ugy meg nem érti egymást a világon, mint két rokontermészetü fájdalom.

- Ó, Esther - ismételte ujra a báró - hallgasson meg már végre... Higyje el, szivemből szeretem magát és nincs egyéb óhajom, csupán az az egy, hogy boldognak tudjam magát.

- Báró ur - szólt erre Esther - én elhiszem, hogy ön szeret engem. És higyje el, én teljes mértékben viszonoznám is a szerelmét... ha...

- Ha csak arról volna szó, hogy ön apai jóindulattal van irántam és én is ugy szeretem önt viszont, mintha az édesapám lenne... Én... akkor... végtelenül tudnám önt szeretni és soha egy tapodtat se tágitanék ön mellől. És... akkor nagyon hamar rájönne arra, hogy én nem vagyok gonosz nő... Se hiuságos, se önző... mint amilyennek az eddigi ismeretségünk alapján talán gondol... Én egészen más vagyok... Majd még rá fog jönni...

- Legyen boldog, ez az én óhajtásom. Én ezért, megteszem azt is, amit kiván tőlem. Hajlandó vagyok arra, hogy ne ostromoljam tulságosan a szerelmemmel és hogy néhány napig csak apát lásson bennem. Belátom, hogy bizonyos idő szükségeltetik hozzá, amig hozzászokik az ilyen magamfajta vén csonthoz...

A leány boldogan hallgatta e szavakat. Aztán a Nucingen térdére ült, karjával átfonta a férfi nyakát és esdeklően kérdezte:

- Bizony - jegyezte meg a báró és mosolyogni próbált. Pedig nehéz dolog lesz ám... Nagyon nehéz...

Esther erre hirtelen homlokon csókolta az öreg imádóját. Boldog reménység villant át a szegény teremtés agyán: hogy talán érintetlen maradhat és hüséges a Lucien iránt való szerelméhez.

Becézte a bankárt és a gyengédség ezer jelével halmozta el. Valósággal elbüvölte az öreget, aki megigérte neki, hogy negyven napig tisztára csak apai érzelmekkel fog közeliteni feléje...

Még csak amikor ujra leért az utcára és átgondolta a történteket, akkor kezdett bosszankodni a báró. Akkor aztán többször is dühösen ismételgette magában:

És nagyon haragudott magára. Végül aztán abban bizott, hogy majd csak letelik az a terminus és a negyven napnak elteltével Esther is be fogja látni, hogy a bárónak mégis csak egyéb jogai vannak hozzá, nem pedig apai jogok... Hanem erősebbek, brutálisabbak és ebben az esetben kivánatosabbak...

Az 1829-ik év decemberének vége felé, előző napon, hogy Esther átköltözött volna a Saint Georges-utcai palotába, a báró megkérte du Tilleult, hogy látogasson el oda Florene-val és vegyen alaposan szemügyre mindent s gyakoroljon szigoru birálatot, vajjon a palota berendezése és luxusa csakugyan összhangban van-e a Nucingen-vagyon impozáns méreteivel. Összhangban volt vele és igazán, egy király nem lephette volna meg gyönyörübb palotával kedvesét, mint azt a báró tette.

Az 1830-ik esztendő első napjaiban Párisban egyébről se esett szó, mint a Nucingen nagy szerelméről, meg arról, micsoda fényüzéssel berendezett palotát ajándékozott szerelme tárgyának. A bárót nagyon megbosszantotta, hogy most minden oldalról igy kikezdte őt a csufság, a guny és azért még szilárdabban elhatározta, hogy ki fogja elégiteni szivének lobogó szenvedelmét.

Bizott benne, hogy a házavatási ünnepség egyben alkalmat ad majd neki arra is, hogy kilépjen apai passzivitásából és végre elnyeri Esther részéről eddigi áldozatkészségének megérdemelt jutalmát. És hogy ezt biztositsa, azért legszivesebben irásbeli igéretet csikart volna ki erre nézve a lánytól. Hiába, az ilyen bankárok csak az irásnak hisznek, akár pénzbeli, akár pedig egyéb kötelezettségről legyen szó.

Irást akart Nucingen. Tehát a kezdődő esztendő egyik legelső napján jókor korán felkelt, bement a dolgozó szobájába, bezárkózott és a következő levelet irta:

A szegény nő az életét védte vele, amikor a hűtlenség ellen védekezett. Carlos ostoba szeméremnek mondta azt, ami alapjában véve a természetes életösztönnek megnyilvánulása volt a nő részéről. Ázsia, aki tudta ezeket, egyenesen Carloshoz sietett, hogy értesitse őt. Carlosnak haragja éppen olyan förtelmes volt, mint maga az ember. Az ál-abbé kocsiba vágta magát és miután gondosan elfüggönyözte a hintó ablakait, egyenesen Estherhez hajtatott. Orcája még fehér volt a haragtól, amikor betoppant a leányhoz, aki éppen ott állt az asztal mellett, de amikor meglátta a szörnyeteget, lába felmondta a szolgálatot és Esther belerogyott egy karosszékbe.

Esther ugy nézett a szobalányra, ahogyan egy gyermek nézne az anyjára, akitől holmi gyilkos elválasztja, mielőtt megölné.

- Hová? - kérdezte gyenge hangon és csak lopva mert pillantani megkinzója felé.

Esther lehunyta szemeit, a két karja csüggedten hanyatlott alá; moccanni sem mert. A férfi csengetett, erre bejött Europa.

- Nézd meg az urnődet, ugy látom elájult. Téritsd magához, mert egyelőre még nem végeztem vele.

Fel-alá járkált a szalonban, várván, hogy Esther magához térjen aléltságából. Europa felkapta urnőjét, lefektette az ágyba és egy órába telt, amig a szegény leány odáig vitte, hogy tovább hallgathassa ezt az ő rontó ördögét, aki az ágy lábánál ülve merev tekintettel, szigoruan nézte.

- Szivecském, Lucien furcsa helyzetben van most. Egyrészt fényes, boldog, nagyszerü élet kecsegteti, másrészt azonban az a veszedelem les rá, hogy ujra visszasülyed régi sanyaruságába, amelyben rátaláltam. A hercegék megkivánják, hogy legalább egy milliónyi vagyona legyen, mielőtt megszerzik neki a márki cimet és nőül adják hozzá Clotilde leányukat. Hála a mi kettőnk buzgólkodásának, Lucien már visszaszerezte az anyai kastélyt, sőt az ügyvédje olyan ügyes volt, hogy hozzávaló földbirtokot is talált. A birtok egy millióba kerül és már fizettünk is rá háromszázezer frankot. A költségek, a kastély ára meg miegyéb felemésztette a többi pénzt. Igaz, hogy ezenkivül százezer frankot üzleti vállalkozásba fektettünk és néhány hónap mulva majd megháromszorozódik ez a pénz, mindazonáltal még szükségünk volna négyszázezer frankra. Néhány nap mulva Lucien majd visszatér Párisba, mert elutazott, nehogy olyan látszata legyen a dolognak, mintha maga derékalja alól szedte volna elő a pénzt.

- Igen, de néha elvéti a dolgot. Mondtam, ijesszen rá a báróra, erre hallom tegnap ugy megrémitette, hogy majdnem szörnyet halt a szegény és elájult, amikor az ön levelét olvasta. Gratulálok a büszke stilusához kedvesem, de ne éljen vissza vele. Mivé lennénk valamennyien, ha a báró váratlanul meghalna. Majd, ha Lucien már férje lesz a hercegkisasszonynak, akkor miattam akár meg is ölheti a bárót, sőt ha netán öngyilkossági szándékokat forgat az agyában és a Szajnába akarja vetni magát, azt se bánom az esküvő után majd kezet nyujtok és azt mondom: ugorjunk bele együtt. De most, most gondolkodjék csak egy kicsit. Mi a kötelességünk most. Az, hogy vagyonhoz és boldogsághoz segitsük Lucient és ha ez meg lesz és fényben, pompában uszik az, akit mind a ketten egyformán szeretünk és gyerekei is lesznek, mert lesznek (Esther lehunyta szemeit és megremegett) akkor, majd nekünk is meg lesz az a büszke elégtételünk, hogy elmondhatjuk: "Ez a mi müvünk! A mi nagy müvünk!"

- Tanuljon tőlem, kicsikém, hogyan kell szeretni. Csak királyokért áldozzák fel magukat az emberek ennyire, én azonban királynak szenteltem fel Lucient. Ha az ő boldogulása után megint visszavinnének engem a gályára és bilincsbe vernék kezemet, nyugodtan viselném el ezt a sorsot is és boldogan mondogatnám magamban: "ő most ott van az udvarnál, őt most körülrajongják, ő most bálon táncol." A lelkem és a gondolatom büszke diadalt ülne a testemen és a szenvedéseimen... De maga nem tud eszményi módon szeretni, hanem csak nősténynek módjára szeret. Végre is mi az, amire megkértem magát? Hogy hat hónapra, vagy talán csak hat hétre ujra visszaalakuljon a régi formájába és segitsen megszerezni a milliót. Lucien sohasem fogja elfeledni, micsoda szolgálatot tett neki. A férfiak nem feledik el azokat a lényeket, akiknek, emlékezete naponként ujra meg ujra feltámad bennük, amikor reggelre kelve arra ébrednek, hogy boldogok és gazdagok. Lucien felsőbbrendü lény, mint maga, az ő boldogulása fontosabb, mint az öné. Megértette? Ne kényszeritsen rá, hogy még többet is mondjak. Most pedig jónapot, Isten áldja.

Amikor Europa egy félóra multán bement urnőjéhez, térdepelve találta a feszület előtt és olyan pózban, amely becsületére vált volna akármelyik vallásos festőnek, aki Mózest érzékiti meg, amint a Horeb hegyén megimádja a Jehovát. Könyörgéseinek végeztével Esther bucsut vett az ő eddigi boldogságos életétől, a becsületétől, erényétől és szerelmétől. Felkelt a térdeplőről.

- Ó, asszonyom, sohasem lesz többé olyan szép, mint amilyennek most láttam, - kiáltott fel Europa, akit egészen elkápráztatott urnőjének fenséges szépsége.

Tükröt tartott a szegény leány elé, hogy beletekintve szemlélhesse magát. Szemében még benne csillogott lelkének öröme, amely az iménti imádkozása alatt szállta meg. Hasonlithatott valamennyire Stuart Máriához abban a pillanatban, amikor ez a nagyszerü asszony örökre elbucsuzott koronájától, a földtől és a szerelemtől.

- Szerettem volna, ha Lucien lát az imént. De most már mindegy. Át kell térnünk az uj szerepre, fogjuk tréfára a dolgot, legyünk vidámak és bohók...

E szavak hallatára Europa egészen megrökönyödött, akár mintha azt hallotta volna, hogy egy angyal durva szitkokkal illeti Istent.

- No, mi az, - kérdezte Esther, - mit bámulsz rám ugy, mintha szegfüszeg volna a számban fogak helyett? Tudd meg, leányom, hogy e perctől fogva becstelen teremtés vagyok, egy kitartott lány, aki a milordját várja.

Készits számomra fürdőt s rendezz el mindent a toalettemhez. Most délre jár, biztos, hogy délután a tőzsde után a báró majd felnéz ide hozzám. Majd azt mondom neki, hogy már vártam, te pedig intézkedj Ázsiánál, hogy gondoskodjék valami jó, csipős vacsoráról. Meg fogom tébolyitani azt az embert... No, most menj, menj szépen, leányom... nevetni fogunk... akarom mondani, jól meg fogjuk dolgozni a pénzbárót.

A tőzsdén Nucingen báró olyan vidám volt, hogy Keller és Du Tillet meg nem állhatták kérdezősködni néha széles jó kedvének okairól.

- Szeret barátom, szeret... nemsokára megünnepelhetjük a házavatót - mondta boldogan Du Tilletnek a báró.

- Nos és mennyi pénzébe került ez a boldogság? - kérdezte Keller, akinek Coleville asszony évi huszonötezer frankját emésztette fel.

- Soha egyetlen tallért sem kért tőlem ez az asszony, aki nem is asszony, hanem angyal - erősködött áradozva a báró.

- Hát az mindig igy van - felelte gunyosan Du Tillet - ezek a nők maguk sohasem kérnek pénzt, hanem holmi öreg nagynéniket tartanak, vagy mesterséges mamákat, akik elvégzik helyettük ezt a dolgot.

A tőzsdétől az Esther lakásáig vezető uton a báró legalább kétszer rászólt kocsisára:

Amikor végre odaértek a házhoz, a báró gyorsan felsietett az emeletre és most először történt, hogy olyan szépen felkészülten találta Esthert, mint azokat a nőket szokás, akiknek az öltözködés és a szépségük ápolása az egyetlen gondjuk.

- Hát nem szégyen, gyalázat-e, hogy egy ilyen szépséges asszony ennyire kopott szalonban lakik.

- Hát tudja mit - jegyezte meg Estherhez fordulva a báró - jöjjön át velem a Saint Georges-utcába, a kis palotába... gyönyörü idő van... elsétálhatunk oda aztán kikocsizunk és ezalatt Estéve asszony és Eugénie elszállitják majd az ön ruhanemüjét a palotába.

Az Esther lakásából átmentek a kis palotába és a nő birtokába vette az ő agg szerelmesének gazdag ajándékát. Soha még ilyen pompában, ilyen fényben nem volt neki része, de azért óva tartózkodott tőle, hogy akár csak egy mozdulattal is elárulja meglepődését. Pedig Europa, aki vele volt, váltig ösztökélte, hogy felhivja figyelmét a palota berendezésének egyes ritka kincseire, butordarabokra, selymekre, bársonyokra, távoli országok bizarr iparmüvészeti remekeire.

- Ezt a szőnyeget - szólt a báró - Dorlonia hercegnek szőtték, de mert a hercegnek drága volt, hát megvettem önnek, aki királynő, szólott Nucingen.

- Okosan tette, hogy elhozott ide - szólt Esther - mert jól beletelik egy hét, amig hozzászokom a palotámhoz annyira, hogy otthon legyek benne és ne tessem holmi jött-mentnek.

- Nos - szólt Esther - boldoggá fogom tenni a büvészt, aki ilyen csoda tételekre volt képes. Tudod mit, öregem? Vacsora után majd elmegyünk szinházba, már mohón lesek rá, hogy végre egyszer megint szinházba mehessek.

Éppen hat esztendeje volt, hogy Esther utóljára szinházban járt. Akkoriban egész Páris a Porte-Saint-Martin-szinházba tolongott, hogy megnézze ama divatos darabok egyikét, amelyekben hátborzongatóan tobzódik a szerzők kegyetlenségi hajlama. A darabnak "Richard Darlington" volt a cime. Mint minden naiv teremtés, Esther is örömét lelte benne, ha az ilyen szinházi komédiák egyrészt megijesztik a rettenetességükkel, másrészt azonban, egy-egy melodramatikus részlet közben kedvére kizokoghatja magát.

- Én nem szeretem az ilyen vad drámákat - panaszkodott Nucingen, de aztán nem mert tovább tiltakozni és sietve elküldte a szolgáját a szinházba egy elsőemeleti páholyért.

Felesleges volna arról beszélni, micsoda vacsorát szolgáltak fel Esthernél azon az estén. Káprázatos volt minden. Ázsia csakugyan kitett magáért, annyira, hogy a báró sem tagadhatta meg elismerését.

Olyan vacsora volt, amelyet a bárónak öreg gyomra csak nehezen emészthetett meg és azt a célt akarták vele elérni, hogy Nucingen minél előbb pihenőre térjen. És csakugyan ez volt az egyetlen gyönyörüség, amelyet ezen az estén Esther nyujtott.

Különböző társadalmi szférákban élünk, de abban mindnyájan megegyezünk egymással, hogy egyaránt a kiváncsiság mozgat bennünket. A szinházi estét követő másnapon az operában a kulisszák egész népsége tudta már, hogy Esther visszatért, ujra itt van. Nucingen oldalán él és a báró imádatának tárgya.

- Tudja-e - kérdezte Marsaitól Blondet az opera előcsarnokában - hogy Esther közvetlenül a rákövetkező napon tünt el azután, hogy az operabálon ráismertünk, mint a kis Lucien kedvesére.

Párisban is ugy van, akár holmi vidéki városban: az emberek mindent tudnak egymásról. A hivatásos rendőrség kémszolgálata nincs olyan pontosan szervezve, mint az előkelő társaságé, ahol az emberek szakadatlanul és állandóan egymást kémlelik. Éppen ezért nagyon is alapos volt Carlosnak az a gyanakvása, hogy Lucien pozicióját veszedelem fenyegeti és nem volt hiábavaló, hogy mindenképpen elejét akarta venni ennek a veszedelemnek.

Esther, akinek cselédségét Ázsia és Europa öt nap alatt nagyszerüen szervezték, Paccard-t vette oda magához kocsisnak. Amig igy az Esther palotája valóságos védelmi hellyé lett Carlos számára, addig viszont Peyrade a maga részéről égett attól a kettős vágytól, hogy egyrészt megbosszulja magát, másrészt pedig tisztes hozományt szerezzen az ő drága Lidia leányának. Éppen ezért a délutáni sétáló időben rendszerint ő is ott járt a Boisban, hogy szemmel tartsa Nucingent és Esthert, akik ellen gyanuja fordult. Ezekhez a délutáni sétáihoz ángliusnak öltözködött és különben is kitünően beszélt angolul, mert a rendőrség megbizásából 1779-től 1786-ig Londonban élt. A délutáni sétáira elvitte magával Contensont is, aki viszont lakájnak öltözött és ugy tett, mintha az ő előkelő urát kisérné. Peyrade szemmel tartott mindent anélkül, hogy firtató tekintete azért feltünővé tette volna. Igy történt, hogy közvetlen tanuja lehetett annak, amikor Esther találkozott Val Noble asszonnyal. Peyrade, az ő lakájától követetten, igazi nábobnak módjára sétált arra, aki egyes-egyedül önmagával van elfoglalva és nem törődik vele, mások mit beszélnek körülötte. Pedig nagyon figyelt rá, hogy mentül többet meghalljon a két nő beszélgetéséből.

- Látogasson el hozzám, drágám, adott alkalommal, - mondotta Esther Val Noble asszonynak. - Nucingen önmagának tartozik vele, hogy ne hagyja nyomoruságban az ő volt ügynökének kedvesét.

- Annyival is inkább, mert azt mondják, hogy ő tette tönkre Falleixet, tehát már ezen a cimen is megzsarolhatjuk.

- Holnap ott vacsorázik nálam, - szólott Esther, - jöjjön el maga is akkor.

- Azt tehetek vele, amit akarok, teljesen a hatalmamban tartom. Eddig egyetlen kegyben részesitettem, abban, hogy kifizettettem vele az adósságaimat.

- Ellenkezőleg, nagyon bőkezü, amit fel fogok használni arra, hogy már legközelebb harmincezer frank évjáradékot csikarjak ki tőle. Igazságtalanság lenne, ha csak egyetlen szóval is zugolódnék ellene. Egy héten belül megtartjuk a házavató ünnepséget, de a palota, mellyel meglepett, olyan előkelő, hogy az ember be sem költözhetik oda, ha nincs legalább harmincezer frank biztos évjáradéka.

- Ez a hölgy, aki most kocsiba szállott, - szólt Contensonhoz angol nyelven Peyrade - nagyon csinos, szemrevaló, de én a másikat, aki gyalog megy, jobb szeretem; majd menj utána és tudakold meg, hogy kicsoda.

- Tudja, mit mondott az az angol? - kérdezte Val-Nobletól a kisérője. És nyomban le is forditotta neki Peyrade szavait.

Peyrade mielőtt ezt a kijelentését tette volna, előzőleg már váltott egy-két angol szót Contensonnal, még pedig jó hangosan, ugy, hogy azok is meghallják. Val-Noble kisérője, egy Gaillard nevü ember arra fordult, amiből Peyrade meggyőződött arról, hogy ez a kisérő ért angolul. Második kijelentését tehát már abban a tudatban tette, hogy szavait okvetlenül tolmácsolni fogják Val-Noble asszonynak.

Peyrade, meg Contenson már azon az emlékezetes estén, amikor a báró kifizette Esther adósságait, azon töprengett, hogy vajjon kinek a javára koppasztják meg Nucingent. Azután, hogy rájöttek, hogy Ázsia is a dráma főszereplői közül való, remélni kezdték, hogy általa talán eljutnak az intrikák titkos szerzőjéig.

De még mielőtt siker koronázta volna munkájukat, Ázsia nyomtalanul eltünt szemük elől és még csak akkor bukkantak rá ujra, amikor a maláji nő szakácsnői minőségben visszakerült Estherhez. Most először történt, hogy a két kiváló detektiv sehogysem tudott behatolni egy olyan históriába, amelynek titokzatos voltát tisztán látták. Hasztalan ostromolták kérdésekkel ama háznak portását, amelyben Esther lakott, a portás nagyon zavarodott és érthetetlen válaszokat adott és megérzett rajta, hogy roppantul meg van félemlitve. Talán - gondolták magukban - Ázsia félemlitette meg azzal, hogy a legcsekélyebb indiszkréció esetén megmérgezéssel fenyegette őt és egész családját.

Rákövetkező napon, hogy Esther elköltözött a lakásból, a portás már kissé beszédesebbnek mutatkozott és nagyon sajnálta, hogy Esther elköltözött onnan, mert - ugymond - ő és egész családja kitünően táplálkozott abból, ami Esther asztalán maradt. Contenson, mint kereskedelmi ügynök jelent meg a házban és alkudozott az üresen maradt lakásra, igy keveredett beszélgetésbe a portással és igy terelte a szót az elköltözött lakóra. A portás lamentálásainak hallatán aztán egyszerre igy szólt, kétségbevonván mintegy a buzgó portás szavait:

- Bizony, uram - erősködött a portás és igy füzte tovább a szót: - álló öt esztendeig lakott itt az a hölgy és soha ki nem mozdult innen, csak hogy megnyugtassa kedvesét, aki rettenetesen féltékeny ember lehetett. Egyébként nagyon csinos fiatalember volt, de nem türte, hogy őnagysága csak egy tapodtat is tegyen nélküle.

Abban az időben, mikor ez történt, Lucien éppen Marsacban volt a nővérénél, Seehard asszonynál, de mihelyt visszatért Párisba, Contenson nyomban elküldte hozzá a volt portását, hogy megtudakolja tőle, eladó-e vajjon a Bogzec asszonynak a lakásban maradt butorzata. A portás akkor ráismert a fiatalemberben a rejtelmes szerelmesre és maga Contenson sem akart többet tudni. Elgondolhatjuk, hogy Carlos és Lucien milyen haragra gerjedt, amikor aggodalmai közepette ráeszméltek arra a lehetőségre, hogy talán még náluk is ravaszabb emberek csapdájába jutottak.

És még huszonnégy órán belül Carlos egy ellenrendőrséget szervezett, amely in flagranti kapta rajt Contensont kémkedésen. Contenson vásárcsarnoki hordárnak öltözötten egymásután következő hét napon becsempészte magát az Esther palotájába, még pedig ugy, hogy ő szállitotta haza azokat az élelmiszereket, amelyeket Ázsia a vásárcsarnokban vásárolt.

Eközben Corentin sem maradt tétlen. A maga részéről más nyomokat követett. Mindenekelőtt Carlos rejtelmes személye hivta fel magára a figyelmet. Azt csakhamar megtudta, hogy Carlos, mint VII. Ferdinándnak titkos követe került 1823-ban Párisba, csak azt nem értette, micsoda okok késztették a spanyol papot, hogy Lucien pártfogójának csapjon fel. Aztán kideritette, hogy Esther öt éven keresztül a kedvese volt Luciennek. Utóbb pedig megtudta azt is, hogy a prefének Peyradeval szemben mi volt a kifogása. Az, hogy Serizy gróf és Lucien panaszkodtak rá, amiért állandóan kémkedik rájuk. Tudta, Corentin azt is, hogy Lucien teljesen vagyontalan és nem adják hozzája nőül Clotilde hercegkisasszonyt addig, amig nincsen legalább egy milliót érő földbirtoka. Amikor mindezeket az adatokat felhalmozták, Corentin és Peyrade kezdtek tisztán látni a dologban.

- Ennek a leánynak bizonyára vannak barátnői a régebbi időkből. És lehetetlennek tartom, hogy ne akadjon közöttük egy, aki éppen most nyomort látna és akit könnyen megnyerhetnénk magunknak. A módja nagyon egyszerü. Gazdag idegeneknek kell kiadnunk magunkat, akik szivesen költenek nőkre. Ezen a módon megbarátkozunk vele s anélkül, hogy ő maga észrevenné, egyszerüen felhasználjuk eszköznek.

Ez az ötlet nagyon tetszett Peyradenak, aki erre nyomban el is határozta, hogy dusgazdag angolnak fogja kiadni magát, igy bejut ezeknek az embereknek a társaságába és kifürkészheti majd a titkaikat.

Carlos, mikor megismerte, micsoda veszedelem fenyegeti őket, menekülésre gondolt. Elment a spanyol nagykövetségre, hogy láttamoztassa az utlevelét és a lakásán elkészitett mindent, amire szüksége lehetne, ha Madridba utazik. Az utazásra ezt készitette volna: ugy volt, hogy Esther néhány nap mulva tulajdonába veszi a palotát, azonkivül pedig a báró nagylelküsége évi harmincezer frank életjáradékhoz juttatja. Ázsia és Europa elég ravasz lett volna hozzá, hogy az életjáradékot tőkésitse és az összeget Lucien kezeihez juttassa. Ezzel a pénzzel aztán Lucien, aki azt a hirt terjesztette, hogy a nővérének jóvoltából jutott nagy vagyonhoz, végleg kifizethette volna földbirtokának vételárát. Senkinek sem jutott volna betekintése ebbe a machinációba, amelynek rejtelmeit egyedül Esther indiskréciója árulhatta volna el, a nő azonban inkább meghalt volna, semhogy akár csak egy mozdulattal árulójává legyen Luciennek. Clotilde rózsaszinü kendőt kötött a nyaka köré, ez volt a jeladás arra nézve, hogy Luciennek nyert ügye van a hercegi palotában. Az omnibusz-részvények értéke megháromszorozódott. Ha Carlos most eltünik néhány napra, kijátszhatja az ellenségei rosszakaratát és lehetetlenné teszi féltékeny éberségüket. Az emberi óvatosság mindent előre látott, lehetetlen, hogy a dologban hiba essék. Ugy volt, hogy az ál-spanyol a rákövetkező napon menekül azután, hogy Val-Noble asszony Peyradeval találkozott. De még az éjszaka folyamán, hajnali két óra tájban beállitott Carlos lakásába Ázsia és ijedten és a képéből kikelten ezt mondta neki:

- Paccard felismerte Contensont, aki lakájnak öltözve kisér három nap óta egy angolt, aki uton-utfélen Esthert kémleli. Ez a Contenson ugyanaz, aki két nap egymásután, mint vásárcsarnoki hordár tudta magát becsempészni hozzánk. Ugy látszik, szemmel tartanak bennünket ezek az emberek. Paccard megleste, hogy Contenson titkos jeleket vált az angollal és ebből arra következtet, hogy az angol éppen olyan kevéssé az, aminek látszik, mint ahogyan Contenson is csak fortélyból öltözik lakájnak.

