Bevezetés

Mindenki hallott Don Juannak, a hires szevillai kéjencnek sorsáról, kit a szépnem ellen elkövetett vétkeiért és egyéb csekélyebb kis bünökért sebtében távolitottak el az alvilági tájakra. Történetét a kereszténység minden szinpadán megvilágitották szinjátékban, némajátékban és bohózatban, mig végre az operák operájának tárgyává tették és Mozart dicsőséges zenéje végtelen tartósságuvá balzsamozta be. Jól emlékszem, mint hatott e történet fiukorom érzéseire, noha groteszk némajáték mutatta be; emlékszem a félelemre, mellyel a meggyilkolt parancsnok hatalmas lovasszobrát néztem, amint a kolostor temetőjének halvány holdfényében csillogott; s hogyan remegett szivem, mikor meghajtotta márványfejét és elfogadta Don Juan istentelen meghivását; hogyan dobbant a szobor minden lépte szivemre, mikor hallottam közeledni lépésről-lépésre a visszhangos folyosón át és láttam, amint belépett és előre jött, a mozgó kőalak, a vacsoraasztalhoz! És aztán a vidám jelenet a halottasházban, hol Don Juan visszaadta a szobor látogatását, - hol koponya- és csontlakomával kinálták s mikor vonakodott résztvenni benne, letaszitották az ásitó mélységbe, iszonyatos tűzeső közepette. Ezek eléggé halmozott borzalmak voltak, hogy megrenditsék a némajátékot legjobban kedvelő iskolásfiu idegeit. Don Juan történetét sokan merő koholmánynak képzelték. Valamikor magam is ugy gondoltam, de "látni annyi, mint hinni". Azóta láttam magát a szinhelyet, ahol történt s még most is kételkedni e tárgyat illetően, dőreség volna.