BENEDEK ELEK: HUSZÁR ANNA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5531-16-3 (online)
MEK-14483

Téged látlak, ha bogárszemü leánykámra tekintek: ilyen voltál te, éppen ilyen. Téged látlak, ha szenvedő arczú asszonyt látok: ilyen lehetsz te.

De én most csak a kicsi Anikót látom. A nevetős szemű, pajzán leánykát, kire annyiszor mondá az édes anyánk: de kár, hogy fiunak nem születtél, lányom, édes lányom. S megjegyezte rá mindjárt az édes apánk: az igaz. Miklós pedig leánynak születhetett volna.

Emlékszel, hányszor ingerkedett velünk az édes apánk? Mondta egyre: cseréljük ki a két gyereket, feleség. Fiúruhát Anikóra, leányruhát Miklósra.

Mi tenger hunczfutságot eszeltél ki te, Anikó! Én meg csak mentem utánad tüzön-vizen keresztül, árkon-bokron át. Engedelmes kis báránykád voltam, aki hiven kisérte minden léptedet. Még csengőt is kötöttél a nyakamba s úgy hivtál, hivogattál: gyere, gyere, báránykám. Be-e, be-e, aranyszőrű báránykám.

Ki a mezőre, föl a hegyre, be az erdőbe. Te versenyt énekeltél zengő madarakkal, én meg csak ballagtam utánad, hallgattam a nótádat: szebb volt a madarakénál. Szebb volt akkor, ezerszer szebb most, hogy lelkembe visszacsendül hangod, az édes.

De legtöbbet mégis a Benkő Ádámék kertjében játszadoztunk. Emiatt sok verést kaptunk s én a magam fejétől többé a kerités hasadékán sem kukucskáltam volna át, de volt is nekem akaratom! Te csak hivtál, hivogattál: gyere, Miklóskám, gyere s oda sompolyogtunk a keritéshez. Tulról áthangzott Benkő Ádám csengő hangja: hallottuk messziről, hogy verset szaval. Mintha most is látnám: fölállott egy kivágott almafa törzsére, egyik kezében a nemzeti dalos könyvecske, a másik kezét égnek emelte s a templom fala visszaverte:

Ő már akkor nagy diák volt: tudta, mi a szabadság. Talán a szerelmet is ismeré.

Mi a szabadságról ennyit tudtunk: szabadság, ha szabad átmásznunk a keritésen. A szerelemről is volt némi sejtelmünk. Falun a legény száz ember szemeláttára megöleli a leányt, megcsókolja. Azt mondták, hogy ez a szerelem. Különben én azt honnét tudjam ma, hogy te mit gondoltál, mit éreztél, Anikó, mikor a keritésnek dülve, kipirúlt arczczal hallgattad:

Meglehet, hogy a szived dobogott erősen. Az enyém nem. Ha igen, csak attól, nem lepnek-e meg a kerités mellett szüleink.

Azt mi a gyermekeszünkkel meg nem tudtuk fogni, hogy miért tiltanak éppen a Benkő fiuktól: Ádámtól, a nagy diáktól, Istvántól is, az öcscsétől, akik pedig úgy szerettek velünk játszani. Őket is tiltották tőlünk, de nem olyan nagyon. Ha az öregek találkoztak az utczán, kalapot emelintettek, de beszédbe nem igen elegyedtek. Én már kis diák voltam, mikor megkérdeztem: Ádám bácsi, mért haragszanak egymásra a mi szüleink?

- Nagy annak a története, nem neked való. Majd megtudod, ha te is nagy diák leszel.

Ádám már ekkor theológus-diák volt. István, az öcscse, serdülő legényecske. Te, Anna, lehettél tizennégy éves. Mutattál tizenhatot.

Mintha látnám ma is feslő rózsabimbóhoz hasonlatos arczodat. Ében fekete hajad két vastag fonatban omlott le fejedről. Gyönyörüség volt látni, ha meg-meglendült könnyü mozdulatodra. Láttam százszor, nem egyszer, hogy Benkő Ádám rajtad felejti a tekintetét, aztán hirtelen felriad, kezével a homlokához kap, ahhoz a szép, magas homlokhoz, mintha szédűlést érezne. Azt is láttam, Anikó, mikor kergetőztünk a kertben - te voltál a pillangó, Ádám, István, meg én levett kalappal üldözőbe fogtunk - hogy te repülve repültél, szélnél sebesebben, s mikor már nyomodban voltunk, hirtelen visszakanyarodtál, és akkor - hopp! az Ádám karjai közé estél.

Ádám két erős karjával átölelt, arcza, szeme lángban égett és - téged megcsókolt. Te hevesen ellökted őt magadtól, égő arczodat két kezedbe temetted s hangos zokogással szaladtál haza. Kiáltott utánad Ádám, esengve, könyörögve: Anikó! Anikó! bocsásson meg!

Te csak szaladtál, mint a kergetett őz, nem fordultál vissza. Én ezen nagyon csodálkoztam. Hiszen emlékeztem, hogy még egy esztendővel elébb Benkő Ádám akárhányszor fölkapott, össze-vissza csókolt s te nem haragudtál, te nem sirtál, Anikó.

Anikóból Anna lett. Azzá tette egy csók. Az első csók, mely arczába kergette a vért. A faluban még leánykának nézték, én tudtam már, hogy Anikó leány. Az a csók forró meleg csók lehetett: egyszerre esztendőket érlelt engem is. Különös érzés lepett meg. Elvesztettem Anikót, a játszópajtást s úgy tetszett nekem: ezzel az én játékaimnak vége, vége. Hirtelen, váratlanúl jutottam az édes, gondatlan gyermekség végső állomására. Eddig báránykája voltam Anikónak, mostantól kezdve hüséges eb, amelyet nem kell hivni, hivogatni, ott jár mindenütt gazdája nyomában, őrizni és ha kell, védeni őt.

Anna szomorú, szótlan volt napokon, heteken át. Szomorú, szótlan valék én is. Rajtunk kivül senki sem tudta szomoruságunk, szótlanságunk okát. Nem is kérdezte senki. Egyszerű szántó-vető ember volt az apánk, egyszerü asszony az édes anyánk. Szerettek a maguk módja szerint, de rosszkedvünket, jókedvünket észre nem vették. Részünk volt minden jóban, a mi jó egy módos paraszt háztól kitelik. Élhettünk volna egy kicsit uri mód is, de ehhez nem értett sem apánk, sem anyánk. Apánk, aki hatökrös gazda volt, többet dolgozott a zsellérjeinél. Földhöz földet vásárolt s büszke volt rá, hogy pittymalatkor már földbe akasztotta az ekevasat, amikor még a falu pihent s a pacsirta is szundikált a barázdák között. S ahogy egy kicsit fölcseperedtünk, vége volt az édes hajnali álomnak. Álmos szemmel botorkáltunk ki a mezőre: Anna s én. Kapáltunk, arattunk, szénát gyüjtöttünk. Könnyü villáinkkal nyomában jártunk a kaszásoknak s hánytuk szét a levágott kövér fürendeket, hogy a fölkelő nap melengesse, szárítsa.

Pedig engem - urnak szánt az apám. De hiába huzódtam a kemény munkától, észre téritett az egyszerü paraszt filozófia: hátha nem lesz úr belőled? Hátha haza kerülsz parasztnak? Falu csufja leszel, ha nem tudsz dolgozni.

Szinte teljes világosságában állott a jövendőnk. Belőlem, ha jól tanulok, úr lesz... Anikóból... Szegény Anikó, a te jövendőd igy volt meghatározva: te leszel a legmódosabb paraszt asszony a faluban. Talán a szomszéd faluban.

Most, hogy Anna élete történetét irom, minden kicsiség megelevenedik emlékezetemben. Jól emlékezem, hogy mikor engem Nagy-Enyedre vittek, Anna sirt, keservesen sirt. Siratott engem, az ő kicsi báránykáját, de jobban siratta - magát. Keserüen kifakadt, a mennyi keserüség csak kifakadhat egy gyermek szivéből, hogy őt miért nem viszik nevelőbe?

- Ott nem tanitnak kötni, horgolni, csak mindig »ábéab, kecskebab.« Ennyit Virág Bori is tud!

Meg-megfordultak nagynéha urak, uriasszonyok a házunknál. Olyan átutazók, kik falun kiszemelik a legszebb tornáczos házat s oda betérnek, mig a fuvaros abrakol.

Czirókálták, morókálták Anikót, ajándékoztak neki mindenféle haszontalan czifraságot: selyemszalagot a nyakára, csillogó gyöngyöt a karjára, brostüt, a minél mind vehettek volna százszor értékesebbet Anikónak, de nem vettek.

Egy nagyuri dáma, akinek gyermeke nem volt, erőnek-erejével adoptálni akarta.

Megköszönték az öregek illendőképpen a nagy jó indulatot, de »nem adnák világ minden kincseért sem.«

Nem hiszem, hogy csalna az emlékezetem: Anikó a legegyszerübb paraszt-ruhában is annak a regénybeli kisasszonynak tetszett, kit csecsemő korában paraszt bölcsőbe csempésztek, de a rongyokban is kitör belőle a nemes vér.

Valóképpen nem is volt ő parasztvér. A Huszárok, mint annyi sok familia, mely ma a parasztrendhez számitódik, épp oly nemesek voltak az erdélyi fejedelmek korában, mint akár az Aporok. Véradót fizettek, egyebet nem. A maguk lován, a maguk »rüsztungjával« szolgálták a hazát, verekedtek törökkel, burkussal, francziával. A vagyonbeli föl- s lehullámzás az egyik familiát uri familiává emelte, a másikat a parasztrendbe degradálta. »Aki birta, marta.« Az egyikből mágnás lett, a másikból paraszt, akit ma is »nemes és vitézlő székely«-nek szólit a képviselőjelölt, de valójában parasztmódra él. Még akkor is, ha telnék az uri módra.

Annának nem volt kitől ellesni a könnyü, kisasszonyos allüröket. Az egész faluban nem volt uri familia. Az öreg papné is kántorleány volt, kinek szótára kimerült ebben: alázszolgája. Ha uri ember jött a papi házhoz, ezzel köszöntötte; ha távozott, még inkább. De láttad volna Annát, mikor kurta szoknyácskájában, hegyes orrú czipellőjében végig suhant az utczán és köszöntötte a szembe jövőket. Képzeljetek egy uri lánykát, ki jobbra-balra nem tekintve, lebeg végig a váczi-utczán s az ismerősöknek könnyedén bicczent a fejével: Jó napot! Ő többet mondott: Adjon isten jó napot; ugy, a hogy falun szokás s ha másként tenné, meg is szólnák, de ez a hosszu üdvözlet csak úgy kiröppent az ő ajakán.

Öreg asszonyok megfordultak utána s elnézték hosszan, sokáig. Néztek utána szeretettel s rebegték: ó, édes aranyszájú csirkém.

A legények alig merték megszólitani. A legügyesebb, legdaliásabb legény is ügyetlen, idétlen volt, amint Annával szembe került. Ha Anna egy kicsit kaczéran hátravetette a fejét, a mamlaszok hol a kalapjokhoz kaptak, hol a zekéjöket rángatták, elébb léptek, hátrább léptek, tapiskáltak a lábokkal, nem tudván, hová tegyék kezöket, lábokat. Azzal is roppant bajban voltak, hogy miként szólitsák: Anna? éfi leány? kisasszony?

Nem szólitották sehogy. Nem tudtak vele beszélni. Pedig Anna sem tanult többet, mint ők: ábéab, kecskebab.

De... Egyszer csak hire jött, hogy a szomszédfaluba nevelőkisasszony érkezett. Én most már nem mernék rá megesküdni, de azt hiszem, szinésznő volt. Egy uri leány, ki valahogy beletévedt egy kóbor társaságba s kiábrándulván hamarosan, faképnél hagyta a társaságot, eljött a mi vidékünkre. Akkor még nem kellett diploma. Jött a kisasszony s mondá a papnak: szeretné nevelni a falubeli leánykákat. A pap egyszeribe gyülést hivott s felszólitotta az apákat: ki akarja neveltetni a lányát. Többen megkérdezték, hogy ez mire jó s vajjon fizetnek-e ezért nekik. A pap szegről-végre megmagyarázta a dolgot s »lőn világosság«. Üresen állott egy zsellérház: abba beleköltöztették a kisasszonyt. Akadtak jó asszonyok, akik kistafirozták. Vittek neki párnát, takarót, egy s más butort: ami volt s amilyen volt. S vitték fel a nevelőbe a leánykákat.

Istenem, ez a kicsiség mily boldoggá tette őt! Nagy ákom-bákom betüivel áradozó leveleket irt nekem a kollégiumba.

Haza mentünk. Ádám bácsi szótlan, mélázó volt az egész uton. Mikor a templom tornyát meglátta, kebléből nehéz sóhajtás tört ki. Pedig hát oda ő volt kiszemelve - papnak. Ha meghal az öreg pap, nyomban megválasztják. Pedig mikor a kapu előtt elváltunk, Anna ott kukucskált a kis ablakon s mind csak őt nézte, őt. Pedig mikor a szobába léptem, Anna egy selyemszalagot szorongatott a kezében. Rá volt himezve: Netovább!

Egy hét mult el hazajövetelünk óta, de Ádám nem jött el azért a selyem szalagért, melyre Anna kedves kerek betükkel varrotta rá: Ne tovább. De láttam naponkint, hogy lehajtott fővel jár-kél föl s alá kertjökben. Néha-néha megállapodott, olvasni kezdett egy nagy vastag könyvben, de csakhamar indulatosan csapta össze. A papivizsgálatra készült, de az esze egyebütt járt. Egyszer rajta kaptam, a mint neki dült a keritésnek s hosszan, sokáig bámult át a mi kertünkbe.

Ijedten rezzent föl s megzavarodva fogadta köszöntésemet. Hivott, hogy menjek át hozzá.

- Ó, Anna már nagy lány! Ha látná, Ádám bácsi, milyen szép dolgokat varr, köt, himez! Egy esztendeig volt nevelőben.

- Többet tud azért, mint más, aki esztendőket járt. Látná a báránykát, mit nekem himezett. Hát még a Netovább-ot milyen szépen kivarrta! De nem mondja meg, hogy kinek csinálta. Azért én mégis tudom.

Ugy tett, mintha Ádámot nem vette volna észre. Ádám elfogódva emelte meg kalapját. Láttam, hogy habozik: ne ugorjék-e át a keritésen. De mire fölkapaszkodott, Anna már eltünt. Csak a hangját lehetett hallani. Valami népdalt énekelt. Egy-egy szó hátraverődött a kertbe. Köztük volt ez is: szerelem.

Szaladtam Anna után. Ádám ott állott a keritésnél, mintha oda szögezték volna. Ugy tetszett nekem, hogy ő is dudol valamit mély, bánatos hangján. S úgy hallottam, az ő nótájában is benne volt e szó: szerelem!

Egy kicsit hetykén, negédesen mondta ezt. De aztán hirtelen elkomolyodott, kicsordult a könny a szeméből, s sirni kezdett keservesen.

Ahhoz már én is elég nagy bárányka voltam, hogy tudjam, mért fáj az Anna szive.

S igazán nagyon fájhatott, mert mikor bementünk a szobába, régi teleirt irkákat szedett elé s azokat keresztül-kasul irta ezekkel a szavakkal: fáj a szivem, fáj! Csak egyet nem irt keresztül, azt, a mely elejétől végig egy névvel volt tele irva: Ádám, Ádám, Ádám... Vékony, hórihorgas betükkel indult a név az első oldalon, szép, határozott vonású, gömbölyű betükké kerekedtek, mire az utolsó oldalra megérkezének. Ott már egy pár szó is szegődött a névhez: Ádám, hol vagy?

Az édes apánk gyönyörködve szemlélte a szép kerek betüket. Az édes anyánk is.

Szegény öreg papunk, ő igazán nem tudta volna szebben leirni: Ádám, hol vagy. Nem is igen irt már, sem szépen, sem csunyán. Várta az órát csöndes megadással, a mikor az Ur visszaszólitja magához az ő hű szolgáját. Az iskolai vakáczióknak jobban örült, mint egy kis deák. De örültek a hivek is, mert vasárnaponkint hallhatták Benkő Ádámot.

»A mi papunkat.« Igy hivták már az öreg pap életében. S a jó öreg nem vette ezt zokon. Sokszor mondta a templom ajtaja előtt: örömmel fekszem koporsómba, tudván, hogy ez a jeles ifjú lészen utódom.

- Szép beszéd, arany beszéd, - mondák a hivek. S megvigasztalták: ne féljen, tiszteletes uram, ha kigyelmed meghal, nem is lesz más papunk.

Ó, mintha látnám ma is, hogy megtelt a kicsi templom, mikor Benkő Ádám prédikált. Elindultak hazulról első harangszóra s mire összecsendült a két harang, ellepték a templom udvarát, a vén juharfa alját; annak a vén juharfának az alját, melyet nagyapó ültetett, a vén huszár. Széles karimájú kalapban, hosszú, zsinórtalan zekében, nehéz csizmában az öreg emberek; fekete kendővel fejökön az öreg asszonyok, kezökben egy kicsi keszkenő, egy-két szál rezeda, majoránna. A legények lájbisan, bokrétás kalappal. Szombat este kapta valamennyi a választottjától. A lányok egy fonatban leeresztett hajjal, a végében tarka pántlikák. A kezökben szekfü, rózsa: ez is a legények kalapjába kerül, ha kijőnek a templomból.

Ihol jön - Benkő Ádám is. Vele az apja, anyja, az öcscse s az egész rokonság. Egy fejjel magaslik ki a többi közűl. Ünnepies lassusággal közeledik a templomhoz, köszönti a népeket »mind közönségesen«. Öreg asszonyok dicsérik az arany száját, a férfiak deli szép termetét.

Mindezt azonban s még sok-sok szavát az áradozó hiveknek mintha nem is hallaná Benkő Ádám. Tévegeteg jár szét tekintete a gyülekezeten. Leolvasom arczáról a kérdést: Anna, hol vagy?

Anna ott ül már székében. Belemerül imádságos könyvébe s csak akkor tekint föl félénken, piruló arczczal, mikor ő belép. Megérzi, hogy jön. Tekintetök találkozik egy pillanatra. Azt mondja mindkettőnek a tekintete: itt vagyok! itt vagyok!

Megtalálták egymást Istennek a házában. Csak a szó, az imádság, a prédikáczió szavai szólnak a hiveknek. A lélek, a mi a szavakban van: az Annáé egyedül. Érzi ezt Anna, pedig föl sem veszi szemét többé az imádságos könyvről. De minden hang befuródik a szivébe. Érzi Ádám, hogy abban az imádságos könyvben az ő képe van lerajzolódva: azt nézi, nézi Anna, mig szeme könnybe borul. Ah, ha most leszállhatna a katedrából, oda mehetne Annához, s megfogván kezét szép gyöngén, oda vezethetné az Ur asztala elé: te az enyém, én a tied!

Én ezt olvastam ki Benkő Ádám ragyogó szeméből, átszellemülő arczából.

És Anna sirt. Nem tünt fel ez senkinek. Hiszen a prédikáczió olyan szép volt, olyan megható. A sorsüldözte ifjuról szólt, ki egyedül, elhagyottan bolyong a pusztaságban, szerető szivekre nem találván. És im egyszerre meghasad az égbolt s hallja az égi szózatot: ne csüggedj, ifjú, menj csak előre, kövesd szivednek sugallatát s megtalálod a szerető szivet, mely megérti szenvedéseidet s búdban megvigasztal. És megtalálta...

Anna sirt. És Anna oly szép volt, hullatván könnyeit imádságos könyvébe. Ama kép fölé, mely a holt betükből rajzolódott, amelyet csak ő látott és az Isten.

Templom után szótlanul mendegéltünk hazafelé. Már a kapunk elé értünk, mikor Ádám egyszerre mellettünk termett.

(Be jó, hogy én ott lábatlankodtam mindenütt, igy könnyebben indulhatott a beszéd.)

Kezet nyujtott Annának, ki zavartan forgatta, tette-vette egyik kezéből a másba imádságos könyvét.

S mintha a pajkos Anikóvá lett volna ujra, nevetve tette hozzá. Csak addig haragudtam, mig haza szaladtam. Aztán elmult a haragom.

- Ó, annak vége. Most már nem illenék. Tessék, jöjjön maga, Ádám bácsi!

- Ádám... suttogta magában Anna. De még nem merte hangosan, szemébe mondani.

Eközben önkéntelen megindultak befelé. Kint az udvaron állottak az öregek. Meg voltak lepődve a látogatáson. Ádám is elfogódva köszönt. Egy kicsit mintha reszketett volna a hangja, a mint »részt kivánt a könyörgésből«.

Szokás ez faluhelyen. A templomból jövő részt kiván a könyörgésből annak, aki nem volt a templomban. S az öregek nem voltak a templomban.

Az édes anyám nyájasan tessékelte be Ádámot. Az édes apámon látszott, hogy nincs kedvére a látogatás. Mindaketten egyet éreztek ki a váratlan látogatásból, de mig édes anyámnak kellemetes volt ez az érzés, édes apámat lehangolta. A mult keserüsége s a jövendő aggodalma nyillalott át szivén. Megkérdezte Ádámot tisztesség okáért: mikor lesz a papi vizsgája, de csakhamar kifordult a szobából s nyugtalanúl járt-kelt az udvaron.

Bent napsugár játszadozott a kis szobában, komor felhő borongott az udvar fölött. De Ádám és Anna csak a napsugarat látták. Az asztal közepén egy kancsó virágból édes illat áradott szét a szobában. Anna kiválogatta a legszebbjét s feltüzte Ádámnak. Kedves véletlenségből a virágos-kancsó aljában feküdt a selyem szalag is.

De én azt hiszem, legalább most azt hiszem: Annára értette ezt, nem a munkára.

Mikor Ádám elbúcsuzott, az édes anyám aggódva tekintett ki az ablakon. Jött elé az udvaron édes apám lesütött fővel, elgondolkozva. Mintha beszélgetett volna is magában.

- Megint a Benkőkkel viaskodik, - mondá édes anyám olyan szomorú, csüggeteg hangon, hogy szegény Anna belésápadott.

Az édes apám örökölte a Benkőkkel való viaskodást az apjától s régi irások tanuságtétele szerint, ez a viaskodás száz esztendővel ezelőtt indult egy leány miatt. Sajátos véletlen: Huszár Anna volt a leány neve. Huszár Anna hires szép leány volt a maga idejében s kezéért egy Huszár meg egy Benkő fiú vetélkedett. Mindakét fiú székely huszár volt, deli szép legények, s Huszár Anna szive egyszer erre, másszor arra hajlott.

Közben jött a parancsolat: Induljatok, huszárok. Indulni kellett a francziára, kivel Ferencz császár hadakozék. Egyszerre indult a faluból Huszár István, Benkő Balázs. Egyszerre búcsuztak Huszár Annától.

Mondá Huszár István: Válassz, Anna, hadd tudjam, kit siratsz, engem-e vagy Benkő Balázst, ha a csatában elesünk.

Felelt Anna: Sem ezt, sem azt nem választom, azé leszek, amelyik visszakerül a háboruból.

Összevillámlott a két legény tekintete. Az volt ebben a villámlásban: vagy én ott maradok, vagy te ott maradsz, pajtás. Ketten nem jövünk haza.