- Ugy látszik, hogy kémbanda van a nyomunkban, - mondta Carlos, - jó lesz, ha holnaputánra halasztom elutazásomat. Ez a Contenson bizonyára ugyanaz lesz, aki az Esther volt portását elküldte hozzánk. Most még csak azt kell megtudnunk, hogy az ál-angol ellenségünk-e vajjon.

Délben Sámuel Johnson lakája komoran és ünnepélyesen szolgálta fel az étkeket gazdájának - Peyradenak - aki kinosan ügyelt rá, hogy egy percre sem árulja el magát és mindenütt dusgazdag angolnak tekintessék. Vendéglőben étkezett, de a lakájával szolgáltatta ki magát. Egyszerre azután egy magastermetü férfi tartott az asztaluk felé, akiben ugy Peyrade, mint Contenson nyomban egy polgári ruhába öltözött zsandárra ismert.

- Peyrade ur, - szólott a zsandár és közel hajolt az állitólagos nábob füléhez, - parancsot kaptam, hogy önt a prefekturába vigyem.

- A kapu előtt kocsi várja. A prefé előbb le akarta tartóztatni önt, de utóbb beérte vele, hogy magyarázatokat kérjen az ön viselkedése felől. Azért küldött engem ide egyik tisztjével, aki a kocsiban várja önt.

Amikor Peyrade beszállt a kocsiba, ahol a rendőrtiszt várta, a zsandár megkérdezte a tisztet:

- Nem, - felelte a rendőrtiszt, - mondja meg a kocsisnak, hogy lassu léptekben hajtson a praefakturába.

Carlos - mert ő volt a rendőrtiszt - és Peyrade igy most együtt volt a kocsiban. Carlos egy tőrt szorongatott zsebében. A kocsi bakján Carlosnak egy bizalmasa ült, aki képes volt rá, hogy megérkezvén valahova, ügyesen játssza a meglepettet, amikor kocsijában egy meggyilkolt ember tetemére talált. A kémek holttestét senki sem reklamálja. És még az igazságszolgáltatás sem torolja meg az ilyen büntetteket, amelyeknek rejtelmei közepett lehetetlen tisztán látni. Peyrade firtató tekintetet vetett a rendőrtisztre, akit a prefé küldött érte. Ugy látszatra Carlos csakugyan azt a hitet kelthette magáról, hogy rendőrtiszt. A külseje teljesen rávallott, annyira, hogy Peyradet is sikerült tökéletesen megtévesztenie.

- Kedves Peyrade ur, nagyon sajnálom, hogy olyan kiváló ember, mint ön, felügyeletnek legyen a tárgya és hogy kérdőre kell vonnom viselkedése felől. Az ön legutóbbi viselkedése és ez az álöltözéke sehogy sincsen a prefének inyére. Ha azt hiszi, hogy ezen a módon kijátszhatja éberségünket, biztositom, nagyon téved.

Peyrade nagyon megzavarodott, nem tudta, mit feleljen. Minden válasz ujabb kérdést vont maga után. Ha az igazat megmondja, talán nevetségessé teszi magát, ha meg tagad, amikor ezek mindent tudnak, akkor még nagyobb veszedelembe sodródik.

- Ravasz legény lehet, - gondolta magában Peyrade és erőltetett mosolygással nézett a tisztre, aki hasonló mosollyal viszonozta a Peyrade arcfintorát.

- Mi volt a célja vele, hogy angolnak öltözködött és Contensont a lakája gyanánt tünteti fel, - faggatta Peyradet az ál-rendőrtiszt.

- A préfet ur majd azt tesz velem, ami neki tetszik, de cselekvéseimről nem adok számot másnak, egyedül csak neki, aki főnököm, - felelte méltóságteljesen Peyrade.

- Vigyázzon magára kedvesem, nagyon szigoru intézkedéseket kaptam ön ellen és ha ezen a hangon beszél, nagyon megjárhatja. Legyen nyugodt, én nem vagyok rosszakarója, bennem megbizhatik... Ne habozzék tovább, mondja meg az igazat.

Carlos nyugodtan állta tekintetét. Nagyszerüen játszta a rendőrtiszt szerepét, aki kötelességét teljesiti, parancs szerint jár el, de maga semmi fontosságot nem tulajdonit a dolognak és az egészet ugy tekinti, mint a főnökség holmi hóbortos szeszélyét. A prefétek sem idegenkednek a felületes kedvtelésektől.

- Őrülten beleszerettem a Falleix volt kedvesébe, azért adtam ki magamat gazdag ángliusnak, gondolván, hogy igy könnyebben a közelébe férkőzhetek annak a hölgynek.

- Igen - válaszolta Peyrade. - Hogy egy hónapig a kedvesem legyen, amihez ezer tallér is elég, azért játszottam ki magam nábobnak és Contenson szivességből vállalta magára az inas szerepét. Ez, uram, olyan igaz, hogy akár nyomban meg is győződhetik róla. Nincs egyéb dolga, mint odahajtatni ahhoz a szállodához, ahol ideiglenesen lakást béreltem, menjen fel a szobámba, én addig lent maradok a kocsiban, ön pedig hallgassa ki Contensont. És meg fog győződni róla, hogy Contenson szóról-szóra ugyanazt vallja, amiket én itt mondtam. Sőt, hogyha egy kissé tovább marad fent, bevárhatja azt is, hogy a Val-Noble asszony szobalánya megjelenik nálam, hogy urnőjének válaszát hozza, hajlandó-e elfogadni ajánlatomat, amelyet tettem neki és akar-e a kedvesemmé lenni.

- Lám, lám, Peyrade apó, hát maga még mindig ennyire szereti a nőket? Valósággal rám pirit, én még csak hatvan esztendős vagyok, de nagyon jól el vagyok nélkülük. És ha csakugyan igy van a dolog, mint mondja, akkor megértem, hogy szeszélyének kielégitése végett dusgazdag idegennek adta ki magát.

- Természetesen, ha mint Peyrade jelenek meg előtte, vagy pedig mint Canquolle apó a Moineaux-utcából, aligha számithatok sikerre...

- Persze. Sem egyik, sem másik minőségében nem nyerhette volna el őnagysága kegyeit - felelte Carlos, aki valósággal, el volt ragadtatva tőle, hogy megtudta az öreg valódi lakásának cimét. - Tudja mit, most elmegyek a szállodába, ahol ön lakik, ki fogom hallgatni Contensont és aztán szóbeli jelentést teszek a préfetnek. Talán beéri ezzel is.

Carlos kiszólt a kocsisnak, hogy változtasson utirányt és a rendőrség helyett a Peyrade hoteljéhez hajtson.

Aztán dohányszelencét vett elő, kinyitotta és előzékeny mozdulattal burnóttal kinálta meg Peyradeot. Az öreg magában dünnyögte: "lám, milyenek ezek a mai rendőrtisztek, Istenem, ha Lenoir ur feltámadna, rá se ismerne ebben az emberben a rendőrre és soh'sem hinné el róla, hogy csakugyan az.

- Kedves Peyrade - szólt most Carlos, miközben kedvtelve szippantgatta a burnótot - nem vonom kétségbe, hogy maga igazat mondott nekem, de viszont ne igyekezzék azt elhitetni, hogy amit mondott, az a teljes igazság. Maga nem csupán a tulajdon szivének ügyeivel van elfoglalva, hanem beleelegyedik a Nucingen báró dolgába is, mintha hurkot akarna kötni az öregnek nyaka köré. Előbb csak pisztollyal vette célba, most pedig, ugy látszik, ágyut szegez a mellének. Mi tudjuk ám, hogy Val-Noble asszony kitünő barátságban van de Champy asszonnyal.

- Az ördögbe is - gondolta magába Peyrade - vigyázni kell, hogy ne menjek lépre, ez a legény erősebb, semmint gondoltam volna. Játszik velem, ugy tesz, mint hogyha kieresztene a karmaiból, pedig csak annál erősebben szorongatja a torkomat.

- Uram, beismerem, hogy helytelenül jártam el, amikor a Nucingen ur megbizásából egy nőnek nyomát hajszoltam fel Párisban, akibe a báró halálosan szerelmes volt. Hogy ezt a nőt hajszoltam, ez okozta vesztemet, ezért lettem kegyvesztetté a préfet ur előtt. Ugy látszik, tulságos buzgósággal jártam el és kutatásom közben magasabb rendü érdekekbe ütköztem... De miután ötvenhét esztendő óta a rendőrség szolgálatában állok és ismerem a rendőrség minden ügyét, vakon alávetettem magamat a préfet akaratának és nem ellenkeztem vele egy percig sem. Bizonyára a préfetnek van igaza...

- És lemondana-e vajjon erről a mostani szeszélyéről is, ha a préfet parancsolná? Azt hiszem, ez volna a legjobb mód arra, hogy bebizonyitsa szavainak igazságát.

- Milyen ravasz! Milyen körmönfont! - gondolta magában Peyrade. - Ah, teringettét, ezek a mostani rendőrtisztek mégis csak felérnek a Lenoir ur egykori legényeivel.

- Hogy lemondanék-e?... Mindenesetre bevárnám előbb a préfet ur parancsát... De ha ugy tetszik, fáradjon fel, itt volnánk a hotel kapuja előtt.

Mig a kocsiban együtt ült Peyradeval, háromszor is azon a ponton volt, hogy leszurja az öreg detektivet, de mindannyiszor eszébe jutott régi fogadalma, hogy önkezével nem oltja ki senkinek életét. Eltökélte, hogy ha majd elérkezik az ideje, lerázza magáról Peyradeot, akit milliomosnak fog kiadni és volt az ismeretsége között elég mindenre kapható ember, aki nem riad vissza tőle, hogy meggyilkoljon egy milliomost.

Amikor felértek az emeletre, Peyrade és kisérője meghallották a Contenson hangját, amint a Val-Noble asszony szobalányával beszélgetett. Peyrade intett Carlosnak, hogy maradjon a külső szobában és ezzel a jellel mintegy ezt mondta neki:

- Hallgasson csak és a tulajdon fülével fog meggyőződni róla, hogy a szin-igazságot vallottam az imént.

Most Adélenek, a Val-Noble asszony szobalányának hangja hallatszott, amint igy szólt:

- Az urnőm elfogadja az ajánlatot. Őnagysága ezidőszerint egyik barátnőjénél van, Champy asszonynál, akinek még egy esztendőre van bérelt lakása, amelyre nincs szüksége. Ezt a lakást bizonyára szivesen át fogja adni mindenestül urnőmnek, ha arról lesz szó, hogy Johnson urat fogadja. A lakás butorzata még igen jó állapotban van és az urnőm meg fog állapodni Champy asszonnyal, hogy mennyiért hajlandó átadni a berendezést.

- Jól van jól, lányom - szólt az inas. - Csak próbáljátok jól becsapni a gazdámat. Én nem ellenezhetem, de viszont igérjétek meg, hogy megfelezitek velem a hasznotokat.

- No hiszen szép kis inas maga! - kiáltott fel Adéle kisasszony. - És ha a maga nábobja igazi nábob, megajándékozhatja a butorzattal urnőmet. A lakásbérlet 1830 áprilisában jár le és ha a nábob jól érzi magát ott, akár meg is ujithatja a szerződést.

- Nagyszerü! Mindennel nagyon meg vagyok elégedve - kiáltott Peyrade, ki nagy garral tört be a szobába.

Jelt váltott Carlossal, aki megértette belőle, hogy a nábob tovább is ki akar tartani szerepében.

A jelenet azonban csakhamar megváltozott, még pedig akkor, mikor egy ujabb személy lépett a szinre, akiről sem Carlos, sem a rendőrprefét egyelőre még nem tudott semmit. Corentin jelent meg a Peyrade lakásán. Éppen arra vezette az utja, hát gondolta magában, felnéz egy pillanatra, hogy megtekintse, milyen az ő vén Peyrade cimborája a nábobnak szerepében.

- A prefét még mindig rajtam tartja a szemét - sugta Corentin fülébe Peyrade. - Már is rájött, hogy nábobnak adom ki magamat.

- Már látom, addig nem lesz nyugtunk, amig meg nem buktatjuk a prefét - sugta vissza barátjának Corentin.

Aztán gunyos mosoly kiséretében Corentin titokban fürkészni kezdte a rendőrtisztet.

- Maga maradjon itt és várjon rám, mig visszajövök. Elmegyek a prefekturába, hogy jelentést tegyek és utasitást kérjek a préfettől, mitevő legyek önnel. Ha azt mondja, hagyjam futni, nem jövök vissza ide és akkor kedvére tehet a szeszélye szerint.

Halkan mondotta ezt, mintegy azért, nehogy Peyradet leleplezze a szobalány előtt. Valójában azonban azért távozott, mert rosszul érezte magát az ujonnan jöttnek társaságában, akiről nem tudta, miféle szerzet és aki akaratlanul is reáijesztett.

- Ez!? - mondta Corentin. - Öregem, be vagy csapva. Nem vetted észre, hogy ez az ember olyan tipikusan rendőrtisztnek öltözött, hogy már ez is elárulja, hogy nem az.

És Corentin, hogy meggyőződjék gyanujának alaposságáról, a távozó után sietett. Carlos éppen akkor akart kocsiba szállani.

Carlos arra forditotta fejét, észrevette Corentint, aztán gyorsan felszállott a kocsiba. Corentinnek azonban még maradt annyi ideje, hogy beszóljon a kocsi ablakán:

- Csak azt akartam tudni! Quai-Malaquis! - szólt oda Corentin a kocsisnak pokoli gunnyal.

- No szépen vagyunk - mondta magában a szökött fegyenc - sarkamban vannak a legények. El kell inalnom előlük, de még előbb meg akarom tudni, mit akarhatnak tőlem.

Corentin már vagy öt-hatszor látta Carlos abbét és kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésődött ennek az embernek tekintete. De nemcsak a pillantása volt olyan jellegzetes, hanem azonkívül a hatalmas termete is és puffadt arca - megannyi olyan tulajdonság, amely a jó megfigyelő előtt mindannyiszor elárulta, bármily álöltözetbe is bujt légyen.

- Ah, öregem! Te ugyan megjártad - szólt Corentin, amikor visszatért a szobába és látta, hogy Contenson és Peyrade egyedül vannak ott.

- Ez az ember Carlos Herrera, akiben én a spanyol Corentint gyanitom... Most már mindent értek! Ez a spanyol egy romlott alak, aki vagyonhoz akarja segiteni azt a kis ifjut, még pedig ugy, hogy szemrevaló leányok derékaljából kovácsol tőkét... Most már csak rajtad áll, akarod-e felvenni a harcot egy abbéval, aki ördöngősen ravasz fickónak látszik.

- Ó! - kiáltott fel Contenson - ő kapta kézhez a háromszázezer frankot, amit a báró, Esther adósságainak fejében fizetett ki, amikor megjelentünk nála, hogy az adósok börtönébe hurcoljuk. Odalent vesztegelt a kocsiban, most már emlékszem rá, láttam a szemét, a homlokát és a himlőhelyes arcát.

- Ó, micsoda hozomány tellett volna ebből az összegből az én szegény Lidiámnak! - sopánkodott kétségbeesetten Peyrade.

- Azért megmaradhatsz nábobnak - mondta Corentin. De hogy egyik szemed állandóan Estheren legyen, hozd őt mentől jobban össze Val-Nobleval.

- És legalább mégegyszer annyira lesz még szükségük - felelte Corentin. - A Lucien földbirtoka kerek egy millióba kerül... Apám, szólott megveregetve a Peyrade vállát, ha csak egy kicsit is ügyes vagy, százezer frankra tehetsz szert, amiből aztán fényesen férjhez adod a lányodat.

- Ne mondd ezt Corentin. Ha a terved nem sikerülne és meghiusulna, mivel kecsegtetsz, magam sem tudom, mire lennék képes.

- Ne félj, az én szavamban megbizhatsz. Talán már holnap kezed között lesz a pénz. Az abbé nagyon ravasz legény, de okos ember és bizom benne, hogy meg fog hajlani az érveim előtt. Légy rajta, hogy olyan ostobának tessél, mint egy nábobhoz illik és azon tul ne törődj semmivel.

Annak a napnak estéjén, amelyen az ellenfelek szemtől-szembe találkoztak egymással, Lucien ellátogatott a hercegi palotába. A szalonban nagy vendégsereg volt együtt. A palota urnője, az öreg hercegasszony tüntető kedvességgel fogadta a fiatalembert és néhány percig ott tartotta maga mellett, mielőtt a vendégeket üdvözölhette volna.

- Igen, hercegnő - felelte Lucien. - A nővéremnél jártam, aki mindenképpen siettetni akarja a nősülésemet s ezért a legnagyobb áldozatoktól sem riad vissza. Nagy pénzösszeggel sietett segitségemre és az ő jóvoltából visszavásárolhattam őseimnek földjét...

- Van rajta holmi épület, amelyet tulzott jóakarattal kastélynak nevezhetünk, de azt hiszem, az lesz a legokosabb, ha leromboltatjuk az egészet és az anyagából egy szép, modern palotát építtetünk.

- Ma este együtt fog kártyázni az édesatyámmal - sugta oda Luciennek. - És remélem, hogy két héten belül már vacsorára is meghivják.

- Nos, kedves uram, - szólt Grandieu herceg, - hallom, hogy visszavásárolta a családi birtokot... Fogadja szerencsekivánataimat. Ez legalább jó válasz lesz azoknak, akik megvádolják vele, hogy nyakig uszik az adósságban.

- Ó, herceg, köszönöm a szerencsekivánatait, de az őszinteségem parancsolja, hogy megvalljam önnek, a birtokvásárlás adósságokba sodort, amennyiben a vételárnak csak felét fizettem ki készpénzzel, félmillióval pedig még tartozom.

- Nos, vegyen el valakit, aki ezt a félmilliót a házhoz hozza... Bár egy kissé nehéz lesz a dolog, mert ugy hiszem, ön a mi társaságunkból való leányt akar nőül venni, már pedig mi nem adunk nagy hozományt a leányainkkal...

- Csak hárman vagyunk a whist-parthiehoz, - mondta a herceg, - nem állna be közénk negyediknek?

Természetesen Lucien szivesen fogadta a herceg meghivását. Odaült a kártyaasztalhoz és követte a példáját Clotilde is, aki a herceg mögé telepedett.

Játék közben Luciennek volt rá gondja, hogy állandóan veszitsen. Néhány aranyról volt szó mindössze, de az, hogy veszitett, kitünő benyomást gyakorolt a társaságra...

Tizenegy órakor azután, hogy néhány szerelmes szót váltott Clotilde hercegkisasszonnyal, Lucien elhagyta a palotát, hazament s miközben pihenőre tért, egyre azon járt az esze, hogy talán már egy hónapon belül végleg diadalt arat. Mert most már semmi kétsége sem volt, hogy csakugyan elnyeri Clotilde kezét.

Rákövetkező napon, amikor Lucien társaságában cigarettázott, beállitott hozzájuk az inas és jelentette, hogy egy ur van kint, aki mindenáron beszélni akar vagy Carlos abbéval, vagy Lucien de Rubempré urral.

- Hát akkor fogadd te azt az embert, - szólt az abbé Lucienhez. - De légy résen és ne mondj egyetlen szót sem, amely árulónkká lehetne. Biztos vagyok benne, hogy ez a látogató az ellenség táborából való.

- Nyugodt lehetsz, - válaszolta Lucien, - majd kihallgathatod, hogyan fogok bánni vele.

Carlos elbujt a szomszédos szobába és az ajtó hasadékán keresztül látta, amint Corentin belépett, de Carlos nem ismert rá, csak a hangjáról, olyan nagyszerüen értett hozzá Corentin, hogy elváltoztassa a külsejét. Most, hogy beállitott Carlosékhoz, mindenki holmi vén, kikopott miniszteri hivatalnoknak nézte volna.

- De az ön házasságáról akarok beszélni, amelyet Clotilde de Grandieu hercegkisasszonnyal tervez. Csak azt akarom mondani, hogy ennek a házasságnak terve dugába fog dőlni...

- Ön, uram, olyan férfinek kezébe került, akinek módjában van, hogy a hercegék előtt a legnagyobb könnyüséggel bizonyitsa be azt, hogy ön olyan pénzből vásárolta vissza a földbirtokát, amelyet egy hóbortos és szerelmes aggastyán adott uraságod kedvesének, Esther kisasszonynak. Annak az urnak keze között van amaz aktáknak másolata, amelyekkel Esthert biróság előtt üldözték és tudunk arról is, micsoda szimulált jogügyleten alapult ez az egész pör. Ismerjük titkait annak a rendkivül ügyes manővernek, amelynek segitségével sikerült befonniok Nucingen bárót és nem késlekedünk leleplezni ezt az ügyet. Azaz, hogy van még rá mód, hogy mindent rendbe hozzunk. Adjon át nekem százezer frankot és ezen az áron megvásárolhatja békéjét... Még csak azt jegyzem meg, hogy nekem, Estéve urnak, semmi közöm az egész ügyhöz, én egyszerüen a megbizottja vagyok azoknak, akik erre a zsarolásra vetemednek...

Corentin akár egy óráig elbeszélhetett volna, Lucien szótlanul és a legnagyobb nyugalommal cigarettázott tovább. Amikor aztán elhallgatott, a fiatalember ezt válaszolta:

Uram, nem vagyok kiváncsi sem a nevére, sem a kilétére, mert meggyőződésem, hogy akik ilyen természetü megbizásra vállalkoznak, semminő nevet sem érdemelnek, legalább az én részemről nem. A legnagyobb nyugalommal türtem, hogy végére járjon mondanivalójának: én idehaza vagyok. Ugy látom, eszes emberrel van dolgom és ezért nyiltan kijelenthetem, hogy ön esztelen dilemma elé állit. Mert vagy teljesen alaptalan adatokra támaszkodik és akkor nem kell, hogy vádaskodása nekem gondot okozzon, vagy pedig igaz a gyanusitása és akkor átadván önnek a százezer frankot, mintegy feljogositom megbizóját, hogy annyiszor zsarolhasson meg, ahányszor neki csak tetszik... Most pedig: hogy végét vessük ennek a kinos beszélgetésnek, sziveskedjék tudomásul venni, hogy én senkitől sem félek, már csak azért sem, mert semmi közöm azokhoz a szédelgésekhez, amelyekről ön az imént beszélt. Ha pedig sikerülne önöknek a hercegi családot elidegeniteni tőlem, megnyugtathatom, hogy rajtuk kivül is vannak még nagyon előkelő, nagyon nemes családok, amelyek szivesen fogadnak kebelükbe, arról nem is szólván, hogy azt sem tekintem a legnagyobb csapásnak, ha agglegény maradok, kivált ha, mint azt hiszi, agglegény sorban ilyen nagy haszonnal folytathatom leánykereskedői foglalkozásomat.

- Uram, - szólt a Corentin szavába vágva Lucien, - Carlos ezidőszerint Spanyolország felé tart és neki semmi köze sincs akár az én házasságomhoz, akár az ön zsarolási kisérletéhez. Ez a kiváló államférfiu hosszu időn át a tanácsaival támogatott engem, most azonban hazautazott, hogy itteni diplomáciai küldetéséről beszámoljon a spanyol király őfelségének. Ha netán Carlos abbéval akarna beszélni, ne sajnálja a fáradságot, utazzék el utána Madridba.

- Uram, - jelentette ki határozottan Corentin, - ön sohasem lesz a Clotilde hercegkisasszony férje.

- Az is csak az ő baja, - válaszolta Lucien és türelmetlenül az ajtó felé tolta Corentint.

- Uram, nem ismerem el önnek abbeli jogát, hogy az én ügyeimbe avatkozzék és hogy csak egyetlen cigarettámtól is megfosszon, - mondotta Lucien, eldobván cigarettáját.

- Isten önnel. Nem fogjuk egymást viszontlátni többé, de állom a fogadást, hogy lesz az életében perc, amikor az egész vagyonát odaadná érte, ha most még a lépcsőházból visszahivna.

Azzal elment. Mihelyt becsukódott mögötte az ajtó, Carlos előlépett a rejtekhelyéről.

- Most lássunk a munkához, - mondotta, amikor azt látta, hogy Lucien egészen belesápadt ebbe a rettenetes beszélgetésbe.

És még aznap nagyon feltünően ugy rendezte el a dolgot, mintha csakugyan elutaznék Spanyolországba, helyet bérelt egy postakocsin stb., valójában azonban csak Toursig utazott, onnan pedig visszatért Párisba, de előzőleg meghagyta szolgájának, hogy ő meg utazzék Bordeauxba és ott várjon rá egyik szállodában. Kereskedelmi utazónak minőségében tért vissza Párisba Carlos és Estherrel szállott meg, ahonnan Ázsiának, Europának és Paccardnak segitségével figyelemmel kisérhette a Peyradeék minden csalafintaságát.

Történt egy este, hogy Esther, akit csipős nyelvéről már kezdtek ismerni Párisban, a báró társaságában ellátogatott az olasz operába, ahol bérelt páholyuk volt. A báró a páholy homályában huzódott meg, mert végre sem akart nyilvánosan mutatkozni Estherrel, különösen hogy tudta, hogy a szomszédos páholyban Nucingen báróné foglal helyet. A Nucingenné páholya mellett volt a Serizy asszonyé és Esther ezzel a páhollyal akart szemközt lenni, hogy állandóan szemmel tarthassa Lucient, akiről tudta, hogy minden kedden, csütörtökön és szombaton elkiséri Serizynét. Azon az estén is meglátta Lucient. A fiatalember mintegy fél tiz óra tájban jelent meg a páholyban nagyon leverten és kikelve a képéből. Esther nyomban leolvasta arcáról a kétségbeesés áruló jeleit. A nők ugy vannak szerelmesük arcával, mint a régi tengerészek a tengerrel: ismerik és tudják minden rándulásának jelentőségét.

