---

Tartalom

Prológus
A nagy terv
Az ÁVH rohamegységei elfoglalják a kistarcsai internáló tábort
Elszállítanak bennünket Kistarcsáról
Hol volt a recski kényszermunkatábor?
Az első napunk a táborban
A recski kényszermunkatábor leírása
A tábor létszáma
A munkaviszonyok
Az élelmezésünk
Az egészségügyi helyzetünk
A büntetésekről
A recski kényszermunkatábor őrei, parancsnoksága
A brigádvezetők, normások
Szökések Recskről
A szellemi életünk
A szellemi életünk
Epilógus
Részlet a Mátra hegység turistatérképéről
A recski kényszermunkatábor vázlata

A szerző előszava
"Szabadulás" Kistarcsáról
Kényszermunkatábor szovjet mintára
Megérkezés a pokolba
Munkatábor vagy haláltábor?
A szökés
A halál árnyékában
Emberek az embertelenségben
Ávósok
Meghiúsult remények
Fogságból rabságba
Utóhang
A tanú - önmagáról
Faludy György versei
  Recski est
  A felsőbbrendű ember
  Búcsú Recsktől (részletek)
Magyarázat a recski kényszermunkatábor rajzához
Térkép és rajz

---

Előszó

A Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályának nyomozói 1948 szeptemberében tartóztatták le a barátomat. A már akkor is szokásos módon: az éjszaka csendjét nem zavarták meg holmi csengetéssel, egyszerűen betörték a lakása ajtaját, kirángatták az ágyából és félig öltözötten elhurcolták. Két nyomozó a lakásban maradt. A barátom feleségét, két kicsinyével együtt az előszobába zavarták, majd felforgatva mindent, összeszedték a található leveleket, feljegyzéseket, a nekik gyanúsnak tűnő papírokat, ezeket egy zsákba gyömöszölve, egyikük elvitte. A másik nyomozó a lakásban maradt. A halálra ijedt, hálóingben fagyoskodó asszonnyal közölte, a lakást nem hagyhatja el, látogatót nem fogadhat s nem használhatja a telefont sem; ha csengene, ne vegye fel a kagylót. Azután leült az előszobában, elővette tízóraiját s jóízűen falatozott.

A barátomat szállító dzsipet két másik vette közre, mindegyiken négy-négy géppisztolyos nyomozóval. Az Andrássy út 60-ban átadták az ügyeletes tisztnek, aki felvette a személyi adatait, megmotoztatta, majd egy őrrel az ügyeletre küldte. Itt arccal a fal felé fordítva várta sorsát. Déltájt szólították. Egy ávós főhadnagy elé vezették, aki megint kikérdezte a személyi adatait, ismételten megmotoztatta. Leültette, megkérdezte, tudja-e miért hozták be az államvédelmi osztályra. A barátom nem tudta. Kémkedésért és összeesküvésért tartóztattuk le - közölte vele a főhadnagy -, jobb, ha mindent beismer, mert a tagadásával csak súlyosbítja a helyzetét. A barátomnak nem volt mit beismernie; az egyik állami hivatal előadója volt, szorgalmas, kötelességtudó munkaerő, aki csak a családjának élt, soha semmiféle politikai mozgalomban nem vett részt.

Napokig tartó verés, kínzás, éheztetés után derült ki, mivel vádolják. Letartóztatása előtt néhány héttel az unokabátyja, az egyik villamossági vállalat elektromérnöke, disszidált, s az ávós főhadnagy szerint fontos államtitkokat vitt magával, közöttük azokat is, amelyeket a barátom adott át neki. A szerencsétlen ember hiába mondta, hónapok óta nem találkozott az unokabátyjával s azt sem tudta, külföldre távozott, hónapokat töltött az Andrássy út 60 nyirkos pincéjében és a kihallgató szobákban. 1949 január végén felolvastak előtte egy internálási végzést s kiszállították a Buda-déli internálótáborba. Innen később a kistarcsaiba került, 1950 októberében pedig a recski kényszermunkatáborba vitték.