Az egész faluból ketten mentek háboruba huszárokúl. Nem is volt a faluban több huszár-család. Mert a régi világban a székelység három rendbe tartozott. Voltak primor-családok: a gazdagabbak, előkelőbbek, akik több lóval tartoztak kirukkolni, ha jött a parancsolat. Primipilusok: a lófőszékelyek, kik családonként tartoztak adni egy lovas katonát a császárnak. A familia vette a lovat, az egész fölszerelést. Ha az apa kiöregedett a katonaságból, fölváltotta a fia; ha fia nem volt, valamelyik attyafia. Ha a familia elszegényedett s nem telt lóra, fölszerelésre, degradálódott gyalogosnak. Ez volt a harmadik rend: a pixidáriusok rendje. Még ezután következtek a jobbágyok.

A Benkők és Huszárok ősidők óta a lovasrendhez tartoztak. S éltek nagy barátságban, békességben, mig Huszár Anna meg nem zavarta a fejét egyszerre egy Benkő és egy Huszár fiunak.

Ott a háboruban aztán az a nem szokatlan dolog történt, hogy Huszár Istvánt egy golyó leütötte a lova hátáról. Nem sebesűlt meg halálosan, de ott maradt a csatatéren. A huszárokat megkergették a francziák: szaladt a lován Benkő Balázs is. Éppen Huszár István mellett vágtatott el.

Balázs visszafordult, egy kicsit habozni látszott, aztán megsarkantyuzta lovát s vágtatott a többiek után. Huszár István ispotályba került, Balázs hazajutott épen, mellén medáliával. Istvánnak holt hirét hozták, elsiratták. Mikor két esztendő mulva hazakerült: Anna felesége volt Benkő Balázsnak.

Kitört a villongás a két familia közt. István megházasodott, de nem feledhette Annát. Azt hiszem, még inkább azt, hogy Balázs ott hagyta veszni. Ha István haza nem kerül, Benkő Balázs és Huszár Anna boldogan élnek talán. Mert Anna valójában Balázst szerette. De Benkő Balázsnak nem volt többé nyugodalma, s bár István megházasodott, féltette tőle Annát. Ivásnak adta magát s verte a feleségét. Még a harmadik nemzedékben is fenmaradt az emléke, hogy Benkő Balázs a karjára tekerte felesége hosszú fekete haját s úgy vonszolta végig az udvaron. S ma sem feledték el, hogy a szép Huszár Anna kutba ugrott s ott lelte halálát.

Tüz- és vizzé vált a két familia. Összetüztek ez időtől fogvást minden kicsiségen. Régi irásból olvastam azt is, hogy a két familia apraja, nagyja kint a mezőn kelt véres viaskodásra egy barázda miatt. Kimentek, hogy igazságot tegyenek, de - fölfegyverkezve. A fegyverek közt kard is volt. Hiszen huszár volt valamennyi, aki csak embernyi-ember volt a két családban. Apám fiatal legény volt, akkor váltotta föl nagyapót a huszárságban. A Benkő Ádám apja nemkülönben. Jó pajtások voltak, már a mennyire lehetett a familiák gyülölsége közt. De itt össze kellett mérni a kardjokat.

Ez párbaj volt, de segédek nélkül. Össze is kaszabolták egymást, de segédek nélkül.

Aztán évtizedeken át pihent a harcz. Csak úgy magukban viaskodtak. A lelkökben. Egy hajszálat nem tettek egymás utjába, de belül még mindig nem aludt ki a régi harag, gyülölség hamvadó parázsa. Hamvadott, de tüz volt a magja.

Aznap este, mikor Benkő Ádám nálunk volt, indulatos szavak hallatszottak át nyersen, szaggatottan a szomszéd szobából.

Világosan, érthetően hallottuk Annával, ki dideregve bujt a vánkosa közé:

Minden más székely háznál nagy tisztességnek vették volna Ádám látogatását: az édes apánknak elég volt, hogy a szunnyadó harag ismét lángra lobbanjon. Egyszerű, természetes eszével nem hitt abban, hogy Ádám, ha majd pap lesz, feleségül vegye Annát. S ez még inkább nyugtalanitotta. Mig édes anyám egészen természetesnek találta, hogy Anna majd papné lesz, édes apám, ki nem tudott szabadulni a mult emlékeitől, nem arra gondolt, hogy Annából papné lesz, hanem hogy felesége lesz egy Benkő fiunak. Vagy ami még rosszabb: Ádám csak bolonditja Annát s azonközben elriogatja a háztól a becsületes szándékú gazdalegényeket. Talán meg is gyalázza...

Amilyen elfogulatlanul ismerte el édes apám nem egyszer, hogy amennyi Benkő, mind jó gazda: olyan elfogult volt irántok egyébként. Szavajárása volt: amennyi Benkő, mind rossz feleségtartó. Volt is ebben valami. Nemcsak olyan üres szójáték volt ez: »Benkő-mennykő.«

Hallgatag, csöndes, első tekintetre szelid, de hirtelen fellobbanó, indulatos s haragjában senkit és semmit nem ismerő volt valamennyi Benkő. Nem szapora család, de fiú, leány mind remeklése a természetnek. Hatalmas, erős, szép alakok. A lányokban is több a férfias, mint a női vonás. Ha szükség volt, a lány épp úgy megfogta az ekeszarvát, mint a fiú. A Benkők soha sem évelődtek, ha fiú nem született. Fiuvá nevelték a leányt. S mert igy nevelődtek a Benkő lányok, nehéz volt a dolga minden más családbéli leánynak, aki a Benkő familiába került. A ki hozzájok nem keményedett, bizony nem volt annak kellemes az élete. Ám azért minden Benkő fiú akár tiz leányt kapott egy-egy ujjára.

Nem mondhatnám, hogy a jó mód, a testi erő és szépség elbizakodottá tett volna egyet is azok közül, a kiket én ismerék. Kötekedő, duhaj nem vala köztök. Olyan szépen, módosan nem tánczolt más legény, de csak tisztességes leányos házaknál ropták a tánczot. Kerülték a korcsmát. Minden kellék meg volt ebben a fajban, hogy nevelés, tanitás által a család valamelyik tagja a szó igaz értelmében megnemesedjék.

Ádámot az iskola valóban megnemesité. Nagy kedvvel szavalta legjobb poétáinkat s maga is irogatott verseket, formában darabosokat, de minden sorában érzelmeinek tisztasága, lelkének, gondolkozásának nemessége tündökölt. Széles melle alatt gyöngéd sziv dobogott s bár a kollégiumban hire volt nagy erejének, alig emlékszem, hogy valakire kezet emelt volna. Jó pajtás volt a kollégium falain belül, tréfára, diákcsinyekre könnyen hajló, de a kollégium falain kivül kerülte a duhajkodó diáktársaságokat. Mint nagydiáknak, kiből maholnap pap lesz, sürü alkalma lett volna megfordulni leányos házaknál: szinte kerülni látszott az alkalmakat.

Megtalálták egy pár versét, mely Anna szépségét, jóságát magasztalá. A vadvirágét, mely a hegyek aljában, csendes völgy ölében nyilik, s melyet ha átültetne virágos kertbe, szépségével megszégyenitené a kert ápolt virágait. »De te csak maradj a hegyek aljában, csendes völgy ölében, édes szép virágom, hogy ne lásson, ne tudjon senki rólad, csak egyedül én, csak egyedül én!«

Ádám huszonnégy éves volt már s ma oly sok idő mulván is merném állitani, hogy igazi uri lánynyal még nem beszélt. Látott uri lányokat utczán, sétatéren, ablakban, de azt a világot, melyben élnek, csak könyvekből ismeré. Mindössze szegény kálvinista papok házánál fordult meg, mint legátus diák, s mert minden szegény papnak van legalább három leánya, válogathatott volna az ő jövendő állásához való feleséget. De úgy találta, hogy ezek valamicskével többet tudnak, mint Anna, divatosan is öltözködnek, ha két-három évvel megkésve is a divattal, - de... hát ő csak Annát látta, kit, mikor piczike leányka volt, testvérjeként beczézett; akinek a városból mindig hozott valami nyalánkságot, mit a keritésen dobált át neki; Annát, kivel, ha szerét ejthette, már akkor is, mikor ő nagy diák volt s Anna sem volt baba, csak olyan szeleburdi leányocska, le-leült az öreg körtefa alá s olvasott neki szép verseket...

Ő maga is csak akkor vette észre, hogy Anna már leány, mikor a játék hevében megcsókolta s mikor ez a fityfiritty leány indulatosan ellökte magától.

Eddig csak legfönnebb meg-megvillant fejében néha: nem lehetetlen, hogy ez a leányka még az enyém lesz. Poétás lelkét néha tán megragadta egy szép, tetszetős gondolat is: ő lesz az, aki ujra összeköti a két családot, megszünteti a száz esztendős haragot, gyülölködést. Mint papnak, amugy is kötelessége a szeretet munkája. Nemcsak hirdetni fogja, de gyakorolja is majd, példát ad hiveinek s legfőképpen saját véreinek.

Ha Anikót Annává tette az a csók, Ádámot férfiuvá. Most már nemcsak azért akarta Annát feleségül, hogy e frigy által kibékitsen két családot, - akarta, mert szerette erős szerelemmel. Nem az okozott neki nyugtalanságot, hogy megmérhetetlen távolság van köztök a tudásban, müveltségben, hisz majd, majd... biztatta magát - magához neveli Annát. Az nyugtalanitotta, hogy mire bevonúl a parochiába, Anna talán felesége lesz valamelyik gazdalegénynek. Valaki, egy tudatlan mamlasz a porban megtalál egy fényes követ, melyről nem tudja, hogy gyémánt-e vagy értéktelen kavics. Ő tudja, hogy gyémánt, köszörületlen; de épp igy drága neki. Talán legjobb is volna, ha úgy hagyná, amint van. Hátha más formában elvesziti becses tartalmát, lelkének üdeségét, amely megbüvölte őt?

Ádámmal nem ok nélkül incselkedtek a barátai. Az után a kerti jelenet után, mélázásra amugy is hajlandó természete nagyot változott. Arcza ritkán derült föl, magába vonult, sokat, nagyon sokat olvasott, de nem figyelemmel. Komor, szótlan volt napokon keresztül s ha szabad ideje volt, menekült a városból, bebarangolt erdőt, mezőt czéltalan s késő este tért a vén kollégium falai közé.

Néha megkérdezett engem: kaptál levelet hazulról? Mit irnak? Én nem kapok levelet. Jó termés lesz?

- De kaptam. Rossz termés lesz, úgy irják. Májusban is havazott. Ádám bácsinak nem irták?

- Ó, még irták azt is, hogy egy juhunknak két báránya lett. Az egyiket Miklósnak nevezték el, a másikat Anikónak.

Észrevettem, hogy fülig pirul. Bizonyosan - gondoltam - még mindig röstelli, hogy Anna olyan csufosan ott hagyta a kertben.

- Jaj, Ádám bácsi, csak már otthon volnánk! Ugy szeretném látni azt a két bárányt!

Aztán ismét hirtelen szomorúra vált az arcza s úgy tetszett nekem, mintha könny csillogna nagy kék szemében.

Mint a nemes vad, mely kelepczébe kerül s vergelődik tehetetlenül, úgy vergelődék Ádám. Szeretett egy gyermekleányt, kinek még nem mondhatá, nem irhatá: szeretlek. A kitől nem csak a messzeség választja el most, de családjok haragja is; a ki gyermek volt még valójában, a mikor utólszor látta; nagy leány, mire ujra látja őt, eligérve, eljegyezve talán...

Szinte ujjongott, mikor megtudta, hogy Anna - nevelőben van. Hogy Anna báránykát himezett nekem, s Netovábbot - valakinek.

Forró meleg nyár volt, mire hazaértünk falunkba, de Ádámnak tavasz, verőfényes, mosolygó tavasz volt a rekkenő, buzaérlelő nyár. Nem látta, nem vette észre, hogy édes apám megijedt a látogatásától: ő csak Annát látta, ki egy év alatt szépséges szép nagy leánynyá serdült; kinek a keze reszketett az ő kezében; kinek olyan kevés szava volt, de úgy beszélt, olyan hangosan beszélt a szeme, az arcza, mondván: tied vagyok, tied.

S most, ha Anna nem a testvérem volna, de képzelt alak, megpróbálnám leirni azt a kedves szép jelenetet, midőn Ádám szerelmet vallott Annának. De ezzel a jelenettel adós maradok nektek, mert Ádám Annának sohasem vallott szerelmet, Sohasem mondta: Anna, én magát szeretem, hát maga szeret-e?

Pedig én, aki már regényeket kezdettem olvasni, nagyon szerettem volna tudni Annától, hogy miket mondott Ádám bácsi? Megvallotta-e s hogyan vallotta meg a szerelmét? Hát ő mit válaszolt? Sirt-e vagy nevetett?

Anna mindent elmondott nekem, s tudom, hogy semmit el nem hallgatott, de mind az, amit Benkő Ádám beszélt, egy regényben sem vala olvasható. Egyáltalán olyan keveset beszéltek, hogy az csupa csoda. Vasárnap délutánonként kisétáltunk a borviz-kuthoz: Ádám és Anna s István, aki már serdülő legényecske volt és én s mig mi suhanczok módjára, hol versenyt szaladtunk, hol birkóztunk, nevettünk, daloltunk: Ádám és Anna kart-karba öltve, egymáshoz simulva mendegéltek.

A jelennel nem törődve rajzolták, szinezték a jövendőt. A régi papiház helyébe majd ujat épitnek. Csak két-három szobája lesz, hogy hamar megtalálják egymást. A vén gyümölcsfák közé ültetnek ujat, almát, körtét, szilvát, de még baraczkfát is. Hátha megérik a baraczk is? Meg kell próbálni. A kicsi kert tele lesz rózsával. Ebből lesz a legtöbb, mert hogy kisült: mindkettőnek az a kedves virága. De szeretik a csukros szekfüvet is, különösen a fehéret. A rózsák körül csupa szekfü lesz.

- A templomban, az Ur asztalán egy szép virágkancsó lesz s az tele minden vasárnap virággal, - mondá Anna. - Hadd legyen, a miben gyönyörködjék.

- Én meg magát nézem mindig, amikor a könyörgést mondja, amikor a Miatyánkot imádkozza s a mikor prédikál.

Nem tudta Ádámnak azt mondani: te. Ugy nézett föl arra a szép, komoly ifjura, mint egy Istenre. Szeretettel, imádattal, kedves félelemmel.

Ti azt hihetnétek, hogy az édes apánk komor, mogorva ember volt, makacs, hajthatatlan, szive szeretet, kedélye melegség nélkül való. Ti azt hihetnétek, hogy csöndes házunk a zsörtölődés, czivakodás tanyája lett Ádám első látogatása után.

Valóban, édes apám nem tudott könnyen feledni, de ha ki-kitört is lelkéből a benne lappangó harag, néha elég volt édes anyámnak egy szava, hogy szive lecsendesüljön s eltünjenek rémlátomásai.

Minket, Annát és engem, - édesen emlékezem rája - bár nem kényeztetett el, szeretett gyöngéd szeretettel, egyszerü embereknél ritkán tapasztalható melegséggel.

Azt hiszem, nemcsak a maga gyermekét szerette bennünk, hanem a gyermeket is. A falubeli gyerekek Huszár apónak, később Huszár nagyapónak hivták. Ha végig ment az utczán, minden gyermek megkérdezte: hová megyen, Huszár nagyapó?

S Huszár nagyapónak mindig tele volt a zsebje almával, körtével, mogyoróval s szeretettel osztogatta szét a gyermekeknek.

Esténként, mikor más ember fáradtan leheveredett, ő térdére vett minket s úgy vitt - Barassóba.

Mikor a versikének vége volt, szépen leforditott a térdéről s tettetett ijedtséggel kiabált:

Abban a pillanatban már ismét a térdén voltunk s folyt tovább a játék, mig el nem álmosodtunk.

S a mesék, azok a szép mesék. És azok a vidám meg szomorú történetek a régi székelyhuszárokról. Mikor vitték nagyapót a francziára s ment utána három falun keresztül keserves sirással a familia. Ő akkor ölbeli gyerek volt, és sirt ő is keservesen, mert nagyapó nem vitte magával a paripáján. Elmesélte, hogy nagyapó miért ette meg a kenyérnek a szenes haját is, úgy, ahogy a kemenczéből kivették. Mert öt napig nem evett egy falás kenyeret, mikor francziára volt. Akkor tett fogadást.

Talán ellenmondásnak tetszik, hogy én, kit urnak nevelt az apám s Anna, kiben nemcsak a hajlandóság volt meg, de erős becsvágy is, hogy több legyen egyszerü falusi asszonynál: nem irtóztunk a mezei munkától, de sőt inkább igazi kedvvel végeztünk mindent, ami gyenge erőnktől kitelt. Ez csak úgy lehetett, hogy mindenütt édes apánk oldalán voltunk. Ő kivánatossá tudta tenni a munkát. Kicsi sarlót csináltatott nekünk s kijelölt mindkettőnknek egy-egy keskeny buza-pászmát: majd meglátjuk, melyik aratja le hamarább. Csinos kis gereblyénk volt, melylyel öröm volt összehuzgálni a lekaszált füvet. Hát még mikor boglyát raktunk! Egy sugár, magas karót ütött édes apám a földbe s oda állitott a karó mellé. S ahogy rakta kereken a szénát, ráléptünk, forogtunk körbe, a boglya nőtt, nőtt, mikor aztán lenyomtattuk hosszu nyirfa póznával, nehogy a szél elvigye a tetejét: édes apám kitárta nagy erős karját s mi a boglya tetejéről szépen lecsusztunk széles mellére!

Ádám éppen ugy nevelődött mint mi. Még theológus diák korában is versenyt dolgozott a napszámosokkal. Puha tenyérrel jött haza Enyedről, feltöredezettel ment vissza őszszel. Sokszor láttam, a mint kaszál a réten. Elől állt a sorban, dőltek a rendek kaszája nyomán és izzadtak utána a napszámosok. Ha esetleg utolsónak állott a sorban, akárhányszor kivágta a sorból az előtte lévőket.

A falusiak gyönyörüséggel, büszkén szemlélték ezt az erős, szép ifjut.

- Ilyen pap kell nekünk, ilyen! - mondogatták. - Meg tudja fogni a kasza nyelét s tudja forgatni a bibliát is.

Hát még a mikor Ádámot és Annát együtt látták a réten! Mert Ádám, ha közelünkben dolgoztak, okkal-móddal szerét ejtette s hozzánk jött és segitett nekünk. Anna kezében csak úgy lebbent a könnyü gereblye, alig látszott a földet érni, Ádám meg összerakta kicsi boglyába az összevert szénát.

Hiven emlékezem rá, hogy édes apám meg-megállott s gyönyörködvén, tekintetét a szép páron felejtette.

S azt már nem lehetett megtiltani az embereknek, hogy ismét és ismét együtt látván Ádámot és Annát, ne áradozzanak.

- Ilyen bizony, nem is sleppes, kalapos dáma, a kivel még beszélni sem tudunk.

- Jó, jó, - morgolódott az édes apám, de nem haraggal, - ne járjon annyit a szájatok.

Az egész falu természetesnek találta, hogy Anna papné legyen. Ugy tetszett ez a gondolat, hogy zokon vették volna Ádámtól, ha valahonnét uri kisasszonyt hoz s ültet a papné székébe. Tetszett nekik erősen, hogy sem papért, sem papnéért nem kell a szomszédba menni. Talán éppen messze földre. Kitelik ebből a kicsi faluból minden.

S csudálatosnak tetsző dolgok történtek: az öreg Benkő s édes apám már meg-megállottak egy-két szóra. Ádám anyja s a mi édes anyánk, kik eddig csak hitvesi kötelességből voltak hidegek egymás iránt, fölmelegedtek. Olyan szépen elpanaszkodtak egymásnak a rosszul tejelő tehenekről, az ármányos tyukokról, melyek - csak félre kell nézni - már gyomlálnak a veteményes kertben. S aztán rá-rá fordult a szó Ádámra és Annára. Mit beszéltek, mit nem, én azt nem tudom, de gondolom, azzal végezték: bizony jó volna! Oh, csak úgy lenne!

Tisztúlt, derült az ég felettünk. Az édes apám nem viaskodott magában, nem viaskodott a Benkőkkel, ha Ádámot jönni látta. Lelkére megmagyarázhatatlan, jótékony hatást gyakorolt Ádám szelid, szerény megjelenése. Talán már Benkő Balázsra is talált mentséget, aki féltékenységével halálba kergetett egy Huszár Annát. De hát Benkő Balázs tanulatlan ember volt. Ádám pedig - pap. Szelid, mint egy leány.

...És tisztult, derült az ég felettünk. Egy felhőcske sem látszott már. Az isten is örülhetett a mi boldogságunknak.

A kocsiban ültünk: Ádám és én, indulóban voltunk Nagy-Enyedre. Anna kint állott a kapuban, még egyszer odaszaladt hozzám, megölelt, hevesen megcsókolt.

Forró meleg volt a csók, talán nem is nekem szólt. Könny ragyogott a szemében, de éreztem, hogy e könny sem szól énnékem. Nem búcsuzhatott Ádámtól szive szerint, valamit dadogott, de én nem értettem, hogy mit. Ádám bizonyosan értette. Csak mikor a kocsi elindult, bátorodott neki s utánunk kiáltott: Ne felejtse, Ádám, küldjön könyveket!

- Dehogy felejtem, dehogy felejtem, - integetett vissza Ádám s megfordult százszor, mig Annát láthatá.

Visszafordult egyre a falu határán is. Ahol az ő házok kéménye. Mellette a mienk. Füstöl mind a kettő. Az ott a papi-ház. Annak nem füstöl a kéménye. Aztán eltüntek a házak, a kémények, a füst eloszlott a levegőégben s még csak a templom tornya volt látható.

Az út mentén sarjut kaszáltak a falusiak. Megállottak s hosszan, sokáig néztek utánunk. Széles karimájú kalapjokkal integettek felénk s hozzánk verődött egy-egy lelkes hang: Sok szerencsét! Hordozza az isten! Hozza vissza minél előbb!

Egres hidjánál még hallottuk a kaszapengést, a szellő utánunk hozta a száradó sarjú illatát. Fecske-madarak vonultak át nagy csapatban a rét felett: készülődtek ők is az utra. Ha ezektől üzenni lehetne vissza! Ha ezek meg tudnák mondani Annának még egyszer: dehogy felejtem, dehogy felejtem!

De im, eltünt a templom tornya, nem hallatszik a kaszák pengése, elmaradt a szellő a sarjú illatával, elvonultak a fecskék... Ádám többet nem nézett vissza.

Keveset beszélt az egész uton. Tele volt a szive, de nem volt akinek szóban kiöntse. Halkan dudolt magában, néha mintha verseket szavalt volna, de alig értettem egy szavát. Hanem azt már megértettem s meg is éreztem, mikor hirtelen megragadta a karomat, hogy följajdultam belé s mondá: Te, Miklós!

Most már tudom, mit hallgatott el. Azt, hogy: szeretném keblemre ölelni az egész világot. Szeretnék idősebb lenni két esztendővel. Akkor Anna enyém lesz, bizonyosan enyém!

Ahogy megérkeztünk Nagy-Enyedre, egy csomó könyvet vásárolt össze s küldötte Annának. Emlékezem, hogy csak egy regény volt benne: a Fekete gyémántok. A többi inkább iskolai könyv volt. A magyarok története, természetrajz, földrajz.