- Ugyan, mi baja lehet? Mi történhetett vele? - gondolta magában Esther. - És annyira lenyügözte a töprengés, hogy oda se figyelt arra, ami a szinpadon történt és a zenét is csak félfüllel hallotta. Képzelhető, hogy a bárónak még kevesebb figyelmet szentelt, noha Nucingen ott ült mögötte, kezét a kezében tartva, miközben ömlengő szerelmi vallomásokkal untatta.

Végül aztán eltaszitván magától az Esther kezét, a vén bankár keserüen kifakadt:

- Ugyan, hagyjon békét, most szinházban vagyunk és nem odahaza. Ha maga igazán férfi lenne és nem egy két lábon járó pénzszekrény, az izlése megsugná, hogy nem illik ilyen ostobaságokkal meggyötörni egy nőt, aki a zenét élvezi. Hát persze, hogy oda se hallgatok magára. De azt hiszi-e, azért jövök szinházba, hogy önt hallhassam. Ahelyett, hogy itt fecseg, jobban tenné, ha hazamenne és ágyban fekve megemésztené a vacsoráját. Holnap délelőtt aztán tiz órakor nem bánom ellátogathat hozzám, hogy megkérdezze, hogy vagyok.

- Kegyetlen? - kérdezte Esther, miközben még mindig Lucient nézte, - dehogy is, hanem mondja inkább, hogy szivemen viselem a maga sorsát. Én tudom, hogy folyton orvosi felügyelet alatt áll, maga azonban könnyelmüen megfeledkezik róla.

- No tessék! Már meg hálátlansággal vádol... És ugyan miért lennék hálás? Micsoda hasznát láttam eddig a maga barátságának? Tömérdek kellemetlenséget okozott, ennyi az egész. Legyen eszén és mondja meg, miért lennék büszke magára? Ellenkezőleg, maga kérkedhetik velem, akár valami parádés-lóval. Megfizette az adósságaimat, igaz, de hát az még nem olyan nagy dolog. Elég milliót lopott össze hozzá, hogy az ilyen apró fényüzést megengedhesse magának... No, no, csak ne fintoritsa el az arcát azért, amiért azt mondtam, hogy lopta a millióit. Tolvaj, meg az ilyen magamfajta lány összeillő pár.

- Mára elég volt, köszönöm. Én most elmegyek, ön igazán türhetetlenül bánik velem, Esther, - szólt fanyarul a bankár.

- Hát csak menjen Isten hirével, - felelte a nő - és ha majd lefekszik, parancsolja meg az inasnak, tetézze meg jól a párnát, hogy a feje minél magasabban feküdjön, a lábát pedig lógassa le, nehogy még meg találja ütni a guta. Igy drágám még csak azt se mondhatja, hogy nem törődöm eléggé kedves egészségével.

A báró sarkon fordult és keze már ott pihent a páholy ajtajának kilincsén.

- Nucingen, ide!... - szólt Esther és büszke mozdulattal magához intette a bankárt.

Egy kutyának alázatosságával sompolygott oda hozzá a báró. Esther pedig igy szólt hozzá:

- Akarja-e, hogy kedves legyek magához még ma este, hogy cukros vizzel szolgáljak és gyengéd szavakkal becézzem?

- Az felesleges volna. Ha azt akarja, hogy beváltsam az igéretemet, csak ezt kell tennie: Menjen oda Lucienhez és hivja meg hozzánk. És akkor, hogy megjutalmazzam, majd azt mondom magának: "szeretlek" és olyan jól fogom majd ezt mondani, hogy végül maga is elhiszi.

- Ó, maga kis boszorkány, - szólt a báró és csókot nyomott Esther keztyüjére. - Akár egy óráig is elhallgatnám, hogy bánt és sérteget, ha aztán végül jutalomképpen egyetlen gyöngéd szavát hallhatom.

- Mi lesz? Engedelmeskedik-e, vagy nem? - szólt Esther és mutatóujjával megfenyegette a bárót, ugy, ahogyan a kis gyermekeket szokás.

- Szent Isten! Mi történhetett Luciennel? - tanakodott Esther, amikor egyedül maradt páholyában. - Valami igen nagy szerencsétlenség sujthatta, hogy ilyen szomoru, én még sohasem láttam ennyire megtörve.

Még aznap este különös kalandban volt része Luciennek. Szokása szerint kilenc órakor kocsin elhajtatott a hercegi palotába. Egy idő óta minden nagyon kedvezett neki. Immár vagy háromszor ott vacsorált a hercegéknél és a herceg kitüntető szivélyességgel bánt vele; az omnibusz részvényein háromszázezer frankon adott tul, ami lehetővé tette számára, hogy földbirtokának még egy harmadrészét kifizesse. A társaságbeliek már-már bizonyosra vették Luciennek Clotilde hercegkisasszonnyal való házasságát és Chanlieu herceg, volt spanyolországi nagykövet és az időszerinti külügyminiszter megigérte Clotilde anyjának, hogy megszerzi Lucien számára a marquis cimet.

A fiatalember azon estén Serizy grófnőnél vacsorált, majd pedig elkocsizott a hercegékhez. Berobogott a palota udvarába, a bakon ülő inas leugrott, hogy ajtót nyisson gazdájának és Lucien kiszállt a kocsiból. Amikor a palota major domusa megpillantotta a vendéget, odasietett elébe és tisztelettel bár, de nagyon határozottan kijelentette:

- Nem hinném, hogy a hercegasszony távollétében a kisasszony fogadhatná uraságodat.

Lucienen mintha villám futott volna keresztül, ideges remegés vett erőt rajta és zavarodottan mondotta:

- Nem tudom, - felelt a lakáj, aki mindenképpen azon volt, hogy tiszteletteljesnek lássák és egyben minél ostobábbnak.

Azok számára, akik alávetik magukat neki, nincs rettenetesebb törvény, mint a társaságban uralkodó etikett. Lucien könnyen kitalálta ennek a most lejátszódott jelenetnek rettenetes értelmét: a herceg és a hercegnő nem hajlandók őt többé fogadni. Jeges dermedtség szaladt végig a hátgerincén és hideg verejték ütött ki a homlokán. Ez az egész beszélgetés az ő inasának fülehallatára játszódott le, aki még most is a kocsiajtó kilincsét tartotta kezében, nem tudván, betegye-e az ajtót, vagy visszaszáll-e ura a kocsiba. Lucien már olyan mozdulatot tett, mintha ujra kocsijába akarna ülni, de éppen akkor az a nesz ütötte meg fülét, mint amikor egy egész embercsoport tart lefelé a lépcsőn. Ugyanakkor egy inas szaladt el előtte és nagy hangon az udvar felé kiáltott, ahol egymás mögött vagy öt hintó sorakozott. Az elvágtató inas a hintókat szólította:

És bár most már sietve beszállt hintójába, a szerencsétlen dandy el nem kerülhette, hogy találkozzék Chanlieu herceggel és ennek fiával, akikkel is köszöntést váltott, de anélkül, hogy az urak szóba elegyedtek volna vele.

- Hogy tudathatnám ezt a katasztrófát Carlossal... Ha csak tudnám legalább, hogy mi történt és hányadán vagyok velük...

Beleveszett a találgatásokba. Valójában pedig ez történt: Annak a napnak délelőttjén, körülbelül fél tizenkettőkor Grandieu herceg, amikor lement a kis ebédlőbe, ahol családja körében villásreggelizni szokott, odament Clotildehoz, gyengéden megcsókolta és atyai hangon igy szólott hozzá:

- Kedves lányom, megkérnélek, hogy további intézkedésemig ne törődj többé Rubempré urral.

Majd odament a hercegnőhöz, üdvözölte nejét, odavonta az egyik ablakmélyedésbe és halk hangon suttogva néhány szót váltott vele, amelyek valósággal a kétségbeesés örvényébe kergették Clotildeot, mert az anyján, akit megfigyelt mialatt a herceggel beszélt, a legnagyobb meglepődés jeleit vette észre.

- Jean, fogja, itt van ez a levél, vigye el Chanlieu herceghez és várjon választ.

Szerfelett borus hangulatban költötték el a villásreggelit. A hercegnő szemmelláthatólag gondolataiba merült: a hercegen meglátszott, hogy fel van háborodva önmaga ellen. Clotildenak pedig minden erejét össze kellett szednie, hogy valamiképpen visszafojtsa könnyeit.

A villásreggeli után, amikor a herceg már asztalt bontott és bucsut vett családjától, az anya gyengéden vigasztaló hangon igy szólt leányához:

- Kedves gyermekem, az édesapádnak igaza van, engedelmeskedjél neki habozás nélkül. Én nem mondhatom neked azt, amit ő: hogy ne gondolj többé Lucienre! Nem, én tudom, hogy ez lehetetlen és teljes mértékben felfogom, megértem a te bánatodat. Hanem azt mondom neked angyalom: "türj és szenvedj titokban, mert szereted őt, de ne tégy az érdekében semmit, maradjál nyugodtan és bizzál a szülőid belátásában!"

- De miről van szó tulajdonképpen? - kérdezte Clotilde a liliomnak sápadt fehérségével.

- Sokkal sulyosabb dolgokról, semhogy azokról nyiltan beszélhetnék veled, szivem. Mert ha igaztalanok a vádak, kár volna velük beszennyezni gondolkodásodat, ha pedig igazak, jobb, ha sohasem szerzel tudomást róluk.

Este hat órakor Chanlieu herceg bekopogtatott hercegi barátjának dolgozószobájába, ahol Clotildenak apja már türelmetlenül várt rá. Amikor az üdvözlésen átestek és helyet foglaltak, Grandieu rögtön áttért a dologra.

- Nézd csak barátom, rettenetes zavarban vagyok... Kinos helyzetbe kerültem és csak olyan meghitt, régi jóbarát, mint amilyen te vagy, segithet rajtam tanácsaival. Te is tudod, hogy Clotilde leányom őrülten szerelmes abba a kis Rubempré urba, akit mintegy feltoltak férjeül. Nekem sohasem tetszett ennek a házasságnak a terve, nőm azonban nem tudta elejét venni, hogy Clotilde bele ne szeressen udvarlójába. Most, hogy a fiatalember visszavásárolta ősei birtokát, sőt háromnegyedrészben készpénzzel fizette ki a vételárat, már nem lehetne semmi kifogásom e házasság ellen. És erre mi történt?

Tegnap este egy névtelen levelet kaptam - tudod, hogy nem sokba veszem a névtelen leveleket - és ebben az irásában az ismeretlen levéliró arról értesit, hogy a fiatalembernek vagyona piszkos forrásból fakadt és hogy hazudik, amikor azt állitja, hogy nővérétől kapta a birtokvásárláshoz szükséges pénzt... Az ismeretlen levéliró a leányomnak boldogságára, családomnak tisztességére való hivatkozással szinte könyörög és int, hogy óvakodjam attól az urtól és mindenekelőtt szerezzek pontos adatokat vagyonának eredete felől... Egyben módot is nyujt rá, hogy a szükséges felvilágositásokat megszerezzem... Nézd kérlek, itt van a levél, olvasd.

Chanlieu herceg figyelmesen végigolvasta a névtelen levelet, majd visszaadván azt barátjának, igy szólt hozzá:

- Teljes mértékben osztom a névtelen levelek felől táplált véleményedet, az anonym levél becstelen eszköz, megvetést érdemel, de ez még nem jelenti azt, hogy feltétlenül rágalmaz, aki ehhez az aljas eszközhöz folyamodik. Most egyelőre ne bocsásd be többé házadba azt a fiut és közben legyünk rajta, hogy adatokat szerezzünk róla és tisztába jöjjünk a multjával. Már tudom is, mit kell tennünk. Itt van a te jogtanácsosod, az a Derville, kitünő férfiu, akiben mindketten egyformán megbizunk, becsületes ember, aki számos család titkainak letéteményese, hát a többivel együtt majd csak elbirja még ezt a titkot is. Őt kell belevonnunk az ügybe, majd világosságot derit a szóbanforgó ifjunak multjára. Azonkivül nekünk a külügyminisztériumban van egy nagyszerü emberünk, ügyes, ravasz, élesszemü, akit néha fontos missziókkal is megbizunk, majd ezt kirendelem Derville mellé és meg fogod látni, hogy ketten együtt fényesen el fogják intézni a dolgot. Értesitsd Dervillét, hogy segédről is gondoskodtál a számára. Majd a becsületrend jelvényével fogjuk dekorálni az én emberemet, aki ha igy ki lesz öltözve, olyan lesz, mint a született diplomata. Ez a legény lesz majd kopó és Dervillenek ugyszólván nem is lesz más dolga, mint az, hogy lepuffantsa majd a vadat, amit a kopó felhajt elébe. A jogtanácsos aztán majd értesit téged róla, hogy nyomoruságos egeret szültek-e a vajudó hegyek, vagy szükséges-e, hogy végleg szakitsatok azzal a kis Rubemprével. Egy héten belül meg fogod tudni, hogy mihez tartsad magad.

- Azt hiszem, az urfi még nem eléggé marquis hozzá, hogy megütközzek rajta, ha palotám kapuja néhány napig zárva lesz előtte.

- Különösen, ha utólag aztán nőül adod hozzá a lányodat... Ha pedig a névtelen levél nem hazudik, akkor sincsen nagy baj, mert utazni küldöd Clotildeot, hogy feledtesd vele a csalódását. Majd együtt utazhatik a menyemmel, aki ugyis éppen mostanában készül egy olaszországi kirándulásra.

- Köszönöm, igazán követ hengeritesz le a szivemről - mondotta Grandieu herceg - azt se tudom, hogy háláljam meg a jóságodat.

- Ah, igaz - szólt Grandieu herceg - hogy is hivják azt az urat, akit el fogsz küldeni hozzám? Kell, hogy előre szóljak róla Dervillenek. Mindenesetre küldd el holnap délután négy órára, akkorra majd Dervillet is ide rendelem.

- Ami a nevét illeti, én bizony nem tudom. Elfelejtettem. De majd adok vele egy ajánlást, amiből megtudhatod, hogy ő az én küldöttem.

E beszélgetés után a herceg kiadta a parancsot a major domusnak, hogy csukjon ajtót Lucien előtt, ami, mint láttuk, meg is történt.

Hogy nem eresztették be a palotába, Lucien az olasz operába hajtatott és mint valami részeg ember dülöngélt végig a szinház folyosóin. Már előre is képzelte, micsoda pletykákkal kommentálják majd a palotából való kitessékeltetését. Lucien nagyon érezte a szükségét, hogy az ő mindenható tanácsosát értesitse a történtekről, de nem tudta, hogyan férhetne hozzá közel, hiszen Carlos ott bujkált Esthernél, Estherhez pedig nem volt szabad most mennie, nehogy még jobban kompromittálja magát. Hátha a nőnek vendégei vannak és azok megláthatnák? Hogy Esther is itt van a szinházban, arról egészen megfeledkezett, annyira összezavarodtak a gondolatai. És ebben a kényelmetlen helyzetben még a véletlen is ellene esküdött, elébe hozván Rastignacot, aki küszöbön levő házasságához gratulált neki. Ebben a pillanatban bukkant fel Nucingen alakja, aki mosolyogva sietett hozzá és igy szólitotta meg:

- Legyen szives, jöjjön a páholyomba, Champy asszonyhoz, aki beszélni szeretne önnel, hogy meghivja házavatási ünnepségünkre.

- Nagyon szivesen, báró ur - felelte Lucien, aki mintegy a mentő angyalát köszöntötte e percben a bankár személyében.

- Hagyjon bennünket magunkra - mondta Esther Nucingen urnak, amikor a báró Lucient behozta a páholyba - menjen át Val-Noble asszonyhoz, aki, mint látom, ott van jobb kéz felől a negyedik páholyban az ő angol nábobjával.

A báró engedelmeskedett a parancsnak és távozott, magukra hagyván a szerelmeseket. Alig hogy becsukódott mögötte az ajtó, Esther odahajolt imádottjához, csókot lehelt a fülére s halkan megkérdezte:

- Végem van - felelte kétségbeesetten a fiatalember - elzárták előlem a Grandieu-palota bejáratát azzal az ürüggyel, hogy nincs otthon senki, pedig tudom, hogy nemcsak a hercegi pár volt fenn, hanem rajtuk kivül még vendégek is, mert hiszen öt hintó várakozott lenn az udvarban.

- Hogyan! Meghiusulna a házasságod? - mondta Esther meghatott hangon és máris ugy érezte, mintha paradicsommal kecsegtetnék.

- Lucienem - mondta a nő imádásra méltóan behizelgő hangon - ne vedd szivedre a dolgot. Mire való a bánkódás? Majd később még előnyösebb házasságot köthetsz. Ha akarod, szerzek én neked két földbirtokra valót is.

- Hivjál vendégeket ma estére, hogy aztán majd titokban beszélgethessek Carlossal és ami fő, hivd meg ezt az ál-angolt is, meg Val-Noblet. Azt hiszem, ez a nábob okozta vesztemet, ő a mi ellenségeink közül való, de ha egyszer a kezünk ügyébe kerül, tudom, drágán fogja megfizetni, hogy áskálódni mert ellenünk.

- Jó - mondotta Esther - gyere el hozzám vacsorára éjfélkor és hozd el magaddal Blondet-tet és Rastignac-ot. Legalább lesznek ketten, akik mulattatnak bennünket. És nem akarom, hogy kilencnél többen legyünk.

- Valami módot kell találnod arra, hogy a báró utján Europát ide hivd a szinházba, még pedig azzal az ürüggyel, hogy Ázsiát akarod értesiteni a ma esti vendégségedről. Valójában azonban azért van szükségünk Europára, hogy megüzenjem Carlosnak a történteket, mielőtt még a nábob ott ülne a nyakán.

Tehát ugy volt tervezve a dolog, hogy Peyrade a tudtán kivül együtt lesz majd és ugyanazon tető alatt az ellenségeivel. A tigris belép az oroszlánbarlangba.

- Ah, drágám - mondotta Val-Noble, amikor az Esther páholyába belépett Peyradéval, akit egyébként Nucingen nem ismert fel - örülök rajta, hogy bemutathatom neked Sámuel Johnson urat, lelkes bámulóját a Nucingen ur financiális tehetségének.

- Akkor hát meghivom önt hozzám ma estére, kedves nábob uram. Vacsora közben aztán majd még jobban összeismerkedhetik Nucingen báróval. Jó lesz?

- Drágám, maga most siessen haza kocsin és hozza el ide Europát, hogy utasitásokat adhassak neki a ma esti vacsorára. Meghivtam Lucient is két barátjával, legalább szellemes emberek is lesznek a társaságban.

- Nagyon köszönöm neked, - szólt Val-Noble, - hogy meghivtad ezt az angolt magadhoz, talán a te szivességed leszereli. Eddig mindig ridegnek mutatkozott és a világ minden kincseért sem lett volna hajlandó rá, hogy tegezzen. Asszonyomnak szólit és oly tulzottan udvarias, hogy az szinte bántó rám nézve. Egyáltalán ugy vettem észre, hogy kedve telik benne, ha engem valami módon megbosszanthat... És borzasztóan fukar, tudod, olyan fukar, mint Gobseck és Gibonnet együttvéve. Ha rajta állna, még a kocsit is velem fizettetné.

- De hát mit kapsz tőle azért, hogy a barátnője vagy? - érdeklődött Esther.

- Havonként ezer frankot, meg ajándékokat, azonkivül pedig elhalmoz az ő tulzott tiszteletének ezer jelével. Ennyi az egész. És folyton azt hangoztatja, hogy ő különböző mértékletességi egyesületeknek tagja és azt akarja, hogy engem is megnyerjen az ő világjavitó elveinek.

- Hallatlan! Mégis csak szemtelenség, - fakadt ki Esther. - Ha a helyedben lennék, én tönkre tenném ezt az embert minden elméleteivel együtt.

- Ezt tönkretenni! Olyan fukar, hogy két tallért sem tudnál tőle kicsikarni.

- No és sohasem szidod meg a fukarságáért? Nem olvasod a fejére a bünlistáját?

- Hasztalan tenném, mert csak nevetne rajtam és gunyos mosollyal felelne minden panaszomra. Sirhatsz, zokoghatsz, a kezedet tördelheted előtte és ő semmibe se venné. Még csak végül jönnél rá, hogy egy bohóccal van dolgod.

- Hiábavaló az is... Komédiának veszi és nevetne rajta... És amellett semmi sem sodorja ki a flegmájából. Csudálatos, hogy vannak emberek, akik még a lelküket is keztyübe öltöztetik... Magam csak azért nem adtam még ki az utját és azért türöm ezt a mártiromságot, mert a tulajdon kiváncsiságom ösztökél. Máskülönben már rég kidobtam volna mylordot. Vagy pedig szóltam volna egy barátomnak, hogy pofozza meg. Persze olyasvalakit választottam volna, aki kitünő vivó.

- Éppen figyelmeztetni akartalak rá, - kiáltott fel Esther. - És puhatold ki azt is, tud-e boxolni ez a vén angol, mert ha boxolásra kerül a sor, akkor az angolok között még a legvénebb is veszedelmes. Tudod mit? Ma este le fogjuk itatni a nábobodat és akkor meg fogjuk tudni, hogy mit akar.

Europa Nucingen báró kiséretében betolta viperafejét a páholy ajtaján, majd pedig miután urnője néhány szükséges utasitással látta el, ujra visszavonult és eltünt.

Éjjel féltizenkettőkor öt hintó robogott az Esthez palotája elé, a meghivott társaság jelent meg vacsorára. Éjfélután egy órára volt tervezve a vacsora, addig is azzal töltötték az időt, hogy a palota berendezésének csodáit vették szemügyre. Majd pedig, amikor ezzel elkészültek, a nők beszélgetésbe merültek, a férfiak pedig játékasztal mellé ültek.

- Mondja mindjárt, hogy az egész lordok házával kártyázott, - vágott a Peyrade szavába Blondet.

- Játszunk annyiba, amennyit vesziteni önöknek kedvük van, - felelte az ál-angol.

- Ravasz legény, - sugta Lucien fülébe Esther, - egyetlen percre sem esik ki a szerepéből és csakugyan mindenki angolnak tartja.

Tillet, Nucingen, Peyrade és Rastignac wistbe fogtak, mig Val-Noble, Esther, meg a többiek a kandalló mellett melegedve beszélgettek. Lucien azzal töltötte az időt, hogy egy gyönyörü metszet-gyüjteményben lapozgatott.

Végül kinyilt az ebédlőajtó, megjelent a küszöbön gyönyörü livrében Paccard és jelentette:

Az asztalnál Peyrade a Florine baloldalára került, mellette pedig Tillet ült, aki titokban azt az utasítást kapta, hogy okvetlenül itassa le a nábobot. Tillet nagyszerüen értett az ivás mesterségéhez és számtalan poharat hajthatott fel anélkül, hogy az ital csak a legkisebb hatást is gyakorolt volna rá. Peyrade életében most először látott ily mérvü fényüzést, most először ült ilyen fényes lakománál, most először látott együtt ilyen gyönyörü nőket.

- Azt hiszem, ez a ma esti lakoma, - gondolta magában Peyrade, - egymagában is felér azzal az ezer tallérral, amennyimbe Val-Noble eddig került, különben is kedvezett a szerencse és ezer frankon felül sikerült nyernem kártyán az uraktól.

- Látja, ez aztán a követésre méltó példa, - szólt oda a nábobjának Val-Noble, aki Lucien oldalán ült s egy széles mozdulattal a gyönyörüen berendezett ebédlőre mutatott. - Nekem is berendezhetne ilyen ebédlőt. Ha az ember Indiából jön vissza és milliók duzzasztják a zsebét és a Nucingen-féle emberekkel kivánnak üzleti összeköttetésbe jutni, nem szabad fukarkodniok az effajta kiadásokban.

- Bocsánat, asszonyom, - felelte Peyrade - ön már ismét elfeledi, hogy mértékletességet fogadtam és számos mértékletességi egyletnek vagyok tagja.

- Ha olyan mértékletes, majd lesz rá gondom, hogy leitassam, - mondotta Tillet.

- Val-Noble asszonytól hallom, hogy ön, uram, valami üzleti tervvel közeledik hozzám.

- Igen, báró ur, volna egy kis spekulációm, amelynek nagy hasznát láthatjuk mind a ketten, mert igen gazdag nyereséggel kecsegtet. Kinában fogunk szerencsét próbálni... Ópium-értékesitésről van szó...

- Attól tartok, hogy a kormány majd nem nézi jó szemmel az ópiummal való kereskedést.

- Ahá, hát ópiummal kereskedett, azon szerezte a pénzét, - kiáltott gunyosan Val-Noble, - meg is látszik, azért olyan álmos a szerelme.

- Látja, - szólt a báró az állitólagos ópiumkereskedőhöz és Val-Noble asszonyra mutatott. - Ön is ugy van vele, mint én: az ilyen magunkfajta milliomosok sohsem tudják megszerettetni magukat az asszonyokkal.

- Ó, pardon! - tiltakozott Peyrade, - engem már sok hölgy szeretett és mindig nagyon őszintén.

- Bizonyára, mert mértékletes volt, - szólt Tillet és ujra megtöltötte Peyrade poharát, még pedig ezuttal nehéz portói borral.

- Ó, - kiáltott fel Peyrade és hamisitatlan angol kiejtéssel igy folytatta: - it is very vine de Portugal of England.

Esther és Lucien valósággal elképpedt, amint azt tapasztalták, hogy Peyrade milyen kitünően ért a szinleléshez. A társaság pedig evett és ivott és mulatott, rengeteget kacagtak s kitünő hangulatukban észre se vették, hogy már-már rájuk virrad. Hajnali négy órára járt az idő. Tilletnek sikerült leitatnia Peyradeot, aki egyszerre csak fáradtan roskadt az asztal alá. Paccard nyomban felnyalábolta és felvitte az egyik padlásszobába, ahol a részeg nábob aztán kialhatta mámorát. Peyrade még csak este hat órakor ébredt, akkor is arra, hogy vizes ronggyal törülgetik az arcát. Álarcosan, zöld dominóba öltözötten Ázsia költögette ezen a módon az öreg rendőrkémet:

- Figyeljen ide, majd az kijózanitja, - válaszolta Ázsia. - Ha Val-Noble asszonyt nem is szereti, de a tulajdon lányát csak igen. Igaz?