A barátom feleségét három napig őrizték felváltva az államvédelmi osztály nyomozói a lakásában, majd a negyedik napon közölték vele, letartóztatják és beviszik az Andrássy út 60-ba, hogy a férjével szembesítsék. A két gyereket a nagyszülők vették magukhoz. Az asszony 1949 decemberében került elő a kistarcsai internálótáborból; ő is csak a szüleihez mehetett, a lakásukból időközben az államvédelmi osztály beosztottjai mindent elhurcoltak és azt egy belügyminisztériumi tisztviselőnek utalták ki. 1951 júniusában a barátom feleségét szüleivel, gyermekeivel együtt meg néhány batyuval kitelepítették Budapestről; a Hortobágyra vitték őket, ahol 1953 nyaráig, tehát két esztendeig, a rizsföldeken dolgoztak és egy sertéspajtából átalakított rozoga helyiségben laktak, a tető minduntalan beázott, a fal repedésein befújt a pusztai szél.

A barátom 1953 szeptemberében szabadult a recski kényszermunkatáborból. Mielőtt elbocsátották volna, aláírattak vele egy negyedrétnyi nyomtatványt, amelyen az állt, hogy ha bárkinek is elmondja, hol tartották fogva, államtitok megsértéséért súlyos börtönbüntetésre ítélik. Csendes, türelmes ember volt, nem panaszkodott senkinek. Hiába volt diplomája, csupán egy kerületi vízvezeték-szerelő vállalatnál kapott munkát, kézre adta a szerszámot, árkot ásott és hordta a nehéz vascsöveket.

1956 májusában levelet kapott a régi hivatala személyzeti osztályától, keresse fel őket. Azután közölték vele, hogy kiderült, méltánytalanság érte, s akár azonnal is elfoglalhatja a régi munkakörét. Ha elítélték volna - világosította fel az osztályvezető -, kártérítést is kérhetne, de miután csupán internálva volt, erre nincs lehetőség. Talán majd később - tette hozzá. A barátom elfoglalta a visszakapott munkakörét s nagynehezen egy kényelmetlen társbérletet vásárolt a családjának. Megtörtségéből a forradalom sem tudta felrázni, ki sem ment az utcára a mozgalmas napokban, otthon maradt, majd folytatta munkáját a hivatalában.

Úgy vélem, a barátom történetében senki semmi különöset nem talál: ezrek meg ezrek mentek végig a forradalom előtt ugyanilyen, vagy sokkal göröngyösebb úton; mások pedig soha nem érték meg a szabadulást, jeltelen sírokban feküsznek a magyar temetők szélén, árkában. Ám nemrégiben, a recski kényszermunkatáborból való szabadulása után több mint negyedszázaddal, mégis különös dolog történt: barátom, elérvén a hatvanadik esztendejét, nyugdíjazását kérte s kérelmében - fölöttesei nem kis megütközésére - közölte, igényt tart az annak idején ártatlanul rabságban töltött öt esztendejének a beszámítására is. Előbb nem fogadták el a beadványt, tanácsolták, mondjon le erről a képtelenségről, majd - látván a makacsságát - arra kérték, csatoljon valamilyen igazolást a rabságban töltött idejéről. A barátomnak ilyen igazolása nem volt, végül is beadványát e nélkül fogadták el. Hetek múltán értesítették, a szóban forgó öt esztendőt nem számíthatják be munkában eltöltött időnek. Különben is - mondta szemrehányó hangon az illetékes tisztviselő - ön egy olyan munkatáborra hivatkozik, amelynek senki sem találja nyomát: azt állítja, hogy három esztendőt töltött 1950 és 1953 között a recski kényszermunkatáborban, jóllehet megbízható források szerint ez soha nem is létezett.

A barátom elnyűve, fáradtan, küszködve a Recsken szerzett nyavalyáival, ma is szorgalmasan dolgozik. Szeretne munkában tölteni még néhány esztendőt, hogy majd elvegetáljon a magyarországi viszonyok között is szűkös nyugdíjából. Reggelente, munkába menet, együtt utazik az autóbuszon azzal az egykori ávós főhadnaggyal, aki 1948 őszén véresre rugdalta s most az egyik kerületi párttitkárság vezető funkcionáriusa. Mélységes - ám fegyelmezett - utálkozással méregetik egymást.

A most sorra kerülő beszámolóm mintegy két évtizede fekszik a fiókom alján. Régen lemondtam arról, hogy közreadjam: miért szaggassam fel a már-már behegedő sebeket? De nem hagyhatom cserben a barátomat, íme a "soha nem is létezett recski kényszermunkatábor" vázlatos története.

---