Anna kérte a könyveket, de Ádám küldött volna anélkül is. Anna tanulni akart, mielőtt még nem volt Ádámba szerelmes, most meg különösen érezte a szükségét, hogy az ábéabot kipótolja.

Megérezték talán mindaketten, hogy lesz idő, mikor majd nem tudják, hogy mit beszéljenek egymással. Anna csak érezte, Ádám talán látta is világosan. Most a vadvirágot szereti Annában, de ha majd övé lesz, egészen az övé, akkor is majd szeretni fogja-e?

Tudom, bizonyosan tudom, hogy Ádámot e gondolat nyugtalanitotta. Távol volt Annától, nem látta szépséges szép arczát, egész valójának megkapó üdeségét, s mig látva, hallva őt, tudatlanságában is volt báj, varázs: távol tőle gyengült e varázs és erősödött lelkének nyugtalansága.

Szivében csak a vadvirág lakozott egyedül, de bántotta, hogy Anna nagy ákom-bákom betükkel ir s rettentően kedves ortográfiai hibákkal. Hiszen csak haza menjen, előveszi Annát és irni tanitja!

Kellemetlenségei voltak a theológusokkal. Kiszivárgott szerelmének hire s tudták, hogy azok a nagy betüs levelek Annától jőnek. Ingerkedtek vele, izetlen megjegyzéseket tettek rá s éppen akkor léptem be egyszer a szobába, mikor Benkő Ádám fölemelte a kezét egy barátjára.

Benkő Ádám erejének hire volt s többé nem vette észre senki azokat a nagybetüs leveleket. De Ádám szivébe befurakodott a keserüség. Bizalmatlanná, tartózkodóvá lett. Jobban fájt neki kollegáinak a hallgatása, mint eddig a tréfája, ingerkedése. Elpirult, valahányszor levél jött Annától. Később kiment az utczára s ott vette át Anna levelét.

Éppen mellette haladt el, abban a pillanatban, melyben felbontotta a levelet. Sőt Ádámnak úgy tetszett, mintha egy villanó sugár rá is esett volna a levélre. Aligha nem Gere Ilona szemének a villanása volt. Zavarodtan, pirulva nézett föl s egy kicsit bambán a lányon feledte tekintetét. Aztán még nagyobb zavarban kalapot emelt, dadogva köszöntötte a leányt. A tanárának a leánya volt, a kivel sohasem találkozott, sohasem beszélt, a kiről azt hitte sokáig, ha ugyan gondolkozott erről, hogy elérhetetlen magasságban áll fölötte.

Ilona önkéntelen megállott egy futó pillantásra s fülig pirulva mondta: ó, pardon!

Tényleg, akaratlanúl rápillantott a levélre, melyből messziről kiáltott e két szó: Édes Ádám!

Ádám pedig állott, mintha földbe gyökeredzett volna. Nézett a sugár termetü, szép szőke leány után, kit körülzsongott az arany ifjuság: megyei jegyzők, szolgabirák, földes uracskák s kiről senki sem gondolta, hogy valaha papné legyen.

Nézte, mig eltünt alakja egy utczasarkon. S látta, hogy ott visszanéz a leány.

Nem találta helyét a kollégiumban. Le-leült asztalához, levélirásba fogott, de sehogysem ment az irás. Fölkelt s nagy lépésekben mérte végig a szobát. Irni akart Annának, de mit? Leirta a megszólitást: édes Anna! S ennél tovább nem tudott haladni. Érezte, hogy bármit ir: hazugság lesz az első szótól az utolsóig. Ha megirná az igazat?... Hogyan irja meg, hogyan értesse meg azzal a vadvirággal, hogy az ő szerelme valóképen gyermekes ábránd volt, semmi egyéb. Hogy valóképpen ők nem egymásnak valók. Megvallja gyöngeségét, hogy az első uri leány, kinek csak a lehelletét érezte, kinek csak két szavát hallotta, képes volt megtántoritani szivét, akaratát?

Meg tudná-e magyarázni Annának e hirtelen változást? Nem tudná megmagyarázni. Anna csak annyit értene meg, hogy őt többé nem szereti, hogy most egy uri leányt szeret, a kinek finom a ruhája, finom a beszéde; a ki napernyővel védi arcza finomságát; a kinek a keze is finom, mert abban nem volt soha sarló, gereblye, mint az övében...

Anna ennyit megértene s talán - megszakadna a szive. Mert Anna szereti őt, szereti nem közönséges szerelemmel. Anna több már a tudatlan leánynál. Több már, semhogy boldog lehessen egy sültparaszt oldalán, de hajh, kevesebb, semhogy egy müvelt embert boldoggá tehessen. Ám odáig már elért, hogy a csalódás összezuzza szivét...

Nem, nem, ő Annával boldog lett volna, ha... ha meg nem látja ezt a leányt. Vagy ha látja is, de messziről. Ha közelről látja is, csak ment volna el mellette közönyösen. Csak ne látta volna e leány piruló arczát; csak ne hallotta volna hangját; csak ne látta volna, hogy ez a lány visszanéz rá.

Ketté hasitotta a levelet s indult ki a városba. Azért ment, hogy háborgó lelkét lecsöndesitse, de a szive ama ház felé vitte, ahol Gere Ilona lakik.

Ilona egyetlen leánya volt Gere Mózesnek, a theologia nagyérdemü professzorának. Az anyját már kis korában elvesztette s Ilona Kolozsvártt nevelődött egy nagynéninél. Alig egy esztendeje, hogy haza jött s azóta a csendes professzori ház megelevenedett. A városi fiatalság ezuttal nem szakadt pártokra, csak egy párt volt, mely azt hirdette, hogy a legszebb, legkedvesebb, a legmüveltebb leány Gere Ilona. Hozzá: nem is volt szegény leány. Az édes anyjáról, ki megyebeli nemes leány volt, szép birtok maradt rá. Könnyen érthető hát, ha Ilonának a megyebeli nemes urfiak udvaroltak és a szegény theológus diákok messziről csodálták, nem is mertek közeledni feléje.

És ime Benkő Ádám, az egyszerü székely ember fia, a szegény theológus diák épp most halad el Gere Mózes háza előtt. Nem mer a házra nézni; de érzi, hogy Ilona az ablakban könyököl. Azt is érzi, hogy Ilona hirtelen visszahuzódik; és érzi, hogy az ő arcza lángba borul. Érzi, hogy ügyetlenül, ingadozva jár, bármennyire erőlködjék, hogy összeszedje magát s nyugodtan, biztos járással érjen az utcza kanyarulatához. Szeretne visszapillantani, csak ugy félszemmel, de nem mer. Hátha ott van ismét az ablakban? Pedig ott van. Hallja, hogy a zsalu nagyot zörren, félre csapódik. Aztán hallja, hogy azon az ablakon egy édes, dallamos hang száll ki s jön utána, kiséri őt, a mint bódultan támolyog tovább...

Hallja az ének dallamát is, melyet lassan, mélán kisér zongorán valaki. Talán ő, bizonyosan ő.

Ismeri e dalt, ismeri! Sokszor dalolta ő is, de nem érezte meg eddig lelkét e dalnak. Most a szivébe markol. Megáll az utcza-sarkon, majd önkéntelenül visszafordúl. Még mindig ezt a dalt hallja: »Marosszéki piros páris...«

Vajjon neki szól e dal? Ó, ha neki szólna! Ha a nemes leány nem vetné meg a Benkő István fiát! A kicsi papi házat. Ha elég nagy lenne neki az a kicsi virágos kert...

De Anna! Anna! Hiszen oda ő nem vihet mást! Hiszen az a kicsi virágos kert már az Annáé. Hiszen a papné székében már ülni látja Annát az egész falu. Hiszen ő arról álmodozott, hogy az Anna menyasszonyi fátyola - fátyola lészen a multnak is. Hiszen még nemrég büszkévé, boldoggá tette a gondolat, hogy két család szivéből kiüzi a haragot, gyülölséget s szeretettel termékenyiti meg.

Még egy év előtt azt hitte, hogy, ha igen szük körben is, nagy, nemes missziót teljesit, a papi palásthoz méltót s lám, már most kicsinyli, meg is mosolyogja, a mit akkor fiatalos hevében nagynak, nemesnek, magasztosnak vélt.

Szegény Anna! Ő neki száz soros levél volt ez a pár sor is. Mert olvasta százszor, nem egyszer. Nevetett rajta, hogy Ádám magázza a levélben, most először. Nevetve válaszolt magában százszor is e kérdésre: megérti-e, amit olvas? - Hogyne érteném! Nevetett azon is, hogy velem együtt csókolja őt. Az egyik felől Miklós, a másik felől Ádám. Ó de jó!

Aztán önkéntelen összekulcsolódott a keze s gondolván a papi vizsgára, imádkozott: Édes jó Istenem, segéld meg őt!

A papi vizsga valóban közeledett, de Ádám alig fogott könyvet a kezébe. Az igaz, hogy nem is volt rá szüksége. Első eminens volt mindig. A theológusok közt Ádám volt a legelső szónok s a professzorai váltig biztatták, hogy menjen majd külföldre. Kap stipendiumot s ha egy-két esztendő mulva visszajön, választhat a legjobb eklézsiákban.

De Ádám szerényen visszahuzódott. Nem megy külföldre, ő haza vágyik, az ő kicsi falujába. Ott megválasztják, ha nem is járt német akadémiákat. Kicsi az eklézsia, de lesz földje, csak győzze szántani. Pap és gazda lesz egy személyben. A szive oda volt nőve ahhoz a kis faluhoz, annak a földjéhez. Nem járt, az igaz, tovább Nagy-Enyednél, de nem is látott sehol oly szép erdőt, mezőt, mint a faluja határán. Ismerőse volt minden bokor, minden szegelet.

Nem ismert és nem akart ismerni ennél más világot. Vele született, vele nőtt elfogultsága az uri rend iránt, visszatartotta attól a néhány uri háztól is, hová beléphetett volna, ha másként nem, mint nevelő. De bár a legjobb diák volt s bár a professzorai mindig ajánlották, sohasem vállalkozott nevelősködésre. Kapott hazulról annyi pénzt, a mennyire éppen szüksége volt s pajtásainak engedte át az uri házakat, hol vasárnaponként »nagy kalánnal« lehetett ebédelni. Érezte, hogy nem elég hajlékony, sima; nem elég könnyed, talán éppen nehézkes is a föllépése; félt, hogy nevetségessé válik, mint annyi sok pajtása, kikről valóságos adomakör kerengett. Poétás lelke vitte vissza a faluba, ellenállhatatlan erővel. Itt jól érezte magát a magaszőrü emberek közt. Itt, a hol mindenki szerette, nyájasan köszöntötte; itt, a hol ő volt az első, a legelső, a legnagyobb.

Ez volt Ádám, mielőtt Gere Ilonát látta. Daliás, szép, feltünő szép ifjú, poétás lelkű, de csiszolatlan. Most keserü szemrehányásokat tett magának, amiért eddig visszahuzódott s kicsi falujánál nem akart ismerni más világot. Mit ér a kitünő diplomája; mit ér, hogy ő a legjelesebb szónok; mit, hogy a nagy-enyedi templom megtelik, ha néha ő prédikál s dicsérik dallamosan csengő hangját, szónoki talentumát, ha világi külsőségekben fogyatékos! Bizonyos, hogy nevetségesen viselkednék, ha az a szerencse érhetné, hogy bevezessék Gere Mózes házába. Nem is tudná, mivel kezdje a beszédet.

Pedig neki azzal a leánynyal beszélni kell!... Ó, bár csak kinevetné. Az volna a legjobb. Szaladna haza a falujába. Szaladna Annához, aki nem neveti ki őt, nem: sirna, nevetne örömében.

De ha szeretné őt ez a leány! Ha szeretné őt Gere Ilona! Ez a finom, uri leány. Akinek olyan előkelő a tartása, a járása, minden mozdulata. Akinek a hangja édes, bóditó zene... Ezt, ezt nem tudja kiüzni a szivéből. Ott van a hangja, a képe. Mosolyog büszkén, diadalmasan. S ott van az Annáé is, búsan, könnyezve, hervadozva.

Siratta Annát és siratta magát, a szive nyomoruságát. Bús sejtelem nehezedett lelkére. Két sziv zuzódik össze: Annáé s az övé.

Menekülni akart s nem volt ahhoz való ereje. Meg-megindult, hogy elmegy a direktorhoz s jelentkezik: mégis elmegy külföldre. Ott elfeledi ezt a leányt, ezt az álomképet.

S vette csakugyan a kalapját és indult. Szembe jött vele az iskola-szolga. Egy levelet adott át. A professzorja, Gere Mózes, hivta meg ebédre.

Még egy csomó levél volt a szolga kezében. A többi társának szólt, kik vele együtt tették le a papi vizsgálatot.

Lecsapta a kalapját, leült asztala mellé s tizszer is elolvasta azt a pár sort. Kereste a sorok között - Ilonát.

Gondolkozott. Gere Mózes sohasem hivta ebédre a tanitványait. S im a sorok közt, mintha integetett volna felé egy piczi kis kéz. Az Ilona keze.

Ujra meg ujra nézte a levelet. Látta is már a sorok közt, az üresen maradt fehér lapon Ilona mosolygó arczát. Mintha hivta volna, biztatta volna: jere, jere, ne félj!

Nagy erős izgalmában észre sem vette sokáig, hogy legalul, a levél sarkán, iczi-piczi, alig látható betükkel e szó van irva: jőjjön!

Tehát nem csalódott! Nem lázas képzelődés, de valóság, édes valóság, hogy Ilona hivja őt, őt, egyedül őt. A többi csak keret. Nem hivathatta egyedül őt, meghivatta a többit is. Kedves, édes furfangja egy szerelmes leány szivének!

Izgatottan, hangos szivdobogással szaladgált a szobában. Megnézte százszor: ott van-e, nem tünt-e el az a szó, mely őt egyszerre az égbe emelte. Nem, nem, ott van. Nőnek a vonások, erősödnek s már az egész oldalon nem lát egyebet, csak ezt a szót: jőjjön.

Meg-megcsókolta a levelet, aztán eltette, újra elővette s ujra csókolta azt a szót, mindig azt a szót.

Nem hallotta a bús sóhajt, mely messze, messze tájról indult s fáradtan, elhalón lebbent be a nyitott ablakon...

Mikor egy kicsit lecsendesült, rajta kapta magát, hogy egyre kezébe veszi a kis kézi tükrét. Ugy találta, hogy a nyakkendője szinehagyott s hozzá roppant ügyetlenül van megkötve. Sietett ki a városba, hogy hirtelen fölszerelje magát apró pipere-dolgokkal. Életében ez volt az első eset, hogy tetszeni akart. Annának szép volt szinehagyott nyakkendővel is, az volt nyakkendő nélkül is. Anna nem botránkozott meg, ha kint a réten, oda szegődött hozzá, segiteni a szénagyüjtésben s munkaközben ledobta magáról a kabátot, a mellényt.

Szerette volna elüzni Anna képét, bár egy napra, egy éjre s ím, amint az új nyakkendőt próbálgatta, hogy tessék majd Ilonának, folyton az Anna arczát látta, az Anna lemondó, szomorú arczát.

Késő este feküdt le, de szemét hiába hunyta le, nem jött reá álom, nem hagyta aludni - Anna. Mintha hallaná panaszos hangját is.

- Tudhattad volna, hogy nem vagyok hozzád való. Te tudós vagy, én tudatlan vagyok. Könnyü volt megejtened a szivemet. Most mi lesz velem?

- Nem gondoltam erre, Anna. Higyj nekem, nem gondoltam. Szeretlek most is, de egymásé nem lehetünk. Nem lennél boldog velem. Én sem. Közénk furakodik egy leánynak a képe. Aki nem szebb nálad, de...

Bágyadtan, rosszkedvüen kelt föl reggel. A nap beragyogott az ablakán, hivta, küldötte: Menj ki a szabadba.

Érezte, hogy Annától levele jön s úgy félt ettől a levéltől. Csak ma ne jönne. Csak estig ne jönne! Sietett ki a szobából, hogy itthon ne találja a postás. De mikor éppen indulóban volt, rányitott. Mosolyogva adta át azt az ismerős, nagy betüs levelet.

Reszketett a keze, alig tudta felbontani. Az apjáét bontotta fel elébb. Az volt abban a levélben: Áldassék az Ur Istennek szent neve, aki megsegéjtett téged, fiam. Nagy szivbeli örömmel olvasók, hogy a papi egzáment dicsőségesen kiállottad. Jere haza, fiam, nagy szükség van reád. Az öreg pap annyira elbetegesedett, hogy vasárnap is a mest'uram prédikál. Azt mondják a doktorok, egy hetet ha él még. A nép csak téged akar papjának, de én azért nem kivánom a tiszteletes úr halálát.

Áldott jó ember volt mindég, légy az te is. Jelentsd meg irásoddal, hogy mikorra várhatunk.

Hogy őt mikorra várhatják... Mit válaszoljon? Miért nem mehet? Megirja, hogy nem akar pap lenni a falujában? Hogy megy tovább, megy külső országba? Hogy neki nem elég az a kicsi eklézsia? Megszomoritsa, megkeseritse a szüleit, az attyafiait, a falu népét?

Annára nem is mert gondolni. Az ő levelét föl sem merte bontani. Fölbontatlanul vitte magával, ki a városba, ki a rétre. De hiába nem bontotta fel: ismerte a tartalmát. El tudta volna mondani szóról-szóra, mi van benne. Tüzként égette mellét ez a levél. S bár egész lelkével ott akart lenni már előre Gere Ilonáéknál, ez a levél nem engedte. Bele-belekezdett, hogy előre megrajzolja a mai napnak a lefolyását; szavakat keresett, füzött össze, melyekkel majd üdvözli Ilonát; készitette magát a feleletre, ha Ilona czélzást tesz arra a nagy betüs levélre: mit mondjon, kitől kapta? Testvérétől? Rokonától? Vagy megmondja a valóságot?

Semmiben sem tudott megállapodni, az előre rajzolt képek összezavarodtak, mielőtt képekké lettek volna: Anna láthatatlan keze belékontárkodott s akkor huzta keresztül egy-egy széles vonással, mikor a kép formálódni kezdett.

Szinte haraggal nyult a zsebébe s elővette a levelet. Föl kellett hogy bontsa, el kellett hogy olvassa. Megállapodott egy vadkörtefa alatt. Ugy hasonlitott ez a fa az ő körtefájokra, mely ott áll a kert közepén és melynek tövében annyiszor szavalta régen:

Könnyek tolultak a szemébe. Fájt a szive, mintha egy láthatatlan kéz szorongatta volna. Mért kellett neki elhagyni azt az öreg körtefát, melynek árnyékában boldog volt? Mért nem maradt szántóvető embernek, a ki hullatja véres verejtékét, de nem szenved lelki nyomoruságban? Mert nagynak, végetlen nagynak érezte az ő lelki nyomoruságát. Hogy az ő erős testében ily gyönge, ingadozó lélek lakozzék!

Most már szükségét, erős szükségét érezte annak, hogy elolvassa az Anna levelét. Azt hitte, hogy, ha el nem olvasná, meg kellene saját magát vetnie.

Ádám sirt. Megkönnyebbülni érezte szivét. Vigasztalta magát, hátha az ő álma is csak egy rossz álom volt, mint az Annáé. Hizelgett neki a gondolat, hátha szerelmes lenne ő belé az a másik leány is, de ő elég erős lesz ellentállani s mégis csak azt a vadvirágot tüzi a keblére.

Bátran, büszkén indult vissza a városba. Délre járt az idő. Egyenest a Gere Mózes házának tartott. Nem csatlakozott a kollegáihoz: elég erősnek, bátornak érezte magát, hogy egyedül lépjen be.

A kollegái már ott voltak mind. Az udvaron egy cseléd fogadta s hátrakalauzolta a kertbe. Ott volt felteritve. Ott látta messziről Gere Ilonát, a mint tett-vett, csinositott az asztalon, segédkezvén neki a fiatal tiszteletesek. Aranyos szőke hajába egy lángvörös rózsa volt tüzve. Mintha érezte volna az illatát. S közeledvén a társasághoz, Ilona az öreg ur karjába füzte a karját s úgy ment Ádám elé egy pár lépést, nevető, mosolygó arczczal.

Mindaketten elpirultak egy kicsit. Ádám jobban, mint Ilona. S reszketett a keze mindakettőnek. Erősebben az Ádámé, mint az Ilonáé.

Ilona kész háziasszonyként mutatta be magát. Ádámot azzal tüntette ki, hogy jobb keze felől ültette, de ez a fiatal tiszteleteseknek nem tünt fel. Ádám volt az első eminens, megillette ez a hely. Egyébként Ilona egyformán kedves volt valamennyi ifjuhoz. Legalább ők azt hitték. De Ádám érezte, hogy itt csak ő, egyedül ő az igazán kedves vendég.

Közönyösnek látszó dolgokról kérdezősködött tőle, de minden kérdésnek volt valami rejtett czélzata.

Ehhez hasonlatos kérdésekkel a többihez is fordult. Valóságos cercle-t tartott, akárcsak egy püspökné a tisztelgő papok közt. De olyan kedvesen, olyan bájosan kérdezte ki őket, hogy ebéd végén valamennyi szerelmes volt bele.

Ádám nem lökdöste a szomszédját. Hallgatag volt, csak ha kérdezték, felelt. Szeme rajta feledkezett ezen a ragyogó szép lányon, aki grácziával majszolta a csirkeszárnyat s közbe-közbe felrázta őt mélázásából édes, megbüvölő hangon: egyék már Benkő. Jaj, de keveset eszik!

Inni is alig ivott. A többieket már hangos kedvre tüzelte a pompás erdélyi rizling. Ádám mélázva, szórakozottan forgatta poharát.

Arcza valósággal földerült, megelevenedett, mikor Ilona jelt adott és az asztaltól fölkelhettek.

Ebéd után az öreg úr a gyümölcsfáit mutogatta s ékes prelekcziókat tartott egyik-másik fának a természetéről, nevezetesebb tulajdonságairól.

Ilona a virágaira volt büszke. Egy kedvező pillanatban félreállt a társaságtól, egy rózsafához lejtett s mert csak Ádám nézett utána, - hogy éppen Ádám nézett utána! - intett neki: jőjjön csak!

Ó, édes, boldogságos pillanat! Ott lehetett mellette, vele, egyedül vele. Egész valója megreszketett a gyönyörüségtől, attól a szótól, mely kiséri tegnap óta: jőjjön!

Hirtelen, gyors elhatározással leszakitotta a rózsát, s még gyorsabban levette a másikat a hajából.

- Tudja, - forditotta másra a beszédet, miközben a rózsát feltüzte Ádámnak - tudja, hol láttam magát először?

- Ó, nem az utczán! Persze maga arra gondol, mikor az utczán maga mellett elsurrantam. Igazán nem tehettem róla, hogy rápillantottam a levelére. Az atyjától kapta? Vagy a testvérétől?

Mintha egy mázsás teher esett volna le a szivéről, hogy Ilona ezt a szót a szájába adta. Meg is ismételte: A testvéremtől, az István öcsémtől.

De Ilonát István nem látszott érdekelni. Visszatért ahhoz a kérdéshez: Tudja, hol láttam magát először? No, találja ki.