Peyrade felsóhajtott, nagyon mélyen, nagyon bánatosan, mint a katona, aki halálra sebesülten a csatatéren kileheli a lelkét.

- Azalatt, hogy maga itt angolnak adta ki magát, mi viszont Peyradet játszottunk. Az ön kis Lidia leánya azt hitte, az apját követi és velünk jött. Ne féljen, most már biztos helyen van. És maga soha sohasem fog ráakadni többé, hacsak alá nem veti magát akaratunknak és hamarosan nem teszi jóvá, amit ellenünk vétett.

- Lucient tegnap este nem eresztették be a Grandieu hercegék palotájába. Bezárták orra előtt az ajtót. És ez egyes-egyedül a te mesterkedésednek müve. Szót se! Hallgass ide. Visszakapod a lányodat érintetlenül és tisztán (és Ázsia gonoszul hangsulyozta ezt a két szót, ugy, hogy Peyrade ereiben elhült a vér), de majd csak akkor, ha Lucien már a férje lesz Clotilde hercegkisasszonynak. És ha tiz napon belül meg nem nyittatnak ujra Lucien előtt a hercegi palota kapui, tudd meg, kegyetlen halállal fogsz meghalni és nem lesz rá mód, hogy védekezz a csapás ellen, amellyel fenyegetünk. És amikor már magadban fogod érezni a halált, lesz rá gondunk, hogy ez a gondolat jelenjék meg agyadban: "a leányom erkölcsileg halott". És habár elég ostoba voltál hozzá, hogy ennyire a csapdánkba kerülj, remélem, lesz még annyi magadhoz való eszed, hogy megértsd és belásd, milyen komoly a fenyegetésünk. Most ne sokat ugass, ne is lamentálj, sőt egy szót se szólj, hanem takarodj Contenson barátodhoz, válts nála ruhát, aztán menj haza a lakásodra, ahol Katt, a te vén flamand cseléded majd elmondja, hogy hivó szavad értelmében a kis Lidia lejött az utcára és azóta sem tért vissza többé. Hacsak egy szót is szólsz, vagy a rendőrségre mégy panaszoddal, tudd meg: magad alatt vágod el a fát, mert azon kezdjük a bosszut, amivel a lányodat fenyegettem. Az ilyen magadfajta vén besugóval igy beszél az ember, nincs szükség kiméletre, a nyers és durva szót jobban megérted, mint a finom körülirásokat. Majd lódulj és ne ártsd többé bele magadat a mi dolgainkba.

Ázsia szánalmas állapotban hagyta ott Peyradeot, aki szinte félájultságban hevert a helyén, mintha buzogánnyal sujtották volna főbe. Az öreg kémnek könnyek buggyantak elő ráncos, fáradt szempillái alól.

Néhány perccel utóbb Europa benyitott hozzá és tiszteletteljes hangon jelentette:

Peyrade nem felelt. Feltápászkodott, lesietett az utcára, kocsiba vetette magát, elhajtatott Contensonhoz, akinek egy szót sem szólt a történtekről, csak éppen hogy átöltözködött nála a mindennapi alakjába. Aztán hazarohant és az izgalomtól dobogó szivvel sietett fel a lépcsőn a tulajdon lakásába.

Amikor otthon ajtót nyitottak neki és a vén flamand cseléd egyedül látta hazatérni gazdáját, meglepődve kérdezte:

Olyan megdöbbenés volt a hangjában, annyi elcsodálkozás, hogy az öreg kém már ebből is egy csapásra meggyőződött róla, hogy nem volt hiuságos fenyegetés, amivel a zöld dominó illette. Ez a rettenetes tudat meghaladta az erejét és nagyon lesujtotta. Bement a leánya szobájába, az üres és elhagyott szoba láttán aztán összerogyott és kimerülten, csak félfüllel hallgatta Kattnak szavait, hogyan szöktették meg a kis Lidiát.

- Bele kell törődnünk a változhatatlanba, a bosszuállásra majd csak később kerül a sor. Egyelőre menjünk el Corentinhez... Most először történt, hogy szemtől-szembe kerültünk ellenségeinkkel... Majd beszélek Corentinnel, hogy ne álljon az utjába annak a szép fiunak, hagyja békén, még ha nem is hercegnőt akarna oltár elé vezetni, hanem én miattam akár császárnékat! Ah, most hogy ismerem, megértem, hogy a leányom első pillantásra beleszeretett... S az a spanyol pap is ravasz fickó lehet! De azért csak bátorság Peyrade apó, ne add fel a harcot, még nem bizonyos, hogy ők kerülnek ki belőle győztesek gyanánt.

Amikor Corentin lakására ért, Brunó, a Corentin szolgája, aki jól ismerte Peyradet, e szavakkal fogadta:

- Istenem, egészen elbutultam - gondolta magában Peyrade - mintha bizony meg szoktuk volna mondani az inasainknak, hogy micsoda járatban vagyunk.

Két órával azelőtt, hogy Peyradot felkeltették volna az Esther palotájának padlásszobájában, Corentin a Chanlieu herceg ajánlásával és inasnak öltöztetve, megjelent a Grandieu palotájában. Clotilde apja bevezette abba a szobába, ahol a jogtanácsosa Derville ur már várta. Bemutatta őket egymásnak és egyben közölte velük, micsoda megbizatást tartogat a számukra. Azt kell kitudakolniok, még pedig minden megengedett módon, hogy Lucien de Rubempré ur miként tett szert vagyonára és igaz-e vajjon, hogy a nővérétől, illetve ennek férjétől kapott egy millió kétszázezer frankot. Erről van szó, de lehetőleg ugy járjanak végére megbizatásuknak, hogy senki ne szerezzen tudomást róla. A jogtanácsos és Corentin vállalták a megbizást és nyomban megállapodtak, hogy másnap reggel elutaznak a Lucien sógorának lakóhelyére.

Ugy is történt, a két férfi másnap találkozott egymással, jegyet váltottak az induló postakocsira.

Ez idő alatt Peyrade minden nap reggelén ellátogatott Corentin lakására, megtudakolandó, hogy barátja visszatért-e már vajjon. Miután egy álló héten át hasztalan fáradt, a nyolcadik napon titkos jelirással irt levelet hagyott hátra barátjának, hogy tudomására adják a történteket, a Lidia megszöktetését, meg azt, hogy jó magát micsoda halálos veszedelem fenyegeti.

Ez idő alatt különben Peyrade még mindig kitartott a nábob szerepében. Tudta bár, hogy a láthatatlan ellenség belelátott a játékába, bölcsen ugy gondolkodott, hogy inkább nyerhet valami világosságot, ha tovább is azon a porondon küzd, amelyen az összeütközésük történt. Contenson minden ismeretségét felhasználta arra, hogy a kis Lidiának nyomára bukkanjon és egy ideig megingathatatlanul remélte, hogy előbb-utóbb ráakadnak a házra, ahova az öreg Peyrade leányát elrejtették. De multak a napok anélkül, hogy valamit is kiderithettek volna és óráról-órára, percről-percre biztosabbá vált, hogy Lidiát fel nem kutathatják és nem tudják kiszabaditani börtönéből.

Peyrade kétségbeesése nőttön-nőtt. Az öreg rendőrkém tiz-tizenöt ügyes detektiv szolgálatát is hiába vette igénybe. Ezek se tudtak kideriteni semmit. És utóbb már csak arra voltak jók, hogy Peyradenak testőrség gyanánt szolgáljanak.

Az Ázsia által adott határidőnek három utolsó napján Contenson egy tapodtat sem tágitott öreg barátja mellől. Egy izben igy szólt hozzá:

- De én azt hiszem, csakugyan elment, mert az egyik emberem elbujt a kocsija háta mögé és elkisérte Bloisig. Ott észrevették és lekergették a kocsiról. Aztán szem elől vesztette a spanyolt. Az tehát bizonyos, hogy Carlos elutazott, csak az a kérdés, nem volt-e szinlelt ez az utazás és nem tért-e azóta vissza a fővárosba?

Öt nappal azután, hogy Derville visszatért, Lucient felkereste a lakásán Rastignac.

- Kedves barátom - mondotta - kétségbe vagyok esve, hogy egy kellemetlen üzenetet kell neked átadnom. Magam is ugy jutottam ehhez a megbizatáshoz, hogy bizonyos körökben tudják, milyen intim viszony füz bennünket egymáshoz. A kellemetlen üzenet, melyet át kell adnom, az, hogy a hercegék minden ismeretséget megszakitanak veled és ne is reméld, hogy ez az elhatározásuk megváltozhatnék. Ne tedd be többé lábadat a Grandieu herceg palotájába. Hogy Clotildeot valaha nőül vehesd, ahhoz előbb be kellene várnod az apjának halálát, már pedig az öreg sokkal is önzőbb, semhogy a kedvedért sirba szálljon. Clotilde legközelebb Itáliába fog utazni, hogy felejtsen. A szegény leány végtelenül szeret téged. A szó szoros értelmében szigoru felügyelet alá kellett helyezni, nehogy elszökjék hazulról és ide jöjjön hozzád. Ez az ő rendkivüli ragaszkodása talán némileg vigasztalóan hat rád a sötét bánat óráiban.

Lucien nem válaszolt. Némán meredt Rastignacra, aki most igy folytatta a vigasztalást:

- De vajjon csakugyan olyan nagy csapás-e az, ami lesujtott rád? Ha csak egy kicsit is utána veted magadat, könnyen kapsz feleségnek más lányt is, aki van olyan előkelő, mint Clotilde kisasszony és még sokkalta szebb. Serizy asszonyra biztosra számithatsz ebben, hiszen tudod, hogy a grófné titkos ellensége Grandieulenek és már csak azért is szivesen szerez neked feleséget, hogy ezzel aztán borsot törjön azok orra alá.

- Kedvesem, az utóbbi időben Serizy asszonnyal is rosszban vagyok, amióta őnagysága meglátott az Esther páholyában. Akkor féltékenységi jelenetet rögtönzött, mire én szó nélkül otthagytam a faképnél.

- Ugyan, ugyan - szólott Rastignac - az olyan asszony, aki már meghaladta a negyvenedik esztendejét, képtelen rá, hogy tartósan vesszen össze az olyan szép fiatalemberrel, mint te vagy. Öregem, én kitanultam a nap lementének természetrajzát. A láthatáron tiz percig tart az ilyesmi, az asszonyok szivében azonban tiz esztendeig.

- Eljösz ma este Val-Noblehoz? A nábobja ma este viszonozza a Nucingen báró vacsoráját.

Lucien Rastignackal és Nucingennel megjelent az állitólagos angol nábobnál, az Esther volt lakásán, amelyet Peyrade bérelt ki. Val-Noble jó szemmel nézte, hogy a nábobja ilyen hamar viszonozza a vacsorát és hogy méltóképpen láthassa vendégeit, kölcsön kérte Esthertől Ázsiát. Peyrade nem tudott erről és amikor este vendégeivel együtt asztalhoz ült és kibontotta szalvétáját, cédulát talált benne, amelyről e szavakat olvasta le: ma jár le a tiznapos terminus. Peyrade a cédulát átnyujtotta Contensonnak, aki lakájnak öltözve, ott állt mögötte. Megkérdezte Contensont:

A nagyszerü vacsorát elrontotta az, hogy Peyrade nem tudott erőt venni aggódásán. Egyébként valamennyiökön bizonyos komorság érzett meg. Lucien nagyon szomoru volt és elgondolkodó. Rastignac, aki vacsora előtt kétezer frankot vesztett, dühöngött és azon töprengett, hogyan sörözhetné vissza ezt az összeget. Fagyos kedvben költötték el a vacsorát.

Egyszerre megjelent a küszöbön egy ember, a Peyrade testőrségének egyik tagja, akinek láttára Contenson ott hagyta Peyradeot és kisietett az ujonnan érkezetthez.

- Mondja meg Peyrade apónak - szólt a polgári ruhába öltözött rendőr, hogy a leánya hazaérkezett, de mily szomoru állapotban.

Megjegyzendő, hogy ezernyi aggodalma ellenére is Peyrade sokat ivott azon az estén, ahányszor valakinek egészségére ittak, mindig összekoccintotta poharát a többiekével és végül már arra sem ügyelt, hogy Contenson töltötte-e meg a poharat, vagy Paccard, vagy más, az ellenség emberei közül való.

- Az egyik emberünk itt volt és bejelentette, hogy Lidia otthon van. Azt mondta, nagyon gyászos állapotban került haza, jó lesz, ha elsiet hozzá, ha egyáltalán még életben akarja találni.

E szavak hallatára Peyrade a világ legfranciább szitkozódásában tört ki és amit mondott, olyan tiszta délvidéki kiejtéssel mondta, hogy hallatára a vendégek meglepődve ütötték fel fejüket. Látván, hogy igy elárulta magát, Peyrade végleg kiesett szerepéből, nem szinlelte tovább az angolt, hanem kifogástalan franciasággal szólt rá Contensonra:

- Milyen furcsa hely ez a Páris - konstatálta Val-Noble. - Kereskedő vagy bankár, aki az egyik városnegyedben vétkesen bukott, mint nábob vagy dandy menten felléphet a másikban, anélkül, hogy lelepleztetéstől kellene tartania. Igazán nincs szerencsém, hogy mindig bukott bankárokkal akad dolgom.

Eközben Peyrade odaszökkent az ajtóhoz és a küszöbről fenyegető hangon zugta a társaság felé:

- Hogy ki vagyok!... Ah, majd megtudjátok, mert ha megöltetek, fel-fel járok majd siromból és a lábaitoknál fogva ráncigállak majd ki benneteket éjszakánkint az ágyatokból.

Mialatt e szavakat harsogta, le nem vette tekintetét Estherről és Lucienről, majd felhasználta az általános megdöbbenést és hihetetlen gyorsasággal leszaladt a lépcsőkön. Az utcára leérve, Ázsia már várta lent, karonfogta a kémet és baljóslatu hangon igy szólt hozzá:

- Küldj el a papért, Peyrade apó és vedd fel az utolsó kenetet, mert véged van, tudd meg.

Azzal Ázsia kocsiba zökkent és mintha szél vitte volna el, eltünt Peyrade szemei elől.

Amikor Corentin hazaért utjáról, megtalálta Peyradenak ott hagyott levelét. Ahelyett, hogy kipihente volna magát, kocsiba ült és egyenesen Peyrade lakására hajtatott. Ott Kattól megtudta, mi történt, tudomást szerzett Lidia megszöktetéséről és nagyon megütközött rajta, hogy ő, meg Peyrade ennyire megfeledkeztek a szükséges óvóintézkedésekről.

- Azok az emberek még nem ismernek engem - mondotta. - És ha csakugyan mindenre képesek, arra is, hogy Peyradet megöljék, velem fog meggyülni a bajuk.

Éppen ott volt a Peyrade házában, amikor kocsi állt meg a kapu előtt és kilépett belőle Lidia, felvánszorgott a lépcsőn, mialatt a kocsi gyorsan tovarobogott.

Amikor Lidia felért a lakásba és megpillantotta Corentint, elájult. Egy negyedórába telt, amig ujra magához tért, akkor megtörten igy szólt:

- Nincs, kisasszony. De ha parancsolja, nyomban értesithetem. Ön hol járt? Mi történt magával?

- Ó, uram, nem illik szólni róla, milyen gyászos sorsot tartogatott számomra a végzet. Csak azt tudom, hogy végem van, meg kell halnom, anélkül, hogy az okát tudnám, miért?

- Azt sem tudom, uram. Kerülő utakon át hoztak ide kocsin, azt se tudom, hogy ki, mert nem ismerem az elrablóimat. Hány óra van most?

- Féltizenegy. Legjobb lesz, ha most pihenőre tér, majd beküldöm önhöz a jó öreg Kattot.

- Az én számomra nincs pihenés többé, se megnyugvás, hacsak a sir ölén nem. Addig is, amig megtérhetnék oda, majd egy kolostorba rejtőzöm el, feltéve, hogy a szégyenem dacára is befogadnak oda.

- Ó, uram, ha tudná, micsoda gyalázatban volt részem és mily förtelmes teremtések közé kerültem.

Aztán ujra elájult és volt dolga Kattnak, amig megint magához téritette. Amikor a szegény szárnyaszegett teremtés megint magához tért, őrjöngően énekelni kezdett és a dala tele volt rettenetes szólamokkal, amiket ott, azoknál az embereknél hallott. Az arca márványosan hideg volt. Katt sirt. Corentin fel-alá járt a szobában és időnkint megállt a Lidia ágya előtt, hogy szemügyre vegye a leányt.

- Az apja hibájáért fizet meg a boldogtalan - mondotta magában. - Hát van-e gondviselés? Ó, mily igazam volt, hogy nem alapitottam családot. És milyen igaza volt annak a filozófnak, a nevét már elfeledtem, aki azt mondotta, hogy a gyermek nem egyéb, mint zálog, amelyet a balsorsnak adunk.

A szegény gyermek felült az ágyában és mialatt aranyszinü haja kibomolva eltakarta a vállát, igy szólt:

- Ó, Katt, látod, itt fekszem az ágyban, holott a Szajna legmélyén volna helyem.

- Katt, ahelyett, hogy ezt a gyermeket nézi, ami semmiesetre sem segit rajta, jobban tenné, ha orvosért szaladna. Fusson el előbb a kerületi orvosért, aztán hivja ide Desplein és Bianchon orvos urakat. Meg kell mentenünk ezt az ártatlan teremtést.

Éppen akkor ért haza Peyrade. Homlokán kiütött a verejték, az arca fakó volt, a szeme vérben uszott és mint egy tigris szökkent be a szobába, ahol Lidia az ágyon feküdt.

Corentin egy szomoru mozdulattal az ágy felé mutatott. Valóban, a Lidia bus helyzete hasonlitott annak a virágnak állapotához, amelyet a kertész szerelmesen ápolt az üvegházban, de letört száráról a virág és durva csizmával gázolta el holmi paraszt. Tessék átvinni ezt a képet az apai szivbe és akkor menten érthetővé lesz, mit érzett e pillanatban Peyrade. Kövér könnycseppek jelentek meg a szemében és csukló sirásra fakadt.

Lidia még megismerte az apját, felkelt és odament hozzá és térdére ült az aggastyánnak, aki egy karosszékbe rogyott.

- Bocsáss meg apám! - mondotta remegőn, de Peyrade már nem is hallotta szavát, mert ugyanakkor ugy érezte, mintha buzogánnyal sujtották volna fejbe.

Corentin odarohant hozzá, hogy segitsen rajta, de Peyrade éppen akkor lehelte ki a lelkét.

- Megmérgezték! - mondta magában Corentin. - Szerencsére éppen jön az orvos, valószinüleg az ő kocsija állt meg itt a ház előtt.

Contenson, aki időközben kivetkőzött az inasi ruhából, szinte kővéváltan hallgatta, amint Lidia igy sopánkodott:

- Ó atyám, hát nem bocsátasz meg? Én nem tehetek róla... Ártatlan, vagyok. (Nem vette észre, hogy az atyja meghalt.) Ó, micsoda szemeket mereszt rám! - mondta szinte őrjöngve a leány.

- Le kell zárnunk a szemét - szólt Contenson és lefektette Peyradet az ágyra.

- Ostobaságot követünk el - mondta Corentin, ha itt hagyjuk ebben a szobában. A leány ugy is félőrült már, félő, hogy egészen elvesziti az eszét, ha megtudja, hogy az apja meghalt. Még azt hihetné, hogy ő ölte meg.

Peyradot kivitték a Lidia szobájából és átvitték a tulajdon hálószobájába. Kimeredő szemmel, néma megdöbbenéssel nézte Lidia, amint elvitték az apját.

- Ime, az én egyetlen barátom... - mondta megilletődéssel Corentin, amikor Peyradet kiteritették az ágyán. Egész életén át egyetlen sóvár gondolata volt, az, hogy boldognak és gazdagnak tudja a leányát... Okulj a leckén Contenson. Tanuld meg belőle, hogy minden mesterségnek, még a mienknek is megvan a maga tisztessége, amely ellen nem szabad véteni. Peyrade rosszul tette, amikor magánügyekbe avatkozott, holott nekünk csak a közügyekhez van közünk. De akárhogyan legyen is, bosszut fogok állani érte azokon, akik megölték őt és boldogtalanná tették a leányát. És fogadom, hogy mindazok, akik be voltak avatva ezen ügybe, hajnali négy órakor a nyaktilón végzik majd életüket.

- Szegény öreg Peyrade - mondotta Corentin. - Hányszor kisegitett, amikor nem volt pénzem. Sőt néha arra is adott pénzt, hogy játékon próbáljak szerencsét.

E kis gyászbeszéd után a két férfi visszatért Lidiához, ahol Katt az orvosokkal beszélgetett.

- Menj a rendőrkapitányságra - szólt Corentin, az ügyész az nem inditaná meg az eljárást, de ha jegyzőkönyvet veszünk fel, talán többre mehetünk.

Közben Lidiát legyőzte az emberfeletti fáradság; a szerencsétlen teremtés nyugodtan aludt az ágyán, amikor a kiváló kirurgus és a fiatal orvos megérkezett. A hatósági orvos most felboncolta Peyradet, hogy megállapitsa a halál okát.

- Mielőtt még felkeltenők a beteget, - szólt Corentin a két hires orvoshoz, - lennének szivesek talán átsétálni a szomszéd szobába, ahol egyik kartársuk egy boncolással van elfoglalva. Azt hiszem, a dolog az urakat is eléggé érdekelheti és ha majd jegyzőkönyvet veszünk fel, döntő fontosság jut az urak véleményének.

- Az öreg urat agyszélhüdés ölte meg, - mondta a hatósági orvos. - A szélhüdés félelmetes jelei konstatálhatók.

- Kérem vizsgálják meg csak alaposabban, - kérte az orvosokat Corentin. - Gondolkodjanak csak, nincs-e valamely olyan méreg, amely teljesen hasonlatos hatást mutat, mint az agyszélhüdés.

- A gyomor tulon-tul zsufolva van az emésztés stádiumában lévő ételanyagokkal. Hacsak vegyi vizsgálatnak nem vetjük alá ezt az anyagot, lehetetlen mérgezést konstatálnunk.

- Ha az agyszélhüdés ismérvei tökéletes módon konstatálhatók, akkor, tekintve az áldozat előrehaladott korát, kétség sem fér a halál okához, - mondotta Desplein, rámutatva a bomlófélben levő rettenetes ételmennyiségre.

- Nem, - szólott Corentin. - De kérdem az urakat, melyik az a méreg, amely ilyenfajta hatást gyakorolhat?

- Egyetlen ilyen méreg van. Jáva szigetén terem és egy meglehetősen ismeretlen cserje szolgáltatja. A strichninók fajtájából való és a bennszülöttek arra használják, hogy félelmetes nyilaikat, az ugynevezett kriszeket mérgezzék meg vele.

Most megérkezett a rendőrtisztviselő, Corentin vele is közölte a gyanuját és megkérte, vegyen fel az esetről jegyzőkönyvet, amelyben emlités tétetik arról is, hogy kinél és kikkel vacsorázott Peyrade. Egyben megemlékezett arról, micsoda összeesküvést szőttek Peyrade ellen és nem feledkezett meg arról a szomoru incidensről sem, amelynek Lidia áldozatul esett. Azután Corentin átment a Lidia szobájába, ahol a két orvos éppen akkor készült el a beteg vizsgálásával.

- A leányt valami elmegyógyintézetbe kell elhelyezni, - mondták az orvosok. - Ott talán segithetnek rajta, mi azonban valószinübbnek tartjuk, hogy még ha jobbra fordul is az állapota, megmarad csendes melancholikusnak...

- Uram, - jelentette Katt kétségbeesetten, - a kisasszony egyre táncol és énekel, mi tévő legyek vele?

- Ültesse kocsiba, - szólt Corentin - és hajtasson el vele a Charentoni őrültek házába. Majd én irok néhány sort az igazgatónak, hogy a lány tisztességes bánásmódban részesüljön. A lány az őrültekházában, az apa a temetőárokban, mily szomoru végzet! Contenson, menj, rendeld meg a szegények temetőkocsiját... És most kettőnkön a sor, hogy leszámoljunk egymással, átkozott Don Carlos Herrera!...

- Dehogy van, - válaszolta Corentin. - Itt bujkál valahol Párisban. De majd én megdöngetem körötte a palánkot és ártalmatlanná teszem ezt a veszedelmes gonosztevőt!...

Öt nappal a nábob eltünése után Val-Noble asszony reggel kilenc órakor ott ült az Esther ágya mellett és sirt azon való bánatában, hogy már megint a nyomor fenyegeti.

- Ha legalább csak kétezer frank évjáradékom lenne, - mondta, - ezzel a biztos összeggel az ember visszavonulhat valami vidéki városkába; uj életet kezd, sőt, ki tudja, talán férjhez is mehet.

- Ha csak ez kell, ennyi pénzt esetleg megszerezhetek a számodra, - szólt Esther.

- Ó, nagyon egyszerüen. Hallgass ide. Tégy ugy, mintha meg akarnád ölni magadat, de játszd el nagyon ügyesen ezt a komédiát. Beszélj Ázsiával, mondd meg neki, hogy öngyilkos akarsz lenni és igérj neki tizezer frankot, két kis fekete gyöngyért, vékony üvegből, amelyben pillanat alatt ölő mérget tart. Hozd el nekem a két gyöngyöt, adok neked érte ötvenezer frankot.

- Hogyan? Meg akarnád mérgezni magad? Te, aki fényüzés közepette élsz, gazdag vagy, a tulajdon palotádban lakol.

- Az mindegy, - felelte Esther. - Nyisd ki a szekrényemet, az ékszeres-dobozomban találsz pénzt, végy ki belőle tizezer frankot, azon megvásárolhatod Ázsiát.

- Szerencsére, akik halálról beszélnek, ritkán ölik meg magukat, - mondotta megnyugodva Val-Noble, - ha pedig arról volna szó...

- Hogy más valakit akarok megetetni a méreggel, - fejezte be barátnője mondatát Esther, - hogy is tételezhetsz fel rólam ilyet. Nyugodt lehetsz, nem akarok megölni senkit.

- Valaki, aki mindenekfelett kedves volt nekem, elhunyt és most követni akarom a sirba. Ennyi az egész.