- Ott, ott, a templomban. Maga persze nem láthatott engem. Meghuzódtam az utolsó padban s úgy hallgattam a prédikáczióját. Ó de szépen prédikál!

- Pap... pap... De miért nem megy külföldre? - kérdezte hirtelen. - Hisz lehetne magából városi pap. A hol megértik, méltányolják.

- Ön is, kisasszony, - mondta Ádám, most már egy kicsit nyugodtabban. A hangja reszketett, de egyszerre nekipirult az arcza, s feledve, hogy meghallhatják minden szavát, feledve, hogy tán rajta van az egész társaság szeme, megragadta a leány kezét.

- Nem, kisasszony, most már nem tudom, mi lesz velem. Nem megyek sem haza, sem idegenbe, mert itt akarok maradni, hogy láthassam önt!

Hamarosan leszakitott annyi rózsát, a hányan voltak s nevető arczczal sietett vissza a társasághoz. Ádám követte szótlanul.

- Tessék, urak, tessék, ezek az én rózsáim. Én ültettem, én ápoltam, úgy-e szépek?

De milyen szépek voltak! A papocskák áradozva lökdösték egymást: milyen leány! milyen leány!

Aztán besétáltak a lakásba, hol Ilonának közkivánatra zongorázni kellett.

Ilona leült, szeme végig szaladt a társaságon, egy pillanatra találkozott az Ádám szemével s rákezdette:

A papok halkan kisérték a mélabús nótát. Ádám nem dalolt. Oda állott a zongora mellé s le nem vette szemét a finom fehér kezecskékről. Ilona föl-fölnézett rá s szemében ott volt a kérdés: meg vagy elégedve a válaszommal?...

Alkonyodott már, a mikor a papok eltávoztak. Ilona kihajolt az ablakba: kábult volt, olyan jól esett a hűs levegő. Látta, a mint az utcza sarkán befordult a jókedvü társaság, a szellő visszalebbentett egy-egy szót. Mintha hallotta volna ezt is: te Ádám, milyen leány! Vajjon mit mondott Ádám? Az Ádám hangját nem hallotta. Mély, hosszantartó sóhajtás tört ki kebléből. Jóleső, édes fájdalmat érzett: a szerelmes sziv édes fájdalma volt ez. Kezével végigsimogatta homlokát, mintha ébredezne egy zavaros álomból, melynek részeit most rakosgatja össze s ujra meg ujra kitört kebléből az édesbús sóhaj: ah, Istenem, Istenem!

Nem vette észre, hogy apja ott áll a háta mögött. Rémülten rezzent föl, mikor az öreg ember gyöngéden a vállára tette a kezét.

Megremegett egész valójában, szemei könybe borultak s zokogva dült apja kebelére.

Az öreg ember gyöngéden, szeretettel karolta át a leányt, leültette a pamlagra, leült ő is s kezét kezébe fogva, sokáig szótlanul nézett a szemébe. Végig simogatta a leány homlokát: forró meleg volt.

- Semmi bajod... Neked titkod van, Ilona. Valamit rejtegetsz előttem. Szegény gyermek! Nincs anyád, akinek kitárd a szivedet. Mert én csak apa vagyok, úgy-e? - tette hozzá az öreg ember keserüséggel.

- S lám, mégis titkolódzol, - fogta most enyelgőre Gere Mózes. - No beszélj, szerelmesek vagyunk, úgy-e? Itt akarod hagyni ezt a csunya öreg embert...

- Na, na. Egyszer itt hagysz mégis. Hanem én ki fogok ám rajtad: utánad megyek!

- Bárhová? Remélem, - szólt kissé megütődve az öreg ember - oly helyre mégy, ahová követhetlek.

A leány lehajtotta fejét s viaskodni látszott magában. Aztán fölkelt, föl s alá járt a szobában s mintha már szóval is elmondta volna, amit magában elgondolt s választ is kapott volna rá, egyszerre csak megállt az apja előtt.

Gere Mózes meglepődve kelt föl a pamlagról, s mintha nem értette volna jól a nevet, ujra kérdezte:

- Igen, Benkő Ádám. Talán nem méltó a szerelmemre? Tudsz valamit róla? Nem derék ember? Nem művelt ember?

- De, lányom! Tudod-e, hogy Benkő Ádám haza megy a falujába papnak? Messze innét, az Isten háta mögé. Ott eltemetkezik. Eltemet téged is. Én nem lehetek közeledben. Te elmégy, én nem látlak többé soha. Ó, Istenem!

- Egy szavamba kerül, - mondá büszkén a lány - s Ádám nem megy haza a falujába. Elmegy majd egy évre, kettőre külföldi egyetemre. Én birok várni. Várok reá. S ha majd visszajön, lehet belőle akár kolozsvári pap. Ó, meglátod, apám, nem lesz több olyan pap Erdélyben. Volt-e még több ilyen tanitványod? Mondjad, apám, volt-e? Ha beszél, szivbe nyilallik minden szava. Az én szivemhez még nem beszélt igy pap!

- Te azt hiszed, csak az én szivemhez. A másokéhoz is. Nem bánom én, ha kicsi falusi templomban hallom is, csak őt halljam! De, ne félj apám, a te kedvedért, nem rejtőzöm el vele. Bár azt szeretném, azt!

- Szép, szép, de vajjon visz-e Ádám? Bizonyos vagy benne, hogy ilyen bolond módra szeret ő is téged? Hisz mindössze egyszer beszéltél vele. Ha csak tudtomon kivül...

- Apám, ne folytasd! Ma beszéltem vele először, s nem vallott szerelmet, legalább úgy nem! De tudom, hogy szeret!

- Mely bizonyosság! - sóhajtott fel az öreg ember keserűen. - És ha csalódol?

Ilona egy szóval sem tiltakozott e föltevés ellen. Könnye felszáradt, arcza, szeme mosolygott, nevetett s egyszerre csak azon vette észre magát a nagytiszteletü professzor ur, hogy az ő kedves kis »eleven ördöge« ott csüng a nyakán, öleli, csókolja, hizelkedve czirógatja s kedves leczkéztető hangon duruzsol a fülébe: ó, ó, édes apuskám, te, te, hogy ilyet kérdezhetsz. Na, na, eredj a kaszinóba.

Alig tudott kiszabadulni a nagytiszteletű professzor úr az eleven ördög karjai közül.

Ádámot telegramm várta a lakásán. Reszkető kézzel bontotta föl: tudta, mi van benne. Meghalt az öreg pap, jere haza.

Kiejtette kezéből a telegrammot s mintha bunkós bottal fejbe ütötték volna, szédülten rogyott le a székre s fejét kezébe temetve, hosszú ideig szótlanul borult az asztala fölé.

- Hát mért veszed ugy a szivedre? Örülj, hogy mindjárt eklézsiát kapsz. Ki tudja, mikor kapunk mi?

S kirohant a szobából. Egész este czéltalanul csatangolt a városban. De azért egyre ott találta magát a Gere Ilona ablaka alatt.

- Ő alszik nyugodtan, édesen, sejtelme sincs az én lelkemnek nagy nyomoruságáról! - suttogta magában s lázas fejét oda nyomta a hideg ablakhoz. Attól félt, hogy szétszakad a feje, megőrül még ez éjen.

Haza menjen? Akkor örökre elvesztette Ilonát. Ne menjen? Akkor összetörte egy ártatlan leány szivét. S pedig nem tud hazamenni. Enélkül a leány nélkül ő nem él s azt a másikat, akár veszi feleségül, akár nem: megcsalta gyalázatosan.

Most már mindegy, ha kaczérkodott is vele Gere Ilona. Övé a szive, lelke, mindene. Ha Ilona játékot üzött vele, akkor is veszve van. Többé az Anna szemébe nem nézhet. S ha szereti, igazán szereti? Haza, az ő falujába nem viheti. Hiszen mehet máshová papnak! És ha elmegy a világ végére! Oda is kisérni fogja Anna szomorú, szemrehányó arcza.

Gondolt még egy másik menedékre is, de ettől hideg borzongás futott végig a testén.

De ő élni akar! Hisz oly fiatal, erős, szép! S meghaljon most, mikor mennyországot igér neki egy szépséges szép leány, aki nem, nem bolonditja őt! Miért éppen őt?

De hisz holnap, még holnap megtudhatja a valót. Többé nem az a bátortalan, félénk diák, aki volt. Oda lép Ilona elé bátran s megmondja: Kisasszony, búcsuzni jöttem. Megyek haza, hivnak. De én szeretem önt s csak egy szavába kerül, hogy itt maradjak vagy menjek oda, ahová rendeli. Akarja, hogy külföldre menjek? Elmegyek. De mondja, hogy: szeret. Mondja, hogy másnak kezét nem adja.

Ó, csak ezt ne! Csak ezt ne! Mit mondjon neki? Hogy csak oda ne, csak oda ne s miért ne?

S ha azt mondaná: sehová se megyek magával! Akkor is mehet-e ő már haza? Tudná-e feledni őt?

Nem, nem, mindenüvé, csak haza nem. Mikor ő haza indul, meg is rendelheti a koporsaját. A halálba indult, az elkerülhetetlen halálba...

Éjfélután került vissza a lakására. Lefeküdt, de szemére nem jött álom. Reggel úgy kelt föl, ahogy lefeküdt. Nem szólt senkihez, de feltünő gondossággal végezte az öltözködést. A tegnap kapott rózsa fonnyadozott volt, de azért feltüzte. Egész délelőtt sétált a szobában föl s alá. Alig vette észre, mikor beléptem.

- Igazán beteg vagyok. Pár nap óta nem tudom, mi van velem. A fejem majd szétszakad. El is megyek, olyan meleg van ebben a szobában. Nem érzed?

Ment ki az utczára. Sokáig utána néztem a rácsos ablak mögül. Nem nézett se jobbra, se balra, ment egyenesen a Gere professzor házához. Láttam, a mint egy pillanatra habozva áll meg a kapu előtt, aztán belép.

Éreztem, hogy a szivem elszorul. Te jutottál eszembe, Anna. Ha valaki közelemben van, hallhatta volna bús sóhajtásomat: Szegény testvérem.

Irván a te életed regényét, Anna, sok-sok esztendő multán, meg-megakad a tollam: vajjon nem okozok-e keserüséget szivednek. Hisz valóképpen nem is a világnak irom e történetet, melyet csak a szokás nevez regénynek, de neked, édes testvérem, hogy lecsendesitsem háborgó szivedet...

Ne fájjon neked, Anna, ha nemcsak azt irom le, a mit láttam, de azt is, a mit ma látok, husz esztendő után. Akkor csak sejtettem, ma tudom hogy mind annak, ami történt, úgy kellett történnie. Megvallom neked, Anna, hogy fájt, erősen fájt a szivem miattad, de nem lázadt föl Benkő Ádám ellen, mikor azon a kapun belépni láttam...

Csendesüljön a szived, Anna s olvasd megadással, a mit irandó vagyok. Ádám nem tudta, mit cselekszik. Megbabonázta egy leány, aki nem volt szebb te nálad, de új világot tárt föl a Benkő István fia előtt. Egy világot, melyet addig nem ismert, csak regényekből ha olvasott. Ha Gere Ilona nem lett volna szép, Ádám szive akkor is tőrbe jut. De Ilona szép volt, előkelő volt, nemes, finom egész lényében s hozzá tehetném azt is, hogy pikáns... De e szónak értelmét, Anna, te nem ismered. Legyen elég tudnod, hogy Ilona uri lány volt s te bármily szép, csinos, üde: paraszt lány voltál, kedves tárgya muló szerelemnek, ifjukori álmodozásnak... Hiszen tudod, nekem is volt ilyen gyermekkori álmom. Emlékszel arra a szomszéd kis leánykára? Hányszor mondtam neked: ez lesz az én feleségem.

Tudom, tudom, te több voltál, mint az. Te mohón szedtél föl mindent, mivel elmédet müvelhetéd. Késő volt, Anna. Gere Ilonát nem érhetted utól!

Csendesüljön háborgó szived, édes testvérem. Olvasd megadással, a mit irandó vagyok...

...Igen, Ádám egy pillanatra habozva állt meg a kapu előtt, aztán belépett.

Csak most ijedt meg, eddig nem is gondolt rá, hogy tulajdonképp mit kezdene, ha itthon volna a nagytiszteletü professzor s Ilonával külön nem találkozhatnék. Arcza, mely sápadt volt az álmatlanul töltött éjszakától - fölvidult, nekipirult a gondolatra, hogy egyedül találja Ilonát, ott azon a helyen, ahol tegnap kezében tartotta kezét, ha egy pillanatra is; talán éppen ama rózsafa mellett, amelynek egyik virága itt hervadoz az ő mellén...

Ott volt, ott. Buzavirágos kerti kalapja messziről kéklett s látta a rózsát, a tegnapi rózsát, (nem lehetett más!) ott piroslott a buzavirág-guirland között.

Lábujjhegyen lépdegélt a kavicsos uton, szeretett volna észrevétlen közelébe jutni. Látta, hogy Ilona egy rózsafa fölé hajol s ujjával a rózsán babrál, mintha tépné, tépegetné szirmait. Már egy pár lépésre volt tőle s még sem vette észre őt. Megállott és várta, hogy visszaforduljon.

Ilona megrettenve kapta föl a fejét: megérezte, hogy valaki ott áll mögötte. Hirtelen visszafordult s halk sikoltás lebbent el ajkán.

- Én vagyok, kisasszony, - szólt Ádám s most itt állván szemtől szembe vele, megremegett s önkéntelen a szivéhez kapott. Ugy dobogott, vert a szive, mintha futva jött volna ide.

- Valóban meglep, - dadogott Ilona, még mindig nem térve magához a meglepődésből - de - de örülök. Isten hozta, - mondta most már határozottan s kezet nyujtott az ifjunak.

- Már évek óta engem tekint papjának a szülőfalum. Csak az öreg pap halálát várták. Higyje meg, kisasszony, én nem vártam!

Ugy a szivéből mondta ezt Ádám, hogy a ki hallja, el kellett, hogy higyje: ő nem várta az öreg pap halálát.

- Nem, kisasszony, azt szerettem volna, ha él még sokáig, sokáig s nem kell hazamennem.

- A falumat! Én nem szeretném a falumat! És ha tudná, mennyire szeret ott engem mindenki: öreg, ifjú!

- És most mégis, ha haza megyek, enyém lesz egy falu, de elveszítek egy egész világot!

- Kisasszony, ön ért engem, kell, hogy értsen. Látnia kell, éreznie kell, hogy szeretem önt! Mit ér nekem a falum szeretete, ha önt nem láthatom. Az én szülőfalum temető lesz nekem!

- És ha mondanám, hogy szeretem... Ha mondanám, hogy: menjen haza, Ádám, a falujába, aztán jöjjön vissza érettem...

- Nem, nem! - kiáltott rémülten Ádám - oda ön nem jöhet. Abba a kicsi faluba... Ott olyan jók az emberek, de olyan egyszerüek. Mind: a szüleim, a rokonaim, az egész falu. Az első napokban tetszenék, aztán megunná...

Ádám arczán kivert a hideg verejték. Abba a faluba, hol Anna lakik, Ilona nem jöhet. A papné székébe Annánál mást ő nem ültethet.

- Többet, mint a mit vártam... De én meg több akarok lenni falusi papnál, kisasszony! Több - önért!

- Lássa, ezt vártam magától. Ugy van, Ádám, maga sokkal több annál, semhogy egy kicsi falu papja legyen. S most már megmondhatom magának: én elmentem volna abba a kicsi faluba is, de ismerem édes apámat s tudom, hogy nagyon bántotta volna, ha oly messze megyek... Ám igy: boldog vagyok, egészen boldog, Ádám. Nem keseritem meg édes apám szivét... Talán nem is lett volna erőm elhagyni őt... Mert ő messze, egy kis faluba nem jött volna el... De maga most külföldre megy, Ádám. Meglátja, hogy városi pap lesz magából. Talán épp itt. S nekem nem kell elhagynom édesapát, aki anya helyett anya volt nekem. Ó de egy drága jó ember az én édes apám!

S megragadta Ádám karját, öntudatlanul vitte, vezette a kerti uton. És beszélt tovább áradozó szivvel.

- Te Ádám! Te még nem is láttál engem, s szerettelek téged. Te nem láttad, neked sejtelmed sem volt arról, hogy mikor az árvákról beszéltél, (emlékszel arra a prédikácziódra?) a hátulsó padban sirt egy leány. Jaj de megrikattál. Lopva néztem rád, mikor szemedet az égnek emelted s az Istenhez fohászkodtál, az árvákért, az elhagyottakért... Te könnyezel, Ádám!

- Mindig elmentem a templomba, valahányszor te prédikáltál. Szép volt az is, mikor a pusztában tévelygő ifjuról beszéltél...

- A pusztában tévelygő ifjuról! - kiáltott föl Ádám önkéntelen. Idegesen, félve nézett körül, nem látja-e valaki. Ugy tetszett neki, mintha valaki ott hallgatódznék a bokrok mögött. Egy szomorú, siró arczot vélt látni: az Anna arczát. Emlékszik, hogyne emlékeznék: Anna is sirt, mikor a pusztában tévelygő ifjuról beszélt.

- Semmi, semmi... Magam voltam az a tévelygő ifjú. Kerestem valakit, kerestelek - téged!

Erős karjával magához szoritotta a leány gyönge karját, hogy ez fájdalmasan felsziszent belé. Rémlátomásai támadtak: valami látatlan ellenség eléjök toppan s elragadja tőle ezt a leányt.

Megállottak, szemök összetalálkozott s hosszan, sokáig, szótlanul nézték egymást, mint régi ismerősök, kik réges-régen elszakadtak s most ujra találkozván, fölismerik egymást: te vagy az, te vagy!

Megragadta a kezét, a mint a rózsát tüzte s mindenkép akadályozta a munkájában, csakhogy tovább foghassa, tovább csókolhassa.

A leány nevetve, dévajkodva mutatott Ádámra, ki zavartan állott meg a nagytiszteletü professzor úr előtt.

- Ime, édes apa, a vőlegényem. De képzeld, már nemsokára itt is hagy. Elmegy külföldre!

Ádám még késő éjjel is fent virrasztott asztala mellett. Előtte hevert a telegramm, melyre már rég válaszolnia kellett volna. Nem tudta, mit válaszoljon. Csak egyet tudott, azt, hogy haza nem megy. Ám az alól már kimentheti magát, hogy a pap temetésére nem megy, de a mi azután következik! Megirja, hogy meggondolta és nem akar pap lenni a falujában? Hogy neki az a kicsi falu nem elég? Vagy nem vágyik ő nagyobb faluba, nem vágyódik városba, de még tanulni akar?

Ismeri a népet, tudja, mit válaszolnak rá. Kicsi az eklézsia? Adunk nagyobb kepét, csak jere haza, légy a mi papunk. Kevesled a tudományodat? Nekünk elég, csak jere haza. Hiszen ha meg nem halt volna a pap! Akkor nem bánnák, menjen világot látni. Bizony szeretnének eldicsekedni a papjokkal, hogy az még külső országot is járt. De ha most megy külső országba, elvesztik örökre, mert pap nélkül nem lehet az eklézsia.

Ujra meg ujra bele fogott a levélirásba s ujra meg ujra összetépte a papirost. Az apjának még tudta volna, hogy mit irjon, - de Annának is irnia kellett. Most már rég túl van a papi vizsgálaton s még egy sort sem irt neki. Megirja egyszerüen, hogy külföldre megy és?... Irhatja-e, hogy: várj, Anna, várj reám! Egy év mulva, kettő mulva visszajövök értted! Még tovább is bolonditsa ezt a szegény lányt?

Nem, nem! Ilonának talán megirhatná: vessen meg, nyomorult vagyok. Azt mondtam: szeretem s ez igaz. De elébb egy más leánynak kötöttem le a szivemet, becsületemet, a kit én, a mig önt nem ismertem, - szerettem, feleségül akartam venni. Ez a lány egyszerü falusi lány, a kivel én boldog lettem volna ott az én falumban, ha önt meg nem ismerem. Ennek a leánynak, ha nem volna egyszerü lány, a ki úgy néz rám, mint egy Istenre, de volna önhöz hasonlatos, meg tudnám írni: feledj, feledj, mást szeretek. Ő neki nem. Ismerem ezt a lányt: egyszerü, de nem közönséges lélek. Tudom, hogy a csalódás megölné. S akkor én sohasem lehetnék boldog önnel, Ilona. Kisértene szemrehányó képe halálig. Haza megyek, haza. Akkor is boldogtalan leszek. Ön nem átkozna talán, ön elfeledne engem. De én nem feledném soha önt!

A jövendőjének e hirtelen rajzolt képétől megdöbbenve ugrott föl az asztaltól. Ugy tetszett neki, hogy hallotta az éj csöndjében: boldogtalan! el vagy veszve!

Ki mondta ezt? Van itt valaki, a ki háborgó lelkébe belát? Vagy ő maga mondta ki magára a halálos itéletet?

Mehet Ilonával a világ végére: Anna képe kisérni fogja. Mehet haza a falujába: Ilonát nem fogja feledni.

Keserüen fakadt ki meggondolatlan, bolond, fiatalos ábrándozása ellen. Nem látott a faluja határán túl. Nem látott maga előtt magasabb czélt, mint hogy két haragos családot kibékit! Nem nézett a jövendőbe, mikor azzal a gyermek leánynyal bolyongott a réten, csak odáig, hogy majd a régi papiházat ujra épitik; hogy abban mindössze három szoba lesz. Ültetnek gyümölcsfákat. Rózsát, szekfüvet. Nem gondolt arra, hogy ez a leány, ki most oly szép, oly kedves az egyszerüségében, még a tudatlanságában is, évek multán, mikor majd elveszti üdeségét, elevenségét, mikor majd együtt lesznek, összekötve egy egész életre: elveszti varázsát s most még kedves tudatlansága - gyötrelmes lesz később. Hiába olvas, hiába tanul! tudálékos lesz, de a nevelés, az a levegő, az, az, a melyben Ilona nevelkedett: pótolhatatlan!

Mert neki ezt látni kellett volna egy évvel elébb is már. Világosan kellett volna látnia.

Irhatja-e, megirhatja-e Annának: Anna, édes, a mikor én veled a réten sétáltam s beszélgettünk a jövendőről, csak egy esztendőt ha néztem előre. Nem, nem gondoltam arra, hogy mi nem leszünk egymáshoz valók. Ne várj haza, Anna, én elmegyek messze idegenbe s vissza sem jövök értted. Az a világ, a hová én vezetnélek, nem neked való. Ottan téged kinevetnének, lenéznének. Boldogtalanok lennénk mind a ketten. Feledj el, Anna. Gondold, hogy álom volt, édes álom szerelmünk. Ó, ha annak tekinthetnéd!

De félek, hogy ez a szerelem több neked édes álomnál. Félek, hogy szived soha meg nem bocsát nekem. Félek, nem hiszed el, hogy nekem e szerelem valóban édes álom s akkor, midőn veled bolyongtam a réten, az erdőn; mikor az Istenházában beszéltem, imádkoztam: nem gondoltam senki másra, csak reád, te benned találta meg lelkem az ő üdvösségét. Félek, nem hiszed el, hogy kezemben tartván kezedet, egy futó pillanatig sem gondoltam rosszat, nem akartam megrontani a te életedet, nem, nem! Ne kérdezd, hogy most mért nem szeretlek. Nem is merném mondani, hogy: nem! Vergelődik a szivem, mint a tőrbe került madár. Szeretne visszarepülni hozzád s nem tud kiszabadulni! Szegény madár! Szánjad, sajnáljad őt: ott fog veszni, menthetetlenül ott vesz a tőrben. Nincs, a ki rajta segitsen. Az Isten sem szabadítja ki már. Hallod, Anna, hallod? Az Isten sem szabaditja ki!

Anna talán irná: Értem, Ádám, értem. Mást szeretsz. Egy uri leányt. Ez az a tőr. Az Isten sem tud segiteni rajtad? Segitek én! Ne jöjj haza, csak eredj messze idegenbe, hadd legyen belőled hires ember. Ha kivánod, hát azt gondolom, hogy az én szerelmem is édes álom volt. Feledni el nem feledlek soha, de ne félj, nem átkozlak, nem leszek a kisérteted. Nekem az is elég, hogy egyszer szerettél. Eredj, szegény madár, repülj szabadon, ne vergelődj többet...

Nem, nem ir neki! Nem ir épp azért, mert tudja, hogy Anna, ha belé szakadna is a szive: feloldaná őt. Nyomorult, hitvány kisérlet volna ez tőle: Annától várni irgalmat, nagylelkü kegyelmet. Annyi volna, mintha azt mondaná: te csak igyekezz feledni, légy boldog a magad módja szerint, s eressz engem, hadd lehessek boldog, igazán boldog!

Derengő fény verődött az ablakra: meglepődve látta, hogy virrad. Átvirrasztotta az éjet s hamarosan, kapkodva irt néhány sort az édes apjának.

Megirta: ne várják haza. Megy külföldre. Talán annyi ideje sem lesz, hogy búcsuzni haza menjen.

- Jőjjön, a minek jőni kell! - kiáltott önkéntelen s behunyta a szemét. Nem, hogy aludjék, csak, hogy ne lásson. Azt hitte, ha behunyja szemét, nem látja, a mit nem akar látni. De azért látott mindent. Látta, szörnyü bizonyossággal látta, hogy el van veszve.

Multak a napok s Ádám nem irt Annának. Nem és nem tudta, hogy mit irjon neki. Izgatottan, idegesen várta hazulról a leveleket. Várta, pedig félt tőlök, rettenetesen félt. Ir az apja: hivni fogja, bizonyosan hivni fogja ismét haza. Ir a falu is: bizonyosan hivják. Ir Anna is. Nem fogja megállani.

Ő nem hivja majd haza. Még biztatni fogja: menjen, Ádám, menjen. Én várok, én várhatok. Ha a világ végére megy is papnak, oda is elmegyek. Jobb szerettem volna a mi falunkban, de ha Isten másként akarta: legyen meg szent akaratja.

Nem találta helyét, üldözött vadként járt-kelt a városban, kint a réten, elbarangolt a szomszéd falukig s este, ha hazatért: nem jött szemére álom.

Ideges, nyugtalan volt Ilona közelében is. Minden nap haloványabb, elmélázóbb lett s megesett nem egyszer, hogy ijedten riadt fel, ha Ilona megszólitotta.

- Nem csoda, ha gyermek lettem ujra közeledben. Az sem volna csoda, ha elvesziteném az eszemet.

- Mondom, hogy gyermek vagy. Még egy hónapig maradhatsz itt. Aztán elmégy. Odamaradsz egy esztendeig. Tovább ne maradj! Hallod?

S csókolta a lány nevetős ajkát, csókolta önfeledten, bódultan... Ó, de édes lett volna most a halál! Igy halni meg, igy, a mint szivja ez édes ajknak mézét, mámoritó lehelletét!

De Ilona nem a halálra gondolt. Ő élni akart, élni, igy, szeretve, szerettetve! Gyönyörrel pihent tekintete az ifjun, ezen a szép ifjun, kinek szeme szerelemtől lángolt, s a kitől ő nem félt, a mint két erős karjával átölelte őt: azokból a nagy kék szemekből nem villant rá bünös gondolat, átengedhette magát ölelésnek, csóknak, a kép, melyet ő látott mostan: nem földi embernek képe volt.

Nem, nem, hisz Ádám arra gondolt: ó de édes volna most a halál! Meghalni a szerelem édes mámorában s nem önkezével vetni véget ifju életének. Ne kelljen se gyáván idegen földre futni, se a halálba menekülni a szörnyü dilemma elől!

S feje lehanyatlott az ifju széles mellére és suttogott, félig lehunyván szemét: oly édes itt, oly édes! És mintha félálomban beszélne: elmennék én veled bárhová. Szegény apa... ő akarja, hogy külföldre menj. Én nem! De ne szomoritsd meg az édes apát. Ő olyan jó. Inkább mi szomorkodjunk.

- Fénykép nélkül gondolj reám. Úgy, úgy. Majd látom én a te képedet az irásodban.

Egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy kart karba öltve jártak föl s alá a szobában. A leáldozó nap sugarai beragyogtak a nyitott ablakon. Besurrant az alkonyi szellő is. Napsugár és szellő pajkosan enyelgett a leány hajával. Enyelgős kedvök támadt nekik is. Úgy tetszett, mintha már el is mult volna az az egy esztendő, az a végtelen esztendő. Szinte jól esett volna, ha jön a nagytiszteletű professzor úr. Eléje állanának s kérnék: apánk, add ránk áldásodat!

De a nagytiszteletű professzor úr nem jött. S úgy találták: mégis, mégis jobb így, ketten, kettecskén...

Nőttön-nőttek Ádám lelkének gyötrelmei. S mintha csak azért csöndesültek volna el, mikor kezében tartotta Ilona kezét, mikor csókolhatta édes ajakát, hogy, elválván tőle, kegyetlenebbül megkinozzák lelkét, vergelődő szivét.

Ádám beteg volt. Ez az erős ifjú, ki vasból látszott alkotva lenni, ha magában volt, ijedten rezzent meg egy hangtól, félve nézett körül, ha bolyongván a szabadban, fölrebbent előtte egy madár, fölkapott a szellő egy lehullott falevelet. Szobájában ha ült, megreszketett az ajtónyilásra. Mindig az volt az eszében: jönnek a levelek.

A kollégiumban nehány idősebb diákon kivül más már nem lakott. Mindenki elment, akinek volt - hazája. Neki volt hazája, volt kész eklézsiája s itt maradt. Haza mentem én is a vidékbeli diákokkal. Megkérdeztem, mit üzen. Mikor jön haza?

Kitérőleg felelt. Majd tán ősz felé. Elébb Kolozsvárra megy a püspökhöz. Bemutatja magát. Aztán talán haza. Hazulról külföldre.

De ezt csak mondta, eszében sem volt, sem az, hogy a püspökhöz menjen, sem az, hogy haza jőjjön.

Világosan látta, hogy dilemmába jutott. Az álmatlan éjszakák nem hozták meg az üdvözitő, a megmentő gondolatot. Érezte, mint hagyja el lassanként testének, lelkének ereje s kimerülvén a nagy lelki viaskodásban, ujra meg ujra csak ahhoz a kétségbeesett megoldáshoz ért: jőjjön, a minek jőni kell.

- Menjen haza. Minek ül itt? Van otthon jó levegő, jó viz. Fürdő is van, ugy-e?

Igy erőszakolt ki Ádám egy-egy órai álmot. Nem is tudott már elaludni anélkül.

Az öreg diákok, akik ott maradtak, figyelmeztették: vigyázz, Ádám, megszokod nagyon.

- Ne féljetek. Érzem, hogy ez gyógyit meg engem. Nem is képzelitek, milyen édes alvás esik az ópium után.

Megkinzott lelke valóban megpihent így, ha egy órára, kettőre is. Szép álmai voltak. Olyan szép, hogy mindig aludni szeretett volna.

Csak olyan bágyadt ne lett volna alvás után. Csak olyan ingerlékeny ne lett volna. Egy párszor már összetüzött Ilonával is. De szinte kereste az összetüzést, mert utána olyan édes volt a kibékülés. Szüksége, erős szüksége volt arra, hogy ujra meg ujra összetüzzön ezzel a leánynyal, hadd legyen ingerült az ő lelke is, hogy aztán kellemes, édes zsibbadtság szálljon lelkére, mikor, durczásan, haraggal elfordulván egymástól, - egyszerre csak visszafordul mindakettő, szemök, szájok nevetésre válik s elcsattan az első béke-csók és a második, a harmadik... Ki tudná megszámlálni, hányadik.

Egy nap azonban annyira ideges, ingerlékeny volt, hogy Ilona megijedt tőle. Izgatottan járt föl s alá a szobában.

- Igazán nem értlek, Ádám, hogy ez a csekélység ugy indulatba hoz. Gyere, ülj le. Nézd, - mondta szeliden, csillapitólag a leány - én igen egyszerünek találom az egészet. Megköszönöd szépen a faludnak ezt az igazán megható szeretetét. Aztán megérteted velök, hogy neked külföldre kell menned. Folytatni akarod a tanulmányaidat. Mondjanak le rólad. Hisz annyi fiatal pap van eklézsia nélkül.

- Mondom, hogy nem mehetek haza. Még búcsúzni sem. Majd ide jőnek a szüleim. Értsd meg, szivem, hogy ha én haza megyek, lefognak, megkötöznek. Te nem olvastad a levelet.

- Azt, a melyet a presbiterium irt. Fölajánlják, hogy nagyobb kepét adnak. Kell is nekem! Van nekem földem elég. Abból is megélhetnék.

- És ha én azt mondom: elmegyek utánad a faludba is. Ha igérem neked, hogy meggyőzöm édes apámat...

Csöndes, remegő hangon mondta ezt Ilona s könny csillogott a szemében. Szerette volna meggyőzni Ádámot, hogy ő nem vágyódik a városi élet után. Ő szivesen megy abba a kis faluba.

Ne sértse meg őt Ádám azzal a föltevéssel, hogy ő talán szégyenlené majd azt az egyszerü rokonságot. Mert ő ezt érezte ki Ádám különös magaviseletéből. Mért hogy szinte rémülten tiltakozik a hazamenés ellen. A gondolat ellen, hogy őt a falujába vigye.

Ah, Ilonának sejtelme sem volt arról, hogy Ádám, most, mikor maga ajánlja fel a föloldatást az apjának adott igéret alól, miért ragaszkodik a külföldi uthoz, mint a vizbefuló a szalmaszálhoz.

Visszaemlékezett arra a feledhetetlen pillanatra, mikor Ádám ott állt az utczán, kezében a levéllel s zavartan, pirulva köszöntötte őt és nézett utána, mig el nem tünt előle s bizonyosan még azután is sokáig; eszébe jutott, hogy Ádám még az nap ott támolygott el a házok előtt s bár nem mert arra nézni, ő érezte, tudta, hogy érette, miatta jár itt... és mikor a kertben rózsát adott neki... úgy van, úgy, Ádámnak ő az első szerelme: az Ádám szivében nem lakik más.

Büszke volt rá, hogy ez a szüz tiszta, nemes lélek az övé s hogy ő találta meg. Övé ez az ifjú, kinek széles melle alatt gyöngéd sziv dobog; a ki fél kézzel verné szét azt a léha társaságot, mely körötte eddig zsongott, s gyönge fűszálként hajlik meg előtte, ha vállára teszi a kezét.

A kit ez az ember megszeret, az meg van szeretve. S ez az ember szereti őt megmérhetetlen szerelemmel. Ez az ember nem szeretett soha senkit s nem is fog szeretni soha mást rajta kivül. Nem mondta többet: menj haza, Ádám, ne menj külföldre, feloldalak igéreted alól. Reá bizza: tegyen úgy, a mint jobbnak látja. Bizonyos volt maga felől, hogy így vagy úgy: az Ádámé lesz. Nem mondta többet: utánad megyek, Ádám, ha haza mégy. Tisztában volt azzal, hogy utána megy.

Úgy tetszett, hogy Ádám is lecsendesül. Mintha leolvasta volna szóról-szóra Ilona arczáról, amit ez magában gondolt.

Amilyen indulatos, ideges volt az imént, látszólag oly nyugodtan vett búcsút Ilonától.

Szinte elárulta magát. Alig volt annyi ideje, hogy elpalástolja ijedtségét, megzavarodását.

S kikerülvén az utczára, erőszakolt nyugalmának vége szakadt mindjárt, égni érezte az oldalát, ott, azon a helyen, ahol Anna levele volt. Az Anna levele - felbontatlanul.

Ledült az ágyára, úgy amint volt, felöltözötten s kihuzta zsebéből az Anna levelét. Úgy tetszett neki, hogy tánczolnak azok a nagy betük, el-eltünnek a boritékról meg visszakerülnek. Úgy tetszett neki, hogy nemcsak az ő keze reszket, amint feltöri a pecsétet, de reszketett az a kéz is, mely a czimet írta, a szokott módon: Tiszteletes Benkő Ádám urnak, szeretettel.

E pillanatban csak Annát látja, egyedül Annát. Látja, amint késő este, mikor az öregek alszanak, lábujjhegyen lép a virágos almáriomhoz, óvatosan, nehogy zajt üssön, összeszedi a kalamárist, a tollat, a papirost; nesztelenül lép a széles cserfaasztalhoz, félrehajtja az abroszt s elhelyezkedvén lopva visszanéz: alszanak-e, csakugyan alszanak-e az öregek. Jaj, csak föl ne ébredjenek. Megpirongatják bizonyosan: feküdj le. Minek irsz? Látod, ő nem ir.

Látja Annát, amint rádül az asztalra s meginditja tollát, nem válogatván a szavakat, és irja, mit szerelmes szive diktál. S kitör melléből a bús sóhajtás, mint annyiszor már a gyötrelmes órákban, ha megjelent Anna képe: ó édes vadvirágom!

Könnybe borúlt szemmel olvassa a levelet, talán az utolsót. Görcsösen ragadja meg a papirost, hogy ki ne hulljon reszkető kezéből.

Beletemetkezett a levélbe s sirt mint egy gyerek. Belezokogta a levélbe: Anna! Anna! Bocsáss meg! Könyörülj rajtam!

Ha csak egy szó lett volna e levélben, egy ártatlan incselkedő szó! Ha csak annyit irt volna: ó Ádám, talán már nem is szeret! Ártatlan szivét még akkor sem ejti meg a gyanú, mikor ő egyszerre, hirtelen elmenni készül messze, messze. Nincs a levélben a szerető sziv bús sejtelme: talán nem is látlak többé, soha, soha.

Anna hisz, bizik benne, jobban, erősebben, szentebbül, mint valaha. Nő bizodalma a messzeséggel. Csörgedező csermelynek látja a megmérhetetlen, hullámzó tengert, mely elválasztja őket. Mindenki körötte borusnak látja az eget, az ő ege ragyogó fényes, tiszta s csak itt-ott lengedez vékony bárányfelleg. Hisz remél, vár egy tiszta sziv szent türelmével.

Sohasem érezte magát ennyire nyomorultnak. Nem volt képes, hogy ujra olvassa a levelet. Égette a szemét, a szivét ez a levél. Égett az arcza, mintha láng perzselte volna. Magán kivül ugrott föl az ágyból s tombolva, a falat meg-megdöngetve járt föl s alá a szobában. Amin, olvasván, meg sem ütközött, most féktelen dühbe hozták az apja szavai. Hogy ő megcsalta a falut! Bolonditotta! Nem, nem is ez hozta dühbe, hanem hogy mindenki csalásnak tartja az ő dolgát, csak egyedül Anna nem!

Mért nem tartja ő is annak. Mért pártfogolja. Mért nem kéri: jőjjön haza! Mért nem irja: nem szép magától, Ádám, hogy akkor megy el, mikor haza kellene jőni.

Csak egy szót irna, amelybe beleköthetne! Csak egy szót, melyet fölkaphatna s irhatná vissza: nem megyek és nem megyek. Ha sokallod távollétemet, ne várj reám! Légy boldog nálam nélkül.

Kimerülten roskadott asztala mellé a nagy felindulástól, lelkének szörnyű harczától. Ott vigyorgott előtte az ópium-cseppes üvegecske. Csak a felét, a negyedét, a harmadát kellene meginni s akkor vége, vége!

Meghalni egy szó, egy sor hátrahagyása nélkül. Azt sem tudnák meg soha, hogy öngyilkos lett.

Nem a faluja, óh nem. - Anna elől! Anna sohasem tudná meg, hogy rajta kivül mást is szeretett. Ilona sem tudná meg... Siratnák őt, gyászolnák őt, nem tudva egymásról...

Összeroppant a kezében. Iszonyodva nézett a tenyerére: folyt a vér belőle, a piros vér. S piros vérével összekeveredve folyt le a földre az a barna vörös folyadék, melytől ő megváltást remélt.

Reszketett mint a nyárfalevél. Reszketett a gondolattól, hogy csak egy véletlen tartotta meg az életnek. Most talán már ott feküdnék hidegen, némán. Jöhetne Ilona: nem látná. Sirhatna: nem hallaná. Csókolhatná: nem érezné. Kérdezhetné: mért haltál meg? Nem válaszolna reá.

- Az Isten ujja volt ez! - kiáltja bele a csendes éjbe s nyugtalanúl, türelmetlenűl néz ki az ablakon, várva, lesve a virradatot, a nap fölragyogását, a mikor ujra láthatja Ilonát!

Huzta, halogatta a választ. Annának is, a presbiteriumnak is. Este azzal feküdt le: majd reggel; reggel azzal kelt: majd este. Egy kicsit meg is nyugtatta Anna levele, ott, a hol attól fél, hogy talán már nem is találja a levél Enyeden. Igen, Anna azt fogja hinni, hogy ő csakugyan Kolozsvárra ment, azért nem válaszol. Annától megtudják a falubeliek is.

De arra nem is gondolt, hogy most Kolozsvárra menjen. Ráér őszszel, átutazóban. És eltelt egy hét, eltelt a második hét, azóta, hogy ő leveleket kapott és hazulról nem jött semmi hir.

Most már ez is bántotta. Úgy lesz, hogy el vannak keseredve ellene mind: a szülei, a rokonai, a falubeliek, nem is irnak neki többet. És Anna? Vajjon Anna mit gondol róla? Hiszi-e még, hogy nem kapta meg a levelet? S ha hiszi is, nem kellett volna-e már, hogy irjon rég?

Nyugtalansága nőttön-nőtt. Különös sejtelem nehezedett a lelkére. Akár Ilonánál volt, akár a kollégiumi kis szobájában, minden kocsizörgésre idegesen rezzent föl s nézett ki az utczára. Erős égiháborut érzett, olyat, mely a hosszú csöndes idő után szokott kitörni. Nem tudott szabadulni különös sejtelmétől s lassankint bizonyossággá erősödött benne, hogy egyszer csak valaki beállit hozzá hazulról. Talán többen is. Utána jönnek, hogy kedves erőszakkal haza vigyék.

Annyira félt ettől a lehetőségtől, hogy, semhogy ez bekövetkezhessék, szerette volna meggyorsitani az idő szárnyalását. Izgatottan várta a napot, mikor indulhat külföldre. Ha Ilona mellett volt, érezte lehelletét, hallotta hangját, szivta ajka mézét, csak egy vágya volt: itt maradni örökre, el nem menni soha, soha. Ha magában volt: futni, menekülni, nehogy itt érjék. Nem tudja, lenne-e elég erős visszautasitani azokat a jó embereket, ha érette jönnének, ha kérnék, hivnák szóval. Hisz arra sincs ereje, hogy egy levelet irjon. S ha nem lenne elég erős, ha nem volna lelke, hogy szóval, szemtől szembe megkeseritse őket, ha felülne a kocsiba: vigyetek hát! - hisz akkor soha többé nem látná Ilonát! Innen még megszökhetik, hazulról már nem!

Százszor is föltette magában, szól Ilonának, hogy ő már most elmegy. De mennél tovább gondolkozott ezen, annál kevésbé elfogadható ürügyet talált. Miért ily korán? S ha nem marad itt őszig, miért nem megy inkább haza, hogy elbúcsuzzék? Mondja ismét, hogy fél hazamenni? Hogy ott lefogják, nem eresztik?

Hát lefognak, - fogja mondani Ilona. - Tudod jól, hogy a faludba is elmegyek. Nekem mindegy: város vagy falu.

Végre is nem szólt erről Ilonának. De hiába nem szólt: Ilona a lelkébe látott. Türhetetlenné kezdett lenni Ádám örökös nyugtalansága, idegessége. Ő maga unszolta: menj haza.

Mindennap megkérdezte: irtál-e már? Mindennap az volt a válasz: még nem, de ma, talán holnap...

Még egy pár hét előtt piros, egészséges arcza egészen lefogyott, beesett. Ilona titkolt nyugtalansággal figyelte, mint esik össze napról-napra ez az erőtől, egészségtől duzzadó ember s egyszer, midőn Ádám a félig lefüggönyözött szobába belépett, rémülten sikoltott fel. Mintha egy halottat látott volna, mely fölkelt a ravatalról s hozzá jött látogatóba.

Ádámnak sejtelme sem volt arról, hogy Ilona tőle ijedt meg. Arczán az erőszakolt mosoly gyenge fénye villant meg: úgy-e megleptelek? Lábujjhegyen jöttem!

- Meg, valóban megleptél, - hebegte Ilona s reszkető kézzel huzta fel a függönyt. Alig tudta felszakitani az ablakot. A hideg verejték kivert az arczán s erőtlenül rogyott a pamlagra. Félig aléltan suttogta: de jó ez a szellő, de jó. S fejét oda tartotta az ablak felé s hagyta, hogy rá zuhanjon a betóduló levegő.

Most Ádámon volt az ijedtség sora. Letérdelt a leány mellé, zsebkendőjével törölte arczát, homlokát, a fejét s gyöngéden, szerelmesen duruzsolt a fülébe: te édes, ijedős báránykám, hát csakugyan megijedtél? S Ilona fölé hajtván fejét, sápadt arcza gyengén kipirult: az élet szine borult reá lassankint.

- Ó istenem, - sóhajtott föl a leány s csak félig nyitott szemmel mert Ádámra nézni. - Most már nem olyan ijesztő az arczod, - suttogta, önkénytelen elárulván ijedtsége okát.

- Bolondság az egész, - mondta a lány s mosolyogni látszott. - A mikor beléptél a szobába, félhomály volt. Olyan voltál, mint egy kisértet.

- Az az hogy nem mondok igazat, Ádám. Nem vagy a régi. Arczod mindennap haloványabb. Nem volt egészen rémlátomás, mikor oly ijesztőnek láttam arczodat. És ezt én nem türöm tovább! - tört ki a lány. - Hallottad, Ádám, nem tűröm! Haza fogsz menni! Most már én parancsolom!

- Addig még négy heted van. De haza minden pillanatban mehetsz. Ha nem eresztenek el hazulról: maradj.

- Az az öcséd? De szép fiú! Szebb nálad! Nézd, most kiereszti az ostort, megsuhogtatja a levegőben. A két első ló tánczol, ágaskodik. De pompás, felséges! Ahol, utána jön egy egész sor szekér. Egy, kettő, három, négy - - tiz, tizennégy! Te Ádám! Jön ott harmincz szekér is.

- Huzódjunk vissza. Hiszen te reszketsz, mint a nyárfalevél. Ne lássanak igy. Nézzük végig, a mig elvonulnak.

Kezét az Ádám vállára tette s ő maga is reszketett az örömtől, ettől a neki szokatlan, soha nem látott képtől.