- Nem tehetek róla, esküvel fogadtuk, hogy követni fogjuk egymást a sirba... Hát tedd meg, amit mondtam... De siess, kocsi állt meg a kapu előtt, bizonyára Nucingen az... Ez az ember meg fog bolondulni a boldogságtól. - Miért is, hogy nem azok szeretnek bennünket, akiket mi szeretünk... Hát most menj, drágám, hogy annál hamarább szerezhessem meg neked az ötvenezer frankot.

Három nap óta teljesen megváltozott Esthernek az öreg báróval szemben tanusitott viselkedése. Nem gunyolta többé és nem üzött belőle csufot, ellenben elhalmozta gyengédségének ezer jelével, ami végül is azt a hitet keltette a báróban, akit egy idő óta röviden Fritz-nek nevezett, hogy szereti s teljes mértékben viszonozza az érzelmeit.

- Szegény, jó Fritzem, - mondotta neki a nő, - ugyancsak próbára tettelek, sok gyötrelemben volt részed, de mondhatom, fenséges türelemmel állottad a próbát. Látom, igazán szeretsz, meg foglak jutalmazni hát az állhatatosságodért. Hogy történt, hogy nem, magam sem tudom, de most tetszel nekem, jobban akármelyik fiatalembernél. Talán a tapasztalat teszi. Aztán meg a fiatalemberek tulságosan önzők, még ha szeretnek is, többet foglalkoznak magukkal, mint velünk, holott rólad tudom, hogy éjjel-nappal csak reám gondolsz. Egész életemre a tied vagyok. Nem is kivánok tőled többé semmit. Bizonyságot akarok neked szolgáltatni róla, hogy érdektelenül és minden önzéstől menten szeretlek.

- Én sohasem adtam önnek semmit, - felelte a báró boldog elragadtatásában, - sőt éppen holnap leptem volna meg vele, hogy harmincezer frank évjáradékot biztositottam az ön számára. Ezt szántam nászajándékul.

Erre Esther megcsókolta a bárót, oly kedvesen, oly szeretetteljesen, hogy Nucingen valósággal belesápadt.

- Ó, - mondotta a lány, - ne gondolja, hogy a harmincezer frankért vagyok most ilyen; nem... hanem szeretlek, drága Fritzem.

- Ó Istenem! Mért is tett olyan sokáig próbára, - sopánkodott a báró, - ha meggondolom, hogy három hónap óta milyen boldog lehetnék.

Másnap a báró elhozta a harmincezer frank évjáradékról szóló kötvényt és e szavakkal nyujtotta át Esthernek:

- No tessék, drágám, itt van miből fedeznie apró konyhaszükségleteit, amig csak él.

Esther minden különösebb megilletődés nélkül vette át a kötvényeket, összehajtogatta és zsebregyürte. Aztán megveregette Nucingen arcát és igy szólt hozzá:

- Légy nyugodt, nem foglak többé bántani, mert belátom, hogy noha olyan kövér vagy, mint egy elefánt, a lelked naiv, akár egy gyermeké. És talán ezért is szeretlek. Aztán meg igazad van. Rabold ki az embereket, fosztogasd őket, én a segitségedre leszek áldatlan munkádban. Az emberek nem érdemlik meg, hogy szeressük őket; Napoleon halomra ölette az embereit, akár a legyeket. És nem mindegy-e az adófizetőknek, hogy te zsebeled-e be a garasaikat, vagy a kincstár. Csókold meg Estheredet. Igaz, ajándékozd oda annak a szegény Val-Noble-nak a régi lakásom butorzatát. És adj neki ötvenezer frankot ajándékba... Kijár neki, hiszen te tetted tönkre boldogtalan szeretőjét, azt az ostoba Falleixet, aki aztán öngyilkossá lett, amikor te a tönk szélére juttattad. Ezt a bünödet is már nagyon a fejedre olvassák. Ha most megajándékozod Val-Noblet, mindenki megfeledkezik a régi bünödről és a nagylelküségedről beszél majd egész Páris. Vagyis tekintélyt vásárolsz a pénzedért, meg azt, hogy mindenki meg fog csudálni.

- Igazad van, angyalom! Milyen jól ismered te az embereket, - felelte a báró. - Ezentul majd mindenben kikérem a tanácsodat...

- No látod, hogy törődöm a dolgaiddal, szivemen viselem a tisztességedet. Hát ne habozz és hozd el azt az ötvenezer frankot.

Le akarta rázni a nyakáról Nucingent, hogy ezalatt egy tőzsdeügynököt hivjon, akinek segitségével még aznap este értékesiti a tőzsdén az életjáradékról szóló kötvényt.

- Persze. Val-Noble eljön majd hozzám, milyen kedves lesz, ha akkor te is itt leszel nálam. A pénzt tedd egy kis dobozba és majd e szavakkal nyujtsd át neki: "Asszonyom, fogadja el tőlem ezt a legyezőt, amellyel talán sikerül elüznünk a gond fellegeit az ön szép homlokáról."

- Nagyszerü, nagyszerü, - szólt elragadtatással a báró. - Nagyon szép mondás lesz, szóról-szóra a maga szavait fogom elismételni.

Éppen amikor Esther a szerepében kifáradva, leroskadt egy székbe, belépett a szobába Europa.

- Asszonyom, egy ember van itt, önt keresi. Állitólag Celestin, a Lucien ur lakája küldte.

Esther kisietett az előszobába, gyanakodva vette szemügyre a küldöncöt, de aztán megismerte benne a párisi hordár igazi tipusát.

- Mondd neki, hogy jöjjön be - szólt Esther elhaló hangon, azután, hogy elolvasta a levelet és rémülten roskadt egy székre. - Lucien meg akarja ölni magát, - sugta Europa fülébe. - Vagy tudod mit? Jobb lesz, ha felviszed hozzá a levelet.

Az abbé, aki még mindig ott bujkált Esthernél a padláson, most az Europa hivására lejött az előszobába és nagyon meglepődött, amikor egy idegent látott ott. Egy percre szemügyre vette a küldöncöt, majd pedig tulzott elővigyázatosságból bement a szalonba. Egyébként ez az elővigyázatosság nem is volt felesleges, mert a küldönc csakugyan Corentin emberei közé tartozott. Most is Contenson odalent várta az utcán. És amikor a küldönc lejött, ez volt az első szava Contensonhoz:

- Az az egyén, akinek a személyleirását megadta, csakugyan odafönn bujkál a házban, de nem spanyol az ipse, és tüzbe merném tenni a kezemet, hogy egy üldözött vad rejtőzik a csuhája alatt.

Másnap reggel, éppen amikor Esther felkelt, megjelent nála Val-Noble és elhozta neki a mérget.

A báró néhány hét előtt két gyönyörü ölebbel lepte meg Esthert. Az egyik ebet a nő most odaszólitotta magához és Esther a méreggyönggyel csalogatta. A kutya ágaskodott, kinyitotta rózsás száját, Esther pedig beledobta a mérget, amelyet az eb mohón roppantott széjjel apró fehér fogaival. Aztán egyetlen vakkantás nélkül felfordult és élettelenül terült el. Egy szempillantás alatt történt az egész. - Ó Istenem, - kiáltotta rémülten Val-Noble.

- Téged lent vár a kocsi, vidd el ezt a dögöt, - mondotta Esther. - Siess és ha este eljössz, megkapod az ötvenezer frankot.

- Most csak siess, - sürgette Esther, - gyere vissza este, de minél szebben kiöltözve.

Délután öt órakor Esther valósággal nászi ruhába öltözött. Fehér selyemruhát vett magára, fehér szatincipőt huzott, szép vállaira pedig brüsszeli csipkekendőt teritett. Drága nyakéket akasztott a nyakába és meghagyta, hogy Lucienen kivül senkit se eresszenek be hozzá, még Nucingent sem. Lucien hét órakor jött el és amikor igy kiöltözötten meglátta Esthert, ezt gondolta magában:

- Miért nem vonulok el vele inkább a birtokomra, messze a világ szemétől, anélkül, hogy valaha is visszatérnék Párisba... Életemnek legszebb öt esztendejét ennek a kedves teremtésnek oldalán töltöttem, nem szabadna őt most megtagadnom. A föld kerekén sem találnék más ilyen tökéletes ideáljára a női szépségnek.

Esther odalépett Lucien elé, egy térdeplő vánkosra térdelt és a férfira emelve tiszta tekintetét, igy szólt:

Azzal derékon fogta a nőt, de Esther olyan mozdulattal, amely ugyanannyi tiszteletet árult el, mint megborzadást, kibontakozott az ölelő karokból.

- Nem vagyok többé méltó hozzád, Lucien, - mondotta és két könnycsepp gördült ki szeméből, - könyörgök, áldjál meg és fogadd esküvel, hogy a Sulpice-kórházban két ágyat alapittasz a nevemre... Tulságosan szerettelek téged... Mondd meg, boldoggá tettelek-e és gondolsz-e majd rám néha... Mondd.

Lucien az Esther ünnepélyes magatartásán észrevette, hogy a nő készül valamire. Egy pár pillanatra elgondolkozott, azután igy szólt:

- Szegény gyermek, - mondta Lucien, - várj csak, van valami mondanivalóm a számodra. Két napi erőfeszités után sikerült találkoznom Clotildeval.

- Igen, irtunk egymásnak. Ő kedden reggel elutazik Olaszországba, de találkát adtunk egymásnak azon az uton, amerre a postakocsi elhalad.

- Ah, hát ugy ragaszkodsz hozzá. Egy ilyen nőhöz, aki minden szépségnek hiján van, - kiáltotta a szegény Esther. - Valld be, hogy engem is nőül vennél, ha hét-nyolc millióm lenne.

- Balga gyermek, te. Hiszen éppen azt akartam mondani, hogy ha végleges szakitásra kerül a sor Clotilde és köztem, hallani sem akarok más nőről, mint rólad.

Esther lehajtotta a fejét, hogy leplezze hirtelen elsápadását és könnyeit.

- Hát mégis szeretsz, - mondotta. - Csókolj most homlokon, aztán menj el innen.

És most valami boldogságfélét érzett rajta, hogy életének közelgő utolsó perceiben megszerezte magának azt a tudatot, hogy Lucien szereti...

Hétfőn délben Nucingennél megjelent az egyik tőzsdeügynöke és azt jelentette, hogy Esther Van-Gobseck kisasszony a tőzsdén áruba bocsátotta az életjáradék kötvényét és hogy a kötvénynek már vevője is akadt.

- De ez még nem minden, báró ur, - szólt az ügynök. - Ma beszéltem Derville jogtanácsos ur irodavezetőjével és azt hallottam tőle, hogy miután verifikálták Esther kisasszony igazi nevét, rájöttek, hogy a kisasszony mintegy hét millió franknyi vagyonnak örököse.

- Igen, - erősködött az ügynök. - Esther egy vén hollandi uzsorásnak, bizonyos Gobseck nevezetünek leánya.

- Igazán, - szólt a báró. - Esther már emlitette néhányszor, de sohasem akartam elhinni neki. Majd irok néhány szót Dervillenek.

A báró az iróasztalhoz ült, levelet irt Dervillenek és nyomban el is küldte egyik szolgájával. Délután három órakor pedig, amikor a tőzsdén elkészült dolgával, elment Estherhez. Ott Europa e szavakkal fogadta:

- Ezer ördög, - kiáltotta a báró, - pedig én bizonyos vagyok benne, hogy nem haragudna, ha felkelteném, olyan jó hirem van a számára. Tudod micsoda? Az, hogy az urnőd gazdag, mérhetetlenül gazdag. Meghalt az apja, egy Gobseck nevü vén hollandi uzsorás és hét milliót hagyott Estherre. Ki az ördög hitte volna, hogy egy ilyen gazdag ember képes nyomorban hagyni a hozzátartozóját.

Europa ott kinn hagyta az előszobában a lesujtott bárót és besietett urnőjéhez, hogy ő jelentse neki elsőnek sorsa kedvező fordulását. Néhány perccel ezután az Esther szobája felől rémült kiáltást hallott, ijedt sikolyt, amelyben az Europa hangjára ismert. Nucingen erre besietett a szobába, de olyan látvány tárult elébe, hogy mozdulni se tudott, gyökeret vert a lába. Esthert látta meg, amint a méregtől elkékülten holtan feküdt az ágyán.

- Menj, jelentsd de Carlos urnak, mi történt... Milyen kár, hogy meghalt, mielőtt megtudta volna, hogy milliókat örökölt.

Paccard megleste Europa ügyeskedését. Mihelyt Ázsia hátatforditott és távozott a szobából, Europa kibontotta a köteget, amelynek hátán Esther irásával ez a néhány szó volt olvasható: "Halálom után Lucien de Rubempré urnak adandó át!" Hétszázötven darab ezer frankos bankjegy csillogott a szobalány előtt, aki erre felkiáltott:

- Éltünk utolsó percéig boldogok és becsületesek lehetnénk, ha ez a pénz a miénk volna.

Paccard nem felelt, az ő rabló-természete erősebb volt benne, mint Carlos iránt való ragaszkodása.

- Durut meghalt, - mondta végül, - tudod mit? Osszuk meg a pénzt és szökjünk meg együtt, miért hagynánk minden zsákmányt ezeknek? Keljünk egybe szépen és gazdagok leszünk.

- Gyermekem, - mondotta Carlos Ázsiának, amikor a leány elmondotta neki, mi történt, - én most majd hamar végrendeletet hamisitok Esther nevére, amit a halott párnája alá csempészünk, aztán elszaladsz majd a közjegyzőért, hogy jegyzőkönyvet vegyen fel és lepecsételje az ajtókat.

Aztán még le is pecsételték a végrendeletet és Ázsia becsempészte Esther párnája alá.

- Uram, éppen amikor kiosontam a szobából, megjelentek az igazságszolgáltatás emberei, - jelentette Carlosnak ijedten Ázsia.

- Nem, nem, a békebiró is eljött ugyan de zsandárok kiséretében. Azonkivül egy ügyész is jött és egy vizsgálóbiró, a zsandárok elállják az összes ajtókat.

- Ugy látszik, ez a haláleset nagy port kavart fel, - szólt aggodalmaskodva a volt fegyenc.

- Europa és Paccard eltünt, attól tartok, hogy ellopták a hétszázötvenezer frankot, - szólt Ázsia.

- Ah, a gazok! - kiáltott fel Carlos, - ha ezt tették, elveszejtettek bennünket!...

A párisi rendőrségnek most hát alkalma nyilt, hogy ujabb jelét adja ügyességének. Nucingen báró, aki felismerte, hogy Esthert méreg ölte meg és nem találván a hétszázötvenezer frankot, gyanut fogott, hogy vagy Paccard, vagy Ázsia, akiknek személyével sohasem tudott megbarátkozni, tették el láb alól a szerencsétlen Esthert. Haragjának első indulatában a rendőrprefekturára szaladt, ahol jelentést tett az esetről. Erre nyomban kiküldték a hatósági embereket és este kilenc órakor már három orvos boncolta a boldogtalan leány holttestét. Megkezdődtek a kihallgatások és amikor Carlos Ázsia révén értesült a legujabb eseményekről, igy kiáltott fel:

- Szerencsére nem tudják, hogy itt vagyok, legalább sikerülni fog elmenekülnöm.

Azzal a padlásszoba ablakán át kimászott a háztetőre és egy cserépfedőnek hidegvérével vette szemügyre a háztetőről a terepet. Vagy öt házzal odébb egy kertet vett észre.

- Halálbuvó, most hurokra kerültél - szólt Contenson, akinek alakja épp akkor bontakozott ki egy kémény mögül. - Majd Camusot urnak számot adsz róla, miféle misét celebrálsz, abbé ur a házak tetején, főképp pedig arról számolsz be neki, miért próbáltál menekülni.

- Na, most csak vissza szépen a padlásszoba ablakán át - mondotta Contenson.

Az ál-abbé ugy tett, mintha engedelmeskednék, de azután, hogy két kezével kapaszkodott az ablakfélfába, olyat rugott Contensonon, hogy a kém, az egyensulyát veszitve, megtántorodott és a háztetőről lebukott az utcára. A boldogtalan szörnyethalt. A fegyenc pedig most nyugodtan visszasétált a padlásszobába és ágyba feküdt.

- Adj valami kotyvalékot - mondotta Ázsiának - ami jó beteggé tesz ugyan, de anélkül, hogy megölne. És ne tarts semmitől, pap vagyok és az is maradok. Éppen az imént sikerült leráznom magamról a legveszedelmesebb ellenségemet, az egyetlent, aki leálcázhatott volna.

Előző napon este hét órakor Lucien kikocsizott arra az utra, amelyen a postakocsinak el kellett haladnia és ahol találkája volt Clotilde hercegkisasszonnyal. Egy utszéli vendégfogadóban szállt meg és másnap korán kelve, elsietett a találka helyére. Nem kellett sokáig várnia, már feltünt az uton a kocsi, amelyen a két hercegnő utazott Olaszországba.

- Jönnek - mondotta magában Lucien - játszuk el ügyesen a komédiát és akkor meg vagyok mentve. Vejévé leszek a hercegnek még az akarata ellenére is.

Azzal a kocsi elé ment. Most megállt az öblös hintó, Clotilde kilépett belőle és Lucien felé sietett.

Kezet szoritottak és Clotilde, akinek Chanlieu szüken mérte ki az időt, igy szólt szerelmeséhez:

- Lucien, fogadalmat teszek, hogy soha másnak, mint önnek nem leszek a felesége és hogy mindig inkább hiszek önnek, mint apámnak, anyámnak és a többi embernek együttvéve. És ámbár feltétlenül megbizom önben, mégis arra kérem, igyekezzék eloszlatni a gyanut, amely most önt terheli...

Éppen akkor egy lovas zsandár-csapat bukkant fel az uton és néhány pillanattal utóbb odaértek, ahol Clotilde beszélgetett Luciennel, mig a másik hercegnő diszkrét távolságból ügyelt a csevegésükre. A zsandárok körülvették őket és megadásra szólitották fel Lucient.

- Elfogatási parancsom van ön ellen, nyomban el is visszük a börtönbe. Kicsodák ezek a hölgyek?... Hölgyeim, kérem az utlevelüket, mert tudtommal Lucien ur olyan hölgyekkel van összeköttetésben, akik?...

E kijelentésnek hallatára Clotilde ájultan roskadt össze, a kisérő cselédség beemelte a postakocsiba, beszállt Grandieu hercegné is és nehány pillanat multán a kocsi már messze porzott az országuton.

Az éjszakát Lucien már a Force-börtönben töltötte. Carlos Herrera előző nap este óta ott raboskodott.

A következő nap reggelén hat órakor két rabkocsin szállították el Carlos Herrerát és Lucient a börtönből az igazságügyi palotába, hogy a vizsgálóbiró elé állitsák őket.

Az 1830-iki juliusi forradalom zivatara utóbb elfeledtette azt a zajt, amely e két személynek letartóztatása körül támadt. Az események, a politikai érdekek olyan hatalmasak voltak az év második hat hónapjában, hogy teljesen lefoglalták az embereket, akik máskor olyan élénk figyelemmel viseltetnek a jogi, pénzügyi vagy magánkatasztrófák iránt. De a forradalmat megelőző időben nagyon sokat beszéltek a spanyol papnak letartóztatásáról, akit egy kurtizánnak lakásán találtak és arról is, hogy elfogták Lucient, a Grandieu hercegkisasszony jövendő vőlegényét.

Mindkettőjüket az a gyanu terhelte, hogy gyilkosságot követtek el, még pedig azért, hogy megszerezzék maguknak egy leánynak hét millió frank örökségét. Néhány napon át ennek a bünügynek szenzációja tulszárnyalta azt is, amelyet az utolsó országos választások okoztak.

A bünügy már magában véve is érdeklődést kelthetett. Fokozta ezt az érdeklődést azoknak személyisége, akik belé voltak keverve az afférbe. Mindenekelőtt - Herrerán és Lucienen kivül - érintette a dolog Páris leggazdagabb bankárát: Nucingen bárót. Aztán megtudták, hogy Lucient milyen kitűnő összeköttetések tüzik a párisi arisztokrácia legelőkelőbbjeihez. Tudták milyen előkelő pártfogói vannak, igy például Manfrignesue hercegnő vagy Serizy asszony, aki az aktuális politika egyik vezető személyiségének neje. Mindenkinek tekintete az affér felé fordult és jogi körökben nagyon megirigyelték Camusot vizsgálóbirót, akinek ez az ügy kiosztatott. Tekintve a Lucien előkelő pártfogóit, mindenki tisztában volt vele, hogy a vizsgálóbiró ugy fogja vezetni az ankétet, hogy hálából azok az előkelő pártfogók majd előléptetést eszközölnek ki a számára.

Carlos Herrera, akinek Ázsia valami szert adott be, nagyon rossz bőrbe volt és noha ő tudta, hogy a pornak hatása átmeneti jellegű, mégis ugy tetszett, mintha halálosan beteg lenne. És az adott körülmények között igazán ez volt a legjobb mód arra, hogy bizonyos szánalmat keltsen maga iránt a hatóság embereiben.

- Ez az ember megmérgezte magát - kiáltott fel Camusot ur, amikor Carlost lecipelték hozzá az Ázsia padlásszobájából.

- Ha csakugyan bűnös - vélte az ügyész - még ez volt a legokosabb, amit tehetett.

A három hatósági ember, képzelhetjük, nem fennhangon beszélt, hanem csak suttogva. Carlos azonban, a volt fegyenc, az arcjátékokból kiolvasta, hogy miről tanácskoznak. Azért aztán résen is volt és gondoskodott róla, hogy csak nagyon sommásan hallgathassák ki, akkor is kerékbe törte a francia nyelvet és folyton spanyol szavakat kevert vallomásába.

Éppen amikor az igazságügyi palotához értek Herrera, aki a rabkocsi ablakán nézett ki, megpillantotta Ázsiát. Az asszony ezuttal gyümölcsárus-kofának volt öltözve, aki kis tolókocsin árulja a portékáját és hangos kiabálással veri fel az utcát. Ázsia, ugyszólván csak a szemét láthatta Carlosnak, de neki ez is elegendő volt hozzá, hogy rája ismerjen. És most egyszerre, mintha valami sajátságos kofanyelven az áruját kinálná, Ázsia ezt kiáltotta:

Ez a néhány szó olyan nyelven volt mondva, amely keveréke az olasznak és a megromlott provencei tájszólásnak. Carlos megértette e kiáltásnak rettenetes értelmét. Ez volt:

Ha Carlos eddig azt hitte, hogy diadalmaskodni fog majd az igazságszolgáltatáson, most viszont, amit Ázsiától hallott, borzasztóan lesujtotta. Tehát Lucient is letartóztatták!... És erre a gondolatra majdnem elájult. Most nagyobb rémület fogta el, mintha a halálos itéletét közölték volna vele...

A két rabkocsi pedig begördült az igazságügyi palota udvarába. Előbb a nagy betegnek hitt Carlost szállitották ki a kocsiból és nyomban felvezették a vizsgálóbiróhoz. Lucient egyelőre cellába zárták. Herrera egyre arra hivatkozott, hogy nagy beteg, közel érzi a halálát és különben is ő diplomáciai küldetésben van Párisban, tehát a legteljesebb immunitás védi és folyton arra hivatkozott, hivják ide a spanyol nagykövetet, az majd igazolni fogja őt. Mindezt félig spanyolul, félig franciául mondta és mert állapota csakugyan veszedelmesnek tetszett, a vizsgálóbiró nem ragaszkodott hozzá, hogy most nyomban vallatóra fogja. Meg lévén azonban győződve róla, hogy Carlos a legveszedelmesebb gonosztevők közül való, olyan cellába záratta, ahol még csak gondolni sem lehetett menekülésre.

Carlos idegesen fel és alá járkált a cellájában. Történetesen volt nála egy kis papir és egy vékony ceruza, ugy, hogy szükség esetén, ha megvesztegeti a börtönőrt, levelet is irhat Ázsiának, aki bizonyára ott ólálkodik majd a börtön körül. Utóbb leült az ágyára és gondolkodni kezdett a történteken.

- A kihallgatásom során, - mondotta magában, - diplomatának adtam ki magamat, aki nem igen ért franciául és azokra az előjogokra és kiváltságokra hivatkoztam, amelyek mint rendkivüli követet megilletnek. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy halálos betegnek tetettem magamat, azt hiszem, végleg a javamra billen a mérleg. Maradjunk meg tovább is ezen a terrenumon. Az okmányaim rendben vannak és bizonyos, hogy Ázsia meg én, egyesült erővel majd csak tuljárunk Camusot ur eszén. Most Lucienről van szó, hogy ő el ne vesszen, szegény. Valami módon a közelébe kellene férkőzni, hogy utasitást adjak neki, hogyan viselkedjék. Mert máskülönben félő, hogy még el találja árulni magát és akkor mindkettőnknek vége. Aztán meg szükségem volna tanukra, akik a papi voltomat igazolják.

Mihelyt Lucien letartóztatásának hire terjedt, a marquis Camusot ur nejéért küldött és magához hivatta. Vacsoránál aztán a vizsgálóbiró felesége halkan rejtelmesen igy szólott az urához:

- Te, ha ki tudod eszközölni, hogy azt a kis Lucien de Rubemprét esküdtszék elé állitsák és elitéljék, máról-holnapra udvari tanácsossá lehetsz.

- D'Espard asszony azt akarja, hogy a szegény ifjunak feje vétessék. Hideg verejték ütött ki a homlokomon, amikor azt hallottam, hogy ez a szép asszony milyen kérlelhetetlen gyülölettel és izzó bosszuvággyal szólt Lucienről.

- Kérlek, ne avatkozz az igazságszolgáltatás dolgába, - felelte erre Camusot ur.

- Hogy én beleavatkozom? - méltatlankodott az asszony. - Ha kettőnkön kivül valami harmadik is hallotta volna beszélgetésünket, esküszöm, sohsem találta volna ki, miről van szó. Mindketten, a marquis is, meg én is, olyan álszenteskedőn beszélgettünk egymással, mint te most velem. Igy például azon kezdte, hogy nagyon hálás neked azokért a szolgálatokért, amelyeket tettél. Majd egyszerre arra tért át, milyen rettenetes hivatást ró rátok a törvény. "Mégis csak borzasztó - mondotta - hogy embertársaikat vérpadra juttatják. De ez a Lucien megérdemli, hogy ott végezze napjait... stb..."