Im, most tánczol el az ablak alatt a négy szürke. Tarka kendő lobog mind a négynek fején. Kiszegett nyakkal, daczosan tipegnek s a tarka kendők kicsi zászlókként lengedeznek a szélben. István kinyujtott, nekifeszült karral fogja a gyeplőt s nem néz sem jobbra, sem balra, ő csak a lovait nézi, azokban gyönyörködik. Hetykén félvállra vetve lóg le nyakából sötét brassai posztó kaczagánya, melyből kaczéran kandikál ki a babos zsebkendő. S mintha érezné, hogy egy szép uri leány szeme tapad rája, megint kiereszti ostorát s csendül az utcza az ostorcsattanástól.

S jőnek utána a többi szekerek, mind felkendőzött, apró, tüzes székely lovakkal. Meglett férfiak, deresedő hajú öreg székelyek, pelyhedző bajuszú legényecskék ülnek vegyest a szekereken. Az utczán megállanak a járókelők, a házakból kiszaladnak az asszonynépek, gyerekek. Hallják az ablakmélyedésből, a kiváncsi kérdéseket, a válaszokat.

Ilona nevet, tapsol, tánczol, szertelen kedvében megforgatja Ádámot: te Ádám! milyen eredeti emberek! Hallod, mit felelt: Hát mi a Jé... jaj de jó!

S mikor az utolsó szekér is elvonul az ablak alatt, megfogja Ádámot s úgy huzza az ablakhoz.

- Nézzed, nézzed, milyen szép menet! S mind olyan szép szálas emberek! Menj, menj, szaladj. Ne várass magadra. De, te, legalább egy napot még hadd maradjanak. Én este beszélek apával. Eredj, eredj. Reggel várlak.

Ádám támolyogva indul az ajtó felé. Ott habozva áll meg s görcsösen kapaszkodik a kilincsbe, hogy el ne essék. Mintha akarna valamit mondani, de a szó megakad torkán. A lány nevetve röppen oda.

- Ó, no lám, el sem búcsuztunk! Egy csók, kettő, három. Több nincs. Siessen, tiszteletes uram!

Ott állottak sorban a szekerek a kollégium kapuja előtt. Épp akkor kászolódtak le s gyülekeztek össze, hogy menjenek be s keressék meg a papjokat. Hallotta a Gál Jerémiás kurátor uram öblös hangját, a mint mutogatott, magyarázgatott a falubélieknek.

Az öregek biztatták a fiatalokat: - no legények, dörzsölődjetek a falhoz, hogy mondhassátok otthon: mi is dörzsölődztünk a kollégiom falához.

Neki dültek a legények s ünneplő zekéjök csakúgy fehérlett a mésztől. Le sem törülik, megmutatják otthon, eldicsekednek, hogy ők is jártak a hires oskolába. Abba az iskolába, hol annyi szegény székely fiú nőtt fel a czipón s lettek belőlük nagyhirü, országtartó emberek...

- Ámbátor a szinében erősen megváltozék, - jegyezte meg a kurátor uram, ki nagyon szeretett ámbátorokkal élni beszédében, aminthogy igy ékesebb is a beszéd.

- Első az még a dologban is. Mikor őkeme neki huzakodik a kaszálásnak, még a föld is sir a kaszája után!

Ádám lihegve, kipirult arczczal közeledett feléjök. Látván ezeket a jó embereket, kik messzeföldről utána jöttek, szivén erőt vett a meghatottság, szeme könnybe lábbadt s mikor ott volt köztök, nem jött szó ajkára sokáig, csak szorongatta a széles, kérges tenyereket, a kurátor uramnak nyakába borult s el-elcsukló hangon mondta: nem érdemlem én ezt, nem, igazán nem!

- Mi eljövénk, tiszteletes öcsém uram. Sokat nem czeremóniázunk, visszük haza, ámbátor levelünkre nem is válaszolt. Hallottuk hirét, hogy idegen országba készül. Mindenütt jó, de legjobb otthon, tiszteletes öcsém uram. Ámbátor az idegen földön sok szépet lehet látni, hallani, az éfi ember erősen pallérozódhatik: mi nem eresztjük. Jőjjön haza, öcsémuram, az édes anyaföldre. Szebb ott még a füzfaág is, mint másutt a gyöngyvirág is. Otthon öcsémuramat minden lélek szereti, senki sincs irányában ellenséges indulattal. Kicsi a kepe, de megpótoljuk.

- Öcsémuram, mi maga nélkül haza nem megyünk. Kikaczagna a falu népe, ki a vidék. Felzavarodnék a békesség a falvánkban, fel a familiákban. Tudja öcsémuram, mit czéloz beszédem, ámbátor egészen ki nem kerekitem.

Ádám zsebkendőjébe temette arczát, hullott a könnye s nem tudta visszatartani ki-kitörő zokogását.

- Ne ítéljetek meg, atyámfiai. Szivem nem idegenült el tőletek: csak tanulni akartam többet, még többet... Hitványság volna tőlem, ha nem mennék haza. Megyek, megyek. Vigyetek.

Megadta magát, mint a halálra itélt, ki hiába vár kegyelmet. Akinek számára - Istennél a kegyelem. Ugy tetszik neki, mintha kezén-lábán láncz csörögne. Meg van kötözve. Ő már többé nem ura magamagának. Fásultan néz sorsa elé. Lesz, a mi lesz, jön, a mi jön. Nincs is most már ideje a gondolkozásra. S ha volna is? Volt ideje eddig elég s mire ment? Talált egyéb megoldást, mint hogy gyáván a halál karjaiba vesse magát!?

Összeszedte magát. Letörülte könnyeit s vidámságot erőltetett arczára. Vitte a hiveit, megmutogatott nekik mindent. A szobákat, hol más-más években lakott. A klasszisokat. Beszélt a dicső fejedelemről, Bethlen Gáborról, aki ez iskolát megalapitá. Az iskola rengeteg gazdagságáról. Földjeiről, szőlőiről. A nagyérdemü professzorokról.

Aztán elhelyezte őket, lovukat, szekeröket egy vendéglőben. Együtt töltötték az estét. Ettek, ittak, vigan voltak. Ádám hangja most már nem fult zokogásba, midőn felállt és felköszönté hiveit. Hangja csengett, mint odahaza a kicsi templomban. Szavai a szivekbe nyilaltak most is, mintha csak az Ur asztala előtt beszélne. Áhitattal hallgatják minden szavát s csak mikor elcsendesül az utolsó szó is, ütnek asztalra lelkesen az öregek, a legények: a Krisztus sem beszélt szebben!

Alig tudnak megválni tőle erre az egy éjszakára is. Az öregek kiküldik a legényeket: lássák el jól a lovakat, mert holnap reggel indulás lészen.

- Ámbátor igaza van, atyafiak, öcsémuramnak. Hadd búcsuzzék el. Ez a tisztesség régulája.

És megy Ádám, ki az utczára, hol egy-két lámpa már alig világol. Hüvös szél csapja meg arczát: egész testében megrázkódik. Csak most kezd eszmélni. Mi volt ez? Álom volt-e, amit ő átélt, átszenvedett mostan? Mit is csinált ő, mióta elvált Ilonától? Körülfogta egy sereg ember, azok beszéltek hozzá. Ő sirt. Aztán meg ő beszélt sokat, nagyon sokat. Azután mulattak, vigan voltak. Ő egy nagy beszédet mondott. Mit beszélt? Egy szóra sem emlékszik már. De az embereknek tetszett, nagyon tetszett, arra emlékszik. Ütötték az asztalt öklükkel s a Krisztust emlegették, aki nem beszélt oly szépen, mint ő.

Szépen beszélt. Miért beszélt szépen!? Minek adott Isten neki szép hangot, talentumot, ha mindez az ő vesztére van!?

Nem mert bemenni a kollégiumba, mig meg nem virrad. Látta vigyorogni az asztalán az ópiumos üveget. Ha most kapná a kezébe: kihajtaná fenékig. Óvatosabb lenne, nem roppanna össze kezében az üveg.

Nem, nem! Még egyszer látni akarja Ilonát! Még egyszer akarja a csókját, ölelését: aztán hadd vigyék haza meghalni!

Virradatig kóborolt az utczákon. Egyre ott találta magát az Ilona ablaka előtt.

Ott csend volt, néma csönd. Ilona alszik, Ilona álmodik. Nem hallja a visszhangot verő lépteket. Nem érzi meg, hogy kint az ablak alatt egy boldogtalan ifju a halál gondolatával vivódik...

Ilona alszik, Ilona álmodik. Talán arról a kicsi faluról, arról a kicsi papiházról, a hová majd őt is elviszik... Ádám jön utána s az öcscse, István. Ők kettecskén a hátsó ülésben s István elől hetykén tartja a gyeplőt, nagyokat csattint ostorával és repül, repül a négy szürke, mint a sebes szél, mig a kicsi papi házhoz nem ér...

A kis város ébredezett, mikor visszatért a kollégiumba. Nem mert lefeküdni, hátha elnyomja az álom, mely máskor mindig kerüli. Félt, hogy elaluszsza a délelőttöt.

Rendbe szedte magát és rakosgatni kezdte a holmiját. Az asztal fiókján kezdte. Tele volt levelekkel - Annától. Mind Annától. Ilonától nem volt levele, csak a nagytiszteletü professzor urtól az a meghivó levél, sarkán e szóval: jőjjön.

Ez a szó égbe emelte akkor, ez a szó döntötte el voltaképen az ő sorsát, életét; ez a szó tántoritotta meg voltaképpen szivét, ölte meg első szerelmét. Ez a szó zavarta meg eszét. E szónál kezdődik üdvössége és elkárhozása.

Ugyanaz mondja, aki ezt irta: jőjj. Az egyik szó eget mutatott neki, a másik - halált. És ennek a leánynak sejtelme sincs arról, hogy őt halálba küldi. Nem is fogja megtudni soha, hogy ő küldötte a halálba, mikor lelkesen, tapsolva, nevetve biztatta: menj haza, Ádám, menj!

- Hát elmegyek, de visszajövök! Vissza én! Megszököm a faluból. Ott hagyom őket. Beszéljenek akármit utánam, csak én ne halljam, csak te enyém lehess, leány!

Összemarkolta Anna leveleit s tétovázva nézett körül, nem látja-e valaki. Gyufát vett elő, hogy elégesse.

Szépen rendbe szedte s egy könyvbe elrejtette. Azt a levelet, melyen az az egy szó volt Ilonától, betette a tárczájába. A szive fölé.

Aztán csak úgy összedobálta a holmiját. Ruhát, könyvet együvé. Csupán arra a kicsi üvegre volt különös nagy gondja. Háromszorosan is papirba göngyölte, hogy össze ne törjék s úgy helyezte el a ládájába, ruha közé, mint egy féltett, drága kincset.

- Ha végképp elhagy eszem, erőm és segiteni nem tudok magamon, - dörmögte magában - ez majd segit!

S megborzadva e gondolattól, biztatni kezdette magát: ne félj, Ádám, ne félj! Mikor azt hiszed, el vagy veszve, melletted lesz az Isten!

Az Ilona szobalánya volt. Erre nem volt elkészülve. Alig tudta elpalástolni ijedtségét, zavarát.

Illatos kis levél. Reszkető kézzel bontotta föl. Névjegyen, minden megszólitás nélkül, ennyi volt:

- A kisasszony szeme is ki volt sirva, mikor átadta a levelet. Ó szörnyü volt hallani, ami nálunk tegnap este volt. Mondani sem merem.

- Menjen csak, siessen, mindjárt ott leszek, - szólt Ádám izgatottan, mintha nem is hallotta volna a leány szavait.

Sietett ki az utczára, egyenesen Ilonához. Látta messziről a székelyeket, amint ácsorogtak a piaczon, megnézve, vizsgálva mindent, de, szerencsére, őt nem látták.

Ilona a pitvarban várt reá. Mosolyt erőltetett ajakára: Jőjjön, jőjjön, tiszteletes uram!

- Az édes apád csakugyan elment? - volt Ádám első kérdése. - Haragos volt, nagyon haragos?

- Neki valóban igaza van, - mondta utána Ádám. - Megvet engem, úgy-e!? Szavamat adtam, hogy külföldre megyek.

- Ó ez semmi, Ádám! - tört ki a lány s megeredtek egyszerre a visszatartott könnyek - de engem mily keserü szemrehányásokkal illetett! Hogy jobban szeretlek téged, mint őt! Hogy kész vagyok őt elhagyni öreg napjaiban, elmenni messze, eltemetkezni egy kicsi faluba s őt magára hagyni! Mondtam neki: magunkkal visszük őt is.

- Hallani sem akar erről. Tudod, az öreg urnak megvan itt a rendes társasága és ott - - -

- Ott valóban nem lenne társasága, - egészitette ki Ádám, amit Ilona nem akart mondani. - Ott egyszerü székely emberek élnek. Az ő világuk: a föld, a rét, az erdő, a gazdaság. Nem tudom, hogy te is meg tudnád-e szokni, Ilona?

- Ne velem törődj! - heveskedett a lány. - Én boldog leszek veled bárhol, Benkő Ádám!

- Hiszek, hiszek, mint az Istenben. Ah, bár ne hinnék, bár ne tudnék hinni oly végtelenül!

- Ne botránkozz meg szavaimon. Nem vagyok eszemnél, Ilona! Háborog az elmém, a szivem. Kinos sejtelmek nehezednek a lelkemre. Most elmegyek s látlak-e többet?

- Még nincs egy éve: nem mertem volna reád nézni. Sem reád, sem másra, hozzád hasonlatosra. Ha nekem azt mondja valaki: téged szeret Gere Ilona, - gunynak veszem s a gunyolódót leütöm. Te szeretsz... az egyszerü székely ember fiát. S én ezt nem tudom elhinni. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy ez a szerelem halálom lesz. Hogy ekkora boldogság meg nem illet engem!

- Csókold meg a homlokomat, Ilona! Úgy ég, igazán úgy ég. Azt hiszem, szétszakad!

- Ne ijedj meg, Ilona. Nem beszélek félre. Egy kicsit talán megzavart, hogy válnom kell tőled. Úgy-e, nem válunk örökre? - kérdezte mohón s úgy nézett Ilona szemébe, mint a ki onnét várja a megváltást. Úgy-e te bizol abban, hogy eljövök érted?

- Te eljössz értem, - mondta a lány ünnepélyes hangon - én meg veled megyek, bárhová viszel. Vidulj, Ádám! Én várlak téged minden nap. Lesni fogom, mikor csendül meg ablakom alatt a szürkék csengője; mikor csattan az ostor... Te! a szürkékkel jőjj, azzal a négy szürkével!

- Hidd, hogy visszajövök érted s csókolj úgy mégis, mintha sohase látnál többet.

- Tudom, tudom! És visszajössz. Már őszre visszajöhetsz. Irsz mindennap levelet. Én is neked. Tudod, mi lesz az első levelemben?

- Mi lesz? Az lesz: Örvendj, Ádám! Győztem! Apa megadta magát. Jöhetsz értem, jöhetsz!

- Nem, ezt meg fogom telegrafálni. Jaj, de szeretnélek meglepni! Épp mire hazaérsz, már várna is a telegramm.

- Igen, talán várni fog a telegramm, - nézett rá meghökkenve a lány. - Nos?

- No, no, de egy kicsit gyorsan volna tán... Elébb mégis el kell foglalnod az eklézsiát. Mit mondanának, hogy mindjárt visszaszaladsz asszonyért?

Szinte ujjongott a hirtelen támadt gondolattól. Lesz ürügye, hogy mielőbb visszajőjjön Enyedre. Hogy mi lesz aztán, azt még nem tudja. De már időt nyert s ennek a kicsi időnek tapsolt, mint a gyermek, kinek a vakáczióját meghosszabbitják egy pár nappal.

Fölvidultak mindaketten. Ádámnak szokatlan, eddig nem tapasztalt jó kedve támadt. Kimentek a kertbe s pajkos gyermekként szaladgáltak; aztán le-leültek egy-egy kedves helyen. Az öreg diófa alá. A rezgő nyárfa alá. Majd tovább szaladtak a páris-almafa tövébe s daloltak együtt: Marosszéki piros páris... Eljátszották a feledhetetlen édes órákat hirtelen, egy pár pillantás alatt.

S mikor nem volt már hely, egy szegletje, zugja a kertnek, hol ujra ne élték volna szerelmök legszebb emlékeit: nevetve, danolva lejtettek elő s búcsuztak könnyű szivvel, mintha csak egy órára válnának el egymástól.

Gyöngéden lökdöste Ádámot a leány, mikor megkondult a déli harangszó: menjen már, tiszteletes uram, a székelyeihez s induljanak ebéd után. Mennél korábban indul, annál hamarább jön vissza!

- Erre jövünk, erre! - integetett vissza Ádám s hátrálván a kapu felé, szaporán dobálta a csókot. - Erre, erre!

A székelyek nem ismertek Ádámra. Vig volt, olyan vig, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Siettette az ebédet: csak gyorsan, gyorsan, hogy korán indulhassanak.

Nagy tömeg verődött a vendéglő elé: úgy nézték az indulást. Ádám a kurátor uramat maga mellé vette, a ki ámbátor maga is így gondolta, erősen szabadkozott: Hadd legyen nyugodalmasabb tiszteletes öcsém-uram ülése. A kipihent szürkék vágtatva iramodtak a hosszú utnak s Istvánnak két kézzel kellett megragadni a gyeplőt, hogy lassú, kényes járásra csöndesitse a tüzes lovakat. Így szép a ló, ha kényesen, beczegve, kiszegett nyakkal lépked az utczán, hol ezer szem látja. Utánuk nagy csengéssel, kurjogatással jöttek a többiek. Igazi lakodalmi menet volt ez. Csengős, felpántlikázott lovak. Kurjogató legények. Egyik-másik magasra tartotta a csikóbőrös kulacsot s megkerengetve a a levegőben, jót huzott belőle. Meg-megkinálták a cziviseket is.

Ádám mindebből keveset látott, keveset hallott. Az ő lelke ott volt Ilonánál. A szeme már messziről ott csüngött az Ilona ablakán. S mikor közeledett a házhoz, önkéntelen előszólott Istvánnak: hadd tánczoljon a ló, öcsém!

István kecczentett a szürkéknek s ott az ablak alatt prüszkölve, meg-meglenditve a tarka keszkenőket, fejöket büszkén, daczosan kiszegve, tánczos léptekben lejtettek el. Az ablak mögött mintha összeverődött volna két piczi kéz... Ott állott Ilona mosolyogva. Szemében könny csillogott, de ajka mosolygott.

Ádám megindultan vette le kalapját, az ő arcza is mosolygott, az ő szemében is könny csillogott.

...Mindezt nem látta senki, kurátor uram sem, ámbátor ott üle Ádám mellett.

Gál Jeremiás uram megtelegrafálta, minekelőtte utra kerekedtek, hogy: hozzuk a papot! Talpra kelt a falu, nagy volt az öröm.

Az otthon maradt legénység dupla abrakkal tisztelte meg a lovakat. Elészedték a pókhálós kantárt, nyeregszerszámot, a rozsdás kengyelvasat s fényesre, tisztára surolták, hadd ragyogjon, tündököljön. Módosan befonták a lovak farkát, sörényét. Rikitós kendőket kötöttek a kantár fejére: virág is jön rá majd induláskor. A leányok koszorukat fontak. Tele aggatták vele a templom falát, a szószéket, az Urasztalát. Virággal fonták be a falu kapuját s kánturam messzekiáltó betükkel pingálta föl: Isten hozott!

Az asszonynépek mind ott sürgölődtek, forgolódtak a Benkő István uram házánál. Hét országra szóló vendégség volt itt készülőben. Az öreg Benkő tulkot üttetett le. Azt mondta az embereknek: sok tulkomba került ez a fiú, de ezt az egyet még nem sajnálom tőle. Fenyődeszkákból hosszú asztalokat vertek föl a kertben. Ott lesz a vendégség. Ádám ott ül majd a nagy körtefa alatt, a hol annyiszor hallották szavalni, prédikálni. Az ő tányéra előtt egy szép bokréta lészen: Anna kötötte rózsából, szegfüből. Az Ádám kedves virágaiból.

Ott tett, vett, rendezett Anna egész nap. Közbe-közbe nyugtalanúl nézett ki az út felé, meg-megállott, hallgatódzott, nem durrognak-e már a taraczkok a falu végén. Körülötte beszédes, vidám volt mindenki. Anna oly keveset beszélt. Valami bús sejtelem nehezedett szivére. Úgy szeretett volna haza szaladni, ott elrejtőzni kicsi szobájában és sirni, kisirni magát szive szerint.

Ádám nem irt neki. Ha csak egy sort irt volna, mielőtt utra kelt: jövök, Anna, jövök. Ádám kénytelenségből jön haza s képes lett volna tán elmenni a messze idegenbe, anélkül, hogy elbúcsuzzék tőle. Próbálta mentegetni a szerelmes sziv készségével s nem tudott mentséget találni. Ha nem is találta Enyeden a levele: irhatott volna. Csak egy sort: megyek, vagy jövök, Anna!

S egyszerre azon vette észre magát: egyedül van. Minden élő lelket elvitt a kiváncsiság, ki az utczára, le a falu végére, egyedül ő maradt ott szorongó szivével.

Ó de jó, hogy egyedül maradt. Nem zavarja meg senki édesbús emlékezéseiben. Itt, e kertben szaladgált vele, mint kis leányka. Itt e kertben hallotta szavalni Ádámot:

Itt e kertben történt, hogy Ádám kipirult arczczal szaladt utána s elfogván őt, megcsókolta. Ő ellökte magától. Mert ez a csók más volt, mint a többi... Aztán sorba elvonultak előtte a sötét, félelmetes és a derüs, szép napok. Édes apánk nyugtalankodása, lassankint való lecsendesülése. Ádám hozzánk szegődik a templomból jövet. Ő átadja neki a Netovábbot. A vasárnap délutáni séták a réten, a borvizkut felé, ott a tölgyfaerdő szélén... Amikor ő nem merte mondani Ádámnak: te Ádám...

Nem merné mondani most sem. Ó, azóta már egy év mult el s Ádám most még magasabban áll fölötte, mint akkor. Ő annyit olvasott, annyit irt azóta, de hiába, hiába! Nagy részét meg sem értette annak, amit olvasott. Mennyit sirt, Istenem, mennyit, mikor el-eltünődött az érthetetlen szavakon s nem volt, aki megmagyarázza neki. Mennyit sirt, évelődött, hogy tudatlan marad s Ádám majd elhül tőle. Hallott is, tudott is már példát erre. Meg-megnézte magát a tükörben s elpirult mélyen. Vajjon igazán oly nagyon szép-e, mint a hogy mondják az emberek? Vajjon szivéből mondta-e Ádám: ó édes szép vadvirágom! Igazán úgy érezte-e a verseket, ahogy irta?

Hány szép verset irt az ő ragyogó fekete szeméről, szénfekete hajáról, édes mosolygó arczáról, szivének aranytisztaságáról, karcsú, hajlós derekáról s im most nem tudott irni, csak egy sor levelet sem!