- Aztán azon panaszkodott, milyen kár, hogy egy ilyen tehetséges és szép fiatalember rossz utra tért és bünt bünre halmozott. Amikor aztán ezekkel elkészült, arról szólott, hogy megürült egy tanácsosi állás és ő kitünő viszonyban van az igazságügyminiszterrel és könnyedén megszerezhetné ezt az állást olyanvalakinek, aki hálára kötelezte és aki különben is méltó e kitüntetésre. Szavait ezzel fejezte be:

- Amint tehát láthatja, asszonyom, az ön tisztelt férjeurának most kitünő alkalma nyilik, hogy kitüntesse magát.

Az asszony elhallgatott. Camusot ur pedig e kecsegtető szavakra ezzel a banalitással felelt:

- Mi vizsgálóbirók csak azzal tüntethetjük ki magunkat, ha napról-napra hiven és pontosan teljesitjük kötelességünket.

- No ugyan, - gunyolódott az asszony. - Hiszen sokra mégy, különösen, mint hivatalnok, ha egészen szorosan a kötelességedhez tartod magadat.

A vizsgálóbiró elmosolyodott, de még mielőtt válaszolhatott volna, belépett a szobába a szobalány és jelentette:

- Asszonyom, egy komorna várja künn. A Maufrigneuse hercegnő üzenetét hozza. A hercegnő azt üzeni, méltóztassék most rögtön elfáradni hozzá.

A vizsgálóbiró neje nyomban abbanhagyta a vacsorát, magára kapta az öltözékét és a komorna kiséretében elhajtatott a hercegi palotába. Maufrigneuse hercegnő már várta. Amikor egyedül maradtak a szalonban, a hercegasszony igy szólott hozzá:

- Édes kicsikém, azt hiszem, nem kell sok szót vesztegetnünk és ön egy-kettőre meg fogja érteni, miért hivattam ide.

- Mint valószinüleg ön is tudja, a zsandárság rablógyilkosság gyanuja alatt letartóztatott egy Lucien de Rubempré nevü fiatal gavallért.

- A vizsgálatot az ön férje vezeti és most az ő kezébe van letéve ennek a fiatal embernek sorsa. Figyeljen rám: én a szószoros értelmében jótállók róla, hogy az emlitett ur ártatlan és éppen ezért akarom, hogy huszonnégy órán belül szabadlábra helyezzék. De még ez nem minden. A holnapi nap folyamán valaki majd meg akarja látogatni Lucient titokban a börtönében. Kell, hogy az ön férje engedélyt adjon erre a látogatásra. Ha Camusot urnak ugy tetszik, ő is jelen lehet annál a látogatásnál, de csak oly feltétel mellett, ha nem árulja el ottlétét. Ön is és a férje egyaránt tudhatják, hogy busásan jutalmazom a nekem tett szolgálatokat. A király nagy bátorságot és sok lélekjelenlétet kiván a magisztrátusaitól, különösen most, amikor sulyos válság fenyeget. Akiket mint bátor és megbizható embereket ajánlanak neki, igen szép karriért csinálhatnak. Ha Camusot ur megteszi azt, amit kivánok, fogadom, hogy nemcsak tanácsossá neveztetem ki, hanem törvényszéki elnökké léptettetem elő, vagy esetleg semmitőszéki biróvá. Most nem beszélhetek bővebben, mert el kell mennem, várnak... Bocsásson meg érte... Még csak azt akarom mondani, hogy nem csupán engem köteleznek le, hanem rajtam kivül a koronaügyészt is, aki állásánál fogva nem interveniálhat ebben az ügyben. És ezenkivül lekötelezik még Serizy asszonyt is, akit beteggé tett az a tudat, hogy Lucien veszedelembe került. Amint tehát láthatja, hatalmas protektorokra számithatnak. Mindezeket a legnagyobb bizalommal közöltem önnel, azt hiszem, nincs rá szükség, hogy még titoktartásra is intsem.

Amikor már ujra kocsiban ült és haza tartott, a vizsgálóbiró felesége bosszusan ezt dörmögte magában:

- Milyen kár, hogy még csak azt sem mondhattam meg neki, hogy D'Espard marquis viszont vérpadra akarja juttatni Lucient.

Amikor az asszony hazaért, olyan rémület tükröződött vissza az arcán, hogy a férje ijedten megkérdezte:

Aztán elmondotta férjének, amiket a hercegnőtől hallott. Szavait ezzel fejezte be:

- Már most melyik a hatalmasabb a két asszony közül? Azt hiszem, a marquis megbizhatatlanabb. Az ő igérete különben sem volt olyan határozott, mint a hercegnőé. Egyébként pedig a hercegnő nemcsak tanácsossággal kecsegtetett, hanem azzal is, hogy törvényszéki elnökké neveztet ki, vagy esetleg semmitőszéki biróvá... Isten ments, hogy tanáccsal akarjak alkalmatlankodni neked és beleavatkozzam az igazságszolgáltatás dolgaiba. De kötelességem, hogy informáljalak, miket beszélnek az udvarnál és mi készül.

- Te nem tudod, hogy a rendőrprefettől ma milyen utasitásokat kaptam. Ne is beszéljünk róla. Azt hiszem, fontos államérdekek szövődnek bele ebbe az ügybe. Gyere most vacsorázni, aztán elmegyünk valamelyik szinházba. Éjszaka a dolgozószobámban meg fogjuk beszélni a többit, mert, ugy látszik, a te eszedre is szükségem lesz, az enyém nem elegendő.

A magisztrátusok kilenctizedrésze bizonyára tagadni fogja, hogy a feleségnek milyen nagy befolyása van ilyen ügyekben a férjre. Pedig hiábavaló ez a tagadás és igazságtalan, mert bizony a biróság dolgaiban akárhányszor nem a törvény irott szava a döntő és nem is a biró urak belátása, hanem inkább feleségüknek akarata. Camusot asszonyról meg kell állapitanunk, hogy teljesen a maga kedve szerint kormányozta az urát.

- Kétségtelen, hogy Lucien bűnös, csak azt nem tudom még, hogy micsoda bűn nyomja tulajdonképpen a lelkiismeretét.

- Olyan férfi, akit Maufrigneuse hercegnő szeret és akibe Serizy grófné és Clotilde hercegkisasszony szerelmes, sohasem lehet bünös. Bizonyos, hogy az a másik követett el minden rosszat.

- Hallgass a szavamra, - erősködött az asszony. - Tekintsd a papot diplomatának, akit immunitás véd, a kis fiatalembert pedig jelentsd ki ártatlannak és keress e kettő helyett inkább más bünösöket.

- Milyen jó eszméid vannak, - szólt a vizsgálóbiró mosolyogva. - Ha egyszer nekilódul a fantáziád, meg nem állithatja semmi, mint ahogyan a madár is akadálytalanul száll tova a végtelen levegőben.

- Akár diplomata legyen az az ember, akár pedig fegyenc, bizonyos, hogy Carlos abbé, csakhogy meneküljön, szivesen játszik a kezedre más bünösöket.

- Én csak a süveg vagyok, az igazi fej azonban te vagy, - mondotta Camusot a nejének.

- És ezzel be is fejezhetjük mai tanácskozásunkat. Gyere csókold meg a feleségedet, idején való, hogy pihenni térjünk.

Ezzel Camusot asszony aludni ment és otthagyta férjét a dolgozószobában, hogy az aktáit és gondolatait rendezze.

Amikor a vizsgálóbiró másnap beérkezett irodájába, csengetett, hogy beszólitsa az ajtónállóját. Amikor belépett, Camusot megkérdezte:

- Vegye föl a jelentkezők nevét és hozza be ide a listát. Ha ezzel meglesz, majd vezettesse fel ide hozzám Carlos Herrerát.

- Ah, igaz, - kiáltott föl a detektivfőnök, - már hallottam róla, hogy ezuttal spanyol papnak adja ki magát.

A vizsgálóbiró most aláirta az idézéseket és az irnokát bizta meg vele, hogy kézbesittesse őket.

Collin éppen akkor készült el a cellában munkájával: tudniillik egy papiros-foszlányra néhány sornyi irást vetett abban a biztos reménységben, hogy sikerül majd az irást Ázsiához juttatnia.

A két papirost gondosan összehajtotta és most már csak az alkalomra lesett, hogy Ázsiához juttassa irását.

- Ha engem hallgatnak ki elsőnek, meg vagyunk mentve, - mondotta, - de ha a kicsikét hallgatják ki elsőnek, végünk van.

Ez a perc olyan komoly volt, olyan tragikus, hogy Herrera homlokán kiütött a verejték.

Amikor meghallotta, hogy a börtön zárában csikorogva megfordul a kulcs, a rab hamar összeszedte magát és fölvéve előbbi álarcát, a nagy beteget szinlelte. Az igazat megvallva, még csak nem is sejtette, hogy Ázsia hogyan talál majd módot a közelébe férkőzni, de azért rendületlenül bizott ennek a cinkosának gonosz leleményességében. Különösen azóta, hogy Ázsia gyümölcsös-kofának alakjában ott lesett rá a börtön bejárójánál.

E találkozás után Ázsia gyorsan odébbállt, hazament, levetette a mezt, aztán átöltözködött és elsietett egy szabónőhöz, akit már régóta ismert.

- Lányom, arról van szó, hogy gyorsan kiöltöztessen, még pedig ugy, mintha valami főrangu asszony lennék a Saint-Germain-negyedből. Csak gyorsan-gyorsan, mert forr a föld a lábam alatt. Elő a legszebb csipkékkel, a legragyogóbb diszitésekkel, aggasson rám mindent és küldjön valakit kocsiért.

Amikor teljesen ki volt öltözve, annyira, hogy senki sem sejtette volna e diszes külső mögött a szakácsnőt, elhajtatott a törvényszéki palotába, mert Camusot urral akart beszélni. Mindez még negyedórával a vizsgálóbiró megérkezte előtt történt.

Ázsia egészen elváltozott. Kendőzte az arcát, rizsport és pirositót kent rá vastag rétegben, hogy teljesen eltüntesse bőrének vádoló barnás szinét. Szőke parókát keritett a hajára. Most már igazán olyan volt, mint valami mágnásasszony, aki a St.-Germain-negyedből azért jött a törvényszéki palotába, hogy holmi tolvaj cselédje ellen tegyen feljelentést. Igy kiöltözötten mintegy negyven esztendősnek tetszett. Szoros füzője formát adott vastag szakácsnői testének. A kezében arany ridikült tartott, azt lengette. Mondani se kell, hogy megjelenésével csakhamar feltünést keltett a törvényszéki palota folyosóin lebzselő ügyvédek között.

Az egyik ügyvéd fürgébb volt, mint a többi, odaszökkent a szakácsnéhoz és előzékenyen megkérdezte, mi járatban fáradozik itt. Amire Ázsia finnyáskodva felelte, hogy bizonyos Camusot nevü vizsgálóbirónak idézése szólitotta ide.

- Ó, nem rólam van szó, hanem a szobalányomról, egy Europa nevű leányról, aki még csak huszonnégy óra óta volt szolgálatomban és aki nyomtalanul eltünt, megszökött, mihelyt azt látta, hogy egy birósági közeg idézéssel állit be hozzám.

Az ügyvéd, mert gazdag prédát sejtett a nőben, természetesen nyomban elhatározta, hogy a kezére fog járni és kisajtol belőle valami honoráriumot. Egész sereg kérdéssel halmozta el a fiskális - Massolnak hivták. - Ázsia pedig szives bőbeszédüséggel válaszolt neki. Igy hamarjában egész családi tragédiát talált ki, amely betöltötte az ő életét és amikor ezt a mesét már beadta az ügyvédnek, megkérdezte tőle, bepörölje-e a vejét, Narp grófot, aki - ugymond - szerencsétlenné teszi nejét és anyagilag is megkárositotta őket, majd aziránt érdeklődött, hogy teljesen szabadon rendelkezik-e vagyonával. Beszédének rettenetes zagyvaságában Massol még csak azt sem tudta kipuhatolni, kinek szólt voltaképpen az az idézés, az előkelő urhölgynek vajjon, vagy a szobalánynak. Ázsia pedig még mindig beszélt, majd amikor kifogyott a szóból, azt kérdezte, hogy Camusot ur hány órakor jön hivatalába?

- Most öt perc mulva tiz óra, - szólt Ázsia, aki nem mulasztotta el az alkalmat, hogy remekmüvü aranyóráját odatartsa az ügyvéd szeme elé.

Amint igy most a folyosón jártak, Ázsia az egyik ablakon át egy óriási falat pillantott meg.

- Ah, ez az a börtön, ahol a mi szegény királynőnket fogva tartották. Mit nem adnék érte, ha tulajdon szememmel láthatnám a boldogtalan felséges asszonynak egykori tömlöcét.

Az ügyvéd nagyon természetesnek találta, hogy a főuri nő, aki bizonyára royalista érzelmekkel van eltelve, látni szeretné a királyné börtönét és nagyon sajnálta, hogy nem tehetett menten eleget az előkelő kliens kivánságának.

- Nagyon sajnálom, asszonyom, de nem mutathatom meg önnek a lefejezett királyné egykori celláját. A börtönbe csak külön engedéllyel lehet belépni és ilyen engedélyhez csak hosszas utánajárással jut az ember.

- Én azt hallottam, - szólt Ázsia, - hogy a börtön falán egy latin fölirás olvasható és hogy ezt a fölirást XVIII. Lajos őfensége véste a falba.

- Szeretném, ha láthatnám ezt a fölirást. Mit gondol, ügyvéd ur, kaphatok-e engedélyt Camusot urtól, hogy megtekintsem a börtönt?

- Engedélyt ugyan ő sem adhat, asszonyom, de megteheti azt, hogy személyesen elvezeti önt oda.

- Igaz, hisz nekem nincs is szükségem Camusot urra... Nagyon jó viszonyban vagyok Granville urral, a koronaügyésszel. Majd ő is körülvezethet.

- Ah, nagyságod ismeri a koronaügyészt? - szólt elképedve Massol, aki már éppen azon töprengett, hogyan tudakolhatná meg a nevét és lakása cimét ennek az előkelő kliensnőnek, akit a véletlen szerzett meg számára.

- Serizyéknél szoktam találkozni vele, - mondta vakmerően Ázsia. - Serizyné asszony közeli rokonom.

- Ó, az már egészen más, akkor minden ajtó nyitva áll méltóságod előtt, - mondta Massol.

Az őrök és ajtónállók minden ellenkezés nélkül hagyták végigmenni a folyosón az ügyvédet és a főrangu hölgyet, akik most egy vasajtón és néhány lépcsőn át egy kongó nagy folyosóra jutottak, amely a Conciergie börtöneihez vezet. A folyosón veszteglő zsandárok, akiknek semmi dolguk sem volt, nyugodtan kártyáztak.

- Kérem, ügyvéd ur, kérdezze meg a zsandárokat, vajjon Camusot ur nincs-e még itt.

- Felesleges, asszonyom, most, hogy a vasajtón átkelhettünk, itt már szabadon járhatunk.

És csakugyan a zsandárok semmi akadályt sem görditettek a látogatók utjába. Mialatt ez a látogatóséta tartott, az ügyvéd ijesztő dolgokkal beszélte tele az özvegy fejét, hogy mentől nagyobb rémületet keltsen benne. Igy az egyik szoba felé mutatva, azt mondta, hogy ez az a helyiség, ahol a halálra itéltek haját levágják, mielőtt vérpadra kisérnék a delikvenst. Ázsia ugy tett, mintha nagy kényeskedőn hallgatná ezt a részletet és el sem is igen hinné. De a csendőrbrigadéros mindenben megerősitette az ügyvéd szavát.

És a brigadérossal meg az ügyvéddel negédeskedve ott maradt, amig föltüzött szuronyu börtönőrök között feltünt a Carlos alakja, akit épp akkor vittek Camusot elé.

Ázsia, hogy már messziről felköltse Carlos figyelmét, hangosan igy szólott:

- Aha, az bizonyára a börtön gyóntatója, aki lelki vigaszt visz valamely szerencsétlennek.

- Téved, asszonyom, - felelte az ügyvéd, - ez nem gyóntató, hanem egy vádlott, akit épp most vezetnek a vizsgálóbiróhoz.

- Azt nem tudom pontosan, - mondta a brigadéros, - de azt hallottam, hogy ő is bele van keverve abba a rablógyilkossági ügybe. Ha nem csalódom, több rendbeli mérgezéssel van vádolva.

Ázsia tökéletesen célt ért: sikerült fölhivni magára Herrera figyelmét. És amikor Carlos éppen ott haladt volna el mellette, az ál-abbé ugy tett, mintha cserben hagyná az ereje és szinlelt ájultsággal összerogyott. Estében azonban sikerült ugy elvágódnia, hogy az Ázsiához irt levelet, melyet kis gombócba gyurva két ujja közt tartott, éppen odacsusztatta a nő lábához. Természetesen Ázsia észrevette ezt a machinációt.

A csendőrök aztán felszedték Carlost és vitték Camusot urhoz. Ázsia pedig ügyesen elejtette a ridiküljét és hogy lehajolt érte, felszedte a levelet is.

- Milyen elszomoritó látvány volt ez, - jegyezte meg aztán részvéttel. - Ugy látszik, ez az ember nagy beteg.

- Kérem, ügyvéd ur, - szólt most Ázsia, - legyen szives, vezessen nyomban a vizsgálóbiróhoz, hiszen jómagam is ebben az ügyben jöttem. És lehet, hogy Camusot ur hasznát veheti, ha engem még előbb hallgat ki, mint ezt a szerencsétlen alakot.

Az ügyvéd és az asszony most elhagyták a folyosót és amikor felértek a lépcsőn, Ázsia egyszerre elkiáltotta magát:

- Ó, a kis kutyám!... Elvesztettem a kutyámat. Nézzen csak utána a váróteremben, ügyvéd ur, talán ott lesz.

És mialatt az ügyvéd a váróteremben kereste a kutyát és kereste mindenütt, hogy kedvében járjon a főrangu kliensnek, azalatt Ázsia szépen egérutat vett, elinalt a palotából.

Mialatt Ázsia a Carlos levelében foglalt megbízatást végezte, azalatt a törvényszéki palotában ezek történtek:

A csendőrök felvitték Carlost a vizsgálóbiró szobájába, ahol Camusot egy karosszékben terpeszkedve már várta a vádlottat. Az egyik asztal mellett ott ült a vizsgálóbiró tollnoka, hogy a kihallgatásról jegyzőkönyvet vegyen fel.

- Mi az igazi neve - kérdezte Camusot a vádlottat, amikor ez megállt előtte.

- Don Carlos Herrerának hivnak s kanonoka vagyok a toledói káptalannak. Azonkivül rendkivüli követe vagyok VII. Ferdinánd spanyol király őfelségének.

Megjegyzendő, hogy Carlos szándékosan kerékbe törte a francia nyelvet, csak ezért, hogy annál valószinübbé tegye spanyol voltát.

- Vannak-e okmányai, amelyekkel igazolhatja személyazonosságát - kérdezte most a vizsgálóbiró.

- Igen biró ur, van utlevelem, valamint megbizó-levelem a király őfelségének sajátkezü aláirásával. Ha pedig netán nem érné be ezzel, sziveskedjék elküldeni a spanyol nagykövethez, aki majd készségesen igazol engem.

- És még mindig betegnek mondja magát? - kérdezte Camusot. - Ha csakugyan elszenvedte mindazt, amiről a letartóztatása óta panaszkodott, akkor már rég halottnak kellene lennie.

- Végtelenül sokat szenvedtem - felelte Carlos - erős fizikumom azonban legyőzte a kórságot.

- Legyen szives, csöngessen, szólitsa a börtön orvosát és egy betegápolót.

- Kénytelen leszek önt orvosi vizsgálatnak alávetni. Vesse le a kabátját... Egyben meg fogom nézni azt is, nincsen-e bizonyos jel a vállán.

- Biró ur, a hatalmában vagyok, tegyen velem belátása szerint - felelte megadóan Carlos.

Aztán megkérdezte a birót, micsoda jelről beszélt, miféle jelet keres a vállán; Camusot ur el volt készülve erre a kérdésre. És most nyugodtan ezt felelte:

- Ön ellen többek között az a gyanu is merült fel, hogy azonos Jacques Colinnal, egy megszökött fegyenccel, akinek vakmerősége nem riad vissza semmitől, még szembesitéstől sem. Ez a Collin a tulóni fegyháznak volt rabja, ha tehát ön azonos vele, akkor a válla alatt ott kell lennie egy tüzes vassal beégetett nagy T betünek. Megnézzük, ott van-e - szólt a biró és firtatóan a vádlott szemébe nézett.

Collin nyugodtan hallgatta Camusot szavát. Nem pirult és nem sápadt és meg se remegett, hanem nyugodt maradt és naivan kiváncsi tekintettel nézte Camusot urat.

- Mit uram, hogy én fegyenc lennék!... Hogy a jó Isten és a rend, amelyhez tartozom, bocsássa meg önnek ezt a vaskos tévedését. Kérem, mondja el most rögtön, mit kell tennem, hogy elhárithassam ezt a sulyos inzultust, amellyel ön nemcsak engem, hanem sérti a nemzetközi jogot, az anyaszentegyházat és az én felséges uramat és parancsolómat, a királyt.

A biró nem sokba vette ezt a kitörést, hanem megint csak ismételte, hogy ha a vádlott azonos a fegyenccel, meg fogják látni a vállán a beégetett T betüt.

- Ó uram - felelte Collin - valóban nagy szerencsétlenség lenne, ha a király iránti önfeláldozásom most végzetes helyzetbe sodorna.

- Mit akar mondani ezzel? - kérdezte a vizsgálóbiró. - Magyarázkodjék ki világosan, azért van itt.

- Nos uram - szólt Collin - ha meg fogja nézni hátamat, látni fogja, hogy tele vagyok sebhelyekkel, mert egy izben agyonlövésre voltam itélve, de a hátamba lőttek. Halálra itéltek, mint árulót, amikor éppen királyom ügyét szolgáltam és tulzott királyhüségem volt az oka, hogy a forradalmárok halálra itéltek.

- Hogy-hogy, hát halálra itélték, végre is hajtották az itéletet és ön még mindig él, ezt nem értem.

- Ugy történt, hogy a katonákkal, akikre az itélet végrehajtását bizták, jó egyetértésben voltam és bizonyos gazdag hiveim külön is megvesztegették őket. Erre, amikor az itélet végrehajtására került a sor, szinte lőtávolságon kivül állitottak és háttal a puskák csövének, ugy, hogy a golyók csak fáradtan értek hozzám, anélkül, hogy halálos sebet ütöttek volna rajtam. Ezt a történetet, ha parancsolja biró ur, a párisi spanyol nagykövet ő excellenciája is bizonyithatja.

Ennek az ördöngős embernek mindenre van valami kifogása - dörmögte Camusot. - Különben annál jobb - gondolta magában, mert hiszen a szigorusága ugy is tettetett volt csupán és arra szolgált, hogy azt a két bizonyos főrangu pártfogónőt is kielégitse, anélkül azonban, hogy ezért vétene, akár a rendőrség, akár az igazságszolgáltatás követelményei ellen.

- De hát hogyan lehetséges - kérdezte Camusot - hogy olyan karakterü férfiu, mint ön, ott találtassék a Nucingen báró kedvesének lakásán. És hozzá még, micsoda nő volt az a lány!...

- Ha megengedi, biró ur, azt is megmondom, mi módon kerültem a kitartott nőnek házába. De előbb előre kell bocsájtanom, hogy éppen, amikor a lépcsőházba értem, akkor fogott el hirtelen támadt betegségem, amelynek nyügét még most is sinylem. Még lenn a lépcsőházban rosszul lettem, ugy, hogy annyi időm sem maradt, hogy egyáltalán beszélhessek azzal a nővel...

- Azért, mert tudomást szereztem róla, hogy Esther meg akarja ölni magát. És minthogy az ő halála közelről érintette az ifju Lucien de Rubemprét, akihez engem is sajátos szeretet füz, amelynek megszenteltek az okai, azért meg akartam kisérleni, hogy visszatéritsem ama szerencsétlen teremtést arról a sötét ösvényről, amelyre kétségbeesése vezette. Meg akartam mondani neki, hogy Luciennek Clotilde hercegkisasszonnyal tervezett házassága dugába dőlt, azonkivül azt is, hogy ő hét milliót örökölt, azt hittem, sikerül majd ezzel uj életkedvet öntenem belé.

- És lenne szives talán megmondani azt is, mi az oka, hogy olyan rendkivül gyengéd érzésekkel viseltetik Lucien de Rubempré iránt.

- Hogyan, biró ur, ön még nem találta ki? Nézzen végig rajtam, hatvan esztendős aggastyán vagyok... Mindjárt felelni fogok a kérdésére... De könyörgök, ezt ne vegye jegyzőkönyvbe. Megigéri?

- A tulajdon érdekében teszi, azonkivül Lucien de Rubempré érdeke is ugy kivánja, hogy a teljes valóságot tudjuk, - felelte a vizsgálóbiró.

- Ha ez csakugyan Collin, akkor egyike a világ legnagyobb szinészeinek! - gondolta magában a vizsgálóbiró.

- Lucien de Rubempré azzal van vádolva, hogy cinkostársa önnek és ezért őt is letartóztatták, - felelte a biró, aki figyelni akarta, micsoda hatást gyakorolnak szavai a vádlottra.

Az ál-spanyol azonban semmi emóciót sem árult el és a világ legnyugodtabb hangján felelte:

- Bizony, biró ur, ön nagy szerencsétlenséget idézett föl, mert nyugodt lélekkel mondhatom, hogy Lucien épp oly ártatlan, mint én magam.

- Majd elválik, egyelőre azonban még nem tartunk ott, most a maga személyazonosságának igazolásáról van szó, - mondta a vizsgálóbiró, akit szerfölött meglepett vádlottjának változatlanul nyugodt viselkedése, - ha ön csakugyan Don Carlos Herrera volna, ez rögtön tetemesen változtatna Lucien ur helyzetén.

- Igen, Chardou asszony volt, született de Rubempré kisasszony, - mormolta Carlos olyan hangon, mintha gyónna. - Óh igen, ez volt az én életemnek legnagyobb büne.

Ég felé emelte szemét és ugy mozgatta ajkait, mintha valami forró imádságot rebegne.