...Ádám közeledett a faluhoz. Már elhagyták a szomszéd falut. Már közre vették a lovaslegények. Pisztolyokat sütögetnek el s prüszkölve tánczolnak ettől az apró székelylovak. Különös hangzavar kerekedik emberek kurjogatásából, kicsi, nagy csengőknek csengéséből, czigányoknak muzsikájából. S Ádám úgy ül az emberek és hangok e zürzavarában, mint egy halálra itélt, kinek a mosoly ajkára fagyott. Mosolyog mindenkire, mig lelke háborog, nyugtalan. Nem érzi azt a gyönyört, mely egész lényét elfogta máskor, ha megpillantotta faluja határát. Összerezzen, mikor kocsija átgördül a hidon, hol a falu határa kezdődik. Látja, hogy le van aratva az »alsó határ,« sürü kalongyákba rakva Istennek áldása: úgy tetszik neki most, mintha egy nagy temető volna s sirkeresztek rajta a buzakalongyák. Ó máskor de szép volt az a kis rét, melyet ketté hasit a Baczon vize! Hogy vert a szive a nagy örömtől, mikor megvillant a kicsi templom fehér tornya, kibukkant az öreg juharfa koronája a templom kapujában; aztán egyszerre csak előtte állott az egész falu, csinos kő- és faházaival! S mintha egy nagy kert volna messziről a falu. Nincs itt ház házra épitve. Azt hinnéd, egy kis erdő, melybe házakat épitének.

Be szép ez a falu, be szép! Szép volna ez Ádám, ha nem is volna szülőfalud!

De Ádám most nem látja mindezt. Látja a tenger népet, amint körötte hullámzik, zajong. Ismerős és ismeretlen arczok veszik körül; itt van nemcsak a falu, itt az egész vidék. Az egész Erdővidék. Ez a kicsi ország a kicsi Székelyországban. Ennek a gyönyörü szép vidéknek a népe, mely soha sem ismert urat és szolgát maga között. Székely, szabad, nemes székely mind. Büszke, rátartós. Az az ő Szózat-ja:

Hiába, hiába: elhoztátok Ádámot, de ő nincs köztetek. Köszöntik őt lelkes beszédben, egyszerü, meginditó szavakkal s Ádám válaszol remegő, el-elcsukló hangon, könnybe borult szemmel. Alig hallják, alig értik szavait. De bánják is ezek az emberek. Hisz ők is sirnak most valamennyien.

Lekapják Ádámot a szekérről, vállokra veszik s úgy viszik végig az utczán.

És ő ezeket az embereket itt fogja hagyni! Szinte leszédül e gondolatra. Könyörögve kéri: eresszék le a földre.

Ottan áll a kapuban az öreg Benkő István s a felesége. Eléje szalad az édes anyja, öleli, csókolja sokáig: fiam, édes fiam! Az apja meg áll a kapuban s szinte ridegen, megindulás nélkül ád kezet. Mintha még nem csöndesült volna le a haragja. Ádám lehajol s megcsókolja a napbarnitotta kezet.

Aztán nyugtalanul néz körül. Annát még nem látta. Kint a falu végén virágokkal árasztották el kocsiját a leányok, de azok között nem volt Anna. Ő pedig úgy képzelte el az uton, hogy majd Anna jön a leányok élén s virágot nyujt neki.

Hogy félt egész uton ettől a pillanattól s im, Anna nem jött elébe. Jobb volt igy s mégis sértette a hiuságát. Eléje jön az egész falu, csak egyedül ő nem!

Alig tudja elpalástolni a bosszuságát, mikor Annát itt sem látja az udvaron. Itt vannak a szülei, a rokonai, csak Anna nincs itt, egyedül Anna!

Aztán ránéz az öreg ember, olyan különösen néz rá. Ádám kiolvasni véli a szeméből, hogy, ha most itt nem volna ez a sok ember, megragadná s keményen a szemébe nézne: te fiú! mit tettél!

De talán ez csak képzelődés. Zaklatott lelkének a képzelődése, rémlátomása.

Be akar lépni a házba, de - ez már nem képzelődés - kiolvasta apja tekintetéből: eredj elébb Annához!

Egy pillanatra habozva áll meg s nem törődve a körülötte tolongó emberekkel, indul a kert felé. Csaknem szalad.

Im, látja is már Annát. Ott áll a körtefa alatt, épp föléje hajol a bokrétának, melyet ő neki kötött rózsából, szegfüből.

Megáll és zavartan, megindultan nézi a leányt. Kiáltson-e neki: Anna! megjöttem! vagy odalopódzék mögéje észrevétlenül s befogja szemét, mint egykor s kérdezze incselkedő hangon: találd el, ki vagyok?

De Anna megfordul: érzi, hogy ott áll valaki a kertben s nézi, erősen nézi őt.

És szalad hozzá, mint a gyermek édes anyjához, kit nem látott régen. Nem bánja, látja-e valaki, nem: sirva veti magát az ifju keblére.

Megered a köny Ádám szeméből is. Feje lehanyatlik a lány fejére s megcsókolja a homlokát. - Reszkető hangon kérdi:

- Éreztem, Ádám, hogy maga beteg, erősen beteg. Miért jött haza? - kérdezte hirtelen, váratlanul.

- Tudom, hogy mit beszélek, Ádám. Sokat sirtam én ezen, mikor nem látta senki, csak egyedül a jó Isten.

- Mikor a maga levelei elmaradoztak, - folytatta Anna, mintha nem is hallotta volna Ádám kérdését - megéreztem, hogy mi sohasem leszünk egymásé.

- Én nem haragszom ezért magára, Ádám. Lássa, minek is küldött nekem könyveket? Azokból is azt olvastam ki, hogy nem vagyok én magához való. Nézze a kezemet: a nap hogy leégette...

- Miklós nekem nem szólt semmit! Az Isten úgy áldjon meg engem! De hát mondja meg: mért nem irt? Csak egy sort, csak egy szót! S mért magázott az utolsó levelében? Akkor nevettem rajta, de azután sokat sirtam!

- Pedig tréfa volt az egész, te vadvirág, te! Hát nem emlékszel, a mikor mondtam neked, hogy, ha nem tegezel engem, akkor majd én is magázlak?... Ne keseritsd magad e semmiségekkel. Látod, itthon vagyok, eljöttem... Nem irtam? Hát beteg voltam, izgatott voltam. Nem tagadom, hogy külföldre akartam menni, de nem tudtam, hogyan irjam meg neked... Csak egyedül neked. Féltem, hogy félreértesz. S lám, így még jobban félreértettél!

- Hát most itt vagyok, itt maradok. Lemondtam a dicsőségről. Lehettem volna pap nagyvárosban, nem leszek.

- S elégedetlen lesz egész életére - szólt közbe Anna önkéntelen. - Ne maradjon itt, Ádám! Minek is jött haza, minek?

- Nem tehettem, - válaszolt Ádám elkomorult arczczal, - nem tehettem... Nem lett volna szép tőlem!

- Igaz, igaz, - mondta Anna ártatlanul. - Ezt nem tehette... - S lelkesült hangon, örülve, hogy Ádámnak mentő tanácsot adhat, - folytatta: Hiszen mehet maga innét is külföldre.

- Ó, igen, én már gondolkoztam ezen. Hiszen maga még nem pap. Az édesapám mondta, hogy hiába akarja az egész falu magát papjának, azért mégis lesz pályázat. Hát huzzák, halaszszák ezt a pályázatot!

Mikor az emberek lassanként hátra szállingóztak a kertbe: olyan jó kedvben találták Ádámot és Annát, hogy öröm volt nézni rájok...

Elégülten, mintha mindnyájoknak része volna ebben a szerintök kész frigyben, mosolyogtak a két fiatalra: ó de szép pár, ó de szép!

Nem tudom, szegény Ádámnak sikerült volna-e eljátszani a komédiát a telegrammal, mely - ő legalább így képzelte s így szinezte ki magában - épp a vendégség alatt fog megérkezni. Ő reszkető kézzel - bizonyosan reszketni fog a keze - bontja fel a telegrammot, elolvassa tizszer is, aztán szinlett haraggal gyüri zsebre. Kérdeni fogják: talán valami rossz van abban az irásban. Ő bosszusan ezt mondja: rossz, rossz, el kell utaznom...

Ahogy én Ádámot ismerem, ügyetlenül játssza végig e komédiát. De nem kellett eljátszania: a telegramm nem jött meg. S nem kérdezhette apját, nem kérdezhetett senkit: nem jött-e részére telegramm, mielőtt hazaérkezett. Annyira nyugtalanitotta ez a dolog, hogy alig volt képes megőrizni látszólagos nyugalmát, alig volt képes örvendezni az örvendezőkkel. Rémülten nyomta el nem egyszer a kérdést: nem jött telegramm?

Vacsora alatt az édes anyja siránkozva kinálta: egyél, édes fiam. Ó te már nem is szereted a mi ételünket!

Hanem a bor izlik, azt meg tudna inni sokat, nagyon sokat. Tüz önti el lassanként sápadt arczát, szemei lángban égnek s szinte félelmetes az arcza, a tekintete, amint egyszerre poharat ragad, fölemelkedik helyéről s megindul a beszéde halk, remegő hangon.

A hold fénye keresztül kandit a fák ágain s rejtelmes félhomály borúl az asztalokra, melyeket csupa férfiak ülnek körül, mögöttük az asszonynépek, gyermekek: mind Ádámra néz most, ájtattal lesvén szavait. Ádám nem látja őket. Tekintete belemered a fák titokzatos sötétjébe, mintha ott rejtőzködnék valaki, akihez ő beszél. Szavait kisértetiesen verik vissza a sötétlő fák, a suttogó lombok. Búsan, szomorúan csendül, száll hangja a csöndes éjszakában. Szárnyára kapja az éji szél s száll vele messze, messze...

Azt hinnéd néha, hogy zokog, amint megindult szivvel kiált föl: Oh édes szép falum! Jó emberek, akik engem oly nagyon szerettek! S mintha azzal a láthatatlan valakivel beszélne, ott a fák rejtelmes homályában, mondván: Itt, itt születtem, itt nyargaltam vesszőparipámon, itt nevekedtem, megosztva veletek örömet, bánatot, itt boruljon rám a sirhalom! Igaz, igaz, szebb itt még a fűzfaág is, mint másutt a gyöngyvirág is!

- Itt ezen a földön édesebb a halál... Szülő, testvér, rokon, jó barát borúl a halott koporsajára, igaz könnyet sirván!

El-elcsuklik hangja, de beszél tovább, tovább, mintha vitatkoznék azzal a látatlan szellemmel, mely ott vár reá a fák homályában. Mintha meg akarná győzni, hogy az ő számára nincs egyéb menedék, csak a halál. Rettenetes, kétségbeejtő kaoszszá zavarodik agyában mind az a silány mentő gondolat, melyekbe eddig görcsösen kapaszkodik: e pillanatban ismét szörnyű világosan rajzolódott elébe kegyetlen végzete. Látja Ilonát vergelődni a gyermeki szeretet és a szerelem Scillája és Charibdisze között; hallja tehetetlen sirását; látja, mint tördeli a kezét, nem irhatván: örvendj Ádám, örvendj, jöhetsz érettem, jöhetsz!

Belekiáltja az éjszakába: E földnek porában játszadoztam, e földnek porával vegyüljön porom! E templom harangja siratta el őseimet, ez sirasson el engem is. Hir, dicsőség ne abajgassa fel többé szivemet; felejtesd el velem, édes anyaföld, édes kis falum! Tied vagyok, tied maradok!

Összecsengnek a poharak, végig zug a kerten, kihömpölyög az utczára az éljenáradat.

Vidám muzsikaszótól zeng a kert; tánczra kerekednek öregek, ifjak. Kérik, unszolják Ádámot is: tánczoljon.

- Fáradt vagyok, nagyon fáradt, - huzakodik Ádám. - Majd holnap, holnap! Akkor tánczolok én is.

És nem bocsátja el Anna kezét sokáig. Rajta feledkezik a szeme s szeretettel néz a szemébe: úgy-e már nem haragszol?

- Hogy én arra ne emlékezném! Akkor szerettelek meg! Akkor... akkor... S most, most úgy szeretnélek megcsókolni ismét, Anna! Még egyszer!

Különös, félelmetes láng villant meg szemében. Hevesen szoritotta meg a lány kezét, hogy ez felszisszent belé.

- Igaz... igaz... de én majd elmegyek Anna és nem foglak látni... Talán soha!

Félve, hogy hallják ezt a különös beszédet önkéntelen vitte Ádámot: jöjjön, jöjjön, sétáljunk a kertben.

Kart karba öltve sétáltak, összebujva szerelmesen, suttogva, mint most egy éve.

A lány remegve simul hozzá, csókolja és hagyja magát csókoltatni. Aztán könyörgésre fogja; elég, elég! Mindjárt leroskadok! Úgy perzsel a csókja... Ne, ne többet, Ádám!

Rémülettel, iszonyattal igyekszik kifejleni karjai közül. Ádám arcza a hold hirtelen ráverődött fényében olyan, mint egy halottnak az arcza.

Alig hallható hangon lihegi: ne haragudj, Anna, ne haragudj... Búcsuzom tőled...

De már Anna ezt nem hallja. Sápadt arczczal vegyül az emberek közé s mikor egy kicsit magához tér, hivja édes anyánkat: menjünk haza, édes anyám!

Csöndes a kert, az udvar, csöndes a ház. Csöndes a falu. Aludni tértek az emberek.

Ádám nem alszik. Nagy zajjal rántja félre a kertre nyiló ablakot s kidugja fejét a hűs levegőre. Hivja a puha ágy, az édes anyai kéz vetette ágy: feküdj le, Ádám, - s irtózattal fordul el tőle: nem, nem!

Fáj a feje, azt hiszi, szétszakad. Bódultan mered bele a csillagos éjszakába, s nyomorultan, tehetetlenül várja, eloszlik-e a köd, mely elméjére ráborult. Zavaros képek kavarognak előtte s nem tudja megállitani, rendbe, sorba állitani azokat. Csak azt tudja, hogy valami nagy őrültséget követett el. Hallja Anna rémült kiáltását: bocsásson, bocsásson! Úgy van, úgy, Anna megrémült tőle. Nyilván azt hitte, meg van az elméje háborodva. S ha jól hitte!?

Lassankint világosság kezd derengeni agyában. Meg, meg volt háborodva elméjében. Elvette eszét a gondolat, hogy még az a silány ürügy is, melyben egy pár nap óta oly gyermekesen bizakodott, - elesett; hogy Ilona a legyőzött fél s nem az apja, tehát a szerelem fölött diadalmaskodott a gyermeki szeretet.

Ez, ez, ez vette el az ő eszét. Azt hitte, hogy, ha mindjárt nem fordulhat vissza, akkor nem is mehet többé soha. Ha ő csak egy napig marad itthon, nem lesz ereje itt hagyni Annát. Nem mintha attól félne, hogy ujra támad szerelme s képes lenne lemondani Ilonáról. Nem az! Nem volna ereje, bátorsága - megcsalni ezt a szegény leányt.

Ezzel a sötét gondolattal emelt poharat s mondá el maga fölött a halotti beszédet hivei előtt. Aztán a kikerülhetetlen halál gondolata meglágyitotta szivét s nem birta leküzdeni a vágyat, hogy még egyszer keblére ne ölelje Annát. Búcsuzni akart Annától, a nélkül, hogy ez a szegény teremtés sejthesse, hogy ez igazi búcsu s ittas fejjel, megháborodott elmével nem gondolhatá meg, hogy Annában az ő csókjai megfagyasztják a vért. Anna talán látta is az ő arczán, az ő szemében a halál gondolatát. Ha ő most meghal, mindenki elhiheti, hogy természetes halállal halt meg, csak Anna nem, egyedül Anna nem! Világosság gyúl tán agyában, szörnyü világosság, hogy miatta halt meg. Miatta nem akart haza jönni. S Anna átkozni fogja magát, amért ezt nem látta mindjárt s fel nem oldotta, nem mondotta: menjen, Ádám, visszaadom a szabadságát, legyen boldog!

Ez a lány képes lett volna erre. Neki csak egy szavába került volna s Anna lemond, ha szive beleszakad is. De lehetne-e boldog ily rettenetes áron!?

- Inkább a halál! - kiáltotta bele az éjszakába. Hangjának rémes visszhangja kelt az éj csöndjében.

- Inkább a halál! - vélte hallani s úgy tetszett, mintha ismétlődnék ujra meg ujra: inkább a halál!

Hideg verejték vert ki arczán, rémülten huzódott vissza a szobába, aztán ki akart rohanni az udvarra, futni, menekülni a halál elől. Hogy ő meghaljon! Meghaljon, mert ifjú szive szerelemre lobbant egy leányka iránt! Nevetség! Őrület!

- Megyek, Ilona! megyek! - kiáltotta magánkivül. S rátette a kezét a kilincsre.

Kivül valaki fogta a külső kilincset. S hogy visszatántorodott, kinyilt az ajtó és belépett az öreg Benkő István.

- Hát feküdj le. S aludj, ha tudsz. Az én szemeimre nem jő álom! Ó fiam, fiam! mit tettél!

- Mit tettem? - kérdezte Ádám meglepődve. - Hivtak, haza jöttem. Még most sincs megelégedve, édes apám?

Mintha nem is hallotta volna Ádám szavait, belenyult a zsebébe s egy összehajtott papirt huzott ki.

Kiragadta apja kezéből a papirost: az Ilona telegramját. A szavak összefutottak, de ő tudta anélkül is, mi van benne.

- Végem van! - nyögte Ádám s leroskadott a kanapéra. Arczát bele temette a telegramba s fuldokolva ismételte: végem van, végem!

- Itt hagysz minket a nagy szégyenben, gyalázatban, úgy-e? No ezt jól kigondolád!

- Minket, Ádám, minket. Engem, az anyádat, az egész Benkő-familiát! Ezért tanittattalak, ezért röviditettem meg a kisebbik fiamat, hogy öreg napjaimra gyalázatot hozz a fejemre! Te! Tudod-e, hogy mit tettél!?

- Kibékült a Huszár- s a Benkő-familia. Eltemettük a haragot, a gyülöletet. Ők is, mink is. Az egész falu megbolondult miattad. Haza hoznak erővel. Ássák az uj papiház fundamentumát. Örvendez minden lélek, hogy te leszel a pap, Anna a papné. S te most azt a leányt, azt az ártatlan szép leányt megcsufolod, meggyalázod! Ki az az Ilona!? Valami nagy dáma úgy-e!?

- Jól van, jól, hát megszeretted. De neked Annát el kell venned! Ha te ezt a leányt, ha te ezt a falut megcsalod, nekem itt nincs maradásom! Hát menj, ha van rá lelked. Menj, no! Indulj! Mi vagyok én neked? Vén bolond, úgy-e? Bolond paraszt, úgy-e? Túrtam, ástam a földet, hullattam a véres verejtéket, földhöz földet szereztem, amellett, hogy küldöttem neked a pénzt: mind neked küldöttem, Ádám, amit ez a kicsi székely birtok kiizzadott!

- Tudod, úgy-e? Én nem sajnáltam. Én soha föl nem panaszoltam. Azért nőtt a birtok minden esztendőben. Hát még, ha itt maradsz, fiam! Fele birtokom a tied. A Huszár Pálénak is megkapod a felét. Baczon vizétől a Kormosig, a két folyó viz között, nem lesz több ilyen székely birtok!

- Édes fiam, úgy-e, nem mégy el? - fordult hozzá az öreg ember elérzékenyülő hangon.

- Itt maradsz köztünk. Itt élsz, itt halsz, ahogy ma este mondád beszédedben.

- Ha talán keményen beszéltem, fiam, ne haragudj. Az ilyen egyszerü öreg ember nem tudja úgy megválogatni a szót.

- Ettől az irástól pedig ne félj. Még az anyádnak sem szóltam róla. Soha senki meg nem tudja.

S ahogy ment kifelé, huzta be maga után az ajtót, még visszafordult: nem, ezt soha senki meg nem tudja.

Ádám szeretett volna utána szaladni az édes apjának s visszahivni: maradjon itt, édes apám, maradjon! Csak virradtig! Volna itt bárki mellette, csak egyedül ne legyen. Valaki, aki megragadja kezét s visszatartsa: ne halj meg, Ádám!

Nem, nem tartja vissza senki. Olvassa a telegrammot s abban is azt olvassa: halj meg, Ádám! Megsiratlak, meggyászollak.

Hallja az Anna hangját. Ő is azt mondja: halj meg, Ádám, jobb neked a halál, jobb nekem is.

Az apja is azt mondja: halj meg, Ádám, semhogy meggyalázd a familiát. Azt mondja, azt.

És im úgy érzi, hogy háborgó lelke lecsendesül. Nyugodtan vetkeződik, nyitja föl a táskáját s a keze sem reszket, amint kiveszi az ópiumos üveget. Széket tol az ágya mellé, leteszi az üveget s melléje az orvos rendelő irását. Soha senki sem fogja tudni, hogy öngyilkos lett. Soha! Soha! Majd dél felé bejön az édes anyja a szobába. Oda lép az ágyához s költi szeliden: kelj fel, édes fiam, kelj fel.

Oly szépen fog meghalni! Mikor derengeni kezd az ég, mikor virrad majd az egész világnak, ő akkor ajkához emeli az üveget, kihajtja s elalszik szépen, csöndesen. Elalszik ajkán két leány nevével. Egymásután fogja mondani, mint a szerelmes leány, tépdesvén a virág szirmait: szeretsz? nem szeretsz? - ő is: Ilona - Anna - Ilona... Anna...

S lefeküdvén az ágyba, végig futtatja elméjében a holnapi napot s az azután következőket. Hogyan fut szájról-szájra halálának a hire. Kikelt ábrázattal, sirva, jajgatva csődül össze az egész falu. Anna el akarja magát emészteni... Ilona majd ujságban olvassa halálát... Ó, Ilona! Ilona! Ha láthatná arczát e pillanatban, ha hallhatná a szivszaggató jajkiáltást... Letört virágként hervadoz majd...

Ó, hogy nem lehet meghalni és látni is, hallani is mindazt, a mi azután történik!

Im, már dereng az ég. Indul a nap, készülődik a hegyek mögött. Jöhetsz már, nap, jöhetsz. Mire sugaraid elözönlik e kis szobát, betódulván a nyitva hagyott ablakon: Ádám aludni fog mélyen...

Kezében már az üveg, s haj! nem roppan össze. Gyönyörrel a halál gondolatában, a minden szenvedéstől megváltó halál gondolatában, kéjelegve emeli ajkához az üveget. Lassan hajtja föl, mintha megélvezné minden csöpjét. Aztán gondosan leteszi az üveget a székre s lehunyja szemét. Szive vadul dobog: ah, itt van mindjárt a halál!

Ilona! Ilona! Az ő nevét kiáltja s kitárja karját ölelésre. Megyek értted, megyek!

Búcsuzik Annától: ne haragudj Anna... Anna... Megyek, Ilona, megyek. Ilona...

Megkondúl a déli haragszó s Ádám még ott fekszik az ágyban. Be-belép anyja lábujjhegyen, de nem mer az ágyhoz menni: nehogy felébredjen. Suttogja szeretettel: aludj, édes fiam, aludj.

De im már régen elmult dél is, gyülekeznek az emberek, szeretnék látni, hallani a papjokat s Ádám alszik. Ádám nem ébred.

Arczczal a falnak fordulva fekszik Ádám, nem hallja anyjának szelid szavát, nem érzi, amint kezét szép gyöngéden a vállára teszi s költögeti ujra: Kelj fel, fiam, kelj fel.

- Hogyne lélekzenék, - szól az öreg ember. De mikor ezt mondja: reszket a testében. Ádám fölé hajlik s felordit iszonyún.

Megrázza a vállát kétségbeesetten. Megfogja a kezét: hidegebb a jégnél. A homloka, arcza, melle - mind jéghideg. A szeme rámered s szája félig nyitva, mintha mosolyogna.

- Hát nézzetek ide. Láttam én halottat, de ilyent sohasem! Mintha mosolyogna. Mintha tréfát üzne. Nem ilyen a halott, úgy-e, atyafiak! Nézzétek, fogjátok, úgy-e no, nem ilyen!

Nézik, tapogatják félve, iszonyattal. Egymást bátoritják: fogd meg jól a kezét. Hát a szive? Hallgasd, dobog-e a szive?

Szivszaggató sirás veri föl a házat. Az udvart, az utczát. Nem hisznek egymásnak, nem hisznek maguknak.

Összefut a falu, mint mikor tüz üt ki. Mind elveszti fejét, férfi és fehérnép.

Hiába kérdezik öreg Benkő Istvánt: már egy szava sincsen. Keseregnek körülötte: ó Benkő uram, Benkő uram! Hogy éppen most halt meg! Most!

Fásultan, némán hallgatja a kesergést. Szemében felszáradt a köny. Az öreg asszonyt elhuzza fia teteméről.

- Ne sirasd, feleség! Isten adta, Isten elvette, áldott legyen szent neve érette.

- Hát én hogyne siratnám! Siratom halálig! Nekem gyermekem volt! Ha másnak kedves volt, nekem kedvesebb volt!

Arcza éget, arcza perzsel, mint a tűz. Elhaló hangon suttogja: Ádám. Ádám... Mondtam, úgy-e, elhült a szived... Megcsaltál... mást szerettél, Ádám!

E pillanatban lép be az orvos. Onnét jött át a halottas háztól. Vele jön az édes anyánk, az édes apánk.

- Látod, látod. - sir az édes anyám s ráborúl Annára - Ádám nem ölte meg magát. Ó lelkem gyermekem!

- A szivét a szél megütötte, - mondja édes apám el-elcsukló hangon. - Úgy-e doktor úr, úgy volt?

- Úgy volt, urambátyám. Szegény Ádámot szivszélhüdés érte. Mérték nélkül élt az altatóval.

- Ó jaj, ó jaj... nyöszörög Anna. - Megölte magát, hiába titkolják! Én ezt megéreztem!

- Megölte magát, meg... Nekem beszélhetnek! Az én halálom is szép lesz. Meglássák, hogy szép lesz!

- Maga gyermekem, nem fog meghalni. Olyan orvosságot adok, hogy meggyógyul tőle. Egy kis láz... elmulik, el.

Kint azt mondta az orvos: Annának nem szabad a temetésre menni. Akkor talán megél.

Szomorú nóta kél a nép ajkán Ádámról, Annáról. Egyhangú, kesergő dallama fájón csendül meg lelkemben ma is, annyi idő után. Erdőn, mezőn éneklik:

Halljuk este, ha leányok, legények hazafelé mendegélnek a mezőről. Behallik hozzánk a kesergő nóta s kesergünk, sirunk mind. Gyászba borúlt a házunk. Nem találják helyöket az öregek: átmennek mindegyre abba a házba, melyet oly hosszú ideig kerültek. Ott ülnek négyen az udvaron s keseregnek, sirnak.

S Benkő István, ez az egyszerü öreg ember, megható gyöngédséggel vigasztalja Annát. Kérges tenyerével simogatja Anna halvány, hervadó arczát mintha engesztelni akarná, mintha bocsánatot kérne tőle meghalt fia számára.

Csak ő tudja, egyedül ő tudja, mily nagyot vétett Ádám e leány ellen. Anna csak sejti, - s e sejtelemtől nem tud megszabadulni - hogy Ádám önkezével vetett véget életének; az öreg Benkő tudja, hogy annak így kellett történnie, hogy az másként nem is történhetett: Ádám megölte magát.

Szegény öreg ember! Hordoznia kell, mig él, e gyötrelmes tudatot. Ne tudja meg soha senki, hogy az ő fia, az ő pap fia megölte magát! Hadd maradjon emléke tisztán, fehéren.

Magányosan ha jár, ki-kitör kebléből a keserü vád: Ó Ádám, Ádám, mit tettél!

De lecsöndesiti magát: jobb volt így, jobb. Inkább haljon meg, semhogy gyalázatba boritsa családját, semhogy minden jött-ment szájára vehesse hitvány cselekedetét.

A világnak sejtelme se légyen az ő lelkének háborgásáról. S ne tudja meg különösen az a szegény leány, hogy Ádámot mi kergette a halálba. Az a leány fiatal, még boldog lehet. S látván néha véletlenül egymás mellett állani Annát és István fiát, most már egyetlen fiát, megdobban a szive a vén embernek, úgy tetszik neki, hogy sir az egyik szeme, a másik mosolyog...

De hát ez még soká lesz, ha lesz! Im, Anna ott bolyong virágos kertjében. Olyan szomorú a kert. Nem volt, ki ápolja, nem volt, ki öntözze.

- Elhervadtatok, szegény virágok, - beszélget hozzájok. Csak egy rózsa volna! Csak egy szekfü volna! Mind elhervadoztak.

Olyan nehezen tud összeszedni egy kicsi koszorura valót. Mennyi volt, mikor Ádám hazajött! Ha az most mind megvolna!

Fölnéz az égre, mikor kész a koszorú s szomoruan mondja: nincs szebb virágom, Ádám!

S elindul lassan, ingadozó járással. Kérem: ne menj még, Anna, gyönge vagy!

Karját karomba ölti s úgy megyünk hátra a kertbe, ki a rétre, a kertek mögött le a falu végére.

- Azt csak ő mondhatná meg, Anna. Ő pedig meghalt. Te azt hiszed, megszeretett valakit. S mit tettél volna, ha megmondom neked?

- Megirtam volna Ádámnak: ne jőjjön haza. De soha. Én elfeledem, legyen boldog azzal a másikkal. Most nem ő feküdnék a temetőben!

- Keveset, nagyon keveset, Miklós! Hiszen ha én két-három esztendeig járhattam volna nevelőbe!

De Anna kirántja karját karomból s szivszaggató jajszóval veti magát a sirhalomra.

- Védjed, védjed... Hisz én nem átkozom! Hisz én magamat átkozom! Ádám, Ádám! Mért haltál meg miattam!

E pillanatban egy hintó kanyaradik be a temetőuton. Rémülve ragadom meg Anna karját: jere, Anna, jere!

- Ó Miklós... meghalok... meg... mindjárt... tördeli a szókat s aléltan esik karjaim közé.

Nem tudom, mit kezdjek. Karjaim közt Anna, ébresztem kétségbeesetten: Anna! Anna! Ott állanak szemközt apa és lánya, a sirhalom másik oldalán. Némán, szinte megdermedve néznek reánk. Im, eljött ez a leány, hogy koszorut tegyen ifja sirhalmára, hogy kisirja magát itt szive szerint s itt talál egy elalélt leányt.

Nem, nem! Ez a leány, ez a gyönge leány, ki támolyogva lépett ide atyja karján, nem lát most mást, csak ezt a másik leányt, aki eszméletét elvesztette az Ádám sirja fölött! Világosság gyúl agyában, rettentő világosság: megvillan előtte a valóság s ím, nem ellenfélt lát Annában, hanem áldozatot... Az ő is! Most már látja, most már tudja, miért nem akart haza menni Ádám! S kitör nemes szivének tartalma e szavakban: Szegény kis leány!

Kihull kezéből a koszorú, melyet Ádám sirjára hozott s puha kezével simogatja Anna homlokát, arczát; költi, ébresztgeti: ébredjen, kedvesem! Aggódva lesi, mikor nyitja föl a szemét s mikor végre Anna lassan fölemeli szemepilláját, gyöngéden kérdi: jobban van? Úgy-e jobban?

Anna átszellemült arczczal nézi Ilonát. Úgy nézi, úgy tetszik neki, mintha egy angyal szállott volna le az égből. Szive tiszta már a haragtól, gyülölettől. Önkéntelen suttogja magában: ó ha ezt én tudtam volna...

S nézi csodálattal ezt a szépséges uri leányt, kinek nemes lelke a szemében ragyog. És kitör most hangos szóval, a mit elébb suttogott: ó ha ezt én tudtam volna!

Egymás nyakába borúl a két leány, nem tudván még a nevét sem egymásnak és sirnak hosszan, sokáig a sirhalom fölött.

Szivök megkönnyebbedik a közös gondolatban: Ádámnak meg kellett halni, Ádámnak nem volt más menedéke a halálnál! Ádám sohasem lett volna boldog, akármelyiket veszi feleségül. Hárman lettek volna boldogtalanok, így csak ketten...

Ah, de jó, hogy találkoztak itt a sir fölött. Megosztják a bánatot, együtt siratják a szerelem, a becsület halottját. Mindakettejöknek van vigasztalása: nem csak én siratom, siratja egy más leány is. Ádámot nem feledik soha. Nemes versenyre kelnek emlékének megőrizésében.

- Én minden évben küldök koszorut s maga ráteszi a sirra, úgy-e, kedvesem?

- Igaz, igaz... Ne is tudjanak rólam... - S Annához fordult: A szegény öregek ne sejtsenek, ne tudjanak semmit...

- Szakitson le maga is az enyémből. Ne, ne azt a vörös rózsát. Azt nagyon szerette!

A nap éppen leszállóban volt a hegyek mögé. Vérvörös sugarait rá vetette a temetőre s úgy tetszett nekem: glóriát font a két leány feje köré, amint egyszerre csókolták meg a fejfát, aztán még egyszer, hosszan ölelték, csókolták egymást.

Ott álltunk még sokáig a sir felett, mig el nem tünt a hintó szemünk elől. S indultunk haza mi is némán, kart-karba öltve. Anna néha szomorú mosolylyal nézett reám. Azt olvastam szomorú mosolyából: látod, Miklós, látod, igazam volt...

- - - Nincs nap, hogy ne gondoljak reád, Anna! Téged látlak, ha bogárszemü leánykámra tekintek: ilyen voltál te, éppen ilyen. Téged látlak, ha szenvedő arczú asszonyt látok: ilyen lehetsz te...

E szavakkal kezdettem levelet te hozzád négy hét előtt: választ a te panaszos leveledre s ím a megkezdett levélnek regény lett a folytatása, regény, melyben, fájdalom, oly kevés a költemény... Ne haragudj, Anna, hogy világ elé viszem szivednek bús regényét: nincs ebben a regényben szégyenlenivalód, hisz akkor meg sem irtam volna, bár az irás az én kenyerem...

A te leveled tele van keserüséggel, Anna. Háborog a lelked, még mindig háborog. Husz esztendeje, hogy eltemették Benkő Ádámot, és sajog a szived, még mindig sajog. Nem birsz megnyugodni a változhatatlanban. Kitör belőled a keserü panasz, szemrehányás ma is, mint husz év előtt, mikor Ádám sirjától hazamentünk. Azt hittem akkor, a közös bánat szivednek háborgását lecsöndesiti. De csalódtam: enyhülésed pillanatnyi volt. Mikor beléptünk a szülei házba, te ismét csak magadat láttad s jajgatva szállottál perbe az Istennel és a világnak rendjével, mely kedvez a fiunak, igaztalan a leánygyermek iránt...

Hallom ma is a keserü vádat: Hát miért hagytak engem tudatlanságban, téged meg fölneveltek urnak! Mért nevelik az egyiket világ pompájára, másikat meg hagyják sanyarú sorsára!

Nem tudtad akkor s nem tudod kiverni a fejedből ma sem, hogy, ha téged neveltetnek, mint engem, Ádám él ma is s te ott ülnél a papné székében. Nem tudod kiverni a fejedből, hogy veled nagy igazságtalanság történt s most - mit akarsz Anna? - azt akarod, hogy a te áldatlan, bús sorsodra ne jusson kis leányod...

Vádolod magadat: »Isten elvette az eszemet, mikor hallgattam szüleimre, hallgattam reád és nem maradtam vén leánynak. Mikor megszegtem a fogadásomat s hat esztendővel Ádám halála után férjhez mentem az öcscséhez. Gyászolnom kellett volna halálig, bár a szive el is tántorodott tőlem. Nem egészen, én most is azt hiszem, Miklós, hogy nem egészen.«

Én is azt hiszem, Anna. De hidd el nekem, ki ma is úgy szeretlek téged, - nem, jobban, mint mikor báránykád voltam! - hidd el nekem, Anna, hogy szüleim is, én is csak a javadat akartuk. Azt hittük és nem is hihettünk mást: magad és Isten ellen való vétek volna örökös gyászt viselned, elhervadnod, mikor még boldog lehetsz egy egyszerü, de becsületes férfi oldalán, a minő Benkő István vala.

Lám, Ilona is férjhez ment, alig két évvel Ádám halála után. Itt lakik Budapesten s azt hiszem, nem boldogtalan. A férje derék, okos uri ember, aki bizony nem ölte volna meg magát az Ádám helyében, de hisz Ádám nem e világból való ember volt, Anna.

Te azt mondtad akkor, látván, mennyit évelődnek szüleink s látván Istvánnak megható ragaszkodását te hozzád: jól van, hozzá megyek. Ha már férjhez megyek, legalább az Ádám véréből való vér legyen az uram. Azt mondtad Istvánnak: erős szerelmet ne várjon tőlem, István, s ha sirva talál néha, meg ne keseritse. Ádámot nem feledem halálig. Ha maga jó testvére volt neki: maga sem feledheti.

István szeretett téged, Anna, szeretett - jól tudom én - még Ádám életében. De akkor közeledni sem mert feléd. És Istvánra nem is lehetett panaszod soha. Ha bár annyit tanult volna, mint te, - bizony jó lett volna. De őt gazdának nevelték, nem tudósnak.

Gyönyörüség volt látni gazdaságát. Te nem hiszed el nekem, Anna, de én, ha le-lementem hozzátok s tekintetem bejárta a tiszta, tágas udvart, a kertet, melynek fáit még Benkő nagyapó ülteté: megirigyeltem Istvánt, a kinek van szép, tornáczos kőháza, kőbálványos kapuja, vörös cseréppel fedett kettős csűre, istállója, lova, ökre, tehene, birkája annyi, hogy elég volna három székely gazdának; földje annyi, hogy csak győzze szántani hat ökörrel... De te mindebben nem találtál örömet, Anna. Sóvárogva beszéltél Budapestről, a hol azt sem tudja, hogyan él a gála uri nép. Azt hitted s hiszed ma is, hogy én itten nagy pompában, kényelemben élek. Hogy néha-néha eszembe jut, leülök az asztalomhoz, hirtelen lefirkantok egy pár sort s csak úgy dől a pénz utána. Részem van minden világi örömben, élvezetben, ami csak elképzelhető.

Ó, Anna, Anna, ha látnád, ha tudnád, mely kevés részem van mindebben, s mely nehéz munkával keresem meg a kenyeremet! Ha tudnád, hányszor irigylem meg az egyszerü földmivest, kinek csak a teste fárad ki, az agya soha; ha tudnád, az élet ezer gondja, terhe alatt testem-lelkem hányszor roskadozik és erről a világnak nem szabad tudni!

Hát a te sorsod keserves, valóban keserves, Anna. Már-már úgy látszott, hogy beletörődöl a változhatatlanba, s ha hullatsz is könnyet néha Ádámért, ujra élsz gyermekedben, ebben a szép kis leányban, a ki épp olyan, mint te valál. De a megpróbáltatások, a szenvedések poharát Ádám halálával nem üritetted ki fenékig. Mikor úgy tetszett, hogy feletted is kezd derülni az ég: beborult ismét. István - mely kegyetlen végzet! - ott fekszik Ádám mellett. Ezt a bátor, erős szép embert egy napon - halva hozták haza. Őt, kinek vaskezében báránynyá szelidült a legszilajabb csikó, elragadják a lovak, s összerugdosott, eltorzitott arczczal találják meg az út szélén...

Szörnyü végzet, szörnyü. Hosszu harag után kibékül két család, s ím, Isten, mikor a harag és a gyülölet elszállt a szivekből, helyökbe halálig tartó bánatot csepegtet...

És még sem szabad vádolnod Istent, Anna! Nem, sem Istent, sem embert. Vigyázz, ne hivj ki vádjaiddal, békételenkedéseiddel ujabb csapást fejedre. Vigyázz, Anna, vigyázz, ha nem magadért: egyetlen gyermekedért.

De hát te nem is gondolsz magaddal, csupán gyermekeddel. Siratod a multat, de jövendőddel nem törődöl. Neked most csak egy vágyad, egy törekvésed van: neveltetni a lányodat, nehogy a tieddel hasonlatos sorsra fusson. Azt irod nekem, nem tudom már hányadikszor, vegyem a házamhoz kis lányodat, neveljem, neveltessem, mint az én gyermekeimet, ne maradjon tudatlanságban, mint te, ne legyen a tudatlanság az ő szerencsétlensége.

Nem irod meg szóval, de tudom, mit akarsz, Anna: kisasszonyt akarsz neveltetni kicsi leánykádból.

Hát Anna, én szivesen házamhoz veszem a kis Anikót, gyermekeim körében fölnevelődhetik szépen, de mi lesz - veled?

Te azt mondod: ne törődj velem. De én törődöm veled, Anna! Nekem kötelességem, hogy törődjem veled, Anna!

Nincs senkid e világon, csak ez a gyermek. S te abban az oktalan hitben, hogy másként a te sorsodra juthat, kieresztenéd szárnyad alól, nem gondolván meg, hogy amint kisasszonynak nevelődik lányod: elveszited őt, talán örökre elveszited! Nem gondolod meg, hogy a te kisasszony lányodnak majd terhére lehet az egyszerü anya. Nem gondolod meg, hogy a leány nem léphet a világba anya nélkül s te bár több vagy közönséges paraszt asszonynál, sokkal kevesebb, semhogy karodra vehess egy uri lányt, vezesd, védjed, mikor legtöbb szüksége van vezetésre, védelemre.

Megfelelek erre is, Anna. A fiu nevelésében lehet ugrás, a leányéban nem. Az egyszerü gazdaember iskolába adja a fiát s ez, végezvén iskoláit, kilép az életbe, nincs szüksége apára, anyára: boldogul tehetsége, szerencséje szerint. A leánynak anyára van szüksége, még akkor is, ha már sorsát, életét egy férfi kezébe tette le. Ha Benkő Ádám él és feleségül vesz téged, akkor te papné vagy s visszás dolgot nem müvelsz, kisasszonynak nevelvén a leányodat. Nem is tehettél volna másként. Az évek folyamán te magad is sokat csiszolódol s nem jutsz abba a keserves helyzetbe, hogy leányodnak, kisasszonynyá nevelt leányodnak röstelkednie kelljen az anyja miatt. Ám így, elhagyatva és elhagyva magad; összetörve a sorsnak rettentő csapásai alatt; feledve a keveset is, amit tanultál; lekopva rólad a kevés máz is, ami gyermekleány-korodban rád ragadt: magad és még lehető boldogságod ellen törsz, Anna, midőn gyermeked boldogságát ott keresed, ahol az ő számára is kétes a boldogság, a te számodra pedig bizonyos, csaknem bizonyos a boldogtalanság.

Nem mondom én, hogy ne tanittasd, ne neveltesd gyermekedet tehetségedhez mérten. Vannak odahaza a vidéken is ma már jó leányiskolák. Hadd tanuljon, csinosodjék. De kisasszonynak ne neveld egyetlen lányodat, Anna! Ne áltasd magadat azzal, hogy majd városi asszony lesz a lányod, felesége egy hivatalnoknak, egy urnak. A kinek - halljatok csudát - 800 forint fizetése van! Mit gondolsz, annak a nyolcz száz forintos hivatalnok feleségének irigylendő az élete? Czifra nyomoruság ez, Anna! Tisztességesen, urasan kell öltözködniök, élniök, bár nincs miből, mert hát az a 800 forint szörnyü kis pénz, Anna! Rettentő sokat nélkülöznek, még éheznek is, mert hát ezt nem látja a világ. A világ csak a ruhát látja. Irigylik ezek az uriasszonyok a falusi asszonyt, aki egyszerüségben, de nehéz gondok nélkül éli le az életet. Megvan a ruhája, a kenyere, a holnapra gondja nincs. Érted, Anna? Irigylik!

Vigyázz Anna, vigyázz, nehogy boldogtalanná tedd egyetlen gyermekedet s még boldogtalanabbá magadat. Hadd maradjon a kis Anikó a te szárnyad alatt. Ott van neki a legjobb helye: a te szárnyadat, a te szeretetedet nem pótolhatja senki. Ne irtózz a gondolattól, hogy leányod gazdaember felesége lesz. Férjhez adod majd egy jóravaló székely legényhez s te láthatod minden nap leányodat, vele lehetsz s ha majdan reád nehezedik az öregség, meglátogat betegség: van, aki ápoljon, támogasson, megvigasztaljon; lesz, aki - ha majd üt az utolsó óra - befogja szemedet!

Ha csak lehet, ne hagyd el azt a kis falut, ahol születtél, Anna! Ha csak lehet, a leányod se hagyja el!

Azt hiszed, hogy én itt a nagy város fényében, pompájában tudom feledni az én kis falumat? Azt hiszed, hogy még ma is nem sir vissza a szivem az egyszerü ház után, melynek födele alatt születtem? Az erdő, a rét után, hol veled annyit szaladgáltam, játszadoztam? Azt hiszed, nem száll meg a vágy minduntalan: elhagyván ez örökös zajt, visszatérni közétek, a csöndes kis fészekbe, élni azok között az egyszerü emberek között, kiknek nem szúr szemet, ha foltos a czipőm, kopott a ruhám?...

Csöndesüljön a szived, Anna! Maradj a faludban, maradjon ott a gyermeked is! Gondolj a szegény öregekre: a mi szüleinkre s az Ádám szüleire, kiknek életök alkonyán a te beszédes arczú gyermeked az egyetlen a sugár, mely a rettentő vihar után rájok mosolyog!

Maradj a faludban, Anna, várd megadással életed alkonyát, oda térek meg én is, ha gyermekeim szárnyra kelének. Szép volt gyermekkorunk, szép leszen majd öregségünk is, Anna! Hozzám majd eljőnek unokáim s együtt játszanak, szaladgálnak a te unokáiddal. Mi csöndesen mendegélünk utánok a kertben, a réten. El-eltipegünk majd a borviz-kuthoz is. Ahol vasárnaponkint sétáltunk: te és Ádám, István és én... Rajtakapjuk egymást, hogy mindaketten könnycseppet morzsolunk szét szemünkben, de körénk szaladnak az unokák s könnyünket mosoly száritja fel...

- Ó de szép lesz ez így, Anna, s én bizom Istennek végetlen jóságában, hogy így leszen. Hogy az a jó Isten, ki gyászba boritotta szivedet, megaranyozza életednek alkonyát. Maradj, Anna, maradj, hordozd megadással életednek nehéz keresztjét s meglásd, Isten megjutalmaz mártiromságodért. Maradj, Anna, maradj, s viseld gondját az ősi háznak: édes lesz ott majd a halál neked is, nekem is! Édes lesz álmunk a hazai földben. A régi temetőben. Ahol Ádám porladozik. Ádám és mind, mindazok, akiket mi oly nagyon szerettünk és akik minket oly nagyon szerettek...