- De ha ön mégis Collin és ha az a fiatalember tudatosan egy szökött fegyencnek, egy szentségtörőnek cinkosává szegődött, akkor mindazok a büntettek, amelyekkel az igazságszolgáltatás meggyanitja önöket, szerfölött valószinüekké válnak.

Carlos Herrera egy szobornak mozdulatlanságával hallgatta a vizsgálóbirónak ezeket az ügyesen elmondott szavait és válasz gyanánt beérte kinyujtott karjának egy nemesen fájdalmas mozdulatával, amikor ezen szók, hogy tudatosan, megszökött fegyenc ütötték meg a fülét.

Ez a mozdulat meghatotta a vizsgálóbirót, aki most már végtelen udvariassággal igy szólt a vádlotthoz:

- Abbé ur, ha ön csakugyan az, akinek mondja magát, ha ön valóban Carlos Herrera, ugy meg fogja nekünk bocsátani mindazt, amivel kénytelenek vagyunk önnel szemben a méltányosság és igazság nevében.

Collin okos ösztönnel kitalálta, hogy a vizsgálóbiró tőrt nyujt feléje, amikor abbé urnak szólitja s éppen ezért semmi örömet sem árult el ennek a szólitásnak hallatára. Pedig a biró nagyon számitott rá, hogy Collin el fogja árulni örömét: a büntettesnek azt a leirhatatlan örömét, amikor az első jelével találkozik annak, hogy sikerült félrevezetnie biráját. A betörőkirály azonban erős legény volt a talpán és nem fogatta meg magát a csapdában.

E pillanatban a rendőrprefektura egy alkalmazottja lépett be, levelet nyujtott Camusot urnak és választ kért. A vizsgálóbiró, miután elolvasta a levelet, odament a tollnokához, a fülébe sugott valamit, de olyan halkan, hogy senkisem hallhatta. Collin azonban Camusot ur egy tekintetén megismerte, hogy a rendőrprefektura részéről olyan felvilágositáshoz jutott, amely ő rá vonatkozik.

- A Peyrade barátja még mindig a sarkamban van, - gondolta magában Collin, - ha ismerném és tudnám róla, ki az, bezzeg őt is leráznám a nyakamról, ugy, amint azt Contensonnal tettem. Bárha még egyszer viszontláthatnám Ázsiát.

Ezalatt a vizsgálóbiró megirta a választ, boritékba tette és átnyujtotta a prefektura alkalmazottjának, hogy vigye el megbizójához.

- Nagynéném, hová gondol biró ur. Nekem egyáltalán nincsen rokonom. Én Ossuna hercegnek el nem ismert fia vagyok, még pedig ismeretlen anyától.

- Ugyan! - szólott Camusot. - Mint mondom, önnek van még egy nagynénje is, névszerint Jacqueline Collin kisasszony, akit ezen bizarr név alatt, hogy Ázsia, Esther kisasszony mellé szerződtetett.

Jacques Collin egykedvüen a vállát vonogatta, mintha nem is igen értené, hogy a vizsgálóbiró tulajdonképpen mit akar mondani ezekkel a szavakkal.

Camusotnak nem esett valami jól, hogy szavai ennyire hatástalanok maradtak. És valósággal indignálódottan szólt rá a vádlottra:

- A maga nagynénje, akiről az imént tettem emlitést, kereskedőnő a Temple-negyedben. Az üzletét bizonyos Paccard kisasszony vezeti, aki egy volt rabnak a huga, egyébként azonban nagyon becsületes nő. Az igazságszolgáltatás már a nyomában van annak a maga nénijének és bizonyos vagyok benne, hogy néhány óra mulva döntő bizonyságaink lesznek ellene. Tudom, hogy az a nő magának mindenre kész szolgálónője.

- Csak folytassa, biró ur, én hallgatom - felelte Jacques Collin, amikor a biró elhallgatott egy percre, hogy szavainak hatását kémlelje a vádlottnak arcán.

- A nénije, aki mintegy öt esztendővel idősebb magánál, valamikor kedvese volt a gyülöletes emlékezetü Maratnak. Jelenlegi vagyona is ebből a gyülöletes forrásból táplálkozott... A felőle eddig nyert értesüléseim szerint az a nő egy rendkivül ügyes orgazda, akire azonban még soha se sikerült rábizonyitani semmit, noha a rendőrség már régóta szemmel tartja a tevékenységét és életmódját. Maratnak halála után - igy szólnak információim - Jacqueline egy vegyésznek lett a kedvese, akit azonban hamis pénz gyártásnak vádja alatt, a VIII. évben törvényszék elé hurcoltak, ahol halálra itélték. Ebben a pörben Jacqueline leányasszonyt is kihallgatták. Állitólag a vegyészivel való szeretkezésének idején szerezte meg csodás jártasságát a toxikológiában és lett valóságos müvészévé a méreggel való megétetésnek. 1806-ban, a forradalom IX. esztendejében, mint divatárusnő bukkant fel... 1807-től 1809-ig, két évig börtönben ült, még pedig kiskoruaknak megrontása és bűnre csábitása miatt. Akkoriban maga ellen is körözőlevelet adtak ki, még pedig azért, mert váltót hamisitott annak a bankháznak rovására, ahol mint hivatalnok volt alkalmazva, mert nénije beprotezsálta... Mindez miket itt elmondtam, megdönthetetlen bizonyitékokon alapul és nem egyezik sehogysem azokkal, amikkel maga előhozakodott, legkevésbé pedig azzal, mintha maga csakugyan Ossuna hercegtől származnék... Megmarad-e hát még mindig az előbbi álláspontján? Tagad még?

Jacques Collin, mialatt a biró a felsorolásnál tartott, az ő boldog gyermekkorára gondolt, amikor mint pajkos gyermek ott hancurozott még a kollégium udvarán... és ezek az emlékek ugy urrá lettek fölötte, hogy teljes mértékben sikerült minél meglepőbb arckifejezést öltenie.

- Biró ur, ha pontosan jegyzőkönyvbe foglalták vallomásaimat, megkérném, olvassa csak át, amiket fennebb elmondtam... Azokban teljes és tökéletes magyarázattal szolgáltam. Ott kijelentettem azt is, micsoda célzattal mentem el a courtisane lakására és mit tudtam én akkor, hogy kicsoda annak a nőnek szakácsnéja?...

Biztosithatom, hogy nem ismerem azt a nőt, akiről ön az imént emlékezett és erélyesen tiltakozom ama föltevés ellen, mintha én bármily rokoni viszonyban volnék is vele.

- Jó, - felelte a vizsgálóbiró. - Akkor majd másféle eljárással próbálunk szerencsét.

- Az igazság mellett, biró ur... Elképzelheti, hogy én, aki már halálos itéletet is kiállottam, szemébe merek nézni mindennek, - erősködött Carlos.

Most belépett a szobába az ajtónálló és bejelentette, hogy Bibi-Lupin, a detektivfőnök megérkezett.

Amikor belépett a detektivfőnök, a vizsgálóbiró azt várta volna tőle, hogy a Carlos láttán legalább is nyomban ebben a felkiáltásban törjön ki:

Bibi-Lupin csodálkozva állt meg Carlos előtt. Nem ismert rá mindjárt Collinra.

Még csak nagysokára, hosszas vizsgálódás után mert véleményt nyilvánítani Bibi-Lupin.

Elakadt a szava. Most a Carlos szemébe pillantott. Mélyen, nagyon mélyen. Aztán egyszerre felkiáltott:

- Ah, igen! Te vagy az, Jacques Collin, most rádismerek... A homlokodról, a különös metszésü kutya-füledről ismerek rád... Vannak dolgok, amiket sehogysem lárvázhat az ember és akkor hiábavaló a szinlelés...

- Igenis, Camusot ur, most már ráismerek! Jacques Collinnak egy késsebe van a balkarján, nézze meg ezt az embert, nézze meg, látszik-e balkarján egy sebforradás.

Jacques Collin kénytelen volt levetkőzni. Megnézték a balkarját és Bibi-Lupin vakul odamutatott a vágás helyére.

- A testem tele van sebekkel! - szólt Collin. - Ez a forradás is lőtt seb nyoma...

- Az ön bizonyossága, - szólt rá Bibi-Lupinra a vizsgálóbiró - legfeljebb csak a felvilágositás értékével bir, de azért még nem tekinthető döntő bizonyitéknak.

- Tudom, - felelte szerényen, alázatosan Bibi-Lupin, - de most gondoskodom más tanukról is... A Vauquer-féle penzionátus egyik akkori bennlakóját már is sikerült felhajszolnom...

- Mára elég lesz, - mondta Camusot ur, - most visszakisértetem a börtönbe és gondoskodni fogok róla, hogy betegállapotához képest kapjon táplálékot.

- Fájdalom, sokkal is inkább szenvedek, - felelte Collin, - semhogy inyemre lehetne az étel.

Most belépett egy ajtónálló és bejelentette a birónak, hogy a Carlos lakásának házmestere egy fontos irást kapott, amely Lucien urat érinti és amelynek sok köze lehet e pörhöz.

Egy pillanattal utóbb megjelent a házmester. Amikor belépett, sorba üdvözölt mindenkit, aztán igy szólt:

- Bocsánat, hogy ilyen későn jelentkezem, de a legutóbbi napok eseményei, meg hogy folyton birósági emberekkel volt tele a ház, annyira megzavart, hogy egészen megfeledkeztem erről az irásról, pedig fizetni is kellett érte a postásnak, mert nagyon nehéz a levél és nem volt eléggé felbélyegezve. Ötven centimes birságot kellett fizetnünk. Ezt ki tériti meg?

Camusot átvette a levelet és miután gondosan megvizsgálta a cimzését, megkérdezte:

- Vegyen fel jegyzőkönyvet erről a kijelentésről, - parancsolta irnokának a vizsgálóbiró, majd igy szólt a portáshoz:

Amikor ezekkel a formalitásokkal elkészült, a boriték postabélyegzését nézegette és konstatálta, hogy mely nap, melyik órájában adták fel és mikor hordták ki a levelet. Megállapitotta, hogy a levél, amely az Esther halálát követő napon jutott volna el Lucienhez, a katasztrófa napján iródott és ugyanaz nap adatott postára.

Elképzelhetjük most már, mekkora volt a vizsgálóbiró meglepetése, olvasván ezt a levelet, amelyet éppen az irt, aki általános föltevés szerint gyilkosságnak lett volna áldozata.

Amikor a vizsgálóbiró a levél végére ért, valóságos féltékenység marcangolta a szivét, látván, hogy ez a levél világos bizonyiték lesz Esther öngyilkosságáról és kizárja a büntény gyanuját. Bosszantotta az is, hogy vidámság érzik meg a levélen, habár bizonyos, hogy ez a vidámság végső erőfeszitése volt a leány elvakult gyöngédségének.

- Ugyan micsoda ördöngős titka lehet ennek a nyegle fiatalembernek, hogy meg tudja hóditani a nőket - kérdezte magában a vizsgálóbiró azoknak az embereknek szokása szerint, akiknek nem adatott, hogy a nőknek tessenek.

- Ha nem csak azt sikerül bebizonyitania, hogy nem azonos Collin szökött fegyenccel, hanem bebizonyítja azt is, hogy csakugyan Don Carlos Herrera, toledoi kanonok és VII. Ferdinánd spanyol király őfelségének titkos követe, akkor nyomban szabadlábra helyezhetem, mert a hivatásommal járó részrehajlatlanság arra kényszerit hogy bevalljam önnek, hogy éppen e pillanatban kaptam kézhez egy levelet, amely Esther Gobzeck kisasszonytól származik.

Imigyen szólva Camusot ur, összehasonlitotta a levelet a végrendelettel és csakhamar konstatálta, hogy a két irás egyazon kéztől ered.

- Biró ur, ön tulságosan hamar hisz annak a gyanunak, hogy büntettel áll szemben. De most, hogy a büntettre vonatkozó gyanuja megdőlt, nagyon kérem, ne higyjen annak a másik föltevésnek sem, hogy talán ellopták volna azt az összeget.

- Ne higyje, hogy kompromittálom magam, amikor azt mondom, hogy annak az összegnek még valószinüleg nyomára fogunk akadni. Azt a szerencsétlen teremtést nagyon szerette a cselédsége. És ha most szabad lennék, vállalkoznék rá, hogy fölhajszoljam azt az összeget, amelyről szó van és amely most már amugy is annak a lénynek jogos tulajdona, aki nekem mindenek közül a legkedvesebb: a Luciené: ...Lenne kegyes megengedni nekem, hogy elolvassam azt a levelet. Nagyon hamar megleszek vele. Végre is ez, ugy látszik, egyik bizonyitékát adja az én drága gyermekem ártatlanságának. Nyugodt lehet felőle, nem fogom megsemmisiteni ezt az irást... és szólni sem fogok róla senkinek, hiszen módomban sincs, hogy ott a börtönben bárkivel is érintkezzem.

- Szivesen odaadom a levelet, de figyelmeztetem, hogy önnek az volna most legelső dolga, a személyazonosságát igazolni és hogy ezt megtehesse, nem bánom, hivassa ide a spanyol nagykövetet.

A vizsgálóbiró boldog volt, hogy ilyen szépen kikerül a csávából és eleget tehet a koronaügyésznek, valamint Moufrigneuse és de Serizy asszonyoknak. Mindazonáltal amig a vádlott a levelet olvasta, kutató tekintettel fürkészte Collin arca vonását. És bár őszinteség látszott rajta, a vizsgálóbiró mégis igy szólt magában:

Carlos végigolvasta a levelet, aztán visszaadta a vizsgálóbirónak, miközben megjegyezte:

És azon volt, hogy minél megilletődöttebb, könyben-uszóbb arcot mutasson Camusotnak.

- Ó, biró ur, ha ön ismerné Lucient. Olyan fiatal, olyan üde, friss a lelke, oly gyönyörüen szép, még valóságos gyermek és igazi költő... Az ember szinte szükségét érzi, hogy feláldozza magát a kedvéért és eleget tegyen minden óhajtásának. Oly bájos ez a Lucien. Olyan hóditó.

A vizsgálóbiró most még egy utolsó próbát tett, hogy valamiképpen felfedezze az igazságot.

És Collin most még inkább Don Carlos Herrera volt, mint valaha. Mivelhogy teljesen végre akarta hajtani müvét, odalépett a vizsgálóbiróhoz, az ablakmélyedésbe vonta, karonfogta és az igazi egyházfejedelmek módjára, azt mondta neki:

- Uram, higyjen nekem, én alaposan ismerem Lucient, valósággal női lélek lakozik abban a fiuban, ne feledje el, hogy költő és délvidéki, akiben nincs se önuralom, se akarat - szólt Collin, - aki most már mintegy tisztában volt vele, hogy a vizsgálóbiró meg van nyerve az ügyüknek. - Ön ugyis bizonyos most már Lucien ártatlan voltában, hát ne gyötörje őt és ne faggassa szegényt a kérdéseivel. Ellenben juttassa el hozzá ezt a levelet, tudassa vele, hogy ő az Esther örököse és adja vissza szabadságát...

- Ha másképp cselekednék, ön lesz az első, aki megbánná, ellenben ha szabadon bocsátja, én még ma, vagy holnap, amikor önnek éppen tetszik, el fogom mondani mindazt, ami ebben az ügyben rejtelmesnek látszik ön előtt. És elmondom önnek azt is, miért vagyok vörös posztó egyesek szemében, akik vad dühhel üldöznek engem. Veszedelmes ellenségeim vannak, akik már közel öt esztendő óta fejemet akarnák venni... Most még védtem magamat... De ha Lucien egyszer szabad lesz és gazdag és hatalmas és a Clotilde hercegkisasszony férje, akkor én elvégeztem idelenn a hivatásomat és szivesen vásárra viszem a bőröm. Nos, hát biró ur, megigéri-e, hogy megteszi, amire kértem?

- Egy birónak nem lehet és nem szabad megigérni soha semmit. Coquard! - szólt aztán oda a tollnokának - intézkedjék, hogy a zsandárok visszavezessék a vádlottat a conciergeriébe.

Akármilyen foglalkozásu is legyen az ember, él benne valami, amit hivatásbeli lelkiismeretnek nevezhetnénk. Személyes kiváncsiság mellett ez a különös fajtáju lelkiismeretesség is nagy mérvben meg volt Camusot urban. Hogy szivességeket kértek tőle, hogy nagy befolyásu egyéniségek léptek közbe, hogy az előléptetése forogna kockán, mindez másodrendü fontosságunak tetszett Camusot előtt, akit e pillanatban csak egyetlen vágy ösztökélt, hogy megtudja az igazságot, hogy kipuhatolja, ha ezzel megvan, akkor azt se bánja, ha hallgatnia kell felőle. Mint az igazság fanatikusai a vizsgálóbirók hasonlatosak a féltékeny asszonyokhoz: ezerféle föltevés között haboznak, meghányják-vetik valamennyit, aztán megállapodnak egynél, amely ha nem is az igazi, ha nem is a valóság, de legalább közel fér hozzá és lehetségessé válik a számukra, hogy általuk meglássák az igazat. Egy nő ugy faggatja az imádott férfit, akár a vizsgálóbiró a vádlottat és ilyen körülmények között, egyetlen megvillanás, egyetlen szó, a hangelcsuklás vagy pillanatnyi habozás is elég hozzá, hogy elárulja a titkot vagy a bünt, amelyet titkolni szeretnénk.

Amint kitetszik, a vizsgálóbiró teljesen kényekedve szerint vezeti a kihallgatást. Minden az ügyességétől függ és a ravaszságától, szabályok nem korlátozzák. Ha ügyes ember, akkor fogas kérdésekkel hozza zavarba a vádlottat, ha meg ügyetlen, akkor természetesen a vádlott kerül felül. A vizsgálóbirói kihallgatás semmi s mégis minden s ebben van éppen a nagyszerüsége. Camusot csengetett, amire most belépett az irnoka. Megparancsolta neki, vezettesse fel Lucien de Rubemprét, de intézkedjék, hogy a vádlott utközben senkivel se érintkezzék.

Valamivel két óra után fölhozták Camusot ur szobájába Lucient. Sápadt volt, magát elhagyó, a szeme kipirult és megdagadt, rettenetes levertség tükröződött vissza egész lényén. Amikor a vizsgálóbiró meglátta, szinte restelte, hogy most ilyen könnyü győzelemre lesz kilátása és bizonyos szánakozással szólt a másik vádlotthoz.

- Szedje össze erejét Rubempré ur, biztosithatom, hogy engem egyetlen cél vezet, az, hogy minél előbb jóvátegyük az igazságszolgáltatás akaratlan tévedését. Én ártatlannak hiszem önt és bizonyosra veszem, hogy mire kihallgatásunk véget ér, önt szabadlábra helyezhetem. Már bizonyitékom is van az ön ártatlanságáról. Ez a levél az, amelyről az ön házmestere az utóbbi napok izgalmai közepett megfeledkezett. A levél, amelyet átnyujtok önnek, Esther Gobseck kisasszonytól való, tessék olvassa.

Lucien átvette a levelet, elolvasta és könnyekre fakadt. Hosszu ideig zokogott , anélkül, hogy csak egy szó is kifért volna a torkán. Vagy egy negyed órába telt, amig ujra össze tudta szedni magát, akkor az irnok átnyujtotta neki a levél másolatát és megkérte, hogy hitelesitse. Lucien anélkül, hogy sorról-sorra összeegyeztette volna a két levelet, átfutott a másolaton, aztán alájegyezte, hogy egyezik az eredetivel.

- Uram - szólt most hozzá a vizsgálóbiró - a magam részéről szivesen szabadon bocsátanám önt, de sajnos, előbb még bizonyos formaságokat kell elintéznünk. Önt eredetileg az a gyanu terhelte, hogy cinkos volt Esther kisasszonynak méreggel való megétetésében. Azóta kiderült, hogy az emlitett hölgy öngyilkosságot követett el, az ön bünrészessége tehát kizárt dolognak tetszik.

- Csakhogy ez ügy most azzal komplikálódik, hogy a leány hagyatékából hiányzik kétszázötvenezer frank és ez az összeg bünös kezeken sikkadt el. Bizonyos, hogy itt bün forog fönn. Ez a bün közvetlenül a végrendelet megtalálása előtt követtetett el. Az igazságszolgáltatásnak nagyon sok oka van föltételezni azt, hogy ezt a bünt olyan valaki követte el, aki önt ugyanannyira szereti, mint ahogyan Esther kisasszony. Ne is mondjon ellent. Világosan meg akarom értetni önnel, hogy ez az ügy mennyire a becsületébe vág. És ne igyekezzék megmenteni azt az egyént, akiről azt hiszi, hogy önt talán hálára kötelezte. Ujból, meg ujból figyelmeztetem, csak az igazságot vallja, abból azonban ne rejtegessen semmit. Térjünk át most az általános kérdésekre. Coquard ur, jegyezzen... Vádlott, hogy hivják?

- Hogy van mégis, hogy első párisi tartózkodása idején, noha teljesen vagyontalan volt, mégis bőven költekezett.

- Abban az időben egy Coralie nevü szinésznő személyében pártfogoló barátnőm akadt, akit azonban utóbb, fájdalom, elveszitettem. Az ő halála fölött érzett bánatom volt az oka, hogy gyászolni nemsokára visszatértem szülőföldemre.

- Helyes uram, gratulálok az őszinteségéhez, amely biztosithatom róla, teljes méltánylást fog találni.

- Amikor másodszor is visszatért Párisba, még költekezőbb életmódot folytatott - mondta most Camusot ur. - Abban az időben ugy költekezett, mintha legalább is hatvanezer frank évjáradéka volna.

- Az országuton találkoztam vele, éppen akkor, amikor elhagytam a várost és a mezők felé tartottam, hogy öngyilkossá legyek.

- Nem emlékszik rá, hogy már előzetesen is hallott volna családja körében erről az emberről?

- Vissza tud-e emlékezni rá pontosan, hogy melyik évben, micsoda hónapban ismerkedett meg ön Esther kisasszonnyal?

- 1823. év végén lehetett. Valami külvárosi szinházban akadtunk először össze.

- Most legutóbb, amikor arról volt szó, hogy ön nőül veszi Grandieu hercegkisasszonyt, ön tekintélyes áron földbirtokot vásárolt. Igaz ez?

- Amikor a hercegi család aziránt érdeklődött, hogy honnan szerezte ezt a rengeteg összeget, ön azt válaszolta, hogy nővére és a sógora tekintélyes összeget örököltek és elég nagylelküek voltak örökségükből önt ehez a birtokhoz segiteni. Igaz, hogy ön ezt mondta a hercegi családnak?

- Jó, majd én megmondom. A hercegi család egyik legtekintélyesebb párisi ügyvédet bizta meg vele, járjon utána, vajjon az ön kijelentései megfelelnek-e az igazságnak. Ez az ügyvéd ott járt az ön nővérénél és tőle magától tudta meg, hogy sohasem volt annyi vagyonuk, amennyiből egy millió kikerült volna, nemhogy ők ajándékozhattak volna magának ekkora összeget. Ezek után elképzelheti, hogy egy olyan család, mint Grandieuék, visszahőkölt az olyan vagyontól, amelynek eredete legalább is kétes. Ime uram, hová vezet a hazugság.

A biró kijelentései valósággal megdermesztették Lucient és ami kis lélekjelenléte volt, most ez is cserbenhagyta.

- Beláthatja ezek után - szólt a vizsgálóbiró - hogy a rendőrség és az igazságszolgáltatás mindent kipuhatol, amit tudni akar. Már most azt kérdezem öntől - de az igazat vallja - tudja-e, kicsoda ez a Carlos Herrera?

Amikor a vizsgálóbiró ezt kérdezte, arra célzott, hogy Carlos a Lucien atyjának mondotta magát. Lucien azonban egészen másra vonatkoztatta a kérdést és ezt felelte:

- Igen - válaszolta Lucien. - Amikor a rettenetes titkát megtudtam, akkor már sokszorosan lekötelezettje voltam. De amikor először akadtam vele össze azt hittem, hogy valami tiszteletreméltó, lelkésszel kötök ismeretséget.

- Holott nem az - folytatta Lucien gondolatát Camusot ur - hanem Jacques Collin...

- Igen Collin; az imént már kideritettük a személyazonosságát. És bár ő maga még tagadja, meggyőződésem, hogy ezt tisztára az ön érdekében teszi. De amikor azt kérdezem öntől, tudja-e kicsoda ez az ember, kérdésemnek az volt a célja, hogy Jacques Collinnak még egy másik imposztorságát deritsem fel.

E megjegyzések hallatára Lucien ugy érezte magát, mintha tüzes vasat forgatnának meg bensejében.

- Van-e tudomása róla, hogy Collin az ön édesatyjának mondja magát és állitólag innen való az a rendkivüli szeretet és gyengédség, amellyel kegyedet becézi.

- Ezt - felelte a biró. - És most azt kérdem öntől, tudja-e honnan eredtek azok az összegek, amelyeket ez az ember bocsátott az ön rendelkezésére. Mert ha hinnünk lehet ama levélnek, amely az ön kezei között van, akkor Esther, ez a szegény lány ugyanolyan szolgálatokat tett önnek, mint annakidején Coralie kisasszony. Csakhogy ezuttal önnek sem volt tudomása róla és nagyon fényüzően élhetett, anélkül, hogy Esther kisasszonytól személyesen pénzt kapott volna.

- De most én kérdem öntől, biró ur, - kiáltotta Lucien - hogy hát a fegyencek honnan szednek ekkora összegeket?... Hogy egy Jacques Collin lenne az atyám?... Ó, szegény szerencsétlen édesanyám.

- Coquard, olvassa fel az állitólagos Carlos Herrera vallomásának azt a részét, amelyben a Lucien de Rubempré atyjának mondja magát.

A költő megtörten, a szégyentől kipirult arccal hallgatta a jegyzőkönyv felolvasását.

- Igen ám - szólt most Lucien - de Collint most bizonyára törvényszék elé állitják.

- Az elkerülhetetlen - szólt a biró, ki szerette volna még, ha Lucien folytatja vallomását.

Most már azonban minden biztatás hiábavaló volt. Lucien rájött, hogy sulyosan vétett jóltevője ellen és ha már jóvá nem tehette hibáját, de legalább növelni nem akarta azzal, hogy ujabb árulással tetézi eddigi vallomását.

Camusot ur most teljes mértékben élvezte diadalát. Sikerült neki egy csapással két legyet ölnie, az igazságszolgáltatás hatalmával egyrészt lehetetlenné tett valakit, aki kedvence volt a társaságnak, másrészt pedig keze között tartotta az elfoghatatlannak hitt Jacques Collint. Bizonyos, hogy ezzel végleg sikerült hiressé tennie magát és most már sohasem fér majd kétség hozzá, hogy ő egyike a legügyesebb vizsgálóbiróknak.

Néhány percig békén hagyta a vádlottat. De ez idő alatt is figyelemmel kisérte a Lucien néma megdöbbenését, nézte homlokán, hogy ütnek ki a verejtékcseppek és lecsordulva az arcán, összefolynak könnyeinek patakjával.

- Miért sir Rubempré ur? Hisz mint tudhatja, Esther kisasszonynak ön az egyedüli örököse és a leánynak hagyatéka mintegy nyolc millióra tehető, beleértve azt az eltünt hétszázötvenezer frankot is.

Ez a kijelentés végleg lesujtotta Lucient. Csak tiz percig győzze hidegvérrel - mint azt Collin irta a hozzája intézett levelében - és akkor célhoz ér valamennyi vágya. Akkor elkészül Collinnal, megválhatik tőle, gazdaggá lesz és nőül veheti Grandieu hercegkisasszonyt.

Lucien nem válaszolt a biró kérdésére, amire Camusot ur most odaszólt az irnoknak:

Amikor a tollnok elkészült a jegyzőkönyv felolvasásával, Camusot ur Lucien felé fordulva, igy szólt:

- Ma nem még, majd csak holnap, azután hogy szembesitsem Collinnal. Tudniillik ki kell deritenünk azt is, nem volt-e cinkosa mindazon büntettekben, amelyeket ez az ember attól fogva követett el, hogy ez az ember 1820-ban megszökött a fegyházból. De bár fogva tartom önt ma még, gondoskodni fogok róla, hogy enyhítsünk a szokott rendszabályokon és a legnagyobb kényelemben legyen része.

Lucien gépiesen irta alá a jegyzőkönyvet, aztán eltette Esther levelét és az arcképet, amelyet a nő küldött neki. Majd megvetően köszönt Camusot urnak és minden ellenvetés nélkül türte, hogy a két zsandár visszakisérje cellájába. Szilárd és kemény léptekkel haladt a két csendőr között.

Camusot ur most azzal volt elfoglalva, hogy eltöprengjen rajta, micsoda hasznát láthatná ügyességének, amelynek segitségével mindent megtudott a két cinkosról. Ujra elolvasta a két kihallgatásról szóló jegyzőkönyvet és eltökélte, hogy megmutatja azokat a koronaügyésznek és egyben kikéri tőle véleményét.

Mialatt igy egyedül töprengett, betoppant hozzá az ajtónállója és jelentette, hogy Serizy asszony komornyikja föltétlenül beszélni óhajt vele.

Camusot helyeslőn bólintott, amire az ajtónálló bevezette a komornyikot. Az inas tisztelettudón köszönt, aztán megkérdezte:

A levél elolvasása után Camusot megértette, hogy vaskos hibát követett el, amikor tőrbe csalta Lucient. Most az volt a legelső dolga, hogy az inasnak szemeláttára gyertyát gyujtott és elégette a két hölgynek levelét. A komornyik helyeslően bólintott.

- Valószinüleg - felelte a komornyik. - Éppen amikor elmentem hazulról, parancsot adott, hogy fogassanak be.

Coquard most visszatért főnökéhez és jelentette neki, hogy a koronaügyész várja.

A vizsgálóbiró, akit nagyon kellemetlenül terhelt az a tudat, hogy a nagyravágyásának vétett vele, amikor az igazságot szolgálta, most valami védelemről akart gondoskodni a maga számára, amivel majd elhárithatná a két főrangu hölgynek a haragját. A gyertya, amelynek lángjánál elhamvasztotta az imént kapott levelet, még égett és Camusot most ugyanennél a lángnál pecsételte le Moufrigneuse hercegnőnek Lucienhez irt mintegy harminc levelét és Serizy asszonynak elég terjedelmes levelezését, amely szintén akkor esett kezeügyébe, amikor Lucien lakásán házkutatást tartott.

Granville ur, a koronaügyész, méltó utóda volt a hajdani idők nagy magisztrátusának. A Lucien-affér nagyon foglalkoztatta és nem akarta addig elhagyni az igazságügyi palotát, amig akár jobbra, akár balra valami változás nem következik be ebben az ügyben.

Már várta, hogy Camusot hiradással szolgáljon neki és amikor a vizsgálóbiró üzenete elérkezett hozzá, a koronaügyész abba az akaratlan ábrándozásba esett, amelybe a megfeszült várakozás szokta ringatni még a leghatározottabb eszü embereket is.

Éppen akkor, amikor a koronaügyész fejében ez a gondolat fogamzott meg: "Félek, Camusot valami ostobaságot talált elkövetni," kopogtattak az ajtón és a vizsgálóbiró lépett be a szobába.

- Nos, kedves Camusot ur, hányadán vagyunk azzal az üggyel, amelyről ma délelőtt beszélgettünk?

- Azt hiszem, legjobb lesz, ha ön személyesen győződik meg róla. Elhoztam a kihallgatásokról szóló jegyzőkönyvet. Méltóztassék elolvasni.

Azzal átnyujtotta a két jegyzőkönyvet Granville urnak, aki most pápaszemmel nyergelte meg az orrát és a jegyzőkönyvvel az ablakmélyedésbe vonult.

Nagyon hamar végzett a jegyzőkönyv olvasásával. Aztán igy szólt Camusot urhoz:

- Ön hiven és pontosan teljesitette vizsgálóbirói tisztjét. Kideritett mindent és ezek után nincsen más hátra, mint az, hogy szabad folyást engedjünk az igazságszolgáltatásnak. Ön sokkal is nagyobb ügyességnek és rátermettségnek adta jelét, semhogy valaha is meglehetnénk olyan kitünő vizsgálóbiró nélkül, mint amilyen ön.

Most kopogtatás nélkül benyitott a szobába Octave de Bauvan gróf és igy szólt a koronaügyészhez:

- Édesem, szép asszonyt hozok, aki téged keresett, de nem talált sehol is már-már fejét veszitette a palota labirintusában. - Azzal Octave gróf bevezette de Serizy asszonyt.

- Ön itt, asszonyom? - kiáltott fel meglepődve a koronaügyész és a tulajdon karosszékét tolta a látogatónő elé. - Asszonyom, itt van Camusot ur, - mondta és a vizsgálóbiró felé mutatott. Majd pedig Octave grófhoz szólt ilyetén:

- Kérlek szépen, menj a törvényszék elnökéhez, mondd meg neki, beszélni akarok vele és várjál meg nála te is.

Octave gróf ebből megértette nemcsak azt, hogy késő már és Camusot mindent elrontott, hanem azt is hogy a koronaügyész valami ürügyet keres, amelynek segitségével magára hagyhatná Serizy asszonyt és a vizsgálóbirót.

Serizyné asszony nem a hintóján jött, livrés kocsissal és lakájjal, hanem Ázsia tanácsára közönséges bérkocsiba ült, ugy hajtatott ide. Az öltözéke is a lehető legegyszerübb volt, hiszen el akarták kerülni azt, hogy megjelenésével föltünést keltsen.

- Megkapta a levelemet? - kérdezte Serizyné Camusot urtól, akinek arckifejezése olyan megdöbbenést tükröztetett, hogy Serizyné megdöbbent tőle.

És türelmetlenül nézett a vizsgálóbiróra. Aztán zsarnoki hangon tette hozzá:

- Asszonyom - szólt a koronaügyész - Lucien Rubempré ur nem követett el sem lopást, sem emberölést, hanem Camusot ur olyan vallomást csikart ki tőle, amelyből másik büne derül ki, bün, amely az imént emlitetteknél is sulyosabb.

- Lucien megvallotta, hogy egy szökött fegyencnek barátja, tanitványa és védence. Carlos Herrera abbé, ez a spanyol, aki már közel két esztendeje lakik vele, állitólag nem volna más, mint a hirhedt Jacques Collin.

Serizyné asszony ugy érezte, mint hogyha a koronaügyész minden szava pörölyütésként hatna rá.

Szólt Serizyné asszony, de a koronaügyész szavába vágott és igy folytatta a nő mondatát:

- ...hogy a fegyenc a vádlottak padjára kerül és vele együtt Lucien is, akit az igazságszolgáltatásnak kérdőre kell vonnia azért, amiért cinkosa lett a gonosztevőnek és tudatosan részesedett vele a zsákmányban.

- De hiszen ez rettenetes - kiáltott fel Serizyné asszony - ami engem illet, inkább a halált választanám, semmint azt a perspektivát, hogy akiről az egész világ tudja, hogy legjobb barátom, mint egy fegyencnek cinkosa kerüljön a vádlottak padjára... Ennek sehogysem szabad megtörténnie. És nem is fog megtörténni... Férjem sokkal is jobb embere és meghitt bizalmasa a királynak.

- Asszonyom, a király őfelsége a legkisebb befolyást sem gyakorolhatja birodalmának vizsgálóbiróira. Ime, ebben rejlik uj intézményünknek nagysága és értéke. Jómagam is éppen az imént adtam kifejezést elismerésemnek Camusot ur ügyessége iránt.

- Bocsásson meg asszonyom, de még Bauvan urral és a törvényszék elnökével kell értekeznem.

- Magatokra hagylak benneteket, mert nem akarok tanuja lenni, mi történik közted és a vizsgálóbiró között:

- Micsodák ezek a jegyzőkönyvek? - kérdezte akkor lágyan Leontine Camusot urtól, aki bünbánóan és szinte megsemmisülten állott ott az ország egyik legnagyobb személyiségének neje előtt.

- Asszonyom, - felelte a vizsgálóbiró, - egy tollnok hiven és pontosan lejegyzi a vizsgálóbiró kérdéseit és a vádlott válaszát. Ezt nevezik jegyzőkönyvnek. A jegyzőkönyvet aztán aláirásukkal hitelesitik az irnok, a biró és a vádlottak. Ezek a jegyzőkönyvek az alapja aztán a további eljárásnak és rajtuk fordul meg, hogy a vádlottakat szabadon eresztik-e, vagy a biróság elé idézik őket.

- Nos, - szólt Serizyné, - hiszen a dolog nagyon egyszerü, semmisitsük meg a jegyzőkönyveket.

- De még mindig kisebb bün, mint az volt, hogy a vallomást egyáltalán kicsikarta Lucientől. Végre is ez a jegyzőkönyv az egyetlen irott bizonyság, az egyetlen döntő bizonyiték Lucien ellen. Legyen szives, olvassa fel a jegyzőkönyvet, meglátjuk, marad-e más mód, hogy megmentsük mindannyiokat. Mert e pillanatban nemcsak rólam van szó, aki szükség esetén a legnagyobb hidegvérrel lennék öngyilkossá, hanem egyben a Serizy ur boldogsága is kockán forog.

- Asszonyom, - válaszolta Camusot, - ne gondolja, hogy megfeledkeztem róla, micsoda tekintettel tartozom önnek... És biztosithatom, hogy ha véletlenül nem én bizatom meg a vizsgálattal, hanem akármelyik más vizsgálóbiró kollégám, az ön helyzete ma sokkal sivárabb lenne, mint igy, velem. Nézze például, a Lucien lakásán tartott házkutatás alkalmával mindent lefoglaltak, még az ön leveleit is.

- Igen, - válaszolta a biró, - de én magamhoz vettem őket és engedelmével lepecsételten átnyujtom önnek a csomagot.

Serizyné nagy izgatottságában egészen megfeledkezett róla, hogy nincsen odahaza és megnyomta a csengettyü gombját, mintha az inasát szólitaná be. Erre most a koronaügyész hivatalszolgája jött be a szobába.

Serizyné ezalatt felbontotta a levélköteget, ráismert az irásaira, megszámlálta a leveleket, aztán összegyürte őket, az egész csomót belehajitotta a kandallóba. Az utolsó levelet összecsavarta, a gyertya lángjánál meggyujtotta, aztán ennek a fáklyának a segitségével meggyujtotta a többi levelet is. Csakhamar ott hamvadt az egész köteg.

Camusot elég bárgyuképpen nézte ezt a tüzijátékot, mialatt a kihallgatások jegyzőkönyvét ott tartotta egyik kezében. Serizyné, akinek ugy látszott, az volt az egyedüli gondja, hogy Lucienhez való gyengédségének irott bizonyitékait megsemmisitse, titokban lopva nézte a vizsgálóbirót. Minden mozdulatát kiszámitotta, aztán egy adott pillanatban egy macskának rugalmasságával odaszökkent Camusothoz, kitépte kezéből a jegyzőkönyv lapjait és beledobta őket a tüzbe. A biró visszaragadta a zsarátnokból az égő lapokat, de az asszony ujra kitépte őket a kezéből és most szinte dulakodni kezdtek a lángoló papir körül, mialatt Camusot ur igy sápitozott:

Most egy férfi rohant be a szobába, akinek láttán a grófné ijedten felsikoltott, mert a férjére, de Serizy urra ismert benne. A gróf mögött még a koronaügyész és Bauvan következett. Mindazonáltal az asszony, aki mindenáron meg akarta menteni Lucient, nem akarta kiereszteni kezéből a rettenetes papirt, noha a láng már-már a finom ujjait pörkölte. Végül aztán Camusot ur, akinek szintén körmére égett a papiros, elszégyelte ezt a helyzetet és végül eleresztette a kormozva égő iveket. Ez az egész jelenet rövidebb időközben történt, mint amennyi leirásunk elolvasásához szükséges.

Serizy gróf, aki e jelenetnek csak egy-két utolsó mozzanatát látta, megdöbbenve kérdezte a vizsgálóbirótól:

- Elégettem egy pár jegyzőkönyvet, - felelte kacagva a nagyvilági asszony, akit oly boldoggá tett vakmerő merényletének sikerülte, hogy bőrének könnyü égési sebeit sem érezte és még mindig nevetve mondta: - De ha olyan nagy bünt követtem el, hát nagyon egyszerüen segithetünk rajta, majd a vizsgálóbiró ur ujra kezdheti az egész kihallgatást.

- Igaz, - felelte Camusot ur, aki mindenképpen azon volt, hogy legalább a méltóságát megmentse és ne tünjék föl tulságosan nevetséges szinben.

- No, hiszen nincsen baj, - szólt jókedvűen a koronaügyész, - legföljebb csak arra kérnénk meg a grófnét, máskor ne ragadtassa magát hasonló csinyre, mert meglehetne, hogy olyan magisztrátussal akad dolga, aki nem elég udvarias és előzékeny hozzá, hogy tekintettel legyen rá, kivel van dolga.

- Camusot ur bátran ellenállt egy olyan hölgynek, akit mindnyájan ellenállhatatlannak tartunk és ezzel nemcsak hogy elkerülte, hogy folt essék a birói taláron, hanem ellenkezőleg még dicsőséget is hozott rá, - mondta nevetve Bauvan gróf.

- Ah, Camusot ur ellentállt? - szólt nevetve a koronaügyész. - Nagyon kedves.

És igy a sulyos merénylet egyszerre egy asszonyi tréfává olvadt le s Camusot urnak volt magához való esze annyi, hogy ő kacagjon a legjobban a történteken.

A koronaügyész azonban észrevette, hogy van a társaságban valaki, aki nem nevet. Amikor látta, hogy de Serizy gróf arca sehogy sem görbül mosolyra, Granville ur félrevonta barátját.

- Kedves barátom, - sugta fülébe, - legyen meggyőződve róla, hogy egyedül mélységes fájdalmam késztet rá, hogy életemben először tultegyem magamat kötelességemen.

A koronaügyész csöngetett, erre belépett a hivatalszolgája. Menjen el, - parancsolt rá a koronaügyész a "Törvényszéki Lapok" szerkesztőségébe, keresse föl Messol ügyvéd urat és ha ott van, mondja meg neki, hogy hivatom.

Majd pedig Camusot urhoz fordult, az ablakmélyedésbe vonta és igy szólt hozzá;

- Kedves Camusot ur, Ön most legyen szives, vonuljon vissza a dolgozószobájába és irnokának segitségével rekonstruálja a Carlos Herrera kihallgatásáról fölvett jegyzőkönyvet. Tekintve, hogy a vádlott nem irta alá, nincs semmi jelentősége, ha emlékezetből irják ujra. Holnap pedig lesz szives szembesiteni ezt a spanyol diplomatát Rastignac és Bianchon urakkal, akik nem fognak benne Collinra, a fegyencre ismerni. Abban a biztos tudatban, hogy szabadlábra helyezik, az abbé feltétlenül alá fogja irni a jegyzőkönyvet. Aztán még ma este helyezze szabadlábra Rubempré urat, egész nyugodt lehet felőle, hogy szót sem fog szólni erről a megsemmisített jegyzőkönyvről. A "Törvényszéki Lapok" pedig holnap számot adnak majd róla, hogy a fiatalembert nyomban szabadlábra helyeztük. Most lássuk azt, hogy mindezekkel az intézkedésekkel történik-e valami bántódása az igazságszolgáltatásnak. Ha e spanyol csakugyan az a fegyenc, akinek ön nézi, ezer módunk van rá, hogy ujra kézrekeritsük és annak rendje-módja szerint intézzük el a pörét. Ami az ő diplomáciai küldetését illeti, ennek titkait majd kideritjük Spanyolországban, Corentin erre való... De sem a grófot, sem a grófnét meg nem ölhetjük. Ami Lucient illeti, őt ugy sem vonhatjuk felelősségre a hétszázötvenezer frank eltünéséért, mert hiszen ez az összeg végrendeletileg az övé. Inkább veszitse el ezt az összeget, mint a jó hirét, annyival inkább, mert hiszen a bukásával magával rántaná a minisztert is és ennek nejét és Moufrigneuse hercegnőt. Ne bántsuk ezt a fiatalembert. Menjen, intézze el a dolgát, mi majd itt bevárjuk önt. Most félöt van, talán még lesz a palotában biró, aki ellenjegyzi az ön végzését, amellyel szabadlábra helyezi Lucient. Ha pedig nincs, akkor Lucien majd csak elvár holnap reggelig.

Camusot ur köszönt és távozott, de Serizy asszony, aki akkor már érezni kezdte égési sebeit, nem fogadta a köszöntést. Serizy gróf, mialatt a koronaügyész a vizsgálóbiróval beszélt, nejének sebét kötözte be egy batiszt zsebkendővel.

A koronaügyész, miután néhány percig Octave gróffal beszélgetett, most Serizy grófnéhoz fordulva, igy szólt:

- Kedves grófné, remélem, hogy még ma, este meghivhatja magához Lucien de Rubempré urat.

Ez az igéretféle olyan nagy hatást gyakorolt Serizynére, hogy az asszony sirva fakadt.

- Azt hittem, hogy már végleg elapadtak a könnyeim - mondta mosolyogva. - De nem volna-e lehetséges, hogy itt várjam be Rubempré urat?

- Majd rajta leszek, hogy ez a kivánsága is teljesüljön - felelte udvariasan a koronaügyész.

Mialatt pedig szép asszonyok, miniszterek, magisztrátusok igy konspiráltak, hogy megmentsék Lucient, ezalatt a conciergerie börtönében ezek történtek:

Lucien a Camusot engedélye folytán tintát, tollat és papirt kapott, anélkül, hogy megkérdezték volna, miért van szüksége az irószerszámra. Amikor Lucienre rázárult cellájának az ajtaja, a fiatalember megsemmisülten roskadt az ágyára. Lucien nem birta elviselni azt a gondolatot, hogy őt majd szembesitik Carlossal és ez a fenyegető helyzet annyira kétségbe ejtette, hogy öngyilkosságra szánta magát. Néhány kiváló elmeorvosnak egybehangzó véleménye szerint vannak emberek, akiknél az öngyilkosság az elmezavarnak folyománya. Lucienben a letartóztatása óta megszületett egy fixa idea. És Esthernek levele, miután többször végigolvasta, még intenzivebben erősitette benne azt a vágyat, hogy meghaljon. Rómeó és Juliának szomoru sorsa jutott eszébe és kivánatosnak tartotta most ezt a véget.

A végrendeletet boritékba zárta, aztán egy levelet irt, azt mellékelte a végrendelethez, ezt is boritékba zárta és megcimezte gróf Granvillenek, a koronaügyésznek. A kisérőlevélnek ez volt a szövege:

Az öngyilkosság láza ritka világosságot vitt be Lucien gondolkodásába és keze azzal a fürgeséggel járt, amelyet jól ismernek azok az irók, akik valaha az alkotás lázát érezték. Olyan intenziv volt benne ez a beteges idegállapot, hogy alig félóra alatt vetette papirosra a fentebb idézett négy irást. Az egészet aztán összecsomagolta, ostyával leragasztotta, pecsétet ütött rá és elhelyezte a földön a cella közepén, ugy, hogy láthatóvá legyen, mihelyt belépnek.

Valóban nehéz lett volna méltóságteljesebben viselkedni, mint ahogyan Lucien tett. Minden gyalázatosságtól megóvta emlékét és jóvátette azt a hibáját is, amelyet cinkosa ellen követett el.

A vizsgálóbiró kedvezéséből Lucien börtöne sokkal kényelmesebb volt. Akadt benne egy elmozditható ágy, szék és asztal, ami ha nem is tette könnyüvé, de legalább lehetségessé tette az öngyilkosságot. Lucien hosszu fekete nyakravalót viselt és mihelyt a vizsgálóbirótól távozott, elhatározta, hogy nyakkendője segitségével a börtön ablakának keresztvasára fogja felakasztani magát.

Amikor leveleivel elkészült, odatolta nesztelenül az asztalt az ablak alá, felállt rá és hurkot kötött a nyakkendő egyik végére, mig a másik végét a keresztvason erősitette meg. Tudta, hogy elég biztonságban cselekedhetik, hiszen Camusot kiadta a rendeletet, hogy Luciennel ne ugy bánjanak, mint holmi közönséges fogollyal, nem kell oly résen figyelni rá, hisz ugy sem kell tartani tőle, hogy megszökik.

Abban a pillanatban, amikor a koronaügyész éppen el akarta hagyni hivatalos helyiségét, berohant oda a börtön igazgatója és képéből kikelten, megrettenten egy levélcsomagot adott át neki, mialatt hebegve ezt mondotta:

- Gróf ur, tessék néhány levél, az egyik foglyunktól való, akinek szomoru sorsáról kell önt most értesitenem.

- Csak nem Lucien de Rubempréről van szó? - kérdezte a koronaügyész, akin most egy borzasztó sejtés vett erőt.

- De bizony, - felelte a börtönigazgató. - A szegény fiatalember fölakasztotta magát és meghalt. Az egyik börtönőr véletlenül nyitott be hozzá, hogy Camusot ur meghagyása szerint megkérdezze tőle, nem kiván-e valamit, de akkor már a fogoly holtan lógott le az ablak keresztvasáról.

Noha a börtönigazgató és a koronaügyész nagyon halkan, szinte suttogva beszéltek egymással, Serizy asszony olyan rémült sikolyt hallatott, amely nyilván azt bizonyitotta, hogy a megfeszitett izgalmak pillanataiban szerveink kiszámithatatlanul pontosan müködnek. A grófné, vagy hogy meghallotta, vagy hogy kitalálta, ami történt, de egyszerre csak futásnak eredt, kirohant a hivatalos helyiségből és végigrohant a folyosón. Kint megkérdezett egy őrt, merre jut az ember legközelebb a conciergeriebe, de be sem várva a választ, tova szaladt a végtelen folyosón, még pedig olyan gyorsasággal, hogy akik utána vetették magukat: a zsandár, meg egy taláros ügyvéd, nem tudták utólérni és futás közben egyre ezt orditotta:

- Nyissák ki, nyissák ki, a koronaügyész küldött, hogy megmentsem a holtat.

Granville ur is utána sietett a grófnénak és végül utolérte. Karon fogta a grófnőt és hogy teljesitse kivánságát, kinyittatta előtte a cellát, amelynek ágyán holtan kiteritve feküdt Lucien. A grófné odarohant hozzá, reá hanyatlott és patakzó könnyeiben fürösztötte a halottnak arcát, miközben félőrülten fogadkozott:

Közben odaért a cellához Octave gróf is és a börtönigazgató. Most mind körülállták a holtat és a jajveszékelő, siránkozó asszonyt.

- Uram, - mondotta a koronaügyész az igazgatónak, - remélem, mindazokból, amik itt történtek, egy szó sem kerül nyilvánosság elé.

Serizyné asszony, akin teljesen urrá lett a fájdalma, végül ájultan roskadt össze. Eszméletlenségét arra használták fel, hogy kocsiba vigyék a grófnét és hazaszállitsák a palotájába.

Öt perccel utóbb előhivták a törvényszéki orvost, aki konstatálta a halált. Megjelent Massol is, akiért a koronaügyész az imént elküldte a hivatalszolgáját. Amikor az ügyvéd megjelent a cella küszöbén, a koronaügyész e szavakkal fordult hozzá:

- Kérem, legyen szives a "Törvényszéki Lapok" holnapi számában a következő közleményt, amelyet rögtön lediktálok, közreadni.

- A jövője függ tőle, - mondotta a koronaügyész Massolnak, - ha ezt a kis szivességet, amelyre kérem, megteszi és diskréciójával elősegiti azt a jó ügyet, amelyet szolgálunk.

- Ha már gróf ur megtisztel vele, hogy megbizik bennem, - felelte Massol, - engedtessék meg nekem egy szerény megjegyzés. A közlemény ugy, amint azt a gróf ur lediktálta, esetleg olyan kommentárokra szolgáltathatna alkalmat, amelyek kellemetlenek az igazságszolgáltatásra nézve.

- Legyen nyugodt, az igazságszolgáltatás elég erős, hogy szembe nézzen ezekkel a kommentárokkal.

- Bocsánat, gróf ur, de öt sorral még ennek a kellemetlenségnek is elejét vehetjük...

Azzal az ügyvéd már ezekkel a sorokkal egészitette ki a koronaügyész diktátumát:

- Azt hiszem ezzel elejét vettük minden kellemetlenségnek, - mondotta az ügyvédujságiró.

Mint látnivaló tehát, igy esik meg néha, hogy az emberi élet legnagyobb drámái rövid kis napihirben jutnak kifejezésre, - és azok is meg vannak hamisitva.